Az erőszak harsonája, a káosz előőrse

Pál Gábor

Az erőszak harsonája, a káosz előőrse A gyűlöletbeszéd fogalma a 2001-es év politikai vitáiban

Bevezetés

a

hazai nyilvánosság immár közel tíz éve hangos a gyűlöletbeszéd körüli vitáktól. A hate speech terminus tükörfordításaként adaptált kategória a kilencvenes évek derekán jelent meg a szaktudományos és értelmiségi diskurzusban, az ezredforduló táján gyökeresedett meg a publicisztikai szóhasználatban, és az új évezred első esztendejében bukkant fel az Országgyűlés üléstermében. Az elnevezés ekkoriban, vagyis 2001-ben vált a közbeszéd egyik kulcsfogalmává. Ekkorra lényegében lezajlott az a folyamat, amelynek során a gyűlöletbeszéd terminus a korábban bevett, hasonló jelentésű kifejezéseket (kirekesztés, megbélyegzés, indulatkeltés stb.) részben kiszorítva, részben magába olvasztva bizonyos témakonstrukciók tárgyalásának egyedüli, kiemelt, konceptuális keretévé vált. Az érdeklődés homlokterébe került kategória – homályosságából és többértelműségéből adódóan – nem csupán egy társadalmi-politikai-diszkurzív gyakorlat mibenléte körüli polémiát eredményezett, de megfelelő nyelvi formának bizonyult számos, a politikai közösséget foglalkoztató ügy megvitatására is. A magyarországi viták egyik sajátossága, hogy a megszólalók túlnyomó többsége számára nem volt ismert, és ilyenformán semmiféle kényszerítő erővel nem bírt az a fogalomhasználati és értelmezési konvenció, amely az Egyesült Államokban, a gyűlöletbeszéd kifejezés angol nyelvű eredetijét centrális kategóriává emelő szellemi közegben, vagyis a mozgalomként és újfajta politikai-kulturális normarendszerként is

2

A gonosz megnevezése: esetek

felfogható politikai korrektség diszkurzív kontextusában alakult ki.1 A gyűlöletbeszéd elnevezés a viták résztvevőinek érzékelési és értelmezési horizontján morfológiailag (és részben tartalmilag) új, de alapvetően a magyar tematikus és alaktani előzményekkel (gyűlölködéssel, gyűlöletkeltéssel) folytonos fogalmi képződményként bukkant fel. A kategória adaptációja tehát nem az azt körbefolyó amerikai viták, tematikák, felvetések és álláspontok automatikus adaptációja volt; a hate speech terminus magyarítása nem hidalta át azt a szakadékot, amely a két, igencsak eltérő társadalmi-, politikai- és diszkurzív kontextus között húzódott. A kifejezés az etnikailag és vallásilag meglehetősen heterogén, ugyanakkor a nyilvános véleménynyilvánítás számára a lehető legtágabb jogi-intézményi teret biztosító Egyesült Államokban emancipatorikus törekvések keretében, a kisebbségvédelem ügyével összekapcsoltan jelentkezett, és elsősorban a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat sújtó igazságtalan, sértő, megalázó (verbális) bánásmód megnyilvánulásainak lefedésére szolgált. Az etnikailag-vallásilag alapvetően homogén, ugyanakkor a szólás szabadságát csupán nemrég visszanyerő, diktatórikus tapasztalatokkal terhelt Magyarországon viszont a gyűlöletbeszéd elnevezés nem kapcsolódott hangsúlyos, szervezett formában jelentkező progresszív társadalompolitikai elképzelésekhez. Jelentésköréből kikopott, kimaradt a nők, az idősek vagy a fogyatékkal élők nyelvi-szimbolikus degradálásának mozzanata, használata során nem jutott valódi szerephez a terminussal jelölt jelenséggel szembeni aktív állampolgári fellépés, a „civil” szabályozás, a „beszédkódex”-alkotás gondolata. Mindez megmutatkozott már a 2001-es esztendő során, a hazai polémiák első nagyobb hullámában is. Ebben az időszakban a magyar politikai diskurzus résztvevői két, az eredeti kontextushoz csupán lazán illeszkedő problémát kapcsoltak össze a gyűlöletbeszéd fogalmával. Az egyik a nyelv és az erőszak közti határ átjárhatósága, a másik pedig a demokrácia veszélyeztetettségének mozzanata volt. A most következő elemzés, mely a diszkurzív politikatudomány szemléleti és módszertani elveit2 követi, disszertációm egyik fejezetének rövidített változata. Ilyenformán egy, a gyűlöletbeszéd kategóriája körül kialakult hazai vitákkal kapcsolatos átfogóbb kutatás részét képezi. Doktori értekezésemben több évre kiterjedően, jó néhány további értelmezési mintázatot górcső alá vonva vizsgálom a magyar közéletet lázban tartó polémiákat. Jelen írás azonban kizárólag a 2001-

1 Lásd 2 Lásd

erről Pál 2007. erről például Szabó M. 2003; Szűcs 2006; 2009.

Az erőszak harsonája, a káosz előőrse

3

es forrásanyagra3 koncentrál, és annak a fenti két, a vizsgált időszakban kiemelt jelentőségűvé vált problematikára fokuszáló analízisét kínálja. Számos, az újabb és újabb rétegekben egymásra épülő gyűlöletbeszéd-viták szerepének, dinamikájának, tágabb összefüggésrendszerének komplex megértése szempontjából lényeges kérdésre itt most csak utalni tudok, azokat részletesen kifejteni nem áll módomban. Az új évezred első esztendejének polémiái ugyanakkor önmagukban is érdekesek. Egyrészt hűen tükrözik azt a politikai- és diszkurzív környezetet, amelyben kibontakoztak; másrészt a hazai nyilvánosságban zajló gyűlöletbeszéd-viták összességére nézve egyediségükben is jellemzőnek, sőt tipikusnak mondhatók; ráadásul megszültek, kitermeltek egy sor olyan szempontot, felvetést és értelmezési sémát, amelyek aztán meghatározó szerepet játszottak a polémiák későbbi szakaszaiban.

Nyelv és erőszak mezsgyéjén A 2001-es politikai diskurzusokban szoros kapcsolat szövődött a gyűlöletbeszéd fogalma, illetve a nyelv és az erőszak összefüggéseinek problematikája között. Az újonnan népszerűvé vált kifejezés a két másik fogalomkör érintkezési felületére helyeződött, azok találkozási pontjába került. A fentiek kapcsán rögtön eszünkbe juthat Paul Ricoeur invenciózus tanulmánya.4 A jeles francia szerző a témát kimerítő alapossággal és teoretikus igénnyel feldolgozó írásában az emberi élet egyik alapvető konfliktusaként beszél erőszak és nyelv különös relációjáról. Ricoeur kiemeli, hogy bár a két dolog általában egymás ellentétének mutatkozik, ezek nem kölcsönösen kizárják és lehetetlenné teszik, hanem sokkal inkább áthatják és feltételezik egymást. Az erőszak ugyanis csak annak számára válik problémává, aki beszél róla; míg a beszéd, a vita és az értelem ugyanazon a tényből nyerik identitásukat, „egységes jelentésüket”, hogy egyaránt az erőszak korlátozására tett kísérletként értelmezhetőek.5

3 A

vizsgálat empirikus bázisát elsősorban a négy országos napilapban megjelent cikkek, illetve az országgyűlési viták anyaga képezi. Ezt a szövegkorpuszt egészítik ki bizonyos, a hazai heti- és havi lapokban megjelent, releváns írások, illetve az elektronikus média egyes fórumain hallható megszólalások. 4 Ricoeur 1998. 5 Ricoeur 1998, 125.

4


Paul Ricoeur fenti megállapításai szolgáljanak mintegy kiindulópontként a most következő elemzéshez. A forrásokból kitűnik, hogy a megszólalók a vizsgált időszakban kölcsönös egymásra vonatkoztatásokkal élve, együtt és egyszerre gondolkodtak erőszakról, nyelvről és gyűlöletbeszédről. Egyrészt az erőszak és a nyelv kontextusában értelmezték, az erőszakhoz, illetve a nyelvhez képest definiálták a gyűlöletbeszédet, másrészt a figyelem középpontjába került kategória segítségével igyekeztek újonnan meghatározni, felosztani a (politikai) nyelvet és valamiféle magyarázatát adni az erőszaknak. A kérdéskör egyszerre bírt (aktuális és manifeszt) politikai, illetve (általános és latens) episztemológiai téttel. Megfogalmazása nem az elvont fejtegetések szintjén, hanem konkrét ügyekhez kapcsoltan zajlott, ugyanakkor az erőszakról való beszéd szükségképpen együtt járt a beszédről való beszéddel is. A diskurzus nem vált tehát ismeretelméleti jellegűvé, hisz mind a nyilvánosságban elfoglalt helyét és résztvevőit, mind fogalomkészletét, érvelésmódját, retorikusságát, gyakorlatorientáltságát tekintve „politikai” maradt, ám metanyelvi mozzanatokkal, önreflexív elemekkel dúsult.6 A szövegek tanúsága szerint a 2001-es politikai polémiák szereplőinek meghatározó tapasztalata az erőszak fenyegető jelenlétével való szembesülés volt. Ez a benyomás azonban nem csupán az Amerikát ért szeptember 11-i terrortámadás nyomán alakult ki, illetve erősödött meg a politizáló közvéleményben. Sokak számára ugyanez a tapasztalat kapcsolódott a hivatalban levő magyar miniszterelnök elleni esetleges merénylet díjszabását firtató (ál)riport levetítéséhez, a Fidesz vezető politikusainak „likvidálásáról” (nem teljesen egyértelmű szövegkörnyezetben) szót ejtő publicisztikához, a futballpályák lelátóin felharsanó „indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat” kántáláshoz, ifj. Hegedűs Lóránt kirekesztésre buzdító írásának nyilvánosságra kerüléséhez vagy Bayer Zsolt a „lámpavas” emlegetéséig eljutó televíziós kirohanásához.7 Az új évezred első esztendejében a hazai megszólalók jelentős része azt konstatálta, hogy hiába minden politikai vívmány és civilizációs norma, a nyers agresszió továbbra is küszöbön álló lehetőség. Sőt, egyes, a nyilvánosság különböző fórumain egyre harsányabban hallatszó hangok által táplált és így fokról-fokra erősödő lehetőség. Olyan lehetőség, amely a szilárdnak tartott védvonalak tátongó résein, a nyelviség őri6 Ez a sajátosság persze, amellett, hogy fontos karakterjegy, nem teszi teljes mértékben

egyedivé az ezredfordulót követő első esztendő vitáit, hisz eltérő mértékben ugyan, de megfigyelhető a többi gyűlöletbeszéd-diskurzus esetében is. 7 Lásd például Szabó L. Z. 2001; N. N. 2001a; Megyesi 2001; Eörsi 2001; Dzindzisz 2001; N. N 2001b; Bodnár 2001; N. N. 2001c; Popper 2001.


