Az Európai Unió jogi ábécéje. Klaus Dieter Borchardt

Az Európai Unió jogi ábécéje Klaus‑Dieter Borchardt

A jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió hivatalos álláspontját. Az itt található információkért és nézetekért a szerző vállalja a kizárólagos felelősséget. Felhasznált képek Az alábbiakban feltüntetjük a felhasznált fényképek tárolási helyét és/vagy azok forrását, valamint a jogok tulajdonosait. Minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy felleljük a felhasznált illusztrációk és fényképek szerzői jogának tulajdonosait. Amennyiben kérdése merülne fel, kérjük, forduljon a kiadóhoz: Az Európai Unió Kiadóhivatala 2, rue Mercier 2985 Luxembourg LUXEMBURG 8., 23., 30., 36., 53., 75., 96. és 118. oldal: Az Európai Bizottság Médiatára, Brüsszel © Európai Unió, 2011

A Europe Direct vonal segít Önnek választ találni az Európai Unióval kapcsolatos kérdéseire. Ingyenesen hívható telefonszám (*):

00 800 6 7 8 9 10 11 (*) Néhány mobilszolgáltató nem biztosít hozzáférést a 00 800‑as telefonszámokhoz, vagy díjat számít fel.

Bővebb tájékoztatást az Európai Unióról az interneten talál (http://europa.eu). Katalógusadatok a kiadvány végén találhatók. Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2011 ISBN 978-92-78-40733-9 doi:10.2830/46753 © Európai Unió, 2011 A sokszorosítás a forrás megnevezésével engedélyezett. Printed in Luxembourg Fehér klórmentes papírra nyomtatva

A z O lvasóhoz Az Európai Unió jogi ábécéje tükrözi a Lisszaboni Szerződés által bevezetett változásokat. Az idézett fejezetek – bizonyos idézetek vagy részek kivételével, amelyekben a történelmi szövegkörnyezet ezt másképpen követeli meg – az európai Szerződések egységes szerkezetbe foglalt változataiból származnak (Az Európai Unió Hivatalos Lapja C 83., 2010. március 30.). A kiadvány a 2010. márciusi állapotot tükrözi.

Tartalomjegyzék 007 ELŐSZÓ 009

PÁRIZSTÓL LISSZABONIG, RÓMÁN, MAASTRICHTON, AMSZTERDAMON ÉS NIZZÁN ÁT

019 021 021 022 024 024 024 024

AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPVETŐ ÉRTÉKEI Az EU mint a béke biztosítéka Egység és egyenlőség mint vezérelvek Alapvető szabadságok A szolidaritás elve A nemzeti identitás tiszteletben tartása A biztonság iránti igény Az alapvető jogok

031 031 035 040 045 048

AZ EURÓPAI UNIÓ „ALKOTMÁNYA” Az uniós jog jellege Az EU feladatai Az EU hatáskörei Az EU intézményei Intézmények: Az Európai Parlament – Az Európai Tanács – A Tanács – Az Európai Bizottság – Az Európai Unió Bírósága – Az Európai Központi Bank – A Számvevőszék 078 Tanácsadó szervek: Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság – A Régiók Bizottsága 081 Az Európai Beruházási Bank 083 083 084 085

AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJE Az EU mint a jog teremtménye és a jog által létrehozott közösség Az uniós jog jogforrásai Az EU alapító szerződései mint elsődleges uniós jog – Az EU jogi aktusai mint másodlagos uniós jog – Az EU nemzetközi megállapodásai – Általános jogelvek – Szokásjog – Egyezmények és megállapodások az EU tagállamai között

090 Az EU cselekvési eszköztára 092 A rendeletek – Az irányelvek – Határozatok – Ajánlások és vélemények – Állásfoglalások, nyilatkozatok és cselekvési programok – Közzététel és értesítés 101 Jogalkotási eljárás az EU‑ban 102 Rendes jogalkotási eljárás – A hozzájárulási eljárás – Egyszerűsített eljárás 107 Az EU jogvédelmi rendszere 107 Jogsértési eljárás – Megsemmisítés iránti kereset – Mulasztási kereset – Kártérítési kereset – Alkalmazotti kereset – Uniós szabadalmi jogi jogviták – Fellebbezési eljárás – Ideiglenes intézkedés iránti kérelem – Előzetes döntéshozatali eljárás 115 A tagállamok felelőssége az uniós jog megsértéséért 116 A tagállamok felelőssége a normatív cselekvésért vagy a cselekvés elmulasztásáért – Felelősség az uniós jog bírói hatalom által történő megszegéséért 119 119 120 122 122

AZ UNIÓS JOG BESOROLÁSA A JOGREND EGÉSZÉBE Az EU jogrendjének autonómiája Az uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása Ellentét az uniós jog és a nemzeti jog között Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága a nemzeti jogban – Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben – A nemzeti jog uniós joggal konform értelmezése

131

KÖVETKEZTETÉSEK

133

MELLÉKLET

A Z EU R Ó PA I U N I Ó J O G I Á B É C É J E

Előszó Az Európai Unió által képviselt jogrend mára politikai és társadalmi életünk szilárd részévé vált. Az uniós Szerződések alapján évente több ezer döntést hoznak, melyek az EU tagállamainak és azok polgárainak életében döntő szerepet játszanak. Az egyén már régóta nem csupán saját országának, városá nak, községének polgára, hanem egyben uniós polgár is. Nem utolsósorban ezért is fontos, hogy az unió polgárai kellően tájékozottak legyenek a min dennapi életüket is befolyásoló jogrendről. Az EU és jogrendje átfogó szerke zetének megértése azonban nem egyszerű feladat. Ez részben már a Szerződé sek szövegezése miatt is így van, hiszen azok gyakran nehezen áttekinthetők, és horderejük sem határozható meg egykönnyen. Ráadásul meglehetősen szokatlan az a sok új fogalom, amelyek segítségével a Szerződések igyekeznek úrrá lenni az új tényállásokon. A következőkben igyekszem szemléltetni az EU felépítését, valamint az európai jogrend tartópilléreit, így segítve az Unió polgárait abban, hogy közelebb kerüljenek azok megértéséhez.

0 07

Hága, 1948. május 7. Szívélyes fogadtatásban részesítik Winston Churchillt az európai egységmozgalom konferenciáján. A korábbi brit miniszterelnök, aki ekkor az ellenzék vezetője, az Európa Kongresszus megnyitó rendezvényén elnököl. 1946. szeptember 19-i híres zürichi beszédében Európa egyesítésére szólított fel


Párizstól Lisszabonig, Rómán, Maastrichton, Amszterdamon és Nizzán át Állami és politikai életünk egészen nem sokkal a II. világháború vége utáni időkig szinte teljes mértékben a nemzeti alkotmányok és törvények alapján alakult. Demokratikus államainkban ezek határozták meg azokat a maga tartási szabályokat, amelyek a polgárok, pártok, de még az állam és szervei számára is kötelező érvényűek voltak. Csak Európa teljes összeomlása, vala mint a régi kontinens gazdasági és politikai hanyatlása teremtették meg az újrakezdés feltételeit, és adtak új lendületet az új európai rend eszméjének. A háború utáni időszakban az Európa egyesítésére irányuló törekvések ös� szességükben számos bonyolult és csak nehezen átlátható szervezet zava ros képét mutatják. Így léteznek egymás mellett és anélkül, hogy egymás sal igazából összekapcsolódnának: az OECD (Organization for Economic Cooperation and Development = Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet), a NYEU (Nyugat‑európai Unió), a NATO (North Atlantic Treaty Organisation = Észak‑atlanti Szerződés Szervezete), az Európa Tanács és az Európai Unió. A különböző szervezetekben részt vevő tagállamok száma 10 (Nyugat‑európai Unió) és 47 (Európa Tanács) között mozog. Ezen európai formációk sokfélesége csak akkor rendeződik egységes szer kezetbe, ha belegondolunk abba, milyen konkrét célkitűzések bújnak meg e szervezetek mögött. A szervezetek három nagy csoportba sorolhatók.

E lső csoport : euroatlanti szervezetek Az euroatlanti szervezetek az Amerikai Egyesült Államoknak Európával való, II. világháború utáni összetartozása következtében alakultak ki. Így nem volt véletlen, hogy a háború utáni időkben létrejött első európai szer vezet, az 1948‑ban alapított OEEC (Organization for European Economic Cooperation = Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete) az Egyesült

009


Államok kezdeményezésére vezethető vissza. Az USA akkori külügyminisz tere, George Marshall 1947‑ben felszólította Európa államait, hogy fogjanak össze a gazdasági újjáépítés érdekében. Ehhez felajánlotta az USA támogatá sát, amely a Marshall‑tervben valósult meg, és megteremtette Nyugat‑Európa gyors újjáépítésének alapjait. Az OEEC fő célja kezdetben az államok közötti kereskedelem liberalizálása volt. További célkitűzésként az USA és Kanada csatlakozásának évében, 1960‑ban a harmadik világ országai számára fej lesztési segély formájában nyújtott gazdasági támogatást határozták meg; az OEEC‑ből megalakult az OECD. Az OEEC‑t az Egyesült Államokkal és Kanadával 1949‑ben megkötött katonai egyezmény, a NATO követte. Az európai államok közötti bizton ságpolitikai együttműködés erősítése érdekében 1954‑ben megalakult a Nyugat‑európai Unió. A Nyugat‑európai Unió a Belgium, Franciaország, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság között már fennálló Brüsszeli Szerződés utódszervezete, amelyhez csatlakozott a Német Szövetségi Köztár saság és Olaszország is. Időközben Görögország, Spanyolország és Portugália is beléptek a NYEU-ba. A Nyugat‑európai Unió 1954‑es megalakulása jelezte a biztonság- és védelmi politika fejlődésének kezdetét Európában. Szerepköre azonban nem teljesedett ki, mivel kompetenciáinak többségét más nemzet közi szervezetekre ruházták át, elsősorban a NATO‑ra, az Európa Tanácsra és az EU‑ra. A Nyugat‑európai Unió hatásköre maradt a kollektív védelem, amelyet még nem adtak át az Európai Uniónak.

M ásodik csoport : az E urópa Tanács és az EBESZ Az európai szervezetek második csoportját – szerkezetüket tekintve – olyan felépítés jellemzi, hogy lehetőleg sok állam működhessen közre munkájuk ban. Mindemellett tudomásul vették, hogy ezek a szervezetek nem lépik túl a hagyományos államközi együttműködés kereteit. E szervezetek körébe tartozik az 1949. május 5‑én megalapított politikai szervezet, az Európa Tanács. Az Európa Tanács alapszabályában sem szö vetségre, sem unióra való törekvésre nem található utalás, és ez a szervezet a nemzeti szuverenitás egyes részeinek átruházását vagy összevonását sem irányozza elő. Az Európa Tanácsban a döntéseket minden jelentős kérdésben az egyhangúság elve alapján hozzák meg. Ennek alapján bármelyik állam él het vétójogával, és megakadályozhatja a határozatok létrejöttét, hasonlóan az

010


Egyesült Nemzetek (ENSZ) Biztonsági Tanácsában is érvényes szabályozás hoz. Így az Európa Tanács felépítését tekintve a nemzetközi együttműködés szerve marad. Az Európa Tanács keretein belül számos egyezmény született a gazdaság, a kultúra, a szociálpolitika és a jog területén. A legjelentősebb és egyben a legismertebb ezek közül az 1950. november 4‑i, az emberi jo gok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (EJEE = emberi jogok európai egyezménye). Az egyezmény nem csupán gyakorlati szempontból jelentős minimális követelményeket határozott meg a tagál lamok számára az emberi jogok megóvása érdekében, hanem egy olyan jog védelmi rendszert is megalapozott, amely lehetővé teszi a Strasbourgban az egyezmény eredményeképpen létrehozott intézmények, az Európai Emberi Jogi Bizottság és az Európai Emberi Jogi Bíróság számára, hogy az egyez mény keretein belül a tagállamokban előforduló emberi jogi visszaéléseket elítélhessék. Ehhez a csoporthoz tartozik továbbá az 1994‑ben megalapított Európai Biz‑ tonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), amely az „Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet” eredményeként jött létre. Az EBESZ elkötelezte magát az 1975‑ös Helsinki Záróokmányban és az 1990‑es Párizsi Chartában lefektetett alapelvek és célok mellett. Ezek közé tartozik az európai államok közötti bizalomépítő intézkedések támogatása mellett egy olyan biztonsági háló megteremtése is, amely a konfliktusok békés eszközökkel való elsimítá sát hivatott lehetővé tenni. Amint a közelmúlt tapasztalatai is mutatják, ezen a területen még igen sok a tennivaló Európában is.

Harmadik csoport : az E urópai U nió Az európai szervezetek harmadik csoportját az Európai Unió képezi. Az EU újdonsága a szokványos nemzetközi államok közötti kapcsolatokhoz képest abban áll, hogy a tagállamok lemondtak szuverenitásuk egyes részeiről az EU javára, és az Uniót saját, a tagállamoktól független hatalmi jogkörökkel ruházták fel. Az EU ezen jogkörök gyakorlásával képes olyan európai hi vatalos aktusokat kibocsátani, amelyek hatásukat tekintve megegyeznek az államiakkal. Az EU megteremtésének alapkövét a hajdani francia külügyminiszter, Robert Schuman fektette le 1950. május 9‑i nyilatkozatával, amelyben bemutatta azt a tervet, amelyet Jean Monnet‑val együtt dolgozott ki abból a célból,

011


hogy az európai szén- és acélipart az Európai Szén- és Acélközösségben egye sítsék. Ezt mintegy történelmi kezdeményezésnek is szánták egy „szervezett és élő Európa” megteremtése érdekében, mely „elengedhetetlen a civilizáció számára”, és amely nélkül „nem biztosítható a világbéke”. A Schuman‑terv végül valósággá vált azáltal, hogy a hat alapító állam (Belgium, Német Szö vetségi Köztársaság, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) 1951. április 18‑án Párizsban megkötötte az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK vagy Montánunió) alapító szerződését („Párizsi Szerződés”), és az 1952. július 23‑án hatályba lépett. Az ESZAK 50 éves időtartamra jött lét re, és amikor alapító szerződése 2002. július 23‑án lejárt, „integrálódott” az Európai Közösségbe (EK). Ugyanezen államok néhány évvel később, az 1957. március 25‑i, Rómában megkötött szerződésekkel („Római Szerződé sek”) megalapították az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia‑közösséget (EAK vagy Euratom), mely intézmények a szerződé sek 1958. január 1‑jei hatálybalépésével megkezdték tevékenységüket. Az Európai Unió (EU) megalapítása a Maastrichti Szerződéssel új szakaszt nyitott meg Európa politikai egyesülésének útján. Ez a szerződés, amelyet már 1992. február 7‑én Maastrichtban aláírtak, de a ratifikálási eljárás so rán felmerült néhány akadály miatt (a dán lakosság csak a második nép szavazás során adta hozzájárulását; alkotmánybírósági per Németországban a szerződés parlamenti elfogadása ellen) csak 1993. november 1‑jén léphetett hatályba, önmagát az „Európa népei közötti egyre szorosabb szövetség megvaló‑ sításának új fokozataként” nevezi meg. A szerződés már magában foglalja az Európai Unió alapító jogi aktusát, azonban anélkül, hogy azt teljes egészében megvalósítaná. Ez volt az első lépés a végleges európai alkotmányos rend felé. Az Európai Unió az 1999. május 1‑jén, illetve 2003. február 1‑jén hatályba lépett Amszterdami és Nizzai Szerződésekkel fejlődött tovább. E szerződés reformok célja az volt, hogy a 15 helyett 27 vagy annál is több tagállamra bővült EU megtartsa cselekvőképességét. A két szerződés ezért elsősorban intézményi reformokat vezetett be, miközben az európai integráció elmélyí tésére irányuló politikai akarat a korábbi reformokkal összehasonlítva némi leg háttérbe szorult. Az erre irányuló számos kritika oda vezetett, hogy vita indult az EU jö vőjéről és intézményi kialakításáról. Ennek eredményeképpen az állam- és kormányfők 2001. december 15‑én a belgiumi Laekenben elfogadták az Európai Unió jövőjéről szóló nyilatkozatot. Ebben az EU elkötelezte magát,

012


hogy demokratikusabbá, átláthatóbbá és hatékonyabbá váljon, és megnyitja az alkotmány létrehozásához vezető utat. E célkitűzés megvalósításának első lépéseként az Európai Alkotmány kidolgozását egy Európa jövőjével foglal kozó konventre bízták, amelyben a korábbi francia államfő, Valéry Giscard d’Estaing elnökölt. 2003. július 18‑án az elnök a konvent nevében hivatalo san átnyújtotta az Európai Tanács elnökének a konvent által kidolgozott, „Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés” tervezetét. Ezt a ter vezetet a tíz új tagállam 2004. május 1‑jei csatlakozása és a 2004. június kö zepén megtartott európai parlamenti választások után az állam- és kormány fők Brüsszelben július 17‑én és 18‑án bizonyos változtatásokkal elfogadták. Ezzel az alkotmánnyal az eddigi Európai Unióból és az eddigi Európai Kö zösségből egy új, egyetlen Európai Uniót kívántak létrehozni, amely egyetlen alkotmányszerződésen alapul. Emellett lényegében csak az Európai Atom energia‑közösség maradt volna meg önálló közösségként, amely azonban az Európai Unióval – mint eddig is – szorosan összefonódva működött volna. Az alkotmány létrehozására irányuló törekvés azonban a ratifikálási folyamat során meghiúsult. A kezdetben pozitív kimenetelű szavazásokat követően (25 tagállamból 13‑ban elfogadták az alkotmányszerződést) a Franciaország ban (54,68% „nem” szavazat 69,34%-os részvétel mellett) és a Hollandiában (61,7% „nem” szavazat 63%-os részvétel mellett) megtartott referendumo kon elutasították az EU alkotmányszerződését. Majd kétéves mérlegelési időszak elteltével csak 2007 első felében sikerült út jára indítani egy új reformcsomagot. A reformcsomag hivatalosan búcsút int az európai alkotmányos koncepciónak, amely minden fennálló Szerződést hatályon kívül helyezett volna, azokat egy egységes, „Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés” elnevezésű szöveggel helyettesítve. Ehelyett egy reformszerződést dolgoztak ki, amely a Maastrichti, Amszterdami és Nizzai Szerződések hagyományát követve alapvető változtatásokat hajt végre a meglévő EU‑Szerződéseken az EU külső és belső cselekvőképességének nö velése, a demokratikus legitimáció megerősítése, csakúgy mint az EU általá nos hatékonyságának javítása érdekében. Ugyancsak a hagyományok szerint ennek a reformszerződésnek a Lisszaboni Szerződés nevet adták. A Lisszaboni Szerződés kidolgozása rendkívül gyorsan haladt. Különösen annak köszön hetően, hogy maguk az állam- és kormányfők az Európai Tanács 2007. júni us 21–22‑i brüsszeli ülésén a következtetésekben részletesen meghatározták, hogy az alkotmányszerződéshez egyeztetett újításokat milyen módon és mér tékben építsék be a meglévő Szerződésekbe. Ennek során egészen szokatlanul

013


jártak el, és a korábbi gyakorlattól eltérően nem kizárólag általános előírá sokra szorítkoztak, melyeket a későbbiekben egy kormányközi konferencia valósítana meg, hanem saját maguk dolgozták ki az elvégzendő változtatások szerkezetét és tartalmát, miközben gyakran az előírások pontos szövegét is meghatározták. A főbb vitás kérdések különösen a következők voltak: az il letékességek elhatárolása az EU és a tagállamok között, a közös kül- és biz tonságpolitika továbbfejlesztése, a nemzeti parlamentek új szerepe az integ rációs folyamatban, az Alapjogi Charta beillesztése az uniós jogba, valamint a büntetőügyekben való rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén lehetséges előrelépés. A 2007‑ben összehívott kormányközi konferencia ezért csak szűk mozgástérrel rendelkezett, és pusztán a kívánt változtatások tech nikai megvalósítására volt felhatalmazása. A kormányközi konferencia így már 2007. október 18–19‑én be tudta fejezni munkáját; és azt az Európai Tanács Lisszabonban ugyanekkor megtartott informális találkozóján po litikailag jóváhagyták. A szerződést végül 2007. december 13‑án írták alá ünnepélyes keretek között Lisszabonban az EU 27 tagállamának állam- és kormányfői. Azonban e szerződés ratifikálási eljárása is igen nehézkesnek bi zonyult. A Lisszaboni Szerződés az alkotmányszerződéssel ellentétben ugyan jól vette a ratifikálási folyamat akadályait Franciaországban és Hollandiában, azonban Írországban a 2008. június 12‑i első népszavazáson kudarcot vallott (53,4% „nem” szavazat 53,1%-os részvétel mellett). Csak az új szerződéses szerkezet (korlátozott) horderejéről szóló jogi ígérvények nyújtását követő en kérdezték meg Írország polgárait a Lisszaboni Szerződésről egy második népszavazáson 2009 októberében. Ez alkalommal a szerződés az ír polgár ság széles körű támogatását elnyerte (67,1% „igen” szavazat 59%-os részvétel mellett). Az írországi népszavazás sikeres kimenetele szabaddá tette az utat a Lisszaboni Szerződés ratifikálásához Lengyelországban és a Cseh Köztár saságban is. Lengyelországban Kaczyński államfő az ír népszavazás sikeres kimenetelétől tette függővé a ratifikációs okmány aláírását. A cseh államfő, Václav Klaus is meg akarta várni az ír referendum eredményét, és a ratifiká ciós okmány aláírását végül annak garantálásától is függővé tette, hogy az 1945‑ös ún. Beneš‑dekrétumokat, amelyek kizárják a csehországi egykori német területekre vonatkozó területi igényeket, a Lisszaboni Szerződés és különösen a vele együtt az EU‑Szerződésbe illesztett Alapjogi Charta sem milyen módon sem érinti. Miután erre a követelésre is találtak megoldást, a cseh államfő 2009. november 3‑án aláírta a ratifikációs okmányt. Ezzel a 27 tagállam közül az utolsóban is sikeresen lezárult a ratifikálási folyamat, és így a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1‑jén hatályba léphetett.

014


A Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió és az Európai Közösség egyetlen Európai Unióvá olvad össze. A „közösség” kifejezést kivétel nélkül minden hol az „unió” kifejezés váltotta fel. Az Unió az Európai Közösség helyébe lép, és ennek utódja lesz. Az uniós jogot azonban továbbra is a következő három szerződés határozza meg: Az Európai Unióról szóló szerződés Az Európai Unióról szóló szerződést (EU‑Szerződés – „EUSZ”) teljesen átalakították. A szerződés a következő hat címre tagolódik: Közös rendelkezések (I), A demokratikus elvekre vonatkozó rendelkezések (II), Az intézményekre vonatkozó rendelkezések (III), A megerősített együttműködésre vonatkozó rendelkezések (IV), Az Unió külső tevékenységére vonatkozó általános rendelkezések és a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó különös rendelkezések (V) és Záró rendelkezések (VI). Az Európai Unió működéséről szóló szerződés Az Európai Unió működéséről szóló szerződés („EUMSZ”) az Európai Közösséget létrehozó szerződésből származik. Az EUMSZ lényegét tekintve az EK‑Szerződés felépítését követi. A lényegi változások az EU külső tevékenységét érintik, valamint új fejezetek bevezetésében nyilvánulnak meg az energiapolitika, a rendőrségi és igazságügyi együttműködés büntetőügyekben, az űrhajózás vagy a sport és turizmus területén. Az Európai Atomenergia‑közösséget létrehozó szerződés Az Európai Atomenergia‑közösséget létrehozó szerződést (EAK‑Szerződés vagy Euratom‑Szerződés) csak néhány pontban módosították. Az adott változtatásokat jegyzőkönyvekbe foglalták, amelyeket csatoltak a Lisszaboni Szerződéshez. Az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés jogi szempontból azonos szintű. Ennek egyértelmű jogi tisztázása elengedhetetlenül szükséges, mivel a korábbi EK‑Szerződés új címe (az EU működéséről szóló szerződés), valamint a szabályozottság mértéke mind két szerződésben azt a benyomást kelti, mintha az EU‑Szerződés egyfajta

015


alaptörvény vagy alapszerződés lenne, míg az EUMSZ inkább végrehajtási szerződésnek tűnik. Az EU‑Szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés azonban nem alkotmányjellegű. A Szerződésekben használt termi nológia tükrözi a korábbi alkotmányprojekttel szembeni változást: az „alkot mány” kifejezést nem használják, az „Unió külügyminisztere” kifejezést az „Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője” váltja fel, és a „törvény” és „kerettörvény” megnevezésekről is lemondanak. A módosított Szerződések nem említik az EU olyan szimbólumait sem, mint a zászló, a himnusz és a jelmondat. Az uniós jog elsőbbségét nem fektették le külön szerződési elő írásban, hanem az, mint eddig, az EU Bíróságának ítélkezési gyakorlatából adódik, amelyre külön magyarázatban utalnak e kérdés tárgyalásakor. A Lisszaboni Szerződéssel az EU „hárompilléres modellje” is megszűnik. Az első pillér, amely tulajdonképpen a belső piacból és az EK‑szakpolitikákból tevődik össze, összeolvad a második pillérrel, amely a közös kül- és bizton ságpolitikából áll, valamint a harmadik pillérrel, amely a büntetőügyek so rán folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködést foglalja magában. A közös kül- és biztonságpolitika területén azonban a speciális eljárások, beleértve az európai védelmet is, hatályban maradnak; a kormányközi kon ferencia szerződéshez csatolt nyilatkozatai hangsúlyozzák e politikai terület specifikus jellegét és a tagállamok kiemelt felelősségét ezzel kapcsolatban. Az EU‑nak jelenleg 27 tagállama van. Közéjük tartozik először is az EGK hat alapító állama, vagyis Belgium, Németország (a két német állam 1990. októ ber 3‑i újraegyesítése után a korábbi NDK területével kibővítve), Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia. 1973. január 1‑jén Dánia (Grönland nél kül, amelynek népessége az 1982 februárjában megtartott népszavazás során csekély többséggel úgy döntött, hogy a sziget nem marad az Európai Közösség tagja), Írország és az Egyesült Királyság beléptek a Közösségbe; Norvégiában a szintén tervezett csatlakozást az 1972. októberi népszavazáson elutasítot ták (53,5% „nem” szavazat). Az EU úgynevezett „déli bővítését” Görögország 1981. január 1‑jei csatlakozása vezette be, végül pedig Spanyolország és Portu‑ gália 1986. január 1‑jei csatlakozása zárta le. A déli bővítést 1995. január 1‑jén Ausztria, Finnország és Svédország uniós csatlakozása követte. Norvégiában csekély „nem” szavazattöbbséggel – mint már 22 évvel azelőtt is – a lakosság meghiúsította a csatlakozást, mivel a referendum során a népesség 52,4%-a újra Norvégia EU‑tagsága ellen szavazott. 2004. május 1‑jén a balti államok, Észtország, Lettország és Litvánia, valamint a kelet- és közép‑európai államok közül a Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia,

016


továbbá a két földközi‑tengeri sziget, Ciprus és Málta csatlakoztak az EU‑hoz. A keleti bővítés átmenetileg csak jó két évvel később, Bulgária és Románia 2007. január 1‑jei csatlakozásával zárult le. Ezzel az EU tagállamainak száma 15‑ről 27‑re emelkedett, és az uniós polgárok száma kb. 90 millió fővel gyara podott, így az EU lakosainak száma 474 millióra nőtt. Ez a történelmi jelen tőségű EU‑bővítés egy hosszú folyamat lényegét képezi, amely lehetővé tette a vasfüggöny és a hidegháború miatt több mint fél évszázada szétválasztott európai népek újraegyesítését. Az ötödik EU‑bővítés hátterében következés képpen elsősorban az a szándék állt, hogy az egyesült európai kontinensen újra béke, stabilitás és gazdasági jólét uralkodjon. További bővítési tárgyalások is folynak, például Törökországgal, amely csat lakozási kérelmét 1987. április 14‑én nyújtotta be. Az EU és Törökország kapcsolatának története azonban még messzebbre nyúlik vissza. Az EGK és Törökország már 1963‑ban társulási megállapodást kötöttek, amelyben megtalálható egy esetleges későbbi csatlakozásra való utalás. 1995‑ben vám uniót alapítottak, és 1999 decemberében az Európai Tanács Helsinkiben hi vatalosan is tagjelölti státuszt adományozott Törökországnak. Mindennek hátterében az a meggyőződés állt, hogy az országban megvannak a demok ratikus rendszer alapjai, még akkor is, ha az emberi jogok tiszteletben tartá sa és a kisebbségek védelme terén még rendkívül sok a teendő. A Bizottság ajánlása alapján az Európai Tanács végül 2004 decemberében jóváhagyását adta a Törökországgal folytatandó csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez. A tárgyalások 2005 októberében indultak. Végső céljuk a csatlakozás. Nincs azonban semmilyen garancia arra, hogy ezt a célt sikerül is elérni. Az EU‑ban abban a kérdésben is egyetértés uralkodik, hogy az esetleges csatlakozás nem történhet meg 2014 előtt. A csatlakozást a lehető leggondosabban kell elő készíteni annak érdekében, hogy az integráció zökkenőmentesen történjen, a több mint 50 éves európai integráció alatt elért eredmények kockáztatása nélkül. További tagjelölt Horvátország, amellyel az EU 2005 októberében kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat, és Macedónia Volt Jugoszláv Köz‑ társaság, amely 2005 decemberében kapta meg a tagjelölti státuszt, anélkül azonban, hogy a tárgyalások megkezdésének konkrét dátumát kilátásba he lyezték volna. 2009. július 17‑én Izland nyújtott be csatlakozási kérelmet. 2010. február 24‑én az Európai Bizottság javasolta a Tanácsnak a csatlako zási tárgyalások megkezdését Izlanddal. Az EU figyelme jelenleg tehát a nyugat‑balkáni államokra irányul. El határozta, hogy a nyugat‑balkáni országokra ugyanazt a stratégiát fogja

017


alkalmazni, mint a legutóbb csatlakozott országok esetében. Ez azt jelenti, hogy a nyugat‑balkáni országoknak az EU‑ba való integrálásához az átfogó keretet egy kibővített stabilizációs és társulási folyamat nyújtja egészen a jö vőbeni csatlakozásig. Ehhez az első fontos lépést az „európai partnerség” ké pezi, amely már fennáll Albániával, Bosznia‑Hercegovinával, valamint Szer biával és Montenegróval, Koszovót is beleértve ( 1 ). Az európai partnerségek, amelyeket egyes esetekben még a mindenkori igényekhez kell igazítani, azt a célt szolgálják, hogy segítsék a Nyugat‑Balkán országait annak érdekében, hogy az esetleges csatlakozásra való felkészülés rendezett és összehangolt keretek között folyhasson; továbbá megteremtik azon akciótervek létreho zásának feltételeit, amelyek a megvalósítandó reformokra vonatkozó ütem terveket tartalmazzák, és amelyekben pontosan meg kell határozni azokat az eszközöket, amelyeket az országok az EU‑ba való erőteljesebb integrálódás céljára kívánnak fordítani. Az EU‑ból való kilépés lehetősége is adott: az EU‑Szerződésben megjelenik a kilépési záradék, mely lehetővé teszi a tagállamok számára az EU‑ból való kilépést. A kilépést semmilyen feltételhez nem kötik – ehhez lényegében ele gendő az EU és az adott tagállam közötti, a kilépés feltételeire vonatkozó megállapodás, vagy amennyiben ez a megállapodás nem jön létre, úgy a kilé pési szándék bejelentésétől számított két év eltelte elég ahhoz, hogy a kilépés megállapodás nélkül is hatályossá váljon. Olyan rendelkezések azonban nin csenek, amelyek a Szerződések súlyos és tartós megsértése esetén egy adott tagállamot kizárnának az EU‑ból.

( 1 ) Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. sz. határozata szerint definiált státusznak megfelelően.

018


Az Európai Unió alapvető értékei EU‑Szerződés 2. cikk (Az Unió értékei) Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.

EU‑Szerződés 3. cikk (Az Unió céljai) (1) Az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása. (2) Az Unió egy belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló olyan térséget kínál polgárai számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása a külső határok ellenőrzésére, a menekültügyre, a bevándorlásra, valamint a bűnmegelőzésre és bűnüldözésre vonatkozó megfelelő intézkedésekkel párosul. (3) Az Unió egy belső piacot hoz létre. Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul. Az Unió elősegíti a tudományos és műszaki haladást. Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét.

019


Előmozdítja a gazdasági, a társadalmi és a területi kohéziót, valamint a tagállamok közötti szolidaritást. Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további gyarapítását. (4) Az Unió egy gazdasági és monetáris uniót hoz létre, amelynek fizetőeszköze az euró. (5) A világ többi részéhez fűződő kapcsolataiban az Unió védelmezi és érvényre juttatja értékeit és érdekeit, és hozzájárul polgárainak védelméhez. Hozzájárul a békéhez, a biztonsághoz, a Föld fenntartható fejlődéséhez, a népek közötti szolidaritáshoz és kölcsönös tisztelethez, a szabad és tisztességes kereskedelemhez, a szegénység felszámolásához és az emberi jogok, különösen pedig a gyermekek jogainak védelméhez, továbbá a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, így különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt alapelvek tiszteletben tartásához. […]

Az egyesített Európa alapját olyan alapvető értékrendek alkotják, amelye ket a tagállamok is magukénak vallanak, és amelyek megvalósítása az EU végrehajtó szerveinek feladata. Ezen elismert alapvető értékek körébe tar tozik: a tartós béke, az egység, az egyenlőség, a szabadság, a szolidaritás és a biztonság megőrzése. Az EU kifejezetten elkötelezi magát a demokrácia és a jogállamiság valamennyi tagállam által vallott elveinek tiszteletben tartása, valamint az alapvető jogok és az emberi jogok védelme mellett. Ezek az értékek az EU‑hoz a jövőben csatlakozni szándékozó államok szá mára is irányt mutatnak. Ezen értékek és alapelvek valamely tagállam által történő súlyos és tartós megsértése pedig szankcionálható. Miután az ál lam- és kormányfők a tagállamok egyharmada vagy a Bizottság javaslatá ra és az Európai Parlament beleegyezését követően megállapították, hogy az EU értékeinek és elveinek súlyos és tartós megsértése áll fenn, a Ta nács minősített többséggel úgy határozhat, hogy a kérdéses tagállamnak az EU‑Szerződésből és az Európai Unió működéséről szóló szerződésből származó egyes jogait felfüggesztheti, beleértve a tagállam kormányának képviselőjét a Tanácsban megillető szavazati jogokat is. Az érintett tagál lam Szerződések szerinti kötelezettségei számára azonban kötelező érvé nyűek maradnak. Különösen figyelembe veszik azt is, hogy milyen hatást

020


gyakorol ezen intézkedés a polgárokat és vállalkozásokat megillető jogokra és a rájuk vonatkozó kötelezettségekre.

A z EU mint a béke biztosítéka Európa egyesítésének egyik indítéka sem oly erős, mint a béke utáni vágy. Az utóbbi évszázadban két világháború is dúlt olyan európai államok kö zött, amelyek jelenleg az EU tagállamai. Az európai politika ezért egyben békepolitika is, és az EU megalapításával az európai békerend magja is megteremtődött, amely kizárja a tagállamok között folytatott háborúk le hetőségét. Ezt bizonyítja, hogy Európában 50 éve béke uralkodik. Minél több európai állam lép be az Unióba, annál erősebb lesz ez a békerend. Ennek értelmében az EU utóbbi két bővítése a 12 – főként kelet- és kö zép‑európai – állammal nagymértékben hozzájárult az európai békerend megerősítéséhez.

E gység és egyenlőség mint vezérelvek A vezérelv az egység. A jelen problémáit csak akkor lehet megoldani, ha az európai államok továbbhaladnak az egységességhez vezető úton. So kak véleménye szerint a béke, mind Európában, mind az egész világon, csakúgy mint a demokrácia és a jogállamiság, valamint a gazdasági jólét és a szociális biztonság az európai integráció, az EU nélkül nem tartható fenn, és a jövőre nézve nem biztosítható. A munkanélküliség, a nem kielé gítő növekedés és a környezeti terhelések már régóta nem csupán nemzeti problémák, és nemzeti szinten nem is oldhatók meg. Csak az EU keretein belül építhető fel egy stabil gazdasági rend, csak a közös európai erőfeszítés útján lehet olyan nemzetközi gazdaságpolitikát kialakítani, amely javítja az európai gazdaság teljesítőképességét, és segítséget nyújt a szociális jog államiság megszilárdításában. Belső integritása nélkül Európa nem tud ja politikai és gazdasági függetlenségét fenntartani a világ többi részével szemben, visszaszerezni befolyását a világban, valamint biztosítani a világ politikában való részvételét. Egység csak ott lehet, ahol egyenlőség uralkodik. Egyetlen uniós polgárt sem érhet hátrányos megkülönböztetés, azaz „diszkrimináció” állampolgársá ga miatt. A nemen, faji, etnikai származáson, valláson vagy világnézeten,

021


fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülön böztetés ellen küzdeni kell. Az Alapjogi Charta nem szorítkozik csupán e tu lajdonságokra: a bőrszín, genetikai jellemző, nyelv, politikai vagy más nézet, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet vagy születés alapján történő bármilyen megkülönböztetés tilos. Ezenfelül minden uniós polgár egyenlő a törvény előtt. A tagállamok számára az egyenlőség elve azt jelenti, hogy egyikük sem részesül előnyben a másikkal szemben, és a természet adta kü lönbségeket, mint a nagyság, az ország lakosainak száma, valamint az eltérő struktúrák, az egyenlőség elvét betartva kell kezelni.

