AZ EURÓPAI EGYÜTTMŰKÖDÉS FOLYÓIRATA
MEGJELENIK ÉVENTE HEGYSZER HATODIK ÉVFOLYAM-1996.1. ÁRA: 149 Ft
MAGYARORSZÁG 2000 - BUDAPEST AZ INTERNETEN VÉLEMÉNYEK EURÓPÁRÓL - RALF DAHRENDORF ÉS HUGO PORTISCH KÉT RÉGIÓ MAI ARCA: KÁRPÁTALJA, SZILÉZIA MAGYAR MŰVÉSZEK EURÓPÁBAN: MÉSZÖLY MIKLÓS, KURTÁG GYÖRGY, KONOK TAMÁS
22
AZ AKADÉMIAI KIADÓ AJÁNLATA
MŰVÉSZETEK VILÁGTÖRTÉNETE
MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ
Ez a gyönyörű művészettörténeti kötet 1 9 9 1 - b e n a világ
The Times Atlasz
legszebb könyve kitüntető címet nyerte el. Az őskori szikla-
A világhírű Times sorozat negyedik kötete a világtörté-
festményektől napjaink művészetéig az építészet, a szobrászat és a festészet legfontosabb korszakait mutatja be. Ára 4 4 8 0 , - Ft
nelem eddigi legpusztítóbb katonai összecsapásának eseményeit foglalja össze. Megrázó adatokat közöl, és szól a háború egész világot sújtó következményeiről. Ára: 5 4 8 8 , - Ft
MAGYAR NAGYLEXIKON
VILÁGIRODALMI LEXIKONSOROZAT
4. kötet
A Világirodalmi Lexikon sorozat út a korszerű műveltség-
A Magyar Nagylexikon a magyar és az egyetemes kultúr-
hez. A rendkívüli igényességgel írott és szerkesztett mű
kincs legfontosabb adattára és információgyűjteménye.
befejező, 1 8 . kötete immár teljessé teszi a sorozatot.
Megjelent a 4. kötete. Ára 4 4 8 0 , - Ft
A 18. kötet ára: 1 8 1 5 , - Ft • A 18 kötet ára: 30 8 5 0 , - Ft
A könyvek megrendelhetők a Kiadó Kereskedelmi Osztályán: 1519 Budapest, Pf. 245.
TARTALOM MAGYARORSZÁG - 2000 2
Nagy N. Péter: M a g y a r o k a f e l s ő h á z b a n Egy az első kézfogások közül Feljegyzések, kérdések egy konferencia margójára (M. P.)
4
BUDAPEST AZ INTERNETEN D e m s z k y Gábor: Hogy s z a b a d o n k o m m u n i k á l h a s s u n k
6
OTTHON, OTTHONTALANSÁG Grendel Lajos: Schmidték a közép-európai mágneses viharban Balla Zsófia: A darázs fészke K. Lengyel Zsolt: Az e m e l k e d e t t s é g szószólója Búcsú S z a b ó T. Ádámtól Sárközi Mátyás: Változatok egy életre Borbándi Gyula: Otthonok az otthontalanságban
7 10 14 19 22
VÉLEKEDÉSEK Hugo Portisch: Ausztria E u r ó p á b a n Pénzügyi unió és keleti kibővítés Egy óriási d i l e m m a előtt állunk Beszélgetés Ralf Dahrendorffal
25 27
TÁJAK, VÁROSOK Szilézia - késleltetett b o m b a
M ó d o s Péter: Karácsony és újév között, Kárpátalján A „Forrástól” a „Közösségig” - D u p k a György beszél Antal László: A kora kapitalizmustól a második kora kapitalizmusig Bankrendszer és gazdaság Magyarországon
Esterházy Péter: Pozitív, egész, öttel osztható nagyok Kurtág Györgyről R o m á n József: Beszélgetés Konok Tamással Juhász Erzsébet: A mészölyi szellemiség nyomvonalai A Kalligram Mészöly-számáról
Sándor Iván: A szigligeti platánok alatt Borowskival Kiss Endre:
TALÁLKOZÁSOK
74
SZÁMUNK SZERZŐI
77 77
35
Az Európai Utas 1 7 - 2 1 . s z á m á n a k
Vas János (fotó) Vujicsics Sztoján főmunkatárs
59
70
Haas G y ö r g y : Császárvárosi hangulatok
Újvári Imréné tervezőszerkesztő
56
KÁRPÁTALJAI SZŐTTES
34
Számunk szerkesztésében részt vett: Farkas János László Jovánovics György művészeti vezető Kiss Gy. Csaba Módos Márton
53
62
P o m o g á t s Béla: Látogatás B é c s b e n
Főszerkesztő: Módos Péter
52
Privát és nem-privát K ö z é p - E u r ó p a Petőfitől Kassákig Roberto Ruspantival beszélget Székács Vera Czigány G y ö r g y : M é d i a és líra - 40 évben
SUMMARY
Pomogáts Béla és Vásárhelyi Miklós
44
ÜZENET KÖZÉP-EURÓPÁBÓL
29
A szerkesztőbizottság elnöke:
42
HÁROM PORTRÉ EURÓPÁBÓL
Beszélgetés Krzysztof Łęcki szociológussal
Az európai együttműködés folyóirata Megjelenik negyedévenként
39
repertóriuma
64 66
79
A szerkesztőség címe: 1062 Budapest, Bajza u. 18. Telefon/fax: 122-5164, 342-1978
Egy szám ára: 149 Ft
Az Európai utas Alapítvány megbízásából kiadja a Budapress Kft. Felelős kiadó: a Budapress Kft. igazgatója Terjeszti a HIRKER Rt. az NH Rt., a Kiadói Lapterjesztő Kft. a kiadó és alternatív terjesztők. Előfizethető a Budapress Kft.-nél (1462 Budapest, Pf. 779), a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a, 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-961 162 pénzforgalmi jelzőszámára
Külföldön terjeszti a Kultúra
Előfizetési díj egy évre: 596 Ft
Külkereskedelmi Vállalat H - 1 3 9 8 Budapest, Pf.: 149 Révai Nyomda Kft. 1037 Budapest, Kunigunda útja 68. ISSN: 0866-272X E számunk az Európai utas Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a Soros Alapítvány támogatásával készült Címképünk: Budapest az Interneten
1
Alexander Lámfalussy
Nagy N. Péter
MAGYAROK A FELSŐHÁZBAN Magyarország - 2000: ennél egyszerűbb. mindenféle két- és többértelműségtől mentes címet aligha kaphatott volna a világ legismertebb magyarjainak februári Budapesten rendezett találkozója. Ám ez a gondosan leegyszerűsített elnevezés idő haladtán különleges tartalmakat vett magára. A rendezvényt a magyar kormány, ezen belül a Modernziációs Programiroda szervezte. Ennek alapján gondolhatnánk, hogy a hangsúly a 2000-es számra került, s a világhíres magyaroktól az ötödik ipari forradalom modernizációs kihívására adandó válaszok megfogalmazásához kértek segítséget meghívóik. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy a millecentenárium évében, a honfoglalás 1100. évfordulóját ünnepelvén egy ilyen esemény nehezen nélkülözheti az érzelmi intenzitást. De akkor miért nem utal erre az évfordulóra az elnevezés? Ám mégis, mintha célozna rá... A Magyarország - 2000 elnevezés két nagy évforduló közötti időszakot érint, mindkettőre utal. Az idei millecentenáriumi ünnepre utalt az esemény időpontja, a 2000. év pedig az államalapítás ezredik évfordulójára, de e számnak egyszersmind jelentős a modernizációs asszociációs mezője is. A szervezők tehát ezzel a puszta
2
névvel számtalan lehetőséget nyitottak. de finoman érzékeltették preferenciáikat is. S ez volt az az eset. amikor minden úgy történt, ahogy elgondolták. A találkozó nem nélkülözte a szülőfölddel - vagy másoknál: a szülők földjével - való érzelmi azonosulás dimenzióit. ugyanakkor szinte aszketikusan a praktikus kérdésekre koncentrált. A modernizáció, az ország euroatlanti integrációjának problémáira. Aligha akad kényesebb feladat egy ilyesféle rendezvény megszervezésénél. Ha ugyanis egy összejövetel azt állítja alcímében, hogy a világ legismertebb magyarjainak találkozója, akkor valakinek a felelősséget is vállalnia kell azért, hogy eldöntse, ki tartozik ebbe a körbe. Persze, ha ötezer meghívót küldenek, minimálissá válik a tévedés és a sértődés kockázata, de értelmetlenné az összejövetel. Több ezer vendéggel demonstrációt lehet tartani, termékeny eszmecserére azonban csak véletlenül kerülhet sor. Ha ráadásul személyesen maga a miniszterelnök a meghívó, újabb érzékeny dimenzió jelenik meg. A politikai, mely némelyeket arra indíthat, hogy kikényszerítsék a meghívást, másokat arra, hogy elutasítsák. A kormány a magyar külképviseleteket bízta meg azzal, hogy nevezzék meg vonzáskörzetük legsikeresebb hazánkfiait. Első megközelítésre
egy mintegy nyolcszáz nevet tartalmazó lista alakult ki. A szűkítés során igazodási pontként szolgált, hogy eredményes találkozót legfeljebb száz emberrel lehet rendezni. Eldöntötték azt is, hogy ezúttal nem a kultúra, a szellem szféráit, hanem a gazdaság, az üzlet, a nagy intézményrendszerek világát kívánják elsősorban megszólítani. Az összejövetel koncepciójának megalkotásakor úgy határoztak a szervezők, hogy ezúttal nem nemzetpolitikai összejövetelt rendeznek, tehát a határon túli magyarság képviseletére nem annak legmarkánsabb politikai képviselőit kérték. Két példával szeretném érzékeltetni, mennyire kényes helyzetben voltak a meghívók. A vendégek első listájáról hiányzott Soros György neve. Találgatások kezdődtek arról, hogy a világ egyik legjelentősebb pénzügyi befektetője, a földkerekség gazdaságilag legsikeresebb magyarja, akinek nem utolsó sorban alapítványán keresztül intenzív a kapcsolata az óhazával, miként és miért hiányozhat egy ilyen összejövetelről. Kovács László külügyminiszter adta meg az egyszerűségében váratlan választ. Soros Györgyöt hívták, nem utasította el az invitációt, de nagyon nehezen halasztható elfoglaltságaira hivatkozva kimentette magát. Utóbb,
Soros György az újabb szívélyes külügyminiszteri ösztökélésre visszakérdezett, hogy vajon a Magyarország - 2000 a kormány és a meghívottak számára különlegesen fontos eseménynek számít-e. A határozottan igenlő válaszra megígérte, hogy ha csak egy módja lesz rá, jön. S ugyan kicsit később, mint a többi vendég, de a tanácskozás első napjának délutánján valóban megérkezett Budapestre, s hozzászólásában olyan pozitív képet festett a hazai gazdasági folyamatokról, hogy az talán még meghívóit is meglepte. Egyébként is jellemző volt az összejövetelre, hogy a résztvevők egészen más hangnemben beszéltek, mint az Magyarországon szokásos. Alapvetően és radikálisan sikeresnek tartják a hat éve elkezdődött átalakulási folyamatot, s csak ezen belül hívták fel egy-egy továbbfejleszthető mozzanatra a figyelmet. Kovács László egyébként említett egy másik esetet is, amely jellemezte feladatuk különleges mivoltát. Már a meghívandók listájának publikálása után egy fogadáson találkozott egy férfiúval, kit sokra becsül. Az illető kellemetlen szemrehányásokkal illette, amiért elfeledkeztek róla, s nem szerepel a világ legismertebb magyarjainak listáján. A külügyminiszter igencsak meglepődött, ő ugyanis azt nem tudta, hogy a sok-sok éve Magyarországon élő úr nem magyar állampolgár, tehát meghívható lenne, amiként azután el is küldték neki az invitációt. (A szervezők a külföldön élő magyar és nem magyar állampolgárságú magyarokat, valamint a Ma-
Dr. Habsburg Ottó és fia, György gyarországon élő, de külföldi állampolgárságú magyarokat hívhatták meg.) A meghívandók listájának összeállítása és a találkozó elnevezésén túl ez esetben olyan döntések sem voltak egyszerűek, amelyek utóbb annak tűnhettek. Például annak, meghatározása, hol tartsák a Magyarország 2000-et, milyen nyelven beszéljenek, és miként szólítsák a résztvevőket. Nos, méltó helyszínként kézenfekvően kínálkozott a Parlament, de az talán furcsa lett volna, ha a törvényhozás padsoraiban tanácskoznak a meghívottak. Adva volt azonban az egykori felsőház terme, amely tükörmása a mai magyar országgyűlés által a plenáris üléseken használt varázslatos helyiségnek. Hivatalos nyelvként adódott ugyan a magyar, de azért menet közben kiderült, hogy ez az evidencia nehézségeket is rejt. Sokan voltak ugyanis a résztvevők közül, akik külföldön születtek, vagy már negyvenötven éve élnek más nyelvi közegben, s ezért könnyebben fejeznék ki magukat más nyelven, mint a magyar. Mindazonáltal ők is vállalták, hogy időnként mosolyt fakasszanak egyegy fordulatukkal, de akkor is magyarul beszéltek. Végül is a keverés vált az egyik jellemző nyelvhasználati technikává. A szakkifejezéseket, számokat, megnevezéseket szívesen említették a hozzászólók üzleti, illetve munkanyelvükön, amely a legtöbbször az angol volt, mondandójuk felhívó erejű részét azonban mindig színmagyarul fogalmazták meg. A magyar beágyazottságra jellemző
és kedves példa volt az, amikor az egyik Amerikából érkezett hozzászóló egy magyar közmondásra hivatkozott, amelyet ugyan életében nem hallott, csak ott, a felsőház folyosóján, de igencsak találónak, idézendőnek gondolt. Ami pedig a megszólítást illeti, ebben hamar közös nevezőre jutottak a résztvevők: a legtöbbször a „honfitársaim” kifejezet használták. Azt, hogy a találkozón mennyire nem a formális demonstrációkon volt a hangsúly, bizonyítja az a tény is. hogy a plenáris ülések, a nagy átfogó beszédek mindkét napon a megadott időnél jóval kevesebbet vettek igénybe. Inkább a szekciókban folyt érdemi munka. Ezek elnevezései (pénzügyi-befektetési, műszaki fejlesztés és technológiai transzfer, a magyar szellemi tőke hasznosítása) szinte mindent elmondanak az összejövetel karakteréről. A sajtó is csak módjával kapott teret. A kormány láthatóan a bensőséges hangulat megteremtésén, a különféle kapcsolatok szálainak felvételén, erősítésén fáradozott. Mindazonáltal a nyilvánosság sem maradt érdekességek nélkül. A plenáris üléseken s az újságokban is találhatott eredeti megállapításokat, váratlan gondolatokat. Soros György már említett beszédében például kijelentette, hogy szerinte két-három év múlva már az átlag magyar polgár is érezni fogja a gazdasági élénkülés kedvező jeleit. Ezt a közvéleménykutatási adatok szerint a hivatkozott állampolgár nem így gondolja, de bár ne lenne igaza!
3
Andrew Sarlós
Charles Gáti
Andrew Sarlós kanadai üzletember, akinek pénzügyi szervezésében e hónapokban épül Budapesten egy hatalmas bevásárlóközpont, amelyet majd több másik követ, a NATO-tagság ügyében keveredett vitába a magyar miniszterelnök, illetve külügyminiszter által megfogalmazottakkal. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy Lengyelország észak-atlanti tagságába Oroszország semmiképpen sem egyezhet bele, márpedig ha ez nem valósul meg, Magyarországé sem. Ezért szerinte nem érdemes túl nagy energiát pocsékolni erre a koncepcióra, inkább egy közép-európai biztonsági zóna létrehozásán kellene fáradozni. Völgyes Iván, a General Electric magyarországi konzultánsa, kinek cége immár 800 millió dollárt fektetett be az országban, meglepetésének adott hangot, hogy Magyarország maga sincs még tisztában azzal, milyen kiemelkedő a szerepe a volt keleti blokk átalakulásában. Ez az ország ugyanis az átláthatóság, kiszámíthatóság, politikai stabilitás hármas követelményének megfelel, még ha az adójogszabályok kicsit hektikusan változnak is. Szerinte az ország politikai józansága példamutató, hiszen itt a legerősebb szélsőjobboldali párt is csak másfél százaléknyi szavazatot gyűjtött. Sehova nem áramlott ennyi működőtőke, sehol nem ilyen előrehaladott a privatizáció, megvan a társadalmi béke. Jó lenne azonban, ha ilyen találkozókra gyakrabban kerülne sor.
4
Marton Kati
Határ Győző
EGY AZ ELSŐ KÉZFOGÁSOK KÖZÜL Feljegyzések, kérdések egy konferencia margójára
A Parlament VI-os kapujában Fejtő Ferenc. Idős, nem túl elegáns régi télikabátjában. A kormányőrség díszes öltözetű katonája azzal a határozottsággal jelöli ki a helyét a szűk előtérben, amely térségünk egyenruhásait BKV ellenőrtől a rend őreiig egyaránt jellemzi. „François - segítem a listát böngészőt. - Párizsból jött.” Ballagunk lassan felfelé a lépcsőn. Fejtő arcán ugyanaz a kicsit zavart, de nagyon öntudatos mosoly, amelyet 1992-ben figyeltem meg, amikor két órás késéssel érkezett a francia Nemzetgyűlés dísztermébe, a tiszteletére adott fogadásra, hogy átvegye az év legjobb politikai művéért járó nagydíjat. Fejtő semmit nem érzett az előző kapu alatti herce-hurcából. Lehet, hogy csak az én „kelet-európai” reflexeim működtek? „Kérlek, várj itt majd egy kocsival délután - fordul hozzám -, hogy odataláljak hozzátok a könyvbemutatóra.” Késő délután két
könyvét mutatjuk be az Írószövetségben, s ott veszi át a Nagy Imre-emlékplaketett is. „Itt a katonáknál várj!” - pontosítja a kérését. *
A magyar miniszterelnök beszéde érzelemmentes, összefogott, tényfeltáró. A fáradtság mögött - érezni mozgósítható erőtartalékok vannak. (Figyeltem. Végigülte a két napot. Jegyzetelt. Időnként - ritkán - kapott egy-egy komplimentet az éppen felszólalótól. Kicsit ingatta a fejét. Örült? Nem hitte? Nem lehet látni rajta. A második nap minden lényeges politikai kérdést érintő hozzászólásra reagált.) Bokros Lajos (még pénzügyminiszter) szenvedélyes és szakszerű. Árad felé az együttérzés, hisz a legtöbb itt ülő vendég pénzügyi szakember. Madártávlatból - messziről - más az ország. Egy behegedt seb lehet akár esztétikus is. De hol vagyunk mi még ettől? Folyik az operáció, érzéstelenítés
O’sváth György
André Kosztolányi és Paul Lendvai
nélkül. A régi vicc jut eszembe: „A profeszor úr mindig így operál?” ..Bocsánat, nem boncolunk?” * Alexander Lámfalussy. A kormánytagok után az első vendég, aki szót kap. Csendes beszéd. Kicsi, nem idegen nyelvre valló - tájszólás. Egy egyházi középiskola szelíd, vidéki, tudós tanára. A nagy szavakból semmi sincs a szókészletében. Érzelmi kötődése mégis nyilvánvaló. Ahogy mondja: „és akkor látjuk, Magyarország megy a szakadék felé, aztán megáll, tíz lépés hátra, újra elindul...” Valakire hivatkozik, s hogy a szakforrás jellegét jobban érzékeltesse, hozzáteszi: „ő is bencés diák volt”. * Az első igazi szónoklat a „doktor úré”. Dr. Habsburg Ottóé. Sajátosan ejti az r-hangos szavakat, magyarul raccsol. Mégis nagy taps tüzes beszéde után. Mit mondott? Hogy ő még csak 84 éves, s egyelőre az egyetlen magyar képviselő az Európa Parlamentben. De abban biztos, meg fogja még érni, hogy többen is legyenek ott magyarok. * Tavaly egy délután Bécsben Georg Táborit hallgattam. Mesélt az életéről (Anglia, az Egyesült Államok, Németország - katona, filmes, színész, rendező). Most a Burgtheater rendezője. Bent a dolgozószobájában a televíziós stáb dolgozott: inzerteket készítettek; szerepek, rendezések, találkozások - egy élet állomásait nyomon követve. Tábori nem a sikereiről mesélt, hanem a honvágy furcsa jelensé-
geiről s az első hazatérésről, mit is jelentett neki évtizedek után Budapest újra? Ízek, szagok, mondatok, viccek. A házmester ismerős, pedig nagyon megöregedett, mégis, valahogy olyan, amilyennek az emlékezet megőrizte. Tábori nagyon, nagyon lassan beszélt, talán először fogalmazta meg magának is a hazatérés élményét. „...tudod, mintha az ember egyszer meghalt volna, majd egy félreértés folytán visszaengedik a túlvilágról. Láthatja, hogy megy nélküle is minden... Senkinek sem hiányzik. És az ember boldog. Sírna, ha tudna, ha nem lenne az egész olyan természetesen köznapi.” Akik most itt ülnek vendégként egykori elmenekültek vagy elüldözöttek -, érezhetnek valami ilyesmit. Vagy most. vagy akkor, amikor először visszajöttek. Válogatás szünetbeli kérdéseikből: Miért nincs itt az ellenzék? Miért nincs itt a másik kormánypárt? (Demszky végigülte az első nap több mint a felét.) Miért ilyen kevés az újságíró? Miért olyan visszafogott minden? Miért mondta azt a miniszterelnök, hogy az itt elhangzottak (az újságíró számára) inkább háttérbeszélgetésnek számítanak? * Melléktéma: Az Amerikából érkezett egyik tudósnak üzenem. Igaza van. A két évvel ezelőtti MTK-t és Fradit bemutató írásunkból bizony hiányzik Mándi Gyula neve. Ami a másik kérését illeti - küldeni az iskolába
Szelényi Iván abból a lapszámból, amelyben az egykori alma materről szóló írás megjelent - teljesítettük. Óhaja szerint az ő nevének említése nélkül. * Összegzés helyett: hatodik éve utazom az Európai Utassal konferenciáról konferenciára. Érzékelem, hogy Magyarország egyre közelebb került (kerül) ez idő alatt - mihez is? Mondjuk a világnak ahhoz a részéhez, amelyben az egyenruha láttán az embernek nem olyan asszociációi támadnak, mint nekem a Fejtő-intermezzó után. Még valami. Bár erről nem is esett szó. Itt a Parlamentben két gesztus találkozott. A meghívóé és a látogatóé. Az elmúlt évtizedekből - nyilván mindkét félnek megvannak a maga emlékei. Valószínűleg az ellentétes oldalakról. Most meg - természetesen - mindketten ugyanannak a csapatnak a szurkolói, segítői, támogatói vagy vezetői. Hogy áll a csapatunk, Hungary, Magyaror- szág a tabellán? Onnan kintről nézve helyzete biztatóbbnak látszik, mint amilyennek mi ítéljük meg innen, belülről. Kíváncsi voltam, a mostani vendégek közül átélte-e valaki azt az élményt, amit Tábori megfogalmazott: „mintha visszaengedtek volna odaátról.” Volt, aki elmondta, igen, érzett valami hasonlót, de a többség mosolygott - „ezen régen túl vagyunk már”. Úgy látszik, a pénzemberek, politikusok nem igazán érzelmesek. M. P.
5
BUDAPEST AZ INTERNETEN
D e m s z k y Gábor
HOGY SZABADON KOMMUNIKÁLHASSUNK Megnyitó szavak egy kiállításhoz
Ez a kiállítás már megnyílt - én sok kiállítást megnyitottam már. de nyugodtan mondhatom, soha ennyi érdeklődőt nem láttam, és soha nem vették ennyire birtokba a kiállított eszközöket, mint ma délután itt a Budapest Galériában. Ez azt jelenti, hogy az érdeklődés megvan, és amikor a főváros megcsinálta a saját home page-ét, és a kiállítás mögé állt, akkor egy nagyszerű vállalkozást támogatott. A fővárosi home page bemutatkozására is alkalmas ez a kiállítás - egyébként is nagyon büszkék vagyunk, hogy megcsináltuk, és mi is jelen vagyunk a világméretű elektronikus faliújságon, az Interneten. Magyarországon először a különböző egyetemek és tudományos műhelyek kapcsolódtak be a számítógépes világhálózatba. és nagyon örülök, hogy mellettük egyre inkább jelen vannak
az Interneten a művészeti tevékenységet folytató intézmények, például az Artpool alapítvány, amelyet a főváros is támogat, és valamennyi művészeti ág képviselői is megjelentek itt. Tulajdonképpen a művészetek és az Internet kapcsolatáról is szól ez a mai kiállítás. Még egy személyes gondolat: sokkal hamarabb ért volna véget a „diktatórikus időszak”, nemcsak itt KeletEurópában, de az egész világon, ha az Internet hamarabb jött volna. Nagy érdeklődéssel figyelem, hogyan omlanak majd le az utolsó falak és tűnnek el az utolsó diktatúrák a földről, helyet adva a nyitott társadalomnak, amelyre az információk szabad áramlása jellemző, és az ellenőrizhetetlen, cenzúrázatlan információk hogyan váltják fel azt az időszakot, amelyet éppen az információ monopóliuma
jellemzett. Arra gondolok, hogy ez az eszköz, amelyet most már valamennyiünk közkincsének tudhatunk, bárcsak sokkal hamarabb jelent volna meg, és nem kellett volna nyomdagépekkel. stencilgépekkel bajlódnunk. Mindannyiunk képernyőjén egyszerre jelen lehettünk volna. Abban a reményben nyitom meg ezt a kiállítást, hogy Magyarországon is érvényesül ugyanaz az trend, mint a világban, hogy megsokszorozódnak az Internet felhasználói, és egyre többen kapcsolódnak be a világhálózatba. Azt remélem, hogy ezzel kapcsolatban egyre több jó hírről számolhatunk be, és mindaz, amit ma még jószerivel csak a munkahelyeken használunk, beköltözik a családokhoz, és olyan eszközhöz jutunk általa, amellyel sokkal szabadabban kommunikálhatunk egymással.
Köszöntöm Önöket a Főpolgármesteri Hivatal home page-én! A Fővárosi Önkormányzat megalakulása óta nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy tevékenységéről minél hitelesebb, pontosabb és gyorsabb tájékoztatást adjon az erről érdeklődőknek. E célunk szolgálatába mostantól új kommunikációs csatornát állítunk: az Internet világhálózatot. A hálózat lehetőségeinek felhasználása érdekében Budapest home page-et nyit a világvárosok polgármesteri klubja ( C L U B OF M E G A CITY M A Y O R S ) és persze minden szörföző számára. Informatikusaink folyamatosan dolgoznak azon, hogy növeljék az elágazások számát, aktualizálják az adatokat és bővítsék a hozzáférés lehetőségeit. Budapest főváros önkormányzata 1996. j a n u á r j á b a n csatlakozott a hálózathoz és el is nyerte a világ fővárosainak Internet-központja tisztjét. Büszke vagyok arra, hogy fővárosunk ma már a kibertérben is igazi világváros! A digitális tér lehetővé teszi a polgárok, városaik, önkormányzataik és intézményeik számára, hogy virtuális közösséget hozzanak létre. Ennek alapja a demokrácia, hiszen a hálózaton mindenki egyenlő partnerként vehet részt. Erre alapozva a Fővárosi Önkormányzat összes közérdekű érdeklődésre számot tartó anyagát közzé szeretnénk tenni a jövőben a Budapest Home Page publikációban. Az Internet 1988 óta felhasználóit tekintve százszázalékos évenkénti növekedési rátát mutat. Bízom benne, hogy a hálózaton hozzánk látogatók száma legalább ilyen mértékben növekszik majd és segítségünkkel egyre többen szereznek hasznos ismereteket fővárosunkról.
Üdvözlettel:
6
OTTHON, OTTHONTALANSÁG Grendel Lajos
SHMIDTÉK A KÖZÉP-EURÓPAI MÁGNESES VIHARBAN Szlovák évfolyamtársam az egyetemen azt találta mondani egyszer, hogy ha ő magyar lenne, kiugorna az ablakon. Kérdésemre, hogy ugyan miért tenne ilyen ostobaságot, előbb hímezett-hámozott. majd a végén azzal rukkolt ki, hogy magyarnak lenni borzalmas dolog lehet. Hirtelen haragom csillapodván beláttam, hogy igaza van. Magyarnak lenni borzalmas dolog, legalább olyan kétségbeejtő állapot, mint csehnek, szlováknak, románnak, németnek, zsidónak, orosznak vagy cigánynak lenni, nem beszélve az észtekről, lettekről, litvánokról, s ekkor a csecsenekről vagy az azerbajdzsáni örmény enklávéról nem is szóltam... Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha... Mi lenne, ha szlovák lennék? Ha szlovák lennék, nem tudnám megbocsátani a magyaroknak és a cseheknek, hogy a történelem során csupán 1993-ban sikerült először saját államot alapítanom úgy, hogy azt nem egy idegen nagyhatalom kegyéből kaptam. Ha cseh lennék, rettegnék a hárommillió német és leszármazottaik bosszújától, akiket apáim és nagyapáim undorító atrocitások kíséretében elűztek a szülőföldjükről. Ha lengyel lennék, nem tudnám elfelejtem, hogy a két hatalmas szomszéd, az oroszok és a németek többször is felosztották egymás között a hazámat, mint valami ementáli sajtot. Ha zsidó lennék.
meg tudnám-e valaha is bocsátani, hogy német vezénylettel elgázosították hozzátartozóim, rokonaim és barátaim nagy részét? Ha cigány lennék, a bőröm színe akkor is elárulná a származásomat, ha minden nap százszor megtagadnám. És folytathatnám a sort a végtelenségig, beszélhetnék arról, amit az angolok műveltek az írekkel, a franciák a saját nem francia ajkú polgáraikkal, és mindkét nemzet a gyarmataikon. Úri társaságban szerencsére ma nem sikk nacionalistának, antiszemitának és fajgyűlölőnek lenni. Ezt Közép-Európában és a Balkánon is egyre többen felismerik, még ha a nemzeti fundamentalizmus szájtépő. ripacskodó szószólóinak sok híve van is errefelé. Lehet. hogy mindez nyugatról barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik, vagy jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának. A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik meg őt. Hát persze, hogy nem értik. De csak úgy, ahogy ő sem igazán a Nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az. Mindig az a világ közepe, ahol éppen vagyok, de azért szeretnék ott lenni, ahonnan a legmesszebbre látni. Ennek el-
lenére van néhány dolog a világon, amely csak Közép-Európából látható. Ezeket a dolgokat, jelenségeket, tényeket, összefüggéseket csak a közép-európai ember látja, s amit lát, az olykor elveszi az eszét. A kommunista rendszer összeomlása előtt és azóta is tengernyi cikket, tanulmányt, monográfiát írtak Közép-Európáról. Ennek a gazdag irodalomnak, valamint a saját bőrömön tapasztaltaknak köszönhetően, az alábbi tudást szereztem Közép-Európáról: 1. Közép-Európa a kontinensnek az a régiója, amely mind a négy égtáj felől bármikor meghódítható. 2. Közép-Európát a közép-európai ember lakja, de területén igen gyakran állomásoznak idegen hadseregek alakulatai. 3. A közép-európai ember a dolog jelentőségét messze meghaladó mértékben érzékeny a származására és a nemzetiségére. 4. A középeurópai embert rendszeres időközökben, valamilyen történelmi algoritmus szerint meghódítják, de mondhatnám úgy is, folyamatosan megerőszakolják. 5. A közép-európai ember ezért hajlamosabb a szorongásra és a paranoiára, mint a nem közép-európai. 6. KözépEurópa egy ideje kis államokból áll. ezért a közép-európai emberek között több a klausztrofóbiás, mint másutt. 7. Ezek a kis államok szegények. 8. A közép-európai bennszülöttek identitása az elmúlt het-
7
ven-nyolcvan évben folyamatosan sérült. 9. A közép-európai ember is szeretne sikeres, gazdag, elismert és boldog ember lenni, de erre éppen otthon nyílik a legkevesebb esélye. Engedjék meg, hogy ezek után sorra vegyem a téziseket, és szemléltető példákkal illusztráljam, miképpen jelennek meg ezek a történelemben és a legmaibb valóságban. Vegyük például az egyik kassai Schmidt családot a sok kassai Schmidt család közül. Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Csehszlovákia területét, a már nagyon öreg Schmidt bácsi így szólt a már ugyancsak élemedett korú Schmidt nénihez: „Kimentek az oroszok.” „És kik jöttek be?” - kérdezte Schmidt néni, aki nem olvasott újságot, és nem nézett tévéhíradót. „Senki sem jött be” - felelte Schmidt bácsi. „Az lehetetlen. Ezt nem hiszem” - mondta Schmidt néni kategorikusan. Amikor még nagyon fiatal házasok voltak, és büszkék kassai származásukra, mert Kassa a régi Magyarország egyik legszebb városa volt, egy napon Schmidt néni rémülten újságolta ifjú párjának, Schmidt bácsinak: „Képzeld, bejöttek a csehek.” Schmidt bácsi fiatal volt, előtte az egész élet, senkitől sem félt még, legkevésbé a csehektől. „Ha bejöttek, majd ki is mennek” - mondta. A történelem igazat adott neki. „Bejöttek a magyarok. A mieink” - mondta húsz évvel később, egy borongós őszi napon. Kitört a második világháború, és ahogy közeledett a front a Kárpátokhoz, egy napon bejöttek a németek. A német megszállás fölháborította Schmidtéket, mert az akkori Magyarország a náci birodalom háborús szövetségese volt, s egy szövetséges államot megszállni nagy gyalázat. De a németek még meg sem melegedtek a városban, már menniük is kellett, vissza nyugat felé, ahonnan jöttek. A németek kimentek, az oroszok bejöttek. Aztán az oroszok is kimentek, de
8
csak a hadseregük, s húsz év múlva már jöttek is vissza, hogy még további húsz évig in maradjanak. Schmidték ízig-vérig közép-európai emberek. Hosszú életük során kétszer voltak magyar és kétszer csehszlovák állampolgárok rövidebb-hosszabb ideig, végül szlovák állampolgárokként hunytak el nemrégen. Belekóstoltak a demokráciába, a fasizmusba és a kommunizmusba. Őseik németek voltak, akiket a középkorban telepített le valamelyik Árpád-házi uralkodó. Magyaroknak tartották magukat, de fölöttébb büszkék voltak polgári és német származásukra. Később, a kommunizmus beköszöntével erről is. arról is el kellett feledkezniük. A kommunista Csehszlovákiában német eredetű, polgári származású magyarnak lenni a lehető legrosszabb ajánlólevél volt. Minden tíz évben népszámláló biztosok faggatták a nemzetiségük felől. Schmidt bácsinak egyszer aztán elege lett a macerából. „Döntse már el végre, hogy szlovák nemzetiségű-e vagy magyar” - sürgette valamelyik türelmetlen biztos. ,,Egyik sem” mondta dühösen Schmidt bácsi. ..Kassai nemzetiségű vagyok.” El is vesztene az állását hamarosan, s még örülhetett, hogy nem csukták börtönbe. A közép-európai embert a huszadik században akármiért meg lehetett erőszakolni. Ha szegény volt, azért, ha gazdag, azért: ha magyar volt. szlovák, cseh vagy lengyel, akkor azért: ha zsidó volt, azért, ha keresztény volt, azért. Hogy kit és miért, az másfél-két évtizedenként változott, de néha sűrűbben. Nem is közép-európai polgár az. akit az életben legalább egyszer valamiért meg ne erőszakoltak volna. Amikor az első világháborút követően megalakult a Csehszlovák Köztársaság, a magyarok által lakott területein földet osztottak. De a földet nem a helybeli magyar nincstelenek kapták, hanem a távoli északról odatelepített szlovákok, hogy gazdálkodja-
nak és megbontsák a magyarok túlsúlyát azon a vidéken. Az őslakosok nem véletlenül hívták kolonistáknak az újonnan jötteket. Amikor 1938-ban visszajöttek a magyarok, a kolonisták zömét elűzték. 1945-ben a kolonisták visszajöttek, és nagyon sok magyart elűztek a szülőföldjéről. Schmidték előre látták az impériumváltozásokkal járó veszélyeket, és megpróbáltak védekezni ellenük. Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk. hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt. Minden eshetőséggel számolva nagyobbik fiát szlovák, a kisebbiket magyar iskolába járatta. A szlovák iskolákat végzett fiú szlovák, a magyar iskolákban végzett fiú magyar lányt vett feleségül. Nem telt bele sok idő, és a két fiú engesztelhetetlenül gyűlölte egymást. A nagyobbik fiú a második világháború alatt átszökött Szlovákiába, a szlávos hangzású Kovalskýra változtatta meg a nevét, és beállt a partizánok közé, mert úgy gondolta, hogy ha választania kell a fasizmus és a kommunizmus között, akkor még mindig a kommunizmus a kisebbik rossz. A másik fiú otthon maradt, felvette a magyaros hangzású Kovácspataky nevet, s az egyik magyar náci párt tagjainak a sorait gyarapította, mert úgy gondolta, hogy még mindig a fasizmus a kisebbik rossz. A nagyobbik fiú azonkívül még azt is gondolta, hogy bár az oroszok kommunisták, azért mégiscsak szláv szív dobog a mellkasukban. A kisebbik fiú viszont úgy gondolta, nem elég, hogy az oroszok kommunisták, hanem ráadásul még pánszláv imperialisták is. A két testvér csupán abban értett egyet, hogy a demokráciák gyengék, korruptak és erkölcstelenek. Amikor 1945-ben Kassát újra Csehszlovákiához csatolták, a kisebbik fiú családjával
együtt Magyarországra menekült. Ott hamarosan választania kellett, vagy felelősségre vonják fasiszta múltja miatt, vagy együttműködik a kommunista titkosrendőrséggel. Az utóbbit választotta. Az 1956-os forradalom leverése után belépett a kommunista pártba, s a hetvenes évek elejére nagy tekintélyű reformközgazdász lett. Múltjára fátylat borítottak, de amikor a reformokat befagyasztották, őt is félreállították. Szívrohamban halt meg, önmagával meghasonlottan, aránylag fiatalon. A nagyobik fiú Csehszlovákiában maradt, karrierje egy darabig felfelé ívelt, aztán az ötvenes évek elején koholt vádak alapján kizárták a kommunista pártból, és bebörtönözték. Tíz évvel később visszavették a pártba, bocsánatot kértek tőle, s ő újra hitt a kommunizmus eszméjében. 1968-ban Dubček híve volt, és tiltakozott az orosz megszállás ellen. Megint kizárták a pártból, állását elveszítette, gyerekeit nem vették föl az egyetemre. Kigyógyult a kommunizmusból és a nacionalizmusból is. Feleségével és gyerekeivel szlovákul, idős szüleivel magyarul beszélt. Az 1989-es fordulatot nem érte meg, ő is idő előtt halt meg, akár az öccse. A két testvér gyerekei Schmidt bácsi temetésén találkoztak először. Megállapították, hogy szüleik gyönge jellemű, erkölcstelen emberek voltak. Szánalmas alakok. Ők mindent másképpen tettek volna. Mindezt tolmács útján közölték egymással, mert egyik sem beszélt a másik anyanyelvén, s idegen nyelveken sem tanultak meg folyékonyan beszélni. Középeurópai mivoltukra nem voltak büszkék, inkább szégyellték, hogy olyan országban élnek, ahol a sok megszállás után nem maradt se pénz, se posztó. Még korábban a budapesti unoka zsidó lányt vett feleségül. Amikor ennek híre eljutott Schmidt nénihez, az idős hölgy majdnem elájult, mert az ő családjukban mindenki luteránus volt, egészen a XVI. századig
visszamenően. ,,Nem baj - vigasztalta őt Schmidt bácsi. - Lehet, hogy egyszer még ez is jó lesz valamire. Inkább örüljünk, hogy végre szabadok vagyunk.” ,,Most már minek? - replikázott Schmidt néni. - Nemsokára úgyis meghalunk.” Amikor az egyik unoka először repülte át az Atlanti-óceánt, megrendülve tért vissza Amerikából. Kint döbbent rá, hogy Közép-Európa a földkerekség egyik legjelentéktelenebb peremvidéke. Sok kicsiny, önmagában életképtelen országocska, természeti kincsek alig-alig, a felének tengere sincs. Amelyiknek a partjait mégis mossa tengervíz, az sem megy vele sokra, mert ezek a tengerek elférnek egy méretesebb fürdőkádban. Kedvezőtlen geográfiai fekvésük megfosztotta őket attól, hogy kirabolják az Európán kívüli kontinensek természeti kincseit. Nem állhatott módjukban gyarmatosítani távoli országokat, kiirtani az indiánokat, s a maradékot rezervátumokba terelni, nem hurcolhattak be fekete rabszolgákat, akiket majd fölszabadíthatnak, az expanzió gyönyöreiben sosem volt részük. Legföljebb egyik-másik szomszédjuk rovására voltak rövidebb-hosszabb ideig erősebbek. Schmidt bácsi unokája élt a gyanúperrel, hogy a szomszéd népek nem azért utálják az ő népét, mert az egy időben elnyomta őket, s az ilyesmi igazságtalanság és gyalázat, hanem azért, mert nem nekik, a szomszédoknak adatott meg az elnyomó szerepe. Eszébe ötlött, hogy talán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában mindenki angolul beszélne. Egyrészt mert az angol világnyelv, másrészt se nem német, se nem orosz. Vagy pedig egyáltalán nem beszélnének sehogyan sem. Közép-Európában úgyis egyre kevesebbet beszélgetnek az emberek, és úgysem hallgatja meg senki sem a másikat. Egymás értésének talán éppen a
SCHMIDTÉK A KÖZÉP-EURÓPAI MÁGNESES VIHARBAN beszéd az akadálya. S így legalább a szavaikba akkumulált agresszió is értelmét és irányát veszítené. Természetesen Közép-Európában nemcsak Schmidtékkel találkozhatunk. Élnek itt szép számban magyar származású magyarok, szlovák származású szlovákok, cseh származású csehek, lengyel származású lengyelek is. Nekik sem volt könnyebb egy fikarcnyival sem. Én is kiugornék az ablakon, ha szlovák lennék, mondtam annak idején a kollégámnak. Akkor ugorjunk együtt, mondta, de ne innen, a tizenegyedik emeletről, hanem talán a földszintről. Onnan meg minek? Most pedig, huszonöt évvel később, amikor már minden megszálló megunt bennünket, nem találjuk a helyünket se az ablakon belül, se kívül. Mára vagy teljesen elvesztettük az identitásunkat, vagy többféle identitásunk is van, ami megint csak nem normális állapot. Ha valaki nem találja a helyét. akkor vagy ő nincs ottan, vagy a hely nincs többé. Musil, Kafka, Gombrowicz. Danilo Kiš és mások jól ismerték ezt a bizarr közép-európai létérzést, s a középeurópai író nehezen tud szabadulni tőle.
„Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk” - írta Ady Endre a század elején. Egy másik versében pedig ezt: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték. / »Sohse lesz ez másként, így rendeltetett«, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyújtózott a vén mihaszna / És elrohant tőlem kacagva.” Írhatta volna akár ma is.
9
Balla Zsófia
A DARÁZS FÉSZKE Vonódsz két folt, két hely között, végigver rajtad ág, bozót, fújtatsz hasmánt a húrokon, esküszöl hegre-földre. (Ottvágy) sem vagyok hódítóan fiatal. Lakom, nézem, főzöm. szeretem. írom. Néha fölkerekedek, és elutazom Kolozsvárra, néhány hétre, néhány hónapга. Aztán vissza. Egy Budapesten élő kolozsvári. Mint az órainga. Valaki üt-ver, rombolódik belül, mutatja a helyét és az időt is. Halálugrásnak érzem az otthontól való elrugaszkodást. így utólag és még а levegőben; bizaSzívet cseréljen, aki hazát cserél - egyre inkább belátom a költő igazát. ha most arra a kérdésre kell válaszolnom. milyen két város, két haza közön ingázni. A hely. ahonnan kilendültem, háromnevű: Kolozsvár. Cluj. Klausenburg. Az egy kor gazdag, ma hányaton sorsú Kincses Kolozsvár főként szellemiekben, történelemben és nevekben bővelkedő. Az országrész, melynek fővárosa, szintén több nevet visel: Erdély, Transylvania. Ardeal, Siebenbürgen.* Nékem egyszerre volt többféle kultúrával, hagyománnyal és hitfelekezettel kibélelt fészek és egysorsú, monolit szocialista betonból öntött cella. A hely, ahova leszállni igyekeztem, s ahol többnyire élek, az Budapest. Egy szép, zárkózott, középkorú férfi. Kissé enervált, látja, deresedik a halántéka. Okos, művelt, picit feslett és katonás. Nem taszít el és nem ölel magához. Azt mondja, rajtam múlik minden. Ez a nehéz: én Kolozsvár * Százötven évig, 1711-ig önálló fejedelemség. - Kolozsvár, Mátyás királynak és Bolyai Jánosnak, a matematikusnak a szülővárosa, két és fél évszázadig a fejedelmek, polgárok, mesteremberek és egyetemek városa. S bár az elmúlt évtizedek otromba népesedéspolitikája következtében ma ipari központ, százezres peremkerületekkel - ma is tizenegy egyeteme. főiskolája, két operaháza van...
10
gyok bűntudattal? Aki - többé-kevésbé - elment vagy el akar menni, ehhez a lépéshez keresi az érveket, a magamentést. Aki nem megy, pozíciójához keres erősítést, talán maga is hajlana a változtatásra, és nagy vehemenciával, az elmenők iránti agresszivitással vezeti le a sanyarúnak érzett élet fölötti bánatát. Otthon mintha a kudarcaira és kifosztottságára is büszke lenne az ember. S ha már nem lehet nyugodt polgár, akkor próféta lesz. De a prófétaság egyirányú, abból nincs visszaút.
Otthon, Kolozsváron A legmagasabb ház a Malomárok fölött, a miénk
meim, az erdők, a lakásunk, a bútoraink, a magnószalagjaim, a képek. És akkor most, hogy onnan nagyjából eljöttem - most elveszítem magam? El? Nem? Ez most nékem az igazi kérdés. Megváltozik-e a beszédem, a nyelvem Budapesten? Az eszem járása?
kodván, hogy elérem a biztonsági hálót vagy a túlpartot. Különösen akkor igaz ez, ha valaki ennyire megátalkodottan lokálpatrióta, mint én, Kolozsváron. Azt mondják, egy hely tesz azzá, aki vagyok. A kolozsvári, a kisebbségi nyelv más nyelv, másképpen alakul, mások a nehézkedései. Valami ellenében is él. Évtizedekig azt gondoltam, hogy Kolozsvárból vagyok; tőle ilyen a gondolkodásom és az, amit írok. Hogy kívüle van ugyan számomra hely (sőt! kívül tágasabb!...), de kívüle nem kerülnek helyükre a dolgok; hogy a gondolkodásom és értékrendem alapjait jelentik a tornyok, a barátaim, a tanáraim, ami itt velünk történt, a szerel-
...hol néhány telefonszám köröz majd ön-feledten. (Amikor majd az Új Világban) Azt hittem, kitaláltam valami nagyszerű dolgot. Két színhely, és én: hol itt, hol ott. Azt hittem, hogy diktatúra múltán nem kell mindent fölszámolni, otthagyni és kivándorolni ahhoz, hogy itt is lehessek. Van virág, melynek a földben is, de léggyökere is nő. Kolozsvár a megtartó föld, és Budapest az éltető levegő. Az e kettős életre vonatkozó szerkesztői kérdés mintha darázsfészekbe nyúlt volna. Szokatlanul nehezemre esik erről beszélni. Megfigyeltem, ez mindig élvezhetetlenül aktuális, fájdalmas, maró, behegedni nem tudó téma, bármilyen módon essék róla szó. Bizonyára tele va-
Megérkezni haza a Királyhágónál szoktam. A megnyíló völgyek, erdők, boglyák hosszan, mint egy ölelés. Fáj, fáj. A falvak szegényen, mint mindig, és kivilágítatlanul, csakhogy már Cola-reklámosan. És a Város: sötét és ismerős. Féltékenyen nézem, hogy élet van benne, akkor is, ha nem vagyok itt... Boldogító és lesújtó érzés. Az emberek mennek valahova, haza, látogatóba, színházba. A vendéglőkből kihallatszik a zene. Nem étterem, hanem vendéglő. Ahogy hazaérek, másképpen beszélek... Még járnak a trolik, a Kálváriánál zörögve fordul ki az útra egy piros-fehérre marlborózott villamos. Kapunk előtt újabb darab hiányzik a járdából: most látom, milyen mocskos és elhasznált a lépcsőház; az udvaron betöredezett alagsori ablakszemek, Hodorék lakása most üresen áll... A lépcsőfeljáró elején ott a postaládánk, rajta a nevünk, bedugom az ujjam, van-e levél, nincs, honnan lenne; poros. B. néni lefeküdt, a többiek tévéznek, villog a kék fény, tőszomszédunknál zubog a kazán. A kulcsom fordul, az ajtóról mállik a festék, jól látszik a zárnál a 82-es karistolás. Az előszobában ott az amaryllis, a pálma, a folyóiratok, a Hetvenhét magyar népmese, aputól kaptam 1958-ban, meg a brosúrák, ami nem fért a szoba polcaira, mintegy négyezer könyv itthon. Pakolok az előszobai ládára, benne most is kompótok (nem befőtt), be a szobába, végigfutok, milyen sötét van itt, a tálaló fiókjából előkapok két körtét, így is ólmos a fény, gyenge az áram. elszoktam tőle. A fürdőben tele a kád. azt jelenti, csak éjjel folyik rendesen a víz. Az íróasztalban ott az olló,a
11
tollak, a papírok, a kisfiókban az igazolványok, gyorsan előkapom: most ez vagyok. Megjöttünk. A hatvanas évek végén mennyi kamaszdühvei és önérzettel figyeltem rokonaim kivándorlását! Az átmeneti politikai nyitással sok jó könyv, folyóirat bejött Romániába, remek előadások, lehetett utazni. Figyeltünk, habzsoltunk, készültünk zenésznek, írónak, néprajzkutatónak, színésznek, rendezőnek, filozófusnak, mérnöknek, papnak ki-ki. A kultúra az egyetlen esélyünk - ez egzisztenciális tapasztalat. Aztán, a többi tapasztalattal (az ország másik sarkába való kötelező kihelyezéssel, büntetésszerű katonai szolgálattal, titkosszolgálati le- és kihallgatásokkal, különféle megaláztatásokkal, letiltásokkal) gazdagabban, mintegy másfél évtized múltán e készülődők közül sokan elhagyták szülővárosukat, országukat, a Dacia Felixet, a Boldog Dáciát... Minden harang megkondulna a lélek vélem harangozna (Retro-ballada) Sohasem mondtam a barátaimnak, hogy ne menjenek el; rettenetesek voltak a történeteik. Pedig iszonyú szenvedés volt minden effajta bejelentés, homályos várakozás,
12
1993. június 6. Könyvhét Budapesten
minden búcsúbuli, minden szétszedett lakás, minden állomásra kikísérés. a nehezen jövő-menő, gyérülő levelek, az otthoni, egyre súlyosabb terhek. Mintha egy nagy fagerendát vinnénk, minden egyes kiállóval egyre nehezebb azoknak, akik még nem, és egyre inkább érezhettük, nem lehet ezt bírni... S ami elől a többiek menekültek, a hazugság és a félelem szövevénye, mintha őket igazolná, egyre kuszább lett, egyre fojtogatóbb. Mintha folyton temetnénk - ez volt a nyolcvanas években Erdélyben, Szatmárban, Bukarestben. Temettünk is, igaz, sokan öngyilkosok lettek, alkoholisták, belehaltak, vagy a titkosszolgálat vitte őket halálba. Az elmentek nevét nem volt szabad sajtóban leírni, csak minket kihallgatva emlegették őket nyilvánosan a tisztek és a pártelvtársak... Megbiztattam magam a maradás és az ellenszegülés verseivel, hogy: Mégis! Mindennek ellenére élni fogunk. Sirattam az elmenőket, attól féltem, hogy majd semmire sem emlékszel. Írtam magam megkövesedett fának, reméltem, hogy valaki
véle élni. ó, népem / e világra meghív. Biztattam magam, hogy aho-
gyan élek, az a hazám. Tudtam, hogy bőrömön örökre ott a heg, mindegyikünk bőrén, bármi következzék. Amíg a diktatúra tartott, nem bírtam otthagyni a többieket, különösen a keserű végjátékban nem - de senkitől nem fogadtam volna el ezt föladatként. Magamnak mondtam -
mert csak magának szabhat meg va-
lamit az ember -, hogy ha elmegyünk mind egy szálig, / hogy éljünk, legalább a halálig, / nem lesz kik föltámadjanak. Így írtam 1989. november 9-én. Nem sejthettem, hogy másfél hónap múlva negyvenhat tüntetőt lőnek le szülővárosomban. A város most él, tele van fiatalokkal. Sok tehetséges ifjú író könyve jelent meg. Van föltámadás, staféta. Amikor végül partot érsz, hullámrágottan, de élsz, (Levél) akkor egy igazi, világhíres és jóltáplált orvosprofesszor Budapesten tíz perc ismeretség után azt kérdezte, hogy nem érzem-e magam hazaárulónak. Mert mi lesz az erdélyi magyarsággal, ha mindenki - félig is elhagyja Erdélyt? - Nem, nem érzem magam annak. De ha gondolja ajánlottam föl -, szívesen átengedem öt-hat évre kolozsvári lakásomat annak, aki ott akar vitézkedni, cserében
nekem sem kell Pesten 23 négyzetméteren, romházban lakoznom, hanem itt, Budán... Erdélyinek lenni az talán mégsem életre szóló büntetés, és Kolozsvár sem Kharon ladikja. Negyvenkét évig éltem a nemzetiségi paradicsomban - ha gondolja a professzor úr, cserélhetünk. A szakmájának élő doktor felfogásában ugyanis erdélyinek lenni missió. Valami elvont eszme vagy politikai elgondolás nevében tartani kell ott a frontot, minden áron. Mondjuk, az én életem árán is. Ő igazán értette volna, ha elmondom neki, hogy 1975-ben a legjobb kolozsvári klinikán, amikor majdnem ottmaradtam egy műtétben, a gyermekem meghalt, és soha többé nem is lehetett gyerekről szó, nos, akkoriban kettesével feküdtünk az ágyban, fejtől-lábtól... De a város másik nagy szülészetén még 1993-ban is csak egy hidegvizes csapnál lehetett mosdani, derékig, a kórteremben. Nem volt egyetlen zuhany sem mintegy hatvan asszony számára, aki bírt, elment a kazánházba, hogy ott valahogy deréktól lefele is... Miért kell minden szenvedést, minden történetet felmondani, miért kell magyarázkodni, hogy mibe fárad bele valaki, miből lesz egyszer csak elege? Aki a végvárba szüle-
tett, az dögöljön meg a vártán, nem érdekes, szeretne-e inkább mással foglalkozni, nem fontos, hogy fázik-e, éhezik-e, kap-e útlevelet, beutazást, hozzájut-e könyvhöz, folyóirathoz vagy sem? Ha belepusztul - akkor nem állta meg a helyét? És ha lenne ilyen össznemzeti érdek - miért nincs váltás?... Miért nincs pihent lakosság?... Az utóbbi ötven évben hol a békeharc, hol az osztályharc, hol a többségi nemzeti állameszme nevében követeltek mifelénk az egyes embertől lemondást, áldozatot. Ebben a fölfogásban nincs egyéni élet, nincs individuum, nincs senki, csupán a nagy, kollektív apparátus. S most egy újabb, ezúttal nemzetiségi ideológiáért kellene az egyéni életnek szünetelnie? A legnehezebb éveket otthon töltöttem, saját elhatározásomból. És azt gondolom, most már civil lehetek, magánszemély, és azzal kívánok foglalkozni - miképpen a professzor úr is -, amit a legjobban szeretek. Nem azt válaszoltam a híres embernek, hogy egy jómódban élő.
Az 1994-es könyvhéten - balról jobbra: Várady Szabolcs. Orbán Ottó, Zelki János. Ferencz Győző, Balla Zsófia. Bodor Béla, Parti Nagy Lajos
szükséget nem szenvedő ember ne utasítson mást arra, hogy nélkülözésben, állandó nemzetiségi fenyegetettségben, viszonylagos elzártságban éljen. Egy okos barátom válaszolt akkor este néki: a legtöbb ember ott szeret élni, ahol született. És ha elhagyja szülőhelyét, minden bizonnyal alapos oka van rá. Amikor minden elveszett, s pont Így van minden egyben... (Levél) Változatlan a kolozsvári piac a figyelő, kék skarabeusszemben. (Pater Noster) A tárgyak. Ahogy forgok Kolozsváron, most mit is vigyek. Néhány fénykép, egy-egy edény, csésze. A téli csizma. Ez a kétkötetes összkiadás jön. az első kiadásúak maradnak, itt több a hely, és kell, amikor itthon leszek... Kell a szótár itt is. ott is. egy ilyen életmódhoz sok pénz kellene, dupla könyvtár, ez nagyon hiányzik, a könyveim. Kéne Apu képe a falról. De ezt a lakást sem akarom megbontani: kell egy hely, ahova hazajöhetek ebben a városban, megvan az ágyam, az író-
13
asztalom, kis fiókjában a címkéim a kolozsvári postacímmel, fiókjaiban a levelek, a szülők kitüntetései, az elemi iskolai emlékkönyv a rajzokkal meg a rokonok képei, érettségi kártyák, a kottatár! Bent a zongora egyre lehangoltabb. Eljátszom egy zsoltárt, az ujjaim is rozsdásak. Fölhívom Sz. J.-t. Hallom a hangján, hogy örül, másnap elsírja magát: úgy hiányzol. Nekem is sírnom kell, ahogy átölelem, vonulunk be a könyvekkel, szőttesekkel zsúfolt lakásba, a szobájában hopp, ez az én helyem - karosszékem! Minden megvan, és mégis, minden elveszett. Elveszett a gyermekkorom óta ablakból látott kép: a régi tetők fölé most egy beton bankház és egy gigászi betonkereszt magasodik. Lassan kifordul a díszlet magából, szülővárosom képe átalakul, de nem a csinosodás. hanem a mocsok, a romlás. a betonfedők és az újgazdag kérkedés irányába. És egyre falusiasabb ez az egykor nagyvilági város. Mire elindulok, haza. Budapestre. már néhány nap. hét. hónap otthonlakás van mögöttem. behúzom a 82-ben összekaristolt ajtót. 89-ben derült ki, hogy akkor (82-ben) szerelt be lehallgató készüléket a biztonsági szolgálat. Indulásig megnéztem már a színház előadásait, fölkerestem és elköszöntem (hányadszor?) a barátaimtól, bejártam a boltokat, elintéztem néhány dolgot a még mindig szocialista jellegű adminisztrációval. A kocsi megfordul a téren, minden ház, utca, fa, híd egy-egy történet, nem is értem, miért megyek most el, mikor itt lakom; a múltját, a kincsét nem hagyja el az ember; boldog, akinél az adott és a választott egybeeshet. Próbálok kétfele élni. Azt írommondom, ami vélem-bennem Kolozsváron, e városból, e város által történt. De csak itt, Budapesten, a házsorok közt megnyíló égdarabra pillantva tudom zaklatottság és szorongás nélkül elgondolni. A megidézéstől minden erős és pontos, fölfokozottan érzékletessé válik. Az emlékezet körbenyaldossa tárgyait, forog, keres. Egy papírdarabkára jegyezgetem, mit kell legközelebb elhozni, megnézni, miben...
14
Ha Budapestnek válla lenne, szőrös melle, odafúrnám a fejem: hja. de jó itt lenni, - suttognám. Budapest) Egy harmadik életforma ez. boldogan, ahol épp vagyok, a másik város többé-kevésbé sajgó hiányával elegyesen. Veszítés meg ígeret. A Délvidékről Budapestre jött barátaimmal tudunk nevetgélni ilyenformán némely pesti sirámokon. Meg csodálkozni, hogy lehet úgy élni. hogy valaki nem ért se szerbül, se románul... Elmenetelkor nézem a gótikus fenesi templomot, a hazakat Kőrösfőn. a paniti hágó mögötti tájat, a gyerőmonostori kitérőt, a Körös-völgyét és a Király-hágóig sírok, rejtegetem a barátaimtól is a torkomra csurgó könnyeket. Azoktól, akik egy-egy ilyen útra Budapestről velem jönnek. .Azok közül valók többnyire. akikkel, akikén Budapesten lennem, élnem érdemes. Egy, a hanyatlásában is gyönyörű nagyváros, egy lélegző, gazdag irodalom és a barátaim - ez az! kedvesek, okosak, csipkelődők, fáradtak, gürcölők, zseniálisak. Ők vagyunk. Két szárnyam van. két kezem, két városom, két fülem, van jobbik eszem. Harmadikul az egyensúlyi részek: a szájam. a szívem, s amit még Isten a boldogulásomra adott. Megérkezni Ártándra szoktam. Az ideúton még az egyre szegényesebbnek tűnő keleti országrészeket nézem: milyen gondozottak... az út is érezhetően jobb... A határon baj nélkül jöttünk volt át, de a gyomorgörcs soha nem fog elhagyni. Hihetetlenül civilizáltnak tűnik ideát minden. Az országjelzés láttán mélységes, dobbanó megkönnyebbülést érzek, mintha a megmenekülését. Hogy megint kikerültem onnan, ahol semminek sincs ismerhető kimenetele, csak a terep jó ismeretében lehet hozzávetőlegesen megsaccolni - és ügyeskedni, vég nélkül, fáradhatatlanul. Kikerülni abból, hogy más mondja meg, mi vagyok: magyar anyanyelvű román, erdélyi magyar, magyar zsidó, a hitközségnek hitehagyott, a szabadgondolkodónak hívő, ezen kívül: elvált, gyermektelen, asszony, liberális, értelmiségi... Jövök. Megyek. Hogy ezek mindegyike lehessek. És még több is. A darázs fészkében lakom.
K. Lengyel Zsolt
AZ E M E
Búcsú Szabó T. Ádámtól
»Kaszálómba van egy nyírfa, s az alatt van három árva, Három árva talpig gyászba, három árva talpig gyászba.« (Moldvai csángó népballada, Kallós Zoltán gyűjtése Lészpeden, 1970) Palástolatlan szégyenünk, hogy azt hittük: életbevágó dolgokkal bajlódunk. midőn egyidejűleg pályatársunkat elragadja a halál. E sorok írója ezentúl mindig szemlesütve idézi fel magában 1995. december 7-ét, amely napon Szabó T. Ádám nyelvész és művelődéstörténész Budapesten, „közös anyanyelvünk fővárosában” kegyetlen hirtelenséggel és koraisággal eltávozott az élők sorából, a megváltoztathatatlan megszokására kényszerítve szeretteit és híveit. elsősorban feleségét és három kisiskolás gyermekét, lányát meg két fiát. 1946. március 12-én született Kolozsvárott. Nyelvészeti tanulmányait 1964-ben szülővárosában, „közös gyökereink városában” kezdte meg, emigrálását követően 1969 és 1978 között Hamburgban és Helsinkiben folytatta, végül 1979-től 1981-ig Groningenben fejezte be. A hanzavárosbeli és a holland egyetemen óraadóként, illetve docensként is működött. A nyolcvanas évek legelején második házassága révén letelepedett Budapesten, ahol 1981-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvtörténeti és Dialektológiai Tanszékén tudományos munkatársként dolgozott. Közben
Szabó T. Ádám és édesapja, Szabó T. Attila 1986-ban (Kiss Gábor felvétele)
LKEDETTSÉG SZÓSZÓLÓJA
15
vendég-előadói megbízatásokat vállalt a finnországi Joensuuban és a Heidelberg mellett székelő Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde évi konferenciáin. Tanári képességeivel a közelmúltban megismerkedhettek a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem nyelvtörténet szakos növendékei is. Amilyen változatosan alakult élete, olyan sokrétű és sokszínű volt munkássága. Az első és mindvégig döntő, mindenkor nyíltan és hálásan emlegetett lökést pályaválasztásához édesapjától kapta, Szabó T. Attilától (1906-1987), az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kolozsvári megalkotójától, a XX. századi magyar nyelvészet kimagasló alakjától. Megfelelőképpen alakult kutatási területe, amelynek központjában a korai magyar irodalmi nyelv, a magyar nyelvjárások szerkezete és irodalmi értéke, valamint az erdélyi történeti hely- és személynevek vizsgálata állott. Décsy Gyulá-
16
Kolozsvár
nál, hamburgi professzoránál elkészített, 1977-en a wiesbadeni Harrassowitz kiadónál megjelentetett disszertációjában feldolgozta az 1466-os Müncheni Kódex szókincsét; e munka újabb változatát 1985-ben közzétette a budapesti Európa Kiadó Müncheni Kódex (1466). A négy evangélium szövege és szótára című kiadványában, amelyet maga rendezett sajtó alá. Még Groningenben látott hozzá, de Budapesten fejezte be és adta közre 1981-ben az ELTE Névkutató Munkaközössége megbízásából Kolozsvár és környéke helyneveinek történeti-etimológiai vizsgálata 1. A-E című, adattárral ellátott kis várostörténetét, két évre rá pedig az ELTE Magyar Személynévi Adattárak sorozatában egy ismeretlen levéltári forrást ismertetett Kolozsvár és Felek adóösszeírása 1750-ből címen.
A filológiai alapkutatások, vagyis a szorosan vett szakmai teendői mellett időt s erőt áldozott magyar szépirodalmi és népköltészeti értékek külföldi megismertetésére; többnyelvű lévén - beszélt, írt, értekezett még finnül, németül és románul is - személyes tapasztalatok győzték meg e közvetítésmód értelméről. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának önálló kiadványává szerkesztette (Czegei Wass Albertné) Siemers Éva német fordításait a Moldvai csángó és erdélyi népballadák tárházából, leközölve a darabok magyar eredetijét is; a Simon Curtis, Alan Dixon és Neville Masterman fordítói hozzájárulásával ugyanabban az évben létrejött Transylvanian Folk Ballads kötetet Kabdebó Tamással együtt gondozta a manchesteri Albion kiadó fejléce alatt. Másik hasonló jellegű, nyomtatásban olvasható munkája, az Ady Endre tizenhárom verse magyar-
német-finn nyelven és finn magya- sével. amelynek utolsó. LII (1947) végül is mégsem került közelebbi rázatokkal Joensuuban látott napvi- 1-4. füzete a romániai kommunista kapcsolatba a Kolozsvárott 1991-től lágot 1979-ben, Siemers Éva és An- hatalomátvétel kezdetén Szabó T. újra megjelenő Erdélyi Múzeumna-Lüsa Alanko segítségével. Attila felelős szerkesztősége alan mal. Ezért új lapot hívott életre, a Könyvalakú művein kívül számta- küldetett zúzdába. Ádámhoz a sors Magyar Múzeumot, amelynek 1991lan tanulmányt, közleményt, könyv- kegyes volt, meg nem is: különböző től 1993-ig általa szerkesztett három ismertetést közölt, zömmel magyar- érzékenységeket legjobb belátása évfolyamán meglátszik, hogy körüországi szakfolyóiratokban, kultu- szerint kiegyenlítő, példaszerűen ki- lötte megritkult a tetterősen támogarális lapokban és újságokban, de tartó toborzása eredményeképpen tó társak sora. Túl erős volt a határendszeresen külhoni magyar és 1990-ben napvilágot látott az ELTE ron inneni és túli rendszerváltozás más nyelvű időszaki kiadványok- Bölcsészettudományi Kara és a bu- értelmiségi köröket megbolydító, a ban, tanulmánygyűjteményekben is. dapesti Magyarságkutató Intézet ki- hajdan együvétartozókat szétválaszEgykor az Új Látóhatárnak is mun- adásában az Új Erdélyi Múzeum el- tó hatása. katársa volt, az Európai Protestáns ső évfolyamának 1-2. füzete. EkAz Új Erdélyi Múzeum beindítáMagyar Szabadegyetem pedig az ő korra azonban végre Kolozsvárott is sakor és megszűnésekor szembeérdemi közbenjárására és nyelvi út- lehetőség nyílott az Erdélyi Múze- szökően nyilvánult meg Szabó T. mutatókat tartalmazó előszavával um-Egyesület és egykori közlönyé- Ádám egyik legjellegzetesebb tuadta ki 1988-ban Lakatos Demeter nek feltámasztására. Így az elkésett lajdonsága: gyakorlatias szabadel1911- 1974) Csángú strófák posz- lapindítók olvasóikat köszöntve vűsége. A liberalizmus tanát nem tumusz versgyűjteményét. egyben el is búcsúztak tőlük: a bu- hirdette agyon, mint az elmúlt fél Amikor 1987 májusában az dapesti „kettős szám már ki volt évtized magyar szellemi-politikai EPMSZ svájci konferenciáján, pél- szedve, amikor Romániában a forra- életében annyian tették bőszájú dául egy emlékezetes hajókirándulá- dalom elsöpörte a Ceauşescu-rend- fondorlattal. Ő úgy terjesztette, son a luganói tavon, Ádámmal ter- szert. A szerkesztőség úgy határo- hogy átültette nyilvános ténykedévezni kezdtük az Új Erdélyi Múze- zott, hogy ezt a kötetet közreadja, sébe. Nem kérte számon másoktól, um első számait, az érdekelt jelenlé- emlékeztetőül arra az időszakra, hanem követte. Leírt, megíratott, vők és távollévők közül senki sem amikor a nagy múltú folyóiratot Ro- begyűjtött, megfejtett, megszerláthatta előre a két és fél évvel ké- mániában nem lehetett megjelentet- kesztett szóval szólt mindennemű sőbbi romániai változásokat. Sőt: ni. A folytatás azonban a megválto- kizárólagosság ellen. A maga köréakkoriban éreztük magunkat talán a zott helyzetben ismét az Erdélyben ben átérzett és megélt türelmet, nyilegtehetetlenebbnek a román dikta- élő magyar értelmiség feladata. Eh- tottságot és egyeztetői készséget túrával szemben. Ádám a Bukarest- hez a munkához viszont már most sugárzott ki. Innen eredt népszerűből irányított világnézeti és nemzeti felajánljuk segítségünket.” Ádám sége hívei, tanítványai körében, s talán innen egyes céhbelielnyomás kísérőjelenségei ek iránta táplált féltékenyközül a tudomány elnémísége és rosszindulata is. tását különösen fájlalta, Bár ritkán és csak szőrhiszen szülőföldje honismentén beszélt róluk, meretével foglalkozó bölérezhettük, hogy bensőleg csészként béklyót érzett a nehezen viselte budapesti maga kezén is, azonfelül 1-4. FÜZET V. ÉVFOLYAM akadályoztatásait, például féltette a roppant jelentőazt, hogy az illetékes miségű családi hagyaték sornősítő testület a rendszersát. Édesapja azon év márAz Új Erdélyi Múzeum váltás előtt nem volt hajciusában hunyt el, minekfolytatása landó elismerni Hamburgutána őrá hárult a feladat, ban szerzett tudományos hogy sajtó alá rendezze az fokozatát, és általában elhunyt válogatott tanulazt, hogy környezetében mányainak és cikkeinek voltak nem is kevesen, hetedik, Nyelv és település akik családi indíttatását témakörű kötetét, amely alig leplezett agyarkodásegy éven belül meg is jesal szakmai hiteltelenítélent az Európa Kiadónál. sére iparkodtak felhaszEbben az időszakban tönálni. De hát ha a filolókélte el Ádám, hogy gia, sőt a hungarológia és hosszabb távon is emléket a magyar humán értelmiállít legfőbb szellemi iráség egyöntetűen legjobbnyítójának, mégpedig az AZ AKADÉMIAI KIADÓ ÉS A KÖZÉP-EURÓPAI MÚZEUM ALAPÍTVÁNY KIADÁSA jai között tisztelte Szabó 1814 és 1818, majd 1874 T. Attilát, miért kellett és 1947 között két folyaB U D A P E S T 1995 volna éppen őneki elhallmot megélt kolozsvári Ergatnia hivatásának forrásdélyi Múzeum feléleszté-
17
vidékét? Viszonya édesapjához a nagy apák nehéz örökségének dicséretesen öntudatos vállalását példázta. Igaz, némelykor átvitt értelmű cselekedettel igyekezett megtalálni és megvédeni helyét a magyarországi tudományos életben, de ez - minden személyes hajlamon túl - válasz volt sokszor szintúgy rejtjeles mellőztetéseire és kirekesztéseire, ugyanakkor természetes hozadékként benne rejlett különleges életútjában, abban az igencsak ritka körülményben, hogy előbb Erdélyből Nyugatra disszidált, majd visszatért a pártállami Magyarországra. Aki nem ismerte közelebbről, könnyen gyanút foghatott e vargabetű láttán. Valójában azonban épp külföldi évei és későbbi rendszeres nyugati utazásai során szerzett, mindig nagyviláginak tetsző ismeretei és tapasztalatai révén emelkedett a közép- és kisszerűségek fölé. Kifinomult modorára illett volna számosabban és - úgymond magasabb döntéshozatali szinten felfigyelni. Szabó T. Ádám szakmai teljesítményeinek egyik titka, hogy alapvetően kitekintő szemléletmódban fogantak. Ez az emlékezés egy integráló személyiség emlékét kívánja megörökíteni - így, ezzel a kevésbé magyaros, de mai magyar szövegben elkerülhetetlen kifejezéssel, amelyet Ádám biztosan elnézne, ha olvashatná. Hiszen tanári, kutatói, szerkesztői megnyilvánulásaiból teljességgel hiányzott a dogmatizmus. Szélsőségektől mentes mivoltára jellemző, ahogyan anyanyelvével és a magyar nemzeti sorskérdésekkel bánt. Édesapja nyomdokain járva őrködött a magyar nyelv tisztasága fölött, de mértéktartóan és mérlegelve, tisztelve az egyéni stílust és az adott szövegkörnyezetet; nem irtotta purista hévvel az idegen szavakat, amennyiben ezeket közhasználatúnak és a magyar szavak hangrendszerébe jól beilleszkedőnek vélhette. Éppúgy nem esett nehezére elfogadni és minden adandó alkalommal kimondani, hogy a magyar nyelv sokfajta érintkezések menetében alakult ki, mintegy annak bizonyságául, hogy kultúrák egybefonódva is megőrizhetik eredetiségüket. Ádám az apai műhelyből - mint írta egyszer - „útravaló-
18
ul” hozta magával azt a módszertani javallatot, hogy „a nyelv búvárlata során” ne csak azt vizsgálja, ami „törzsökösen magyar, hiszen anyanyelvünk története az állandóság és a megújulás története”. Egy ember lexikont írt című. a budapesti Háttér 1986-1987/1-es számában megjelent beszámolója az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkálatainak akkori állásáról így folytatódik: „Csodálatos nyelvünk állandósága a változatosságban, türelmessége az ellenséggel szemben is, hiszen a Habsburgokkal való hadakozásunk, a szlávokkal, a törökkel és más népekkel való ellenségeskedéseink közben is százával vettünk át baráttól és ellenségtől kölcsönszavakat. Megtanultuk nyelvét, megismertük gondolkodásmódját, de nem váltunk sem germánná, sem szlávvá, sem románná. A megmaradáshoz megértő türelem kell, hiszen a türelmetlen embert, nyelvet, kultúrát környezete kiveti, s előbb-utóbb maga ássa meg önnön vermét.” E felfogás jegyében viszonyult Ádám ama sorskérdésekhez is: rendszerint szembesítette őket más etnikai és vallási közösségek elvárásaival, gondjaival. A türelmesség ..egy csoport, egy kisebbség, akár egyetlen személy(iség) számára nem pusztán fontos, hanem létkérdés”, fogalmazott 1985-ben Múlt hagyománnyal. Hozzászólás egy hozzászóláshoz című, müncheni baráti felkérésre írott, máig kiadatlan kisesszéjében. „Csupán az egészséges toleranciával és némi - szintén egészséges - önvédelmi képességgel rendelkező ember, csoport, nemzet életképes.” Az „egymásra figyelő türelmesség” elvétől hajtva vált Ádám emelkedetté, a részérdekekben is kapcsolódási pontokat, felületeket fürkésző értelmiségivé, a magyar-román, magyar-szász, magyar-finn és magyar-zsidó kapcsolatok tudós és ismeretterjesztő elemzőjévé. Korántsem véletlen, hogy egyik utolsó közlésre tervezett anyagában Szigyártó Sándor színházi rendezővel beszélget a Kolozsvári Zsidó Színház tevékenységéről a második bécsi döntéstől Magyarország 1944. március 19-i német megszállásáig, amely négy év alatt ezt az intézményt a kor kérdezett tanúja szerint „a háború sújtotta euró-
pai náci hatalmi övezetben egyedülállóan sikerült fönntartani és magas művészi követelmények szerint működtetni”. Ádám fennebb idézett, baráti és munkatársi viszonyunk első időszakából származó Hozzászólásával vallotta és vállalta, hogy a mindenkori másik fél iránti tisztelet is véget érhet, mégpedig akkor, ha visszaélnek vele. „Türelmetlenül türelmes vagyok”, írta önmaga sebezhetőségének tudatában, ezért „senkit meggyőződéséért meg nem vetek, de a meggyőződése ellen prédikálóval legszívesebben nem ülök le egy asztalhoz se falatozni, se beszélgetni - másodszor. Mert hát előbb meg kell ismernünk az ideológiai szélkakasokat”. Visszaemlékezve az immár befejezett múlttá vált, tizenkét évet átfogó kapcsolatunkra, valamint 1995. áprilisi utolsó személyes találkozásunkra az Országos Széchényi Könyvtár kettőnknek legutoljára is eszmegerjesztő légkört biztosító társalgójában, képtelen vagyok szabadulni attól a benyomásomtól, hogy Ádám túl sok szélkakast ismert meg életében, ideológiait is, tudományost is, vagy éppen csak mindennapit. Világa így bonyolódott, s benne jómaga is néha. A másodszor, esetleg sokadszor tartalmas és értelmes eszmecserére alkalmas beszélgetőtárs keresése közben minduntalan határokba ütközött - ő, aki vérbeli európai utasként határok fölötti jelenségek szintjén gondolkodott és munkálkodott. Legutóbb mintha már csak határon túlról várta volna az együttgondolkodás ösztönző hatását. A Bloomingtonban hetvenedik életévét betöltő, őt egykor doktorrá avató hamburgi tanárának köszöntését a Honismeret 1995. számában imígyen zárta: „Bízunk benne, hogy Décsy Gyula rövidesen huzamosabb időre visszatér Budapestre, mert akkor - bármely vezetése is van az országnak - nyugodtabban alhatunk, s dolgozhatunk.” Most már sohasem tudjuk meg, hogy továbbdolgozva s talán több ráfigyelés közepette megtalálta-e volna nyugalmát? Úgy ment el, mint aki nemcsak megírt, hanem megíratlan műveit is ránk akarta volna hagyni, összes meg nem hallott és el nem hangzott intését a korlátoltság és türelmetlenség leküzdésére.
Sárközi Mátyás
VÁLTOZATOK EGY ÉLETRE A svájci lakás széles erkélyéről az 1500 méter magasan fekvő hegyifalu most éppen hólepte golfpályájára látni. Távolabb festői láncban sorakoznak a fehérsipkás hegycsúcsok, fölöttük ragyogóan kék az ég. George Whyte a fékezhetetlenül aktív emberek fajtájához tartozik, az imént még fenn síelt a Plain Morte lejtőin, százféle dolga és tennivalója van, csoda, hogy ezen a délutánon maradt egy lyukas másfél órája, hogy elmondja, hogyan jutott el Budapesttől Londonig, zeneművészeti pályakezdettől a kemény üzleti élet valóságán át odáig, hogy ismét művészként valósítsa meg önmagát. Andrássy út 81., harmadik emelet három. Itt élt valaha tisztes jómódban egy Érmihályfalváról Budapestre származott üzletember, a feleségével és két fiával. A kisebbik fiúban csillant meg a művészetek iránti érzék és tehetség, előzőleg a családban nem volt zenész, és Gyuri meglepte a tanárait kivételes muzikalitásával. Ötévesen, valamiféle alkalmi előadáson még a Vígszínház világot jelentő deszkáin is szerepelt. Aztán feszült és zilált idők következtek, a papa már kint volt Angliában, amikor 1939-ben Amerikából jelent meg egy nagybácsi, hogy óvó szárnyai alá vegye a mamát a két gyerekkel, és Pestről Bécsen meg Doveren át Londonba vigye őket. Hamarosan kiderült, hogy a nemrég még jómódú családfő egy fillér nélkül áll az élet zivatarában, mindent elölről kell kezdenie. Volt egy adósa Lipcsében, nagy pénzzel, több ezer dollárral tartozott. 1939-ben még érdemes volt rászánni az útiköltséget, megkockáztatni a veszélyt a lipcsei látogatással, hiszen az új londoni vállalkozás tőkét igényelt volna. Az illető úr azonban már Hitler arcképe alatt ült az íróasztalánál, rámeredt a
messziről jött hajdani üzletfelére és azt kérdezte: - Ön miféle kölcsönről beszél? („Az apám még a halálos ágyán is emlegette ezt a döbbenetes kalandját” - mondja George Whyte.) Valahogyan mégis boldogult a család. A fiúk neveltetésén semmiképp nem akartak takarékoskodni, mindketten jó magániskolába mehettek. George fél évvel később megnyerte a helyesírási versenyt. S idővel zongora került a londoni lakásba, ezt a mama spórolta össze. A budapesti emlékek fakulni kezdtek a rengeteg új benyomás hatására. De nem tűntek el teljesen. Felmerült még a múltból a Műjégpálya csillogása, a sülttök téli illata, az őszi reggel, amikor meg kellett vásárolni a színesceruzákat és be kellett rukkolni a fasori elemi iskolába. Varázsos emlékek voltak ezek, a fiúk olykor még álmodtak is a régi Pestről. (1966-ban elmentek megnézni gyermekkoruk bűvös színhelyét. A Népköztársaság útja kopott volt és szürke, a Szív utca rideg, a város idegen. Ezután a múltból más sem maradt az emlékeken kívül, mint a fordulatos és kifejező magyar nyelv, amelyhez érdemes volt hűnek maradni.) 1946-ban a családfő Berlinbe utazott, hogy ottani ingatlanait visszaszerezze, s akkor határozta el, hogy régi németes családnevén, Weiszként nem kel útra. Ugyanott, ahol az élelmiszerjegyeket állították ki, két shilling hat pennyért intézték el a névváltoztatási kérelmeket. Így vették fel mindannyian a Whyte nevet. Negyvenkilencben New Yorktól Kaliforniáig a család amerikai ágát látogatták végig, az anyai ági rokonok még 1906-ban vándoroltak ki. Milyen jól tették, hiszen a Magyarországon maradtak közül harminc családtagot öltek meg a nácik, a 94
éves nagypapát és a 91 éves nagymamát is. A háború utáni lassú fellendülés során Whyte-éknak kezdett feljebb futni a szerencsecsillaguk. Egy hajdani berlini üzletfél - immár szintén menekült - társult a vállalkozáshoz, és ingatlanügynökséget nyitottak. Az idősebb fiú üzleti tehetsége is megmutatkozott, tizenhét évesen már saját tervezésű bakelit ruhaakasztókat gyártott. E szerény kezdet után később bankár lett. George Whyte tulajdonképpen soha sem adta fel a zenei pályát. Már tizenöt évesen zeneműveket komponált. („Megvannak ezek a korai kompozíciók?” - kérdezem. „Csak a dallamok a fejemben” hangzik a válasz.) A mama inspirációjára Schnabel sztártanítványánál, Paul Lichtensteinnél készült a fiatal tehetség zongoraművésznek, Francesco Ticciatinál zeneszerzőnek. A papa a zenei karriert afféle „bizonytalan dolognak” tekintette. („A valamikor művészi ambíciókkal indult sikeres üzletemberekből lesznek a művészetek legbőkezűbb hozzáértő támogatói” - hangzik a kissé rezignált megjegyzés.) Londonban fogalom a Maples nagyáruház. Hatalmas épületét mindenki ismeri, de nem mindenki tudja, hogy szerteágazó kereskedelmi tevékenységgel foglalkozik. A bútorés lakberendezési osztálya híres, szállít a királyi családnak, hajdani gyarmatok uralkodóinak, diplomatáknak, kormányfőknek és jó polgári családok tízezreinek. George Whyte a Maples műtárgyrészlegének lett a jóízlésű igazgatója, és úgy felvirágoztatta, hogy az hamarosan húzóágazata lett a Maples birodalomnak. („Sokat tanultam itt a hagyományos brit üzleti etikáról és az angolokról” - meséli George Whyte. - „Egy hölgy levelével fog-
19
lalkoztunk az egyik igazgatósági ülésen. Írt az áruháznak, hogy vásárolt ott 1919-ben egy mahagóni sifonért, és ennek 1960-ban megrepedt a teteje. A Maples hírnevéről volt szó. Azonnal behozattuk és megjavítottuk a bútordarabot.”) 1969-ben George Whyte a Brit Nemzeti Exporttanács műtárgybizottságának lett az elnöke, akkor már mint a Maples vezérigazgatója. Rengeteget tett azért, hogy Anglia nagy bevételekhez jusson műtárgykivitel útján. 1972-ben New Yorkban csörgött a telefon, egy főrészvényes volt a vonalban, aki közölte, hogy átvenné a Maplest teljes egészében, felvásárolná a maradék részvényállományt, viszont George Whyte természetesen maradhat vezérigazgató, ha úgy kívánja. Úgy kívánta? Negyvenéves volt ekkor, egy hétéves kislány apja, rengeteget dolgozott, hétfőn Tokióban tárgyalt a brit művészeti napok megrendezéséről, kedden a New York-i Operában, szerdán megint Londonban. Íme, itt volt a nagy alkalom, hogy visszatérjen a kreatív művészethez. A svájci hegyek közé vonult vissza, hogy feleségével, Sallyvel meghányja-vesse a pályaváltás esélyeit. Egyelőre pihent. Eközben úgy vált ismertté, hogy ő a „nagyon sikeres, fiatalon nyugdíjba vonult üzletember, akit behatóan érdekel a zene, és csekkkönyv van minden zsebében”. Lehetett tehát operaházak, zenekarok és fesztiválok szponzora, de hogy ő maga tehetséges, azt jó ideig nem akarta tudomásul venni a világ. Borogyin eredetileg orvos volt, Gauguin tőzsdei bróker. Az ő korukban még elfogadható volt a pályaváltás, ma szinte lehetetlen.
