AZ ÉN FORRADALMAM 1956 BUDAPEST ITALIA

AZ ÉN FORRADALMAM 1956 BUDAPEST – ITALIA

Plivelic Iván

2006 Október

A mű eredeti olasz címe:

LA MIA RIVOLUZIONE DA BUDAPEST 1956 ALL’ITALIA Este-Edition 2006 ISBN-88-89537-27-2 Copyright © by Iván Plivelic Via Mortara, 89 44100 FERRARA, ITALIA Tel./Fax 0039 - (0)532 – 249729 Mobil: 0039-348-7267757 E-mail: [email protected]

2

Külön köszönettel tartozom feleségemnek, Lisettának, aki az eredeti olasz nyelvű kézirat megfogalmazásakor igen sokat segítet. (Erre szükség is volt, mivel én csak azt hittem magamról, hogy tökéletesen ismerem az olasz nyelvet!) Köszönettel tartozom Giuseppe Moscardini és Italo Verri uraknak is. Mély köszönet Cser Ferenc és Urbán László magyar barátaimnak, akik kisegítettek a fordításban. Emberfeletti türelemmel javították ki a szó és helyesírási hibákat. Az előbbi lehetővé tette, hogy ez megjelenhessen az Interneten.

3

Nem az idő múlik, mi változunk (Madách Imre) Írok a forradalmamról és miként akartam megváltozni, hogyan tudtam egy más emberré válni. Egy olyan forradalom mely fontosabb, mint a fegyveres harcom. Kíváncsi voltam mit fogok érezni, mikor végre hazamegyek harmickét év után. A határon nem éreztem semmi felindulást, nem hívott az anyaföld egy csókra, mintha nem is szülőföldemre érkeznék, hanem egy idegen országba. Gondoltam „immár kihalt belőlem a hazaszeretet, én csak azért jövök, hogy megnézzem hogyan változott a helyzet az óta”. Egy hét Tihanyban, egy másik Budapesten. Minden nyugodt, mintha csupán néhány hónap telt volna el szökésem óta. Egy cigány hegedűs az étteremben rázta meg közönyösségemet, felélesztve a múltat. Könnyes szemmel öleltem, de ez még nem volt Ulisse visszatérése. A Mátyás templomban történt vasárnap, mikor énekelték a fenséges Himnuszt. Nekem nem sikerült. A meghatódottságtól összeszorult torkomból alig jött ki értelmes hang, inkább sírás, mint ének. A végén észrevettem, benedvesítettem lábam alatt a talajt. Végre valahára visszatértem hazámba

4

Átkozott nap «Ez a vége» gondoltam, amíg a másik ágyú felé fordultam. Egy undok sárga felhő emelkedett az ég felé, közben éreztem a kordit fanyar bűzét. A robbanás még egyszer karóbahúzta a máris szétszaggatott füleimet, valami még rosszabb, mint a helyzetünk. Visszatérve gondolataimból, az út túloldalára összpontosítottam figyelmemet, ahol a másik lövegünk volt. Oh, no! Amint eloszlott a füst láttam őket mozdulatlanul, élettelenül. Nem ember fia tudna túlélni egy ilyen robbanást. A bekövetkező halálos csönd még az explóziónál is fülszaggatóbb volt, mintha egy pillanatig elvághattam volna egy késsel… aztán a csatazaj ismét felülmúlta magát. A füst kezdett eloszolni… A földön két mozdulatlan test hever, fegyverüket egy óriás két részre vágta hatalmas baltájával, egyiküknek nyoma sincs, mintha elpárolgott volna. Éppen úgy, mint a kezelők, ki tudja mi lett velük, hová kerültek, talán meghaltak? Villámgyorsan felészleltem, mert most végre tudtam, hogy nem játszadozunk: ezúttal egy ördögien komoly probléma szereplői vagyunk, nekünk kell a Halállal találkoznunk. Undorító bűzös lehelete lebegett a végtelenhosszú úton és mi nem tudtunk kitérni előle. Vége a felkészülésnek, most komoly a játék. Dávid a behemót Góliás ellen, infinitiv elemek a végtelennel szemben. Tiszta Õrültség, nem lehet másképpen értelmezni. De elég a gondolkozásból – folytattam a lövöldözést még néhány pillanatig, a fel perzselt emberi hús hányingeritő bűze teletöltötte a fulladásig a puskaportól már korrodált szegény orrlyukaimat. Egy rettenetes helyzetbe kerültünk. A kihívott óriás muszka most fityogtatta teljes energiáját. Hogy is gondolhattuk ellenállni neki? És mégis, bármennyire őrületes is volt az ideál, de mennyire fenséges, magasztos! Kis hijján sikerült megvívni, de mindenképpen öt napig szembe álltunk vele, habár drága emberélet árán. De ilyen esetekben nem lehet kákán csomót keresgetni, másképpen a forradalmak sohase robbannának ki. Boldog az a nemzet melynek nincsenek hősei! A Nagy Öreg visszahívott a valóságba nyújtván egy másiklövedéket, a fene vigye el, megint fordítva! Míg feldobtam a levegőbe, 5

hogy megforduljon, egy újabb robbanás arra gondolkoztatott, hogy részünkre se maradhatott sok hasznos idő. Folytatni a tűzharcot, amíg lehet, legalább drágán adtuk volna el bőrünket. Nem éreztem félelmet, azidőkben nem tudtam mi az. Annyira belovagoltam magam a hős Siegfried szerepébe, hogy sérthetetlennek éreztem magamat. Ki tudja mit érzet a másik kettő, de maradtak a helyükön. Mi fogta le őket ahelyett, hogy elszökjenek, mint annyi sok más, nem beszélve a Vègetrettegő pincékbe sumálkodókrol. Nem mindenki születik hősnek… vagy őrültnek, mint mi. László bajtársam forgatta a távcsövet, mint egy tibeti imagépet, sajnos fogalma sem volt miképpen működik, lévén ő telefonista. Nagy hiba volt, hogy pont ő ült ott és nem én a szakértő, de már nem volt idő helyet cserélni. Dobáltam be egymás után a lőszert a lövegbe, káromkodva az Öreg felé, mert mindent fordítva ad, és László irányába, mert nem képes egy találatra. Ezek voltak az utolsó két társaim, a többieknek e pillanatba hűlt helye. Nyilvánvalóan hiányzik a Kis C, mindig jelen, ha leányok szállingóznak körülöttünk. Ki tudja hová bujt el? Csak a Jó Isten tudja, miként végződik a csata (de el lehet képzelni), nyilván nem lennék itt leírni mi történt, ha nem ragad be az egyik piszkos lövedékem az ágyúba… de lássuk csak az egészet az elejétől.

6

Előszó Boldog az a nemzet melynek nincsenek mártírjai! (Bertolth Brecht) Saját szándékom ellenére 1956-ban forradalmár lettem! Én, aki mindig békés és politikától mentes voltam, egyszerre csak nálam sokkal magasabb szintű, és számomra nemigen érthető dolgokban találtam magam. Magukkal ragadtak az események, majd ennek sodrában hamarosan én is résztvevőjük lettem, és tevékenységemet a végén az egyik főszereplőként fejeztem be. Ma is csodálkozva nézek vissza akkori magatartásomra, és a korábban nem feltételezett megváltozásomra. Azután ahogy vége lett, hamar visszatértem korábbi saját énembe, mivel az örökké áskálódó, szakállas forradalmár nem illik természetemhez. A tudományok, művészetek és sok más számomra kedves dolog létezik a világban, ami mindezeknél jobban érdekel. Az alábbi írás egy olyan publikálatlan, ismeretlen történet, amely néhány bátor fiatalról szól, akik 5 napig ellenálltak a szovjet hadseregnek és evvel megakadályozták számukra az egyik főútvonal használatát. Ezek a fiatalok 1956. november negyedike és nyolcadika között nem kevés kárt okoztak az elnyomónak Pestszentlőrincen, az Üllői út mentén, amíg a halál nem vetett véget ennek a heroikus ellenállásnak. Tudtommal az 1956-os budapesti harcok e része mind ez ideig sehol nem került nyomtatásban közzétételre. Csupán csak bizonyos idő multán jön rá az ember arra, hogy korszakváltó eseményekben vett részt, vagy legalábbis annak egy kicsinyke részében, és talán érdemes mindezt másokkal is megismertetni.

7

Budapest kerületei Egyike vagyok azon a túlélőknek1 lehet, hogy talán csak az egyetlen, aki egyáltalán képes még leírni, hogy milyen véres események2 is történtek a mi kis csoportunkkal, amely megtisztelt azzal, 1 2

Budapesten születtem 1935. Január 19-én magyar, olasz, német és horvát eredetű családban. Ott éltem 1956. november 27-ig. A lábjegyzeteken kívül érdekesnek tartottam mellékelni néhány “konsziderációt” és emlékeket, melyek előbukkantak az agyamból a hosszú, fáradságos munka alatt. Egy nép nem ragad fegyvert egy dühös indulatért, a felcsapódó lángokat hosszú ideig lappangó, néha évszázados, okok táplálják. Csak a történelem ismeretében lehet megérteni miért is kell fel egy egész nép, nem törődve a velejáró veszélyes következményekkel. Történetemet több egymástól eléggé független részre osztottam, így lehetséges azokat akár más sorrendben is olvasni, nem csak úgy, ahogy azok leírásra kerültek. Az olvasni nem szeretők örömére mindegyikben vannak “átugorható” részek, de biztos vagyok abban, hogy azok sem keveset veszítenek, akik kihagyják, mindezt ebből a különleges szájízű múltból.

8

hogy a vezetőjének választott. Akkori bajtársaim emlékére írom le a küzdelmeinket, élményeinket, pontosan, úgy ahogyan lefolytak, semmit el nem véve, vagy hozzá nem adva a megtörtént valósághoz. Ez az írás nem egy a forradalomról készült tanulmány, arról számos más igen jó munkát írtak. Mindez csupán az én személyes történetem, egy egyéné, aki "alulról" a nép közül látta és élte át az eseményeket. ÍGY HITTEM egészen a múlt évig, amikor felfedeztem, hogy Horváth Miklós említi az én esetemet 1956 Hadikrónikája könyvében! Igaz, elintézi mindössze 17 sorban, kevéske az enyéimhez viszonyítva, de nem is itt a probléma mi J’accuse! kiáltásra kényszerit. Horváth írja: «A XVIII. kerületben — Pestszentlőrincen — november 4-e után több helyen támadást intéztek a szovjet csapatok ellen. A rendőrség tagjai elhagyták az épületet, a felkelők és a lakosság a rendőrség fegyvereit széthordták. 1103 A Béke téren november 4-én nemzetőrök és katonák vegyesen Szántó Farkas Béla főhadnagy, a közeli légvédelmi alakulat tisztje segítségével, majd irányításával a szovjet csapatok bejutásának megakadályozása céljából két légvédelmi löveget helyeztek tüzelőállásba. Erről a helyről tüzet nyitottak egy repülőre, illetve több lövést adtak le földi célokra is. A két lövegre mért erős tűzcsapás miatt november 5-én a közeli temetőbe vonultak vissza. Szántó Béla főhadnagy ezen a helyen is a parancsnokságot átvette, helyettese Forró András főhadnagy lett. A löveggel november 6-án légi célra tüzełtek, november 7-én a szovjet harckocsikkal folytattak tűzharcot. Ezt követően a lövegekkel az iparvasút mellett új tüzelőállásba települtek át. Ezen a helyen a kezelők egy szovjet tehergépkocsit kilőttek. A menekülő szovjet katonákat elfogták. A foglyokat a Bókai János iskolába kisérték, ahol Szántó főhadnagynak átadták őket. A szovjet katonák további sorsa ismeretlen. Később Budapest felől szovjet harckocsik érkeztek, amelyekre a lövegből tüzet Ezek az említett részek keskenyebb méretű oszlopokban "dőlt betűkkel" írottan jól azonosíthatók..

9

nyitottak. A szovjet harckocsik visszalőttek. Forró főhadnagy megsérült és két felkelő az életét vesztette.1104 1104 HL.BKB. B. IV. 056/1958. Szántó Béla fhdgy. és tsai.» Meg kell cáfolnom néhány kijelentését: Lehet, hogy Szántó főhadnagy igazában jelen volt a helyszínen, de én abszolút nem emlékszem, hogy Ő vagy más tiszt engem vezényelt volna. Nem emlékszem Kiss L. Margitra sem, mint ahogyan az a tárgyalás soraiból olvasható a nálam lévő fénymásolaton. Ugyanakkor igazán meglepő, hogy a többtized tanú és vádlottak közül egy sem említ engem. Az is olvasható lesz majd soraimból, hogy a történész által említettekhez képest, mi sokkal több harci feladatot végeztünk el. Szántó Farkas Bélából mindenáron bűnbakot akartak formálni. Jó része a Neki tulajdonított cselekedeteknek az én művem volt; mint például, az emelkedés mögött rejtezkedő oroszok feje fölé lőni, és én kiáltottam “az oroszok, az oroszok”, majd biztosan hozzátéve, míg az ágyún ültem “lőjetek”. Én adtam ki a tüzet elsőnek az orosz teherautóra s csak aztán tüzelt az út másik oldalán levő lövegünk. Én voltam már aznap a megválasztott vezető, amikor elfogtuk a két katonát. Súlyos hibákról olvashatunk a tárgyalás jegyzeteiből, miszerint csak egy tank lőtt volna ránk az utolsó összecsapásnál. Tutsch József, (egy más, általam ismert tárgyaláson) megerősíti emlékemet, hogy 6 tank jött ellenünk. Itt Horváthnak igaza van a számot illetően, de hetedikére teszi azt, mi nyolcadikán történt. Az ágyúkat mi katonák vontattuk ki a Béke térre és nem a civilek. Abszolút érthetetlenül hallgatnak a tárgyaláson a rengeteg halottról a pékség előtt, mikor az oroszok odalőttek. (talán akarattal?) Múlt nyáron véletlenül megismertem egy szemtanút, aki megerősítette leírásomat. Nincs tudomásom két felrobbant tankról (csak megsérültekről), vagy óriási nagy ágyúkról, mint ahogyan állítja egy előkerült forradalmár. Szerintem más helyen látta őket. Végeredményben megfosztanak engem azon hazafias cselekedetektől, melyekkel joggal díszíthetem magamat. A napokban is kitüntettek két honfitársat, mint a „Haza hőseit”. 10

Nem csak kivégezték a szerencsétlen Szántó főhadnagyot, ami visszavonhatatlan, de sokkal rosszabb, hogy senkise tud róla! Szántót 1989-ben rehabilitálták de nem az emlékét: ott sárgul a Hadtörténeti Múzeum alagsorában egy elfelejtett tárgyalás soraiban. Ha nem megyek el én kibányászni, valószínűleg a Nemzet sohase tudott volna hősiességéről és érdemetlen haláláról. Miként ölték meg, mennyire kínozták, nem derül ki a papírokból, és ha nem igyekszünk azokat nyilvánosságra hozni, néhány évtized után csupán por marad, és senkise tud Róla. Jellemző a mai helyzetre, hogy úgy Szántó, mint én, hiányzunk az 56-os Intézet honlapjáról, pedig ennek kellene a forradalmárokkal foglalkozni. Nyilvánvalóan Részükre csak “bizonyos típusú” forradalmárok érdemlik meg ezt a megtisztelést mi egy fillérbe se kerülne. De hát az igazi rehabilitáció Magyarországon még a jövő titka. Igazán elérkezett ideje, hogy közel negyvenévi emésztés után megírjam emlékeimet! Az ötvenhatos forradalomról ezen emlékiratot véglegesnek mondani, egyet jelent a hazugsággal, egy ilyen nagyméretű eseményről mindig nehéz egy végletes következtetést levonni, még akkor is, ha annak csak szemlélője az ember, de még annál is nehezebb, ha részt is vett benne. Hetvenegy éves fejjel másképpen gondolkozik az ember, mint mikor 21 évesen közvetlenül akkor, amikor a végzetes behatások alatt volt. Valószínű, hogy néhány év múlva is változna a kézirat, különösképpen, ha időközben újabb tragikus események történnének meg, mint például szülőhazám ismételt inváziója. “Elképzelhetetlen!” válaszolna egy bárgyú személy nem tudván, hogy mennyire látszólagos egy pillanatnyi biztonságérzet. A valóságban minden rossz megeshet, és én is félek attól, hogy meg is fog esni. A történelem mindig tanít valamire. Aki jóhiszemű, tájékozatlan és együgyűen hirdeti, hogy “ennél rosszabb már nem lehet”, az jobban tenné ha tanulmányozná múltunkat, és a jelenünket is a nagyvilágban. A pokoli mélységnek nincs feneke, és aki erre nem ügyel, az könnyen abba bele is esik. Talán nemrégen még nem úgy nézett ki, hogy a Szovjetunió levetette a farkasbőrét? A berlini fal lebontása után egy örült azt írta, hogy “immár vége van a Történelemnek!” és már semmi komoly, drámai esemény nem következhet be, mert "már mindannyian barátok, testvérek leszünk és 11

senki sem keresi a másik kárát.” De sajnos ez nem így van!3 A tankok még mindig az oroszok minden bajra kedvenc gyógyszerei, és nem volt elég eltüntetni Dzserzsinszky szobrát, hogy ezután már higgyünk az Általános Egyetértés elérésében. Ha a demokráciák elleni bizonyos akciók pillanatnyilag nincsenek is soron, a véleményem szerint, a „Gonoszság Birodalma4” jelenlegi egészségi állapotának betudatható, bűzös leheletet előbb utóbb megint fogjuk érezni. Saját magamat is beleringattam abba az illúzióba, hogy most már minden rendben lesz. De ez sajnos ez nem igaz. Most már látom, hogy ez nem így van! Sohasem lesz vége! A Gonoszság él, a Gonoszság létezik! Ma már képes vagyok megérteni az orosz imperializmus politikai és gazdasági téren vaskézzel követett logikáját, de vele biztosan nem értek egyet. Soha nem gyűlöltem azokat a szegény, mészárszékre küldött muszkákat, aki ellen harcoltam, de nem bocsátok meg annak, aki őket ide küldte. Ha megbocsátok ezeknek a szegény becsapott harcosoknak, (ők is csak egy leigázott néphez tartoznak,) akkor sem tudom feladni a magyar árulókkal szembeni ellenszenvemet. Ez a gyáva “Quisling” népség, aki saját önző érdekeiért eladta hazánkat az idegennek, nem érdemel sem elismerést, sem megbocsátást. Nagyon nehéz vezetőjükről, Kádár Jánosról véleményt alkotni, aki először elárulta a forradalmat és saját kommunista barátait is, de aki azután lassan elvezette az országot egy “emberi szocializmus” területe felé. Amennyire persze az a saját természetétől korlátozottan egyáltalán “emberi” lehet. Ki tudja megmondani azt, hogy ezen erénye egyáltalán kompenzálja-e azt a számtalan galádságot amit ez a történelem egyik legszomorúbb alakja elkövetett? Pár nevet megváltoztattam, de csak a tisztelet, és nem a szikároktól való félelem miatt. Remélném már elmúlt az ilyen dögök ideje.

3

Csecsenföld, volt Jugoszlávia, az Ikrek, Afganisztán, Irak, Irán stb. és a közelkeleti puskaporraktár megcáfolja a jóslatot. 4 Reagan amerikai elnök hívta így a Szovjetuniót.

12

Amint múlik az idő, mindinkább érzem mennyire becsaptak minket, avagy folytatják a becsapásnak tűnő kijelentéseket: Ha Eisenhower tényleg nem akart katonailag beavatkozni mellettünk, akkor mi célra gyűjtötte össze Idegen Légióban azt az ötezer fiatal magyart? És abszolút szükséges volt Bohlen nagykövetet avval az üzenettel küldeni a szovjetekhez, hogy „Az Egyesült Államok nem nézik jó szemmel olyan országot amely nem barátja a Kádár János Szovjetuniónak?5 Míg az amerikaiak csak az izmos fiatalokat akarták bevándoroltatni, addig a szegény Slezák Lajos professzort még 1959-ig hagyták sanyarogni a Pontecagnanó-i menekült táborban. Ugyanakkor hízelegtek az értelmiségieknek, engem egész 1963. elejéig zsebpénzeltek csak azért, hogy maradjak a bevándorlási listán. Otthon is mintha folytatnák az emlékhamisítást: Győrkei Jenő, az orosz támadás vezetőjének Malasenkó tábornoknak „munkatársa” és Horváth Miklós Szovjet katonai Intervenció 1956 könyvükben kifejezetten lecsökkentik a veszteségeket. Szerintük Budapesten mindössze 2000 halott lett volna, ellentétben mindazzal. amit eddig több helyről tudtunk: 25 ezertől kezdve van aki 60 ezret is tudósít. Még nevetségesebbek az orosz veszteségek. Litván már 2600 halottról ír, meg 14 harckocsi és önjáró rohamlöveg, 9 páncélozott szállító jármű, 13 löveg, 4 BM-13 sorozatvető, 6 légvédelmi ágyú, 45 golyószóró, 31 gépkocsi, 5 motorkerékpár, csupán egy utcán Cser Ferenc barátom kiégett tankokból többet látott. Evvel igyekeznek lekicsinyíteni a Forradalom jelentőségét és az áldozatokat. Az 50.000 tönkretett lakást sem említik. Ajánlom ezt az emlékiratot a családomnak abban a reményben, hogy talán ez által is jobban megismernek.

5

Pongrátz Corvin köz c. könyvére hivatkozom, p.: 21- 23.

13

1. AZ ÉN FELÉBREDÉSEM 1956. október 24. Szituáció Kitört a forradalom Budapesten. Jóformán teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól. Nincs rádió, nincsenek újságok, nincs kimenő, szabadság, ezért nem értem rögtön miről is van egyáltalán szó. Ezekben a napokban töltöm le az első évet a katonaságnál.

A légelhárító kaszárnya Pestszentlőrincen A Pestszentlőrinci 2960 ezred légelhárító kaszárnyában vagyok már 3 hónapja. Akkor már három hónapja gyakoroltam az ezredírnoki szakmát, adminisztráltam kb. 1100 katonát Budapest keleti oldalán félkörben 9 légelhárító ütegbe szétosztva őket. Mindegyik fel volt szerelve 8 darab 85 mm-es ágyúval, távmérővel és a LEKnek nevezett kezdetleges radarral. A Vörös Hadsereg útján, ma ismét Üllői út, három nagy épület a kaszárnyánk, a térképen, a bal sarkon látható az el85 mm-es légelhárító ágyú ső, úgymint a repülőtér is, és a parasztháznak álcázott betonépület a privátházak között a radar és tűzparancsnokság részére. Az előző kilenc hónapot a 2-es számú 14

ütegnél, Pestszentimrén szenvedtem át, más száz emberrel egyetemben, a katonákat és a tiszteket is beleszámítva.

Pestszentlőrinc, ahol az események lejátszódtak Október 23.-án a kaszárnyában voltam.

Felébredek én is Az elején, épp úgy, mint katonatársaim legnagyobb része szinte észre se vettem miről van szó. Abszolút nem gondoltam volna valami nagy F betűvel irt Forradalomra. Legfeljebb csak egy kis felfordulásra számíthattam, ámbár már ez is elképzelhetetlen volt egy ilyen rendszerben. Abszurdum! “A demokráciában a nép az úr, tehát nincs értelme a forradalomnak.” Ki ellen is kellene fegyvert ragadni? A nép ellen? Soha! Elvileg is lehetetlen, de gyakorlatilag még inkább. Van titkos rendőrség és még a rendszer szempontjából kevésbé megbízható hagyományos rendőrségtől is tartani kell. Ellenségnek nyoma sincs, mert azt már régen eltették a hűvösre, vagy esetleg láb alól, a legjobb esetben 15

disszidált arra az elkorcsosult Nyugatra. Az ellenzék se járt jobban, mert a nép ellenségei már régen semlegesítve lettek. Mindenesetre akármiféle, akár öngyilkossághoz vezető kezdeményezést is már a csírájában meg fékezte a rendőrség és az ÁVÓ. Ez utóbbi elvileg titkos ugyan de nem túlságosan, vagyis mindenki fél tőle. Ezen felül vannak még más titokzatos erők is. Ellenük kész hülyeség lenne bármit is kezdeményezni. Ráadásul puszta kézzel? Tiszta őrület, egyszerűen elképzelhetetlen! Az évtizedes, agyunkba vésett politikai doktrína, meghozta várt eredményét, főképpen mióta egy éve már remeteszerűen be vagyunk zárva6 a kaszárnyába. Nem csoda, hogy az elején nem értettünk az egészből semmit sem, azt sem tudtuk egyáltalán miről is van szó. Begyepesedett agyunk, csak sajátmagunk kis érdekeit tartotta szem előtt, azt hogy nehogy megbetegedjünk, Isten mentsen az influenzától! Így nem volt sem idő sem energia arra, hogy elemezzünk minden kis jelentéktelen jelet ami kívülről esetleg mégis bejutott hozzánk. Túlzottan el voltunk zárva külvilágtól. (Nem úgy mint a nyugaton levő katonák.) Itt a propaganda beleverte a fejünkbe a révületet, elhomályosította az agyunkat. Pontosan úgy, ahogyan azt Ők akarták! Még a mellékhelységek nedves magányában sem mertünk a rendszer ellen gondolkozni, így hát nem is vettük azt észre, hogy ütött az utolsó órája. Egy új korszak születésének lehettünk volna szemtanúi, ha azt egyáltalán észrevettük volna. A romboló folyamat már aláásta a rendszer alapjait, de ekkor mi még mindig azt hittük, hogy az most van a csúcson. A kommunista rendszer örökkévalónak látszott! Tehát teljesen tudatlanok voltunk, elfeledve, hogy ha csak titokban is, de nem régen ünnepeltünk arra emelve poharainkat, hogy végre meghalt a gyűlölt Sztálin! Ez akkor csak epizódnak mutatkozott, nem egy korszakváltozásnak. Ez pedig mindezek ellenére mégis bekövetkezett. Valahol a távoli hideg térben egy ember elhatározta, hogy lerombolja a tirannus nimbuszát.7 Ritkán ismeri fel rögtön az ember, hogy nagy pillanatokat él át. Budapesten az elején mindenki úgy gondolta, hogy “csak egy kis lövöldözésről volt szó”. Valójában pedig a „Gonosz Hatalma” kezdett 6

Ha jól emlékszem még telefon se volt a legénység részére a kaszárnyában. A tiszteket kivéve újságokat sem láttunk. 7 Igen keveset tudtunk Hruscsovról és a XX-ik Kongresszus felvilágosításairól.

16

meginogni, és egy új világrend kezdett megszületni. Kevesen vették észre, hogy valójában mi is van születőben, és mi az, ami haldoklik. Ismételten kijelentem, én nem a Forradalom történetéről írok, hanem csak arról, ami velem akkor történt. Kérem, ne akarjanak tőlem abszolút pontos adatokat, a számos szakirodalom erről rengeteg információt tartalmaz. Ezekből néhányat a lábjegyzetekbe beiktattam. Magam részéről csak azt írom le, amire még ennyi idő után is pontosan emlékezem. Adminisztrációs tevékenykedésem miatt kivételes bejárásom volt az egyetlen rádiókészülék kis szobácskájába is, ahol egy bús fiatal politikai tiszt kétkedve hallgatta a meglepő híreket. Nem tudta, hogy továbbadja-e vagy sem a hangHruscsov a nagy kulák szórókon keresztül a legénységnek. Magam se hittem azt, hogy valami komoly dologról lenne szó, tehát lementem a sánta Őri segédemmel együtt, hogy együnk egy jó levest a menzán. A vezetők nem tudták pontosan mi is történik, de azért a biztonság kedvéért, teljesen megszüntették a szabadkimenőket, és így mindannyian bent maradtunk a kaszárnyában. Lefekvéskor még nem tudtuk, hogy fejünk felett a világ már megváltozóban van.

Október 24 Emlékszem, késő délután megjelentek az úgynevezett huligánok a kaszárnya előtt: a bentlévőkkel szerettek volna beszélni, de az őrség elutasította őket. A hivatalomból hallottam a nagy murit, de nem tudtam kivenni mit is beszélnek, amikor is a számomra sokkal ért17

hetőbb lövöldözések váltották fel a veszekedő hangokat. Úristen, mi a csuda történik? Nem értettem az egész bulit, kik ezek, mit akarnak? - Nyavalyás dögök, betörők, közönséges tolvajok! - volt az egyik bajtársunk hízelgő véleménye. Ő, az igazság kedvéért, mint többen mások is, akkor még hitt a rendszerben. Ilyenek is voltak. Akkor! Mint az örült Szabó hadnagy, aki otthagyta szép állását a MOM-ban, mert “a haza hívta őt”. Képzelhető, pont őrá volt szükség! Senki sem mert ellentmondani, ez ugyanis olyan merészség lett volna, mintha valaki az Inkvizíció alatt azt állította volna, hogy “a boszorkányok nem léteznek”. Ajánlatos volt csendben, magunkban tartani a véleményünket. Már akinek volt véleménye. Ez pedig minden rendszerben általában megtörténik. Már sötétedik. Egy kézigránát robbanását hallani: mi történik? Néhány puskalövés, káromkodás. A nem hívott vendégek visszavonulnak. Mondanám, hogy mindennek vége van. - Csak néhány huligán nyavalygott itt - volt az elsietett vélemény, Túlzottan is elsietett! Az emlékek mára már kissé összekuszálódtak, talán azért, mert az egész dolog nem igazán érdekelt engem. Valóban, valamiféle bűnözők világából való esetre gondolt az ember. Nem is emlékszem tisztán, hogy amit írok, az első vagy második éjszakán történt-e meg. De ki is firtatná ma már ezt? Szerintem az a fontos, hogy az igazságot írjam le, nem handabandát, vagy kitalálást. Csak ennyit! Látom, amint bandukolok a sötétben az őrjárattal. Váltásra mentünk. Az utolsó voltam a sorban, egyszerre csak úgy elhúztam a puskám ravaszát, viccből, le se vettem a vállamról. Elugrottak mind mintha az Mennykő csapott volna beléjük. - Ki az Isten lőtt? - nyögi a megijedt szakaszvezető. Mulattat a felfordulás, kell egy kis mozgalom. Nem sokáig fogok mulatni! Otthagynak a sötétségben, járkálok fel és alá a katonai hagyományoknak megfelelően. “ Tökéletes őr vagyok.” Bensőm megszólal, hogy a feladatomtól távol valami érdekes dolog van kialakulóban. Itt felejtettek, míg ott ők intézik a világváltozást, én meg itt állok a sarkon, hogy a fene egye meg! Vagy talán csak ők is csak szórakoznak, mint én az előbb? Nem tűnik valószínűnek, de nincs jobb ötletem, megint 18

elsütöm a muskétát. Egy kis kupi mindig jó. Még röhögök vidáman mikor valaki a közelben eldurrant egy kézigránátot is, nem árt az senkinek, tudjuk jól. A kupi óriásira nő, és most már kezdek én is egy kicsit aggódni, engem az ellenfényben jól lehet látni. Ez így tiszta őrület, csak nem én fogom ennek a csatának a levét meginni? Csak tudnám, komoly-e a dolog vagy bohóckodás az egész. Élvezem a dolgot, de egyben aggódok is. Micsoda éjszaka ez! Növelem a zűrzavart egy rettentő “Állj ki az?” kiáltással. Később hallottam, az ügyeletes tiszt 300 méternyire tőlem álmából felugrott az üvöltésemre. “Micsoda nagy hang lett ellopva az operaházból!” Magam részéről legfőképp azt tartottam fontosnak, hogy ne lőjenek ki, mint Tomori lovát. Tiszta őrület ez így az őröket szem elé állítani, mintha csak arra szolgálnának, hogy céltábla legyen a rájuk lövő ellenségeknek! Leváltás után ideje volt otthagyni a társaságot, úgy mint Szent Pál az oláhokat. Célszerűnek látszott az irodámban elbújni a szem elől, ámbár ennek is volt veszélye, az ablakok a főbejáratra néztek, ahol az izgága látogatók a felfordulást állandósították. A lárma kifejezetten aggasztó, szerencsére még senkise lőtt felénk, de még csak az hiányozna! “A legbiztosabb hely a földön van!” biztattam saját magamat, elfoglalva tüstént a parkettet. Gondolatban hálás voltam Szakács főhadnagynak, mivel most hasznomra lett a sok munkával kimosott, kifestett, kiviaszolt padlózat. Éppen csak egy párna hiányzott a boldogságomhoz. Azt is megoldottam: kiderült, hogy a sisakban nagyon jól lehet aludni, puha belül, pont a helyes magasságban tartja fejemet és engedelmesen követi, amikor igyekszem csontos oldalbordámat jobbról balra átforgatni a kemény padlón. Majdnem szabadalmat lehetne kérni e felfedezésért. Időközben aztán a muri egyre nőtt, és most már a puskalövések a menedékem felé is kezdtek szálingózni. “Oh, ennek itt rossz vége lesz!” mondtam miközben Tibor megjelent a helyszínen. Remegett, mint egy “hulló falevél”, annyira meg volt ijedve. Szerinte pillanatokon belül megtámadják a kaszárnyánkat is. A támadók a közvélemény szerint börtöntöltelékek és huligánok, félelmetes egyének. Nincs okunk mást hinni, tehát felkészülünk a védelemre. 19

- Rossz helyzetben vagyunk, ezek perceken belül áttörnek a kerítésen, és aztán feljönnek ide is. Mit csinálunk? - Fogalmam sincs, itt az irodában nem tudunk védekezni, a tiédnek három bejárata is van, az enyém is igen közel van a lépcsőházhoz, veszélyes - talán a legjobb a folyosó végén, a vécéknél, - ott biztosabb. Rögtön átköltözünk az illatos helységekbe puskával, lőszerekkel. A folyosón ég a villany, ha valaki feljön a lépcsőn, akkor meglátjuk, le is lőhetjük ha kell. Drágán adjuk majd az irhánkat. Egyetlen igazi rizikó, ha valaki egy kézigránátot gurít ide. Arra igazán nincs orvosság. - Ahogy bedugja fejét a muki, lelövöm - henceg Tibor, de ismerve a típust, kétkedek benne. Tény az, hogy az ellenfényben érkező egyén biztos célpont, de biztos az is, hogy mi is cudar helyzetbe kerültünk. Ha ezek az üvöltözők betörnek akkor fel is jönnek, akkor az hétszentség hogy baj lesz. Rájuk lőni visszás dolog, mert még azt hiszik, hogy mi a rendszert támogatjuk, és emiatt kicsinálnak! Néhány óra a hideg kövezeten nem ad tanácsot, nem jön senki, élvezzük a helység párolgó aromáit egész hajnalig, amikor holtfáradtan lemegyünk valami kaját keresni. Pillanatnyilag a zűrzavar elcsendesedett, de lehetetlen kitalálni, hogy fog-e folytatódni, avagy vége van a lövöldözésnek. Látom közben, hogy az őröket megkettőzték. Szegény fiúk, kívülről nézve milyen szép céltáblák! Visszamegyek a politikai tiszthez, aki ott vacakol a rádióval. Az adó még mindig szorosan a rendszer kezében van. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy valóban csak egy kis csetepatéról van szó, és esze ágába se jutna valakinek az a gondolat, hogy itt a rendszert fenyegetné valaki, vagy valamilyen mozgalom. De azért furcsa, hogy a kommunista rádió még mindig úgy követeli, hogy “a huligánok adják meg magukat, hogy tegyék le a fegyvert, stb., stb.” A figyelmes szemlélő azért mindebből arra következtetne, hogy azért talán mégse csak egy olyan kis buta pofozkodásról van szó, mint ahogy azt a rádió szeretné beadni a tájékozatlan hallgatóknak. Inkább valamilyen nagyobb méretű eseményt sejtene az ember. Különben a rendőrség már régen felszámolta volna az egészet. Figyelemreméltó a tiszt viselkedése. Nem kommentál már semmit a rendszer javára. Tegnap este még annyit beszélt, de most hallgat. Talán tud valamiről? 20

“Méltányos eljárást kapnak a rendzavarók, nem bosszúállást” ígéri Gerő a rádióban, de még mindig, ismételten követeli a fegyverek letételét. Fegyverek? Csak nem bolondultunk meg egyszerre! Itt a kaszárnyában nem értünk semmit a buliból. Kivéve azt, hogy állandóan megismételi a felszólítását. Gondolom, ha lett volna eredménye, már régen abba hagyta volna! Nyugalom és csigavér, talán még az este leszállta előtt megvilágosodik a helyzet, és megtudjuk kik is ezek a rendbontók, és mit is akarnak. Miféle “felvilágosítás” jöhetne a kormánytól? Csak Gerő Ernő egyféle típusú, aminek színunalomig ismerjük már a melódiáját: "a nép, a nép győzelme”, a szocializmus dicsőítése, no meg a szokásos „háborúra uszító imperialisták a láncos kutyájukkal együtt (azaz Tito), az egyház talpnyalói” és így tovább... „A nagy szovjet testvérállam érdekei és a baráti országoknak nyújtott segítsége, védelme." – A rengeteg duma, ami már a könyökünkön jön ki, és elbódítja az embert, egyhangúan ismétlődik. Ily módon a rendszer eléri célját, és a nép el van kábítva. A mese ugyanaz amióta hatalomra kerültek. Érdekes: annyira belénk sulykolták a rendszer jelszavait, hogy még ma is, hoszszú évtizedek után, se tudok tőlük teljesen megszabadulni, (különösképpen, és ez az, ami tényleg röhejes, ma már inkább olaszul, mint az anyanyelvemen. Úgy látszik sokszor lefordítottam őket, vagy ez talán az igen erős olasz kommunista párt hatása lenne?) Most is, ahogy írok, ezen idők gondolatára összeszorul a belsőm. Néhány szokást nehéz elhagyni. Így például képtelen vagyok ételt a tányéron otthagyni. Minden áron megeszem, még ha 21

rosszul is leszek tőle, de az ételt nem szabad hagyni kárba veszni! A sötét időkben mindig keveset és rosszul ettünk. Az üzletekben kevés és drága volt az élelmiszer. A központosított termelés igen lecsökkent, a túlságosan bürokratizált irányítási módszerek miatt. A kolhozokba kényszeríttet parasztok keveset termeltek, az állami gazdaságok még kevesebbet. Mindennek a fő oka az új vezetőkben keresendő, akik nem képességeikért, hanem politikai beállítottságuk, megbízhatóságuk miatt kerültek a szervezetek élére. Semmi sem ösztönözte őket a színvonaluk alacsony voltának megemelésére. Teljes értelmiségi generációkat tettek el láb alól. Még a legjobb esetben is olyan helyzetbe kerültek, hogy többé már nem volt lehetőségük, tudásuk szerint működni. Nem mindig volt ez így. Nem a háború okozta mindezt az elképzelhetetlen sanyarúságot. A háború után, a harcok befejeztével azonnal, hihetetlen fellendülést a gazdasági, a politikai és a szellemi élet. Már 1946-ban megszűnt az élelmiszerhiány, emiatt és 1948-ban nem hittünk fülünknek mikor a londoni olimpiáról közvetítették, hogy "kevés az élelmiszer a sportolóknak." Nálunk megvolt minden, míg aztán 1950-ben elkezdődött a vörös szezon, és eltűnt minden, ami jó volt, azaz, átvette a Szovjetunió.8 Még ma is ingerülten emlékezem a nyavalyás álszent Boldizsár Ivánra, aki lihegve mondta be nagy örömmel a rádióban, hogy “Pekingben magyar vajat látott!” A guta ütné meg, inkább itthon látta volna! Hiányzott a vaj, és a tej is, de sok más tápanyag is láthatatlanná vált. Mint katona önként majdnem minden nap mosogatásra vállalkoztam, csak azért, hogy egy pohár tejet tudjak inni érte! Nyolcvan alumíniumtányért 25 liter vízben egy pohár tejért!

8

A Rendszer aztán beszüntette az 1848-as emlékünnepet is - úgy látszik zavarta a magyar-orosz barátságot, talán emlékeztetett rá, hogy ők tiporták le a magyar szabadságharcot.

22

Kicsit eltértem a tárgytól, még az lesz a vége, hogy a kommunizmusról fogok egy tanulmányt írni és nem az a saját dolgaimról. Hol is tartottunk? A forradalomban voltunk, de a tudtunkon kívül. Úgy látszott, hogy csak egy kis handabandázásról van szó. Annyira belénk oltották a kommunista hitet, hogy a kintiekkel való bármiféle érintkezés mindenkinek teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Mi közünk is lett volna azokhoz a ronda, ismeretlen, visszataszító figurákhoz? Lázadók voltak, és bár azt meg kell hagyni, nagyon merészek voltak, és igen bátran viselkedtek. Ezek az emberek voltak azok, akik mertek a rendszerrel szembeszállni, és kockáztatták saját magukat, talán egy emberibb életért,9 vagy talán csak egy darab kenyérért. Közöttük voltak azok is, akik azt remélték, hogy még megpillanthatják egy rokonukat a sok ezer bebörtönözött vagy munkatáborba hurcolt fogoly között. Legtöbbjüknek esetleg csak egy, a szükségeset meghaladó szó volt a bűne.10 Mások szerették volna felvenni a kapcsolatot nyugaton élő rokonaikkal, de ez abban az időben veszélyes, eltitkolni való volt. Magam is elhallgattam Gyula bácsit, apukám unokatestvérét Hollandiában, és csak már Ausztriából írtam neki 1956-ban az első levelet. A kommunista időkben még édesapám mesterségét is szégyelleni kellett, így lett díszlettervezőből “díszletfestő munkás”. Másképpen nem tudtam volna a technikumba beiratkozni. Kedves, ugye?

Október 25. reggel 9

Példaszerű az esetem a gyanakvó időkre: szerettem volna előfizetni a keletNémetországban nyomtatott "DU" nevű fényképész folyóiratra (a műszaki könyvtárban ismertem meg a körúton). Felhívtak a Sztálin úton ez első emeletre és ott hosszú ideig faggattak, hogy "miért is akarom, mit akarok kezdeni vele." A "baráti ország" termékében se bíztak, és így aztán semmi se lett a dologból. 10 Majdnem kidobtak a Vegyipari Technikumból mert kölcsönadtam egy szőke leánynak egy Vaszary regényt. Kiderült, hogy az apja párttitkár, hát nagy felhajtást csinált. Kijött a bizottság a minisztériumból, kihallgatni. Csak egy aláírt kijelentés mentett meg, amiben megvallottam a bűnömet. Még veszélyesebb volt az eset, amikor a besúgó Bakuc feljelentett, amit véletlenül kimondottam a sötétkamrában: "amikor majd megjönnek az angolok". Mindkét esetben tisztességes, becsületes tanáraim mentettek meg.

23

Néhány civil ismét jelentkezik a laktanya bejáratánál. Szeretnének beszélni a katonákkal. Szeretnék “felvilágosítani” őket. Be akarnak vonni minket, ránk nem tartozó dolgokba. Szó sem lehet róla, mi semlegesek vagyunk, vagyis nem lázadozunk, arra esküdtünk fel. A parancsnokság ebben megrendíthetetlen, tehát tilt akármiféle érintkezést “azokkal”. A parancs: “el kell távolítani őket, ha szükséges, akár a fegyverrel is”. Az igazság kedvéért, ezek a lerobbant kinézetű alakok, piszkos pofájukkal nemigen vonzanak bármiféle kapcsolat felvételére, így nekünk, a tiszta katonáknak úgy tűnik “nem sokat veszíthetünk, ha nem beszélünk velük.” Valójában kívül már több katona szimpatizált a követelőkkel de erről mi nem tudtunk11. Estefelé újabb felfordulások miatt megkettőztük az őrséget, de mindezen túl nem emlékszem más, említésre méltó eseményre. Talán minden hamarosan visszakerül a normális kerékvágásba, - legalábbis ezt úgy reméltük. Csak ezt kívántuk, és a kormánnyal szemben egy igazán ellenséges gondolat akkor még nem merült fel agyunkban. Ez a rendszer akkoriban még örökkévalónak látszott. A rádió állandóan a fegyverek letételét, és a rend helyreállítását követelte. Az ultimátum időpontját ismételten eltolták, amiből aztán fakadt a gyanú, hogy a zendülés talán jóval nagyobb méretű, mint ahogy azt a kormány állítja? “Ha csak tényleg néhány huligánról és börtöntöltelékekről van szó, hogyan lehetséges az, hogy az ÁVH és a rendőrség még mindig nem tudott elbánni velük?” Már a levegőben voltak ezek a néma kérdések, de a szájak még zárva maradtak. Még nagyon be voltunk etetve!

Október 25.-én, késő délután Homályos emlékek. Üvöltve rohan be a fegyverműves hadnagy: 11

A laktanya előtt ment éppen autón Gaál Ferenc, egy fiatal tiszt családjával, amikor leállították a felkelők, mondva “szakítsd le már azt a vörös csillagot a sapkádról”. Meglepődve engedelmeskedett és utána közéjük állva felajánlotta a mi laktanyánknak segítségét az oroszok ellen! Nem fogadták el, s akkor elment velük barikádokat emelni. [David Irving, "Ungheria 1956, la rivolta di Budapest" Uprising, 1981]

24

- Gyilkosok, megátkozott gyilkosok, gazemberek! - teljesen magán kívül volt. - A Parlamentnél valaki felülről elkezdett lőni, azt hiszem a szemben levő ház tetejéről. Aztán egyszerre világvége lett, lőttek minden irányból, üvöltve hullottak az emberek a fájdalomtól, a többiek meg menekülve taposták őket. Sohase hittem volna, hogy ilyen képet látok a saját szememmel! Mindenütt vér, sok vér. Amíg csak ellátni, szerencsétlen sebesültek vonszolták magukat a síkos kövezeten, úgy igyekeztek elmenekülni onnan. - De ki volt az, aki lőtt és miért? - Hiábavalóan kérdez- David Irving olasz nyelvű könyvének borítója tük, nem tudott más semmi pontosabbat. Vagy már ez is bűnnek számit?- Százszámra feküdtek a halottak. A sebesültekről ne is beszéljünk, egy igazi tömeg. Láttam több tankot és harckocsit is, de igazában nem tudom kik voltak, tudjátok majd ugyanaz a felszerelésünk, így könnyű összetéveszteni. Csak azt tudom, hogy a golyók mindenfelől röpködtek, úgy nézett ki, mint a “mindenki mindenki ellen”. Amíg csak ellátni, szerencsétlen sebesültek vonszolták magukat a síkos kövezeten, úgy igyekeztek elmenekülni onnan. Rettenetes volt, el kellett jönnöm onnan, már hányingerem volt a látványtól. Túlzásnak tetszett az egész, pedig ahogy későbben megtanultuk, teljesen igaz volt. Ki mert a népre lőni? Az ember agya nem tudta felfogni. Miért a tömegre, amelynek nincs más bűne, minthogy Imre bácsit (Nagy Imrét) szerette volna hallani? Vagy már ez is bűnnek számit? Csendesen visszavonultunk, mindenki a saját vackába. Egy újabb támadás lehetősége még ott volt este a levegőben, bár már kevésbé valószínű. Mint katonák, mi igencsak furcsa helyzetben 25

találtuk magunkat. Bezárkózva a kaszárnyába, külső hírek hiányában, a tüntetők számára olyanok voltunk, mintha mi a rendszer hű támogatói lennénk. Emiatt esetleg még ránk is lőhettek volna. Más oldalról nézve, viszont bizonyos kialakuló szimpátiánk kellemetlen eredményeket is szülhetett volna. Miképpen kell viselkedni ilyen helyzetben? Fogalmunk se volt róla. Legjobb akkor valahova eltűnni, sumákolni, így megszabadul az ember az unalmas kaszárnyai tevékenységtől. Bölcsen él az, aki visszaél! Befészkeltük magunkat Tibi irodájába, kényelmesebb volt, mint az enyém, de főképpen azért, mert neki volt valami elektromos szerkezete, amivel a farkasoknak való hideget akartuk elűzni. A rumli miatt elfelejtették a központi fűtést működtetni. Ez egy ellenállásdrót volt egy hőálló rudacskára feltekerve. Hát ez melegített, de csak éppen közelében, a szoba meg olyan maradt, mint egy jégverem. Most a gyári hűtőtornyokra emlékezve ügyes ötletem támadt. Ahogy az ellenállás Nagy Imre bekerült két okosan hajlított bádoglemez közé, az áramló levegő hatására rögtön elkezdett dorombolni, mint egy macska. Perceken belül a szoba bemelegedett. - A hétszázát neki, de milyen okos vagy! - üvöltötte barátom, a fagyos kezeit dörzsölgetve, de túl hamar örvendezett, mert hamarosan elaludt a villany! - Mi történt, csak nem támadtak meg? - kérdeztük aggódva, de az ablakból nézve minden csendesnek látszott. Még nem ütött az utolsó óránk. De akkor miért hiányzik az áram? - Nem tudom, kimegyek megnézni - mondtam kimerészkedve a borzongató hidegbe. Brr! A folyosó végén voltak az Elektromos biztosítók és rögtön észleltem, hogy csak nálunk oldott le a kapcsoló, a többi szobában még volt áram. Nofene, biztosan az ellenállás okozta a bajt! Úgyis volt. A muris masina elkezdett megint dorombolni egy darabig és aztán megint sötétben maradtunk. Most már vi26

lágos: az ellenállás drót a hibás, de miért? Míg szabadon volt a levegőben működött órákon keresztül probléma nélkül. Nem értettem mi történt, végeredményben mindig ugyanaz a spirális volt a két lemez között, hacsak nem azok az okai a változásnak? Örültségnek látszott: pedig pont azok voltak a bűnösök! Csak évekkel később jöttem rá, hogy mi volt az oka. Ahogy a levegő gyorsan áramlott a lemezek között, az jobban lehűtötte a fűtőtestet, és emiatt annak csökkent ellenállása. Ennek következménye egy magasabb áramfogyasztás lett, amelyet a biztosító tartósan már nem bírt el. Ennyi az egész12! Nem vagyok kényes, megszoktam a mozgalmas, férfias életet de most az ízlésemhez képest is túl rumlis éjszakánk következett. Tibor, mint háziúr a kényelmes íróasztalon szunyókált, nekem a kényelmetlen szekrényteteje jutott. Nehezen megközelíthető de legalább kellemesebb hőmérsékletű volt. Amíg a biztosító kitart! Úgy ám! Egész éjjel le és föl az áldott szekrényről a vak sötétben botorkálva mentem fölélesztetni a meleget, lehetőleg elkerülve a nyaktörést, másképpen meg lehetett volna fagyni. Ez az élvezett, óránként megismétlődött, bár mindez semmi nem volt ahhoz képest, amit az elkövetkezendő éjszakák tartogattak a számomra. Tiszta szerencse, hogy rá pár napra felengedett a hideg, másképpen nemigen tudtam volna a szabadban aludni. Másnap még mindig a tömegmészárlásról beszéltek. Valami abszurd dolog, annyira abszurd, hogy kiderült, az hogy még néhány orosz katonában is felforrt a vér, annyira nem tudták elviselni. Ezek, a hírek szerint az ÁVH ellen fordították (amely a tetőkről lőtt a népre,) a tank tornyát és rájuk lőttek az ágyúval. Ez az a valami, ami igazán hihetetlennek tűnt, pedig igaz volt, Kopácsi is, a rendőrség főnöke, írja ugyanezt a könyvében. Még emlékszem arra, hogy a tiszt beszélt valamit néhány külföldi újságíróról is, akik beszorultak a Duna Szállóba. Talán mondott néhány nevet a híresebbekről, de őszintén szólva nem mernék egyet se említeni: akkor jóformán azt se tudtam, hogy hol is van ez a szálloda, a "felsőbb" emberekkel nemigen volt kapcsolatom. 12

A munka revíziójakor említettem volt fizika tanáromnak, professzor Passarinak a dolgot. Ő persze rögtön megértette, amíg én évtizedekig hiába töprengtem rajta. Hát ez a különbség a tanár és a diák között!

27

Sok évre rá tudtam meg ki is volt az a híres olasz újságíró, aki akkor ott jelen volt. Híres és hírhedten csípős nyelve miatt sokan szeretik vagy gyűlölik ezt a toszkánai származású embert. A sors furcsa fintora volt, hogy később még egyszer egy tragikus lövöldözés során, a közelében találtam magam. Akkoriban Milánóban a forró ólom ideje volt. Kiszállok a vonatból, és gyalog megyek a Piazza della Repubblica felé, míg kényes S. D. kollégám taxira száll, hogy a Piazza Donegánira érjen. [kb. egy kilométer!] Egyszerre lövéseket hallok de nem tudom merről, de biztosan nem távolról. Másnap tudtam meg, hogy Indróra céloztak a vörös gárdisták. Ez pont akkor történt, amikor a taxi éppen ott ment el a kollégámmal közelben. Vallomása szerint a padlóra tapadt. Azt mondta, hogy csak úgy szállingóztak a lövedékek a feje felett, mint tavasszal a fecskék. Hát bizony Montanelli lábára célozgattak, el is találták. Úgy látszik éjszakai nyugalmát zavarta valakinek. Ezekben a napokban Alberto Cavallari is Budapesten tartózkodott az olasz “Corriere della Sera” napilap kiküldöttjeként és több más olasz újságíró is. A sok tragikus hír között egy kifejezetten ránk vonatkozó is kezdett fontossá válni. A szakácsok jelentették, hogy az élelmiszereink igencsak fogyatkozóban vannak! Vagy megszorítjuk a nadrágszíjat, vagy valaki kimerészkedik egy kis harapnivalóért, főként kenyérért. Hát ki kell menni az ismeretlenbe, de fogalmunk sincs arról, hogy mi történik a környéken. Ez egy elkerülhetetlen reszkír. Egy idősebb tiszt vezetésével kirobogtunk egy nyitott teherautón, szembeszállva az ismeretlen veszéllyel. Isten tudja miért, kikerültünk valahova a város délkeleti részére, ahol se üzletek, de házak sem voltak, viszont annál több orosz! Ott álltak glédában, felkészülve, hoszszú végtelen sorban, állig felfegyverkezve, készen az egyik pillanatról a másikra való megindulásra. Csak ültek nyugodtan, jórészük teherautón, a többiek furcsa oldalkocsis motorbiciklin. Egy büdös szót nem szóltak hozzánk, de mi sem szólaltunk meg, az biztos. Különösképpen felfigyeltem arra a géppisztolyra, amit a nyúlánk vezető tiszt figyelmeztetően lendített felénk. Nem a szokott vacak parabellum volt, amivel a mi saját tisztjeink ékesítették magukat, hanem valami teljesen más, kifejezetten újabb, korszerűbb fegyver. 28

Nem kellett különösebben hozzáértőnek lennem, hogy megállapítsam, sokkal vékonyabb, mondhatnám tömörebb volt. A tusa, ahogy azt ma mondanám, be volt vonva valami lazacszínű műanyaggal. Akkoriban az ilyen anyagok nálunk még nem fordultak elő. Színe az apámtól örökölt “égetett Sziéna” festékére emlékeztetett. A régi kiselejtezett “parabellum” géppisztolyt természetesen eladták nekünk, hadd bajlódjunk mi avval. A váratlan találkozás teljesen megrémített, mintha a vér fagyott volna meg az ereimben. Bambán néztük “na most mi lesz?” de aztán... nem történt semmi! A ruszkik is csak néztek minket. Lehet, hogy ők is készületlenek voltak. Nem számítottak egy efféle Elba folyóra emlékeztető randevúra. Nagyon más hangulatú volt a terep, se folyó de még egy pocsolya se volt. Menekülésről persze szó se lehetett, másodperceken belül rostává lőtték volna a nyitott teherautónkat. Egyetlen mód, az, hogy semlegesnek, még inkább barátnak, szövetségesnek tetetjük magunkat. Tényleg, a nagy bizonytalanságban a stratégia jó eredményt hozott. - Vastag bőr a pofán, rájuk se fütyüljetek, csak előre fiuk mondta az idős tiszt, aki valószínű, hogy háborús tapasztalataiból kifolyólag is jól ismerte a dörgést. Talán pont innen származott a nem teljesen hízelgő véleménye az oroszokról. Hogy nem imádta őket, azt bizonyította a későbbi, engem támogató magaviselete, mint ahogy az közös ismerősökön keresztül később kiderült. Ezek után mi szépen elsettenkedtünk Csepel irányában, ha nem tévedek. Találtunk egy lerobbant maszek péket az Üllői úton. Normális körülmények között be se néztünk volna az ablakon, de ez most a boldogság legteljesebb fokát jelentette számunkra. Éppen nagyban keverte a ragadós masszát, majd elkezdte berakni a kemencébe. Várni kellett de ez nem zavart. Sőt, kifejezetten örültünk annak, hogy már az is egy tiszta nyereség, hogy kint vagyunk a laktanyából. A Nap is kellemesebben telt, de aztán valaki bekapcsolta a rádiót, és egyszerre megváltozott a hangulat. Mintha valami varázslat hatására visszaestem volna a hajdani békés időkbe. Elragadtatottan hallgattam Petőfi hallhatatlan verssorait, “... a négy ökör lassacskán ballagott” - a legjobb Lucifer, Major Tamás előadásában, és néhány pillanatra úgy éreztem, mintha én is ott ülnék a vontatott szekéren a vidám emberek között, gondtalanul, a holdfényes éjszakában. A bájos kép hihetetlen ellentétben volt a körülöttem levő valósággal, de ennek elle29

nére mégis sikerült a nyomott hangulatot kissé feloldania. Egy pillanatnyi boldogság, az Isten személyes ajándéka részemre. Át, a drótkerítésen túlról, néhány magyar fiú nézett ránk. Kétségen kívül forradalmárok, gondoltam, legalábbis annak néztek ki. Azok is voltak, de mennyire! Tetőtől talpig. Kuszált hajjal, piros, karikás szemmel, mint aki nem alszik napok óta. Nem voltak se szépek, se bizalomgerjesztőnek, és mégis valami vonzott feléjük. Leálltunk szót váltani velük, az elején még gyanakodva, de aztán egyre megértőbben. Ez volt első érintkezésem a külvilággal. Hihetetlenül meglepődtem, amikor azt mondták milyen nagyon kiterjedt már ez a fellendülés, vagy minek nevezzem, népfelkelésnek talán már forradalomnak? - Ezek a fiatalok egyáltalán nem vágtak egybe a Gerő által hirdetett képpel! Dehogy is voltak huligánok vagy gonosztevők, inkább munkásoknak néztek ki, vagy bárkinek csak nem reakciós arisztokratáknak, mint ahogy az izgága kommunisták akarták azt a közvéleménynek beadni. Ugyanolyan fiatalok voltak, mint én, legfeljebb egy kicsit koszosabbak. De ez mit jelent? Semmit! Különösképpen vonzott egy őzszemű leányzó igen kifejező tekintetével. Abban benne volt egy egész nép szenvedése és egy hangnélküli segítségkiáltás, felkérés egy baráti egyetértésre. Egyáltalán nem Rákosi Mátyás volt szépnek mondható, túl magas, sovány, a magyar proletárok képmásának lehetett volna elfogadni, annak minden vajúdásával, kiábrándulásával és... annak új keletű reményével. A hangtalanul könyörgő szemekből kisugárzott az a remény, hogy talán végre eljött az óra, amikor felszabadulunk Rákosi és Gerő igájából. Mindez teljes abszurdum volt. Hogy is lehetett elképzelni azt, hogy néhány szervezetlen fiatal megdönthetne egy ilyen jól megszervezett, elnyomásra alapozott rendszert? Képtelenségnek tűnt ennek a lehetősége, és mégis valahogy a gondolat engem is megkapott. 30

Kezdtem megérteni mi az általános helyzet. Tudtomon kívül már én is forradalmárrá kezdtem válni! Hacsak egy órával előbb valaki nekem ezt mondta volna! Most már az egyik percről a másikra minden megváltozott előttem és így mintha a legtermészetesebb dolog lenne, odaadtam neki lőszereimet. Fantasztikus mit fedezek fel magamban! Köszönetre nincs idő, a központ felől érkezik egy hangos, behemót tank. A páncélos a klinker téglákon irtózatos zajt csap, aminek a hallatára is meghűl az ember vére. Ez az első alkalom, hogy ilyen közel találom magam hozzá, és bevallom, hogy a hangeffektus elrémisztő. Leguggolok egy kisebb fal mögé, ámbár nincs veszély, az oroszok nem lőnek ránk. Még nem! Jelenleg még hiszik, hogy a nagy zörej és a fenyegetések a magyar lakájok közvetítésével elcsendesítik majd a felkelést. Ha még van valaki, aki hisz ebben! A pokoli zaj erősödik, a kemény kövezeten a szikrázó páncél mindezt még inkább felerősíti. Kizárt dolog ilyen mérhetetlen energiával szembeszállni, minden élet kiszáll a terrorizált emberből. Felejthetetlen pillanatok, pedig éppen hogy csak az ilyen tapasztalatoknak még az elején vagyok. Szemtelen ötletem, hogy megmutassam magamat a szörnynek, meghal, mielőtt megszületne, sohasem sikerülne a járdára föllépnem, a gerincvelő, az egész testem nem engedne mozdulni, bénult vagyok. Az agyam megszűnik működni amint kapcsolatba kerül azokkal a hangokkal melyeket az orosz technológia büszkesége produkál. Nem kell neki lőni az emberekre, elég a nagy fülsiketítő zaj, amitől mindenkinek meghűl a vér az ereiben, amitől meglapulok egy apró, vacak falacska mögött. Feltartóztathatatlan félelem, és aki a félelmet gerjeszti, az tudja jól mindezt, amíg belülről élvezi a páncélos védelmét. Ellenállni neki, az tiszta őrület, sőt, elmebaj, de azért mégis... Mindez bent van a városban. Aki mert, az mer most is. Olyan kicsinek és védtelennek érzem magamat, olyan távol attól az elképzeléstől, hogy forradalmárok közé álljak, vagy legalábbis úgy tűnik. A rendszer ideológiai nevelésének hatása még túl erős. Nem tudok egyszerre kibújni alóla, fokozatosan kell megszabadulni tőle.