A lapvető szabadságok A béke, az egység és az egyenlőség egyben szabadságot is jelent. Az immár 27 állam összekapcsolódásával létrehozott nagyobb térség a szabadságok egész sorát biztosítja a nemzeti határokon átnyúlóan. Ezek mindenekelőtt a munkaerő szabad áramlása, a letelepedés szabadsága, a szolgáltatások áram lásának szabadsága, az áruforgalom szabadsága és a tőkemozgás szabadsága. Ezek az alapszabadságok biztosítják a vállalkozások számára, hogy szabadon dönthetnek, a munkavállalók számára, hogy szabadon választhatják meg, hogy melyik országban dolgozzanak, a fogyasztók számára pedig, hogy a ter mékek széles kínálata álljon rendelkezésükre. A szabad verseny lehetővé teszi a vállalkozások számára, hogy egy összehasonlíthatatlanul nagyobb ügy félkörnek kínálják termékeiket és szolgáltatásaikat. A munkavállalók saját elképzeléseiknek és érdekeiknek megfelelően választhatják ki és változtathat ják munkahelyüket, mégpedig az EU egész területén. A megnövekedett ver seny következtében a fogyasztók jóval nagyobb árukínálatból választhatják ki a legolcsóbb és legjobb termékeket. Az EU‑hoz 2004. május 1‑jén, illetve 2007. január 1‑jén csatlakozott tagál lamok polgárai számára részben azonban még átmeneti szabályozások érvé nyesek. Az uniós csatlakozási szerződésben különösen a munkaerő szabad áramlására, a szolgáltatások és a letelepedés szabadságára vonatkozóan bizo nyos kivételeket irányoztak elő. Eszerint az eddigi EU‑tagállamok a csatla kozó országok állampolgárainak munkaerőként való szabad áramlását legfel jebb hét évig oly módon korlátozhatják, hogy a foglalkoztatás engedélyezése a nemzeti, illetve bilaterális jog alapján történik.

022

Taormina (Olaszország), 1955. június 1–3. Joseph Bech, Paul-Henri Spaak és Johan Willem Beyen annak a szállodának a kertjében, amelyben a Messinai Konferencia idején laktak. A három külügyminiszter dolgozta ki a Benelux Memorandumot, amelyet a hat ország képviselői a konferencián megvitattak


A szolidaritás elve A szolidaritás a szabadság elengedhetetlen kísérője, hiszen a szabadság korlá tok nélküli élvezete mindig mások kárára történik. Ezért ahhoz, hogy az EU mint közösség rendje tartósan fennmaradhasson, alapelvei közé fel kell ven nie a tagjai közötti szolidaritást, és mind az előnyöket, azaz a jólétet, mind a terheket egyenlően és igazságosan kell tagjai között elosztania.

A nemzeti identitás tiszteletben tartása A tagállamok nemzeti identitását tisztelet övezi. A cél nem az, hogy a tagál lamok beolvadjanak az EU‑ba, hanem hogy nemzeti sajátosságaikkal gazda gítsák az EU‑t. Éppen a nemzeti jellegzetességek és identitások sokszínűsé géből meríti az EU azt a szellemi‑erkölcsi erőt, amelyet azután a közös egész érdekében felhasznál.

A biztonság iránti igény Mindezen alapvető értékek végeredményben a biztonság függvényei. A terro rizmus és a szervezett bűnözés ellen folytatott harc, különösen a 2001. szep tember 11‑i amerikai terrorista merényletek óta Európában is újra előtérbe került. A rendőrségi és igazságügyi együttműködés egyre szorosabbá válik, az EU közös külső határainak védelmét pedig megerősítették. A biztonság európai kontextusban azonban a szociális biztonságot is jelen ti az EU‑ban élő polgárok számára, a munkahelyek biztonságát, valamint azoknak a vállalkozói döntéseknek a biztonságát, amelyeket a gazdasági ke retfeltételek állandóságában bízva hoztak meg. Az EU szerveinek feladata, hogy kiszámíthatóvá tegyék a jövőt a polgárok és a vállalkozások számára, és hogy állandóvá tegyék azokat a körülményeket, amelyektől függenek.

A z alapvető jogok Az EU alapját képező alapvető értékek és értékrendek közé tartoznak az uniós polgárok alapvető személyes jogai is. Európa történelmét az elmúlt több mint kétszáz évben az alapvető jogok védelmének megerősítésére vo natkozó folyamatos törekvés jellemzi. Az emberi és polgári jogokról szóló

024


nyilatkozatok 18. századi kihirdetése óta az alapvető és szabadságjogok a leg több civilizált állam alkotmányos rendjének szilárd elemét alkotják. Különö sen igaz ez az EU tagállamaira, amelyek jogrendje a jog tiszteletben tartásán, valamint az egyéni méltóság, szabadság és fejlődéshez való jog tiszteletén ala pul. Ezen túlmenően az emberi jogok védelmére vonatkozóan számos nem zetközi egyezmény született, melyek közül kiemelkedő jelentőséggel bír az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (emberi jogok európai egyezménye). Az alapvető jogok közösségi jogrendje az Európai Unió Bíróságának állan dó ítélkezési gyakorlatából fejlődött ki, amely viszonylag későn, 1969‑ben alakult ki, mivel a Bíróság eleinte az alapvető jogokra vonatkozó minden beadványt azzal a megjegyzéssel utasított el, hogy nem feladata a nemzeti alkotmányjog körébe tartozó problémákkal foglalkozni. A Bíróság nem utol sósorban azért kényszerült álláspontja megváltoztatására, mert maga a Bí róság fogalmazta meg az uniós jog elsőbbségének igényét a nemzeti joggal szemben, márpedig ez az elsőbbség csak abban az esetben valósulhat meg, ha az uniós jog önmagában is képes biztosítani az alapvető jogok védelmét, mégpedig egyenértékűen a nemzeti alkotmányok által nyújtott védelemmel. Az ítélkezési gyakorlat kiindulási pontja a Stauder‑ügyben hozott ítélet volt, amelyben egy háborús áldozatoknak járó támogatásban részesülő személy emberi méltósága és az egyenlőség elve megsértésének tartotta, hogy meg kellett adnia a nevét, amikor regisztrált a karácsonykor kedvezményes áron vajat igénylők jegyzékébe. Annak ellenére, hogy a Bíróság a közösségi előírá sok értelmezése után arra az eredményre jutott, hogy a név megadása nem kötelező, és ezért nem szükséges vizsgálnia, hogy az alapvető jogok sérül tek‑e, végül mégis azt állapította meg, hogy az alapvető jogok figyelembevé tele a közösségi jogrend általános alapelvei közé tartozik, melynek védelme a Bíróság feladata. Ezzel a Bíróság első ízben ismerte el az alapvető jogok jogrendjének létezését. Kezdetben az egyes alapvető jogok biztosítékait a Bíróság a Szerződések né hány rendelkezése alapján maga dolgozta ki. Ez különösen érvényes a hátrá‑ nyos megkülönböztetés számos tilalmára, amelyek mindegyike más‑más szem pontból juttatja kifejezésre az egyenlőség általános elvét. Ilyen például az ál lampolgárság alapján történő mindenfajta diszkrimináció tilalma (EUMSZ 18. cikk), a nemi, faji, etnikai származás, vallás és hit, fogyatékosság, életkor vagy nemi hovatartozás alapján történő megkülönböztető bánásmód tilalma

025


(EUMSZ 10. cikk), az árukkal és személyekkel szembeni azonos bánásmód előírása a négy alapvető szabadság vonatkozásában (az áruk szabad mozgá sa – EUMSZ 34.cikk; a munkavállalók szabad mozgása – EUMSZ 45. cikk; a letelepedés szabadsága – EUMSZ 49. cikk; a szolgáltatás szabadsága – EUMSZ 57. cikk), a verseny szabadsága (EUMSZ 101. és azt követő cikkek), valamint az az elv, hogy a nők és a férfiak egyenlő díjazásban részesüljenek (EUMSZ 157. cikk). Az EK négy alapvető szabadságjoga, amelyek az üz leti‑szakmai élet alapvető szabadságait biztosítják, a mozgás és a foglalkozás megválasztása szabadságának alapvető közösségi jogának is tekinthető. Kü lön garancia biztosítja az egyesülési jogot (EUMSZ 153. cikk), a petíciós jogot (EUMSZ 24. cikk) és az üzleti és szakmai titok védelmét (EUMSZ 339. cikk). Az alapvető jogok közösségi jogi védelmének kiindulási pontjait a Bíróság folyamatosan továbbfejlesztette, és újabb alapvető jogokkal egészítette ki. Ez általános jogi alapelvek elfogadásával történik, amelyek konkretizálásakor a Bíróság egyrészt a tagállamok közös alkotmányos hagyományaira, más részt az emberi jogok védelméről szóló, a tagállamok részvételével megkötött nemzetközi szerződésekre támaszkodik. Az utóbbi különösen az emberi jo gok európai egyezményére vonatkozik, amely az alapvető közösségi jogok tartalmi kialakítása során mutat irányt a védelmi követelmények kidolgo zásához. Mindezek alapján a Bíróság az olyan szabadságjogokat ismerte el az EU jogrendje által biztosított alapjogként, mint pl. a tulajdonhoz való jog, a foglalkozás megválasztásának szabadsága, az otthon sérthetetlenségének joga, a véleményalkotás szabadsága, az általános személyiségi jogok, a család védelme (pl. a családtagok csatlakozási joga egy migráns munkavállalóhoz), a gazda‑ ság szabadsága, a vallás és a hit szabadsága, valamint számos, az eljárásjoghoz kapcsolódó alapvető jog, mint a meghallgatáshoz való jog alapelve, a „common law” (magánjog) területéről ismert, az ügyvéd és megbízója közötti kommu nikáció bizalmasságának elve (ún. „legal privilege”), a kétszeres büntetés ti lalma vagy az uniós jogi aktusok indoklására vonatkozó kötelezettség. Az egyik különösen fontos és a jogvitákban gyakran hivatkozott elv az egyenlő bánásmód elve. Általánosan fogalmazva ez az elv azt mondja ki, hogy a hasonló tényállásokat nem szabad különféleképpen kezelni, hacsak nincs a különbségtételnek valamiféle objektív alapja. A Bíróság ítélkezési gyakorla ta alapján az egyenlő bánásmód elve azonban nem tiltja meg, hogy a koráb bi nemzetközi gyakorlattól eltérően az egyes tagállamok saját polgáraikkal és termékeikkel szemben magasabb követelményeket állítsanak, mint más tagállamok állampolgáraival vagy az importtermékekkel szemben. Ezen

026


úgynevezett fordított diszkrimináció ellen az uniós joggal nem lehet fellépni, mivel ez az Unió korlátozott hatásköréből következik. A liberalizáció elve, amely az alapvető szabadságjogokból következik, a Bíróság eddigi ítélkezé si gyakorlata alapján csak a határokon átnyúló esetekre vonatkozik. Ezzel szemben a termékek adott tagállamon belüli termelésére és értékesítésére, illetve az adott tagállam állampolgárainak jogállására vonatkozó szabályok csak akkor esnek a közösségi jog szabályozása alá, ha a jogharmonizáció uni ós szinten már lezárult. A Bíróság ítélkezési gyakorlatának köszönhetően az uniós jog az alapvető jogokkal rokon jogállami elvek jelentős tárházával rendelkezik. Ezek közül ki emelkedő jelentőségű az arányosság elvének gyakorlati szerepe. Az elv tartal mazza az előnyök és az érdekek mérlegelésének kötelezettségét, amely magá ban foglalja az intézkedés megfelelőségének és szükségességének szempont jait, valamint az arányok túllépésének tilalmát. Az alapvető jogokkal rokon általános jogi elvnek számítanak továbbá a közigazgatási jog és az eljárásjog általános alapelvei, mint pl. a bizalomvédelem elve, a visszamenőlegesen ter heket kirovó vagy előnyöket visszavonó aktusok tilalma, valamint a meg hallgatáshoz való jog elve, amely az Európai Bizottság közigazgatási eljárá saiban, de a Bíróság eljárásaiban is érvényesül. Kivételes fontossággal bír az átláthatóság javításának követelménye, amely alatt az értendő, hogy a dönté seket a lehető legnyíltabban és lehetőleg polgárbarát módon kell meghozni. Az átláthatóság egyik fontos eleme, hogy minden uniós polgár és a tagál lamokban bejegyzett minden jogi személy jogosult hozzáférni a Tanács és az Európai Bizottság dokumentumaihoz. Ezenkívül az EU költségvetéséből a természetes és jogi személyeknek nyújtott támogatásokat nyilvánosságra kell hozni. E célból olyan adatbankokat hoznak létre, melyekhez minden uniós polgár szabad hozzáféréssel rendelkezik. Noha a Bíróság sokat tett az íratlan alapvető jogok kialakítása érdekében, az „európai alapvető jogok” meghatározásához használt eljárásnak egy kiemel kedő hátránya volt: a Bíróság tevékenysége mindig az adott egyedi esetre korlátozódott. Ezért a Bíróság nem tudott az általános jogelvekből alapvető jogokat kialakítani minden olyan területen, amelyekre nézve ez szükséges nek és kívánatosnak tűnik. Ugyancsak nem volt képes az alapjogvédelem terjedelmét és korlátait kellő általánossággal és differenciáltsággal meghatá rozni. Ennek következtében az EU szervei nem tudták kielégítő pontossággal mérlegelni, fennáll‑e az a veszély, hogy megsértik valamelyik alapvető jo

027


got. Az érintett uniós polgárok sem tudták minden esetben minden további nélkül megítélni, hogy alapvető jogaik sérültek‑e. Hosszú ideig úgy látták, hogy az EU‑nak az emberi jogok európai egyezményé‑ hez való csatlakozása jelentené a kiutat. A Bíróság azonban 2/94. sz. vélemé nyében ezzel kapcsolatosan azt állapította meg, hogy az uniós jog mai állása szerint az EU nem jogosult az egyezményhez való csatlakozásra. A Bíróság ebben az összefüggésben kifejti, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása ugyan előfeltétele az uniós intézkedések jogszerűségének, de az egyezményhez való csatlakozás jelentősen megváltoztatná a jelenlegi uniós rendszert, mivel a csatlakozással az EU egy nemzetközi jog szerinti, más jellegű intézményi rendszerhez kapcsolódna, és annak összes rendelkezését át kellene vennie az Unió jogrendjébe. A Bíróság álláspontja szerint az EU emberi jogok védel mét szolgáló rendszerének ilyen megváltoztatása, amely hasonlóan mélyre ható intézményi változásokkal járna az EU és a tagállamok vonatkozásában is, alkotmányjogi jelentőségű lenne, és ezért túllépné az EUMSZ 352. cikke által biztosított, a Szerződések kiegészítésére vonatkozó illetékesség határait. A Lisszaboni Szerződés az EU‑Szerződés 6. cikkének (2) bekezdésében kife jezetten előirányozta az EU csatlakozását az EJEE‑hez. A Lisszaboni Szerződés azonban az EU alapvető jogrendjének kialakítása érdekében egy további, igen jelentős lépést tett, és az EU alapvető jogainak védelmét új alapokra helyezte. Az EU‑Szerződés alapvető jogokat tartalma zó új cikke (6. cikk) az Európai Unió Alapjogi Chartáját egy hivatkozással kötelező érvényűnek nyilvánította az EU szervei és a tagállamok számára, amennyiben azok az uniós jogot alkalmazzák és hajtják végre. Ez az Alapjogi Charta arra a határozattervezetre nyúlik vissza, amelyet 15 megbízott államés kormányfőből, az Európai Bizottság elnökéből, az Európai Parlament 16 tagjából és 30 nemzeti parlamenti képviselőből (az akkori tagállamokból kétkét fő) álló konvent Roman Herzog elnöklése alatt dolgozott ki, és amelyet az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Bizottság elnökei az Európai Tanács 2000. december 7‑i nizzai ülésének megnyitásaként ünnepélyesen „Az Európai Unió Alapjogi Chartájaként” hirdettek ki. Az európai alkot mányról folyó tanácskozások során ezt az Alapjogi Chartát dolgozták át, és az a 2004. október 29‑i alkotmányszerződés szerves alkotóelemévé vált. Az alkotmányszerződés megvalósításának kudarca után az Alapjogi Chartát az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Bizottság elnökei Strasbourgban 2007. december 12‑én ünnepélyes keretek között önálló jogi aktusként, „Az Európai Unió Alapjogi Chartájaként” újfent kihirdettek. A Charta

028


e változatára utal most az EU‑Szerződés mint hiteles szövegre. Ezáltal az Alapjogi Charta jogilag kötelező érvényűvé vált, és ezzel együtt az alapvető jogok érvényességi területét is meghatározza az uniós jogon belül. Ez azon ban Lengyelországra és az Egyesült Királyságra nem vonatkozik. Mindkét tagállam vagy nem tudta, vagy nem akarta alávetni magát a Charta alapvető jogokról szóló rendszerének, mivel attól tartottak, hogy a Chartában megha tározott alapvető jogok érvényessége okán bizonyos nemzeti álláspontokat, pl. vallási és hitbeli kérdésekben vagy a kisebbségekkel való bánásmód terén, fel kell adniuk, vagy legalábbis módosítaniuk kell. E két tagállam számára az alapvető jogok betartásának kötelezettsége nem az Alapjogi Chartából ered, hanem, mint eddig is, a Bíróság alapvető jogokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatából.

029

Brüsszel, 1964. szeptember 27. Európai rendszámtáblájú személygépkocsi az építés alatt álló „Joyeuse Entrée“ épülete előtt, amely később az Európai Bizottság székhelye lett


Az Európai Unió „alkotmánya” Minden társadalmi szövetség rendelkezik alkotmánnyal. Az alkotmány a politikai rendszer struktúráját szabja meg, vagyis meghatározza a szövet ség tagjainak helyzetét egymáshoz és az egészhez képest, közös célokat tűz ki, és meghatározza azon szabályokat, amelyek alapján a kötelező érvényű döntéseket hozzák. Mivel az EU államok olyan szövetsége, amelyet pontosan meghatározott feladatokkal és funkciókkal ruháztak fel, az EU „alkotmá nyának” szintén képesnek kell lennie ugyanazon kérdések megválaszolására, mint egy állam alkotmányának. Az állami közügyeket két alapvető elv határozza meg: a törvényesség („rule of law”) és a demokrácia. Az Uniónak, amennyiben meg akar felelni a törvé nyesség és demokratikusság alapkövetelményeinek, mindenben biztosítania kell, hogy alapítása, felépítése, hatáskörei, működése, tagállamai és szervei jogállása, valamint polgárai jogállása terén a jog és a demokrácia szempont jából legitim legyen. Az EU „alkotmánya”, tagállamai alkotmányaival ellentétben, továbbra sincs összefüggő alkotmányos okiratba foglalva, hiszen az alkotmányszerződésre irányuló 2004. október 29‑i kezdeményezés kudarcba fulladt. Ezért az alkot mány azon szabályok és alapvető értékek összessége, amelyeket az EU vezető intézményei kötelezőnek tartanak magukra nézve. Ezek a kötelező rendelke zések részben az európai Szerződésekben vagy az uniós szervek által hozott jogi aktusokban találhatók, részben pedig a hagyományokon alapulnak.

A z uniós jog jellege Az EU jogi szempontból való meghatározása alatt a szervezet általános jogi leírását értjük annak jellemző tulajdonságai alapján. E tulajdonságokat már az Európai Gazdasági Közösség Bíróságának két alapvető, 1963‑ban és 1964‑ben hozott ítéletéből kidolgozták az akkori Európai Gazdasági Közösségre vonat kozóan, azonban ezek az Európai Unióra is érvényesek annak mai formájában.

031


A VAN GEND & LOOS ÜGY

Ebben a jogvitában a holland Van Gend & Loos szállítmányozó cég perel te be a holland bíróság előtt a holland vámigazgatást, amely egy Németor szágból importált vegyi anyag behozatalakor a korábbiakhoz képest maga sabb vámot szabott ki. A vállalkozás szerint ez a gyakorlat megsértette az EGK‑Szerződés 12. cikkét, amely megtiltja, hogy a tagállamok új vámokat vezessenek be, valamint hogy a közös piac már meglévő vámtételeit emeljék. A holland bíróság erre felfüggesztette az eljárást, és azzal a kéréssel fordult a Bírósághoz, hogy tisztázza az EK‑Szerződés kérdéses előírásának tartalmi hatását és joghatását. A Bíróság ezt a jogvitát használta fel arra, hogy néhány alapvető megállapí tást tegyen az EK jogi jellegére vonatkozóan. Ítéletében a Bíróság a követke zőket fejti ki: „Az EGK‑Szerződés célkitűzése, hogy olyan közös piacot hozzon létre, amelynek a működése közvetlenül érinti a Közösség jogalanyait, egyúttal azt is jelenti, hogy ez a Szerződés több, mint olyan megállapodás, amely csak a szerződő államok közötti kölcsönös kötelezettségeket hoz létre. Ezt a koncepciót megerősíti egyrészt a Szerződés preambuluma, mely a kormá nyok mellett a népeket is említi, másrészt még egyértelműbben az olyan szu verén jogokkal felruházott intézmények létrehozása, mely jogok gyakorlása a tagállamokat, valamint azok állampolgárait egyaránt érinti. […] Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a Közösség a nemzetközi jog új jogrend jét képezi, melynek javára az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat, és amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is.” A COSTA KONTRA ENEL ÜGY

Már egy évvel később, a Costa kontra ENEL ügy kapcsán a Bíróságnak al kalma nyílt elemzése elmélyítésére. Az ügy alapjául a következő tényállás szolgált: 1962‑ben Olaszország államosította a villamosenergia‑termelést és -ellátást, és az elektromos társaságok vállalati eszközeit átruházta az ENEL Elektromos Művekre. Flaminio Costa, a szintén államosított Edi son Volta Részvénytársaság részvényese úgy érezte, hogy ezzel megfosztot ták jutalékától, és ezért megtagadta az 1926 olasz líra összegű villanyszám la kifizetését. A milánói békéltető bíró előtt Costa úr többek között azzal

032


indokolta magatartását, hogy szerinte az államosítási törvény megsérti az EGK‑Szerződés rendelkezéseinek egész sorát. A milánói békéltető bíróság annak érdekében, hogy Costa úr álláspontját megítélhesse, különböző kérdé seket intézett a Bírósághoz az EGK‑Szerződés értelmezését illetően. Ítéleté ben a Bíróság az EGK‑jog jellegével kapcsolatosan a következőket fejtette ki: „A hagyományos nemzetközi szerződésektől eltérően az EGK‑Szerződés saját jogrendszert hozott létre, amely […] a tagállamok jogrendszerébe il leszkedik, és amely azok bíróságaira nézve kötelező. Saját intézmények kel és jogi személyiséggel bíró, jogképes, nemzetközi képviseleti joggal és különösen az államok hatáskörének korlátozásából vagy az államok által a Közösségre átruházott funkciókból eredő, tényleges hatalommal fel ruházott Közösség határozatlan időre történő létrehozásával ugyanis az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat, és így a saját állampolgáraikra, illetve honosaikra és önmagukra alkalmazandó joganyagot hoztak létre.” E részletes magyarázatból eredő következtetéseit a Bíróság az alábbiak szerint foglalja össze: „Mindezekből az következik, hogy a Szerződésből eredő és ezáltal önálló jogforrásból származó joggal szemben – annak eredeti, sajátos természetéből adódóan – bírói úton nem érvényesíthető semmiféle nemzeti szabály anél kül, hogy e jog el ne veszítené közösségi jellegét, és anélkül, hogy ez magának a Közösségnek a jogi alapjait meg ne kérdőjelezné. Az tehát, hogy az államok a Szerződés rendelkezéseiben meghatározott jogaikat és kötelezettségeiket a nemzeti jogrendszerükről a közösségi jogrendszerre átruházták, szuverén jogaik végleges korlátozását eredményezi, amellyel szemben a Közösség fo galmával összeegyeztethetetlen utólagos, egyoldalú jogi aktusok nem élvez hetnek elsőbbséget.” Az EU jellegének különlegességet és sajátosságot kölcsönző elemek a Bíróság e két elvi jelentőségű ítélete alapján a következők szerint határozhatók meg: ■■ az

intézményi felépítés, mely biztosítja, hogy az EU‑n belüli döntéshoza talt az európai közös érdek, azaz a célokban lefektetett uniós érdekek is formálják és befolyásolják;

■■ a

hatáskörök átruházása az unió intézményeire, amely túllép a más nemzetközi szervezetek esetében szokásos mértéken, és széles körben

033


kiterjed olyan területekre is, melyeket az államok általában maguknak tartanak fenn; ■■ a

saját jogrend kialakítása, amely független a tagállamok jogrendjeitől;

■■ az

uniós jog közvetlen alkalmazhatósága, miszerint az uniós jog rendel kezései egységesen, minden tagállamban kifejtik teljes hatásukat, és mind a tagállamoknak, mind azok polgárainak jogokat biztosítanak, és egyben kötelezettségeket is rónak rájuk;

■■ az

uniós jog elsőbbsége, amely biztosítja, hogy az uniós jogot a nemzeti jog nem írhatja felül és nem módosíthatja, és ha a kettő ütközik, az uniós jog élvez előnyt a nemzeti joggal szemben.

Az EU tehát szuverén joggal és a tagállamoktól független jogrenddel rendel kező hatalom, amelynek a ráruházott feladatkörön belül mind a tagállamok, mind annak polgárai alárendeltjei. Az EU jellemző tulajdonságai világosan megmutatják egyrészt a hagyomá nyos nemzetközi jogi szervezetekkel, másrészt a szövetségi állam jellegű szerve‑ ződésekkel való hasonlóságokat és különbségeket is. Az EU nem tekinthető kialakult képződménynek, hanem sokkal inkább egy „alakulófélben lévő rendszernek”, melynek végső formája még nem látható előre. Az EU hagyományos nemzetközi jogi szervezetekkel közös vonása csupán az, hogy az EU‑t is egy nemzetközi jogi szerződés hívta életre. E nemzet közi jogi gyökerektől az EU azonban már jelentősen eltávolodott. Az EU szintén nemzetközi jogi szerződéseken nyugvó alapító jogi aktusai ugyanis egy önálló, saját jogkörökkel és kompetenciákkal rendelkező Unió kialaku lásához vezettek. A tagállamok az Unió javára lemondtak szuverenitásuk egyes részeiről. Az EU‑ra átruházott feladatok is jelentősen eltérnek egyéb nemzetközi szervezetek feladataitól. Míg a nemzetközi szervezetek esetében pontosan körülhatárolt technikai feladatokról van szó, addig az EU‑ra olyan tevékenységi körök hárulnak, amelyek összességükben az államok működé sének alapját meghatározó jellegűek. A hagyományos nemzetközi jogi szervezetekkel összehasonlítva az EU jelle gében inkább egy állami szerveződés karakteréhez közelít. Az, hogy a tag államok részlegesen lemondtak szuverenitásukról az EU javára, könnyen

034


azt a képzetet keltheti, hogy az EU struktúrája szinte már a szövetségi ál lamokéhoz hasonlít. Ez a felfogás azonban nem veszi figyelembe, hogy az EU szervei csak az uniós Szerződésekben meghatározott célok eléréséhez szükséges és bizonyos témakörökön belül érvényes, egyedileg rögzített jogo sultságokkal rendelkeznek. Céljaikat tehát, ellentétben az államokkal, nem választhatják meg szabadon, és nem képesek mindazon követelményeknek megfelelni, amelyeket ma egy modern államnak teljesítenie kell. Az EU nem rendelkezik továbbá sem az államra jellemző, mindenre kiterjedő illetékes séggel, sem pedig azzal a jogosultsággal, hogy új hatásköröket alkosson (ún. kompetencia‑kompetencia). Ebben az értelemben az EU sem nem „klasszikus” nemzetközi szervezet, sem pedig államszövetség, hanem e hagyományos modellek közé besoro landó hatalmi szövetség. A jogi szaknyelvben ennek a különleges modellnek a körülírására a „nemzetek feletti (szupranacionális) szervezet” kifejezés ho nosodott meg.

A z EU feladatai Ha sorra vesszük az EU‑ra bízott feladatokat, láthatjuk, hogy erősen emlé keztetnek egy állami alkotmányos rend funkcióira. Nem a jellemzően nem zetközi szervezetekre bízott, pontosan körülhatárolt technikai feladatokat látja el, hanem olyan területeken tevékenykedik, amelyek összességükben az államok működésének alapját határozzák meg. Az EU feladatköre rendkívül sokrétű: gazdasági, szociális és politikai felada tokat egyaránt magában foglal. A gazdasági feladatok középpontjában egy közös piac megteremtése áll, amely egyesíti magában a tagállamok „nemzeti piacait”, ahol minden áru és szolgáltatás a belső piacokéval megegyező feltételek mellett kínálható és értékesíthető, és amelyhez minden uniós polgár ugyanolyan szabad hozzáfé réssel rendelkezik. A közös piac lényegében 1992‑re valósult meg az Európai Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors által kezdeményezett és az állam- és kormányfők által jóváhagyott, A belső piac kialakításának terve alapján. Az uniós szerveknek sikerült kidolgozniuk egy működő belső piac jogi kereteit. Ezeket a kere teket időközben a nemzeti államok átültetési intézkedései messzemenően

035

Brüsszel, 1977. december 6. Tüntetés az Európai Parlament közvetlen megválasztásáért és az egységes fizetőeszközért az Európai Tanács 1977. december 5–6-i ülése idején


tartalommal töltötték ki, s ezzel a belső piac kézzelfogható valósággá vált. A belső piac jelenléte a mindennapi életben is érezhető, különösen az EU területén belüli utazások során, hiszen már régóta megszűnt a személyellen őrzés a nemzeti határátkelőhelyeken. A belső piacot a gazdasági és monetáris unió egészíti ki. Az EU gazdaságpolitikai feladata nem az, hogy meghatározza és működtes se az európai gazdaságpolitikát, hanem hogy a nemzeti gazdaságpolitikákat olyan szinten koordinálja, hogy egy vagy több tagállam gazdaságpolitikai döntései ne gyakoroljanak negatív hatást a belső piac működésére. Ennek érdekében született meg a Stabilitási és Növekedési Paktum, amely meg határozza az egyes tagállamok számára azon kritériumokat, amelyhez költ ségvetés‑politikai döntéseiket igazítaniuk kell. Amennyiben ez nem történik meg, az Európai Bizottság figyelmeztetéseket adhat ki, tartós, nagymértékű költségvetési hiány esetén pedig az EU Tanácsa szankciókat is kiszabhat. Az EU monetáris politikája elsősorban az egységes valuta bevezetését és a va lutával kapcsolatos ügyek központi irányítását célozza. Ezen a téren már megtették az első sikeres lépéseket. 1999. január 1‑jén azokban a tagál lamokban, melyek az ennek feltételéül szabott konvergenciakritériumokat már teljesítették, bevezették az egységes európai valutát, az eurót. Ezek az országok Belgium, Németország, Írország, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Ausztria, Portugália és Finnország. 2002. január 1‑jén ezekben az országokban a nemzeti valutát felváltották az euróbankjegyek és -érmék. Ettől az időponttól kezdve a napi tranzakciók és pénzügyi műveletek egy valutában történnek, ez pedig az euró. Görögország és Svédország első körben nem tudta teljesíteni a konvergenciakritériumokat. Görögország 2001. január 1‑jén nyert felvételt az euróövezetbe. Svédor szág, aki azért nem tudta teljesíteni a kritériumokat, mivel nem vett részt az Európai Monetáris Rendszer árfolyam‑mechanizmusában, amely az euróövezethez való csatlakozás „előszobájának” tekinthető, emiatt külön szabályozás alá esik, miszerint a Bizottság és az EKB legalább kétévente köteles Svédországról konvergenciajelentést készíteni, amelyben ajánlást te het a Tanácsnak Svédország felvételére. Amennyiben ilyen ajánlást tesz, és ezt a Tanács elfogadja, Svédországnak tulajdonképpen nem áll módjában a részvételt visszautasítani. Az euróövezethez való csatlakozást a svéd lakos ság jelenleg nem támogatja. 2003‑ban egy euróról szóló népszavazáson a la kosság 55,9%-a utasította el a közös pénz bevezetését. 2005 decemberében

037


az elutasítás 49%-os volt, 36% pedig egyetértett az euró bevezetésével. Dá nia és az Egyesült Királyság esetében teljesen más a helyzet. E tagállamok fenntartották maguknak az „opting out”, azaz a kívülmaradás jogát, amely megengedi számukra, hogy maguk döntsenek arról, megkezdődjön‑e egy általán a közös valuta bevezetése feltételeinek vizsgálata, és ha igen, mi kor. Az új tagállamok is kötelesek az eurót mint nemzeti valutát bevezetni, miután teljesítették a konvergenciakritériumokat. Az új tagállamok közül egyik sem rendelkezik kívülmaradási záradékkal. Legtöbbjük a lehető leg hamarabb be is akarja vezetni az eurót. Ez eddig Szlovéniának (2007. janu ár 1.), Ciprusnak (2008. január 1.), Máltának (2008. január 1.), valamint Szlovákiának (2009. január 1.) sikerült. Jelenleg 16 tagállam tartozik az ún. euróövezethez, amelynek érvényes valutája az euró ( 2 ). A gazdaság- és monetáris politika feladatain kívül az EU‑ra még sok más gazdaságpolitikai területen hárulnak feladatok. Ezen főbb területek a me zőgazdasági és halászati politika, a közlekedéspolitika, a fogyasztóvédelem, a strukturális és kohéziós politika, a kutatási és fejlesztési politika, az űrpo litika, a környezetvédelmi politika, az egészségügyi politika, a kereskedelmi politika és az energiapolitika. Szociálpolitikai szempontból az EU feladata arról gondoskodni, hogy a gaz dasági integráció ne csak a gazdaságban aktívan részt vevő tagokat részesít se előnyben, hanem a belső piac szociális dimenzióját is kialakítsák. Ennek egyik első kiindulópontja a migráns munkavállalók szociális biztonságára vonatkozó rendszer bevezetése. Ez a rendszer biztosítja, hogy azon munka vállalóknak, akik szakmai életük során több mint egy tagállamban végeztek munkát, és ennek következtében különböző társadalombiztosítási rendsze rekhez tartoztak, ne származzon hátrányuk szociális biztosítottságukat ille tően (öregségi nyugdíj, rokkantsági nyugdíj, egészségügyi ellátások, családi ellátások, munkanélküli‑ellátások). Egy másik sürgető szociálpolitikai feladat az EU‑ban már évek óta aggodalomra okot adó munkanélküliség fényében az európai foglalkoztatási stratégia kidolgozása. A tagállamok és az EU közös feladata egy megfelelő foglalkoztatási stratégia kidolgozása, és mindenekelőtt a munkavállalók képesítésének, képzésének és rugalmasságának elősegítése, valamint ezzel egy időben a munkaerőpiacokat is hozzá kell igazítani a gaz dasági változások követelményeihez. A foglalkoztatás támogatását az Unió ( 2 ) 2011. január 1‑jétől – tizenhetedik tagállamként – Észtország is bevezeti a közös európai pénznemet.

038


közös érdekként tartja számon. Ehhez szükséges, hogy a tagállamok egyez tessék nemzeti intézkedéseiket a Tanácsban. Az EU úgy kíván hozzájárulni a magas szintű foglalkoztatás eléréséhez, hogy elősegíti a tagállamok közötti együttműködést, és támogatja intézkedéseiket, valamint szükség esetén – a tagállamok hatásköreinek figyelembevételével – kiegészíti azokat. A tényleges politikát tekintve az EU számára az uniós polgárság, a büntető ügyek során folytatott igazságügyi együttműködés, valamint a közös kül- és biztonságpolitika területein adódnak feladatok. Az uniós polgárság tovább erősítette a tagállamok állampolgárainak EU‑n belüli jogait és érdekeit. Az állampolgárok szabad lakóhelyválasztása biztosított az EU‑n belül (EUMSZ 21. cikk), választójoggal rendelkeznek és választhatók a helyhatósági válasz tásokon (EUMSZ 22. cikk), jogosultak bármely tagállam diplomáciai és konzuli védelmét igénybe venni harmadik országban (EUMSZ 23. cikk), jo gukban áll petíciót benyújtani az Európai Parlamenthez (EUMSZ 24. cikk), valamint a diszkrimináció általános tilalma értelmében minden tagállam ban jogosultak az adott tagállam állampolgáraival megegyező bánásmódra (EUMSZ 20. cikkének (2) bekezdése az EUMSZ 18. cikkel együtt). Az EU a közös kül- és biztonságpolitika területén a következő feladatokat látja el: ■■ az

EU közös értékeinek, alapvető érdekeinek és függetlenségének védelme,

■■ az

EU és tagállamai biztonságának megerősítése,

■■ a

világbéke megóvása és a nemzetközi biztonság megerősítése,

■■ a

nemzetközi együttműködés elősegítése,

■■ a

demokrácia és a jogállamiság elősegítése, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelme,

■■ a

közös védelem kiépítése.