Egy korabeli címlap
Ám szerencsére nem egészen így van. Igaz, kell némi megszállottság az áttöréshez. George Whyte 1933. július 11-én született, és kisgyerekként édesapja az egyik születésnapján figyelmeztette, hogy Dreyfus kapitány halálának is ez a dátuma, az ő pere pedig örök emlékeztető, hogy milyen veszélyek rejlenek az antiszemitizmus időnkénti feléledésében. Ahogy közeledett 1994, a Dreyfus-botrány századik évfordulója, George Whyte képzeletében kezdett kibontakozni egy Dreyfusról szóló opera, a tévéjáték és egy
táncdráma szerkezete. Nyolc évi alapos kutatás után írta meg az érdekes trilógiát. Kutatott a Vatikán levéltárában épp úgy, mint a Széchényi Könyvtárban. A svájci Jost Meier, a világtól elvonuló és kissé habókos, de istenadta tehetséggel megáldott operakomponista lett a daljáték társszerzője. Az opera magában foglal egy héber imádságot is George Whyte hangszerelésében. A félnémet, félorosz, félkatolikus,
20
félzsidó Alfred Schnittke vállalta a balett zenéjének megírását, és Bonnban tűzték ki a bemutatót. Luciano Berio volt a tévéjáték dalainak a feldolgozója. Whyte számára emberi és művészi elégtételként fontos, hogy a premierek éppen Németországban kerültek sorra. A berlini Deutsche Oper főigazgatója egy ideig töprengett, vállalja-e Whyte és Meier Dreyfus-operájának a bemutatását, de azután átérezte az alkalom jelentőségét. Basel volt az opera következő állomása, legközelebb a New York-i City Operában kerül színre. A budapesti
játéka keletkezéstörténetét mondja el. A másik címe: Is Dreyfus Free? Tulajdonképpen azt ismerteti, hogyan lett a perből botrány, de a könyv kronológiája nem száz évvel, hanem kétezer évvel ezelőtt kezdődik. A Dreyfus-történet végtére is időtlen. A kapitány az Ördögsziget-
A Dreyfus-triiógia alkotója: George R. Whyte A Dreyfus-opera egy jelenete (Sarah Nathan-David felvételei)
Operaház nem látta opportunusnak műsorra tűzését. („Rendkívül érdekes volt figyelni azoknak a németeknek a reagálását, akiket ötven éve kárhoztat a világ a holocaust miatt. Akik részt vettek velem a színpadra állítás munkájában, átérezték, hogy itt zenei nyelven kifejezett hitvallásról van szó, és azonnal rokonszenveztek. A kívülállók azonban eleinte ellenérzései-
ket is kifejezték. A Dreyfus-ügy drámaiságát senki nem vonta kétségbe, és azt sem, hogy történelmi tanulságai vannak az ügy torzításmentes felelevenítésének. A kiváltott reagálás igazságában rejlik a művek igazi ereje. J’accuse! A nézőtéren megrendülés futott végig.”) George Whyte most két könyvön dolgozik. Az egyik a Dreyfusról szóló operája, táncdrámája és tévé-
ről visszatérve még 1935-ig élt, és mindvégig szörnyű rémálmai voltak. Párizsban, a montparnasse-i temetőben nyugszik. Sírkövére nem csak az ő nevét vésték, hanem későbben az unokája, Madelaine nevét is, akit Auschwitzban, gázkamrában pusztított el az emberben élő gyűlölet oly nehezen megfékezhető fenevada.
21
B o r b á n d i Gyula
OTTHONOK AZ OTTHONTALANSÁGBAN Aki hazáját kényszerből vagy önszántából elhagyja, nemcsak egy országból, de otthonokból is távozik. Abban az időben - nevezetesen 1949-ben -, amikor Nyugatra mentem, a hozzám hasonló menekülők túlnyomó többsége azért hagyta el szülőföldjét, mert elűzték vagy távozását kierőszakolták. Olyanok lettek sokak számára a közviszonyok, hogy nemcsak a nyugodt élet, de a személyi szabadság is veszélyben forgott. Voltak esetek, amikor csak a börtön és a távozás között lehetett választani. A döntés sokszor kínos és fájdalmas volt. Hazáját senki sem hagyja el könnyen, különösen, ha ez nem a kényelmesebb és sikeresebb élet, hanem a szabadság és a személyi biztonság érdekében történik. A menekülő nemcsak szülőföldjét hagyja maga mögött, hanem szűkebb és tágabb otthonait is. Egyfelől a szülőket, testvéreket, rokonokat, másfelől a barátokat, társas kapcsolatokat és emberi közösségeket. Külföldre és idegenbe kerülvén mindenki a veszteségek pótlására törekszik. Szülőket, testvéreket, rokonokat nem lehet pótolni, másokkal helyettesíteni. Lakhelyeket, új barátokat, ismerősöket és társaságokat azonban lehet választani. Nem véletlen, hogy a menekült vagy kivándorló alighogy megtelepszik valahol, munkához és lakáshoz jut, nyomban társak után kutat, és ezeket legtöbbször külhonba szakadt honfitársai között találja meg. Ez a magyarázata annak, hogy az emigránsok körében oly sok az egyesület. A menekültek és kivándorlók legszívesebben a hozzájuk hasonló helyzetben lévők közelében választanak lakóhelyet. Így alakulnak ki szerte a világban a magyar negyedek vagy kisebb méretekben a magyar lakótömbök; legtöbbször a
22
magyar templom közelében vagy jobb esetben a szomszédságában. Az egyesületek is ott vertek tanyát. Ez az évtizedek folyamán némileg módosult, különösen azóta, hogy a városi települések átalakultak. Az emberek a város belsejéből az elővárosokba költöznek és a belvárost átengedik az üzleti életnek. Ennek ellenére Nyugaton ma is szép számmal találunk helyeket, ahol a magyarok lehetőleg egymáshoz közel telepszenek le. Abban a városban, amelyben élek, a németországi Münchenben, két városnegyedben, Schwabingban és Bogenhausenben lakik a legtöbb magyar. Amikor 1949 januárjában Nyugatra menekültem, nekem is gondot okozott, hogy a hontalanság és az otthontalanság gyötrelmét hogyan enyhítsem. Az első ország, amely befogadott, Svájc volt. Két és fél évig éltem ott. Jobb híján fizikai munkából tartottam fenn magam, de a helvétek országában jól éreztem magam. A német svájciakkal hamar szót értettem, nemcsak mert
nyelvüket már valamennyire beszéltem, de azért is, mert becsültem polgári erényeiket, a rendet, amelyet évszázadokon át megteremtettek és fejlesztettek, a biztonságot, amelyet ennek az országnak berendezkedése áraszt, és amiből nekünk, menekülteknek is jutott. Hibáikat, fogyatékosságaikat, furcsa szokásaikat, idegenekkel szembeni bizalmatlanságukat elnéztem vagy megszoktam. Egyáltalán nem zavart, mert a fizikai otthon mellett magyar emigránstársaim körében megtaláltam a hazából való távozással elvesztett lelki és szellemi otthont. Testben tehát a svájciak között éltem, lélekben és szellemben azonban magyar közösségben. Ez megkönnyítette és elviselhetővé tette az életet. Az első magyar otthonom egy folyóirat volt: a Svájcban alapított, majd Franciaországba, végül Németországba költöztetett Látóhatár, illetve utóda, az Új Látóhatár. Ez valamennyire pótolta az elveszett hazát és emberi közösséget. Ráadásul szellemi munkát adott és annak jóleső érzését, hogy annak valami haszna is lehet. A Látóhatárt olyan barátokkal alapítottuk, akik hasonlóképpen gondolkodtak, a magyar nép és az ország sorsáról egyformán vélekedtek, közös szellemi és politikai hagyományokat, nevezetesen a népi mozgalmat ihlető eszméket ápoltak, mások felé nyitottak és türelmesek voltak, egymással való viszonyukat a rokonszenv és a bajtársiasság jellemezte. Nekem a folyóirat szerkesztői és munkatársi köre az otthonosság érzetét adta negyven éven át. Ennek a körnek a tagjai, a közös munka részesei sokfelől érkeztek, más és más múlttal rendelkeztek, a világban szétszórtan éltek és eltérő kulturális környezetben működtek, de áthatot-
ta őket a származás és hovatartozás senként jóval kevesebb magyar lap tudata, a nemzetért és a nyugati ma- jelent meg. mint amennyi Magy arorgyarságért való felelősség érzete, a szágon napvilágot lát. magyar írásbeliség fenntartásának Néhány szót arról a második szelés idegenben történő megőrzésének lemi onhonról. amelyet nekem a Szaóhaja. A Látóhatár és az Új Látóhatár olyan szellemi közösség volt. bad Európa Rádió nyújtott. 1951 kéamely a nemzetről, magyarságról, ső nyarától 1984 őszéig voltam a népiségről, szabadelvűségről, európaiságról nem fennhangon szónoStockholmkolni igyekezett, hanem ezeket Rádiótudósítóként csendben gyakorolni törekedett. A ban, 1958-ban gyakorlati és mindennapi aprómunkában iparkodott a keresztény, európai, népi, szabadelvű eszmeiséget ápolni és nemzeti érdekeket védelmezni. Abban a meggyőződésben dolgoztunk, hogy csak a szakszerűségében megbízható, elvégzésében pontos és lelkiismeretes, céljaiban tisztességes munka képes megbecsülést kivívó értékeket teremteni. Egy ilyen közösségben fáradozni nemcsak érdemes volt, hanem örömöt és megelégedettséget okozott. Személyes szerencsémnek kell tekintenem, hogy az otthonosság érzését nyújtották azok a folyóiratok és lapok is, amelyeknek munkatársai közé tartoztam. Név szerint hadd említsem meg a Katolikus Szemlét, az Irodalmi Újságot, a Bécsi Magyar Híradót és a Bécsi Naplót, a müncheni katolikus Eletünket és a német nyelvű Ungarn-Jahrbuchot, a Buenos-Aires-i Magyar Hírlapot, a Kanadában kiadott Nyugati Magyarság-ot, hogy csak azokra korlátozzam a felsorolást, amelyek hirtelen eszembe jutottak. Ezeket a nyugati magyar irodalmi és közéleti orgánumokat nagyfokú türelem jellemezte, és nem lankadó készség arra, hogy olyan írásoknak is helyt adjanak, amelyek eltértek a szerkesztőség felfogásától és beállítottságától. Nyoma sem volt annak az elkülönülési és bezárkózási igyekezetnek, amelyet a mai magyarországi sajtóban gyakran észlelhetünk. Ez tette lehetővé, hogy például jómagam, akinek bizonyos kérdésekben a többiekétől olykor eléggé eltérő nézeteim voltak, egyszerre lehettem szellemben és törekvésben, világnézetben és pártállásban egymástól elütő orgánumok munkatársa. Nem tudom, hogy ennek a magyarázata a hazaiak és a kintiek közötti alkati különbségekben rejlett-e, vagy abban a körülményben, hogy országonként vagy kontinen-
müncheni rádióállomás munkatársa. Megindulásakor arra kínált lehetőséget. hogy a fizikai munkától megszabadulhassak. polgári életkörülmények közé kerülhessek, írói foglalkozást űzhessek, és a szabadságától megfosztott magyar nép sorsának jobbra fordulása érdekében valamit tehesssek. E tevékenység révén amelyben részem lehetett - Magyarország lakóinak ugyan nem lett könnyebb az élete és több a kenyere, de a rádió által nyújtott tájékoztatás révén biztosabbá vált a világban való eligazodása és talán nagyobb a reménye, hogy sorsa egyszer kedvezőbb irányba fordul. Én nem szívesen használtam e munka jellemzésére a misszió, a küldetés megnevezést, amiért kollégáim olykor meg is róttak. Az igazság ugyanis az volt, hogy minket senki nem bízott meg ezzel. Önként, szívesen és a magunk jobb közérzete érdekében vállaltuk e tevékenységet. Ha meg így volt, akkor szerénytelenségnek tűnhetett fel mindezt missziónak, küldetésnek nevezni. Akárhogyan volt is, és bármilyen elnevezéssel illetjük is fáradozásunkat. a müncheni rádiósok a nemzet és
A hollandiai Mikes Kelemen Kör konferenciáján 1988-ban. Balról jobbra: Kibédi Varga Áron, Mészöly Miklós és Borbándi Gyula
23
az ország, a szabadság és a demokrácia érdekében munkálkodtak. A Münchenben a Szabad Európa Rádiónál töltött több mint harminchárom év életem igen kellemes szakasza volt. Az első három évtized belső légköre, az együvé tartozás és barátság szinte megszakítás nélküli érvényesülése, a közösen végzett munka okozta elégedettség folytán és a jó eredmények láttán keletkezett öröm időnként boldogító érzéssel ajándékozott meg. A rádiós munka, a változó időkkel párhuzamosan változó kihívások és elvégzendő feladatok nemcsak a szakmában való jártasságot növelték, hanem a világ jobb megismerését is lehetővé tették. Az anyagi biztonság adta a lehetőséget arra is. hogy utazási kedvemnek hódolhassak, és évi szabadságaimat használva fel erre. a világ számos távoli és ismeretlen tájaira eljuthassak. Immár hosszabb idő távlatából pillantva vissza fenntartás nélkül és nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a Szabad Európa Rádió évtizedeken át otthont nyújtott nekem Münchenben. És ugyancsak az otthon képzetét keltették fel bennem azok a magyar társaságok, amelyek hozzám közel álltak, és működésükben részt vettem. Ilyenek voltak elsősorban a nyugat-európai értelmiségi körök, amelyek közül név szerint is hadd említsem meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalmat (a nemzetközi Pax Romana Mozgalom magyar tagozatát), a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kört, a Hollandiai Mikes Kelemen Kört, valamint a Müncheni Magyar Intézet munkatársi csoportját. Az értelmiségi körök - a megnevezettek és a nem említettek - különösen az ötvenhatos forradalmat követő évtizedekben jelentős szerepet játszottak a magyar tudat erősítésében, a magyar ismeretek terjesztésében, a hagyományok ápolásában és a nyugati tudományossággal való lépéstartásban. Arra is alkalmat nyújtottak, hogy az idegen környezetben élő magyarok időnként összejöjjenek. eszmét cseréljenek, egymásról és magyar ügyekről tájékozódjanak, kapcsolatokat létesítsenek, és a barátság szálait szövögessék. E szervezetek helyi csoportjai havonként
24
jöttek össze, és az évi tanulmányi napokon a tagok általában olykor egy hetet is együtt töltöttek. Ezeknek az együttléteknek hallatlanul fontos szerepük volt és van az értelmiségi munkakörökben dolgozó emigránsok életében. Nagy részük volt abban, hogy amikor az ország megszabadult a kommunista uralomtól. és a demokrácia elvei alapján alakult újjá a magyar társadalom. a nyugati magyarok egyfelől tapasztalataikat és erőforrásaikat kínálták fel az országnak, másfelől személyesen is bekapcsolódtak a rendszerváltás munkájába. Ami személyes viszonyomat ezekhez az értelmiségi társulásokhoz illeti, rokonszenveim erősen megoszlottak az említett szervezetek között. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemhez főleg az vonzott, hogy sok olyan tagja volt. aki az általam vallott nemzeti, népi és szabadelvű nézeteket osztotta, magas intellektuális színvonalra törekedett, erős volt benne a magyar kisebbségek sorsáért érzett felelősség, és komolyan vette az irodalmi értékek megbecsülésének a szándékát. A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom tagjai közé vallási felfogásom vitt, annak felismerése, hogy ebben a körben elevenen él a második vatikáni zsinat szelleme, a világ felé való nyitottság őszinte vágya, a kereszténység egységének, az ökumenének határozott támogatása. Ha a liturgikus reform nem lelkesített is nagyon, megértettem időszerűségét és szükségét, de mi tagadás, vágyódtam a régi latin istentiszteleti nyelv után. A Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör esetében erősen vonzott a magyarközpontúság, a hungarocentrizmus, az, hogy konferenciáin a magyar vonatkozású témákra helyezte a hangsúlyt. Én ezt pártfogoltam, abból indulva ki, hogy az emberiség, a világ, az erkölcs, az etika, a művészetek nagy kérdéseinek tárgyalásához idegen nyelvű tanulmányaink elegendők, nem kell azokhoz a magyar nyelv, amelyen, ha eszmét cserélünk, az magyar kérdéseket és témákat érintsen. Ezek megbeszélésére csak ritkán nyílik alkalom az idegen nyelveken. A Hollandiai Mikes Kelemen Körbe az irodalom iránti érdeklődés vitt. Ebben működése és telje-
sítményei egyedülállók voltak, nemcsak azzal, hogy tanulmányi napjai középpontjában leggyakrabban irodalmi témák álltak, de azzal is, hogy mindenki mást megelőzve teremtett rendszeres kapcsolatot hazai, kisebbségi és nyugati magyar írók között. Végül a Müncheni Magyar Intézet munkájához történt csatlakozásom a magyar tudományosságnak a némettel való érintkezésével ismertetett meg. A német nyelvű kiadványokban való közreműködés alkalmat nyújtott a magyar-német szellemi kapcsolatok fejlesztésében való, habár szerény méretű részvételre. Amikor szabaddá vált az egyes nemzetrészek közötti érintkezés, Magyarország határai megnyíltak a nyugati magyar szellemi emberek és társaságaik, szervezeteik előtt is, bevallom. nem fogadtam túlzott örömmel és lelkesedéssel a nyugati értelmiségi körök munkájának nagymértékben Magyarországra való áthelyezését. Nem mintha nem érezném át annak szükségét, hogy a külföldön szerzett tudás és tapasztalat eredményeit hasznos dolog megosztani az évtizedekig a Nyugattól elzárt hazai értelmiséggel, de tartottam és tartok tőle, hogy megfeledkezünk azokról, akik magyarokként velünk együtt Nyugaton élik le életüket, és ma éppen olyan szükségük van az értelmiségi körök áldásos tevékenységére, mint volt az 1989-90. évi felszabadulást megelőzően. A nyugati magyarok magyarként való megmaradására, főleg a fiatalok magyar tudásának és ismeretanyagának gyarapítására halaszthatatlan szükség van, és ezt kitől várhatnák, ha nem a velük együtt élő magyar szellemi emberektől? Őszintén be kell ismernem, hogy e felfogásom és igényem ellen magam is sokat vétek. Én is gyorsabban és könnyebben küldöm írásaimat budapesti szerkesztőségekbe, mint Buenos Airesbe, Torontóba vagy Sydneybe. Hadd legyen azonban mentségem a korom, ami ha nem is megbocsátható, de talán megérthető és eltűrhető. A nálam fiatalabbaktól azonban méltán várhatná el a sokszázezres nyugati magyar diaszpóra, hogy ne legyenek hűtlenek hozzá, és mint a múltban, ma is segítsék magyar tudáskincse gyarapításában. A nyugati magyarok sorsa végül is Nyugaton dől el.
VÉLEKEDÉSEK
Hugo Portisch
AUSZTRIA EURÓPÁBAN Pénzügyi unió és keleti kibővítés
Aggódunk manapság Európáért, aggódunk Ausztria európai helyzetéért. Kezdjük Maastrichttal. A maastrichti szerződést véleményem szerint még mindig nem értik mindenütt. Ez nemcsak Ausztriára érvényes. Dániában, Svédországban, de részben még Hollandiában, Franciaországban vagy Angliában sincsenek teljesen tisztában Maastricht igazi jelentőségével. Ha egyszerűen akarom kifejezni: Maastricht a válasz a német újraegyesítésre. Emlékszünk még, hogy milyen ellenállást váltott ki, amikor kiderült: a Szovjetunió kész arra, hogy kivonuljon az NDK-ból, és nem gördít akadályt a két német állam egyesülésének útjába. Ez sokakat megijesztett: megijesztette magát a francia államelnököt, Mitterrand-t, megijesztette Németország holland, belga és dán szomszédait, aggodalmat okozott Londonban, és Olaszország is kifejezte kétségeit egy jövőbeli német kolosszus létrejöttével kapcsolatban. Megértették ezeket az aggodalmakat Bonnban is, sőt néhány politikus is osztotta őket.
Maastricht és következményei A maastrichti szerződésnek meg kellene nyugtatnia az európaiakat. Ebben a szerződésben az Európai Unió valamennyi állama A cikket, amely eredetileg a Wiener Journal 1996. februári számában jelent meg, némi rövidítéssel közöljük.
kötelezettséget vállalt arra, hogy feladja szuverenitásának egy jelentős részét. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezek az államok nem folytatnak saját, nemzeti kül- és biztonságpolitikát, természetesen a németek sem. A kül- és biztonságpolitikai kérdéseket közösen kell megvitatni, együtt kell döntésekre jutni és azokat végrehajtani. Az egyidejűleg létrehozandó gazdasági és pénzügyi egység ugyanilyen elven működik: az Unió egészének gazdaságpolitikáját kell megtervezni, egyeztetni és végrehajtani. Ezzel minden egyes EU-tagállam beleszólási jogot nyer minden más EU-tagállam gazdaságpolitikájába. így a németekébe is. Hogy ezt biztosítani lehessen (de nem kizárólag ezért), meg kell szüntetni a nemzeti valutákat, és helyüket át kell vennie egy egységes európai valutának, amely - most már bizonyos - az „euro” nevet kapja majd. A Közös Piacot létrehozó római szerződések egyértelműen kijelölték a célt: a folyamat végén létre kell jönnie az egységes Európának, azaz Németországot teljesen integrálni kell Európába. Minden Konrad Adenauert követő szövetségi kancellár megértette és folytatta ezt a politikát. Ezért óvta a korábbi kancellár, Helmut Schmidt a Die Zeit-ban megjelent határozott hangú vezércikkében szociáldemokrata elvtársait attól, hogy az egységes európai valuta ellen foglaljanak állást. Schmidt nyíltan kimondta: aki az egységes valuta ellen van, az Európa ellen van. az elszigeteli Németországot,
megzavarja az integráció folyamatát, Európát és Németországot az első világháború előtti helyzetbe taszítja vissza. A bonni vezetés természetesen csakis akkor adhatja fel a márkát az euróért, ha ezt a német lakosság elfogadja. És tudjuk, hogy milyen erős az ellenállás ezzel szemben. Érthető: ha a német márka feloldódik a francia frank, az angol font, a svéd korona, sőt végezetül a spanyol peseta, a portugál escudo és a görög drachma elegyében, akkor joggal aggódhatunk az új valuta értékéért, hiszen attól a pillanattól kezdve a németek és osztrákok megtakarításait és nyugdíját is ebben jegyzik majd.
A konvergencia feltételei Az EU-tagállamok eladósodása a jövőben sem haladhatná meg a bruttó nemzeti termék hatvan százalékát. Az éves deficitet három százalék alá kellene leszorítani, stabil áraknak kellene mindenütt érvényesülnie, az inflációt pedig a lehető legalacsonyabban kellene tartani. Ez garantálhatná, hogy a jövendő euro éppen olyan szilárd legyen, mint a német márka. Mindenesetre kérdéses, hogy ilyen körülmények között is hajlandó és képes lesz-e sok európai kormányzat arra, hogy belépjen a pénzügyi unióba. Hiszen az önálló gazdaság- és szociálpolitikának ilyen körülmények között nem sok tere marad.
25
Az EU kormányfői legutóbbi, madridi csúcsértekezletükön mégegyszer, teljes határozottsággal kinyilvánították, hogy a pénzügyi unió, azaz az euro 1999-től életbe lép. Azóta azonban történt egy és más: a franciaországi sztrájkhullám, a munkanélküliség ijesztő megnövekedése Németországban, illetve az unió majd minden tagállamában, így Ausztriában is. Sürgős gazdaságélénkítő intézkedésekre van szükség. Ez pedig nem jelent mást, mint többet költeni és kevesebbet spórolni. Bár Maastrichtban sem ették olyan forrón a kását, ahogy főzték, a következmények azt mutatják, hogy egyesek azért megégethetik a szájukat. Ebben az esetben pedig a magasabb politikai cél, Németország visszafordíthatatlan integrációja a gazdaság rendbetételének prioritása miatt - hátrébb sorolódhat, és a pénzügyi unió megvalósítását egy vagy két évvel elhalaszthatják. Maastricht alapvető céljain ez nem változtatna, feltéve, hogy a halasztással nem gyengül meg a politikai akarat a fenti célok elérésére. A pénzügyi unió azonban csak az egyik (bár a legfontosabb) oszlop, amelyre az új Európa épül. A második az EU keleti kibővítése.
A keleti kibővítés Brüsszelben tisztában vannak azzal, hogy a kelet-közép-európai országokat a lehető leghamarabb fel kell venni az EU-ba. Évtizedeken át százmilliárdokat költöttek el arra, hogy ellenáljanak a kommunizmusnak, a szovjet imperializmusnak. Tették ezt abban a reményben, hogy a keleti országokat meg lehet szabadítani a diktatúrától. Mindig szót emeltek ezen országokért, és mindig hangsúlyozták a szabad, demokratikus államok közösségéhez való tartozásukat.
26
Most itt volna az idő. megszabadultak, most csatlakozhatnának a népek közösségéhez - most pedig a Nyugat-Európa-erődítmény falaiba ütköznek. Teljességgel erkölcstelen volna az ajtón kívül hagyni őket. Ez azonban ezen túl még butaság is volna: nagyban sértené az EU érdekeit, ha mégis így történne. Látjuk már. mivel járt az, hogy az EU, illetve az egész Nyugat, beleértve az Egyesült Államokat, nem reagált elég gyorsan a változásokra. A döcögő segítség, a gazdasági kiközösítés, a kereskedelem korlátozása, a térség folyamatainak messzemenő meg nem értése ahhoz vezet, hogy a kommunisták újra hatalomra kerülnek, a lakosság egyre inkább csalódik a demokráciában, egyre kevésbé érti és egyre jobban elutasítja a nyugati piacgazdaságot.
Tanuljunk a történelemből Szeretném felidézni a brilliáns elemző, Henry Kissinger egyik gondolatmenetét. Köztes-Európa, azok az országok, amelyek az első világháború után jöttek létre - a három balti állam. Lengyelország, Csehszlovákia. Magyarország, az eddigi Jugoszlávia és természetesen Ausztria - területüket tekintve nem voltak gazdaságilag életképesek. Életképességet csak azáltal nyertek, ha gazdaságilag egyik, vagy másik nagy szomszédjuk felé fordultak: Németország vagy Oroszország felé. Mit jelent ez a jelen és a jövő számára? Az EU választás előtt áll: vagy lehetőleg gyorsan véghezviszi ezen államok integrációját, először gazdasági, majd pedig politikai értelemben, vagy azt kockáztatja, hogy Köztes-Európa államai ismét az elé a választás elé ke-
rülnek, hogy Németország vagy Oroszország felé forduljanak. Az integráció azonban mindig azon a légkörön is múlik, amely két ország viszonyát meghatározza. Jó, szívélyes kapcsolatok bizalmat is jelentenek, a bizalom pedig lényeges feltétele a befektetéseknek. az együttműködésnek. A jó. szívélyes kapcsolatok kiépítése azonban a politika feladata. Közelebbről nézve Ausztria szerkezeti hiányosságai, illetve azok megszüntetésének nehézkessége ugyanarra az okra vezethetőek vissza, mint a habozó magatartás a kelet-európai szomszédainkkal való jobb viszony kiépítésében. Az ok: félelem a népszerűtlenségtől. Senki nem akar választókat veszíteni, mindenki jól akar szerepelni a közvélemény-kutatások listáin. Az igazság kedvéért mindenesetre hozzá kell tennünk, hogy az EU tagállamai között nem nagyon akad olyan, ahol ez másképp volna. A fékezett konjunktúra, a megtakarítási kényszer idején egyik kormány sem túlzottan népszerű, és minden politikus a túlélésért küzd. Jelenleg főleg Németország próbálja meg fenntartani az európai integráció lendületét, a szerződésnek megfelelően 1999-ben megvalósítani a gazdasági és pénzügyi uniót, felgyorsítani az Unió keleti kibővítését és működtetni a tervezett közös kül- és biztonságpolitikát.
Borúlátás és reménykedés De Bonnban és Brüsszelben is tudják, hogy ezek a törekvések csak akkor vezethetnek sikerre, ha nemcsak Bonnban, hanem Párizsban is hasonló eltökéltséggel látnak munkához. Hiszen Németország, csakúgy mint Franciaország, a gazdasági recesszióhoz közelít, a
belső stabilitás veszélyeztettsége pedig külpolitikailag is megbéníthatja mindkettejüket. Az elmúlt hetekben minden beszélgetőpartnerem borúlátóan nyilatkozott arról, hogy az 1996os nagy kormánykonferencia valóban véghezviszi-e az EU döntési mechanizmusának szükséges átalakítását, hiszen enélkül sem a gazdasági és pénzügyi unió, sem pedig a keleti kibővítés nem lehetséges. Még a kül- és biztonságpolitika sürgősen szükséges egyeztetése is veszélybe kerülhet, ha Kohl és Chirac nem találja meg olyan könnyen a közös hangot, mint ahogyan elődeik. Ez bizony nem cseng túl optimistán. Bizonyos szempontból az EU helyzete sem jobb, mint Ausztriáé: probléma probléma hátán, és a megoldásukra tett kísérletek eleddig csak nehézségeket hoztak. Ami azonban az Európai Uniót illeti, nem csatlakozom a kétkedőkhöz. Fennállásának majdnem negyven esztendeje alatt hatalmas fejlődésen ment át az egész intézmény. Gondoljunk csak a gazdasági összenövésre, amely lehetetlenné teszi a tagországok, például Franciaország és Németország közötti komoly konfliktusok kialakulását. Szembetűnő a szoros gazdasági együttműködés nyomán bekövetkezett életszínvonal-javulás is. A Közös Piac sikere nagyban hozzájárult a keleti blokk összeomlásához is. Másrészt az is szinte elgondolhatatlan, hogy bármely EU-tagállam egyedül is megfelelhetne azoknak a kihívásoknak, amelyek Ázsiából és bizonyos értelemben Kelet-Európából is érkeznek. Az EU-ház belső berendezése még nagyon távol áll a befejezéstől. Nagy még a rendetlenség, de fedél már van mindannyiunk feje felett - ez pedig sokat ér, ha kitör a vihar. Módos Márton fordítása
EGY ÓRIÁSI DILEMMA ELŐTT ÁLLUNK Beszélgetés Ralf Dahrendorffal - Kétségbeejtő egy magyarnak hallani, hogy ön, aki nem is olyan régen még az Európai Unió egyik legmagasabb beosztású tisztségviselője volt, mára hitetlen bírálójává vált. Mintha azt sugallná, hogy ez az egész értelmetlen. - Mindenekelőtt tisztázzuk, nagy híve vagyok az Európán belüli kooperációnak, és ahol lehetséges, ott az integrációnak is. Szóval, ha úgy tetszik, Európa-párti vagyok továbbra is, de amint nyilván ön is látja, jelenleg az unió sok mindennel foglalkozik, csak éppenséggel azzal nem, ami az igazi feladata lenne. Azzal, amit legfőbb felelősségének nevezek. - És mi volna az a legfőbb felelősség? - Már régóta mondom, hogy unió elsődleges feladata az lenne, hogy a lehető leggyorsabban - akár azonnal - felvegye mindenekelőtt Lengyelországot, mert Kelet-Európában ez az egyik legnagyobb, stratégiailag talán a legfontosabb ország, valamint Csehországot és Magyarországot. Másodlagos feladata az volna, hogy szoros és baráti kapcsolatrendszert építsen a mediterrán térséggel és általában Kelet-Európával. Mármost mindez háttérbe szorul, és tel-
jesen érdektelen dolgok kerülnek az előtérbe. - Mire gondol? - Tudjuk, hogy néhány ember eldöntötte: a fő feladat a pénzügyi unió létrehozása legyen. Holott ennek az égvilágon semmi értelme nincs. - Ne ejtsen kétségbe, még az én fülemben is szentségtörésnek hangzik. amit mond. Egy határok nélkülivé váló. nyilvánvalóan az integráció útján haladó kontinens számára mármiért ne lenne nagyon hasznos dolog az egységes pénz? - Nem hiszem, hogy ennek bármiféle kézzelfogható gazdasági haszna lenne egy olyan világban, az Európai Unión belül, amelynek tagjai alapvetően különböző gazdasági egységek. Az a véleményem, hogy egy négy vagy öt országot magában foglaló pénzügyi unió nemhogy egységesítené, hanem ellenkezőleg, éppenséggel szétzilálná Európát. - Márpedig számomra teljesen logikusnak tűnik, hogy a nemzetgazdaságok fonódjanak egymásba, a határok tényleg tűnjenek el, és már csak az az egyedüli akadály, hogy nincs pénzügyi egység, úgy, ahogy
27
mondjuk az Egyesült Államokban ez nagyon is létezik. - Alapvetően nem értek egyet. Európa lényege, hogy különböző gazdasági, politikai és kulturális természetű államokból áll össze. Ugyanakkor kétségtelenül léteznek közös érdekek. Európát nem szabad arra kárhoztatni, hogy valamiféle központosított Egyesült Államok legyen. A különbözőség életben tartásának lenne értelme, a gyakorlatban azonban az unión belüli központosítás felé haladnak a dolgok. - Nos, lehet, hogy idétlenül hangzik, mert amit mondani akarok, az tényleg a kommunista világra volt jellemző, de szerintem fegyelem, fegyelmezettség nélkül képtelenség lenne a szükségszerűség diktálta integrációhoz eljutni. És ha a fegyelem szabályait éppenséggel Brüszszelben írják elő, akkor, istenem, tegyék meg ott. - Mindenekelőtt egy olyan világból, amelyben a központilag szabályozott fegyelem az úr, a magam részéről emigrálnék olyan helyre, ahol szabadság van. Remélem, sőt meggyőződésem, hogy Európa nem fog ilyesmire kényszeríteni. Az európai integrációt mégis csak a józan ész határain belül kell megvalósítani, a közös érdekek keretein belül, nem pedig a pénzügyi unióhoz hasonló technikai trükkök révén. Sajnos, az unió ma kezdi figyelmen kívül hagyni a sajátosságokat, az egyedi kultúrákat, és ezek helyét egy-egy ország kultúrájának uralma váltja föl. - Melyik kultúrára gondol? Én ugyanis Magyarországon azt tapasztalom, hogy például a privatizáció révén a tőkével egyetemben bejön a német, az amerikai, aztán a japán, a dél-koreai kultúra, és egyik sem élvez kizárólagosságot. - Remek, remek, igyekezzenek is megőrizni ezt a sokféleséget, a kulturális kozmopolitizmust, és ne engedjék, hogy a vagyon, illetőleg a kultúra egyik vagy másik fontosnak
28
tartott nyugati állam prédájává váljék. Szóval tisztázni szeretném a dolgokat: a Közös Piac kívánatos dolog, a tisztességes célokat maga elé tűzve egyezteten külpolitika ugyancsak az. Hogy az ember jogai tiszteletben tartassanak. szintén alapvető európai érték, ám valljuk be, az Európai Unió még sohasem védte meg senkinek jogait. Ez is csak azt mutatja, lenne elégséges számban olyan téma. amely közös európai gondolkodást és cselekvést igényelne, de ezek közé nem sorolnám a jelenleg prioritást élvező pénzügyi unió kérdését. - Ha jól értem, ön tulajdonképpen éppen az Európán belüli nemzetállamok fönnmaradásának híve. a gyökereket védelmezi. - Nem. gyökerekről egy szót sem szóltam, de a nemzetállamokra azt mondom, hogy létezzenek továbbra is, mégpedig legyen eme államok közös feladata az emberi jogok védelme, hogy a polgár egész Európában tisztában lehessen, kihez fordulhat, ha igazságtalanság éri, vagy ha éppenséggel gondolatait cenzúrázni akarják. Az ilyen jogok védelméért az Európai Unió fennállása óta nem tett egy lépést sem. de nem is kell hogy tegyen, mert mindez a nemzetállamok feladata. Amit igazán mondani akarok, hogy ne csapjuk be önmagunkat. az Európai Unió a legcsekélyebb ménékben sem ellenszer, mondjuk, a nacionalizmusok felszínre kerülésével szemben. - Annál is inkább érdekesnek tartom, amit mond. mert a nyugat-európai világban bizony óriási feszültségek kezdenek kialakulni amiatt, hogy az államok túlköltekeznek, az emberek tulajdonképpen jobban élnek, nagyobb szociális biztonságban vannak, mint amilyet a valós gazdasági helyzet megengedne. Vége a jó világnak, talán vége a jóléti államnak, mondják sokan. Ön szerint is? - Mindannyian egy óriási dilemma előtt állunk, hogyan lehetne megőrizni és erősíteni a gazdaság versenyképességét, miközben fenn
kellene tartani a szociális igazságosságot és a demokratikus intézményrendszert. Ez egy borzasztóan súlyos kihívás. Látnivaló, hogyan küszködnek óriási vállalatok, és hogyan küszködik emiatt Németország, Franciaország vagy Ausztria is. A jóléti állam nem tartható fönn továbbra is eddigi formájában. E dilemmát az Európai Unió sohasem fogja tudni megoldani. A válaszok csak nemzeti jellegűek lehetnek. - És ha nem tudják megoldani, akkor annak mi lesz a következménye? - Óriási munkanélküliség, a szükséget szenvedő emberek számának szaporodása és a jelenleginél jóval alacsonyabb szintű társadalmi kiszolgálásuk. Akkor óriási problémák alakulnak ki a gazdaságban, a sikertelen nyugati tagállamok elképesztő károkat szenvednek versenyképtelenségük miatt. - És egy ilyen negatív forgatóköny bekövetkezte miként befolyásolná a mi magyar ambícióinkat, amelyeknek lényege, hogy be kell kerülnünk az Európai Unióba? - Lényegében sehogyan sem. Önöknek is tulajdonképpen ugyanezekkel a problémákkal kell szembenézniük, a kegyetlen világpiacon meg kell állniuk a helyüket, erősíteniük kell pozíciójukat, ugyanakkor már nem engedhetik tovább süllyedni a szociális ellátás színvonalát, de közben működniük kell a demokratikus intézményeknek. E hármas értékrend megőrzése univerzális probléma, a következő tíz-tizenöt évben ez fogja meghatározni szinte minden ország belpolitikáját. Meggyőződésem, hogy a különböző országoknak csakis saját magukra szabott válaszaik lehetnek, mindenütt másként fogják tudni megoldani problémáikat, ha egyáltalán ezek megoldhatók. Azért mégiscsak remélem, hogy a kelet-európai új demokráciák megküzdenek majd ezekkel a kihívásokkal, de most csak annyit mondhatok, hogy nem lesz könnyű, egyáltalán nem lesz könnyű. Zentai Péter
TÁJAK, VÁROSOK
SZILÉZIA KÉSLELTETETT BOMBA A budapesti Lengyel Intézet négy hónapon át tartó, A Sziléziai-jelenség című rendezvénysorozatának egyik eseménye Krzysztof Łęcki Felső-Szilézia, kultúrák találkozása, környezeti katasztrófa, társadalmi ellentétek című előadása volt. A téma komolyságához képest meglepően fiatal (1960-as születésű), kisfiús mosolyú előadó a katowicei Szilézia Egyetem Szociológiai Intézetének adjunktusa. Szociológiai kutatásainak két fő területe a kulturális identitás és az irodalom szociográfiája. Beszélgetésünket „véletlenül” az irdodalomtól kezdjük, hiszen Łęcki úr legutolsó kötetének címe: A Gombrowicz-kutatás tájai. - Tulajdonképpen Gombrowicz hatására jelentkeztem szociológia szakra - mondja Łęcki úr és következő munkám is Gombrowiczról szól, de ez már egészen más szellemű munka lesz, mert úgy érzem, hogy most már talán eléggé érett vagyok ahhoz, hogy átfogjam Gombrowicz nagyon nehéz, sokszálú, de elbűvölő teljes életművét. Úgy vélem, hogy ha a szociológus fogalmát nem kötjük kizárólag az egyetemi diplomához, akkor Gombrowiczot tökéletes szociológusnak tekinthetjük. Nemcsak nagyszerű író, remek filozófus volt ugyanis, hanem zseniális szociológus is. Ha például Ferdydurke című művét nézzük, elmondhatjuk, hogy egyfelől nagyszerű filozófiai értekezésssel van dolgunk, másfelől azonban zseniális szociológiai elemzést ad az iskola, a család és a nemesi udvar szimbolikus szertartásairól. És ez az, amire az olvasók általában nem figyelnek föl, amit még senki sem dolgozott fel. - Milyen más munkái állnak még ennyire közel a szívéhez? - Ugyanazzal a barátommal, akivel A művészeti kultúra szociológiai perspektívái című művet írtuk, kiad-
Beszélgetés Krzysztof Łęcki szociológussal tunk egy másik könyvet is Dogmák és eretnekségek címmel a posztmodern kultúráról. Eléggé sajátosan komponált könyv ez, vannak benne elbeszélések, példázatok, szólások, komoly és tréfásabb hangvételű eszszék. de tulajdonképpen a szakmának íródott, és a róla megjelent recenziók is kizárólag szakmabeliektől származnak, a normális kritikusok azt mondták, hogy nagyon érdekes a könyv, de nem vállalkoznak az elemzésre. — Ha ön elsősorban irodalomra vonatkozó szociológiával foglalkozik, hogyan került közel a Sziléziajelenséghez? - Mert magam is sziléziai vagyok, Katowicében születtem, s rövid krakkói kitérő után vissza is köl-
töztem Katowicébe, ahol családom nagyobb része él. - Vagyis ön testközelből ismeri a különféle sziléziai kultúrák találkozásának bonyolult jelenségét, történelmi alakulását. - Ha a történelmet nézzük, abból kell kiindununk. hogy a XIX. században Lengyelország nem létezett Európa térképén, s így a lengyel Szilézia kérdése sem vetődött fel úgy. ahogyan akkor vetődhet föl, ha létezik egy állam, amely követel valamit. Egyébként a függetlenségét 1918-ban újra visszaszerző Lengyelország Piłsudski idejében inkább a keleti orientációt helyezte előtérbe, és nem nagyon figyelt Sziléziára. Ha ugyanis az ember ránéz Európa térképére, akkor a kelet mintegy nagyobb lélegzetvétel lehetőségét sugallja, tágasabb, kiterjedtebb. Másfelől az első világháború utáni legyengült, megalázott Németország nem jelentett akkora konfliktusforrást, mint a bolsevik Oroszországgal fennálló akárcsak ideológiai konfliktus. Ezenkívül Lengyelor-
29
szág háborút viselt Szovjetoroszország ellen, érezte a közvetlen veszélyt, s a nyugati határ mentén jelentkező esetleges feszültség már csak ilyen szempontból is szerencsétlen lett volna. Ami a kultúrák sziléziai találkozását, keveredését általában illeti, két szempontból lehet a kérdést vizsgálni. Az egyik szempontot én néprajzi szempontnak nevezném. Szilézia etnográfiai képe igen tarka, hiszen itt cseh, zsidó, lengyel, német hatások keverednek egymással. A szociológiai kutatás szempontjából viszont ez a többkultúrájúság alapvetően három magatartásformára egyszerűsíthető le. Az egyik az, amikor a sziléziai lakos a német szellemiséggel vállal közösséget, a másik, amikor lengyelnek tartja magát, a harmadik pedig az, amikor sziléziainak vallja magát, vagyis se nem németnek, se nem lengyelnek, hanem sziléziainak. - Csakhogy az ilyen önmeghatározások a változó történelmi helyzetekben, gyakran egzisztenciális okokból, maguk is változnak. - Hogyne, és éppen ezért lehetnek a kulturális határterületeken megtévesztőek a mennyiségi mutatók. Az emberek ugyanis általában extrém helyzetekben kerültek szembe ezzel a kérdéssel. A német megszállás idején például kevés volt valakinek azt mondania, hogy sziléziai vagyok, egyértelműen el kellett döntenie, hogy német-e vagy lengyel. Véget ér a második világháború. A lengyelek azt mondják: a németek távozzanak innen, aki lengyel, maradhat. Vagyis az ilyen vállalások tétje igen nagy volt. Talán ezért is lett népszerű a sziléziaiság mint harmadik kategória különösen 1945-től kezdve, amikor a lengyelekkel együtt egy másik civilizáció érkezett Sziléziába.
lengyel hatalom végérvényesen rendezni akarta a német kérdést. Létrejöttek az igazoló bizottságok, amelyek eldöntötték, hogy ki lengyel, és ki nem az, ki maradhat, kinek kell kitelepülnie. Elméletben ezt nagyon szépen meg lehet oldani, csakhogy a gyakorlatban ez házastársak, családok szétszakítását jelentette. Vagyis nem sikerült megoldani a német kérdést. Hogy mennyire nem, arra példa lehet az, hogy Opole környékén éppen a LEMP egykori buzgó aktivistája alakította meg pár éve az első Német Kisebbségi Kört. - A német identitás tehát negyven éven át rejtőzködött? - Igen, rejtőzködött. Az emberek egy része önmaga előtt is megtagadta németségét a lelki vagy egzisztenciális komfort érdekében. Egyfelől a németeket nem szerették Európában, Franciaországban például leköpködték a német turistákat. Másfelől a lengyel államgépezetnek megvoltak a maga eszközei a „gyengéd” nyomásgyakorlásra, a repolonizálásra. Egy személyes élmény: amikor iskolába kerültem, az első felmérés után a tanító néni azt mondta, hogy egyetlen gyerek kivételével mind tájszólásban beszélünk, s neki sokat kell majd küszködnie, mire ezt „lefaragja”. És ez már a hatvanas években volt! Egy történész ismerősöm írt egy tanulmányt arról, hogy Sziléziában igazából a második világháború osztotta meg végleg az ott élő nemzetiségeket. Korábban is voltak különbségek, ellentétek, még konfliktusok is, de ezek sosem voltak késhegyre menő ellentétek. Nemrég folytattunk gúnynévkutatásokat, s ezekből kiderült, hogy még a mai napig is vannak itt-ott olyan gúnynevek, mint „hitlerista” vagy „SS-legény” stb., pedig már az ezredfordulóhoz közeledünk!