31

Nehéz gondolatoktól megtörten érkeztem vissza a kaszárnyába a kapott sült kenyérrel. Ott várt a katonai törvényszék! Az isT-34 tank meretlen besúgó, Quisling már feljelentett, hogy odaadtam a muníciót a “felforgató bandának”. Főbe lőhetnének ezért az ilyen nehéz időkben! Szerencsére nem mindenki olyan hiszékeny, vagy nem akar az lenni, vitáznak rajta. Sorsomat eldönti az idős tiszt (neve Vörös vagy hasonló?) segítsége, aki velünk volt kint. A derék ember saját karrierjét kockáztatva kijelenti, hogy az egész dolog nem létezik, csak puszta fantázia, és evvel a dolognak vége is van. Furcsa, hogy nem kérték, hogy mutassam meg a lőszereimet, meg vannak-e még! Hihetetlen könnyen kitolhattak volna velem, hacsak pont ez az amit nem akartak. Ki tudja? Ezek után nem volt kedvem a szelektől bűzlő közös hálószobába menni aludni, inkább a nyugalmas szekrény tetejére vágytam. Semmi kedvem nem volt az ijedt katonák ostoba beszédét hallgatni, nem értettem egyet velük. Az igen nagy szellemi színvonal különbségek meggátolták a közeledést. Vagy van egy mélyebb kapcsolatot, vagy nincs. A vágyaik nekem semmit sem mondtak, és ugyanígy az én vágyaim sem nekik. Mit adtam volna akkor egy estéért az Operaházban! Ezek még talán azt se tudják, hogy az létezik. “Egy kis komfort, kérem, az nem árt” - lett most a jelszavunk, látván, hogy ez a felfogás döntővé kezd válni. Visszaélve a speciális helyzetünkkel, még egy kis élelmiszert is vittünk fel “fészkünkbe”, így aztán végül is átvészeltük a következő napokat. Volt idő meg kedv egy kis csevegésre is, ami máskor, a „normális” időkben különben lehetetlen volt. - Na mondd már, hogy úsztad meg, miután én eljöttem az ütegtől? - kérdezte Tibi ki néhány hónappal előttem lett a parancsnok segédje. - Mit gondolsz, a megszokott nyavalyákkal, és az idősebbektől jövő szekálásokkal. Éjjel és nappal, szünet nélkül. Esküszöm neked, 32

még az idegenlégióban is kellemesebb lehet. Tulajdonképpen a harmadéves katonák már eléggé lehiggadtak, de a másodévesek igazi viperáknak mutatkoztak. A város és a falu közötti örök vetélkedésnek, mi pestiek ittuk meg a levét, mi lettünk az áldozatai. Rajtunk töltötték ki dühüket, hogy nekik három évig kell katonának lenniük. A sorozáskor még csak két év volt a szabály. Az hétszentség, hogy nekünk, regrutáknak ez egy nagy csalódást és egyben szomorú kilátásokat jelentett. Rossz tréfát űztek az idősebbekkel, mikor azok már úgy érezték, hogy kint van a lábuk a hadseregből, és akkor egyszerre csak plusz egy évvel meghosszabbították nekik a szolgálatot. Aki már úgy tervezte, hogy megházasodik, vagy elmegy dolgozni, most itt találta magát, azért mert a félős politikusok tartottak az imperialistáktól. - Ki tudja, talán nekünk is a hosszú három év fog kijutni? - Reménykedek valami csodában, mivel másképpen nem tudom elképzelni. - Csak még ez a felfordulás hiányzott a boldogságomhoz! Csak a jó Isten tudja mi lesz ennek a vége, és milyen következményekkel fog járni? - Úgy ám! Igazában az egész felkelés kiszámíthatatlan következményeket hozhat, de mondd csak, mi mást csináltál még az ütegnél, például, hogy ment a színházzal? Tiborral sok hónapot töltöttünk együtt a kettesszámú ütegnél, kint Pestszentimre határában. Volt ott nyolc légelhárító ágyúnk, eléggé régi típusúak. A Rubbia Professzorra emlékeztető szimpatikus Kengyeli hadnagy volt a parancsnok, őt csak ritkán lehetett látni. Tibor még ott volt mikor a helyi műkedvelő társaság kikért hármunkat Szigligeti Ede Liliomfi színdarabjának előadására. Nagyon jól jött ez a hétköznapi unalmas és nehéz környezetből való kikapcsolódás. Így a sok kellemetlenségtől is távol voltam esténként, amikor a próbákat tartottuk. Már az maga, hogy kijöttünk az “idegenlégióból” önmagában is egy élvezet volt, de nekem különösképpen, mert szerettem a színházat, még inkább ha zene is volt. - Tudod-e Tibi, hogy apukám színházi ember volt? Mint díszlettervező rajzolta és kivitelezte a terveket. - Nem hiszem, hogy mesélted volna. - Dehogyisnem, csak emlékezz rá mikor elmentünk a ruhákért arra a maszkabálra, amit a tudatlan katonák előtt tartottunk, nem is 33

beszélve a tisztekről. Biztos vagyok benne, hogy meséltem róla. Nagy ember volt az apám, tudtommal a harmadik az egész országban Oláh Gusztáv és Varga Mátyás után. Ez utóbbival sokat dolgozott együtt, például Szegeden ők alapították meg a híres szabadtéri játékokat. - Csak arra a bestiális hidegre emlékszem - makogott Tibor, az időközben felderengő emlékre. Az aztán tényleg egy dermesztő élmény volt, kis híja, hogy majdnem rossz vége lett. Mint már említettem, Tibor és én pár órára haza tudtunk szökni, avval a kifogással, hogy civil ruháinkat elhozzuk az üteghez. Nem tudom kinek támadt a bárgyú ötlete, hogy előadjunk valami karikatúra-színdarabot az elvtársaknak. Természetesen a hősei valami “hülye kapitalisták” voltak, tehát nem jelenhettek meg a hevenyészet színpadon a szocialista néphadsereg egyenruhájában! Azt nem lehet még viccből se! Nekünk jól jött a kis kiugrás, bár nem sok hiányzott ahhoz, hogy beletörjön a fogunk. Sajnos a szabadságot igen szűkre szabták, az éjszaka közepén vissza kell jönni. Különben „nyima” mondta a kis Gálcsik hadnagy, aki mindenkitől félt, de legjobban önmagától. Tibor nagyon számított arra, hogy kéjelegve eltölt egy pár órát a kis molett feleségével, de nekem a dolog nem volt annyira érdekes. Már valahol éreztem, hogy ennek rossz vége lesz! Hát jó, az nem lett, tehát mégis beleegyeztem a dologba, mert nélkülem Tibi se mehetett volna haza. Előérzetem nem csalt meg, visszafelé egyszerűen pokoli volt! A Nagyvárad téren volt a találkozó. Tibor egy kicsit késett, éppen most bujt ki a melegágyból, és még mormogott valamit hitvesével kapcsolatban. Én, hogy enyhítsem a mérhetetlen hideget, gondolataimban igyekeztem elképzelni azt, hogy milyen gyönyöröket élhetett át a barátom az elmúlt órákban. Mert én még akkor szűz voltam. Egy álmos villamos még elvonszolt Pestszentlőrincre, de ott aztán megrekedtünk. Aludt az egész világ, semmi élet, semmi mozgás, csak a farkasordító hideg, és a szél mely nélkül a hideg mit sem ér. Kiderült tehát, hogy onnan egy jó ideig nem 34

megy semmiféle jármű egészen hajnalig! Hü a mindenit, akkor mi a fészkes fenének jöttünk ilyen hamar ide? De a kiöntött tejet már felesleges sajnálni. Egy megállóra emlékeztető bádoglemez mögött kerestünk egy kis védelmet, de a legalább tíz fokos hideg nem hagyott el egy pillanatra sem, és ráadásul nem is volt lehetőség sehova még leülni sem. A végén győzött a fáradtság, lekuporodtunk valahova a hóval kevert piszokba, átkozva azt a pillanatot, amikor hagytuk magunkat ebbe a kalandba elcsábítani. Semmi értelme nem volt helyet változtatni. A szél ezen a barátságtalan Béke téren mindenütt megtalált. Ma se tudom, hogyan is tudtuk átvészelni fagyás nélkül azt az éjszakát. Valószínűleg egymást biztatva és ébren tartva. Tibor újra és újra visszaidézte az átélt meleg párnák illatát és a leírhatatlan gyönyöröket is. Én szokásomhoz híven igyekeztem fenntartani magamat hasonló féknélküli szexuális képzelgésekkel, melyeket hülye fejjel nem akartam megkóstolni, akkor mikor még lett volna rá alkalom. Különösképpen csiklandozott annak a bizonyos hölgynek képe, míg simogattam lábait csodálkozva azon, hogy mennyire sikamlós a harisnyája. Az első nylonharisnyák egyike volt, épp úgy, mint az én híres zoknim, ami abszolút nem akart elkopni, pedig már sok utat lejártam benne. A katonaidő alatt el kellett titkolni, mert a rend csak a középkori kapcát tartotta megfelelőnek. A húszadik században! Többek között, amikor eljöttem Magyarországról akkor a zoknit a nevelőapámnak ajándékoztam. Jó hosszú ideig kitartott neki is, annyira ellenálló volt. Időközben a jeges szél a sóízű hóval kevert porral töltötte meg savós szemeinket, és minden rést, ami a ruhánkon volt. Nem tudom, ki szabta ki az egyenruhát de a bolond elfelejtett sálat alkotni mellé! Meg vagyok győződve, hogy nem próbálta ki személyesen. Ennél még rosszabb, egy hihetetlen tákolmány volt a csizma. Kétlem, hogy a Szovjetunió és csatlósain kívül akárhol máshol ilyen vacak fura valamit használnának. Az alsó részén műbőr, a lábszár viaszos vászonból, a talpa hasonlít a lakkozott kartonra, amiből az olcsó bőröndöket csinálják. Nem sejtettem akkor, hogy második hazámban, Olaszországban egyszer fogok majd találni egy nagyon kifejező szólást, ami pont erre a csizmára passzol. Így szól: “ Ha élvezni aka35

rod a Pokol gyötrelmeit, akkor nyáron Trento és Feltre a télvíz idején”.13 Ennél jobban nem lehetne kifejezni mit élhet át az ember, aki a ruszki stílusú csizmát visel. Kizárt dolog volt két percnél tovább télen a hóban mozdulatlanul maradni. A hideg bekúszott mindenhová, és a tyúkszemcsináló kapca alatt vörösre fagyott lábra. Mennyi hülyeséget, mint például ezt a kéjes kirándulást kellett kifundálni csak azért, hogy néhány órára viszontláthassam lakásomat, és szüleimet. A nagy honvágyamban egyszer még egy fogamat is kihúzattam a pesti katonai kórházban csak azért, hogy pár órára kiszabaduljak. Emlékszem, hogy amíg keresztül mentem a Városligeten, fiatalkorom birodalmán, láttam két olyan fantasztikus teremtményt, amelyek csak Budapesten tudnak megszületni, akármit is mond erről az olasz eredetű feleségem. Bámultam őket, mint egy szivárványt, de ők rám se fütyültek. Amint egykor, most is mint egy rühes kutya álltam ott együgyűen. A két anyahajó elsiklott mellettem, nekem csak a részegítő, mámoros illat maradt meg utánuk. - De mondd Tibi, lesz-e nekem is egyszer egy ilyen nőm? - A csuda se tudja, de ahogy most látlak teljesen kopaszon, nem merném feltételezni, hogy nem vagy egy Adonisz, talán egy szigeten egyedül élő nő elfogadna téged – biztatott, ámbár ő se volt hasonmása a híres mitológiai férfiszépségnek. Hála Istennek végre előkerült egy a belvárosból régen kiselejtezett villamos. Pestszentimre felé néhány kilométerrel megrövidítette fáradságos kirándulásunkat. Alighogy leszálltunk, megint elkapott a szibériai hideg. A még alvó házak között botorkálva, a majd térdig érő hóban hurcoltuk az ólomnehéz bőröndöket, félve, hogy beáznak a benne lévő értékes ruhaneműink.14 Ez volt egyetlen vagyonunk. Kifejezetten élveztük a helyzetet, de valójában nem tudtuk értékelni. Egy cikkcakkos sötét ösvény jelezte utunkat a még homályba burkolódzott la13

Két város észak Olaszországban, Trento híres a völgyében előforduló fullasztó melegről, míg Feltre városát néha a farkasok özönlötték el, annyira fáztak Manapság változott az időjárás, ritka a téli hideg, de azt mondhatom, megkapják nyáron, mivel már kevés a meleg nap. 14 Mindketten két teljes öltözetet vittünk, így jutott a falusiaknak is.

36

kónegyedben. Itt-ott pár pislogó lámpás segítség helyett még fokozta földönfutó mivoltunk érzetét, mindenkitől elhagyatva, mindenki alá rendelve, botorkáltunk előre, mint a „Fehér Halál” potenciális áldozatai. Fogalmam sincs, arról, hogy hogyan is tudtunk pont az ébresztőre a laktanyába érkezni. A régen áhított pihenő helyébe új nyalánkságok vártak, kezdve a reggeli tornával. Pont az kellett kifáradt, lehűlt csontjainknak! Következő program nem volt más, mint felvonás az épület melletti részre kollektív vizelés céljából, pont oda, ahol jóformán minden esti “sétán” megkúsztattak minket. Nem büntetésnek szánták, hanem csak azért tették, “hogy megtanuljunk az ellenség elől elbújni.” Elfelejtették, hogy a mi “ellenségeink” a levegőből jöttek volna. Hallucináció volt egész nap talpon lenni. Amikor mégis végre elérkezett a várva várt est, akkor hullafáradtan lerogytunk a szalmazsákunkra. - Emlékszel még rá, eh? Kérdeztem elnehezedett nyelvvel az íróasztalon mélyen elaludt Tibort. Az “édes felébredéskor” megint Liliomfiról kérdezett. - Mit csináltál tehát, még énekeltél is? - Nyilvánvalóan (hogy tudott ez kételkedni?) egy nemesember szerepében. Képzeld, kérlek, még anyám se ismert fel mikor megjelentem a színpadon. Ő várt egy kopasz ronda katonát, helyette egy rizsporos elegáns gentry jött be kicsit ittasan. - Azért voltál ittas, hogy egy kis bátorságot merítsél? - Dehogyis, benne volt a szerepemben. El sem tudod képzelni, mit kellett csinálnom, azért, hogy kicsit meghosszabbítsam jelenlétemet a színpadon. Mindenféle trükköt bevetettem, a legjobb volt az, amit a cilinderrel csináltam. Örült módon szórakoztam magamon! - Vagyis? - Egyszerű, mikor befejeztem a népdalokat a csárdában, akkor szerepemnek vége lett volna, ami nem tetszett nekem. Elhagyva a színpadot, minden este direkt ott felejtettem a kalapot az asztalon, aztán mikor már folyt a következő enyelgő rész, amit én szerettem volna alakítani, akkor megjelentem egy kicsit tántorogva, úgy ahogy az illett a szerepemhez, és szó nélkül elvittem a fejfedőt. - Aha! Igen, emlékszem, mindig ügyes voltál, hogy átverj valakit, mint például az új vécé esetében... 37

- Jaj te, ne emlékeztess rá, nem tudom, nevessek vagy sírjak, de mindent összevetve a végén jóra fordult. De ahogy kezdődött, az alapján leginkább egy törvényszéki elitélet volt a várható. Akárhogyan is nézem, igen komolyan megbüntethettek volna érte. - Gondolom, csak azért ejtették az ügyet, mert tudták, hogy te egy értelmiségi ember vagy, aki nem tud a kultúra nélkül élni. - Ja, ja, egy ajánlani való típus, de ha te mondod fiam, legyen, akár ez, vagy akármi más az oka, fő az, hogy megúsztam. És akkor elmeséltem neki újra a kalandot, Egy szép meleg nyári délelőttön a lőszerraktár körüli magas földsáncon őrködtem. Tiszta időveszteség, gondoltam, életem javát itt töltöm minden haszon nélkül, ellenség nincs, ha lenne, se tudna így nappal észrevétlenül megközelíteni, attól eltekintve, hogy egyáltalán mi a fenét is keresne itt? Felrobbantani a lőszerraktárt? Egy-két örült fejes tartott tőle, de nekem elképzelhetetlennek tűnt, így aztán elővettem a kis klasszikus zsebkönyvemet, így az idő jobban múlott. Néha odapislantottam a falu felé, ahonnan a valószínűtlen imperialista ügynököt vártuk, de minden rendben volt. A láncos kutya nem mutatkozott. Élvezhettem az olvasmányomat. Mígnem egyszerre csak furcsa előérzetem támadt, mintha valaki szemen tartana! Fenyegetően! Fölhajtom fejem, Úristen, ott a Harangozó hadnagy bent a védett területen, néz rám szúrós kobraszemeivel, már amennyire a kobra olyan lehet. Hű a mindenit, ez elkapott engem. Nincs mese, tagadni nem lehet. A forróság ellenére egy pillanat alatt libabőrös lettem az egyenruha alatt. Veszve voltam. Ebből hadtörvényszék lesz, az holtbiztos. Már láttam is, amint töröm a követ egy kényszermunkatáborban. Valami vagány talán helyemben megpróbált volna valami csínt kitalálni, lévén, hogy a muki nem jelezte jövetelét. Nemegyszer történt már, hogy a hívatlan ellenőrző hason csúszva élvezte merész meglepetése gyümölcsét, várva, amíg az őrvezető felengedi kellemetlen helyzetéből. Igaz, hogy ilyen esetek inkább a sötétség védelme alatt szoktak lejátszódni, de az én esetemben csak az segíthetett volna, ha a vakmerő otthagyja a fogát és a fűbe harap. Akkor már nem tudja elmesélni mi is történt valójában. Fényes nappal ez azonban teljes képtelen38

ségnek tűnt volna. Nem volt más, lehajtottam a fejem, bevallottam mindent. Néztük egymást hangtalanul, én a várható következmények súlyának terhével, ő talán ízlelve azt a dicsőséget, hogy sikerült elkapnia egy naplopó őrt, amikor megszegte a kötelességét. Még talán egy kitüntetést vagy előléptetést is kaphat érte. Ki tudja, mi forog abban a tojásfejében? Aztán, lassan elővette a fütyülőjét, belefujt, hívta az őrségváltást. Utána megtörte a mély csendet, „A dolognak nem ez lesz a vége, majd meglátja mi fog történni magával!” Ha meg akart ijeszteni, akkor az igen jól sikerült. „Egész napra lesz egy ‘kellemes’ elfoglaltsága, ami majd megszabadítja az agyát a filozófiai-irodalmi érdeklődéstől.” - (Nem volt képes megemészteni, hogy én játszottam a színdarabban). Ezután elkobozta a kis könyvecskét. Remélem, legalább kiolvasta. Ez alatt én álmélkodtam, és csak a Teremtő Úristen tudja, milyen következményei lesznek a kötelességmulasztásomnak. Első nyilvánvaló következmény a leváltásom lett, a második pedig (amíg eldöntik, kivégeznek-e vagy micsoda) az éppen megérkezett új téglák a dombtetőre való felhordása volt, ahova az eszes emberek az új vécét tervezték. "Téglafallal, a városi úri fiúk számára," ugyanis a hatalom mind a falusi származásúak kezébe volt, akik irigyeltek meg egy kicsit utáltak is minket, városiakat. A szállítást korszerűen, talicskával végeztem el. Görnyedten, minden izmot megfeszítve nyomtam fölfelé a csúszós futóhomok domb meredek oldalán a nyavalyás taligát. Nem volt könnyű dolog. Ráadásul a napon elkezdtem verejtékezni. Csak valami csel tudott esetleg kisegíteni, hogy kimutassam, jól dolgozom, és igazán termelek. "Jó benyomást keltek, ha látják lentről, szépen nő a téglarakás" gondoltam. Elkezdtem szépen a téglákat úgy rakni, hogy a rakás közepe üres maradjon. Pontosan úgy, ahogy gyerekkoromban csináltuk a Mosonyi utcai teleken. Így lentről nézve jónak látszott. Valójában a teleken a belső üregek sokkal nagyobbak voltak, el is fértünk benne. Többes számban is, mint a kis erődökben. 39

Szívesen elbújtam volna most is, félve az inkvizíciós hadnagy megjelenését. Ekkor hirtelen rájöttem miért is ismerős annyira a pofája. Hát persze! Ő annak a hírhedt Dub hadnagynak a hasonmása, aki felébredve a kuplerájban nem tudta, hogy hol van. Schwejk a derék katona, akkor felvilágosította, hogy "alássan jelentem a hadnagy úr a kuplerájban találja magát" Este a fogda helyett, amire mindenki számított volna, más sors várt rám, egy még kellemetlenebb feladat. Egy az egész napi munka után holtfáradt téglafuvarozóra egy izgalmas nap betetőzéseként, mintha az egész dolog nem is történt volna meg. Gyanakodtam. Hihetetlennek tűnt, hogy megbocsátanak, inkább lehúzzák rólam a megmaradt bőrt, és holnap küldenek a dutyiba. Tény, hogy rám sózták a ‘napos’ feladatát, ami tudvalevően egészéjszakai őrködést jelent. Az ügyben az élvezet azé lett, akit leváltottak, és soron kívül mehetett aludni. Befejezésül, mivel a forradalommal nem sok kapcsolata van az esetnek, még elmondom mi lett a vége. Néhány nap múlva a ‘hozzáértő’ katonák elkezdték a sóvárgott higiéniai célú épület építését. Hetekig röhögtek a hátam mögött a ‘lyukakon’ a téglák között, de az esetnek más következmény nem volt. Végeredményében tetszett az ötletes megoldás. Csodák csodája, a végén még a híres kis könyvecskét is visszakaptam. Ady Endre válogatott verseskötete volt, amelyet "mindenkinek kellene ismernie." De 36 évvel később alkalmam nyílott arra, hogy a "Piacere RAI Uno" program keretén beolvassam az olasz televízióban. A szimpatikus Piero Badaloni nagyon mulatott forradalmi emlékeimen, de élvezte a színalak mögött a bejglit is, amit erre az alkalomra készítettem. Egy idősebb hölgy, látva az adást, később mondta "maga egy érett színész". Nem volt nehéz, csak az igazat meséltem. Visszagondoltam arra az időkre, nem voltak teljesen boldogtalanok. A nehézségek és gyötrődések után kimenni az ütegből mindig nagyon élvezetes volt. Általában ahogy a falu szélére értem, bevágódtam az első telefonfülkébe és hívtam anyámat a városban. Normálisan anyám barátnője, a Márta néni válaszolt és várni kellett, míg a 40

szülő lejön az első emeletről. Egy kis csevegés anyuval napokra felvitte a kedvemet. Abban az időben fantasztikusan egyetértettem anyámmal, nem úgy, mint sajnos most gyermekeimmel. Talán a megváltozott idők miatt? A komédiások között sikerült emberi mivoltomat részben viszszanyerni, ismét saját magam voltam, nem az a névtelen lény a mániákusok kezében, ahogy az ütegnél voltam. Értelmes emberekkel értelmes módon beszélni, nem úgy, mint a bestiális Pikács, aki állandóan kínozott valamivel, addig, amíg egy nap meg nem untam, és elveszítettem a türelmemet. A csoport elment zuhanyozni a kaszárnyába, és csak mi ketten maradtunk. Valami nagy hülyeséget mondott nekem, és ez lett az utolsó csepp a pohárban. Elfelejtve a szokott félelmemet, türelmetlenül félbeszakítottam és nagyon fölmérgesedetten sziszegtem fogaim közül, hogy „figyelj ide te nyavalyás cigány, ha nem tűnsz el rögtön, véged van, darabokra váglak, esküszöm” Egy pillanatig elhűlve nézett rám, „ez megbolondult” gondolhatta, aztán rájött, hogy megszűnt a hatalma felettem. Számára kifizetődő csak egy dolog lehetett, eltűnni a balfenéken. Mindkettőnk szerencséjére, ezt is tette, mert másképpen Isten tudja mi is történhetett volna, ha összecsapunk. Őszintén szólva, nagy baj lett volna ha verekszünk, talán az egyikünk ott marad. Mesés emlékem van egy vasárnap délutánról is. Megyek a falu felé a Pestszentlőrinci színjátszókhoz, amikor meghallok egy ismerős melódiát, Te jó Isten ez a Beethoven nyolcadik szimfóniája, évtizedek óta nem hallottam! Éppen a Mälzel metronómjának szentelt üteménél tartott, gyönyörű szép! Megállok egy villanypózna előtt, pihentetem a hátam. Esőcseppek nedvesítik arcomat, és én extázisban hallgatom a múltam zenéjét. Egy nem várt, nem remélt visszaruccanás a civil életbe. Kábult vagyok, számomra ennél szebb már semmi is nem lehet. Vagy pedig igen? Az ablakból kihajol egy behemót parasztasszony, úgy ötven év körüli. Kérdezi, keresek-e valakit. - Nem, senkit, csak hallgatom a szimfóniát, de már megyek is, bocsánat a zavarásért. 41

- Na mi a csudát mond? Jöjjön csak be ide, ott teljesen megázik - nincs mese, be kell mennem a tornácra. Ez falusias módon végighúzódik az egész ház hosszában. Fantasztikus érzés, mely során úgy ittam magamba a jól ismert dallamokat, mint aki pont a szomjhalál előtt kap egy pohár vizet. Az Élet, mindent beleszámítva szép, gondoltam! Legalábbis bizonyos pillanatokban, mint ez. Egyszersmind szánalmat éreztem azok iránt, akik nem tudják, illetve nem akarják élvezni mind ezt a csodát. "Ez az egyszerű asszony, minden különleges nevelés nélkül, képes értékelni, talán még jobban, mint sokan mások, ezt a mennyei zenét." Már csak azért is megérdemel egy dicséretet, mert ezt választotta ki a rádió három programjából. A csodák nem tartanak sokáig, de a szimfóniák igen, melyeknek mintha soha nem lenne végük. Az egyik legkedvesebbe emlékemként fogok örökre emlékezni arra az ismeretlen aszszonyra. Húsz év multán éreztem valami hasonlót a "Firenze Restaura" kiállításon.15 Három háziasszony vitatkozott hevesen az árvíz után renovált tárgyakon, oly hozzáértéssel, ami megdöbbentett. Nekem messze nem volt annyi tárgyismeretem! "Látom, itt vagyunk Firenzében, ahol a kulturális tradíciók minden társadalmi rétegben mindig is el voltak, és vannak terjedve. Most már értem miért itt született meg a Reneszánsz,16 és nem máshol." Sok mást lehetne még elmesélni azokból az időkből, szeretném, ha gyermekeim teljes képet kapnának, és ez által is jobban megismerjenek. Júliusban őrült kánikula volt, 44 fok az árnyékban, hőségrekord Magyarországon, én természetesen a kedvenc helyemen, a lőszerraktárnál őrködtem. Akkor fedeztem fel az úgynevezett "melegágy effektust" ami mostanában mindenkit aggaszt. A 15

16

1966 novemberében őrületes árvíz volt Firenze városában és rengeteg művészi kincs megrongálódott, Több évre rá lettek a renovált festmények és szobrok bemutatva. Egyike a legmegsérültebbeknek, emlékszem, a Cimabua (Giotto mestere) Krisztusa volt keresztre feszítve. Ezekben a napokban pont visszatérnek az eseményekre, dicsérve a sok "árvízangyalt" aki odarohant segíteni ingyen, szeretetből. Reneszánsz

42

fűbe rejtett zöld kulacsomból nem hűsítő nektár, hanem kopasztóvíz égette sebesre ajkamat. Ez a környék itt kifejezetten nem hozott szerencsét! Sebeimet nyalogattam mikor anyám átsétált a sivatagon. Nem mertem üvölteni neki, már sok volt a számlámon, ő meg nem képzelhette, hogy én vagyok a kakasülőn! Leváltáskor elbujtunk egy kis közeli, elfelejtett temetőbe, kedvenc menedékhelyemre, ahol gyerekkori emlékeimről álmodoztam. Ilyen a Kerepesi is Budapesten, és egy, másik, az is elfelejtett, Debrecenben ami már sajnos nem létezik. Fiatalkoromi bolyongásaim kedves színhelyei. Kevesek tudnák megérteni azt, hogy milyen is az ottlét egy romantikus lelkiállapotban. A temetők másoknak félelmetesek, szomorúak, nekem azonban a legkedvesebb helyek, közé tartoznak, ahol megtalálom a kies nyugalmat, és ahol senki sem bánthat engem. A gonoszok nem mennek ilyen helyre. Ez a "temető iránti szeretet" aztán még sokszor kisegített azokban a napokban, amikor harcoltam az Üllői úton. Harmadik balhé a lőszerraktár felöl jött, majdnem ráfizetek, éjfél felé a drótkerítéses bejáratnál őrködtem. Kicsit elszunynyadva, nekitámaszkodva a hegyes, úgy nyolcvan centiméter magas fa rudaknak, de nem túlságosan mert szúrnak. Kifejezetten boldogan álmodoztam a csillagos éjszakában mikor hirtelen egy golyó süvített el fejem mellett, kis híján majd eltalált. Úristen mi történik? Majdnem karóba húztam magam a hirtelen, ijedt mozdulattól. Saját magamtól csinálva mindezt, tiszta hülyeség lenne. Honnan a fenéből jött ez a golyó? Több lövést nem hallottam de viszont felébredt mindenki, nagy üvöltözések, a környéki kutyák ugatnak, kirohan az őrség félig meddig gatyába - mi történt? Senkise tudja csak szaladgálnak ide-oda. Szervezetlenül ahogy akármiféle jó háborús filmben látható, hacsaknem a hősi orosz katonákról van szó. Mindig lehet valami ujjat tanulni. Aztán a kigyúlt fényben látom az őrségcsoportot a lőszerraktár felé masírozni. Megint onnan, a vesztőhelyről, hogy a csuda egye meg!

43

Hosszú ideig kellett várnom míg leváltottak s akkor kiderült az incidens mechanikája. Egy bizonyos Tóth volt őrségben a lőszerek mellett, a nagy kamasz gondolom felnőtt korába a Frankenstein szörnyetegét is interpretálhatta volna olyan ronda pofája volt. Hatáskörébe tartozott a közeli négy ágyú is, míg a másik négy - na nézd már milyen véletlen egybeesés pont a sovány haverja védelme alatt állt. Ez a csacsi kezdett unatkozni és nem volt jobb ötlete, mint odamenni barátjához egy kis csevegésre. Nem volt egy szerencsés gondolat: a Tóth az egy "lelkiismeretes, igazi becsületes őr volt" aki el se tudta képzelni, hogy ilyesmi járna haverja eszébe - inkább valami fenyegetést látott a közeledő ismeretlen sötét alakban. “Istenem ne hagyj el!” "Állj, ki az?" üvöltött sírós hangon de nem kapott választ. Nyilvánvaló: egy effektív besurrant kártevő nem lenne olyan bolond, hogy bevallja magát. Tehát halotti csönd. A sovány is hallgatott, már gondolta segítségére megy a mamlasznak, tudva mennyire képtelen. Halk lépésekkel kezdett nesztelenül közeledni, szerette volna megérteni miről van szó. A hórihorgas már vesztve látta magát, ahogy az árnyék közeledett - “az imperialisták prédája vagyok” gondolta (ő hitt ezekben a babamesékben) és megint kinyögte a végzetes; "Állj ki az?" jelszót ez esetben is válasz nélkül. A harmadik is eredménytelenül siránkozott el az éjszakába; a miénk már félig sírt. "Ha nem válaszolsz akkor lövök!" fenyegetett hasztalanul - senkise adott kielégítést neki, senkise oldotta meg a kínos rejtélyt. "Vesztve vagyok de nem adom meg magamat" gondolta és, hogy bizonyítsa is eldurrantotta puskáját. Nem az árnyék felé, szerencsére, az talán gonosz módon reagálhatott volna, inkább egy másik irányba; azaz felém. Majdnem eltalált a vollidiót! Persze mindenki kérdezgette miért nem válaszolt a sovány a barátjának. "Biztos voltam, Tótnak tényleg valami idegen alakkal van dolga". Halvány dunsztja se volt, hogy ő lenne az egész felhajtásnak az okozója. Jelentéktelen pasas, még előfordul történetemben. 44

Egy szép nap elhatározták, hogy a hodály, ahol üldögéltünk gyér szabadidőben "Kultúrterem" rangra lesz emelve. Kifestette néhány hozzáértő harmadéves, nemesítette egy kredenc a központi kaszárnyából, szakértőktől kiválasztott szépirodalommal. természetesen kellett egy felelős is ki az, ha nem a Plivelic? Nem volt konkurensem! Sok honorr, sok gond, valahogy így mondják: olvashatatlan könyvek, talán egyedüli Solohov Csendes Donja. Ellenértékben minden este tisztogatás a névsorolvasás után, míg a többiek már az ágyba hancúroztak. Plusz kötelesség plusz ellenérték nélkül, eltekintve a söprűtől és vedertől. Elérkezett a felavatás napja, be akartunk gyújtani, felmelegíteni a még nedves falakat. Valami nagy pofa érkezése volt bejelentve - jó képet kell mutatni. Mint "felelős" nekiálltam a súlyos feladatnak és, hogy biztos legyek, hogy a tűz meggyulladjon egy kis tepsi segítségével egy pohár terpentint akartam a fára önteni. Sohse jutott volna eszembe! Az idős "szakértő" kikapta kezemből míg rámförmedt: - Mi az Istent csinálsz, meg vagy bolondulva vizet önteni rá, akkor nem fog meggyulladni! - a többi harmadéves gondteljes fejbólogatással igazat adott neki. Tudvavaló, egy harmadévesnek mindig igaza van, nem lehet vitatkozni, kiváltképp, ha egy regrutáról van szó. Nem volt földi erő, aki megértethette volna vele, hogy nem víz, hanem oldószer a folyadék. - Lehetetlen, a terpentin bűzlik, mint a pokol - volt megcáfolhatatlan utolsó ítélete - ki tudja milyen büdös dolgokkal foglalkozott maszek életében? Nem mertem megkérdezni, szentségsértésnek számított volna. Ma, negyven év után hihetetlen ez a magatartás, de akkor jellemző volt. Időközben a ravasz rendezett egy kis bemutatót: avval igazolta volna magát egyszer és mindenkorra; neki van igaza nem nekem. A meggondolatlan szeleburdi kivette a folyadékos tepsit “nem lehet a vizet a kályhába tenni!” ismételte, és megközelítette öngyújtójával. Hiábavalóan, szerinte. Kárörömömre a 45

láng kis durranással felcsapott a plafonig, annyira gyulladó volt! Még mielőtt észbekaptunk volna az egész folyadék egy koromsötét füstfellegé változott át, teletöltve az egész helységet. Egy méterre se lehetett látni, ki kellett üríteni a népséget. Visszatéréskor a füst 30-40 cm vastagságban a mennyezet alá gyűlt össze. Nem volt kis munka a pici ablakokon keresztül kihajtani, a végén az éppen kifestett plafon az éjszakára emlékeztetett. Micsoda szerencsétlenség, mindent újra kellett kezdeni, míg a vizit a kaszárnyából már érkezőben volt. A szabadban ünnepeltünk és ez, véleményem szerint sokkal kulturálisabb volt, mint a sok politikai idióta holmival álcázott kultúrterem. Míg ott voltam egyetlen könyvet se olvasott el egyikük sem. Másik muris eset: egy délután elmegyek a dombszerű homokhát mögé kidobni egy két vackot. Nem akartam rögtön oda közel ahol esténként felváltva vizeltünk vagy kúsztunk a földön az őrmesterek gyönyörére. Számításom szerint több mázsa vizelet lehetett már a termékeny talajban. Így majd kicsit odapillantok a temetőmhöz - gondoltam... Átmenve a gerincen majd összeütközök egy a város felöl jövő ismeretlennel. A muki úgy megijedt és úgy elszaladt, mint egy nyúl. Kicsit megijedek én is, visszamegyek, elmesélem a dolgot. Ki volt az , mit csinált itt oly közel? Ki az őrség meg a szabadok, mind utána, talán elkapják. Szaladtak is mindanynyian, és is egy darabig, a vastag vegetációban. Fantasztikus embervadászat üvöltve és bukdácsolva a földből kiálló gyökereken. Az ismeretlen, halálra rémülve, megjavította a nemzetközi mezei futóversenyrekordot. Hiába kiáltoztak, hiába üvöltötték "lőjél, lőjél a levegőbe", eltűnt, mint szürke szamár a ködbe. Több ízben találgattuk ki lehetett és ha tényleg volt valami a szűrén vagy csak a rendszertől beidegzett félelem uralkodott rajta. Az biztos: nem láttuk többé arrafelé, ha arrafelé lakott, akkor jó kerülővel mehetett csak haza. Érdemes a Schiffről is megemlékezni; azt mondják, vannak olyan majmok, amelyek annyit kefélnek, mint ő. Míg tilos volt 46

mindenkinek kimenni a táborból (3 hónapi éles riadón voltunk) addig ő három szeretővel randevúzott a közeliben! Éjszakánként a kilátópont mellett fogyasztotta sebesen a szerelem gyümölcseit. Egy szép deli férfi volt, mediterrán típus, szokatlan a magyarok között. Ezüstszínű haja nagyon imponált de nyilvánvalóan volt más attrakció is kenyértáskájában. Tudomásom szerint Miskolcon volt felesége is de ez nem gátolta meg abban, hogy itt is elvegyen egy szimpatikus elvált aszszonyt - engem is elvitt egyszer a házába ami a biztonságos 90 fokra volt a kilátótól. Néha a lakótelep felöl egy harmadik leányzó is produkálta magát a vele elképzelhető szociális kapcsolatokban. A jóember időnként eltűnt, – talán más fontos ügyek miatt? – és akkor visszajőve már várta a dutyi. Neki megérte, én mindig csodálkoztam mennyire megengedték kiugrásait. Az üteghez közel lakott egy barna kislány is, aki kicsit belém szeretett. A műkedvelőknél ismertem meg. Nem szerepelt, valószínűleg más hosszabb lejáratú komédiába akart sikert aratni. Többször hazakísértette magát éjszaka a próbák után. Nyilvánvalóan könnyű lett volna kihasználni az alkalmat, de én, mint sokszor előfordult, nem éreztem a dolgot. Hiányzott az affinitás köztünk, ami nélkülözhetetlen egy kapcsolathoz és akkor nem megy. Egy könnyű kaland? Isten mentsen! Nem szeretem hitegetni a nőket, ha nincs igazi érzés. Soha nem mondtam "szeretlek" életemben, ha nem volt reálisan igaz. Azért is mert ismerve önmagamat, ha egy gyerek fogamzana vesztve lennék - drágán fizetném a pillanatnyi gyönyört: örök életre olyan nőhöz kötném magamat akit nem szeretek. Akkor jobb el se kezdeni. Hasonló helyzetből bújtam ki egy közismerten "könnyű" szőkeséggel. Náluk tartottuk az üteg tulajdonát képező igáslovat, egy nap oda vitt a kezelő katona, egy fehérszőke jászsági másodéves. Egyszerre csak otthagytak vele a sok szalma és reménytető szempillantás vegyületében. Nem volt csúnya, szláv típusú de nem az enyém. Igaz, egy pillanatig a gondolat megszületett de öntörvényem erősebbnek mutatkozott. Talán ha 47

kezdeményezett volna... a mamlasz csak állt, várta tőlem az elsőt én meg gyakorlatlan, nem tudtam, hogyan teremteni meg a kellő hangulatot. Nemsokára visszatért a katona, gondolta megcsináltam már az injekciót - ő tudta mi a dörgés, már másokat is vitt oda. Így lett vége elkezdetlenül falusi kalandomnak. Pokornyi őrvezető volt a legravaszabb. Puskalövésre lakott az ütegtől, ezer módot talált, hogy hazamehessen, sokszor a motorbiciklijét adta kölcsön a Víg hadnagynak ezért, mi meg irigykedtünk. Voltak olyanok, mint a "sovány" Csató akik az ott töltött 9 hónap alatt egyszer se voltak kimenőn. Víg hadnagy nekem is barátom volt, kivéve amikor ittas állapotban találta magát - vagyis majd minden este. Gyönyör-szép tagbaszakadt magas barna férfiú, szenvedett a felesége távolléte miatt, aki Sopron felé lakott. Majd minden este kiment a táborból, a szunyókáló többi tiszttel ellentétben. Visszafelé rendszeresen ittas, ha nem részeg volt. Egy hideg éjjel rám talált, míg ott szunyókáltam egy kis sarokban az épületek között. Nagy baj lesz, gondoltam mert "nappalos" voltam, vagyis ügyeletes őr aki nem hagyhatja el helyét. Féltem ebből is katonai törvényszék lesz, a végén megúsztam egy fejmosással. Felejthetetlen téli este. Délután néhányan próbálkoztunk kezdetleges sílécekkel lecsúszni a szégyendombról. Nem volt síbakancs de korszerű kötés se, csak bőrszíjakkal erősítettük fel úgy-ahogy lábunkra a faléceket. Víg hadnagy is velünk volt, kivételesen jó kedvben . Egyszer csak, nem tudnám miért és hogyan, néhányan elindultunk. Nyaktörést kockáztatva buckáztunk a friss hóban igyekezve nem lemaradni az izmos tiszttől. Ezt mintha egy mágnes vonzotta volna! Célja egy parasztház volt pár kilométerre. Felejthetetlen piálás, még jobb lenne elfelejteni. A legszebb pillanatban elkezdett a fejem forogni, mint a ringlispiel és a jó ég tudja csak, hogy sikerült gyomrom tartalmát kivinni a lakásból. Utána elképzelhetetlen gyengeség fogott el, életem egyik legrosszabb pillanata. Nem voltam hozzászokva az italhoz, különösképpen nem üres gyomorral. 48

Elképzelhetően füstös emlékeim maradtak, mint végződött az este. Kínos magányos visszaút a sötétben az üteghez, ott várt már a fogvicsorgató Ullmann főtörzsőrmester, egy igazi hadállat. Úgy hiszem a volt osztrák-magyar monarchia maradványa, talán inkább II° Friedrich porosz király ajándéka a magyar hadseregnek. A pestisnél is rosszabb, a szabályokhoz a tiszteknél is jobban kapaszkodó, valódi igazi terror mindenkinek. Ott várt híres, a Gestapónak is beillő mosolyával, míg szakaszokként megérkeztünk. A takarodó után, nem tudom, hogy tudtunk megállni a lábunkon, meghívott egy éjszakai kirándulásra puskával, teljes felszereléssel és... természetesen atomvédelmi overallal. Isteni volt, a hideg éjszakában a szégyendombról le és föl rohanni emlékeztetett kedvenc hegyeimre. Hosszú, örökre agyba vésődő, kimerítő szórakozás. Mikor vége volt vele, akkor kezdődött bent a hálóteremben az öregekkel. Kitaláltak egy-két adalékszórakozást a célból, hogy jól az agyamba véssem a különálló estét. Már majdnem aludtunk, mikor valaki észrevette, hogy hiányzik a Bambruk! Az istenit neki, hova lett? A legnagyobb termetű volt az ütegnél, fantasztikus fizikummal és egy idegenlégiónak is megfelelő pofával. Bevonulás előtt budapesti nehézsúlyú bokszbajnok lett. Kedves jó barát, mindenki szerette és így rögtön elindult egy mentő expedíció. Jó messze a tábortól találták rá, míg kúszott a hóban, annyira részegen, hogy képtelen volt felállni. Érthetetlen szavakat motyogott, míg négyen hurcolták az ólomnehéz testét. Késve érkezve megspórolta az Ullmann vendégszeretetét is, ámbár a "főtörzs" nehezen táncoltatta volna meg, Bambruk volt az egyedüli akitől tartott. Ugyanabban az időben egy Guinnes évkönyvbe is beleillő kalandom esett: majdnem elütött egy repülőgép leszállás közben a ferihegyi reptér kifutópályáján. Éppen a közepén mentem át, megrövidítve utamat, (a drótkerítés lyukán keresztül) amikor megjelent a kétmotoros óriás. Ma is előttem van majd egymagaságban fejemmel a rám bámuló pilóta csodálkozó pofája. 49

Fénysebességgel tűntem el a balfenékre, meggyőződve, hogy a rendőrség rögtön utánam ered. Egy forró nyári napon Ullmann főtörzsőrmester nem bírt már magával: örökre bent a kelléktárban, mely alvóhelye is volt, a meleg az agyára szállt. Egy rögtönzött ellenőrzés a fegyvereken, jó ürügy, és máris futólépésben masíroztunk teljes gyalogsági felszereléssel, mintha Isten tudja hova kellene átköltözni. Természetesen kedvenc atomszennyeződés elleni gumiruhánk nem hiányozhatott, a melegben kifejezetten helyettesítette a közlegénynek nem járó szaunát. Sisak, gázálarc a nehéz puska meg a hátizsák, így rohantunk fel a szégyendombra. Felfelé, ilyen körülmények között állatias: embertelen! A sor elején, már kezdtem nem megkülönböztetni a tájat annyira a pára befedte a szemüveget. A többiek utánam szétszóródva, igyekeztek nem lemaradni. Egyszerre csak hallom, sir valaki mögöttem! A hang elfojtva de jól hallhatóan érkezett. Hátranézek hát két lépésre a szegény sovány Csató üvölt bent a gázálarcban! Ennyire kimerült arcot még sohse láttam. Félelmetes, ahogyan a gyenge fiú megmaradt erejének utolsó cseppjeit fogyasztotta a rohamban - perceken belül meghal! - jutott eszembe és akkor ledobtam magamat a földre, bár még tudtam volna folytatni. A többiek nagy sóhajjal követték tettemet lentről hallatszott az állati tiszthelyettes: miért álltak meg engedély nélkül? - mi úgy tettünk mint aki nem hallja. Az üteg mindössze 3 papírmasé barakkból állt. A fémcsőből készített vázat egy 3 cm vastag cementből és faforgácsból előállított lemez takarta, nem sok védelem a téli hidegtől vagy a nyári hőségtől. Egy éjjel, persze őrségen voltam, mínusz 24 fokra ment le a hőmérséklet. Kivételesen óránként váltottak, annyira kibírhatatlan volt a vacak egyenruhába. Kiváltképp a lábak szenvedtek a primitív csizmában. Előkerült akkor egy pár Góliátnak való csizmaszerűség amit a feltaláló szerint rá kellett volna húzni védőnek a csizmára. Egyedüli eredmény: nem tudtunk mozogni a súlytól se lábunkat tiporni, hogy kicsit mozogjon a vér. 50

Legnagyobb problémánk a tüzelőanyag volt. Valamikor, a bibliai időkben odadobtak egy kis szenet a barakk mögé, de az már jó régen vagy elfogyott, vagy eltűnt a futóhomokban. Nekünk regrutáknak esti szórakozása volt vadászni a széndarabkákra. Hihetetlenül mindig előkerült valami, de milyen áron! Fagytól pirosra, a széntől örökké feketedett kézzel, letört körömmel kaparni az egyiptomi sötétségben. Villany nem volt. Felülmulatatlan művész volt aztán akinek sikerült papír és fa nélkül meggyújtani a kőnek látszó matériát. A csodát az idősektől iszonyodó terror hozta létre. Egyik este nem volt már semmi, csak a farkasordító hideg. Mindenre elszántan elindultunk szerencsét próbálni. Az expedíció felszerelése egy fűrészből és egy hosszúnyelű baltából állott. Négyen botorkáltunk a sötét éjszakába azon szent elhatározással, hogy nem térünk vissza fa nélkül. A magas hóban nehéz volt tájékozódnunk, így hosszú idő telt el míg találtunk végre egy magányos fát, közel egy parasztházhoz. A tulaj biztosan éberen őrködött, mert míg vizsgálgattuk reményünk tárgyát már kirohant siránkozva: "Gyerekek az Isten szerelmére nehogy kivágjátok, a hatóságok engem ültetnének le érte!" Hát ilyen helyzetbe voltunk: ha valaki kivágott engedély nélkül egy fát úgy egy évi börtönt is reszkírozott. Nem csoda akkor, ha a börtönök és a munkatáborok tele voltak. Olcsó munkaerő, majdnem grátisz.17 Felhagyva a prédával megmentettük az öreget. Nem kevés keresgélés után ráakadtunk véletlenül egy másik szerencsétlen sorsú fára. Míg Cserhalmi kezdte fűrészelni a gyökér fölött addig a Péter akarta az ágakat levágni a baltával. "Látom felemeli feje fölé, aztán még jobban hátrább, hogy jól rásózzon nagy svunggal... és akkor zakk! nézd csak: rá a mögötte a hidegtől bambán bámuló "Kis C" fejére! Egyedüli szemlélője az esetnek csupán én veszem észre mi történik; a vékonytestű kis 17

Fejtő Ferenc szerint 150.000 volt. [interjú az olasz televízióban, 1997?]

51

katona hang nélkül lerogy a hóra míg a másik kettő folytatja műveleteit. Észre se veszik mi történt! - Azt a mindenit, megálljatok már, Péter, fejbe vágtad a Kis C-t! - ordítok visszanyerve önuralmamat, a látvány igen megijesztett. A kis tag a hóban fekszik, meg se mozdul, Úristen, csak nem halt meg? Halálos félelem tölt meg mindannyiunkat, míg próbáljuk feléleszteni. Hála Istennek kiderül elájult, megúszta egy jó nagy daganattal fején - így legalább magasabbnak fog látszani. A vastagszövetű sapka védte meg, máskép tényleg otthagyja fogát." Büszkén térünk vissza a zsákmánnyal a vállunkon az ütegbe, botorkálva a néha térdig érő hóban. Egyik-másik megbotlik, és akkor mind leesünk a hóba a nehéz fatönk meg le fejünkre! Végre megérkezünk, éppen sorakozó van. A szeráfikus Ullmann főtörzsőrmester mosolya nem a legbiztatóbb, egy éjszakai kirándulás már programozva van úgy felöltözve, mintha már kitört volna az atomháború. A takarodó után ott állunk reszkető lábbal a fáradságtól, de még nem lett kiürítve a méregpohár, jön a fejmosás: értekezlet egyéniségünkről, beleértve nem hízelgő véleményét harmadfokú őseinkről meg közeli rokonainkról és tanárainkról kik nem tanították meg a tisztességet. Ezt már tényleg sok elviselni, főképpen, hogy a pocakos foghíjas Cserhalmit állítja nekem mint példaképet, azt kellene imitálnom! Hát ennyire megfordul a Világ: a társadalom legalsóbb rétegeiből származó kocsis a jó ember, én összes kultúrámmal semmit se számítok. Civil életben egyikkel se fogadtam volna el akármi kapcsolatot. Mennyire másképpen folyt le néhány nap múlva a párbeszéd mikor néhány behívott tartalékossal beszélgettünk egy ritka szabad pillanatban, a kultúrteremben. Az egyik megkérdezte mit fütyülök, vajon hol ismerem-e a motívumot: - A Beethoven hegedűversenyének harmadik tétele – válaszoltam, míg fürkésztem a semmitmondó arcát az úgy negyvenéves katonának. Ő is el volt rondulva, mint én, egy gentlemant ko52

paszon a vacak öltözetben nem lehetett megkülönböztetni egy börtöntölteléktől. Hát így történt, hogy "felfedeztük egymást"! Másképpen egy kocsis és egy értelmiségi ugyanúgy nézett ki. Katonai törvényszék - biztos halál, akasztással, lett majdnem tragikus vége egy rettenetesen hideg éjszakának. Nem bírtam már, el kellett bújni valahova annyira fáztam, így kissé elhanyagoltam feladatomat, míg őrködtem. Periodikusan kellett a három hálóteremben életben tartani a tüzet a kis kályhácskában. Kissé elszunnyadtam úgy látszik, így késve érkeztem az első terembe, ahol a Kohánka őrmester volt a főnök. Te Úristen, látom elaludt a tűz; a kályhából nagy bűz és feltehetően sok szénoxid terjedt már el, néhánynak már kifejezetten jellegzetes lila arca volt a mérgezéstől. Nem sok hiányzott, hogy a harminc ember mind ott haljon meg! Én persze követtem volna őket a pokolba büntetésképen. Nagy sebességgel kinyitottam az ablakokat, azok aludtak, észre se vették, annyira ki voltak magukból gondolom. Egész reggelig igen aggodalmas lélekkel voltam, szerencsére semmi komoly nem történt, rá se jöttek mily nagy veszélyben forogtak - csak én tudtam mit úsztunk meg. Ez a Kohánka kísért haza Karácsony előtt a fényképezőgépért. Azzal a kifogással, hogy lefényképezem a legjobb, kitüntetett katonákat, sikerült hazamenni pár órára. A lakás üres volt, enyéimet lent a kávéházban találtam szerencsére. Hagyományos töltött káposztával ünnepeltük meg a viszontlátást. Talán megéri az ütegben levő társaimról is emlékezni: a szakaszvezető Verebélyi a Gioconda mosolyára emlékeztetett. Kissé félszeg, tartott tőlem, parancsot is nehezen adott. Szedlák Bujákról, harmadéves szőkés, közepes termetű igen erős paraszt volt. Feje egyetért egy zsák krumplival. Szűcs tudta, hogy állnak köztünk a dolgok tehát, ámbár harmadéves, eszébe se jutott volna parancsot adni nekem. Kistermetű, fe53

kete, kis szomorú szemekkel, mindig úgy mosolygott mintha valakitől bocsánatot akart volna kérni csak, azért mert ő létezik. Tüzér a tüzérségnek lett teremtve neve szerint, néha hietlenül be tudott pörögni s akkor vörös lett, mint a kakas taréja. Dergeci, aki mellettem feküdt egy disznó volt: egy nap javasolta, szűrjük össze a levet néhány tíz év körüli kislánnyal! - Mi a fenének? - kérdeztem jámborul - Azok ismerik a dörgést, tudnak bizonyos játékokat... szórakozást - ígérgette a nyavalyás. Hihetetlen, attól a pillanattól elhatároztam, egyszer megszégyenítem. Hát itt az alkalom. A hetedik zsivány nevét elfelejtettem; nagy hórihorgas parasztfiú, hatalmas erejével dobálta be a lövedékeket az ágyúba - a gyakorlaton. Másra nem volt alkalmazható. Ja, ne feledkezzem meg a detektoros rádiómról! Ma már kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik-e, még kevesebben ismerik szerkezetét, pedig olyan egyszerű.18 Egy szappantartó műanyagtartóba rejtettem el, az antennának meg az esőcsatorna mutatkozott megfelelőnek. Persze hangszóróról szó se lehetett, a fülhallgatót legtöbbször hazatérve társaim füle alatt találtam. Nem volt más; hozzáadtam egy másikat így én is elaludhattam kedvenc zenéimet hallgatva. Reggel még az idegcsillapító muzsikával ébredtem rendszeresen, egy pillanattal előbb míg az állati "nappalos" be nem ordította a szokásos "jó reggelt elvtársak - ébresztő... fel!!!" Az első része még emberi módon volt kiáltva, a második mintha egy halálra sebzett szörnyetegtől jönne. A tudatlan katonák versenyeztek egymással, ki tud rondábban és erősebben üvölteni. Persze engem sokszor lehordtak, hogy "nem vagyok eléggé katonás" - így a végén megtanultam, ha meg akartam élni a bandában. Ne beszéljünk mit szóltak hegymászó turista stílusú járásomról - végén, bár a legmagasabb, a második sorba ke18

Az antennából jövő csekély áram egy galenit kristály segítségével (ólomszulfid) változó áramból egyenáramra van kiegyenesítve. Ezek után egy egyszerű kondenzátor és egy dróttekercsből készített rezonáns gyűrű megengedte a különböző leadóállomások lehallgatását.