Mivel az EU nem önálló állam, ezért e feladatok csak lépésről lépésre valósítha tók meg. A kül- és mindenekelőtt a biztonságpolitika hagyományosan azon te rületek körébe tartozik, ahol a tagállamok különösen ügyelnek szuverenitásuk megőrzésére. Ezen a területen a közös érdekeket azért is nehéz meghatározni, mivel az EU‑ban csupán Franciaország és az Egyesült Királyság rendelkeznek

039


atomfegyverekkel. További problémát okoz, hogy nem minden EU‑tagállam tagja a NATO‑nak és a Nyugat‑európai Uniónak. A közös kül- és biztonság politikai döntéseket ezért jelenleg még túlnyomórészt államközi együttműködés keretein belül hozzák meg. Ezzel párhuzamosan azonban kialakult egy önálló intézkedési eszköztár is, amelynek eredményeképpen az államközi együttműkö dés szilárd jogi keretekre tett szert. A büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén az EU sze repe elsősorban olyan feladatok ellátása, amelyek közös európai érdekeket szol gálnak. Ezek közül különösen fontos a szervezett bűnözés és az emberkeres kedelem elleni küzdelem, valamint a bűnüldözés. Mivel a szervezett bűnözés elleni harcot már nem lehet nemzeti szinten hatékonyan folytatni, uniós szin tű, közös lépésekre van szükség. Az első, sokat ígérő intézkedések közé tar tozik a pénzmosás elleni irányelv elfogadása és az 1998 óta működő Európai Rendőrségi Hivatal, az „Europol” megalapítása (EUMSZ 88. cikk). Idetarto zik továbbá a bírósági eljárásokban való együttműködés, valamint a döntések végrehajtásának megkönnyítése és gyorsítása, a tagállamok közötti kiadatás megkönnyítése, szabályozási minimumok megállapítása a bűncselekményi tényállásokra és a büntetési tételekre vonatkozóan a szervezett bűnözés, a terro rizmus, az emberkereskedelem, a nők és gyermekek szexuális kizsákmányolása, az illegális kábítószer- és fegyverkereskedelem, a pénzmosás és a korrupció te rületén (EUMSZ 83. cikk). Az EU‑n belüli igazságügyi együttműködés egyik legszembetűnőbb előrelépése az Eurojust 2003. áprilisi megalapítása (EUMSZ 85. cikk). A hágai székhelyű Eurojust munkájában egy‑egy bíró és ügyész vesz részt az Európai Unió minden államából. Az Eurojust feladata, hogy megkön� nyítse a súlyos, határokon átnyúló bűncselekményekkel kapcsolatos nyomozás és büntetőeljárás lefolytatásának koordinációját. Az EU pénzügyi érdekeit sér tő bűncselekmények üldözésére a Tanács az Eurojustból Európai Ügyészséget hozhat létre (EUMSZ 86. cikk). További előrelépést jelent a 2004 januárja óta érvényben lévő európai elfogatóparancs intézménye. Elfogatóparancs olyan bűncselekmények esetében adható ki, amelyekre minimális büntetési tételként több mint egy év börtönbüntetés szabható ki. Az európai elfogatóparancs a túl zottan időigényes kiadatási eljárásokat hivatott felváltani.

A z EU hatáskörei Az EU alapító szerződései nem ruházzák fel az Unió szerveit általános felhatalmazással a szerződéses célok eléréséhez szükséges intézkedések

040


elrendelésére, hanem az adott fejezetekben külön‑külön rögzítik a tevékeny séghez szükséges hatásköröket. Alapelvként megfogalmazható, hogy az EU és intézményei nem dönthetnek önállóan jogalapjaikról és illetékességeikről. A hatáskör‑átruházás elve (EUMSZ 2. cikk) továbbra is érvényes. A tagál lamok azért választották ezt az utat, hogy a saját hatásköreikről való lemon dás folyamata áttekinthetőbb és ellenőrizhetőbb legyen. A hatáskör‑átruházás terjedelme az EU‑ra átruházott feladatkörök típusa sze rint különböző mértékű. Az EU‑ra át nem ruházott hatáskörök a tagállamok kizárólagos rendelkezési körében maradnak. Az EU‑Szerződés egyértelműen kimondja, hogy nemzetbiztonsági kérdésekben megmarad a tagállamok ki zárólagos illetékessége. Ez természetesen felveti azt a kérdést, hogy az EU hatáskörei hogyan határo lódnak el a tagállamokétól. Az elhatárolás három hatásköri kategória alapján történik: ■■ Az

EU kizárólagos hatáskörrel (EUMSZ 3. cikk) rendelkezik azon terü leteken, melyek esetében vélelmezhető, hogy az EU szintjén meghozott intézkedés hatékonyabb lesz, mint valamely tagállam koordinálatlan intézkedése. Ezek pontosan körülhatárolt területek, és magukban foglalják a vámuniót, a belső piac működéséhez szükséges verseny szabályok megállapítását, az euróövezetbe tartozó országok monetáris politikáját, a közös kereskedelempolitikát és a közös halászati politika egyes részeit. Ezeken a politikai területeken kizárólag az Európai Unió végezhet törvényhozói tevékenységet és rendelhet el kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok pedig csak akkor léphetnek fel tevőlegesen, ha őket az Európai Unió erre felhatalmazza, vagy ha végrehajtják az Unió által elfogadott jogi aktusokat (EUMSZ 2. cikk (1) bekezdés).

■■ Az

EU és a tagállamok között megosztott hatáskör (EUMSZ 4. cikk) áll fenn azokban az esetekben, amikor az EU beavatkozása többletha szonnal jár a tagállami intézkedéshez képest. Ilyen megosztott hatáskör alkalmazandó a belső piac szabályozása, a gazdasági, társadalmi és te rületi kohézió, a mezőgazdaság és halászat, a környezet, a közlekedés, a transzeurópai hálózatok, az energiaellátás, a szabadságon, a biztonsá gon és a jog érvényesülésén alapuló térség, valamint a közös biztonsági ügyek, a közegészségügy, a kutatás és technológiafejlesztés, az űrkutatás, a fejlesztési együttműködés és a humanitárius segítségnyújtás területe in. Mindezen területeken az EU elsőbbséggel rendelkezik a hatáskörök

0 41


gyakorlásában, de nem a teljes politika tekintetében, hanem csak az Unió érintett jogi aktusa által szabályozott elemek vonatkozásában. A tagállamok e hatáskörüket csak annyiban és olyan mértékben gya korolhatják, amennyiben az EU hatáskörét nem gyakorolta, vagy úgy határozott, hogy a továbbiakban lemond hatáskörének gyakorlásáról (EUMSZ 2. cikk (2) bekezdés). Az utóbbi eset akkor áll fenn, ha az EU illetékes szervei egy jogalkotási aktus visszavonásáról határoznak, különösen annak érdekében, hogy eleget tegyenek a szubszidiaritás és arányosság alapelveinek. A Tanács – egy vagy több tagja kezdeménye zésére – felszólíthatja a Bizottságot, hogy tegyen javaslatokat egy jogi aktus visszavonására. ■■ Támogató

hatáskörök (EUMSZ 6. cikk): A támogató hatáskörök gya korlásakor az EU kizárólag a tagállamok intézkedéseinek koordinálása és kiegészítése végett avatkozik be, de a támogató hatáskörök alá tar tozó területeken az EU semmi esetre sem harmonizálhatja a nemzeti jogszabályokat (EUMSZ 2. cikk (5) bekezdés). A jogi szabályozás ki alakítása továbbra is a tagállamok felelőssége, amelyek e téren jelentős cselekvési szabadsággal rendelkeznek. E kategóriába tartozik az egész ség védelme és javítása, az iparpolitika, a kultúra, az idegenforgalom, az oktatás, az ifjúság, a sport és a szakképzés, a polgári védelem és az igazgatási együttműködés. A tagállamok a gazdaság- és foglalkoztatás politika területén határozottan elismerik, hogy nemzeti intézkedései ket az EU‑n belül koordinálni kell.

Figyelemre méltó, hogy az EU jogkörei a gazdasági és foglalkoztatáspolitika koordinálása, valamint a közös kül- és biztonságpolitika területén egyik fenti kategóriába sem sorolhatók be. Így nem is szerepelnek a hatásköröket taglaló listában. Egy nyilatkozat azonban pontosítja, hogy az EU közös kül- és biz tonságpolitikája nem befolyásolja a tagállamok saját külpolitikai hatásköreit és a világban elfoglalt helyüket. Ezeken a speciális hatáskörökön túlmenően az uniós Szerződések akkor is megadják a cselekvés lehetőségét az Unió szervei számára, ha az a belső piac megvalósításához és működéséhez, valamint a tisztességes verseny biztosí tásához elengedhetetlen (lásd EUMSZ 352. cikk – ún. szerződéskiegészítési hatáskör vagy rugalmassági klauzula). Ezzel az Unió szervei azonban nem kapnak olyan általános érvényű felhatalmazást, amelynek birtokában a Szerződésekben meghatározott célokon kívüli feladatokat hajthatnának végre. Továbbá az Unió szervei nem tehetik meg, hogy e felhatalmazásokra

0 42


hivatkozva saját kompetenciájukat a tagállamok kárára kiterjesszék. A múlt ban gyakran éltek e felhatalmazás lehetőségével, ahogyan az EU újabb és újabb feladatokkal szembesült, amelyeket az alapító szerződések megköté sekor még nem lehetett előre látni, és ezért hiányoztak a Szerződésekből az ezekhez szükséges egyedi felhatalmazások. Gondolunk itt elsősorban a kör nyezet- és fogyasztóvédelemre, vagy az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozására, melynek célja, hogy hozzájáruljon az EU fejlett és a gazdasági fejlődésben elmaradt területei közötti különbségek csökkentéséhez. Az em lített területekre azonban időközben már speciális felhatalmazásokat hoztak létre. Ezekkel a nyomatékos szabályozásokkal a szerződéskiegészítési hatás kör gyakorlati jelentősége lényegesen csökkent. E hatáskör gyakorlásához az Európai Parlament hozzájárulása szükséges. Végül léteznek olyan intézkedések meghozatalára szóló felhatalmazások is, amelyek a már egyértelműen kiosztott hatáskörök hatékony és megfelelő gyakorlásához szükségesek (tárgyi összefüggés szerinti hatáskörök). E hatás körök különleges fontosságúak a külkapcsolatok gyakorlása tekintetében. Ennek alapján az EU kötelezettségeket vállalhat a ráruházott feladatokkal összefüggő területeken olyan országokkal szemben, amelyek nem tagjai az EU‑nak, vagy nemzetközi szervezetekkel szemben is. Szemléletes példa erre a Bíróság által tárgyalt Kramer‑ügy. Az ügyben az Unió arra vonatko zó hatásköréről van szó, amelynek alapján az EU az uniós halászati kvóták megállapítása érdekében együttműködhet más nemzetközi szervezetekkel, és adott esetben nemzetközi jogi kötelezettségeket vállalhat. Kimondottan erre vonatkozó szerződéses szabályozás hiányában a Bíróság az EU közös ag rárpolitikájában szereplő halászati politika már meglévő belső hatásköréből vezette le az ehhez szükséges külső kompetenciát. Hatásköreinek gyakorlása során az EU a katolikus társadalmi tanításból származó szubszidiaritási elv szerint működik, amely alkotmányos rangra emelkedett azáltal, hogy az EU‑Szerződés rögzítette (EUSZ 5. cikk (3) be kezdés). Ennek az elvnek két oldala van, egy pozitív és egy negatív: a pozitív, azaz a kompetenciát ösztönző oldal az EU számára azt mondja ki, hogy az EU‑nak akkor kell cselekednie, ha az elérni kívánt célok „közösségi szinten könnyebben elérhetők”; a negatív, azaz a szubszidiaritás elvének elutasító ol dala azt jelenti, hogy az EU ne avatkozzon be, ha a tagállamok cselekvése elegendő a cél megvalósításához. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az Unió összes szerve, különösen a Bizottság, köteles igazolni, hogy a közösségi szabá lyozás és a közösségi szinten való eljárás egyáltalán szükséges‑e. Montesquieu

0 43


után szabadon: ha nincs szükség uniós szabályozásra, úgy arra van szükség, hogy az EU ne hozzon szabályozást. Ha pedig az uniós szintű szabályozás szükségességére igen a válasz, akkor fel kell tenni a meghozandó intézkedés intenzitására és fajtájára irányuló kérdést. A választ erre az arányosság elve adja meg, amely az EU Bíróságának ítélkezési gyakorlatán keresztül került be az Unió jogrendjébe, és azt a kompetenciák szabályozásával összefüggés ben az EU‑Szerződés is tartalmazza (EUSZ 5. cikk (4) bekezdés). Ezután azt kell behatóan megvizsgálni, szükség van‑e jogi eszközre, illetve hogy más eszközök is elég hatékonyak lennének‑e. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a nemzeti előírások kölcsönös elismerése érdekében hozott kerettörvényeket, szabályozási minimumokat tartalmazó előírásokat előnyben kell részesíteni, és a túlzottan részletes jogszabályokat kerülni kell. A szubszidiaritás és arányosság alapelveinek betartását most már a nemze ti parlamentek is ellenőrizhetik. Erre vezettek be egy korai figyelmeztető rendszert, miszerint a nemzeti parlamentek a jogalkotási javaslat megkül dését követő nyolc héten belül indoklással ellátott véleményt terjeszthet nek elő, amelyben kifejtik, hogy a kérdéses jogalkotási javaslat miért nem áll összhangban a szubszidiaritás és az arányosság elvével. Amennyiben ezt az indoklással ellátott véleményt a nemzeti parlamenteknek járó szavaza tok legalább egyharmada támogatja (a nemzeti parlamentek mindegyike két szavazattal rendelkezik, kétkamarás parlament esetén kamaránként egy szavazat jár), úgy a jogalkotási javaslatot a kezdeményezőnek (általában az Európai Bizottság) ismételten felül kell vizsgálnia. A javaslat a felülvizsgá lat kimenetelétől függően fenntartható, módosítható vagy visszavonható. Amennyiben az Európai Bizottság a tervezet megtartása mellett dönt, úgy indoklással ellátott véleményében kell bizonyítania, miért van nézete szerint a tervezet összhangban a szubszidiaritás elvével. Az indoklással ellátott véle ményt a nemzeti parlamentek megindokolt állásfoglalásával együtt megkül dik az uniós jogalkotónak, hogy a jogalkotási eljárás során vegye figyelembe. Amennyiben az uniós jogalkotó a Tanács tagjainak 55%-os többségével vagy az Európai Parlamentben leadott szavazatok többségével azon a véleményen van, hogy a javaslat nem áll összhangban a szubszidiaritás elvével, úgy a jog alkotási javaslatot nem vizsgálják tovább.

044


A z EU intézményei EU‑Szerződés 13. cikk (intézményi keret) (1) Az Unió saját intézményi kerettel rendelkezik, amelynek célja az Unió értékeinek érvényesítése, célkitűzéseinek előmozdítása, az Unió, valamint polgárai és a tagállamok érdekeinek szolgálata, továbbá az Unió politikái és intézkedései egységességének, eredményességének és folyamatosságának biztosítása. Az Unió intézményei: – az Európai Parlament, – az Európai Tanács, – a Tanács, – az Európai Bizottság (a továbbiakban: a Bizottság), – az Európai Unió Bírósága, – az Európai Központi Bank, – a Számvevőszék. (2) Az egyes intézmények a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök határain belül, az ott meghatározott eljárások, feltételek és célok szerint járnak el. Az intézmények jóhiszeműen és kölcsönösen együttműködnek egymással. (3) Az Európai Központi Bankra és a Számvevőszékre vonatkozó rendelkezéseket, valamint a többi intézményre vonatkozó részletes rendelkezéseket az Európai Unió működéséről szóló szerződés állapítja meg. (4) Az Európai Parlamentet, a Tanácsot és a Bizottságot az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága segíti, tanácsadói minőségben.

0 45

AZ INTÉZMÉNYEK ÁTTEKINTÉSE (EUMSZ)

EURÓPAI TANÁCS

27 állam- és kormányfő, az Európai Tanács elnöke és az Európai Bizottság elnöke

TANÁCS 27 miniszter (tagállamonként egy)

EURÓPAI PARLAMENT 751 képviselő ( 3 )

EURÓPAI BIZOTTSÁG 27 tag (2014‑ig)

RÉGIÓK BIZOTTSÁGA legfeljebb 350 tag

EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG legfeljebb 350 tag

AZ EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGA

EURÓPAI KÖZPONTI BANK

SZÁMVEVŐSZÉK 27 tag (tagállamonként egy)

EURÓPAI BERUHÁZÁSI BANK

( 3 ) A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jei hatálybalépésével a képviselők száma ideiglenesen 754-re emelkedett. Ezt azonban a megfelelő intézkedésekkel újra vissza kell állítani a maximális 751 főre a 2014-ben megtartandó következő választásokig.


TAGÁLLAM

SZAVAZATOK A TANÁCSBAN

KÉPVISELŐI HELYEK SZÁMA AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN

NÉMETORSZÁG

29

99

FRANCIAORSZÁG

29

78

OLASZORSZÁG

29

78

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

29

78

SPANYOLORSZÁG

27

54

LENGYELORSZÁG

27

54

ROMÁNIA

14

35

HOLLANDIA

13

27

BELGIUM

12

24

CSEH KÖZTÁRSASÁG

12

24

GÖRÖGORSZÁG

12

24

MAGYARORSZÁG

12

24

PORTUGÁLIA

12

24

SVÉDORSZÁG

10

19

BULGÁRIA

10

18

AUSZTRIA

10

18

DÁNIA

7

14

SZLOVÁKIA

7

14

FINNORSZÁG

7

14

ÍRORSZÁG

7

13

LITVÁNIA

7

13

LETTORSZÁG

4

9

SZLOVÉNIA

4

7

ÉSZTORSZÁG

4

6

CIPRUS

4

6

LUXEMBURG

4

6

MÁLTA

3

5

Az EU „alkotmányával” összefüggésben egy további, az EU szervezetére vo natkozó kérdés merül fel: melyek az EU szervei? Mivel az EU egyébként álla mokat megillető funkciókat tölt be, felmerül a kérdés, hogy van‑e az EU‑nak kormánya, parlamentje, vannak‑e közigazgatási hatóságai és bíróságai, ugyanúgy, mint az számunkra a tagállamok esetében ismeretes. Az EU‑ra ruházott feladatok végrehajtását és az integrációs folyamat irányítását

0 47


tudatosan nem bízták csak a tagállamok kezdeményezésére és hatáskörére vagy a nemzetközi együttműködésre. Az EU rendszere sokkal inkább intéz ményes jellegű, mely képessé teszi az EU‑t arra, hogy új lendületet és célokat adjon az európai egyesítés folyamatának, valamint az illetékességi körébe tartozó területeken minden tagállam számára kötelező érvényű jogrendet teremtsen. Az EU intézményes rendszerének főszereplői az EU intézményei és szervei, közöttük az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Tanács, az Európai Bizottság, az Európai Unió Bírósága, az Európai Központi Bank, valamint a Számvevőszék. Az EU intézményes rendszerének kiegészítő szervei az Eu rópai Beruházási Bank, valamint az Európai Gazdasági és Szociális Bizott ság és a Régiók Bizottsága. INTÉZMÉNYEK

Az Európai Parlament (EU‑Szerződés 14. cikk) Az Európai Parlament az EU tagállamainak népeit képviseli. A Parlament az ESZAK közgyűléséből, az EGK közgyűléséből és az Euratom közgyűlé séből alakult ki, amelyeket az Európai Közösségek közös szervezeteiről szóló 1957‑es megállapodás (első fúziós szerződés) egyesített egyetlen „Közgyűlés ben”. Az „Európai Parlament” elnevezés csak az Európai Unióról szóló szer ződés óta hivatalos; bár ez egy már addig is általánosan használt elnevezést szentesített, amely egészen 1958‑ig nyúlik vissza, amikor a közgyűlés a nevét „Európai Parlamentre” változtatta.

Összetétel és választás A 2009. december 1‑jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés alapján az Eu rópai Parlament (EP) 754 képviselői hellyel rendelkezik. Ezzel a képviselők száma meghaladja az EU‑Szerződésben (14. cikk (2) bekezdés) meghatáro zott maximális 751 fős létszámot; ezt azonban a 2009–2014‑es parlamen ti ciklusra vonatkozóan el kell fogadni, mivel a júniusban megválasztott képviselőket nem lehet megfosztani mandátumuktól. A 2014‑ben tartandó következő választásokon azonban már be kell tartani a képviselők maxi mális létszámát. A képviselői helyeket úgy osztják fel a tagállamok között, hogy ugyan egy nagy népességű tagállam képviselője több polgárt képvi sel, mint egy kevesebb lakosú tagállam képviselője, ugyanakkor egyetlen

048


kisebb lakosságú állam sem rendelkezik több képviselői hellyel, mint egy nagyobb népességű állam. Tagállamonként a képviselői helyek alsó határát minden esetben hat, felső határát pedig 96 helyben határozták meg, azon ban a 2009–2014‑es parlamenti ciklusban a Lisszaboni Szerződés késői ha tálybalépése miatt Németország kivételt képez, mivel képviselőinek száma továbbra is 99 (a 2009 júniusában megválasztott képviselők nem veszíthetik el mandátumukat a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése miatt). A pontos összetételt a Tanácsnak még meg kell határoznia. Ennek tulajdon képpen már a 2009. júniusi közvetlen európai parlamenti választások előtt meg kellett volna történnie. Mivel a Lisszaboni Szerződés a 2009. júniusi EP‑választás előtt nem lépett idejében hatályba, az EP összetételére vonat kozó új szabályokat a 2009–2014‑es parlamenti ciklusra még nem lehetett alkalmazni. Ehelyett erre az EP‑választásra a képviselői helyeknek még az az elosztása maradt érvényben, amelyet utoljára Bulgária és Románia csatlako zása során rögzítettek. A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1‑jei hatály balépésével a képviselők száma 18 fővel 754 főre emelkedett, mikor is az új képviselők 12 különböző tagállamból érkeztek. Az Európai Parlament összetételét az alábbi táblázat mutatja be, amely a je‑ lenlegi, 2009–2014‑es törvényhozási időszak viszonyait tükrözi. A Lisszaboni Szerződés általi változásokat külön megjelöltük. ELNÖK 14 alelnök 5 quaestor (tanácsadó)

Az elnök, az alelnökök és a quaestorok alkotják az Európai Parlament El nökségét, amelyet az Európai Parlament két és fél évre választ meg. A kibő vített Elnökségbe beletartoznak a frakcióvezetők is. Az Elnökség az Európai Parlament belső szervezetének, a belső intézményi kapcsolatok és az Euró pai Unión kívüli intézményekkel való kapcsolatok kérdéseiben illetékes.

0 49


A PARLAMENT PLENÁRIS ÜLÉSE 754 KÉPVISELŐVEL TAGÁLLAM NÉMETORSZÁG

KÉPVISELŐI HELYEK AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN 99

FRANCIAORSZÁG

72 + 2

OLASZORSZÁG

72 + 1


72 + 1

SPANYOLORSZÁG

50 + 4

LENGYELORSZÁG

50 + 1

ROMÁNIA HOLLANDIA

33 25 + 1

BELGIUM

22

CSEH KÖZTÁRSASÁG

22

GÖRÖGORSZÁG

22

MAGYARORSZÁG

22

PORTUGÁLIA

22

SVÉDORSZÁG

18 + 2

BULGÁRIA

17 + 1

AUSZTRIA

17 + 2

DÁNIA

13

SZLOVÁKIA

13

FINNORSZÁG

13

ÍRORSZÁG

12

LITVÁNIA

12

LETTORSZÁG

8 + 1

SZLOVÉNIA

7 + 1

ÉSZTORSZÁG

6

CIPRUS

6

LUXEMBURG

6

MÁLTA

5 + 1

1979‑ig az Európai Parlament képviselőit a nemzeti parlamentek tagjai kö zül nevezték ki és delegálták az Európai Parlamentbe. Az Európai Parlament képviselőinek a tagállamok lakossága által történő általános és közvetlen meg‑ választását már a Szerződésekben is előirányozták, ám ezt számos sikerte len kezdeményezést követően csak 1979‑ben sikerült megvalósítani. Az első

050


közvetlen európai parlamenti választásokat 1979 júniusában tartották. A vá lasztásokat azóta mindig ötévente rendezik meg, egy „parlamenti ciklus” hosszának megfelelően. Évtizedes erőfeszítés eredményeképpen végül beve zették az uniós jog szerinti választási rendszert, amelyet az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójog alapján történő választásáról szóló, 1976. szeptember 20‑i okmány (ún. „közvetlen választási okmány”) tar talmaz, és utoljára a Tanács 2002. június 25‑i és szeptember 23‑i határozatai val módosította. Eszerint még mindig minden tagállam maga határozza meg saját választási eljárását, de ugyanazon alapvető demokratikus szabályokat kell alkalmazniuk: általános és közvetlen választás, arányos képviselet, tit kos és szabad választás, alsó korhatár (az aktív választójog feltétele minden tagállamban a 18. életév betöltése, kivéve Ausztriát, ahol a választásra való jogosultság korhatárát 16 évre csökkentették), öt évre szóló, megújítható mandátum, összeférhetetlenség (az EP képviselői nem tölthetnek be két hi vatalt egyidejűleg, pl. bírói, ügyészi és miniszteri tisztséget; ezenkívül sa ját országuk törvényei is vonatkoznak rájuk, amelyek a mandátumok vagy hivatalok halmozását még szigorúbban korlátozhatják), a választás dátuma, valamint a férfiak és nők azonos jogállása. Egyes országokban a választás kötelező (Belgium, Görögország és Luxemburg). 2009. július 14‑én hatályba lépett egy egységes képviselői statútum is. Az új statútum a képviselők munka feltételeit átláthatóbbá teszi, és egyértelmű szabályokat tartalmaz. Ezenkívül minden képviselőre érvényes, egységes illetményt vezet be, melyet az EU költségvetéséből fizetnek ki. A közvetlen választásokkal az Európai Parlament demokratikus legitimációt kapott, és bizton állíthatja, hogy az EU tagállamainak polgárait képviseli. De egy közvetlenül megválasztott parlament puszta létezésének ténye ön magában még nem valósítja meg a demokratikus alkotmány alapkövetelmé nyét, miszerint minden állami hatalom forrása a nép kell, hogy legyen. Ebbe a döntéshozatali folyamat átláthatósága és a döntéshozó szervek reprezentatív volta mellett a döntéshozatalban részt vevő uniós intézmények parlamentáris ellenőrzése és legitimitása is beletartozik. Ezen a területen az elmúlt évek ben jelentős előrelépés történt. Nem csupán az Európai Parlament jogkörei bővültek folyamatosan, hanem a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió munkamódszerében összességében egyre inkább elkötelezte magát a képvise‑ leti demokrácia elvének betartása mellett. Ennek eredményeképpen az Unió valamennyi polgára közvetlenül képviselteti magát az Európai Parlament ben, és jogában áll aktívan részt venni az EU demokratikus életében. Ezzel

051


azt kívánják biztosítani, hogy az uniós szintű döntéseket lehetőleg átlátha tóan és polgárbarát módon hozzák meg. A politikai pártok feladata uniós szinten az európai tudat kialakulásának elősegítése, valamint az uniós pol gárok akaratának kinyilvánítása. Ha az EU jelenlegi demokratikus rendjét szem előtt tartva mégis megemlíthetnénk egy hiányosságot, az annyi lenne, hogy az Európai Parlament a parlamentáris demokrácia állami modelljétől eltérően nem választ kormányt, amely felelősséggel tartozna a Parlamentnek.

EU‑Szerződés 10. cikk (képviseleti demokrácia) (1) Az Unió működése a képviseleti demokrácián alapul. (2) Az Unió szintjén a polgárok közvetlen képviselete az Európai Parlamentben valósul meg. A tagállamok képviseletét az Európai Tanácsban az állam-, illetve kormányfőjük, a Tanácsban pedig a kormányuk látja el, amelyek maguk vagy nemzeti parlamentjüknek, vagy a polgáraiknak tartoznak demokratikus felelősséggel. (3) Minden polgárnak joga van ahhoz, hogy részt vegyen az Unió demokratikus életében. A döntéseket a lehető legnyilvánosabban és a polgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten kell meghozni. (4) Az európai szintű politikai pártok hozzájárulnak az európai politikai tudatosság kialakításához és az uniós polgárok akaratának kinyilvánításához.

Ez a „hiányosság” azzal az egyszerű körülménnyel magyarázható, hogy az EU‑nak nincs hagyományos értelemben vett kormánya. Az uniós Szerződé sekben megfogalmazott kormányzati hatáskörbe tartozó funkciókat munka megosztással a Tanács és az Európai Bizottság látja el. Mindazonáltal a Lis� szaboni Szerződés jelentősen kibővítette az Európai Parlament hatáskörét az Európai Bizottságba történő kinevezések tekintetében: kezdve attól, hogy az Európai Bizottság elnökének kinevezése az Európai Tanács javaslata alapján az Európai Parlament által történik, egészen odáig, hogy az Európai Bizott ságot teljes összetételére vonatkozóan az Európai Parlament hagyja jóvá (ún. „beiktatási jog”). Ugyanakkor az Európai Parlamentnek a Tanács összetételé re nincs hasonló befolyása. A Tanács csak annyiban áll parlamentáris ellen őrzés alatt, amennyiben minden tagja nemzeti miniszterként alá van vetve hazai parlamentje ellenőrzésének.

052

Strasbourg, 1979. július 20. Simone Veil lesz az első közvetlenül választott Európai Parlament elnöke


Az Európai Parlament szerepe az EU jogalkotási folyamatában jelentősen megerősödött. Azzal, hogy az együttdöntési eljárást az EU rendes jogal kotási eljárásává tették, az Európai Parlament a Tanács mellett úgymond „társjogalkotóvá” vált. A rendes jogalkotási eljárás keretén belül az Európai Parlamentnek lehetősé ge nyílik arra, hogy több olvasatban módosításokat szövegezzen meg a jogal kotási aktusokon, és bizonyos határokon belül az EU Tanácsával szemben is sikeresen érvényesítse akaratát. Uniós jogi aktus nem jöhet létre a Tanács és az Európai Parlament egyetértése nélkül. Emellett hagyományosan nagyon erős az Európai Parlament pozíciója a költ‑ ségvetési eljárásban. A Lisszaboni Szerződés az Európai Parlament költségve tési hatáskörét tovább bővítette azzal, hogy az Európai Parlamentnek jóvá kell hagynia a többéves pénzügyi tervet, és együttdöntési joga van az összes kiadás vonatkozásában (a kötelező és nem kötelező kiadások közötti megkü lönböztetés megszűnt). Az Európai Parlament egyetértési joggal rendelkezik minden, a rendes jog alkotási eljárás valamely területét érintő fontos nemzetközi megállapodás, valamint az új tagállamokkal megkötendő és a csatlakozás feltételeit rögzítő csatlakozási szerződések esetében is. Időközben az Európai Parlament ellenőrzési funkcióinak köre is jelentősen bővült. Az ellenőrzés mindenekelőtt abban áll, hogy a Bizottság beszámolási kötelezettséggel tartozik az Európai Parlamentnek, képviselnie kell véleményét a nyilvános plenáris vitákban, és évente be kell nyújtania vitaanyagként az Európai Parlamentnek egy, az Európai Unió tevékenységeiről szóló általános jelentést. Ennek alkalmával az Európai Parlament kétharmados többséggel bizalmatlansági indítványt szavazhat meg, amellyel az Európai Bizottságot testületi lemondásra kényszerítheti (EUMSZ 234. cikk). Eddig többször is terjesztettek már bizalmatlansági indítványt az Európai Parlament elé, azon ban a szükséges többséget egyik esetében sem érték el, még csak megközelítő en sem. A „Santer‑Bizottság” lemondását 1999‑ben a költségvetési gazdálko dásra vonatkozó felelősség alóli mentesítés megtagadása váltotta ki; a szintén megindított bizalmatlansági indítvány, még ha viszonylag kevesen múlott is, meghiúsult. Mivel az uniós gyakorlatban a Tanácsnak is válaszolnia kell az Európai Parlament kérdéseire, az Európai Parlamentnek az EU két fontos alkotmányos intézményével is lehetősége van közvetlen politikai párbeszé

054


det folytatni. Az Európai Parlament e politikai ellenőrzési lehetőségei mára további ellenőrzési mechanizmusokkal egészültek ki. A Parlament külön erre kinevezett vizsgálóbizottságok keretén belül járhat utána az EU‑ban el követett törvénysértéseknek és visszásságoknak. Ilyen bizottságot állítottak fel pl. az Európai Bizottság felelősségének tisztázására azzal kapcsolatban, hogy csak nagyon későn reagált az Egyesült Királyságban kitört, az emberek egészségére és életére is kiható fenyegetést jelentő kergemarhakórra. Ezenkí vül minden polgárnak vagy jogi személynek a Szerződésben biztosított joga, hogy petíciót nyújtson be az Európai Parlamenthez, amellyel egy állandó Petíciós Bizottság foglalkozik. Végezetül az Európai Parlament élt az adott lehetőséggel és kinevezett egy, az állampolgárok ügyeivel foglalkozó euró pai ombudsmant, aki – a Bíróság kivételével – az összes szerv és intézmény tevékenységének visszásságaira vonatkozó panaszokat fogadja. Az európai ombudsman vizsgálatokat folytathat, és kérdőre vonhatja az adott intéz ményt. Tevékenységéről jelentést nyújt be az Európai Parlamentnek.

Munkamódszer Az Európai Parlament munkamódszerének alapvető szabályait az eljárási szabályzat rögzíti. Az Európai Parlament képviselői frakciókat alkotnak. Az Európai Parlament mint uniós intézmény jellegének megfelelően ezek nem nemzeti csoporto sulások, hanem pártpolitikai frakciók, amelyek uniós szinten állnak össze. Az Európai Parlament plenáris üléseit augusztus kivételével havonta egyszer, mindig egy hét időtartammal, Strasbourgban tartják, de kiegészítő ülésekre is sor kerülhet, különösen a költségvetés megvitatásakor. Ezenkívül tartanak még rövidebb (egy‑két napos) üléseket Brüsszelben is. Végezetül alkalman ként aktuális kérdésekkel kapcsolatban rendkívüli ülések is összehívhatók, amelyek az Európai Parlament számára lehetővé teszik fontos ügyekben (pl. uniós ügyek, nemzetközi ügyek, emberi jogok megsértése stb.) az azon nali állásfoglalást. A plenáris ülések mindig nyilvánosak.

055


AZ EURÓPAI PARLAMENT FRAKCIÓI ( 4 )

Független képviselők 31 A „Szabadság és Demokrácia Európája” képviselőcsoport 32 Az Egységes Európai Baloldal/ az Északi Zöld Baloldal képviselőcsoportja 32

Az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) képviselőcsoportja 264 (+ 4)

Európai Konzervatívok és Reformisták 54

A Zöldek/az Európai Szabad Szövetség képviselőcsoportja 55 (+ 1)

A Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért képviselőcsoport 84 (+ 1)

A Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének Európai Parlamenti képviselőcsoportja 162 (+ 5)

( 4 ) Ahol az erre vonatkozó ismeretek rendelkezésre álltak, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után a 18 új képviselőt hozzárendelték a frakciókhoz; 7 képviselő (FR, IT, PL és UK) esetében a kinevezések még nem történtek meg.

Határozathozatal Rendes esetben az Európai Parlament határozatainak elfogadásához elegendő a leadott szavazatok abszolút többsége. Az Európai Parlament jelentőségének növekedésével azonban egyre szigorúbbak a követelmények a képviselők je lenléti kötelezettségét illetően. Így ma már számos döntés csak az Európai Parlament összes törvényes képviselője szavazatainak abszolút többségével fogad ható el. Az Európai Bizottság ellen benyújtott bizalmatlansági indítványok esetében pedig nemcsak az Európai Parlament képviselőinek többségi támo gatása szükséges, hanem a leadott szavazatok kétharmados többsége is.