5

zetlen mezsgyéin keresztülólálkodva igyekszik beférkőzni a politikai közösség életébe. A közéleti történések ilyesfajta percepciójából egy sor kérdés adódott. Például az, hogy miként teheti reálissá éppen a nyelv az erőszak fenyegetését? Vagy az, hogy mi teremt kapcsolatot, mi biztosít átjárást a két szféra között? Mi választja el, és ha elválasztja valami, akkor mi köti mégis össze ezeket a jelenségeket? Továbbá, vannak-e olyan esetek, amelyek során a nyelv erőszakká alakul, az erőszak pedig megszólal? Ezekre a kérdésekre egyaránt a gyűlöletbeszéd konceptualizációs kerete kínált választ. A forrásokban ilyen passzusokkal, megfogalmazásokkal találkozhatunk a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban: „kulturálisan mintegy »megágyaz« az emberi élet semmibevételének”;8 „agyakat beszűkítő” „elvakult demagógia-zsákutca”, amelynek a „végén” ott a „vágóhíd”;9 „uszító szó”, mely a „robbanások villámfényénél változik át a gyilkosság indulójává”.10 „Terrort fiadzik”, hatásos alkalmazásából terroristák „kelnek ki”;11 „az ellenségnek tekintett csoport fizikai bántalmazásába, sőt akár megsemmisítésébe, kiirtásába megy vagy mehet át”;12 „ha nem akarunk véres utcai demonstrációkat és merényleteket”, akkor valamit kezdenünk kell ezzel a „kígyótojással”. 13 A „megágyazás” szóképe, az „út”, a „tojás”, a valahová vezetés, illetve a „kikelés” metaforái egyaránt tranziens és transzgresszív tényezőnek mutatták a gyűlöletbeszédet. Átmenetinek, két állandósult állapot, két léttartomány között lebegőnek, másrészt épp az átalakulás folyamatának, az átlépés aktusának.14 Egy jellegzetes, ám összetett határprobléma tárult tehát a megszólalók elé, és a gyűlöletbeszéd kategóriája lett arra hivatott, hogy ezt a határt valamilyen formában megjelenítse, érzékelhetővé és értelmezhetővé tegye. Az elnevezés ebből kifolyólag hol az erőszak és a nyelv közti keskeny választóvonal jelölésére, hol egy, ugyancsak a két szféra között húzódó, ám jóval szélesebb sáv, afféle szürke zóna jellemzésére, hol a határsértés, hol pedig a „senki földjén” való mozgás leírására szolgált. Ahhoz azonban, hogy határfogalomként működhessen, vagyis hogy 8 Gerő

2001. 2001. 10 Ungvári 2001. 11 Uo. 12 Erős 2001. 13 Kolláth 2001. 14 „Serkéből lesz a tetű”, figyelmeztet a beszéd és az erőszakos bűncselekmények kapcsolatára az Oliver Cromwelltől kölcsönzött fordulattal Kolláth György témába vágó cikkének címe (Kolláth 2001). 9 Nógrádi

6


általa lehessen egy határt felvázolni, paradox módon őt magát is kontúrokkal kellett felruházni, határokkal kellett ellátni. A gyűlöletbeszédet ilyen formán elsősorban a közbeszéd más formáitól volt elengedhetetlen megkülönböztetni, a nyilvánosságban bevett nyelvhez képest volt fontos definiálni. Ez az eljárás ráadásul alkalmat nyújtott a diskurzusban a politikai nyelvek, nyelvhasználati módok kategorizálására, besorolására, értékelésére, sőt hierarchiába állítására.15 Az egyik ide kapcsolódó határmegvonás a közélet „tiszta” nyelvét igyekezett elkülöníteni az erőszakkal „szennyezett”, a nyers agresszió felidézésének szándékát és eshetőségét hordozó beszédtől. A gyűlöletbeszéd tehát elsőként a koherens diskurzust lehetővé tevő, önazonos, önfenntartó, jól strukturált, funkcionális, erőszakmentes nyelvhasználattal szegeződött szembe (nem mellékesen azt is koncipiálva, hogy létezik ilyen).16 A második leválasztás az ésszerű közéleti kommunikációról történt. A gyűlöletbeszéd – a fogalmi keretnek megfelelően – az érzelmek, ezen belül is elsősorban a negatív érzelmek nyelveként jelent meg. A megszólalók jelentős része csonka és belső arányeltolódásai miatt torz képződményként tekintett rá, amely ugyan gazdag verbális arzenállal rendelkezik az ellenséges indulatok formába öntésére, de alig van szava bonyolult összefüggések és elvont problémák megragadására, kicsiszolt tervek és programok körvonalazására. A gyűlöletbeszéd hangsúlyos affektualitása értelmezői számára jóval többet jelentett puszta „elfogultságnál” vagy ideologikusságnál: többnyire egyenesen a racionalitás gátjának, lehetetlenségi feltételének minősült. Meggyökeresedett tehát a vélekedés, hogy a kérdéses kategóriába sorolt nyelvhasználat voltaképp nem gondolati tartalmakat, hanem pusztán destruktív érzelmiindulati minőségeket jelenít meg. Nem képes tehát igazi, valóban meg15 Fontos kiemelni, hogy ezek a szándékok latensek és reflektálatlanok maradtak. Ráadásul, a beszélők pozíciójából/státusából adódóan elmaradtak az elméleti előfeltevéseket tisztázó, rögzített fogalomhasználatot eredményező erőfeszítések. Nem ők maguk emlegettek tehát „politikai nyelveket”. A politikai nyelv ez esetben meglehetősen tág, tartalmasan üres, összegző jellegű elemzői kategória arra a sokféle megfogalmazásra, amellyel a szereplők maguk éltek e tárgyban. Ugyanakkor ez a terminus itt leíró-értelmező használatban sem kíván megfelelni a különböző politikai szemantikai kutatásokban fellelhető koncepcióknak (lásd például Lasswell 2000a; 2000b; Dieckmann 2000a; 2000b; Ricoeur 2000), vagy a J. G. A. Pocok által kidolgozott „politikai nyelv” fogalomnak (lásd például Pocock 1981; Szűcs 2009). 16 Ebből kitűnik, hogy a viták szereplői a Ricoeur által leírtaktól igen eltérő módon ítélték meg saját értelmezési-jelentésadási tevékenységüket. Korántsem tették magukévá a szerző azon állítását, hogy a beszéd mindenképpen nyelv és (az absztrakt módon felfogott) erőszak valamiféle elegye (Ricoeur 1998, 126).


7

alapozott politikai meggyőződéseket kifejteni és kialakítani, nem képes ezek mellett érveket felsorakoztatni, képtelen tényszerű és tárgyilagos lenni. Ezáltal persze az a föltevés is igazolódni látszott, miszerint van egy ellenpólus, létezik (negatív) érzelmektől mentes vagy legalábbis azokat háttérbe szorító, argumentatív, problémaorientált közbeszéd.17 Érdekesség, hogy a gyűlöletbeszéd ilyesfajta interpretációja nemcsak a racionális és transzparens diskurzust ambicionáló liberálisokra vagy a technokrata nyelvi eszményt követő szocialistákra,18 hanem a jobboldali-konzervatív politikai erőkre is jellemzővé vált.19 A polémiák résztvevői ezen felül öntudatlanul is azt az elképzelést vázolták fel és erősítettek meg, hogy a modern többpárti politikának van egy sajátos standardokat követő anyanyelve. Ezt a nyelvet a politizáló közösség többsége megszokta, ismeri, elfogadja magáénak, azonosítani és alkalmazni is képes. Ez a nyelv illeszkedik a közélet viszonyaiba, megfelel az azt meghatározó elveknek. A beszélők szemében a békés és demokratikus politika „anyanyelvéhez” képest a gyűlöletbeszéd furcsa, érthetetlen idegen nyelvnek minősült.20 Olyan beszédmódnak, amely bár nem teljesen ismeretlen, ám ezen a helyen (Magyarországon) és ebben az időben (a harmadik évezred küszöbén) egyrészt teljességgel szokatlan, másrészt tökéletesen érvénytelen.21 Itt tehát egy újabb határt húztak meg, és a helyénvalóság, az érvényesség, intézményi és diszkurzív kontextusba való beilleszthetőség kritériumaiból szorították ki a gyűlöletbeszédet.22

17 Szent-Iványi István élesen szembeszegezte a „liberális oldal” által alkalmazott „racionális, aufklérista, józan észre apelláló érvelést és meggyőzést” a közélet egyéb tereit elöntő „gyűlöletáradattal”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy mozgósító erejét tekintve előbbi sokszor jóval kevésbé hatékony az utóbbinál (Szent-Iványi 2001a). 18 Vö. Fóti 1997; illetve Szűcs 2006. 19 Jól mutatja ezt Rogán Antal egyik, 2001 szeptemberében tett országgyűlési felszólalása. A Fidesz politikusa a parlamenti ülésteremben azzal fordult ellenzéki képviselőtársaihoz, hogy „gyűlöletbeszéd helyett észérvek kellenének” (Rogán 2001), kölcsönösen összeegyeztethetetlennek és egymást kizárónak tüntetve fel a két kategóriát. 20 Ezt fejezte ki az a minősítés, amely szerint Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként „antiszemitául” beszélt, mikor a gyűlöletbeszéd egyik bevett fordulatát, az „idegenszívűek” kifejezést alkalmazta Gerő 2002a). 21 Vö. Szabó M. 2006, 97–99. 22 Erős Ferenc a „politikai tényezővé” vált „csoportközi gyűlölet” „anyanyelvének” nevezte a vitatott közlésmódot. Ezáltal, illetve ezen túlmenően is, egy a „civilizált jogállam” hazai normáitól eltérő, mondhatni „idegen” (politikai) kultúra kifejeződéseként koncipiálta azt (Erős 2001). Szent-Iványi István ugyanebben a szemléleti keretben kötötte össze a „gyűlöletbeszéd terjedésének” kérdését a „közélet balkanizálódásával” (Szent-Iványi 2001a).