- Nem azonosították-e a sziléziaiak az új lengyel hatalmat a bolsevik hatalommal, hiszen a kettő egyszerre jött, s így összekapcsolódott az itteniek tudatában? - Dehogynem, nagyon gyakran azonosították 45 után. Korábban, ha jött Lengyelország, akkor a sztereotípiaként létező katolikus Lengyelország jött, és, ugye, a sziléziaiak is katolikusok, vagyis a szimbolikus ideológiai kultúra tekintetében nem volt különbség. 45 után viszont az új
- Sikerült-e az utóbbi negyven évben a sziléziai kultúrát kiirtani? Egyáltalán beszélhetünk-e különálló sziléziai kultúráról? - A szociológiai leírás kategóriájában igen, feltétlenül létezik még ma is. Vannak dolgok, amelyeknek alapján az ember tévedhetetlenül tudja, hogy egy sziléziai lakásban van, létezik egy sor tipikusan sziléziai szokás, hagyomány - az étkezési kultúrától kezdve a viselkedéskultúráig. Az én két legjobb barátom
30
közül az egyik a keleti határvidékről származik, a másik sziléziai: hihetetlenül nagy köztük a mentalitásbeli különbség. Ezen a szinten tehát van sziléziai kultúra, de hogy magasabb, művészi szinten is létezne ilyen, azt kétlem. - Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy a lengyel kultúra egészéből ki lehet emelni a sziléziai művészeti kultúrát, hogy az ön terminológiájával éljek? - Nem, biztosan nem. Megemlíthetjük esetleg Kazimierz Kutz filmjeit, talán Bieniasz egy-két drámáját, de az ő művészetük sem specifikusan sziléziai. Ennek hátterében az a társadalmi probléma húzódik meg, hogy a sziléziai tájnyelvet beszélő ember már elsős elemista korától kezdve úgy érzi, hogy ő másként, rosszabbul, csúnyábban beszél, mint ahogyan azt elvárják tőle. Hogy ez mennyire így van, azt hadd illusztráljam egy példával: egy általam igen nagyra tartott politikusunk - a tájnyelv rangját emelendő - 1989-ben a nagygyűléseken elkezdett sziléziai tájnyelven beszélni, s bár mindenki értette őt, mégis művinek érezték az emberek a tájnyelv használatát. - Történtek-e változások 1989 után a kisebbségi kultúra felkarolásában? - Igen, rendkívül fontos momentumnak tekintendő a sziléziai tudat intézményesítése, vagyis az, hogy létrejöttek különféle egyesületek, hogy vannak helyi adók, tájnyelvi vetélkedők stb. Mert egy ilyen vetélkedő azt bizonyítja, hogy ha valaki nagyon szépen beszéli az itteni nyelvet, azt nem lenézik, hanem díjban részesítik. Szilézia igazi gondja valójában az, hogy ennek a kulturális revindikációnak a lehetősége a lehető legrosszabb pillanatban következett be, vagyis akkor, amikor a modernizáció elkerülhetetlensége szükségszerűen háttérbe szorítja ezeket a lehetőségeket. Nem lehet egyértelműen azt mondani ezeknek az embereknek, hogy térjenek vissza a forrásokhoz, a gyökerekhez, mert hiszen itt vannak az új kihívások. A kérdés az, hogyan lehet megőrizni az egészséges egyensúlyt, hogyan lehet egyfelől lehetőséget teremteni a több évtizedes megaláztatás helyrehozására, másfelől megmutatni, hogy nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a
31
32
Bogdan Kulakowski felvételei modern kor kihívásainak eleget tegyenek. Mert Szilézia nemcsak olvasztótégely, hanem feszültségektől fortyogó katlan is. - Milyen összefüggés van a gazdasági nehézségek és a társadalmi feszültségek között? - A gazdasági nehézségek társadalmi feszültségeket gerjeszthetnek, gondolok itt a munkanélküliségre, az elszegényedésre stb. Ha sor kerül, márpedig sor kerül bányák bezárására, akkor felvetődik a kérdés: kit és milyen kritériumok alapján bocsássanak el? És itt paradox helyzettel állunk szemben - a környezetszennyezés csökkentése érdekében bányákat kell bezárni, de ez munkanélküliséggel jár, ezért az emberek tiltakoznak a termelés csökkentése ellen. Egy új jelszó született ezzel kapcsolatban: negyven évig Szilézia építette Lengyelországot, most Lengyelország segítsen Szilézián! Tagadhatatlanul érezhető Sziléziával kapcsolatban egy talán tudatosan gerjesztett feszültség, amelyet szélsőséges politikai erők bármikor felhasználhatnak. Hiszen itt 4 millió ember, vagyis az ország lakosságának 10 százaléka él az ország területének 2 százalékán. Itt a népsűrűség 600 fő az országos 120 fővel szemben. Igen ízletes falat! És a szénkitermelés, bármit mondjunk is annak rentabilitásáról, még nagyon sokáig az ország nélkülözhetetlen iparága lesz. - És a sziléziai ifjúság hogyan találja meg helyét ebben az összetett, nehezen áttekinthető helyzetben? Mennyire manipulálható, mennyire tartja fontosnak a gyökereit? - Az utóbbi néhány évben a fiataloknak konkrét hasznuk származhatott a kettős állampolgárság lehetősége révén. Ismerek olyan fiatalokat, akik két útlevéllel rendelkezvén, lengyelországi tanulmányaikat Németországban folytatták, s így még a katonaságot is megúszták. Úgy tudom azonban, hogy éppen Németország akarja elérni, hogy mindenkinek csak egy útlevele legyen, s ez sokakat nehéz dilemma elé állíthat majd. Ami az érzelmi kötődést illeti, én például nagyon erősen kötődöm Sziléziához, és a sziléziaiakról kialakult sztereotípiának
megfelelően nem szeretek otthonról kimozdulni, s csak akkor utazom külföldre, ha hivatalos útra megyek. Ez magyarázza, hogy bár Budapest közel van Katowicéhez, mégis most vagyok itt először, miközben például a kisvárosnak számító Mariborba évente többször is elutazom, mert ott interetnikai kutatásokat folytatunk. - Milyen perspektívákat lát a lengyel Szilézia előtt most, ebben a bonyolult és nehéz gazdasági, társadalmi helyzetben ? - Én Sziléziával kapcsolatban két úgymond forgatókönyvet látok magam előtt. Az egyik a Divide et impera! elvének alkalmazása, vagyis a meglévő potenciális ellentétek szítása, ami hosszabb távon senkinek, sem Sziléziának, sem Lengyelországnak nem jó. Mert a lengyel társadalomban szándékosan kialakított negatív kép él Sziléziáról a sikerkorszak privilégiumainak reakciójaként. 1980-ban például vasúti vagonokon ilyen feliratokat lehetett látni: A sziléziaiak nem lengyelek! Sztálin a háború után nyugatra tolta Lengyelországot a keleten általuk elvett területek kompenzálása gyanánt, s ez örök konfliktusforrás, időzített bomba, amelyet válsághelyzetekben elő lehet venni. A másik lehetőség, másik út a teljes régió vajdasági szintek felett megteremtett összefogása lehetne, hiszen az ökológiai gondok, a gazdasági visszaesés egyformán érintik Szilézia minden részét. S ha ezeknek a részeknek sikerül olyan elitcsoportokat létrehozniok, amelyek a központi kormány jó, de kemény partnerei lesznek, akkor a régió az előtte álló kihívásoknak valamiképpen meg fog tudni felelni. De csak ekkor. Létezik egy Szilézia megmentésére irányuló szerződés a miniszterelnök jóváhagyásával, s ebből az derül ki, hogy míg Szilézia az államkassza bevételeinek egynegyedét adta, bizony keveset kapott vissza az újraelosztáskor. Téves az az általános nézet, hogy a sziléziaiak csak hallgassanak, mert a bányászok mindig kivételezett helyzetben voltak. Csakhogy Sziléziában nem mindenki volt bányász, nem mindenki vásárolhatott a kiemelt üzletekben. A sziléziaiakat nem lehet becsapni, nem lehet megkerülni. Nem lehet azt mondani, hogy ti csak
főjetek a saját levetekben, mi meg majd kívülről nézzük az egészet. Ennek a régiónak is megvan a maga vonzereje - igen nagy például a magasan kvalifikált szakemberek aránya, jó az infrastruktúra, és nemcsak bányák vannak Sziléziában, hanem vonzó tájegységek is. A legnagyobb baj az, hogy a modernizációs elképzelések mögött nem állnak igazi tekintélyek, akik segítenének elfogadtatni az elkerülhetetlen lépéseket. Mert ha például született egy döntés, hogy egy adott bányát három éven belül be kell zárni, és ez a bánya hat év elteltével még mindig üzemel, akkor az ilyen határozatokat nem lehet komolyan venni. Az általános bizonytalanságérzés rányomja bélyegét a konkrét elképzelések megvalósítására. A racionalitás ellenében hat például az a helyzet, hogy Lengyelországban csak az erős érdekcsoportok képesek valamit elérni. Mert felvetődik a kérdés: fogjunk csákányt, és menjünk Varsóba kiharcolni az igazunkat, vagy legyünk tekintettel az ország érdekeire, és hallgassunk? Én nem tudom elképzelni, hogy az egyes ember előtt a haza java előbbre való volna a saját érdekeinél. És ha egy ilyen erőszakos akció sikerrel jár, értelemszerűen követi a többi. Vagyis összegezve, én eléggé szkeptikus vagyok a modernizáció sikerét illetően. Pedig a modernizációra égetően nagy szükség van. Hogy mennyire, azt néhány statisztikai adattal szeretném alátámasztani: a Világbank felmérései szerint Sziléziában az egy négyzetkilométerre jutó évi hulladék mennyisége 300 tonna; Szilézia adja az ország ólomés cinktermelésének 100 százalékát, a széntermelésnek majdnem 100 százalékát; a gázkibocsátás az országos érték 30 százalékát, a por a 40 százalékát, a kéndioxid a 30 százalékát teszi ki; a gyermeket váró nők körében 45 százalék a veszélyeztetett terhes. És a számokat sorolni lehetne még sokáig. Csak a megoldással nem lehet várni sokáig. Szenyán Erzsébet
33
LÁTOGATÁS BÉCSBEN Az osztrák főváros is vastag hótakaró alá került az idei télen, autóval igen nehezen lehet parkolni a nagyra nőtt hóbuckák között. A Capistrangassét is belepte a hó, mire megérkezünk Szépfalusi István háza elé, hogy eleget téve baráti meghívásának, találkozzunk a bécsi magyar (és kisebb mértékben: osztrák) irodalmi élet képviselőivel. Immár ugyanis hagyomány, hogy a Magyar írószövetség frissen megválasztott elnöke ellátogat Ausztriába, és találkozik az osztrák PEN Klub és a Bornemisza Péter Társaság képviselőivel. Az első találkozó színhelye Szépfalusiék hatalmas capistrangassei lakása volt, ahol inkább az irodalmárok gyűltek össze, közöttük Monoszlóy Dezső, Bujdosó Alpár, Eva Czjzek, aki Pilinszky János és erdélyi magyar költői német fordítójaként szerzett igen nagy érdemeket, és a háziasszony: Szépfalusiné Wanner Márta, aki a többi között Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes. Juhász Ferenc és Sütő András német fordítója. Maga a házigazda is neves író és szociológus: mint evangélikus lelkész és egyetemi tanár dolgozik az osztrák fővárosban - már négy évtizede -, s az ausztriai magyarok életét bemutató tudományos munkáival, valamint Pótszigorlat című memoárjával (amelynek folytatása még az idén az olvasók elé kerül) megbecsülést szerzett az egész magyar nyelvterületen. Emellett Szépfalusi István a kárpát-medencei magyar közélet egyik kiváló és mindig áldozatos szervezője is, különösen az erdélyi magyarok, az erdélyi magyar irodalom támogatásában szerzett nagy érdemeket. Ezeket ismerte el különben legutóbb az a „Kisebbségekért” elnevezésű díj is, amelyet decemberben Budapesten vett át a magyar miniszterelnöktől. A capistrangassei lakásban rendezett találkozón a Magyar Írószövetség jelen helyzete és jövő tervei kerültek szóba, különös tekintettel arra az összmagyar szerepre, ame-
34
lyet a szövetség 1989 után vállalt, s a jövőben még teljesebben be kíván tölteni. A Magyar írószövetség mint a szervezet elnöke ezt hangoztattam Bécsben is - nem Magyarország. hanem az egész magyarság íróinak testülete: felelősséget a teljes nemzeti irodalom iránt érez, és tagjai, sőt választott vezetői között természetes módon jelen vannak az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági és a nyugati magyar irodalom képviselői is. Az írószövetség hetvenegy tagú választmányában ketten képviselik a nyugati világ magyar íróit: az angliai Sárközi Mátyás mellett éppen Szépfalusi István, akinek így a nyugati régiók magyar íróinak véleményét is meg kell szólaltania. Az írószövetségnek ma vagy kétszáz határokon túli magyar írótagja van, s ez a szám folytonosan növekszik. Ausztriában is több ismert magyar író, írástudó él és dolgozik, az említettek mellett mások is, például a Bécsi Napló című folyóirat főszerkesztője. Deák Ernő vagy az alsóőri tudós plébános, lapszerkesztő és intézetigazgató. Galambos Ferenc Ireneusz. Jó lenne, ha ők. és nemcsak azok. akik máris tagjai a Magyar Írószövetségnek, összeköttetést teremtenének a budapesti írószervezettel. Ennek az összeköttetésnek lehetne természetes szervezője és kerete a bécsi Bornemisza Péter Társaság, amelynek Szépfalusi István az alapítója. A társaság 1960 óta gyűjti össze a bécsi magyar értelmiséget és ápolja az ottani magyar kultúrát. Szinte minden hónapban rendez egy-egy összejövetelt. ezekre nemcsak Ausztriából és Nyugat-Európából, hanem Magyarországról és a Kárpát-medence magyar közösségeiből is hív meg előadókat, vendégeket. A társaság három és fél évtizedes története során számos magyar írót, tudóst és művészt mutatott be a bécsi magyar közönségnek, s emellett Grazban és Linzben is rendez kultu-
rális talákozókat. Az idők során így szinte minden nevesebb erdélyi írót vendégül látott Ausztriában, a többi között Sütő Andrást, Szilágyi Domokost. Kányádi Sándort, Lászlóffy Aladárt, Gálfalvi Zsoltot és Szőcs Gézát. Második bécsi programomat is a Bornemisza Társaság szervezte, az evangélikus gyülekezet előadótermében, az osztrák főváros szívében, a Mariahilferstrasse mellett. Ezen „A magyar irodalom köztársasága” címmel beszéltem arról, hogy a több országban élő magyar irodalom belső: szellemi, lelki szolidaritásának helyreállítása milyen feladatokat jelöl meg számunkra, és miként lehetne újraszőni a nemzeti kultúrának azt a hagyományos hálóját, amelyet huszadik századi történelmünk során mindig széttépett a politikai erőszak. Örömmel láttam, hogy milyen sokan jöttek össze az előadóteremben, és milyen érdeklődés mutatkozott meg az elmondottak iránt. Talán csak azt sajnáltam, hogy a megjelentek között viszonylag kevés volt a fiatal, holott a bécsi főiskolákon, egyetemeken bizonyára sok ausztriai magyar ifjú tanul. Bécs igen közel esik Budapesthez, a bécsi magyar értelmiség mégis egyféle „szigetlétben” él: diaszpórában és magányosabban, mint például a kolozsvári vagy pozsonyi magyar értelmiség. Az emigrációs évtizedeknek a történelmi fordulat kegyelme folytán végük van: a bécsi magyaroknak is most kell létrehozniok új kapcsolataikat az anyaországgal és kultúrájával. Méghozzá úgy, hogy egyszerre legyenek a magyar kultúra jogos birtokosai és új hazájuk méltó polgárai. Új életformák, új kötődések, új gondolkodásmódok jönnek létre így - az emigrációs korszak felszámolása után. Ennek az „újnak” is műhelye lehet a régebbi emigrációs szellemi műhely: a bécsi Bornemisza Péter Társaság. Pomogáts Béla
H a a s György
CSÁSZÁRVÁROSI HANGULATOK vasúti indóházak és gőzhaA jók kiszállóhelyein két- és ,, egyfogatú bérkocsik, valamint társaskocsik is kellő számmal vannak mindig, de közel esnek mindenütt a közúti vasút megállóhelyei is, s lóvonaton a kisebb csomaggal érkezők 8 krajczárért a város bármely részébe eljuthatnak. A közúti vaspályán czélszerű mindig átszálló (Umsteig) jegyet kérni, ára ugyancsak 8 krajczár.” Ezt írja az 1888-ban megjelent Bécsi magyar kalauz. Azóta bizony fordult egyet-kettőt a világ kereke, eltűntek a lóvonatok is, a mai magyar turista autón, hajón, repülőgépen vagy éppen biciklin érkezik az osztrák fővárosba. Visszavonhatatlanul eltűnt az a kor, melynek légkörét az egyfogatú bérkocsik, lóvonatok szimbolizálták. Bár a Burgban és a Szent Istvándóm árnyékában várakozó konflisok még őrzik emlékét Bécsben ennek a letűnt, nyugodt tempójú korszaknak. A császárvárosban sok mindenről már csak kövek, romok, múzeumok vagy festmények tanúskodhatnak, őrizvén közös történelmünk emlékeit. De sok minden még változatlanul él a kedélyekben, az emberek szokásaiban, az intézményekben. Miközben a múlton merengő turista a kis szűk utcákat járja, a régiségkereskedések kirakataiból a biedermeier-kor integet felénk öreg porcelánjaival, zenélő dobozaival, s a közelben - anakronisztikus hatásként - felvillannak a hatalmas neonok. A világhírű Operaháztól elindulva alig megyünk a Kärtnerstrassén pár száz métert, egy rövid kis utcába, a Marco D’Avianóba befordul-
va szembe találjuk magunkat a kapucinosok vöröses homlokzatú templomával. A templom alatti Kaiser Gruft csendjében a Habsburg uralkodóház tagjai alusszák örök álmukat. Nyolc méter mélységben fehér bolthajtásos termekben és kisebb helyiségekben sorakoznak egymás mellett a cin- vagy rézkoporsók. Egy halott nem tartozik a Habsburg-házhoz: Fuchs grófnő, Mária Terézia nevelőnője. A Gruft bejáratától jobbra egy díszes koporsó őrzi III. Károlynak, Mária Terézia apjának tetemét, és a koporsó négy sarkán egy-egy megkoronázott koponya szimbolizálja a hatalom múlandóságát. atalom és múlandóság! Ezt fejezte ki az a temetési szertartás néhány esztendővel ezelőtt is, amikor Magyarország utolsó királynéját, a Bourbon-Párma családból származó Zitát helyezték el végső nyugalomra. Amikor a ko-
H
porsót levitték, a szertartást végző pap kopogott a kripta ajtaján, bebocsátást kérve a halottnak. A kriptából egy hang kérdezte: „Ki az?” Amíg felsorolták, hogy Ausztria császárnéja, Magyarország királynéja, a kripta ajtaja zárva maradt, és csak akkor tárult fel, amikor az ajtónál várakozó szerzetes „egy szegény bűnös lélek” nevében kért bebocsátást. A temetkezési hely kupolája alatt hatalmas, több méter magas cinkoporsó áll. a tetején Mária Terézia és férje. Lotharingiai Ferenc életnagyságú alakja, sarkán a magyar korona. A nagy császárnő és férje porlad bent, lábuk felől pedig fiuk, II. József egyszerű rézkoporsója áll. Itt van eltemetve Mária Lujza, Napóleon második felesége, és itt nyugodott Napóleon fia, a reichstadti herceg 1940-ig, amikor Hitler a Sasfiók koporsóját a franciáknak ajándékozta. Itt van a tragikus végű Rudolf trónörökös, Miksa mexikói császár, I. Ferenc József és Erzsébet királyné koporsója is. Az utolsó magyar király, IV. Károly még nincs itt eltemetve, és csak kis mellszobor jelzi idetartozandóságát. császári sírbolttól nem messze találjuk a Seilergasse 6. számú házat, ahol ma is áll a „Matschakerhof ’ amelynek a nevével kapcsolatban sokféle mese kelt szárnyra. A legelterjedtebb anekdota szerint azokból az időkből származik ez az elnevezés, amikor Mátyás király Bécset ostromolta, és amikor magyar ember lett volna a fogadó tulajdonosa. Mivel az ostrom alatt nagy volt az élelemhiány, a gazda nem mindenkit fogadott be. s lehetőleg a magyar földiek számára tartogatta éléstára kincseit. Ha valaki
A
35
36
37
enni-inni rendelt, a gazda megkérdezte, mikor érkezett. A bennfenteseknek azt a választ kellett adniuk: „Macsak”. Akkor azután kapott enni-inni. Ennél a legendánál - mint Ráth Végh István írja - komolyabb az a verzió, hogy valamikor Csák Máté háza volt ez a fogadó és „Matthäustschakerhof” volt az eredeti neve, aminek az összevonásából keletkezett a mai „Matschakerhof”. Ennek a Grabentől néhány lépésre álló háznak a földszintjét foglalja el a patinás hangulatú vendéglő, amely ma is kedvelt szórakozóhelye a bécsieknek. A Graben nyugati szegélyétől néhány méterre, az Esterházy palota árnyékában egy régi, népszerű kocsma hívogatja vendégeit, az Esterházykeller. melyet Menzel Adolf is megörökített. A kép a felső Belvedere gyűjteményében látható. A vendéglő bejárata a Haarhof nevű kis sikátorra néz. ahonnan egy bolthajtásos, dohos pincehelyiségbe vezet a vándor útja. A bécsi belváros híres fogadói között ma is patinás helyet foglal el a Magyar koronához címzett és a Magyar királyról elnevezett szálló. Az előbbi a Himmelpfortgassén, az utóbbi a Schullerstrassén, ahol annak idején a kiegyezési tárgyalások folyamán Deák Ferenc lakott. Ez a szálloda közvetlen szomszédságban van azzal a műemléképülettel, ahol Mozart a Figaró házasságá-x komponálta. Egy kis kapualjon áthaladva már a Szent István-dóm hátsó frontjánál állunk, szemben egy befalazott szószékkel, ahonnan Kapisztrán János szólt a bécsi fiatalokhoz, hogy álljanak zászlaja alá a török veszedelem elhárítására. A dóm másik oldalán a Kärtnerstrasse és a Stock im Eisen nevű terecske sarkán egy öreg, görbe fatörzs áll. Erről nevezték el ezt a teret, amelynek a magyar fordítása: fatörzs vasban. Annyira észrevétlen, hogy sok turistának elkerüli a figyelmét. Pedig a bécsiek nagy becsben tartják ezt a szegekkel sűrűn televert fatörzset.
38
melyet szép faragású márványoszlopra emeltek. Sok legenda kering a több száz éve itt álló tuskóról. a legismertebbb talán a Mutt Márton lakatosinasról szóló. A legenda szerint a kis lakatosinas az ördög segítségével készítette a fát övező vaskarikát és az azt zárva tartó felnyithatatlan lakatot. Később a fiú elmaradt egy vasárnapi miséről, és a megegyezés értelmében a sátán felkapta és széttépte. Ezután minden lakatoslegény, mielőtt elindult az akkor szokásos vándorútjára, egy
imát mondott a kis inas lelkiüdvéért. és ennek jeléül bevert egy szöget a fatörzsbe. éhány lépésre van innen a Singerstrasse 3. számú ház helye. Ezen a telken állott egykor a nagy magyar tudós. Zsámboki János háza, ott is halt meg 1584-ben. A Nationalbibliothek állandóan kiállított büszkesége egy szép Aristoteléskódex, melyet a felírás szerint ..Joh. Sambucus” bécsi humanista ajándékozott II. Miksa császárnak. Zsámboki annak idején szorultságában valószínűleg egész könyvtárát eladta. A dóm főbejáratával szemben nyílik a Brandstátte. melyben a 2. számú ház helyén volt az Alantsee testvérek híres könyvesboltja. Bécs monografistái feljegyezték. hogy gyakori látogatója volt az üzletnek a híres jogtudós Werbőczy is. A könyvesbolt megszünte után egy posztókereskedő került oda, ,,A magyar prímáshoz” címezve, egy főpapot ábrázoló szép boltcímerrel. Ha továbbmegyünk a Duna-csatorna irányában, a Rotenturmstrassétól néhány lépésre az
N
úgynevezett Lugeck nevű tér található. Az 1. számú telken ma egy modern irodaház áll, valamikor pedig itt állt a ,,Junker László”, vagyis „Lászlóúrfi” néven számon tartott ház. Eredetileg ,,Bärenhaus”, azaz Medveház volt a neve. mert egy fekete medve volt rajta címerként. Mikor V. László király bevonult székvárosába, tiszteletlen alattvalói a medvés házat rögtön átkeresztelték a „Junker László”-ra. Még száz év múlva, az 1547-i Hirschvogelféle térkép is így jelöli meg. A Lugeck 4. számú ház elődjében Mátyás király is megfordult. Innen keskeny sikátoron keresztül a Köllnerhofgassén a Fleischmarktra jutunk. A kis szűk Köllnerhofgasse irodaépületében volt hosszú időn keresztül a magyar emigráció egyik rangos lapjának, a bécsi Magyar Híradónak a szerkesztősége. Mint az emigráns magyar kormány nem hivatalos lapjának nagy jelentősége volt akkor, a vasfüggönytől hatvan kilométerre. A két szobából álló szerkesztőségben sokszor találkoztam Klamár Gyula főszerkesztőn kívül Gogolák Lajossal, aki enciklopédikus tudásával órákig kápráztatta el hallgatóit. De itt ismerkedtem meg a hetvenes években az osztrák fővárosba látogató Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Kovács Imrével, Pfeiffer Zoltánnal és a nyugati magyar szellemi élet számos kiválóságával. A volt szerkesztőségtől alig egy karnyújtásnyira egy öreg vendéglő emeletes épülete húzódik meg a sarokban, és a bolthajtások alatt keskeny kis utca kanyarog lefelé: a Griechengasse. Veszélyes hely lehet ez itt, mert két tábla is óvja az utasokat a gyorskocsiktól és az elkoptatott kerékvető kövek is nagy forgalomra vallanak. „A kocsisok fogják meg lovaikat, amíg a gyalogosok áthaladnak” figyelmeztetnek a táblák. Eltűntek a kocsik és kocsisaik, a serény görög kereskedők áruikkal, s csak a kocsma falán idézi az eltűnt alakokat a „lieber Augustin” képe.
Módos Péter
KARÁCSONY ÉS ÚJÉV KÖZÖTT, KÁRPÁTALJÁN - Még ez a legjobb! - segített ki váratlanul a vámos vagy határőr, ráadásul magyarul, és a sokféle elétartott papír, útlevél, újságíró-igazolvány közül kiválasztotta a MÉKK meghívólevelét. Mindez már a nagy sorompó után zajlott, egy kis bódé ablakán keresztül, siettünk, de nagyon, ezért az ifjú televíziós kollégától átvettem az ügyintézést, mivel ő - ahogyan félóra után kiderült - a középiskolában megszokott rendben beállt valahol egy sorba, s várt, várt. várt, miközben körülötte a hidegben is forrt az élet; vámosok. kamionosok alkudoztak nagyokat nevetve, diplomata-útlevelesek s egyéb bennfentesek gázoltak át ünnepélyes arccal a keleti határokon mindig nagy számban található utasok, csencselők csoportján. Az ott gubbasztok pedig azzal az időtlen közönnyel várakoztak, amelyet még Gogol írt le a Holt lelkek valamelyik lapján. Hogy más a naptár, az csak abból látszott, hogy kint a hóban, sárban, autószerű roncsok. öreg autóbuszok várakoztak, az utasaik ugyancsak hosszabb ott-tartózkodásra készültek fel. Hó. hó. fagy, de minden út járható. Dupka Györgyék ötszáz méterre a határtól várnak, ez azért is nagy szerencse, mert tud a magyar a magyarnak segíteni, ők a mi kerékcserénknél, mi az ő autójuk beteg akkumulátoránál. Féltem én itt egyszer ezen a határon. amikor eltűnt az útlevelem kétórával a visszaút előtt. Ez még a nyolcvanas évek elején történt. Máig emlékszem, hogy az autóbuszba pakoló magyar turisták a várható bonyodalmak miatt úgy néztek rám. mint életük megrontójára. Aztán tíz perccel az indulás előtt helyi kísérőm figyelmeztető mosoly kíséretében átadta „megtalált” útlevelem. De erről később! Most irány Ungvár, a Zakarpatszkaja szálló (magyarok építették, egykor csoda volt. ma kissé szellős és elnyűtt), várnak a MÉKK (Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége) által meghívott vendégek, akiket majd a néhány oldallal odébb következő „Kárpátaljai szőttes” című összeállításban részletesebben is bemutatunk. Interjú interjúba ér. Az ukrán, ruszin. szlovák nemzetiségi csoport vezetői beszélnek magyarul (is), én az orosz és a lengyel nyelv sajátos keve-
rékét használom, német vagy angol csora. ital, ők vodkát, én bort. „Elhiszavak közbeiktatásával. Megértjük szi. hogy vagyok olyan magyar, mint egymást. Félszavakból is. mert mind- maguk?” - kérdi vállamat átölelve a az. amit ki-ki itt elmond, az a túlélés, házigazda, éjfél felé. Beszélgetünk, az életerő és az el nem fogyó életkedv kiderül, a kétkezi ezermesterek közül sajátos kárpátaljai szimfóniája. (Kicsit való. ért a motorokhoz, elektromoskakofón. de egyszerre ősi és modern.) sághoz. egyedül ásta ki a ház alapjait. Az elmúlt hat évben sokszor jártam Valóban látszik rajta, egy autót el tudUngváron, tapasztaltam a szegénysé- na húzni. Szeretetreméltó boldog, get. a kultúra kultikus tiszteletét, a fáradt magyarságban. A felesége tanínagy-nagy (talán a kérdés után nem is tónő. de a „háztájiban” is kidolgozza a maga napi tíz óráját. érdeklődő) toleranciát. Régebben nagyon vágytam ide, az Az egyik melléképületből fény szűegyik öcsém itt született, a családi le- rődik ki, s olyan tyúkkárálást hallok, gendáriumban Ungvárnak és Ortutay mint falun, gyerekkoromban. Elemérnek fontos szerepe volt. Az Kiderül, nem képzelődtem. Vilírószövetség tagjaként azt tudtam, lanyfényes, modern tyúkfarm is műhogy Moszkván keresztül vezet az út ködik, „magyarból jött”. Dicsérem az oda, de nem vezetett. Természeti csa- életrevalóságukat, de igyekszem pások, áradások mindig lehetetlenné vissza. Lehet vagy mínusz huszonöt. * tették a város megközelítését. A nyolcvanas évek elején aztán az Másnap Szolyva. Negyvenezren Autóklub szervezett oda egy utat. haltak meg azok közül, akiket 44 Anyámmal mentem, hisz ő mesélt a őszétől 45 őszéig ide gyűjtöttek „hávárosról sokat. Két helyi kísérőnk is rom napos málenkij robotra”. volt hivatalból, az egyik a csoportnak El kell mennünk, mert ,,meg lett segített a tájékozódásban, a másik ne- ígérve”. „A MÉKK által.” S az ígéret kem. Valahogy megtudta, hogy ,,mű- kötelező. Tavaly az egész Kárpátalja vészember” vagyok. Anyám viszont minden magyar települését végigjáregyszer rosszul érezte magát, s míg a tuk (Lázár Ervin. Vathy Zsuzsa. Farkísérőm orvosért ment, én elosontam kas János. Pomogáts Béla meg én). az Ortutayékhoz. Mikor eldicseked- Hullafáradtak voltunk, de „meg lett tem csínyemmel, idősb Ortutay a ház- ígérve”. gyári lakás ablakából lemutatott egy Szolyván mínusz 17 van. de nem autóra, s én mindent megértettem. fúj a szél. Közadakozásból épült emOrtutay Elemér hét évet húzott le a lékművek. Nagy hó. nagy csönd. Hallágerben, apja ott halt meg. Ugyanab- lom hangos csörtetésünk a térd fölött ban a lágerban voltak őrizetben mind érő fagyott hóban, ahogy visszük a a ketten, csak hét kilométer választot- koszorút. Visszafelé a meleg autóban azt tata el őket egymástól. Amikor az apa meghalt, egy emberséges orosz szár- lálgatjuk. melyikünk hány hónapig mazású őr átgyalogolt az ifjabbhoz - húzná itt ki. Az operatőrnek és nekem hadd temethesse el ő az apját. ,,Két- fél évet „saccolnak”, mert szívósak szer hét kilométer abban a hidegben! vagyunk. Az oroszokban van csak ilyen lélek.” Az ifjú tévés kolléga, akinek az elIsmét 1996 decembere. A szálló hi- telt három nap alatt hangját nem haldeg. három óra alatt úgy átfagyunk, lottam. a tábor maradványa láttán hogy Dupkáék inkább szereznek egy ennyit mond: „ezt azért nem gondolmagánszállást. Fizetek a szállóban, a tam volna”. tíz-tizenkét ember hideg uzsonnája Meg van viselve, de inkább lelkisok-sok nullából álló szám helyi leg mint testileg, bár aznap este felpénzben, azt átkonvertáljuk dollárra, függeszti vegetarianizmusát. BoldoDupka segít az átszámolásnál, mire a gan eszi velünk a forró húslevest, pincér közli, hogy mindehhez hozzá- rántott húst. jön még tizenöt dollár többletvilágítás. „Megélünk, mi még. szerencsére, A szállás meleg. Aznap disznóvá- de vannak, akik...” - mondja a házigás volt. nem tudni, mi vagyunk-e fá- gazda. de nem fejezi be, inkább tölt radtabbak. vagy a háziak. Boldog va- hogy koccinthassunk.
39
40
A Latorca völgyében Szolyva felé
A szolyvai gyűjtőtáborban elhunyt negyvenezer áldozat emlékére közadakozásból állított emlékműnél 41
A,,FORRÁSTÓL” A „KÖZÖSSÉGIG”
Dupka György beszél 1967 n o v e m b e r é b e n alakult m e g a Forrás I f j ú s á g i Stúdió. E l ő z m é n y e annyi, hogy 1965-től Együtt c í m m e l kéziratos folyóirat jelent m e g . amelyet az a k k o r j e l e n t k e z ő fiatal m a g y a r szakosok adtak ki. O l y a n o k , mint Balla G y u l a . S. B e n e d e k András, akik jelenleg M a g y a r o r s z á g o n élnek. Valam e n n y i e n K o v á c s V i l m o s köré csoportosultak. ő volt a szellemi v e z é r ü k , s eldöntötték azt. hogy az akkori e g y e t e m i ifjúsági stúdiót kiszélesítik m e g y e i szintűre. A d d i g n e m lehetett arról beszélni, h o g y v a l a m i l y e n csoportosulás létezett volna a m e g y e területén, azt tudtuk, h o g y két író van: Balla László és K o v á c s V i l m o s . M a gyarországról n a g y o n elvétve érkeztek h o z z á n k hírek. Mi a Kilenceken n e v e l k e d t ü n k föl. N a g y L á s z l ó . Váci M i h á l y kötetei jutottak a k e z ü n k b e . A Forrás Stúdió két éve alatt - a m í g én tagja v o l t a m - n e m c s a k m ű h e l y m u n ka folyt, h a n e m folklórkutatást is végeztünk: kárpátaljai m a g y a r népdalokat g y ű j t ö t t ü n k . A Forrás-kör ezzel egy e g é s z e n ú j fajta irodalmi l á t á s m ó d o t hozott be a kárpátaljai m a g y a r irodalomba. Politikánk lényege az volt, ahogy visszae m l é k s z e m . h o g y mi a kettős kötődés hívei voltunk, tehát ú g y éreztük, h o g y mi is részesei vagyunk az e g y e t e m e s m a g y a r kultúrának. Én akkoriban verseket írtam, mo-
42
dern verseket akartam írni. tehát az a v a n t g á r d i g e m e l k e d t e m , illetve népn e m z e t i n e k is tituláltak, vagyis a népi írók vonalán p r ó b á l t a m megtalálni azokat a h a g y o m á n y o k a t , a m e l y e k érdekeltek. Tehát távol állt tőlem a direkt szocialista költészet, amelyet annak idején belénk próbáltak sulykolni. - 1944 n o v e m b e r é b e n közel n e g y v e n ezer e m b e r t hurcoltak el innen, és azt s e m lehetett elfelejteni, hogy m i n d e n családból valaki odaveszett, illetve m e g j á r t a a sztálini lágereket. N e m lehetett azt sem elfelejteni, h o g y folyam a t o s a n fejezték le a kárpátaljai m a gyar é r t e l m i s é g színe-javát, hogy lágerekbe küldték a p a p o k a t , legyen az római katolikus, r e f o r m á t u s vagy görög katolikus, n e m lehetett elfelejteni a kuláklisták összeállítását - tulajdonk é p p e n . ha Sztálin n e m hal m e g . a kárpátaljai m a g y a r o k a t u g y a n ú g y kitelepítették volna, m i n t a krími tatárokat. M i n d a z , amit annak idején átéltünk, b e n n ü n k volt, hiszen apáink m i n d e z t átadták n e k ü n k . 1 9 7 1 - 1 9 7 2 tájékán annyira felerősödött. m e g k e m é n y e d e t t az ideológiai politika, h o g y eleve b ű n n e k számított az olyan ö n m a g á r a találás, a m e l y b e n egy nemzetről vagy egy nemzettöredékről volt szó. Sosem felejtem el, hogy 1971-ben m e g j e l e n t az Elidegenedés c í m ű cikk. E b b e n a cikkben azzal vádolták a Forrás Stúdiót, h o g y elidegenedett a s z o v j e t valóságtól, fölhívták az e g y e t e m i és a m e g y e i pártbizottság f i g y e l m é t , h o g y következetesen f o g l a l k o z z a n a k velünk, és v o n j a nak m i n k e t felelősségre. N e m részletezem, mi történt azután, de az egészn e k az lett az e r e d m é n y e , h o g y Györke Lászlót bevonultatták és N é m e t o r szágba vitték k a t o n á n a k . F o d o r G é z a Belorussziába került, egy olyan századba. amely lényegében büntetőszázad volt, j ó m a g a m p e d i g a távoli Ázsiába kerültem. Mint katona bejártam egész Ázsia területét, a Tatárföldtől k e z d v e egészen a kínai határig. Ott is f e j e z t e m be a szolgálatot: súlyos balesetet s z e n v e d t e m , egy évet kellett katonai k ó r h á z b a n f e k ü d n ö m , ahol háromszor megműtöttek. Van egy f o g a d a l m a m , h o g y a d d i g verset n e m írok. a m í g b e n e m f e j e zem azokat a szociográfiai, illetve helytörténeti m u n k á k a t , a m e l y e k b e
b e l e f o g t a m . T e r v e i m között szerepel a kárpátaljai magyarság hetvenéves kisebbségtörténetének a megírása, jelen pillanatban ezen d o l g o z o m . A K á r p á t - m e d e n c e több történészével együtt k ö z ö s e n p r ó b á l u n k egy panorám a - t a n u l m á n y t megjelentetni, melyben ö s s z e f o g l a l ó képet a d u n k arról, h o g y mi történt a m a g y a r s á g g a l 1944 n o v e m b e r é b e n , d e c e m b e r é b e n Szlovákia területén, a K á r p á t a l j á n , Erd é l y b e n és a D é l v i d é k e n . M u n k a tehát van b ő v e n , és arról m é g n e m is b e s z é l t e m , h o g y egy társadalmi szervezetet irányítok, és mint vállalkozó is részt p r ó b á l o k venni a kárpátaljai magyarság egzisztenciateremtő folyam a t á b a n . H i s z e n arra rájöttünk, h o g y kultúra ide. k u l t ú r a oda. írás v a g y n e m írás. de m i n d e n d o l o g n a k a gazd a s á g a feltétele. T e h á t m e g kell ter e m t e n ü n k azt a gazdasági alapot, a m e l y r e r á é p í t h e t j ü k a kisebbségi kultúránkat. Ami M a g y a r o r s z á g o t illeti, igyekszünk megtartani f ü g g e t l e n s é g ü n k e t , tehát egyik párthoz sem kívánunk csatlakozni, az anyaországot tarkaságával együtt, többpártrendszerével együtt szeretjük. Az. hogy odahaza viszályok vannak, itteni d o l g a i n k b a n nem n a g y o n érint. F á j l a l j u k , h o g y ez van, de mi az egész ország dolgait n é z z ü k és értékeljük. B ü s z k é k vag y u n k M a g y a r o r s z á g r a így egészében véve, és i g y e k s z ü n k minél szélesebb kapcsolatokat fenntartani. Az 1993ban b e j e g y z e t t Kárpátaljai M a g y a r Értelmiségiek Közösségében három konkrét feladatkört tűztünk magunkele: a kultúra, a t u d o m á n y és a gazdasági vállalkozások élénkítését és a velük kapcsolatos é r d e k v é d e l m i tevékenységet. A z e u r ó p a i szellemiség j e g y é b e n tényleg össze kel! f o g n u n k , és félre kell t e n n ü n k m i n d e n f é l e nacionalista sallangot. ami m é g ott van valahol belül. ott b u j k á l a l e l k ü n k b e n . De azokat a bűnöket, amelyeket egymással s z e m b e n elkövettünk itt a K á r p á t - m e d e n c é b e n , a m e l y e k e t egy korábbi, m á s n e m z e d é k tagjai elkövettek, mi m á r n e m t u d j u k felvállalni. Tehát nekünk inkább m á r k ö z e l e d n ü n k kell, és azokat a pontokat keresni, a m e l y e k összekötnek, s n e m azokat, a m e l y e k eltávolítanak.
Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. A magyar gazdaság modernizálásához
és hosszú távú f e j l ő d é s é h e z szükség van egy olyan
pénzintézetre, amelynek tevékenysége hasonló a
nyugat-európai gazdaságok második világ-
h á b o r ú utáni ú j j á é p í t é s é b e n n a g y szerepet j á t s z ó p é n z i n t é z e t e k é h e z . E felismerés j e g y é b e n jött
létre
1991-ben
a Magyar Befektetési
és Fejlesztési
B a n k Rt.,
a m e l y 1 9 9 3 . óta rendelkezik pénzintézeti j o g o s í t v á n y o k k a l . Az M B F B Rt.
fejlesztési
és
befektetési banki t e v é k e n y s é g é v e l segíti
a magyar gazdaság
szerkezetének átalakítását, a gazdasági növekedés folyamatainak kibontakoztatását. E n n e k ker e t é b e n k ö z é p - és h o s s z ú lejáratú f e j l e s z t é s i hitelt n y ú j t , v á l l a l a t o k a t j a v í t fel és értékesít, stratégiai céllal befektet, követeléseket kezel, külföldi pénzforrásokat közvetít, projekt-finanszírozást folytat, pénzalapokat kezel, t o v á b b á részt vállal az ország e g y e s régióinak gazdasági fellendítésében. Az M B F B Rt. pénzintézeti csoportjához tartozó K o n z u m b a n k Rt. kereskedelmi banki műveletekkel, az ÁFI B r ó k e r Rt. értékpapír-piaci tevékenységgel, a R á k ó c z i Regionális Fejlesztési B a n k és az ország k ü l ö n b ö z ő területein m ű k ö d ő fejlesztési társaságok regionális, ö n k o r m á n y zati szolgáltatásokkal, t o v á b b á kis- és k ö z é p v á l l a l k o z á s o k finanszírozásában v a l ó részvétellel bővítik a M B F B Rt. üzleti szolgáltatásait.
Ha fejleszteni akar, ha egy vállalat újjászerv e z é s é b e n érdekelt, ha h o s s z ú távon előnyös befektető-társat keres, ha egy régió vagy ö n k o r m á n y z a t gazdasági fellendítését kívánja, KERESSE A MAGYAR BEFEKTETÉSI ÉS FEJLESZTÉSI BANKOT ÉS PÉNZINTÉZETI CSOPORTJÁNAK INTÉZMÉNYEIT!
C í m : Budapest, V., N á d o r u. 31. Telefon: 153-0222 Fax: 153-0909 Levélcím: 1365 Budapest 5. Pf. 678.
Antal László
A KORA KAPITALIZMUSTÓL A MÁSODIK KORA KAPITALIZMUSIG Bankrendszer és gazdaság Magyarországon
A kelet-európai régióval, az Európához integrálódás perspektíváival ma már számos igényes folyóirat foglalkozik. A hangsúly e kiadványokban rendszerint társadalmi, kulturális, etnikai kérdésekre, szociális konfliktusokra, a kelet-európai régió társadalmainak történelmi perspektívába ágyazott önértékelésére (vagy inkább önújraértékelésére) helyeződik. Ez teljesen érthető, hiszen ez felel meg leginkább az értelmiség (e folyóiratok potenciális olvasóközönsége) érdeklődésének. Meglehet, hogy ez egyszerűen csak szakmai ártalom, de úgy vélem, hogy Kelet-Európa társadalmi problémáinak gyökere és az Európába való integrálódás (helyesebb lenne inkább felzárkózásról beszélni) kulcskérdése alapjában a gazdaság, még ha azt ma sokan másképp is érzik. Ami Magyarországot illeti, a két világháború között, de akár a szocializmus negyven évében is művészetek, tudomány terén mindig sokkal közelebb álltunk Európához, mint a gazdaság potenciálja és versenyképessége tekintetében. Gazdasági felzárkózás nélkül egy szűk elit lehet ugyan európai. de az ország soha. Ezért kellene
talán többet beszélni - a kifejezetten erre a kérdésre specializálódott szakemberek körén kívül is - a gazdaságról. jelenlegi állapotáról csakúgy, mint múltjáról és fejlődésének vélt vagy valós mozgatórugóiról.
Bankok és gazdasági fejlődés Trivialitás, hogy a gazdasági nekilendülés hajtómotorjai a bankok. A fejlődés felgyorsulásához ugyanis tetemes tőkefelhalmozás szükségeltetik, s ez mindenekelőtt a bankokban koncentrálódik, amelyek azután a felgyülemlett pénzforrásokat átcsoportosítják a jó profitkilátásokkal rendelkező vállalkozásokhoz, mi több, nem csak a náluk elhelyezett betéteket hitelezik ki, de saját tőkéjük egy részét közvetlenül befektetik a gazdaságba. Egy mozgásba lendülő gazdaságban többnyire a bankszektor a legtőkeerősebb, ő gondoskodik arról, hogy összegyűjtse a megtakarításokat, és arról is, hogy ezek az erőforrások oda kerüljenek, ahol igazán hatékonyan (de kevéssé kockázatosan!) felhasználhatók. Szintén trivialitás, de fontos, hogy fej-
44
lett pénzügyi rendszer nélkül - legalábbis piaci viszonyok között - egyszerűen nem bontakozhat ki széles körű külkereskedelem, ami a gazdasági fellendülés (és felzárkózás) nélkülözhetetlen eleme, különösen az olyan kisméretű gazdaságokban, amelyek nem is álmodhatnak arról, hogy minden szükséges terméket saját határaikon belül állítsanak elő, részben mert természetesen nem rendelkeznek minden szükséges nyersanyaggal, részben azért, mert ez elképesztően gazdaságtalan lenne. (Mondani se kell, ez utóbbi kategóriába sorolható Magyarország is.) Mindebből az (is) következik, hogy az Európához való integrálódás egyik kulcskérdése éppen a nemzeti pénzügyi rendszer fejlődése és illeszkedése az európai (ma már egyre több vonatkozásban közös és egységes) szisztémához, amelyben újabban - mint közismert - még a nemzeti valuták szerepkörét és létjogosultságát is megkérdőjelezik. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a bankszektor robbanásszerű fejlődése jellemezte az ipari forradalom standard példáját, Angliát, majd az Egyesült Államokat, de a jóval ké-
sőbb felzárkózó kelet-európai régiót, így Magyarországot is. Aligha véletlen, hogy most a politikai rendszerváltás nyomán újra virágzásnak indult a bankszektor, később kiépültek a tőzsdék, és nemcsak a piacgazdaság rekonstruálásában előrehaladottabb „visegrádi országokban”, de például Oroszországban is. Mindehhez illik hozzá tenni, hogy a fejlett ipari országokban, amelyek már régen túl vannak az eredeti felhalmozás korszakán, az utolérés problémáival pedig legfeljebb a tankönyvekben és az egyetemi professzorok előadásaiban találkoznak, a bankszektor
térnyerése, ha nem is robbanásszerűen, de töretlenül folytatódik. Elég csak ránézni a gazdasági statisztikákra: a legfejlettebb országokban az ipanak a nemzeti jövedelemhez (pontosabban: a GDP-hez való hozzájárulása már jó ideje csökken, miközben a pénzügyi szolgáltatások (bankok, biztosítók, takarékpénztárak stb.) részaránya növekvő. Kicsit túlzóan és nagyképűen úgy lehetne összefoglalni az előbbiekben leírtakat, hogy „mutasd meg a bankrendszered, és megmondom, hogy milyen a gazdaságod”.
Fel kell hívni azonban a figyelmet, hogy a forgatókönyv nem azonos az élenjáró és utolérő országokban. A neves gazdaságtörténész, Alexander Gerschenkron erről a kérdésről úgy vélekedik, hogy az elmaradottabb országokat a következő sajátosságok jellemzik. Törésszerűbben, gyorsabban indul meg a fellendülés: a fogyasztási cikkekkel szemben a termelőjavak előállítására tolódik át ugyancsak törésszerűen - a hangsúly, ami persze kihat a fogyasztási színvonalra; a fejlett országokénál lényege-
45
sen nagyobb a vállalatok mérete; továbbá az utolérő országokban a bankszektor kifejlődése nem előzi meg a hagyományos termelőágak fellendülését, ezért nagyon erős a banktőke és az ipari tőke összefonódása; végül általában nagyobb az állam szerepe. Amíg az iparosodó Angliában a bankrendszer a hagyományos funkciót töltötte be, tehát összegyűjtötte a kismegtakarításokat, és azokat hitelezte, befektetéssel csak alárendelten, illetve külön erre specializálódott pénzintézeteken keresztül foglalkozott, addig Németországban a bankok folyamatosan ellenőrizték vállalataikat, aktívan részt vettek üzletpolitikájuk alakításában, elkísérték őket a „bölcsőtől a koporsóig”, alapításuktól a felszámolásukig, életük minden viszontagságán keresztül. A másik véglet Oroszország, ahol a kormányzat jelentős mértékben átvette a bankok funkcióit, persze nem abban az értelemben, hogy üzleti megfontolások alapján döntött, hanem oly formán, hogy az önkéntes megtakarítások helyett sokkal nagyobb szerepet töltött be a súlyos adó, amelyet azután az állam átszivattyúz, rendszerint a mezőgazdaságból az iparba. Az elmaradott (udvariasan: utolérő) országokban továbbá erősen megmutatkozik egy erős bankellenes (sőt. általában vállalkozásellenes) attitűd is. Eszerint a gonosz bank nem termel jövedelmeket, ellenkezőleg elszívja onnan, ahol ez voltaképpen megtermelődik, valójában mások becsapásából él stb. (A közelmúltban jelent meg például Günter Ogger Bankárok című könyve, amely nem pénzügyi szakembereknek szól, és ugyanezeket a sztereotípiákat igyekszik belesulykolni a közvéleménybe - az a gyanúm, sikerrel.) Jellemző például, hogy amíg az angolszász országokban a spekuláció kifejezésnek nincs negatív mellékzöngéje, addig nálunk kifejezetten pejoratív hangzása van. Ezt a nem éppen pozitív tradíciót, sajnos, sikerült mindmáig épen megőrizni, s ezen Széchenyi István munkássága, bármennyire maradandó volt is, nem sokat tudott segíteni. A mi kultúraképünkbe a gazdaság kultúrája nem tartozott és még ma sem tartozik bele. Mielőtt rátérnék a magyar bankrendszer fejlődésének konkrétabb elemzésére, talán érdemes némi iróniával rámutatni arra, hogy az idézett gazdaságtörténész leegyszerűsített, de mégis hasznos tipológiáját alapul véve számos nyilvánvaló hasonlóság
van a kora kapitalista elmaradottság talaján kibontakozó nekilendülési próbálkozások és a szocialista tervgazdálkodás erőltetett iparosítási politikája között. Egy lényeges különbség persze van: a szocializmus kezdetein mindezek a folyamatok mesterségesen és éppen ezért kontroll nélkül zajlanak le ennek számos jóvátehetetlen következményével együtt.
Mozaikok a magyar bankrendszer fejlődésének történetéből A továbbiakban meg sem kísérelem a bankrendszer fejlődését leírni, csupán a nagy fordulatokat igyekszem bemutatni, amelyek ezután hosszabb időre irányt adnak a folyamatoknak. A „nagy fordulatok” azok. amelyek nem vezethetők le a korábbi tendenciákból. (A kezdetek) Miközben a nyugateurópai országok a múlt század elejére már számos pénzintézettel és a kor követelményeinek megfelelő pénzügyi infrastruktúrával rendelkeztek, addig Magyarországon - a feduális viszonyoknak megfelelően - a pénzintézetek története csak rövidebb időszakra nyúlik vissza. Az 1825-ös reformországgyűlés volt az első alkalom, amikor - elsősorban Széchenyi István fellépése nyomán - a gazdaság modernizálásának gondolata, s így a pénzintézetek kérdése is egyáltalán felvetődhetett. 1827-ben és 1828-ban az Első Osztrák Takarékpénztár fiókokat létesített Magyarországon, és 1838-ban megalakult az első önálló magyar takarékpénztár is: a Brassói Általános Takarékpénztár. A helyi jelentőségen túlmutató takarékpénztárak közül az első a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (Pestmegyei Takarékpénztár néven) 1840 januárjában kezdte meg működését. Az önálló magyar bank felállításának gondolatát Széchenyi Hitel című műve vetette fel először. Hatására a pesti kereskedők 1830. május 14-én a helytartótanácshoz kérvényt nyújtottak be az „Első Magyar Kereskedelmi Bank” megalapításának engedélyezésére. A bürokrácia lassúsága miatt azonban a király csak 1841. október 14-én írta alá a Pesti Magyar Keres-
46
kedelmi Bank szabadalomlevelét. Ez egészen az 1860-as évekig Magyarország egyetlen bankja maradt, s működésének első két évtizedét a fennmaradásért folytatott harc hatotta át. Az erős abszolutisztikus törekvéseknek megfelelően az Osztrák Nemzeti Bank a Monarchia forgalmasabb kereskedelmi csomópontjaiban fiókokat hozott létre. Erre Pesten 1851-ben került sor. s attól fogva az Osztrák Nemzeti Bank törekvései közé tartozott, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot megszüntesse. Az 1860-as évek elejére az abszolutizmus meggyengült. 1861-ben részben visszaállították a magyar törvények érvényességét is, s így kedvező helyzet kínálkozott új pénzintézetek alapítására. Ennek megfelelően 1861 és 1967 között Magyarországon 23 új takarékpénztár kezdte meg működését, és 1864-ben sor kerülhetett a második magyar bank: az Első Magyar Iparbank megalapítására is. Ugyancsak 1864-ben nyitotta meg kapuit a Budapesti Áru- és Értéktőzsde is. A kiegyezéssel új korszak kezdődött Magyarország gazdasági életében. A gazdaság fejlődését bénító számos akadály elhárult, s gyors ütemben indulhatott meg az ország kapitalizálódása. Az úgynevezett „gründolási láz” időszaka kezdődött: sorra alakultak az új iparvállalatok, az ezek által életre hívott szükségletek számos új bank alapítását is eredményezték. A kiegyezéssel sem teremtődött meg az önálló magyar pénzügyi élet minden feltétele. A kiegyezést előkészítő tárgyalások során a magyarok szerették volna elérni, hogy önálló Magyar Nemzeti Bank alakulhasson. (Mint ahogy független jegybank felállítását követelte a tizenkét pont egyike is, s ahogy 1848-ban átmenetileg a Kossuth-kormány nemzetibanki jogosítványokat adott a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak.) Erre azonban az osztrák fél nem volt hajlandó, így 1876-ban, amikor az Osztrák Nemzeti Bank szabadalma lejárt, kompromisszumos megoldásként az Osztrák-Magyar Bankot hozták létre, amelynek két egyenrangú főintézete volt: a bécsi és a budapesti. A kiegyezés s az azt követő évek látványos fejlődést hoztak a hazai bankvilág számára. Csak az 1867-es esztendőben 8 új takarékpénztár és 7 új bank alakult, 1868-ban pedig 21 új takarékpénztár és 14 új bank, 1869-ben Magyarországon már 133 takarékpénztár és 52 bank működött.
A lendületes fejlődésnek indult bankrendszert időről időre pénzügyi válságok, tőzsdekrachok ingatták meg. Az első felívelő periódusnak az 1873. május 9-i bécsi tőzsdekrach vetett véget. Az 1870-71-es német-francia háború után a franciák nagy összegű jóvátételt kellett hogy fizessenek a németeknek, s így a Német Birodalomban nagy pénzbőség keletkezett. Ennek hatására mindazokon a területeken - így Bécsben is -. ahol a német tőkének komoly befolyása volt, túlméretezett spekuláció alakult ki. A túlhajtott spekuláció törvényszerűen vezetett előbb a tőzsde összeomlásához, ami a tőzsdei értékpapírok hatalmas árfolyamzuhanásában nyilvánult meg, majd a pénzintézetek és iparvállalatok egész sorának a csődjéhez. A bécsi tőzsdekrach nem maradhatott hatás nélkül Magyarország gazdasági életére. A pesti tőzsdén is azonnal megindultak a részvényeladások, zuhanni kezdtek az árfolyamok. Az emberek megrohanták a bankokat, és felmondták lekötött betéteiket. Erre való reagálásként a bankok felmondták a vállalatoknak nyújtott hiteleiket, s megindult a felszámolások lavinája. A vállalatok sok esetben hitelezőiket is magukkal rántották a bukásba, hiszen a kellő gazdasági alap nélkül létrejött s a pénzbőség következtében vészesen túlhitelezett vállalatoktól a bankok gyakran nem tudták kintlevőségeiket visszaszedni. Az első hazai bankcsődre nem egészen két héttel a bécsi összeomlás után Budapesten került sor. Az 1872-es fellendülés csúcspontján osztrák érdekeltségként létrehozott Magyar Alkuszbank, melynek fő tevékenységi köre a bécsi és a budapesti tőzsde közötti kapcsolattartás volt, május 21-én kimondta felszámolását. Az 1873-as válság hosszú időre visszavetette az iparosodási folyamatot. a gründolási láz átmenetileg holtpontra jutott. A válság tapasztalataiból okulva maga a kormányzat is az alapítási lehetőségek szabályozottabb mederbe terelésén munkálkodott. Többek között ennek a törekvésnek a jegyében született meg az 1875 -ös kereskedelmi törvény, amely szigorította a részvénytársaságok megalakulásának feltételeit. Ennek értelmében alapítási engedélyt csak olyan részvénytársaság kaphatott, amelynek alaptőkéjét teljes egészében lejegyezték, és ennek legalább 30 százalékát ténylegesen be is
fizették. Ez a védelmi vonal sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy kizárja a következő fellendülési szakaszban a felelőtlen, sőt inkorrekt társaságalapításokat. Így a dominóelv-szerűen fellépő csődhullámok később többször megismétlődtek. Elmondható, hogy a múlt század végére kialakult az a bankrendszer, amely a tőkés Magyarországot jellemezte. A bankrendszer sajátosságai a magyar gazdaság fejlődési útjának feleltek meg. Nálunk az eredeti tőkefelhalmozás késleltetettsége és a hazai tőke hiánya miatt a bankok szerepe az iparosítási folyamatban meghatározó volt. Mind a külföldi tőke behozatalában. mind a belföldi megtakarításoknak a vállalatokhoz való irányításában nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be. A gazdaságban nagyon sok bank tevékenykedett, az új bankok alapítása gyakorlatilag nem ütközött korlátokba. A bankok alakulása és tönkremenetele a gazdasági élet hétköznapi eseményei közé tartozott. Ugyanakkor a számos pénzintézet közül mindössze ötnek volt meghatározó jelentősége. Ezek a következők voltak: Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Magyar Általános Hitelbank. Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank. Magyar Bank és Kereskedelmi Rt., Hazai Bank. Az öt nagybank a századfordulóra a magyar ipar túlnyomó részét befolyása alatt tartotta. Ezt tudatos, erre irányuló üzletpolitikával érték el. A függés alapja nemcsak a tulajdonlás volt, hanem a monopolpozíciót biztosító hitelezés is. Így például gyakori volt. hogy a bankok a hitelszerződésben kikötőtték, hogy a hitel fennállásának időszaka alatt a vállalat más bankkal nem kerülhet kapcsolatba. A független magyar jegybank 1924-én jött létre, s ezzel gyakorlatilag befejeződött a bankrendszer kialakulásának folyamata. (180 fokos fordulat - a központi tervgazdálkodás bankrendszere) 1947ben még majdnem 300 pénzintézet tevékenykedett Magyarországon. Viharos gyorsasággal zajlott le a bankok (előbb csak a nagyok, később az összes) államosítása, a tőzsde bezárása, majd az egész pénzügyi rendszer centralizálása a központi tervek részletekbe menő kiszolgálása és a pénz érdemi szerepének kiiktatása jegyében. A tervgazdálkodás kialakulása a bankrendszer szempontjából az egyszintű (vagy mono-) bankrendszer ki-
alakulását hozta. Ennek lényege a következő: Egyetlen bank, a Magyar Nemzeti Bank látta el (csekély kivétellel) a jegybanki és a vállalati hitelezési funkciókat. A Magyar Nemzeti Bankon kívül még működtek bankok. Ilyenek a Beruházási Bank. a Magyar Külkereskedelmi Bank és az Országos Takarékpénztár (és még számos kisebb jelentőségű pénzintézet). Ezek azonban nem a szó mai értelmében vett bankok voltak: csak szigorúan specializált (egymással még véletlenül sem versenyző) funkciókat láttak el, ezeket is részben a Nemzeti Bank megbízásából (például devizaműveletek), részben a kormány megbízásából (például a kedvezményes lakáshitelezés területén). A hitelek elbírálásánál nem üzleti megfontolások, hanem a központi terv mutatószámai voltak az irányadóak, azaz éppen annyi hitelt nyújtottak, amennyit a terv végrehajtásához szükségesnek véltek. (Ezt megtehették, hiszen általános hiánygazdálkodás volt, ami azt jelentette, hogy a vállalatok pénzügyi helyzetüktől függetlenül csak annyi anyaghoz juthattak hozzá, amennyi a terv ben rögzített outputhoz a minisztériumok és a tervhivatal véleménye szerint szükségesnek bizonyult. Amit viszont megtermeltek, az általános hiány körülményei között bizonyosan el lehetett adni. ) Az egész rendszer arra az elvre épült, hogy a bank feladata a tervek teljesítésének pénzügyi ellenőrzése, annak kontrollálása, hogy a tervezett outputhoz a vállalatok ne használjanak fel az ugyancsak a tervben rögzítettnél több erőforrást. Természetesen a pénzkibocsátást is a tervben rögzített paraméterekhez igazították. Hitelek. illetve adósok minősítésére, kockázatelemzésre nem került sor - az adott rendszerben ennek nem is igen lett volna értelme. A vázolt rendszer a maga piacot kizáró felfogásában logikusnak, zártnak tűnik, de a gyakorlatban persze óriási zökkenőkkel működött. Volt olyan év. amikor harminc-negyven alkalommal is sor került tervmódosításokra, mégpedig nem jelentéktelen méretűekre. Ezeknek a konzekvenciáit természete-
47
sen a pénzügyi rendszeren is keresztül kellett vezetni. Időről időre szélsőséges mértékben elszaporodtak a felhasználhatatlan készletek, míg másutt az anyaghiány kényszerített ki korrekciókat. Az ilyen típusú korrekciók során - és csak akkor - játszott a bank sajátosan aktív szerepet, viszont jelentéktelensége ellenére nem üzletfélnek, hanem hatóságnak minősült. (Vissza a piacgazdasághoz) A pénznélküli gazdaság illúziója már jóval a rendszerváltozás előtt szertefoszlott. Ezt jelezte az 1968-as reform, amely végeredményben megpróbálta a tervgazdálkodás és a piacgazdaság előnyeit elegyíteni, részben úgy, hogy nagyobb teret engedett a kiegészítő magángazdaságnak (nem csak a háztájinak), részben úgy, hogy a gazdálkodásban már szerepet játszott a pénzügyi kalkuláció, és ahogyan korábban csak a anyaghiány fogalma volt ismerős, most már időről időre a pénzhiány is szorította a vállalatokat. Megkezdődött az olvadás. Mindemellett a bankrendszer korábban felvázolt struktúrája lényegében változatlan maradt. A Nemzeti Bankon belül is fennmaradt a szigorúan ágazatok szerint elkülönülő vállalatfinanszírozás, az éves tervekhez igazodva évről évre kidolgozták a hitelpolitikai irányelveket. Ebben részint ágazati hitelkereteket állapítottak meg. részint különböző hitel- és kamatkedvezményeket különböző na-
gyobb kormányzati beruházási programokhoz kapcsolódva. Lényegében minden kormányzati elképzeléshez biztosítva voltak a finanszírozási források az érintett vállalatok pénzügyi helyzetétől, illetve a programok jövedelmezőségétől függetlenül. A hitelezők mozgási szabadsága csak e kereteken belül érvényesült. Sajátos kettős helyzet alakult ki. A bank egyfelől hatóság volt, s mint ilyen a kormányzati politika letéteményese, másfelől üzleti partnerként igyekezett viselkedni, és ebben a minőségében szerződést kötött a partnervállalatokkal, amelyben rögzítette, hogy mekkora hitelkerettel áll a partnerei rendelkezésére; milyen kedvezményekben részesülnek a fegyelmezett fizetők; ha a készletek növekedése a korábbi tapasztalatokhoz viszonyítva túlzottnak látszott,
48
akkor szigorításokat, megszorításokat alkalmazott; rendszeresen vizsgálta a vállalatok gazdálkodását. Megkövetelte a jövedelmezőségi kalkulációkat is. A kétszintű bankrendszer úgy „alakítódott ki”, hogy: sor került az új kereskedelmi bankok (lényegében a nagybankok) leválasztására a Nemzeti Bankról. (Egyidejűleg két már meglévő bank, a Magyar Külkereskedelmi Bank és az Általános Értékforgalmi Bank is kereskedelmi banki fellhatalmazást kapott, azaz jogosulttá vált mindenféle pénzügyi művelet bonyolítására. Az OTP-nél erre sajátos státusa miatt csak később került sor, mivel a lakáshitelezés terén a kormány céljait kellett követnie, és ugyancsak a kormány határozta meg a lakáshitelek és kedvezmények kondícióit, amelyeket akkor kizárólag az OTP folyósított.) A kétszintű bankrendszer létrehozása magán hordozta a mesterséges változtatások összes jellemzőit. Eredetileg két nagy kereskedelmi bankot kívántak létrehozni az ipart, illetve a mezőgazdaságot és élelmiszeripart, valamint a belkereskedelmet és idegenforgalmat finanszírozó főosztályokból. (Ezek voltak a mai MHB és OKHB), s csak az utolsó pillanatban döntöttek a harmadik bank, a Budapest Bank létrehozásáról, amely az energetika és az építőipar gazdája lett, valamint néhány egyéb ügyfelet finanszírozott. A Külkereskedelmi
Bank a nagy (többnyire akkor még monopolhelyzetben lévő) kül- és belkereskedelmi vállalat finanszírozója lett (ellentétben a korábbi helyzettel most már nemcsak devizatranakciókat bonyolított le, hanem a belföldi finanszírozásba is bekapcsolódott). Az új bankok közötti ágazati profilelhatárolás persze nem központi előírások vagy elvi megfontolások diktálták - a vállalatok már fél év múltán változtathattak számlavezető bankjukon, és rövidesen feloldották azt az előírást is, hogy egy vállalatnak csak egyetlen számlája lehet -, hanem praktikus szempontok. A korábban szigorúan ágazati elvű finanszírozásról aligha lehetett másképp átállni egy olyan rendszerre, amelynek legalábbis elvben a bankok közötti versenyre kell majd épülnie. Az üzleti partnerek bankok közötti szétosztása az induló helyzetben a náluk lévő hitelállomány, a betétek, sőt az új rendszerben már létező hitelezési kockázatok (a „jó” és „rossz” adósok) központi elosztását is jelentette. Ezt az elosztást persze hosszas alkudozás előzte meg. A keserves kezdet után mégis megindult a bankrendszer fejlődése, s ma már 42 bank, közöttük számos vegyes (tehát jelentős részben külföldi) tulajdonú bank - valóban bank, tehát minden lényeges bankfunkciót ellátni képes és el is látó - pénzintézet és mintegy 260 takarékszövetkezet tevékenykedik a hazai piacon. Ha a klasszikus gründolási lázról nem is beszélhetünk, mégis igaz, hogy megindult a bankszektor expanziója. Hamarosan megmutatkoztak azonban a bajok is. Ezekben persze szerepet játszanak a bankrendszer működési zavarai (jóindulatúan: gyermekbetegségei), a bajok gyökere azonban más. A piacgazdaságra való átállás (transzformáció) alapvető problémája, hogy ez a folyamat nemcsak jövedelemcsökkenéssel, de súlyos tőkevesztéssel, illetőleg tőkeleértékelődéssel jár. Vonatkozik ez mindenekelőtt azokra a feldolgozóipari vállalatokra és mezőgazdasági üzemekre, amelyek az egykori szovjet piacra szakosodtak. Kapacitásaikat egyáltalán nem vagy csak részlegesen, esetleg nagy tőkeinjekcióval képesek átállítani a fizetőképes piacok szigorúbb követelményeinek megfelelő termelésre. De vonatkozik olyan területekre is (például a kohászat), amelyek csak az olcsó szovjet nyersanyag bázisán, alacsony
áron voltak képesek tömegtermékeiket Nyugaton értékesíteni. Az érintett vállalatok tetemes része már összeomlott vagy fél-harmad kapacitással tud csak termelni. A tőkevesztés először persze a vállalatokat érintette, amelyek így képtelenné váltak hiteleik törlesztésére. A következő hullámban a hatások átterjedtek a bankszektorra is, amelynek portfoliója gyors tempóban romlani kezdett, egyes bankok egyenesen a technikai fizetésképtelenség állapotába kerültek. Ezután volt kénytelen beavatkozni az állam, s azóta az a kérdés, hogy a keletkezett tőkehiányt ami tény, és a privatizáció során sajnos érzékelhető, hogy a tőkevesztés mértéke hónapról hónapra növekszik - hogyan lehet úgy ráterhelni a gazdaság szereplőire, hogy ez a legkisebb konfliktusokat idézze elő. Így 1992-94 között több lépcsőben konszolidációra került sor. (Először úgy, hogy az állam megvásárolta a rossz hiteleket, később már állami tőkeinjekció, új részvények kibocsátása formájában. Így 360 milliárd forintnyi hosszú lejáratú - húszéves - állampapír (plusz durván 20 milliárd forintnyi alárendelt kölcsöntőke) biztosította a konszolidáció forrását. Nagyságrendileg tehát az egy évi GDP 8-9 százalékának megfelelő pénzügyi tranzakcióra került sor, s az állampapírok éves kamata 50 milliárd forint körüli nagyságrendű. (Ez is meghaladja a GDP 1 százalékát. ) A több hullámban végrehajtott konszolidáció nyomán sikerült elérni, hogy végül is valamennyi érintett bank szalonképessé váljon. Nem sikerült viszont elérni, hogy a konszolidáció lényeges előrehaladást hozzon a bankok pénzügyi megingását előidéző igazi ok tekintetében, és beindítsa a romló versenyképességű vállalatok reorganizációját. Így fennáll a veszély, hogy a konszolidációt kikényszerítő ok a jövőben is újratermelődhet. A jelenlegi helyzetben az ellentmondások egyik fő okozója, hogy a bankszektorban az állam egyidejűleg mint domináns tulajdonos, mint szabályozó, továbbá mint domináns üzletfél van jelen: egyszerre játékos, játékvezető, sőt menedzser is. Tény, hogy ezeket a funkciókat az államon belül elkülönült szervezetek látják el, a szerepzavar mégsem szűrhető ki. Még mindig ingatag helyzetben, számos bankcsőd után, de megindult valamiféle előrelépés, amelyet első-
sorban a liberalizáció és a megkezdődött bankprivatizáció jellemezhet. A liberalizáció kiterjedt a devizagazdálkodásra (például most már a kereskedelmi bankok is vehetnek fel külföldi hitelt), a bankalapítás szabályaira. A privatizáció magától értetődő célja az, hogy az állam helyébe lépő tulajdonost üzleti érdekei mozgassák, és ne egyéb megfontolások érvényesüljenek. A privatizálás a Magyar Külkereskedelmi Bankkal kezdődött, sikeresen, és ha vontatottan is, de úgy tűnik, tovább halad. Mindezzel párhuzamosan szigorodnak azok a szabályok, amelyek azt hivatottak kifejezni, hogy a bankszektorban elsődlegesen nem a tulajdnosok, hanem a betételhelyezők érdekeit kell védeni. Valószínű, hogy ez a fejlődési irányzat tovább folytatódik, és valószínű az is. hogy a bankrendszerben néhány év alatt strukturális változások fognak végbemenni. Ez részben jelenthet tőkekoncentrációt, részben jelentheti azt is, hogy egyes nagybankok visszavonulásra - a ma divatos szlenggel: karcsúsodásra kényszerülnek, s jelentheti azt is, hogy számos kisbank, amely nem találja meg igazán a helyét a palettán, megbukni vagy beolvadni kényszerül. E folyamatok előjelei már tapasztalhatók. A magyar bankrendszer tehát még nem nőtte ki a gyermekbetegségeit, a közhiedelemmel ellentétben továbbra is tőkeszegény, de talán már megvannak a gátjai annak, hogy a kora kapitalizmus bankválságaihoz hasonló pusztító folyamatok kialakulhassanak. Illúziók nélkül meg kell mondani azonban, hogy a referenciaként szolgáló bankfejlődési modellekkel ellentétben a magyar bankrendszer egyelőre még nem tart ott. hogy a modernizáció igazi hajtómotorja lehessen. Viszont nem bizonyultak igaznak azok a fellengzős kritikák sem, amelyek a bajok végső okát a bankokban jelölnék meg. Végül is itt és most megint az bizonyosodott be, hogy minden bankrendszer nagyjából olyan, mint amilyen a gazdaság egésze. Ezzel a gondolattal kell együttélnünk, ha nem is barátkozunk meg vele.
49
Tagjai egytől egyig tudják
és a lehető legrövidebb idő
Mert Önnek nemcsak a
a dolgukat.
alatt eljuttatja a kívánt
részvétel, hanem
Gyorsak,
helyre. Belföldön vagy a
a győzelem is
világ 72 országában.
fontos.
összeszokottak, céltudatosak, minden-
EMS Belföldi és Nemzetközi
hova időben odaérnek.
Gyorsposta Szolgálat.
Az EMS csapat nem ismer
A csapat, amely gyors,
lehetetlent.
megbízható és megfizethető.
Küldeményéért
Amely mindent megtesz az
kívánságra házhoz megy,
Ön sikeréért.
222-7777
EGÉSZSÉGES FEJLŐDÉS Van a betegtársadalomnak egy kiszolgáltatottságában szinte egyedülálló csoportja. Ráadásul ez a csoport meglehetősen nagy. A vesebetegekről van szó, akiknek életrendjét megköti, életritmusát hosszú évekre, akár évtizedekre meghatározza betegségük. Nekik ugyanis heti három alkalommal négyórás kezelésen kell résztvenniük. Az utazás és a várakozás idejét is beszámítva, hetente három teljes napot „vesz el” tőlük betegségük. A nyolcvanas évek elején készített statisztikai felmérések nem rajzoltak túl jó képet hazánkról. A nemzetközi összehasonlításban huszonhat európai állam rangsorában Magyarország alulról a negyedik helyezést érte el. Az évtized végén azonban komoly, nagyszabású változások kezdődtek, melyek eredményeként ma már vannak olyan állomások, amelyek semmiben nem különböznek bármely nyugati intézménytől. Műveseállomás ma az ország 45 pontján működik. A 45 állomásból tízet az EuroCare Részvénytársaság működtet. Lehet, hogy a név talán idegenül cseng, ha azonban hozzátesszük, hogy az EuroCare a Rolicare társaságból alakult tavaly decemberben, a szakmában jártasak már tudják, melyik cégről van szó. A társaság
Egyesült Államokból és az akkori NSZKból hozatták. Ekkor jelent meg az országban először zárt rendszerű regeneráló berendezés, az állomáson történő koncentrátum előállítás, és valamennyi készülék bíkarbonátos opcióval lett ellátva. Az állomás hat hónap alatt készült el, de csak a következő évben kezdhette meg gyógyító tevékenységét.
- Politikai okai voltak a késleltetésnek?
Fabók József: Forgalmazzunk úgy, hogy az akkori egészségügyi vezetés nem nézte jó szemmel a Rolitron törekvéseit. Nem is „kaptunk” beteget jó ideig. Csakhogy az ország műveseállomásai kapacitás-gondokkal küszködtek, sokáig nem lehetett megengedni, hogy egy évi nyolcezer kezelést lehetővé tevő, nyugati színvonalú új állomás üresen álljon, bárki legyen is a gazdája. A Pest Megyei Tanács „adott” azután beteget...
- És kiderült, hogy a „nem állami” szférában is ugyanolyan jó kezelést kapnak a betegek...
Horn Péter: Az orvosetikai kódex tiltja az effajta minősítést, tehát nem mondhatjuk, hogy jobb vagy rosszabb kezelést kaptak. Megfelelő kezelést kaptak bikarbonátos eljárással. Aki érintett az ügyben, tudja hogyan kell ezt értékelni. Fabók József: A második év végére a kapacitás évi 8000 kezelés volt, ma ugyanez 12 000. Ez egyébként az állomás kapacitásának felső határa.
hozzákezdtünk az állomások orvostechnológiájának lecseréléséhez, állomásonként átlagosan 50-60 millió forint értékben. Ezentúl még kötelezettséget vállaltunk az eszközök ötévenkénti cseréjére is - felvállalva 1990-re a gyógyítási kötelezettséget. Átvettük a személyzetet, s szerződésben vállaltuk, hogy amennyiben a régi állomás kezeléseinek száma indokolja, másik új műveseállomást építünk. Ezt Nyíregyházán és Veszprémben már meg is tettük. Horn Péter: A hálózati fejlesztésre eddig 1,8 milliárd forintot költöttünk.
- Maguk állítják elő az állomásra telepített berendezéseket?
Fabók József: A vesegép és a műveseszék magyar fejlesztés, bár magyarországi gyártása ebben az évben leáll. A B. Braun vállalatcsoport és cégünk fejlesztőmérnökei elkészítették az újgenerációs művesekészülékeket, melynek németországi sorozatgyártása már beindult, és ezeket a gépeket hálózatunk alkalmazni fogja. Ugyanakkor az egyszerhasználatos termékek jelentős részének - kivéve a dializátorokat - a gyártása itt marad Magyarországon, lévén hogy a oég „hőskorában” Gyöngyösön egy három és félezer négyzetméteres tisztatér technológiájú termelő egységet létesített.
- Ezzel a hőskorszak lezárult.
A
nyíregyházi műveseállomás
épülete
két vezetőjével, Fabók József igazgatóval és Horn Péter ágazati menedzserrel műveseállomás-hálózatuk terjeszkedéséről, s többek között a társaság magyarországi terveiről beszélgettünk. Elöljáróban annyit azért még le kell szögeznünk, hogy bár a társaság csupán a hazánkban létrehozott műveseállomások negyedével rendelkezik, az országban elvégzett kezelések több mint negyven százalékát ők végzik. Fabók József: A történet kezdete tizenöt évvel ezelőttre nyúlik vissza. A Rolitron néven ismert vállalat akkor kezdte meg a művesegépek gyártását. A kutatások fő iránya az volt, hogyan lehetne nyugati alkatrészek felhasználásával teljesen új és kizárólag magyar konstrukciójú modern, jó gépet előállítani. A rendszer alapjait Rózsahegyi László alkotta meg. A gép sikertermék lett, a szakma érdeklődését külföldön is felkeltette. Magyarországon százhúsz darabot adtak el belőle. Ezzel együtt egy új stratégiát dolgoztunk ki. 1988-at írtunk, amikor a cég önerőből egy teljesen új, privát műveseállomást épített Budapesten a Tétényi úton. Az ott beépített orvostechnológiai eszközöket az
Fabók József: Eredményeink és a cég nemzetközi kapcsolatai felvetették egy műveseállomás-hálózat kiépítésének gondolatát. 1990-ben 10-13 állomásból álló hálózat létesítéséről határozott a cég vezetése. A következő lépésben tárgyalásokat kezdtünk a megvásárlásra kiválasztott állomások fenntartóival. Horn Péter: 1991-ben már 7 állomás csatlakozott a hálózathoz. Ekkor alakult meg a Rolicare Részvénytársaság. Ennek magyar tulajdonában lévő részvényeit vásárolta meg tavaly decemberben a multinacionális B. Braun konszern, amely korábban a cég 60%-os részvényese volt, és ekkor változott a cég neve EuroCare Magyarország Egészségügyi Szolgáltató Rt.-re.
- És milyen feltételekkel vásárolták meg az állami műveseállomásokat?
Fabók József: Először is kifizettük azt az árat, amit a kórház, a megyei önkormányzat megszabott, függetlenül az átvett készülékek állagától, hogy azokat tudtuk-e használni vagy sem. Azonnal A dialízis kezelések száma az EuroCare Nephrológiai Hálózatban
A
veszprémi műveseállomás kezelőtere
- Hogyan vélekedtek a német szakemberek az önök műveseállomás-hálózatáról?