056


AZ EURÓPAI PARLAMENT ÁLLANDÓ BIZOTTSÁGAI Külügyi Bizottság (az Emberi Jogi és a Biztonság- és Védelempolitikai Albizottságokkal) Fejlesztési Bizottság Nemzetközi Kereskedelmi Bizottság Költségvetési Bizottság Költségvetési Ellenőrző Bizottság Gazdasági és Monetáris Bizottság Foglalkoztatási és Szociális Bizottság Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszer‑biztonsági Bizottság Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottság Belső Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottság Közlekedési és Idegenforgalmi Bizottság Regionális Fejlesztési Bizottság Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Bizottság Halászati Bizottság Kulturális és Oktatási Bizottság Jogi Bizottság Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság Alkotmányügyi Bizottság Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottság Petíciós Bizottság

Székhely Az Európai Tanács az edinburgh‑i csúcstalálkozón az Európai Parlament szék helyét Strasbourgban határozta meg, és ezzel egy már több mint 30 éve fennál ló ideiglenes helyzetet szüntetett meg. A korábbi gyakorlatban a plenáris ülése ket Strasbourgban és Brüsszelben tartották, a frakció- és bizottsági ülésekre az ülésmentes hetekben Brüsszelben került sor, az Európai Parlament Főtitkársá gának székhelye pedig Luxembourgban volt. Az Európai Tanács edinburgh‑i, a székhelyre vonatkozó döntése ezt az állapotot véglegesítette, azonban azzal a kitétellel, hogy évente tizenkét plenáris ülést Strasbourgban kell megtartani. A döntés nem túl szerencsés módon azt eredményezte, hogy az Európai Par lament képviselői, valamint hivatalnokai és alkalmazottai egy része kénytelen Strasbourg, Brüsszel és Luxembourg között ingázni, ami igen költséges dolog.

057


Az Európai Tanács (EU‑Szerződés 15. cikk) Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőinek csúcstalálkozói ból alakult ki. Az 1974‑es párizsi csúcstalálkozón az állam- és kormányfők elhatározták, hogy a jövőben évente háromszor üléseznek Európai Tanács ként. Időközben az Európai Tanács az Európai Unió önálló intézményévé vált (EU‑Szerződés 13. cikk). Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfői, valamint az Euró pai Bizottság elnökének részvételével félévente legalább kétszer ülésezik. Ha a napirend megkívánja, az Európai Tanács tagjai úgy is dönthetnek, hogy munkájuk során igénybe veszik egy‑egy miniszter, illetve a Bizottság elnöke esetében a Bizottság egy‑egy tagjának támogatását (EU‑Szerződés 15. cikk (3) bekezdés). A Lisszaboni Szerződéssel létrejött az Európai Tanács elnökének hivatala ( 5 ). Az Európai Tanács elnöke az eddigi elnökségtől eltérően nem nemzeti, ha nem európai mandátummal rendelkezik, amely két és fél évre szóló, teljes munkaidőben végzendő megbízatás. Elnöknek kiemelkedő személyiségeket kell jelölni, ami az Európai Tanács tagjainak minősített többségi szavazatá val történik; az újraválasztás egy alkalommal lehetséges. Az elnök feladata az Európai Tanács üléseinek előkészítése és az utómunkák elvégzése, valamint az EU képviselete nemzetközi csúcstalálkozókon kül- és biztonságpolitikai ügyekben. Az Európai Tanács feladata tulajdonképpen az általános politikai irányvo nalak meghatározása az EU tevékenységéhez. Ezt politikai elvi döntések meghozatalán keresztül, illetve a Tanács vagy az Európai Bizottság munká jára vonatkozó irányelvek és megbízások kibocsátásával teljesíti. Az Európai Tanács ily módon adott lendületet a gazdasági és monetáris unió munkájá nak, az Európai Monetáris Rendszernek, az Európai Parlament közvetlen megválasztásának, valamint a szociálpolitikai tevékenységeknek és a bővítés kérdéseinek.

( 5 ) Az Európai Tanács első elnökét 2009. december 1‑jei hatállyal nevezték ki; Herman Van Rompuy megválasztása előtt a belga miniszterelnökség hivatalát töltötte be.

058


A Tanács (EU‑Szerződés 16. cikk) ÖSSZETÉTEL

A tagállamok kormányainak egy‑egy, miniszteri szintű képviselője, akik a szakterület függvényében különböző összetételben ülnek össze a Tanácsban, mégpedig vagy az „Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsában”, vagy a további nyolc „szakminiszteri Tanácsban”

A tagállamok kormányait képviselő Állandó Képviselők Bizottsága „Coreper I és II”

Mezőgazdasági Különbizottság

Munkacsoportok Főtitkárság (kb. 2200 tisztviselő) Feladatok

Jogalkotás

A gazdaságpolitika koordinálása

Költségvetés

Kinevezések

Külügyek

Az EU‑Szerződés alkalmazása

Összetétel és elnökség A Tanácsban a tagállamok kormányai képviseltetik magukat. Mind a hu szonhét tagállam egy‑egy képviselőt delegál, aki többnyire, de nem szükség szerűen, az adott téma illetékes szakminisztere, illetve államtitkára. Fontos, hogy az adott kormányt képviselő személy felhatalmazása alapján a megfe lelő tagállam kormányának nevében kötelező érvénnyel járhasson el. Már abból is, hogy a tagállamok kormányai különböző módon képviseltethetik magukat, egyértelművé válik, hogy a Tanácsnak nincsenek állandó tagjai; sokkal inkább kilenc különféle személyi és szakmai összetételben ülése zik: (1) „Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa”. Mint „Általános Ügyek Tanácsa” gondoskodik a Tanács által különböző összetétellel végzett

059


munkák koherenciájáról, és az Európai Tanács elnökével és a Bizottsággal karöltve előkészíti az Európai Tanács üléseit; mint a „Külkapcsolatok Ta nácsa” az Európai Tanács stratégiai iránymutatásainak megfelelően alakítja ki az EU külügyi tevékenységét, és gondoskodik az Unió tevékenységének koherenciájáról. Az „Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsában” a kül ügyminiszterek ülnek össze – általános ügyekben a mindenkori elnökség elnöklése alatt, külügyekben pedig az EU külügyi és biztonságpolitikai fő képviselőjének elnökletével. Ezenkívül további nyolc különféle összetételű Tanács létezik, amelyekben mindig a tagállamok megfelelő szakminiszterei ülnek össze: (2) a Gazdasági és Pénzügyi Tanács (ún. Ecofin Tanács), (3) Belés Igazságügyek Tanácsa, (4) Foglalkoztatási, Szociálpolitikai, Egészségügyi és Fogyasztóvédelmi Tanács, (5) Versenyképességi Tanács, (6) Közlekedési, Távközlési és Energiaügyi Tanács, (7) Mezőgazdasági és Halászati Tanács, (8) Környezetvédelmi Tanács, (9) Oktatási, Ifjúsági és Kulturális Tanács. A Tanácsban az elnökséget – a „Külügyminiszterek Tanácsa” kivételével, ame lyet az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője vezet – a tagállamok egymást váltva hat‑hat hónapig látják el. A sorrendről a Tanács egyhangúan dönt. Az elnökséget minden év január 1‑jén és július 1‑jén váltják (2008: Szlovénia, Franciaország; 2009: Cseh Köztársaság, Svédország; 2010: Spa nyolország, Belgium; 2011: Magyarország, Lengyelország; 2012: Dánia, Ciprus; 2013: Írország, Litvánia, stb.). Az elnöklés viszonylag gyakori vál tása miatt a mindenkori elnökségek meghatározott munkaprogram alapján dolgoznak, amelyet a két következő elnökséggel egyeztetnek, és amely így 18 hónapon keresztül érvényes (ún. „csoportos elnökség”). Az elnökség fel adata mindenekelőtt a Tanács és az őt segítő bizottságok munkájának irá nyítása. A Tanács elnöklésének annyiban politikai jelentősége is van, hogy a Tanács elnökségét adó tagállam a világ nyilvánossága előtt felértékelődik, és ezért elsősorban a kisebb tagállamok is lehetőséget kapnak arra, hogy e szerepkörben a „nagyok” mellett politikailag a figyelem középpontjába ke rüljenek, és nevet szerezhessenek az európai politikában. A Tanács székhelye Brüsszelben van.

Feladatok A Tanács elsődleges feladata a jogalkotás, amelyet az Európai Parlamenttel a rendes jogalkotási eljárás keretein belül valósít meg. A Tanács feladata emel lett a tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolása. A Tanács továbbá az

060


Európai Bizottság előzetes tervezete alapján összeállítja a költségvetés terve zetét, melyet viszont ezután az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia. Szintén a Tanács terjeszti elő az Európai Parlament számára a Bizottságnak a költségvetés végrehajtására vonatkozó mentesítéséről szóló javaslatot. A Ta nács nevezi ki a Számvevőszék, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság, valamint a Régiók Bizottságának tagjait. Végezetül a Tanács a felhatalma zott szerv az egyrészt az EU, másrészt az egyéb államok vagy nemzetközi szervezetek közötti megállapodások megkötésére.

Munkamódszer A Tanács munkamódszerét részletesen az eljárási szabályzat rögzíti. A gya korlatban a Tanács feladatait lényegében három lépésben végzi el:

A Tanács üléseinek előkészítése A Tanács üléseinek előkészítése két állandó szerv, az Állandó Képviselők Bi‑ zottsága és a Főtitkárság feladata, amelyek részét képezik a Tanács szervezeti felépítésének. A tagállamok kormányait képviselő Állandó Képviselők Bizottságának, ame lyet szokásosan a Coreper (Comité des représentants permanents) francia néven tartanak számon, a Tanács munkájának tartalmi előkészítése és a Ta nács által ráruházott megbízások teljesítése a feladata. A bizottság annak érdekében, hogy az összes ráruházott feladatát el tudja látni, egyrészt mint Coreper I (az állandó képviselők helyettesei, akik főként a szakminiszteri Ta nácsok technikai kérdéseinek előkészítéséért felelősek), másrészt pedig mint Coreper II (maguk az állandó képviselők, akik lényegében az összes politi kai kérdéssel foglalkoznak) ülésezik. Az ilyen feladatmegosztás alól kivételt képez a mezőgazdaság, amely számára 1960‑ban létrehozták a „Mezőgazda‑ sági Különbizottságot” (CSA = Comité spécial de l’agriculture, vagy SCA = Special Committee on Agriculture), amely mezőgazdasági kérdésekben át veszi a Coreper szerepét. A Tanács üléseinek előkészítését a Coreper és az SCA kétféle módon végzi: elsődlegesen arra törekednek, hogy a szabályozandó kérdések megoldására már bizottsági szinten megállapodás szülessen. E célból a bizottságok közel 100 témaspecifikus, a Tanácsban állandóan működő munkacsoport támoga tását vehetik igénybe. Emellett ún. „ad hoc csoportok” segítségét is igénybe

0 61


vehetik, amelyek időszakos mandátumot kapnak az egyedi problémák meg oldására. A Tanács megbeszéléseit úgy kell előkészíteni, hogy a Tanács tagjai által megvitatandó és eldöntendő kérdéseket kiemeljék, és azokról háttérje lentéseket készítsenek. Az előkészítés két megközelítési módja tükröződik a Tanács ülésének napirendjében. Míg azok a kérdések, amelyekben sikerült egyetértésre jutni, ún. „A. pontként” jelennek meg a napirendben, a nyitott, még megvitatandó kérdéseket ún. „B. pontokként” tárgyalják. A Főtitkárság adminisztrációs vonatkozásban támogatja a Tanácsot (és így a Coreper és SCA bizottságokat). A Főtitkárság különösen az ülések tech nikai előkészítésével foglalkozik, megszervezi a tolmácsolást (a tagállamok képviselői anyanyelvükön szólalnak fel), gondoskodik a szükséges fordítá sokról, jogi tanácsadást szolgáltat a Tanács és a bizottságok részére, és kezeli a Tanács költségvetését.

A Tanács ülései A Tanácsot annak elnöke (az elnöklő tagállam képviselője vagy az Unió kül ügyi és biztonságpolitikai főképviselője) saját elhatározásából, valamely tagja vagy az Európai Bizottság indítványa alapján hívja össze. A Tanács elnöke minden ülésre összeállít egy előzetes napirendet, amely az előzőekben leírtak szerint egy A. és egy B. részből áll. A Tanács csak olyan dokumentumok és tervezetek alapján tanácskozik és dönt, amelyek a 23 hivatalos nyelven (angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák és szlovén) elérhetők. Sürgős esetben egyhangúlag el lehet térni e nyelvi szabályozás alkalmazásától. Ez azokra a módosítási javaslatokra is érvényes, amelyek még a Tanács ülése alatt ke rülnek benyújtásra és megvitatásra. A Tanács ülései nyilvánosak, ha jogalkotási javaslatokról tanácskozik vagy szavaz. A gyakorlatban a nyilvánosságot úgy biztosítják, hogy a Tanács ülé seit audiovizuális eszközökkel közvetítik a Tanács épületének videotermeibe. A Tanács ülésein a tagállamok egyéni érdekeit és az uniós érdekeket hozzák összhangba. Noha a Tanácsban mindenekelőtt a tagállamok érdekeit érvé nyesítik, a Tanács tagjai ugyanakkor kötelesek az EU céljait és szükségleteit is szem előtt tartani. A Tanács egy uniós szerv, és nem kormányközi kon ferencia. Éppen ezért a Tanács munkája során nem a tagállamok közötti

0 62


legkisebb közös nevezőt keresi, hanem célja az uniós érdekek és a tagállamok érdekei közötti optimális egyensúly megtalálása.

Határozathozatal Az EU‑Szerződések a Tanács szavazásaira minden esetben a többségi sza‑ bályt írják elő. Alapvető szabályként a minősített többség elve érvényesül (EUSZ 16. cikk (3) bekezdés). Egyedi esetekben és kevésbé érzékeny területe ken elegendő az egyszerű többség, mikor is a Tanács minden tagja egy szavazat tal rendelkezik (az egyszerű többséghez tehát jelenleg 14 szavazat szükséges). A minősített többség a jövőben különböző időpontokban különböző mód szerekkel határozható meg: 2014. november 1‑jéig a minősített többség kiszámításához a Nizzai Szerződés sel bevezetett súlyozott szavazati rendszer érvényes, amely a nagy tagállamok számára nagyobb befolyást hivatott biztosítani. A minősített többség akkor adott, ha a 345 lehetséges szavazatból a tagállamok legalább 255 „igen” sza vazatot adnak le, miközben valamely tagállam azt is megkövetelheti, hogy az igennel szavazó tagállamok az EU népességének legalább 62%-át képviseljék. 2007. január 1‑je óta a szavazatok a következőképpen oszlanak meg az egyes tagállamok között: A SZAVAZATOK SÚLYOZÁSA NÉMETORSZÁG

29

AUSZTRIA

10

FRANCIAORSZÁG

29

SVÉDORSZÁG

10

OLASZORSZÁG

29

DÁNIA

7


29

ÍRORSZÁG

7

SPANYOLORSZÁG

27

LITVÁNIA

7

LENGYELORSZÁG

27

SZLOVÁKIA

7

ROMÁNIA

14

FINNORSZÁG

7

HOLLANDIA

13

ÉSZTORSZÁG

4

BELGIUM

12

CIPRUS

4

CSEH KÖZTÁRSASÁG

12

LETTORSZÁG

4

GÖRÖGORSZÁG

12

LUXEMBURG

4

MAGYARORSZÁG

12

SZLOVÉNIA

4

PORTUGÁLIA

12

MÁLTA

3

BULGÁRIA

10

0 63


2014. november 1‑jével hatályba lép a kettős többség új rendszere, miszerint a minősített többség akkor valósul meg, ha az EU népességének legalább 65%-át reprezentáló tagállamok szavazataik legalább 55%-ával támogatják a jogalkotási javaslatot. Annak érdekében, hogy néhány nagy lakosságú tag állam ne akadályozhassa meg egy döntés elfogadását, a blokkoló kisebbség nek legalább négy tagállamból kell állnia, és amennyiben ezt a számot nem érik el, a minősített többség akkor is érvényesnek minősül, ha a népességi kritérium nem teljesült. A rendszert a „ioanninai kompromisszumhoz” na gyon hasonló mechanizmus teszi teljessé: abban az esetben, ha a blokkoló kisebbség nem jönne létre, a döntéshozatali eljárás felfüggeszthető. A Tanács ebben az esetben nem tér át a szavazásra, hanem a tárgyalásokat „ésszerű időn belül” folytatja, amennyiben a Tanácsnak a népesség vagy a tagállamok legalább 75%-át képviselő tagjai – ami szükséges a blokkoló kisebbség létre jöttéhez – erre igényt tartanak. 2017. április 1‑jétől ugyanez a mechanizmus lesz érvényben, a százalékos ará nyoknak azonban legalább a lakosság vagy a tagállamok 55%-át el kell érni, ami a blokkoló kisebbség létrejöttét illeti. De jure a Tanács ezt a rendszert egyszerű többséggel megváltoztathatja; azt azonban lefektették egy jegyző könyvben, hogy ezt előzetesen az Európai Tanácsban meg kell vitatni, és ott a határozat csak egyhangúan hozható meg. A többségi szavazás jelentősége nem elsősorban abban rejlik, hogy ezzel a kis államokat akadályozza a fontos határozatok blokkolásában, hanem egyes nagy tagállamok leszavazását teszi lehetővé. Az ún. „luxembourgi megállapo‑ dás” azonban a szavazás gyakorlatában fontos politikai jelentőségű marad. Ezzel a megállapodással, mely a tagállamoknak fontos nemzeti érdekek sé relme esetén „vétójogot” biztosít egyes közösségi intézkedésekkel szemben, egy 1965‑ös krízishelyzetet szüntettek meg, amikor Franciaország úgy vélte, hogy a közös agrárpolitika finanszírozásában országa fontos érdekeit nem vették figyelembe, és „az üres székek politikájával” több mint hat hónapon keresztül lehetetlenné tette a Tanácsban a határozathozatalt. A különösen érzékeny politikai területeken meghozandó határozatok eseté ben a Szerződések egyhangúságot írnak elő. A tartózkodások azonban nem akadályozzák meg egy határozat létrejöttét. Egyhangúság érvényes az adó zás, a munkavállalók szabad mozgása, a munkavállalók jogait és érdekeit érintő szabályozások, az uniós állampolgárság továbbfejlesztése, a Szerző dések alapelveinek egy tagállam által történő megsértésének megállapítása,

064


valamint a közös kül- és biztonságpolitika vagy a büntetőügyekben foly tatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén a közös elvek és irányvonalak meghatározása esetében.

Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (EU‑Szerződés 18. cikk) Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, eltérően az alkotmány tervezetében leírtaktól, nem vált az EU külügyminiszterévé; az intézmé nyes rendszerben betöltött szerepe mindamellett jelentősen megerősödött és kibővült. A főképviselői tisztséget először is összevonták a külügyi biztos hivatalával. A főképviselő így egyfelől a Tanácshoz kötődik, ahol a Külügyi Tanácsban elnököl, másrészt pedig a Bizottsághoz, ahol alelnökként a kül ügyekért felelős. A főképviselőt az Európai Tanács minősített többséggel, az Európai Bizottság elnökének hozzájárulásával nevezi ki (6). Munkáját egy újonnan létrehozott külügyi szolgálat támogatja, amely az Európai Bizottság hivatalnokaiból, a Tanács Főtitkárságának hivatalnokaiból, va lamint a tagállamok diplomáciai szolgálatainak delegált képviselőiből áll.

Az Európai Bizottság (EU‑Szerződés 17. cikk) ÖSSZETÉTEL

27 tag az elnökkel együtt Első alelnök: az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője 6 alelnök

Az Európai Bizottság 2014‑től már nem minden tagállam egy‑egy állampol gárából tevődik össze, hanem csak a tagállamok számának kétharmadát ki tevő taggal kell rendelkeznie, azaz a jelenlegi 27 tagállam esetében 2014‑ben a Bizottság tagjainak száma 18‑ra csökken. Ehhez egy rotációs rendszert ve zetnek be, amely biztosítja, hogy valamennyi tagállam saját állampolgárai közül egyet három egymást követő bizottsági mandátum alatt legalább két szer lásson a Bizottság tagjaként. Az Európai Tanács azonban felhatalmazást ( 6 ) Erre a tisztségre az addig kereskedelmi biztosként tevékenykedő brit Catherine Ashton bárónőt nevezték ki.

0 65


kapott arra, hogy ezt a megállapodást egyhangú határozattal módosíthassa. Az Európai Tanács ennek megfelelő módosítási szándékát a 2009. június 18–19‑én Brüsszelben megtartott tanácskozás következtetéseiben rögzítette. Az Európai Tanács egyezségre jutott abban, hogy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően a szükséges jogi eljárások betartásával olyan hatá rozatot hoz, miszerint továbbra is az összes tagállam egy‑egy tagot delegál hat a Bizottságba. Ezzel egyúttal eleget tett azon alapvető követelmények egyikének, amelyeket Írország a Lisszaboni Szerződésről megtartott második népszavazás során felállított.

Összetétel A Bizottság élén elnök áll, akinek munkáját hét alelnök támogatja, kö zülük az első alelnök az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselő je. A bizottsági testületen belül az elnök szerepe az évek során jelentősen megerősödött. Többé már nem „primus inter pares – egyenlők között az első”, hanem annyiban kiemelt helyzetben van, hogy ő az, aki „meghatá‑ rozza a Bizottság működésére vonatkozó iránymutatásokat” (EU‑Szerződés 17. cikk). Az elnök ezáltal „iránymutatási hatáskörrel” rendelkezik. Az elnök dönt a Bizottság belső szervezeti felépítéséről is annak biztosítása érdekében, hogy a Bizottság tevékenysége koherens és hatékony legyen. Kijelöli a biztosok hatásköreit, hivatali idejük alatt ezt a hatáskörfelosztást módosíthatja. Az alelnököket az elnök nevezi ki. Felszólíthatja a Bizottság tagjait, hogy mondjanak le tisztségükről. Végül kiemelt szerepe tükröző dik abban is, hogy az Európai Tanács tagja. Az elnököt és a Bizottság tagjait öt évre nevezik ki. Ehhez a beiktatási eljá‑ rást alkalmazzák. Eszerint előbb az Európai Tanács minősített többséggel megnevezi azt a személyt, akit az Európai Parlamentben a Bizottság elnöki tisztjére javasol; ennek során mérlegeli az Európai Parlament megválasz tásakor kialakult többségi viszonyokat. Az elnököt az Európai Parlament tagjainak többségével választja meg. Ha a jelölt az Európai Parlamentben nem kapja meg a szükséges többségi támogatást, az Európai Tanács minő sített többséggel egy hónapon belül új jelöltet javasol. A tagállamok ezután összeállítják a biztosnak kinevezendő személyek listáját. A Tanács minő sített többséggel és az elnökkel egyetértésben elfogadja a listát. Miután az Európai Parlament megválasztotta a Bizottság elnökét, a teljes bizottsági testület beiktatása a Parlament jóváhagyásával történik. Az Európai Parla

066


ment általi jóváhagyást követően a Tanács a minősített többségi hivatalos eljárásával kinevezi a Bizottság többi tagját. A Bizottság tagjait „általános alkalmasságuk alapján” olyan személyek közül kell kiválasztani, akiknek „függetlenségéhez nem férhet kétség” (EU‑Szerződés 17. cikk (3) bekezdés). A Bizottság tagjai nem kérhetnek és nem is fogadhatnak el utasításokat egy kormánytól sem. Az Európai Bizottság székhelye Brüsszel.

Feladatok Az uniós jogalkotás kezdeményezése

Az uniós jog betartásának és megfelelő alkalmazásának ellenőrzése

Az uniós előírások adminiszt‑ rációja és végrehajtása

Az EU képviselete nemzetközi szervezetekben

A Bizottság az EU politikájának „motorja”. Minden uniós tevékenység ki indulópontja, hiszen a Bizottság feladata a Tanács elé terjeszteni az uniós szabályozásra vonatkozó javaslatokat (a Bizottság ún. „kezdeményezési joga”). A Bizottság nem tetszése szerint végzi tevékenységét, hanem köteles csele kedni, ha az Unió érdekei ezt kívánják. A Tanácsnak (EUMSZ 241. cikk), az Európai Parlamentnek (EUMSZ 225. cikk) és polgári kezdeményezés keretei között az uniós polgárok egy csoportjának (EU‑Szerződés 11. cikk) egyaránt megvan a lehetősége arra, hogy felszólítsa a Bizottságot egy‑egy javaslat kidolgozására. Bizonyos, a Szerződésekben meghatározott esetekben a Lisszaboni Szerződés óta lehetőség van jogalkotási intézkedések meghoza talára a tagállamok egy csoportja vagy az Európai Parlament kezdeménye zése, az Európai Központi Bank ajánlása vagy a Bíróság, illetve az Európai Beruházási Bank indítványa alapján. A Bizottság saját jogalkotási hatáskört csak bizonyos szűken körülhatárolt területeken kapott (pl. az EU‑költségvetés, a strukturális alapok, az adózási diszkrimináció felszámolása vagy a segélyek és védzáradékok témakörében). A saját jogalkotási hatásköröknél sokkal kiterjedtebb az átruházott jogalkotási hatáskörök területe, amelyekkel a Tanács és az Európai Parlament ruházza

0 67


fel a Bizottságot az általuk meghozott intézkedések végrehajtására (EUMSZ 290. cikk). A Bizottság továbbá „az uniós jog védelmezője”. Ellenőrzi az elsődleges és má sodlagos uniós jog tagállamok általi alkalmazását és végrehajtását. Az uniós jog megsértését a Bizottság jogsértési eljárás (lásd EUMSZ 258. cikk) kere tén belül kíséri figyelemmel, és szükség esetén az ügyet a Bíróság elé viszi. A természetes és jogi személyek uniós jogsértéseivel is a Bizottság foglalko zik, és nem utolsósorban komoly büntetéseket szab ki. Az uniós szabályokkal való visszaélés elleni harc az utóbbi években a Bizottság tevékenységének egyik legfontosabb elemévé vált. A jogvédő szerephez szorosan kapcsolódik az a feladat, amikor a Bizottság az uniós érdekek képviselőjeként lép fel. A Bizottság alapvetően csak az Unió érdekeit képviselheti. Folyamatosan törekednie kell arra, hogy a Tanácsban folytatott, gyakran nehéz tárgyalások során az Unió érdekeit érvényre juttas sa, és olyan kompromisszumokat kössön, melyek ezen érdekeknek megfelel nek. Ezzel egyidejűleg a tagállamok között közvetítő szerepet tölt be, amely feladatra semlegességénél fogva kifejezetten hivatott és alkalmas. Végezetül a Bizottság – még ha csak korlátozott mértékben is – végrehajtó szerv is. Ez mindenekelőtt a versenyjog területére érvényes, ahol a Bizottság egy teljesen szokványos közigazgatási hatóság tevékenységét látja el. Tény állásokat ellenőriz, engedélyez és tilt, és adott esetben szankciókról dönt. A Bizottság igazgatási hatáskörei hasonlóan szerteágazók az uniós struktu rális alapok és a költségvetési gazdálkodás területein. Rendszerint azonban a tagállamok maguk gondoskodnak az egyes uniós szabályozások végrehaj tásáról. A Szerződések által választott megoldás előnye, hogy az európai rend a polgárok számára még mindig „idegen” valóságát a mindenki számára is mert nemzeti rend tekintélye alapján és köntösébe bújtatva hozza közelebb az uniós polgárokhoz. A Bizottság képviseli az Uniót a nemzetközi szervezetekben, és felelős az ak tív és passzív diplomáciai küldetési jog folyamatos gyakorlásáért. A Tanácstól kapott megfelelő mandátumánál fogva felelős az EU‑nak nemzetközi szerve zetekkel és tagsággal nem rendelkező államokkal kötendő megállapodásairól folytatott tárgyalásokért, beleértve az új tagállamokkal kötött csatlakozási megállapodásokat is. A Bizottság képviseli az Uniót a tagállamok bíróságai és – adott esetben a Tanáccsal együtt – az EU Bírósága előtt.

068


AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG IGAZGATÁSI STRUKTÚRÁJA Bizottság (27 tag) [Kabinetek] Főtitkárság Jogi Szolgálat Kommunikációs Főigazgatóság Európai Szakpolitikai Tanácsadó Iroda

FŐIGAZGATÓSÁGOK Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóság Vállalkozáspolitikai és Ipari Főigazgatóság Versenypolitikai Főigazgatóság Foglalkoztatási, Szociális és Esélyegyenlőségi Főigazgatóság Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Főigazgatóság Energiaügyi Főigazgatóság Mobilitáspolitikai és Közlekedési Főigazgatóság Környezetvédelmi Főigazgatóság Éghajlatpolitikai Főigazgatóság Kutatási Főigazgatóság Közös Kutatóközpont Információs Társadalmi és Médiaügyi Főigazgatóság Tengerügyi és Halászati Főigazgatóság Belső Piaci és Szolgáltatási Főigazgatóság Regionális Politikai Főigazgatóság Adóügyi és Vámuniós Főigazgatóság Oktatásügyi és Kulturális Főigazgatóság Egészség- és Fogyasztóügyi Főigazgatóság A Jogérvényesülés, Szabadság és Biztonság Főigazgatósága Külkapcsolati Főigazgatóság Kereskedelmi Főigazgatóság Fejlesztési Főigazgatóság Bővítési Főigazgatóság EuropeAid Együttműködési Hivatal

0 69


Humanitárius Segélyek Főigazgatósága (ECHO) Eurostat Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság Informatikai Főigazgatóság Költségvetési Főigazgatóság Belső Ellenőrzési Szolgálat Európai Csalás Elleni Hivatal Tolmácsolási Főigazgatóság Fordítási Főigazgatóság Az Európai Unió Kiadóhivatala Brüsszeli Infrastrukturális és Logisztikai Hivatal Luxembourgi Infrastrukturális és Logisztikai Hivatal Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal Európai Személyzeti Felvételi Hivatal

Az Európai Unió Bírósága (EU‑Szerződés 19. cikk) Minden rend csak akkor tartható fenn, ha annak szabályait egy független hata lom felügyeli. Egy államokból álló unió esetében ez még kiegészül azzal, hogy a közös szabályokat – amennyiben ellenőrzésüket a nemzeti bíróságok felelőssé gére bízták – államonként különféleképpen értelmezik és alkalmazzák. Az uni ós jog minden tagállamban egységes alkalmazása így kérdésessé válna. Emiatt már 1952‑ben, az első Közösség (Európai Szén- és Acélközösség) megalapítá sakor felállítottak egy bíróságot, amely 1957‑ben a másik két Közösség (EGK és Euratom) bírói testületévé vált, ma pedig az EU igazságszolgáltatási szerve. A bírósági joggyakorlat ma már három szinten folyik: ■■ a

Bíróság mint az európai joghatóság legfelsőbb bírósága (EUMSZ 253. cikk),

■■ a

Törvényszék (EUMSZ 254. cikk),

■■ a

különös hatáskörű törvényszékek, melyek a Törvényszék mellé ren delhetők annak érdekében, hogy meghatározott szakterületeken belül a hozzájuk utalt jogvitákban döntsenek (EUMSZ 257. cikk).

A Bíróság jelenleg 27 bíróból és nyolc főtanácsnokból áll, akiket „a tagálla mok kormányaival közös egyetértésben” hat évre neveznek ki. Minden tagállam

070


A Bíróság AZ EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGÁNAK ÖSSZETÉTELE 27 bíró és 8 főtanácsnok a tagállamok kormányai által közös egyetértéssel  hat évre kinevezve Az eljárások fajtái

Jogsértési eljárás: Bizottság kontra tagállam (EUMSZ 258. cikk); tagállam kontra tagállam (EUMSZ 259. cikk)

Egy uniós szerv vagy egy tagállam által jogellenes vagy elmulasztott jogi aktus miatt benyújtott, megsemmisítés vagy intézményi mulasztás megállapítása iránti kereset (EUMSZ 263. és 265. cikk)

Előzetes döntéshozatali eljárás a tagállamok bíróságainak kérelmére az uniós jog értelmezésének és érvényességének tisztázására (EUMSZ 267. cikk)

Fellebbezés a Törvényszék döntései ellen (EUMSZ 256. cikk)

egy bírót delegál. Az ítélkezési gyakorlat folytonosságának biztosítása érde kében a bírói helyek felét háromévente, az ítélkezési év kezdetekor, október 6‑án töltik be. Az újraválasztás lehetséges. A Bíróság ítélkezési munkáját nyolc főtanácsnok segíti, akiket a bírákkal megegyező időtartamra neveznek ki, és akik a bírákéval azonos függet lenséget élveznek. A nyolc főtanácsnok közül négyet a „nagy” tagállamok (Németország, Franciaország, Olaszország, Egyesült Királyság) delegál nak, a további négy pozíciót pedig a fennmaradó 23 tagállam bírái válta kozva töltik be. A főtanácsnok intézménye a Conseil d’État (államtanács) mellett és a francia közigazgatási bíróságoknál működő „Commissaire du gouvernement” (kormánybiztos) hivatalának mintájára létesült. Nem té vesztendő össze az államügyészséggel vagy egyéb hasonló intézményekkel. A főtanácsnoki tisztséget azért vezették be a Bíróságon, hogy ellensúlyoz zák a bíráskodás eredetileg egylépcsős rendszerét, és létrehozzák a hiányzó

071


fellebbviteli bírósági fórumot. A főtanácsnokok feladata, hogy a Bíróságnak ún. „indítványokat” – nem kötelező hatályú döntési javaslatokat – terjes� szenek be, amelyek alapjául az adott eljárás során felmerülő jogi kérdése ket tárgyaló, teljesen független és pártatlan jogi szakvélemény szolgál. Az indítványok a szóbeli eljárás részét képezik, és azokat az Európai Bírósági Határozatok Tárában az ítélettel együtt nyilvánosságra hozzák. A főtanács nokok csak indítványaik meggyőző érveinek erejével befolyásolják az ítéletet; az ítélethozatali tanácskozásokon és a szavazáson azonban nem vesznek részt.

A bírák és főtanácsnokok kiválasztása A Bíróság bíráit és főtanácsnokait olyan személyek közül választják ki, akik nek függetlenségéhez nem férhet kétség, és akik megfelelnek az országuk ban a legfelsőbb bírói tisztségekbe történő kinevezéshez szükséges feltéte leknek, vagy akik elismert szakértelemmel rendelkező jogtudósok (EUMSZ 253. cikk). Éppen ezért a bírák és főtanácsnokok tisztségére a tagállamok bírákat, hivatalnokokat, politikusokat, ügyvédeket vagy egyetemi tanárokat is jelölhetnek. A sokféle szakmai múlt és a hozott tapasztalatok különböző sége kedvező hatással van a Bíróság munkájára, mivel hozzájárul a felmerülő ténybeli és jogi kérdések elméleti és gyakorlati szempontból történő lehető legalaposabb megvilágításához. Az, hogy kit és milyen eljárással választa nak ki az egyes tagállamokban bírónak vagy főtanácsnoknak, és javasolnak a kormányok kinevezésre, minden tagállamban a végrehajtó hatalom hatás körébe tartozik. Az ennek során alkalmazott eljárások igen különbözőek, és alig vagy talán egyáltalán nem áttekinthetők. Ebben nyújt részben segítséget az újonnan kialakított bíróvizsgáló bizottság, amelynek feladata a jelölt bírói vagy főtanácsnoki hivatal gyakorlásához való alkalmasságáról szóló vélemény elkészítése a Bíróság vagy a Törvényszék szá mára a tagállamok által történő kinevezés előtt (EUMSZ 255. cikk). A bizott ság hét személyből áll, akiket a Bíróság és a Törvényszék egykori tagjai, az egyes államok legfelsőbb bíróságainak tagjai és elismerten kiváló képességű jo gászok közül választanak ki, és akik közül egyet az Európai Parlament javasol.

Ügyelosztási rend A Bíróság a következő ítélkező testületekkel rendelkezik: ■■ a

27 bírót magában foglaló teljes ülés; a teljes ülésen való döntésho zatal már csak az uniós intézmények tagjai ellen folyó felfüggesztési

072


és fegyelmi eljárások esetén kötelező, egyéb esetekben magának a Bí róságnak kell a teljes ülés elé terjesztenie az ügyet, ami csak egészen rendkívüli és elvi jelentőségű eljárások esetében történik meg, ■■ a

13 bíróból álló nagytanács,

■■ az

öt és három bíróból álló kamarák.

A Bíróság feladatai A Bíróság a legmagasabb és ugyanakkor az egyetlen bírói hatalom az uniós joggal kapcsolatos minden kérdésben. Általános feladata úgy írható körül, hogy az a „jog védelmének biztosítása a jelen Szerződés értelmezése és alkalma‑ zása során”. Ez az általános feladatleírás három alapvető területet foglal magában: ■■ az

uniós jog alkalmazásának ellenőrzése mind az EU intézményei ben a Szerződések előírásainak végrehajtásakor, mind pedig a tagál lamok és egyének uniós jogból fakadó kötelezettségeinek teljesítésével kapcsolatosan,

■■ az

uniós jog értelmezése,

■■ az

uniós jog továbbfejlesztése.