54

rültem, mert nem dekoráltam a csapatot. Egyedül egy rögtönzött mezei futóversenyen tudtam megmutatni, ki vagyok: a selejtező során mint utolsó induló, a csapat kedvencével találtam magam szemben. Neki abszolút győzni kellett, "mert ő egy igazi katona, én meg csak egy átöltözött pesti." Majd beleszakadtam, de összegyűjtve minden erőmet elsőnek lihegtem be a célba. Napokig a torkom mintha sósavval lett volna megpecsételve de megérte, azóta a katonák magatartása kicsit megjavult felém. Majdnem Cyrano lette belőlem anélkül, hogy a kedvest láthattam volna. Igazában a bamba Karsainak írtam a szerelmes leveleket, annyira beleélve magamat, hogy a végén majdnem tényleg beleszerettem a "távoli kedvesbe". Csak arra voltam kíváncsi amikor a lány majd hősünkkel szembetalálja magát. Muris volt mikor mint már felelős írnok az ezredben, elmentem a főhadiszállásra ahonnan a lövést irányították volna. Messze tőlünk egy nádfedelesnek álcázott parasztházban volt elrejtve a radar, de a vasbetonfalak egy méter vastagságra rúgtak. Szerteszét vidám falusias jellegű életet szimuláltak a katonák az esetleges kémek örömére. Épp ott volt egy katona a szénával megrakott lovas kocsi tetején mikor megérkeztem. - Goda Gábor te leszereltél - kiáltottam messziről minden előzetes cicomázás nélkül már csak azért is mert még mindig mérges voltam rá a medvecukorért amit a második elemi idején ellopott csellel a Kerepesi temető rácskapuján keresztül. Visszatérek a forradalmi napokra. Akkor már három hónapja gyakoroltam az ezredírnoki szakmát, adminisztráltam kb. 1100 katonát szétosztva 9 légelhárító ütegbe, félkörben Budapest keleti oldalán. Ezenkívül volt Pestszentlőrincen a Vörös Hadsereg útján a kaszárnyánk (3 nagy épület, a térképen a bal sarkon látható az első, úgymint a repülőtér is) és a parasztháznak álcázott betonépület a privátházak között a radar és tűzparancsnokság részére. E napokba kellett visszamennem abba az ütegbe, ahol nyáron egy hónapon át építgettük a házakat a tiszteknek. Ez valahogy kicsit 55

észak felé volt a kaszárnyától egy településen (meg kellene nézni, de nem lényeges). Hihetetlenül lerobbant hangulatot találtam. Elcsüggedve, reménytelenül, révedezve ültek - hevenyésztek a katonák a vetetlen ágyakon, mindenki azt csinálta, amit akart - elképzelhetetlen fegyelmezetlen állapot volt. Egy pislogó lámpa sárgította a mennyezetet. Karikás szemek, megnyúlt arcok igényeltek valami felvilágosítást. Hízni éreztem magamat a tagok ilyen magas fokú bizalmában. Jó, hogy most már fontos személy lett belőlem, de így se volt semmi jó mondanivalóm ami megnyugtathatta volna őket. Én a magam részéről is tájékozatlan voltam, nem akartam igaznak tartani a híreket. Életünk a hétköznapi igától megpecsételve vonszolta magát a kérlelhetetlen szigorú beskatulyázás sínein.

Iván a volt kaszárnyája előtt A katonák jó része vidéki volt és aggódtak a családért, melyről nem kaptak hírt. Motyogtam valami nyugtatót és sebesen az ajtó felé igyekeztem. Nem voltam képes akkoriban lecsökkenteni félelmüket a szerencsétleneknek - nem voltam képes egy igazi affektív kapcsolatot teremteni velük. Nevelés és életihlet nagyon távolinak teremtettek minket egymástól. Ez volt a Hazugságok utolsó napja. A hamisságok még sugároztak a türelmes hangszórókból de most már senki se hitte őket. 56

- Ha így folytatja még egy darabig, akkor belesorozok a géppisztollyal - kiáltott egy tizedes. Pirosló arcával, magas termetével és büszke villogó szemével az Igazság és Törvény szemmásának nézett ki. Amit mondott az teljesen új gondolat volt amit eddig senki se alakított, legalábbis nem a kaszárnyában. Jelezte, hogy a külső világ minket is megmételyezett: kezdtünk sajátmagunk fejével gondolkozni, nem a sablonos elnyűtt jelszavakkal miket hosszú évekig injekcióztak agyunkba. Csodálatos metamorfózison mentünk keresztül de nem minden nehézség nélkül. Az evolúciós folyamat minden fázisa csak nagy nehézségekkel leküzdött lépcsőfokokon keresztül haladhatott előre, amint lassan az emberek megszabadultak a múlt kötelékeitől. Aki egy évtizeden át mindig parancs alatt senyvedt, most nehéznek találta az első felháborodó - ellenséges gondolatot a mindenható, örökké élő, mindenhol levő Rendszerrel szemben. A besúgók még valószínűleg közöttünk élősködtek, de bajtársaimat már kevésbé aggatták. Bátorságot vettek és kinyilvánították saját gondolataikat. Sok esetben hihetetlen változásoknak voltunk szemtanúi, mások még bizalmatlan hallgatása érzékeltette, hogy már velünk tartanak. "Velünk", mert akkor már kompromittálva voltam, jórészt tisztázódott politikai hitem és csak kevés kételyem maradt, az is eltűnőben. Hírek szálingóztak bizonyos "tárgyalásokról" de, hogy ki és mit tárgyalt, az titok maradt, annyira elzártak voltunk a kaszárnyában. “Hát szabad, hát lehet...?” Valami elfojtott érzés – jobban mondva, – remény szabadult fel bennünk. Egyszerre mindaz, ami eddig tiltottnak számított, amit nem lehetett reálisan elképzelhetőnek gondolni... egyik pillanatról a másikra megvilágosult – lehetőnek mutatkozott. Áthidalva a gátlásokat, lehet kérni, követelni, ellenszegülni, harcolni emberibb életért, sajtószabadságért... sok mindenért. Kinek hamarabb világosult meg, kinek később, kinek csak nagy szenvedéssel, amikor látta, nem járhat már bekötött szemmel, mikor el kellett ismernie, hogy amiben hitt eddig vallásos szenvedéllyel csak a papíron létezik meg az idealisták agyában - ja! azoknak a Rendszernek annyira hasznos kihasznált, jámbor idealistáknak agyában. Nem könnyű kiábrándulni, amiben tegnap még hittél, amit örökké tartónak gondoltál. Nem könnyű felébredni! Magam részéről már régen nyiladozott a szemem, mégis igen meglepett a hangulatváltozás. Én elismertem, vannak jó oldalai is a 57

rezsimnek: ha mint a sörösló mész előre lehajtott fejjel, nem törődve mi történik körülötted, akkor kihasználhatsz némely szociális juttatást, mint például a sportolók, de mindez nem billenti helyére a mérleget. Végül megérkeztek az első hírek: harcok a városban, az AVH embereit keresik mindenhol, a lakosság nem fér a bőriben és... a lövöldözésnek már vége... az oroszok visszavonulnak - új kormányt alakítanak - annyi sok jó és rossz hír. Parasztok hozzák fel ingyen az élelmiszereket a felkelőknek és a Főváros lakóinak. Több irányból is nyomatékkal hivatkoznak a felkelés "tiszta" jellegére: a bezúzott kirakatokból nem tűnik el nyomtalanul az áru, ha valakinek szüksége van rá, akkor leteszi érte az egyenértékű pénzt. Hihetetlen - de igaz! A nép Nagy Imrét, az Imre bácsit követelte. Úgy tűnt mintha Dudás József sikerült volna neki kezébe venni az uralmat és kibékíteni a mara19 kodó lelkeket. Pár tiszt visszajőve a városból olyan részleteket közölt amire már nem emlékszem. Effektív nem volt könnyű elhinni, ami történt, annyira "túl könnyűnek" tűnt, hogy a végén az ember már nem is nagyon figyelt. Félek, végeredményben, a mi kis kicsinyes problémáink talán fontosabbak voltak mint a Haza. Meggyőződésem, hogy ugyanez fordul elő mindenütt: a többség nézi, hogy veszi ki a forró gesztenyét a kemencéből néhány vakmerő. Most, hogy a helyzet normalizálódni látszott, a massza visszafordult saját érde19

Dudás és Szigety, a legfontosabbak, saját hadsereget szervezve, nem akarták elismerni a Nagy Imre kormányát, hacsak nem teljesíti követeléseiket. Nagy, a maga részéről kötött kézzel kormányozott úgy a hazai ortodox kommunisták, mint a szovjet ‘ukáz’ súlya alatt. Nem volt a legalkalmasabb erre a kényes szerepre [Irving, több helyen]

58

keltségeihez, a személyes problémákhoz, és csak kevesen maradtunk hogy a megtörténteket, amelyekről nem volt hiteles adatunk gyér érvekkel kommentáljuk. Igazába véve: mi se voltunk annyira érettek hitünkbe, hogy a hazáért való feláldozásra gondolhattunk volna. Ilyféle gondolatok nemigen forognak a normális ember eszébe, ha aztán mégis halálveszélybe dobja magát, azt fennkölt, magasztos lélekállapotban, kivételes felindulással teszi. Változások indultak be, egyre rohamosabb sebességgel: először is eltűnt a vörös csillag a homlokzatról - hasonló sors érte a zászlón levő oroszstílusú címert. Hosszú napokig minden zászló a klasszikus "lyukkal" díszelkedett mindenki örömére. Végképen a lyuk is címernek számított. A városban viszont előkerültek a régi zászlók a gyönyörű Kossuth címerrel. A népnek repesett a szíve az örömtől, ámbár magyarok és oroszok folytatták a lövöldözést egymás kárára. Pestről visszajőve elképzelhetetlen dolgokat meséltek a szerencsés "kirándulók": a fiatalok úgy fölugrottak a tankokra mintha semmi se lenne, kinyitották a tetőfedőt és... be a benzinesüveget, hadd égjen a muszka! Bátrabbak voltak, mint a felnőttek, s főként a veszélynek nem voltak a tudatában. A lakosság nagyban gyártotta ezeket az úgynevezett "Molotov koktél bombákat" – a megszállók örömére. Mentek is mindenfelől a tankokra és páncélkocsikra. Válaszképen persze a ruszkik tönkre lőtték a házat, amelynek ablakából jött a meleg ajándék. A lakók tudva mi lesz a vége, mégis folytatták. Az egyik utcában, ahol nem volt fegyverük a forradalmároknak furfangos módon átjátszották a tankokat: valami tepsit húzogattak ide-oda az aszfalton két zsineggel, a szembelévő házak védett kapuiból. Ahogy a tankosok az aknának vélt pokolgépet ki akarták kerülni úgy, az is elmozdult, csodaképen pont a lánc alá! Akkor elmentek valahova másfelé gyötörni a lakosságot. Hamarosan a kiagyalt szisztéma elterjedt több kerületbe - nem minden kerület állt ellen az inváziónak. Mindenesetre, mi a kaszárnyában az események valódi menetéről gyakorlatilag sötétben maradtunk. A rádió igyekezve elkerülni a vészhíreket, amelyek pánikot okozhatnának, "langyos" hangon kezelte a hallgatókat, leginkább klasszikus zenével. Ez természetesen nagyon tetszett, mivel most már szabad bejárásom volt a rádiósszobába. Elképzelhetetlenül tudatlanok voltunk mindenről a nyomtatott papír hiányában, illúzió és elcsüggedés váltották egymást sorban. Sajnos a felkelők kiadványai nem jutottak el hozzánk. A tisztek lát59

szólag felkarolták a forradalmat, a végén előkerültek még a régi hadseregből eredő egyenruhák és kitüntetések is! Jó Isten tudja, hol rejtegették ezeket a "békebeli" dolgokat eddig! Már hónapokkal ezelőtt a hadsereg elkezdte felvenni a kapcsolatot a régi, háború előtti tisztekkel és altisztekkel. "Felfedezték" ugyanis, hogy ezek jobban vannak kiképezve, mint a jelenlegi, politikával teletömöttek. Most ez a "rekuperáló" folyamat meggyorsítódott, mint személyesen tapasztalhattam az irodában. Meg kell vallani; feletteseink szakértelmében sok hézag villongott. Elég csupán azt megemlíteni, hogy a 2. ütegnél nekem kellett felolvasnom az újságot a legénységnek. Az idegen nevek, mint például Mendes France, hasgörcsös nevetést keltettek Galcsik hadnagy előadásában. Tudta, érezte ő is, hogy nem megy neki és akkor nekem kellett ezt a kellemetlenséget is magamra vállalni. A kormányban létrejött változások kihatottak magas feletteseinkre is: ahogy megérkezett a hír, hogy Kána vezérőrnagy, a mi felsőbb parancsnokunk lett a képzett Forradalmi Tanács vezetője, rögtön elkezdték kiselejtezni a kommunista vagy a kommunistákkal túl kompromittált tiszteket. Nem ment simán a dolog; egyesek lövöldöztek, a Téglássy hadnagy karjába is beleszaladt egy golyó; nem érdemelte meg, rendes ember volt. Volt egy mérges, kegyetlen őrmester is nálunk, elfelejtettem nevét a piszok disznónak, de sötét füstös pofája még előttem lebeg. Mindenki rettegett tőle - hencegett magas politikai összeköttetéseivel. Hát most a változott politikai időjárás jegyében ő is "szobafogságra" került. Míg nem tisztázzák a helyzetét, addig bent kell maradnia. Jó ég tudja mennyit szenvedett szertelenségében, ő, aki mindig mozgott, minden lében kanál volt, most egyszerre egy bárányka lett, akit etetni kell. A három nagy épületet egy másik ezreddel osztottuk meg. Mint szürke szamár a ködbe bújt el valahová a semmibe a politikai tiszt. Félelmet gerjesztő bűnöző pofája volt, jól emlékszem, olyan James Bond-féle alak, de nem olyan mulattató. Sokszor civilbe öltözve került elő, többször piszkos szakított ruhába is – ellenőrzött az mindenkit, elég volt, hogy rád nézzen és már hideget éreztél a hátadon. Vannak tényleg olyan alakok, akiknek igen nagy hatalma van az emberek fölött! 60

Így éltünk mi a mi kis világunkban, meggyőződve, hogy most már minden a jobbjára fordul. Takarodó után a gyönyörű magyar himnusz emlékével a fülünkben mentünk aludni – nagyon igazi magyaroknak éreztük magunkat. Talán megvalósulnak a Himnusz szent szavai: vége lesz szenvedéseinknek. Az "ellenforradalmi dumák" nem érdekeltek minket - azok, gondoltuk: a politikusok bajai, hát hogyne; még mindig tudatlanok voltunk a kint levő eseményekről. Maga a szó; "Ellenforradalom" is misztérium volt, nem értettük kik lennének és ki ellen az ellenforradalmárok! Így még zavarosabbnak viszonyult az állapot, azoknak előnyére, akik a piszkosban szeretnek halászni. Magam részéről anynyira hozzászoktam irodám kényelmeihez, hogy véglegesen oda tűztem ki sátorfámat. A kellemes (mármint!) környezet, saját könyveim, és egy jó nagydarab sósszalonna, na meg egy jóformán privát vécé már-már elviselhetővé tette az életemet. Privilegizált helyzetemben igyekeztem a közönséges tömegtől távol tartani magamat, már nem hívtak az őrségre se – tiszta élvezet! Kint viszont nem ment olyan simán minden: hallottuk, pont a lakásom közelében, a Köztársaság téren voltak öldöklések a Pártháznál - kik, miért, nem tudtuk. A múlt idő politikusai is felbukkantak, csak Tildy neve volt ismerős, az új pártok (vagy a régiek – ki tudta azt?) mint a gombák úgy születtek, és utánuk a politikai lapok. Hallottunk valami olyan fegyveres csoportokról is akik nem ismerték el az új kormányt.20 Elképesztően Mindszenthy hercegprímás rögtön szabadítása után az Egyház tulajdonait követelte vissza. Ez nem tetszett a népnek. November másodikán megkérdeztem felettesemet, Szakács főhadnagyot, hazamehetek-e holnap meglátogatni családomat. A jó ember sumákolt valahol a zűrös idők alatt; most megint látható volt. - Nem, nem, holnap én megyek - válaszolt - maga majd megy vasárnap - mondta olyan hanglejtéssel, ami nem engedett vitát. Vele nem lehetett vitatkozni, buta kemény feje, csúnya ragyás képe az Elfújta a szél film Frank Kennedyére emlékeztet még ma is - egy sivár semmitmondó pasas volt. Már, maga az, hogy ő budai én meg pesti voltam, nagy különbséget jelentett. 20

Az említett Dudás és Szigetyn kívül más csoportok is voltak. Végeredményképen a Corvin köz harcosai is annak számíthatók.

61

Nem volt mese, szót fogadtam, ő a tiszt, én a közönséges katona. Igazában véve öt napon belül előléptetés járt volna legalább tizedesnek, valószínűbb, hogy őrmesternek, a beosztásomból következően, ami egy sorkatona esetében maximum törzsőrmesteri rangot jelenthetett. Kíváncsi vagyok, tényleg megkaptam volna-e, de Tibortól se kaptam értesülést az esetleges előkészületekről; így meghalhatok a tudta nélkül! A Varsói Szerződés országai között tudvalevően november 7-ére szokták konMindszneti József bíboros centrálni az előléptetéseket, az "Októberi Forradalom" emlékére. A két dátum nem egyezik az orosz kalendárium eltolódása miatt. Legjobb esetben, gondoltam, minden felhajtás nélkül lett volna kiadva az új rang, minden ünnepség nélkül. Semmi se lett belőle, a kutya egye meg! Egyéni szemszögből nézve érdekes helyzettel álltunk szembe: lett egy forradalom, de mégis sokkminden az előző rezsimből megmaradt volna érvényesnek. Nem is a Szovjetuniótól való elszakadás volt talán a fő tény, hanem magának a rendszernek egy emberibb szisztémára való irányváltozása. Az emberek számot kértek az elmúlt időkért - nagy húsvéti takarítás volt folyamatban, ámbár októberben voltunk. Amennyire értettem, a mi környezetünkben senki se akart egyik napról a másikra háborúra uszító, kizsákmányoló kapitalistává válni. Ilynemű változás, mintha cseberből vederbe kerülne, a többség rovására vezethetne. Mind, ami jó volt az igazgatásban, annak maradnia kell, a hibás dolgoknak akartuk a végét. Végeredményképen igazságot kértünk magunknak, nem egy új keletű terrorrendszer bevezetését. 62

Talán egy új életmód születhetett volna a magyar laboratóriumban a kommunizmus és liberalizmus korhadványaiból? Sokan még ma is lehetőnek hiszik. Fantasztikusan fontos kísérlet lett volna az, talán megmenti magát a Szovjetuniót is romba dőléstől. A Kremlin urai viszont féltek minden újdonságtól, eszük ágába se volt a november hetedikei ünnepség: ők már egy jóval nagyobb ünnepet rendezgettek számunkra! Más stílusban, más ajándékokkal, más következményekkel. Nálunk igen kevesen gondoltak a két ország közti viszony elmérgesedésére; nem azt mondták, hogy kimennek az országból és a gazdasági kapcsolatokat egyenjogú alapon letárgyalják? Jó, hogy mi, egyszerű ágyútöltelékek, hittünk ezen ígéreteknek, de sajnos magas politikusaink is beleestek a mesébe. Nem beszélve a hadsereg vezetőiről, élükön a jóhiszemű Maléterrel, ki buta fejjel betette fejét az oroszlán torkába! Mint parlamenter ment a volt barátaihoz, akiknek szentelte egész életét. Éppúgy, mint Török Bálint a törökidőkben. Annak a szultán legalább meghagyta életét: holtáig fogoly maradt a Boszporuszon. Válasznélküli kérdés: hogy tudtak vezetőink vakon megbízni ilyen másbeállítású népben, mely már a múltban, több ízben kimutatta felénk a fogát? Csak a becsületes emberek "gentleman" stílusa ad némi magyarázatot. Ezekben a napokban merült fel Maléter Pál ezredes alakja, a Kilián laktanya parancsnoka. Ez tudvalevően a József körút és az Üllői út kereszteződésénél áll a lábán még ma is, a hihetetlen orosz lövöldözések ellenére. Maléter az elején, Gerőnek engedelmeskedve, nem akart beleavatkozni a felkelésbe, pont ahogy az egész hadsereg csinálta tudtommal, beleértve a mi kaszárnyánkat is. Maléter Pál ezredes Valószínűleg ő is bevette a dumát a huligánok63

ról, a börtöntöltelékekről, stb. mert Gerő rádiója így mondta, "miért ne hitte volna?" Hitte mindig amit az elvtársak mondtak; ez vitte öt aztán a sírba is, ráadásul egy ismeretlenbe. Így ment a dolog míg be nem vittek néhány "szemtelen csavargót" akik a laktanyát akarták elfoglalni. Személyesen akarta kihallgatni őket és ekkor, váratlanul rájött: ezek nem a Rákositól és bandájától pellengérre állított bűnözök, hanem a nép fiai, egyszerű munkások, tanulók. Megdöbbenve rájött, sok más vezetőhöz hasonlóan, hogy véleményeikkel egyetértett, úgymint követeléseikkel is miket nem tudott immár visszautasítani. Ettől a pillanattól fogva egyike lett a népi követelések zászlótartóinak: "emberi arcot" adni a Rendszernek, elérni az orosz csapatok kivonulását Magyarországról. Egyáltalán nem akart elvtársaira lőni, csak javítani szerette volna őket. Ezek viszont nem akarták az újdonságot és lőttek a népre. Ez részére elviselhetetlennek tűnt, Gerő elefántkönnyedségű eljárása olyan tigriseket teremtett, amikről addig senkinek se volt fogalma. Sok évre rá ismertem meg Maléter tragédiáját: orosz fogságba esett a II° Világháború alatt; a hosszú évek buzgó kommunistát neveltek belőle, úgy, hogy beállt a Debreceni Köztársaság hadseregébe harcolni a fasiszták ellen. Utána több családi problémája volt, a párt nehéz kézzel beleszólt magánéletébe is. Ezek után csodálatos, hogy mikor a haza hívta, akkor félredobta politikai hitét és a felkelők közé állva tényező módon hősies cselekedetet végzett, a legszebbek között. Az ellenséges táborba, a szovjeteknél is bizonyos "csodák" voltak észlelhetők. A vezetők elképzelhetetlen meséket adtak be a főként ázsiai eredetű katonáknak: azt hitették el velük, hogy Berlinben vannak, ‘Gitler’ náciaira lövöldöznek.21 Ezek feltéve, hogy saját hazájukat védik, olyan magatartással vetették magukat a magyarokra, aminek semmi köze sem volt a "szocialista államok baráti összeköttetéséhez". Amíg aztán valaki közülük föl nem ismerte a valós igazságot. Megszaporodtak az utcai csoportok, ahol oroszul tudó hazafiak igyekeztek megértetni a muszka sereggel, hogy a baráti Budapesten, és nem a náci Németországban találják magukat. Az óriási meg21

Az oroszok a “h” hangot képtelenek kiejteni és így a magyar “g” kiejtésével mondják

64

lepetés eredményt hozott: a megszálló hadsereg megingott elhatározásában, ami az erős vesztességekkel együtt a visszavonulásra kényszeríttette őket. Néhány orosz "felvilágosítva" nem tudta elviselni az AVH pimasz magatartását, és kikelt ellenük fegyverrel. Mondták, de én nem voltam ott, hogy már a Parlamenti tömeggyilkolás alkalmában is voltak orosz részről kommunistaellenes akciók. [Ezt Kopácsi is megerősíti könyvében.] Sok minden változott az utóbbi negyven évben és talán ilyen galád becsapása az embereknek ma nem lenne lehetséges. Elismerem, hogy abban az időben igen erős volt még Hitler csordájának emlékezete, ez némileg tudja magyarázni a vágóhidra küldött orosz katonákat. Ez nem érvényes azokra, akik őket küldték. Csak nehézkesen kiböngészve az utcatáblák leírásait és összehasonlítva a térképekkel tudták meg a végén hol vannak. Az oroszok nem ismerik a latin betűket, így nem tudták többek között, elolvasni a sok helyen kitett "Ruszkik haza" feliratokat. A becsapott ukránok, tatárok, kaukázusiak, türkmének és mások, feláldozták életüket tiszta imperialista céloknak. Talán hasznos lenne valami emléket emelni ezeknek, úgy, hogy a következő generációk tanulhassanak belőle.22 Látom gyermekeimen is, mennyire nem akarják a múlt eseményeit és következményeit szem előtt tartani. Buta emberek23 buta magatartása: akármilyen más emberi aktivitásban szem előtt tartja az ember mások tapasztalatait, ők nem, túl kényelmetlen és... nem is tartozik rájuk, elmúlt idők dolga. Legalább, adná Isten, jó próféták lennének és a jövő tényleg nem hozna újabb szenvedéseket, elnyomásokat és szabadságharcokat. A nép már örült, hogy az oroszok kivonulnak, és a szabadság közeledik. Általános meggyőződés; a harcok befejeztével most a hódítók biztosan kimennek, és evvel levesznek egy nehéz anyagi terhet a nemzet nyakáról. Egy behemót tömeg ami szívta az ország vérét, 22 23

Egyáltalán nem gyűlölöm az oroszokat, szerencsére senkit se gyűlölök. Saját gyermekeimet se érdeklik nagyon volt életem. Olvasom, hogy Magyarországon a negyvenéves évforduló lehangoló közönyös, érdektelen hangulatban volt majdnem hogy “nem ünnepelve”. A magyarok nem akarnak már emlékezni az 56-os eseményekre, paradox módon, nyugaton tán többet foglalkoznak velük.

65

semmit se adva cserébe. Sőt! Vittek el mindent, amit lehet, ahogy már előfordult a tatár, török és osztrák és német időkben. Ha elfelejtettem valami vérszopót, kérem, bocsásson meg. Nem akarok különbséget tenni senkivel szemben sem - ebben is liberális vagyok. Tehát most már majdnem egy eufórikus helyzetben voltunk jóformán - mondhatnám közel a hétköznapi nyugodt élethez “mert most már a legrosszabbnak vége van!" Én is hittem a csodában, reméltem holnap hazamegyek megnézni családomat. Vérmesen már azt is kezdtem számolgatni, hogy "hamarosan újra folytathatom fáradságos turistaságomat a hegyekben". "Még néhány hét, minden normális helyzetbe jön és mehetek a szeretett hegyeimbe" Szerettem volna megint aktívan követni a természetjárást, úgy, hogy tényleg megkapjam az "Érdemes sportoló" kitüntetést, amit hülye fejjel 1955-ben elvesztettem, elfelejtve beadni a kérvényt rá a dokumentációval együtt. Ugyanis abban az évben kb. 100 napot töltöttem a hegyekben, minden elképzelhető formában; nappal, éjjel, versenyek, túrák... stb. Ma is bosszant, ha a Mezeire (?) gondolok. A karantén idején ő e titulus miatt (röplabda vagy kosárlabda?) mindenki kedvence volt, munkát nem szabtak ki rá. Persze nincs kizárva, hogy az én esetemben nem használt volna sokat: a hegymászás nem divat a népnél, különösképpen az alföldieknél, ami a katonák javarészét jelentette. Nevetséges mennyire jámborok voltunk! A "legrosszabb" még csak most fog következni! Nevetséges! Ha nem lett volna bekötve a szemem, ha nem lovaltam volna bele magam a meggyőződésbe, hogy kivívtuk a szabadságot, akkor másnap, november 4-én egész más szellemmel hagytam volna ott az irodámat a laktanyában. Legalább nem hagyom ott kedvenc könyveim: Tóth Árpád műfordításait (majd egy Biblia), a Magas Tátra képeskönyvét és a készülő emlékiratomat a túra élményeimről, amit éppen akkor irogattam. Biztosan nem váltam volna meg attól a szép nagy darab sósszalonnától sem ami nagy értéket jelentett azon időkben. Legfőképpen nem választottam volna a Szakács főhadnagy vacak parabellum géppisztolyát a klassz puskám helyett. Utolsó: vittem volna magammal iratokat. Kitölteni valókat. Ha rágondolok, hogy szekrényem tele volt leszerelési igazolványokkal és egyet se vettem magamhoz! Mint egy bamba alvajáró lementem a lépcsőn megnézni mi a fene történik. Tiszta szerencse, hogy legalább felöltözve. Mintha csak valami pár perces elfoglaltságról lett volna szó. Nem ám! A nagy történelmi események, 66

a döntő változások így kezdődnek: "te lemész a lépcsőn megnézni mi a csudáért üvölt a nép, és aztán... nem térsz soha vissza! Mert időközben valami rettenetes dolog történt, ami teljesen megváltoztatja az életed irányát, kitép téged a gyökereidből, más idegen helyre röpít - kényszerit ezer probléma megoldására." Csak néhány estével előtte mondtam bárgyúan én is az Őrinek: a rosszabb része a katonaidőnek elmúlt, utána egy jó munkám lesz, valószínűleg megnősülök, tekintve, hogy a nők nem hiányoznak, megint fogok járni a hegyekbe és a színházakba... lesz egy nyugodt életem, minden komoly megrázkódtatás nélkül... stb. stb. Másnap reggel, november 4. hajnalán, a ruszkik visszajöttek. Annyi tankkal amit senkise látott még. Akkor aztán nem volt mese; szembe kellett nézni a valósággal, mindenki a maga módján, saját karaktere szerint. Igazába véve nem éreztem a történelmi súlyú változások szelét az arcomon, se azt, hogy életem legnagyobb kalandja kezdődik most minek behatása mély változásokat fog bensőmben okozni - vagy talán csak egyszerűen felszínre kényszeríteni a latens, ismeretlen lelki mélységből. Olyan képességeket, amelyeket egyáltalán nem tételeztem fel saját magamban. Semmi se jelezte, hogy ez a nap ezer év múlva is a Barátitestvéri nemzet árulását foglya emlékeztetni. A Szovjetunió vezetői még előző nap biztosították a csapatok kivonulását és tagadták akármiféle fegyveres támadást a magyarok ellen. Egy nemzet urai, akik szavukat adták: nem támadunk többé! A két népet összekapcsoló barátság nevében egy ismeretlen parancsnok elindította az úthengert. A Júdás Andropov, utána tudtam meg; mint nagykövet ismerte a magyarokat, asztaluknál evett, itta borukat, hihetően élvezett más juttatásokat is. Most megfizette kamatosan a vendéglátást. Ő se gondolta azon a napon, hogy egyszer megváltozik az élete és a Szovjetunió elnöke lesz. Az a két kiskatona se gondolta volna, hogy öt napra rá ott marad a Klinkertéglákon egy olyan nagy borzalmas lyukkal, hogy keresztül lehetett látni koponyáján.

67

T-55 tank Nem fogom tudni soha elfelejteni a hősies társakat kik mellettem harcoltak, akiket bátorítottam, akik ottmaradtak jórészt talán buzdító szavaim hatása miatt. Ezért részben felelős vagyok halálukért de ugyanolyan végem is lehetett volna könnyen. Nekem jobban sikerült és megkaptam a jutalmat érte. Kifürkészhetetlen a sorsunk!

68

2. AZ ÉN HARCOM 1956. november 4. vasárnap Összefoglaló A szovjet hadsereg minden előzetes jel nélkül megtámadta Budapest lakosságát. Előzőleg, minden nemzetközi jog ellenére letartóztatták a Maléter által vezetett magyar parlamentereket miközben a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak. Nagyhatalmi érdekei miatt a Szovjetunió nem engedhette meg a magyar nép követeléseinek megvalósulását, ezért már október 20-án, három nappal a forradalom kitörése előtt elrendelte csapatainak beözönlését a Szovjetunióból és Romániából. Céljuk a régi rendszer támogatása, esetleges restaurálása volt. Ez bizonyítja, hogy tudták előre mi fog bekövetkezni. Október 25. után csak látszólag rendeltek el kivonulást, igazában egyetlen orosz sem hagyta el az országot. Sajnálatos módon az ideiglenes, de törvényes Nagy Imre kormány nem vette figyelembe a számos hírt, melyek újabb egységek határon túlról érkezéséről számoltak be. Ezen második áruló támadást újabb hazugsággal támogatták, miszerint jobboldali fasiszta ellenforradalmárok gyilkolják az ártatlan kommunistákat a célból, hogy helyreállítsák a régi horthysta klerikális rendszert. A beavatkozást nem indokolhatja azon szándék, hogy Magyarország semlegessé válik és kilép a Varsói Szerződésből, mert ez csak jóval utána, a harcok közepette lett kijelentve. Kádár János kilépett a kormányból, alapított egy bábkormányt és behívta az oroszokat. Evvel vége szakadt minden változtatási kísérletnek.

69

Az árulás Az első nap 1956. november 4., az első nap hajnal 4 ó 20 perc.

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.24 Fülszakító zsivaj támaszt fel mély álmomból. Irodám parkettjén alszom a kaszárnyában, ami manapság luxusnak számítható. Van, aki rosszabb helyzetben találja magát. Párnának az acélsisakot használom: célszerűbb, mint valaki gondolná: mikor forgolódok izgága álmomban az is gurul a golyóbissal együtt engedelmesen, nem akarja elhagyni fejemet, így nem kell nehéz extrémitásomat felemelni. Mondhatnám; majdnem szórakozok. Mi a csuda történik odakint, miért ez a pokoli rumli? Nem tudják, hogy vasárnap van? A folyosóról ömlenek az izgatott szavak, rohannak előre-hátra, aztán, valakinek eszébe jutok, és durván bezörgetnek. - Mi van, mi az Istent akartok hajnalban, ki rontja az ünnepet? A hétszentségit! - Jönnek az oroszok - Micsoda? Ne hülyéskedjetek! - Megtámadtak... gyere le te is... a fene egye meg, ez hiányzott csak! 24

A miniszterelnöknek a rádióban többször leadott segítséget kérő hangja

70

Igyekszem teljesen felébreszteni magamat. Nem egészen világos a szituáció. Ennek kellene lenni az első szabad vasárnapnak a háború (azaz forradalom) után, ma kéne hazamenni végre-valahára. Hát nem tudják ezek a lármás katonák, hogy ma megyek megnézni, mi van családommal, és ezért kipihent kell, hogy legyek? Tapintatlanok: nem mehetek lenyűzött képpel anyám elé; elszomorodna és akkor én is. - Az oroszok, az oroszok! Hallom mindenfelől, úgy látszik, tényleg itt vannak az ünneprontók! - Mit mondtok, mi történt? - Ki mindenki! - üvölt a gyűlölt őrmester, juszt tegnap engedtük vissza a becsületesek közé. - Az oroszok orvul megtámadták Budapestet! - A nyavalyások, hogy legyenek mind elkárhozva! Más hangok: “ellenálljunk, menjünk az ágyúkhoz... az ágyúkhoz” és így tovább. De micsoda felfordulás! Fáradtan felhúzom magamat. A reggeli toilette már meg is van, látván, hogy a fejfedőben aludtam. Mennyire praktikus ez ilyen időkben, el se tudom mondani, csak ajánlani mindenkinek! Tavaszi náthajárvány elkerülés céljából is. Egy kis ideig tétovázok; nem tudom eldönteni, egyek-e vagy sem egy darabot abból a pazar sós szalonnából mit az íróasztalfiókban rejtegetek, de a zsivaj és az ismételt hívogatás nem enged ilyen békebeli akciót. Ki kell mennem, "majd későbben lesz rá idő, úgyis csak 5 óra van, a reggelinek még nincs itt az ideje. Kivételes vészhelyzetben is be kell tartani a szigorú házirendet, másképpen a honvédség hová süllyedne? Majd feljövök, amikor ezt a dolgot az ágyúkkal elintéztük. A jó ég tudja, mit akarnak csinálni bajtársaim." Eszem ágába sincs, hogy komolyan ellenszegülhetnénk a túlerőnek! Lemegyek a földszintre. Fogalmam sem volt arról, hogy soha többé nem teszem be lábam abba a szobába; hogy ott fognak maradni legkedvesebb, féltékenyen őrzött könyveim és a kézirat a hegyi “kalandjaimról” ami az első, általam írott könyv lenne. Nem lesz az, talán majd ez a jelenlevő itt, ha Isten is úgy akarja. Emlékszem: kisfiú koromban kiböktem utcai barátaim társaságában, hogy “egyszer majd fogok írni egy könyvet”! Jobb lett volna befogni a csőrömet! Nem tudnám leírni mennyire kigúnyoltak ezért: szerintük a könyveket valami senkitől sem nem látott emberfeletti lények írják. Most 71

nem gondolok a könyvekre, se arra, hogy fogok-e egyáltalán egyszer írni valamit. Ki tételezné fel, hogy talán harminc év múlva pont ezeket a kalandjaimat fogom leírni egy kéziratban, és negyvennél több is eltelik, míg sikerül kinyomatni. A végén ötvenet olvasunk. A Teremtő malmai is gyorsabban őrölnek, mint én, de irgalmatlanabbul. Főképpen nem sejtem mi fog történni velem a következő napokban, nem képzelem, hogy életem gyökeresen meg fog változni. Ha tudnám, mi van előttem akkor... igazában, jobb, ha nem is sejtem. Lemegyek az utolsó lépcsökön, szájízem még keserű az éjszakától. Rögtön beleütközök a hangadó másodéves katonába, akit ismerek. Nyomatékosan erőlteti a sumákolókat, mint engem is, hogy kövessük az ágyúkhoz. - Gyerünk, fiúk a tartalékágyúkhoz, fel kell szerelni őket, és aztán lelőjük az árulókat. Az igazság kedvéért, nem látok semmi ellenséget. - Először le kell venni a zsírt - mondja a cigány, aki ért a ragacsos dolgokhoz. Elhagyjuk a hatalmas épületet. A kiterjedt területen, mely több ezrednek a központja, a miénk a keletre fekvő a három közül. Az északkeleti sarokban felfedezünk jó néhány tartalék légvédelmi ágyút - tökig be vannak zsírozva – még mindig a zsír! Te Jó Isten! Segítség! Néhány hónappal ezelőtt volt alkalmam több ilyen gépezetet megtisztítani a zsírtól – tehát tudom milyen sziszifuszi munka vár reánk. A hajnali szürke fény és a szúró hideg nem segíti lelkesedésünket de azért nekiállunk a melónak. Hidegtől görcsös kezeink nehezen tudják megfogni az éjszakai hőmérséklettől dermedt szerszámokat. Állati munka; már a gatyánk is zsíros de nem haladunk vele. Hideg van, de a nehéz munka se tud felmelegíteni bennünket. Nem lenne nehéz feladat normális körülmények között, elfogadható hőmérsékleten és megfelelő szerszámok segítségével. Ezek megvannak mind a kilenc ütegnél csak pont itt nem, a kutya rúgja meg. Sajnos itt a központi kaszárnyában hiányzik a legegyszerűbb szerszám is, ami segíthetne. Az ágyúkra tartozó kellékek is eltűntek – meg lehet őrülni, tele vagyunk a zsírral, még a föld is izzadja, csak a csövek nem akar72

nak a zsiradéktól megszabadulni. Körömmel nem lehet kiszedni – túl hosszúak ahhoz. Megállunk kétségbeesve: mit tudunk csinálni? Egy ötletes muki mondja: gyújtsunk tüzet a cső alatt, akkor kifolyik a zsiradék. Megpróbáljuk meggyőződés nélkül; sok füst - kevés sült hús, de meg kell elégedni vele. Eltekintve az ordináré bűztől! Pest felől már jó ideje hallható az ágyúk szava, itt egyelőre minden csendes; az orosz tankok elrobognak a laktanya előtt, de provokáció nélkül. Várjuk: egyik pillanatról a másikra megtámadnak-e minket is? Ma hajnalba egyikük berepített egy gépfegyversorozatot a még alvó laktanyába, de mivel válasz nélkül maradt nem erőltette de ki tudja, lehet, meggondolja magát, és majd visszajön. Pestszentlőrincen vagyunk az Üllői útnak azon a részén, amit a Rendszer a "Vörös hadsereg útja" néven keresztelt el. Utált név; én inkább a régi nevet fogom használni [időközben, az új térképen már így is van]. Az út egyike a két legfontosabbnak melyek összekötik a Ferihegyi repülőteret a Fővárossal. Amint a térképen is látható, Budapest délkeleti részén vagyunk azon a részen. amelyik legkönnyebben megközelíthető a Második Világháborúban a "barátoktól" "kiegyesített" határhoz. Barátokhoz méltó undorító cselekedet. Az elmúlt napokban erős kötelékeket özönlöttek be az országba (míg időközben állították, hogy már viszik a sátorfájukat). Mi persze nem tudjuk, nincs semmiről értesülésünk - a magunk szakállára tesszük a dolgokat. Megerősödik a csatazaj, közelednek a lövöldözések, úgy látszik már az egész város fellázadt25. Várjuk, mikor jut ki nekünk is, felkészülünk a védelemre. A másodéves katona, aki buzdítja a társaságot, meg van győződve, hogy hamarosan minket is megtámadnak. Szakértő stratéga; mindenre kiterjed a figyelme (nekem inkább az otthagyott szalonnára, ki tudja, félek, ma nem lesz feltálalva a reggeli). A kiizzadt ágyúkat kézzel kell vontatni – (hol a fészkes fenébe vannak a kocsivezetők?) – a drótkerítés felé amit aztán ledöntünk, mert akadályozhatná az ágyúk működését. Úgyse adna akármi védelmet is. 25

Ki tudja hány ezer tank (egyesek szerint négyezer), más források csak kettőezer ötszázat mondanak) támadja meg a várost, miután a rendőrség főnöke, Kopácsi felhívására a felkelők jó része letette a fegyvert.

73

Visszagondolva idővel és higgadt fejjel nagyon furcsa ellentmondásnak mondható, hogy míg ezeket a fegyvereket nyugodtan láthatta a civil lakosság, ugyanakkor egy ízben az említett hajsza, embervadászat történt az ütegnél egy szerencsétlen után, aki véletlenül a közelben haladt el valahova. Hozzáteszem: a terep göngyölődése miatt az nem is látott egyáltalán semmit, az ágyuk be voltak ásva a homokba. Hát várunk, várunk, csak várunk de nem támad meg senki, a tankok végtelen sora is befejeződött. Valaki fölveti: menjünk el a Rákoskeresztúri temetőbe; ott vannak elrejtve a tartaléklőszereink. Nincs nagy kedvünk hozzá, így itt maradunk. Halad az idő, már 11 óra van, a nap kezd melegíteni. Kezdünk éhesek lenni! Nemsokára ebédidő – de hol van az ebéd? Félek ma az se lesz felszolgálva. Furcsa érzésünk van, mintha a három kaszárnyában nem tartózkodna senki, velünk a kutya se törődik, itt éhen is halhatunk! Nem beszélve, hogy nekünk, tíz hapsinak kellene a muszkákat megállítani! Tiszta röhej! Jön kintről egy ürge, mondja: az oroszok nem messze tőlünk masíroznak a Béke téren (a helyzetnek megfelelő név!), elkerülve a kontaktust velünk. Oh, a nyavalyás gyáva népség! - Menjünk ki elébük! - Nekünk a kaszárnyát kell védeni - gondolja egy ellenkező véleményen levő. - Eszük ágába sincs ide jönni, nekünk kell mozogni, ha akarunk valamit - mondja egy másik. - Menjünk már rögtön - üvölti a másodéves katona, aki tartja a blattot. Visszük természetesen az ágyúkat is, 39/41-es típusúak, 4,9 tonna súlyú, 85 mm-es löveggel, ha jól emlékszem. Bestiálisan nehezek vontatni de azért valahogy csak kijutunk (talán egy teherautó?) a Béke térre. Ide torkolódik be a Pestszentimréről jövő út és a keserves villamos, amiről beszámoltam más helyen. Muszkáknak nyoma sincs, rengeteg izgatott ember van és egy félelmetes behemót nagy farkaskutya. Éhes lehet, mint mi, talán még inkább, így rárohan a csuda tudja honnan előkerült kevés élelmiszerünkre. Na csak az kell! Egy kis tolókocsira vannak felrámolva, eszembe jut a Reisz bácsi kocsija. Biztosan nem az övé, azt már mi régen eltüntettük! 74

Béke-tér és környéke Mi védené meg legcélszerűbben értékes portékánkat mint egy állati üvöltés? Na erre én vagyok a legalkalmasabb, mint nemsikerült tenorista. Magas C hangú süvítésemre úgy elugrik a vérmes dög mintha a menykő csapott volna bele. Elugranak mind megijedve a csatlangozók is, tán már gondolják: itt a muszka! Ez az első megnyilvánulása jelenlétemnek, evvel hozzájárultam a forradalom vívmányainak megőrzésére. Mert ami igaz az igaz: a magyar ember humora a legrosszabb helyzetben is kibukkan, mint a szög a zsákból. Azért... ami igaz, inkább, az Operaházban szerettem volna fellépni! A nap folyik tovább minden különösebb esemény nélkül, így van idő megint a kaszárnyában hagyott dolgaimra gondolni, kezdem gyanítani, nem fogom viszontlátni őket. Tóth Árpád műfordításai, ki ne ismerné, föllelhetetlen a könyvesboltban, mert a rendszer alatt nem nézték jósszemmel. Nem a rezsim mestere, akkor minek újra nyomni? Dekadens, bourgeois költők silány siralmait, egyéni szerelmeit, kétes moralitású embereknek, mint Verlaine, Rimbaud, Heine és Byron benső világát tükröző érzelmeit fordította. A másik az 75

Artia kiadásában az álmodott Magas Tátra fényképeit tartalmazza, húsz év után majd megtalálom megint egy olasz vásáron. Aztán ott van a születő "mesterművem" (már aki azt hiszi) mit szorgalmasan gépelgettem egy vastag rajzpapírra, úgy, hogy "igazi könyv" kinézése legyen természetjáró élményeimnek. Tustollal szép rajzokat adtam hozzá, na meg a kevés fényképek, amiket a néha kölcsönvett fényképezőgépekkel vettem fel csatangolásaim alkalmából.26 Legkedvesebb felvételem, közel a bevonulás előtt a Bükk fennsíkon, a Sugarón levő ködös táj volt. A Béke tér, mint mondtam egy keresztút, körülötte sok kis kertes ház, villák, mik a következő napon egy érdekes csetepaténak lesznek a színhelyei. Ideje lenne beleharapni a kevés élelmiszerbe mit a lakosság hozott, de épp most történik valami, amitől elmegy az étvágyunk: hajmeresztő látvány, a katonák elkezdik tömegesen elhagyni a kaszárnyát és svindelnek mindenfelé, szégyen nélkül a nyavalyások27. A gyáva népség szalad haza a mamához! Koránkelő kis csoportunk hangtalanul nézi őket. Egyelőre! Aztán a folyamat nagy méreteket ölt, az időközben összegyűlt polgári lakosság nehezen bírja elviselni a lehangoló látványt. - Na nézd csak a bitangok, mind elmennek! - Gyáva nyulak, hova rohantok? - Az anyád mindenit hát miért mész, hogy az Isten... - Meg kell állítani őket, mások harcolnak, ezek szöknek, bitófára valók... - Abzug! Elég a szökésből, - a nép mindinkább felmérgesedik a katonák magatartásán. Kezdek én is begurulni a dühtől; szégyengyalázat amit a hadsereg csinál. Nem lehetséges, hogy ezek, csak 26

27

Muris; bár mint profi fényképész dolgoztam délutánonként, mégse voltam képes egy 3 hónapi fizetésbe kerülő normál fényképezőgépet megvenni. A Leica aztán már 8 hónapi fizetést ért. Több forrásmunka megerősíti, hogy jó része a katonáknak nem vett részt a harcokban, hanem hazament. Kajtár Imre írja a “Pesti utca 1956” könyvében: “Érdekes módon november 4-e után eltűntek a katonák. Néhány kiskatona és alacsonyabb rangú tiszt maradt csak a Kiliánban... érdekes lenne tudni, hogy hova tűntek el az orosz támadáskor.” [Századvégi Kiadó - 1956-os Intézet, 1994; 130 oldal, ] Pongrátz még messzebbre lő: “A hadsereg, mint olyan az egész forradalom alatt nem tett semmit! Illetve pontosabban azzal segített bennünket, felkelőket, hogy nem tett semmit” [Corvin köz 1956, 103° oldal]

76

úgy, mintha farsangon lennének, elmenjenek! Most már igen mérges vagyok, majdnem megpukkadok. - Az Istenit neki, nem bírom, amit csinálnak – ordítok, míg az utca közepére állok. Nincs mese, már egyik jól ismert dührohamomban vagyok. Aki engem ismer, tudja; nem egy megnyugtató látvány, jóval veszélyesebbnek látszom, mint ami a valóságban tényleg vagyok - de most ebben a helyzetben pont ez kell! Igazában véve én soha senkinek nem okoztam kárt életemben, az ökölharctól is mindig irtóztam. Kikérdezem a katonákat, rimánkodok, hogy maradjanak, de minden eredmény nélkül, mennek a város felé lehajtott fejjel, egyetlen gondolatuk: “haza, menjünk haza”, egy fix rögeszme. Fenyegetni vagy kérni, látom hiábavaló, nincs semmi befolyásom, se rábeszélő képességem most velük szembe. Eszembe se jutna a hátamon függő géppisztolyt előrecsúsztatni és avval érvelni. A Szakács főhadnagyé a fegyver, jó 7,65-ös puskám helyett vettem magamhoz, neki úgyse használna, mert hazament tegnap. Ki tudja: ha helyébe én mentem volna talán az egész életem megváltozik, esetleg a kerületben harcolok, de mivel, esetleg seprűnyéllel? És ő viszont? Csatlakozott volna a harcosokhoz? Kételkedem, látva, hogy a tisztek is hordják el a sátorfájukat. Ez aztán tényleg mindenen túlmegy, nem tudom elviselni. A nyomorultak ráadásul az ezred kocsijaival szöknek, kényelmesen! Gyakorlati szemszögből érthető, mert közjárműveknek nyoma sincs, de... erkölcsi szempontból nem tűrhető. Legalább menjenek gyalog, mint a többi! - Húzzátok le a bitangokat - adj egy pofont a pimasznak - hallani innen-onnan de sikerül elkerülni akármiféle kegyetlenséget. A tömeg jó része némán szemléli az eseményeket. Míg mindez történik én egyre jobban csodálkozom saját magamon: egy ismeretlen egyént fedezek fel kiről nem tudtam, hogy létezik. Soha eddig nem adtam hangot a nyilvánosságban, főként nem kényszerítően, inkább félénken, majdnem gyáva módon háttérben maradtam. Meghökkentő a saját magamon végzett vizsgálat eredménye: egyáltalán nem félek, de mérges se vagyok már, eltűnt a düh. Ha mérges lennék, az igazolhatná szokatlan magatartásomat ezen személyek iránt, akiktől még tegnap féltem. 77

"Mi a csuda történik, ilyen vagyok én? Nem fenyegetőzök, nem gesztikulálok és mégis nagy hatással vagyok az emberekre. Ki tudja, milyen szemmel látnak engem?" Felfedezem, hogy valami olyan ismeretlen természetű erővel hatok az emberekre, amit normális időkben nélkülözök. "Ki ért ebből valamit?" Letépem a paszományokat a tisztekről anélkül, hogy ellenállnának. Nem jár megkülönböztetés a katonaszökevényeknek! Nekik még jól is jön, így felfedezetlenül elvegyülhetnek a tömegben. Közöttük lehet mindig valami számonkérő, ünnepzavaró, aki akár egy ártatlanon is még bosszút akarna állni. Mámorító ez az új, soha nem próbált szenzáció; olyan nagy hatásom van most a népségre, amit még álmomban sem tapasztaltam. Nem ismerem föl sajátmagamat: beszélek és úgy hatok, mintha egy bennem elrejtett valakinek a parancsait hajtanám végre engedelmesen. Egy megnyilvánulás kezdete, amit a következő napok eseményei megerősítenek majd. Későbben analizáltam több ízben ami "bárányból farkassá váló" tüneménynek látszott. Ma nem úgy nézem, hanem egyszerűen, mint rejtett énemnek a megnyilvánulását vélem. Mint egy latens kép, ami akkor lesz igazi, amikor külső behatások (az előhívó) azt kiváltják az emberből. Normális életet élve talán sohase nyilvánul meg. Részemről az ifjúságom ideje alatt a "kemény, vagány" fiúk jelenléte is közrejátszott: ők kifejezetten "rámenősek" voltak, ők rendezték a menetet, én követtem őket. Kulturális érdeklődésem (nekik nem volt) is hatott oly módon, alávető magatartásommal együtt, mintha velem a maguk elképzelése szerint "akármit csinálhattak volna". Nem tagadom: ezek a vagányok sok borsot törtek az orrom alá; avval élvezkedtek. Emlékszem, annak idején, jóformán állandóan félelemmel teli, aggodalmas életem volt; most csodálatosan megszűnt minden rossz érzés. Természetesen lehetett egy örökölt tulajdonság is (?) ami kinyílott az események hatására. Mindez a sok filozófia kevéssé tartozik a forradalomhoz, ha úgy akarjuk, de személy szerint nekem igen fontos, és ne felejtsük: én nem a felkelés történetét hanem a magamét írom, tetszik-e vagy nem. Ha azóta félelem nélkül élek, ha azóta elszánt, konkrét embernek, sőt, agresszívnek, néha félelmetesnek is számítok, aki "nem hagyja a csontot", akkor ez a legszebb ajándéka az 1956-os Forradalomnak amit magamnak kiérdemeltem, tehát evvel kvittek vagyunk! Reszkíroztam az életemet, kaptam érte az élettől valamit. Én mondhatom, 78

hogy megismertem a Feltámadást. Bocsánatot kérek, de ha nem mondom én ezeket, akkor ki mondja? Hol vannak a felhatalmazott illetékesek? Halva vagy szétszóródva. De jó is lenne valakit a társaimból is megszólaltatni. Térjünk vissza a napi dolgokra. Homályos emlékeim vannak a rohamosan egymás után következő eseményekről, melyeknek nem voltam különösképpen a hőse. Látom szemem előtt, amint megtámadnak minket: nem tudjuk oroszok vagy a velük szimpatizáló államvédelmi galádok. A bizonytalanságom abból ered, hogy mindannyian ugyanolyan egyenruhát viselünk, legfeljebb kis eltérésekkel a galléron, vagy gyenge színváltozattal. A hasonlóság aztán még többször játszott szerepet amint látni fogjuk. Az első golyókra a földre lapulunk, nem vagyunk harcedzettek. Igyekszem elbújni egy nagy kerek vasoszlop mögött, ami tele van a rezsim hirdetéseivel - most mennyire nevetségesnek is tűnnek! A többiek már viszonozzák a tüzet mikor én megdöbbenve jövök rá: fogalmam sincs, hogy a csudába kellene kezelni ezt a rühes parabellumot!28 Mondok valami nem leírhatót és meghúzom a ravaszt. Egy rövid sorozat; négy-öt golyó maximum - és a kidobott hüvely beleakad a fegyverbe. Hü a mindenét - mondok megint valamit... - most mi lesz, - ha maradtam volna a régi puskámnál, most nem lennék ilyen szar helyzetben. Nincs semmi eszközöm, amellyel kivehetném a forró hüvelyt. Mit lehet tenni - elhatározom, kibirizgálom jobb kezem kisujjával. Sikeresen, de az ujjacskám majdnem beletörik a műveletbe! Megismétlem az egész bulit: lövök egy rövid sort, beragad a hüvely, kiveszem, ujjamat kockáztatva, és aztán megint úgy harmadszorra, valószínűleg negyedszerre is. Ugyanazzal az eredménnyel: halvány dunsztom sincs, eltaláltam-e valakit vagy valamit. A szórakozás közepette persze kedves gondolatok szálingóznak Szakács főhadnagy irányába: az a piszok disznó nem ápolta le fegyverét! "Ah, ha csak itt lenne a gazember!"

28

Klasszikus géppisztoly egy dobszerű tartállyal keresztbe, 73 golyóval. A chicagói gangszerek találmánya, aztán segítség amerikai részről az oroszoknak a háború alatt. Ez után azok eladták a testvér országoknak, míg ők maguk már modernebb fegyverekkel voltak felszerelve.