Fabók József: Azt mondták, eléri a nyugatiak színvonalát. Mielőtt decemberben megvásárolták volna a Rolicare magyar kézben lévő részvényeit négytagú bizottságuk végigjárta az összes állomást. Az ekkor szerzett tapasztalatok alapján döntöttek a magyar részvények felvásárlásáról. Horn Péter: Állomásaink szolgáltatására egyetlen nyugati vendég sem panaszkodott. A vesebetegeknek ugyanis meghatározott időközönként részt kell venniük a kezelésen, ezt semmiképpen nem halaszthatják el. Aki tehát utazni akar, meg kell szerveznie, hogy heti három alkalommal másik országban is részt vehessen a kezelésen. A Magyarországra érkező nyugati betegek pedig - mi legalábbis úgy tudjuk az esetek döntő többségében a mi hálózatunkban részesülnek kezelésben. A cég elismerését jelzi, hogy a külföldi betegbiztosító teljes körű szolgáltatásként ismeri el az EuroCare által nyújtott betegellátást, s e szerint téríti is a kezelés költstégeit. Azt hiszem, ezt nem kell kommentálni
HÁROM PORTRÉ EURÓPÁBÓL
Esterházy Péter
POZITÍV, EGÉSZ, ÖTTEL OSZTHATÓ NAGYOK A kortárs művészetet az ember gyanakodva nézi, és ebben az sem fékezi (gyeplőzi), ellenkezőleg, ha maga is úgynevezett kortárs művész. A kortárs művész a nem-tudás bűvöletében él. Ennek kezdetben komoly húzása volt, a pöffeszkedő tudást kikezdő alázatos és öntudatos nem-tudás szépen fényeskedett. Mikorra tudás és nem-tudás majdnem megbékélt volna, újabb pöffeszkedés következett, a politika pöffeszkedése. Ennek a kornak a művészete szintén szépen fényeskedett, ugyan szép és igaz menthetetlenül kettévált, a művészet annyiban fényeske-
dett, amennyiben nem volt az, amiből persze nem következik, hogy ha valami fényeskedett, az nem volt művészet. Iránytűinket mostanra elvitte a cica. Kurtág sem iránytű, bár valami ilyesmifélének szoktuk képzeletünk elé cibálni, pontosabban, és ezt szabad. mert igaz. annak példájául hozni föl. hogy van művészet. Van és mire. Megkönnyíti az életet, ezt szoktuk mondani (szigorúan egyes szám első személyben), és a szemünk se rebben, pedig ilyeneket nem illik mondani. A születésnapi megemlékezéseKurtág György
52
ken szokás fanyalogni, hogy minek; üres tiszteletkörök. Én ezekben esélyt látok, illetve maga az ünnep adja ezt az esélyt - arra, hogy köszönetet mondjunk. Az igaz, hogy nehéz ünnepet csinálni. Próbálkozni kell. Nemcsak Kurtág lett kerek szám. hanem, szinte észrevétlen, a kertek alatt. Szőllősy András is. Sose legyél hetvenöt, súgta oda nekem, ha nagyon akarsz, legyél hetvennégy és aztán hetvenhat. De nincsen igaza. úgy értve, hogy az nagyon is jó volt. hogy az ő ürügyén összejöhettünk. Mindez alkalom annak számbavételére, hogy kitől mit kaptunk. A sok fanyalgásban és a sok valódi nincsben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a művészet gazdagságáról, elfeledkezni a sok adományról. Valamit megköszönni, az nagyon jó dolog. Jólesik. És jól is járunk vele. Egy kicsi bizonyosság, ezt köszönhetjük most ennek a hetvennek és hetvenötnek. Míg ők gyanakszanak, elfeledkezhetünk a miénkről. Legyen fülünkben mondjuk Szőllősy vonósnégyese, az Auer kvartett szépen szenvedélyes előadásában (még Wilheim Andrásnak is tetszett!), és legyen, biztos tipp, egy kis Kafkatöredék, csengeyzve. Eduardova, a táncosnő, a zene szerelmese, a villamoson is, mint mindenütt, Tandori fordításában és két hegedűs társaságában utazik, kiket is gyakran játszat. Hiszen nincs arra tilalom, hogy a villamoson bárki hegedűljön, ha jól játszik, ha az útitársaknak tetszik és ha semmibe se kerül, vagyis ha utána nem gyűjtenek. Mindenesetre kezdetben kissé meglepő az egész, s egy darabig ki-ki úgy érzi, nem helyénlevő. De ha a villamos robog, ha vág a szél és csöndes az utca, a hangzás kellemes.
R o m á n József
BESZÉLGETÉS KONOK M Á S S A L
- Kedves Tamás, az olvasóknak már volt alkalmuk megismerkedni a művészeteddel. Most arra kérnélek, beszélj inkább az életedről. Arról, hogyan vezetett életutad a mai, kiérlelt stílusodig? - Voltaképpen már kora gyermekkoromban a művészet légkörében éltem. Nagyapám mesterien rajzolt. A Műegyetemen volt tanszékvezető professzor. Korai rajzaimban az ő tanácsait követtem. Apám kivá-
ló hegedűs volt, első eszmléléseim a házimuzsikálások alkalmával felhangzó Mozart és Beethoven vonósnégyesei voltak. Tulajdonképpen hatéves koromban indultam el ezen a pályán. - Ha jól tudom, te zenéltél is. - Eredetileg muzsikusnak készültem. Igaz, már gyerekkoromban sokat rajzoltam, de serdülőként bekövetkezett egy szemléletváltozás. Az időben erősödött meg bennem az el-
határozás, hogy vagy zenész vagy festő leszek. - Milyenek voltak az iskoláid? - A győri bencésekhez jártam, ahol liberális szellemben, remekül tanítottak. Sokat köszönhetek rajztanáromnak, Horváth Dezsőnek, aki a rajzórákon és szakköri foglalkozásokon buzdított a festészetre. -Hogyan tanultál tovább? - Az érettségi után már biztos voltam elhatározásomban, hogy festőművész akarok lenni és felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára; 1948-ban felvettek. - Kik voltak a mestereid? - Bernáth Aurél osztályára jelentkeztem. Az első év után jött a nagy reform. Minket, másodéveseket más- más osztályokra irányítottak. Egy rossz emlékű év után Berény Róberthez kerültem, aki az időben már súlyos beteg volt, de az a néhány alkalom, amelyet közöttünk töltött, emlékezetes élmény maradt számomra. Ötödéves voltam, amikor Bernáth elintézte, hogy visszakerülhessek osztályára. Az ő révén ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel és Füst Milánnal, akinek sámáni egyénisége induló pályám kezdetén meghatározó erővel hatott rám. Barcsay Jenő anatómiát tanított a főiskolán, vele haláláig közeli kapcsolatban voltam. - Hogyan kerültél ki Párizsba? - Bernáth Aurélnak és Barcsaynak köszönhetem, hogy 1957-ben Derkovits-ösztöndíjat kaptam, így beadtam útlevélkérvényemet és kiutazhattam. Az ötvenes évek vége volt a francia művészeti élet egyik legdinamikusabb korszaka, az „újrealizmus” indulása. A város lüktető légköre komoly válságot jelentett további munkámban. Úgy éreztem, az úgynevezett „látványfestészet” útján már nem tudok tovább haladni. - Milyen válság volt ez tulajdonképpen? Művészi vagy világszemléleti?
53
- Úgy gondolom, hogy a két kérdést nem lehet különválasztani. Az alkotás filozófia. Az önmegismerés útja, illetve a kifejezésmód rátalálásának kegyelme. A napi pokoljárások keserve mindaddig, amíg rájön az ember arra, hogy mi felel meg az egyéniségének, mivel tud azonosulni, és mi az, amit a legnagyobb örömmel tud művelni. - Te azonban kialakítottál magadnak egy olyan sajátos stílust, amely összetéveszthetetlen. Ránézünk egy képre, és nyomban felismerjük: ez Konok Tamás. Hogyan jutottál idáig? - Már első diákkori munkáimon is a tiszta, érzékeny vonalakkal körülírt formavilág megfogalmazása felé törekedtem. Párizsi tartózkodásom válságidejében jöttem rá, hogy a vonallal való ábrázolás a vizualitás legelvontabb és egyben a legperfektebb kifejezése. Elvont, mivel egyedül képzeletünkben létezik, ugy anis a világ látványa sötét és világos tó-
lassan kibontakozott bennem egy új szemléletvilág és alkotásmód, kollázsanyagok és az egymásra nyomtatott monotípiatajzok elemeiből. E vonalrendszereim távolian még a természet formáira emlékeztettek, az álomképekre utaló, több jelenség egyidejű feltüntetésére utalva. A rám zúduló benyomások és változó, egymást követő élmények materializálódásai voltak az ötvenes-hatvanas évek munkái. Első önálló párizsi kiállításomon a Galérie Lamben-ben már ezeket a képeket mutattam be. —Azokat a munkákat már olyan szellemben készítetted, amelyet geometrikus absztrakciónak nevezhetünk? - Mai stílusom a hatvanas évek végén alakult ki. amikor több murális, nagyméretű épületfalra kaptam megbízást. Ezeken a munkákon éreztem rá igazán a feszülő vonalak erejére s a végtelenre utaló és vastagságuktól függően gyorsuló és las-
Graphidion, 1990 nusok és színek foltjaiból válik képpé agyunkban. A sötétebb és világosabb formák találkozásait absztrahálja a művész vonallá. E minimális vékony testű matériával minden kifejezhető. Világképem letisztulása indult el az időben, amikor a látványra már közvetlenül nem utaló képi építkezés felé haladtam. Így temérdek elrontott kép tanulságaiból
54
túráját” találtam meg vonalhálóim világában. Képeimnek nincs története. - Egy hely és idő nélküli („sine loco et anno”), tér mélyén rejlő rend megteremtésére törekszem. - Mikor telepedtél le Párizsban? - 1959-ben. 1970-ben megkaptam a francia állampolgárságot. - Akkor kettős állampolgár vagy. Hol mutattad be munkáidat? - Két első önálló és csoportos párizsi kiállításaim után 1963-ban elmertem a Hartford-ösztöndíjat. A több. mint egy éves ott-tartózkodásom alatt kiállításaim voltak Washingtonban, Los Angelesben és New Yorkban. Első önálló múzeumi bemutatóm a hollandiai Stedelijk Múzeumban volt 1964-ben. 1970től szerződtem a zürichi Galérie Schlégl galériával, majd ez évtől a zürichi Proarta Galériával. Első magyarországi kiállításom 1981-ben volt a Szépművészeti Múzeumban. Három hónapja zárult retrospektív
Behatárolt tér, 1995 suló mozgások lehetőségeire. A vonal anyagánál fogva a legszellemibb alkotóelem, amely képeimen a gondolatmenet harmóniáját és az időbeli mozgást jelenti. Úgy gondolom, hogy a festészetnek nem az a feladata, hogy a látványt utánozza, hanem, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye. - Egy transzcendens világkép geometriájának „vékony testű architek-
bemutatóm a Ludwig Múzeumban, ez volt hatvanadik önálló kiállításom. — Végül megkérdezem, mik a terveid a következő időkben? - Nagyon sokat dolgozom és számos új terv és képi ötlet foglalkoztat. Még ez évben Bemben és Párizsban állítok ki. Jövőre pedig retrospektív bemutatóm lesz Zürichben.
Preludium, 1995 (fent) Szintézis, 1994, (lent balra)
Korreláció, 1994 (lent középen) Sine loco et anno, 1995 (lent jobbra)
55
Juhász Erzsébet
A MÉSZÖLYI SZELLEMISÉG NYOMVONALAI A Kalligram Mészöly-számáról
Újvidéken olvastam végig a pozsonyi Kalligram című folyóirat 1996. januári számát, mely Mészöly Miklós 75. születésnapjára jelent meg. Újvidéket hangsúlyozva nem személyes életteremre kívánom felhívni a figyelmet, hanem magára az itt kínálkozó látószögre, arra. ahogy ebből a szögből olvasható ez a folyóiratszám. Többszörösen fontosnak tartom e látószög szóvá tételét, egyfelől mert innen legalább Pozsonyig ellátni hosszú évek óta a szellemi önfenntartás alapfeltétele, másfelől pedig itt Újvidéken mintegy három évtizede evidencia, hogy Mészöly Miklós a szellemi tágasság iskoláját jelenti, olyan iskolát, melyet azóta is jár a maga módján mindenki, aki irodalomban és kultúrában képes gondolkodni a világról. S azon kevesek számára (de hol és mikor volt sok az ilyenekből?), akik ezt az iskolát járják, az is evidencia, hogy az egyetlen minden létező iskolák közül, melyet, hála Istennek, soha az életben nem lehet befejezni. Kivételesnek tekintem ezt a Mészöly-számot, és évek óta az első igazán reménykeltő szellemi vállalkozásnak a magyar irodalomban. Kivételesnek azért, mert az úgynevezett jubiláris vagy tematikus folyóiratszámokból és kötetekből valahol mindig kivillan az erőfeszítés görcse, mindig akad néhány szerző, akiből - épp az alkalom kényszerítő körülménye folytán - csak többékevésbé formális tisztelgésre futja, s az ilyen írások mindig lerontják valamelyest a hiteles írásokat is. Kivételes ez a Kalligram-szám, mert minden írás az elsőtől az utolsóig lemérhetően belső késztettségből fakadt, s az alkalom csak jó ürügy volt a Mészöly-attitűdről való gondolkodásra. A reményről e szögből nem lehet másként gondolkodni,
56
csak úgy, hogy az már hosszú évek óta felköltözött a halálos magasba. Talán épp ezért lehet hiteles e szögből reményt emlegetni. Úgy érzem, valami nagyon fontos szellemi nyi-
tás van történőben. S hogy ennek éppen most érkezett el az ideje. Most lett a Mészöly-attitűd a magyar irodalom színe-java számára katalizátorrá, tehát megért a helyzet
Mészöly Miklós Mail Art. Hennirig & Angela Mittendorf (Németország)
egy épp most égetően szükséges szellemi tágasság felé való nyitódásra. Maga az a körülmény, hogy a Pozsonyban megjelenő Kalligram tudott egy ilyen számot létrehozni túl a szerkesztők kivételesen széles látókörű és szenvedélyes érdekeltségén, amely nélkül aligha lehet igazán fontos szellemi vállalkozásokat sikerre vinni -, számomra azt bizonyítja, hogy teremtő olvasata jött létre annak, amit Mészöly fogalmazott meg jó néhány éve: „Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk - vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisán, egyetemesebben rajzolódunk ki.” Nem véletlen, hogy Elek Tibor idézi e számban („A vívóállásban elalvó nemzet »új« létezési stratégiája”), lévén hogy évek óta foglalkozik a határon túli magyar irodalmakkal. (Az sem véletlen, hogy Tőzsér Árpád egyik esszékötetében bukkantam rá előzőleg, s hogy szerénytelenül azt is megemlítsem, magam is idéztem a fentieket.) Ezzel azt akarom érzékeltetni, nem véletlen, hogy a virtuális közép-európaiság mint szellemi tágasság a kisebbségi magyar irodalomban talált először visszhangra, s persze azokban, akik az anyaországból is folyamatosan túllátnak a geológiai határokon. S itt semmiképp sem szabad megfeledkezni Esterházy Péterről, aki folyamatosan a szellemi igénynek ezt a tágasságát teremti meg prózájában éppúgy, mint esszéiben - bár - úgy tűnik - erről mostanában szokás kissé megfeledkezni. Hogy Újvidék után (mellett is) Pozsony vált a mészölyi szellemiség kisugárzópontjává, azt látszik bizonyítani, hogy a kisebbségi irodalmak képezik (jobb pillanataikban) azt az intenzív befogadó és
Mészöly Miklós és Bohumil Hrabal (Fotó: Rapka Tibor)
közvetítő közeget, amelyen át beláthatókká válnak Közép-Európának virtuális volta ellenére is valóságos horizontjai. S hogy KözépEurópa az a régió, mely e térség népei számára megkerülhetetlen az Európa egészére való rálátás megteremtődéséhez. Erről szól ez a Mészöly-szám, méghozzá úgy, hogy az idézett tartalom mint áradás szövi
át egészét. Szokványos ismertető helyett a tartalom azt kívánja, hogy ennek az áradásnak szegüljek nyomába. Kezdjük a Családáradás-sal, mellyel több nagyon fontos írás foglalkozik e számban. A Családáradás-nál alkalmasabb Mészölymű nem is lehetne arra. hogy e folyóiratszámban kirajzolódó virtuális Közép-Európa nyomvonalait bejárjuk. Márton László mondja ki, hogy a Családáradás Mészöly újabb alkotói korszakának csúcsteljesítménye. „Az írói vízió - írja azt a történelmi nagytájat rajzolja ki, amely az expanzívabb régiók közé szorulva, egymásra utalt és egymás ellen uszított kisállamaival és népeivel a maga féloldalas fejlődésének útját járta (amíg járhatta); Közép-Európáról van szó, azon belül pedig a Dunántúl déli részéről. Viszonylag közvetlenül átlátható és átélhető események mutatkoznak. ez nagyjából az elmúlt önen évet nem jelenti (ellentétben Mészöly
57
korábbi alkotói korszakával, amelyben a közelmúlt és a jelen hangsúlyos szerepet kapott). Jelenvalóság és elérhetetlenség együttes hangsúlyozása mitikus vonásokkal ruházza fel Mészöly újabban írt műveinek világát, így a Családáradást is. A Dél-Dunántúlba sűrített virtuális Közép-Európa nemcsak nosztalgia tárgya és tája, hanem a múlandóság elleni küzdelem egyik végvára is, amely átvészeli az épp soron következő ostromot, noha tudjuk - később menthetetlenül el fog esni.” (M. L.: „Börcsök úr agancsnyelű késeinek művészi elrendezése”.) Adva van tehát a térkép (repedésekkel), ahol „Lappangó történetet írni, történeteket, a nem nyilvánvaló történések történeteit írni, ezt látjuk Mészöly Miklós új regényében” - írja Bacsó Béla. Ennek fölfejtésére vállalkozik kiváló esszéjében: „Ami az emberek között megtörténik, végbe megy, és mint ilyen történés nyelvileg megfogalmazódik, a köztük megtörténő tényleges folyamatnak csak egészen kis rétegét engedi olvashatóvá tenni. Mindaz, ami olvashatóvá válik, csak az előtt és után, az oda vivő és onnan kifejlő történések együtt-olvasásával válik nyilvánvalóvá. Mészöly Miklós írásának rendkívüli ereje éppen annak érzékeltetésében áll, hogy a banális, a mindennapos, szokványos történések milyen rianásos felületen mennek végbe.) (...) A másik/mások által érzékelt tragédiák, az iszonyattal megélt történések nyelvileg nem kibeszélhető jellege az, ami Mészöly regényét oly gazdaggá teszi.” (B. B.: „Egy lappangó történet természete”.) A Családáradás-sal egyidejűleg kétszeresen is kirajzolódnak KözépEurópa nyomjelei, és labirintusszerűen indázzák be az egész folyóiratszámot, hogy bizonyos pillanatokban (félrevezetett) ösvényekkel telepített tájékhoz lesz hasonlatos mindaz, amit az olvasói figyelem végigjárásra kijelölt magának. Thomka Beáta „Egy városkép szellemi többszólamúsága” című esszéje Prágáig vezet el bennünket, a cseh, morva, zsidó, német szólamok előtt, mintegy overture-ként egy mozarti futamot is kihallva, mint az önnön elviselhetetlen bőségét fölemésztő gazdagság mementóját,
58
hogy végül eljussunk ahhoz a sokáig nyomaveszett nyomhoz, mely Prágától északnyugatra, a cseh-német határon fekvő Bilináig vezet. „Az útra - olvashatjuk - a vidék iránti kíváncsiság késztetett bennünket, melyről Mészöly Miklós német-morva származású anyai felmenői elszármaztak. A Stepke dédszülők a Lobkowitz herceg bilini sörgyárában voltak alkalmazásban, innen távozott el lányuk, s lett Szászy Endre felesége Szekszárdon. Az ezeréves történelmi múltat maga mögött tudó dombsági városka, a 17. századi kora barokk hercegi kastély, a gyógyfürdő, az ásványvíz-gyár és a valamikori sörgyár romos épülete Mészöly számára az előtörténet egyik szálának kései képévé állt össze.” S innen már csak egy lépés a Monarchia felbomlását megelőző és azt követő néhány év Fiuméjának megidézése, mely oly hiteles élményét és történelmi ismeretét adja a régió „félrevezetett ösvényeinek”. (Vásárhelyi Miklós: „Álmok városa, Fiume. M. M.-nek, a mediterránnak”.) A mészölyi közép-európaiság-víziót, mely „összegubancolódott labirintus és televény, mely századok óta rakódó rétegek, elnevezések és beszédes ködkutyák” amalgámja, reménykeltően egészítik ki a cseh Petr Pithart szavai: „Mi is valójában Közép-Európa? Mondhatnám, egy nagyobb fajsúlyú Európa. Sűrűbb oldat, ugyanakkor finomabb mozaik (...) Közép-Európa mint fokozott önismeret. Önirónia, az abszurditás, az emberi helyzetek, emberi sorsok groteszk voltának megértése. A közép-európai irodalmak jellemzése: a lengyel - modern abszurditás, szinte már a modern abszurditás ontológiája, a cseh - a szürkeség és közvetlenség metafizikája, a magyar - rejtett egzisztencializmus és mazochizmus és benne a magány anekdotikusan öngyilkos öniróniája. Hozzáteszem: Európa e tájain a nagyságot a kicsiségben lehet felismerni, de többnyire a nagyság kicsisége is lelepleződik: az értelem álarca mögött rendszerint az értelmetlenség érhető tetten. A válság mély élménye, de a válságé mint alaphelyzeté.” (P. P: „A mélyen átélt válság”.) „A felébresztett alvó” címen közölt Mészöly Miklós és Szigeti
László közötti beszélgetésrészlet szerteágazó gondolati indáit és rendkívüli sűrítettségét aligha lehetne itt röviden összefoglalni. Csak annyi mondható el, hogy az áradás itt tetőzik, messze túljutva Pozsonyon, Dél-Dunántúlon, Újvidéken, Prágán, Bilinán, Közép-Európán és Európán, sőt túl még a tőle oly különböző keleti vallásokon és kultúrákon is, melyektől oly idegen az európai szenvedő Krisztus-arcban összpontosuló személyiségfelfogás. E beszélgetés valami különös organikus egységet teremt az alsó-égi ördögi és mennyei firmamentum megannyi rétege között. Ez a zárás olyan nyitás, mely biztos garanciát jelent az egyébként mindenkor reális veszéllyel szemben, amelyre Kulcsár-Szabó Zoltán figyelmeztet, miszerint az ilyen jubiláris számokkal járó „általános elfogadásnak és az igencsak egyirányba mutató interpretációknak megvan az az árnyoldala, hogy a lassan kultusszá váló kánon - az irodalomtörténet csak virtuálisan elképzelhető lehetséges alakulásait tekintve - akár a párbeszédesség felszámolását is elősegítheti: a bevált-automatizált olvasásmódok és értelmezési »ösvények« óhatatlanul is szűkíthetik a Mészöly-művek - bizonyos szempontból - kiaknázatlan jelentéspotenciálját, s így lezárhatják azokat a horizontokat, amelyek révén éppen a nyíltság hozhatta kanonikus pozícióba ezt a sokrétű életművet”. (K.Sz. Z.: „A múlt úgyse tudna jobban hullámzani”.) Ha figyelmesen végigolvassuk Mészáros Sándor kitűnő méltatását Thomka Beáta könyvéről, a mindeddig első és egyetlen Mészöly-monográfiáról (M. S.: „Egy hiánypótló monográfia”), a késlekedés okainak nagyon alapos kórképét is megkapjuk, amely máig sem zárult le a Mészöly-értelmezéseket és értékeléseket illetően. Hadd ne hivatkozzam most konkrét példákra annak érzékeltetéséül, mennyire távol áll az affirmáló értékelés állandósulásától máig is ez az életmű. Mészáros Sándor alapos és körültekintő recepciótörténete még fontosabbá tette számomra az ebből a Kalligram-számból kiolvasható mészölyi nyomvonal felvázolását.
ÜZENET KÖZÉP-EURÓPÁBÓL
S á n d o r Iván
A SZIGLIGETI PLATÁNOK ALATT BOROWSKIVAL (Kertész Imrének)
Tadeusz Borowskiról először Kertész Imrétől hallottam a húsz év előtti szigligeti sétáinkon. A Sorstalanság-ot olvastam már, de Imrét korábban még nem ismertem. Valahogy azóta is úgy érzem, hogy vele és Borowskival egyszerre találkoztam. Mintha hárman sétáltunk volna a szigligeti platánok alatt. Szüretillatú, fényes ősz van. Jól érezzük magunkat a sétákon. Imrével Kafkáról beszélgetünk, a regényírásról, s amiként azóta is hosszú telefondialógusainkban - arról, mit jelent az, hogy dolgozni. Borowski akkor is, azóta is hallgat közben. Mi lassan megöregszünk. Ő már nem. * Hazajövet Szigligetről kerestem a Kővilág-ot. Nem találtam se boltokban, se könyvtárakban. Végül a hajdani Lapkiadó könyvtárában halászta elő számomra a kedves és kivételes Hárskuti Éva. Megjegyzem, hogy néhány év múlva, amikor újra magam közelében akartam tudni a kötetet, és újra kértem Évától, szomorúan vettük tudomásul, hogy nincs. Valaki jó ösztönnel elcsente. Néhány ezer példányban adták csak ki, pedig még azt sem lehetett mondani, hogy Borowski neve ismeretlen volt, hiszen már játszották Wajda Tájkép csata után-ját, amit az ő novelláiból írt. * Írtam aztán Borowskiról. Úgy emlékszem, néhány évvel később Spiró György is írt róla. Először is rögzítettem, hogy 1922-ben született protestáns lengyel munkás gyermekeként Zsitomirban, a cári Oroszország nyomoráradatának, a lengyel nemesség gőgjének, a féktelen ukrán mozgalomnak és a gettóba kényszerített zsidóság kereskedővilágának egyik véres deltájában, két esztendővel azután, hogy az Első Lovashadsereg átcsapott a városon. Babel leírásaiban, amit kegyetlen halála után is megőrzött a világirodalom, ott a városkép. A Tyetyerev fekete vize fölött a keskeny holdszarv, a sivár piac néma lakatsora, a gettó görbe há-
zai. a meredek főutcáról jól látható, fehéren csillogó hajdinamezőkre emlékeztető katolikus templomok, a kozákok kiáltásai, az ablakok előtt lemészárolt apa. a lengyel géppuskák tüzében, a lovashadsereg rohamában elhullók utolsó pillantása, a fehérek kardjaival vagy a vörösökhöz besorolt parasztok még a kozák lovasokat is meghökkentő - ravasz kegyetlenségével összekaszabolt holttestek. A szovjethatalom idején újraéledtek a lengyel nemzeti mozgalmak szervezetei. Borowski négyéves, amikor apját, nyolc, amikor anyját letartóztatják. Őt és bátyját 1932-ben, a szüleit később viszi át a lengyel Vöröskereszt Varsóba. A német támadásig, öt évig még együtt élhet a család. 1939 őszén kelet felé menekül. Luckig jut el, a kavargásban újra elszakad a szüleitől. Átszökik a fronton, visszamegy Varsóba. Egy titkos líceumban még érettségizik, a földalatti egyetem lengyel szakán elkezdi tanulmányait, közben raktárosként dolgozik. verseket ír. eljut a Jasna utcai irodalmi szalonba, ahol régies, politúrozott bútorok és kristályoktól szikrázó vitrinek között fiatalemberek hazafias írásokat olvasnak fel. De a Skaryszewska utcai tömegszálláson, ahol már a mennyezetgerendán száradnak első sokszorosított kötetének borítólapjai, távol érezte magát a társaságban divatos nárcisztikus romantikától, közhelypatriotizmustól. Diákokkal, fuvarosokkal, ellenállókkal, éjjeliőrökkel lakik együtt, maga is részt vesz az üzletelésben. Pálinkafőzés, Platón. Aquinói Szent Tamás, Montaigne-kötetek, fennkölt eszmecserék a költészet örök erejéről, mindennapos razziák, amelyek teherautónyi, találomra kihalászott ember eltűnésével végződnek, közben agyafúrt seftelések - ez a világa annak az élménynek, amelyből megszületnek a romantikán felnőtt, a patetikus hazafiság igézetében élő kortársakat tiltakozásra késztető első verskötet, a Föld bárhol sorai: „Fölöttünk éjszaka, Lángolnak a csillagok, / a lila ég fojtogató, halott. Utánunk csak vashulladék marad / és a
nemzedékek süket, gúnyolódó nevetése.” Ez a vízió nem kizárólag a háború romjait jelképezi, a „vashulladék” inkább a történelemnek az ábrándok omlása után visszamaradt salakja. Ez az egyik oka a meghökkenésnek, amit a messianizmus és a heroikus patriotizmus útjain járó fiatal írók között kivált. Az illegális egyetemen ismerte meg Maria Rundot. A szerda az irodalmi szemináriumok napja volt a Skaryszewska utcában. 1943. február 24-én Borowski nyelvészeti dolgozatát készült felolvasni. Várta Maria szokásos telefonját. A telefon nem csengett. Borowski újságcikket olvas, és egy Maurois-novellát arról az emberről, aki lelkeket méricskél, hogy elsajátítva az örök életek palackba zárásának titkát, megőrizze az örökkévalóságnak önmagát és a szeretett nőt. Másnap a lakásán keresi Maria Rundot, ott sem találja. Tudja, hogy a lány kikkel volt kapcsolatban, nem lehet kétsége, mi történt vele. Az illegalitásban dolgozókat tömegesen fogják el, a gettóból már szállítják a koncentrációs táborokba a zsidókat, Borowski tudja, hogy az olyan lakásokat, amelyekben a lány találkozik barátaival, naponta üríti ki a Gestapo. Mégis elindul, hogy szerelme nyomára találjon. „Hosszan nézegettem Lazienki fáit. mert nagyon szerenem
59
őket. Kikapcsolódásul gyalog mentem át a Paulawska utcán. A lépcsőkön töméntelen csikk hevert, s ha jól emlékszem, vérnyomokat is láttam. De lehet, hogy csak képzelődtem, az ajtóhoz léptem, a megbeszélt jelt csengettem. Revolveres férfiak nyitottak ajtót.” * A Pawiak börtönbe szállítják. „Az első héten nem értettem, hogyan telhet el egy nap könyv nélkül, az esti lámpafény nélkül, papír nélkül, Nélküled... Reggel hoztak el a Pawiakból. Autóval vittek a pályaudvarra. A nap a hátunkba sütött, rossz jel, nyugatra megyünk. Auschwitzba. Egy-kettőre bedobáltak bennünket a vagonokba, aztán indulás. Ábécésorrendben utaztunk, hatvanan voltunk egy vagonban, aránylag kevesen. Kirángattuk a vagon egyik falából az összes szöget, a deszkát feltéptük, és uzsgyi. De a vonat tetjére gépfegyvert állítottak, s az első három szökevényt azonmód kinyírták... Jómagam a kupac legalján csücsültem, rajtam az egész emberhegy. Rendben - gondoltam -, ha lőnek, nem engem találnak el elsőnek. És igazam volt, mert lőttek. Bele az emberhegy közepébe. Kettőt megöltek, egyet megsebesítettek az oldalán. Aztán los. aus cuccok nélkül... Körülöttünk SS-ek, a mancsukban géppisztoly. Négy embert félre vezettek, minket pedig betuszkoltak egy másik vagonba. Százhúszan voltunk, három halott és egy sebesült. Isteni csoda, hogy nem fulladtunk meg. (Azt mondják, hogy a zsidók ennél rosszabbul utaznak.) Olyan sűrű volt a levegő, hogy a mennyezetről patakokban folyt a víz, de szó szerint. Az ablakokat egytől egyig bedeszkázták. Ordítottunk, hogy levegőt meg vizet, de ahogy lőni kezdtek, azonnal lecsillapodtunk. Aztán elfeküdtünk a padlón, mint az összevert malacok... Az orromból csöpögött a vér. A fülem zúgott. Auschwitz után epekedtem, mert Auschwitz a friss levegőt jelentette. Amikor begördült a vonat a rámpára, s kinyitották az ajtót, az első lélegzetvételtől visszanyertem az erőmet. Április, csillagokkal kivert, hideg éjszaka volt... Valaki hátulról megölelt és megcsókolt. »Testvérem, testvérem!« - suttogta. A földet takaró, fekete sötétségben csillogtak a láger fényei. Fölöttünk nyugtalan, vörös láng tört az ég felé. A sötétség megsűrűsödött alatta. Úgy rémlett, mintha egy égig érő hegyen égne a tűz. A »krematorium« - morajlott a tömeg.” * Mindenhol Maria Rundot keresi. A varsói lakásban, ahová eldobott csik-
60
kektől és vértől maszatos lépcsők vezetnek, a börtönben, a vagonban, ahol holmijaival együtt elveszíti a Bibliát, amit tőle kapott, a lágerban is. Attól kezdve, hogy hírt kap róla, naponta írja ezeket a leveleket, amiket agyafúrt módszerekkel csempésznek át Mariához. „Nehezen tudlak elképzelni a priccsen, a tífusz után kopaszra nyírt fejjel... A Pawiakban láttalak utoljára. Sudár, mosolygó arcú, szomorú szemű lány voltál... Egy év telt el azóta. Azért írtam ezt le. hogy tudjad, soha nem bántam meg, hogy együtt vagyunk... És soha nem gondolok arra. hogy másképpen is lehetne.” 1944-ben feladta felcseri beosztását, és munkacsapatba, barakkba kérte magát a többi deportált közé. Vállalását az a felismerés vezette, hogy olyan korban él. amelyben nem szimptóma az irracionális erők jelenléte, hanem maga a létélmény. A jelenségekről lefoszlott a misztikum, mindaz, amivel találkozott, áttekinthető életmechanizmussá szerveződött, ő pedig pertuba került a valószínűtlennel. „Mert nézd, mi történik itten: kezdetben egy fehérre meszelt kis fészerben gyilkolták az embereket. Később négy nagyobb épületet emeltek s megöltek minimum húszezer embert naponta. Boszorkányság, méreg vagy hipnózis nélkül. Megfelelő irányítással el lehet kerülni a torlódást, s folyik az emberáradat, akár a víz, ha megnyitod a csapot. Egy füstös kis erdő csenevész fái szolgáltatják hozzá a díszletet. Közönséges teherautók hozzák az embereket, megfordulnak, s újabb szállítmánnyal térnek vissza. Hogy lehet az, hogy senki sem kiabál, senki nem köp hóhérai arcába, senki sem ront nekik? Lekapjuk a sapkánkat az erdő alól érkező SS-ek előtt, elmegyünk meghalni, ha a nevünket olvassák - lázadás nélkül. Éhezünk és ázunk, családunkat elszakítják tőlünk. Látod: ez a misztika. Így bűvöli meg az ember embertársát.” 1944 nyarától a viszonylag védett felcseri beosztását önkéntesen a munkacsapattal cseréli fel. Osztozva százezrek, milliók sorsában, barakkokban, marhavagonokban, rámpákon várakozó halálraítéltek stációját járja. Auschwitzból Dautmergenbe kerül, innen a Dachau-Allach táborba. Elszakad Maria Rundótól, az ő útvonala majd Birkenau és Ravensbrück lesz. * A Dachau-Allach tábort 1945. május 1-jén szabadítja fel a VII. amerikai hadsereg. „A felszabadulást követő derült és illatozó májust a külvilágtól her-
metikusan elzárva Dachau DDT-vel beszórt büdös barakkjaiban töltöttük, majd nyárra a néger sofőrök átszállítottak bennünket egy kaszárnyába...” A kaszárnya Freimannban van, München elővárosában. A túlélők új hierarchia szerint tagozódnak. A tisztek kialakítják kasztjaikat, máris szembekerülnek egymással a különböző katonai csoportok; összecsap az ellenállás, a felszabadító mozgalmak sokféle irányzata; tragikus iróniával emelkedik az új, szédült életkavargás fölé, az átéltekből semmit sem hasznosító, arctalan és süket látszathazafiság szimbóluma: „A néhai SS-kaszárnya tágas, napfényben úszó udvarán, akár egy hatalmas házfalak közé ásott, mély kút fenekén, tompán és konokul verve lábával a betonon az ütemet, masírozott a Zászlóalj, és énekelt. Az SS-katonáktól örökölt zöld kabátba bújtatott karok erélyesen emelkedtek az öv vonaláig, hogy egy haragos. lendületes mozdulattal aláhulljanak. mintha nem is egy egész zászlóaljnyi katona, hanem egyetlen, erejében bízó. rekedt hangú, megsokszorozódott ember menetelne.” Szeptemberben átköltözik Münchenbe, a Vöröskeresztnél dolgozik, „ezer és ezer kereső és keresett nevét tartalmazó, kilométer hosszú bulletineket szerkeszt, sokszorosít, postáz”. Őszszel verseskötetet ad ki Keresés címmel, társaival, Siedleckivel és Olszewskivel Auschwitzban voltunk című könyvén dolgozik. Etika, szolidaritás, hazaszeretet, szabadság, emberi méltóság úgy hullottak le ebben a háborúban, mint emberről az elnyűtt ruha, mondja, nincs olyan borzalom, amit el nem követett volna az ember, hogy megmentse önmagát; s most a bűn nem vonja maga után a bűnhődést, az erény a jutalmat, az egyik is, a másik is feledésbe merül. És kimondja az új ítéletet is: „Erkölcsi kötelesség? Nem hiszünk abban, hogy akár az ember, akár bármiféle társadalmi rend erkölcsös lehetne. A német városokban a vitrineket könyvekkel és kegytárgyakkal zsúfolták teli, az erdőkben pedig krematóriumok füstöltek.” December 8-án hírt kap a Vöröskereszttől: Maria Rundo túlélte a koncentrációs táborokat, és Svájcban van. December 9-én egy varsói lapban megírják, hogy Borowski él. Még abban a hónapban megjelenik Münchenben második verseskötete, Az örvény. 1946 áprilisában prózái először jelennek meg Lengyelországban. A Twórczość című lap közli két elbeszélését, az Egy nap Harmenzéban-i és a Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni-l. A szerkesztőség jegyzetet fűz az írá-
sokhoz, nem vállal szolidaritást Borowski látásmódjával és felfogásával. A huszonnégy éves író még alig ismert, máris hívei és ellenfelei vannak. Az irodalmi közvélemény első gesztusa a befogadás pillanatában az éles elhatárolódás. Május 31-én „könyvekkel, amerikai pokrócból készült ruhákkal” és Nyugat-Németországban szerzett tapasztalatokkal megrakodva elindult Lengyelországba. A hazatérés nem megtérés, nem megnyugvás. Ekkor már leírta, és az Auschwitzban voltunk elbeszéléseinek első, még Münchenben tízezres példányszámban megjelent kötetében kinyomtatta: „Nyisd ki a szemed, és ne veszítsd el az erődet... Mert lehet, hogy egykor be kell számolnunk embertársainknak a hazugság koráról, s a holtak védelmére kell kelnünk.” És leírta a másik mondatot is: „...szeretném, ha egyszer nevükön nevezhetnénk a dolgokat, ahogy a bátor emberek teszik.” * Borowski helyzetélménye: az élet átmenetisége. Kifejezője a kép. Ezek a képek egyszerre stabil tárgyak illékony felbontásai és az éles kontúrokra rávetített irracionális halmazállapot-változások visszfényei. Minden mozgásban van. De nem azáltal, hogy pusztán annyi, mint amennyit ábrázol. A jelenség vibrálásának nevezhetjük a Borowski-képet. Vaskos valóság, amely ugyanakkor kétséget hagy afelől, hogy valóban létezik-e. Mintha egy hajó fedélzetéről tárulna a figyelő elé a látvány. Csakhogy a hajó nem sima vízen úszik. A hullámok a maguk - vagyis a külső, az objektív kömyezeterő - változásritmusában forgatják el, így a partszegély helyén máris az égdarab vagy a vízfelszín tűnik fel. A perspektíva minduntalan változik, a motívumok elveszítik elhelyezésük szerinti funkciójukat, cserélődnek, szétmorzsolódnak. A Borowski-prózának nincsenek kitüntetett alakjai. Ez azt jelenti, hogy alapélménye nem a sorsok alakulása, hanem a tömegek hömpölygése. Ami a lehetőségek azonosságára utal. Az ember egy úton halad, ami bár az ő személyes útja, de csak annyiban tartozik hozzá, hogy az övé is, kiszakított részlet a közös kálváriajárásban. A mesét ősi egyszerűség és vadság hatja át. A történés kellékei többnyire teherautók, tehervagonok, rámpák, ezüsttel kivarrt SS-jelvények, gépfegyverek, szögesdrótkerítések, barakképületek és elgázosító helyiségek. Az eseményhelyszínre belépő ember attól kap főszerepet a cselekményben, hogy a kellékek
mindig érte érkeznek, vele bánnak, amíg történetének végén el nem füstölög a krematorium kéményén. * A lecsupaszított Borowski-mondatban nincs helyértéke hangulati elemnek, expresszív jeleknek, nem találhatjuk nyomait filozofikus, főképpen nem misztikus utalásrendszemek sem. Vízióra meredünk rá olvasás közben, mégis: ilyen pontosan más irodalomból nem ismerhetőek meg a lágerba való érkezés körülményei: ..Mögöttünk egy SS áll, nyugodt, fegyelmezett, hivatalos. - Meine Herrschaften, hölgyeim és uraim, ne hányják szét a holmijaikat. Mutassanak már egy kis jóakaratot. - A hangja csupa gyöngédség, a karcsú nádszál idegesen hajlong a kezében... A teherautók térülnek-fordulnak pihenés nélkül. Szünet nélkül szirénázik a vöröskeresztes autó. A motorházra festett hatalmas, véres kereszt olvadozik a melegben. Fáradhatatlanul nyeli a kilométereket: szállítja a gázt, amivel majd megölik ezeket az embereket.” Kétségtelen, hogy ilyen pontosan sehol nem rögzítettek a végső emberi választások jelenetei:,,Egy nő jön fürgén, megjátszott nyugalommal, holott lázasan szedi a lábát. Aprócska, pufók arcú kis angyal fut utána, nem éri utol, sírva nyújtja feléje a karját: - Anyuka! Anyuka! - Hé. te asszony, vedd föl már azt a gyereket! - Nem az én gyerekem, igazán nem az én gyerekem - kiáltja hisztériásan a nő, és arcát tenyerébe rejtve futni kezd. El akar bújni, azok közé szeretne kerülni. akik nem autóval, hanem gyalog mennek, akik élni fognak. Fiatal, egészséges és szép, élni akar. De a gyerek fut utána, s teljes torokból üvölti: - Anyuka, anyuka, ne szaladj el! - Nem az enyém, nem az enyém! És szalad, amíg Andrej, a szevasztopoli tengerész utol nem éri. Andrej szeme zavaros a vodkától és a hőségtől. Elkapja a nyakát, egy erős, lendületes csapással leüti, majd megmarkolja a zuhanó nő haját és visszarántja. Arcát eltorzítja a gyűlölet. - A saját gyereked elől futsz? Majd adok én neked, te kurva! - torkon ragadja, belefojtja a kitörni készülő kiáltást, s akár egy búzával teli nehéz zsákot, lendületesen a teherautóra dobja. - Nesze! Ez is a tied! Te szuka! - S a gyereket a lába közé csapja. - Gut gemacht, így kell megbüntetni az elfajzott anyákat - dicséri a teherautó mellett álló SS.”
