Bagdy Emőke
Az érzelmi, értelmi és spirituális nevelés szükségessége és módja Tisztelettel és szeretettel köszöntelek Benneteket. Köszöntöm Önöket, és köszönöm a meghívást. Gondolatmenetem kezdetben kissé filozofikusnak tűnik, mert a szociálpszichológia olyan tételével indítanék, amely filozófiai magaslatokba tör. Azt mondja, hogy két nagy erő működik a világegyetemben, ez a szeretet és a hatalom. A szeretet és hatalom úgy érvényesül, hogy minden szinten látható az univerzumban ezek leképeződése. Ha a hatalmi erő a szeretettől, az ember iránti empátiától nincs áthatva, akkor emberellenes irányba törhet, akár világpusztító is lehet. Ha pedig a szeretet-erő, a kiáradó emóció nem kapja meg a másik oldalról a maga szabályozó erejét, a keretekbe szorított, illetve beterelt folyosóját, hogy merre, hogyan szeressen, akkor abból Mérei Ferencet idézve mézmocsár lesz. Nézzük meg, vajon a szeretet és hatalom, a masculin és feminin principium hogyan létezik a mi emberi valóságunkban. Az agyunkban két féltekénk van. Egy masculin, ez a bal agyfélteke, és egy feminin, ez a női, az emocionális félteke. A kettőnek a szövetségéből jöhet ki csak lelki egyensúly és megfelelő működés. Ha a kettő nem megfelelő összhangban működik, hiszen a corpus callosumon, a kérgestesten keresztül egymással állandó kommunikációban áll, ha tehát az agyunkban a férfi és női principiumok nem megfelelő összhangban működnek, akkor abból kártékony következmények lehetnek.Pl. „nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal”, másképpen szólva nem tudja az értelem, hogy mit művel az érzelem és viszont. Minden kultúrának megvan a maga masculin vagy feminin arculata. Fogyasztó kultúrában élünk, ez az jelenti, hogy a hatalmi erőnek primátust adunk az érzelmi erővel szemben. Vagyis a bal agyfélteke szerzett uralmat az érzelmi-feminin erőkkel szemben. Tragédiánk, hogy ezt a fajta hatalmat a konzumkultura nem korlátozza, így nem hatja át eléggé a szeretet, az irgalom, a szánalom és az érzelem. Ezért úgy nyilvánul meg a világban ez a bal agyféltekés, racionális hatalom, mint egy vak erő. Nem néz semmi mást, csak a saját érdekeit, saját javait keresi. Mi hozta ezt létre? Az a globalizáció és fogyasztói kultúra, aminek érték- központjába a mammon, a pénz került. Ezért a matéria mindenfajta szellemivel, spirituálissal, az ember abszolút lényegét alkotó nembeli sajátosságaival szemben, azokat legyőzve diadalmaskodott. Ezzel egy olyan kultúra állt elő, amely akár önmagát is pusztulásra ítélheti. Hadd fejtsem ki, hogy miről is van szó. Azt állítottam, hogy korunk fogyasztói kultúrája emberellenes, életellenes, érzelemellenes. Mivel tudom bizonyítani? Ha vásárolunk, azt mondják például a reklámok, hogy vedd meg, mert megérdemled, vásárolj csak magadnak, legyen neked jó, stb. Mi bevesszük, megesszük, hagyjuk, hogy hassanak ránk a hirdetések, vásárolunk. S amikor valamit megveszünk, akkor rögtön figyelmeztetnek minket, hogy majd lesz egy újabb, és azért nehogy kijavítsd a régit. Ne javítsd, hanem csak vegyél másikat! A tárgyiasult, eldologiasodott, matéria központú kultúrából alattomosan, mentális fertőzésként terjed át a személyi kapcsolatokra egy másfajta gondolkodásmód. Azt sugallja, hogy ne kötődj, légy független, légy szabad, valósítsd meg önmagad. S hát természetesen, ha a kapcsolatban