79

Ne felejtsem; ez idő alatt láthatatlan ellenfeleink lövedékei úgymint záporeső hullnak mindenfelé, csoda szerencse, hogy nincs egy sebesült se. "Ha legalább sikerülne egy olyan szép sorozatot leadni, ahogy a moziba láttam a hős oroszoktól!" Nulla! Időközben a mieink is válaszolnak. Jobb felől egy katona egy 7,65-ös puskával vacakol, pont olyan mint az én visszasírt fegyverem. Remélem jó munkát fog végezni vele. Az út másik részéről leginkább az utcaköveket lövik: túl alacsonyan céloznak. Legroszszabb helyzetben két muki van; bebújtak egy utcagödörbe, onnan lőnek nehéz gépfegyverrel, az Isten tudja kire. Ugat a háromlábon ingadozó masina, de a lövedékek pár méterrel előttük az aszfaltot szántják csak. A nagy felhevülésben a kezelők nem veszik észre, hova küldik az ólmot. Feleslegesen ordítunk nekik, annyira be vannak indulva, hogy egy szót nem kapnak el az intésből, pocsékolják csak a lőszert és rongálják az utat! "Még valaki a végén az útért fogja nekik a számlát beadni!" – járkált az eszembe egy kifejezetten buta fix gondolat. Ezalatt folytatom alacsonyhatású közreműködésemet a színjátékban, nem tudom kisujjam megússza-e velem együtt a felvonás végéig. Már félig szénné égett, vagy csak olyan mocskos? Tüzelek egy láthatatlan ellenségre, ami viszont válaszol szaporán. Kollégáim is csinálják, de minden látható eredmény nélkül - így szép a háború, halottak nélkül. Aztán... amikor senki se gondolná, hirtelen vége a lövöldözésnek, mintha egy láthatatlan rendező kiadta volna a parancsot: elég! Tanácstalanul nézzük egymást a vágnivaló mély csöndben: a csatának vége, halottak nincsenek, sebesültek se, a környező kertekben csak rengeteg hüvelyt és büdös puskaporszagot találunk. Nem marad más, mint egy kellemetlen fülcsengés emlékeztetvén az összecsapásra.29 A kis csoportunk átesett a tűzkeresztségen. Most már egy harcoló egység vagyunk, nem csupán egy szedett védett társaság! Nyugodalmas este, minden hívatlan vendég nélkül. Egy pár óráig őrködök, aztán a váltáskor elmegyek pihenni a téren lévő mozi színpadára. Nem könnyű feladat, a vastag pufajka nem segít a kemény deszkákon, úgy látszik, nem vagyok eléggé kimerülve, vagy a 29

Manapság is sokszor cseng a fülem a sok lövöldözéstől

80

förtelmes lábszag zavar - mellettem jó csomó ember alszik, vagy vakarózik. Két vicces kedvű fiatal megoldja problémámat: megtalálták a nagy félméteres fabetűket, amikkel a filmek címeit szokták a mozi homlokzatára kiírni. Na ez most pont jól jön; kiírunk valamit az oroszok számára. Nincs sehol a létra, így belülről, jobban mondva felülről ereszkedünk le a bejárat fölött lévő párkányra. (Ki tudja, nyakunkat reszkírozva a forradalom hősei közé számítanának, ha lezuhannánk?) Kitesszük a felhívást: "RUSZKIK HAZA!" Egy szép tömör mondat, büszke lenne rá Ilkői (Csöpi) tanár úr is, nagyon világos, csak éppen az, akinek van szánva, az nem értene belőle egy büdös szót se! Elfelejtjük, hogy a muszkák cirill betűkkel írnak, a mi írásunk pont olyan olvashatatlan nekik, mint az övéké nekünk! Bocsánat; kis tévedés: nekünk évekig kellett az orosz nyelvvel kínlódni az iskolában, nem volt kölcsönös a baráti közeledés.30 Végképen: akár értették, akár nem; a felirattól nem fordították volna vissza a kocsirudat - túlságosan tetszett nekik a szép Magyarországon élősködni. A csata nem végződött volna másképp, Budapest fölött az ég vöröslött az egész éjszakán át tartó tüzeléstől . A szép eredménytől megelégedve a mozi pénztárában keresgélek valami harapnivalót. Nincs más, mint egy doboz émelyítő csokoládé nugát, kiábrándultan elosztom a darabokat nagyszámú zsebeimbe, így összekeverednek a hitszegő Szakács főhadnagy parabellumjának lövedékeivel. Mindkettő mint tulajdonos és tulajdon elszomorított a viselkedésével. Érdekes "óriás keverék" van zsebeimben: egy része az élet fenntartására, a másik annak kioltására jó. Számításom szerint kb. 420 kis lövedékem húzza le a zsebeimet, de tudom: mindig olyan összeharácsoló voltam, mint a szicíliai Masaró31! Ismételten próbálkozom elaludni, de lehetetlen. A sok le-föl járás közepette a színpadon, a recsegő deszkák más, sokkal fontosabb 30

31

Általában az oroszok nem erőltették meg magukat a magyar nyelv elsajátításában, kivéve amikor magyarnak akarták álcázni magukat. Sokan magas beosztásban, még mint miniszteriben is, parancsolgattak és visszaéltek a helyzettel a “hamis magyarok” Verga olasz író regényhőse: a környéken minden az övé de... nem lesz képes a másvilágra vinni magával a vagyonát!

81

színpadokra emlékeztetnek, azokat bíz jóval különbözőbb szellemmel tapostam. Ki tudja, lábon áll-e még a Nemzeti Színház a harcok kellős közepében? [Nem hinném, ha nem mondanák, nem a harcok, hanem a közlekedés, a metró miatt lesz majd lebontva]. Eszembe jut a Béke Színház: nincs többé; útjában volt a Sztálin Promenádnak,32 és lebontották. Ebben meg a Városi Színházban is, (közel otthonomhoz) mint fiatal kizsákmányolt dolgozó szerepeltem Nottingham városában, Ernst Toller "Géprombolók" című tragédiájában. Valakit tán érdekel emlékeztetni, hogy a promenádé miatt lerombolták azt a szép fehér templomot is amely a párizsi Sacro Coeurra emlékeztet, a Regnum Mariánumot. Nem volt mese; ha valami útban volt, azt eltették a láb alól – vagy lerombolták. Egész véletlenül megismertük az anyját a fiatal építésznek ki doktorátusára tervezte. Pont előtte egy kis "háborús bolgárkertet" ültetett 45-ben, és míg figyelt rá addig gyönyörködött fia mesterművében. Mi, viszont nem gondoltunk másra, minthogy sikerüljön egy-két kalarábét elszajrézni. Istenem, mennyire éhesek voltunk! Akkor is!

32

Jól ismert széles sáv egészen a Hősök teréig a felvonulásokra. A Városligetben a Dózsa György úttól a Hősök teréig kivágtak mindent egy széles sávban a felvonulások részére. Ott volt a híres Sztálin szobor is amit, ha jól emlékszem, sikerült egyszer se meglátni. A színházon és a Regnum Marianum templomon kívül volt még egy hangulatos zöld "erdészház" is a csősznek aki vigyázott a ligetre.

82

A második nap Hétfő, 1956. november ötödike. Nagy rumlival kezdődik a nap, szépnek nem ígérhető, az biztos! Első felvonás: orosz gyalogsági támadás, saccolom, nem több mint négy-öt, de éppen elég az egész méhkast felbolygatni; nekünk nincs semmi gyakorlatunk a partizánháborúban, hacsak nem számítjuk előző napunk élményeit. Részünkről ellentámadás, bár kevesen vagyunk, hol a csudába van a népem, amikor kellene? Erre a ruszkik visszavonulnak, mi utánuk a kertekben; rohanunk lélegzetvesztve, de így is eltávolodnak, jobban vannak edzve? Elhihető, végeredményképen ők a legnagyobb, a verhetetlen hadsereg vitéz katonái! Egymás után átugrom a kerítéseket, mintha mezei futóversenyen lennék, a haldokló növényektől rejtett nedves árkokba esek, felállok, futok megint - na nézd csak: egy hihetetlen mennyiségű kisebbnagyobb házikó a zöldben. Gyorsítom az iramot de nem használ: nem látok már senkit magam előtt. Szöknek nagy sebességgel. Még egy nagy szerencse, hogy nem fordulnak vissza: hörgő lélegzetemmel könnyű céltábla lennék nekik. Sejtelemtől fogva hátranézek, mit csinálnak a többiek? "Azt a kutyamindenit, nincs itt egy lélek se!" eltűntek mind, mint szürke szamár a ködben. Őrületes, milyen bajtársaim vannak! Egyedül maradtam! Lassan visszaindulok, igyekezve összeszedni maradék erőmet. Most hirtelen a kerítésdrótok komoly akadálynak tűnnek, nincs már az iram, a lelkesedés; előbb, a követés alatt, úgy ugrottam át mintha semmi se lennének. Egyik pillanatról a másikra a sok súlyt is megérzem, nehéz velük ugrálni, amúgy sem voltam soha jó ugró. "Na nézd csak mi van itt!" mondom félhangon csodálkozva. Egy vadonatúj autóbusz elrejtve a bozótba, ott van a szokatlanul enyhe ősztől megsárgult levelek alatt. "a harcoktól megmenteni... vagy ellopni?" ez a kérdés. A hipotézis nem puszta fantázia: bár hihetetlennek tűnik, mégis a vaskezes, jól megszervezett rendszerben néha előfordul, hogy eltűnik egy mozdony, egy hajó vagy más hasonló. Hogy 83

csinálják? Az rejtély. Jobban ismeretes hogyan, és miért tűnnek el az emberek, a ragacsos kezűek mindenütt léteznek. Már látom a fákon túl a teret, amikor egy pokoli robbanás szakítja meg a reggeli nedves hideg levegőt. "Egyik ágyúnk lehetett, az lőtt! Az Isten... úgy látszik megint megtámadtak minket!" Rohanok megint vissza, új erővel ugrok át a maradék kerítéseken, és pont akkor érek a tér sarkára mikor egy fehér füstöt látok egyik ágyúnak a torkából kiszállni, az amelyik az élelmiszerbolt előtt áll. Ott szoktam vásárolni a vacak nugát csokoládékat a kevés szabadidőmben. Kriptai csönd következik, majd lassan minden ködbe borul. A fehér füst elteríti az egész teret, nem látni egy lépésnél tovább. A hétszázát, a zsír! Holtbiztos, csak az lehet. Nem tudtuk az ágyúcsöveket jól kitisztítani és most az egész zsír elégett egy pillanat alatt. Még tiszta mázli, hogy nem robbantak fel az ágyúk! Orosz részről semmi reakció; nem zárom ki, hogy az elködösítést valami füstgyertya manővernek tekintették. Ha így van, akkor felülbecsülnek, mert abszolút nincs semmi ilyenféle stratégiai eszközünk. Fő az, hogy most nem molesztálnak, ki tudja; talán valami trükköt sejtenek tőlünk? A füst aztán órákig ott marad lebegve a mozdulatlan levegőben, így van módunk kipihenni az izgalmakat. Reggeli nélkül! Megvigasztalom magamat néhány moziból stírolt csokoládéval. Nagystílusú orosz támadás délelőtt. Ma jobban fel vagyunk készülve: van két 85 mm-es légvédelmi ágyúnk, amiket jól ismerünk. Eltűnt valahova viszont az a krumpliképű, szomorú öregkatona, aki reggel rálőtt az oroszokra. Tudom jól, ő volt az, akit helyembe tettek az "éles-lövész gyakorlaton" mert az általános vélemény szerint "én féltem volna!" Egy hülye még az ágyúhoz is akart kötni valami kenderkötéllel, nehogy elszaladjak, amikor elsül. Szerintük! A végén teljesen kitettek a gyakorlati csoportból, így aztán maradtam az ágyúkat őrizni. Ma szeretnék annak a bátor tagnak a nevére emlékezni; úgy eltűnt, mint Szent Pál, mikor otthagyta az oláhokat, nyoma se maradt! Nekem kell helyébe állnom, a lövedék már a csőben van, elég elhúzni a ravaszt. Majd ugyanazon pillanatban a másik lövegünk is elcsattan, így nem tudom eldönteni mi történt: néhány száz méterre 84

egy nagy fa lezuhan a földre, egyikünk azt vette célba a tank helyett! De melyikünk? Nincs idő gatyázni, a tank jön előre, lőni kell rá az atyaistenit, ha nem, agyontapos! Hála Istennek létesül megint egy kis füst, ami részben eltakar, úgy látszik volt még egy kis zsír a csőben: most épp jól jött az álcázás. Az oroszok azonban ma nem hagyják magukat bolonddá tenni; nem hisznek a füstgyertyában; tüzelnek minden istenadta fegyverrel: ágyúval, gépfegyverrel és aknával. Nagyszerű látvány lenne, ha nem mi lennénk a célpontjuk! Aztán szép lassan elillan a füst és rájövök, hogy... egyedül maradtam ura a térnek és a két ágyúnak! A fene egye meg, eltűntek mind. Káromkodjak, vagy szaladjak; elszöktek mind, vagyis; a szemközti sarkon a trafik mögött látom a teherautó-vezetőt aki (úgy mondta) lehúzta a Sztálin szobrot a talapzatról a Városligetben. Most már elhiszem a meséjét, egy gyáva fickó jó ideje eltűnt volna. Sajnos semmi haszna nincs ittlétének: csak egy őrült jönne át a tűz alatt levő téren és egyébként se ért semmit az ágyúkhoz. Néhány pillanatig igen el vagyok keseredve; mit tudok én itt egyedül cselekedni? Elvileg hat kezelő szolgálja a 4,8 tonna súlyú ágyút, én egyedül vagyok, de nem ízlik otthagyni. Utálom otthagyni a feladatot, akármi is lesz. Mondhatnám eléggé bizonytalanul felkapok egy lövedéket a biztonsági távolságban levő kis halomból, aztán belököm az ágyúba, de mielőtt lőnék még célozni is kell. Most észlelem; az előző lövéstől az ágyú hátra ugrott egy jó fél métert, oldalra is elfordult egy kicsit. Hát persze: nincs leszögezve tehát a síkos klinker téglákon úgy szánkózik, ahogy akar. Beállítok mindent aztán neki a mindenit, és meghúzom a ravasznak megfelelő vasfogantyút. Idegszakító-fülszaggató a robbanás, ezután minden lövés egyre jobban sebesíti zenekedvelő füleimet. (negyven év után is vannak problémáim emiatt) Fogalmam sincs hova repülnek ajándékaim, mert minden lövésnél a hátraugró ágyúcső lehelete arcomra dobva az acélsisakot, gyakorlatilag megvakít néhány másodpercre. Nem mondom; a felszerelésünk az príma! Így folytatom de ezt képtelenség végletekig vinni, kizárt dolog, hogy én egyedül csináljam a rám összpontosított tűz alatt. Ez egy őrület, mondom magamnak de mégis folytatom konokul, loholok egy másik lövedékért. Makacsságom visszahatóan buzdít; loholok, mint egy megszállott dervis! "hacsak nem lennének olyan piszok disznó 85

nehezek a töltelékek!" Rettenetesen síkosak a zsírtól, alig tudom markomban tartani őket, ráadásul tele vannak minden ráragadt koszszal. Hiba volt őket a földre letenni, de hiába ugattam! Félek; előbb utóbb egyik még kiesik kezemből a lábamra, vagy még rosszabb: a detonátorra és akkor puff! Felröppennék, mint a céltáblának használt bábok a Vidám Parkban! Az ellenség tűzerejéből következtetem, hogy nagy kárt nem okozhattam nekik. Most már csak gépfegyverrel és aknával tisztelik meg a térkörüli házakat. "Én csak azt kérdezem; meddig mehet az örültség így tovább; előbb-utóbb eltalálnak, az holtbiztos" Hátam mögött az élelmiszerbolt már rostává van lyukasztva, hogy még élek, az egy leírhatatlan, csodálatos szerencse. Erről van pont szó! Egy csodatételről vagy valami hasonlóról: itt kezdődik átváltozásom, a feltámadás, ha szabad mondanom. Minden pillanatban egyre jobban megkap egy biztató érzés: sebezhetetlennek érzem magam, valami egészen új benyomás, amit eddig sohase tapasztaltam. Eszembe jut kedvelt hősöm a Siegfried, mondhatnám hallani a wagneri zenét, ami a csatazajban kevéssé valószínűnek tűnik, de a képzeleterő a természet egyik legnagyobb segítsége az emberiségnek. Nem más, mint a nibelungok hiányoznak a tökéletességhez, itt vannak helyettük az orosz továrisok. Ettől a pillanattól mondhatom eltűnt minden félelem nyoma, higgadt fejjel kezembe tartom a helyzetet, Hudininek is megfelelne, ahogyan rohangászok a lövedékrakás és az ágyú között. Beigazítom a függőleges irányt, aztán a vízszintesét, bedobom a töltényt, meghúzom a fogantyút; lecsúszik a sisak az arcomra... és aztán újra kezdem a ciklust. Halvány dunsztom sincs mennyi üdvözlet ment ki már az ágyúmból: elvesztettem a számítást. Nem is annyira tragikus, mint humoros a látvány az utca túloldalán. Egy akna felrobban az utolsó emeleten, felnézek egy pillanatra és éppen akkor, eloszlik a füst, egy hallucinációs kép vésődik be emlékezetembe. A hirtelen támadt csöndben egy egész konyha kellékei szállnak föl a végtelenbe: lábosok, edények, egy gyékényszék repül az utolsó emeletről az ég felé, minden hang nélkül, mint egy óriási fekete-fehér fényképen. A legmegfoghatóbb tárgy az egy négyszögletes konyha-asztal: repül az is fölfelé a szürke puskaporos levegőbe, mondhatnám normális - vízszintes pozícióban. Rémálomnak megfelelő látvány, beleillene Bergman filmjeibe is. Repül, repül, lát86

hatatlan, korláthatatlan erőktől taszítva, elér a csúcspontra - egy szempillantásra megáll a levegőben - mintha ott akarna maradni aztán; eleinte rémálomszerű lassúsággal, majd egyre gyorsítva, viszszaesik eredeti székhelyének romjai közé a tetőre. Ettől néhány pillanatra kikapcsolódok a harcok kézzelfogható atmoszférájából: a háborúnak is vannak, mondhatnám, díszletszerű, művészies mozzanatai, én nézem, mintha nem is rám vonatkozna az esemény. Ha nem kellene az ágyúval vacakolni, leülnék nyugodtan nézni a színjátékot. Nagyon illik egy olyan helyhez, amit murisan, de Béke térnek hívtak eddig - ezután, hogyan? Minden örültségnek van határa, az enyémnek is, lassan visszanyerem a valóságérzetet. Ha nem fognám fel reális módon, akkor ma nem írnám ezeket az emlékeket. Elemzem újból a helyzetet; rám vonatkozva egyáltalán nem kecsegtető, hogy úgy mondjam. Sőt! Kifejezetten pocsék szituációban vagyok. Azok a gazemberek nem a tetőket meg az asztalokat akarják megfúrni, hanem engemet! A kutya egye meg, minek is szálltam be ebbe a buliba! Csodálatos; mondom biztatóan saját magamnak, hogy még mindig életben vagyok. Még a Siegfriednek is van sebezhető pontja, képzeld nekem mennyi van, jobb lesz eltűnni míg lehet. Megmenteni irhámat! De azért nem hagyhatom a fegyvert orosz kézre kerülni, azt nem! Már előzőleg összeállítottam e célra egy négy darabból összecsavart kézigránátot, most szépen beteszem a cső alá. Meghúzom a nyelét, hallom világosan a sziszegő detonátort; hü a mindenit, nincs több mint 5-6 másodperc, "rohanni kell, ha nem, itt maradok a roncscsal együtt" és vágtatok mint egy táltos ló a mellékutca felé. Azaz vágtatnék.., ha képes lennék! Gyorsított léptekkel, keservesen, most értem meg teljesen Villon hallhatatlan versét melyben mondja, hogy seggem milyen nehéz… a görnyesztő súly most megérezteti magát: 420 géppisztolylövedék, 3 kézigránát, (a kutya egye meg, ki akarnak esni övemből), meg az összecsavart esőköpeny és a maradék hamis csokik a moziból. Legjobban a vacak pufajka akadályoz, valami Michelin-hirdető mukira hasonlítok. Őrületesen nevetségesnek és... nagyon megijedtnek érzem magamat. Ne felejtsem: a Szakácsféle géppisztoly is görnyeszti vállamat, olyan könnyűnek éreztem békeidőben! Lélegzetvesztve elérem a kerítéssarkot. Nem ad nagy védelmet de nem tudnék messzebbre loholni, már rögtön fog robbanni a grá87

nátcsomag, "most hallani fogom a siketítő robbanást, és az ágyú felröppen az égbe mint egy parittya", gondolom. “Még ide száll egy darabja, ha pechem van.” Rögtön utána észreveszem, hogy feleúton az ágyú és köztem, ott van a rakás lövedék is a földön! Ajjajjaj! Csak ez hiányzott! Még a végén rokonszenvből fölrobbannak ezek is, "te Jó Isten mi lesz velem?" Túl közel vagyok, nincs már idő elszelelni, várom a csattanást nyakamba behúzott fejjel. Életem egyik legnehezebb pillanata. Semmi. Mi történik? Nem robbant fel. Világos: a kézigránát nem működött, biztosan hibás, mint már láttuk a gyakorlatokon is - lesznek még jóval ezután is.33 Azért nem merek a szörnyeteghez közeledni a célból, hogy egy második kézigránátot tegyek a hibás mellé. És ha pont akkor meggondolja és befut nekem? BUMM; és Ivánka elmegy az ibolyát alulról szagolni! Kénytelen vagyok otthagyni a fegyvert, félek ellenségek kezébe fog kerülni. Füstös hangulatban indulok el a főúttal párhuzamos mellékutcán, meggyőződve, hogy most aztán tényleg mindennek vége. Bizonyításképen nincs egy lélek se a látóhatáron. Azaz, pont, amikor nem várnám, akkor bukik fel néhány sorkatona és egy idős tiszt. Valami más egységhez tartoznak, talán nem is tüzérek. Nekiállunk csataterveket kovácsolni, mintha mi lennénk a vezérkar. A tiszt parancsa értelmében az Üllői útra néző mellékutcában kéne egy újabb ágyút beállítani oly módon, hogy amikor a tankok ott robognak el akkor szépen oldalba lőhessük őket. "Onnan szépen kinyírjuk őket minden veszély nélkül" állítja a szakértő tiszt - könnyű mondani, jóformán lehetetlen gyakorlatilag megvalósítani. Nehéz lenne a helyes pillanatban meghúzni a ravaszt, igen rövid idő állna a rendelkezésünkre, valószínűleg az úgynevezett "reakcióidő kitolna velünk" így ami nem találná el a tankokat az a szembelevő házakba furkálná be magát. Jóval nagyobb kárral és valószínűséggel. 33

Tehát másoknak is volt problémája a gránátokkal: "Szigetvári kezdte a tűzharcot, majd a hat kézigránátból ötöt ledobott. Egy sem robbant... Mikor Horváth kidobta a kézigránátot, kihajolt az ablakon, hogy megfigyelje a hatást (az se robbant)... [Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban; 66. oldal, Századvégi Kiadó - 56-os Intézet, 1993.

88

Veszekedünk egy jó ideig, a végén a tiszt bolond szamárnak minősít és a parancsszegésre hivatkozva, eltávolodik. Talán az egész csak egy kifogás volt. A sok vita mérgét le kell vezetni valamilyen módon; szerencsére találok egy szép kis családi házat, okvetlenül valami paraszti eredetűnek a tulajdona. Mi másképp magyarázhatnám Budapest külvárosában egy eredeti fa budi jelenlétét? A háztól pár méterre a szokványos kerek lyukkal a fapadon (na meg a hozzáillő illatokkal) - elképzelhetetlen! Sherlock Holmes igazat adna a következtetésben, az hétszentség! Egy békés oázis, kedvem lenne tanyát verni, de van fontosabb dolgom. Látatlanban megköszönöm az ismeretlen tulajnak a szép otelló szőlőfürtöt is, amit a nehéz gondolatoktól terhesen elszopogatok, míg emberi szükségleteimet végrehajtom a vidám szelecskétől szellőzött odúban. Megkönnyebbülten, segítem a behemót löveget szereplésünk új színhelyére, az Üllőire taszítani. Állati munka felemelni talpáról a dög 85-öst, még szerencse, hogy itt vannak az erre tervezett vasrudak. Minimum 4 ember szükséges kerékre állítani a most már technikailag elmaradottnak nézhető légvédelmi ágyút. Mondták is; jövőre 120 mm-es korszerűt kapunk helyette, remélhetőleg könnyebben mozgathatót! Visszük magunkkal a lőszereket is, ennél az ágyúnál találok tankellenes páncéltörő muníciót is, az előbbi csetepaténál csak légvédelmim volt. A délután szürkébe öltözik. Egy kis csoport összehajol; tanácskozik az ágyú körül, várjuk az ellenséges tankokat a repülőtér irányából. Kilátás szerint fog jutni belőle mindenkinek. Bizonytalanok vagyunk, az kétségtelen: néhányan úgy vélik; teljesen hiábavaló az ellenállás, "az oroszok túlerősek!", mások véleménye szerint "megijedtek tőlünk". Ki tudja? - Hát nem látod, hogy nem jönnek errefelé? – mert félnek tőlünk! – Micsoda beképzeltek! - Én azt hiszem inkább valami más úton mennek ahol nem zavarják őket, de aztán a végén minket is kifestenek az ünnepre. Jó ég tudja, meddig dumálnánk minden haszon nélkül, ha nem tűnne fel egyszerre a falra festett ördög: egy félelemgerjesztő tank. A baj, többek között, az, hogy a nem várt irányból, a város felől hernyótalpazik, nincs idő az ágyút megfordítani, a szedett-vedett csoport 89

még nincs kitanítva. Nincs más lehetőség, viszi mindenki nagy sebesen az irháját. Itt történik egy kolosszális kollektív tévedés; értelmetlenül a csoport átmegy az út kellős közepén a tank orra előtt, mikor a mi oldalunkon sokkal védőbb mellékutca van. Talán azért mennek abba az irányba, mert a lakottabb része a környéknek? Mint egy mamlasz ott maradok földbegyökerezett lábbal, tanácstalanul. Egy hosszú pillanat mi kis híján a vesztemet okozza, mikor én is elhatározom a csoportot követni. Túl későn: az út itt igen széles, azok már jó messze vannak, a tank meg igen közel, és ráadásul lő is a nyavalyás! Pont az út közepén vagyok, mikor eldurran a tank ágyúja körülbelül 400 méterre. Először a lángot látom kilövellni, és közvetlenül rá egy trópusi szélnek megfelelő forró légáramlat lök mellbe - úgy taszít vissza, hogy képtelenség ellenállni. A láthatatlan golyó néhány centiméterre előttem süvit az úttal párhuzamosan - valahol aztán megáll robbanás nélkül. Érzem bűzös leheletét, mintha a Wagner Fafner sárkánya lenne vagy egy óriásméretű hajszárító phon. Megint Siegfriednek érzem magam, de azért nagyon meglepettnek, sőt, igen butának is: hogy a csudába gondolhattam átmenni pont abban a pillanatba? Nagysebesen, mielőtt tényleg eltalálna, átrepülök az úton és eltűnök a balfenéken a mellékutcába. Az már nem fog engem többé viszontlátni, az biztos! Pár száz méter után csatlakozom a többiekhez. Hosszú évekig gondolkoztam, találgattam; mi történik, ha a golyó belém üt? Naiv elképzelésem szerint a lövedék egy szép (!) kerek lyukat hagyott volna mellemen, eltávozva hátoldalamon. Abszolút tévedés: ezer vagy talán még több darabra is robbantam volna föl az őrületes belső nyomástól, egy porcikát se találtak volna szegény testemből. Csak hát ezeket az ismereteket akkor nemigen tanították nekünk katonáknak - felteszem, hogy ne ijedjünk meg még mielőtt a baj előfordul. Tehát egész más valami, mint egy tökéletes kerek lyuk, amin keresztül szemlélni a világot - szerencsére nem érkezett még az utolsó órám! Milyen rejtett erők hatottak bennem akkor, évekig kérdezgettem magamtól – válasz nélkül. Csak azt tudom, utolérve a csoportot sikerült meggyőzni őket, hogy térjenek vissza az ágyúhoz. Őszintén szólva titok marad miként, úgy látszik a nagy pillanatokban ismeret90

len latens energiák törnek a felszínre - kár, hogy a veszély végével visszaszívódnak. Azért én tudom azon a naptól fogva, hogy hasonló vészhelyzetben mindig számíthatok az elrejtett energiáimra - éppúgy mintha valami őrangyal lenne velem. Talán van is! Miért ne? Ha nem mondta volna már valaki, akkor én lennék illetékes megállapítani: "Fent valaki szeret engem!" Ettől a perctől kezdve számítható egy szervezett csoport ellenállása az oroszokkal szemben. Először én őrködök körülbelül éjfélig. Az egyiptomi sötétséget a katyusák, Sztálin orgonái hasítják; szakadás nélkül lövik a néhány kilométerre fekvő központot. Itt Lőrincen most minden csendes. Időközben elkezd szemerkélni egy kis finom eső, majdnem tavaszinak is mondható. Nagy szerencsénkre szokatlanul meleg az idő. Emlékszem más hihetetlenül rideg időkre ebben az évadban, például mikor felébredtünk 1943. november 3-án a Vörösmarty utcai kollégiumban. Félméteres hó esett az éjszaka. Akkor is oroszok ellen harcoltak katonáink a Don környékén, most ők vannak itt és akarnak maradni tűzzel-vassal. A turnus végeztével kutyanedvesen, teljesen átfázva, egy elsőéves katonával együtt keresünk valami menhelyet. Bekopogtatunk egy alvó villába. A legfurcsább módon vendégel meg az ifjú házaspár: csak egy szobájuk van, és akkor ők maradnak az ágyba mi meg letelepedünk az ágy vége elé a földre; úgy érzem magamat mintha egy kutya vagy egy kitömött vadállat lennék, nagyon nevetséges állapot de kevés ideig tart csak. Egy kisméretű támadás orosz részről kicsal a melegből, a mieink rosszul működő Molotov bombákkal válaszolnak. A hadsereg hivatalos tűzszerei de vacakok; a kis üvegfiolában levő cinkdietilnek kellene meggyulladni mikor a levegővel érintkezik azután, hogy az üveg eltört. Egy se működik. Okosabbak bent a városban, akik kanócos benzinüveggel dolgoznak. Az igen! Előttem van még egy jelenet: egy teherautónk a mellékutcában, körülötte néhány pasi dumál mintha békeidőben lennénk, és a baljósló fény az égen nem a gránátoktól hanem valami tűzijátéktól származna. Nem félünk mi semmitől. A mukik babrálnak valami pokrócokkal is, vagy szövetekkel (csak nem lopják őket?), de nincs időm, se kedvem velük foglalkozni. Aludni, elsősorban, aludni, mert ki vagyok merülve. Mászkálunk a kertes házak között, átugrunk a 91

kerítéseken, míg a végén látunk egy kis fényt kiszűrődni egy borpincéből. Ott ül egy család a borosüveg körül, nem merészelnek fönt a házban lenni, itt jobb védelem van, félig beásva a földbe. Okosan csinálják, már több bomba leesett a környéken, jobb óvatosnak lenni. Nekünk viszont a ház megfelel, az előzékeny tulajdonos bekísér a földszinten levő szép tiszta hálószobába. Az ágy vetett de nem éri meg levetkőzni, így rádobjuk magunkat, úgy ahogy vagyunk, pufajkával, géppisztollyal, fegyverekkel együtt. Még az összecsavart esőköpenyt se veszem le oldalamról - amint érintkezek a paplannal, elalszom mint a tejföl. Nehéz, álommentes alvás következik, amíg hirtelen a háziúr felcibál. Ragyogó szép napsütéses nap van, úgy tíz óra felé. - Ej, ébredjetek már, tíz óra van, süt a nap a hasatokra - ezt a magyaros kifejezést szoktam eredménytelenül lefordítgatni Davide fiamnak hosszú évek multán - nem kell fel. - Na, biztosan jól megijedtetek ma éjjel? - kérdezi - Mi a csudától, nem hallottunk semmit, aludtunk - Ne meséljen nekem már, az képtelenség és odavonszol az ablakhoz - gondolja most majd megdöbbenünk. Nincs sok mondanivaló; igaza van, az ablak előtt egy szép mély lyuk ásít felénk. Körülötte szerteszét a kicsapott föld. Az úr szerint tegnap este még nem volt ott. Ha ő mondja, elhiszem de mi nem tudunk semmit a hajnalban érkező ajándékról, a háziak már meg voltak győződve arról, hogy mi halottak vagyunk, a ház meg romokban. Hát jól jártunk mindannyian, másképp nyugodtan álomból mentünk volna a másvilág vadászmezejére. Köszönetet mondunk a derék embernek a vendéglátásért. Az nem tudja elképzelni, hogy tud valaki annyira aludni, hogy nem hallja a lába elé eső bombát se. Pedig van ilyen és pont megint velem történt meg az eset. Elmondom neki. Elképzelem, vendégünk még hosszú ideig mesélte mindkét történetet egy pohár bor mellett34.

34

A Második Világháború idején egy éjszaka anyámmal fent maradtunk a lakásban a riadó alatt. Srégen felettünk a Kelemenéknél becsapott egy kisméretű bomba vagy lövedék, a fene tudja mi. Tény az, hogy jó nagy lyukat csinált tőlünk maximum 5 méterre anélkül, hogy megfordultunk volna az ágyban. Ezt mondanák "az igaz ember álmának" talán még inkább a süket emberének. Valóban, családom mindig avval rágalmaz, hogy kicsit süket vagyok. Nem igaz!

92

A harmadik nap 1956. november 6. Amikor már elhagytuk a szíves vendéglátót jut eszembe a reggeli tisztálkodás. Ilyen mozgalmas időkben őrült egy gondolat, de bizonyos impulzusoknak nem vagyok képes ellenállni. Van egy sürgős elfoglaltságom, amit senkise tud helyettem elvégezni. Sajnos az Üllői útnak ez a szakasza igen kevéssé alkalmas ilyen nagyjelentőségű egyéni praxisok kivitelezésére; nincs egy fa, se egy bokor vagy akármi, ami tisztességesen eltakarhatna! Üzletekről, bárokról szó se lehet, a kevés lakóház se tűnik már befogadónak. Nem lehet sehova befurakodni a mindenit! Magas vaskerítések (ma már nem tudnék felmászni mint gyerekkoromban) bátortalanítják el a jámbort keserves szükségletében. A szembelevő temető se alkalmas a nyilvánvaló szentségtörés valószínűsége miatt. Mi a csudát tud csinálni az ember ilyen helyzetben? Nem tudom, megmagyaráztam-e világosan, miről van szó? Nincs már idő keresgélni, végszükségképen leengedem igényeimet és bevonszolom magamat maradék erőmmel egy kis betonfülkébe a vágányok között, pont ott, ahol a villamos és a vonat kitölti a szélesedő utat. Valami váltószakasz lehet de most jobb, mint a semmi, látszólag megfelel célomnak. Őszintén szólva nem tökéletesen: hiányzik az ajtó és az ablakok is, tehát egy bizonyos magasságból jól látható vagyok minden irányból. Bízom a reggeli magányban, ki császkálna ilyen korai órában? Természetesen vannak jó oldalai is a hajléknak: 360 fokos szépkilátás, és a kéretnek megfelelő szellőztetés is valósítva van. Pillanatokon belül kifejezetten más szemmel látom már: idillikus menhely hol egy fáradt vándor levezetheti gyötrelmes szenvedéseit. Nyilvánvalóan más időkben nem ilyen könyörületes szemmel vizsgáztattam volna le az egyszer egyméteres ketrecet. Most jóformán mint egy kis kastély, egy kis fészek úgy nézem. [Remélem megvan még, de lehetőleg tisztítva.] Éppen mikor kezdek megbarátkozni annyi kielégültségnek a színhelyével, akkor érkeznek a nem várt ünneprontó vendégek! A szokásos orosz tankok. Hogy tönkretegyék műveleteimet! Hát nem tudtak várni néhány percet, pont most kell nekik ideficánkolni? Görnyedten, az ördögadta pufajka lehúzva a térdemre, képtelen vagyok bármiféle mozdulatra, kizárólag nem akármiféle ellenséges 93

akcióra. A Michelin-féle vastag ruha miatt most dupla csapdába kerültem: nem tudok elbújni jobban, mert nem tudom lejjebb húzni a vastag szövetet a vastag hajtásoktól, de nem tudok felállni se, mutatni magamat fenntartott kézzel. Nem tanácsolta volna senki, még ilyen nyilvánvaló elfoglaltság közepette se, mert tisztelt vendégeink esetleg nem helyesen következtettek volna az épületes látványból. Kifejezetten zavaró szituáció, legfőképpen nem etikai szempontból. Azon még képes lennék túlnézni, van más jóval aggasztóbb esély is: nem lenne méltóságos, úriembernek való halál gatyába és ráadásul összepiszkolva! Bármi mozdulatra képtelenül, némán követem a kis, előttem lezajló csata kimenetelét: a tankok csúszkálnak jobbra-balra, veszélyesen közel ideiglenes budimhoz - igen kicsinek, nagyon törékenynek vélem most! "Mi lesz ha az egyiknek eszébe jut egy kicsit megdöngetni az odút?" - forog agyamba a hamleti kérdés. Részükre nem jelent semmi akadályt - "nékem egy egész világ", hacsak nem a kilátás szempontjából. Itt van az én problémám: benne vagyok elrejtve! Szerencsére a haverok komolyan foglalkoztatják a támadókat, meghívva őket egy ünnepre, ahol a kedvenc italuk, a Molotov Coctail van felszolgálva, ráadásul költségmentesen. Kínálgatják is nekik alaposan, míg meg nem unják, és a muszkák elmennek mást inni a repülőtér felé. Nem akarták magukat ránk erőltetni, megértették, hogy nem szimpatizálunk velük, úgy látszik csak időnként mérik ki ellenállási képességünket. A csetepaté végeztével én is boldogan véget vetek bonyolult műveleteimnek. Elfogadható kinézéssel visszatérek az ágyúhoz egy új ötlettel: "miért nem bombázzuk a repülőteret, látván tele tömve ellenségekkel?" Príma ötlet de megvalósíthatatlan; hiányoznak a lőtáblák, és főleg nem ismerjük a pontos irányt és távolságot oda. Nem lehet az ágyúkkal úgy lövöldözni, mintha puskák lennének! Hiába kéregetem az előkerült lakosságot, adjanak egy budapesti térképet meg egy iránytűt. Vagy nincs nekik, vagy félnek-e következményektől és így letagadják. Bezzeg nekem, alpinistának lehetetlennek tűnik, hogy valaki ne ismerje a háza táját. Későbben megtanulom, hogy "van a földön sokkal több mint amit ismerünk" [Shakespeare alias angolosított líbiai eredetű sejk]. 94

Nincs mód tehát a DAVAJT kikergetni a reptérről. Sokkal kellemetlenebb az újdonság: úgy látszik a sétafikáló harckocsik bemérték pozíciónkat és most a muszkák az égből ratifikálnak. Váratlanul robban egy ágyúgolyó a levegőben néhány száz méterre tőlünk. Követi egy második és így egy harmadik legyezőszerűen, egyre közelebb. Mind fogy a távolság, nyilvánvalóan pillanatokon belül fejünk felett fognak robbanni a lövedékek, már látni a repeszeket, esnek úgy, mint vihar után a békák. Rohanni, amíg lehet! Észnélküli rohanás. Mintha látnának minket, úgy követ az áradat, ámbár szaladunk sebesen. Holtbiztosan utolérnének, hacsak hirtelen nem változtatnánk meg az irányunkat. Megoldaná a problémát, de egy eltévedt repesz majdnem idő előtt a Teremtőhöz utasít. Ösztönömmel és... nagy szerencsével megúszom, a kedvező irány befolyásával. Leguggolok ösztönszerűen így a hasikámnak irányzott vasdarab nagy koppanással a vassisakomon fejezi be földi pályafutását. Belülről hallva, az ütés megért egy menydörgést, bizonyítom. "Ennek is vége, mégse haltam meg,” mondom, előre. A legyezős mulatság (már akinek) ugyanolyan hirtelen befejeződik, mint ahogy elkezdődött. Halottnak hisznek már, vagy rémülettől terhelt szökevénynek. Lesz még alkalom megváltoztatni nekik ezekről az utcagyerekekről alkotott véleményüket. Azok megmutatták, hogy a helyzet urai voltak, legalább is így gondolták. E véleményt megerősíti a civilektől hozott hír: a reptér felöl új tankok, és gyalogság közeledik! Természetesen mi nem láthatjuk őket pozíciónkból, mert az útnak kis szamárháta van, az emelkedés eltakarja a jövetelüket. Lehetnek vagy ezer méterre, saccolom. Támad egy ötletem: "miért ne adjuk vissza kamatostul IVÁN-nak, amit előbb fejünk felett sütött el?" Nem könnyű dolog műszerek és térkép nélkül, mégis próbálkozunk. Nincs semmi gyakorlatunk, így csak "hasból" tudjuk kiszámítani az ágyúcső emelkedését, tehát próbálkozunk a muszkák örömére, remélve, hogy azoknak a fejére és nem a civilekre szóródik az áldás. Légvédelmi lövedéket használunk, mint ahogy "barátaink" tették velünk. Beállítjuk a távolságot, ahol robbanni kell nekik, tervszerűen 40-50 méterre a talaj felett úgy, hogy a repeszek behintsék az alattvaló területet. Szakszerű metódus orosz recept szerint, pont, ahogy nemrégen a bőrünkön megtapasztaltuk. 95

Leszögezve, hogy a vízszintes iránnyal nincs probléma, marad a függőleges kérdés: mennyire állítsam az emelkedési szöget? Fokozatos kísérleteket teszünk. Ravaszul belenézek az üres csőbe, kicsit felemelem, és aztán mikor jónak tartom, akkor beteszem az ezer méterre beállított 16 kilós lőszert. Nagy meglepetésemre a lövedék jóval a cél előtt fölrobban a kemény klinker téglákon! Túl alacsony a célzás, nem tud átmenni a halmon. Próbáljunk megint! Megemelem a csövet, de hihetetlenül majdnem ugyanott megy tönkre haszon nélkül a golyó mint az előbbi. Úgy látszik a röppálya sokkal íveltebb, mint véltem, eddig mindig azt hittem, hogy a golyó az első kilométerekben egyenes vonalban fut a levegőben. Még a harmadik is sikertelen, de a negyediknek olyan frappáns eredménye van a közönségben, hogy a hívatlan vendégek rögtön visszavonulnak. Időben azért még utánuk küldünk egy pár ráadást, biztatásképen; ne jöjjenek még egyszer! Mondhatják érdemeiknek megfelelő eljárásban részesítettük őket. Élvezzük a megérdemelt nyugalmat. Fölfedezek egy közeli nyitott ajtajú házat, besurranok a fürdőszobába de pont mikor kezdenék mosakodni előkerül egy felhevült ideges fiatalember. - „Mit csinál maga itt, nem tudja, hogy ez egy magánház?” Hülyének néz engem a pasas, de hagyom magam kidobni, bár elég lenne egy ujjat mutatni és semlegesíthetném. Nyilvánvalóan nem a mi pártunkon van, félti a házát, és talán drukkol a komcsiknak is, ellenünk! Igazában véve nem egyedüli: mások is kérték, menjünk máshova a francba háborúskodni, ne az ő házuk igya meg a levét a lövöldözésnek. Ily módon, azzal ellentétesen amit majd mondanak a történészek, tapasztalom, hogy nem mindenki tartja fenn a forradalmat, talán csak azért mert pusztulást hoz magával. Az igazi forradalmárnak nincs veszteni valója, az opportunistáknak meg igen. Megjegyzem: általában a forradalmárok szegények, nincs sok veszteni valójuk. Nem lehet mindenki ellen lenni, tehát áttesszük tevékenységünk színhelyét egy régi, évek óta használatlan temető mellé. Miattunk ne haljon meg senki! Kies, regényes hely, nekem nagyon tetszik, emlékeztet néhány gyerekkori játszóteremre; a Kerepesi temetőre meg a régi, elhagyott, debrecenire. Otthonosan érzem magam, minden probléma nélkül nyugvóhelyet találok a bejárathoz közel egy hanton. Jobb, mint egy kemény ágy. 96

Kint az úton a két ágyú némán bámul maga elé: az enyém, közel a falhoz, a város felé mereng, a másik kifelé a repülőtér irányába őrködik; honnan fognak a tovarisok megjelenni? A lövedékek a csőben vannak készen, elég lenne a szükségben a ravasznak megfelelő fogantyút meghúzni, mást úgyse látni, vaksötétség uralkodik minden felett. Minden elképzelhető világítás kihalt, mintha a régi egyiptomi időkbe szakadtunk volna vissza. Minden előkészítve, a lövedék a helyén van, munkára (harcra) készen, az ágyú oda fenyeget ahonnan számítás szerint a tank megjönne. Sajnos a pályaívet nem tudjuk kiértékelni, mint ahogy ma tapasztalhattuk. Előtte is lepottyanhat, úgymint elröppenhet felette is, ki tudja hová. Amint evvel minden lehetőt elvégeztem, lefekszek békésen aludni a földsírra, végül is én nem vagyok a Drogo hadnagy!35 A puha porhanyós halom hegyeimre emlékeztet. Ugyanúgy az elhunytak békessége is nyugtat; a halottak nem zavarnak sohase és... ha tényleg van egy másvilág - akkor, meg vagyok győződve, vendéglátóm örülni fog, hogy földi pályafutása után is hasznos lehet valakinek. Végeredményben mi rossz lenne ebben? A Gonoszság kint van a falon kívül, itt esetleg még jó menedéket is találhatnék szükség esetén. Felettem hihetetlen csillagos ég tündököl. Nézem az égboltot, neszelem a csöndet: várakozom egy erősödő halk neszre: a közeledő ellenfél járművére, biztosan fog jönni. Érdekes: kint a szabadban mindig más módon aludtam, mint bent a lakásban. Szokás kérdése; nyitott füllel, az erdő legkisebb zajára is éberen. Nem úgy, mint az ágyon ahol... de már tudjuk, mint egy lajhár. Az időjárás pompás, a levegő simogató, kedélyem a magaslaton, nincs semmi, ami zavarná. Ilyen novemberre Magyarországon még nem emlékeznek az öregek se. Még az összecsavart sátorlapot se tekerem ki takarónak, annyira jól érzem magamat. A porhanyós föld hozzá idomul testemhez. Ki tudja, mikor tudom majd hegyenvölgyön való éjszakai tekeredéseimet az imádott erdőkben újra gyakorolni? 35

Dino Buzzatti olasz író "A tatárok sivatagja" (Il deserto dei tartari) regényének főszereplője egy kirendelt erődnél: várnak egy ismeretlen ellenségre; nincs se arca, se nemzete, talán nem is jön, talán nem is létezik de várni kell mindig!

97

Már maga az, hogy élek, örömmel tölt el. Az, hogy valamit teszek hazámért, fokozza megelégedésemet. Érdekes, nem érzem egyáltalán a csata előtti izgalmat vagy félelmet. Mi történik velem? Csodálatos, a végén még sikerül kigyógyulni az örökös hibámból: igen könnyen bepörgök, a legkisebb dolgokon is. Úgy látszik a nagy dolgok meg nem érintenek. Különös, az biztos! Ismerős zaj ragad vissza elmélkedésemből a valóságba: a föld elkezd dübörögni. A tanknak kell lennie, az én tankomnak, az én oldalamon jön, és máris rohanok ki a vaksötétségben, ahol hála a hosszú sötétkamra gyakorlatnak jól feltalálom magamat. Hosszú évekig dolgoztam Halminak és másnak. A sok éjszakai mászkálás az erdőkben is most hasznossá válik bizony, így megtalálom rögtön a már híres fogantyút. Kezembe tartom erősen, míg a szív elkezd rezegni - nem lehet parancsolni neki. A csörömpölés egyre erősödik minden pillanattal, de nem lehet látni abszolút semmit. Hogy a csudába tud az a katona így a koromsötétségben tájékozódni? Nem tételezem fel, hogy radarja lenne neki, az amit ismerek akkora nagy, hogy nem férne el benne. De lehet, van neki kisebbje. Így nem tudom, mit csinál a muszka a kutya mindenit, a végén még eltérhet tévedésből felém is, és akkor palacsintává satuz. Nem várhatok sokáig a lövéssel, mert abban az esetben nem lenne időm a temető biztonságába besurranni. Nem bírom már a bizonytalanságot és meghúzom a ravaszt. Őrületesen erős robbanás, az éjszakai csöndtől még erősebbnek tűnik. A csőből hihetetlen hosszúságú láng lövell ki az éjszakába, nem hittem volna, hogy ilyen hosszú lenne, csakhogy nappal a lángot nemigen látni. Ugyanabban a pillanatban rájövök, hogy elhibáztam! A Hétszentségit... a tank robog felém, már nagyon közel van... a fene egye meg - és beugrok mint egy ürge a temetőfal mögé. Soha nem tűnt fel ennyire vendégszeretőnek. Pedig ehhez értek; egész gyerekkoromban a Kerepesi temetőben szoktam játszadozni - amikor sikerült belopakodni. Fémcsikorgás, fülsiketítő rekkenés, valami eltörik és aztán a szörnyeteg folytatja vakútját a sötétségben. A temetőfal alatt menve társaim megpróbálják a szokott Molotov koktélokkal megkeresztelni. Szokás szerint, egy kivétellel, nem gyulladnak fel! Ha ezekkel kellene az imperialisták ellen harcolni, akkor jól néznénk ki! Selejtes, hi98

bás lőszerek, mint az is, amit az ágyú alá tettem. Szép kilátásaink vannak az biztos! Visszatérek a szerető, békés földhantra és végre nyugodtan elalszom36. Mai napig is azon tűnődök mit érezhetett az a szerencsétlen vezető ilyen vadul megtámadva az éjszakában. Életben maradt, hogy elmesélhesse otthon? Kétségen kívül nagyon megijedhetett. Hihetetlen véletlen lenne, ha egyszer elolvashatná ezeket a sorokat, felismerve sajátmagát, mint annak a főszereplőjét. Manapság, hogy minden megváltozott, lehetségesnek tartanám; még a végén együtt nevethetnénk a bulin. Miért ne? Itt a peresztrojka (azaz volt, amikor írtam ezt). Vagy nincs már? Ki az, aki ért ebből valamit? Nyilvánvalóan abban az időkben nem így véltem, és sok időbe tellett, hogy az eseményeket és az embereket más szemmel nézzem. Nem lehetséges örök életre forradalmárkodni, legalábbis én nem tudok. Szánalomra méltóak a lebukott orosz nemesek Párizsban, mindig a visszatérés reménytelen reményében.

Intermezzo Ha jól emlékszem, én sohase sem szerettem volna elköltözni szülőhazámból. Éppúgy nem gyűlöltem emberfiát, még inkább nem egy fajt, vagy egy nemzetet. Ez érvényes az oroszokra is, sőt, legfőképpen zenéjüket imádom végtelenül: álmomban néha egy nagy orosz folyó mentén látom magamat, talán a Don vagy a Volga; egy tábortűz körül ülünk, énekelünk egymást átölelve és... sírunk. Sírunk a nagy boldogságtól, úgy ahogy azt csak a magyarok és az oroszok tudják, mikor a szív megtelik a túlságos érzelemmel. Isten áldása ez a mi egyedi tulajdonságunk, ismeretlen - érthetetlen a nyugati országok népeinek. Igaz: a magyar sírva vigad, magamról is tapasztalom, de gondolom az oroszok is ilyenek, kár, hogy vezetőik így elrontot36

Idővel előtte, még "szabad ember lévén" alkalmam volt a Pilisben egy kis temetőhöz közel aludni néhány órát. Nem a halottak, inkább a nedvesség meg a tücskök és a békák zavarták álmaimat. Ki a csuda mert volna engem, vagy az elhunytak álmát ott zaklatni?

99

ták velünk a kapcsolatot! Remélem még az életben sikerül egyszer megvalósítani álmomat. Néhány esemény emléke kissé összekuszálódik agyamban; harmadik vagy negyedik napon történtek? Egy kis külön időpontnélküli fejezetben szépen elférnek sok más általános emlékkel együtt. Jó régen kellett volna, friss aggyal lerögzíteni emlékeimet, most harminc-negyven év után nehezen sikerül; a kép töredezett, kiváltképp a hozzám közel eső személyekkel kapcsolatos. A harcolók jó része, mint én is, egyszerű sorkatona volt, de későbben néhány tiszt is csatlakozott kis csoportunkhoz. Ezek nem akartak fölénk emelkedni, sőt, kifejezetten szerényen viselkedtek. Egyet se ismertem közülük, amiből azt következtetném, hogy nem a légvédelmi egységhez tartoztak. Ez megmagyarázná miért is segítettek, csupán ránk hagyva a kezdeményezést. Egy főhadnagy és két fiatal hadnagy, ha jól emlékszem, keveset láttam őket, mert inkább az út túloldalán tartózkodtak. Furcsán hangzik, de mégis igaz: egy út is megkülönböztető határt jelenthet egy kis csoportban, az a néhány méter mintha megnyúlt volna; a tagok rokonszenveztek az egyik vagy a másik oldal szereplőivel, és aztán ott folytatták a harcukat, ahol voltak. A katonák közül csak a Kis C-t ismertem. Kevés ilyen bohó, furcsa alakot ismertem egész életemben. Kifejezetten olasz típus, sőt, abszolút szicíliai karakter, hasonló egy volt kollégámhoz, akinek nem merem leírni igazi nevét. Alacsony termetű, rövid lábak, fekete, mint az ördög, ha hinnék a reinkarnációban, akkor mondanám dakszlikutya volt előző életében. A "rút kiskacsa" hihetetlen szimpátiát tudott mindenkiből kiváltani, ezért mindig segítették és védték őt. Még inkább sikeres volt akármiféle feladat vagy munka alól kibújásban - ebben verhetetlen volt! A Természet igyekezik kompenzálni; a Kis C hórihorgas, kövér felesége két hasonmás purdét szült neki. Előttem van még a kép, amikor meglátogattuk a családot Pest távoli külvárosába. Egy bizonyos Péterrel mentem, aki állítása szerint, mint félprofi énekes a civil életben, a Kabaréban produkálta magát falsett hangon. Nem volt bőr a pofáján az holtbiztos. A Kis C-vel különösképpen megerősödött kölcsönös rokonszenvünk, miután több napon keresztül vigyáztam rá a fogdában valami csíny miatt. Állítólag hazaszökött a feleségéhez, de ismerve a "hölgyet" nem merném a kezemet a tűzbe tenni. 100

Minden jel nélkül jelent meg köztünk kis barátunk - egyszer csak észrevettük, hogy ott van és elég. Nem világos mit keresett társaságunkban, mert a "meleg" pillanatokban eltűnt mindig, mintha a föld nyelte volna el. Egyetlen elfogadható indok jelenlétére csak az a sarkunk alatt forgolódó két fiatal kislány lehetett, ő meg műholdat játszott körülöttük. Részemről elviselhetetlenül butának néztem a két leányzót, nyilván a Kis C-nek effektív más elképzelése volt az eszményi női teremtésről. Állandóan röhögcséltek a bamba nőstények, és ő is fogatlan rút szájával. A fiatalok között láttam napokig egy Ludovikás növendéket is szép egyenruhájával. Inkább egy kisfiúnak nézett ki mint egy harcra készülőnek. Fogalmam sincs, mi a csudát csináltak ezek a fiatalok a környezetünkben, és mi vonzót találtak a cigarettafüstös Kis C-ben, de idő és a szeméremérzet megakadályozott minden kutatást ilyen szemszögből. Egyike a misztériumoknak, amelyek nem lesznek sohase felfedve. A temető melletti második éjszakán én is megpróbáltam behúzni magam a raktárszerű helységbe a bandával együtt, nyugalomra, de képtelenség volt a szememet behunyni; egy pillanatnyi csönd se volt, és akkor otthagytam a röhögő társaságot: az "én sírom" nyugalma jobban vonzott mint a ricsaj. Ott legalább biztosan lehetett aludni! Diszkréten emlékszem egy Sárospataki magas, szerény, hallgatag katonára. Mellettem maradt egészen a harc végéig. Csak annyit tudok, hogy Lászlónak hívták és nem értett semmit az ágyúkhoz. Nem mondott egy szót se sajátmagáról. Aztán eszembe jut egy szerencsétlen sorsú fiatal katona, maximum 16 évet adtam volna neki, oly fiatalos kinézése volt. Szőkés, örök mosollyal a száján, mindenkinek segítségére akart lenni. Nagy sötét gesztenyeszínű szemeiről azt mondtad volna, hogy a boldogság jelképe, és tényleg az is lett volna, ha nem találkozik velem, ha nem tartom vissza bátorító szavaimmal. Lelkesítettem, éppúgy mint a többieket, hogy tartson ki még egy napig mert aztán jön a segítség. - Jönnek az amerikaiak! - hozták a civilek a hírt az "Amerika hangja" és a "Szabad Európai Rádió" adásából. Ismételték unalomig minden nap. Hamis hitegető banda! Nem jött segíteni senki se! Visszatérve az ismeretlen nevű fiatalra ma is azt hiszem, nélkülem még élne, valószínűleg boldog családapa, jó dolgozó lenne. Ma is előttem lebeg utoljára látott képe: szemeiben nem volt semmi kedélyesség már, helyébe üres üregek bámultak rám, koponyáján át két 101

hatalmas lyuk tátongott egyik oldalról a másikra, belsejéből eltűnt minden: az agy, a nyelv, a szemek amelyek percekkel előtte mosolyogtak! Meghalt hősiesen hazájáért vagy talán egy saját egyéni elvéért. Egy kicsit én értem is, ámbár nem akarom magamra vállalni egész életemre ezt a nehéz, vádoló terhet. Végeredményképen ő saját akaratából jött és maradt, hacsak kicsit befolyásolva is. De ki az, aki nem volt valamiképpen befolyásolva a hasonló körülmények között? Ugyanúgy, egyenlő valószínűséggel, engem temethettek volna el ismeretlenül helyette. Az esetben kérdem; ha ő volna életben, elmondaná-e a világnak mit tettünk ott? Van-e valaki az életben maradtak közül, aki leírja mi történt az Üllői úton most, hogy az idők megengedik? Ha ez a könyv tényleg megjelenik Magyarországon, előkerül-e valaki a bajtársak közül? Nagyon remélem. Isteni lenne átölelni egy régi barátot, fürkészni könnyekkel teli szemeit, felismerni az akkori képmást - fantasztikus remény! A polgárok. Az emlékek lehetőleg még összemosódottabbak. Elmosódó arcok merülnek fel, míg szedett-vedett könnyű fegyverekkel vadásznak a szörnyetegekre. Nem voltak túlságosan hasznosak mint harcosok, de inkább mint felderítők voltak jók. Nagy értékű híreket hoztak "Mozgó rádió" szerűen a ruszkik mozdulatairól és az azoknak okozott károkról. Másképpen semmiről se tudnék beszámolni. Ezen ellenőrizhetetlen információk szerint diszkrét sikeres eredményt ért el kis csoportunk. Összevetően, tudomásunk szerint legalább 5 tankot sértettünk meg kissé jobban, és hihetetlen, még egy Iljusin 28-as bombázót is lelőttünk - elképzelhetetlen szerencsével! Nem sok, de jobb a semminél - ha igaz! Sajnos abszolút lehetetlen volt ellenőrizni az adatokat: a harcok mindig egy bizonyos távolságban egymástól zajlottak le, és nem is mindig a szem látásában. Fák, házak, köd, útemelkedések és a sötétség képezték még az akadályt. Aztán, a véletlen, jobban mondva a szerencse is igen közbejátszott, mint főképpen a bombázó esetében.