8


A megszólalók élesen elhatárolták az inkriminált jelenséget a hétköznapi politikaformálás legitim kommunikációformáitól. Bár általában nem használták az alábbi kategóriákat, közvetve mégis megkülönböztették a gyűlöletbeszédet a tárgyalástól, a tanácskozástól, a vitától, sőt a rábeszélés és lebeszélés még elfogadható vállfajaitól is.23 Nemcsak egy kvázi-deliberatív közbeszéd-eszménnyel ítélték tehát ellentétesnek, de a megfigyelői nyilvánosság előtt zajló ideológiai-, illetve pártküzdelmek szabályozott konfrontációjának közegében sem tudták elhelyezni.24 A gyűlöletbeszéd tehát, a politikai nyelvről alkotott bevett elképzeléseknek megfeleltetve több ponton is elégtelennek bizonyult a diskurzus résztvevőinek szemében. Nem tudott megfelelni sem az önazonosság, sem az ésszerűség, sem az érvényesség követelményének, nem látszott, hogy lenne bármiféle méltányolható funkciója, helye és szerepe. Ez az elégtelenség számos interpretációs mintázatban kritikus mértékűnek és alapvetőnek minősült. Sőt, az így aposztrofált aktusok nem ritkán olyannyira primitív megnyilvánulásokként tételeződtek, hogy a klas�szikus értelemben vett nyelv fogalomköréből is kizáródtak. Nézzünk két olyan, jellemző sémát, amely a 2001 őszén fellángoló polémiákban végső soron magától a tulajdonképpeni nyelvhasználattól is különböző tényezőnek, kvázi nem nyelvi fenoménnek mutatta a gyűlöletbeszédet. Az első jellegzetes séma szerint a vitatott kommunikációs gyakorlat nem áll másból, mint végletekig leegyszerűsített jelszavak, jelmondatok szajkózásából.25 Ez még önmagában nem távolítaná el a gyűlöletbeszédet a nyelvhasználatként felfogható jelenségek körétől, csupán áttolná a korábban már vázolt érzelmi nyelv kategóriájába. A séma alkalmazói azonban gyakran radikalizálták a különbségtételt. Hozzátették, hogy a frázisok effajta puffogtatása, a lelkesítő lózungokba való kapaszkodás, az érzelmileg agyonterhelt kifejezésekbe sűrített sztereotip ítéletek hangoztatása általában minden értékelhető gondolati tartalmat nélkülöz. A gyűlöletbeszéd alkotóelemei tehát nem valódi szavak és valódi mondatok. Nem egy mögöttes összetett értelmi struktúrára utaló, bizonyos konvenciókat követve megfejhető nyelvi jelek. Nem azt jelentik, és nem arra vonatkoznak, aminek a felszínen mutatják magukat, nem teszik lehetővé a megértést és a párbeszédet. Sokkal inkább tekinthe-

23 Vö.

Dieckmann 2000b. 2000b: 99. Arra azonban néhányan felhívták a figyelmet, hogy a gyűlöletbeszéd időnként képes az alkalmazkodásra, sőt az önleplezésre. Képes a jogi paragrafusok „megkerülésére”, megtalálja az erőszakos üzenetek beburkolásának módját (Erős 2001). Keltheti tehát az argumentáció, a rábeszélés, illetve lebeszélés látszatát. 25 Lásd például Nógrádi 2001. 24 Dieckmann


9

tők a verbalitás álcájában megnyilatkozó melldöngetésnek, grimaszolásnak, hősies póznak vagy éppen pfujolásnak, fenyegető morajnak.26 A második séma bizonyos értelemben az előző folyománya. Szintén primer – sőt primitív – jelközlő aktusként kezeli a gyűlöletbeszédként konceptualizált tetteket, ám a jelközlést egy éppen ez által elindított fizikai cselekvéssor részének tekinti, illetve a kiváltott hatás valamiféle automatizmusát feltételezi. Ez az interpretáció végső soron a harctéri összecsapás kezdetét jelző csatakiáltással, illetve az embereket és állatokat egyaránt azonnali támadásra, agresszív fellépésre ösztönző „uszítással” azonosítja a jelenséget. Talán nem szükséges külön kiemelni, hogy ez a felfogás mekkora jelentőséggel bír az amerikai,27 illetve a magyar jogi gondolkodásban, ám érdemes hozzátenni, hogy igen tekintélyes pozíciókat vívott ki magának a hazai politikai diskurzusban is.28 A séma szerint a gyűlöletbeszéd nem a nyelvhasználat utolsó, hanem az erőszak első lépése. Bár elkalandozik, áthallatszik, betör a verbalitás tartományába, megnyilvánul a nyelviség közegében, ám inkább tartozik a puszta fizikai agresszió birodalmába, mint a nyelv, a véleménycsere, párbeszéd világába. Amennyiben igazán hatásos, akkor úgy működik, mint a hirtelen felrikoltó éles csengőszó, ami valamiféle pavlovi erőszakreflexet vált ki. Alkotóelemei úgy viselkednek, mint az „üsd, vágd, nem apád!” felkiáltás, de akár olyanok is lehetnek, mint a „rózsabimbó” kifejezés, amely bár semmilyen nyelvileg dekódolható jelentéssel nem bír egy harci eb számára, ám megfelelő kondicionálás mellett a gyilkolásra jelet adó falkavezéri utasítássá válhat.29 A második séma szerint tehát a szó az inkriminált cselekvésmód esetében csupán járulékos elem, hangkomponens, olyasfajta bevezetés, amit a kifejtés majd fizikai síkon követ.30 A verbalitás mindössze inger, ami meghatározott választ provokál, vagy másként, semmiféle 26 A „jelszavakkal” operáló politikai „véleménynyelv” problematikájára Walther Dieckman is reflektál egy fontos tanulmányában (Dieckmann 2000b). A német kutató – talán hozzátehetjük, természetesen – semmilyen módon sem kérdőjelezi meg a vizsgált diszkurzív gyakorlat értékét, pláne nem igyekszik kizárni a bemutatott regisztert a par exellence nyelviségből. A „jelszavakat” ugyanakkor ő is a tartalmi bizonytalanság és túláltalánosítás, a színlelt világosság és látszólagos közelség, továbbá az érzelmi telítettség vonásaival jellemzi (Dieckmann 2000b: 101). 27 Ez tükröződik a „támadó szavak” (fighting words) doktrínájában, valamint a közvetlen és nyilvánvaló veszélyokozás (clear and present danger) elvében. 28 Lásd például Erős 2001; Molnár 2001b; Szeszlér 2001; Ungvári 2001. 29 Hasonló értelmezések merültek fel a közép-afrikai Ruandában 1994 tavaszán zajlott népirtást előkészítő rádióbeszédek szerepével kapcsolatban (vö. Straus 2007). 30 A „gyilkosság indulója”, ahogy Ungvári Tamás egy korábban már idézett szövegrészletben fogalmaz (Ungvári 2001).