valami elromlik, hát dobd el, van másik. S ami a tárgyi kultúrában érvényes, az érvényes a személyi kapcsolatokra, és így egy mentális fertőzöttség állapota harapózik el a világban. Nem akarok már magasabb dimenziókban maradni filozofikus szinteken, hanem mi pedagógusok tegyük fel magunknak a kérdést, mi is a feladatunk ebben az eldologiasodott világban? Szembe kell néznünk magunkkal, hogy mit is teszünk: oktatunk, képezünk, tanítunk, vagy nevelünk. Mit tesz az oktatás? Okosít, ismereteket táplál be, ismereteket, amelyeket a hideg memória, a hypocampus, bal agyfélteke gyönyörűen beültet. S akkor - hadd használjam ezt a metaforát - az ismeretek, mint a gyertyák, a maguk kis lángocskáival égnek. Igen, de ugyanakkor tudjuk, hogy millió
1
gyertya fénye se ér föl a fáklyáéhoz, ahhoz a felfokozó ismerethez, amelyet gnózisnak nevezhetünk, amely maga a tudás. A tudás az felelősségteli ismeret a világról, amit emóciók hatnak át. Tudok valamit. Miért tudom? Hogy saját életemet és a másik életét valahogyan egy centiméterrel is előbbre vigyem általa. Hogy szolgálni tudjam azzal az ismerettel, amit én megtanultam. Szolgálni tudjam az életet, az élet továbbvitelét. S itt rögtön jönnek olyan tényezők, amelyekhez múlhatatlanul fontos, hogy a jobb agyfélteke, az emocionális tudat, az érzelmi folyamatokért felelős tudatunk teljes erejével bekapcsolódhasson. S hogy úgy tudjon hatni és szabályozni, hogy ezt a bizonyos hatalmi tudatot, ezt a másik erőt valahogyan össze tudja fogni, és az ember hasznára célirányosan tudja berendezni a világban. Itt aztán már olyan fogalmak következnek, mint elköteleződés, a tudásnak a felelőssége. Tudásom világra való hatásával számolnom kell. Említhetném még a morális tényezőket, a felelősségvállalást, a következményvállalást. S ezek mind-mind az emocionális tudatnak a lehetőségei és munkamódjai is. Hiszen minden, ami motiváció, érzelem, a másik emberrel való kapcsolatnak bármilyen kötődési szála, csak a jobb agyféltekei folyamatok által virágzik ki, s csak ez által válik a mi ismeretszerző tudatunk olyan, érzelemtől áthatott tudattá, amiből azután igazi cselekvő erő válik. Bal agyféltekés kultúrában élünk. S mit mond a mi pedagógiánk? A megújító programok mindig valamilyen módon új és új feladatok, programok elé állítanak bennünket. Lényegében fundamentális változást nem hoznak, mert le vagyunk maradva a világ gyors fejlődésétől, miközben az ismereteket táplálgatjuk a fejbe. S miközben ezt kérjük számon, már rég nem ez volna a feladat, mert nem ismereteket kell bejuttatni az agyakba, hanem mit? A rengeteg ismeret elrendezésének, a belső bizonytalanság és tájékozatlanság megszüntetésének azt a módját, hogyan lásd a világot, szemléld, keresd, rakd össze az ismereteket, találd meg, hogyan tudod szintetizálni, hogy tudsz tervezni, hogyan tudod cselekvő módon fölhasználni ezt a tudást. A gyerekek az internet segítségével már egyszerűen fel tudják kutatni az ismereteket. Most már egy másfajta feladatunk van: úgy megtanítani a gyerekeinket gondolkodni, hogy az összeszedett és összeszedhető ismereteket úgy rendezzék el a világban, hogy azok hasznos cselekvőerővé váljanak. Ma még nem azok. Nem lesznek azok, még akkor sem, ha a tájékozódásra megtanítjuk, mert egy individualista világ, a fogyasztói kultúra célja érdekében fognak fölhasználásra