Ilyen egyszerűen más irodalombn nem ítéltek élet és halál felett: „...kommandókban vonultunk munkára. Zenekar adta lábunk alá az ütemet. Megérkezett a DAW üzem s tíz meg tíz más kommandó is. Tízezer férfi várakozott a kapu előtt. És akkor meztelen nőkkel megrakott teherautók közeledtek. Az asszonyok égnek emelt karral kiáltoztak: - Mentsetek meg bennünket! A gázba megyünk! Mentsetek meg! A teherautók elzúgtak a néma csöndben álló tízezer férfi előtt. Egy sem mozdult, egyetlen kéz sem emelkedett föl. Mert az élőknek mindig igazuk van a holtakkal szemben.” A Borowski-próza narrációja egyes számú és első személyű. Ami nem másra utal, mint az Eseménnyel való közvetlen kapcsolatra. Az Átélés Felelősségére. Borowski mindvégig azonosult a megtiport emberrel, benne élt a nagy botrányban, önként követelte a maga számára ugyanazt az utat, amelyre milliók kényszerültek. A részvétel, sorsvállalás, az emlékezés és emlékeztetés adta meg jogát az ítélkezésre. A Borowski-próza paradoxona: az egyes szám első személyű mondat feszültsége sorstörvényhatású anélkül, hogy megérintené a transzcendencia. Az azonosulás hőfokán a mondat nem viseli el a tapasztalati anyaghoz társuló járulékos elemeket. Amiért ezt a prózát majd olyan nehezen fogadja be a hivatalos közízlés, amiért annyian és annyiszor támadják: az átélés-azonosulás-dokumentálás epikája ledobja magáról ráaggatható jelmezét, mindazt, amivel kora irodalma hasonló témaanyagot választva olyan szívesen operált, a heroikus képeket, a patetikumot és a romantikát, a szenvedésmisztifikációt. Lázas munka, lélektipró viták, összeomlások, kilátástalanságok, támadások közben és hatására, elveszítve az erkölcsi ítélkezés lehetőségét, a „csalódás és remény összerombolt temetőjében”, mint Andrzejewski írta halálakor, 1951. július l-jén, két sikertelen öngyilkossági kísérlet után megmérgezte magát, és két nap múlva meghalt. * Üzenet Osztovics Leventének (vagy más könyvkiadói vezetőnek) a szigligeti platánok alól: a Kővilág magyar példányai felleihetetlenek. Adjátok ki újra a kötetet!
61
Kiss E n d r e
PRIVÁT ÉS NEM-PRIVÁT KÖZÉP-EURÓPA Roman Schnur könyvéről
Roman Schnur Útkereszteződések-je az autonóm és összefoglaló Közép-Európa-irodalom jeles darabja, amelynek megvan a maga jogos helye az utóbbi évtizedek nagy filozófiai, eszmetörténeti vagy esszéisztikus felfogásban megírt szintetizáló munkái között. Különösen termékeny lehet mind a téma, mind pedig az olvasói gondolkodás szempontjából, ha a műre mai szemmel vetünk pillantást, hiszen napjainkban egészen sajátos, nem egy tekintetben váratlan, intellektuálisan azonban sokat ígérő helyzetben pillanthatunk mindarra, amit korábban Közép-Európának tekintettek és tekintettünk. A nagy és elkötelezett koncepcionális egyetértések mögött mindenkor mindenkinek megvolt a saját, ha tetszik, személyes Közép-Európája is. A létező szocializmus utolsó nagy korszakában Közép-Európa átfogó és alternatív „ellenrendszere” volt a fennálló valóságnak. Anélkül, hogy az ezt az álláspontot pozitívan megalapozó kulturális, szerkezeti, társadalmi tartalmak jottányit is változtak volna, ezt az „alternatív” Közép-Európa-képet napjainkra éppen azok egy része hagyta el, akik akkoriban a legláthatóbb és leghallhatóbb módon hirdették. Érdekes metamorfózisokon mentek tehát keresztül az egyes Közép-Európa-változatok, mégpedig anélkül - s ezért olyan izgalmas, sőt rejtélyes ez a kérdés hogy az egyes elkötelezettség alapRoman Schnur: Transversale. Spurensicherungen in Mitteleuropa - (Útkereszteződések. Közép-európai nyombiztosítások. Bevezette: Claudio Magris. Bécs, 1988.)
62
jául szolgáló tények megváltoztak volna. A nyomok keresése, a szintézis egyes stádiumainak egymás után következő elvégzése mindenképpen kölcsönöz személyes, sőt egyedien sajátos jelleget az összes számottevő nagy Közép-Európa-koncepciónak William M. Johnstontól Claudio Magrisig. Roman Schnur „személyes” Közép-Európájának létezik egy horizontális és egy vertikális dimenziója. Művének összetéveszthetetlen egyedisége e két dimenzió együttesének eredője. A horizontális dimenziót valóságos emberi találkozások töltik ki. Ily módon Közép-Európa olyan látens „útkereszteződések” sorában válik realitássá, ahol emberek találkoznak egymással, és fedezik fel közép-európai jegyeiket, tapasztalataikat. A valóságos (és jól tudjuk, sokszor abszurd) történelem rekonstrukciójának hordozója és színtere így a ,,privát” ember, aki nemcsak emlékszik arra, amit mások már elfelejtettek (s esetleg méltánytalanabbul felejtettek el, mint más dolgokat), de mélyebb tudása is van, amely túlemelkedik az egyes emlékek puszta információtartalmán. Bár a hasonlóság a felszínen talán nem egyértelmű, a mélyben annál megalapozottabban van meg: Roman Schnur magyar megfelelője ebben az összefüggésben az egyperceseket író Örkény István, akinél vagy az egyes történelmi helyek és fordulatok vezetnek egy túlélő váratlan megnyilvánulásához, vagy pedig egy váratlan emberi reakció emeli a történelem zsilipjét, hogy feltáratlan, ismeret-
len tények, események áradjanak ki nyomban rajta. Jellegzetesek a két író eltérései is ezen a közös közelítésmódon belül. Roman Schnur „komoly” szerzőnek tekinthető, szemlélete megmarad a hagyományos európai, illetve közép-európai keretek között, míg Örkény ugyanezekre az alapgesztusokra a maga sajátos közép-európai abszurd világát építi fel. Örkénynél maguk ezek az események válnak abszurddá a humanista módon kezelt személyességben, Roman Schnurnak nem sajátja ez az írói-gondolkodói intenció. Nála az abszurd világtörténelem válik a normális polgári világ részévé. Amíg a horizontális dimenzióban az emberi személyesség, egyegy sors eseményeinek csakis ebben a sorsban egységesítő fordulatai, ha tetszik, a „privát” jelleg uralkodik, a vertikális dimenzióban a tanultság, a Közép-Európára vonatkozó ismereteknek a szó szoros értelmében imponáló méretei. E tudás leírására valóban csak a „vertikális” jelző bizonyulhat alkalmasnak, hiszen Roman Schnur egy-egy közép-európai helységről, termelési kultúráról, nemzetközi politikai összefüggésről írva teljesen magabiztosan nyúl vissza a Római Birodalom eseménytörténetére, vagy ami az utóbbi évtizedek Közép-Európa-szemléletéből különösen is hiányzott, gondolatmeneteibe szervesen be tudja vonni a török birodalom politikai és szellemi jelenlétének, majd a XVII-XVIII. század Habsburg-birodalmának dokumentumait. Amíg tehát az egyik oldalon a valóságos és privát, a és tu-
datos és tudományos reflexiót nélkülöző személyesség közvetlensége uralkodik, a másikon az esszéizmus elegáns köntösébe rejtve a személyesség az enciklopédikus tudás aktuális foglalatává, személyes tudássá válik. S ez a személyes tudás az. amelyik képes arra, hogy ugyanazt a régiót (KözépEurópa egészét vagy annak egyes részrégióit) a maga összes történelmi metszetének egymásra rakodásában mutassa be. Olyan mikroszkópként működik, amelyik egyszerre, „szimultán” mutatja az egyes történeti rétegeket. E folyóirat hasábjain különösen sokat jelent, ha valaki, mint Roman Schnur, igazi „európai utas”. A másokkal való személyes találkozásai csakúgy, mint a kétezer éves történelem egyes metszeteinek gondos feltárása a legtöbb esetben valóságos utazások során történik. Az időben és térben tett utazások sorából alakul ki az a Közép-Európa, amellyel Roman Schnur igényesen gyarapítja az általunk ismert (stílszerűen: az általunk legalábbis szellemileg „beutazott”) Közép-Európák számát. A Közép-Európáról folytatott, elsősorban történelmi diszkusszió már korábban nélkülözhetetlen és klasszikus szerzővé avatta a múlt század közepének jelentős politikai gondolkodóját, Konstantin Frantzot, a politikai föderalizmus elméletének talán legkiemelkedőbb képviselőjét. Roman Schnur ezért nem tekinthető Konstantin Frantz felfedezőjének, még csak első középeurópai értelmezőjének sem. Elemzése Frantzról azonban nagyszerű alkalom számára, hogy számot vessen Közép-Európa újkori történelmével. Már önmagában az is közép-európai jelenség, hogy Konstantin Frantznak a politikai racionalitás-
Roman Schnur Transversale Spurensicherungen in Mitteleuropa
Eingeleitet
von
Claudio Magris
Karolinger
tól mélységesen áthatott föderalista koncepciói mennyire kevéssé termékenyítették meg a valóságos politikai gondolkodást és a valóságos politikai folyamatokat. Frantz a múlt század közepének „globális” viszonyaiból kiindulva próbálja meg Európa és ezen belül Közép-Európa viszonyait úgy felvázolni. hogy azok lehetőleg harmonizáljanak a várható nagy folyamatokkal. elsősorban az Egyesült Államok és Oroszország bizonyosra vehető világpolitikai szerepével. Ebben az összefüggésben veti fel egy rendkívül korainak számító időpontban Európa föderalizálásának gondolatát, ami mint ma már tudjuk - az európai államok közötti megsemmisítő háborúk lehetőségét lett volna hivatott kizárni. Konstantin Frantz Közép-Európa szempontjából oly releváns elméletének persze éppen az volt a nagy hibája, ami Roman Schnur szemében ma a legnagyobb erénye: átgondolt globalitásában történelmi és politikai szereplők százainak és ezreinek ma-
gatartását kellett volna átalakítania egy közös célra irányuló s már a kezdetektől kölcsönösen egymásnak előlegezett bizalmi tőkével működő cselekvésben. S ez, mint naponta megtapasztalhatjuk, a lehetetlenséggel határos vállalkozás. Miközben Frantz koncepciója (és Schnur elemzése) épp nagy ívű mivoltában vált alkalmatlanná a valóságos történelmi cselekvés számára, visszapillantva szinte üdítő módon segít belehelyezni Közép-Európa legfontosabb társadalmi, gazdasági és politikai folyamatait az európai és a világfolyamatok egészébe. A kötetet boltívként összefoglaló nagy Konstantin Frantz-tanulmány arra is alkalmat ad Roman Schnurnak, hogy kilépjen a nyomkereső individuum, a történelmi magánember és az enciklopedikus tudáshordozó szerepéből, és mintegy rendszeresen kifejtse koncepcióját egy ideális és optimális Közép-Európáról. A múlt és a jövő szemlélete sajátosan, egyenesen kafkaian fonódik össze. A szakszerű elemzés magától értetődő természetességgel válik a valóságosan megtörtént történelem kritikájává és alternatívájává, a történeti elemzés tiszta utópiává. Schnur könyvének belső logikája ugyancsak a nagy záró Konstantin Frantz-tanulmány után válik láthatóvá. Amíg első nagy írása Hans Frankkal, a Harmadik Birodalom lengyelországi helytartójával foglalkozott, és számos ismeretlen mozzanatot épített bele a múltat mélyen feldolgozó gondolatmenetbe, Konstantin Frantz egyszerre történeti-analitikus és akarata ellenére utópikus értelmezése a fogalmak szintjén foglalja össze koncepcióját. A valóságos történelem a Frantztól Frankig vezető események összessége, Schnur kötete Franktól Frantzig ível.
63
PETŐFITŐL KASSÁKIG Roberto Ruspanti, az Udinei Egyetem magyar nyelv és irodalom tanára, irodalomtörténész és műfordító legutóbb három új könyvét hozta el Budapestre. A kétnyelvű Kassák-verskötetet és az Ady Endre, Magyarország nyugtalan lelkiismerete című olasz nyelvű kötetet a Pen Klubban, a Levelek Margithoz című (szintén olasz nyelvű) könyvet az Olasz Kultúrintézetben mutatták be. E látogatás alkalmából beszélgettünk el új könyveiről. - Kedves Roberto, engedd meg, hogy gratuláljak (ha elkésve is) tavaly kapott ,,Pro cultura Hungarica” kitüntetésedhez. Mi, a barátaid, nagyon örülünk, hogy újra itt vagy köztünk. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ennek a hétnek te vagy az irodalmi sztárja - három új könyv egyszerre! - Az. hogy ez a három könyv a majdnem egyszerre jelent meg Olaszországban, a véletlen műve. Kassák-fordításaim legnagyobb része már tizenhét éve megvolt: az íróasztalom fiókjában hevertek. A Levelek Margithoz anyagán majdnem öt évig dolgoztam, az Ady-monográfiához viszont csak tavaly kezdtem hozzá. - A Kassák-versek kétnyelvű kiadása a Római Magyar Akadémia Duna-könyvek sorozatának első kötete. Hogy jött létre ez a sorozat, és miért éppen ezzel a kötettel indult? - Annak idején, 1978-ban, Hubay Miklós professzor úr tanácsára kezdtem Kassákot fordítani: ő, aki ismette már korábbi munkáimat, úgy gondolta, hogy Kassák fordítása hálás feladat lesz nekem, vagyis hogy a versei jól fordíthatók olaszra, de azért is ajánlotta, mert akkoriban Magyarországon éltem, nehéz körülmények közt (egy ideig a Corvina Kiadó olasz lektora voltam), és a Kassákfordításra ösztöndíjat kérhettem a Pen Klubtól, ami egy újabb évre megoldotta a problémáimat. 1991-ben, amikor Udinében a magyar avantgárdról tartottam szemináriumot, elővettem a fordításokat és kiegészítettem őket, aztán megmutattam Kelemen Jánosnak, a Római Magyar Akadémia igazgatójának. Ő döntött
64
Roberto Ruspantival beszélget Székács Vera úgy, hogy ez legyen az Akadémia negyven évi szünet után újra induló könyvsorozatának első kötete, és ez nagy megtiszteltetés számomra. A sorozat neve viszont, mely olaszul is nagyon jól hangzik: Danubiana, az én ötletem volt. - Szóval a sorozatnak szicíliai keresztapja van. - Csak félig, illetve negyed részben vagyok szicíliai. Apám családja régi római család, sőt apám éppen a Via Giuliában, a Magyar Akadémia utcájában született. Anyám szicíliai volt, de apai ősei albán bevándorlók voltak: a XV. században települtek át. - A Kassák-kötetre visszatérve: mondj valamit a válogatásról. - Az a néhány ember, aki Olaszországban magyar verseket olvas (olasz verseket is alig olvasnak), Paolo Santarcangeli fordításából ismerhette már Kassák néhány fiatalkori versét (például „A ló meghal, a madarak kirepülnek”), vagy olvashatta Gianpiero Cavagli, a három éve meghalt kiváló torinói hungarológus gyönyörű esszéjét Kassák költésze-
téről, úgyhogy az én válogatásom kétharmad részét az idősebb és az öregkori versek alkotják: ezek közt számos az elégikus hangú vers, melyek talán közelebb állnak az én alkatomhoz. - Hogy sikerült kiadót találni Olaszországban, amely vállalta egy ismeretlen, illetve alig ismert magyar költő verseinek megjelentetését? - A Római Egyetem egyik KeletEurópa történetével foglalkozó tanára ajánlotta nekem a Rubbettino Kiadót. Ez a viszonylag új és nagyon aktív calabriai-szicíliai (kettős székhelyű) kiadó számos érdekes sorozatot jelentet meg, és Kelet-Európára is odafigyel. A Duna-sorozat további köteteit is ők vállalták. - Ők adták ki az Ady-kötetet is. - Igen. de ez nem tartozik a sorozathoz. Ez egy egyetemi kutatási program eredménye, és a könyvet az Országos Kutatási Központ (az MTA olasz megfelelője) finanszírozta. A kötetben Ady költészetének kritikai elemzését kíséreltem meg, valamint a magyaroknak az Osztrák-Magyar Monarchiában betöltött szerepével foglalkozó Ady-publicisztikának az elemzését; azután három Ady-novellát közlök olaszul, melyek Ady költői pályakezdését és a monarchia atmoszféráját idézik fel; végül a versek következnek, mégpedig a fiatalkoriak, mivel ezekből eddig nem fordítottak, viszont a későbbi, nagy versek közül sokat - elsősorban Paolo Santarcangeli. - Petőfi, Ady, Kassák - Roberto, gyanús vagy nekem. Nem írsz te magad is verseket? - Hát, bevallom, írtam már néhányat, de csak úgy magamnak. Eddig még nem mertem előrukkolni velük. - Mert nálunk ugyebár a versfordításnak elegendhetetlen feltétele az, hogy a fordító maga is költő legyen. - Igen, tudom. A magyar költőműfordítók éppen ezért hiperkritikusak az olasz versfordítókkal szemben; talán azért, mert tökéletes formahűséget kívánnak, pedig ez nemigen lehetséges manapság. Sok vita
folyt erről az elmúlt évtizedekben. Az olasz és a magyar költészet közt van egy alapvető különbség, amit magyar barátaink mindig figyelmen kívül hagynak: az olasz költészet története sokkal régebbi időkig nyúlik vissza, mint a magyaré, és Dante és Petrarca korában jutott el a formai tökélyre, amikor itt még magyar nyelven nem is írtak. Talán ezért van az, hogy az olasz költészet napjainkra, sőt már jóval előbb is kimerítette a kötött formák lehetőségeit, és elfordult tőlük; bár vannak jelek, hogy a szabad verstől most mégis visszakanyarodunk a formai struktúrák felé. De az elmúlt évtizedek során csak a reklámszövegekben lehetett hallani rímes vagy ritmusos verseket. - Petőfit is szabad versben fordítottad? - Igen, ugyanúgy, mint Santarcangeli, a kitűnő műfordító, a 85-ben megjelent nagy Petőfi-kötetében. Petőfi modern költő, aki nagyon jól ,,szólal meg” szikár, lényegre törő szabad versben. Vörösmarty esetében más lenne a helyzet. - „Szicília és Magyarország: kölcsönös szerelem” - ez a címe egyik tanulmánykötetednek, melyben a magyar garibaldisták szicíliai jelenlétének irodalmi visszhangjával foglalkozol. A magyarok szerelméről tudunk: mondj valamit a viszonzásról. - A szerelem valóban a magyar garibaldisták, körülbelül száz magyar Szicíliába érkezése után kezdődött. Stefano Türrés Luigi Tüköry - így, jól ismeit szicíliai nevek; legfeljebb Tukerinak ejtik. Tüköry halála Palermóban, amelyet Cesare Abba, az Ezrek krónikása olyan szépen írt meg, a magyarok szereplése és Luigi Kossuth alakja nagy hatással volt a múlt század második felének szicíliai értelmiségére. Talán ezért kezdtek érdeklődni a magyar kultúra iránt, és közvetlen kapcsolatokat is kialakítottak. - Ennek legregényesebb példája Giuseppe Cassone, a nagy szicíliai Petőfi-fordító és
Hirsch Margit, pesti egyetemi diáklány kölcsönös szerelme is, mely négy évig tartó levelezésük során bontakozott ki a század elején. Margit levelei megsemmisültek, de most a te jóvoltodból Cassone leveleit megismerheti az olasz olvasóközönség. Hogy találtál rájuk? - Ez egy külön történet, és majdnem olyan regényes, mint Cassone és Margit szerelme. Petőfi-kutatásaim során Notóban, a Siracusa közelében lévő gyönyörű barokk város könyvtárában - Cassone Notóban élt - hallottam először Cassone és Margit levelezéséről. Aztán, hosszú nyomozás után kiderült, hogy Cassone levelei a Petőfi Irodalmi Múzeum pincéjében vannak, mivel Margit, Cassonénak tett ígérete ellenére, 1910-ben, a férfi halála után nem égette el, hanem élete végéig megőrizte őket. 1942-ben halt meg: öngyilkos lett. Nem volt szíve elégetni ezt a rengeteg és érdekes levelet. melyek a kettőjük romantikus és irreális szerelmének dokumentumai - soha nem találkoztak, mert az idős, béna ember nem engedte meg a lánynak, hogy elmenjen hozzá Notóba; mégis gyűrűt váltottak és távházasságot kötöttek, csak úgy, formaságok nélkül, amint azt Cassone idézi egyik levelében Petőfi Apostolából: nem pap kötötte őket össze, hanem Isten és a szerelem. De a levelek, melyeket végül is a magyar állam Pertini köztársasági elnök kérésére 1983-ban átadott Olaszországnak, nemcsak a szerelem dokumentumai, hanem két művelt ember intenzív szellemi kapcsolatának is. Cassone több mint hatszáz könyvoldalt kitevő levelei, melyekben Margit eltűnt levelei is tükröződnek, egy nagy európai műveltségű entellektüel szellemi naplójává állnak össze. Remélem, hogy a kötet Olaszországban, a terjesztési nehézségek ellenére kellő visszhangra talál, de úgy gondolom, hogy a magyar publikum az olasznál is jobban méltányolná.
65
Czigány György
MÉDIA ÉS LÍRA - 40 ÉVBEN Néhány nappal zongoraművészi diplomahangversenyem előtt, 1956 tavaszán lettem a Magyar Rádió zenei szerkesztője. Tizenhárom évvel később útjára indítottam a déli Ki nyer ma? adásokat: idén huszonnyolcadik éve halljuk Tamássy Zdenkó vidám szignálját minden munkanapon, a sokat emlegetett alcímmel: Játék és muzsika - tíz percben. Eredeti vágyamat, hogy költészetet műveljek, irodalommal foglalkozzam - rejtetten, majd nyíltabban - zenei műsorok hosszú sorában válthattam valóra. Egy ifjúsági novellapályázat első díját 1946 őszén Mindszenty József bíboros-prímástól vehettem át (egy szabadtéri mise után) a Gellérthegy tetején. Akkoriban már néhány versem is megjelent. De mire 1949-ben megbuktam az érettségin (Övegesnél: számtanból, fizikából), szertefoszlott minden publikálási remény. Ami a fordulat éve után számomra maradt: továbbfejleszthettem a zongorán virtuozitásomat; két év múlva már szerepeltem a Rádióban: Sugár Rezső Barokk szonatina-ját és egy Bach-szvitet játszottam. Majd két zongorán, Sugár Rezsővel és négy énekes szólistával zártkörűen bemutattuk
66
a később oly híressé vált Hősi ének (Hunyadi) című oratóriumot a Zeneakadémián összegyűlt lektori testület előtt. Visszaszorult irodalmi kísérleteimet Tersánszkyék biztatása tartotta életben. Alkatomtól idegen volt a „rámenős” riporteri stílus, mégis a szöveges műsorok készítése vonzott: a pontos fogalmazás rádiós lehetőségei; a hangulatok, helyzetek kifejezésének változatai érdekeltek. Első interjúm Herz Ottóval készült, a második Szabolcsi Bencével: vele már irodalomról, ifjúkora nagy regényciklus-terveiről beszélgettünk. Egy-egy hangverseny bevezetése is írói feladat volt számomra, hát még a párbeszéd nagy muzsikosokkal! Olyan érzékeny, a kifejezés finomságai iránt fogékony művészekkel találkoztam a rádióműsorokban, mint Székely Mihály, Medgyaszay Vilma, Ungár Imre, Ferencsik János, Anday
A Zichy-kastélyban Ottlik Géza, Czigány György, Nemes Nagy Ágnes és Lator László
Piroska! Nádasdy Kálmán kamaszkorban írt szonettjeit olvasta fel, s Pucciniről beszélt, meg az Apolló-kabaréról. Kodály az akkor bemutatott Szimfóniájáról, később pedig Bachról. Bach olyan jelenség - mondta akit csak a legnagyobbakhoz lehet mérni: Homéroszhoz. Dantéhoz vagy Shakespeare hez. A magyar közönség előtt nagyobb művei éppen ezért egyelőre nem nagyon hozzáférhetőek, mert az elemi zenei műveltség hiányzik. Egy kiváló tudós, nemrég (csak ötven év előtt) említette, hogy a lánya zonográzni tanul, de valami absztrakt, dallamtalan, unalmas dolgokat játszatnak vele: Bachot. A régebbi generáció előtt a Bach név rossz emlékű volt, még a Bachkorszak óta... A hatvanas évek elején már írókkal is készíthettem zenei műsorokat. A téma a muzsika volt, de költészetről épp annyi szó esett ezekben, vers és prózarészletekkel. A zene szava című adás volt talán az első, Illyés Gyulával, ezt követte Somlyó György Ami élni segít műsora, majd Tamási Áronnal néhány mondat a Rendes feltámadás novelláról, melyet az író mélyen rokoníthatónak vélt (nemcsak keletkezési idejük
Törőcsik Marival élő adásban Barcsay Jenővel, a Zene. zene, zene tévéműsorában (középen) Ki nyer ma ? Élő adás, középen Latinovits Zoltán (lent) egybeesése miatt) Bartók zenéjével: a Cantata profaná-val. Ekkor már a Budapesti Madrigálkórus tagjaként eljutottam Svájcba is. ahol nemcsak az idős Cortot-val találkozhattunk Lausanne-ban (elkészítve vele élete utolsó rádióbeszélgetését), hanem (Sediánszky János barátommal) Dürrenmattot is felkereshettük a neuchâteli tó feletti villanegyedben. Német nyelvű Madách-kötet hevert az asztalán: azt hitte, valami Goethe-utánzat. Mondtuk, persze hiába, hogy Madáchért érdemes volna magyarul megtanulnia... Ő viszont a Hamletről beszélt, elmagyarázva, hogy az jó bűnügyi történet egy szakácsnő számára, s egy filozófusnak vagy költőnek valami egészen más. Értettük, hogy a dürrenmatti modern komédiának is ilyesfélének kell lennie! A kórusturnéról hazahoztuk az amúgy mellékesen elkészített interjút: akkor a Rádió óvatosságból három percet használt csak föl a harminc perces beszélgetésből. Viszont 1966-ban már elfogadták ötletemet, hogy a régi szalonokban, polgári otthonokban mívelt intim házimuzsikálást a stúdió élő adásában teremtsük újjá: az együtt zenélő, szabadon társalgó művészekkel. Úgy képzeltük, hogy stúdiónk ajtaja a rádióhallgató szobájába nyílik, s a meghívott muzsikusok baráti köre ül a másik szobában, s a hallgató - városban, falun, bárhol - figyel ránk. Megszületett hát a Házimuzsika sorozat, amelynek mindig volt (ha tetszik, a Schubertiádák mintájára) költő vendége is. Elsők közt Károlyi Amy és Weöres Sándor; vissza-visszatérve azután hosszú éveken át. Egy ilyen stúdióadásban mutatta be Weöres a Tizenkettedik szimfóniá-ját, elmondva, hogy az miként épül az „alma ring az ágon” zenei motívumára, s hogy e hangzatok variációi és permutációi után hogyan porlik szét más szóanyagra a vers. Máskor a Valse triste zenei rondo formáját elemezte, és külön műsorban mutatta be a zenei formák struktúraadó szerepét verseiben: akár az aleotóriát is, vagy a könnyűzenei inspirációkat. A szörnyeteg koporsójá-nak négy tétele: Andante, Variazioni, Scherzo, Finale. Később ez lett a
67
Tatay Sándor, Takáts Gyula, Weöres Sándor a kertben, a W. S.-ről szóló tévéműsor felvételén Győr, az ispita udvarán Borsos Miklóssal tévéfelvétel közben (középen) Házimuzsika Bécsben. A zongoránál Jörg Demus (lent) Kilencedik szimfónia. A költő magánügye ebben is az „aleotória”! - Tudod Gyurkám - mondta Sándor kissé álmatagon -, az ember kiír minden tizedik szót, mondjuk, egy Rákosy Viktor-regényből: kap egy vibráló felületet, amellyel azután kezdhet dolgozni... Tudva, hogy a véletlen játékos vállalásával a költő tudatos gesztusát gyakorolja: a kisorsolt elemek általa válnak sorsteremtővé. Elmondta persze Weöres Sándor diákkori élményét is, amikor Kodály kereste meg őt, hogy versére megírja egyik legszebb kórusdarabját. Az Öregek után, néhány évvel később megszületett a másik, finoman hajlékony muzsika, a Norvég lányok. Számomra pedig különös lehetőség volt az interjú másik felét Kodály Zoltánnal elkészíteni, majd a két nyilatkozatot. verseket, zenéket együtt sugározni. A politikai elzártság, a tragikus számonkérések éveiben különös fontossága lett a művészeteknek. A hatalom támogatása, tiltása végül is a művészet pártfogásának igyekezett látszani, bókkal és kényszerrel megszerezve a nagy alkotókat is némi együttműködésre, hogy a rendszer saját „humanitását” dokumentálhassa. A művészet igazsága azonban, mint kiderült, nem manipulálható. Fischer Annie nem a szocialista művészetet képviselte, hanem Mozartot, s minden hiteles verssor szinte a szerző szándékától függetlenül is - a költészet egyetemes szabadságát hirdette. A művészeti rádióműsorok is így adtak talán vigasztalást ki nem mondhatók szorongásai közt, s épp ezért övezte különös figyelem ezeket a társadalmi létünk terheitől már csak jellegük miatt is „független” műsorokat. Vers és zene: Weöres-Kodályműsoromról például Eörsi István írt esszébe átváltó kritikát... „Weöresnél a játék véres valóság. A módszer pedig - és ezt sohasem értettem volna meg, ha nem hallom a hangját - közvetlenül, minden átmenet nélkül lényegül tartalommá. Számára minden téma egyformán »komoly«: ritmikai, dallam- és
68
kompozíciós problémákra koncentrált lénye nem tesz különbséget az élményei közt, hogy az ő kifejezésével éljek. Beszélgetés közben számtalanszor használta az »anyag« és a »dolog« szót, és ezek a kifejezések költészetének kulcsszavai: számára minden »anyag« és »dolog« - márpedig az anyag a valóság építőköve. Jó volt megismerkednem a versmondó Weöres Sándorral. Ama kevesek közé tartozik, akinek hangjától tétovázás nélkül romba dőlnek a mesterkélt hierarchiák, és rögves helyreáll a művészi értékek természetes rendje.” Pilinszky és Mándy (feltűnés nélkül, de értőik közt nagy figyelmet keltve) gyakran volt jelen élőszóval és művel a zenei műsorokban. Hiszen ekkortájt az arra hivatott irodalmi szerkesztőségek még nemigen szerepeltették őket műsoraikban. Így hát Pilinszky, alapos okkal és igen szívesen, Bachról beszélt több alkalommal is. Majd a táborhegyi nyaralóban, később, a hetvenes évek küszöbén ismét Bachról és Schubertről. Az interjú viszonzásául két üveg sör mellett felolvasta nekem a Szálkák valamennyi versét az épp megérkező korrektúrából. (Ekkoriban már elfogadott költő volt, az antifasiszta élmény egyéni kifejezőjeként...) Síremlék című darabjának zenei fogantatásáról (az ő kezdeményezésére) az Astoriával szembeni presszóban beszélgettünk. Anekdotikusnak tetsző emlék: cigarettázva, tűnődve Bachot emlegette. Ez Bach által inspirált színmű... Tétovaságomat látva egyetlen perc alatt egészen más gyökerekre bukkant. Liszt?! Nem, ezt is elvetettük. Az volt a cél. hogy a szöveget zenével ötvözve darabját bemutathassuk a rádióban. Akkor még nem remélhette a későbbi várszínházi bemutatót, Maár Gyula rendezésében. Tehát kortyolgattuk óvatosan a kávét. Debussy! - szólt egyszercsak megint János gyermeki örömmel. Ezt én is elképzelhetőnek véltem, valamiképp atmoszférikus vonzást lehetett sejteni - mindenfajta tematikus összefüggést elvetve - a két mű, Pilinszky-dráma és Debussy-zene közt. A tervezett mű konferálását meg is fogalmaztuk rögtön egy Malév-tömb hátlapján. És néhány Párizsból érkezett, szelíden sürgető Pilinszky-levél után be is mutathattuk ezt a furcsa rádiókompozíciót, melyben a költő hangján szólaltak meg a groteszk dialógusok, imádság és verstöredékek Debussy hozzájuk társított zenéivel. Költőtársunk, Görgey Gábor figyelt fel erre a kísérletre; akkoriban még ő írta a Magyar Nemzet rádiókritikáit. „Miről szól ez a szokatlan mű?
Élethelyzetekről, létezésükkel szembetalálkozó emberek választásairól, térbe kivetített érzelmek összecsapásairól. Nincs összefüggő cselekménye. csak eseményei vannak, kihagyásos technikája is olyan, mint egy nagyon sűrű versé. Az eseménytöredékek és élethelyzetek mintha egy szürrealista Csehov-drámának a felszínre bukó részletei volnának: a mélyben zajlik egy láthatatlan Csehov-darab, és néha a legfontosabb pillanatokban, mint egy látomás, megjelenik egy-egy kép. mint valami titokzatos üzenet. Az alcím (Hommage à Debussv) természetszerűen kínálta rövid, jó érzékkel kiragadott zenei passzusok közbeiktatását, a költői-drámai csúcspontok pillanataiban.” Több „zenei” Pilinszky-műsor készítésének derűs és megható emlékét őrzöm. János egy ízben figyelemmel hallgatta gyöngéden provokatív verselemzésemet; talán A mélypont ünnepélyé-ről volt épp szó. Sejtéseimet meghallgatta, elgondolkozott az általam óvatosan, kérdően megfogalmazott asszociációkról... Szinte felcsattanó hirtelenséggel, vidáman mondta: amit te észrevettél, az nincs benne ebben a versben! Arról én nem tudtam, az nem volt benne: de most. hogy kimondtad, már végérvényesen és hitelesen benne lett. Mándy Ivánnal sok riporthelyszínen lehettem együtt. Zebegényben. Szőnyi kertjében többször, éveken át: egv régi. óbudai mozizongoristánál, egy irodalmi délutánoknak hajlékot adó győri patikában, de a kezdetektől legtöbbször a Rádió pagodájában. Eleinte az ő novellarészleteit is zenei műsorokba csempésztük bele. Például a Diákszerelem harminc sorát, melyhez az előzményt (rögtönözve) maga az író mondta el. Mozifüzet - ez volt az adás címe... Máskor megszólaltak a Teleki téri legendák, s beszéltünk az akkor írt nagylélegzetű Mándy-novellákról is (Ciklon, Bili-óvoda) - ezek az akkor frissen hazakerült (Horváth Béla-féle) Látóhatár-ban jelentek meg, csakúgy, mint sok Weöres-vers vagy Kodálynyilatkozat. Több verssel és novellával én is itt jelentem meg (a Tüskés Tibor által szerkesztett Jelenkor, meg a Király István idejebéli Kortárs egy-egy számában) - itt, a Látóhatár-ban írhattam meg Az ördög konyhája című Mándy-könyvről a magam lelkes bírálatát; Mándy szerint az ötvenes évek óta az első értő, igenlő írás ez volt róla. Zajlottak eközben a Házimuzsikaesték. Legalább hatvan költő volt vendége e sorozatnak. A zene iránti különös és értő érzékenységét már ifjan
könyvekkel tanúsító Fodor András! (Sokszor beszélt Stravinskyról, Bartókról. kortárs zeneszerzőkről, verseivel is hitelesítve mondandóját). És eljöttek az akkori idősebbek, mint Jankovich Ferenc, aki énekművészi kezdeteit fölelevenítve elénekelt az adásban egy Sarastro-áriát is. az én zongorakíséretemmel. Kormos István a Gulácsy által megálmodott, (a Watteaufestményt és Juhász Gyula-verset asszociáló) Weöres ciklusára is utaló Nakonxipánban hull a hó költeményét már a tévében is elmondhatta: ott készült el Cs. Szabó Lászlóval az ötvenperces interjúm is (amit azután Csé kibővítve a Kortársban is megjelentetett). és Fodor Bandi is rendszeresebben lett vendége adásaimnak, hogy hol Stravinsky valamely darabját mutassa fel, hol az annak idején elnémított Bartókról szóljon, vagy Josquin ürügyén felolvassa drámai költeményét, ami több volt. mint erkölcsi ellenállás: Kélt újra jel! És alkalomszerűen interjúk; Petrovics Emillel, aki szerzőtársának fogadott többször is. Borsos Miklóssal, akinek öt kiállítását nyitottam meg; Soltival. Dorátival, Barcsay Jenővel, Amerigo Tottal - ezernél több muzsikussal. íróval, képzőművésszel és rádióhallgatókkal... Egy éven át felváltva készítettem Tornai Józseffel A hét rádióhallgatója portrésorozatát. Az utóbbi évtizedben már nyíltan szervezhettem az irodalmi műsorokat. Ottlik Géza és Vas István kezdeményezésére az Amerikából hazatérő világhírű brácsaművész Koromzay Dénes is visszajáró szereplője lett e tévéműsoroknak, zsűritagja a televíziós karmesterversenyeknek. Fiatalon Rapallóban Ezra Pounddal vitatkozott. Vevey-ben Chaplinnel vacsorázott, idős korában, itthon pedig nekem segített, hogy minél több Ottlik-, Nemes Nagy- és Mándy-műsor készüljön el a tévében. Irodalom és zene igen természetesen volt ezekben együtt, hiszen Vas Istvántól tudjuk: „Bartók V. vonósnégyesét Koromzayék mutatták be a Zeneakadémián”. És Füst Milán elcsukló hangja: Rácz Aladárra emlékezett, majd ki tudja, miért, boldogan mutatta meg a rózsadombi lakás új. épp elkészült fürdőszobáját. Zelk Zoltánt Mándy integette be az utcáról a Ki nyer ma? valamelyik adása vendégének - aztán már ő is gyakran szólt cimbalommuzsikáról, gyászról, csillagokról és fociról a különféle műsorok változataiban. Költészet és zene tette örömmel vállalt sorsommá a rádióban, tévében az elmúlt negyven évet. Kár. hogy nem a magam akaratából történt távozásom.
69
KÁRPÁTALJAI SZŐTTES Dr. Szabó László Orvos a szakmám. 1927-ben születtem Párizsban. Ez egy kicsit fura. nem? De ennek oka nem én vagyok, hanem a szüleim. Édesapám ott képezte magát, és megismerkedve édesanyámmal, hazajött 1926-ban. Utána visszamentek. Mikor én rövidesen megszülettem, édesanyám javaslatára visszaköltöztünk Ungvárra, s azóta is itt élünk Ungváron, 1928 óta, így gyakorlatilag én tősgyökeres ungvárinak számítok. Ebből következőleg, ha így megszámoljuk, öt állam polgára voltam: Csehszlovákiai Köztársaság, Kárpát-Ukrajna, Magyarország, Szovjetunió és jelenleg Ukrajna.
múltba: itt, Ungváron volt az egyik legnagyobb magyarországi gettó 1944-ben. Sajnos a családtagjaink között is voltak olyanok, akik bekerültek a gettóba, de édesapámnak valahogy itt is segített a leleménye, úgyhogy sikerült onnan kimenteni mindenkit. A nagyszüleim Kassán laktak annak idején, ők sajnos odavesztek. A Szovjetunió szétesését természetes folyamatként éltük át. A szétesés idején, az 1990-es évek elején azt vártuk, hogy ez végre hoz valami szabadulást is, valami jobbulást. Hát, tévedtünk. Minket a mi sorsunk érdekel. Kárpátalja sorsa.
Ukrajnával minket nagyon laza kapcsolat köt össze. Nem hiába dédelgetünk mi itt autonómiatörekvéseket már 1991 óta. Végeredményben a felnőtt lakosság 78 százaléka Kárpátalja autonómiája mellett foglalt állást, és ez nem egy puszta kijelentés volt, hanem arra gondoltunk, hogy ha ebben a viszonylag hatalmas országban, mint Ukrajna, nem sikerül rendet teremteni - és hát valóban nem sikerült -, akkor legalább mi itt Kárpátalján teremtsünk magunknak egy kis rendet, és éljünk emberhez méltóan. Legalább úgy, ahhoz hasonlóan, mint ahogy a szomszédaink élnek.
Rigó István
mert a sok nyugdíjast, akinek nincs lehetősége, hogy megvegye a deciméteres antennát, azokat elvágják az anyaországtól. Én meg fogom csinálni, nem mondom, hogy január másodikára, lehet, hogy tizedikére, de nekem fog menni az első csatorna. De a nyugdíjasok közül rengetegen nem fogják ezt megcsinálni. Nagyon sokan úgy tudtak megmaradni magyarnak, hogy szlováknak vallották magukat, vagy ukránnak. Nálunk ilyesmi nem állt fönt. Mi mindig magyarok voltunk. Az édesapám azt mondta, ha megnyitják a záhonyi hidat, hogy szabadon át lehet menni, akkor minden méteren letérdel és megcsókolja a földet. Nagyon remélem azt, hogy egyszer elérjük azt, hogy határok nélkül leszünk, hogy megszűnnek a határok. Ha Kárpátalján maradunk is, de nem leszünk elszakítva Magyarországtól úgy, mint most.