10


autonómiával nem rendelkező, függésben lévő, végletesen redukált és kötött jelentésű közlés. Igazából az elkövető(k) tettei beszélnek – a szavak csak ebből a tényből nyernek értelmet, jelentőségük pedig ehhez képest másodlagos. A fentiekből következik, hogy ez a felfogás kvázibehaviouralista logika szerint interpretálja, illetve jórészt – a peirce-i szemiotika kategóriái szerint – indexikus jelekkel operáló gyakorlatként tételezi a gyűlöletbeszédet. Azt emeli ki, hogy az ilyen aktusok során közölt jelek nem (pusztán) referensként, jelölt dologként vonatkoznak a nyers erőszakra, nem megragadni és leírni igyekszenek, hanem felidézik, kiváltják, elindítják azt, azaz maguk is érintkezésbe lépnek vele, részesednek belőle. A jelölési viszonyban nem magát a bántalmazást, a fizikai agressziót helyettesítik, hanem az oda vezető képzeletbeli egyenest. Ahogy a felfelé bökött mutatóujj szükségszerűen jelzi számunkra a tetőterasz felé vezető irányt, úgy mutat a gyűlöletbeszéd minden egyes szava szükségszerűen az erőszak irányába, és úgy zárja le minden más lehetséges értelmezés útját.31 Az ide sorolt megnyilvánulások ilyen értelemben sem sorolhatóak be tehát az összetett jelentést hordozó szimbólumok rendszereként felfogható nyelv világába. Láthatjuk, hogy a fenti két séma jelentős elégtelenséget, lényegbevágó hiányt vázol a gyűlöletbeszéd működésében. Az első szerint a valódi értelem hiányzik a szavak mögül. A második ugyanakkor már a beszédre irányuló szándékot is hiányzónak tekinti a kérdéses megnyilvánulások esetében. A nyelviség relációjába helyezett gyűlöletbeszéd interpretációiban a – különböző mértékű és jellegű – hiány tehát konstitutív tényezővé vált. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hiány maga lett a jel, hogy a megszólalók számára végső soron ez a hiány adta meg a vitatott gyakorlat identitását, illetve jelentését. A gyűlöletbeszédet éppen úgy a belőle hiányzó dolgok jellemezték, amikor csonka nyelvként, indulatos kijelentések tárházaként, zavaros idegen nyelvként vagy épp illegitim kommunikációformaként gondolkodtak róla, mint azokban az esetekben, amikor már nem is par exellence nyelvi fenoménként értelmezték. Mindez máris visszavezet bennünket a kiindulópontunkhoz. Emlé kezzünk, Ricoeur szerint a nyelvhasználat, a beszéd, a vita a nyers erőszak kiváltására és korlátozására tett kísérletként értelmezhető. A nyelv tehát csakis az erőszaktól való különbözése által lehet önmaga. A gondolatmenet azonban úgy folytatható, hogy 2001 őszén a gyűlöletbeszéd – értelmezői szemében – csakis a nyelvtől való eltérése által lehetett 31 Mintha

ez a szemlélet fejeződne ki metaforikusan Nógrádi Gábor – fentebb citált – kijelentésében: „minden ilyen elvakult demagógia-zsákutca végén ott a vágóhíd” (Nógrádi 2001).


11

önmaga. A viták résztvevőinek többsége kimondva-kimondatlanul arra a megállapításra jutott, hogy az egyes nyelvhasználati módokban megjelenő strukturális-, funkcionális-, tartalmi- és érvényességi hiány hívja életre a kommunikáció torzszülötteit, és teremti meg velük együtt a fizikai agresszió kockázatát. Az ilyen rosszízű és elégtelen megnyilatkozások esetén ugyanis a nyelv nem felel saját önazossági kritériumainak, nem tölti ki saját teljes terét, és ezáltal nem gátat emel, hanem éppen hogy utat nyit az erőszak előtt. A gyűlöletbeszéd diszkurzív aktusait a bennük megnyilvánuló űr teszi tranzienssé és transzgresszívvé, kapuvá és a kapu kitárásának mozzanatává. Ez az űr az értelemtől veszi el és az erőszaknak kínálja fel a teret: előbbi lehetőségét szűkíti, utóbbiét tágítja. A gyűlöletbeszédet tehát a nyelvhez képest a különbség és a hiány, az erőszakhoz képest pedig elsősorban az érintkezés és a részesedés definiálta a diskurzusban. A teljes megfeleltethetőség lehetősége egyik tényezővel kapcsolatban sem merült fel. A kategória ily módon elsősorban arra szolgált, hogy egy, a normatív módon tételezett közéleti nyelvhasználathoz csupán hasonló, de attól számos lényeges ponton eltérő, vagyis azzal semmiképpen sem azonos diszkurzív gyakorlatot jelölhessenek vele. Ugyanakkor a gyűlöletbeszéd aktusai és az erőszakos tettek egymásra vetítésében nemhogy a megfelelés, de még a hasonlóság szempontja sem igen jelent meg. A vizsgált polémiák figyelemre méltó vonása, hogy a gyűlöletbeszéd fogalmának különböző interpretációiban kifejezetten csekély szerepet kapott a performativitás problematikája. Az a gondolat tehát, amely a „politikai korrektség” hate speech-koncepciójában központi jelentőséggel bír,32 és amely a kifejezés adaptációjakor, a kilencvenes évek derekán még jelen volt,33 vagyis hogy szavakkal is lehetséges véghezvinni köpésekkel, pofonokkal és rúgásokkal egyenértékű tetteket, ekkor már többnyire kimaradt a kategóriát beemelő fejtegetésekből. Az erőszak értelmezése tehát többnyire a fizikai agresszió megnyilvánulásaira korlátozódott. Az erőszak átvitt értelemben vett vagy elvont fogalma nem kapcsolódott össze szorosan a gyűlöletbeszéd terminussal. Ez utóbbi elnevezés az alkalmazások zömét tekintve egyrészt hozzátapadt a közösség elleni izgatás jogi kategóriájához, másrészt megszilárdult abban a jelentéstani pozícióban, hogy a valódi külsérelmi nyomokkal járó bántalmazás, testi sértés, lincselés, pogrom, merénylet, esetleg tömeges gyilkosság verbális és érzelmi előkészítését fedje le. Az így

32 Vö.

Butler 1997. például Csepeli 1996, 4.

33 Lásd

12


kialakított viszonyrendszerben például a nyilvánosan elhangzó fenyegetés legfeljebb a lehetséges (fizikai) következmények tükrében, azok felől nézve, nem pedig az önmagában is sérelmet okozó, félelemkeltő és megalázó működésmód révén minősült gyűlöletbeszédnek.34 Persze fellelhető néhány, ettől némileg eltérő, kvázi performatív logikát követő, zömében metaforikus séma, ezek magyarázóereje és jelentősége azonban a 2001-es vitákban marginális maradt.35 A megszólalók mindent összevetve igen alantas viselkedésmódként interpretálták, illetve egy igen alacsony nyelvi regiszterben helyezték el a gyűlöletbeszédnek nevezett megnyilatkozásokat. Érdekes módon azonban az így képzett hierarchia a kérdéses diszkurzív gyakorlatot nem valamiféle laikus megnyilvánulási formaként választotta el a politikát ismerők és (szakmaként) művelők professzionális cselekvésmódjától, illetve nyelvhasználatától. A gyűlöletbeszéd megnevezett aktorai a legtöbb esetben maguk is hivatásos politikusok, vezetők, véleményformáló értelmiségiek, illetve befolyásos publicisták voltak. A kommunikatív aktusok számára megállapított alacsony státus ilyen értelemben nem egy társadalmi–hatalmi tengely mentén, hanem egy ettől lényegében független értéktengely vertikumában jelent meg. Bármennyi szó is esett tehát a futballszurkolók rasszizmusáról, a kisembert végső soron felmentették a kérdésben.36

34 Az ilyesfajta ex posto facto szemlélet, mint azt többen is megjegyezték, a vizsgált időszakban nagyban meghatározta az ügyészség „közösség elleni izgatásra” vonatkozó vádemelési gyakorlatát (lásd elsősorban Ungvári 2001; illetve Szeszlér 2001; Molnár 2001a). 35 Bencsik András például egy cikkében „ellenséges gyűlölködők” „precíziós gyűlöletét” emlegette (Bencsik 2001), a Lasswell által leírt módon (Lasswell 2000b) feltételezve metaforikus kapcsolatot a szó és a lövedék, illetve a rakéta, a precíziós bomba között. 36 Seszták Ágnes szerint a nyilvánosság számos fórumán folyó „buzizás, zsidózás és cigányozás” köszön aztán vissza az „utca hangjaként” (Seszták 2002, 14). Seszták azon túl, hogy elsősorban a Heti Hetes című szórakoztató műsor szerepét emelte ki, és kárhoztatta a kérdésben, lényegében egy passzív közegben keltett rezonanciaként, puszta visszhangként írta le a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe vonható állampolgári megnyilvánulásokat.


13

A gyűlöletbeszéd mint a demokráciát veszélyeztető jelenség A gyűlöletbeszéd kategóriája a vizsgált időszakban az erőszak jelenvalóságán és a politikai nyelvben keletkező hiátusok37 kérdésén túl egy további alapvető tapasztalat megfogalmazásával is összekapcsolódott. Ez az újabb meghatározó jelentőségű tapasztalat, egyszersmind a 2001es diskurzusok másik fontos csomópontja a demokrácia veszélyeztetettsége volt. Az ekkoriban napvilágot látott szövegek nagy része kitért, reflektált vagy kifejezetten megoldást keresett a demokratikus berendezkedés gyengeségeire, ellentmondásaira, törékenységére és instabilitására.38 A megszólalók nagy része számára a gyűlöletbeszéd fogalma lett az a terminus, amellyel lefedhetővé vált egy sor, a szabadság és egyenlőség intézményes garanciáin alapuló közéleti keretek szempontjából kártékonynak, destruktívnak ítélt politikai-diszkurzív gyakorlat. A diskurzus résztvevői ezzel együtt úgy érzékelték, hogy a kifejezés ernyője alá vonható megnyilatkozások száma, súlya és jelentősége egyre nő, hogy az egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéd jelensége a honi (és a nemzetközi) demokráciára leselkedő egyik legkomolyabb veszélyforrás. A 2001-es év közhangulatát meghatározó demokráciaféltő diskurzusok két vonulatában jutott különösen kiemelt szerep a gyűlöletbeszéd kategóriájának. Az egyik tematikus vonulat a hazai közéletben tapasztalható tendenciák, illetve a kormányzati hatalomgyakorlás módjából előrevetülő fejlemények kérdésköre, a másik pedig a szabad világot ért globális támadás problémája volt. A demokrácia országhatárokon belüli sebezhetőségének kérdése elsősorban az Orbán-kabinet tevékenységével, illetve a MIÉP szerepével kapcsolatos baloldali–liberális diskurzusokban merült fel. Az ellenzéki politikusok és a balközép orgánumok a kormányzati lépések megítélése során éveken át következetesen kiemelték és domináns interpretációs mintává tették, hogy a Fidesz országlása már-már a diktatúra irányába mutató tendenciákat, mélyen antidemokratikus, de legalábbis a demokrácia játékszabályait kikezdő fejleményeket hord magában.39 Az ezt 37 A

kifejezést általános értelemben és nem nyelvészeti szakkifejezésként használom.