kerülni. Közös gondolkodásunkat folytassuk annak a kérdésnek a tisztázásával, hogyan kapjuk mi az iskolába a gyerekeket. Ha itt óvónők is ülnek, bizonyára megerősítenek engem abban, amit számos óvodapedagógustól hallottam, amit tapasztalok is, és Kreps már 1972-ben leírta. Ha egy gyermek az óvodában agresszív, akkor nagy valószínűséggel felnőttként is az lesz. Az óvodások már olyan alapvető magatartásmintákkal kerülnek be az első közösségekbe, amelyeket a szocializáció primer fészkéből, a családból hoznak magukkal. S ekkor felmerül a felelősség kérdése, mi mit csinálunk? Mit is csinálunk? Azt mondtam: oktatunk. Állítom, fontosak az ismeretek, de mértékkel és módjával. Vallom, hogy képezni is kell! Mit jelent a képzés? Benne van a kép szógyök. Mi az, ami képes képalkotásra? A jobb agyfélteke, a mi emocionális tudatunk. S a forró memória is itt van a jobb agyféltekében. Az, hogy valami neked fontos, min múlik? Nem azon, hogy benn van a tudás a fejedben, hanem azon, hogy milyen motivációk fűtik át. Egy példán át világítanám meg: van erkölcsösség és erkölcsiség. Az erkölcsiség a szabályokról való tudás: a ne lopj, ne csalj, ne verd át a másikat, stb. Tehát ezt többnyire tudjuk. Mi az erkölcsösség? Az a fajta magatartás, amelyet már áthat az emocionális hatás, a motiváció, az érzelmi tudat, a forró memóriának az a hatása, hogy az adott embert úgy tudjam tekinteni, hogy ha én volnék abban a helyzetben, mi történne, hogyha ezt és ezt tenném vele? Vagyis az erkölcsösség, a cselekvő, az erkölcsi tudatból származó, annak megfelelő magatartás, és ez az emocionális tudat szintjén dől el. Oktatni lehet tehát pl. erkölcsiségre, de ahhoz, hogy erkölcsös legyen valaki, rá kell képezni, képessé kell tenni, azaz ilyen viselkedésre mintát mutatva meg kell tanítani őt erre. Mind tudjuk, akik itt ülünk, hogy szeretni, örülni, ragaszkodni, felelősséget vállalni, kötődni édesanyánktól tanulunk, az érzések zsigeri alapjait az anyatejjel szívjuk magunkba. A legalapvetőbb érzelmi cselekvési sémák, pl. hogy a karom ki tud nyúlni ölelésre, hogy valakit magamhoz tudok ölelni, beépülnek a sejtjeink memóriájába. Olyan „mélyen” tudjuk, hogy automatikusan tesszük.
2
Miért olyan fontos a jobb agyféltekés ismeret? Miért jelentős, hogy mi gondozzuk az emocionális tudatot? Azért mert az érzelmi tudatban, az amigdala agyi magban van a forrómemória. Minden emocionális esemény, ami velem történt, bánat, kellemes érzés, öröm stb., lemintázódik. Mind-mind be van ültetve, ráadásul sejt szinten is minden sejtem tud erről. S lehet, hogy a bal agyfélteke, ez a gőgös, tudatos tudat nem tud elég jól mindarról, ami a forró memóriában van, s azt hiszi, maga dönt a viselkedésről, pedig azt mégis az érzelmi agy határozza meg, miképpen gondolkodjunk, hogyan viselkedjünk. Akinél nem épült ki az alapvető emocionális kötődés, az már eleve kötődésben sérült lényként növekszik felnőtté. Ekképp pl. beszélhet a szeretetről, de nem képes szeretet-adó viselkedésre. Menjünk tovább saját pedagógiai munkánk irányába! Eddig szót ejtettünk az oktatásról, az ismeretátadásról és a képzésről, ami azt jelenti, hogy képessé tétel valamire. Szükséges, hogy konkrétan, érzékletesen, szemléletesen hozzuk közel a valóság konkrét dolgait. Érzékeltessük, mit hogyan kell tenni, hogyan kell viselkedni, hogyan viszonyulunk