E feladatokat a Bíróság jogi tanácsadói, valamint ítélkező funkciójának kere tei között egyaránt ellátja. Jogi tanácsadást a Bíróság az EU részéről a tagság gal nem rendelkező államokkal vagy nemzetközi szervezetekkel megkötendő megállapodásokra vonatkozóan, kötelező érvényű vélemények formájában nyújt. Összehasonlíthatatlanul fontosabb az ítélkező szervként betöltött sze repe. E funkciója keretein belül a Bíróság olyan feladatokat lát el, amelyeket a tagállamok jogrendjeiben különböző bírósági területek között osztottak fel: a Bíróság az uniós intézmények közötti vitákban és az uniós törvényhozás jog szerűségének kérdéseiben alkotmánybíróságként dönt; közigazgatási bíróságként funkcionál az Európai Bizottság vagy közvetetten a tagállamok hatóságai által (uniós jog alapján) meghozott közigazgatási intézkedések felülvizsgálatakor; munkaügyi és szociális bíróságként jár el a munkavállalók szabad mozgását és szociális biztonságát, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmódot illető kérdésekben; pénzügyi bíróság, amikor az adó- és vámjog irányelveinek érvényességét ellenőrzi, és azok értelmezését végzi; büntetőbíróságként jár el az

073


Európai Bizottság által kirótt pénzbírságokkal kapcsolatosan; valamint polgári bíróságként funkcionál kártérítési perek esetében, vagy ha polgári és kereskedel mi ügyekben hozott bírósági döntések betartatása céljából hozott intézkedése ket értelmez, illetve olyan közösségi ipari tulajdonjogokról szóló jogi kérdések ben, amelyekben a Bíróság illetékessége indokolt lehet (EUMSZ 262. cikk).

A Törvényszék A Bíróság, mint minden törvényszék, túlterhelt. Az eljárások száma az idők során folyamatosan növekedett, és növekedni is fog, ha meggondoljuk, mi lyen potenciális konfliktusokat teremtett számos, a belső piac megvalósítása érdekében elfogadott és a nemzeti jogba átültetett irányelv. Az Európai Uni óról szóló szerződéssel kapcsolatban már ma is körvonalazódnak további kér dések, amelyek megválaszolása szintén a Bíróságra vár. A Bíróság tehermen tesítése érdekében ezért már 1988‑ban létrehoztak egy további törvényszéket. A Törvényszék nem új uniós intézmény, hanem az Európai Bíróság intézmé nyének részét képezi. Ugyanakkor a Törvényszék önálló testület, szervezeti leg is elválik a Bíróságtól. Saját hivatallal és eljárási szabályzattal rendelkezik. A könnyebb megkülönböztethetőség érdekében a Törvényszék ügyeit „T” (= Tribunal) betűvel (pl. T-1/99.), a Bíróság ügyeit pedig „C” (= Court) be tűvel (pl. C-1/99.) jelölik. A TÖRVÉNYSZÉK ÖSSZETÉTELE 27 bíró a tagállamok kormányai által közös megegyezéssel  hat évre kinevezve Az eljárások fajtái Természetes és jogi személyek keresetei megsemmisítés vagy intézményi mulasztás megállapítása iránt jogellenes vagy elmulasztott uniós jogi aktusok miatt (EUMSZ 263. és 265. cikk)

074

Kártérítési keresetek szerződéses vagy szerződésen kívüli felelősségre hivatkozva (EUMSZ 268. cikk és 340. cikk (1) és (2) bekezdés)

Fellebbezési eljárások a bírói különtanácsok döntései ellen (EUMSZ 256. cikk (2) bekezdés)

1992. november 1. Egy Európa-térképre állított bőrönd fényképe illusztrálja a személyek szabad mozgását, amelyet a Maastrichti Szerződés vezetett be. A bőröndön a következő szöveg olvasható: „Európai polgár. Az én országom 92“


A Törvényszék 27 „tagból” áll, akik képesítésére, kinevezésére és jogállásá ra ugyanazon feltételek és szabályok vonatkoznak, mint a Bíróság bíráiéra. Funkciójuk szerint ők ugyan főként bíróként tevékenykednek, de ad hoc mó don „főtanácsnokként” is alkalmazhatók, amennyiben az ügyet teljes ülésen tárgyalják, vagy különtanácsi ügyek esetében, ha az ügy ténybeli vagy jogi nehézségei ezt megkövetelik. Az eddigi gyakorlatban ezzel a lehetőséggel csak igen visszafogottan éltek. A Törvényszék öt vagy három bíróból álló tanácsok formájában ülésezik, vagy bizonyos esetekben egyesbíróként is eljárhat. Ezenkívül nagytanács (13 bíró) vagy teljes ülés (27 bíró) formájában is ülésezhet, ha az ügy jogi összetettsége vagy jelentősége ezt indokolja. A Törvényszékhez tartozó ügyek több mint 80%-áról háromtagú tanács dönt. Az eredetileg csak a keresetek korlátozott körében illetékes Törvényszék ha tásköre az alábbiakkal egészült ki: ■■ Az

elsőfokú eljárásban, azaz a Bíróság jogi felügyelete alatt, a Törvényszék illetékes a természetes és jogi személyek valamely uniós intézmény el len benyújtott, megsemmisítés vagy intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetében, olyan választottbírósági kikötéseken alapuló döntések esetében, amelyeket az EU által vagy nevében megkötött szerződések tar talmaznak, valamint az EU ellen előterjesztett kártérítési keresetekben.

■■ A

Törvényszék fellebbviteli bíróságként is eljár, amikor a különös hatás körű törvényszékek döntéseinek felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét gyakorolja.

■■ Végezetül

arra is lehetőség van, hogy bizonyos szakterületeken a Tör vényszékre előzetes döntéshozatali eljárásban való illetékességet ruházza nak át, de ezzel a lehetőséggel eddig még nem éltek.

Különös hatáskörű törvényszékek A Bíróság tehermentesítése és az EU‑n belüli jogvédelem javítása érdekében az EU Tanácsa a közszolgálati jogviták orvoslására 2004‑ben különös hatás körű törvényszéket rendelt a Törvényszék mellé. A Közszolgálati Törvényszék veszi át a Törvényszéktől az elsőfokú döntések meghozatalát az EU közszolgálatát érintő vitás kérdésekben.

076


Hét bíróból áll, akik a Törvényszék tagjaihoz hasonló jogállással rendelkez nek, és kinevezésük hat évre szól. Kinevezésükhöz a bírói tevékenység gyakor lásához szükséges képesítéssel kell rendelkezniük. A Közszolgálati Törvény szék általában három bíróból álló ítélkező testületek formájában ülésezik, de teljes ülésként, öt bíró részvételével vagy egyesbíróként is hozhat döntést. Döntései a Törvényszékhez benyújtott, jogi kérdésekre szorítkozó fellebbe zéssel támadhatók meg. A Törvényszék döntése ellen a főtanácsnok (a vitában álló felek nem!) fellebbezést nyújthat be a Bírósághoz, amennyiben fennáll a jogegység vagy az ítélkezési gyakorlat egységességének veszélyeztetettsége.

Az Európai Központi Bank (EUMSZ 129. és 130. cikk) A Frankfurt am Main‑i székhelyű Európai Központi Bank (EKB) alkotja a gazdasági és monetáris unió (GMU) központját. A Bank szabályozza az európai valuta, az euró pénzmennyiségét, és felelős a valuta stabilitásáért (EUMSZ 128. cikk). Ahhoz, hogy ezt a feladatát el tudja látni, az EKB függetlenségét számos rendelkezés biztosítja. Sem az EKB, sem a tagállamok központi bankjai nem fogadhatnak el utasításokat hatásköreik gyakorlása, feladataik és kötelezett ségeik teljesítése során az uniós szervektől, a tagállamok kormányaitól vagy egyéb intézményektől. Az EU intézményeinek és a tagállamok kormányainak tartózkodniuk kell a befolyásolás bármiféle formájától (EUMSZ 130. cikk). Az EKB egy Kormányzótanáccsal és egy Igazgatósággal rendelkezik. A Kor mányzótanácsot a jelenleg az euróövezethez tartozó 16 tagállam központi bankjának elnökei, valamint az Igazgatóság tagjai alkotják. Az Igazgatóság, amely egy elnökből, egy alelnökből és négy további tagból áll, tulajdonkép pen az EKB ügyvezetése. Elnökét, alelnökét és tagjait a tagállamok a Tanács ajánlása alapján és az Európai Parlament előtt történő meghallgatás után közös megegyezéssel nevezik ki monetáris és banki kérdésekben tapasztalt személyek közül. Hivatali idejük nyolc év. A függetlenség biztosítása érdeké ben az igazgatósági tagok kinevezése nem újítható meg (EUMSZ 283. cikk). A Központi Bankok Európai Rendszere (KBER) magában foglalja az EKB‑t, valamint az összes EU‑tagállam nemzeti központi bankját (EUMSZ 129. cikk). A KBER feladata az Unió monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása, a bankjegyek és érmék kibocsátásának engedélyezése az Uni óban. A KBER feladata továbbá a tagállamok hivatalos devizatartalékainak

077


kezelése és az Unión belüli fizetési rendszerek zavartalan működésének elő mozdítása (EUMSZ 127. cikk (2) bekezdés).

A Számvevőszék (EUMSZ 285. és 286. cikk) A Számvevőszék 1975. július 22‑én jött létre, és munkáját 1977‑ben Luxem bourgban kezdte meg. Időközben az Unióban intézményi rangra emelkedett (EU‑Szerződés 13. cikk). A tagállamok jelenlegi számának megfelelően 27 tag ból áll. A Számvevőszék tagjait hatéves időtartamra nevezik ki. A Tanács az Eu rópai Parlamenttel folytatott konzultációt követően minősített többséggel elfo gadja a Számvevőszék tagjainak az egyes tagállamok javaslatai alapján összeállí tott listáját (EUMSZ 286. cikk (2) bekezdés). A Számvevőszék elnökét a tagok maguk közül választják meg hároméves időtartamra. Az elnök újraválasztható. A Számvevőszék feladata az EU bevételei és kiadásai jogszerűségének és szabályszerűségének felülvizsgálata, ezenkívül meggyőződik a költségvetési gazdálkodás hatékonyságáról. A tagállamok egyes nemzeti számvevőszé keitől eltérően a Számvevőszék nem rendelkezik bírósági kompetenciákkal ahhoz, hogy ellenőrzési hatáskörét kényszerítő erővel foganatosítsa, vagy az ellenőrző tevékenysége során feltárt jogsértéseket szankcionálja. Másfelől a felülvizsgálat tárgyát és módját maga választja meg. Magánszemélyeket is alávethet az ellenőrzésnek, például annak kivizsgálása érdekében, hogy az uniós eszközökből kifizetett támogatást a kedvezményezett magánszemély a közösségi jogszabályokat betartva használja‑e fel. A Számvevőszék tulajdonképpeni fegyvere a nyilvánosságra gyakorolt hatás. Ellenőrző tevékenységének eredményeit minden egyes költségvetési év vé gén éves jelentésben foglalja össze, amelyet az Európai Unió Hivatalos Lapja közzétesz az európai nyilvánosság számára. Ezenkívül különjelentések for májában bármikor állást foglalhat bizonyos témákban. Ezeket az állásfogla lásokat az Európai Unió Hivatalos Lapjában szintén közzéteszik. TANÁCSADÓ SZERVEK

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EUMSZ 301. cikk) Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) gondoskodik ar ról, hogy a gazdasági és szociális élet különböző csoportjai, különösen

078


a munkaadók és munkavállalók, mezőgazdasági termelők, közlekedési vál lalkozók, kereskedők, kisiparosok, a szabadfoglalkozásúak és a kis- és kö zépvállalkozások vezetői az EU‑ban intézményes képviselettel rendelkez zenek. A bizottság a fogyasztók, környezetvédők és szövetségek érdekeit is érvényesíti. A bizottság legfeljebb 350 tagból (tanácsadóból) állhat, akiket a legreprezen tatívabb nemzeti szervezetek delegálnak. A tagokat öt évre nevezi ki a Tanács a tagállamok javaslatai alapján elkészített lista elfogadásával. Az országok közötti megoszlás a következők szerint alakul ( 7 ): NÉMETORSZÁG

24

FRANCIAORSZÁG

24

OLASZORSZÁG

24


24

SPANYOLORSZÁG

21

LENGYELORSZÁG

21

ROMÁNIA

15

BELGIUM

12

BULGÁRIA

12

CSEH KÖZTÁRSASÁG

12

GÖRÖGORSZÁG

12

MAGYARORSZÁG

12

HOLLANDIA

12

AUSZTRIA

12

PORTUGÁLIA

12

SVÉDORSZÁG

12

DÁNIA

9

ÍRORSZÁG

9

LITVÁNIA

9

SZLOVÁKIA

9

FINNORSZÁG

9

ÉSZTORSZÁG

7

LETTORSZÁG

7

( 7 ) Forrás: Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság weboldala, 2010. március: 344 tag.

079


SZLOVÉNIA

7

CIPRUS

6

LUXEMBURG

6

MÁLTA

5

A tanácsadókat három csoportba sorolják (munkaadók, munkavállalók, a civil társadalom képviselői). A plenáris ülésen jóváhagyandó vélemények kidolgo zása a tanácsadókból álló „szekciók” feladata (amelyek munkájában szakértő ként azok helyettesei is részt vehetnek). Ezenfelül a bizottság szorosan együtt működik a parlamenti bizottságokkal és az Európai Parlament szekcióival. A Római Szerződésekkel létrehozott bizottságot az Európai Bizottság javas latára bizonyos esetekben köteles meghallgatni a Tanács. A bizottság saját kezdeményezése alapján is ad ki véleményeket. A bizottság véleményei néha egymástól nagyon eltérő álláspontok szintézisét testesítik meg. Az Európai Bizottság és a Tanács számára ezek a vélemények azért rendkívül hasznosak, mert így jutnak információhoz arról, milyen kiigazításokat szeretnének az egyes jogalkotási javaslatok által közvetlenül érintett körök. Az Európai Gaz dasági és Szociális Bizottság saját kezdeményezés alapján kiadott állásfogla lásainak már többször is nagy politikai hordereje volt. Ennek egyik példája az EU‑n belüli alapvető szociális jogokról szóló, 1989. február 22‑én kiadott vélemény, amely az Európai Bizottság által javasolt (és 11 tagállam által elfo gadott) Szociális Charta alapját képezte.

A Régiók Bizottsága (EUMSZ 305. cikk) A már fennálló Európai Gazdasági és Szociális Bizottság mellett az Európai Unióról szóló szerződés (a Maastrichti Szerződés) egy új tanácsadó testületet állított fel, a Régiók Bizottságát. Az EGSZB‑hez hasonlóan ez a bizottság sem az EU hagyományos értelemben vett szerve, mivel csupán tanácsadói feladatokat lát el, és – az EU egyéb intézményeitől (Európai Parlament, Ta nács, Európai Bizottság, Bíróság, Európai Központi Bank, Számvevőszék) eltérően – jogilag kötelező módon nem vesz részt az EU‑ra ruházott felada tok ellátásában. A Régiók Bizottsága, hasonlóan az Európai Gazdasági és Szociális Bizott sághoz, legfeljebb 350 tagból áll ( 8 ). Tagjai a tagállamok regionális és helyi ( 8 ) Forrás: A Régiók Bizottságának weboldala, 2010 március: 344 tag.

080


tekintélyes intézményeinek képviselői, akik területi testületük választások útján megszerzett mandátumával rendelkeznek, vagy politikai felelősséggel tartoznak egy választott testületnek. A helyek elosztása a tagállamok között az EGSZB összetételének meghatározására használt, tagállamok szerinti sú lyozással történik. A tagokat öt évre nevezi ki a Tanács a tagállamok javas latai alapján elkészített lista elfogadásával. A Régiók Bizottságának tagjai elnököt választanak maguk közül, két év időtartamra. Bizonyos esetekben kötelezően előírt a bizottság meghallgatása a Tanács vagy a Bizottság számára („kötelező konzultáció”), különösen a képzés, a kultúra, az egészségügy, a transzeurópai hálózatok kiépítése, a közlekedési, telekom munikációs és energetikai infrastruktúra, a gazdasági és szociális kohézió, a foglalkoztatáspolitika és a szociális jogalkotás területén. Ezen túlmenően a Tanács rendszeresen, jogi kötelezettség nélkül is konzultál a Régiók Bi zottságával a különböző elvégzendő jogalkotási intézkedések tekintetében („fakultatív konzultáció”). AZ EURÓPAI BERUHÁZÁSI BANK (EUMSZ 308. CIKK)

Az EU „kiegyensúlyozott és zavartalan fejlődésének” biztosítása érdekében fi nanszírozási intézményként a luxembourgi székhelyű Európai Beruházási Bank (EBB) áll az Unió rendelkezésére. Kölcsönöket és garanciákat nyújt minden gazdasági ágazatban, különösen a gazdasági fejlődésben elmaradott területek fejlesztésére, vállalkozások modernizálására vagy átalakítására, új munkahelyek teremtésére, valamint olyan tervezett intézkedésekre, amelyek megvalósítása több tagállam közös érdeke. Az EBB felépítése háromszintű: az EBB csúcsán a Kormányzótanács áll, mely nek tagjai a tagállamok pénzügyminiszterei. Ez a testület határozza meg a hi telpolitika irányvonalait és engedélyezi az EBB Unión kívüli tevékenységeit. A Kormányzótanács alá tartozik az Igazgatótanács, amely 28 rendes tagból (egy‑egy képviselő a tagállamokból és egy az Európai Bizottságból), valamint 18 helyettes tagból áll. Tagjai általában magas rangú hivatalnokok a nemzeti pénzügyi vagy gazdasági minisztériumokból. Az Igazgatótanács dönt a hite lekről és a kezességekről, valamint a kölcsönök felvételéről. Ellenőrzi a bank vezetését a Kormányzótanács irányelvei alapján. Az EBB folyó ügyleteit egy nyolc személyből álló Igazgatóság vezeti, akiket hat évre neveznek ki.

0 81


0 82


Az Európai Unió jogrendje Az EU fentiekben leírt „alkotmányát” és különösen annak alapvető értékeit csak az uniós jog keltheti életre és valósíthatja meg. Az EU éppen ezért két szempontból is sajátságos jogi jelenség: a jog teremtménye és a jog által lét rehozott közösség.

A z EU mint a jog teremtménye és a jog által létrehozott közösség

A döntően új elem, amely az Európai Uniót megkülönbözteti az Európa egyesítésére irányuló korábbi kísérletektől: az egyesítés nem az erőszak és el nyomás eszközeivel történik, hanem a jog erejénél fogva. A jognak kell meg teremtenie azt, amit az évszázadok során vérrel és vassal nem lehetett elérni. Csak egy szabad döntésen alapuló egység maradhat fenn hosszú távon, egy olyan egység, amely a szabadság és egyenlőség fundamentális értékein nyug szik, és amelyet a jog védelmez és vált valóra. Az Európai Uniót megteremtő alapító szerződések ezen a felismerésen alapulnak. Az EU azonban nem csak a jog teremtménye, de céljait is kizárólag a jog eszközeivel követi. Az EU a jog által szerveződött közösség. Nem a hatalom ereje szabályozza a tagállamok népeinek gazdasági és szociális együttélését, hanem az Unió joga. Az uniós jog az intézményi rendszer alapja: rögzíti az uniós szervek határozathozatali eljárásait, és szabályozza azok egymáshoz való viszonyát. A rendeletekben, irányelvekben és határozatokban cselekvési lehetőségeket bocsát az intézmények és szervek rendelkezésére, amelyek ke retein belül azok a tagállamok és polgáraik számára kötelező érvényű jogi aktusokat hozhatnak. Ezáltal az egyén is az Unió életének részévé válik. Az Unió jogrendje egyre nagyobb mértékben közvetlenül befolyásolja az egyén mindennapi életét. Jogokkal ruházza fel és kötelezettségeket ró ki rá, minek következtében az egyént állampolgárként és uniós polgárként különböző szintű jogrendeknek rendeli alá, ahogyan az államszövetségi alkotmányok ból már ismert. Mint minden jogrend, az EU jogrendje is egy zárt jogvédelmi

0 83


rendszert nyújt az uniós jogról szóló véleménycseréhez és a jog érvényesítésé hez. Az uniós jog határozza meg az EU és a tagállamok közötti viszonyt is. A tagállamoknak minden megfelelő intézkedést meg kell hozniuk annak ér dekében, hogy a Szerződésekből vagy az uniós szervek tevékenységéből eredő kötelezettségeket teljesítsék. Feladatuk az EU működésének megkönnyítése és az, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami veszélyeztethetné a szerződéses célok megvalósítását. A tagállamok felelnek az uniós polgárokkal szemben minden, az uniós jog megsértéséből eredő kárért.

A z uniós jog jogforrásai A „jogforrás” fogalmának kettős jelentése van: a szó eredeti jelentése a jog keletkezésének okát írja körül, azaz a jog megteremtésére irányuló motivá ciót. Ebben az értelemben az uniós jog jogforrása a béke megőrzésére és – gazdasági összefonódások útján – egy jobb Európa megteremtésére irányuló akarat; mindkettő olyan körülmény, amelynek az EU létét köszönheti. A jo gászi nyelvhasználat ezzel szemben a „jogforrás” fogalma alatt a jog eredetét és gyökereit érti. AZ UNIÓS JOG JOGFORRÁSAI 1. ELSŐDLEGES JOG Uniós Szerződések – Általános jogelvek 2. AZ EU NEMZETKÖZI MEGÁLLAPODÁSAI 3. MÁSODLAGOS JOG Törvényi jellegű jogi aktusok Rendeletek – Irányelvek – Határozatok Törvényi jelleg nélküli jogi aktusok Felhatalmazáson alapuló jogi aktusok – Végrehajtási jogi aktusok Egyéb jogi aktusok Ajánlások és vélemények – Intézményközi megállapodások – Állásfoglalások, nyilatkozatok, akcióprogramok 4. ÁLTALÁNOS JOGELVEK 5. TAGÁLLAMOK KÖZÖTTI MEGÁLLAPODÁSOK Coreper‑határozatok – Nemzetközi megállapodások

084


AZ EU ALAPÍTÓ SZERZŐDÉSEI MINT ELSŐDLEGES UNIÓS JOG

Elsődleges jogforrásként az EU alapító szerződései, az azokhoz csatolt füg gelékek, mellékletek és jegyzőkönyvek, valamint ezek későbbi kiegészítései és módosításai említhetők meg. Az alapító szerződések, valamint a létrejött kiegészítések és módosítások, mindenekelőtt a Maastrichti, Amszterdami, Nizzai és Lisszaboni Szerződések, valamint a különböző csatlakozási szerző dések tartalmazzák a célkitűzésekre, az EU szervezetére és működésmódjára, valamint a gazdasági jog egyes részeire vonatkozó alapvető jogtételeket. Ez zel lefektetik az EU alkotmányjogi keretfeltételeit, amelyeket az ehhez saját jogalkotási és adminisztratív hatáskörökkel felruházott uniós szervek tölte nek ki az uniós érdekek figyelembevételével. Mint közvetlenül maguk a tag államok által megteremtett jogot, e jogtételeket a jogászi nyelvhasználatban elsődleges uniós jognak nevezik. AZ EU JOGI AKTUSAI MINT MÁSODLAGOS UNIÓS JOG

Az EU intézményeire átruházott hatáskörök gyakorlása által megteremtett jogot nevezik másodlagos uniós jognak, az EU második fontos jogforrásának. Jogalkotási aktusokból, felhatalmazáson alapuló jogi aktusokból, végrehajtá si jogi aktusokból, valamint egyéb jogi intézkedésekből tevődik össze. „Jog alkotási aktusoknak” azon jogi aktusok minősülnek, amelyek a rendes vagy rendkívüli jogalkotási eljárás keretén belül jöttek létre (EUMSZ 289. cikk). A „felhatalmazáson alapuló jogi aktusok” törvényi jelleg nélküli jogi ak tusok, de általános és kötelező hatállyal, amelyekkel egy jogalkotási aktus bizonyos nem lényeges előírásai módosíthatók vagy kiegészíthetők. Ezt a Bi zottság végzi, amelyet erre egy jogalkotási aktus formájában kifejezetten fel kell hatalmazni. Az érintett jogalkotási aktus világosan rögzíti a felhatalma zás célját, tartalmát, érvényességi területét és időtartamát. A felhatalmazást a Tanács és az Európai Parlament bármikor visszavonhatja. A felhatalmazá son alapuló jogi aktus csak abban az esetben léphet hatályba, ha az Európai Parlament és a Tanács a jogalkotási aktusban meghatározott határidőn belül nem emelt kifogást (EUMSZ 290. cikk). A „végrehajtási aktusok” kivételt képeznek az elvhez képest, miszerint az EU kötelező érvényű jogi aktusainak végrehajtásához szükséges valamennyi intézkedést a tagállamok hozzák meg, saját előírásaik szerint. Abban az esetben, ha az EU kötelező érvényű jogi aktusainak végrehajtásához egységes feltételek meghatározása szükséges, ez megfelelő végrehajtási aktusokkal történik, amelyeket általában a Bizottság,

0 85


kivételes esetekben a Tanács bocsát ki. Az Európai Parlament és az EU Ta nácsa előzetesen általános szabályokat és elveket rögzítenek, amelyek alapján a tagállamok ellenőrizhetik a végrehajtási hatáskörök Bizottság általi gyakor lását (EUMSZ 291. cikk). Végezetül létezik egy egész sor „egyéb jogi aktus”, amelyek lehetővé teszik az uniós szervek számára kötelezettség nélküli aján lások és vélemények elfogadását, illetve amelyek az EU és intézményei belső működését szabályozzák (kölcsönös megegyezésen alapuló szabályozások, intézményközi megállapodások vagy a szervek eljárási szabályzatai). Ezek a jogi aktusok a legkülönbözőbb formákat ölthetik. A legfontosabbakat egy külön jegyzék sorolja fel és definiálja (EUMSZ 288. cikk). A kötelező érvé‑ nyű jogi aktusok között szerepelnek általános és elvont jogi normák, de konkrét és egyedi intézkedések is. A szabályozás lehetővé teszi továbbá, hogy az uniós szervek kötelezettség nélküli véleményeket adjanak ki. Ez a jegyzék azonban kö zel sem teljes. Számos olyan cselekvési forma létezik még, amelyeket nem lehet a jegyzékbe besorolni. Ebbe a körbe tartoznak az állásfoglalások, nyilatkoza tok, akcióprogramok vagy a fehér és zöld könyvek. A különféle cselekvési for mák közötti különbségek elfogadásuk, joghatásuk és címzettjeik köre alapján jelentős mértékűek, ezért ezekkel a különbségekkel a későbbiekben egy külön, az Unió „cselekvési eszköztárának” szentelt fejezetben foglalkozunk. A másodlagos uniós jog fokozatosan és folytatólagosan jön létre. Megalkotá sa élettel tölti meg az uniós Szerződések képezte elsődleges uniós jogot, és az idő előrehaladtával megvalósul és megerősödik az európai jogrend. AZ EU NEMZETKÖZI MEGÁLLAPODÁSAI

Ez a harmadik jogforrás az EU nemzetközi szerepével függ össze. Európa, mint a világ egyik legvonzóbb helye, nem szorítkozhat csupán saját belső ügyeinek kézbevételére, hanem mindenekelőtt gazdasági, szociális és politi kai kapcsolatok kialakítására is törekednie kell a világ más országaival. E cél megvalósítása érdekében az EU a „nem uniós tagállamokkal” (ún. harmadik országok) és más nemzetközi szervezetekkel nemzetközi megállapodásokat köt, amelyek a kereskedelempolitikai, ipari, szociálpolitikai vagy műszaki te rületeken megkötött átfogó együttműködésről szóló szerződésektől egészen az egyes termékek kereskedelmére vonatkozó egyezményekig terjednek. Az EU és a harmadik országok közötti szerződéses kapcsolatok három for mája érdemel említést:

086


Társulási megállapodások A társulás jóval túlmutat a kereskedelempolitikai kérdések puszta sza bályozásán. Célja a szoros gazdasági együttműködés, amelynek során az EU a szerződő partnernek széles körű pénzügyi támogatást nyújt (EUMSZ 217. cikk). A társulási megállapodások három formáját kell megkülönböztetni:

Az EU néhány tagállama és harmadik országok közötti különleges kötelékek fenntartására irányuló megállapodások A társulás mint eszköz létrejöttének indítékai elsősorban azok az Európán kívüli országok és területek voltak, amelyek Belgiummal, Dániával, Fran ciaországgal, Olaszországgal, Hollandiával és az Egyesült Királysággal egykori gyarmataikként különösen szoros gazdasági kapcsolatokat ápol tak. Mivel a közös külső vám bevezetése az EU‑ban jelentősen megnehe zítette volna a kereskedelmi kapcsolatokat ezekkel a területekkel, különös szabályozások váltak szükségessé. Ezen országok és felségterületek társu lásának célja az volt, hogy az EU elősegítse gazdasági és szociális fejlő désüket, és szoros gazdasági kapcsolatokat alakítson ki velük (EUMSZ 198. cikk). Kivételes kereskedelmi intézkedések egész sora született meg, amelyek lehetővé teszik az országokból és felségterületekről származó áruk csökkentett vámtétellel vagy vám nélkül történő behozatalát. Az EU pénzügyi és technikai segítségnyújtását az Európai Fejlesztési Alapon ke resztül bonyolítják le. A gyakorlatban talán legfontosabb egyezmény az EU–AKCS partnerségi megállapodás, amelyet az EU 70 afrikai, karibi és a csendes‑óceáni térségbeli állammal kötött meg. A megállapodás nem rég egy sor gazdasági partnerségi megállapodássá alakult át, amelyek az AKCS‑államoknak lépésről lépésre szabad hozzáférést biztosítanak az eu rópai belső piachoz.

Az esetleges csatlakozást, illetve a vámunió létrehozását előkészítő megállapodások A társulás keretein belül lehetővé válik egy ország az EU‑hoz való esetleges csatlakozásának előkészítése is. A megállapodás egyben a csatlakozás előké szítő szakasza is, amelyben igyekeznek a tagjelölt ország gazdasági feltételeit az EU viszonyaihoz közelíteni.

0 87


Az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodás Az EGT‑ről szóló megállapodás hozzáférhetővé teszi az EU belső piacát a megmaradt EFTA‑államok (Izland, Liechtenstein, Norvégia) számá ra, és a megállapodás kötelezi ezeket az országokat az uniós jog majd két harmadának átvételére, megteremtve ezzel az országok későbbi lehetséges EU‑csatlakozásának szilárd alapjait. Az EGT‑n belül az elsődleges és má sodlagos uniós jog alapján („közösségi vívmányok”) meg kell valósulnia az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőkeforgalom szabad áramlásának, le kell fektetni egy egységes verseny- és támogatási rendszert, valamint el kell mélyíteni az együttműködést a horizontális és kísérő politikák területén (pl. környezetvédelem, kutatás és fejlesztés, oktatás).

Együttműködési megállapodások Az együttműködési megállapodások kisebb területre terjednek ki, mint a társulási megállapodások, céljuk kizárólag az intenzív gazdasági együtt működés. Az EU ilyen jellegű megállapodásokat kötött többek között a Maghreb‑országokkal (Algéria, Marokkó és Tunézia), a Mashreq‑országokkal (Egyiptom, Jordánia, Libanon és Szíria), valamint Izraellel.

Kereskedelmi megállapodások Végül számos kereskedelmi megállapodás létezik, amelyeket tagsággal nem rendelkező államokkal, ilyenek csoportjával, vagy nemzetközi kereskedelmi szervezetekkel vám- és kereskedelempolitikai területen kötött meg az EU. A legfontosabb nemzetközi kereskedelmi megállapodások a „Kereskedelmi Vi‑ lágszervezetet létrehozó egyezmény” (World Trade Organisation [WTO]) és az ennek keretén belül megkötött multilaterális kereskedelmi megállapodások, amelyek közül a legfontosabbak: az „Általános Vám- és Kereskedelmi Egyez‑ mény” (GATT 1994), a „Dömpingellenes- és Támogatási Kódex”, az „Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről” (GATS), „A szellemi tulajdon ke‑ reskedelemmel összefüggő kérdéseinek szabályozásáról szóló egyezmény” (TRIPS), valamint a „Vitarendezés szabályairól és eljárásairól szóló megállapodás”. ÍRATLAN JOGFORRÁSOK

Az Unió eddigiekben felsorolt jogforrásaiban az a közös, hogy esetükben írott uniós jogról beszélünk. Mint minden más jogrend, az EU jogrendje

088


sem állhat kizárólag csak írásban rögzített normákból, mivel a jogrendnek vannak olyan joghézagjai, melyeket az íratlan jognak kell kitöltenie.

Általános jogelvek Az uniós jog íratlan forrásai először is az általános jogelvek. Ezek olyan normák, amelyek a jog és igazságosság alapeszméit tükrözik, és amelyek mellett minden jogrend elkötelezi magát. Az írott uniós jog, mely lényegében csupán gazda sági és szociális tényállásokat szabályoz, csak részben képes ennek az elkötele zettségnek eleget tenni, ezért az általános jogelvek az Unió egyik legfontosabb jogforrásai. Segítségükkel kitölthetők a joghézagok, illetve a fennálló jog az igazságosság elve alapján történő értelmezésen keresztül továbbfejleszthető. E jogelvek a jogalkalmazás által, különösen a Bíróságnak a ráruházott fel adat – „a jog védelmének biztosítása a Szerződés értelmezése és alkalmazása során” – keretein belül folytatott ítélkezési gyakorlatán keresztül valósulnak meg. Az általános jogelvek meghatározása leginkább a tagállamok jogrend jében található közös jogelvek alapján lehetséges. Ezek képezik azt a hát téranyagot, amelyből kiindulva egy probléma megoldásához uniós szinten kidolgozható a szükséges jogszabály. Ezen általános jogelvek közé tartoznak az alkotmányos alapelvek mellett az önállóság, a közvetlen alkalmazhatóság és az uniós jog elsőbbsége, az alapvető jogok biztosítása, az arányosság elve, a bizalom védelmének elve, a meghallga táshoz való jog elve vagy a tagállamok felelőssége az uniós jog megsértése esetén.

Szokásjog Az íratlan uniós jog körébe tartozik a szokásjog is. A szokásjog alatt a gya korlatból és a jogi meggyőződésből kialakult jogot értjük, amely az elsődleges vagy másodlagos jogot kiegészíti vagy módosítja. Az ilyen uniós szokásjog létezésének lehetőségét alapvetően elismerik. A szokásjog tényleges kialaku lásának az uniós jog szintjén azonban jelentős korlátai vannak. Az első korlá tot a Szerződések módosításakor alkalmazott speciális eljárás létezése képezi (EU‑Szerződés 54. cikk). Ez nem zárja ki ugyan teljesen a szokásjog kialaku lását, de általa élesebbé válnak azok a követelmények, amelyek szerint hosszú ideje követett gyakorlattal és megfelelő jogi meggyőződéssel kell azt igazolni. Az uniós szervek esetében a szokásjog képződésének további korlátja abból a körülményből fakad, hogy az uniós szervek intézkedéseinek érvényességét

0 89


kizárólag az uniós Szerződések alapozzák meg, nem pedig tényleges maga tartásuk és egy megfelelő jogi kötődési akarat. Ebből az következik, hogy a szokásjog a szerződéses jog szintjén semmilyen körülmények között sem in dulhat ki az uniós szervektől, hanem legfeljebb a tagállamoktól, a fentiekben leírt szigorúbb feltételek betartása mellett. Az uniós szervek eljárásai és jogi meggyőződése ugyanakkor felhasználható az ezen szervek által megteremtett jogtételek értelmezésénél, miáltal a szóban forgó jogi aktus jogi és tényleges hordereje megváltozik. Ennek során is figyelembe kell venni azonban az el sődleges uniós jog által megadott feltételeket és korlátokat.

Egyezmények és megállapodások az EU tagállamai között Az EU utolsó jogforrásaként a tagállamok közötti egyezmények említendők meg. Ezekre egyrészt akkor kerül sor, ha olyan kérdések szabályozásáról van szó, melyek ugyan szorosan összefüggenek az EU tevékenységével, de amelyek tekintetében nem ruháztak hatáskört az uniós szervekre. Másrészt a tagálla mok között léteznek olyan valós nemzetközi megállapodások, amelyek célja el sősorban a nemzeti szabályozások területi behatároltságának feloldása, valamint az egységes jog megvalósítása az Unió szintjén. Ennek különösen a nemzetközi magánjog területén van jelentősége. Példaként említhetjük a polgári és kereske delmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló egyezményt (1968), melyet azonban a tagállamok egymás közötti viszonyában Dánia kivételével a Tanács 2001‑es rendelete váltott fel, és ezzel a másodlagos uniós jog részévé vált; a társaságok és jogi személyek kölcsönös elismeréséről szóló egyezményt (1968); a kapcsolt vállalkozások nyereségkiigazításával kap csolatos kettős adóztatás megszüntetéséről szóló egyezményt (1990); valamint a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló egyezményt (1980).