Huszonhat évet dolgoztam mint esztergályos. De a gyár megbukott. Munkalehetőség nincs, amibe csak lehet, mindenbe belekapaszkodok, hogy tudjak létezni. Most összekerültem egy régi munkatársammal, autót szerelünk. Az egyik kollégám járt Nyíregyházára alkatrész után, ő hozza az alkatrészt, mi dolgozunk. Feleségem, Izabella általános iskolában alsó tagozatos tanár, de van dolga idehaza is elég: minden, amit egy háztartásban el lehet képzelni. Szórakozásra, kikapcsolódásra nem futja az időnkből. .Ami összeköt minket az anyaországgal. az a tévé, és most megragadom az alkalmat. hogy kimondjam: nem értek egyet a tokaji adó megszüntetésével. A málenkij robotot megúsztam. Megúsztam, de csak hajszálnyira, ugyanis 1944 őszén én tizenhét éves voltam, és oda csak tizennyolc éves kortól kezdték elvinni az embereket. Ez szerencsére kiesett az életemből, és apám életéből is kiesett, ő ugyanis, hogy megússza a málenkij robotot, szovjet tanácsra szlováknak írta be saját magát és engem is. Én szinte negyven évig szlovák nemzetiségű voltam, és bizony igen nehéz utánjárás és tortúra után három évvel ezelőtt sikerült visszaállítani a magyar nemzetiségemet. Azt tekintem a legfőbb plusznak, amit a szovjet érában elértünk, hogy tökéletesen megtanultunk oroszul, az utóbbi évek alatt ukránul is. és természetesen magyarul is tudunk. Nekem még az a különös a történetemben, hogy én cseh elemiben kezdtem, amikor még egy szót sem tudtam csehül, csak magyarul. Megtanultam csehül is, szlovákul is. Még ezelőtt magánóvodába viszont németbe jártam. Így németül is megtanultam. De hogy megint visszaugorjak a
70
Rigó István és családja Minájból
Vaszil Lizák
Vaszil Lizák, Ukrajna nemzetiségekkel foglalkozó hivatalának munkatársa Az évszázadok során ezen a tájon nem volt példa nemzetiségi viszályokra. Ha voltak is összetűzések, ezek szociális jellegűek voltak. Ukrajna nemzeti és kisebbségi politikája szellemében főosztályunk és a megye vezetősége arra törekszik, hogy továbbra is fenntartsuk ezt a kialakult helyzetet. Az, hogy a nemzetiségi ügyek terén béke és egyetértés van, köszönhető részben az évszázadok során kialakult szokásoknak, részben a mostani nemzetiségi szövetségeknek, amelyek tevékenységük során nemcsak meglévő hagyományaik és anyanyelvük ápolására teszik a hangsúlyt, hanem arra is, hogy fenntartsák a nemzetiségi egyetértést, a békét Kárpátalján. Hisz az ilyen régióban, mint Kárpátalja, ahol sok nemzetiség él együtt, másképp élni nem is lehetséges. Igyekszünk folytatni azokat a tradíciókat, amelyek még a kilencvenes évek elején születtek. Ez volt az a baráti periódus, amikor az ukrán államiság kialakulóban volt, amikor a nemzetiségi szövetségek megalakították a Kárpátaljai Nemzetiségek Demokratikus Ligáját. Ezt követően, az 1994-es évi választások idején a magyar értelmiségiek kárpátaljai közösségének javaslatára létrejött a nemzetiségi kerekasztal. Ennek keretében lehetőség nyílik arra, hogy a nemzetiségi szövetségek elnökei rendszeresen találkozzanak, s közös nevezőre jussanak a vitás kérdésekben.
Jevgenyij Jaszinszkij Jó napot kívánok! Örömmel üdvözlöm önöket a Petőfi Sándor Irodalmi Emlékmúzeumból, amely az ungvári Gyermek Művészeti Iskolában található. Jevgenyij Jaszinszkij vagyok, az iskola igazgatója, pianista. Nyolc éve működünk művészeti iskolaként. Három szakosztályunk van: zenei, koreográfiai, képzőművészeti. Iskolánknak több mint hatszáz növendéke s mintegy százhúsz tanára van. Eléggé bonyolult időket élünk, gazdaságunk is gondokkal küszködik, de ettől eltekintve iskolánk dolgozik, eleget tesz alapvető feladatainak, oktatja a gyerekeket. Ezek a gyerekek igen különböző nemzetiségűek. Kárpátaljára egyébként is jellemző a jó értelemben vett internacionalizmus. Iskolánkban nyelveket is tanítanak: vannak magyar, zsidó, orosz, belorusz csoportjaink. A pedagógus kollektíva és a tanulóközösség is igen sokszínű nemzetiségileg. Amennyire lehetséges, mi ezt a barátságot szeretnénk továbbra is megtartani. Azt hisszük, hogy ez a célki-
tűzésünk reális. Már harmadik éve az előkészítő osztályokban kötelező formában történik a magyar nyelv oktatása, amiben az is közrejátszik, hogy itt élünk a határ mentén. Sok a magyar anyanyelvű tanárunk és tanulónk. A nehéz idők ellenére az iskola, illetve a Petőfi Múzeum rengeteg koncertet, jótékonysági akciót szervez. Sajnos, nem áll módunkban ezt a helyiséget csak mint múzeumot fenntartani, helyhiány miatt a tanulók itt tanulnak, vizsgáznak, de minden erőnkkel igyekszünk ezt az önök által is látott állapotot fenntartani. Szeretném kifejezni reményemet, hogy múzeumunk nem elszigetelve fog létezni, hanem sikerül kapcsolatokat teremtenünk más múzeumokkal is. Meggyőződésünk, hogy az itt látható Petőfi-anyagot bővítenünk kell, kapcsolatokat kell teremtenünk, hogy a múzeum megfeleljen a rendeltetésének. Ennek érdekében mi minden tőlünk telhetőt megteszünk. Vannak olyan lelkes tanáraink, akik mindenben segítenek a kapcsolatok további fejlesztésében. Remélem, továbbra is számíthatunk a helyi magyar szervezetekre és Magyarország segítségére. Múzeumunkat és iskolánkat meglátogatták Ukrajna és Magyarország különböző szintű vezetői. Gyakorlatilag a múzeum megnyitása indította el ezt a folyamatot. Ezt követően került sor Petőfi Sándor szobrának az avatására, s nevezték el a teret Petőfi Sándorról. Vendégünk volt a két ország elnöke, Göncz Árpád és Leonyid Kravcsuk, többször járt nálunk Magyarország korábbi külügyminisztere, Jeszenszky Géza. Felkereste iskolánkat a két ország kultuszminisztere is, híres írók, zeneművészek. Bízom benne, hogy a gazdasági és egyéb nehézségek ellenére, amelyeket a két ország átél, emberi vonatkozásban is közelebb jutunk egymáshoz. Mert léteznek határok, de ahol a szobor és az iskola áll, ott kapcsolataink további fejlődésére lesz lehetőség.
71
Yolodimir Fedisinec
Vaszil Ruszin
Ruszin Vaszil, a Társaság vezetője
Duhnovics
Ruszin László vagyok, Paszikán születtem, öt állam polgára voltam és vagyok, anélkül, hogy kitettem volna a lábamat Kárpátaljáról. Csehszlovákiában születtem, utána jött 1938-ban a Kárpát-Ukrajna, utána a Magyar Királyság, utána a szovjet CCCP és jelenleg Ukrajna. Nálunk van Ruszin Társaság s van Duhnovics Társaság, ami 1923-ban alakult, és 1945-ben teljesen megszűnt a háborús helyzet miatt. Mindent, ami ruszin volt. likvidáltak, sőt a ruszin nemzetiséget is likvidálták. Egyik este lefeküdtünk mint ruszinok, és reggel, amikor felkeltünk, ukránok lettünk, holott mi ruszinok voltunk, vagyunk és leszünk. A ruszinoknak teljesen más a mentalitásuk. A ruszinok ezer éve a magyarokkal együtt élnek. Mi egyek lettünk. A kultúránk. A ruszinok mindig görög katolikusok voltak, és 1949ben, mikor a szovjet hatalom likvidálta a görög katolikus vallást, akkor sokan áttértek a pravoszláv vallásra, mert a különbség közöttük nagyon kicsi, úgyhogy a kárpátaljai ruszin népnek nagyon könnyű volt áttérni. És most, mikor rehabilitálták a görög katolikus vallást, akkor sokan maradtak pravoszláv vallásúak. Otthon nálunk Paszikán, ahol születtem, teljesen pravoszlávok. A mi családunk római katolikus vallás szerint él, és otthon már a görögkeleti vallás szerint. De semmi különbség, semmi eltérés, semmi veszekedés emiatt köztünk a családban nincs. Mi tiszteletben tartjuk egymást.
72
Mint ismeretes. Kárpátalján több mint nyolcszázezer ruszin él mint tősgyökeres lakos, és így sem lehetünk nemzeti kisebbség. Mint író, én azt a célt tűztem magam elé, hogy az anyaföldemet megillető státusért harcoljak az Európai Közösségen belül. Ez nem okvetlen autonómiát jelent Ukrajnán belül. Ez lehet egy sajátságos státus, semleges terület, amely nem tartozik sem katonai, sem egyéb blokkokhoz, szövetségekhez, amelynek nyitott határai vannak, és olyan szinten tudná fejleszteni kultúráját, ahogy azt más civilizált országok népei teszik Európa közepén. Annál is inkább, mivel nekünk van tapasztalatunk a kiegyensúlyozott, nyugodt együttélésről magyarokkal, szlovákokkal, németekkel, zsidókkal. Kárpátalján például a történelem nem ismer zsidópogromokat, tehát mi tu-
dunk együttélni a más nemzetiségűekkel. Ha minket is tisztelnek, mi is tiszteljük őket. Az lenne az óhajunk, hogy az ukránok is, akár az oroszok, tiszteljenek és elismerjenek minket a saját földünkön.
Tóth Mihály az Ukrán Köztársaság parlamentjének egyetlen magyar származású népképviselője:
„A mindennapi taposó-kijáró munka mellett fontos feladatomnak tartom a már meglévő törvények gyakorlati alkalmazásának érvényesítését, s tudatosítani az ukrán törvény-
hozásban Kárpátalja nemzetiségeinek, s benne az általam képviselt magyarság minél nagyobb távlatokat mutató helyi önrendelkezésének erősítését.”
A Magyar Értelmiségiek Kárpataijai Közössegének vezetőségi ülése
Európai Utas est a MÉKK szervezésében az ungvári többnyelvű könyvtárban
Két arc a hallgatóságból
73
TALÁKOZÁSOK
Évbúcsúztató az Európai Utasnál, az Írószövetségben 1995 decemberében. A képen Pomogáts Béla, Maciej Kozminski lengyel, Otto-Raban Heinichen német nagykövet és Vásárhelyi Miklós
Hubay Miklós az európai irodalom összefogásának jelentőségéről szól
Konrád György az eltelt időszak tapasztalatairól beszél
Lázár Ervin a dunántúli verekedési népszokásokról tart karácsonyi beszámolót
Vathy Zsuzsa, Kiss Endre, Lázár Ervin, Csukás István, Ágh István (takarva), Bella István és Kiss Benedek
74
TALÁKOZÁSOK
Dobos László úgy vélekedett, hogy Pozsonyból nézve biztatásnak, erősítésnek látszik az Európai Utas
Jókai Anna az irodalmi csoportok összefogásának jelentőségét hangsúlyozta
Gyurkovics Tibor a magyar irodalom lehetőségét latolgatja
Vukán György improvizál
Elnökök egymás közt. Göncz Árpád és Pomogáts Béla, köztük Kántor Lajos, a kolozsvári Korunk főszerkesztője
75
TALÁKOZÁSOK Fejtő Ferenc két magyar nyelvű könyvének bemutatója zajlott 1996 februárjában az Európai Utas, az Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó rendezésében A képen Nyers Rezső a szociáldemokráciáról írt könyvet méltatja
76
A könyvbemutató alkalmával adta át Göncz Árpád Fejtő Ferencnek a Nagy Imre emlékplakettet (lent)
SZÁMUNK SZERZŐI ANTAL LÁSZLÓ (1943közgazdász BALLA ZSÓFIA (1949-) költő, Kolozsvár-Budapest BORBÁNDI GYULA (1919-) történész, író, München CZIGÁNY GYÖRGY (1931-) költő, író, szerkesztő ESTERHÁZY PÉTER (1950-) író GRENDEL LAJOS (1948-) író, Pozsony HAAS GYÖRGY (1929-) közíró, Bécs JUHÁSZ ERZSÉBET (1949-) irodalomtörténész, Újvidék K. LENGYEL ZSOLT (1960-) történész, szerkesztő KISS ENDRE (1947-) filozófus MÓDOS PÉTER (1943-) író, szerkesztő NAGYN. PÉTER (1952-) főszerkesztő POMOGÁTS BÉLA (1934-) irodalomtörténész PORTISCH, HUGO (1927-) újságíró, szerkesztő, Bécs ROMÁN JÓZSEF (1913-) művészeti író SÁNDOR IVÁN (1930-) író, kritikus SÁRKÖZI MÁTYÁS (1937) író, kritikus, szerkesztő, London SZENYÁN ERZSÉBET (1943-) műfordító SZÉKÁCS VERA (1937-) műfordító ZENTAI PÉTER (1955-) újságíró
EURÓPAI UTAS - EUROPEAN TRAVELLER 22.-1996/1 SUMMARY Hungary 1996: the year of the millecentenary. 1100 years have passed since the nomadic Hungarian tribes arriving from the east settled between the Tisza and the Danube rivers. Finding a home for the Hungarians in the middle of Europę - the story that started 1100 years ago continues today. Commemorating the beginnings of the nation offers a chance primarily not to contemplate our past but first and foremost to investigate this day and age. to inquire into our present tasks. It was precisely that objective which suggested the idea of organizing HUNGARY 2000, to which renowned Hungarians were invited from different parts of the world. Péter N. Nagy reports about this significant rendezvous; his account is accompanied by pictures of the event. Next is our report on BUDAPEST ON THE INTERNET: the exposition represents the capital’s effort to become part of the worldwide web and start using the communication technology of the future. The following articles are clustered around the problem of home and homelessness. The historic changes of the region are presented through the life of an average Kosice family in Lajos Grendel’s writing. Zsófia Balla has written about her two home towns: Cluj and Budapest; the difficulties of finding an equilibrium. Prominent Hungarian linguist Ádám T. Szabó’s career also started in Cluj to continue in Western Europe and in Hungary Szabó’s work is assessed and the story of his short life is related by Zsolt K. Lengyel. Mátyás Sárközi portrays the life of Hungarian-born English George Whyte, his pursuit of a curious, two-fold career of music and the business. Hungarian immigrants in the West - Gyula Borbándi remembers and investigates the issues of the past few decades. Next: the process and the chances of European integration as seen from Vienna by Hugo Portisch. Ralf Dahrendorf exposes the current problems and dilemmas of the European nations in front of the integration.
Erzsébet Szenyán has been talking to Polish sociologist Krzysztof Lecki About the Silesian region. Béla Pomogáts reports about a visit to Vienna of the delegation of the
Hungarian Writers’ Association. Colorful pictures take us to the towns of Sub-Carpathia following a recent trip by European Traveller. Our guide in the Austrian capital is György Haas: some Hungarian references are made as we walk along the inner city streets. László Antal traces the Hungarian bank system back to its 19th c. beginnings and follows its way to its recent recovery. Three portraits three Hungarian artists of European significance and spirit: Péter Esterházy celebrates the composer György Kurtág on the artist’s seventieth birthday; painter Tamás Konok is introduced in an interview by József Román and through his own pictures; Hungarian literary monthly Kalligram (publ. in Bratislava) devoted an issue to the work of writer Miklós Mészöly presented by Erzsébet Juhász. Iván Sándor's article is a close-up of modern Polish writer Tadeusz Borowski. Endre Kiss introduces his book on Eastern Europe. Vera Székács has interviewed Roberto Ruspanti, popularizer of Hungarian literature in Italy. György Czigány reminisces about his encounters with poets and writers he entertained in his radio programs over the past decades. Our next issue will be published in June.
Europäischer Reisender 1996/1. - Resümée Ungarn begeht 1996 das Millecentenarium: Vor 1100 Jahren siedelten sich, aus dem Osten kommend, an Donau und Theiß nomadisierende ungarische Stämme an - der Geschichtsprozeß, der damit begann, ist bis heute im Gange, und in seinem Mittelpunkt steht das Bestreben, den Ungarn eine Heimat in der Mitte Europas zu schaffen. Dem Rückblick auf das bedeutungsvolle Ereignis gelten zahlreiche Veranstaltungen, deren Zweck jedoch nicht nostalgisches Erinnern ist, sondern die nüchterne Bilanz und Abwägung der anstehenden Aufgaben. Das trifft auch zu für die Veranstaltung Ungarn 2000, zu der erfolgreiche Landsleute aus ailen Teilen der Welt nach Ungarn eingeladen wurden. Bedeutung und Ergebnisse dieses Treffens würdigt. begleitet
77
von einer Bildfolge, Péter N. Nagy. Wir berichten über die Ausstellung Budapest im Internet; sei zeigt, was die Hauptstadt unternimmt, um sich in das Computer-Weltnetz einzubringen, und wie sie Möglichkeiten zukunftsträchtiger Kommunikationstechnologien nutzt. Daran schließen sich Variationen zum Thema „(K)ein Dach überm Kopf” an. Lajos Grendel zeigt anhand einer Durchschnittsfamilie in Kaschau (Kassa, Kosice) die Auswirkungen historischer Veränderungen in unserer Region. Zsófia Balla sucht die schwierige Balance zwischen ihrem alten Heim in Klausenburg (Kolozsvár, Cluj) und dem neuen in Budapest. Gleichfalls in Klausenburg begann der Lebensweg von Adám T. Szabó, der sich dann in Westeuropa und Budapest forstsetzte; an Schicksal und Schaffen des früh verstorbenen Sprachwissenschaftlers erinnert sich Zsolt K. Lengyel. Mit der ungewöhnlichen Laufbahn des ungarischstämmigen Engländers George Whyte zwischen Musik und Geschäftsleben befaßt sich Mátyás Sárközi. Gyula Borbándi blickt aus persönlicher Erinnerung zurück auf die vergangenen Jahrezehnte der ungarischen Westemigration. Auf Prozesse, aktuellen Stand und Probleme der europäischen Integration aus Wiener Sicht geht Hugo Portisch ein. In einem kurzen Beitrag gibt Ralf Dahrendorf eine scharfe Analyse der Dilemmas, vor die die Integration die Länder Europas stellt. Das jetzt polnische Schlesien ist Thema eines Gespräches von Erzsébet Szenyán mit dem Soziologen Krzysztof Lecki. Béla Pomogáts berichtet über die Reise einer Delegation des Ungarischen Schriftstellerverbands nach Wien. Unsere Redaktion besuchte unlängst Transkarpatien; Landschaften, Städte und Menschen stellen wir in Farbaufnahmen vor. György Haas entdeckte in der Stimmung innenstädtischer Wiener Straßen auch ungarische Elemente. László Antal erläutert in einem wirtschaftsgeschichtlichen Beitrag die Entwicklung des ungarischen Banksystem von den Anfängen im vergangenen Jahrhundert bis zum jetzigen Neubeginn. Die nächsten Seiten stellen drei ungarische Künstler, von europäischem Format vor. Über den Komponisten György Kurtág schreibt anläßlich seines 70. Geburtags Péter Esterházy; mit dem Maler Tamás Konok sprach József Román; Erzsébet Juhász würdigt
78
eine Ausgabe der ungarischsprachigen Bratislavaer Literaturzeitschrift Kailigram über den Schriftsteller Miklós Mészöly. Iván Sándor schreibt über Tadeusz Borowski, einen herausragenden Vertreter der modernen polnischen Prosa. Endre Kiss stellt ein Mitteleuropa-Buch von Roman Schnur vor. Vera Székács hat Roberto Ruspanti interviewt, der ungarische Literatur in Italien bekanntmacht. György Czigány, jahrzehntelang Musikredakteur im ungarischen Rundfunk, erinnert sich an Schriftsteller und Lyriker, die in seinen Sendungen mitwirkten. Die nächste Nummer unserer Zeitschrift erscheint in Juni.
Viaggiatore Europeo 1996/1. - Sommario L’anno 1996 è l’anno del millecentenario dell’Ungheria. Le tribù dei nomadi ungheresi sono arrivate dall’Oriente qui, nelle valle del Danubio e del Tibisco, 1100 anni fa ed hanno cominciato a realizzare quel lavoro che tuttora dura: creare una patria per gli ungheresi in mezzo all’Europa. L’importante anniversario offre occasione a numerose manifestazioni che però non sono dedicate solo alla contemplazione del passato ma mirano a vedere più chiaramente la nostra attuale situazione e i nostri futuri compiti. Questo è stato l’obiettivo anche della manifestazione chiamata Ungheria 2000, per la quale sono stati invitati ungheresi di succeso, viventi nelle varie parti del mondo. Péter Nagy N. scrive in questo numero dell’importanza dell’incontro e vi sono anche fotografie scattate durante l’avvenimento. Parliamo dell’esposizione „Budapest all’lnternet”, che fa conoscere le iniziative della cipatele ungherese miranti a far parte della rete informatica mondiale, e ad utilizzare le possibilitè della technologia di comunicazione del secolo venturo. Alcuni nostri articoli sono variazioni sul tema „essere a casa - essere privi di casa”. Lo scritto di Lajos Grendel illustra gli effetti delle sciolte storiche della nostra area attraverso le sorti di una famiglia media di Kassa (Kosice). Zsófia Balla sta cercando il difficile equilibrio tra le sue due case, una a Kolozsvár (Cluj) e una a Budapest. Anche la carriera di Ádám Szabó T. ha avuto inizio a Kolozsvár, e poi ha avuto seguito in Europa Occidentale e in
Ungheria. Zsolt K. Lengyel, rievoca la vita e l’attività del dotto linguista precocemente morto. George Whyte è nato ungherese e poi è diventato inglese. La sua carriera particolare, tra musica ed affari viene presentata da Mátyás Sárközi. Gyula Borbándi ha scritto dell’attività degli ultimi decenni dell’emigrazione ungherese in Occidente, utilizzando ricordi personali. L’analisi di Hugo Portisch fa conoscere come da Vienna vengono visti i processi, la situazione attuale e i problemi dell’integrazione europea. Ralf Dahrendorf nella sua breve dichiarazione mette in forte luce i problemi che l’integrazione pone davanti ai Paesi europei. Erzsébet Szenyán ha conversato con il socilogo Krzysztof Lecki su una regione polacca, la Slesia. Béla Pomogáts racconta una visita a Vienna della delegazione della Federazione degli Scrittori Ungheresi. Il Viaggiatore Europeo ha recentemente realizzato una visita nell’Ucraina Carpatica e le nostre pagine presentano i paesaggi, le città e la gente di queste parti. György Haas rievoca l’atmosfera delle vie e dei ricordi ungheresi del centro di Vienna. László Antal ha scritto un articolo di storia economica sulla nascita del sistema bancario ungherese e ollustra lo sviluppo di esso fino alla rinascita attuale. Seguono poi sulle pagine della nostra rivista i ritratti di tre artisti ungheresi aventi dimensioni e intelletto europei. Péter Esterházy ha scritto un articolo in occasione dei 70 anni del compositore György Kurtág. Il pittore Tamás Konok viene pressentato al lettore dai suoi quadri e dall’intervista fatta con lui da József Román. Erzsébet Juhász fa conoscere il numero della rivista letteraria ungherese di Pozsony (Bratislava) „Kalligram” dedicato allo scrittore Miklós Mészöly. Iván Sándor scrive di Tadeusz Borowski, figura eminente della moderna letteratura polacca. Endre Kiss fa conoscere ai lettori il libro di Roman Schnur sull’Europa Centrale. Vera Székács ha intervistato Roberto Ruspanti, propagatore della letteratura ungherese in Italia. György Czigány, che negli ultimi decenni é stato il redattore di innumerevoli programmi musicali della radio, ricorda gli scrittori e i poeti che hanno preso parte ai suoi programmi. Il prossimo numero del Viaggiatore Europeo uscirà in giugno.
Az Európai Utas 17-21. számaiban közölt írások
REPERTÓRIUMA (Összeállította: Buda Attila) Ahol a pénz mozogni kezd. [Módos Márton beszélget Hans H. Friedllel, a Hypo-bank igazgatótanácsi tagjával.] = 1995/4. (21). 76. p. ALBERT Zsuzsa: Helyettünk harangoztak. [Szépfalusi István és Szépfalusiné Wanner Márta könyveiről.] = 1995/3. (20). 72-73. p. Ami „Trieszt háta mögött” van. [Szomráky Béla interjúja Fulvio Tomizzával.] = 1995/3. (20). 13-15. p. BAKÁCS Tibor Settenkedő: Na jó, hát akkor maradjunk. (Gothár.) = 1995/4. (21). 4 2 - 4 8 . p. BALLA D. Károly: Az idegen - szép. [A különbözésről és az azonosságról.] = 1995/4. (21). 10. p. BATTA András: A zene(b)irodalom fővárosa. = 1994/4. (17). 3 2 - 4 0 . p. BEKE György: Keleti utazás a múlt századi Bukarestbe. = 1995/3. (20). 4 2 - 4 9 . p. BOCHSKANL, Peter: Milyen a szomszéd rétje. [Osztrákok és magyarok egymásról alkotott képe.] = 1994/4. (17). 15-16. p. BOJTÁR Endre: Fájdalmas köszöntő. (Rákos Péter 70 éves.) = 1995/1. (18). 87. p. BRADECKI, Tadeusz: Oly távol, oly közel. (Budapestre készül a Stary Teatr, ford.: Szenyán Erzsébet.) = 1995/1. (18). 64. p. BUSEK, Erhard: Ausztria és keleti szomszédai. (Ford.: Farkas János László.) = 1994/4. (17). 13-14. p. BUSEK, Erhard: A politikai élet válsága Európában. (Ford.: Bendl Júlia.) = 1995/3. (20). 4 - 5 . p. Claudio Magris Triesztről. [Módos Márton interjúja.] = 1995/2. (19). 2 5 - 2 6 . p. Családi kapcsolatok. [Módos Márton beszélgetése Elisabeth Schosser, müncheni önkormányzati képviselővel, a Bajor-Magyar Fórum elnökével.] = 1995/4. (21). 5 4 - 5 5 . p. Cs[iki] L[ászló]: Búcsú Pateanutól. = 1995/2. (19). 61. p. CSIKI László: Erdélyi utas. = 1995/3. (20). 53-59. p. CSIKI László: P[áskándi] G[éza] mester átváltozása. = 1995/2. (19). 78. p. CSIKI László: Vázlat egy álomról. = 1995/1 .(18). 88-89. p. CSUKÁS István: A mi Budapestünk. = 1995/2. (19). 38-40. p. DOBAI Péter: Bécs: hazahozott tűnődésekben. = 1994/4. (17). 54-58. p. Egy közép-európai tapasztalatai. (Eduard Goldstücker beszél életéről.) = 1995/2. (19). 20. p. Egy „tripla A” bank. [Módos Márton beszélget Dietrich Wolffal, a Bayerische Landesbank igazgatótanácsának tagjával.] = 1995/4. (21). 7 0 - 7 1 . p. Élni az ország számára adott lehetőségekkel. [Szarvas Katalin interjúja Kovács Lászlóval.] = 1995/1. (18). 21-25. p. Az Európai Utas első 16 számának bibliográfiája. (Öáll.: Buda Attila.) = 1994/4. (17). 101-112. p. FEJTŐ Ferenc: Bartók jelentősége. (Ford.: Fáber András.) = 1995/4. (21). 2 - 4 . p. FEJTŐ Ferenc: Sigmund Freud és magyar „szellemi fia”, Ferenczi Sándor konfliktusokkal terhes barátsága. (Ford.: Fáber András.) = 1994/4. (17). 63-65. p. FIDRA, Jiri: mindenki a saját maga Robinsonja? = 1995/3. (20). 62. p. FODOR András: A Radnóti-díjak. = 1995/1. (18). 8. p. FODOR Gábor: Osztrák-magyar szomszédság. (Hagyományok, perspektívák, kapcsolódási pontok.) = 1995/1. (18). 10-11. p. FRANKÓ Károly: Hogyan lettem polgármester. = 1995/1. (18). 79-80. p. GIESE, Alexander: Az idő szorításában. [Emlékezések.] = 1994/4. (17). 6 9 - 7 2 p. GLATZ Ferenc: Az osztrákok képe a magyarság körében.= 1994/4. (17). 6 - 1 0 . p. GÖMÖRI György: A költő útnak indul. [Radnóti Miklós halálának ötvenedik évfordulóján.] = 1995/1. (18). 6 - 7 . p.
GÖNCZ Árpád: Az Európai Utas öt éve. = 1995/3. (20). 3, p. GÖNCZ László: Magyarok a Muravidéken. = 1995/4. (21). 24-26. p. HÁMOS László: Két hazában. (Hanva. Szlovákia, 1995. március 14-én.) = 1995/2. (19). 32-33. p. Hagyománytisztelet és polgári öntudat. [Tóth H. Zsolt beszélget a Berzsenyi Társaság tagjaival a 90. évforduló alkalmával.] = 1995/1. (18). 74-78. p. HAVEL, Václav: A demokrácia elfelejtett dimenziója. (Ford.: Farkas János László.) = 1995/3. (20). 5 - 7 . p. HELTAI Péter: Találjuk ki Magyarországot! = 1995/2. (19). 30-31. p. Híd kelet és nyugat között. [Szomráky Béla interjúja Fulvio Apih történésszel.] = 1995/3. (20). 19-22. p. HOLBROOKE, Richard: Az Egyesült Államok fontosnak tartja Közép-Európát. [A Duna Televízióban elhangzott nyilatkozat szövege.] = 1995/2. (19). 12. p. JALSOVSZKY Katalin-TOMSICS Emőke: Császári Bécs - királyi Budapest. [Válogatás egy készülő könyv fotóiból, idézetekkel.] = 1994/4. (17). 24-31. p. KÁNTOR Lajos: Az idevaló magyar játszó szín... Kolozsvár, 1995. = 1995/4. (21). 3 5 - 4 1 . p. A „Kék Lovas” háza. [Módos Márton beszélget Annagret Hoberg művészettörténésszel.] = 1995/4. (21). 56-58. p. Két szomszédvár: Budapest. Bécs. [Farkas János László beszélgetése Hanák Péterrel és Gerő Andrással.] = 1994/4. (17). 17-23. p. Kiadós ételekhez erős sör dukál. [Módos Márton beszélget Gerhard Ohneisszal, a Müncheni Sörfőzdék Egyesületének ügyvezetőjével.] = 1995/4. (21). 74-75. p. KISS Gy. Csaba: Séta Krakkóban. = 1995/1. (18). 42-45. p. KOENIGSMARK. Alex: A kultúra válsága s a válság kultúrája. (Ford.: Bendl Júlia.) = 1995/1. (18). 90-94. p. KONCSOL László: Pozsony-Pressburg-Bratislava. = 1995/1. (18). 12-14. p. KONRÁD György: Vonzó beszéd a hallgatásról. (Claudio Magris üdvözlése.] =1995/2. (19). 27. p. KOSÁRY Domokos: Magyarország kultúrpolitikája az első világháború után. = 1995/4. (21). 2 8 - 3 1 . p. KOVÁCS István: [Balassi Bálint krakkói emiétáblájának avatása.] = 1995/1. (18). 47. p. KOVÁCS István: A krakkói „Régi Színház”. = 1995/1. (18). 57-64. p. KOVÁCS Miklós: Egy város metamorfózisa. [Kassa.] = 1995/3. (20). 65-71. p. Könyves München. [Módos Márton beszélget Ulrich Dittman irodalomtörténésszel.] = 1995/4. (21). 58-62. p. Közép- és Kelet-Európa kikötője. (Szomráky Béla interjúja Riccardo llly trieszti polgármesterrel.) = 1995/3. (20). 16-18. p. Közép-Európa japán szemmel. (Kumiko Haba professzorasszonnyal beszélget Szarka László.) = 1995/2. (19). 28-29. p. KRISTÓ NAGY István: Béccsel, Bécsről - hetven éven át. [Emlékezések.] 1994/4. (17). 7 9 - 8 2 . p. KÜNHARDT, Ludger: Antall és Adenauer. (Ford.: Módos Márton.) = 1995/2. (19). 13-16. p. LÁSZLÓFFY Aladár: „Nem én kilátok.” [Európai utazások.] = 1995/4. (21). 5 - 9 . p. LÁZÁR Ervin: Budapest. = 1995/2. (19). 3 7 - 3 8 . p. LÁZÁR Ervin: Futás Cseressel. = 1995/1. (18). 81. p. LÁZÁR Ervin: Kufstein. = 1994/4. (17). 84-85. p. LOTZ Károly: Lépcsőfok előtt. [A magyar-osztrák infrastrukturális kapcsolatokról.] = 1994/4. (17). 4 - 5 . p. Magyar-szerb értelmiségi párbeszéd Budapesten. 1995/4.(21). 27-28.p.
79
Magyar tanszék Krakkóban, = 1995/1. (18). 41 p. Magyország Európa változó térképén. [Jenei György és Szabó B. István beszélgetése Németh Miklóssal.] = 1995/1. (18). 26-31. p. A médiaváros. [Módos Márton beszélget Norbert Maternnal, a Bajor Rádió főosztályvezetőjével.] = 1995/4. (21). 77. p. MESTERHÁZI Máté: Az osztrák-magyar zenei kapcsolatok ma. [Interjúk] = 1994/4. (17). 49-52. p. MÉSZÖLY Dezső: Titánia titka. [Részlet a szerző Erzsébet királynéról írt, készülő könyvéből.] = 1994/4. (17). 59-62. p. MÓDOS Márton: „Az olvasók és gondolkodók lapja.” (Tizenöt éves a Wiener Journal.) = 1995/4. (21). 3 2 - 3 4 . p. MÓDOS Márton: Történelem a demokráciáért. (Egy vetélkedő története.) = 1995/2. (19). 79-80. p. MÓDOS Márton: Vár, város, határ. (Vágóképek egy krakkói útifilmhez.) = 1995/3. (20). 74-76. p. MÓDOS Márton: Verseny határok nélkül. = 1995/1. (18). 65-69. p. MÓDOS Péter; Búcsú Zsugán Istvántól. = 1995/3. (20). 76. p. [Módos Péter]: Jó idő, rossz idő. (Csíkszereda, Gyergyóremete, Bécs, Prága, Lendva, Trieszt.) = 1995/2. (19). 54-57. 60-61. p. MÓDOS Péter: Működik. [A főszerkesztő összefoglaló szavai az Európai Utas első öt évéről.] = 1995/3. (20). 2. p. M[ódos] Pféter]: München: egy város arcai. [Bevezető sorok a müncheni riportokhoz.] = 1995/4. (21). 50. p. M[ódos] P[éter]: Reggel a Kázmérvárosban. = 1995/1. (18). 54-56. p. M[ódos] P[éter]: 100 év múlt-100 év jövő. [Bevezető a Budapestről készült fotókhoz.] = 1995/2. (19). 49. p. MOLNÁR Géza: Radnóti lábanyoma. [Párizsban.] = 1995/1. (18). 9. p. A München-Budapest útvonal. [Módos Márton beszélgetése Christian Ude müncheni főpolgármesterrel.] = 1995/4 (21). 50-51. p. NEMESKÜRTY István: Egymás mellett-ezer éve. [Az osztrák-magyar kapcsolatokról.] = 1995/2. (19). 66-68. p. NEMESKÜRTY István: Felix Austria. [Az önazonosságról.] = 1994/4. (17). 11-12. p. OBERMÜLLER, Klara: Az irodalmi München a századfordulón. (Ford.: Bendi Júlia.) = 1995/4. (21). 63-67. p. Az olasz és a közép-európai kultúra városa. [Szomráky Béla interjúja Corrado Belci trieszti szenátorral.] = 1995/3. (20). 23. p. OSTROWSKA, Maria: Együtt a lengyel történelemmel. (Wladyslaw Bartoszewski pályája, ford.: Szenyán Erzsébet.) = 1995/2. (19). 17-19. p. Ötven év. (Öáll.: Pók Attila.) = 1995/2. (19). 2 - 1 1 . p. Ötvenhat hiteles krónikása. (Gömöri György beszélgetése Wiktor Woroszylskivel.) = 1995/3. (20). 10-12. p. PÁLL Árpád: A végtelen oszlop. [Constanin Brancusi szobrai Tirgu-Jiuban.] = 1995/4. (21). 2 0 - 2 1 . p. PÁLL Árpád: A voroneti kápolna. = 1995/3. (20). 4 9 - 5 2 . p. A Phare program. = 1995/2. (19). 81-82. p. PINTILIE, Lucian: Harag György utolsó remeklése = 1995/1. (18). 86. p. PIRCHLA, Jacek: Miért Krakkó? (Ford.: Szenyán Erzsébet.) = 1995/1. (18). 32-34. 3 6 - 3 9 . p. POMOGÁTS Béla: Cassovia. = 1995/3. (20). 64. p. POMOGÁTS Béla: Monarchia-nosztalgiák és közép-európai integráció. = 1994/4. (17). 2 - 3 . p. POMOGÁTS Béla: Prága magyar professzora. (Rákos Péter 70 éves.) = 1995/1. (18). 87. p. POPPER, Karl R.: Gyermekkor Bécsben. (Ford.: Farkas János László.) = 1994/4. (17). 66-68. p. POROGI András: Iskola Budán. (A Toldi.) = 1995/2. (19). 41-48. p. PUTIK, Alexandr: A lelkiismeretről. (Ford.: Halász András.) = 1995/3. (20), 60-61. p. RADNÓTI Miklós: From dawn to mindnight. (Transl.: Clive Wilmer, George Gömöri.) = 1995/1. (18). 7. p. Remények, csalódások, új kezdetek. (Andrzej Wajda nyilatkozik az Európai Utasnak.) = 1995/1. (18). 53. p. ROMÁN József: A Wiener Werkstätte. = 1994/4. (17). 4 1 - 4 8 . p. SÁRKÖZI Mátyás: Hungaro-brit veteránok. = 1995/2. (19). 3 4 - 3 6 . p. SERBAN, Geo: Európa közös ege alatt. [A Secolul 20 című bukaresti folyóiratról.] (Ford.: Gelu Pateanu.) = 1995/3. (20). 39-41. p.
80
SONTAG, Susan: Danilo Kis. (Ford.: Farkas János László.) = 1995/4. (21). 17-18. p. STRAUSS, Franz-Josef: Külpolitikai bonyodalmak, belpolitikai küzdelmek. (Emlékek 1956-ról, ford.: Bárány Anzelm.) = 1995/3. (20). 8 - 9 . p. SÜTŐ András: Emlékszilánkok Harag Györgyről. = 1995/1. (18). 8 2 - 8 6 . p. SZABÓ Magda: A harmadik gyűrű. [Emlékezések.] = 1994/4. (17). 73-78. p. SZÁVAI János: Az elnök és a stílus. [Jacques Chiracról.] = 1995/2. (19). 76-77. p. SZEPESI György: Fussball-Walzer-Foci-csárdás. (90 év labdarúgó-történelem.) = 1994/4. (17). 86-91. p. SZILÁGYI István: Kirajzások kora. [Erdélyi magyar írók a Lajtán túl.] = 1994/4. (17). 8 3 - 8 4 . p. „Szívügyem Magyarország gazdasági kapcsolatainak bővítése.” [Módos Márton beszélget Dax Pállal, a Siemens Rt. felügyelőbizottsági elnökével.] = 1995/4. (21). 72-73. p. „A szomszédságot is visszük...” [Módos Márton beszélgetése Erhard Busekkel.] = 1995/1. (18). 20. p. Találkozások. = 1994/4. (17). 95. p., 1995/4. (21). 78. p. TATÁR Imre: Ausztria ötven éve. = 1995/2. (19). 72-75. p. TESANOVIC, Jasmina: Az emlékezet hatalma. (Ford.: Vujicsics Marietta.) [Esszé Rómáról és néhány ismert lakójáról.] = 1995/4. (21). 13-16. p. TOMASETIG, Cesare: Visszatérni Közép-Európába. [Regényrészlet.] (Ford.: Szkárosi Endre.) = 1995/3. (20). 26-31. p. TRAUTMANNSDORFF, Ferdinand: A magyar diplomácia lehetőségei Ausztriában. (Ford.: Bendi Júlia.) = 1995/1. (18). 14-17. p. VADAS József: Galériák Magyarországon [Éri Galéria, Várfok 14 Műhelygaléria.] = 1995/1. (18). 71-74. p. VÁSÁRHELYI Miklós: Az Anschluss és Magyarország. = 1995/2. (19). 69-71. p. VÁSÁRYOVA, Magda: Színészek a politikai színpadon. (Ford.: Farkas János László.) = 1995/1. (18). 18-19. p. VATHY Zsuzsa: Először Prágában. = 1995/2. (19). 62-65. p. VÉGEL László: A megbocsátó emlékezés pokláról. [A délszláv háború gyökerei és a kultúra.] = 1995/4. (21). 11-12. p. A világra nyitott vállalat. [Módos Márton beszélget Peter von Siemensszel. = 1995/4. (21). 68-70. p. VUJICSICS Sztoján: Bosnyák történetíró Pest-Budán a XVIII. században. [Jovan Radic.] = 1995/4. (21). 22-23. p. VUJICSICS Sztoján: A délszláv államszövetség felbomlása. = 1995/3. (20). 3 3 - 3 8 . p. VUJICSICS Sztoján: A „Dilas-mítosz” vége/kezdete? = 1995/2. (19). 21-24. p. WOROSZYLSKI, Wiktor: Budapest 1993 októberében. (Ford.: Gömöri György.) = 1995/3. (20). 12. p. WOROSZYLSKI, Wiktor: Ítélet. (Ford.: Gömöri György. = 1995/3. (20). 12. p. WOZNIAKOWSKI, Henryk: Világra nyitott katolicizmus. (Ford.: Szenyán Erzsébet.) = 1995/1. (18). 4 8 - 5 2 . p. ZENTAI Péter: Országkampány Mozarttól a Habsburgokig. (Kultúra és idegenforgalom Ausztriában.) = 1994/4. (17). 92-94. p. ZIEJKA, Franciszek: Hagyományok és perspektívák a Jagelló Egyetemen. = 1995/1. (18). 40. p. ZSUGÁN István: Kétéves a Duna Televízió. = 1994/4. (17). 9 6 - 9 7 . p. Első borítók A Szent István Dóm Bécsben. = 1994/4. (17). Négy mozzanat az északolasz kirándulásról. = 1995/1 .(18). A Szent István Bazilika Budapesten. = 1995/2. (19). Ötéves az Európai Utas, címlapok. = 1995/3. (20). München címere. = 1995/4. (21). Hátsó borítók Bécsi részletek. = 1994/4. (17). Híd az Isonzón, olasz-magyar temető. = 1995/1. (18). Budapest képei. = 1995/2. (19). Ötéves az Európai Utas, hátlapok. = 1995/3. (20).
EUROPA UTASAIHOZ AZ EURÓPAI UTASBAN!
E u r ó p a országaiban mindenütt találkozhat a magyar E u r ó p a Biztosító Rt. francia tulajdonosának, a G a n - n a k a pénzintézeteivel. A világ nemzetközi p é n z p i a c á n tekintélyt szerzett intézményhálózat m a g y a r tagja az E u r ó p a Biztosító Rt.
VELÜNK NEM KÖTELEZŐ VELÜNK ÉRDEMES Címünk: 1114 RUDAPEST Hamzsabégi út 37. Tel.: 269-80-80