egymáshoz, stb. Az emocionális tudat és az érzelmi intelligencia ilyen kiművelése képes példát mutatni, mintát adni a gyermeknek. Ezért voltaképpen az a nevelés, amit mi érzelmi nevelésnek nevezünk, ami megalapozza a szociális intelligenciát is, azon múlik, hogy az alapvető érzelmi sémák mennyire gazdagok, és mennyire szabályozhatók szociális közegben. A tanítás az oktatáshoz és képzéshez viszonyítva már nagyon átfogó fogalom. Miért? Mert a tanításban nélkülözhetetlen a tanítómester, valaki, akivel sajátos érzelmi viszonyban vagyunk. S már ott is vagyunk, hogy tanítani azt lehet, akivel megfelelő az érzelmi kapcsolatunk. Aki respektál, szeret, elismer, felnéz ránk, és ez volna az az alaphelyzet, ami a természetes a felnövekedésben. Manapság óriási racionális buzgalmunkban nem fogalakozunk az érzelmi neveléssel, s hagyjuk, hogy a gyerek az csinálja, ami neki jó. A gyereknek azonban ez nem jó. Azaz nem ez a jó. Mert a szabályozás nem akadály csupán, hanem határ. És a gyerek tudja – ennek a határnak nekimehetek, ezzel opponálhatok, szembekerülhetek, mégis megtanulom, hogy ott a határ. És a továbbiakban nem szorong azon, hogy hol lesz a határ, meddig mehet, mit csinálhat? Ilyen a drogos fiatalok kétségbeesett üzenete, hogy állítson már meg valaki! Meddig lehet menni? A végtelenségbe lehet menni? Könnyen belátható, hogy mennyire fontos a szabályozás. A parttalan szabadság engedése egy fundamentális hibája nevelésünknek, nevelési irányzatunk elhibázottságának, de egész létezésünk filozófiájának is olyan sebződése, aminek súlyos következményei vannak. A bal félteként a férfi (apa) agy, a jobb pedig a női (anyai) agy. A jobb féltekének az a dolga, mint egy anyukának, ez az anyuka-tudatunk. Az a dolga, hogy törődjön a gyermekkel, azaz magával a testtel, a testi folyamatokkal. Nyelvi kapcsolata a testhez kizárólag a jobb agyféltekének van. Hiába nyugtatod a bal agyféltekét, hogyha feszül a gyomrod idegességedben. Fütyül rád a szervezeted, tovább szorongsz. Miért? Mert nem tud a szorongás a racionális tudattal eléggé kapcsolatba kerülni. Kizárólag az anyuka-aggyal. Az anyuka-agynak egész más a logikája, más a nyelve. S szeretném megkérdezni, hogy hogyan dolgozzunk mi a jobb agyféltekével, amikor oly döntő, hogy szépen ki legyen fejlesztve. Hiszen mindannyiunk célja, hogy ne legyünk torzói egy hatalmas racionális tudat és egy törpe érzelmi tudat együttesének. Mind a kettőt egyenlően kell fejleszteni. Hogyan csináld, amikor nem is ismered a nyelvét! Analógiás gondolkodással, ami egész más, mint ahogyan eddig gondolkodtál. A jobb agyfélteke a művészetek nyelvén fejezi ki magát. Hogyan? Az érzékszervi csatornák segítségével! Látás, hallás, szaglás, íz-érzés, motoros mozgás. Ha a valóságban konkrét, érzékletes, szemléletes módon akarok megjeleníteni a bármit, akkor látni, hallani, tapintani, szagolni, ízt érezni, mozgatni, azaz minden valóságcsatorna élményét biztosítani kell. Hogyan biztosítsuk ezt? Mi módon gondolkodik a jobb agyfélteke? Nincs időfogalma. A jobb agyfélteke absztrahál? Sűrítéssel. A jobb agyfélteke analógiás gondolkodásának a sűrítménye a szimbólum. Hasonló jelentésű képek egymásra rakódása. Úgy gondold el, hogy ez a mi jobb agyféltekénk éjszaka egy szemernyit sem alszik. Állandóan dolgozik, míg a bal agyfélteke, a professzor agyunk alszik. Mit tesz a jobb félteke? Rendet csinál. Hogy csinál rendet? Úgy, hogy a feszültségeket, amelyeket átélünk egész nap, a testből összeszedi, képbe átteszi. Álmodunk valami olyat, amire azt mondja okoskodó agyunk, a bal agyfélteke, hogy –„ hülyeségeket álmodtam” −, s valójában nem is ez történik, hanem a legbölcsebb analógiás szerkesztéssel, vagyis az érzelmi megfeleltetés törvényével az álomképben kifejezésre jut a