102

Iljusin 28 bombázó Kinevettetném magamat, ha azt állítanám, hogy mi jól lőttünk! Egyáltalán nem! Másképpen miért nem sikerült egyetlenegy helikoptert se lehúzni a gyorstüzelő 37 mm-es ágyúkkal? Hát ha nem voltunk képesek egy jóformán mozdulatlan célpontot sem eltalálni ,akkor még inkább elképzelhetetlen lett volna egy nagysebességű repülőt megsebezni, és mégis megtörtént, ráadásul egy lassúbb 85 mm-es légvédelmi ágyúval! Ezek alatt a helikopterek mint bosszantó szúnyogok repkedtek alacsony szinten felettünk és - nagy felháborodásunkra - teljesen sértetlenül! Lepermeteztek rengeteg röpcédulával, kísértéssel, fenyegetéssel, kéréssel: hagyjuk már abba az értelmetlen harcot, tegyük le feltétel nélkül a fegyvert. A duma főtémája volt: ne dolgozzunk az imperialisták és a közöttünk lappangó huligánok javára. Az volt a rögeszméjük, hogy uszító imperialista ügynökök biztatnak minket a baráti oroszok ellen. Követtük ezeket a sebes repülőket a házak felett, de ha lett volna is három jól kiképzett kezelő, akkor se sikerült volna lelőni őket, pedig képzettek nemigen voltak köztünk, inkább csak lelkesek. Kézzel tölteni az égbe meredő csöveket kifejezetten nehéz és hosszadalmas művelet volt: a 16 kiló súlyú löveget jobb kézzel kellett feldobni, olyan erővel, hogy becsukódjon a bajonettzár. Ha nem, akkor a löveg visszaesik, esetleg lábodra, vagy még rosszabb, a detonátorra és akkor BUMM, mész a pokolba! Célozni kéz103 37 mm-es gyorstüzelő ágyú

zel forgatható lassú felszerelésekkel, a mai automaták nélkül. Tehát az, hogy lelőttünk egy bombázót, az csak tök mázli volt és nem más, nem dicsekedhetünk nagyon vele. Maga az, hogy életben maradtunk is egy csoda volt, de egyáltalán nem annak tartottuk, úgy tűnt mintha minden a normális kerékvágásban menne, mintha a lerombolhatatlan hitünk elveinkben valahogy kisegítettek volna a nehézségek áthidalásában. Hittünk (legalább is én), az események sorsszerűségében, amiben már minden le van írva. Ilyen szétzúzhatatlan hit valószínűtlennek tűnhet fel némelyeknek, akiknek ilyen nem jutott. Éppúgy, mint a vallásnál; van vagy nincs, nem lehet felgerjeszteni parancsra. Ilyen eltörölhetetlen hitem volt még azután más alkalmakban, más időkben is, nem kevéssé drámai körülmények között. A keserves gyerekkori években, amikor látszólag semmi se különböztetett meg a sok más boldogtalantól, mindig élt bennem a hit, hogy egyszer megváltozik majd életem, egy nap jobb sorsba kerülök. Hittem és hiszem ma is, hogy mindaz, amit kaptam ajándékba ebben a jobb életszakaszomban, az nem más, mint egyenérték a sok szenvedésért és bizalmas kitartásért, az igazságtalan sértések elviseléséért – és az itt leirt tettekért. Ezt mondom egy kis szégyennel megmételyezve, ha gondolok azokra a tömegekre, akiknek ez nem jutott ki és egy kicsit azért is, hogy... ne legyen vége a szerencsémnek. [hogy is lehetne lekopogni a számológépen?] Az biztos: a Teremtő vagy a sors utjai kifürkészhetetlenek. Remélem, velem tanúsított jóakarata megmarad a jövőben is, és megbocsátja bűneimet is, miképpen megbocsátotta népünk bűneit is, amint szép himnuszunk mondja. Hogy a sok Rossz után jöjjön végre egy kis Jó is! Negyven év után mondhatnám, hogy a szent magyar ima kérése a megvalósulás útján van. Amitől félek ma az a régi rossz magyar átok; a pártoskodás, az örökös széthúzás, a faj elleni gyűlölet. Ahogyan az évszázadokon keresztül volt a magyar történelemben. Talán igaza van Adynak: nekünk tényleg mindig Mohács kell?"

A negyedik nap 1956. november 7. Komikus események is előfordultak - majdnem tragédia lett belőlük - vagyis: tragikomédia; oroszokkal! 104

Úgy tizenegy óra felé üldögélünk csendesen az út északi oldalán, élvezzük a szép napsütést, van még némi foga a napnak. Körülöttünk minden csendes, ámbár távolból jól hallható a küzdelem zaja. Idegeink kisimulva a kedvező környezettől, végre megengedünk magunknak egy kis pihenőt. A repülőtér felé irányított ágyú körül üldögélünk lőszerdobozokon, vasúti gerendákon, akármin. Néhányan valami zsíros kenyeret kajálnak, mások fegyvereiket tisztogatják. Magam is a nyavalyás Szakács főhadnagy parabellumját tanulmányozom; ki tudja hol rejtőzik a dög, legalább aggódik-e a fegyveréért? Egyszerre csak feltűnik a reptér irányából egy kis pont az úton. Személyautónak tűnik, nem törődünk vele, mi nagy vadakra vadászunk, így nyugodtan ülve maradunk. Ahogy közeledik, kiderül, hogy nem arról van szó, hanem egy páncélkocsi, rajta négycsöves gépfegyver! Érdekes: egyre közeledik, de mi nem reagálunk, mintha nem is ránk tartozna a dolog, a hangulat egy békés vasárnapi délelőttre emlékeztet inkább. Na nézd; már itt van, és most látjuk; a fegyver mögött kistermetű katona ijedt képe bámul ránk. Mi is nézzük mozzanat nélkül, mintha szuggerálva lennénk. A katona időközben ijedten ráncigálja a géppuskát jobbra-balra, míg néz minket. Mikor végre észreveszi a háromszínű zászlót és rájön kik vagyunk túl késő: már elhaladt előttünk. Mint a sült bolondok úgy bámulunk utána mozdulatlanul, a szájunkat is kitátva. Csak most világosodik ki agyunkban, hogy nyugodtan lemészárolhatott volna minket anélkül, hogy reagálhattunk volna: a fegyverek karbantartás miatt mind szét voltak szedve! Könnyelműség! Most, hogy már távolodik egyenes irányban jó célpont lenne... hacsak az ágyúnk abba az irányba lenne fordítva! A fene egye meg ez se megy! Nincs semmi tennivaló, a túloldali ágyú igen messze van, közben a muszka marhára felgyorsít és elviszi szélsebesen az irháját még mielőtt észbe kapnánk! Összenézünk meglepetve a nagy örömtől, hogy megmenekültünk és ugyanakkor szekánsan, mert elvesztettünk egy jó alkalmat elfogni vagy megsemmisíteni az ellenséget. Elvesztettünk egy lehetőséget. Tanulság: mindig éberen kellene figyelni, de ahogyan már az olvasó felfedezte; mi csak egy szervezetlen amatőr gerillacsoport vagyunk. 105

Múlik az idő... messziről mindig hallani a lövöldözéseket, hozzászoktunk, nem mond újat, a páncélkocsira jóformán már nem is gondolunk, mikor megjelenik egy civil és bejelenti nagy lelkesen, hogy... az oroszok kilőtték a páncélkocsit! Na fene, ezt ki gondolta volna? Avval magyarázza, hogy mivel eddig itt miattunk nem tudtak közlekedni, most azt képzelték, hogy egy magyar kocsi az, ami át akarja magát verni rajtuk keresztül. Miért ne? Más indok elképzelhetetlen. Odajön egy magas középkorú civil. Magatartásáról következtetek egy disztingvált, parancsolásra szokott embert. Különálló típus. - Na, hogy megy? - kérdezi, - Nem rossz de lehetne jobb is - nem mondhatnám, hogy a civilek nagyon segítenének. - Tudom, megértem - válaszol az ismeretlen - kérem ezek leginkább a családjukat, na meg a házaikat féltik, majd mindegyik magánház. Ezek az emberek sohase harcoltak életükben; nem képesek már rá egy előrehaladott életkorban. - Jó, jó... de úgy nézem maga... ön másképpen néz ki, mintha lenne valami tapasztalata ebben... bocsánat; szabad tudni kivel beszélek? - Hagyja csak, ez nem lényeges, inkább azt mondanám, hogy jó ideje figyelem már magát. - Miért, mi okból kifolyólag, mit akar? - Látom kevés embere van, gyakorlatilag csak katonák, nem nagyon tapasztaltaknak néznek ki - félek nemigen értenek az ágyúhoz a titokzatos ember jól kiértékelte a helyzetet. Magas, dús feketehajú, emlékeztet kedves Bordás professzorra, aki megszerettette velem a kémiát. - Hát igen sajnos, más ezredhez tartoznak, nem ismerik az ágyúkat. - Én... nem tudom, hogy mondjam - tétovázik - Mondja csak, ne féljen! - biztatom. - Én kérem egy régi katonatiszt vagyok, ezeket az ágyúkat jobban ismerem mint akármit, már a világháborúban is használtuk őket. - Fantasztikus, akkor tud kisegíteni... van néhány problémám és már kezdeném felsorolni, de félbeszakít. - No, no! Nem tudok segíteni önöknek, ezt szerettem volna sértés nélkül megmondani. Higgye el, én csinálnám nagy örömmel még 106

ha otthagynám a fogamat is - nem érdekel... én tudom mi a hazaszeretet (látom megindul kicsit). - De akkor mi oka van, kérem? Nem értem miért visszakozik. - A múltam: én a múltban a Horthy-féle hadseregbe éltem, onnan zártak ki a háború után, ez a rendszer nem hisz bennem, a végemet akarja, pedig én mindig becsületesen viselkedtem, most tönkre vagyok téve. Bizonyítom: ha önökhöz csatlakozom rögtön a komcsik ordítanak "itt vannak a fasiszták" és avval megbélyegezik ezt a szép forradalmat! Úgy amint a piszok Gerő lovagol a huligánok és bűnözök jelenlétén maguk között. Fogadom, ha maguk közé állok, csak rosszabbítom a helyzetüket, én itt a környéken eléggé ismert vagyok; már úgyis állítják a környéken, hogy magukat az imperialisták buzdítják. - Nahát ezt nem hittem volna. Kár, mert már reménykedtem valami akcióban, mit tudom én - egy ellentámadásban - mindenesetre elhiszem, amit mond, jó emberismerő vagyok. - Nem ez-alkalommal. Remélem sikerül, ha legalább megússzák elevenen, már rengeteg halott van a városban - az oroszok kemény harcosok, tudom tapasztalatból. (ki tudja mit élt át ez az ember?) Egyébként igaza volt; ellenségeink, az oroszok talpnyalói könnyen fegyvert kovácsolhattak volna jelenlétéből és azután tényleg minket fasisztának bélyegzett volna a lakosság, pedig nem voltunk azok. Tudtommal senkis se óhajtotta a régi rendszer visszaállítását. Kifejezetten egy derék ember volt, mint az öreg anyóka is, aki egy egész fazék bográcsgulyást hozott, éppen a legjobb időben, amikor már nagyon éreztem a nadrágszíj csatot a hátgerincemen. Érdekes: a lakomára egy társam se jelentkezik, úgy látszik, van titkos lehetőségük, mert egy magyar ember nem utasítaná vissza a gulyást sohase, hacsak nem lenne már tele a hasa - esetleg pont a gulyással! Hmm! Fölfalom az egész fazekat, majdnem a fedőt is vele. Most érzem igazán mennyire éhes voltam, harmadik napja csak a vacak nugát csokikkal élek; mikor még találok egyet a piszkos géppisztolylövedékek között a zsebemben, nem tudom örüljek-e vagy sírjak. Boldogságom tökéletes lenne, ha egy darab kenyérrel ki tudnám törülni a fazekat, de nem lehet mindent kérni. Szerencsére még nem

107

vagyok borivó, nem is azért, mert sportos vagyok hanem inkább mert nehéz találni és sokba is kerül.37 Mennyivel jobban szerettem - jut eszembe - kisfiú koromba az úgynevezett "kevert" italt mi nem más, mint fele rum és cherry brandy. Édes és erős egyízben, fantasztikusan jó, emlékszem; jó néhány pohárral megittam anélkül, hogy valami hatást tett volna. Mit is tehetne egy-két pohárka? Erről jut eszembe aztán egyik épületes kalandom is - tanulni lehet belőle. Leírom ígéretem szerint egy felejthetetlen este történetét, mint már sokszor elmeséltem. "Azon az estén ízleltem utoljára kedvenc keverékemet és azon az estén tanultam meg gyűlölni a Szilveszterestét; azt, amit annyira szeretnek az emberek. Ma is félek tőle! Képzeljenek el bekezdésnek egy hideg, szeles farkasordító éjszakát. Minden a rossz kerékvágásba ment családunknak. Örült hideg van, de nem ez a főbaj, egész máshol van a zűr! A pohár megtelt de nem itallal. - Éppen kiszöktünk, jobban mondva, kimenekültünk a "Zóna Expressz” bárból a Baross téren a Rákóczy út sarkán. Olyan kiszolgálás amit, ha jól emlékszem "Lebuj"-nak mondanak, de talán még annál is förtelmesebb. Lerobbant roncsemberek menedékhelye, kalandorok találkozóhelye, a Társadalom söpredékeinek fészke. Ennek ellenére mégis néhány percig majdnem hangulatosnak, befogadónak tetszett amikor beléptünk, az után, hogy megmentettük bőrünket egy sokkal félelmetesebb veszélytől. Itt, maximum valami részeg megverhette volna nevelőapámat. Nincs kizárva, provokátorok is lehettek jelen, a város tele volt velük, kiváltképpen hétvégén, amikor az italgőz megoldja az emberek nyelvét és elvesztve gátlásukat, kibeszélik magukat. Sikerült ép bőrben elhagyni a füstös odút és visszamentük a jeges kamrába aludni. De mi is történt olyan rettenetes azon az estén? Miért kerültünk ilyen alacsonyrangú kimérésbe azon az estén, amikor mindenki mulatni akar? 37

Egy liter vacak Kadar vagy Schiller kb. 15 forintba került, azaz majdnem félnapi fizetésembe

108

Sok minden történt – túl sok egy estére! Mint mondtam volt, Szilvesztereste alkalmával szerettünk volna legalább egyszer egy évben megtömni hasikánkat, húst enni, bort inni rá, és nem remegni a dermeszt hidegtől, mint szokás szerint. Urak akartunk lenni, hacsak egy éjszakára is többre úgyse tellett. Apuci hozott egy üveg savanyu Schiller bort valahonnan, 32 év után most is olyan vacak, mint azidőben volt, de akkor ízlett az is. Anyuka főzött valami jó ételt, mi meg fiuk, begyújtottunk a kályhába! Az igen! Évek óta nem működött tüzelőhiány miatt; a végén ki is tettük a szűrét a lépcsőházba, ne foglaljon helyet potyára és "frissítse fel gondolatait". Azon az estén behoztuk, legyen velünk az új év ünnepére, mondhatnám, majd mint egy messziről visszajött családtag, esetleg (elképzelhető) Szibériából - akkor nagyon divatos volt, bár nem mindenkinek volt retúrjegye. A tűz égett vidáman, úgy melegített a kis kályha, hogy már nem emlékeztünk rája. - Elfelejtettem, hogy ilyen jó meleget tud gerjeszteni - mondta szülőanyám, nem sejtve mi lesz ennek a vége. - Tényleg, ez a kályhácska igen remek, jó ötlet volt behozni, így ő is megmelegedik egy kicsit. - Jó jel a következő évre - jósolta túl korán egyikünk. - A nyavalyát! Még egy kis borocska és már izzadunk. Furcsa! Abszolút szokatlan, a békeidőkben se volt ilyen hőség ebben a szobában, talán azért van olyan meleg mert a szomszéd Tomacsekék is befűtöttek a konyhában? Általában ott mindig hideget tartottak, inkább a szobát használták télen, mint ahogyan mi is. Valószínűleg fent a Viziék is befűtöttek, meg lent a Márta néni is - másképpen nem magyarázható ez a trópusi hőmérséklet! Hát eljött a bőség ideje végre vagy a korai Tavasz? Nemigen valószínű de mi élvezzük a szokatlan állapotot, már ingujjban vagyunk és így is túl meleg a levegő. Talán valami új magas energiájú tüzelőanyagot adtak nekünk, vagy mi a csuda történik? 109

A legszebb pillanatban kopogtatnak. Durván, erősen, csak nem a Pista bácsi jön melegedni a jókívánság ürügyével? Gandhi élőmása, a potyára menő, szokott ilyeneket csinálni, de viszont annak nincs annyi ereje. Sajnos nem az, bár ő lenne a kopogó! Két hórihorgas koromfekete kéményseprő rohan be az ajtón, majd feltaszítják szülőmet. Mintha a pokolból jönnének, mi meg babonásan azt gondoljuk szerencsét hoznak. Dehogyis, a két mérges Fekete Péter csak bajt és bosszúságot hozhat, be vannak pipálva, hogy ezen az estén is kell dolgozni nekik, és milyen ocsmány módon. Anyuka még remél a jóban, meg is kérdezi szerényen: - Nem holnap reggel kéne jönni az újévi jókívánsággal (és a hozzávaló borravalóval, amit a tejes, a postás és a viceházmester is megkövetel több más ördöggel együtt)? - Nemigen kedves asszonyom, a kéménytűz miatt jöttünk! - jelenti be választ nem tűrő hangon a piszkosabb, majdhogynem még leköp a padlóra is - tudja már, hogy ezen az estén nem fog borravalót kapni. - Azért visszajöhetünk holnap reggel, ha úgy tetszik javasolni, - mondja felheccelően a másik szappanoznivaló. Ezek után nekiálltak a munkának. Te jó Isten! Először is vizet öntenek a kályhába, hogy eloltsák a tüzet: hü a mindenit! Olyan gőz és füst keletkezett, amit még nem láttunk, nem beszélve a pokoli bűztől - rohanj fiam, nyisd már ki az ablakot, ha nem, megfulladunk. Oda a méregdrága meleg - rögtön fölvettük egyetlen zakónkat. Sajnos a művelet nem elégséges, most jön majd a java: ki kell nyitni a kéménycső ajtócskáját, ég az egész cső fel a padlásig, kis híján mind a 30 család tető nélkül marad télvíz idején! Hát tényleg: a zsugori Vizi bácsi is megbegyújtotta a kályháját, ettől a kombinált melegtől gyulladt meg aztán a sok leülepedett korom és kátrány, úgy látszik jelen pillanatban felettünk lakó szomszédunk sincs hűvösben. Észre kellett volna venni, hogy itthon van, mert szokás szerint akkor hegedüli 110

mindig a "hideg szobor vagy meg sem értenéd" nótáját. Azért mentségére megjegyzem; néha kölcsönadott az Edgar Wallace afrikai regényeiből néhányat. Kifejezetten érdekesek. Mai napig se tudom, ki látta az éjjeli lángokat a ház felett. Most, hogy eloltották a tüzet a kályhába, kinyitották az aluli ajtócskát a falon. Úristen, kijött a Pokol bűzös lehelete. Lávaszerű, szikrázó parázs ömledék buggyant ki anyám deszkapadlójára, úgy füstölgött mint az Etna, de úgy is bűzlött, az biztos. Közben fentről láthatatlan kezek nehéz vasgolyóval bolygatták a megviselt kéményvezetéket, csillámló korom üllepedékek szálingóztak szerteszét immár mindenfelé, rá az ünnepi vacsorára, az ágyakra, mi mindenre. Feltehetően a szomszédházban lakó Vizsnyáréknak is kellett érezni a meleget meg a golyóbistól keletkező zajt, mert ilyen még nem volt. Sajnos akkor elfelejtettem megkérdezni őket, most gyanítom késő lenne. Nyitott ablaknál, a kinti 15 fokos hidegben nem volt ajánlatos a huzatban maradni, így kényszerűen kimentünk "mulatni" az emberiséggel együtt valami meleg helyre. A Rákóczy úti hasonló nevű mozi látszott alkalmasnak erre. Minden követelménynek és gusztusnak megfelelő, ma már nem létező, (visszasírom a sok ott látott filmet, de úgyse mennék be) alacsony színvonalú mozi volt, vékonypénzűek számára. Nincs kizárva, az se hogy viszont a közeli Toldy moziban játszódott le az esemény: a Trubadúr filmváltozatát adták "az mindig egy szép dolog, a zene az mindig tetszik" mondta anyám és evvel besétáltunk. Telt ház volt de sikerült az emeleten találni helyet. Gondoltuk: na evvel megoldottuk problémáinkat, legalább két óráig senkise fog innen minket kitoloncolni. “Az utolsó híres szavak!" Alig hallottunk valamit, jött az éjfél és előkerült az igazgató. Mézes mázos szavakkal elkezdte dicsérni a Rendszert, a bajuszos Sztálint és helyi szolgáját a segfejbejt, azaz a simafejű Rákosit. Nem volt vége a bestiális dumának, jó ég tudja, honnan vette a végtelen szavakat, úgy látszik, nem akarja befejezni 111

míg nem hajnalodik. Megrázkódtatva a fenti eseményektől meg a csontig beható hidegtől, nehezen viseltük el a hazug hízelgést - egy szent is megunta volna, így hát egyszer csak, míg a szónok lélegzetet vett, hallottuk anyámat mint rekedt hangon megszólalt a dermedt csendben: “Trubadúrt jöttünk hallani!" Elfojtott nevetés, suttogás, az igazgató törülgeti szemüvegét, keresi honnan jött a hang, ki az, aki beszélt. Gondolom nem találta volna el, de itt van a pech: pont mi előttünkről hátranéz egy morc muki és mérgesen ránkröfög: "hordjátok el magatokat, nép ellenségei, ha nem, beviszlek benneteket, ávós tiszt vagyok, csak azért nem csinálom, mert nem akarom feleségemnek estéjét tönkretenni.!" Hát a miénket lehet? Lehet bizony, ki is surrantunk a hideg éjszakába, a mozipénzt is kiadtuk potyára. Nem volt más, mi, a nép ellenségei, bementünk a hírhedt Zóna Express-be, a nép közé. Ott aztán egy részeg tényleg belekötött apuba, mi beleavatkoztunk, majdnem igazán verekedés lett belőle, és nem volt cikk, haza kellett menni a jégverembe. Úgy hiszem nem tettem be többet lábamat a két moziba, akármelyik volt a balhénak színhelye. Nem éreztem volna jól magamat az emléktől terhelve. Az utolsó harcos éjjelt jóval kényelmesebben töltöm, mint az előbbieket: felfedezek a közelben egy elhagyott termet, valami munkásház lehet, több emeletes ággyal; na most választhatom, ami tetszik, a többiek meg maradjanak a raktárba kupizni. Elhanyagolt, siralmas állapotban van a szoba, az ágyon kívül nincs más semmi - hiányzik a vécé is, szerencsére az udvaron megoldom a problémát. Láttam már ennél sokkal rosszabb munkásszállást is, mint például Törökbálinton, mikor csépeltünk... ingyen, vagy Sztalinvárost építettük, ugyanazon haszonnal!

112

Délután Igyekszek egy kis rendet teremteni az összekuszált emlékekben. Már említettem, miért kellett az első ágyúmat elhagyni. A másodikat meg azért volt szükséges feláldozni, mert a sokszoros lövöldözés alatt a végén teljesen becsúszott az ellennyomás hatására egy iparvasúti teherkocsi alá, amit az ördög hagyott pont ott biztosan. Így használhatatlanná vált: csak egy daru tudta volna kihúzni, de kinek volt az? Az öt tonna pehelysúlya miatt nem volt elképzelhető kézzel kiszabadítani. Persze erre rögtön akadt egy okos tag egy fényes ötlettel: - Miért nem fordítjuk el 180 fokra és lövünk néhányat? Úgy szépen kicsúszik majd a kocsi alól, pont úgy, ahogy bement. - Miért ne? Nem lenne rossz ötlet, ha a golyók nem robbannának a lakósság feje felett - válaszoltam. Ki tudja megmondani hova mennének ezek a lövedékek? Ha biztos lennék, hogy Iván fejére csattannak, akkor nem tétováznék, de így... nem volt abszolút tanácsolnivaló művelet. Egyébként az ötlet megvalósíthatatlan, mert pont a város felé kellene lőni, ha tényleg ki akarnánk csúsztatni ily balog módon. Ott meg tényleg inkább magyarok vannak, a végén még megölnénk a hazánkfiait. Így aztán feltalálónk hoppon maradt. Délután közepe felé telefonáltam anyámnak. Amint azt mindennap csináltam, minden probléma nélkül. Mintha nem is létezne a Forradalom! Hihetetlen! Egyetlen szekáns dolog várni, míg anyu barátnője, a Márta néni lehívja az emeletről anyámat, mert nekünk nem volt telefonunk. Sok technikai vívmány hiányzott még lakásunkból. Hiányzott az elektromosság meg a víz abban a forradalmi időben, a városban és valószínűleg más szervizek is de... a telefon, az rendben működött; mintha semmise történt volna, nyilvánvalóan a felkelők érdekében! Ily módon segítették a különböző csoportok közötti összeköttetést. Nekünk nem volt semmi összeköttetésünk, elhagyatva, magunk szakállára tettük, amit lehetett. Utólag persze megkérdezheti valaki: miért nem kerestünk összeköttetést? Nem tudom, eszünkbe se jutott, mint sok más tehetni való - mindig későbben jön rá az ember. 113

Azt tudom csak, hogy amíg a néhány pillanat alatt hallgattam anyám eszményi hangját, akkor minden rossz eltűnt, a Forradalom és a Pokol nem létezett, visszajött az Élet, visszanyertem harcunkban való hitemet. Hosszú-hosszú évek után észleltem csak megrökönyödve egy életbevágó fontos tényt, amit különösképpen nem várhattam volna egy anyától: soha se mondta "vigyázz csak magadra" vagy "hagyd ott a harcot, mentsd meg a bőrödet". Nem lamentált, mert tudta, hogy oly módon megdöntötte volna hitemet a sikerben, aláaknázta volna erős akaratomat. Biztos vagyok ebben a feltevésben. Anyám hihetetlenül szerette szülőföldjét, ő nem hitte közhelynek Vörösmarty felhívását: "itt élned és halnod kell!", még ha fiáról volt is szó! Tehát nem a "fegyverkezzünk és menjetek" volt nála a jelszó. Kicseréltük, kommentáltuk mindennap a fontosabb események híreit s aztán befejeztük: "a holnapi viszonthallásra." Biztosak voltunk mindketten, másnap ott leszünk a telefon randevún. Mert ezt a furcsa tulajdonságot, vagyis, előérzetet a megtörténendő eseményekről tőle örököltem, pont tőle. Képesek voltunk egymást már messziről érezni. Nem emlékszem egyszer is meg tudott volna lepni, mikor jött hazafelé. Amint belépett a kapun én felriadtam az első emeleten, a ház túloldalán. Egyszer se tévedtem ebben. Kisebb mértékben más emberek felé is működött az előérzet, úgymint a megtörténendő események irányában is. Lehet, mindennek alapja Amália nagymamám volt: a misztikus erdélyi Drakula környékéről származott. Hányszor éreztem életemben előre, mennyiszer mentett meg a mások gondolataiban olvasó lehetőségem! Szerencsétlen dolog, hogy, mint már panaszkodtam, nem vagyok képes annyi idő után rendbe szedni emlékeimet. Nem akarok elhagyni semmit, de hozzáadni se szeretnék, nem óhajtok "elszépíteni". Nehéz a sok megszakítás ellenére ugyanazon hangnemet fenntartani. E szempontból igen hasznos volt a két hét, amikor elkülönítettem magam egy kieső fürdőhelyen, Bagno di Romágnában. Másképpen ez a mű nehezen, talán sose jutott volna napfényre. Már ami a stúdióm ablakába befutó napfényt illeti - más, magasabb értékű fényekről nem tudom mit gondoljak. Nehezen tudom hosszú időszakokon át a szükséges koncentrációt fenntartani, "visszaereszkedni" a történetbe. Ma is fáradozom fel114

venni a kapcsolatot, de be kell már fejezni. Hogyan csinálják mások? A pincében írnak, nehogy kiessenek a kerékvágásból? Jó, azok hivatásos írók, az a mesterségük. Állítás szerint sok magyar mestermű született a pesti New York kávéház asztalain, Ady, Karinthy és sok más irt eredményesen a rumli közepette. Mert az buzdította őket nekem a szoba csöndje kell. De térjünk vissza az eseményekre. A helikopterek még mindig szállingóztak a fejünk felett; szórták a röpcédulát. Úgy látszik, ingyen nyomták nekik valahol. Mi a 37 milliméteres gyorstüzelő ágyúval viszonoztuk a szívességet, minden látható eredmény nélkül. Majdnem szórakoztató játéknak lehetett volna mondani, mint ahogy a macska játszik az egérrel. Mi igyekeztünk leszedni őket, azok meg fent a magasban, valószínűleg a mi tudatlanságunkban bízva - és nem véletlenül - inzisztáltak a felhívásokkal - amiket persze senkise olvasott. Nyilvánvaló párbeszéd süketek között! Ezek hatottak leginkább az erkölcs kárára. Hát, hogy lehet, kérem elviselni, hogy egy vacak, majdnem mozdulatlan pléhdobozt a fejünk felett nem tudunk megsérteni egy arravaló gyorstüzelő ágyúval? Jó, hogy nem az "én" 85 mm-es ágyúm volt, amihez értettem (kicsit,) mégis érthetetlen és bosszantó a sikertelen tölténypazarlás. Hol volt a hiba? Késő délután üldögéltem szokásom szerint az ágyúnál. Hamarosan leszáll az éjhomály, gondoltam, míg szívtam a számtalan cigaretta egyikét. Akkor szoktam rá ideiglenesen a dohányzásra, mint majd fogjuk látni. Szokatlan nyugalom volt, a ruszkik nem zaklattak, ezért aztán eltűnt a társaság. Nem aggódtam emiatt, "a tűzkeresztségen már átestünk, ha kell, biztosan visszajönnek harcolni." Most már jóformán egy szervezett, összeszokott csoport voltunk. Nem nyomatékolunk túlságosan a Forradalom javára, de amit tudunk azt megtesszük. Elfoglaljuk a repülőtérről a városba vezető utat38, ami már nagy eredmény a szemünkben. Hírek szerint az oroszok a Köztemető melletti segédútat használják, ott, ahol apám van eltemetve.39 Ott vannak elrejtve a tartaléklőszereink is, gondolom a sírok között. 38

39

Térkép hiányában azt gondoltuk ez az egyetlen főút, ami oda vezet. Effektív mivel mi fokozatosan a város felé nyomultunk, lehetséges, hogy a másik főutat is aztán elfoglaltuk. Nem túl valószínű de ezt is ki kellene vizsgálni egyszer. 1965 óta anyám is.

115

Nézd már mit kombinál a hadseregünk. Ami más elálcázásokhoz viszonyítva röhejes. A "meseautók" amikkel jöttek éjnek idején a szerencsétlenekért, nem beszélve a mentőkocsiról, amivel becsempészték a fegyvereket a Bródy Sándor utcába október 23-án.

A szabad rádió épülete Ez is beletartozik valahogyan történetembe: két volt iskolatársam a Rádiónál. Elválaszthatatlanul maguk között, nekem is kedves barátaim voltak, kiváltképp Deák Feri, egy egyszerű, becsületes, jóakaratú fiú, tiszta szívvel, acélizommal. Csak az Olimpián láttam olyan "Krisztust" a trapézon mint amit ő csinált! Biztosan oda küldték volna, ha nem történik a baleset. Reménye, sőt, biztos aduja volt a magyar tornászatnak, én irigyeltem hihetetlen mellkitágulásáért, engem felülmúlt jó 3 centiméterrel. Ferit már a Vegyipari Technikum előtt ismertem privátilag, minden nap szokott jönni a házunkba a földszinten lakó Kóródy családhoz, különösképpen az Ildikó bátyához. A kislány ezt a híres nevet viselte Atilla emlékére, maga részéről egyike volt életem három Ildikójának. Minden mellék gondolat nélkül. A Kóródyékkal számtalan szép napot töltöttem el, vasárnap kirándultunk a hegyekbe vagy uszodába a Margitszigetre. Jó hosszú ideig majdnem második családommá váltak, annyira összeszoktunk. Sokszor az unokahúga a Kovács Györgyike is csatlakozott társaságunkhoz. Én nem voltam képes tisztázni érzelmeimet a két leányzóval szemben, így semmi se történt közöttünk, csak barátság. De nem ez a mese. 116

A másik barátot inkább az osztályban ismertem, állandóan valami saját maga gyártotta szemüvegkeretet csiszolgatott az óra alatt, egyedi stílusú napszemüvegnek készült. Nagy esztétikus volt mindenben, csak a szegény Bóna Béla ér egyet vele a cipővel kapcsolatban: egyhónapi fizetésbe került az amit hordott mindig, kézzel varrott, vastag paragumitalppal. Az időben így ment a divat, én is vettem aztán mikor kezdtem dolgozni; a végén a nevelőapámnak maradt 56 végén. Mi hárman, mint egykorúak 1955-ben vonultunk be de különböző hadtestekhez. A szegény Feri a zöld ávósokhoz, oly valami félút az AVH és a rendőrség között. Október 23-án tudomásom szerint a Rádióban volt, ott keveredett bele a zűrbe. Másik barátja, ha jól értesítettek, a normális rendőrségben koptatta a csizmát, és mint olyan azok között találta magát, akik kívülről "válaszoltak" a provokáló titkos rendőrség golyóira. Fatális módon, anélkül, hogy tudomásuk lett volna róla, a két ellentáborba találták magukat a barátok. Lövöldöztek mindkét oldalon, egyike a néhány halottnak, ne mond a peches Feri volt. Mikor barátja ezt megtudta, azt vette fejébe, hogy "pont Ő ölte meg haverját" és ettől félig megbolondult. Tragikus esemény! Nincs pontos hírem mi történt utána; úgy néz ki hosszú idő után sikerült kilábolni a pszichológiai problémából. Ezt kívánom szívből neki. Hogy mindez nem a teljesen igazság, azt az ötvenéves érettségi találkozón tudtam meg. Feri még él, és futballedző Svájcban, a barátja viszont rendbejött, de már pár éve meghalt egész más ok miatt. Visszatérve az útra, ahol táboroztunk, a temető sarkán jelzem, hogy néhányan javasolták: menjünk arra a másik útra, vágjuk el az összeköttetést a reptér és városban tartózkodó oroszok között. Nem volt megvalósítható, főképpen a vontatókocsik hiánya miatt, az ágyúk túl nehezek voltak messzire vonszolni kézzel. Így maradtunk az Üllői úton, immár saját privát területünk, ott néztünk a Sorssal szembe. Éppen kezdtem aggódni bajtársaim eltűntén, mikor látom, hogy jön az egyik és lakonikusan kijelenti: - Megválasztottunk vezetőnknek. - Eh, mint mondasz? Nem értem, miért engem - ott vannak a tisztek, nekik kellene parancsolni nem egy közkatonának; nem vártam ilyen kitüntetésre. 117

- Te olyan jó hatással vagy az emberekre, ami nincs nekik, aztán benned bízunk... és végképen; ők nem tartoznak a mi ezredünkhöz, nem értenek az ágyúkhoz. Mintha én micsoda szakértő lettem volna! - Ami azt illeti én se nagyon - morogtam, emlékezve a múltban szenvedett sértésekért és árnyékba tevésért. Álmodoztam, hogy egyszer majd az első sorba kerülök az utolsóból, de ez létre jött az akarattal és a tanulással. Ennek ellenére mindig olyan mellékérzésem volt, hogy még messze vagyok a céltól. A vélemény saját magamról mindig alacsonyabb értékű volt, mint az, amit másoktól kaptam. Nyilvánvalóan ismerőseim, kívülről nézve jobban felismerték az előrehaladást, mint én. És így történt, hogy egyszerű katonából vezető lettem. Legalább már odaadták volna a kiérdemelt előreléptetést, ami beosztásom végett járt. Három nap hiányzott csak november 7-ig. Ennek dacára nyugodtan aludtam aztán az éjszaka; nem éreztem magamat az ünnep hősének. Azon az estén meglátogatott minket néhány civil, közöttük két finom leány, igen különbözőek a taknyosoktól, akik után a Kis C ugrándozott. Egyike, egy magas barna lány frufrura vágott hajával igen tetszett. Hej azok a barnák, mindig azok a fantasztikusak, az én sorsomhoz tartozók! Beszélgettünk nyugodtan, már ami abban a helyzetben elképzelhető volt. Az általános sötétséget kiderítette a város felöl jövő fény, így jól láttam a kedvesnek arcát. Én... szerettem volna vele beszélgetni külön, oly régen nem volt alkalmam egy ilyen típusú nővel csevegni. Utolsó emlékem egy idióta próbálkozás egy vörös zsidólánnyal a hegyekben rossz szájízt hagyott, de nem végződhetett másképpen, logikus, hogy ilyen vége lett. Kétségen kívül nem szerettem öt, hogy is szerethettem volna mikor azon a reggel láttam először? A viszony mindenképen nem ment volna, mert felfedeztem mennyire más típus az enyémtől. Így az avance bukással végződött. Mert mikor igazi szeretet nélkül próbálkozom, akkor mindig megbukom, méltó a büntetésem. Azon az alkalmon aztán... hiányzott minden; én rettenetesen néztem ki, tökkopaszra nyírva a kegyetlen katonaborbélytól, elrondulva a katonaélettől és a művészi dolgok hiányától. Ilyen állapotban nem voltam az Adonisz jelképe, se az ő álmainak megvalósulása. Egyszóval; nem voltam egy nagy attrakció! 118

Adva a fentieket nem lett csodálatra való, ha nem sikerült becsalni a lányt egy tető alá avval a kifogással, hogy esik az eső, ott jobban leszünk. A "szadikus mazochista" inkább bőrig ázott de nem engedett túl a nagy nedves puszikon. Ismételten összevesztünk és kibékültünk, de egy pár simogatásnál több nem jutott. Ha visszalátom "szárazon" megfésülve talán valami szikra felgyullad bennem. Visszatérve a barnára, ez kifejezetten egy más dolog volt, igyekeztem is közölni valamit ami közelebb hozna, nem tudom, talán Wagnerről (tele volt a fejem vele) vagy a flamand festészetről (amit eléggé felszínesen ismertem!), vagy inkább a hegyeimről, ahol viszont egy príma mérvadó voltam, de az atmoszféra nem volt megfelelő a témára és én igen félszeg voltam saját magam állapota miatt. Hogy röviden mondjam, feldobott témáim nem kapták el figyelmét, még inkább nem az én személyem, tehát így lett vége, pont úgy ahogy annak idején szokott sokszor előfordulni. Azidőben. Természetesen lehetnék kevésbé objektív, ha hatást szeretnék elérni az olvasón. Beadhatnám a mesét az ágyú árnyékában vagy a sírhalmon élvezett gyönyörűségekről a szép barnával, vagy, miért ne egy fél tucat ázsiai ruszkiról, aki őt vadul megerőszakolja és én megmentem, vagy más bármi más kegyetlenségek. Milyen romantikus lenne a nő halála, esetleg egy lángoló orosz tankon, míg bedob egy kézigránátot, stb. Nem lenne hihetetlen, ez mind megtörtént, amikor 1945-ben "felszabadítottak!" "Senki se ijedjen meg!" mondta volna Dulcamara, és én maradok az igazság mellett. Villám az égből, szerelem első látásra, lelki rokonság, stb., az mind előfordult, de más időkben, más helyen. Ez alkalommal az atmoszféra nem volt megfelelő. Éreztük, hogy egy korszakalkotó pillanatot élünk, tudtuk, mi is szereplői vagyunk történelmi események forgácsolói - bár a hétköznapi gyakorlat tanítja, hogy a Világ hamar felejt. Például akármelyik lókötő úgy tudja, hogy a déli harangszó az ebédidőt jelzi azoknak, akik nem birtokolnak egy karórát. Tévedés! A pápa rendelte el Hunyadi János győzelmének emlékére, mikor a Nándorfehérvári40 csatában megmentette Európát. Fél évszázaddal késleltette az Iszlám betörését. Ki emlékszik erre és ki tudja még, hogy Hunyadi a Mátyás királynak volt az 40

Ma Belgrád

119

apja? Esküszöm, külföldön jóformán senki. Talán a románok, akik ki akarták sajátítani maguknak, mintha román lett volna. Ezek a románok! Nagyétvágyúak. Kevés híján elfoglalják Budapestet is az Első Világháború végén. Viszszakergetni őket ott volt az erdélyi Balázs Mihály is utána elvette özvegy nagyanyámat; férje Borsi István, az igazi nagyapám a Piave folyón halt meg, olasz ősei ellen harcolva. Ezt írom, mert nem egészen véletlen, hogy én olasszá váltam. Volt bennem egy kis öröklött hajlam, úgy gondolom. Ne felejtsük a menekülteket Erdélyből se: milliók jöttek el ingben, gatyában; egy elviselhetetlen súly a megcsonkolt Magyarországnak, feNagyapám lülmúlva minden rekordot. Ki említi még ezeket? Senki! Új bajok vannak a horizonton.

Ötödik nap reggel; november nyolcadika, csütörtök Életem egyik felejthetetlen napja! Ez az éjszaka a munkáslakásban nem csak a legkényelmesebb volt, hanem majdnem az utolsó is lett! Nyolc óra felé kimegyek az Üllőire, nincs egy lélek se. Alszik a Forradalom. A nap viszont ébren van, szépen melegít, már-már majdnem boldognak érzem magam. Elindulok az ágyú irányába amikor... "kopp!" hallom valami keményen nekiüt a fakerítésnek! Mi volt? Nem veszek észre semmi különöset, megyek tovább. 120

Egy másik "kopp", közelebb. Na, mi történik itt? Nem fedezem fel az okát, folytatom utamat. Aztán megint a zaklasztó zaj, és utána még egy: most már látom miről van szó; puskagolyók szánkáznak körülöttem szanaszét. Hü a mindenit! Csak nem rám lő valami pimasz gazember? Ki az a nyavalyás, csak valami áruló komcsi lehet, mert a környéken nincsenek oroszok. Nem morfondírozok sokat, igyekezve megtartani egy méltóságos testtartást, gyorsítom a lépéseket... nem futok - és kivonom magamat a láthatatlan gonosztevő hatásköréből. Gondolatban a piszok disznónak küldöm leírhatatlan jókívánságaimat.41 Tehát a nap reményteljesen kezdődik, a napsugár felolvassza az éjszakai nedvességtől lehűlt csontjainkat. Kifejezetten jól érezzük magunkat, talán túl-túl jól, mert így nemigen figyelünk a felénk közeledő gyászos eseményekre. Szokás szerint az ágyú távcsövénél üldögélek, figyelmem a város felé irányul. Van valami majszolni való; egy alma, egy darab kenyér, nem tudom. Túlságosan el vagyok merülve gondolataimban, ahhoz, hogy a körülöttem zajló cselekményekre figyelhessek. Arra ott vannak a "gyalogosok" a nemharcoló része a társaságnak, azoknak kell őrködni. Túl későn veszem észre a katonai teherautót: mikor már éppen mellettem halad el, gyanúsan lassan. Felfigyelek merengésemből; na miért cammog ez a kocsi? Pont a lassúsága kelti fel érdeklődésemet, sejtek valami cselt. Ráadásul baloldalon ellenirányba megy mi még a forradalmi időkben is furcsa. A magyarok mindig a törvény szerint viselkednek. Közben azt is kérdem, hogyan kerülhetett ide a jármű minden előző jel nélkül? Csak a forradalmároké lehet, ha más társaság lenne akkor... "nem mert volna ilyen közel kerülni!" mondom magamnak. Biztosan hozzánk tartozik; biztatom magamat, ámbár nem tudok róla, hogy nekünk egy értékes kocsink lenne. Még néhány pillanat és a teherkocsi már elillanna a látóhatáron, de most hirtelen észbe kapok: egy egészen kis dolog gyanút ébreszt, valami belülről sugallja: itt valami nem stimmel, valami nincs a rendjén! Mi az, ami 41

Hasonló történt egy bizonyos Szabó Zoltánnal aki pont a Pestszentlőrinci kaszárnyába ment kétszer ágyúkért (nem tudom a mi laktanyánkba vagy egy másikba?). A második alkalommal valami elrejtett rálövöldözött. Ő úgy vélte ÁVOsokról van szó és anélkül, hogy meggyőződjön feltevéséről visszament ágyú nélkül [Irving 198 oldal olasz kiadás]

121

felgerjesztette figyelmemet? A két bennülő katona paszománya a galléron! Te Jó Isten! A két tag éppúgy van felöltözve, mint mi, vagyis... majdnem úgy, mint mi. Itt a különbség! A gyakorlott festői szemnek illő szőrszálhasogatás, de ezeknek a paszománya egy árnyalattal sötétebb, mint a mienké, inkább violaszínű. Elméletileg egy másik ismeretlen hadosztályhoz is tartozhatna. Lehetne, de mindennek ellenére ösztönösen felordítok: - Az oroszok, az oroszok! - felébresztve egy ütésre a szunnyadó környezetet. Az utca megelevenedik egy szempillantásra, felébred mindenki, és utána szimultán lezajlanak a következő események: A teherautó kezd felgyorsítani, míg hallom a tagokat hátulról kiáltani: "az autó, lődd az autót!" - nem értem mit akarnak; ez egy teherautó nem egy személykocsi. Eközben már hallom a puskalövések visszhangját. Valami másról lenne szó? Hátranézek, és majdnem lefordulok a székről a nagy meglepetéstől: pár méterrel a teherautó mögött elfedve egy behemót ZIM, a szovjet gyártmányú reprezentatív autó. Egy másodpercre felvillan egy magas orosz tiszt a hátsó ülésen. Termetesnek nézem, de már szalad az idő, szalad a ruszki kocsi is, ilyen 180 fokos fordulatot még filmen se láttam tán, és még mielőtt észbe kapnánk, már elrobog a repülőtér irányába. Embereink hoppon maradnak; a késői lövések a kocsi után teljesen eredménytelenek. - Hajrá, lőjétek ki, le vele - ordítok értelmetlenül a csoporthoz; embereim tök elvesztették fejüket, így elszalasztottuk az utolsó alkalmat, hogy a rosszlábon álló forradalmon segíthessünk egy kicsit. Ki is volt az autóban? Nyilvánvalóan egy magas rangú személy, aki a csapataihoz akart csatlakozni a városban, ott már jóformán minden a kezükben van. Talán a főparancsnok volt? Ha elfogjuk, akkor jó túsz lenne cserének is néhány elfogott magyar helyett.42 Sajnos nincs időm filozofálni, a teherautó előttem még mindig rejtélyes módon viselkedik, úgy tűnik, mintha meg akarna állni, egyre lassúbb, jól felnagyítva látom a távcsövön keresztül... aztán egy félelmetes robbanás szakítja meg a túlvilági csöndet. A másik ágyúnk belelőtt! "Ilyen közelről nem létezik, hogy elhibázza!" villan az agyamba, és már várom, hogy a kocsi ezer darabra szakadva föl42

Tudvalevőleg az Andropov nagykövet vezette ott helyben a megtorlást Hruscsov parancsára. Csak nem ő volt a rejtelmes illető?

122

robbanjon, úgy ahogy sokszor láttuk filmen a moziba. Semmi! Nem látok akármi változást, a jármű folytatja sejtelmes útját, egyre lassabban, kicsit elferdülve jobbra. - Mi történik? - Lődd ki már a nyavalyást! - ordítok segédemnek, aki sebesen visszajött helyére. Elég, hogy meghúzza a fogantyút az ágyún, és mivel én nem hibázhatom el a célzást ilyen közelről, most aztán tényleg felröppen Szent Péterhez a vendég. Már előre élvezem a moziszerű látványt, kicsit tartok is a levegőbe szálló ezer porcikától, csak nehogy a végén még fejemre essenek! Behúzom fejem vállam közé, de nem veszem le szemem a távcsőről, nem akarom kihagyni a mulatságot. A szokásos fülszakító zajjal eldurran ágyúnk, és megint nem történik semmi, a csuda egye meg, a kocsi érintetlennek tűnik és megy előre feltartozhatatlanul. Ezt már túl sok felfogni, túlmegy felfogó képességemen. Mi a csuda történik itt? Másvilági, kísértetes színjátéknak vagyunk szereplői43: A viszszatért dermesztő csöndben az autó alig-alig mozog, kicsikét elszéled még jobbra, minden életjel nélkül. Megrökönyödik az egész társaság: csak nem megy sajátmagától, vezető nélkül? Most balról valaki aládob egy több részből összecsavart kézigránátot és én újból arra gondolok milyen szép lesz amikor végre pozdorjává fog pukkadni a robbanástól. Idegszakító, vég nélküli várakozás, a másodpercek óráknak tűnnek. Nyilvánvalóan hallani a detonátor sziszegését de a beígért robbanás, ami feloldaná feszült idegeinket, nem akar megtörténni most se. Ez se működik! A mindenit neki! Hát ez is hibás, mint az amit az első ágyúm alá tettem. Csalódottan nézzük egymást a visszatért csendben, egyik se mer valamit kezdeményezni - a cseles kézigránát esetleg meggondolja és elsül, amikor nem várod. A drámai helyzet megoldódik, mikor váratlanul kiugrik két továris a teherautóból. Még élnek! Na ki hitte volna? Még mielőtt észbe kapnánk a meglepetéstől a két muzsik eltűnik, mint szürke szamár a ködben a villanegyedben. Mi meg ismételten földbegyöke43

Hosszú évekre rá láttam hasonló kísértetes jelenetet Ingmar Bergman filmjében: egy lovas kocsi megy egy kieső utcában, leesik róla egy koporsó, és amikor a főszereplő, egy idős professzor, odamegy, látja, hogy ő maga van bent a kinyílt koporsóban! [olasz címe: "Il posto delle fragole"]

123

rezett lábakkal bambán bámulunk: hát ez hihetetlen; a generális elszökik, a kocsin az ágyúgolyó nem hat, a kézigránát bedöglik, és a hapsik elszöknek orrunk előtt! Ez már túl sok megrendült idegrendszerünknek. "Kifejezetten pipás napunk van ma" gondolom, nem tudván, hogy a legrosszabb még csak most következik. - Gyerekek, micsoda durranás lehetett bent a kocsiban? - Ha nem siketültek meg de biztosan megbolondultak - mondja egy másik - Szerintem becsináltak a nadrágba - véli egy humoros férfi ellentétben egy negyedikkel, aki azt mondja “nem lehet, mert akkor éreznénk a szagát!” Idő úgy se lett volna az emberi szükségletek lebonyolítására. Az biztos; a pestiek humorérzéke a legnehezebb időkben is működik. Nincs kétség: a két muzsik biztosan megijedt de főleg igen szerencsés, mert könnyen valami “szép lyukat” okozhatott volna a keresztülmenő golyóbis - hasonlóan a második napon történt eseményemhez. Időközben a teherautó még mindig ott van előttünk, megy előre lassacskán, mintha valami láthatatlan erő mozdítaná. Csak nincs még benne valaki más... egy sebesült... vagy egy csel? Tanácstalanul bámuljuk a járműt, elfelejtünk minden cselekményt, inkább azon tűnődünk; hogy maradhattak épségben az ablaküvegek a két keresztülfúró parittyától? Csoda, hogy nem törtek el, gondolom, aztán eszembe jut mikor gyerekkoromban légpuskával lövöldöztünk az ablakokra. A golyók átmentek az üvegen anélkül, hogy eltörne. A végén, mint a rosta olyan volt de lábon, hála az üveg, a “szilárdfolyadék” viszkó-elasztikus magatartásának. Ezt a tulajdonságot jóval később ismertem meg, akkor misztériumnak számított. Végre a rejtelmes mű megáll, és egy merész megvizsgálja. Nincs benne senki csak fertelmes bűz. - Kizárt dolog, hogy elhibázhattam! esküszik a túloldali ágyúkezelő, időközben átjőve az út túloldaláról. Nem akar velem szemben lemaradni, de én is meg vagyok győződve célzó képességemről, így közelebb megyünk megvizsgálni mi történt valóságban. A valóság egyszerűbb minden feltevésnél: a tankellenes inerciális lövegeink nem robbanhattak fel a vékony pléhlemezen. Ezek csak a vastag páncélakadályon tudnak beindulni és felrobbanni, másként keresztülmenve, mint a köpűvajon, folytatják útjukat, míg tart a svung. Lövedékeink így szépen átfúrták a teherautót és valahova a síkos klin124

kertéglákon fejezték be meddő pályafutásukat. Robbanás nélkül! Effektív két szép kerek lyuk díszlik az autón, egyike pont a két rosszuljárt feje között a kabinban, a másik meg a baloldali ajtón ment át, amikor éppen kinyitotta a megrémült vezető. Egy kérdés még: miért nem esik egybe a két lyuk, mi ugyanoda a közepére céloztunk? Nem, ezek sem a mi hibáink, mi jól céloztunk, hanem én túl közel voltam, így a parallaxis miatt tolódott el balra a lövés, épp annyira, mint a távcső és az ágyúcső közötti távolság. A kettő kb. ezer méterre volt kollimálva, ugyanazon pontra, közelről párhuzamosnak voltak mondhatók. Így néhány méterről érthető, hogy a távcső a teherautó közepét nézi és a cső meg az oldalát - ha nem nyitja ki az ajtót nem értettük volna meg soha miért “hibáztam el". Fülszakító ordítás von vissza a valóságba meditációimból: - Megölték a Jani bácsit44 - üvöltenek torkaszakadtából a civilek, míg kijönnek a villák dzsungeljéből. A két katona ijedtében megölt egy szerencsétlen öreget, akinek semmi köze sem volt a forradalomhoz. Nem megyek el megnézni a szerencsétlent, untig elegem van a hullákból, elég hallani, amit mondanak: a muszkák halálosan megijedve hirtelen maguk előtt találták az öreget, aki talán meg akarta állítani őket. Felesleges minden szóváltás, az idős úr életével fizette meg érthetetlen, felindult szavait Izgalmas embervadászat a villanegyedben, most kiváltképp a civilek erőltetik magukat, eddig nem láttam őket ennyire bekapcsolódottnak. A nekibuzdulás megadja eredményét, előkerül a két zsivány úgy összekötözve, mint a téliszalámi. Beviszik főhadiszállásunkra (egy elhagyott raktárka) kikérdezni őket. Bosszúállásról, kínzásról szó se lehet, nem a mi életmódunk! “C’ést la guerre”, megtörténhet. Úgy tűnik kikérdezés, azaz süketek közti párbeszéd után becsukták őket valahova, míg eldöntik sorsukat, ami döntés sohase jött létre, látva mi vége lett az egész forradalomnak. Pusztán hosszú idő után jutottak megint eszembe, ki tudja mi lett velük?