A z EU cselekvési eszköztára A közösségi jogi aktusok rendszerét az EU alapításakor újra „fel kellett ta lálni”. Ennek során mindenekelőtt az a kérdés merült fel, hogy a közösségi jogi aktusok milyen jellegűek és milyen hatásúak legyenek. Figyelembe kel lett venni, hogy az Unió szerveinek egyrészt képesnek kell lenniük a tagál lamok különböző és egyenlőtlen gazdasági, szociális és nem utolsósorban ökológiai feltételeinek hatékony – azaz a tagállamok jó szándékára való ha gyatkozás nélkül történő – kiegyenlítésére annak érdekében, hogy az Unió összes polgára számára a lehető legjobb életfeltételeket tudják megteremteni.

090


Másrészről azonban fontos, hogy a nemzeti jogrendekbe csak a szükséges mértékig avatkozzanak bele. Az EU teljes jogcselekvési és jogalkotási rend szerét ezért egyetlen alapelv jellemzi, mégpedig az, hogy ahol a tagállamok számára részleteiben is közös szabályozásra van szükség, a nemzeti szabá lyozások felváltásának uniós jogi aktussal kell megtörténnie, ahol azonban nincs erre szükség, a tagállamok fennálló jogrendjét tiszteletben kell tartani. Erre épült fel az a cselekvési eszköztár, amely különböző mértékben teszi lehetővé az uniós szervek számára, hogy a nemzeti jogrendekre befolyást gyakoroljanak. Ennek legerősebb formája, amikor a nemzeti szabályozá sokat az uniós jogszabályok váltják fel. Ezután következnek azok az uniós jogszabályok, amelyek segítségével az Unió szervei közvetlenül gyakorolnak hatást a tagállamok jogrendjére. Fennáll továbbá az a lehetőség, hogy egyedi konkrét eset szabályozása érdekében egy nevén nevezett vagy azonosítható személlyel szemben hoznak intézkedést. Végezetül olyan jogi aktusokra is le hetőség van, amelyek a tagállamokra vagy az uniós polgárokra vonatkozóan nem tartalmaznak kötelező érvényű rendelkezéseket. Ha a jogi cselekvéseket abból a szempontból szemléljük, hogy kire vonat koznak, és milyen hatást fejtenek ki a tagállamokban, az alábbiak szerint mutatható be az EU jogi cselekvéseinek rendszere: RENDELET

CÍMZETTEK Minden tagállam, természetes és jogi személyek

IRÁNYELV

Minden tagállam vagy bizonyos tagállamok

HATÁROZAT

Határozatlan személyi kör Minden tagállam vagy bizonyos tagállamok; bizonyos természetes vagy jogi személyek Minden tagállam vagy bizonyos tagállamok, egyéb uniós szervek, magánszemélyek Minden tagállam vagy egyes tagállamok, egyéb uniós szervek Meghatározatlan címzetti kör

AJÁNLÁS

VÉLEMÉNY

HATÁSOK Közvetlenül alkalmazható, és minden részében kötelező érvényű Az előírt eredmény vonatkozásában kötelező érvényű; csak különleges feltételek mellett alkalmazható közvetlenül Közvetlenül alkalmazható, és minden részében kötelező érvényű Nem kötelező érvényű

Nem kötelező érvényű

0 91


A RENDELETEK MINT „UNIÓS TÖRVÉNYEK”

Az Unió szervei a jogi aktusok fajtái közül a rendeletekkel avatkozhatnak be legnagyobb mértékben a nemzeti jogrendbe. A rendeleteket két, a nemzetkö zi jogban mindenképpen szokatlan tulajdonságuk jellemzi: ■■ közösségi

jellegük, amely azon sajátosságukat jelenti, hogy az államhatárok ra való tekintet nélkül az egész Unióban azonos jog alkalmazását írják elő, és minden tagállamban egységesen és teljes körűen alkalmazandók. Így a tagállam számára tilos egy rendelet előírásainak részleges alkalmazása vagy a rendelkezések közüli választás annak érdekében, hogy ily módon kiiktasson olyan szabályokat, amelyekkel a tagállam a jogszabály elfoga dásának folyamata során már szembehelyezkedett, vagy amelyek bizonyos nemzeti érdekekkel ellentétben állnak. A tagállamoknak arra sincs lehető ségük, hogy a saját nemzeti joguk szabályaira és gyakorlatára hivatkozva vonják ki magukat a rendelet rendelkezéseinek kötelező érvénye alól;

■■ közvetlen

alkalmazhatóságuk, amely azt fejezi ki, hogy a rendeletek kü lön állami alkalmazási utasítás nélkül is azonos jog alkalmazását írják elő, és az Unió polgárainak alanyi jogokat biztosítanak, vagy rájuk kö telezettségeket rónak. A tagállamokat, beleértve intézményeiket, bíró ságaikat és hatóságaikat, valamint minden személyt, akit a rendeletek egyéni alkalmazási területe érint, közvetlenül kötelezi az uniós jog, és azt ugyanúgy tiszteletben kell tartaniuk, mint a nemzeti jogot.

Az ezen jogi aktusok és a nemzeti jog törvényei közötti hasonlóság szembe tűnő. Amennyiben a rendeleteket az Európai Parlament együttes döntésével fogadják el (ún. rendes jogalkotási eljárásban – részleteket a következő feje zet tartalmaz), úgy azokat jogalkotási aktusoknak nevezik. A csak a Tanács vagy csak az Európai Bizottság által elfogadott rendeletekért a Parlament nem felel, így ezek a rendeletek – legalábbis formálisan nézve – nem viselik magukon egy törvény összes lényegi jellemzőit. AZ IRÁNYELVEK

Az irányelv a rendelet mellett az EU legfontosabb cselekvési eszköze. Az irányelv kompromisszumot próbál teremteni az uniós jog egységességére való törekvés és a nemzeti sajátosságok sokszínűségének megőrzése között. Az irányelv elsődleges célja ezért – ellentétben a rendelettel – nem a jogegysége sítés, hanem a jogközelítés. A jogközelítés segítségével kívánják megszüntetni

0 92


a nemzeti jog és a közigazgatási előírások közötti ellentmondásokat, illetve a különbözőségeket fokozatosan leépíteni, hogy a tagállamokban materiáli san lehetőleg azonos feltételek érvényesüljenek. A belső piac megvalósítása során az irányelv az egyik alapvető eszköz. Az irányelv a tagállamok számára csak az elérendő célt tekintve kötelező ere jű, átengedi nekik azonban a forma és az eszköz megválasztását, hogy a Kö zösség által meghatározott célokat az államon belüli jogrend keretén belül valósítsák meg. A tagállamok bevonása azt a szándékot tükrözi, hogy az állam belső jogi és közigazgatási szerkezetébe való beavatkozások enyhébb formát öltsenek, lehetővé téve a tagállamok számára, hogy a közösségi jogi előírások megvalósítása során a nemzeti sajátosságokat is figyelembe vegyék. Az irány elv szabályozásai nem automatikusan lépnek a nemzeti jogi előírások helyébe, hanem a tagállamokat csupán arra kötelezik, hogy nemzeti jogukat közelítsék a közösségi rendelkezésekhez. A folyamat rendszerint a törvényalkotás kétlép csős eljárását feltételezi: Az első lépcsőben az irányelv által elérni kívánt eredményt az EU szintjén kö telezően rögzítik az irányelv mindenkori címzettjei, tehát több vagy minden tagállam számára, és ezt a tagállamoknak a kitűzött határidőn belül meg kell valósítaniuk. Az Unió szervei az elérni kívánt eredményt részletekbe menően előre meghatározhatják, hogy a tagállamoknak ne maradjon érdemi mozgás terük. Ezzel a lehetőséggel mindenekelőtt a műszaki szabványok területén, valamint a környezetvédelemben élnek. A második, nemzeti lépcsőben történik az uniós szinten előírt eredménynek a tagállamok jogában való tartalmi megvalósítása. Bár a tagállamok a meg valósítás módszerét és eszközeit minden esetben szabadon választhatják meg, uniós kritériumok alapján történik annak értékelése, hogy a mindenkori szabá lyozásokat az EU jogszabályainak megfelelő módon ültették‑e át. Alapelv, hogy az átültetéssel olyan jogállapotot kell létrehozni, amely alapján az irányelv elő írásaiból keletkező jogok és kötelezettségek kellő világossággal és határozottan felismerhetők, és így lehetőséget biztosítanak az uniós polgároknak a nemzeti bíróságok előtt a jogok és kötelezettségek érvényre juttatására vagy önmaguk azokkal szembeni megvédésére. Ehhez rendszerint kötelező érvényű nemzeti jogi aktusokat kell kibocsátani, vagy hatályos jogi és közigazgatási előírásokat kell megszüntetni vagy módosítani. Pusztán a közigazgatási gyakorlat megvál toztatása nem elegendő, mert azt a tagállamok végrehajtó szervei természeténél fogva tetszés szerint módosíthatják, és az kellő nyilvánosságot sem élvez.

0 93


Az irányelv soha nem keletkeztet alanyi jogot és kötelezettséget az uniós pol gárok számára vagy velük szemben; címzettjei kifejezetten csak a tagálla mok. Az uniós polgárokat majd csak az irányelv végrehajtási aktusai tehetik jogosultakká vagy kötelezettekké a tagállamok illetékes szervein keresztül. Mindaddig, amíg a tagállamok teljesítik az Unió jogi aktusaiból származó kötelezettségeiket, az uniós polgárok számára ennek nincs jelentősége. Az Unió polgárait hátrányok érik azonban, ha az irányelvben előirányzott cél megvalósítása előnyt jelentene számukra, azonban a szükséges állami végre hajtási aktusokat nem vagy csak hiányosan bocsátották ki. Ahhoz, hogy az ilyen hátrányokat a legmesszebbmenőkig kiküszöböljék, az Európai Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában úgy határozott, hogy az Unió polgárai meg határozott feltételekkel közvetlenül hivatkozhatnak az irányelv rendelkezése ire, élhetnek az őket az irányelv alapján megillető jogokkal, és szükség esetén e jogaikat a nemzeti bíróságok előtt érvényesíthetik. A közvetlen hatály elvé nek feltételeit az Európai Bíróság így határozza meg: ■■ az

irányelv rendelkezéseinek az uniós polgárok/vállalkozások jogait vi lágosan és pontosan kell meghatározniuk;

■■ a

jogok nem köthetők feltételekhez vagy kikötésekhez;

■■ a

nemzeti jogalkotó a jog tartalmi megfogalmazása folyamán nem él het mérlegelési jogkörrel;

■■ az

irányelv átültetési határidejének le kell járnia.

Az irányelvek közvetlen hatályára vonatkozó bírósági ítélkezési gyakorlat lé nyegében azon a megfontoláson alapul, hogy a tagállam ellentmondásosan és a joggal visszaélve cselekszik, ha saját jogát alkalmazza annak ellenére, hogy az irányelvi rendelkezések előírásai szerint saját jogát megfelelően harmonizálnia kellett volna. A tagállam által folytatott ilyen megengedhetetlen joggyakorlat ellen az irányelvi rendelkezés közvetlen hatályának elismerése olyan értelemben hat, hogy megakadályozza, hogy az érintett tagállam az Unió jogának semmibe vételével előnyre tehessen szert. Ilyen értelemben az irányelvek közvetlen hatá lyához szankcionáló jelleg is társul. Ebben az összefüggésben következetesnek tűnik, hogy az Európai Bíróság az irányelvek közvetlen hatályát eddig csak az egyénnek a tagállamhoz való viszonyában ismerte el, és ezt is csak akkor, ha a közvetlen hatály az uniós polgár javára és nem hátrányára szolgál, tehát csak azokban az esetekben, amelyekben az uniós jog az uniós polgár számára kedve zőbb szabályozást biztosít, mint a nem harmonizált nemzeti jog (ún. „vertikális

094


közvetlen hatály”). Az, hogy az egyik egyén javát szolgáló irányelvi rendelkezés egy másik egyénre szükségszerűen terheket ró (ún. „kettős hatályú irányelv”, amely gyakori a közbeszerzési és a környezeti jogban), nem áll ellentétben az irányelvek vertikális közvetlen hatályának alkalmazásával. Ezek a terhek te kinthetők csupán negatív jogi reflexnek is, amely szükségszerűen a tagállamok azon kötelezettségéből keletkezik, hogy jogrendjüket az átültetési határidőre összhangba hozzák az irányelv céljaival; ezt meghaladó teher nem lép fel az irányelvek vertikális közvetlen hatályának elismerésével. Az irányelveknek az egyének egymás közötti viszonyában fennálló közvetlen hatályát (ún. „horizontális közvetlen hatály”) az Európai Bíróság ezzel szem ben elutasította. A közvetlen hatály szankciójellegéről az Európai Bíróság azt állapította meg, hogy a horizontális közvetlen hatály egyének között nem ér vényesülhet, mivel az egyének nem tehetők felelőssé a tagállam mulasztásaiért, hiszen ők a jogbiztonság és a bizalom védelmének alapelveire támaszkodnak. A cél az, hogy az uniós polgárok bízhassanak abban, hogy az irányelvek hatá sai a nemzeti átültetési intézkedések révén megvalósulnak. Az Európai Bíróság legújabb ítélkezési gyakorlatában az irányelvi jog közvetlen hatályának a ma gánjogi viszonyokon belüli elutasítását mindenesetre relativizálta. A közvetlen hatályt azokra a helyzetekre korlátozta, amelyekben a szerződő felek valame lyike az irányelvből származó jogot a másik félnek a nemzeti jogból származó jogával szemben kívánja érvényesíteni. Ez megnyitja az utat a közvetlenül érvé nyes irányelvi rendelkezések horizontális alkalmazása felé olyan helyzetekben, amelyekben az objektív nemzeti jog betartásáról (pl. egy pályázó versenytár sait irányelvi jogba ütköző nemzeti jog betartására akarja kényszeríteni) vagy a nemzeti jogból származó olyan kötelezettségek teljesítéséről van szó, amelyek szembehelyezkednek az irányelv alkalmazásával (pl. szerződéses teljesítés el utasítása az irányelvi jogba ütköző nemzeti tilalmi előírásokra hivatkozva). Az irányelv közvetlen hatálya nem feltételezi szükségszerűen, hogy az irányelvi rendelkezés az egyéneknek jogokat biztosít. Az irányelv rendelkezései sokkal inkább annyiban fejtenek ki közvetlen hatást, amennyiben objektív jogi hatá‑ lyúak. E hatály elismerésére ugyanazon alapfeltételek vonatkoznak, mint a köz vetlen hatály elismerésére, egyetlen sajátossággal: hogy az Unió polgárának/ vállalkozásának egyértelműen és pontosan körvonalazott joga helyett a tagál lam egyértelműen és pontosan körülírt kötelezettségét határozza meg. Amen� nyiben ez az eset áll fenn, akkor a tagállam minden szervét, tehát jogalkotóját, közigazgatását és bíróságait kötelezik az irányelvek, és hivatalból az irányel veket kell elsődlegességet élvező uniós jogként betartaniuk és alkalmazniuk.

0 95

Luxembourg, 1985. december 2–3. Az Európai Tanács mellett európai föderalisták tüntetnek az Európai Unióért és a határok megszüntetésért, amelyre bizonyos országok között csak tíz évvel később kerül sor


Konkrétan ebből következik az a kötelezettség is, hogy a nemzeti jogot az irányelvvel összhangban kell értelmezni („irányelvnek megfelelő értelmezés”), vagy a kérdéses irányelvi rendelkezésnek kell elsőbbséget biztosítani a vele ellentétes nemzeti joggal szemben. Ezenkívül az irányelvek a tagállamokkal szemben bizonyos mértékig tiltó hatást fejtenek ki, még az átültetési határidő lejárta előtt. Tekintettel az irányelv célhoz kötöttségére és az Unióval szembeni lojalitás elvének alkalmazására (EU‑Szerződés 4. cikk), a tagállamoknak már az átültetési határidő lejárta előtt is mellőzniük kell az olyan intézkedéseket, amelyek az irányelvvel elérni kívánt célt komolyan veszélyeztetnék. Végezetül az Európai Bíróság a Francovich és Bonifaci ügy ítéleteiben 1991‑ben elismerte a tagállamok kötelezettségét azon károk megtérítésére, amelyek az irányelvek hiányzó vagy nem szabályszerű átültetése miatt következnek be. Ezekben az esetekben az olasz állam felelősségének kérdéséről volt szó, amely a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatko zó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelv nem határidőre történő átültetése következtében merült fel. Az irányelv a munkavállalók munkadíj‑kifizetési igényének biztosítására vo natkozik a munkáltató fizetésképtelenségének bejelentése, illetve az ilyen okból történő felmondás előtti időszakban. Erre a célra olyan bérgarancia‑alapokat kellett létrehozni, amelyhez a munkáltató más hitelezői nem férhetnek hozzá, és amelyek forrását a munkáltatóknak és/vagy az államnak kell biztosítania. A Bíróság itt azzal a problémával szembesült, hogy az irányelv célja szerint ugyan a munkavállalóknak alanyi jogot kívánt biztosítani a munkadíj további folyósítására a létrehozandó bérgarancia‑alapok forrásaiból, ez a jog azonban a közvetlen alkalmazhatóság szempontjából, azaz a nemzeti bíróságok előtti érvényesíthetőségét tekintve meghiúsult, mivel az irányelv átültetésének elma radása miatt nem hozták létre a bérgarancia‑alapokat, és ezért nem lehetett megállapítani, hogy ki az adós a csőd miatt kieső pénzek kifizetésének tekin tetében. Ebben az esetben a Bíróság ítéletében úgy határozott, hogy az olasz állam azáltal, hogy elmulasztotta az irányelvnek a saját jogrendjébe történő átültetését, megvonta a munkavállalóktól a részükre az Unió irányelvével biz tosított jogot, ezért kártérítési kötelezettsége keletkezett az érintett munkavál lalókkal szemben. A kártérítési kötelezettség, annak ellenére, hogy az uniós jog nem irányozza elő kifejezetten, az Európai Unió Bírósága szerint az EU jogrendjének elválaszthatatlan részét képezi, mert annak teljes hatályát befo lyásolja, és az EU jogrendjére alapozott jogok védelme csökkenne, ha az Unió polgárainak nem volna lehetőségük kártérítést kapni abban az esetben, ha joga ikat a tagállamoknak az uniós jogokat sértő magatartása csorbítja.

0 97


HATÁROZATOK

A jogi aktusok harmadik kategóriáját az EU jogalkotási rendszerében a hatá rozatok alkotják. Az uniós Szerződések és rendeletek hatékony alkalmazása és megvalósítása csak úgy képzelhető el, ha az Unió szervei számára azon esetekben, amelyekben saját maguk felelősek az Unió jogának végrehajtá sáért, fennáll az a lehetőség, hogy közvetlenül hassanak az uniós polgárok, vállalkozások és az egyes tagállamok viszonyaira. Ez pontosan megfelel a nemzeti jogrendekben fennálló helyzetnek, ahol a nemzeti közigazgatási szervek közigazgatási aktus kibocsátásával kötelező erővel határozzák meg az állampolgárok számára azon következményeket, amelyek valamely törvény konkrét esetben való alkalmazásából adódnak. Ezt a funkciót az EU jogrendjében a határozatok töltik be. A határozatok képezik azt a jellegzetes jogi aktust, amellyel az Unió szervei konkrét eseteket kötelező erővel szabályoznak. Határozat segítségével az Unió szervei bármely tagállamtól vagy uniós polgártól követelhetik meghatározott tevékenység elvégzését vagy mellőzését, jogokat biztosíthatnak részükre, vagy kötelezett ségeket róhatnak rájuk. A határozatok strukturális jellemzői: ■■ A

határozat egyedi érvényű, és ez különbözteti meg a rendeletektől. Egy határozat címzettjeit egyénenként kell megnevezni, és a címzettek csak egyénileg kötelezhetők. Elegendő, ha az érintett személyek köre a határozat kibocsátásának időpontjában meghatározható, és a jövőben nem bővíthető tovább. Ennek során mindenekelőtt figyelemmel kell lenni a határozat tartalmára, amelynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy egyéni és közvetlen módon befolyásolja a jog hatálya alá tartozók helyzetét. Ilyen értelemben harmadik személyeket is érinthet egyénileg valamely határozat, amennyiben a harmadik személyek meghatározott személyes tulajdonságaik vagy különös, más személyek csoportjától megkülönböztető körülmények miatt érintettek, ezért hasonló módon, mint maga a határozat címzettje, egyénileg is beazonosíthatók.

■■ A

határozat, címzettjeire nézve, minden elemében kötelező, ez külön bözteti meg az irányelvektől, amelyek csak az elérni kívánt cél szem pontjából kötelező erejűek.

■■ A

határozat közvetlenül kötelezi címzettjét. Egy meghatározott tagál lamnak szóló határozat ezen túlmenően, az irányelvekkel azonos felté telek mellett, közvetlenül is kihathat az Unió polgáraira.

098


AJÁNLÁSOK ÉS VÉLEMÉNYEK

A jogi aktusok utolsó kategóriája, amelyet az uniós Szerződések kifejezetten előirányoznak, az ajánlások és vélemények csoportja. Az ajánlások és véle mények lehetővé teszik az Unió szervei számára, hogy a tagállamokkal, és néhány esetben az Unió polgáraival szemben is, nem kötelezően nyilvánul janak meg, tehát anélkül, hogy ezzel a címzettre jogi kötelezettség hárulna. Az ajánlások a címzett számára meghatározott magatartást javasolnak, anélkül azonban, hogy a címzettet jogilag köteleznék. Így például az Európai Bizottság azokban az esetekben, amelyekben a tagállam valamely jogi vagy igazgatási előírás kibocsátásával vagy módosításával torzítaná az európai belső piacon be lüli versenyfeltételeket, az érintett államnak a versenytorzítás elkerülésére al kalmas intézkedéseket javasolhat (EUMSZ 117. cikk (1) bekezdés, 2. mondat). Véleményeket a fentiekkel ellentétben az Unió szervei akkor adnak ki, ha az Unió vagy a tagállamok jelenlegi helyzetének vagy meghatározott folyama tainak értékeléséről van szó. A vélemények részben azonban a későbbi, köte lező erejű jogi aktusok előkészítésére is szolgálnak, vagy a Bíróság előtti per feltételét képezik (EUMSZ 258. és 259. cikk). Az ajánlások és a vélemények legjelentősebb hatása mindenekelőtt politikai és erkölcsi téren jelentkezik. A Szerződések kidolgozói e jogi aktusok felvételekor abból az elvárásból indultak ki, hogy az érintettek az uniós szervek tekintélye és átfogó, a nemzeti viszonyokon túlmutató áttekintése és szakmai ismerete alapján a nekik adott tanácsot önként követik, vagy az adott helyzet értékeléséből ön ként levonják a szükséges következtetéseket. Mindemellett az ajánlások és a véle mények közvetett jogi hatást fejthetnek ki azzal, hogy megteremtik egy későbbi, jogilag kötelező aktus előfeltételeit, vagy az érintett uniós szerv saját magát köte lezi, miáltal bizonyos körülmények között bizalmi tényállás jöhet létre. ÁLLÁSFOGLALÁSOK, NYILATKOZATOK ÉS CSELEKVÉSI PROGRAMOK

Az Unió Szerződéseiben felsorolt jogi aktusok mellett az Unió szervei számá ra sokféle más cselekvési forma kínálkozik arra, hogy az EU jogrendjét for málják és alakítsák. Az uniós gyakorlatban mindenekelőtt az állásfoglalások, nyilatkozatok és cselekvési programok bírnak jelentőséggel. Az állásfoglalások alkotói az Európai Tanács, a Tanács, valamint az Európai Parlament. Az állásfoglalásokban a közös felfogások és nézetek az integráció

099


fejlődésének tekintetében, valamint az EU‑n belüli és kívüli konkrét felada tokban nyilvánulnak meg. Az EU belső területét érintő állásfoglalások tárgyát a politikai unió olyan alapvető kérdései képezik, mint a regionális politika, az energiapolitika, valamint a gazdasági és monetáris unió, mindenekelőtt az Eu rópai Monetáris Rendszer létrehozása. Az állásfoglalások elsősorban politikai jelentőségűek; irányt mutatnak a Tanács jövőbeli munkájához. Közös politikai szándéknyilatkozatként az állásfoglalások jelentősen megkönnyítik a konszen zus elérését a Tanácsban. Ezen túlmenően az állásfoglalásoknak köszönhetően létrejön legalább egy minimális egyezőség a közösségi és a tagállami döntési szintek között. Jogi értékelésük során tehát ezt a funkciójukat is figyelembe kell venni, vagyis az állásfoglalásnak mint eszköznek rugalmasnak kell marad nia, és nem terhelhetik meg túlzottan jogi előírások és kikötések. A nyilatkozatok esetében két megjelenési formát különböztetünk meg. Amen� nyiben a nyilatkozatok az Unió további fejlődésére vonatkoznak, mint pl. az EU‑ról szóló, a demokráciával vagy az alapjogokkal kapcsolatos nyilatkozatok, úgy jelentőségük lényegében az állásfoglalásokéval azonos. A nyilatkozat esz közével legfőképp akkor élnek, ha a széles nyilvánosságot vagy meghatározott címzetti kört kívánnak megszólítani. Emellett a határozathozatal során a Ta nács is tesz nyilatkozatokat. Itt olyan nyilatkozatokról van szó, amelyekben a Tanács tagjai közösen vagy egyoldalúan nyilvánítják ki nézetüket a tanácsi határozatok értelmezéséről. Az ilyen jellegű értelmező nyilatkozatok a Tanács mindennapi gyakorlatához tartoznak, és a tanácsi kompromisszumok eléré sének elengedhetetlen eszközei. A nyilatkozatok jogi jelentőségét az általános értelmezési alapelveknek megfelelően kell értékelni. Eszerint az egyes rendel kezések értelmezése szempontjából alapvető fontosságú a szerző szándéka. Ter mészetesen ez csak annyiban érvényes, amennyiben az értelmezendő nyilatko zatok megfelelő nyilvánosságot kapnak, mivel a másodlagos uniós jog, amely közvetlen jogokat biztosít az egyénnek, nem korlátozható nyilvánosságra nem hozott, másodlagos megállapodások alapján. A cselekvési programokat a Tanács és az Európai Bizottság saját kezdeménye zésére vagy az Európai Tanács ösztönzésére állítja össze, és azok az uniós Szerződésekben lefektetett jogalkotási programok és általános célkitűzések konkretizálását szolgálják. Amennyiben ezeket a programokat a Szerződések kifejezetten előirányozzák, az Unió szervei kötelesek a tervezett tartalmat betartani. E programokat a bevett uniós gyakorlatnak megfelelően ún. „fehér könyvek” formájában adják ki. Más programokat ezzel szemben a gyakor latban csupán iránymutatásnak tekintenek, amelyekhez nem társul jogilag

10 0


kötelező hatály. Azonban ezek is kifejezésre juttatják az Unió szerveinek azon szándékát, hogy tartalmuknak megfelelően cselekedjenek. Ezek a prog ramok „zöld könyv” elnevezéssel jelennek meg. KÖZZÉTÉTEL ÉS ÉRTESÍTÉS

A törvényerejű jogi aktusokat rendeletek formájában, a minden tagállam nak szóló irányelveket és a nem meghatározott címzetteknek szóló határo zatokat az Európai Unió Hivatalos Lapjának L sorozatában („Jogszabályok” [L = Législation]) teszik közzé. A jogi aktusok a bennük meghatározott idő pontban, egyéb esetekben pedig a közzétételüket követő huszadik napon lépnek hatályba. A nem törvényjellegű jogi aktusokat a kibocsátó szerv elnöke írja alá. Ezeket az Európai Unió Hivatalos Lapjának C sorozatában teszik közzé („Tájékoztatá sok és közlemények” [C = Communication]). A többi irányelvet, valamint a meghatározott címzetteknek szóló határo‑ zatokat azokkal közlik, akiknek szólnak, és a közléssel egyidejűleg lépnek hatályba. A nem kötelező erejű jogi aktusokra nem vonatkozik közzétételi vagy értesítési kötelezettség. Ezeket ugyancsak az Európai Unió Hivatalos Lapjának C soro zatában („Tájékoztatások és közlemények”) teszik közzé.

J ogalkotási eljárás az EU‑ ban Ellentétben a tagállami határozathozatallal, amelynek színtere a par lament, az EU‑n belüli határozathozatalt hosszú időn át döntően a Ta nácsban egyesített tagállami kormányképviselők gyakorolták. Ennek igen egyszerű a magyarázata: az EU nem egyetlen „európai népből” jött létre, hanem létét és kialakulását a tagállamoknak köszönheti. A tagál lamok szuverenitásuk egyes részeiről bizonyos feltételekkel mondtak le az EU javára, és ezt a lépést kizárólag az EU döntéshozatali eljárásában el foglalt erős pozíciójukra tekintettel merték megtenni. Az uniós jogrend fejlődésének és elmélyítésének során az EU döntéshozatali folyamatában eredetileg rendkívül egyoldalúan a tagállamok érdekeit szem előtt tartó hatáskörelosztást – az Európai Parlament pozíciója folyamatos erősítésé nek köszönhetően – egy kiegyensúlyozott döntéshozatali rendszer váltotta

101

RENDES JOGALKOTÁSI ELJÁRÁS (EUMSZ 294. CIKK) BIZOTTSÁG Javaslatok

RÉGIÓK BIZOTTSÁGA

EURÓPAI PARLAMENT

EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG

(első olvasat) Az EP álláspontja és a bizottságok véleménye

TANÁCS

(első olvasat) Az EP nem módosít, vagy a Tanács minden módosítást elfogad Jogi aktus elfogadása

vagy

A Tanács álláspontja

EURÓPAI PARLAMENT

(második olvasat) A Tanács álláspontjának elfogadása

Módosítás a tagok többségi szavazatával

Jogi aktus elfogadása a Tanács álláspontjának megfogalmazásában

A Tanács álláspontjának elutasítása a tagok többségi szavazatával

A jogalkotási eljárás befejezése – nem jön létre jogi aktus BIZOTTSÁG

Elfogadja az EP által javasolt módosítást

Elutasítja az EP által javasolt módosítást TANÁCS

(második olvasat) A módosítások minősített többség általi elfogadása Jogi aktus elfogadása

A Tanács elutasítja a módosításokat

A módosítások egyhangú szavazattal történő elfogadása  Jogi aktus elfogadása

A TANÁCS/EP EGYEZTETŐBIZOTTSÁGA Megállapodás  Eredmények megerősítése a Tanács és a Parlament harmadik olvasatában

Nincs megegyezés A jogi aktust nem fogadják el – a jogalkotási eljárás befejezése


fel. Így az Európai Parlament kezdetben előírt meghallgatását először az Európai Parlamentnek a Tanáccsal való együttműködése, végül pedig az Európai Parlamentnek az EU jogalkotási folyamatában elnyert együttdön tési jogköre egészítette ki. A Lisszaboni Szerződéssel az Európai Parlament együttdöntése „rendes jogal‑ kotási eljárássá”, tehát a jogalkotás „szabályos módjává” válik, ami tovább erősíti az EU jogalkotásának demokratikus elemét. A rendes jogalkotási el járás valamely rendelet, irányelv vagy határozat Európai Parlament és a Ta nács általi együttes elfogadását jelenti a Bizottság javaslata alapján. Csak kevés, kifejezetten szabályozott esetben történik valamely rendelet, irány elv vagy határozat elfogadása „különleges jogalkotási eljárás” keretében, azaz a jogszabályt az Európai Parlament fogadja el, a Tanács részvételével, vagy a Tanács fogadja el az Európai Parlament részvételével. Ezt a jogalkotási eljárást egészíti ki a „hozzájárulási eljárás”, amely az Európai Parlamentnek adja meg a végső döntés jogát a jogi aktus hatályba léptetésére, és az „egysze‑ rűsített eljárás”, amelyet nem kötelező erejű jogi aktusok elfogadása esetén alkalmaznak, valamint olyan jogi aktusoknál, amelyeket kizárólag valamely uniós szerv bocsát ki.

Az eljárás folyamata A javaslat keletkezésének szakasza Az eljárást minden esetben az a Bizottság indítja, amely kidolgozza az érintett uniós intézkedésre vonatkozó javaslatot (kezdeményezési jog). Ez a Bizottság nak a szabályozásra kerülő gazdasági területért felelős szolgálatában történik. A folyamatba gyakran nemzeti szakértőket is bevonnak tanácsadóként. A nem zeti szakértőkkel való egyeztetés részben az erre a célra létrehozott bizottságok keretén belül történik, vagy a Bizottság szolgálatai által ad hoc módon végzett szakértői konzultáció formájában. Természetesen a Bizottságot javaslatai ki dolgozásában nem köti a nemzeti szakértőkkel folytatott tanácskozások ered ménye. A Bizottság által kidolgozott tervezetet, amely tartalmilag és forma ilag a tervezett intézkedés minden részletet meghatározza, a bizottsági tagok megvitatják, végül pedig a tagok egyszerű szavazati többségével határoznak arról. Ezt a „Bizottság javaslataként” részletes indoklással együtt egyidejűleg megküldik a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek, valamint szükség esetén a meghallgatásban részt vevő Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak, il letve a Régiók Bizottságának.

103


Első olvasat az Európai Parlamentben és a Tanácsban Az Európai Parlament elnöke a javaslatot a parlament illetékes bizottságának adja át megfontolásra. A bizottsági konzultációk eredményét az Európai Par lament plenáris ülése megtárgyalja, és kiad egy véleményt, amely tartalmaz hat hozzájárulást vagy elutasítást, valamint módosítási javaslatokat is. Ezt követően az Európai Parlament közli álláspontját a Tanáccsal. A Tanács ekkor első olvasatban a következők szerint járhat el: ■■ ha

a Tanács elfogadja az EP álláspontját, akkor az érintett jogi aktus az EP állásfoglalása szerinti szövegezésben jelenik meg, és ezzel lezárul a jogalkotási eljárás;

■■ ha

a Tanács nem fogadja el az EP álláspontját, akkor a Tanács állás pontját első olvasatban rögzíti, és eljuttatja az EP részére.

A Tanács teljes részletességgel tájékoztatja az EP‑t azon indokokról, ame lyek alapján álláspontját kialakította. A Bizottság az EP‑t álláspontja minden részletéről tájékoztatja.

Második olvasat az EP‑ben és a Tanácsban Az EP a második olvasatban a Tanács álláspontjának megküldését követő három hónapon belül három lehetőség közül választhat: (1) elfogadja a Tanács álláspontját, vagy nem nyilatkozik. Ebben az esetben az érintett jogi aktus a Tanács álláspontjának szövegezésében kerül elfogadásra; (2) a tagok többségi szavazatával elutasítja a Tanács álláspontját: ebben az esetben a jogi aktus nem kerül elfogadásra, és lezárul a jogalkotási eljárás; (3) a tagok többségi szavazatával módosításokat hajt végre a Tanács álláspontját illetően: ebben az esetben a módosított szövegezést juttatják el a Tanács és a Bizottság részére; a Bizottság véleményezi a módosításokat.

10 4


A Tanács a módosított álláspontot megtárgyalja, és az EP módosításainak beérkezését követő három hónapon belül két lehetőség közül választ: (1) elfogadja az EP összes módosítását: ebben az esetben elfogadják az érintett jogi aktust. Ehhez elegendő a minősített többség akkor, ha a Bizottság egyetért az EP módosításaival; ellenkező esetben a Tanács az EP módosításait csak egyhangú szavazással fogadhatja el; (2) nem fogadja el az EP összes módosító javaslatát, vagy hiányzik az elfogadáshoz szükséges többség. Ekkor kerül sor egyeztetési eljárásra.

Egyeztetési eljárás A Tanács elnöke az EP elnökével egyetértésben indítja el az egyezteté si eljárást. Ebből a célból Egyeztetőbizottságot állítanak fel, amely jelen leg a Tanács és az EP 27-27 egyenjogú képviselőjéből áll. Az Egyeztető bizottság feladata, hogy az összehívását követő hat héten belül egyezséget érjen el az EP és a Tanács második olvasat alapján rögzített álláspontjait illetően. A Bizottság részt vesz az Egyeztetőbizottság munkájában, és minden tőle tel hetőt megtesz annak érdekében, hogy közelítse az EP és a Tanács álláspontját. Amennyiben az Egyeztetőbizottság az összehívását követő hat héten belül nem tud közös tervezetben megállapodni, a javasolt jogi aktus nem kerül elfogadásra.

Az EP és a Tanács harmadik olvasata Amennyiben az Egyeztetőbizottság a felállítását követő hathetes határidőn belül jóváhagyja a közös tervezetet, az EP‑nek és a Tanácsnak a megálla podástól kezdődő hathetes határidő áll rendelkezésre ahhoz, hogy az érin tett jogi aktust a tervezetnek megfelelően elfogadják, amihez azonban az EP‑ben szavazattöbbség, a Tanácsban pedig minősített többség szükséges. Ellenkező esetben a javasolt jogi aktus el nem fogadottnak minősül, és le zárul a jogalkotási eljárás.