3
feszültség. Mert ha nem tudnánk álmodni, ezek a törvényszerű folyamatok nem zajlanának, akkor az ember megbolondulna. Mindezt miért mondom el nektek? Azért, hogy tudatosan fejleszthessük érzelmi tudatunkat, így éberen, normál tudatállapotban. Tegyük úgy, ahogyan a jobb agyfélteke teszi: képileg kifejez. Legyünk szemléletes beszédűek. A jobb agyfélteke a művészetek féltekéje, hiszen a vizuális csatornának a festőművészet, az auditívnak a zeneművészet, a mozgásnak a tánc feleltethető meg. Most egy olyan gyakorlatot fogunk megcsinálni, amiből egy perc alatt megértjük, hogy hogyan lehet iskolázni a jobb agyféltekét, az emocionális tudatot. Milyen csatornákon fejezi ki magát a jobb agyfélteke? Nem tud beszélni. Nem szavakban „mondja el”, hanem képben, hangban, mozgásban, illatban és így tovább. Akkor fogjunk bele! Akkor egy testérzést tudnátok nekem mondani, amit az ember kellemetlennek él meg? Amit mindnyájan megélhetünk. A fogfájás. Vagy egy fájdalom maga. No, most akkor nézzük meg, hogy hogyan csinálja a jobb agyfélteke, hogyan tudja kifejezni ezt a fájdalmat. El tudod képzelni, hogy itt a fájdalom megjelenik, és valamilyen alakot és színt ölt? Milyen alakja és milyen színe lehetne? Tippelj! Vörös. Neked vörös. Igen. Mekkora lehetne? Óriás. Akkora óriás, mint…, olyan mint… Az analógiás gondolkodás vezérgondolata: olyan mint, olyan mintha, olyanszerű, olyanféle. Milyen ez neked? Ezeket a szavak: mihez hasonlít, mire emlékeztet, és milyen még, és mihez hasonló az analógiás gondolkodásnak a nyelvi-kifejezésbeli alapjai. Hát akkor most azt kérdezem, hogy milyen ez a fájdalom? Milyen ez a vörös nagy kiterjedésű? Mondd, hogy mekkora? Mint egy hegy. Tehát egy nagy vörös, mint a hegy, úgy néz ki. Igen. Közel vagy távol van? Nagyon közel. Itt az orrod közelében? Annyira, hogy abszolúte előtted van. És van valamilyen hangja? (Most megyünk a hangcsatornára.) Olyan erős, olyan mély, mint … minek van ilyen hangja? Erős, mély, mint … (Hát igen, ez az analógia. Keressük a hasonlóságot, keressük, de ti már tudjátok, aki már kitalált ilyet. Hát most közösen építkezünk.) Na mondjatok valamit, hogy mihez hasonlít a hangja? Mint a malomkő. Igen. Ez a súrlódó hang. Hát rendben van. Legyen akkor ez. És van valamilyen mozgása? Milyen legyen a mozgása ennek a hegynek, vörös hegynek, ami ott áll előtted. Mutass már egy ilyen mozdulatot! Ilyen lomha, nehézkes. Hát utánozni is tudjuk, föl tudjuk venni azt a mozdulatot, hogy ilyen lomha, és ilyen nehézkes. És akkor most nézzük meg – (jó, nem kóstolgatjuk) -, de milyen íze lehet, mi passzolna hozzá ízben, egy ilyen fájdalomhoz? Olyan keserű, mint az epe. És milyen szaga lehetne? Mint a… szúrós. Olyan, mint a…? Mi olyan szúrós? Mint a szalmiák vagy ammónia. Rendben. Tehát akkor most már csak egy dolgunk van, hogy megtapintsuk, hogy milyen a hőmérséklete. (Ez az utolsó érzékszervi csatorna.) Milyen lesz? Forró.