Az utolsó nap 44

Igazában nem emlékszem a nevére, hívjam csak Janinak

125

Vannak olyan közbeeső - közbevágó események és véletlenek, amelyek meghatározzák egy embernek vagy kezdeményezésnek a sikerét vagy bukását. Az utolsó napi események láncszerű folyamata egyike volt egy ilyen baljós végnek. Látszólagos szerencsétlenség ért egy elajándékozott szerszám okán. Látszólagos, mert ha nem adjuk oda, akkor valószínűen minden egészen másképpen játszódik le, nem kettő, hanem egész biztosan mindannyiunk halálával. Igaz, hogy néhány hősi halottal több nem változtatta volna meg a Forradalom keretét, de lehetséges, hogy megfosztotta volna a nemzetet egy pár kis “követtől” akik a hírnevét és az érdekeit viszik a nagyvilágba. Én magam legalább is annak tartom, és konzekvesen így viselem magamat. Ez a maradék adósságom elhunyt társaim és mindazok felé, akik jobb életet, egy emberibb életet óhajtottak. Természetesen akkor nem filozofáltam mérgemben, inkább sajnáltam, hogy a véletlen miatt túl hamar kellett befejezni a párbajt az oroszokkal - ami aztán az utolsónak bizonyult. Mi is történt a küzdelemben? A sorozatos véletlenek így zajlottak le: Két óra felé megérkezik a város felől egy lihegő kopasz sorkatona. Csoda: szép motorbiciklije is van neki. Leugrik, ki se oltja a bűzlő masinát, utálom, talán azért is, mert nem tudom vezetni. - Gyorsan, fiúk, gyorsan! - alig tud lélegzeni, láthatóan magán kívül van. - Az extraktort, az extraktort45 adjátok már... nagyon izgatott. - Miért? Mi történik, meséld már! - kérdezzük - Nincs idő a dumára, abszolút sietnem kell - válaszol - pár kilométerre vagyunk előre és pont most a piszoktól beléragadt egy hüvely az ágyúcső torkába, nem tudjuk se be, se kivenni, hogy az ördög vigye el. Na látod: pont az amit rekettségíg ugattam mindig hiába, a zsírt le kellett volna venni mert rátapad minden kosz - most aztán tényleg megtörtént! Mérges vagyok anélkül, hogy tudnám nekünk is ez a

45

Ez egy kétágú villaszerű fogantyú, amivel a félig beszorult lövedékhüvelyt ki lehet szabadítani az ágyúcső torkából

126

probléma fogja idő előtt befejezni kis csatánkat - de meghagyva életünket is. - Képzeljétek, pont most, hogy szembeállunk hat orosz tankkal, fordul elő ez a baj. Ott állnak igen fenyegető magatartással - mondja az ismeretlen katona. Kedvtelenül odaadom neki extraktoromat, nem sejtve miféle következményekkel jár majd jótettem. Nyilvánvalóan én is félek a zsírra ragadott piszoktól, nagytakarítást kellene végezni. Ez alatt az alak eltűnik, mint a szél. Nem láttam többé, valószínűleg meghalt az ütközetben, ami kétségen kívül rövidesen lezajlódott. Nemsokára már jön is felénk nagy iramban a hat tank, nincs idő pucerájra, és nekem hiányzik az extraktorom! Itt van mind, nem hiányzik egy se, úgy látszik, legázolták a felkelő csoportot, ámbár nálunk jobban volt felkészülve. Várjuk az első csattanást: nem késik, már hallani is amint átfúrja a szokatlanul enyhe novemberi délutánt. Az aranyszínű lángot elhomályosítja a keletkező füst, míg a megmaradt utolsó levelek az Üllői úti fákon fájó szívvel elhagyják fenntartóikat. Szegény fák, megörökítve egy nagy költőtől, aki nem képzelt volna ilyen sorsot nekik. Szíve, amely a proletárokért dobogott most meghasadt volna látván, hogy ezek gyilkolják egymást, míg az igazi háborúra uszítók biztos távolságban morfondíroznak. Mit mondjak lelkiállapotunkról? Ki tudna emlékezni rá? Ha féltünk, remegtünk, ha idegesek voltunk vagy mi más, nem emlékszek rá, kiment az eszemből. Nem tudtam akkor és a jövőben se tudtam meg sose, mi járkált bajtársaim agyában. Ily típusú kérdések könnyen pánikot, elcsüggedést okozhattak és mi oly kevesen voltunk, nem nélkülözhettünk senkit közülünk. Ott is voltunk mind a helyünkön. Nem kérdeztem semmit, még utólag a túlélőktől se, zárkóztak a csendbe. A Nagy Öreg, öt háború veteránja, elhihetően annyira beleszokott ilyen hasonló helyzetbe, hogy nem érez semmi különöset. Begyepesedett az agya? Nem, csak fantáziálok, ő egy igazi, nagyon derék ember.46 Az biztos! Higgadtan néz rám savószínű kifejezésmentes szemeivel, mintha az egész pokoli helyzet nem rá tartozna. Talán ez jellegzetes az idősebb korra. Ki tudja, hány éves lehet? És abban a sok háborúban ki 46

Akarva se tudnám az igazi nevét, pedig utólag megérdemelne egy emléktáblát

127

ellen harcolt, melyik félen állt? Gondolom, minden ízben feltette, hogy a helyes, az igazi párton harcol. Az első szovjet lövés túl messziről pattan, és nem érint minket. Mi készen vagyunk a tüzelésre. A távcsőnél a hallgatag telefonos ül és marad, az, aki az északkeleti megyékből származik. Sajnos nincs idő helyet cserélni vele, így én adogatom a lövegeket az ágyúba, a Nagy Öreg meg nekem adja őket. Pompás trió vagyunk, kár, hogy senki se készít rólunk egy emlékképet! A másik ágyúnál mondhatnám egy tömeg van, legalább öten vagy még többen surrognak körülötte - adva a helyzetet nem könnyű emlékezni rá. Köröskörül eltűnt minden élő, elbújtak valahova a Kis C-vel az élén. Nem egy igazi kár, úgyse érne el az ágyú magasságáig. Mi a csudának is hívták be pont a tüzérséghez? Hallom saját szavamat, erősen és magas frekvenciában, mint szokás szerint mikor felindult vagyok. Egyedüli felfogható jel arra, hogy mi forog bensőmben. Ettől eltekintve nem mutatok mást, ami izgatottságra utalhatna. Most a tankok megnyerték a kis úti mélyedést, ahol rövid időre részben láthatatlanok maradtak és már is nyitják bőven a tüzet. Pajtásom is kiált: “tűz” és meghúzom az átkozott fogantyút elkészülve, hogy a légnyomástól nem fogok látni semmit, mert letaszítja sisakomat a fejemre. Borzasztó, ez is egy hibája a magyar hadsereg felszerelésének, amit a glóriás Vörös Hadseregtől örököltünk, jobban mondva, vásároltunk drága pénzen. Majd szimultán eldurran a másik ágyúnk is. Be akarom dobni a következő lövedéket az ágyúba - Úristen, mi történik? A Nagy Öreg fordítva adta oda. Őrület! Meg kell fordítanom, de egy cudar meló, nehézkes, reszkírozom, hogy a lábomra essen 16 kiló súlyával. Még fel is robbanhat, ha a földre esik és akkor adieu! Mindenesetre nincs idő komplikált műveletekre, a lőszer igen nehéz és nekem gyorsan kell cselekednem, ha más nem, a fáradtság miatt is. Megfordítom nagy keservesen, de a harmadik is így, visszáján ér a kezembe, minden felhívás ellenére. A Nagy Veterán mintha nem hallana és megy előre, biztos a dolgába. A kutya tudja miféle ágyúkkal volt dolga háborúiban? Nincs mese, nem vagyok képes hatni rá, folyamatosan fordítva nyújtja a lövedékeket, míg közben a ruszkik ránk lőnek eddig szerencsére eredménytelenül. Mi se vagyunk ügyesebbek, el128

hibázunk minden küldeményt. Marcipán katonák vagyunk... vagy vacak fegyvereink vannak? Eközben találok egy elmés, bár veszélyes módot a fordított lőszerre - de ki is gondolna ily időben a kis veszélyre, mikor sokkal nagyobb van előttünk? Feltalálom a “gyors repülő cserét” aminek értelmében földobom a levegőbe úgy, hogy megfordulva a repülés alatt, már a helyes módon essen a kezeimbe. Feltéve, hogy elkapjam, mielőtt leesik a földre! Mert akkor könnyen... Bumm!

A Vég kezdete Rettenetes fülszaggató robbanástól reszket meg az egész utca, egy undorító sárga felhőtorony magaslik a közönyös ég felé, érdektelen azok iránt, akik hazájukért harcolnak. Ez a vége! gondoltam, a másik ágyú felé fordulva. Egy ronda sárga füstfelhő tornyosult az ég felé, éreztem a kordit fanyar szagát. Aztán; láttam őket a földön, mozdulatlanul, talán halottak, sőt, biztosan meghaltak! Egy elviselhetetlen bűz facsarítja el orromat; jól ismerem a háborúból: pörzsölt emberi hús! Hihetetlen csönd következett, még süketítőbb, mint a robbanás: egy pillanatig úgy éreztem, mintha késsel lehetne vágni... aztán a csatazaj megint ura lett mindenek felett. A füst kezdett eloszolni... Ott, a piszkos földön hevert két alaktalan, deformált test, elképzelhetetlen lyukakkal fejükön. Az ágyú fele eltűnt, mintha valami óriás félbevágta volna valami behemót baltával. A fegyver többi beosztottjai mintha elpárologtak volna... Egyszerre, talán az első alkalommal, megértettem, hogy nem játékról van szó: valami ördögien komoly problémával álltunk szemben s most nekünk volt soron a randevú a Halállal. Kénköves bűzlő lehelete lebegett a végtelenül hosszú út felett, s mi nem voltunk képesek magunkat alóla kivonni. Folytattam még néhány pillanatig a reménytelen lövöldözést, az égett testek hányingert keltő szaga tele töltötte a puskaportól már erősen megmart légzőcsövemet. Valami rettenetes helyzetbe kerültünk. A párbajra kihívott orosz Óriás most mutatta teljes izomerejét. Hogy is gondolhattuk azt, hogy 129

képesek lennénk neki ellenállni? Ámbár a kihívás, az őrületes merészet az valami nagyszerű, fenséges gondolat volt! Nem sok hiányzott, hogy megvívtuk volna, és mindenesetre, megmutattuk: ki tudunk vele tartani, ha sok vérbe is kerül! Nyilván ilyen hasonló alkalomban nem lehet szőrszált hasogatni, másképpen a forradalmak sohase fogamzanának meg. Gondolataimból a Nagy Öreg hívott vissza a realitásba, nyújtva egy másik lövedéket. A nyavalya egye meg, megint fordítva! Míg földobtam a levegőbe, hogy megforduljon sajátmagán, egy újabb robbanás, veszélyesen közel, tudatta, hogy nekünk se maradt sok időnk hátra. Ennek ellenére szükséges volt folytatni a harcot, legalább nem adtuk volna olcsón a bőrünket. Nem féltem egyáltalán, azokban a napokban ilyen érzés ismeretlen volt számomra. Mint valami győzhetetlen Siegfried ante litteram, megint beleéltem magamat. Nem tudom mit érzett a másik kettő, de ami fontos, ottmaradtak a helyükön. László odatapadva a távcsőhöz, idegesen forgatta a becélzó fogantyúkat: fogalma se volt, hogyan működnek, mert ő telefonista volt. Nagy hiba, hogy a végzetes pillanatban pont ő ült a távcsőnél és nem én, aki azt ismerte, de már nem volt idő kicserélni magunkat. Nem volt választás, és így töltöttem be az ágyúba a lövedékeket, egyiket a másik után, káromkodva a Nagy Öreg felé, hogy az mindegyiket a fordított módon adja át nekem, és László irányában is: nem egy lövés ment a célba! Csak ők ketten maradtak a társaságból, a többieknek nyoma se volt. Nyilvánvalóan hiányzott a “Kis C” is, máskor mindig jelenvaló, ha leányzók sürögtek körülöttünk. Ki tudja, hova az ördögbe bújt el? Nincs idő bámulni, nem sajnálkozhatok; etetnem kell az ágyút, káromkodva az oroszok felé, a Nagy Öreg felé, aki mindig fordítva adja a síkos lövedékeket és a távcsöves felé, aki nem találja a célpontot. Ah, ha én lennék a távcsőnél! Mint gyakorlott fényképész az optikai műszerekhez is értek - eszembe jut, mikor kitüntettek a céllövésen. Az őrültség nem tarthat sokáig, mindennek van határa, mondom magamnak, kérdezve mi lesz ennek a vége? Ha sikerülne is az első tankot megsérteni, ott maradnak a többiek a győzelem valószínűségével. Vasfejűen folytatom, de szeretném tudni mi forog társaim fejében, rájöttek-e, hogy nem játszadozunk, hogy kétségen kívül létünk 130

utolsó pillanatait fogyasztjuk. Legalább a Nagy Öreg leélte életét, de mi...? Isten tudja csak, hogyan fejeződik be a csata (bár nem kell nagy elképzelő tehetség) gondolom, de még mielőtt e kikerülhetetlen ütés minket is elküldene az örök vadászmezőkre dramatikusan megoldódik a dilemma folytassuk-e vagy szökjünk el. Az ördögadta hüvely beragad a csőtorokba! Félúton, se be se ki. Nem mozdul - mit tehetek? Lehetetlen kihúzni, elmozdíthatatlana lett a nagy lendülettől, amivel bevágtam Sejtelmem bebizonyosodott: az undok zsírra tapadt kosztól vastagodott meg a hüvely. Ha nem prédikáltam volna annyiszor! Még jól is jártunk, mert ha a lövedékre tapad, úgy még felrobbanhat a cső is a lövésnél! Óriási tragédia: a speciális extraktorkart egy órával ezelőtt kölcsönadtam egy másik forradalmi csoportnak. Ezidőben valószínűleg már az is le lett gázolva. A másik extraktor pedig már elpárolgott a másik kilőtt ágyúnk felével együtt. Egy pillanatra megszállott a félelem, az izzadság jéghidegre változott: na most mi lesz? Nem volt választás, ott kellett hagyni fegyverünket, hacsak nem akartunk volna géppisztollyal lőni a félelmetesen felénk robogó hat tankra. Most már elég volt az örültségből, tehát sajnálatosan feladtuk magunkat, és mint a nyulak eltűntünk egy mellékutcában. Visszatértünk félóra múlva. Oroszoknak nyoma sincs, az ágyú fele letaposva a tanklánctól, de csodálatosan, László még égő cigarettája ott parázslik rajta, Vagy talán az enyém volt? Nyomorúság, vigasztalan pusztaság, romok, törmelékek és hullák. Átlyukasztott fejükön keresztül láthatók a vörösre vált sárga klinkertéglák. Nem először látok halottakat: 1945-ben az utca tele volt hullákkal, alig lehetett járkálni. A különbség az, hogy azok ismeretlen németek vagy ruszkik voltak minden különleges érdekeltség nélkül. Ezek itt viszont a mi bajtársaink voltak, jól megismertük őket. Néztem az ismeretlen nevű fiúnak átlyukasztott koponyáját és úgy tűnt napévekkel ezelőtt láttam mosolyogni vidáman, talán túl bohón, gondolatmentesen. Az obszcén üregekből kicsurgott a cerebrális anyag; körülötte vörösre változott bozontos szőrszálak mintha elektromos tekercseknek rövidzárlatból maradt villanydrótjai lennének. Megdöbbentő - hátborzongató látvány; tudtam: ma éjjel rémálmom lesz. 131

A két maszatos, bepiszkolt holttest leírhatatlan, iszonytó látvány volt és mi rosszabb az, hogy tudtam: irtózok tőlük. Itt már nem a kemény páncélra vagy a suhanó repülőre való lövöldözésről volt szó: azokban az elbujt ember láthatatlan, itt szemem előtt van. Itt az áldozatok láthatók és majdnem mondható, hogy mi miattunk lettek mártírok, mert meghaltak, mert mi bíztattuk, hogy kitartsanak. Lehetetlen volt tovább nézni őket, így elmentem megnézni a többieket. A túléltek visszaszorultak a kis házikóba, ott nyalták sebeiket: kettő, talán három is, megsérült, szerencsésen elviselhetően. Pokoli hangulat uralkodott mindenkin, kizárt dolog lett volna az egyenetlen harcot folytatni. Mondhatnám: a szerszám hiánya megmentette életemet. Kinek mondhatok köszönetet érte? Csöndesen a szél négy irányában elszéledtünk. Míg a parabellumot és a háromszínű szalagot egy bokorba rejtettem, hihetetlenül szégyelltem magamat. Mostantól kezdve le kell tagadni mivoltunkat. A Bosszúállás nem hagyja magát késleltetni! Lassan elindultunk a Nagy Öreggel együtt az ő háza felé. Vége lett az én forradalmamnak! Csütörtöki nap, 1956. november nyolcadikán.

Azután csak némaság! Vége a puskalövések zajának, vége az összeütközéseknek, viszszatért a Béke, a Temetők Békéje. Budapest csendes, csak a távoli Csepel bizonyítja, hogy nem élvezi a szovjetektől betukmált halálos békét. A Temetők Békéjét, ahogy mondtam. Szótlanul, gondolatainkba elmélyedve vonszoljuk fáradt testeinket a Nagy Öreg háza felé, ahova meghívott az éjjelre. Kevéssel előtte feloszlattuk hősies csoportunkat, nincs már értelme további ellenállásnak. Azután rossz hangulatban elindulunk a repülőtér irányába. Elvesztettünk mindent, de legalább életben maradtunk. Mi néhányan. Sok másnak nem ilyen szerencse jutott ki a mértékben és sok másra várt még a bosszúállás. Ránk is várt még egy kiürítendő keserű pohár.

132

Már messziről látható volt egy nagy csoportosulás a baloldali járdán. Első gondolatom; a kenyeret várják a péknél. Nem így van; észreveszek egy testet a földön, aztán egy másikat és közeledve látom: egy rakás szétlőtt hulla van kiterítve a fal elé. Elernyedt, élettelen fiatalok és idős háziasszonyok testei borítják a vércsíkos kövezetet - képtelen vagyok hosszan nézni őket; a halottak mindig ilyen iszonyt okoznak bennem, akárkik lehetnek. Vér és húsdarabok mindenhol, körülötte némán siránkozó emberek, amint az igazán erősek szokták. Nem számolgatok, minimum húsz, de lehet harminc borzasztóan sérült test is. Az agyam nem működik, visszautasít bármiféle utóbbi Settimo Giorni címlapja erőfeszítést vagy egyetértést. Feledésbe merülni, ez az egyetlen mód nem megbolondulni, a természet ösztöni parancsa a fennmaradásnak, a túlélésnek. Otthagyjuk őket, majdnem rohanva, úgyse tudnánk segíteni rajtuk. “Nincs közünk az esethez, mi már kivettük a részünket” gondolom. Azidőben. Manapság nem lennék annyira biztos... lehet, sőt kell véleményt változtatni a dolgokról, újra elemezni a történeteket esetleges új fény alatt, a sajátmagunk fejlődésének következtében, és amit utólag tanultunk az eseményekről. Békés polgárokról volt szó, tényleg várták, hogy a kenyér megsüljön. Olyan emberek, akiknek esze ágába se jutott volna a gerillaháború, akik életükben egyszer se fogtak kezükbe fegyvert. Háziaszszonyok, öregek, néhány fiatal - mind az éhséget akarta csak redukálni. Szerencsétlen teremtések, akik a vad őrületben robogó hősies hat orosz tank útjában találták magukat, akik legázolták, lelőtték őket. Látván a tömeget talán egy utóbbi ellenálló csoportnak tartot133

ták, és minden kérdezés nélkül belelőttek, úgy mint a mi esetünkben is, de sokkal nagyobb eredménnyel. Technikai nyelven azt mondanám: “magasabb teljesítőképességgel”. Az sincs kizárva, hogy puszta szórakozásból vagy bosszúként csinálták - sajnos tőlük minden elképzelhető.47 Azokban a pillanatokban túlzottan elkábult voltam, képtelen az események elemezésére, csak regisztráltam a történteket. Későbben visszatérve a bonyodalmakra újabb következtetéseket vontam le, sajnos nemigen hízelgőket magam irányában. Pontosan! Kezdtem gyanakodni, hogy nem én lennék - legalább is részben - okozója a sok ember halálának? Veszélyes elfogadni egy ilyen tézist, mert abból kiindulva a végén egy túlságosan nehéz súly nehezedne lelkiismeretemre! De van még több! Ilyen álláspontból kiindulva arra a következtetésre juthatnék, “hogy minden forradalmi akció haszontalan, sőt ha nem káros volt, mert a maga volta más reagálásokat okozott, melyek ártatlan emberi lények halálával végződtek. Végső következtetésként a Forradalom csak rosszat okozott sajátmagának, megölve fiait.” Csakhogy akkor kérdem én: a 24 vagy hatvan ezer (mindig túl sok) halott a felkelők lelkiismeretén kell, hogy száradjanak vagy pedig azokén, akik megölték őket? Mert így is lehet gondolkozni, lehet megfordítani a feleket és akkor a Jóság Gonoszsággá válik és a legszentebb akaratok az alkotók visszájára fordul. Néhány politikus tényleg felkarolta ezt a nézetet, nem véletlenül az olasz és francia kommunisták az oroszok pártján voltak (és talán lelkük mélyén még vannak) de én nem fogadhatom el azt a dialektikát, amely bármiféle rabságból való szabadulási óhajt megsemmisítene. Olymódon a hazaszeretet is füstbe menne. Nem és nem! Inkább azt szeretném hinni, hogy a legjobb módon viselkedtünk - az egyetlen lehető módon. Hiszem ma is megtenném, ha kellene, engem ilyen szellemben neveltek, a hazáért hősiesen meghaltak tiszteletében. Szerencsére ma más világban élünk. Minden olyan iramban változik, hogy nehéz követni. Amióta 1989. október 23-án el47

Elég bizonyítékul ,amit Afganisztánban és saját területükön Csecsen-földön tettek. Az idő múlása nem hatott kegyetlen természetükre. Ne beszéljünk aztán, mi történt 1945-ben!

134

kezdtem ezeket a sorokat írni rengeteg új történelmi jelentőségű esemény történt, amit nehéz szemmel követni is. Egy hónap alatt leomlott a berlini fal, Bulgária kizavarta a komcsi vezetőket és utána Csehszlovákia is a rövid időre visszatért Dubcsekkel, majd felbomlott annak halála után. A volt kommunisták visszatérte új bőr alatt Magyarországon, a Jugó tragédiák, hogy csak néhányat említsek, mind valamilyen módon befolyásolnák – nem az 56-os eseményeket (azok tények) – hanem az azokról levonható következtetéseket. A román rendszer büszkesége, Comenici menedékjogot kap, a zsivány Ceausescu megkapja megérdemelt büntetését (majd egyedüli a gazemberekből), Gorbacsov jötte és bukása, a Zilinovsky-kísértet és sok más félelmetes alak. Ki tudta volna ezt mind előrelátni 56ban? Otthagytam szülőföldemet meggyőződve, hogy soha viszsza nem teszem lábamat, mert a kommunista rezsim is örökkévalónak tűnt. Mindez a mi kis Forradalmunkból indult ki akármilyen módon is vitatják vagy kisajátítani akarják. A kis csirából nagy Világváltozás keletkezett. Kár, hogy nem sokáig fognak emlékezni ránk, úttörőkre. Szokás szerint új események elvonják majd a figyelmet és a hősiesség emléke lassan elvész. Figyelemre méltó, hogy már manapság a Világ nagy felfordulás alatt van, a menekültek száma nagyságrendben növekedve milliókra rúg, a szerencsétlenek nem találnak befogadás, mint mi kettőszázezren. Befejezve, ismételten visszatérek az aggasztó magyar helyzetre, az újra felmerülő zsidó és fajkérdésekre, a pártoskodásra. Mikor fogjuk megérteni, hogy igazi nagyobb ellenségekkel szemben kell összefognunk? Hogy jobban megértessem magamat és az objektív leírás nehézségeit, leírom, amit 1990. január 5-én írtam volt: “Nem tudom jó-e vagy rossz, ha néha félbehagyom ezt a kéziratot. Nemcsak nehéz a gondolatmenetet újra felvenni, de megvan a reszkír, hogy a világesemények befolyásoljanak: ily módon minden oldala ennek az iratnak másképen hangzana, ha hetekkel, esetleg hónapokkal ezelőtt írtam volna, és még más lenne ha a jövőre bíznám a feladatot. Nem a forma a kérdés, 135

végeredményben nem az lényeges, hanem az, milyen módon adom elő és értékelem az eseményeket. Nem szabad ilyen csapdába esnem: Nem azért őrizgettem hűen az emlékeket több mint 32 évig, hogy a végén befolyásolni hagyjam magamat, vagy még rosszabb, megtérítsenek egy “szelídebb, elnézőbb álláspontra”, kevésbé objektívra. Ma a hódító orosznak más arca lehetne, a katona, aki ránk lő, kevésbé unszimpatikus, minden kevésbé drámai, mint 56-ban a jelenlegi világhelyzethez viszonyítva. Nem, nem! Hazugság és árulás lenne a halott bajtársaim felé és saját magam felé is. Vonszoljuk magunkat az események emlékében.” Keresztülmenve a Béke téren látom, még ott van az első lövegem, úgy ahogy hagytam hétfő délután. Mögötte a vegyesbolt szitává lőve, isteni csoda tényleg, hogy egyik golyó se szaladt belém. Lesz munka a kőműveseknek - ki fogja majd aztán megfizetni? Ráfizetni viszont tudom; szokás szerint, mi fogunk. Demoralizált életkedvvel érünk a Nagy Öreg házához: kicsi, de igen kellemes szép tiszta, nekem egy kastélynak tűnik jelen állapotomban. Egy kedves figyelmes asszony és egy vidám kisleány igyekeznek hangulatunkat javítani - már amennyire lehetséges. Nem világos a viszony az öreg és a leányka között, de ha tőle született, akkor meg kell adni nemcsak a csatatéren, hanem más harcokban is jól megállta a helyét! Sose fogunk eleget meglepődni az embereken! Fantasztikusan jó a házias békében találni magamat annyi hercehurca után. Olyan nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat uralkodik, amit nem hittem már, hogy lehetséges. Felesége, nagyon figyelmesen, minden felesleges kérdés nélkül követi házimunkáját, míg mi ketten létezünk a félhomály csendességében. Néhány pillanatra sikerül elfeledni a külső világot és az eseményeket, amikben részt vettünk. Sajnos a csoda nem tart sokáig és visszaesünk nehéz gondolataink örvényébe, mind a szituáció felé, az éppen látott halottak és az elvesztett bajtársak iránt. A jövőről gondolkozni tiszta képtelenség! A visszatért izgatott idegállapot csillapítására kimegyünk a ház mögé. Nagy kiterjedésű szabad területek, majdnem végtelenig, jól esnek a szemnek, szép felfedezés a városlakónak. Gyanítom ezt is ellepi majd egyszer az építkezés, tönkretéve a dús füvet. Távol néhány gyerek játszik vidáman, mintha semmi se történt volna a házsoron túl, a nagy úton. Az Élet követelte jogait. 136

Nem beszélünk, nem mondunk semmit, mert nincs semmi mondanivaló. Minden beteljesült s most csak a bosszúállásra kell várni. Ami nem várathatta volna magát sokáig. A családos Öreg oly közel harcolt a lakásához, valaki felismerhetné és esetleg feljelenthetné. Egész biztos ismerősei látták őt “munka közben”. Ki tudja, tagadják vagy feladják? Misztérium, a besúgók, minden diktatúra táplálói, nem hiányoznak itt se. Tapintatosan az Öreg nem akar problémáival zaklatni, és csendbe marad. Visszanézek utoljára a gondtalan játszadozókra; élvezik a távozó fény utolsó szikráit, élvezve az életörömet, a vidám baráti együttlétet. Irigylem őket, oly erősen, ahogyan kevés akadt életemben. Irigylem ezt a nyugalmas távollétüket a tragikus élettől, a könnyedséget, amivel elhagynak minden negatív gondolatot, ezt a hihetetlen meglepő derültséget. Mert nekem ez az ajándék kevésszer adódott meg az addig élt létemben – és utána is. Vágyom az ő békésségüket, óhajtanám egyesülni velük, úgymint egyike a társaságnak - de nem lehetséges. Nem az után, amin keresztül mentem – ahol elvesztettem lelki szüzességemet. Hosszú évekre rá is idegen földeken bolyongva visszatért felerősödve ez a boldog színkép. Ugrásszerűen beleéltem magam a jeleni környezetbe, megkapott egy szorongató honvágyó érzés, szerettem volna ott a helyzetbe beleolvadni a miliőbe, egyike lenni az ott lakóknak, elosztani velük játékaikat, bemenni a már kivilágított házakba, ahol a háziasszonyok sürgölődnek az illatos vacsora elkészítésén, egyszóval; gyökeret verni, felolvadni felismerhetetlenül a tömegben - egyenértékű lenni velük, nem a parvenü, akinek ráadásul kong a zsebe is. Érdekes: ilyen érzéseket nem a második hazámban (ott jól érzem magam), hanem Angliában és Németországban észleltem több ízben, talán mert ott duplán éreztem a honvágyat. Némely éjszakai kivilágított terek víziója most már kitörölhetetlenül részei bolyongásaim emlékeinek, a leírhatatlan felfedezéseknek, mik csak hozzám tartoznak, mert bensőségesen átéltek. Egy pillanatra lakásunkra gondolok, de minden honvágy nélkül; az egyéves távollét elszakított a kiesnek nem mondható otthontól, kiváltképp télvíz idején, mikor kitettük a kályhát is a folyosóra mert nem volt beletenni való, és így spóroltunk a hellyel is. A hely, a “lebensraum” mindig hiányzott szükségleteimhez viszonyítva, még most is, bár egész másképpen élek. Én minden vacakot megtartok és 137

születésemtől fogva összeszedek. Nem elégszem meg soha teljesen, mindig javítani, tökéletesíteni48 akarok, mondja feleségem is, és ez vonatkozik az itt leirt “kalandjaimra” is. Hogy is lehetnék megelégedve avval, amit annak idején követtem el? Jobban lehetett volna kellett volna jobban szervezkedni - több kárt okozni az elnyomónak. Itt azért legjobb megállni! Nem reszkírozom, hogy ebből az írásból valami pongyola filozófia irat származzon, ami nem az én tárgyköröm. Jobb, ha visszamegyek az Öreghez. Nyomott hangulatban vacsorázunk, az alacsony feszültségtől pislákoló lámpa is fokozza lehangoltságunkat, kiemeli a piroskarikás szemeket; látom az asszony se alhatott már több éjszakája. Csak a jámbor kislány csevegése tud egy-két percre kicsalni egy halvány mosolyt belőlünk. A feleség tökéletesen viselkedik, nem kérdez, nem faggat nyűgöző kérdésekkel, pedig lenne rá oka: férje eltűnt napokig és egy olyan fiatallal tér vissza, akiről világosan lesír, hogy forradalmár és katona. Nem mond semmit a jó lélek, kiérdemelve köszönetemet. A kislány kölcsönadja ágyacskáját, és én elmerülök egy mély frissítő álomba, ami egyet jelent egy feltámadással. A szép tiszta szobácska friss illataival, szolid színeivel különösképp kiemeli a kontrasztot a jelen és az előző zűrös napok között. Esküszöm, ott szerettem volna maradni örökre a békét idéző tiszta lepedők között, de tudtam, fegyverszünetem csak hajnalig érvényes. Azután ki kell majd mennem a rideg világba, szembenéznem a valósággal. Addig is élvezem a gyógyító csendet és a magányt, ritkán érzett szenzációk a civil életben is, kivéve magányos éjszakai kószálásaimat a hegyekben. Egy gyerekszoba, csak nekem? Rejtett álmaimba se fért bele. Lassan belecsúszok a regeneráló álomba a meleg pehelydunyha alatt és... majdnem boldognak érzem magam. Vége lett mindennek! De mi vár rám ezután?

Visszatérek otthonomba “Ritorna vincitor!” (Aida, első felvonás)

48

Anyám sokszor Precíz Jánosnak hívott

138

- Hét óra van, indulok, tízre otthon szeretnék lenni! - mondom elbúcsúzva a Nagy Öreg vendégszerető családjának, hogy a jó Isten adjon nyugodalmat kedves bajtársamnak. Ma reggel nincs szó az elmúlt napok eseményeiről, se a lövöldözésekről, se a tőle kapott segítségről, még inkább nem a látott halottakról. Csupán szíves köszönet az estéért és a puha ágyért. Elindulok gyalog a város irányába. Újonnan szerzett barátaimnak egy “őrületes távolság - nem fogok hazaérni időben”. Nem tudják kivel van dolguk, a harcok talán nem az én mesterségem, de a gyaloglás az igen, abban nem múl felül senki se, egy hegymászó nem fél a lábait használni! Ugyanez a gondolkodásmód fogja pár hétre rá megint megőrizni életemet. Azért nem olyan könnyű a dolog nekem se; eltekintve a fáradtságtól számolnom kell a már mindenhova befurakodott oroszokkal. Remélem, megvéd előrelátó érzékem. Semmi bántódásom nem lehet, másképpen miféle Siegfried lennék én? Mikor már döntöttem a hosszú friss hajnali gyaloglás mellett, kicsit bosszant, hogy valaki változtatást javasol: találkozok egy ismerős katonával, Hausmann századosnak a sofőrje, egy kivételesen szimpatikus, jókinézésű, frappáns tisztnek, aki mintha az egyenruhába született volna. Bár csak százados, az ezred parancsnoka - véleményem szerint nagy karrierre való. Kocsivezetője egészen más stílusú jól megvágott vagány pasas. - Szia, hova a csudába mész? - kérdezi - Mah, nem tudom, remélem haza Pestre, ha sikerül, a Keleti környékére, ha minden jól megy tízre ott leszek. - Te meg vagy bolondulva, mi a csudát pazarolod az erődet, gyere velem, nálam van a nagyfőnök kocsija, avval hazaviszlek. Szívélyesnek, talán kicsit túlzottan is annak mutatkozik, de kitűnik az oka; egyedül nem tudta volna megoldani problémáját, és máris vonszol egy mellékutcába. Ünnepi hangulat, a villák még alszanak, a fákon még sárgulnak a levelek - furcsa egy ősz ez minden szempontból! Nem vasárnap, hanem péntek, november 9-e van, és nincs egy lélek se az utcán, az emberek a védettben várják mi fog most történni a Forradalom után. Engem egyik ünnepi reggelemre emlékeztet, amikor indultunk a budai hegyekbe. Hasznos szövetségesünk a Nap szépen süt, mint az előző napokban. Mindez egy irreális atmoszférát alkot a lidércnyomásból szabadulónak. 139

- A kutya... valaki ellopta az akkumulátort! - üvölti újkeletü útitársam, - na evvel, gondolom, vége is a társasutazásnak. A fontos beosztású katonának nem illő kijelentéseit nem merem leírni az utókor számára, de elhihetik, már beérett őrmesternek! - Mit teszünk? - kérdem; én igen keveset értek problémáiból, az autóhoz különösképpen nem, de ha jajong, akkor hiszek neki, biztosan komoly akadályt találtunk. - Mi a csudát tehetünk? - ismételem, mutatva, hogy egyetértek szenvedésével. Bensőmben már újra a gyalogtúra terve mocorog. Nincs szükségem nekem se akkura, se benzinre, se a gumira miután megreggeliztem a Nagy Öregnél. - Szajrézni kell valahol egy akkut - jelenti ki a ravasz, megszakítva áruló tervezgetésemet. Úgy tűnik látott a párhuzamos utcában egy nagy teherautót, de az akku annyira nehéz, ketten se tudjuk kiemelni. Akkor káromkodva odatoljuk az alélt jeepet és az ősi szokás szerint két villanydróttal beindítjuk. Már látom szemem előtt a kéjutazást lakásom felé - talán valószínűbben a börtön felé, ha a megkent vezetőnek nem jutna eszébe: - Ki kell találni valami cselest, amivel átmehetünk az oroszok védőövezetén - (mi Lőrincen vagyunk a Ferihegyi reptérnél.) - Jó ötlet, de nem tudom miképpen... talán valami speciális transzport, például egy beteget, lehetőleg nőt, még jobb, ha öreg, nehogy forradalmárnak nézzék. - Ez igen, ez működhet - és hamar behajtunk a kerületi kis korház udvarára, tele járművekkel mint ahogy betegekkel is belül. Az igazgató nem hisz fülének, hogy megszabadulhat egy betegtől. Adna három-négyet is, de nem akarjuk a csúnyaságokat, és nem is tudjuk hova tenni őket. Egy zsúfolt folyosóban fedezzük fel idős vendégünket, az orvos nem tudja, hogyan köszönje meg a megkönnyebbítést, segít is a hátsó ülésre begyömöszölni a hölgyet. A szegényke őrületesen emlékeztet Eisemann Margit nagyanyámra aki (csak nem heccből?) pont születésnapomon 1954. január 19-én, a szép 66 éves életkorban hunyt el. Akkor nagyon hosszú életűnek látszódott; Emil fia, az apám, csak 39 évet élt, és mikor mondták a temetésen “milyen fiatal volt” én a kilenc éves csak bámultam: nekem igen soknak tűnt. Kész az öregasszony, indulnánk és csak most jövünk rá miért van olyan nagy csönd a parkplaccon: 140

- A hétszázát neki, - valami “ante litterám” ekológus kioltotta zajos motorunkat, kezdhetjük elölről és bosszúból az ismeretlennek adva a bűnt, kivesszük a mellettünk levő fehér autóból az akkumulátort. Így majd megtanulja, hogy mások dolgába ne dugja a csőrét! Mi nem állhatunk meg minden szőlőkarónál (apám kedvenc mondása), messzire kell mennünk és ráadásul egy beteggel. Indulhatunk, készen vagyunk... azaz talán nem teljesen? Nem lenne tanácsolnivaló, hogy az öreglány átmenne a szitán, de mi nem, az oroszok esetleg nem kedvelnék a katonai egyenruhánkat, és tudvavaló: ha azok elkezdenek kérdezősködni, az ördög tudja mi sül ki belőle. A ravasz vezető kezdeményezésére felöltözünk ápolónak (az Almaviva gróf meg katonának öltözött, nyilván akkor nem voltak ruszkik a látóhatáron), így biztosan elkerüljük a ránk váró továrisok figyelmét. Visszajön a haver két fehér köpennyel, ráadásul még szép fejfedőt is kapunk, Isten áldása kopasz fejemre. Akármiféle kórházból kidobnák a szűrünket - megtoldva egy fenékberúgással, de az oroszok igényeit kielégítjük, nekik igazi profi ápolók vagyunk.

Az Üllői-út és környezete Visszavezetve a híres Üllői útra (röhej: a Vörös Hadseregnek elkeresztelt tiszteletajánlat ma reggel kissé ironikusnak tűnik), tetteim színhelyére, nem látok semmi élőlényt. Az emberek még mindig lappangnak, mintha vasárnap lenne. Rövidesen elérjük az oroszok védőövezetét, vezetőnk már messziről lelassít, nem jó felidegesíteni az 141

őröket! Valami köszöntésfélét morgunk orrunk alatt, végre haszna van a négyévi szenvedésnek az érthetetlen nyelven. A zagyva dumából monoton kiérthető a “pisztol” szó; mi ugyanolyan unalmasan Molotov híres “niet” mondatával válaszolunk tömören: ezt bizony megtanultuk! Végül is látva a szóváltás lehetetlenségét és a hölgy állapotát (szerencséjére eléggé öreg így nem csábítja az eurázsiai hősöket) mehetünk. A Nagyvárad téri49 Szent István kórház aztán befogadja a szenvedőt, és végre egyedül vagyunk! Ha aztán a vezetőm egy nő lenne, akkor teljes lenne az örömöm. A tértől nem fordulunk a Keleti irányába, mint feltételeztem, folytatjuk az Üllőin. - Megnézzük, ha már itt vagyunk, mit tettek a városban - javasolja a fáradhatatlan soffőr - aztán majd hazaviszlek. Most megértem; nemcsak a motornak hiányzik valamilye, hanem a soffőrnek is, ezért lett a parancsnok vezetője. Ez egy igazi mindennel megkent “vagány”, hozzá viszonyítva magamat egy zöldfülűnek érzem. Az út két híres kerületet választ el; balra a Ferencváros, jobbra a Chicagónak elnevezett nyolcadik kerület, az én vadászterületem. Ezekbe laknak a legkeményebb emberek, főrészt munkások, látható is mit kombináltak ezekben a napokban. Az ellenállás következményei elképzelhetetlen romba dőlt, kiégett házak, romok mindenfelé egyre jobban amint közeledünk a Körút felé. Lábaink, azaz kerekeink alatt is rengeteg elhagyott vacak, A Kilián-laktanya szétlőtt sarka fegyverek, a széles sáv 49

Annak is megváltoztatták a nevét, ne emlékezzünk, hogy elrabolták a várost.

142

néha nehezen járható a kiégett tankoktól, néhány törpére zsugorodott muszka hajol ki félig belőlük, a nagy melegtől lettek ilyen kicsik. Rémesen néznek ki, emlékeztetnek halottainkra. Vigyázni kell az élőkre is viszont! Felteszem, részegek, mert úgy kacskaringóznak a síkos kövezeten, mintha szlalomra készülődnének. Félelmetes elmenni mellettük, néha úgy tűnik, nekünk jönnek. Kocsink vékony lemeze nem védene, kiváltképp engemet, majd mindig az én oldalamon mennek. Mennek, mint az örültek, keresztül mindenen, a hullákon, amikből kipréselték az utolsó csepp vért is, a formanélküli hús és bőrcsomókon, nem kell már törődni a rosszul jártakkal, nem mondta-e Sir John Falstaff is érezhet valamit az, aki hulla? válaszolva sajátmagának nem, még egy hajszálnyit se ha jól emlékszem. Igyekszünk békésen haladni a piros vértől csuszamló kövezeten, az izgága tankok között - kifejezetten részegek, minden jel nélkül váltják a sebességet és az irányt, mintha tényleg akadályverseny lenne a hullákból alkotott távpontok között. - Vigyázz már, összenyom, mint egy palacsintát! - bátorítom ismerősömet, elfelejtettem megkérdezni nevét és címét. Ma szeretném tudni ki volt, de akkor ilyen adatok veszélyesek voltak, tanácsos volt a harcoló bajtársakról nem tudni semmit, így vallatásnál nem tudod feladni. Ha engem megkínoznak, tudom, nem bírom ki és elárulom társaim neveit. Szerencsére nem adódott ilyen problémám (akkor nem is írhatnám ezt) és egyébként is, kivéve a “Kis C” nevét a többiekről fogalmam sincs, kik voltak. Beleértve a Nagy Öreget, ha aludtam is nála. Már leírták a Kilián laktanya siralmas állapotát mégis megdöbbenek a valóságtól, mennyire le van rombolva. Egy éktelen széles nagy repedés mutatkozik az Üllői út és József körút sarkán. Az üres nyílás a járdától fel a tetőig tátong, keresztül látható a halálosan sebezett épület. Köröskörül az elmaradhatatlan törmelékek és ordító hullaszag. Jobbra-balra szétlőtt, kiégett tankok. Civileknek nyoma sincs, talán minket az oroszok összetévesztenek saját egységeikkel, s ezért mászkálhatunk itt? Ki tudja?50 ________________________ 50

Az ott levők közül valakinek kellene emlékezni ránk, gondolom nem sokan mászkáltak ott akkor felemelt fejjel. Vagy igen?

143

Hihetetlen módon egészen 1996. májusáig meg voltam győződve arról, hogy november 9-én, kivéve Csepelt, a fővárosban már nem harcoltak51. Ebben a hitemben megerősített az ENSZ Különbizottság52 jelentése és ez a személyes tapasztalatom is: effektív mi azon a reggelen nyugodtan bementünk a zaklatott Üllői úton keresztül a harcok színhelyére anélkül, hogy bármi fenyegetőt láttunk volna. El kell ismernem, hogy ismételten fantasztikus szerencsénk volt! Átsétáltunk egy tűzszüneten!

Corvin-köz és környezete Nincs okom kételkedni a forrásadatokban, a harcok egyáltalán nem fejeződtek még be a következő napon se, amint mások jelzik,53 51 52

53

Akkor kerültek csak kezeimbe legelőször a Magyarországon kiadott illetékes emlékiratok. E szerint még 8-án harcoltak a külvárosban és 10-ig Csepelen. Más helyek nincsenek említve. 1956 Az ENSZ Különbizottság jelentése, fordította dr. Stankovich Victor, Hunnia Kiadó Kft, 1989; ISBN 963 01 9444 9, amit én jóval előtte ismertem már külföldi kiadásban. Tehát Kajtár Imre szerint még harcoltak azon a részen. “... ezért nem tudták az oroszok elfoglalni tizedikéig ezt az Üllői úti szakaszt. ... 9-ére valamelyest alábbhagyott a harc, a lövöldözések között már voltak kisebb szünetek is. ... Azt hiszem akkor lőtték le a Kiliánnak a Kőrút felöli csücskét. ...” [Kajtár Imre;

144

és ráadásul, pont ott ahol sétafikáltunk a jeeppel. Rosszul is végződhetett volna, álcázott öltözetünk csak egy bizonyos fokig volt védelmező, a végén még mindkét részről is könnyen megsértenek, adva az oroszhoz hasonló öltözetünket. Kb. féltíz felé, vagy egy kicsit később jártunk a laktanyánál. Még jó, hogy nem lőttek ránk, talán a fehér ruha védett meg?

A Corvin-köz ma Pongrátz szerint is még harcoltak ott akkor: “... November 9-én, a Corvin környékének kivételével már csak itt-ott hallatszott puskalövés Budapesten54"... Ha belegondolok, hogy pont ott milyen rumliba kerülhettünk volna. ______________ Folytatva a Körúton, elérkezünk a Rákóczy úti kereszteződéshez; körülutazom kerületemet: mindenütt ugyanaz a mese; romok, törmelékek, piszok, stb.

54

Pesti utca 1956, 129 oldal - Századvégi Kiadó . 1956-os Intézet Budapest, 1994] Tehát Pongrátz szerint ott még harcoltak! Pongrátz Gergely: “Corvin köz 1956”, 1992 kiadás, 227-ik oldal

145

A kedvenc sarok igen le van törve, mennyiszer mentem át a hegyekbe a hatossal vagy vártam itt valakire, mentem a Nemzetibe, hasonlít egy kicsit a milánói Corso Buenos Airesre. Harmickét év után tudom meg, hogy Éva húgom pont ott volt a gyógyszertár előtt mikor kezdődött a forradalom. Remegett, érthetően, a félelemtől és az igazság kedvéért nem túlozott félelmében: a mellette álló fiatal lányt lőtték meg pont a szeme között. Hangtalanul elsimult a földön majd hamarosan átpirosodott a hihetetlen mennyiségű vértől. Bár ápolónő, Éva nem tudott segíteni, ma is visszaálmodja a rettenetes esetet. Végigmenve a Rákóczy úton a baloldalon már a hetedik kerület fekszik, más stílusú, civilebb. Természetesen az oroszok nem akarták, hogy kiPongrátz Gergely könyvének vételezéssel vádolják őket, így címlapja oda is jól befűtöttek, tönkretéve minden lehetőt, egyenlő módon.

146

Az út végén, a Baross téren furcsa következtetés: látom mind ugyanazon épületek lettek megrongálva mint 45-ben. Érdekes, úgy látszik pechesek, stratégiailag rossz helyen állnak55. A sok rossz, a sok halott és tönkretett épület látványa után elképzelhető lélekkel közeledett volna akárki a Pongrátz Gergely, a Bajusz Festetics utca felé, ahol a Mosonyi utca kereszteződésénél van a mi bérházunk. Hiszi-e vagy sem a nyájas olvasó, egyre megy, én teljes nyugodtan érkeztem, előérzetem bizalmában - valami cigánynak is kell lenni őseim között, nem elég a magyar, olasz, német és horvát - micsoda keverék!

Az én ‘vadászterületem’, ahol laktam. 55

Ha privatizálásról lesz szó, vigyázni kell mit vesz az illető.

147

Kedves vén-öreg házunk, hulló sárga vakolatával, a két világháború füstjétől befeketedve még ott áll, látszólag sértetlenül! Ezt is megúszta, még az ablakok sincsenek kitörve! Igazi csoda, ha belegondolok, hogy szemben van a rendőrség székhelye, ahol nagy felfordulás és lövöldözés volt úgy most, mint a háborúban. Hazajöttem, túléltem a harcokat! Rátekintek órámra és... elnevetem magamat (hazugnak fognak rágalmazni de kit érdekel?) pontosan tíz óra az idő, betartottam ígéretemet! Hasonló helyzetekben általában nagy rumli szokott lenni; a fantasztikus eseményt ölelések, anyai sírás, nevetés - üvöltés szokta keretezni. Ez alkalommal hatodik érzékem megcsal; nem történik abszolút semmi, a kutya se figyel rám, és felmérgesedek. Kiszállok az autóból ápolónak álcázva. A homályos kapun keresztül besétálok az udvarra; na itt biztosan a szomszédok megéltetnek. Semmi! A harminc lakónak mintha idegen lennék. Mentségükre mondom nemigen láthatók, vagy ha igen, kicsit elszédülve, a többiek inkább bent az illúziós védettben. Mások, bár látnak az ablaküvegen keresztül, nem akarják kompromittálni magukat - bent maradnak. Kétségen kívül nem a fiatalkori csíneket róják számlámra; azokat már jó ideje megbocsátották, elfelejtették. A már nem túl-fehér öltözetben győzöm le a lépcsőket és a hoszszú gangot egészen a végéig az első emelet 20-ig, lakásunkig. Legalább itt fogadna egy kis lelkesedés, de csak hasonmásom bámul rám az ajtóüvegből. Nincs egy lélek se és... természetesen nincs nálam a kulcs. Nézem az ajtót, mint borjú az új kaput, mint akinek eltört a kedvenc játéka. Kezdtem tanulmányozni, mi módon tudnék befurakodni a lakásba. Semmi kedvem kihasználni a Zéman néni vagy anyám barátnőjének a Márta néninek vendéglátását. Inkább a régi módszerhez folyamodok, bemászok a gangról a szerencsére nyitva felejtett szobaablakon. A másik lehetőség, amit 44-ben használtam ki, 12 év után megnőtt testem miatt nem könnyen járható; a vastag Michelin babaszerű pufajka nehézségeket okozna. A lakásban minden a helyén volt, úgy ahogy ma is látom nyitva tartott szemmel magam előtt, és mégis, valami változás létrejött. Egy új atmoszféra lebegett, valami zavartató, idegesítő, idegen. A mi lakásunk volt, ahol mindig éltem, de most idegennek éreztem maga148

mat. Nem láttam annak az édes fészeknek, ahol gyerekkori hőseimről olvasva beleálmodtam magamat helyükbe. Nem! Mindez most nevetségesnek, gyerekesnek tűnt, értelmetlennek. De mi is történt és miért az Isten szerelmére? Mi az ami változott? Látszólag semmi. Apám fantasztikus rádiója, a Hornyák alkotása a Bethlen utcából, még ott trónol a helyén, amint az utált cseresznyefa bútorok is, mintha örök időkre gyökeret eresztettek volna. Már két tizede tűrtem jelenlétüket. Megsimogattam sezlonom felett a régi elnyűtt gobelint; nem változott. Mögötte éreztem az otromba nagy szög hegyét, én kalapáltam be oda, hogy tartson egy kis asztalkát a fal túloldalán. Ott volt még a helyén, felkészülve, hogy megszúrjon álmomban, a békeidőkben készített szöveten keresztül. Most simogattam a szöget, mint egy régi barátot, de hangulatom az előző lerobbant maradt. Benéztem az üres konyhába - a nagy kredenc ott trónokolt helyén a szép díszes terítőkkel - egy pillanatra úgy tűnt, ijedten megrázkódtak jöttömre. Kétségen kívül emlékeztek egy másik drámai esetre, amikor leégettem jórészüket egy zacskó puskaporral. Nagy balhé lett belőle, de nem kaptam ki, annyira örült anyám, hogy nem sérültem meg én is. Nagy öröme volt anyunak mikor hazavittem egy füstgyertyát, de természetesen annak is rossz vége lett. Egyszer majd bőven leírom ezeket a kalandokat. Mindez a sok butaság és mások úsztak el nyitott szemem előtt, amíg vártam, megjön valaki a családból. Hideg volt a lakásban, éreztem, kezembe vettem egyik szeretett könyvemet. Agyonolvastam őket, néhányat talán 15-ször is: sose untattak, mindig volt valami felfedezhető, most nem tudták lekötni érdeklődésemet, vártam anyámat. Petőfi írta le szépen a hazatérő fiú repes gondolatait; mit fog majd mondani “régen látott anyjának”, miképpen fog aztán hangtalanul “csüngeni ajkáról... mint a gyümölcs a fán.56 Nem a mi esetünk volt; anyámmal minden romantikus szónoklás nélkül is megértettük egymást, a helyzet világos volt a zűrzavar ellenére is - nem telefonáltam-e neki éppen tegnap délután egy harcszünetben? Keveseknek privilégiuma. Kevésre rá megjött Apuka is, özvegy anyám második férje. Egy derék, szimpatikus ember, nagyon szerettem öt. Kiverhetetlen jellegzetessége: nagyvonalakban, felsőfokon gondolkozni, az életet nemes 56

Füstbement terv, 1844

149

lélekkel élni, hite, kitartása sohase hagyta el. Magam is hasonló vagyok ebben, vagy eltanultam, vagy születésemtől fogva. Évekkel rá egy olasz barátom is mondta: “tu hai la visione principesca della Vita”57 A kölcsönös kalandok elmesélését vacsora utánra hagytuk. Én egy kicsit felvágtam avval, hogy most már “felnőtt lettem”. Hogy jobban alátámasszam érettségemet vacsora után a harcok alatt megszokott cigaretta helyett egy szivart füstöltem büszkén, ily módon adva befejezést a Forradalomnak... és sajnos... a vacsorának is. Viszszatérve a fürdőszobából egy sürgős megkönnyebbülésből észleltem a normális életbe való visszaesésemet. A harcok előtt nem dohányoztam s most újra egy 21 éves jól megnőtt fickó voltam, akinek még sok mindenben fel kell nőni! Majdnem megoldhatatlan problémák. A szakállas forradalmár szerepe már nem illett rám. A sok hányattatás után ma este végre saját ágyamba aludtam Otthon voltam, de még mennyi ideig maradtam volna?

57

Az életet felsőrendű módon nézed

150

3. A SZÖKÉS 1956 November 25 Sztoicizmus Felébredve észlelem: vén sezlonom sürgős javítást igényelne, a rugók már nem bírják az iramot. Csak azt szeretném tudni, kinek lenne kedve most evvel vacakolni? Időt vesztegetni ily kicsinyes dolgokkal, dehogyis, még így is jobb a temetőnél, ahol a sírhalmon két éjjelt élveztem át a hanton. Élvezgettem a szokatlan semmittevést, üres fejjel, minden jövőre néző terv nélkül; jövöm bizonytalannak, ha nem feketének mutatkozott. Igen feketének! A kifürkészhetetlen új helyzethez nem voltam pszichológiailag felkészülve. Normális időkben az ember tudja mikor lesz vége a katonaidőnek, be tudja osztani terveit, óhajait. Pár nappal ezelöttig belenyugodtan meg voltam győződve, hogy még két évet kell egyenruhába élnem, most váratlanul szabadon találom magam. A fészkes fenét! Hogy is gondolhattam magam szabadnak? Kizárt dolog! Magam előtt csak ködöt láttam és tudva való: semmise zavarja az embert jobban, mint a bizonytalanság. Elvileg még bevonultnak számítottam, de már nem volt hadsereg, legalább is úgy tűnt. A sorkatonák javarészét nagy sebtiben leszerelték, nehogy a forradalmárokhoz álljanak a fegyverekkel, más része külföldre távozott vagy deportálták, nem beszélve a sok halottról, beleértve bajtársaimat is. Túlélve mindezt mélálkodtam a tennivalón. Hallottuk már, rengetegen Nyugatra mentek, de nem vonzott a dolog, véleményem szerint csak kivételes értékű emberek tudják megállni helyüket idegenben, és őszintén szólva, nem számítottam magamat olyannak. Másik döntő gátlásom a hazaszeretet, amit anyám tanított: én is komolyan vettem Vörösmarty verseit: “Hazádnak rendület-lenül légy híve ó magyar” Őszintén hittem azoknak a szavaknak. Mit tehetek, hogyan rendezzem be az életemet? Egyetlen elképzelhető lehetőség, amire már a harcok között is gondoltam: elbújok 151

valahova a hegyek közé, eltüntetem magam.58 Jó ötlet de a kérdés; hova és mennyi ideig működne? Kevesen ismerték olyan jól a hegyeket, mint én, kiváltképp a Pilist és a Börzsönyt, így eléggé hoszszan tudtam volna ott rejtőzködni, de biztosan nem egész életemre. Eltekintve a halálos unalomtól, mi a csudát tennék - mibe öltözködnék? Így hát ez a fényes ötlet is el lett dobva. Mit tehetek? - Hagyd csak a Nagy Terveket, és menj valami ennivalót keresni! - szólt be a jéghideg konyhából bölcs szülőanyám, praktikus a hétköznapi életben. - Hova és mit? - nem voltam tisztában az utóbbi időkben előállt helyzettel, fogalmam se volt hol tudnék valamit találni - a fél város üzletei romokban. - Pista bácsi mondta, elmehetsz vele, kértek egy kis kocsit a Bukta bácsitól, jön annak a leánya is veletek. A szokásos kis négykerekű kocsi volt tolórúddal, amihez szokásos egy szamarat kötni. Majd odakötöm magam én! A kocsi a Reisz bácsi kocsiparkjának az utolsó példányszáma volt, amit a Mosonyi utcai “teleken” tartott. Hát elmentünk a Pista bácsival az Isten háta mögé, úgy Soroksár irányába, minden haszon nélkül - még a kislány se tudta felkelteni érdeklődésemet - nem jelentettünk egymásnak semmit. Ha Isten mentsen hozzáfűződöm, akkor nem hagyom el Magyarországot és sorsom valószínűen a sok száz szerencsétlenét osztja. Mennyi fiatalt akasztott fel Kádár orosz cimboráival! Legkomolyabb problémánk a barátom sorsa volt. Nem volt semmi értesülésünk se róla, de tudva, hogy egy tiszthelyettes iskolán van messze Budapesttől volt okunk aggódni miatta. Múlnak a napok, az órák mind nehezebben fogynak az aggódásban, míg aztán elhatároztam, elmegyek kutatni utána. Szerencsénkre eszembe jutott, hogy egy volt osztálytársunkkal van együtt az iskolában. Ki tudja hol lakik a Reich Andris? Talán rajta keresztül sikerül valami hírt szerezni? De öt se tudtam, hol lakik, nincs bent a telefonkönyvben a család neve. Elmegyek a hétkerületi tanácsirodába. "Lehetetlen most címeket adni, a névsorok tönkrementek, nem használhatók" - mondja a bizalmatlan pasi, de egy kedves fiatal sző58

A rendszer hegyeket is őrizte, pld. a Kőhegy jó része járhatatlan lett egy rakétaállomás miatt, amit abból a célból telepítettek, hogy “megvédje” Budapestet. Kitől? Persze ez is az oroszok parancsára történt.