38 Csupán néhány fontosabb, témánk szempontjából kiemelt relevanciával rendelkező

írást emelve ki a gazdag termésből: Bíró 2001; Bodnár 2001; Gerő 2001; György 2001; Hahner 2001; Kolakowski 2001; Mészáros 2001b; Papp 2001; Sólyom 2001; Szász 2001; Szilágyi, 2001; Ungvári 2001; Tímár 2001. 39 Néhány jellemző példa a befolyásos baloldali fórumnak számító lap, a Mozgó Világ diskurzusából: Lengyel 1999; Dessewffy 2000; Ripp 2001; Sipos 2001.

14


alátámasztó érvrendszerben az uralomgyakorlás agresszív és autoriter vonásainak hangsúlyozása, illetve a demokratikus kontrollt gyengítő egyes konkrét intézkedések (kétéves költségvetés elfogadtatása, a parlament háromhetenkénti ülésezési rendjének bevezetése) kiemelése mellett központi szerep jutott annak a momentumnak, hogy a kormányzat nem csupán eltűri, hanem helyenként pártolja, sőt maga is alkalmazza a gyűlöletbeszédet.40 A magyar demokráciát fenyegető veszedelmek felvázoláskor a szocialista és liberális megszólalók nagy hangsúlyt fektettek az Orbánkormány és a gyűlöletbeszéd fő aktorának tekintett MIÉP igen ellentmondásosnak ítélt viszonyára. A baloldali diskurzusban erőteljes toposszá és egyszersmind a veszélyérzetet fokozó tényezővé vált annak emlegetése, hogy a kormánypártok vezetői „nem határolódnak el” a szélsőséges megnyilvánulásoktól, hogy a központi kormányzat részéről tett határozott elítélés híján egyre nő a radikális kispárt társadalmi támogatottsága, és hogy mindezen folyamatok betetőzéseként a Fidesz vezérkara „nem zárja ki”, sőt lebegteti a MIÉP-pel való 2002-es koalíciókötés eshetőségét.41 Az a felvetés is gyakorta megjelent, hogy ugyan a nagyobbik kormánypárt politikusainak többsége részéről nem övezi őszinte rokonszenv a radikális kispárt működését, az „orbáni politika” voltaképp „eszközt” lát a MIÉP-ben. Ezért nem csupán eltűri a párt és a holdudvarába tartozó személyek által egyre gátlástalanabbul folytatott gyűlöletbeszédet, de hajlandó akár a velük való esetenkénti „cinkos összejátszásra” is.42 A honi demokrácia veszélyeztetésével összekapcsolt gyűlöletbeszéd konceptualizációja ugyanakkor sajátos módon a kormány/ellenzék dichotómia másik oldalán is jelentkezett. A kormánypárti politikusok soraiban, illetve a jobboldali-konzervatív nyilvánosságban ugyanis megerősödött az a vélekedés, hogy az ellenzékbe szorult erők a kabi40 Lásd például Kuncze 2001; Szabó Z. 2001; Kósáné 2001. Az SZDSZ frakcióvezetője egyik publicisztikai írásában kiemelte, hogy a Fidesz „kikitgyőzle stratégiájában” az indulatok kezdettől fogva „kulcsszerepet játszottak”. Hozzátette, hogy a párt kormányzása idején a gyűlölet „az egyik legfontosabb társadalomszervező elvvé vált”, és hogy a rendszerváltozás óta az Orbán Viktor vezette kabinet az első kormány, amely „nyíltan a negatív érzelmekre épít”, „ezen keresztül mozgósít”, az „alantas indulatok felhajtóerejére számít” (Szent-Iványi 2001a). 41 Vö. például Haraszti 2001. 42 Egyes baloldali megszólalók úgy vélték, hogy a MIÉP-et irányító „realista hatalom technikusok” tisztában vannak vele, hogy „ezzel az eszmeiséggel” nem juthatnak kormányra, ám voltaképp nem is erre törekszenek. Ehelyett inkább igyekszenek „maximalizálni” az általuk megszerezhető szavazatokat, vagyis begyűjteni „mindazok voksát”, akiknek „nem kell” a „felvilágosult liberális demokrácia” (Mészáros 2001a).


15

nettel kapcsolatos retorikájukban jócskán túlmennek a bírálatok azon (stílusbeli- és tartalmi) körén, ami egy demokratikusan megválasztott és demokratikusan működő kormányzat országlása esetében indokolt lehet. A polgári oldal képviselői úgy vélték, hogy a közélet elvi/intézményi kereteit voltaképp a bal-liberális ellenzék gyűlöletbeszéde fenyegeti és rombolja igazán: az a szakadatlanul folytatott verbális offenzíva, amely egyrészt a kormányzati eredmények eltagadásában, másrészt az ország vezetői iránti ellenszenv és gyűlölet keltésében, harmadrészt a közéleti konfliktusok kiélezésében, negyedrészt a társadalmi elégedetlenség felszításában érhető tetten.43 Ehhez az a – hol implicit, hol explicit formában képviselt – megállapítás járult, hogy a szocialista és liberális erők voltaképp nem is valódi, (normatív módon tételezett) demokratikus ellenzékként működnek: szerepvállalásuk nem feleltethető meg a rendszer logikájából következő elveknek. A demokráciaféltés diskurzusainak másik vonulatát a szeptember 11-ei terrortámadás hívta életre. A világ minden táján, így hazánkban is szinte egyenesben közvetített merénylet a politizáló közösség számára a belföldi-aktuálpolitikai folyamatokon túlmutató aktualitást, véres többletjelentőséget adott a kérdésnek. Az Amerika sebezhetetlenségével kapcsolatos mítosz látványos összeomlása a mintaállam, a zászlóshajó sorsán keresztül az egész demokratikus rend sebezhetőségére is brutális nyíltsággal rámutatott.44 A szabadság viszonyai között kialakított biztonságról, a stabil jogi- és politikai védművekről, a béke rendszerbe kódolt automatizmusáról szőtt elképzelések mintegy a World Trade Center tornyaival együtt dőltek romba.45 A magyar közvélemény is úgy érzékelte, hogy egész világát, érvényesnek tekintett politikai valóságát érte fenyegető kihívás.46 A demokrácia kifejezés használatában ezzel együtt és ennek megfelelően jellegzetes 43 Néhány jellemző példa erre a gyűlöletbeszéd-interpretációra. Bogár László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára a parlament egyik ülésén azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék permanens indulatkeltésével, folytonos „gyanúsításaival” és vádaskodásával „egyre mélyebben hajtja bele a közállapotokat” egy „romboló konfliktusnak nevezhető” „folyamatba” (Bogár 2001a). Hozzátette, hogy égető szükség lenne a „gyűlöletbeszédre épülő politikai diskurzus” „zsákutcájából” való „kiaraszolásra” (Bogár 2001b). Lezsák Sándor egy későbbi alkalommal a baloldali sajtó „Rákosi-kort idéző”, „érvek nélküli”, hazug és egyoldalú tájékoztatási gyakorlata kapcsán (Lezsák 2001), Harrach Péter pedig az „országkép” rontása, a haza külföldön való „lejáratása”, illetve az „agresszív” és „ízléstelen” „gyalázkodás” okán varrta az ellenzék nyakába az antidemokratikus gyűlöletbeszédet (Harrach 2001). 44 Lásd erről Ungvári 2001. 45 Szabó M. 2003, 235–245. 46 Uő 2006, 97–99.

16


változások következtek be. A fogalom a 2001-es időszak diskurzusaiban már nem pusztán elvek, eljárások, intézmények összességét jelölte. A terminus a nyugati államok, illetve a szabad világ egészét magában foglaló értelmet vett fel: jelentése áttevődött az ide sorolt politikai közösségek teljes, nacionális- és szupranacionális szintű „kozmoszára”.47 A demokrácia fogalmához, illetve az azt fenyegető gyűlöletbeszédhez így igen erőteljes tér- és időképzetek társultak. Ezek a változások a belpolitikai jellegű vitákban is megmutatkoztak. A magyar politikai diskurzus résztvevői ekkortájt jórészt a térbeliség oppozíciós kategóriái, elsősorban a kint és a bent segítségével igyekeztek értelmezni a közélet történéseit, a különböző politikai tendenciákat.48 Meglehetősen általános volt a vélekedés, hogy a demokráciát kívülről, a falakon és bástyákon túlról érte, éri támadás. Azok a demokratikus közélettől idegen szavak, tettek, eszmék és törekvések, amelyek – a MIÉP diskurzusában vagy a terroristák akcióiban – felbukkantak, sőt esetleg a védművek lerontásával a falak közé is bejutottak, eredetileg a külső világhoz tartoznak. A fellángoló viták résztvevőinek jelentős része ebben a – látens és reflektálatlan – metaforikus keretben értelmezte a gyűlöletbeszédet is: a külső régiókban honoló „káosz” megtestesülésének, a törvénytelenség, az irracionalitás és az erőszak „trójai falovának” tekintette az inkriminált cselekvésmódot.49 A gyűlöletbeszéd ily módon az érvényesnek tekintett politikai valóság ellenkategóriájaként jelentkezett,50 a demokratikus „kozmosz” egyensúlyát veszélyeztető erők (egyik) megnyilvánulásaként tételeződött. Sajátos módon tehát nem annyira a demokráciában mint olyanban eleve benne rejlő kockázat, sokkal inkább a demokratikus rendszereket kívülről fenyegető veszély diskurzusa uralta a vizsgált időszakban a kártékonynak ítélt belpolitikai folyamatokkal kapcsolatos vitákat is.51 Bár akadtak olyan megszólalók, akik a berendezkedés instabilitásának okait saját vezetőik, illetve politikai közösségük cselekedeteivel (is) igyekeztek összefüggésbe hozni, ez az interpretáció azonban a valamilyen értelemben külsőnek minősülő tényezők kárhoztatásához képest végig alárendelt szerepet játszott, másodlagos jelentőségű maradt.52 47 Uő