4
Olyan forró, mint a kemence. És még egy. Ha hozzányúltál, milyen tapintása van. Érdes. Mi olyan érdes még? Mint a dörzspapír. Ezzel befejeztük a gyakorlatot. A jobb agyfélteke építkezett. , gondold csak el: reggel felébredsz, és azt mondod, hogy: „… egy nagy vörös hegyet láttam álmomban, itt volt az orrom előtt, borzasztó hangot adott ki, mint, amikor a malomkövek őrölnek, és közben borzasztó büdös szagot, ammónia szagot eresztett ki magából…. stb.” Hát így csinálja az álmot az agy, de így tudjuk iskolázni is, amikor például egy érzést átteszünk képbe. Most csak egyetlen ilyen játékos lépést tettünk. Miért ne lehetne, hogy mindazokat, amiket a világról, mint ismereteket tanítunk, behozzuk a saját élményvilágunkba, és megkérjük a gyereket, hogy fejezze ki valahogyan, hogy próbálja lejátszani, megmutatni, mozgásban kifejezni, vagy valamely jobb agyféltekei emocionális tudati folyamatban értésünkre adni? Elfogadjuk, hogy az izmaink akkor lesznek erősek, akkor lesz jó állapot fizikailag, ha edzésre járunk. Miért nem eddzük az emocionális tudatot? A kreatív tudatot miért nem iskolázzuk? Voltam olyan órán, ahol egyszerűen ezzel a megközelítéssel a háromszögeket úgy tanították végig, hogy a szögek helyére beálltak a gyerekek. Egyenlőszárú háromszög: feladatuk volt oda lépni és a kellő helyen megállni. Vagyis bevitték a saját mozgatórendszerébe a gyereknek azt a tudást, amit aztán soha az életbe nem felejt el, mert ez az, ami nemcsak ismeret, hanem olyan, ami élő és közvetlen. Az érzelmi tudatnak ezt a fejlesztését mindenképpen elő kell segíteni, mert ha mozdul az érzelemvilág, az érzelmi fejlődésben új sémák tudnak kialakulni. Hadd mondjak konkrét példát! A magyar irodalom tanításában az egyik, alapvetően kollektívan elhibázott momentum, hogy a verset elmagyarázzuk. Azt akarta mondani a költő, hogy: Arany Jánossal együtt mondom: „Akarta a fene!” Saját próbám ötödikesekkel a Szeptember végén című vers. Minden fajta kelléket bevittem az órára, krepp papírtól kezdve, színes ceruzákon át, ragasztóig mindent. Azt kértem a gyerekektől, hogy egy valaki, aki szépen tudott olvasni, olvassa fel a verset. Majd az egyes versszakokat megkapták külön-külön a közben kialakított csoportok. Ekkor megkértem őket, hogy próbálják meg kifejezni, hogy mit üzen nekik a mű. Miről akar szólni? Akar-e valamit mondani? Mit akar mondani ez a vers vagy versszak? S egészen döbbenetes, amit a gyerekek megalkottak. Az egyik kis csoport körtáncban, az időmértékes verselés ritmusában táncolta el a verset. A másik csoport egyszerűen ledramatizálta, de fantasztikusan kreatívan, mert játszottak, a játékos tudat meg volt mozdítva, amit óvodáskorban még oly szabadon hagytunk fejlődni. De ezt nem visszük már be az iskola falai közé. Folytatom a gyakorlat elmondását. A harmadik csoport rajzolt. Gyönyörű, közös rajzot csinált. S minderre tudjátok mennyit, kaptak? 15 perc időt, hogy találjanak ki valamit, amivel ki tudják fejezni, hogy mit mond nekik ez a vers. Most mindezt csak azért mondtam el nektek, hogy igenis, mi kreatív módon segíthetünk azon, hogy magát, az oktatás, képzés, tanítás és nevelés folyamatát valahogy emeltebb szintre hozzuk, mert a nevelés nem más, mint a gyerekben lévő lehetőségek kidajkálása, világrahozatala. Növelés, mint azt Karácsony Sándor mondta. Csodák alig vannak. Nem tudom kicserélni a gyermek genetikai szerkezetét. Nem tudok egy extravertált és impulzívabb gyerekből introvertált formálni, hacsak meg nem félemlítem. Tehát nyilván mindenkinek a saját talentumait érdemes kidajkálni. Karácsony Sándorral mondom nektek, azt is, hogy a nevelés az neveden nevezés. Ha én téged, akit nevelek, nem tudlak neveden szólítani, akkor nincs veled személyes viszonyom. A személyes viszony ott kezdődik, hogy van kapcsolatunk. Már Deák Ferenc is megmondta Eötvös Józsefnek, amikor házitanítósodott és elégedetlen volt vele, hogy „ez a gyermek nem szeret engem, ezért nem tanul meg tőlem semmit”. Összegzésül és tanulságul a következőket mondhatjuk el. Tudjuk, hogy két agyféltekénk van. A feladatunk, hogy tudatosan fejlesszük a bal agyféltekét, hiszen ott van a hidegmemóriánk. Mindig a bal agyféltekénk emlékszik a dolgok nevére. De a dolgok jelentésére, jelentőségére, a forró memóriánk emlékszik majd. Ezt sose felejtsük el!