152

keség megszán, amikor megmagyarázom mi a dörgés. Maga részéről megvallja, azért nem adják a címeket, mert Kádár rendőrsége már a forradalmárok nyomán van, és ők gátolják ebben megtagadva minden felvilágosítást. Kiderült ki vagyok, megkapom a címet, de a Reich családot is ugyanabban a kétségben találom, mint a miénk. Hazamegyek lekókadt farokkal. Megyek föl a lépcsőn füstös gondolataimmal, mikor félszemmel mintha egy egyenruhát látnék a gangon. No, nem lehet! Pedig igen, pont ő az, a kedves barátom, akit majdnem testvéremnek tartok. Jön velem szembe mosolyogva, átöleljük egymást meghatódva, talán az utolsó alkalom avval a tiszta baráti szívvel és tele szeretettel, ami nemsokára örökre eltűnt volna. Nem sejtem, hogy pont az akit legjobban szeretek, az fog hamarosan többször is megtagadni. Míg a párhuzamok a végtelenbe találkoznak, mi ellenkezőleg, egy együtt élt fiatalkor után egyre meredekebb lejtökön távolodunk, míg aztán elvészünk a semmibe. Barátom is részvett aktívan a felfordulásban, így a forradalmi triumvirárum egyik tagja lett. Kevés fegyverük volt így hát fantasztikus ötleteket keresve elmentek a helyi kénsavgyárhoz. Az igazgató az ő emberüknek bizonyult: - Én életemben - mondta - akármiféle problémát mindig megoldottam a kénsavval! Büszkén jelentette ki; ragaszkodik mesterségéhez. Gyártottak valami furcsa Molotov bombákat úgy, hogy kénsav és káliúmpermanganát keveréket tartalmazó kis üvegfiolákat kötöttek a benzinesüvegekre. Tudva valóan a keverék egy igen erős oxidálószer, tehát ha szerves anyagokat érint akkor a reakciótól keletkező hő oly nagy hogy általában az elegy meggyullad - feltéve, hogy ugyanazon pillanatban az üveg és a fiola is eltörjön amikor rádobják az oroszokra. Nem emlékszem mi eredmény származott a szabadalmazható találmányból, nekem csak az tűnik, hogy belőttek az oroszok a laktanya udvarába, megöltek egy katonát és evvel vége lett mindennek. Barátomat pedig néhány napra hűvösre tették. Nem is bántak rosszul vele, csak az unalomtól szenvedett, a végén rászánta magát a ciril betűkkel díszített könyvekre. Most sajnálhatta, hogy úgy elhanyagolta a nyelvtanulást. Csodák csodája: egy szép napon elengedték “becsületszavára”. 153

- A maga esetét majd egy magyar bíróság fogja letárgyalni mondták avval a naiv feltétellel, hogy majd visszakerül kezükbe. Nem szükségtelen elmondani: későbben barátom távollétben halálra lett ítélve. Ha ott marad, vagy bután visszamegy, mint ahogy látni fogjuk rövidesen, akkor kivégzik, mint azt a rengeteget kiknek senki se tudja pontosan a számát. Én jóval jobb helyzetben találtam magam: tudtommal nem ismert senki a harcok színhelyén, kivéve egy pár katonát akiknek nem lett volna érdekükben bajtársukat feladni. Ez okból kifolyólag titkoltam, azaz kereszteltem el néhány nevet. Nevelőapám is részt vett a harcokba. Miután elszöktünk, többször nyaggatták a kikérdezők; mit csinált azokban a napokban, miért tűnt el lakásáról (volt egy besúgó a házbeliek között?). Sikerült elbeszélni a dolgot, vallotta: “elmentem a fiaimat keresni, megnézni mit csinálnak, nem haltak-e meg”. Nemigen hittek neki de megúszta komoly problémák nélkül. Az elkövetkező napok unalmasságát néhány kalandom “színezte” - könnyen tragédiává változhattak volna; mászkáltam a kijárási tilalom ellenére, amely este, nem emlékszem hány órától, reggel 7-ig volt érvényben. Talán a sötétségben kezdődött? Egy este, emlékszem, túl későn hagytam el a Juliska néni lakását a Thököly út 10 szám alatt. Töksötétség uralkodott mindenütt, hiányzott a legkisebb fénysugár is, egyiptomi homály uralkodott a Baross téren, mikor balra fordultam, hogy átmenjek rajta. Csak az, aki úgy ismerte a környezetet, mint a tenyerét, tudott tájékozódni a láthatatlan tájon, ami az elképzelhető tájékozási nehézségeken felül még más problémákat is mutatott: a tér tele volt, mint odamenőben észlelhettem, törmelékekkel és sok a földre zuhant villanydróttal. Biztonsági távolban tartottam magam a masszív Keleti Pályaudvar épületétől, nehogy belebotoljak a kiálló lépcsökbe. A sötétségben eléggé gyorsan lépkedtem; ebben segített a hosszú sötétkamrai gyakorlat a Halminál és a tér tökéletes ismerete. Most váltak javamra a hegyekben lejárt tájékozódási versenyek is. A legfontosabb: felfedeztem, nem félek egyáltalán! Az ötnapi harc csak használt valamit! - Stoj! - (Állj!) - kiáltott egy láthatatlan orosz az elnyomó sötétségben. Pár méterre volt csak tőlem, jobbra, kifejezetten túl közel! Egy őr lesz, gondoltam, a hely megkívánja - már hallom, betölti a puskáját. “Ajjaj, itt baj lesz” mondom folytatva az utat - az őr meg154

ismételi felhívását, most akarja tudni ki vagyok. Hagyom válasz nélkül, megyek előre, Isten mentsen megállni! Nagy idegerő megfeszítés kell, hogy ne gyorsítsam az iramot - ilyen helyzetben általában az ember futni kezd elárulva, hogy a tilosban mászkál, s akkor az őr rá is lőhet törvényesen, látván statáriumban vagyunk. Minden erőmhöz megragadva követem az irányt, igyekszem “katonásan masírozni,” evvel hitegetem az inkvizítort - jó hosszú ideig folytatta a kérdeződést, aztán valószínűleg azt gondolta én közéjük való vagyok és megnyugodott. Óriási mázli vagy ügyesség, vagy az Ég segítsége nem fogom sohase kideríteni de hasonló megmagyarázhatatlan esetek több ízben is előfordultak velem. A következő eset is természetfeletti, rejtelmes. Tibortól jöttem hazafelé - már megint a korai sötétségben! Megbolondultam vagy valami késztetet a sorsot kihívni? Nyomom a pedált Géza vacak biciklijén, a Fiumei úton a temető mellett, emlékezve a számtalan prédára, amit a háború végén hazavittem mikor hallok egy halk csörömpölést a túlvilági csöndben. “mi a csuda volt ez a csengő hang? ” nincs egy lélek se körülöttem. Megállok, nézelődök, jóformán alig lehet látni valamit, de az ösztön, ami miatt mindig összeszedek minden vackot, amit találok ösztökél a kutatásra, szégyellnek is velem jönni a családtagok. Ez esetben szenvedélyem a szerencsémet jelenti, a hang a biciklicsengő leesett felsőkupakjából származik, ahogy zenei fülem feltételezi. Az is az tényleg, leszállok és mintha jobban látnék mint előbb. Hát tényleg van egy kis fény, jön a Baross tér felől sebesen. Hü a mindenit, ez egy páncélautó, rajta a reflektor meg valaki, az oroszok ellenőrzik a város nyugalmát. A fény pásztázza a bazaltköves utat, szerencsémre inkább a túloldalt - én meglapulok, mint egy árnyék a Kerepesi temető falán. Közeledik a táncoló fénysugár, eltávolodik legyezőszerűen - már felderíti a biciklikereket és lábamat... - még egy pillanat és felfedeznek! A jó Ég tudja mi történik, ha meglátják a nálam levő holmikat amiket Tibivel cseréltem... még a végén egy éjszakai tolvajnak vélnek! Látom világosan a négycsöves géppuskát a kocsi tetején - érzem végem van. Micsoda bolond mód meghalni miután annyit megúsztam! A csuda egye meg ezt a bolond szokásomat éjszaka császkálni háborús időkben! [megvan még most is] Leírhatatlan vég nélküli pillanatok! Ebben a pillanatban a kocsi hirtelen jobbra fordul, majd eltávolodik a Teleki téren át a Népszínház utca irányába. Pár méter hiányzott csak, 155

hogy megvilágítson. Ha nem esik le gondviselésszerűen a csengő, akkor előbb vagyok és meglátnak. Mentve vagyok, nem tudom kinek köszönhetem - ismételt szerencse? Lehet tűnődni rajta végtelenig. Hihetetlen! Egyik nap belátogattam a Köztársaság téri pártházba, ahol a nagy buli volt októberben. Meglepően kicsinek látom. Én emlékszem egy őrült mély lyukra, mellette mentem a Bezerédi utcai iskolába mikor építették a Gestapó részére. Most csak néhány üres termet látok, nyoma sincs a titkos földalatti alagútnak, ami a nép szerint a Kerepesibe vezette az ávósokat59. Ki tudja mi igazság van ebben? Immár három hete vegetáltam a bizonytalanságban, strucc voltom nem akar a valósággal szembenézni; mi lesz holnap? A magyar hegyek igazába véve lakott területű dombocskák, nemigen lehet ott sokáig elrejtőzni! Mi a fenét csinálhattam volna aztán remetebarlangomban? Árpát hegyezni? Inkább őrület és meghasonlás... kétségbeesés. Egyáltalán nem remete természetűnek érzem magam és ráadásul a szent embereknek is rendben kell, hogy legyen a személyi igazolványuk, attól a Rendszer nem tekint el! Időközben egyre sűrűbben jöttek a hírek a deportálásokról, a bosszúállásokról - én, mintha rám se vonatkozna! Olyannyira közömbös mindenre, hogy kihívom még sorsomat is visszamenve cselekedeteim színhelyére, a harcok területére. Abszurd, hihetetlen de igaz. “Kifogásom” elmegyek visszaszerezni egy kis cuccot, amit az Üllői út egyik lakósánál hagytam. A torz alak először nem is akar megismerni civil öltözetemben, tagadja is a hátizsákot meg a két messzelátót és más csekélységeket, de aztán mikor nagyobb hangra kapcsolok, előveszi őket a feldarabolt tűzifarakásból. Micsoda gazember! Jóval később észleltem, hogy bosszúból fel is jelenthetett volna, hacsak nem attól félt, hogy evvel sajátmagára is ráhúzza a vizet. Kérdem mit kezdett volna a kapzsi öreg a katonai holmikkal? Én, mint természetjáró tudtam, mit akarok: egy valami teodolitszerű műszert szerettem volna kieszkábálni a távcsőből, amivel bemérni a terepet a versenyekre. Ennél örültebb egy ember nem lehet, 59

Lehet, hogy tévesen kerestük a lejáratot - egy ravasz építész nem a pincéből hanem esetleg az emeletről indította volna?

156

az biztos! Ilyen szórakoztató kiugrásokra gondolni mikor körülötted minden felfordulásban van? Mentségem; úgy látszik minden áron a normális vágányokon haladó civil életre akartam visszatérni - ami jól belenézve, az én esetemben eléggé gondtalanná vált az utóbbi időkben még mielőtt bevonultam volna. Sajnálatosan könnyelműen kezeltem a következő esetet, ami megváltoztathatta volna lényegesen életemet, ha elhagyom is vagy nem Magyarországot. Talán csak kétszer voltam szemtanúja egy filmbe is beleillő jelenetnek, mint ami előttünk tárult fel, amikor Cikarral felmentünk a Rákóczy úton egy lakásba. Egy jólétben élő zsidócsalád keresett két talpraesett fiút, akik elkísérnék leányaikat külföldre. Cikar barátja, a Freddy ajánlott be minket “vakmerőket”. Ma is érzem az érzéki atmoszférát, ami áradt a rekamieren elterült leányból. Megkapott a két nőből jövő asszonyi varázs, abszolút összehasonlíthatatlan minden más előbbi tapasztalatommal. Fiatal de már érett asszonyok, a fekete korvinhajjal övezett tökéletes ovális arcokból ezeregyéjszaka mámoros gyönyöreit ígérő szemek tündökölnek, vágyítanak, megízlelni ösztökölnek. Mennyire provokánsak voltak, te Úristen! Olajbarnaszín bőrük, olimpuszi testtartásuk, mintha Berenice és húga lenne előttem, a női szépség szobrainak élő mása. Egy lezserül odadobott takaró volt az elnyúlt nőn, elrejtve fantasztikusnak tűnő, ígérő testét, mintha - ez volt az ellenállhatatlan benyomásom, - mintha... alatta meztelen lenne! Mint aki... jövetelünk előtt valami szexuális élményt élvezett volna! Ha egyedül lenne a lakásban - gondoltam - egy félbeszakított szerelmeskedésre gyanakodhatnék... és ez a gondolat hirtelen felgerjesztett, már-már mintha érezném az egyesülés humorainak illatait. Mindez még a szokottnál jobban félszeggé tette mozdulataimat. Mennyi ideje nem láttam egy ilyen névnek megillő nőt! Taposták egymást a gondolatok fejemben, elfelejtve kopasz felszínét; a körülménynek nem megfelelő pofával mutattam be magamat. Nyilvánvalóan a család nem illetődött meg személyemtől s inkább, mint egy “szállítófuvarost” értékelgetett, aki a biztonságba szállítja leányaikat. Egyszer túl a határon, gondolom, valami buta kifogással szélnek eresztettek volna minket - talán várta is őket egy 157

nyugati rokon? A kedvezőtlen kilátás ellenére szívesen vállaltam a próbát - sohase lehet tudni mi lesz a vége! Jelen volt egy jég hátán is megélni tudó nagybácsi is - az még ott is hasznot tudna szerezni. Tipikus alakja az ezredévek tapasztalatainak. Pillanatnyilag úgy tűnt átmentünk a mindennel megkent bácsi vizsgáján. Cikarral és a lányokkal (de mennyire isteniek voltak!) egy hamis engedély tartalma értelmében “élelmiszereket megyünk keresni a budapesti lakósság részére”. Azidőben sokan keresgélték az ennivalót a pestieknek - furcsán, mindig Ausztria felé, mintha az ország többi részén nem termelnének, csak az osztrák határsávon. Mintha ott kifogyhatatlan tartalékok lennének. Senki se ment Csehszlovákia vagy Románia irányába, ahol 1918 óta nyűgözték honfitársainkat. Nem tudom, én rontottam-e el a dolgot, vagy ők találtak “még vagányabbakat”, de tény az, hogy avval a kifogással, hogy telefonbeszélgetésem veszélybe sodorta őket, a terv le lett mondva. Mondták, nem lehet már bízni. Nekem ma is különösnek tűnik, hogy egy kétmilliós városban a nagy rumli alatt a rendőrség minden telefont lehallgatna. Inkább úgy vélem; jó kifogás volt “lovat váltani”. Így is jó, lehet, nekik volt igazuk, jobban informáltak, mint én, fejem mindig a homokban. Az “Ellenforradalom” hamis vádjának kifogásával az oroszok és talpnyalóik versenyeztek a Szabadságharcosok elfogásában, bebörtönzésében, megölésében. Visszaesve míszembe, már nem éreztem magam jól otthon, az elnyűtt kiolvasott könyvek értéktelennek tűntek, a régi bútorok korúkat mutatva nem mondtak semmit, immár minden idegennek tűnt – semmi se ment volna vissza az előbbi állapotba még akkor se, ha csodaképen az oroszok elpárolognak. Ott voltak a vérszopók, minden nap fogták el a 13-15 éves fiatalokat, vitték őket valahova a marhavagonokban, Isten tudja hova.60 Néha a becsületes vasutasok ki tudták nyitni a szerelvényeket megszabadítva a foglyokat. Maximálisan a Szovjetunió felé irányítottakat elkanyarították Ausztria felé is! Mennyi hír, mennyi süket duma, semmi bizonyos, folytattuk vegetáló életünket. Órákig bámultam a semmibe a sámlin, néztem magam elé, morfondíroztam megvalósít60

18 éves korig tartották őket, aztán lemészárolták mint a tenyésztett disznókat. Kozák szerint közel 200 felkelőt kivégeztek [Pesti utca, 11 oldal] * idézi a Szakolczay Attila “A forradalmat követő megtorlás során kivégzettekről. Évkönyv, III. Bp., 1956-os Intézet, 1994” könyvét

158

hatatlan értelmetlen terveken. Mi lesz velünk magyarokkal most, és... legfőképpen velem? A holnap bizonytalansága mint a holnaputáné, aggasztóan meggyötri az idegrendszert, az ember feléri mindennemű földi cselekedet értelmetlenségét. Lassacskán abszurd módon bűnösnek érzi magát: “bűnös mert túlélte” mint ahogy érezte magát Bettelheim vagy Primo Levi és sokan mások, jóval többen mint gondolnák. Kutatva önmagában kérdi az ember, mindent a legjobb módon csinált-e, megtett-e minden megtehető cselekedetet, nem lehetett-e volna valamit másképpen, jobban elintézni. Túl sok szabad idő a gyötrődésre, és a keserű gondolatok szaporodnak mint a gombák, hozzáfűződnek a hamleti kételyekhez és ahhoz a mérgező meggyőződéshez, hogy most már mindennek vége, minden oda van, minden vesztve van. Akármennyire is igyekszem, nem sikerül leírni akkori lélekállapotomat, mennyire lehetetlennek látszott abból kilábolni: “Eltűnni? Összezsugorodni? Könnyű lenne, de mégse; megsemmisíteni egy pillanat alatt, amit sok tanulással és önfegyelemmel elértem, az is bűnnek számit. Hogy minden eltűnjön a semmibe egy másodpercen belül, az elfogadhatatlan, és ezért keres az ember valami magyarázatot ellentétben az eddig belénk tukmált marxista tudománnyal szemben. Talán mégse fog minden megsemmisülni halálunkkal, kérdem és nézd... előkerül a lélekben régen elmerült vallásos érzet. Sikerül-e majd kitápászkodni a sötét tespedésből? Nem tudnám. Eddig sikerült mindig, talán holnap megtalálom az erőt szembenézni a valósággal. Hogy a szökés oldaná meg a problémát? Elég a bizonytalanságból, holnap talpra állok!”

Feléledek! Law and order - Törvény és Rend a jelszó mindennemű szervezett államban. Diktatúrák esetében ez abszolút uralmat jelent a lakósokon, róluk mindent kell tudni - evégből minden egyénről precíz leírás szerepel a hatalmas irattárban. Első, nélkülözhetetlen feltétele az alávetésnek: mindenkinek érvényes személyi igazolványa kell, hogy legyen, jaj akinek nincs, az potenciális ellensége a Rendszernek - tehát megbüntethető, elzárható, stb. Mivel csak a katonai igazolvánnyal büszkélkedhettem, így ha elkapnának minden cselekedetem 159

dupla szigorral lenne megítélve. Nincs mese, vissza kell szereznem a civil személyi igazolványomat! Hogy lehet, mint lehet, eszembe jut a kis kék igazolvány, amit napokkal ezelőtt kaptam cserében egy véletlenül összetalálkozott katonától. November negyedikén nem véltem, hogy véglegesen elhagyom irodámat, így buta módon nem vettem ki a szekrényemből egy zsebre valót a könyvecskékből, amiket a leszerelteknek töltöttünk ki, amikor adódott. Ezt felmutatva kaphatja aztán csak vissza a boldog tulajdonos a civil dokumentumát. Elhatároztam; meghamisítom a kezembe lévőt, kitöltöm én úgyahogy tetszik, ha már itt tartok, akkor elő is léptettem magamat, szerényen csak tizedesnek (talán magasabb rang is járt volna?). Nem tudtam elfogadni, hogy az elmaradt november hetedikei ünnepség miatt megfosztanak jogos titulusomtól. Valahonnan előkerült egy másik hadosztály pecsétje, gyártottam rá egy aláírást, amit kis jóakarattal a Téglássy hadnagynak lehetett tulajdonítani. Szakszerűen kiretusált fényképem is tizedesnek vallotta a kopasz holdvilágképűt. Hihetetlen pofával elmentem a kerületi Tanácsirodába. Nem volt könnyű beférkőzni; majdnem teljesen elzárta a bejáratot egy behemót nagy “Joszif Sztálin” tank. A legkisebb jelre elkezdene lövöldözni, látszik, megtanulták a budapesti leckét. Tettetett biztonsággal besurrantam a résen keresztül, bent őrületes sürgés-forgás, a végtelen sorállás a hivatalnokok előtt avval biztatott, hogy talán nincs idejük sokat firtatni helyzetemet. Hát tényleg el is maradt a harmadfokú kihallgatás, nem kérdeztek egy büdös szót se, odaadták rögtön szívem vágyát a piros katonai igazolvány ellenében. Mindezt felmutatva a híres kék könyvecskét.61 Minden előzetes aggodalmam, amit fantáziám erős színekkel felecsetelt most elpárolgott, nem volt a kikérdezés és ellenkikérdezés, amivel csapdába ejtenének. Kivégzés (mint katonaszökevény) deportálás Szibériába, ez mind csak rémálom maradt és még mielőtt meggondolnák magukat, már el is hagytam a vészes épületet. Őszintén szólva megvallom, remegéssel a félelemtől, jobban, mint a harcok alatt.

61

Az olasz Tévében is látták aztán

160

Iván hamis leszerelő igazolványa Érdekes módon nemrégen tapasztaltam, hogy a jelenben fennforgó személyi igazolványok pont ugyanolyanok, mint az enyém 1954-ből! Talán még a végén érvényes is? Az elhatározás Azon a napon is megyek tanácskozni Tibihez. - Idefigyelj Iván, miért nem megyünk el mi ketten? - Csak mi... és a feleséged? - Itt marad, tudod fél, meg aztán nem egy jó gyalogoló, anyámnak is szüksége van rá - Tényleg, kérdem, és miként gondolod? Nagyon meg vagyok lepődve. - Egyszerű, gyalog megyünk, elalszunk a szénakazalokban, és zacc, már ott is vagyunk a határnál. Megvárjuk a kellő pillanatot, s aztán megyünk, mint a szél. Mit gondolsz, ha sikerült nyolcvanezernek miért ne sikerülne nekünk? Csak nem vagyunk butábbak a tömegnél?

161

Iván személyi igazolványa 1954-ből - Bah, nem tudnám, nem lennék annyira biztos ebben - válaszoltam gondterhelten - kiváltképpen ami a gyaloglást illeti. Te egyáltalán nem vagy hozzászokva és hamar kifáradnál - (már látom a bordámhoz tápászkodó siránkozó kétségbeesettet ahogyan vádol azért, hogy rávettem hagyja el kedves nejét. Nem ilyen útitársra fájna a fogam, ha már tényleg szökésre gondolnék. Mert addig a délutánig az nem volt szándékomban). - Nem néz ki egy jó ötletnek, gondold csak meg: mennyi nehéz megoldhatatlan problémát találnánk utunkban; beeshetünk, példaképen valami förtelmes kanálisba, jeges vízbe vagy az oroszok kezébe. Mindenesetre pár napig akarok gondolkozni a dolgon - adtam hozzá a célból, hogy megmentsem a szerintem kompromittált helyzetet. Hazafelé utam a Fecske utcán vitt keresztül és onnan a híres Conti utcán, mindkettő a legundorítóbb kegyhölgyek székhelye. Az egyik sarkon egy ismerős arc vigyorog. Holdvilágképű koraidei kopaszodó, bamba mosolyú, ismeretlen nevű alak. Képtelenség elkerülni, leállunk dumálni, természetesen a helyzetről, szerencsére nem a hölgyekről, hála Istennek láthatatlanok ebben az órában. Szünetidő 162

vagy krízis? Ha már a legrégibb mesterség is krízisbe esik, akkor jól nézünk ki! - Na mit mondsz, nem lenne jó elszökni? - kérdi (ez is a nyakamra akarja sózni magát?) - Nem hiszem, hogy megérné a reszkírt - válaszolok áttérve közömbösebb problémákra mint az ennivaló és a tüzelő hiánya - télvíz előtt állunk apuskám: biztosan nagyon hideg lesz. Nem az ő problémái, így sikerül elsvindelni magamat hazafelé. Ugyanazok az ezerszer is lejárt utak, amiken szoktunk hazajönni a Halmi fényképésztől a Kálvin téren. Kis képzelőerővel majdnem hallom a cigánykórust a Trubadúrból, egy híres filmopera az ötvenes évekből. Játszották mindenütt szakadva, már kibírhatatlan volt hallani az elnyűtt dallamot. Kis híján, kis kikerülővel már majdnem elmegyek megnézni mit csinál a Malvin a Köztársaság téren. A mai színésznők közül az olasz Ornella Mutinak volt a hasonmása, minden túlzás nélkül. Rövid, túl rövid idei fellángolás, szalmaláng, aztán férjhez ment egy ismeretlenhez. Jobb, ha nem megyek, nem szeretem más feleségét bolygatni, kivéve mikor ők vacakolnak, mert akkor feléled a vad. Mint ahogy barátom menyasszonyának nővére csinálta. Az eljegyzés estéjén, egy öngyilkosság (talán szimulált?) következtében ismertem meg. Nevére nem, de a lábára igen jól emlékszem, simogattam a nylonharisnyát míg fejemben igen érthető gondolatok sürögtek. Pazar kaland lett volna, talán túl jó is, még a végén belebolondulok, neki meg, felteszem, csak pillanatnyi mulatság. Két napra rá már katona voltam és nem tudtam vele összejönni. Egyszer majd elmondom részletesen mi történt. Tudomásom szerint Pesten későn vacsorázunk, mint a délvidéki olaszok, véleményem szerint ez egy atavikus szokás, tanúképen a Mezopotámiai időkből mikor még Suméroknak hívtuk magunkat. Azon az estén hangtalanul rágcsáltuk a Mindenhatótól kapott ízetlen falatokat, ólomnehéz gondolatok mint viharfelhők cikáztak agyunkban. Ültünk szótalanul a pléhvel terített asztal körül, emlékszem, kihúztuk a faltól a konyha közepére. Egyszer csak, úgy, minden előzetes bevezetés nélkül megfogva egy raplis gondolattól megszólaltam: - Holnap elmegyek! - Jövök én is - adta hozzá barátom. Mást nem is mondtunk, minek is? 163

Ezekkel az egyszerű szavakkal minden ki lett mondva, minden el lett intézve. Nem kellett semmit hozzáadni, magyarázkodni, egyáltalán nem került fáradságba, sem a felkészülésben megizzadni. Kevés dolgot vihetünk magunkkal, ha a szükséges mozgási szabadságot meg akarjuk tartani. Az bekövetkezendő események adtak aztán teljesen igazat nekünk. Hányszor visszagondoltam életemnek arra az abszolút egyedüli estéjére, annyira különös, annyira fontos, annyira életbevágó. Ma is kérdem: hogy tudtunk látszólag közömbösen maradni ilyen döntő elhatározással szemben, miért nem vitáztunk rajta? Nem szóltunk egy szót, az este úgy folytatódott mintha azt jelentettem volna be, hogy holnap a János hegyre vagy a pilisi Dobogóköre megyek. Később lemenve a Márta nénihez hallottuk, hogy november 24 estéjén újabb ötezer menekült adódott az immár 85.000 szökötthöz. Mondták, még sokan vannak úton, fog folytatódik az áramlás. Őrületes de ez is igaz: lefeküdtünk minden előzetes felkészülés nélkül a következő napra. Szántszándékkal nem akartunk semmi olyan eszközt vinni magunkkal, ami kompromittálhatna. Iránytű, térkép és távcsövek nagyon hasznosak lettek volna, de ugyanakkor leleplező jelzői is szándékunknak. Mint Anonimusz, minden megkülönböztető jel nélkül belevegyülni a tömegbe; ez kellett nekünk.

Szomorú vasárnap. 1956. november 25., a hónap utolsó vasárnapja - Hajnali négy óra. Csendben felkelek, felvesszem legjobb, londoni szürke ruhámat. Egyedüli poggyászom egy vékonypénzű oldaltáska, benne a két szelet kenyér és semmi más, a tájékozódási műszerek elárulnák terveimet. Volt viszont, ha jól emlékszem, egy (hamis) papír, aminek értelmében ennivalót megyek keresni a budapestieknek az osztrák határsávban. Nagy hazugság, naiv az aki beveszi. Hogy a csudába tudtunk volna akármit visszahozni, ha nem volt még egy nyomorult biciklink se? Több mint örültség elmenni üres kézzel jármű nélkül 250 kilométerre. Kinek lehet ezt a mesét beadni? Nem lenne jobb inkább, ha azt mondanánk: megyünk a Szent Grált keresni? Egyetlen vagyonom Ady Endre kisméretű verseskönyve, az a híres, amit a lőszertárból ideiglenesen elkobozott a Harangozó had164

nagy, amikor elkapott, hogy olvasgatok az őrség alatt. Későbben majd Olaszországban bekötöm a kék ingem szövetjével. Ugyanazt felhasználom a Bruni kétkötetes szervetlen kémiájához és egy csomó “Természetjáráshoz”.62 Meg vannak még ma is a felejthetetlen időkre emlékeztető kincseim. Öt óra, Lemegyünk a zárt kapuhoz. A hallgatag Lajos bácsi nyitja egy szűk “jószerencsét fiúk” kíséretében és magunk mögött hagyjuk örökre a vén házat, ahol felnőttünk, vegyésztechnikusok lettünk, dolgoztunk. Nem kérdi az öreg hova indulunk, nyilvánvalóan nem a szokásos kirándulás a hegyekbe - azt vallja öltözetünk is. Nagykabát nélkül, majd kapunk egyet Ausztriában, úgy hisszük - a miénk hasznos lesz apunak. “Il dado é tratto”63, a becsukódó kapucsikorgásával felégettük magunk mögött a hidat, menni kell, előre. Jó is mozogni, a kihalt Festetics utcában nem egészséges császkálni ebben az órában. A szemben lévő rendőrség épülete a szokottnál morcosabban néz ránk a homályból, mintha tudná, miben ármánykodunk. El innen! A túlsó sarkon merengő behemót vasutas épület meg úgy tesz, mintha nem látna, példáját követi a süketnéma iskola is természetesen, nem hallja halk lépteink neszét. Kissé odább a gyengeelméjű gyerekek intézete, na nézd már! Micsoda költői környezetben éltünk, most veszem csak észre. A krónikások kedvére hozzáfűzöm: házunk mögött egy pár kétes erkölcsű nőci is lakik, nem beszélve a Kerepesi temetőről; egy biztos nyugodt hely. Szembe az OTI Kórház és a Teleki téri kupipiac. Brrr! Harapós a hideg ebben az órában, kicsit meggyorsítva felmelegedünk. Megüt egy langyos gondolat mikor a Bukta kisasszony lakása alatt húzódunk el. Alszik biztosan ebben az órában de rá se fütyülök, túl fiatal. A rövid Mosonyi utcából a Fiumei útra kanyarodunk.64 A Baross téren visszafelé nézve utoljára látjuk a Park Hotel magas épületét ahol a háború alatt az olasz tiszteket kvártélyozták el. (Ki gondolná, hogy pár hónapra rá megismerkedek egyikükkel a ferrarai San Martino községben?) A Rákóczy út sarkán eszembe jut 62 63 64

A Turistaszövetség kiadása, amit jó anyám előfizetett részemre Olaszországra “A kocka eldobva” nincs visszalépés Utána Mező Imre névre lett elkeresztelve (a Köztársaság téri Párt titkára), majd újból Fiumeinek.

165

egy régi időkből való dolog, azaz egy utazási iroda, mely a hatalmas nagy hajók képei mellett egy szép szőke képmásával is csiklandozta a jámbor járókelőket - Dittenhoffer barátom mindig begázolt mikor arrafelé járt. Karthágóra emlékeztet az út, csak az elhintett só hiányzik a tökéletességhez. A romok éppen hagynak az út közepén egy keskeny sávot a gyalogosnak. Már 17 napja vége a harcoknak de nincs semmi változás. Sebesen haladunk egyetlen szó nélkül, már a könyökünkön jön ki ez a sok rom. Hivatalosan statárium van még ebben az órában, jobb nem felhívni magunkra a figyelmet. A Múzeum Körút a tradicionális útvonal a Kálvin téri volt Halmi Béla fényképészhez65. Ma túlmegyünk rajta, folytatva az utat a Szabadság hídon, a kedvenc hidam amióta az ügyetlen oroszok miatt lebontották a gyönyörű Erzsébet hidat. A Bartók Béla úton menve nem sejtem, hogy pont azon keresztül fogok visszaérkezni 32 év után, már nem gyalog, hanem autóval és családostul. Jelen pillanatban meggyőződésem, hogy nem fogom soha viszontlátni. Meggyorsítva lépteinket, hét óra felé elérkezünk a hajnali fénytől szürkített célhoz, a Kelenföldi Pályaudvarhoz. Időközben végre elindul a személyvonat, hogy 6 óra alatt legyőzze a nevetséges 250 kilométeres távolságot a határig. Míg vizsgáljuk a lehetőségeket, eszembe jutnak az elutazási emlékek: innen indultam halat árulni Törökbálintra 50 kilós kosárral, ugyanoda csépelni (potyára), a Dunapentelei Sztálinvárost építeni (ezt is ingyen) és az utolsó igazi vakációra 1950-ben, Gárdonyba, a Velencei tóra. Tömve az állomás mindenféle sürgő forgó izgatott, kétes emberekkel. A Géza biciklijén keresett pénzből veszek két jegyet, mások anélkül indulnak, úgyse tőrödnek ilyen kicsinységgel ily időkben. Én rendben vagyok a lelkiismeretemmel; kirabolhatnak, de én nem lopok az államtól, még az ilyen államtól se. Mennyi sok olyan pofa van a tömegben, amire nem emlékeznél, még ha évekig is élsz vele, míg mások az első benyomásra örökre bevésődnek az agyadba. Mint például a termetes úr számos családdal és... három Gullivernek való bőrönddel. Valaki segíthette idáig, most 65

Róbert fia, akit akkor megismertem, Amerikába ment, ma egy ismert filmproducer, többek Között az “Elfújta a szél” második részét ő finanszírozta

166

kezdődnek problémái, nincs hordár, csupán nagy erőfeszítéssel sikerül mindent felcipelnie a vonatra, amit úgy rohan meg a nép, mintha az utolsó lenne a világ végére. Véletlenségből (kétségen kívül nem kölcsönös rokonszenvből) ugyanabba a fülkébe kerülünk, így folytathatom embertanulmányomat. Természetesen a fizikai közelség ellenére mintha két külön űrhajón utaznánk napéveket elválasztó bolygókra. Ő egy Úr, látható mi meg szegény fiúk, még ha a legjobb, egyhónapi fizetésbe kerülő ruhában is, szeretném tudni ő hányat vehet a havi fizetéséből. Manapság nem a pofája, hanem a bőröndje minősíti az embert. Legalább is ameddig megvan, amíg meg tudja tartani! Azután majd a végén meglátjuk. Igazában nem értem, mi készteti ezt az embert a szökésre? Nem a pénz, láthatom, van neki bőven, az ok nem anyagi és ő tudja azt. Nyilvánvalóan más okból kifolyólag megy, azaz menne. Időközben végre elindul a személyvonat, hogy legyőzze a nevetséges 250 kilométeres távolságot a határig. Hat órai út, ami még mindig Guiness primátumnak tartható azokban az időkben: a magyar vasutasok általában szabotálják a vonatokat, kiváltképp a keletre menőket, mert ott Oroszország felé toloncolják a retúrjegy nélküli magyar harcosokat Már 14,30 amikor megállunk egy “szőlőkarónál”, amint Emil apám szokta mondani az elhagyott megállóknál a Budapest—Debreceni szakaszon. Nincs abszolút semmi látnivaló, de a nép ledobja magát nagy sebesen, kiürítve perceken belül a vonatot. Megvan az oka; kicsit előbb a kalauzok ellenőrzés helyett bejelentették, hogy a következő állomáson, Mosonmagyaróváron, ellenőrzik az igazolványokat. Akkor jobb kiszállni, le mindenki! Lehetetlen kitalálni mennyien vagyunk; ötszázan, ezren, vagy még többen - mennyit tartalmaz egy vonat, talán egyszer a vasutasok megmondják. Most nem tudható, a nép rohan szerteszét, mintha a tatár lenne a háta mögött, szétolvad a tömeg számtalan kis csoportra a szerelvény mindkét oldalán. Persze figyelemmel követem a három páncélszekrény alatt görnyedő disztingvált urat, nincs mese, eggyel több csomag van a kelleténél, mivel neki csak két keze van. Mikor már lelkét lihegi ki, akkor kisegíti a család, de ezek sincsenek szokva a szántáshoz, legközelebb jobban teszi ha hoz magával kisegítőt a határon túlra. 167

Öt perc múlva egy lélek se látható, kivéve a mi kis csoportunkat, egy spontán összeverődött cirka száz embert. Nekünk kettőnknek nincs semmi problémánk, még az útravalót is megettük óvatosságból; ha netán elkapnak a ruszkik a végén még ők ennék meg! Indulnánk a határ felé de... merre van? Senkise tudja, hol van, és most átkozzuk az otthonhagyott iránytűt! Jaj de hasznos lenne a térképpel együtt, de mint már említettem, féltünk, elárulja az esetleges motozóknak, hogy szökésben járunk. Ami persze a behívott katonának nem egészséges következménnyel járhat, például ki is végezhetik mint szökevényt. A Pozeidon szánthatta hatalmas ekéjével a földet, ahol bukdácsolunk. Agyagos a föld, a ragadós rögök odatapadnak lábunkhoz. Még mi is, hozzászokott hegymászók, nehezen haladunk előre az időközben leszállt homályban. Innen onnan kiáltások, segítségkérések, nem mindenki olyan talpraesett, mint mi fiatalok. Ki tudja? Ah, talán valami nagy bőröndöket cipelnek? Már láttam a vonaton egy volt iskolatársamat, most, ámbár semmi vonzásom iránta mégis mellette találom magamat. Szegény kislány kifejezetten nem bírja, s akkor engem megkap egy emberi érzelem, segítem őt. Rövid piros hajával még a sötétben is csúnyának látszik így segítségemnek nincs hátoldala, igazi jótett, nem más. Van, aki rosszabbul élvezi a kirándulást: négy egyén visz felváltva, lepedőben egy ólomsúlyú szerencsétlent. Az illetőnek újból eltört egy nem régi eséstől még nem teljesen összeforrt lába. Látom barátom is talált valakit segíteni. Azt a hétszázát, egy szép nő, hosszú hajú magas, karcsú, fogja is a zsivány a derekát. Bizonyos dolgokat a sötétben is mindig észreveszek, hála a sötétkamra gyakorlatnak. Jól belegondolva, egy ilyen típusnak nem lenne szüksége segítségre, ez mindig feltalálja magát, szerintem nagyon jó erőben van. Már elmúlt nyolc óra és mi megyünk előre, mint, a megszállottak, remélhetőleg a helyes irányban. Botladozunk a ködtől még mélyebb sötétségben. A rögök végtelen sora ismételt eséseknek okozója, kiáltások, sírások, mi igyekezünk lehalkítani a népet – érthető okokból kifolyólag. Kizárt dolog, hogy ne legyenek orosz őrök a környéken. Egész biztosan vadásznak ránk. Így bizonyul, tényleg

168

mikor elérkezünk egy keresztező országúthoz66. Tele van sétafikáló orosz páncélkocsikkal és más járművekkel, erős reflektoraik pásztázzák jobbra-balra a néma szántóföldet (a 86-os úton haladnak). Nyilvánvalóan a futó szökőket keresik. Elmúlt az első napok meglepett szervezetlensége, most jól felszerelték magukat, hogy visszatartsák a vérveszteséget. Ha nem vigyáznak a végén csupán ők maradnak magyar földön! Nagy a jövés-menés, az őrszolgálat pompásan működik de nekünk mindenképen túl kell menni a teherautók vasfüggönyén. Nincs más lehetőség, reszkírozni kell. Lehasalva kúszunk a nedves agyagos földön, hogy sikerüljön elkerülni az erős reflektorok eláruló fényét. Bátorság, ügyesség és gyorsaság kell átrohanni két egymáskövető járműtől hagyott pillanat alatt. Csodálatosan sikerül mindenkinek, jó jel. “A legrosszabbon túl vagyunk” papoljuk felderülve, véleményünk szerint most értünk át az osztrák határon. Effektív nem mutat semmi jel erre, a disznó rögök épp olyanok, mint előbb, valami nagy állami birtok lehet. Privátnak nem lehet ennyi földje, és ez gondolkodóba ejt, talán mégse érkeztünk meg az ígéret földjére? Nem, nem! Még mindig az imádott hazában vagyunk! Előre, előre, ott van hely! Mindenki részére, ha még bírja. Hozzáadunk másik kétórai gondtalan mászkálást, most már nincs mese, közel kell lenni, a nyavalyát, már hét órája, hogy gyalogolunk. Ebben az egyiptomi sötétségben nem lehet a legegyszerűbb dolgokat se megérteni, a gyerekek sivítanak a felnőttek fogat szorítva masíroznak. A szokott idióta rágyújt a nyavalyás bagóra! Pont ez kell, hogy jelezzük az őröknek, hol vagyunk, érthetetlen mennyi agybajos van a világon! A kiengesztelhetetlen bagós az olyan, mint a süket kutya, nem érti az ember szavát. Jól tudta Johan Sebastian Bach is, amikor egy bagósról irt egy kantátát. Rögeszmés alanya akkor se hagyja abba a cigizést, mikor egy veder vizet öntenek a fejére! Vakon menetelünk másik két órát, te Úristen már tíz óra van és minden csendes. Szerencsénkre. Holtfáradtan leülünk, míg hárman elmennek felderíteni. Kíváncsi vagyok mi végük lett, nem láttuk őket többé. Felteszem már Amerikában, vannak mikor mi még mindig a rögökön számolgatjuk a bukdácsolástól gerjedt tyúkszemeket.

66

E65 Mosonmagyaróvár és Jánossomorja között

169

Az osztrák határszakasz Mosonmagyaróvár térségében Várakozunk. Nem a csöndben sajnos, ahogyan ilyen helyzetben illene, a pletykálás feltartozhatatlan, úgymint a cigaretták fénye is; a kérlelhetetlen bagósok a sírba fognak vinni! Legtöbbje a társaságnak, mivel órák óta nem lát ellenséget, úgy viselkedik, mintha a Hűvösvölgybe mennénk majálisra! Ép ésszel elképzelhetetlen, de én tanúsítom. Másnap, de már túl későn derült ki, hogy mi abban a zsákszerű határbemélyedésben mászkáltunk. Ha egy kicsit jobbra, vagy balra eltérünk, máris idegen földön vagyunk. Hirtelen egy géppisztolysorozat szakítja meg az éj csöndjét. Annyira közel, hogy azt mondanám magából a csoportból lőtt valaki. Hát majdnem úgy is van; Két muszka idelopakodott a csöndben, s most szórakoznak fejünk felett az idejétmúlt tűzijátékkal. Nem mondom, szép lenne, ha nem a mi koponyánkat fenyegetné. Csinálják így egy jó darabig a kegyelmesek, látszik, szórakoznak vele. Mi kisebb méretben méltányoljuk a produkciót: véget tesz fáradalmas utunknak, tettünk az ördögnek egy utat. Szállnak is az ég felé a hízelgőnek nem mondható felhívások, ezeket se írom le. Végre valahára abbahagyják a süketítést, most a két őr az igazolványokat akarná leellenőrizni. Ráadásul a vaksötétségben. Ennél hülyébb ötletet nem találhattak volna. Ki a csuda késztette őket erre a 170

abszurd bürokráciára? Eddig ismertük a pedáns németeket de ezek az oroszok, akik csak a cirill betűket ismerik mi a vackot szeretnének kiolvasni igazolványainkból? Őrületes! Körülnézek, kérdem tényleg végünk van, vagy lehetséges-e valami módon megoldani a problémát. - Csak ketten vannak, lefoghatjuk őket - súgom a férfiknek, könyörgök ismeretlen társaimnak, de haszontalanul. Félnek, így az egyedüli cselekedet az egyik disszidálónál elrejtett pisztoly eltemetésében nyilvánul csak meg. A bolond talán nem is tudná használni, de elég ahhoz, hogy főbe lőjék érte és esetleg - miért ne, néhányat közülünk is? Egymás után elmasírozunk a szovjet könyvelő előtt. A zseblámpa pislogó fényénél válogatás nélkül elkoboz minden iratot, úgyse ért belőle egy büdös szót. Másnap elmesélte az egyik fogoly, hogy mivel már ötödszörre kapták el a szűrét nem volt más dokumentje mint a Széchenyi strand nyári bérlete - ráadásul már az is lejárt! Elveszik a személyi tárgyakat is, ki tudja mi gyanús bennük, így benzollal töltött öngyújtóm is oda van de csak néhány percre; mikor meggyújtja a nagy koromfelhő elfeketíti pofáját. “Nye dobra”, nem jó, mormogja visszaadva. Kis kék könyvecském nélkül meztelennek érzem magam, remélem megúszom. Hirtelen vége a majálisnak a nedves földön, két óriási orosz teherautó érkezésével. Számítom kb. 30 fokra nyugatra visznek hátrafelé előző irányunkhoz viszonyítva - amiről viszont hajszál dunsztunk se volt jó-e, vagy rossz irányba veszített el minket. Még mielőtt gondolnék egyet, máris megérkezünk egy magányos épülethez; egy szerencsétlen paraszt házát foglalták le ideiglenes gyűjtőhelynek, jobban mondva börtönnek. Az álmos villanykörte fénye alatt megyünk át egy újabb kihallgatáson. Csodák csodája: visszakapom irataimat, fellélegzek, talán tényleg megúszom. Soha nem fogunk eleget tanulni az életből: a férfiak egy 4x4 méteres szobába vannak tömörítve, együtt a már ott tanyázó népséggel. Leülni a frissítő éjszakai séta után lehetetlenség a tömegtől, még elesni se tudnék annyira szoros, nincs hely még meghalni se! Végetnemérő, rémálomszerű éjszaka vár ránk. November vége ellenére az éjszaka szokatlanul langyos, az “állati meleg” is fokozza a hőmérsékletet, így a végén ki kell nyitni az ablakot. Csak nem egy tüdőgyulladás lesz a vége a kalandnak? Ébren állva a testsúlyt egyik 171

lábról a másikra terpesztve van bőséges időnk meditálni a napi eseményeken, és tűnődni a ránk váró bizonytalan jövőn. Egy kifürkészhetetlen sors vár ránk, a mérleg serpenyője instabil egyensúlyban van; nem sok kell, hogy egyik oldalról a másikra billenjen. Két lépésre vagyunk a szabadulástól, de a börtöntől is, esetleg, miért ne, talán a kivégzéstől is, mint katonaszökevények. Kételkedem, megállná-e a hamis kék könyvecském a tüzetes kivizsgálást. Jelenleg a szovjet katonák foglyai vagyunk, és halvány fogalmunk sincs, mit akarnak velünk csinálni. Időközben a “régiek” és az “ujjak” összeverődnek, csodálatosan még ilyen helyzetben is előjön a “csoport szelleme”. A régiek között már igazi veteránok vannak a disszidálást illetően: tudják holnap Mosonmagyaróvárra visznek teherautóval és átadnak a rendőrségnek. A híres Á.V.H.-nak. - Te mond már, hogyan tudod ezt? - kérdem az egyik halálráijedt fiataltól - Hát nyilvánvaló, egyszer már elfogtak, majd utána sikerült elszökni tőlük. Világos? - ez a felvilágosító magyarázat. Sajnos nem nyugtatja meg idegeinket. Az éjszaka hosszú ebben a szezonban, a fény későn érkezik, részegek vagyunk az álmosságtól de tűrni kell az eljárást. Szerencsére a nők és a gyerekek jobb helyzetben vannak, már csak azért is, mert kevesebben vannak mint mi. Az oroszok is ismerik a gavallérságot most, nem úgy, mint a háború alatt mikor megerőszakolták mind, ami a kezükbe került. Időközben civilizálódtak, mint mi. Idővel! Alig hajnalodik, kezdődik a zarándoklás a házon kívüli vécére, a parasztok – és mondják, az angol nemesek – életmódja szerint. Részemre furcsa dolog, hogy ezek a falusiak Pestnek is beillendő modern házaikhoz a vécét kívülre építik. A budi az a szabadban marad a széltől szellőzve. Természetesen nem egy földbe ásott lyukról van szó, hanem egy helyes kis téglából épített házikóról. Kevésbé vonzó a fapad egy kerek lyukkal, gyerekkoromban rémületbe estem tőle, félve a beleeséstől.67 Most hő vágyaimnak tárgya lenne, de udvariasan átengedjük a teret a hölgyeknek meg a torkukig üvöltő gyerek67

1964 évben Innsbruck városának egyik jó szállodájában is csak ilyen vécét találtunk!

172

nek. Nagy önuralom kell, hogy ne rohanjuk meg a sort az ajtó felé, amit egyébként be is lehet csukni. Hamarosan ez a részletkérdés fontos tényezővé fog válni. Eközben mi férfiak szenvedjük a teli vízhólyagot és a legmélyebb civilizált neveléshez kell fordulnunk, nehogy letapossuk egymást és megtartsuk a sort. Tizenegy óra felé megérkezik egy teherautó, kezdik vinni a népet. Nem hiszek szemeimnek: néhányan spontán felszállnak, mondhatnám kifejezetten örömmel – már megbánták és beletörődnek, hogy visszamenjenek bár ez az ávós kikérdezés esetleges következményeit is jelenti. Hát igen, nem mindenkinek van olyan szükséges lélekereje, amivel szembeszállhatna az Ismeretlennel. Elhagyni a szülőházát dráma mindenkinek, a különbség csak az: a lábadra állsz, vagy hagyod letörni magadat.68 Legtöbbje a földönfutóknak még nem észlelte a sok problémát, amivel ez a lépés jár, - majd csupán a tevékenységtől mentes, unalmas menekülttáborban fog rádöbbenni. Szerencsénkre a gavallér oroszok először a fehérnépet szállítják, így marad kis idő valamit kieszelni. Mert én abszolút nem vagyok hajlandó visszakerülni! Sajnos társam nem ugyanúgy gondolkozik: beleveszejtette fejét a szép barnába, és már nem törődik saját maga sorsával. Feleslegesen dumálok neki; nagy fatális hülyeség vett rajta erőt: vissza akar menni Budapestre, együtt a nőcivel, akit időközben megszállt a lelkiismeret furdalás! Megtudom, otthagyta anyjánál egyéves kislányát. Őrületes! Most jön rá: nem tud teremtménye nélkül élni s már így direkt szerencsének nézi, hogy a sors visszakényszeríti lakására. Mintha a Gondviselés jele lenne. Nem tudom lerobbant vagy galád a nő, csak bizonyos fokig érdekel léte, annál inkább aggaszt méltó társának, barátomnak a sorsa. Ez a bolond immár nem épeszűen gondolkodik, vitatkozunk nagy erővel, a végén én győzök; barátom beleegyezik, folytatja az eredeti tervet. “Az akarat az erő” – mondták kicsi koromban. Most érvényesítem, kutatva a lábonállók között, míg eközben a haver megkezdi sebesülésmentes visszavonulását a jó asszonytól. Nőket találhat mindenfelé, talán érdemesebbeket, is mint ez, nem beszélve az oroszokról! Azok is várják őt a börtönükben, emlékeztetem, jó ha emlékszik rá! Naivan kiengedték ideiglenesen, fogadom nem lesznek annyira

68

Úgy tűnik a 200 000 menekültből kb. a fele visszament.

173

bárgyúk, hogy még egyszer szabadlábra tegyék ha másodszorra is kezükbe kerül. De nincs elég idő a filozófiára - gyorsan kell cselekedni, mert fogy a nép nagysebesen; a teherautók mennek egy bizonyos frekvenciával. Megreszkírozom, hogy a háztulajdonossal beszéljek. Ez rögtön lebeszél a végtelen mezőkön át való futószökésről. - Rálőnek, az bizonyos, már megtették. Nem az a helyes út, okosabban kell tenni - és így megmagyarázza: - Maga kimegy a vécére, az amit kint lát, és maradjon a lehető leghosszabb ideig ott, amíg aztán az őr, aki a házra is figyel meg az elszállítandókra, el nem felejtkezik magáról. Általában, amikor jönnek a teherautók, a nagy rumliban összezavarodik, és elfelejt hátrafelé, a budira is nézni. Akkor... amikor elfordul - maga kijön, elkanyarodik a házikó mögé és bebújik a... disznóólba. - Te jó Isten ne mondja, az ünnepi ruhámban! - Mit gondol, csak nem hiszi, hogy ott lenne a malac is? - válaszol a jóember bizalmam hiányától kicsit megsértődve. Vagy megették, vagy eldugták az oroszok orra elöl. - Ne féljenek, én rögtön kitisztítottam az ólt, még az első nap mikor elkezdődött ez a felfordulás. Nem tűröm, hogy itt házamban meg hazámban uraskodjanak - ha óhajtja, aludhat is az ólban, annyira tiszta - fejezi be a derék hazafi. Nem teljesen meggyőződve elindulok sorsom beteljesülése irányába: “vagy megy vagy szakad, talán meglőnek és egy csomó gané között fogok meghalni” furcsa sorsom lenne kedvenc helyemen, jobban mondva legkedvesebb állatomnak lakóhelyén a fűbe (szalmába) harapni! Felesleges aggodalom, minden simán megy, mint a ... ricinusolaj. Mintha egy színdarab többször kipróbált forgatókönyvét valósítanám meg. Összehúzódok a kis odúban, és ha már itt vagyok, ki is használom utoljára. Fúj a tisztító szelecske a réseken keresztül, s látom a muszkát a gyerekektől körülvéve, az éppen érkezett teherautóra akarnak felszállni. Alkalmas a pillanat, villámgyorsan kisurranok a mellékhelyről, elkanyargok a sarkon túlra ... majd hasra esek megbukva egy szerszámba és a végén szerencsésen megtalálom az ember legjobb barátjának sóhajtott bejáratát. Téved, aki a kutyákra szavaz, azokból nem lesz szalonna, ezek viszont élvezhetők minden porcikájukban. Hol lehet ebben a pillanatban a legális lakója az otthon174

nak? Kiürítették helyet hagyva nekünk, vagy féltek, hogy felzabálják az oroszok? Bemászok hátragörnyedve. Minden rendben, ahogyan előreláttam, a sziszegő szalma pillantásszerűen egy lagymatag gondolatra ihlet; hirtelenjében érzem az éjszaka és a tegnapi kellemes mezei séta fáradalmait. Behúzódok a legmélyebb sarokba, magam elé húzom az álcázó szalmát, ne lássanak kívülről. Most jön majd társam, gondolom, elfojtok egy ásítást és ... utána nem emlékszem semmire. Mély, álomnélküli dermedtségbe merülök. Mint egy zuhanó kő esek vissza a valóságba, a zaj kívül túl erős, nem okozhatja egy szökevény. “Isten segíts, engemet keresnek? Félek, beszurkálnak a bajonettel!” Már látom a “felszabadítókat” amint nagy káromkodások között kihurcolnak menhelyemről. Azokra még ma is emlékezem, jól megtanultuk 1945-ben, mikor cseberből a vederbe estünk. Hála istennek csak a haver mozgatja a zizegő szalmaszálakat, éppen az utolsó pillanatban érkezik. Órámon 3,30 perc az idő, aludtam úgy két órát. - Mi a csuda történt, miért ilyen sokáig, mi marasztott? - Semmi különös csak, hogy nem tudtam rögtön követni téged, utánad befészkelődött tüstént egy marha kövér nő a nagy fenekével. Nem akart sehogy se kijönni, de arra az oroszok igen figyeltek, a végén ki is parancsolták. - Már úgy kezdtem nézni, a trükk nem működik többet, s aztán mikor az utolsók szálltak fel a teherautóra, kértem, megyek a vécére. Ezután - ez tényleg egy csoda; elfelejtkeztek rólam. Meg lehet bolondulni, de igen hasznos részemre! Ezek után elvitték mind a sátorfájukat, ott maradtunk mi ketten, a kedves távollevő illatos négylábú vendégei. Nemsokára kidugtuk a csőrünket. Na nézd, nem hiszek szemeimnek; szökevényeknek nyoma sincs, kis távolságban derékig levetkőzött orosz katonák tisztogatták magukat a leszálló hideg fényben. Ránk se fütyültek, mintha nem is léteznénk! Hát persze: az ő számvetésük szerint már nem volt senki, akire ügyelni kell, amennyit elkaptak, annyit szállítottak ávós barátaiknak. Újabbakat fognak majd el az éjszaka, amikor nekiállnak a vadászatnak, addig szabadok, élvezik a pillanatnyi gondtalan kiesést. Nyilvánvalóan az ő szemszögükből nézve, ha látnak valakit mozogni, az csak falusi lehet, és nem zaklatják. A bolond hinné, vagy mi vagyunk a bolondok? Ki az ördög mozogna a késő novemberi hétfő délután 175

ünnepi ruhában? Olyat még nem látott senki, a falú bolondja se hinné el, sehol a földön a parasztok nem tennék. Véleményünk szerint az oroszok se olyan együgyűek, hogy ilyesmit véljenek, s előbb utóbb rájönnek a trükkre. Jó lesz valami módon átöltözni, elálcázni magunkat. Átváltoztathatjuk magunkat, például madárijesztőnek... vagy... felvesszük a falusi jelleget. Mindkét változat megköveteli, hogy a drága pénzen csináltatott öltönyünktől megváljunk, de nem lehet ilyen kicsinyességekre ügyelni mikor - biztosak vagyunk - a Szabadság, ha nem az Élet van a kockán. Meggyőződve, hogy jobb, ha kevésbé feltűnőre váltjuk ruhánkat, elindulunk tehát az első házak irányába. Ha sikerül a helyi dolgozókhoz hasonló benyomást kelteni, az már maga nagyobb mozgási lehetőségeket biztosíthat. A többi problémáról majd későbben gondolkozunk. A városiaknak ez az átöltözési mániája nagy elismerést kapott a falút népesítő parasztoktól, azt hiszem, szépen meggazdagodtak néhány rongyot adva az egy-két hónapi fizetést érő ruhákért. Nem is kérették magukat, mint ahogy eleinte szorongva feltettük, sőt, jöttek felénk jóakarattal. Már avval, ami maradt, mert a pestiek már hetek óta taposták a határsávot. Tehát nem eredeti ötletünk támadt. Gyakorlatilag rém vacak, elnyűtt dolgokat kapok szép dolgaimért, nem is eléggé melegek télre. Jó pofát vágunk gondolva “úgyis felöltözünk rögtön tetőtől talpig odaát Eldorádóban”. Hogyne! Felöltözünk majd Ferrara városában, Olaszországban február elején. Most már igazi “jobbágynak” nézek ki, koszos, fésületlen, mert kopasz, kis híján a II. János Pál merénylőjének ante litteram hasonmása. Ez se baj, hamarosan Ausztriában leszünk, a Jólét országában, s akkor minden rendbe jön. Vakon hisszük, most már nekünk nyitva az út, senkise tartózhat fel. “Most aztán fiacskám igazi parasztok vagyunk, mehetünk” adom ki a jelszót, és minden további időveszteség nélkül a határ irányát vesszük. Ha így felszerelve meglátnának az igazi földművelők, azt hiszem hasfájást kapnának a röhögéstől, de ha nem akarunk megfulladni, úgy a szalmaszálba is belekapaszkodunk. Büszkén mutatjuk masírozva értékes eszközeinket. A felszínen tartottak volna biztosan.