2003, 146. 2006, 78. 49 Uő 2003, 146. 50 Uő 2006, 99. 51 Uő 2006, 34–35. 52 Szent-Iványi István például, bár ostorozta „a közélet jobbik és nagyobbik részének” „fásultságát, bénultságát és tehetetlenségét”, ám mindezt végső soron passzivitásként, a védművek karbantartásának elmulasztásaként, pusztán a veszély potenciáljának 48 Uő


17

A gyűlöletbeszéd a rend felborulásával fenyegető jelenségként, a demokratikus konszenzus terén kívül elhelyezkedő eszmék és szereplők, a „szalonból” kiszorított, a viszonyok erőszakos újrarendezésében érdekelt „szélsőséges” erők, fasiszták, nácik, nyilasok, bolsevikok, anarchisták és terroristák attribútumaként tételeződött. A kategória alkalmazása során rendre hordozta az agresszív, totalitárius vagy diktatorikus törekvések konnotációját. Olyankor is, amikor a releváns politikai szereplők saját legitim, az alkotmányos elveknek megfelelően működő riválisaikra aggatták mint minősítést – ezáltal ellenfeleiket egyben a demokrácia ellenfeleiként állítva be. Ezekben az esetekben vagy a lényegi azonosság feltételezése vagy a hasonlóság (metaforikus) vagy az érintkezés-részesedés (metonimikus) mozzanata biztosította a jelentéstani kapcsolatot az egyaránt a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe vont, ám a pártpolitikai-ideológiai paletta elsőre távolinak tűnő pontjain elhelyezhető szereplők és törekvések közt.53 Mivel a gyűlöletbeszéd jellemzően a demokrácia terébe kívülről betörő-behatoló jelenségként tételeződött, ezért a probléma talán leggyakrabban említett megoldásmódja is ezt a logikát tükrözte. A vita résztvevői többnyire a „szélsőséges” eszmék és erők „kiszorítását”, a demokratikus konszenzustéren kívülre rekesztését, a döntéshozatali centrumtól való „távoltartását” tartották a legcélravezetőbbnek. A témába vágó eszmefuttatásokat erőteljesen áthatotta a tér-metaforika. Ezt a mozzanatot már az „elhatárolódás” sürgetésére vonatkozó felvetések is magukban rejtették, ám akadtak ennél jóval kifejtettebb, képszerűbb és érzékletesebb megfogalmazások is. Mészáros Tamás például azt javasolta, hogy az „alkotmányos demokrácia fenntartásában érdekeltek” szorítsák „politikai karanténba” a „szélsőjobboldalt”.54 Haraszti

megteremtéseként interpretálta. A rendszert igazán fenyegető, par exellence, valóban aktív tevékenységet az outsiderként kezelt „gyűlölködőknek, kirekesztőknek” tulajdonította (Szent-Iványi 2001a). 53 Csupán néhány szemléletes példa erre a jelenségre. Gerő András erőteljes hasonlóságokat vélt fellelni a Fidesz-kommunikáció és a lenini „pártalapú” gyűlöletbeszéd között (Gerő 2002b). Tamás Gáspár Miklós szerint a MIÉP szeptember 11-ével kapcsolatos kommentárjaiban, illetve a „New York–Tel-Aviv tengelyről” szóló „hagymázas látomásokban” olyan indulatok fejeződnek ki, amelyek voltaképp „Pestet gyűlölik”, „Pestet akarják elpusztítani”, a „Lánchíd felrobbantásáról álmodoznak” (Tamás G.M. 2001). Szász István ugyanezen megnyilvánulások kapcsán úgy fogalmazott, hogy a „MIÉP-vezér” „gyűlölködő eszméi” által kijelölt „magyar út” a „tálibok táborába vezet” (Szász 2001). Lezsák Sándor szerint a baloldali sajtó „gyűlöletbeszéde” a totalitárius tájékoztatási gyakorlat tovább élő változata, a „Rákosi-kor” hazug propagandájának öröksége (Lezsák 2001). 54 Mészáros 2001a.

18


Miklós ugyancsak a szélsőséges politikai szereplőkkel való együttműködés megszakításának lehetőségéről szólva vezette be a „Chiracvonal” elnevezést, amely egyszerre utalt a hivatalban levő köztársasági elnök nevével fémjelezhető és a szerző szerint példaértékű francia belpolitikai történésekre, illetve a Maginot-ról elnevezett egykori védelmi rendszerre.55 A „kiszorítás” és „távoltartás” szükségessége ugyanakkor a jobboldali diskurzusban a számos esetben „antidemokratikusnak”, „diktatórikus örökséget hordozónak” és „szélsőségesnek” minősített baloldali és liberális ellenzékkel kapcsolatban is felmerült. A „demokráciához” mint a politikai „kozmosz” jelölőjéhez ugyanakkor nemcsak tér-, hanem időképzetek is kapcsolódtak. A magyar politikatörténet sajátosságaiból adódóan ennek a „kozmosznak” a keletkezése még jól belátható távolságban húzódott, sőt, az azt megelőző állapot, a mitikus teremtés előtti „sötétség” emléke is elevennek volt mondható. Ezért a magyar demokrácia világához az újdonság, a bevett jelzőként alkalmazott „fiatalság” és, ami témánk szempontjából jóval fontosabb, az érzékelhető végesség és időbeliség asszociációja társult a diskurzusban. Jogállam, hatalommegosztás, politikai pluralizmus „lett” Magyarországon, és ez az annak a belátását is magában hordta, hogy amilyen hosszú ideig reális volt a múltban annak nemléte, ugyanolyan valós egy olyasfajta jövő képe, amelyből mindez hiányzik. A „kozmosz” (vagyis a demokrácia) keletkezése mint a habituális emlékezetben56 élő tapasztalat és a diskurzusban gyakorta felmerülő mitikus témakonstrukció tehát egyfelől előtérbe helyezte a politikai rendszer időbeliségének problémáját. Másfelől viszont a gyűlöletbeszéd jelenségével összekapcsoltan érvényessé tette a „kozmosz” pusztulásával kapcsolatos elképzeléseket, felvetéseket, aggodalmakat. A 2001-es évben a politikai közösség jelentős része valamifajta diszkontinuitást, időbeli törést, szakaszhatárt érzékelt a közéleti események sodrában. Különösen a balliberális pártok politikusai, illetve a kormányzattal szemben erősen kritikus értelmiségiek és publicisták fogalmazták meg a demokrácia „kizökkent idejének” tapasztalatát. Ebben a körben sokan vélték úgy, hogy a jelen történései megszakítják a folyamatok eddigi menetét; hogy más irányt szabnak, másfajta, ismeretlen jövőbe vezetnek vagy épp a múlt visszatérésével fenyegetnek. Ez alatt elsősorban azt értették, hogy a jelenben a demokrácia sorsa annak megfelelően vesz valamilyen irányt, indul el valamelyik lehetséges kimenetel, a továbbélést biztosító jövő vagy a megsemmisülést jelentő

55 Haraszti 56 Gyáni

2001. Gábor kifejezése.


19

múlt felé, hogy a közösség mit kezd a kereteket elnyeléssel fenyegető „káosz” megnyilvánulásával, az egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéddel. Voltak, akik szerint a közéletben korábban elkezdődött negatív változások az új évezred első esztendeje során teljesedtek ki, váltak véglegessé és visszafordíthatatlanná. 2001-ben lett valóban a bőrünkön érezhető, „nyugtalanító valósággá” egy sor, az elmúlt néhány év során polgárjogot nyert, ám „azt megelőzően” egész egyszerűen elképzelhetetlen politikai-diszkurzív gyakorlat; így „a megvetés, a gyűlölet, ember és ember faji megkülönböztetésének folyamatos hirdetése” „a társadalmi nyilvánosságban”.57 Mások nem az egész évet, hanem a 2001-es esztendő egyes konkrét eseményeit, időpontjait jelölték meg a demokratikus „kozmosz” idejét kettéhasító cezúraként. A Szocialista Párt Országos Elnökségének állásfoglalása szerint egy jól megragadható időpontban, vagyis július 25-én zökkent ki az idő, érkezett „fordulóponthoz” a magyar demokrácia.58 A pillanatot itt a MIÉP alelnöke által – az FTC eladása kapcsán – tett és minden korábbi megnyilatkozásnál nyersebben-nyíltabban antiszemitának ítélt kijelentések59 avatták rendkívülivé, emelték ki a többi közül. A szocialisták közleménye szerint az ugyan még tartó, de hamar elillanó „most” az alapos mérlegelés és a határozott cselekvés ideje; késlekedésre, tétovázásra nincs mód. „Ezután” már „késő” lesz, mert a gyűlöletbeszéd hasonló aktusaival a közösség egésze számára veszélyes forgatókönyvek kezdik írni magukat.60 A demokratikus „kozmosz” időbelisége és gyűlöletbeszéd között összefüggést teremtő retorikai konstrukciókban komoly szerephez jutottak a történelmi analógiák. Ezek az elemzés során az argumentációt segítő retorikai eszközökként, nem pedig tudományos státuszú állításokként kezelendőek.61 Az analógiák feladata a jelen zavaros, túl 57 György