5
Figyeljük meg a természet, a teremtés analógiáit! Masculin és feminin principium, hatalom és szeretet, férfi és nő, bal agyfélteke és jobb agyfélteke. És mi a „világész cselvetése”? Hegel mondta: „A világész cselvetése, hogy a két hatalom egymást kiegészítő módon hozza létre, és dédelgesse, nevelje az új életet.” Mert minden az irányba tart, hogy az élet továbbmenjen, mert az élet élni akar. Feladatunk tehát, hogy az izmos bal agyféltekénkhez hozzá edzzük a jobb agyféltekénket. Sok, sok, sok feladattal. Ha a kapcsolat a két agyfélteke között jó, ha jóban van egymással a férfi tudatunk és a női agyunk, akkor már nincs olyan nagy probléma, mert egy különleges elmeműködés állapota áll elő. Erre Zohár és Marsall 2000-ben mutattak rá, és bevezették a spirituális intelligencia fogalmát. A vizsgálataikkal - neuro-fiziológiai vizsgálatok - azt találták, hogy a temporális lebenyben léteznek olyan sejt -szigetcsoportok, amelyek izgatására különleges élmények támadnak bennünk. Kinyílik az univerzum. Olyan, mintha kilépnénk a valóságból. Ezért nevezték el én-kitágításnak. Tehát az énállapotnak egy különleges, élményszerű kitágulása, és egy olyan fajta atmoszférába kerülés, amit egy életre nem felejt el az, aki egy ilyen élmény provokatív helyzetébe bekerül. Amikor felfedezték ezt a sejtcsoportot, kísérletek indultak vele, és végül oda jutottak, hogy ezt a sejtcsoportot elnevezték Isten-központnak, a magasabb intelligencia központjának. Miért? Mert kinyitja a létezéstudatot. Hová? Egy olyanfajta gondolkodás irányába, amely állapotban a két agyfélteke azonos aktivitással működik. Nappal a bal agyfélteke az úr, és csak besegít a jobb agyfélteke. De vannak különleges helyzetek, amikor a két agyféltekén azonos feszültség - neurológiai folyamatokról van szó -, az idegrendszer azonos sejtizzásban, aktivitásban működik, a tökéletes átjárhatóság és béke állapotában, és tüzel ez a bizonyos magasabb intelligencia központ. Mi történik ekkor? Kiszabadulunk egy olyan létállapotba, amikor úgy tudunk rátekinteni az életre, a terveinkre, a saját helyzetünkre, a saját problémáinkra, mintha kívülről, magasról tekintenénk le. Ebben a kibővült, módosult tudatállapotban az a lényeg, hogy olyan világlátással, bölcsességgel tud működni agyrendszerünk, amelynek kinyitására és iskolázására mód felett nagy szükség lenne. Fontos lenne, hogy kilépjünk saját, személyes világunk kereteiből, és beteljesedjék az a pillanat, amikor én a másik számára adok, teszek. Adok neki valamit. Valamit teszek érte. Ez az, amit flow-nak nevez Csíkszentmihályi, amikor beleolvadunk abba, amit teszünk, átlényegülünk, és a személyiség kibővül, kitágul, és benne van, abban elveszejtve, belefelejtve önmagát. Benne van abban, ami éppen az élmény. A kibővülő gondolkodásmódban egyszerűen az univerzum részeként vagyunk kénytelenek megélni magunkat, és szembesülni azzal, hogy ezért a világért én felelős vagyok. Ha én beküldök egy „szennyes” mondatot, akkor egyszerűen szellemi fertőzést okozok, környezetszennyezést csinálok. De ha eldobálok mindenféle szemetet, vagy egyszerűen fölélem az emberi életlehetőségeket, akkor a környezetszennyezés végén a saját levegőmet, az emberiség a saját levegőjét pusztítom el. Célunk kell legyen az, hogy gyermekeink tanulják meg az előre gondolkodást, az élet értelmének és céljának megfogalmazását. Tanulják meg, hogyan tervezzük az életet. Ehhez hadd említsek meg a magyar valóságból egy egészség-pszichológiai kutatást. Egy olyan kutatást, ami világhírű lett. Kopp Mária – Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot vizsgálata az ezredfordulón című munkájában egy követéses vizsgálat eredményeit osztotta meg velünk. 