105


Közzététel A lezárt jogi aktust végérvényes formájában a jelenleg 23 hivatalos nyelven (bolgár, spanyol, cseh, dán, német, észt, görög, angol, francia, ír, olasz, lett, litván, magyar, máltai, holland, lengyel, portugál, román, szlovák, szlovén, finn és svéd) dolgozzák ki, az EP elnöke és a Tanács elnöke írja alá, végezetül az Európai Unió Hivatalos Lapjában teszik közzé, vagy, ha a jogi aktus meg határozott címzettre irányul, azzal közlik, akinek szól. A rendes jogalkotási eljárás az EP számára egyszerre jelent kihívást és esélyt is. Bár az eljárás sikere az Egyeztetőbizottságban való megegyezésen múlik, mégis alapvetően megváltoztatja az EP és a Tanács közötti viszonyt: a két szerv a jogalkotásban egyenrangú. Az EP‑n és a Tanácson múlik, hogy bizo nyítsák politikai kompromisszumkészségüket, és az Egyeztetőbizottságban lehetőleg közös tervezetben egyezzenek meg. A HOZZÁJÁRULÁSI ELJÁRÁS

Az Európai Parlament uniós jogalkotásban történő részvételének egy másik alapvető formája a hozzájárulási eljárás. Eszerint egy jogi aktus csak abban az esetben jöhet létre, ha előzetesen megkapta az EP hozzájárulását. Az eljá rás azonban nem ad módot az EP‑nek a tartalmi alakításban való közvetlen részvételre; így az EP nem javasolhat módosításokat, és nem fogadtathatja el javaslatait a hozzájárulási eljárás során. Szerepe arra korlátozódik, hogy a benyújtott jogi aktushoz hozzájáruljon, vagy elutasítsa azt. Ezt az eljárást tervezik alkalmazni újabb államok EU‑hoz történő csatla kozásakor, társulási szerződések megkötésekor, jelentős pénzügyi következ ményekkel járó megállapodásokra és harmadik államokkal olyan politikai területeken létrejövő egyezmények esetében, melyekre a rendes jogalkotási eljárás érvényes (EUMSZ 218. cikk (6) bekezdés). EGYSZERŰSÍTETT ELJÁRÁS

Az egyszerűsített eljárásban egy uniós szerv a Bizottság javaslata nélkül bocsát‑ hat ki jogi aktusokat. Ez az eljárás mindenekelőtt olyan intézkedések meghozatalakor alkalma zandó, amelyeket a Bizottság saját illetékességi körében hoz meg (pl. nemzeti támogatások engedélyezése).

10 6


Az egyszerűsített eljárással fogadják el a nem kötelező erejű jogi aktusokat is, azaz mindenekelőtt a Tanács és a Bizottság ajánlásait és véleményeit. A Bi zottság ennek folyamán nemcsak a Szerződésekben előirányzott esetekre szorítkozik, hanem minden esetben adhat ajánlásokat és véleményeket, ha szükségesnek találja. Az egyszerűsített eljárással elfogadott jogi aktusokról minden esetben egy szerű szavazati többséggel határoznak.

A z EU jogvédelmi rendszere Egy önmagát jogi közösségként definiáló uniónak teljes körű és hatékony jogvédelmi rendszert kell a jogalanyok rendelkezésére bocsátania. Az EU jogvédelmi rendszere megfelel ennek a követelménynek. Elismeri az egyén jogát az EU jogrendjéből levezetendő jogainak hatékony, bíróság előtti védel‑ mére. Ez a védelem az általános jogi alapelvek közé tartozik, amelyek a tag államok közös alkotmányozási hagyományaiból, valamint az emberi jogok európai egyezményéből (6. cikk és 13. cikk) következnek, és amelyeket az EU joghatósága (az Európai Unió Bíróságával, a Törvényszékkel és a külö nös hatáskörű törvényszékekkel) garantál. Eljárások egész sora tartozik ide, amelyeket az alábbiakban röviden bemutatunk. JOGSÉRTÉSI ELJÁRÁS (EUMSZ 258. CIKK)

Az eljárás annak megállapítására szolgál, hogy az adott tagállam megszeg te‑e az Unió joga alapján rárótt kötelezettségeket. Az eljárást kizárólag az Európai Unió Bírósága folytatja le. Tekintettel a vád súlyos jellegére, a Bíróság elé terjesztés előtt olyan eljárást kell lefolytatni, amely lehetőséget biztosít az érintett tagállamnak észrevételei megtételére. Ha az eljárás nem vezet a jogvita tisztázásához, akkor vagy a Bizottság (EUMSZ 258. cikk), vagy egy tagállam (EUMSZ 259. cikk) kötelezettségszegésre hivatkozva pert indíthat a Bíróságnál. A gyakorlatban többnyire a Bizottság kezde ményezi az eljárás megindítását. Az Európai Unió Bírósága megvizsgálja a jogvitát, és megállapítja, hogy fennáll‑e jogsértés vagy sem. Ha a jog sértés tényét állapítja meg, úgy kötelezi az érintett tagállamot a megálla pított hiányosság haladéktalan megszüntetésére. Ha az érintett tagállam nem tesz eleget az ítéletben foglaltaknak, úgy a Bizottságnak lehetősége van arra, hogy a Bíróság ítéletét figyelmen kívül hagyó, szerződésszegő tagállammal szemben második ítéletben átalányösszeg vagy kényszerítő

107


bírság kifizetését írja elő (EUMSZ 260. cikk). A jogsértés miatt hozott ítélet további figyelmen kívül hagyása ezután már mindenképpen jelentős pénzügyi következményekkel jár a szerződésszegő állam hátrányára. MEGSEMMISÍTÉS IRÁNTI KERESET (EUMSZ 263. CIKK)

A megsemmisítés iránti kereset lehetőséget nyújt az uniós szervek jogi aktu sainak objektív, bírósági kontrolljára (absztrakt normakontroll), és lehetővé teszi az egyén számára, ha csak bizonyos korlátozásokkal is, az EU jogható ságához való hozzáférést (egyéni jogvédelmi garancia). A peresíthető jogi aktusok közé tartoznak az Unió szerveinek mindazon intézkedései, amelyek kötelező joghatálya beavatkozik a panaszos jogállá sába, és ezáltal érdekeit jelentősen csorbítja. Felperes lehet a tagállamokon kívül még az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság, de a Számve vőszék, az Európai Központi Bank és a Régiók Bizottsága is, amennyi ben a részükre biztosított jogok megsértése miatt jogaik védelmére pert indítnak. Ezzel szemben uniós polgárok és jogi személyek megsemmisítés irán ti keresetet csak olyan határozatokkal szemben indíthatnak, amelyek személyük ellen irányulnak, illetve amelyek annak ellenére, hogy más személyek ellen irányulnak, őket is közvetlenül és személyesen érintik. A közvetlen és személyes érintettség feltétele a Bíróság ítélkezési gyakor lata szerint akkor áll fenn, ha valamely személyt olyan módon indivi dualizálnak, ami őt más gazdasági szereplők köréből megkülönböztetve kiemeli. A „közvetlenség” kritériuma azt kívánja biztosítani, hogy csak akkor forduljanak a Bírósághoz, illetve a Törvényszékhez, ha a felperes jogállásának csorbítása és a jogsérelem megvalósulása egyaránt bizton sággal megállapítható. Az individualitás kritériuma pedig az úgynevezett „populáris akció” lehetőségének kizárására szolgál. Ha a kereset alapos, akkor a Bíróság, illetve a Törvényszék a megtámadott, hatályos jogi aktust visszamenőleg is semmisnek nyilvánítja. Indokolt eset ben a Bíróság, illetve a Törvényszék a semmisségi nyilatkozatot az ítélet ki hirdetésének időpontjától kezdődő időszakra korlátozhatja. A felperesekre – jogaik és érdekeik védelmében – a semmisségi ítélet hatályának korlátozása természetesen nem vonatkozik.

10 8


MULASZTÁSI KERESET (EUMSZ 265. CIKK)

Ez a kereset az Európai Parlamenttel, az Európai Tanáccsal, a Tanáccsal, a Bizottsággal és az Európai Központi Bankkal szembeni jogvédelmet egészíti ki azáltal, hogy lehetőséget teremt arra, hogy valamely uniós jogi aktus elfogadásának jogellenes elmulasztása ellen bírósági úton lehessen eljárni. Mielőtt azonban benyújthatnák a keresetet, a pert megelőző eljá rást kell lefolytatni, amelyben a felperesnek az érintett uniós szervet fel kell szólítania a jogi aktus elfogadására. Az intézmények által indított kereset tárgya az arra vonatkozó megállapítás kérelmezése, hogy az adott szerv megszegte‑e a Szerződést azzal, hogy elmulasztotta a jogi aktus elfoga dását. Uniós polgárok és vállalkozások esetében az intézményi mulasztás megállapítására irányuló keresetek annak kérelmére szorítkoznak, hogy a bíróság állapítsa meg: megszegte‑e a Szerződést az uniós szerv, amikor elmulasztotta a felperesre irányuló jogi aktus, tehát a felperesnek címzett határozat elfogadását. Az ítélet csak annyit állapít meg, hogy jogellenes volt‑e a mulasztás. Ezzel szemben a Bíróságnak és a Törvényszéknek nincs joga ítéletében az alperest a szükséges intézkedés elfogadására kötelezni. A pervesztes félnek csupán a Bíróság, illetve a Törvényszék ítélete alapján szükséges intézkedéseket kell meghoznia (EUMSZ 266. cikk). KÁRTÉRÍTÉSI KERESET (EUMSZ 268. CIKK ÉS 340. CIKK (2) BEKEZDÉS)

A kártérítési kereset az uniós polgárok és vállalkozások, valamint azon tagállamok számára, amelyeknek az EU valamely alkalmazottja által oko zott hiba következtében káruk keletkezett, lehetőséget biztosít arra, hogy az Európai Unió Bíróságán a kár megtérítését követeljék. Az EU felelős ségének feltételeit a Szerződések csak hiányosan szabályozzák; ezért azok azokból az általános jogi alapelvekből vezethetők le, amelyek megvannak minden tagállam jogrendjében. A konkrét feltételeket a Bíróság fejlesztette ki. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az EU kártérítési kötelezettsége a következő feltételek fennállása esetén állapítható meg: (1) Egy uniós szerv vagy az EU valamely alkalmazottjának jogellenes magatartása feladatai teljesítése során. Jogellenes cselekvés akkor áll fenn, ha az egyénnek, vál lalkozásnak vagy tagállamnak jogokat biztosító, illetve védelmükre kibo csátott uniós jogszabályt súlyosan megsértenek. Védelmi jellegűek minde nekelőtt az alapjogok és a belső piaccal kapcsolatos alapvető szabadságok, valamint a bizalomvédelem és az arányosság alapelvei. A szabályszegés

10 9


akkor minősül súlyosnak, ha az eljáró uniós szerv nyilvánvalóan és jelen tősen túllépte hatáskörét. A Bíróság mindenekelőtt azt tartja szem előtt, hogy a jogsértő intézkedés által érintett személyek száma korlátozott‑e, és a felmerült kár mértéke meghaladja‑e az adott gazdasági ágazatra jellemző gazdasági kockázatokat. (2) A kár fennállása. (3) Ok‑okozati összefüggés a keletkezett kár és az Unió cselekvése között. (4) Az eljáró uniós szervek vétkessége nem követelmény. ALKALMAZOTTI KERESET (EUMSZ 270. CIKK)

Az EU és alkalmazottai, illetve azok hátrahagyott családtagjai között a szol gálati jogviszony keretén belül fellépő jogvitákat is az Európai Unió Bírósá ga elé lehet vinni. Ezekben a keresetekben egy ideje a Törvényszék mellett létesített, közszolgálati ügyekkel foglalkozó különös hatáskörű törvényszék (Közszolgálati Törvényszék) illetékes. UNIÓS SZABADALMI JOGI JOGVITÁK (EUMSZ 257. ÉS 262. CIKK)

Az uniós szabadalmi bíróság létrehozásának jogalapját a Nizzai Szerződés teremtette meg. A még ezután létrehozandó uniós szabadalmi bíróság az Európai Unió Bírósága mellett fog működni, és a jövőbeli uniós szabadal mi rendszert érintő jogvitákban lesz illetékes. Mindenekelőtt azok az eljá rások kerülnek e Bíróság hatáskörébe, amelyek tárgya uniós szabadalmak megsértése vagy érvényessége. Az uniós szabadalmi rendszer bevezetésé től azt várják, hogy az Unió olcsóbb és egyszerűbb védelmet biztosítson a találmányoknak egész területén, mégpedig azáltal, hogy csak egyetlen egy bejelentési eljárásra lenne szükség. Ezzel kívánják megszüntetni az európai feltalálók versenyhátrányát, és ösztönözni a kutatási és fejlesztési beruházásokat. FELLEBBEZÉSI ELJÁRÁS (EUMSZ 256. CIKK (2) BEKEZDÉS)

A Bíróság és a Törvényszék viszonyát olyan módon szabályozták, hogy a Törvényszék valamennyi döntése ellen a jogi kérdésekre korlátozott felleb bezés nyújtható be a Bírósághoz. A fellebbezés a bírósági hatáskör hiányára, a fellebbező érdekeit csorbító eljárási hibára, valamint az uniós jognak a Tör vényszék általi megsértésére támaszkodhat. Ha a fellebbezés alakilag meg felelő és megalapozott, a Bíróság hatályon kívül helyezi a Törvényszék dön tését. Elbírálhatóság esetén a Bíróság a jogvitában önállóan hozhat döntést;

110


ellenkező esetben az ügyet új ítélethozatalra visszautalja a Törvényszékhez, amelyet köt a Bíróság jogi véleménye. Hasonló szabályozások érvényesek most már a különös hatáskörű törvény székek Törvényszékhez való viszonyában: a Törvényszék a különös hatás körű törvényszék döntéseit egyfajta fellebbviteli bíróságként vizsgálja felül. A Törvényszék fellebbezési döntése, ha csak meghatározott feltételekkel is, ugyancsak a Bíróság általi felülvizsgálat tárgyát képezheti. IDEIGLENES INTÉZKEDÉS IRÁNTI KÉRELEM (EUMSZ 278. ÉS 279. CIKK)

A Bírósághoz, illetve a Törvényszékhez benyújtott kereseteknek, valamint a Törvényszék döntései ellen a Bírósághoz benyújtott fellebbezéseknek nincs halasztó hatálya. Ennek kompenzálására azonban lehetőség van arra, hogy a Bírósághoz, illetve a Törvényszékhez kérelmet nyújtsanak be a megtáma‑ dott intézkedés végrehajtásának felfüggesztésére (EUMSZ 278. cikk) vagy ide‑ iglenes intézkedés elrendelésére (EUMSZ 279. cikk). Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem indokoltságát az ítélkezési gyakor latban a következő három szempont szerint ítélik meg: (1) Eredményesség valószínűsége a főügyben („fumus boni juris”): az eredményesség kielégítő valószínűségét a kérelmező által előterjesztett körülmények előzetes ös� szegző vizsgálata keretében értékelik. (2) Az elrendelés sürgőssége: a sürgős séget annak alapján ítélik meg, hogy a kívánt elrendelésre szükség van‑e a kérelmező számára súlyos és helyrehozhatatlan károkozás megakadályo zásához. Értékelési szempontok ennek során a jogsértés jellege és súlyossá ga, valamint a konkrét és végleges hátrányos hatás a kérelmező vagyonára és egyéb, jogilag védett javaira nézve. Anyagi kárt alapvetően csak akkor tekintenek súlyos és helyrehozhatatlan kárnak, ha a kérelmező pernyer tessége esetén a kár a főeljárásban nem téríthető meg teljes körűen. (3) Érdekek mérlegelése: a kérelmezőt az ideiglenes intézkedés iránti kérelem elutasítása esetén fenyegető hátrányokat az EU‑nak az intézkedés azonnali végrehajtásához fűződő érdekével, valamint azon hátrányokkal szemben kell mérlegelnie, amelyeket harmadik személyek az ideiglenes intézkedés meghozatala esetén szenvednek el.

111


ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS (EUMSZ 267. CIKK)

A nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatali eljárás útján fordulhatnak az Európai Unió Bíróságához. Ha a nemzeti bíróságnak egy előtte folyamat ban lévő jogvita keretein belül uniós jogi rendelkezéseket kell alkalmaz nia, felfüggesztheti az eljárást, és a Bírósághoz fordulhat azzal a kérdéssel, hogy érvényben van‑e az uniós szervek által kibocsátott jogi aktus, és/ vagy hogyan kell értelmezni azt és az uniós Szerződéseket. A nemzeti bíró az előterjesztésben megfogalmazza azt a jogi kérdést, amelyre a Bíróság ítélet és nem vélemény formájában válaszol, ami egyúttal kifejezésre jut tatja a Bíróság bírói ítéletének kötelező jellegét. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatali eljárás nem jogvita eldöntésére irányuló jogi eljárás, hanem a nemzeti bíróság előtt kezdődő és ott is befejeződő együttes eljárásnak csak egy részét képezi. Az eljárás célja elsősorban, hogy az uniós jog egységes értelmezését és ez zel az EU jogrendjének egységességét szavatolja. Az EU‑n belüli jogegység megőrzésére irányuló funkcióján túl az eljárásnak az egyéni jogvédelem szempontjából is jelentősége van. A nemzeti bíróságok részére biztosított azon lehetőség kihasználása, hogy a nemzeti jog uniós joggal való ös� szeegyeztethetőségét felülvizsgálhassák, és összeegyeztethetetlenség esetén elsődlegesen a közvetlenül érvényes uniós jogot alkalmazzák, feltételezi, hogy az uniós jog tartalma és hordereje kellő egyértelműséggel körvonala zott. A tisztánlátást rendszerint csak az Európai Unió Bíróságának előzetes döntése biztosíthatja: az előzetes döntéshozatali eljárás lehetőséget biztosít az uniós polgár számára, hogy megvédje magát saját állama uniós joggal ellentétes intézkedéseivel szemben, és az uniós jogot a nemzeti bíróságok előtt érvényesíthesse. E kettős funkció alapján az előzetes döntéshozatali eljárás bizonyos mértékig kompenzálja az egyénnek az Európai Unió Bíró ságán korlátozottan alkalmazható közvetlen keresetbenyújtási lehetőségét, és ezzel az egyén jogvédelme szempontjából központi jelentőségű. Az eljá rás sikere végső soron azonban a nemzeti bírák és bíróságok „előterjesztési kedvétől” függ. Az előzetes döntéshozatali kérelem tárgya: A Bíróság egyrészről döntést hoz az uniós jog értelmezésének kérdéseiben, másrészt érvényességi kontrollt gya korol az uniós szervek jogi cselekvései felett. A nemzeti jog rendelkezései nem tehetők előzetes döntéshozatal tárgyává. A Bíróság az előzetes döntés hozatali eljárás keretén belül nem jogosult arra, hogy értelmezze a nemzeti

112


jogot, és megítélje a nemzeti jognak az Unió jogával való összeegyeztet hetőségét. Ezt az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatalra elő terjesztett kérdésekben gyakran figyelmen kívül hagyják. A Bírósághoz így gyakran olyan kérdések érkeznek, amelyek célirányosan a nemzeti jogi előírások és az uniós előírások harmonizációját érintik, vagy arra irá nyulnak, hogy egy bizonyos uniós szabályozás alkalmazható‑e a nemzeti bíróság előtti döntéshozatalra váró jogvitában. Noha ezek a kérések az el járás szempontjából elfogadhatatlanok, a Bíróság nem utasítja őket vis� sza, hanem a vonatkozó uniós jog értelmezésének alapvető kritériumaira vonatkozó kérdésként értelmezi őket, hogy azután az előterjesztő bíróság saját maga ítélhesse meg a döntés tekintetében érintett nemzeti jognak az Unió jogával való összeegyeztethetőségét. Ennek során a Bíróság a nemze ti bíróság által előterjesztett teljes anyagból, különösen az előzetes döntés indokolásából az Unió jogának azon elemeit emeli ki, amelyek a jogvita tárgyának figyelembevételével értelmezést igényelnek. Előterjesztési jogosultság: Előterjesztés benyújtására a „tagállamok összes bírósága” jogosult. A bíróság fogalmát ebben a tárgykörben az uniós jog alapján kell értelmezni, és az értelmezés nem az intézmény megnevezésére, hanem a tagállam jogvédelmi rendszerében elfoglalt szerepére és pozíció jára irányul. Ennek alapján bíróságnak tekintendő minden független, azaz nem utasítható intézmény, amely a jogállam által szabályozott eljárásban jogvitákat joghatályosan dönt el. Előterjesztési jogosultságuk van ennek megfelelően alapvetően a tagállamok alkotmánybíróságainak is, vagy az állami jogszolgáltatáson kívüli, jogvitákat eldöntő szerveknek, de a ma gán‑döntőbíróságoknak nem. Az, hogy egy nemzeti bíró él‑e előterjesztési jogával, attól függ, hogy a meghozandó döntés szempontjából mennyire relevánsak a közösségi jogi kérdések az alapeljárás vonatkozásában, amiről a nemzeti bíró saját jogkörében dönt. A jogvitában részt vevő felek csak javaslatokat tehetnek. Az Európai Unió Bírósága az előterjesztett kérdés releváns voltát csak abban a tekintetben vizsgálja, hogy előterjesztésre al kalmas kérdésről van‑e szó, tehát hogy a feltett kérdés ténylegesen az uni ós Szerződések értelmezését vagy egy uniós szerv jogi aktusának érvényét érinti; hogy valódi jogvitáról van‑e szó, azaz nem csak hipotetikus vagy konstruált kérdést tettek‑e fel, amely a Bíróságot előzetes döntés útján jogi szakvélemény nyújtására venné rá. Az előterjesztési kérdéseknek az Eu rópai Unió Bírósága általi, ilyen okokból történő elutasítása ugyan kivé teles eset, mivel a Bíróság a bírósági együttműködés különös jelentősége

113


miatt e két szempont vizsgálata során bizonyos visszafogottságot tanúsít. Mindazonáltal a legújabb ítélkezési gyakorlat azt mutatja, hogy a Bíróság a beterjeszthetőség követelményeit annyiban szigorította, hogy az alapel járás tényleges és jogi hátterének kellő és egyértelmű kifejtését – ami már korábban is követelmény volt – az előterjesztési határozatban nagyon pon tosan megvizsgálja, és ilyen adatok hiánya esetén kinyilatkoztatja, hogy nem képes az uniós jog szakszerű értelmezésére, és az előzetes vizsgálati kérelmet mint elfogadhatatlant elutasítja. Előterjesztési kötelezettség: Előterjesztésre köteles minden bíróság, amely nek döntése a nemzeti jogon belüli fellebbezéssel már nem támadható meg. A fellebbezés fogalma tartalmaz minden olyan jogorvoslati szolgál tatást, amelyekkel a bíróság által kibocsátott döntés fellebbviteli bírósági fokon tényleges és jogi tekintetben (pl. fellebbezés) vagy csak jogi tekintet ben (pl. felülvizsgálat) felülvizsgálható. Ezzel szemben a rendelkezés nem érvényes a korlátozott vagy különleges hatályú, rendes jogorvoslatokra (pl. per‑újrafelvételi eljárás, alkotmányjogi panaszok). Az előterjesztésre köte lezett bíróság csak akkor tekinthet el az előterjesztéstől, ha az előterjesz tendő kérdés a jogvita kimenetele szempontjából jelentéktelen, a Bíróság már hozott róla döntést, vagy ha az uniós jogi előírás értelmezéséhez nem fér kétség. Korlátlan előterjesztési kötelezettség áll fenn viszont akkor, ha a nemzeti bíróság az uniós jogi aktus érvénytelenségéből kíván kiindulni. A Bíróság félreérthetetlenül kimondta, hogy kizárólag őt illeti meg a jog ellenes uniós jog elvetésének monopóliuma. A nemzeti bíróságok ezért az érvénytelenség Bíróság általi megállapításáig kötelesek az uniós jogot al kalmazni és tiszteletben tartani. Az ideiglenes jogvédelem nyújtásáról foly tatott eljárás keretében ítélkező bíróságokra külön szabályok érvényesek. A Bíróság legutóbbi ítélkezési gyakorlata alapján ezek a bíróságok megha tározott feltételek betartása mellett jogosultak az uniós rendeleten alapuló, nemzeti közigazgatási jogi aktus végrehajtásának hatályát felfüggeszteni, vagy vitatott jogállásokat vagy jogviszonyokat ideiglenesen, a fennálló uni ós szabályozás figyelmen kívül hagyása mellett kialakítani és ideiglenes rendelkezéseket hozni. Az előterjesztési kötelezettség megszegése ugyanakkor az uniós Szerződések megszegését jelenti, amit felrónak a tagállamnak, és így az jogsértési eljárás útján szankcionálható. Az ilyen eljárás gyakorlati hatása kétségkívül rend kívül korlátozott, mivel az érintett tagállam kormánya nem teljesítheti az Európai Unió Bírósága esetleges elmarasztaló ítéletét, mivel a bíróságok

114


függetlenségének és a hatalommegosztás elvének értelmében a nemzeti bí róságok nem utasíthatók. Ígéretesnek tűnik a tagállamoknak az uniós jogok megsértése ügyében fennálló közösségi jogi felelősségének elismerése óta (lásd ezzel kapcsolatban a következő fejezetet) az egyén azon lehetősége, hogy az érintett tagállamtól az előterjesztési kötelezettség megszegéséből keletkező károk megtérítését követelheti. Az előterjesztési döntés hatálya: Az ítélet formájában hozott előterjesztési dön tés elsődlegesen az előterjesztő bíróságra és minden más bíróságra nézve kö telező, amely az érintett jogvitával foglalkozik. Ezen túlmenően az előzetes döntéseknek a gyakorlatban jelentős prejudikáló hatásuk van az egyéb ha sonló eljárások vonatkozásában is.

A tagállamok felelőssége az uniós jog megsértéséért A Bíróság a C-46/93. sz. Brasserie du pêcheur és C-48/93. sz. Factortame egyesített ügyekben 1996. március 5‑én hozott ítéletében elvben megálla pította, hogy a tagállamok felelősek az uniós jog megsértése következtében egyéneknek okozott károkért. Ez a felelősségre vonatkozó ítélet precedens teremtő ítélet volt, jelentőségét tekintve hasonló azokhoz a bírósági ítéle tekhez, amelyek az uniós jog elsőbbségére, az uniós jog rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatóságára és az Unió saját alapjogainak elismerésére vonatkoznak. A Bíróság maga is úgy jellemezte ezt az ítéletet, hogy az „szükségszerű következménye azon közösségi rendelkezések közvetlen hatályának, amelyeknek megsértésével a kárt okozták”, és számottevően megnöveli az egyén lehetőségét arra vonatkozóan, hogy az megkövetelhes se mindhárom (a végrehajtói, törvényhozói, de ugyanúgy a bírói) hatalmat gyakorló állami szervtől az uniós jog betartását és végrehajtását. A Bíróság ezzel a Francovich és Bonifaci ügyekben már bevezetett joggyakorlatát fej lesztette tovább. Míg korábban a tagállamok felelőssége arra az esetre kor látozódott, amikor az egyén annak következtében szenvedett kárt, hogy az egyéneket alanyi jogokkal felruházó, de közvetlen hatállyal nem ren delkező irányelv átültetése nem történt meg határidőre, e legutóbbi ítélet bevezette az általános felelősség szabályát, amely az uniós jog valamennyi, tagállamnak felróható megsértésére vonatkozik.

115


A TAGÁLLAMOK FELELŐSSÉGE A NORMATÍV CSELEKVÉSÉRT VAGY A CSELEKVÉS ELMULASZTÁSÁÉRT

Ezt a felelősséget három olyan feltétel határozza meg, amelyek lényegében megfelelnek azoknak a felelősségi feltételeknek, amelyek hasonló helyzetben az Unióra vonatkoznak: (1) A megsértett uniós rendelkezésnek célja, hogy az egyént jogokkal ruházza fel. (2) A szabálytalanságnak elég súlyosnak kell lennie, azaz a tagállamnak nyilvánvalóan és jelentékenyen túl kell lépnie saját mérlegelési korlátainak határait. Erről a nemzeti bíróságok döntenek, amelyek csupán abban illetékesek, hogy a tényállást megállapítsák, és felmérjék az uniós jog megsértésének súlyosságát. Mindazonáltal a Bíróság néhány alapvető iránymutatást ad a nemzeti bíróságoknak ítéletében. Eszerint: „Azon szempontok között, melyeket a hatáskörrel rendelkező bíróság figyelembe vehet, meg kell említeni a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának fokát, a megsértett szabály által a nemzeti vagy közösségi hatóságok részére biztosított mérlegelési jogkör terjedelmét, a kötelezettségszegés vagy a károkozás szándékos vagy gondatlan jellegét, az esetleges jogi tévedés menthetőségét vagy ennek hiányát, valamint azt a körülményt, hogy egy közösségi intézmény magatartása hozzájárulhatott‑e a mulasztáshoz vagy a közösségi joggal ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához vagy elfogadásához. Mindenesetre a közösségi jog megsértése nyilvánvalóan súlyos, ha annak ellenére továbbra is fennáll, hogy a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítéletet vagy előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján ítéletet hoznak, illetve a tárgyban a Bíróság következetes ítélkezési gyakorlatából következik a kérdéses magatartás jogsértő jellege.” (3) Közvetlen ok‑okozati összefüggésnek kell lennie a tagállamra ruházott kötelezettség megsértése és a károsult személyek által elszenvedett kár között. Az uniós jog súlyos megsértésén felüli vétkességet (szándékosság vagy gondatlanság) nem követelik meg.

116


FELELŐSSÉG AZ UNIÓS JOG BÍRÓI HATALOM ÁLTAL TÖRTÉNŐ MEGSZEGÉSÉÉRT

A Bíróság nem hagy kétséget afelől, hogy az általa kialakított felelősségi el vek a harmadik hatalmi ágra, azaz a bíróságokra is vonatkoznak. Ítéleteik immáron nem csupán az egymást követő fellebbezési szinteken elvégzett fe lülvizsgálat tárgyát képezik; hanem – amennyiben azokat az uniós jog figyel men kívül hagyásával vagy megsértésével hozták meg – a tagállamok illeté kes bíróságán lefolytatandó kártérítési eljárás keretei között is vizsgálhatók. Az eljárásban, amelyben megállapítják, hogy a kérdéses ítélet megsértette az uniós jogot, ismételten felül kell vizsgálni a lényegi, az uniós jogot érintő kér déseket; mindezt pedig anélkül, hogy az érintett bíróság az ügyben illetékes különös hatáskörű törvényszék ítéletének kötelező hatályára hivatkozhatna. Az illetékes szerv, amelyhez a nemzeti bíróságok értelmezési kérdésekkel és/vagy az uniós intézkedések érvényességére, illetve a nemzeti felelősségi szabályok uniós jognak való megfelelésére vonatkozó kérdésekkel fordul hatnak, szintén a Bíróság, amely az előzetes döntéshozatali eljárás (EUMSZ 267. cikk) keretein belül vonható be. Az igazságtalan bírói döntésért való felelősség azonban kivétel marad. Te kintettel a szigorú feltételekre, csak akkor vehető figyelembe a felelősség, ha a bíróság szándékosan eltekint az uniós jogtól, mint a Köbler‑ügyben, amikor is a végső fokon ítélkező bíróság az uniós jog megsértésével az uniós állam polgár számára hátrányos döntést anélkül emelt jogerőre, hogy előzetesen a döntés szempontjából fontos uniós jog által meghatározott jogi helyzet tisztázására kérte volna a Bíróságot. Ez utóbbi esetben az uniós jogra hivat kozó uniós állampolgárok jogainak védelme kikényszeríti, hogy megtérítsék a végső fokon ítélkező bíróság által nekik okozott károkat.

117

2004. március 1. Egy nő krétával lerajzolja Európa térképét abban a formájában, ahogyan 2007. január 1-jén fog kinézni


Az uniós jog besorolása a jogrend egészébe Mindazok után, amit eddig az EU felépítéséről és jogrendjéről olvashattunk, nem tudjuk egyszerűn meghatározni az uniós jog helyét a jogrend egészében, és elhatárolni más jogrendektől. Két besorolási lehetőséget már az elején el kell vetni: az uniós jog éppúgy nem értelmezhető nemzetközi megállapodá sok puszta gyűjteményeként, mint ahogyan nem tekinthető a nemzeti jogi rendszerek részének vagy függelékének sem.

A z EU jogrendjének autonómiája Az Unió megalapításakor a tagállamok korlátozták törvényhozói szuvereni tásukat, és autonóm jogrendet hoztak létre, ami kötelező érvényű állampol gáraikra és saját magukra nézve, és alkalmazandó bíróságaik által. A Bíróság ezeket a megállapításokat a híres és korábban már bemutatott Costa kontra ENEL ügy kapcsán tette 1964‑ben. Ebben az ügyben Flaminio Costa keresetet nyújtott be az olasz elektromosáram‑termelés és -elosztás államosítása ellen, valamint ahhoz kapcsolódóan az elektromos társaságok üzemeinek ENEL Elektromos Művek részére történő átadása ellen. Az EU jogrendjének autonómiája az EU fennállásának szempontjából alap vető jelentőségű, mivel egyedül ez garantálja, hogy az uniós jogot nem gyen gíti a nemzeti jog, és hogy az uniós jog egységes érvényesítése valamennyi tagállamban biztosítható. Így az uniós jog fogalmai – az EU jogrendjének autonómiája alapján – alapvetően az uniós jog követelményeinek és az Unió célkitűzéseinek megfelelően kerülnek meghatározásra. A fogalmak ilyetén értelmezése elengedhetetlen, mivel az uniós jog által garantált jogok ve szélyben lennének, ha az egyes tagállamok végül is maguk dönthetnének a fogalmak tartalmának meghatározásáról, az uniós jog által garantált sza badságok alkalmazási területeiről. Példaként említhető a „munkavállaló” fogalma, amely meghatározza a személyek szabad mozgáshoz való jogának alkalmazási területét. A munkavállaló fogalmának Unió‑specifikus tartalma

119


meglehetősen eltérhet a tagállamok jogrendjében ismert és használt fogal maktól. Ezenkívül az Unió jogi eszközeinek egyetlen mércéje maga az uniós jog, és nem a nemzeti törvényhozás vagy alkotmányos jog. Hogyan jellemezhető akkor az uniós jog nemzeti joghoz való viszonya az önálló uniós jogrend fényében? Noha az uniós jog a tagállamok jogrendjével szemben önálló jogrendet képez, téves az az elképzelés, hogy az EU jogrendje és a tagállamok jogrendszerei kőzet rétegekhez hasonlóan, egymásra épülnek. A jogrendek merev elhatárolása ellen szól egyrészt az, hogy azok ugyanazokat az embereket érintik, akik egy személy ben állampolgárok és uniós polgárok is. Másrészt egy ilyen megközelítés figyel men kívül hagyná azt a tényt, hogy az uniós jog csak abban az esetben alkalmaz ható, ha az a tagállami jogrendek részét képezi. Az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek valójában egymásba fonódnak, és kölcsönösen függnek egymástól.