2001. Fordulóponton 2001. 59 Lásd Bognár 2001. 60 Másfajta összefüggést körvonalaztak a szeptember 11-e után előállt nemzetközi helyzettel kapcsolatos kommentárok. Ezek jobbára azt hangsúlyozták, hogy az Amerikát ért terrortámadás eseménye hasította ketté a demokratikus „kozmosz(ok)” idejét „eddigre”, és „ez utánra”. A megszólalók tekintélyes része szerint gyűlöletbeszéd, a bűnbakképző, indulatokat szító beszédmód „eddig” talán elnézhető volt, „ezután” azonban, vagyis a szeptember 11-én történtek fényében az ilyesmi minden valószínűség szerint más megítélés alá kell, hogy essen. Erre jó példát szolgáltat Ungvári Tamás írása, aki szerint „a terrortámadás minden eddigi fordulatnál élesebben vetette fel a véleményszabadság határainak újragondolását” (Ungvári 2001). Hasonló gondolatokat vetett papírra Hahner Péter és Gerő András is (Hahner 2001; Gerő 2001). 61 Vö. Nyyssönen 2006; uő 2008. 58 MSZP:

20


közeli és túl formátlan történéseinek elrendezése, strukturálása, értelmezhetővé tétele azáltal, hogy a bizonyos távlatból szemlélt, kanonizált interpretációs sémákkal körülvett múltbeli eseményeket vonunk be a leírásba. A diskurzusban ily módon a két idősík történései között nem teljes megfelelés, azonosság, hanem hasonlóság teremtődik. Ez a hasonlóság azonban, mivel a kiválasztott múltbeli eseménnyel kapcsolatos, széles körben elfogadott tudásra épít, képes (lehet) a felek számára kirajzolni, asszociatív úton megvilágítani az in statu nascendi állapotában levő folyamatok meghatározónak tekintett karakterjegyeit, lényeginek vélt vonásait. A vizsgált diskurzusokban a gyűlöletbeszédtől hangos jelen, vagyis a 2001-es időszak kapcsán a legtöbbször felhozott analógia az 1944-es év volt. Az MSZP elnökségének Bognár László nyilatkozatát elítélő állásfoglalásában az áll, hogy „ilyen” Magyarországon „csak a nyilas uralom alatt és az azt közvetlenül megelőző időszakban fordult elő”.62 A B’nai B’rith Egyesület jogásza által publikált, az uszító megnyilvánulások ügyében tett sikertelen feljelentést követően megjelent terjedelmes, dokumentumokat is tartalmazó írásban a következő olvasható: 2001 nyarán „olyan” felháborító eseménysorozat zajlott, „amilyen” „1944 óta nem történt meg ebben az országban”.63 György Péter évzáró cikkében úgy vélte, sokan az „elmúló év során” „épp olyan hangon beszélhettek magyar állampolgárokról, mint azt legutóbb a nyilas időkben tehették azok, akik a magyar nemzet szemében máig bűnözők”.64 Szabó Zoltán szocialista képviselő egy októberi vitanap során a magyar parlament légkörét bírálta, mondván, hogy ott „lehet leplezetlen náci, nyilas gyűlöletbeszédet tartani”, „lehet olyan szónoklatokat tartani, amelyeket legutóbb – sokáig azt reméltük, utoljára – ’44-ben lehetett”.65 Láthatjuk tehát, hogy a 2001-es interpretációk jó része nem csupán egy demokrácián kívüli, hanem egy demokrácia előtti világ megnyilvánulásaként tételezte a gyűlöletbeszédet. A térbeliség oppozíciós kategóriáinak alkalmazása a körülöttünk ólálkodó és a falakon kívülről leselkedő kártékony erők, míg a történelmi analógiák használata a folyton a jelent kísértő, a jövőt elrabló múlt képét vetítette rá a fogalomkörre. A múlt visszatérésének hipotézise, az eshetőség, hogy újra megtörténhet az, ami már egyszer megtörtént, hogy világunk visszazuhanhat a sötétségbe, konnotatív-asszociatív uszályként kísérte az 1944-es esztendőre

62 MSZP:

Fordulóponton 2001. 2001. 64 György 2001. 65 Szabó Z. 2001. 63 Szeszlér


21

való hivatkozásokat.66 A főként a balliberális szereplőkre jellemző retorika a demokrácia térbeliségének képzeteivel a Fideszt a védművek feladójaként, a kapuk kitárójaként, a „trójai faló” cinikus vagy felelőtlen becipelőjeként láttatta, míg a MIÉP-et a külső „káosz” megtestesítőjeként jelenítette meg. Az időbeliség, a történelmi analógiák bevonása viszont ennél jóval konkrétabb és jóval ijesztőbb képet festett a közélet alakulásáról: az Orbán-kormányt a Horthy-rendszer utolsó éveinek kabinetjeihez, míg a MIÉP-et a Nyilaskeresztes mozgalomhoz közelítette.67 Érdemes végiggondolni a vázolt értelmezési mintákból adódó következtetéseket. Az első megállapítás, ami az eddigiek fényében tehető, hogy a vizsgált időszakban a gyűlöletbeszéd elnevezés egy radikálisemancipatorikus mozgalom társadalomátalakító-szubverzív célokat inverz formában kifejező, angol nyelvű fogalmából egy lényegében állagőrző diskurzus résztvevőinek határképző-minősítő-kiszorító kategóriájává lett. A 2001-es magyar viták ugyanis a demokrácia elvi-intézményi kereteinek féltésével és megvédésével, nem pedig azok megjavításával és kiterjesztésével kapcsolták össze a terminust. Az ekkortájt kialakult értelmezési mintázatok szerint a demokratikus közéletnek, a politikaformálás normál állapotának nem része a fogalommal lefedhető megnyilvánulások köre. Vagy másként a demokrácia – mint rendszer – nem tartalmazza a gyűlöletbeszédet. A konceptualizáció ily módon nem egy a társadalmi kommunikáció számos szegmensében már eleve jelenlévő és a jövőbeni fellépéssel leküzdendő gyakorlatot írt körül (mint a politikai korrektség diskurzusában), hanem a rendszerváltozás időszámításához mérten újonnan felbukkant, korábban nem tapasztalt jelenséget, amit vissza kell szorítani. Ez azonban nem csak annyit jelentett, hogy a politikai közösség egy (viszonylag) kontinuus gyakorlat felszámolása helyett egy (viszonylag) diszkontinuus jelenség elleni védekezésként gondolta el a gyűlöletbeszédhez való viszonyát. A kategória ugyanis a használat mikro- és mezoszintjein jelentkező intencionális és értelmezési eltérések ellenére

66 A két séma keveredve jelent meg abban a megfogalmazásban, amely szerint a 2001ben bekövetkezett „demokrácia elleni támadás” voltaképp az „ősfasizmus” „közbeszédbe” való „visszaengedéséből” adódott (György 2001). 67 Az explicit párhuzam megállapítására lásd például Eörsi 2001. Ugyanakkor említést érdemel, hogy az 1992-es és 1993-as esztendő közéleti vitáiban már számos alkalommal megjelent ez az interpretációs mintázat – annyi eltéréssel persze, hogy a jobboldali szélsőségesekkel cinkosan összekacsintó, de velük szemben legalábbis ellentmondásosan viselkedő „horthysta” kabinet szerepanalógiája akkor az Antall-kormánynak jutott.

22


a politikai diskurzus makroszintjén azonos irányba ható folyamatok kontextusába ágyazódott: az eszménnyé emelt politikai „stabilitás” ellenfogalmává, és így a status quo fenntartásának, megerősítésének és legitimálásának konceptuális eszközévé vált.68 A második megállapítás, hogy a 2001-es vitákban alig esett szó a demokráciát érő kihívás kettősségéről, a gyűlöletbeszéd által előidézett helyzet cselekvést nagyban megnehezítő paradoxitásáról. Kevesen akadtak, akik reflektáltak arra a problémára, hogy mind a fogalom ernyője alá vont megnyilvánulások korlátozás nélküli engedése, mind azok szigorú, restriktív-pönalizáló jellegű kezelése rejthet magában bizonyos veszélyeket a demokráciára nézve.69 A harmadik megállapítás, hogy mivel a vizsgált időszakban a gyűlöletbeszéd a „káosz” képzeteinek jelölőjévé vált, a „politikai káosz” viszont – Szabó Márton koncepcióját elfogadva – az ellenség tematikai ekvivalensének tekinthető,70 ezért az elemzett polémiákban voltaképp a gyűlöletbeszéd mint olyan tételeződött a demokrácia elvont, jelenségszintű ellenségeként. A terjedésével szemben megfogalmazott aggályok helyenként nem is képviselőit, hordozóit állították szembe a rendezettség retorikai konstrukciójával, vagyis a demokratikus „kozmosszal”, hanem egy személytelen, sötét, a közbeszéd résein át beszivárgó, alaktalanul előrenyomuló, már-már mitikus erőt véltek felfedezni a jelenségben.

Források Bencsik András 2001. Válasz Éliás Ádámnak. Magyar Demokrata, 52. szám, 49–50. Bíró Csaba 2001. Globális stabilitás és terror. Népszabadság, szeptember 15. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29.

68 Ennek egyik lehetséges hatása, hogy a társadalmi status quót megkérdőjelező felvetések, a rendszerkritikus, illetve rendszeralternatívákat kereső gondolkodásmód kifejeződései is közel kerülhetnek a fogalom vonatkoztatási köréhez. Így azok az agresszív rendszerellenesség megnyilvánulásaihoz hasonlóan gyanús, sőt illegitim színezetű jelenségekként tételeződhetnek. 69 Hiszen előbbi esetben a „weimarizálódás” eshetőségével, utóbbi esetben pedig bizonyos demokratikus alapjogok csorbításának, és egy ezzel megnyíló „csúszós lejtőn” (slippery slope) való elindulás kockázatával kell szembenéznie a közösségnek. Ezen dilemma megfogalmazása azonban a vizsgált időszakban csupán Sólyom László karácsonyi írásában lelhető fel (Sólyom 2001). 70 Szabó M. 2003, 154.