10 évvel ezelőtt 4300 embert kérdeztek meg arról, hogy mi az élete értelme és célja. A kérdőív segítségével mindenki meghatározhatta a maga módján, hogy hogyan néz elébe a jövőnek. Mennyire van jövőképe? Van-e életterve? Mit mond az élet értelméről? S fő vonalaiban két csoport alakult ki. Az egyik csoportban –abszolút pesszimista rezignációval fogalmazták meg gondolataikat. Ezzel ellentétben a másik csoport elmondta, hogy „… én szeretnék 10 év múlva …, az a tervem, hogy…” , s akkor leírta, hogy mi is a cél. Az a csoport, amelyik meg tudta a maga élettervét alkotni, jó egészségi állapotban maradt, senki nem halt meg közülük, és senki nem szenved halálos betegségben. A másik csoportban többen meghaltak, nagyon súlyos, gyógyíthatatlan betegségekben, illetve sokaknál megjelent a depresszió. Azt javasom, hogy te is csináld meg a saját élettervedet! Ez lényegében egy spirituális átszellemítés. Spirituális azt jelenti, hogy átszellemítő. Átszellemítő, kiszabadulás egy olyan jövő felé, amiről te se tudod, én sem tudom mit tartogathat, de azért álmodni, tervezni lehet.
6
Szabadulj ki a jövőre, szabadulj ki a magasabb dimenzióra, nézz rá az életedre olyan távolságokból, ahonnan már egészen más ítélettel nézel a saját helyzetedre. A spirituális dimenzió megnyitásával, amint ezt az un. negyedik erő, a transzperszonális pszichológia igazolja, az ember egészségének olyanfajta fontos eszköze lesz megragadva, hogy ha mindezeket magunkban működtetjük, kultiváljuk, kiépítjük, gondozzuk, gyerekeinkben kineveljük, növeljük, akkor ezek a belső erők egészségfönntartók. Bizonyított tény, hogy egy optimista gondolat, pl. tudom, mit akarok x év múlva elérni, az immunrendszert olyan parancs alá vonja, ami jobb működéshez, egészséghez vezet. Míg ha pesszimizmusba merülsz, és azt mondod: ez az egész úgysem éri meg, akkor az immunrendszered, mint az engedelmes kis szolga, veszi azt a hamis üzenetet, hogy már semmi sem éri meg, és összeomlik. Mit védjen még? A felelősség a miénk. Gyermekeinknek ezt meg kell értenie, és meg kell tanítani mindazokra a módokra, amik egészségfenntartók. Kapcsolatba kell, hogy kerüljön a gyerek a belső világával, a testi egészségével, a jobb agyféltekés folyamatokkal, az analógiás gondolkodással, és így kell megőrizni az ismeretvezérelt tudatnak azt a szintjét, ami segít a külvilági tájékozódásban. A kettő egységéből és a felülemelkedésből el kell érnünk, hogy tudatos jövőtervező és transzperszonális, tehát a saját érdekszempontjain kívül helyezkedni tudó altruista embereket neveljünk. Ez volna a spirituális intelligencia gondozása. S ha az értelmi, bal agyféltekés, érzelmi, jobb agyféltekés és a kettő közti különleges összhangból előálló spirituális intelligencia megfelelő tápot kap, és úgy edzzük, mint az izomzatot, akkor azt remélhetjük, hogy testileg, lelkileg, kapcsolatilag, egészségesebb jövő nemzedéket segítünk majd felcseperedni, kibontakozni. Másként a következőket szeretném elmondani nektek. Nézzétek, sajnos vagy nem, de vallom, mindent magunknál kell kezdeni. Ahogyan Vörösmarty írja A merengőhöz című versében Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Szeretnél valami változást? Nem tetszik, ami van? . Mit tettél annak érdekében te, a te személyes parányi, kicsi világodban? Mit tettél, hogy változzon valami? Akkor kezdjük így, és vágjunk bele bátran, optimistán, mert akkor az immunrendszerünk is jól működik, és megmaradunk egészségben. Köszönöm a figyelmet!
7