A z uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása Az uniós jog nemzeti joghoz való viszonyának ezen aspektusa magában fog lalja azokat a területeket, ahol az uniós jog és a nemzeti jog egymást köl csönösen kiegészítik. Az EU‑Szerződés 4. cikkének (3) bekezdése nagyon szemléletesen írja le ezt a kapcsolatot a következő szavakkal: „Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket. A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.” A lojális együttműködés elve abban a tudatban fogalmazódott meg, hogy az EU jogrendje önmagában nem alkalmas az EU megalapításával kitűzött célok elérésére. A nemzeti jogrendektől eltérően az EU jogrendje nem ké pez önmagában zárt rendszert, hanem működéséhez igénybe veszi a nemzeti

120


jogrendek támogatását. Valamennyi hatalmi ágnak – a törvényhozásnak, végrehajtásnak (beleértve a közigazgatást) és bíráskodásnak – el kell tehát ismernie, hogy az EU jogrendje nem „kívülálló” vagy „idegen” rendszer, és hogy a tagállamok és az Unió intézményei oszthatatlan egészet alkotnak annak érdekében, hogy közös céljaikat megvalósítsák. Az EU ezáltal nem csupán érdekközösség, hanem mindenekelőtt szolidaritási közösség. Ebből adódik, hogy az uniós Szerződéseket és az azok végrehajtásához az Unió szervei által kibocsátott jogszabályokat a tagállamok hatóságainak nem csu pán figyelembe kell vennie, hanem végre kell hajtania és életre kell keltenie. Az uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása olyan sokoldalú, hogy az csupán fontos példák segítségével magyarázható el. Az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek közötti szoros kapcsolatot, az EU jogrendjének nemzeti jogrenddel történő kiegészítését, és fordítva, a nemzeti jogrendek EU‑jogrenddel történő kiegészítését elsőként az irányelv illusztrál ja, amelyről a törvényhozásról szóló fejezetben már volt szó. Míg maga az irányelv kötelező erővel csupán a tagállamok számára elérendő célt határozza meg, addig a nemzeti hatóságokra, azaz a nemzeti jogra hárul az, hogy milyen formában és milyen eszközökkel valósítják meg ezeket a célokat. A bíróságok esetében a két rendszer az EUMSZ 267. cikkében megjelenő előzetes döntés hozatali eljárás által kerül szoros kapcsolatba. Ebben az eljárásban a nemzeti bíróságok az uniós jog értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó kérdé seket tehetnek fel (illetve kötelesek feltenni) a Bíróságnak, melynek döntése meghatározó jelentőséggel bírhat a nemzeti bíróságokon zajló viták rendezé sében. Az előzetes döntéshozatali eljárás világossá teszi egyrészt, hogy a tag állami bíróságoknak figyelembe kell venniük és alkalmazniuk kell az uniós jogot, másrészt azt, hogy az uniós jog értelmezése és annak érvényességére vonatkozó nyilatkozatok kiadása kizárólag a Bíróság hatáskörébe tartozik. Az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek egymástól való kölcsönös függése abban az esetben is megmutatkozik, ha arról van szó, hogy az EU jogrendjében meg‑ levő hiányosságokat meg kell szüntetni. Ilyenkor az uniós jog a saját jogszabá lyai kiegészítése céljából a tagállami jogrendben már létező mindenkori sza bályozásra hivatkozik. Az uniós jogi szabályozás sorsát tehát egy ponton túl a mindenkori nemzeti jogszabályok határozzák meg. Általában ugyanez vo natkozik az uniós jog egészének végrehajtására, amennyiben az uniós jog saját végrehajtási szabályt nem hoz. Ezekben az esetekben a nemzeti hatóságok az uniós jog végrehajtása során a nemzeti jogi rendelkezések szerint járnak el. Ez az elv természetesen csupán addig érvényes, amíg nem kérdőjeleződik meg az

121


uniós jog hatálya, és számításba veszik az uniós jog egységes alkalmazásának követelményeit, mivel minden esetben elkerülendő, hogy a gazdasági szerep lőket eltérő kritériumok alapján és ezáltal igazságtalanul kezeljék.

E llentét az uniós jog és a nemzeti jog között Az uniós jog és a nemzeti jog közötti viszony azzal is jellemezhető, hogy az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek alkalmanként „ellenségesen” szem ben állnak egymással. Ez esetben az uniós jog és a nemzeti jog ellentétéről beszélünk. Ilyen helyzet mindig akkor keletkezik, ha az uniós jogi ren delkezés közvetlenül biztosít jogokat az uniós állampolgárok számára, és közvetlenül ró rájuk kötelezettségeket, de tartalmilag ellentmondásban áll valamely nemzeti jogszabállyal. E mögött a látszólag egyszerű probléma mögött az EU felépítésére vonatkozó két elvi kérdés rejlik, melyek megvá laszolásával tesztelhető az uniós jogrend létezése: nevezetesen az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága és elsőbbsége a vele szemben álló nemzeti joggal szemben. AZ UNIÓS JOG KÖZVETLEN ALKALMAZHATÓSÁGA A NEMZETI JOGBAN

Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága tulajdonképpen azt jelenti, hogy az uniós jog nemcsak az unió intézményeinek és a tagállamoknak biztosít közvetlenül jogokat, hanem az unió polgárainak is, és nem csupán rájuk ró közvetlenül kötelezettségeket, hanem az unió polgáraira is. A Bíróság egyik kiemelkedő eredménye az volt, hogy az egyes tagállamok kezdeti ellenállása ellenére érvényre juttatta az uniós jog közvetlen alkal mazhatóságát, és ezzel biztosította az EU jogrendjének létezését. A joggya korlat kiindulópontja a már említett Van Gend & Loos holland szállítmá nyozási vállalat esete volt. A cég keresetet indított a holland bíróság előtt a Német Szövetségi Köztársaságból importált vegyipari termékekre kirótt holland vámok felemelése ellen. A jogvita kimenetele végül attól a kérdés től függött, hogy az egyén is hivatkozhat‑e a Szerződésnek ellentmondóan megemelt vám vonatkozásában az EGK‑Szerződés 12. cikkére, amely kife jezetten megtiltja, hogy a tagállamok új vámokat vezessenek be, és a meg levő vámokat megemeljék a közös piacon. A Bíróság számos kormányzat és a főtanácsnok tanácsa ellenére úgy határozott, az Unió természetének

122


és céljainak figyelembevételével, hogy az uniós jogi rendelkezések vala mennyi esetben közvetlenül alkalmazhatók. Az ítéletet a következőképpen magyarázta a Bíróság: „[…] a Közösség a nemzetközi jog új jogrendjét képezi, […] amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is. Ennélfogva a tagállamok jogszabályaitól független közösségi jog amellett, hogy a magánszemélyekre kötelezettségeket állapít meg, arra is szolgál, hogy számukra jogokat keletkeztessen, amelyek az őket megillető jogok összességének részévé válnak. E jogok nemcsak akkor keletkeznek, amikor a Szerződés ezeket kifejezetten előírja, hanem azokból a kötelezettségekből eredően is, amelyeket a Szerződés egyértelműen rögzít a magánszemélyek, a tagállamok és a közösségi intézmények számára.” Ezzel a kijelentéssel természetesen nem nyertünk sokat, hiszen nyitott ma rad az a kérdés, hogy az uniós jog mely jogszabályai alkalmazhatók közvet‑ lenül. A Bíróság ezt a kérdést először az elsődleges uniós jogszabályokra figyelemmel vizsgálta, és megállapította, hogy az uniós Szerződések vala mennyi olyan rendelkezése közvetlenül alkalmazható az egyénre, amely (1) abszolút feltételeket határoz meg; (2) önmagában kerek egész, és jogilag teljes; és ezért (3) nem igényel további cselekvést a tagállamok vagy az Unió intézményei részéről annak érdekében, hogy végrehajthassák vagy hatályba lépjen. A Bíróság úgy határozott, hogy az EGK‑Szerződés 12. cikke eleget tett ezek nek a feltételeknek, és hogy a Van Gend & Loos cégnek ebből adódóan jogai származtak, melyeket a holland bíróságnak tiszteletben kellett tartania, és ennek következtében a Szerződésnek ellentmondó vámot érvényteleníteni kellett. Ezt követően a Bíróság az EGK‑Szerződés más, az uniós polgárok számára az EGK‑Szerződés 12. cikkénél jóval nagyobb jelentőséggel bíró előírásai esetében is elismerte a közvetlen alkalmazhatóság elvét. Megem lítendők azok az ítéletek, amelyekben a munkavállalók szabad mozgásának közvetlen alkalmazhatóságáról (EUMSZ 45. cikk), a letelepedés szabadsá gának közvetlen alkalmazhatóságáról (EUMSZ 49. cikk) és a szolgáltatás nyújtás szabadságának közvetlen alkalmazhatóságáról (EUMSZ 56. cikk) van szó.

123


A munkavállalók szabad mozgásának garantálására a Bíróság a Van Duyn‑ügyben döntött a közvetlen alkalmazhatóságról. Az ügy tényállása a következő: A holland Yvonne Van Duynnak 1973 májusában nem enge délyezték, hogy beutazhasson az Egyesült Királyságba, ahol titkárnőként kí vánt dolgozni a Szcientológiai Egyházban, egy olyan szervezetben, amelyet a brit belügyminisztérium „a társadalomra nézve veszélyesnek” tekintett. Yvonne Van Duyn keresetet nyújtott be az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságához a munkavállalók szabad mozgásáról szóló uniós jogszabályokra hivatkozva. A hölgy kérvényezte, hogy a Legfelsőbb Bíróság állapítsa meg, hogy jogosult nem önálló munkavégzés céljából az Egyesült Királyságban tartózkodni, amihez beutazási engedélyre van szüksége. A Legfelsőbb Bí róság előterjesztésére a Bíróság azt a választ adta, hogy az EGK‑Szerződés 48. cikke (EUMSZ 45. cikk) közvetlenül alkalmazható, és ezzel az egyes személyeket is felruházta a joggal, amit a tagállamok bíróságai előtt érvényre juttathatnak. A letelepedés szabadságának közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó kérdés sel a Bíróság a belga Conseil d’État megkeresésére foglalkozott. Az utóbbi nak a J. Reyners holland ügyvéd által benyújtott kereset kapcsán – amelyben az ügyvéd az EGK‑Szerződés 52. cikkéből (EUMSZ 49. cikk) eredő jogaira hivatkozott – kellett döntést hoznia. Jean Reynerst az ösztönözte keresete beadására, hogy bár letette a szükséges belga vizsgákat, idegen állampolgár sága miatt mégsem kapott engedélyt arra, hogy ügyvédként dolgozhasson Belgiumban. A Bíróság ebben az ügyben az 1974. július 21‑én meghozott íté letében úgy döntött, hogy a belföldieket és külföldieket a továbbiakban nem lehet egyenlőtlenül kezelni a letelepedési kérdés vonatkozásában, mivel az EGK‑Szerződés 52. cikke az átmeneti idő letelte óta közvetlenül alkalmaz ható, és elismeri az Unió állampolgárainak arra vonatkozó jogát, hogy más tagállamban is, a belföldiekhez hasonlóan, gazdasági jellegű tevékenység be kezdjenek, illetve gazdasági jellegű tevékenységet folytassanak. Reyners úrnak ez alapján az ítélet alapján lehetővé kellett tenni, hogy Belgiumban ügyvédként dolgozhasson. A Bíróság számára a Van Binsbergen‑ügyben kínálkozott alkalom arra, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságának közvetlen alkalmazhatóságát is egyértel műen megállapíthassa. Ebben az eljárásban többek között arról a kérdésről volt szó, hogy vajon egy holland jogszabály, mely szerint csak a Hollandiá ban rezidens személyek léphetnek fel meghatalmazottként a fellebbviteli bí róság előtt, összeegyeztethető‑e a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó

124


uniós jogszabályokkal. A Bíróság azzal az indoklással adott nemleges vá laszt erre a kérdésre, hogy valamennyi korlátozás, amelynek alávetik az unió polgárát annak állampolgársága vagy lakóhelye miatt, az EGK‑Szerződés 59. cikkébe ütközik (EUMSZ 56. cikk), és így érvénytelen. A gyakorlatban nagy jelentősége van annak, hogy a közvetlen alkalmazha tóság elvét elismerik a szabad áruforgalom (EUMSZ 41. cikk), a férfiaknak és nőknek járó egyenlő bérek (EUMSZ 157. cikk), a diszkrimináció általá‑ nos tilalma (EUMSZ 25. cikk) és a versenyszabadság (EUMSZ 101. cikk) vonatkozásában. A másodlagos jogalkotás esetében a közvetlen alkalmaz hatóság kérdése csak az irányelvek és a tagállamoknak szóló határoza tok kapcsán merül fel, mivel az egyénekre vonatkozó rendeletek és hatá rozatok közvetlen alkalmazhatósága az uniós Szerződésekből következik (EUMSZ 288. cikk (2) és (4) bekezdés). A Bíróság 1970 óta kiterjesztette az elsődleges uniós jog közvetlen alkalmazhatóságának elvét az irányelvekre és a tagállamokra vonatkozó határozatokra. Az uniós jog közvetlen hatályának gyakorlati jelentősége – abban a formá ban, ahogy azt a Bíróság kifejlesztette és sikerre vitte – aligha becsülhető túl: azáltal, hogy a közös piac szabadságelveiből a nemzeti bíróságokkal szem ben érvényesíthető jogokat kovácsol, javítja az egyén helyzetét. Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága ezáltal mintegy az EU jogrendjének egyik pillérévé válik. AZ UNIÓS JOG ELSŐBBSÉGE A NEMZETI JOGGAL SZEMBEN

Az uniós jog rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatósága elvezet a máso dik, szintén alapvető kérdéshez. Mi történik, ha az uniós jogszabály az uniós polgároknak jogokat biztosít, valamint kötelezettségeket ró rájuk, de tartal milag ellentmondásban áll valamely nemzeti jogszabállyal? Az uniós jog és a nemzeti jog közötti ellentmondás csak úgy oldható fel, ha a jogrendek egyike visszalép. Az uniós törvényhozásban nincs erre vonat kozó egyértelmű szabályozás. Az uniós Szerződések egyike sem tartalmaz olyan jogszabályt, amely arra vonatkozna, hogy az uniós jog megsemmisíti a nemzeti jogot, vagy annak alárendeltje. Mindazonáltal az uniós jog és a nemzeti jog közötti ellenmondás csak úgy szüntethető meg, hogy az uni ós jog elsőbbséget kap, és valamennyi uniós jogszabálytól eltérő nemzeti szabályt hatálytalanít, valamint betölti azok helyét a nemzeti jogrendben.

125


Hiszen mi maradna az EU jogrendjéből, ha azt alárendelnék a nemzeti jognak? Szinte semmi! Az uniós jogszabályokat bármely nemzeti törvény érvényteleníthetné. Az uniós jog valamennyi tagállamra jellemző egységes és egyöntetű érvényességéről szó sem lehetne. Az EU nem lenne képes a tagállamok által ráruházott feladatok teljesítésére sem. Az Unió műkö dőképessége is megkérdőjeleződne, és az egyesült Európa felépítéséről szó ló nagy remények szertefoszlanának. Nem áll fenn ilyen probléma a nemzetközi jog és a nemzeti jog közötti kap csolatban. Mivel a nemzetközi jog csak inkorporáció vagy transzpozíció ré vén válik a nemzeti jogrend részévé, az elsőbbség kérdése kizárólag a nemzeti jogszabályok alapján dől el. Attól függően, hogy a nemzeti jog hol jelöli ki a nemzetközi jog helyét a nemzeti jogrend hierarchiájában, az elsőbbséget élvez az alkotmányjoghoz képest, vagy az alkotmányjog és az egyszerű tör vényen alapuló jog közötti tartományban helyezkedik el, vagy az egyszerű törvényen alapuló jog szintjén van. Az egyenrangú inkorporált vagy transz ponált nemzetközi jog és a nemzeti jog közötti kapcsolat aszerint a szabály szerint alakul, hogy az időben később kibocsátott törvény az addig fennálló törvényt kiszorítja („lex posterior derogat legi priori”). Ezek a nemzeti kollíziós szabályok azonban nem alkalmazhatók az uniós jog és a nemzeti jog közötti viszonyra, mivel az uniós jog nem része a nemzeti jogrendnek. Az uniós jog és a nemzeti jog közötti konfliktust így kizárólag az EU jogrendjéből kiin dulva lehet feloldani. Ismételten a Bíróság volt az, aki, figyelemmel e következtetésre, néhány tag állam ellenállása ellenére érvényesítette az uniós jogra vonatkozóan az EU jogrend létezéséhez nélkülözhetetlen elsőbbség elvét. A Bíróság ezzel a köz vetlen alkalmazhatóság mellett létrehozta az EU jogrendjének második pillé rét, ami végül teherbíró építménnyé tette ezt a jogrendet. A már bemutatott Costa kontra ENEL ügyben a Bíróság az uniós jog és a nemzeti jog közötti viszonyra vonatkozóan két lényeges megállapítást tett: ■■ Először:

a tagállamok végérvényesen átruházták szuverén jogköreiket az általuk teremtett Közösségre, és további egyoldalú intézkedések össze egyeztethetetlenek lennének az uniós jog koncepciójával.

■■ Másodszor:

a Szerződés egyik alapelve, hogy egyetlen tagállam sem kér dőjelezheti meg az uniós jognak azt a sajátosságát, hogy az Unió egész területén egységesen és egészében hatályos legyen.

126


Mindezekből következik: a Szerződésekben meghatározott hatásköröknek megfelelően kialakított uniós jog elsőbbséget élvez a tagállamok valamennyi, uniós jognak ellentmondó törvényével szemben. Az nem csupán erősebb, mint a korábbi nemzeti jog, hanem korlátozó hatást gyakorol a később ho zott törvényekre is. Végeredményben a Bíróság a Costa kontra ENEL ügyben meghozott ítéleté vel ugyan nem kérdőjelezte meg az olasz villamosenergia‑ipar államosítását, de nagyon határozottan megállapította az uniós jog nemzeti joggal szemben fennálló elsőbbségét. Az elsőbbségi jogból eredően kollízió esetén az a jogi következmény, hogy az uniós jognak ellentmondó nemzeti jogszabály nem alkalmazható, és mindad dig meggátolják új nemzeti jogi aktusok létrehozását is, amíg azok az uniós joggal összeegyeztethetetlenek. A Bíróság azóta állandó joggyakorlatban tartotta magát ehhez a megálla pításhoz, és egy ponton még tovább is fejlesztette azt. Bár a fent említett ítéletben csak az uniós jog nemzeti törvényekkel szembeni elsőbbségének kérdésével kellett foglalkoznia, az elsőbbség elvét az uniós jog és a nemzeti alkotmányos jog közötti viszonyra vonatkozóan is megerősítette. Kezdeti hezitálás után a nemzeti bíróságok lényegében követték a Bíróság értelme zését. Hollandiában amúgy sem léphetett fel semmilyen nehézség, mivel a holland alkotmányban az uniós jog elsőbbsége a nemzeti törvényeken alapuló joggal szemben világosan kifejezésre került (65–67. cikk). A töb bi tagállamban az uniós jog egyszerű nemzeti törvényekkel szembeni el sőbbségének elvét a nemzeti bíróságok szintén elismerték. Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti alkotmányos joggal és mindenekelőtt a nemzeti alap jogok védelmének biztosításával szemben a Német Szövetségi Köztársaság és az Olasz Köztársaság alkotmánybíróságain kezdetben ellenállást váltott ki. Az ellenállást csak azután adták fel, miután az EU jogrendjében az alapjogvédelem olyan szintet ért el, amely lényegében megfelel a nemze ti alkotmányban meglevő szintjének. Mindazonáltal a német Szövetségi Alkotmánybíróságnak még mindig fenntartásai vannak az előrehaladó integrációval szemben, mint ahogy azt világosan kifejezésre juttatta elsőd legesen a Maastrichti Szerződésre és a közelmúltban a Lisszaboni Szerző désre vonatkozó ítéleteiben.

127


A NEMZETI JOG UNIÓS JOGGAL KONFORM ÉRTELMEZÉSE

Az uniós jog és a nemzeti jog közötti jogszabályi ellentmondás megakadályo zása céljából valamennyi állami szerv, amely konkrétan alkalmazza a jogsza bályokat, vagy joggyakorlatot folytat, hivatkozhat a nemzeti jog uniós joggal konform értelmezésére. Az uniós joggal konform értelmezés koncepcióját csak viszonylag későn is merte el a Bíróság, és az későn került bevezetésre az uniós jogrendbe. Miután a Bíróság először a nemzeti bíróságok kérésére tekintette „célszerűnek”, hogy az egyes irányelvek alkalmazására vonatkozó nemzeti jogszabályok egységes értelmezését „biztosítsa”, az irányelvkonform értelmezési kötelezettség először 1984‑ben a Von Colson és Kamann ügyben került megfogalmazásra. Ebben az esetben a nők foglalkoztatás során bekövetkezett diszkriminációjáért járó kártérítés mértékének a megállapításáról volt szó. Míg a nemzeti szabályozás csak a „biztatási kár” (különösképpen tehát csak a pályázati költség) kom penzációjával számolt, a 76/207/EGK irányelv megkövetelte, hogy hatékony szankciókat rendeljenek el a nemzeti jogban annak érdekében, hogy a fog lalkoztatáshoz való hozzáférés során biztosítsák az esélyegyenlőséget. Mivel a szankciót nem konkretizálták tovább, az irányelvet ebben a pontban nem lehetett közvetlenül alkalmazhatónak nyilvánítani, így olyan ítélet fenye getett, amely a nemzeti törvény uniós joggal szemben fennálló ellentmon dását megállapítja, de a nemzeti bíróságnak nem adhat alapot arra, hogy a nemzeti jogszabályt figyelmen kívül hagyja. Ezért a Bíróság arról döntött, hogy a nemzeti bíróságok kötelesek a polgárjogi szabályokat úgy értelmez ni és alkalmazni, hogy annak során a nemi diszkriminációt sújtó hatékony szankciót biztosítsanak. A pusztán szimbolikus kártalanítás nem elégíti ki az irányelv hatékony átültetésének követelményét. A Bíróság az uniós joggal konform értelmezés jogalapját a lojális együttműkö dés elvében látja (EU‑Szerződés 4. cikk (3) bekezdés). Eszerint a tagállamok kötelesek megfelelő általános vagy különös intézkedéseket hozni, hogy az EU‑Szerződésből vagy az Unió intézményeinek tevékenységéből adódó kötele zettségeket teljesíteni tudják. Idetartozik az is, hogy a nemzeti hatóságok köte lesek az uniós jognak alárendelt nemzeti jog értelmezését és alkalmazását össz hangba hozni az uniós jog szó szerinti értelmezésével és céljaival (jóhiszemű együttműködési kötelezettség). A nemzeti bíróságok számára ez abban a sze repükben tükröződik, amelyben európai bíróságként működnek abban az ér telemben, hogy biztosítják az uniós jog korrekt alkalmazását és megfigyelését.

128


Az uniós jognak megfelelő értelmezés egy különleges formája az irányelvkonform értelmezés. Ez alapján a tagállamok kötelesek az irányelveket átültetni. A jogalkalmazóknak és a bíróságoknak az irányelvkonform értel mezésen keresztül kell hozzájárulniuk ahhoz, hogy az illetékes tagállam tel jes mértékben eleget tegyen ennek a kötelezettségnek. Az irányelvkonform értelmezés arra szolgál, hogy azon a szinten hozza létre a jogszabály irány elvvel való konformitását, ahol azt alkalmazzák, és ezáltal valamennyi tag államban biztosítsa a nemzeti végrehajtó jogszabály egységes értelmezését és alkalmazását. Nemzeti szinten ez akadályozza meg, hogy ne váljon külön az, amit az irányelv által uniós szinten egymáshoz közelítettek. Az uniós joggal összhangban levő nemzeti jog interpretációjának a határa a nemzeti jog egyértelmű szóhasználatában van, ami nem tesz lehetővé értel mezést; habár az uniós jog kötelez arra, hogy a nemzeti jogot az uniós joggal összhangban értelmezzük, a nemzeti jogot tilos „contra legem” értelmezni. Ez azokban az esetekben is érvényes, amelyekben a nemzeti törvényhozó kifejezetten megtagadja, hogy az irányelvet átültesse a nemzeti jogba. Az ezáltal előidézett konfliktus az uniós jog és a nemzeti jog között a jogsértési eljárásban oldható fel (EUMSZ 258. és 259. cikk).

129


Következtetések Milyen általános kép rajzolódik ki előttünk az Európai Unió jogrendjéről? Az EU alapja voltaképpen az EU jogrendje, amely a jogközösség jellemzőivel ruházza fel az Uniót. Csupán új jogszabályok megalkotásával és fenntar tásával lehet az EU létrehozása során megfogalmazott célokat megvalósíta ni. Az Unió jogrendje e tekintetben már nagyon sok eredményt elért. Nem utolsósorban ennek az új jogrendnek köszönhető, hogy a lényegében nyitott határok, a jelentős áru- és szolgáltatáskereskedelem, a munkaerő vándorlása és a határokon átnyúló vállalati összefonódások nagy száma már mintegy 500 millió ember mindennapi életének részévé tette a közös piacot. Az Unió jogrendjének további, ma már történelmi sajátossága béketeremtő szerepe. A béke és a szabadság fenntartása érdekében jogrenddel váltja fel az erősza kot mint a konfliktus megoldásának eszközét, ami mind az egyéneket, mind a tagállamokat a szolidaritási közösség részéve teszi. Az Unió jogrendje ezál tal a béketeremtés és -fenntartás fontos eszközévé válik. Az EU jogrendje és az arra épülő jogközösség csak abban az esetben képes fennmaradni, ha a jogrend betartása és biztosítása garantált. A garanciát az Unió jogrendjének két sarokköve jelenti: az uniós jog közvetlen alkalmazha tósága és az uniós jog nemzeti joggal szembeni elsőbbsége. Ez a két alapelv – amelyeknek a meglétét és fenntartását a Bíróság eltökélten védi – biztosítja, hogy az uniós jog valamennyi tagállamban egységesen és elsőbbséggel jusson érvényre. Az Unió jogrendje – minden hiányossága mellett – felbecsülhetetlen mér tékben hozzájárul a tagállamok politikai, gazdasági és társadalmi problé máinak megoldásához.

131


Melléklet

Precedensértékű esetek Az uniós jog természete és elsőbbsége 26/62. sz. Van Gend & Loos ügy – EBHT 1963., 1. o. (az uniós jog természete, az egyének jogai és kötelességei) 6/64. sz., Costa kontra ENEL ügy – EBHT 1964., 1251. o. (az uniós jog természete, közvetlen alkalmazhatóság, az uniós jog elsőbbsége) 14/83. sz., Von Colson és Kamann ügy – EBHT 1984., 1891. o. (a nemzeti jog uniós joggal összhangban történő értelmezése) C-213/89. sz. Factortame‑ügy – EBHT 1990., I-2433. o. (az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága és elsőbbsége) C-6/90. és C-9/90. sz., Francovich és társai egyesített ügyek – EBHT 1991., I-5357. o. (az uniós jog hatálya, a tagállam felelőssége az uniós jog megsértésért, itt: irányelv átültetésének elmaradása) C-46/93. és C-48/93. sz., Brasserie du pêcheur és Factortame egyesített ügyek – EBHT 1996., I-1029. o.

(az uniós jog hatálya, a tagállamok egyetemleges felelőssége az uniós jog megsértéséért) C-10/97–C-22/97. sz., IN.CO.GE. ‘90 és társai egyesített ügyek – EBHT 1998., I-6307. o. (az uniós jog elsőbbsége) C-416/00. sz. Morellato‑ügy – EBHT 2003., I-9343. o. (az uniós jog elsőbbsége) C-397/01–C-403/01. sz. Pfeiffer és társai egyesített ügyek – EBHT 2004., I-8835. o. (a nemzeti jog uniós joggal összhangban történő értelmezése)

Az EU hatásköre 8/55. sz. Fédéchar (Fédération charbonnière de Belgique) ügy – EBHT 1955/56., 291. o. (az ügy természetéből adódó jogosultság, hatósági árrögzítés) 22/70. sz., Bizottság kontra Tanács ügy – EBHT 1971., 263. o. (jogi személyiség és az EU szerződéskötési hatásköre) 6/76. sz. Kramer‑ügy – EBHT 1976., 1279. o. (külkapcsolatok, nemzetközi kötelezettségvállalások, az EU hatásköre)

133


1/91. sz. vélemény – EBHT 1991., I-6079. o. (EGT‑megállapodás I, hatáskörök megosztása) 2/91. sz. vélemény – EBHT 1993., I-1061. o. (a hatáskörök megosztása az EU és a tagállamok között) 1/94. sz. vélemény – EBHT 1994., I-5267. o. (WTO‑megállapodás, hatáskörök megosztása) 2/94. sz. vélemény – EBHT 1996., I-1759. o. (az EK csatlakozása az EJEE‑hez, hatáskörök hiánya)

Jogszabályok hatálya 2/74. sz. Reyners‑ügy – EBHT 1974., 631. o. (közvetlen alkalmazhatóság, letelepedés szabadsága) 33/74. sz. Van Binsbergen‑ügy – EBHT 1974., 1299. o. (közvetlen alkalmazhatóság, szolgáltatásnyújtás szabadsága) 41/74. sz. Van Duyn‑ügy – EBHT 1974., 1337. o. (közvetlen alkalmazhatóság, személyek szabad mozgása) 11/77. sz. Patrick‑ügy – EBHT 1977., 1199. o. (közvetlen alkalmazhatóság, a letelepedés joga) 70/83. sz. Kloppenburg‑ügy – EBHT 1984., 1075. o. (irányelvek, közvetlen alkalmazhatóság) 152/84. sz. Marshall‑ügy – EBHT 1986., 723. o. (irányelvek, közvetlen alkalmazhatóság)

134

103/88. sz. Fratelli Costanzo‑ügy – EBHT 1989., 1839. o. (irányelvek, közvetlen alkalmazhatóság, feltételek, következmények) 322/88. sz. Grimaldi‑ügy – EBHT 1989., 4407. o. (ajánlások, közvetlen alkalmazhatóság hiánya, nemzeti bíróságok által történő figyelembevétel) C-188/89. sz., Foster és társai ügy – EBHT 1990., I-3313. o. (irányelvek, horizontális közvetlen hatály) C-292/89. sz. Antonissen‑ügy – EBHT 1991., I-745. o. (a Miniszterek Tanácsa jegyzőkönyve magyarázata, figyelembevétel az értelmezés során) C-91/92. sz. Faccini Dori‑ügy – EBHT 1994., I-3325. o. (irányelvek, horizontális közvetlen hatály) C-431/92. sz., Bizottság kontra Németország ügy – EBHT 1995., I-2189. o. (irányelv, objektív jog hatálya) C-465/93. sz., Atlanta Fruchthandelsgesellschaft és társai ügy – EBHT 1995., I-3761. o. (a jogszabály érvényességének vizsgálata, előzetes döntéshozatali eljárás, átmeneti rendelkezések, feltételek) C-469/93. sz. Chiquita Italia ügy – EBHT 1995., I-4533. o. (a GATT‑rendelkezések és a Loméi Egyezmény közvetlen hatálya)


C-368/96. sz., Generics (UK) és társai ügy – EBHT 1998., I-7967. o. (jegyzőkönyv‑magyarázat, figyelembevétel az értelmezés során) C-144/04. sz. Mangold‑ügy – EBHT 2005., I-9981. o. (irányelv, horizontális közvetlen hatály)

A lapjogok 29/69. sz. Stauder‑ügy – EBHT 1969., 419. o. (alapjogok, általános jogelvek) 11/70. sz. Internationale Handelsgesellschaft ügy – EBHT 1970., 1125. o. (alapjogok, általános jogelvek) 146/73. és 166/73. sz. Rheinmühlen Düsseldorf ügy – EBHT 1974., 139., ill. 33. o. (nemzeti bíróságok magasabb szintű bíróságok döntéseinek való alárendeltsége) 4/73. sz. Nold‑ügy – EBHT 1974., 491. o. (alapjogok, általános jogelvek, közös alkotmányos hagyományok) 175/73. sz. Union syndicale és társai ügy – EBHT 1974., 917. o. (egyesülési szabadság) 130/75. sz. Prais‑ügy – EBHT 1976., 1589. o. (vallás- és hitszabadság) 85/76. sz. Hoﬀmann‑La Roche ügy – EBHT 1979., 461. o. (alapjogok, meghallgatáshoz való jog elve)

44/79. sz. Hauer‑ügy – EBHT 1979., 3727. o. (alapjogok, tulajdonjog) 293/83. sz. Gravier‑ügy – EBHT 1985., 593. o. (egyenlő bánásmód, tandíj) 234/85. sz. Keller‑ügy – EBHT 1986., 2897. o. (foglalkozás megválasztásának szabadsága) 46/87. és 227/88. sz., Hoechst egyesített ügyek – EBHT 1989., 2859. o. (alapjogok, meghallgatáshoz való jog elve, közigazgatási eljárás, magánlakás sérthetetlensége, hivatkozás az EJEE‑re) 265/87. sz. Schräder‑ügy – EBHT 1989., 2237. o. (tulajdonjog, foglalkozás megválasztásának szabadsága, korlátozások) 5/88. sz. Wachauf‑ügy – EBHT 1989., 2609. o. (alapjogok korlátozása) C-357/89. sz. Raulin‑ügy – EBHT 1992., I-1027. o. (egyenlő bánásmód, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma) C-97/91. sz. Borelli‑ügy – EBHT 1992., I-6313. o. (alapjogok, bírósági eljáráshoz való jog) C-132/91. sz. Katsikas‑ügy – EBHT 1992., I-6577. o. (alapjogok, foglalkozás megválasztásának szabadsága) C-219/91. sz. Ter Voort‑ügy – EBHT 1992., I-5485. o. (véleménynyilvánítás szabadsága)

149/77. sz. Defrenne‑ügy – EBHT 1978., 1365. o. (alapjogok, általános jogelvek)

135


C-2/92. sz. Bostock‑ügy – EBHT 1994., I-955. o. (alapjogok, tulajdonjog, foglalkozás megválasztásának szabadsága, tanácsadás az EU‑jog végrehajtása során) C-280/93. sz., Németország kontra Tanács ügy – EBHT 1994., I-4973. o. (tulajdonjog, foglalkozás megválasztásának szabadsága, korlátozhatóság közérdek alapján) C-415/93. sz., Bosman és társai ügy – EBHT 1995., I-4921. o. (alapjogok, foglalkozás megválasztásának szabadsága) 2/94. sz. vélemény – EBHT 1996., I-1759. o. (alapjogok, az EU csatlakozása az EJEE‑hez)

C-276/01. sz. Steﬀensen‑ügy – EBHT 2003., I-3735. o. (hatékony jogvédelemhez való jog) C-25/02. sz. Rinke‑ügy – EBHT 2003., I-8349. o. (általános egyenlőségi elv) C-36/02. sz. Omega‑ügy – EBHT 2004., I-9609. o. (az alapjogok korlátai)

A jog általános elvei (válogatás) Jogbiztonság

C-55/94. sz. Gebhard‑ügy – EBHT 1995., I-4165. o. (alapjogok, letelepedési jog, foglalkozás megválasztásának szabadsága)

18/65. és 35/65. sz., Gutmann egyesített ügyek – EBHT 1967., 75. o.

C-377/98. sz., Hollandia kontra Parlament és Tanács ügy – EBHT 2001., I-7079. o. (emberi méltóság, testi épséghez való jog)

99/78. sz. Decker‑ügy – EBHT 1979., 101. o.

C-274/99. P. sz. Connolly‑ügy – EBHT 2001., I-1611. o. (véleménynyilvánítás szabadsága) C-60/00. sz. Carpenter‑ügy – EBHT 2002., I-6279. o. (a család védelme)

136

C-112/00. sz. Schmidberger‑ügy – EBHT 2003., I-5659. o. (a közösségi alapjogok korlátai, a gyülekezés és véleménynyilvánítás szabadsága)

98/78. sz. Racke‑ügy – EBHT 1979., 69. o.

61/79. sz. Denkavit‑ügy – EBHT 1980., 1205. o. 66/79., 127/79. és 128/79. sz., Salumi egyesített ügyek – EBHT 1980., 1237. o. 70/83. sz. Kloppenburg‑ügy – EBHT 1984., 1075. o. T-551/93. és T-231/94–T-234/94. sz., Industrias Pesqueras Campos és társai egyesített ügyek – EBHT 1996., II-247. o.


T-116/01. és T-118/01. sz., P & O European Ferries (Vizcaya) és Diputación Foral de Vizcaya kontra Bizottság egyesített ügyek – EBHT 2003., II-2957. o.

Arányosság 116/76. sz. Granaria‑ügy – EBHT 1977., 1247. o. 265/87. sz. Schräder‑ügy – EBHT 1989., 2237. o. C-161/96. sz. Südzucker‑ügy – EBHT 1998., I-281. o. C-171/03. sz. Toeters‑ügy – EBHT 2004., I-10945. o.

Jogos elvárások védelme 74/74. sz. CNTA‑ügy – EBHT 1975., 533. o. 120/86. sz. Mulder‑ügy – EBHT 1988., 2321. o. 170/86. sz. Von Deetzen‑ügy – EBHT 1988., 2355. o. C-368/89. sz. Crispoltoni‑ügy– EBHT 1991., I-3695. o.

Szubszidiaritás elve T-29/92. sz., SPO és társai kontra Bizottság ügy – EBHT 1995., II-289. o. C-84/94. sz., Egyesült Királyság kontra Tanács ügy – EBHT 1996., I-5755. o. C-36/97. és C-37/97. sz., Kellinghusen és Ketelsen egyesített ügyek – EBHT 1998., I-6337. o. C-491/01. sz., British American Tobacco (Investments) és Imperial Tobacco ügy – EBHT 2002., I-11453. o.

Uniós állampolgárság C-85/96. sz. Martínez Sala‑ügy – EBHT 1998., I-2691. o. C-224/98. sz. D’Hoop‑ügy – EBHT 2002., I-6191. o. C-184/99. sz. Grzelczyk‑ügy – EBHT 2001., I-6193. o. C-413/99. sz. Baumbast‑ügy – EBHT 2002., I-7091. o. C-403/03. sz. Schempp‑ügy – EBHT 2005., I-6421. o.

T-119/95. sz. Hauer‑ügy – EBHT 1998., II-2713. o.

137

Európai Bizottság Az Európai Unió jogi ábécéje Klaus‑Dieter Borchardt Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2011 2011 – 137 o. – 16,3 × 25 cm ISBN 978-92-78-40733-9 doi:10.2830/46753

Az Európai Unió jogi ábécéje. Klaus Dieter Borchardt

Recommend Documents