23

Bodnár Lajos 2001. A gyűlöletbeszédnek reális társadalmi veszélyessége van. Magyar Hírlap, október 11. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. Bogár László 2001a. Napirenden kívüli felszólalás a 2001. szeptember 3-ai ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Bogár László 2001b. Válasz a 2001. szeptember 4-ei ülésnapon „Az ÁPV Rt. múltbeli ügyei” címmel feltett kérdésre. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Bognár László 2001. Nyilatkozat a MIÉP Elnökség „Fradi–Fotex: nemzetellenes tranzakció” című közleményét ismertető 2001. június 25-i sajtótájékoztatón. Idézi Szeszlér, 2001. ÉS, 45. évfolyam, 36. szám, szeptember 7. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 22. Csepeli György 1996. „A gyűlöletbeszéd nem ismeretterjesztés”. Csepeli György szociálpszichológus a Szabó Albert-perről. Pogonyi Lajos interjúja. Népszabadság, március 6. 4. Dessewffy Tibor 2000. Vérszerződés, hűségeskü, ideológiai elköteleződés. Rádai Eszter interjúja. Mozgó Világ, 26. évfolyam, 11. szám, 38–47. Dzindzisz Magdaléna 2001. Kirekesztés egy kerületi lapban. Magyar Hírlap, szeptember 7. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2009. január 14. Erős Ferenc 2001. A gyűlölet tízpercei. Erős Ferenc az alantas indulatok felkorbácsolásáról. Pogonyi Lajos interjúja. Népszabadság, november 12. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Eörsi István 2001. A söpredék buzgósága. Népszabadság, szeptember 8. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Gerő András 2001. Az ördög radikális. Népszabadság, szeptember 15. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Gerő András 2002a. Előadás a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont által január 15-én szervezett nyilvános kerekasztal-beszélgetésen. Az előadás szövegét közli „Gyűlöletbeszéd a magyarországi sajtóban” címmel a Médiakutató 2002. tavaszi száma. Elérhető: www.mediakutato.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Gerő András 2002b. Osztálygyűlöletbeszéd. In Csepeli György – Örkény Antal (szerk.): Gyűlölet és politika. Budapest, Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete – Friedrich Ebert Alapítvány. 58–69. György Péter 2001. Szabadban. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 51–52. szám, december 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Hahner Péter 2001. Amerika mi vagyunk. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 38. szám, szeptember 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Halmai Gábor 2001a. Az ügyészség esete a MIÉP-pel. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 33. szám, augusztus 17. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Halmai Gábor 2001b. Gyűlöletbeszéd és személyiségi jogok. Fundamentum, 3. szám, 105–109. Haraszti Miklós 2001. A szó művészete és a Chirac-vonal. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 46. szám, november 16. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27.

24


Harrach Péter 2001. Felszólalás a 2001. december 12-én rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Kolakowski, Leszek 2001. A demokrácia természetellenessége. Fordította Pályi András. Népszabadság, október 20. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Kolláth György 2001. Serkéből lesz a tetű. Népszabadság, október 11. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 12. Kósáné Kovács Magda 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Kuncze Gábor 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Lengyel László 1999. Respublikát a demokrácia ellenében. Mozgó Világ, 25. évfolyam, 1. szám, 34–40. Lezsák Sándor 2001. Felszólalás a 2001. december 12-én rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Megyesi Gusztáv 2001. Sieg Heil! Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 31. szám, augusztus 3. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 20. Mészáros Tamás 2001a. Hagyjuk magunkat provokálni. Népszava, október 6. 7. Mészáros Tamás 2001b. Ökölbe szorított demokrácia. 168 Óra, 13. évfolyam, 51–52. szám, december 20. 22–23. Molnár Péter 2001a. Gyűlöletbeszéd Magyarországon. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 43. szám, október 26. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 21. Molnár Péter 2001b. Pótcselekvés. Fundamentum, 3. szám, 84–88. MSZP: Fordulóponton a demokrácia 2001. A párt Országos Elnökségének közleménye. Megjelent a Magyar Hírlap szerző megjelölése nélkül közölt „Ügyészség előtt a MIÉP-es uszítás” című tudósításának mellékleteként. Magyar Hírlap, július 28. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2008. november 27. N. n. 2001a. Szalonkép. Elemzés. (Szerző megjelölése nélkül.) Heti Válasz, 1. évfolyam, 6. szám, május 18. 17. N. n. 2001a. A harag papja. (Szerkesztőségi álláspont.) Magyar Hírlap, szeptember 8. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. N. n. 2001b. Gyűlöletbeszéd. (Szerkesztőségi álláspont.) Magyar Hírlap, október 11. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. Nógrádi Gábor 2001. Bajnokká verve. Népszabadság, augusztus 16. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Papp László Tamás 2001. A szabadság ellenségeinek szabadsága. Népszabadság, november 7. 16. Popper Péter 2001. Lélek és erőszak. Népszava, október 8. 7. Ripp Zoltán 2001. Célegyenes, lázgörbe. Mozgó Világ, 27. évfolyam, 5. szám, 3–19. Rogán Antal 2001. Azonnali kérdés a 2001. szeptember 4-ei ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum.


25

Seszták Ágnes 2001. Hogy mi a gyűlöletbeszéd? Azt én döntöm el. Magyar Demokrata, 44. szám, 14. Seszták Ágnes 2002. Egy kultúrnemzet hétköznapjai. Magyar közbeszéd. Magyar Demokrata, 3. szám, 14. Sipos Balázs 2001. Kövér László és a Magyar Demokrata-beliek. Mozgó Világ, 27. évfolyam, 2. szám, 11–19. Sólyom László 2001. Szeretetbeszéd, tiszteletbeszéd. Népszabadság, december 24. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Szabó László Zoltán 2001. Pánik a baloldalon. A baloldali publicisztika egyre inkább radikális fordulatot vesz. Magyar Nemzet, március 30. Elérhető: www.mno.hu. A etöltés időpontja: 2008. március 27. Szabó Zoltán 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Szász István 2001. Harminc nap. Népszava, október 11. 7. Szent-Iványi István 2001a. Jogodban áll gyűlölni. Népszabadság, augusztus 17. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Szent-Iványi István 2001b. Felszólalás a 2001. szeptember 3-ai ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Szeszlér Tibor 2001. „Nem lázítanak, nem ingerelnek”. A B’nai B’rith Első Budapesti Közösség hivatalos levele. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 36. szám, szeptember 7. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 22. Szilágyi Ákos 2001. Kemény demokrácia. Melyik uralmi mód felel meg a magyar életvilágnak? Népszabadság, augusztus 18. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Tamás Gáspár Miklós 2001. A MIÉP betiltása: pro & kontra. Népszabadság, Hétvége, szeptember 1. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Tímár György 2001. A demokrácia deficitje. Népszabadság, szeptember 25. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Ungvári Tamás 2001. Az új janicsárok. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 38. szám, szeptember 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27.

Irodalom Butler, Judith 1997. Excitable Speech: A Politics of the Performative. New York, Routledge. Dieckmann, Walther 2000a. A politikai szavak tartalma. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó– Universitas. 28–52. Dieckmann, Walther 2000b. A politikai kommunikáció stílusai. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó– Universitas. 79–113.

26


Fóti Péter 1997. Technokrata közbeszéd a magyar politikai diskurzusban. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest, Scientia Humana. 195–218. Lasswell, Harold D. 2000a. A hatalom nyelve. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 11–27. Lasswell, Harold D. 2000b. A politikai nyelv stílusa. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 63–78. Nyyssönen, Heino 2006. Time, Political Analogies, and the 1956 Hungarian Revolution. KronoScope, 6:1. Leiden, Koninklije Brill NV. 41–65. Nyyssönen, Heino 2008. 1956 jelentése. A politikai analógiák szerepe a múlt megértésében. Politikatudományi Szemle, 2. szám, 51–68. Pál Gábor 2007. Szólásszabadság, politikai korrektség, hate speech. Gyűlöletbeszéddiskurzusok az Egyesült Államokban. In Boda Zsolt – Kovách Imre – Szoboszlai György (szerk.): Hatalom, közbeszéd, fejlesztéspolitika. Elemzések politikai jelenségekről. Műhelytanulmányok 14. Digitális archívum, 2007/4. MTA Politikai Tudományok Intézete. 15–27. Letölthető: http://www.mtapti.hu/pdf/fiatkut.pdf. Pocock, John G. A. 1981. The Reconstruction of Discourse: Towards the Historiography of Political Though. MLN, 96. évfolyam, 5. szám, Comparative Literature, December. The Johns Hopkins University Press. 959–980. Ricoeur, Paul 1998. Erőszak és nyelv. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest, Jószöveg Műhely. 124–136. Ricoeur, Paul 2000. Politikai nyelv és retorika. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 53–62. Straus, Scott 2007. What is the relationship between Hate Radio and Violence? Rethinking Rwanda’s „Radio Machete”. Politics & Society, 35. évfolyam, 4. szám, 609–637. Szabó Márton 2003. A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest, L’Harmattan. Szabó Márton 2006. A politikai idegen. A politika diszkurzív szereplőinek elméleti értelmezése. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Szűcs Zoltán Gábor 2006. Idő, politika, történelem: Diszkurzív politológiai esettanulmány. In Menyhért Anna – Vaderna Gábor (szerk.): Amihez mindenki ért. Kultúratudományi tanulmányok. Budapest, L’Harmattan Kiadó. 250–273. Szűcs Zoltán Gábor 2009. A rendszerváltozás „antalli” pillanata. A nemzeti történelem szerepe a politikai diskurzusban, 1989–1993. PhD-értekezés. Kézirat.

Az erőszak harsonája, a káosz előőrse

Recommend Documents