176

És nekünk mindenáron a felszínen kell maradni, ha már sikerült annyi vészen átvergődni. Reméltük, álöltözékünk megvéd úgy az oroszok mint a magyarok áskálódásától. Ja! Itt bújik ki a szög a zsákból. Az igazi helybeliek nem mászkálnak a leszálló novemberi homályban, míg köröskörül orosz katonák vadásznak mindarra, ami él és mozog! Sőt, mindenki tudja, semmilyen évadban nem mennek éjszakázni a szántóföldekre. Ezt még egy szibériai is megérthette volna, mi meg mentünk volna, mint az Isten a cél, azaz a határ felé, mint akinek rendben a dolga. Városiak lévén nem igen ismerjük a környezetre jellemző magatartási törvényeket - vagy talán a visszanyert szabadság mámora ködösített el az agyunkat. Ez se egyedül ránk vonatkozik; rengetegen megbuktak terveikben csak azért mert, nem értették meg, hogy rossz úton járnak, módot kell cserélni. Mint barátom társnője, sokan mások kísérleteztek ismételten ugyanazzal a technikával, ami a gyakorlatban tévesnek mutatkozott, esetleg már több ízben is. Jó, hogy a hölgyikének megfelelt a kudarc (visszaláthatja kislányát), de nem így volt jó sok keményfejűnek: próbálkoztak ismételten, ugyanazon módon, ugyanavval az eljárással. Nekünk nem szabad ilyen csapdába esni. Kevéssel előbb a “börtönben” fültanúja voltam egy beszámolónak. Egy kb. 25 éves fiatalember mesélte hatodik, vagy hetedik kísérlete történetét. Hihetetlen, de a tyúkeszű minden alkalommal pedánsan megismételte ugyanazt, ami előbb nem sikerült! Mikor vitték visszafelé a híres teherautón és az egy kanyarba lelassított akkor leugrott, és a sötétség védelmi palástja alatt újra elindult a határ felé. Engem a híres tyúkra emlékeztetett, aki látván szemben az eledelt, mindig belevágja a fejét a közbeeső átlátszó üvegfalba. Vele szemben más, intelligensebb állatok hamar megtanulják, mi a muzsika és megkerülik az akadályt. Nekünk nem szabad tyúkmódon viselkedni (utálom is a tyúkot), tehát felgyorsítunk, míg van egy kis fény. Nem a sötétségben kell próbálkozni, mert akkor az összes orosz talpon van, álig felfegyverkezve. Megyünk is nagy sebesen az aszfaltozott úton Mosonszolnok és Féltorony között. Az utóbbi (Halbturn) már osztrák földön van (1918 óta). Megtudtuk a háziúrtól, hogy a határ azon a környéken egy mély zsákutcaszerű bemélyedést képez, úgy cirka 7 km hosszan az osztrák területbe. Előző éjjel mi okos fejjel pont az úttal párhuzamosan meneteltünk, ha egy kicsit is eltérünk, akkor néhány órával előbb a de177

markációs vonalra bukkanunk és megmenekülünk [és ez a történet rövidebb lenne]. Most loholni kell, mielőtt leszáll az éj és felszállnak az oroszok. Egy fiatal parasztfiú jött szembe egy lovas kocsin. Húzta Don Chisciotte Ronzinantéjának valami leszármazottja. Tökéletesen megértette, miről van szó. - Reméljük, nem találkozunk oroszokkal - mondtam végül, beismerve, hogy a legjobb bevallani szándékunkat. Kifejezetten szerencsés ötlet, és a felmelegedett fiatal elmesélte a legújabbat: a helyi párttitkár felfedte az elnyomóknak, hogyan tudják megkülönböztetni a disszidenseket a lakosságtól. Mert az átöltözési trükköt már felfedezték. “Jézus Mária egy másik fenyegetés!” - Tudni kell, hogy az osztrák határsávban élőknek egy nagy pecsét van a személyi igazolványukban. Akinek nincs, az tilosban van és elkapják minden handabandázás nélkül ha nem is tudnak vele beszélni.

178

- Hogy a csudába, vagyis hol lehet egy ilyen pecsétet kapni? Mennyibe kerül? - Lehet, hát lehet... egy kis türelemmel és ügyességgel. - Na tessék már mondani, látván nem a pénz kérdése, hogyan lehet ezt a fura pecsétet bevarázsolni az igazolványba – Szerencsénkre a fiúnak megesett a szíve, a Géza biciklijén keresett pénz is jó benyomást keltett, így felülhettünk a kocsira ami elvitt a fiatal házához. Éppolyan épület, mint a többi de a A hamis pecsét a személyi igazolványsovány gebe jól ismerte. ban Az udvaron keresztül érkeztünk a házba, de előbb a telivért kellett segíteni leszerelni. Ez a művelet, észleltük, minden másnál fontosabbnak mutatkozott. Bent volt aztán mindenféle népség, mindenkorú és nemű: összetöpörödött szattyánbőrű öregek, fekete ráncos pofával az évtizedes kolbász és sonka füstöléstől. zajos gyerekek és két-három különböző korú asszony. Egy behemót asszony a konyha közepén trónoló, neki megfelelő méretű tűzhely mellett keverte a hatalmas kondérban a puliszkát. Méretéről azt gondolhatta a jámbor idegen, hogy a Róbert bácsi jótékony intézetének leányvállalatához került.69 Az áldott vendégszerető meleg mintha pofon ütne minket a hosszú jégveremkúra után. A finn szaunára emlékeztetett, de meg69

Egyidőben a legendáris Róbert bácsi a szegényeknek tartott egy menzát Budapesten

179

fordítva, hidegből a melegbe. Egyszerre nagyon fáradtnak éreztük magunkat, le kellett ülnünk a sok kíváncsi szem vizsgálata alatt. Az álom hiánya, a meleg és a fáradtság olyan lelki és testi zsibbadtságot gerjesztett, amit más, kedvezőbb körülményekben kellemesnek mondhattuk volna. Ki tudja tényleg biztonságban vagyunk-e itt? Feltéve, hogy a “pecsétügynek” jó vége legyen. Nem lehetett kitérni alóla, ki kellett üríteni a bürökpoharat, ha az óhajtott pecsétet birtokolni akartuk. - Na tessék már mondani – látván nem a pénz kérdése –, hogyan lehet ezt a fura pecsétet bevarázsolni az igazolványba - kérdeztük reményteljesen megtörve a hirtelen előállott csendet. Erre az egyik kisleányka elnevette magát furcsa kiejtésemen. Neki a “helyes kiejtés” az ő tájszólása, azaz hanglejtése volt, nem az én pesti beszédem. Miután 1918-ban levágták Magyarország peremeit nincsenek igazi dialektusok csak tájszólások.70 Megmutatták a trükköt: - Fogod az igazolványt - mondta a fiatal és evvel kinyitotta az első szabad oldalt - majd ráteszel egy szép indigópapírt és arra az én igazolványomnak megfelelő oldalát. Látok egy kifejezetten nagyméretű eléggé ronda pecsétszerű piszkítást az oldalon. A jobboldalon egy ronda nagy “2” tündököl. Jelzi az osztrák határt, míg a csehszlovák az egyes számmal díszelkedik. A baloldali része több sorban ki volt töltve kézírással és egy szemanalfabéta aláírással; a párttitkáré. Az esetleges kétkedők meggyőződhetnek a birtokomban levő kincsről, hogy nem rágalmazom az azóta valószínűleg elhunyt daliát. Most már csupán az “eszköz” hiányzott, amivel követve a vonalakat átnyomom az enyémre az egész rajzot. Erre valami hegyes de nem karcoló kemény tűszerű kellett volna, véletlenül kiderült a fésűm egyik foga prímán megfelel a követelménynek. A sziszifuszi munka eredménye az eredetinek egy majdnem tökéletes mása volt. Nem tudtam, hogy ilyen jó hamisító vagyok! Harmincöt év után, felmutatva az olasz tévében a Piero Badaloninak, nem derítettem fel a szisztémát, nem akartam rosszra tanítani az embereket. Így csak a “kémikus titkos ügyességére” hivatkoztam. Persze a Cikarét is megcsináltam, ha már a rajz kezembe 70

Olaszországban igen különböző igazi, nagyon eltérő nyelvek vannak, nem csak észak és dél hanem esetleg 50 -100 km-en belül is.

180

volt. Fele időbe is került a gyakorlat miatt. Kis híján kiülhettem volna a piacra sokszorosítani - ellendíjért - ha lenne sok eredetim. Egy példányról maximum 2-3 másolatot lehet csak csinálni, mert a fog nyomot hagy a papíron, tehát könnyen felismerhető. Kedves vendégeink kárára. Részünkről erősen kételkedtünk, megfelel-e majd az orosz ellenőröknek. Gyakorlott fényképész szememnek rettenetesen hamisnak tűnt, ezért csupán az oroszok közismert tudatlansága menthetne meg. Mindez idő alatt részvettünk a hatalmas puliszka kollektív felfalásában. Régi szokás szerint a pislogó lámpától alig megvilágított asztalra vágták a gőzölgő masszát. Egy pillanatra eszembe jutott a mazochista Zéman néni, aki 25 wattos lámpánál rontotta szemeit. Sok más ilyen buta ember teszi tönkre sajátmagát kapzsiságból. Anyámnak a 100 wattos lámpa tetszett, tőle örököltem a fénymániát, teszek is mindenhova különböző lámpákat. Holtfáradt voltam, mikor végre kitöltöttem a galénikus tintával a pecsétet. Nem volt más tennivaló, vágytuk a pihenést. Kaptunk egy ágyat ketten a “tiszta szobában” ami az OTI kórház hullatermére emlékeztetett - oda szoktuk vinni a Polacsek asztalos koporsóit 1 forint ellenében. Egyedül a már említett Lajoskomáromban71 találtunk hasonló jégvermet szobának álcázva. Talán néhány menedékház is fogadott egyenértékű hőmérséklettel, ha jól belegondolok. Ott a piszok gondnok direkt tartotta a hideget, mert így eladja drága pénzen a tűzifát a balekoknak. Szaunának is beillő hőmérsékletváltozáson mentünk keresztül; a jéghideg lassacskán kellemes langyosra vált de amikor elszunnyadtunk, akkor kezdtünk izzadni a pehelydunyha alatt. Nem volt mód emberire csökkenteni a hőséget; alig emeltük fel egy csücskét, jött be a farkasordító hideg. A végén elfogadtuk a nagy meleget, reggelre tökéletesen meg voltunk dinsztelve.

1956. november 27. 71

Ahova mentünk fényképezni a vastagbőr kofferrel

181

utamnak éppen a harmadik napja Utolsó nap szülőföldemen, 32 év kell, míg visszajövök - pillanatnyilag kizártnak tartott lehetőség. Mint a Harmadik Reich, úgy a kommunista rendszer is ezer évig akar életben maradni. Szokatlanul szép derűs reggel van, ez már maga egy reményteljes jóslat. Hajnali 7 órától lopakodik be a baráti fénysugár a zsalugáteren. Bizalomteljesen fogyasztjuk el a bőséges reggelit, másképpen, mint az utca túloldalán rimánkodó népség. Kérik a szegények a gépállomást, hogy vigyék őket a határig mondja háziasszonyunk, hozzáadva, hogy ez a lehetőség már bezárult a menekülteknek, amióta a gyalázatos párttitkár feljelentette a traktorvezetőket, kettő már a hűvösön van ezért s a többiek nem merik vállalni a népet meg a cuccokat. A szerencsétlen szökevények álldogálnak valami valószínűtlen csoda reményében, nem akarják, egyesek nem is tudják megtenni a 7 kilométert a határig. Srégen menve a földeken rövidebb lenne de, a tegnap kóstolt hatalmas rögök elveszik a kedvét mindenkinek. Látom a bőröndöktől görnyedő úriembert is, ma már csak egy alatt fáradozik, úgy látszik kettőt elcserélt a szabadságáért. Mit fog most csinálni? Félelmetes belegondolni, hogy csak 7 vacak kilométer van a sóhajtott szabadságért, de az a távolság kitölthetetlennek látszik némelyeknek, akik nem szoktak a gyalogláshoz. Szerencsénkre a mi helyzetünk kedvezőbb; hozzáedzett turisták még mankóra támaszkodva is megtennénk. Hurcolni való arany meg érték se nehezíti vállunkat, nekem eredeti holmimból csak ez maradt: - Egy fehér zsebkendő zöld csíkokkal - Régszabású fehér gatya - Zoknik, jobb nem leírni milyen színűek - Egy kék ing - Ady Endre híres kis zsebkönyve Mindez, hogy is mondjam; kicsit elhasznált állapotban. Elindulunk vágyódó - irigylő tekintetek súlya alatt, miután 100 forintot hagytunk kedves vendéglátónknak szívességéért. Végre felmelegednek a tegnapi túrától fájó csontjaink. Hajtjuk az iramot, félóra múlva megelőzünk két féltékeny fiatal-embert és egy szép szőke teremtést. Mennek ők is, de a tyúk a lány kezében, úgy nézem, nemigen akarna hazát cserélni - nehéz egy új nyelvet megtanulni. A szár182

nyas persze csak egy kifogás, “eladni mennek,” mondják, ha ellenőrrel találkoznak. Hárman! Ki inná ezt meg? - Figyelj ide Iván, közeledünk már az oroszokhoz (mondták, a határtól elébb vannak), jó lesz kicsit rend behozni ezt a büdös disznó kosarat. - Hogyne, ami a kezében van, az nem tartana meg semmit: hiányzik a feneke! Egy bokorról levágunk néhány szomorú gallyat, azok fognak adni elviselhető képet a venyige remekműnek. Karinthy hőse, a magyar fogoly jut eszembe; átment minden probléma nélkül egész Szibérián egy vödörrel a kezében, ha megállították, mindig mondta: “csak ide megyek vízért a kútra.” Minden rendben, amíg el nem ér a magyar határhoz, ahol a szokott mese hallatára a csendőr őrületesen fenékbe rúgja! Ez nem a muszka, rögtön látja; hiányzik a vödörnek a feneke! Én meg szeretném megerősíteni a kapát, a vas igen le akar csúszni a fejemre, amikor vállamra teszem. Csak az hiányozna, hogy itt, két lépésre a másik világtól sebezzem meg magamat! Mert a távolból már integet felénk egy szép nagy fehér hegy. Édes remény, kecsegtető meghívás, biztosítás számunkra. A Semmering az, ahova a boldog bécsiek mennek síelni amióta megszabadultak az elfoglalóktól, azaz csupán egy év óta. Éppen harmadik napja utunknak, de otthagyott lakásunk napévek távolságának messzeségében tűnik. Fizikailag még magyar földet taposunk, de agyunk már messzire repül ismeretlen célok felé, igyekezz kikutatni, amit az Új Világ tartogat számunkra vagy talán... félek... amit rejteget. Szerencsénk lesz, vagy egyike leszünk a sok szerencsétlen földönfutónak, aki nem képes a lábán megállni, se otthon se idegenben? Miképpen fognak fogadni, látván Ausztria már tele van a menekültekkel? Nem unják a már 85.000 ezerre rúgott egyént az alig lábra állt gazdaságukon? És a találkozáskor mi lesz, mit fognak kérdezni, miképpen fogunk válaszolni? Silány német tudásom a negyvenes évekből igen elrozsdásodott, ismételgetem hangtalanul, amit a debreceni időkben és a pesti polgáriban tanulgattam. Hej, ha jobban megtanultam volna - de ki gondolta milyen végem lesz? Most bánom, hogy nem mentem túl a kötelezőn a nyelvtanulásnál. Félek az angollal se fog sokkal jobban menni. Most rágyújtok halkan az Éva nénitől tanult “die katze ist zu haus, die...” a 183

Hensel und Grételböl, de nem tudom folytatni. Ah, ha Madame Gőce valamivel hasznosabbat tanít, mint az angol mitológia Re Artúval és a hihetetlen Red Lokival, aki kiitta volna egy tó egész vizét. “Don’t come near to me, you dish washer...” cikázik most agyamba egy szökésben levő királykisasszony épületes mondata - ez a marhaság se lenne hasznos a hétköznapi társalgásban. Jobban járok az operával; ismerek néhány sort németül a Figaró házasságából meg a Grál legendát a Lohengrinből. Nem tudom mennyi hasznomra lesznek. Őrölöm a poros országutat, látni már egy kis orosz ólomkatonát, körülötte néhány magyar egyenruhás. Patetikus, alacsony szőkeszerűség, alig üti meg a másfél métert, puskája jóval nagyobb nála. A megtestesült jó Schweik! Vigyázni kell, a kis emberek mindig igen érzékenyek, sokszor kifejezetten rettenetesek! Minden diplomáciánkat be kell vetnünk, hogy az utolsó akadályt is leküzdhessük. Most dől el a sorsunk. Hangulatjavítás céljából egy doboz cigarettával közelítem meg: zakurity? - kérdem - malinki mahorka? - de az önérzetes félkatona nem hagyja megvesztegettetni magát. Ismételni az ajánlást, erőltetni, felkelthetné a gyanúját - a végén veszélyes lenne. - Dokument jeszty? - kérdezi parancsolóan az emberke, élvezve a beléhelyezett hatalmi erőt. Hatalmas puskája félelmetesen ingadozik hátán, a végén meg leesik és elpukkan! Itt az Igazság órája! Két lépésre a magyar katonák szemlélik a színjátékot, míg én megnyugodva előre lépek könyvecskémmel. Látom, mosolyognak bajuszuk alatt, mikor magyarázom a kicsinek, hogy megyek a “malinki robotni”, egy kis munkára a földekre. Túl jól ismert szokásos mondása a háború végén azoknak, akiket hetekig – hónapokig vittek bér nélkül közmunkára – és még jól is jártak így. Az első emeleten lakó Kovács úr 3 évig szórakozott velük, isten tudja hol hazajötte után egy léleknek se mesélte el merre járt, mit csinált. Egy vollidiot is megértené, hogy ebben az évszakban egy gyalogos fiatalembernek nincs abszolút semmi tennivalója a földeken, főképpen nem ilyen veszélyes eszközökkel. Félek, a kapa feje pont most fog elárulni rácsúszva fejemre, aki gyakorlott ezekben a műszerekben tudja, mit jelent ha a nyél ki akar csúszni. Dolgozni vele, ha 184

az orosz kérne egy kis bemutatást, veszélyes lenne a körülállóknak is. Nem egy firtató detektív szellemű, és így végre mehetünk békében. - Haraso, davaj, davaj! Menj! – utasít a katonácska, és nem ismételtetem meg vele, nehogy meggondolja magát! Gyors de nem sietős lépéssel, önérzetes magatartással elindulunk felülmúlni a két kilométert a határig. Nekünk semmit se jelent. Innen tovább nem fogunk oroszokat látni. Most, hogy elmúlt a veszedelem erősebben érezzük a csípős reggeli levegőt, de már nem sokáig, kétségen kívül a határon túl már ott vár Halbturm pocakos Bürgermeistere, a hercig fräulerinek meg virágokkal és ízletes ételekkel fognak megkínálni. Álmodozóan lépkedünk – a misztikus Jövő, ígéretes de félelmetes is – kéznyújtásra van már. Az ígéret földjén újabb szelektálás választja majd szét a menekülőket: egyesek ismeretlen, elnyomott latens energiákat fedeznek fel magukban, más gyenge egyének az elszigetelésben végül megadják magukat. Ebben a pillanatban nekünk minden, mint egy Ígéret olyannak tűnik; az osztrák síkságból kimagasló égígérő hatalmas bérc, mintha sürgetné iramunkat. Ha ez az új élet képmása, akkor az a legjobb jóslatok alatt jelentkezik a gyakorlott alpinistáknak. Fantasztikus látvány, saját hazánkban ismeretlen. Egy időben nekünk is voltak hegyeink, talán szebbek is, elvesztettük őket miután Ausztria egy felelősség nélküli háborúba vonszolt magával. Most az osztrákok levezekelhetik régi bűneiket a befogadó vendéglátással. Elrobog mellettünk néhány személlyel egy nagy teherautó. Úgy fél kilométer távolságban látjuk megáll - ott kellene lennie a határnak - kiszállnak az utasok - eltűnnek a szem elöl. Három percbe se telik oda érünk és tényleg, a kocsi mögött egy kis elrejtő emelkedés után a sok kis sárganarancs (?) zászlócska az osztrák territóriumot jelentik. Az osztrák határ. Hála Istennek! Bedobjuk rozoga műszereinket a kocsiba, látom, van már benne hasonló, és nekiállunk a hatalmas felszántott rögöknek. Az utolsóknak! Lent a mélyedés alatt egy ház párszáz méterre. Ugyanaz az agyagos ragacsos föld, mint előbb, mégis befogadóbbnak, puhábbnak tűnik; az igazi Anyaföld! Vacak keletnémet órámon 10 óra 30 perc a felejthetetlen “átlépés” pillanata. Hagyományos beállítás szerint valami nagy megindulást kellene érezni: nagy örömet vagy szomorúságot. Ki-ki a maga 185

jelleme szerint, gondolom elképzelhető minden lehető variáció, de nekem nem mond semmit, semmi különöset. Mindig így van velem. Csupán a nem várt történetek tudnak belőlem feldúlt érzelmeket kiváltani. Nem érzek semmit, kicsit bosszant, hogy le kell térni megint a jól aszfaltozott útról a rögökhöz, ha a házhoz akarunk menni. Itt már látható: a terep változik, más kezelő kézben van.

186

4. AUSZTRIA, NOVEMBER 27 Leereszkedünk az enyhe lejtőn, pár lépés után már nem lenne látható a mögöttünk hagyott szülőföld, de mi nem nézünk vissza, felégettünk magunk mögött minden hidat. Nincsenek könnyek, nem érezzük a történelmi pillanatot csak egy kis megelégedést; ezt is megtettük, a terv szerint. Bátorság! Kopogtatunk a Wittmanshof ajtaján. [lásd a térképen] Az üvegajtón keresztül látom, néhányan mosakodnak; egy szép pesti nő és három úriember. Kényelmesen utaztak Budapestről “élelemért”. Ők is! Kérdem, miért nem hozták idáig a teherautót. A válasz megszégyenítő: “akkor elloptuk volna, ami nem megy!” Nem gondoltam a dolgokra ilyen szempontból Néhány pillanat múlva befut a két féltékeny fiatal a szőkeséggel - tyúk nélkül! Úgy látszik a hazafias baromfi tényleg nem akart diszszidálni, okvetlenül szülőföldjén akarja befejezni földi pályafutását. Persze lehet az is, hogy a kiskatona kobozta el. A házbeliek nem az elképzelt ünnepi hangulatban fogadnak, de megérthető, ha az eddig itt mászkált sok szekáns férfira gondolok. Visszagondolva meggyőződök: az osztrákok igen finom módon fogadtak, megajándékoztak egy tábla csokoládéval ,és még be is vittek a faluba egy traktortól vontatott kocsin. A háziúr, Lambert Salamon72 még tud egy kicsit magyarul az évtizedes germanizálódás ellenére is - ha belegondolok, hogy ez a föld nem régen, ezer évig magyar föld volt! Kicsinyesség! Rágcsálom életem legjobb ízű csokiját (esküszöm rá), míg elérünk a faluba, ahol én javaslom, jelentkezzünk a Gendarmeriénél. Követeli egynegyed precíz német vérem, de lehangoló a látvány; megjelenésünk nem váltja ki a legkisebb érzelmet se a rendőrnél. Vagy megszokták - vagy megunták a sétafikálást? Flegmatikusaknak szeretném őket vélni. Irányítanak a központi térre, van egy hodályszerű helység, valami lerakat, borzalmas, tele mindenféle kicet-kacattal, valószínűleg a falusiak ajándékai. Mind kidobni való vacak. Látszólag a földre 72

Több levelem maradt a későbbi levelezésről vele, nemrégen kerültek elő újra.

187

hányt szalmán kéne szunyókálni, effektív néhány kidöglött illető ott várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Hihetetlen! Mosdóról ne is beszéljünk: nincsen. Hasonló sivár jelenetet csak dunaföldvári “hajlékunkban” láttam, amikor Sztalinváros - régebben Dunapentele - ma Dunaújváros építésénél működtünk közre barátommal az új Szocialista Ember megalkotásában. Ha a Nyugat így néz ki, akkor cseberből a vederbe estünk, s már-már visszamegyek én is.73 Ah, ha nem lennének ott a ruszkik! Érzem az uralkodó atmoszférát a faluban: igazi osztrákok, ezek itt az első sorban már megunták a sok jövést-menést, eltűnt az első napok lelkesedése, most csak az eltartás költségei és a felfordulás maradt. Ráadásul úgy néz ki, közöttünk lappang néhány nem egészen tiszta egyén is, ezek kihasználnak minden alkalmat a levegőváltásra. Én kétségen kívül nem ehhez a kaszthoz tartozom, ezért a lehető leggyorsabban el akarom hagyni a baljós helyet. Egyáltalán nem ér többet sok magyar falunál. Jaj, végem van, ha engedném hogy leheveredjek a földre; nem kelnék föl többé! El innen! Most válik hasznomra a kevés nyelvtudás és megtestesül a csoda: leállok dumálni, már amennyire nyelvtudásom megengedi, egy szimpatikus emberrel, van neki egy szép Volkswagen gépkocsija amivel elvisz a határtól messzebbre. Látom, nem ide való az illető, jobban beszéli a nyelvet mint a bennszülöttek, tehát jobban megértem. A végén meggyőzöm és elvisz minket beljebb a határtól, ami ízlésem szerint pokolian közel van. Mi akadályozná a szovjeteket, ha kedvük jönne visszakaparintani minket? Nincs kizárva a lehetőség, ismerve elhagyott barátainkat, tehát legjobb eltávolodni. Természetesen társam velem jön, én nagyon szeretem, és még úgy néz ki mintha elválaszthatatlanok lennénk, mint a múlt időkben. Sajnos egy vírus már a levegőben van, és beférkőzik közénk. A kedves úriember beszállítja a két fiatalembert is a szőkével. Tele a kis gépkocsi, indulunk, közben már besötétedett. A hátsó ablakon keresztül folytatom a beszélgetést 46-47-ben tanult iskolás német tudásommal. Egyszerre igen meglepődök, mikor a kihalt út mentén száz számban látok lámpácskákat meggyulladni. 73

Nem keveset érintett rosszmódon az új élet, sokan meggondolták a dolgot, emlékszem egy parasztra, mindig az otthonhagyott disznóját siratta. Gondolom a végén visszament, mint kb. fele a közel 200.000 menekültnek.

188

- Lehetséges, hogy annyira gazdagok lennének, hogy megvilágítsák az országutat is? - Jóízűen nevet a vezető: dehogyis, csak a lichtwiderspieleren, amelyek visszatükrözik a fényt. Nem értem az idegen szót, s akkor mondja “der Spiegel” a tükör, ezt már lehet érteni. Nem hiszem, lennének-e nálunk, én nem láttam eddig, az észrevétel kedvező ellentétben van az előbbi sanyarú benyomással. Őrületesen szórakoztató, így nagy messze lehet ellátni, mert szép tisztán tartják őket. A Nyugati Világ első csodatermékével ismerkedtünk meg!

Lajos bácsi. Néhány kilométer után vége az utazásnak, átmegyünk egy drótkerítésen és megállunk sok alacsony épület egyike előtt. Belépünk. Fogad egy disztingvált idős úriember, úgy hatvan év körüli lehet. Láthatóan nem egy akárki, de most csak annyit mond: Isten hozott, Lajos bácsi vagyok, itt a barátok engem kértek meg, tartsam a rendet a barakkban (a barakk szónál látom megkacsint a humoros öreg, intelligens az biztos), - elégedLajos bácsi jetek meg vele. - Jó estét kívánunk, bár a kezicsókolom megilletné koránál fogva, de hát tudjuk, a kollektív szisztéma kiölte belőlünk az udvarias kifejezéseket. Most egyszínvonalra vittek minket – a neveletlenek színvonalára.74 Már nagy cikk, hogy lehet bácsit és nem elvtársat mondani. Mert a sok év alatt megrögzött szokástól nem könnyű megszabadulni akkor se, ha megnyertük a szabadságot. Akkor se, ha szabad földön vagyunk. 74

Fantasztikusan élvezem ma otthon, mikor megint emberi módon szólítják az embereket. Majdnem elolvadok mikor “Kedves uramnak” szólítanak!

189

Természetesen egy menekültnek kijáró szabadságról van szó. Most megvilágosodik, hogy nem elég a tirannust magunk mögött hagyni. Az igazi szabadságot az jelentené, hogy oda megyünk, azt esszük, amit akarunk, ízlésünk szerint öltözködünk és... egy igazi ágyban alszunk. Még fontosabb: beszélni, beszélni szabadon, azt, ami tetszik. Igazában véve ez utolsó szabadságunk most meg volna - feltéve, hogy valaki akarná hallani, amit mondunk! Megismételni magunk között, amit mindenki tud, nem hoz vizet a malomra, sokkal ajánlatosabb lenne, ha valami külföldi, lehetőleg a hatóság jönne meghallgatni egyéni történetünket. Nem fog kikérdezni senki se; nem tudom megérteni mi módon, de ők már tudnak mindent rólunk. Valóban tudják mit jelent élni és szenvedni a napéveknek számító néhány kilométer távolságban? Csupán a kedves Lajos bácsit érdekli esetünk, a végén pont oda melléje fekteti le mindkettőnket. Szempillantás alatt nagy, viszonyos rokonszenv született köztünk. Lajos bácsit egy igen fontos beható tényezője lesz egyéni kialakulásunknak, fejlődésünknek. Igazi szerencse egy ilyen értékes embernek barátságát és tanítását élvezni! A két féltékeny, és a girl a szoba túlsó oldalára kerülnek, evvel rövid kontaktusunknak is vége. Pár nap múlva a mi szemszögünkből nézve beleolvadnak a tömegbe.

Az osztrák határszakasz, a bíbor vonaltól balra Ausztria Hódolattal emlékezem meg viszont egy csinos barna lány szépségéről. Nemrégen érkezett pár elválaszthatatlan fiú társaságában. Katasztrófa ez az állandó konkurencia. Magam részéről nem vagyok a legjobb formában a küzdelemre: alig 2 centiméteres kefehajam a hadsereg emléke és szűk lexikonom sem teremt előnyt számomra. 190

Főképpen hiányoznak a társalgási témák, amik a nőket érdekelnék. Sajnos még egy gyógyíthatatlan félszeg vagyok. Észreveszem; saját benső világom ingadozóban van, érdeklődési köröm jóformán ismeretlen a legtöbbnek így tehát még butábbnak tartanak, mint ami vagyok Másnap szerdán, november 28-án kiderül; egy kaszárnyában vagyunk. Kaisersteinbrusck a neve. Nagyon különböző a mienktől, mert egy csomó kis földszintes épületből áll, elrejtve a fák alatt. Stratégiai szempontból kifejezetten jobb, mint egy nagy épület, egy bomba nem lenne képes mind lerombolni. Döbbenetesen modernek a felszerelések! Ráadásul katonáknak! Otthon se láttam ilyen szép rafinált, fényezett fogantyúkat, meg elektromos vízmelegítőket. “Féknélküli luxus” amitől elindul fantáziám: “Képzeld, mennyit lehetne keresni, ha eladhatnánk ezeket a föllelAz osztrák menekült-igazolvány hetetlen dolgokat Magyarországon!” Ja, ja, de kinek? A pénznélkülieknek, vagy a deportáltaknak? Lesz-e egyszer a lerombolt nemzetnek pénze ilyen drága dolgokra? Nem tudom elképzelni, ott, a falon túl nincs jövő és akkor a legjobb nem gondolni rá, sokkal kifizetőbb egy új lét lehetősségéről gondolkodni, lehetőleg a legtávolabbi helyen. Most ez itt a kérdés! Ki akar befogadni téged te menekült? Immár annyian vannak mindenütt, hogy nem számítanak érdekességnek. Ha lenne lehetőségem mindent elmondani magamról, akkor 191

biztosan befogadnának. Nem jön senki és egyébként is gyatra németségemmel nem tudnám kellőképpen leleplezni magamat, se egy intellektuális beszédet tartani. Két portugál kiküldött megjelenése látszólag választ ad kételyeimre: kérdezik, ki akar Portugáliába emigrálni. A lelkesedés (megvallom, nem túl nagy) lelohad, amikor kiderül milyen feltételeket szabtak ránk. Nem akarnak fiatalokat, csak kisgyerekes családokat. Gyanítom; félnek a virulens férfiasságunktól? Micsoda hír szálingózik rólunk! Hát tartsák meg a nőstényeiket, mi jobbakat fogunk kapni máshol. Evvel bátorítjuk magunkat, pedig igazában fogalmunk sincs mi lesz velünk s ez a kételkedő tudatlanság együtt az otthon maradt rokonaink sorsa miatt is, megcsavarja a beleinket. Elképzelhetetlen manapság róluk hírt kapni, nem ismerjük sorsukat, ami ekkorra talán már befellegzett. A Bosszúállás! Ez a végzetes szó, ami sűrűn megfordul a párbeszédekben, senki se mentes tőle, senki se mondhatja, hogy nem rá vonatkozhatna. Általános dumákon kívül a tolmácsok segítségével nem kapunk reális híreket a magyar helyzetről. A kommunista szervezet lépésről-lépésre visszanyeri elvesztett erőpontjait, a ruszkik maradnak minden ígéret és egyezmény ellenére, a forradalmárokat egymás után kapják el és deportálják. Sokat közülük megölnek “törvényesen!”75 Mászkálás közben az épületek közt találkozom a csinos barnával. Végre egyedül van. Magas termetű, haja kefésen van vágva. Legjobban a magyaroknál ritka olajbogyószínű bőre izgat, jobb, mint a mészfehér Kóródy Ildikó, vagy a Györgyike unokatestvére, de a másik Ildikónál, a Nemeshanyinál is jobb, tény, hogy nem válaszoltam kezdeményezésére. Pedig visszagondolva, ha eltekintek a bőr színétől, mondhatom kifejezetten “jó bőrben” voltak. Csak egy finynyás vagy egy elmebajos dobta volna ki őket az ablakon. A barnaság mindenképen Nyugat-németországba akar menni. Brr! Nem tudom magamat elképzelni az oroszoktól annyira utált - és olyan közeli országban. Meggyőződésem: előbb-utóbb meg fogják támadni. Eddig csak az amerikaiak jelenléte akadályozta ezt, de azok nem maradhatnak ott örökre, gondolom.

75

Több mint háromszázat kivégeztek [Korányi G. Tamás; Egy Népfelkelés dokumentumaiból 1956, Tudósítások Kiadó, Budapest, 1989]

192

“Butaság” mondja, és evvel otthagy minden szó nélkül. Ugye mondtam, hogy érveim nem voltak napnál világosabbak. Ennek ellenére pár nap múlva kijött velem a tábort övező erdőbe. Ki tudja milyen ajánlatok fejében? Nem történt semmi; az előző visszautasítása mintha megbénított volna és így idegenek maradtunk. Kár! Nem emlékszem a nevére se. Folytattam magányos kirándulásaimat, mindig messzebb a tábortól, amely Kaisersteinbruck mellett, nem messze Bécstől volt. Akadt, aki oda is elment, én nem mertem annyira eltávolodni. Féltem, összetévesztenek valami csínytevővel akik sajnos rontották öszszességünk hírnevét. A csalán meg a potenciális törvényszegők nem halnak ki soha, igaz, a közönséges gonosztevők az elsők között hagyták el Magyarországot, amint kinyitották a határt. A könnyen jött pénz, a bűntettek, mind vonzóak voltak ezeknek, akik besározták szép magyar nevünket. Több évre rá Itáliában kérdezte egy hölgy a bemutatkozáskor, hogy mikor szöktem el. - Miért olyan fontos ez önnek? - kérdeztem gyanítva valami hátsó gondolatot - november 25. napján indultam, 27-én érkeztem. Válaszom megnyugtatta. Véleménye szerint aki rögtön elhagyta az országot, az vagy opportunista aki nem hisz a magyar jövőben, vagy van valami a számláján, másképpen mondva nem becsületes, hacsaknem gonosztevő. Nem merném aláírni ezt az elméletet, de valami igaz van benne. Szokás szerint kimentem egy őrizetlen mellékajtón. Burgenland fantasztikusan szép volt a késő őszi napokban, amíg sétáltam a Trianonba elvesztett gyönyörű erdőkben. A régi feliratok és jelek még majd mind ott voltak az új tulajdonosok “tisztítása ellenére”. Természetesen a táj mindig a Pannóniához tartozik, az átvágó vasfüggöny ellenére. Barangolni ezekben az erdőkben mintha még az örökre otthagyott kedvenceimben lennék: olyan közel, mégis annyira messze. Jó pótléknak bizonyultak, orvosság lelkem sebeire. Ez a melankóliával fűszerezett kóborlás lassacskán elvesztve előző rideg jellegét édes, romantikus melankóliává változott. Furcsa, jellegzetes mazochista természetem a végén már majdnem tetszetősnek találta szerencsétlen menekült sorsomat: egy elszökött lény föld nélkül - haza nélkül - minden nélkül. Kétségen kívül romantikus volt, ahogy saját magamat észleltem, egy kicsit beleringattam magamat a világváltó események hősének 193

szerepébe. Annyi sok ifjúkori olvasmány után a hősökről, kutatókról, felderítőkről most én is az első sorban találtam magamat a színpadon, legalább is saját véleményem szerint. Az én picike személyem hatott a történelemre, írta a történelmet. Tudni ezt nagyon hízelgő volt. Mindez persze nem elégített ki teljesen. Nem meséltem senkinek forradalmi élményeimről, se a szökés kalandjait, mindenkinek megvolt a maga kis története, a többieké meg már kijött a könyökén. Ha eszembe jut akkor összeszedni a sok történetet, úgy abból egy traktátumot állíthattam volna össze. Annak idején nem gondoltam, hogy majd egyszer leírom mi történt velünk. Inkább azon tűnődtem, hogyan szabadulhatnék meg a hozzám nem illő, örökké áskálódó forradalmár szerepétől, az első világháború után kivándorolt oroszokkal ellentétben. Piszkos szakállú összeesküvők szagát érezni egész életemben nem az én stílusom. Ha van valami érdemes tennivaló, azt megteszem, de utána visszatérek a saját magam útjára. Emlékezve Ady versére: “Négy-öt magyar összehajol” éreztem, már elegem volt mindenből. Egy reggel elkapnak a konyhára krumplit pucolni! Megremegek! A kutya mindenit, reméltem soha többé életemben nem kell már, elegem volt száz évre a katonaság alatt. Maga az emléke egy forró nyári vasárnapnak hányingert okozott mikor a földalatti lyukban egy másik kiszemelttel száz embernek pucoltuk meg a burgonyát. Te Jó Isten, itt, ahol vagy ezren vagyunk, mikor lesz vége? Képzelhető a nagy meglepetés, amikor felfedezek egy szellemes gépezetet, ahova elég bedobni a krumplit és kijön a másik oldalon már szépen megmosva. Az osztrák-német technológia vívmánya! Nem ismerve a működési elvét a gépnek még ma is tűnődök hova a csudába ment el a rengeteg krumpli héja. Sajnos nem engedték, hogy szétbontsam megnézni a belsejét, így örök rejtélye marad életemnek. Nagy meglepetéssel fedezem fel, hogy néhány a mienkhez hasonló épület borzasztó állapotban van; ajtók, ablakok kiszakítva, padlózat összetörve. Koromfekete füst fed mindent, jó része a gerendáknak megszenesítve. - Na mi történt itt, még mindig vannak javítani valók a háborúból? - kérdezem az egyetlen árva kőművest. Furcsa, hogy tizenegy év után még mindig így van. - Nein! - az egyetlen válasz de aztán faggatásomra mégis elmondja, nem olyan messzi időkről van a förtelem: az orosz katonák 194

hagyták itt emlékül a múlt évben, amikor végre elvitték a sátorfájukat Ausztria felszabadulása alkalmából. Miért nem kaphattuk meg mi is a “függetlenségi állapotot” és a szabadságot? Mennyi életet, vért spóroltunk volna meg az oroszoknak is, nem beszélve az értelmiségiek elmeneteléről! Visszamegyek a hírrel barátaimhoz; az orosz katonák meg lovaik tették tönkre a kaszárnyát, nekünk európaiaknak elképzelhetetlen módon - de aki ismeri őket, az nem csodálkozik. Most tatarozzák az épületeket, értem, ezért is olyan új minden itt. Már két hete üldögéltünk a sarkunkon, mikor Lajos bácsi segítségére lett szükségem. Egy helybeli akart valamit tőlünk. Gondoltam “na most itt az ideje, elmesélem történetemet“, de csak felszínes dolgokon maradtunk. Egy másik szimpatikustól egy gyönyörű szép osztrák térképet kaptam, megvan még. Végre megtudtuk, hol vagyunk. Elkezdődött egy elméleti utazás az eddig tiltott utak mentén. A hegyek sejtelmes nevei régi emlékeket ébresztettek fel a turistaszakosztály időkből, ahol az idősek mesélték háborúelőtti élményeiket. Jórészét a hegyeket ismertem a budapesti egyesület könyvtárában őrzött régi újságokból. Micsoda nagy öröm felfedezni a Gross Glockner és Venediger helyét; azoknak az isteni képeit a Törökmező turistaházban láttam 1954-ben.76 Egy napon Lajos bácsi odaszólt: - Akarsz egy kis pénzt keresni? - Hogyne, miről van szó? - nem volt egy lyukas garasom se, így nagy irigykedéssel néztem a boldogokat akik iszogattak a bárban. - A kőművesek keresnek egy kisegítőt - és így másnap reggel jelentkeztem a tábor bejáratánál negyedórával a szakemberek érkezése előtt. “Guten morgen!” üdvözöltem perfekt németségemmel az elsőt. Ez valami érthetetlen szóval válaszolt, mintha “moien” vagy hasonló lenne. Nem beszélték a németet az urak, csak egy tájszólást. Oh te Jó Ég, mi lesz most? Három nap után még élő voltam és 123 osztrák schillinggel a zsebemben! Fantasztikus összeg egy lerobbant menekültnek, egy csodálatos lehetőség, ami fölemelt a kevés kiváltságos közé, akik mehetnek a bárba inni, iszogatni. Most aztán már más szemmel néztem az Új Világot, bizalmasabb szemmel, míg szopogattam a tábla 76

1996. Nyarán, a Börzsönyi túrán érdeklődtem utánuk: eltűntek, a mai gondnok nem is hallott róluk.

195

csokit - természetesen barátian megosztva Cikarral. Akkoriban normálisnak tűnt a magatartásom, s csak jóval később döbbentem rá milyen más természetű, mennyire különböző módon viselkedünk: mikor kidobtak a gyárból egy büdös szóval se vigasztalt, és a három hónapi munkanélküliség alatt egyszer se kérdezte meg, van-e valamire szükségem, megkínálhat-e egy eszpresszóval. Ugyanakkor élt anyám nyakán, saját keresetéből egy garast se adott a háztartáshoz. Nem jól ismertem akkor, bár már öt éve éltünk ugyanaz a fedél alatt. Ezért nem hívhatom igazi nevén, a fiatalkori ideálok nehezen halnak ki belőlem! Életem legnagyobb csalódása, mégis nem vagyok képes elfelejteni az emlékét. Természetesen osztrák-német muzsikát húztak a talpunk alá, megkapott vidámsága és életöröme. Boldogak voltunk szegényen, mint ahogy viszont a gazdag is szomorú lehet. Leírhatatlanul jóízűek voltak az osztrák nyalánkságok, úgy, hogy évekig kérdeztem csak ők tudnak ilyen finom csokoládét gyártani - avagy... az én ihletett lelkiállapotom adta azt az elképzelhetetlen finom ízt. Manapság a csoki kicsit árt szervezetemnek, így a kiterjesztett vizsgálatokról le kell mondanom, ha nem akkor a máj megharagszik. Mondjuk akkor, hogy “tudták az édességeket csinálni”. Életem fordulópontja volt, mikor egy délután az irodák között csavarogva hallottam, hogy egy csoport menekültet Itáliába küldenek. Itália! Igazában véve Itália nem szerepelt eredeti terveimben, Ausztráliába szerettem volna menni, de hallottuk, hogy mivel Olaszország nem egy gazdag állam, nem tud hat hónapnál tovább vendégül látni minket. Nagyszerű! Maguk az olaszok sürgették volna, hogy végső rendelkezési helyünkre kerüljünk. Ez kell nekünk - mondtam a barátoknak, - így nem reszkírozzuk, hogy itt ragadjunk Ausztriában a sok bamba között a semmittevésben. Nem azért, mert nem tetszene az ország, hanem mert már túl sokan vagyunk, és néhány disznó gazember kezdi rontani hírnevünket. Ezek miatt lassan egy kalap alá kerülünk és elromlanak a kapcsolatok. “Nagyszerű ötlet, tényleg egy kiváló lehetőség ez” visszhangozta Lajos bácsi is, a többi újonnan szerzett baráttól követve. - Először is megnézzük Itáliát s majd az olaszok fognak hamar elküldeni mikor megunták jelenlétünket 196

- Nem látjátok mennyire lelassult itt minden? Évekig roskadhatnánk itt összefűzött karral bármi beolvadás nélkül. - Én is azt hiszem legjobb menni - mondta végszónak a bölcs öreg – a kiszabadult bűnözök, már kezdik felemelni a fejüket, adta hozzá. - Meglátjátok hamarosan gyanakodva fognak nézni ránk. - Én azt mondom, a végén mindenkit egy szintre süllyesztenek, tudjuk, a nép könnyen általánosít s így a magyarok, főképpen, ha menekültek, pellengérre lesznek állítva - fejezte be a féltékeny fiatal. Egész idáig nem kombinált semmit a leánnyal. - Magam is attól félek - hallottam a tyúk egykori tulajdonosát. - Hát akkor menjünk csak Isten nevében - volt a kórus hangja, és mentem is rögtön, nehogy lemaradjunk az alkalomról. Persze perfekt német nyelvtudásával Lajos bácsi is jött velem. Nem volt semmi probléma, másnap reggel már egy busszal kocogtunk Bécs felé. Ott áthaladtunkban láttam sebtiben egy “Banhof” feliratot de fogalmam sincs melyik állomásról, Sud vagy West indultunk. Nem fontos. Két kényelmes személykocsiban helyeztek el, de az indulás csak alkonyatkor következett. Legelőször is egy létkérdést érintő problémát kellett megoldanunk: miképpen lehet a fűtést beindítani? Kis bizonytalanság, véleményeltérés a feliratok lefordításáról. A fogantyún több nyelven fel volt írva az utasítás: az egyik oldalon cold, kalt, freddo, stb. ami a hidegre utasított volna, ha a másikon nem lett volna a warm és hot mellett a caldo felirat is! Ez utóbbi mintha hibásan került volna oda mert mindenki azt hitte ez az olasz nyelv szerint a kalt-nak felel meg, vagyis a hidegnek. Sokáig törtük a fejünket, a végén kísérleti módon oldottuk meg a fatális problémát. Ez idő alatt sikerült életben maradni - elhihetik nekem, százszázalékosan. Tíz óra után álltunk meg Bruck an der Mur hóbundától takart elvó városkájában. Abszolút különböző, mint a táj, ahonnan jöttünk. Hát igen, ott 200 méteren, itt meg 500 méteren a tengerszín felett vagyunk és látható a különbség. A szabályos csomókban összetolt bársonyos hó elfojtotta a néhány bátor lépteinek neszét, a tömeg a meleg vonatba maradt. Nincs egy lélek sem az utcán, aludtak mind, itt a magyar forradalom ezer mérföld messzire tűnt. Aludtak a feliratok, rajtuk német nevek. 197

- Na nézd már itt egy magyar! Szabó Siegfried neve tündökölt egy kirakaton. Nem tetszett a kombináció, nem passzolt a magyar a némethez, először erőltetettnek, rossz ízlésűnek, megalázónak találtuk, de aztán eszünkbe jutott: lehet hogy szükséges volt, hogy megállhasson a lábán. Mennyi mindent le kell vetnie magáról a menekültnek, hogy beilleszkedhessen? Esetleg a második vagy a harmadik generációnak sikerül csak. Az érkező végeredményben életében mindig “gastarbeiter” marad. Én elmélkedem a gyűlölt vezetéknevemen, gyerekkorom óta mindig butának tűnt a szép, gusztusos magyar nevek között. Fix rögeszmém volt: lehetetlen egy szatócs vagy egy kovács cégtáblájára a Plivelic Iván nevet kitenni! Talán pont ez ösztökélt más pályára, sikerült is a legjobb technikumban a vegyésztechnikus címet elnyerni. Az is majd véletlenül jött. Jó, egyike volt vágyaimnak, de nem az egyetlen. Egy nap kibukott belőlem anyám előtt, hogy zenész szerettem volna lenni. A jó asszony irtózatosan meglepődött: - Hát miért nem mondtad idejében, amikor még fiatal voltál? - Anyukám nem érted? Már így is sokat tettél értem, felneveltél, megkaptam a technikusi oklevelet, avval tudtam rögtön pénzt keresni az érettségi után való napon. A zenésznek hosszú időre van szüksége, mielőtt keres, ha keres. Nem tudtam volna ennél többet kérni tőled, értsd meg, kérlek. Kifejezetten túl nagy önfeláldozást kértem volna anyámtól, emberileg nem lehetett. Ha nem ismerkedek meg egy bizonyos Bellákkal, akkor elektromos pályára kerülök. Anyám géniusznak tartott élete végéig, mert szakszerűen bevéstem néhány Bergman csövet a spájz falába. “Te egy született villanyszerelő vagy” szokta mondani, mikor már a doktorátushoz közeledtem... kémiában. Másik rögeszméje pedig, hogy én egy nagyszerű II. Fülöp lennék a Don Carlos operában. Igaz, énekeltem otthon sokat de az “ella giammai m’amó - sohasem szeretett” ária. az basszusnak való, nekem meg tenorhangom van! Mondtam feleslegesen. Igazába az se volt akkoriban. De mindegy, úgy sincsenek már a királyok, minek kellenének? Anyám a sírba vitte fix elképzeléseit. Azért mégse hibázott teljesen: a villanydrótokhoz igen jól értek és már bariton hangom van, ki tudja... ha megérem... a végén tényleg basszushangon fogom a saját requiemet énekelni. 198

Bármennyire is hercignek tűnt Bruck, nem tudtam elképzelni magamat lakósának, talán mert túlrendezett, vagy az ellenszenv miatt a régi piszok dolgokért, amit a török idők után kombináltak nekünk. Mintha csak az ő erényük lett volna azokat kidobni! Azért jó visszatérni a kellemes melegbe, nincs már kétségem a fogantyúk használata mián. Elindulunk vígan, megyünk a meleg Itália felé! Aztán elém kerül egy fantasztikus lény, egy magas karcsú gesztenyehajú lány, pont olyan amint elképzeltem álmaimban. Ovális arca megfelelt ideálomnak. Furcsa, nem vettem észre a táborban. Jó jel, azt jelenti, nem mutogatja magát, nem mászkál a nadrágok után. Észreveszem, nem vagyok közömbös neki rövid hajam és lerobbant külsőm ellenére se. Ha látna normális formámban, talán beférkőzhetnék kegyeibe. Sóvárgó kukkantásaimat észreveszi egy kövérkés középkorú hölgyike is, jó szemmel venné közeledésünket. Az idill a legkedvezőbb előjelek jegyében folyik le és bemutatnak Marikának (talán így hívták?). Komoly érett lánynak nézem; evvel nem lehet cicázni! Tartom magamat ehhez a nem írott törvényhez, nincs is nagy tapasztalatom a nőkkel - még szűz vagyok, mondhatnám egy bárgyú, sőt, biztosan az. Ha rágondolok, hogy a pokolban minden elmulasztottat az oromra ragasztanak akkor ... megpukkadok.

5. Itália, Itália! December tizedikén reggel érthetetlenül megáll a vonat, kinézünk az ablakon, Villach a felirat, nem hallottunk róla soha. Elindul egy kicsit, aztán megint megáll a szerelvény. Kiszállunk, az állomásnak Tarvisio a neve, ezt se ismeri senki, de már olasz terület. Nagyszerű! Mivel este indulunk csak, most megint mehetünk messzire császkálni. Úgy néz ki, nem vagyunk felügyelet alatt, a tegnapi lekáderezéstől megbízhatóknak nyilvánultunk. Hála a teremtőnek, a táj és az éghajlat komplett más, mint az osztrák, mintha egy másik bolygón találnánk magunkat! Nincs hó a fenyőfákon, szabadon mászunk fel a hegyoldalon. Ez igen, a tág völgy túloldalán fenn a magasban egy kis falucska látható a fennsíkon. Olyan, mint egy karácsonyi csendélet. Boldogan húzom Marikát 199

fel a meredeken a bozótba, jó meleg a keze, jól esik a kontaktus. Nem emlékszem diáklány vagy micsoda, azokban a pillanatokban úgy látszott életem újabb fordulópontján állok, azaz indulok a fantasztikus lénnyel, egy fényes horizonttal jelzett jövő felé. Morális bolond, bambán nem is nyúlok hozzá, mintha nem értenék a nőkhöz. Azért nem egészen teljesen ... Tudomásom szerint egyedüli vagyok, aki a bankba megy ... pénzt váltani! A többiek irigy szeme követi lépéseimet. A 123 schillingből megtartottam erre a célra egy százast, most egy halom Lírát kapok érte! A mindenit, a 2300 nagy összeg, az a benyomásom, hogy nyertem a váltással. Potom pénzen megveszek egy barna bőröndöt, és egy térképet, így végre tudom hova kerültünk, nem fognak engem köröskörül hordozgatni, mint egy csomagot. Szokásom szerint mindig követem a térképen az útirányt, eddig rettenetesen eltévedve éreztem magamat még az út irányát illetően is. Itália nem egy kis ország, elvihetnének a Jó Ég tudja hova minket. Én mindig akarom tudni, merre vagyok a föld hátán. Új privilégiumot ad a térkép: egyedül én tudom, hol vagyunk, milyen irányba utazunk. Megvallom azért őszintén; nem mindenki aggódik a probléma miatt, sokat nem érdekli a sorsa, hogy mi lesz vele.

Angelo Buggea 200

Elfelejthetetlen aranyos a Buggea család. Mondják sok ilyen nevű van errefelé, így sok év után már mint olasz állampolgár valószínűtlennek tartom megtalálni valakit, hogy utólag megköszönjem szívességüket. Talán valaki olvassa ezt a könyvet és jelentkezik? A haver levelezett a helyes molett szőkével - mindig neki jutnak a lányok! Ez a cím is előkerült most. A legerősebb benyomás a furcsa alumínium eszközhöz tapad, amivel úgy gondolják, sikerül egy kávét főzni nekünk. Mai napig se tudott meggyőzni a “Napoletana” nevű rozoga készülék, inkább a korszerűbb “Bialetti” főzőt Aurelia Buggea szeretem (akkoriban még nem született meg), legalább az nem válik szét darabjaira és önti a forró vizet a lábodra. Gyanakodásom ellenére a sikeresen jó lett a kávé. Úgy látszik attól függ, ki az aki kezeli. Bízva bizzál! Elköszönünk a szimpatikus néptől, örökké hálával gondolok rájuk. Valószínűleg még Ausztriában kap mindenki egy gyanús csomagot személyi szükségleteire. Miért nem nyitjuk ki rögtön? Hát a felirat miatt: Gift of the Chevalier of Málta. Az első szó németül mérget jelent, ez zavarja az embereket; csak nem valami tréfa ez, de aztán a végén megnyugodnak, nem képzelhető, hogy ártalmast ajándékozzanak a menekülteknek! A mérget pedig ajándékozzák azoknak akik nemrégen vadásztak ránk! Nyilvánvalóan angol nyelvismeretünk nem ismeri fel, hogy a gift a give (adni) szóból ered. Végképen a máltai lovagoktól kapott ajándékkal kimoshatjuk a fogunkat! Nem viccből mondom: van benne egy hajlított Squibb fogkefe, fogkrém, borotva és aftershave Palmolive. A negyven év távlatából is felismerem azt a jellegzetes illatot, ha valaki elmegy mellettem az utcán, és akkor visszagondolok azokra az időkre és a lovagokra. Nagyszerű befektetés volt részükről, mint propaganda, valószínűleg nem gondolták milyen kifizető lesz. Hát igen, van egy kis sóvárgás azokért az időkért... fiatal voltam és bohó. Sokan szeretnének a rossz 201

idők emlékeit elfelejteni, én nem. Megtartom őket, kárt már úgyse okozhatnak csak tapasztalatot, bár az is igaz: az ember sohse tanul eleget, és sűrűn visszaesik ugyanabba a hibába. Emlékeim nélkül szegényebbnek érezném magam, sőt, szomorúnak is, cibáltatva a napi eseményektől, múlt és valószínűleg egy emberi jövő nélkül is. Mint akit a pokol tornácára tesznek. Dante szerint nem egy irigylésre méltó hely. Rövid megálló Sacile városánál, amit rögtön Szalicilnek nevezek el (bocsánat kedves polgárok!) és egy hosszabb Udine állomásánál. Itt, este tíz órakor sokkal nagyobb lelkesedéssel és rokonszenvvel vesznek körül az olaszok. Ha lehetséges, a szívüket is odaadnák, annyira odavannak. Van mit fordítania Lajos bácsinak, mindenki szeretné tudni a híreket, adni egy személyes üdvözletet, ajándékot. Rengeteg édességet kapunk. Kitörölhetetlen, elfelejthetetlen emlék! Szokás szerint a legjobb megint társamnak jut, az egy hosszú ideig tartó kapcsolatot tart majd Graziellával. Én a következő év húsvétján látogatom meg őt, mikor már vége az affairnek. Itt is lenne egy jó alkalom... de a levetett dolgok nemigen tetszenek. Megérdemelte nevét (Helyes) s remélem talált egy rendes fiút, aki megbecsüli napsugaras mosolyát. Ő akkor az olasz kinézésű magyarban az északi legendákból megtestesült hőst látta (az is tényleg). Én magam, szőkés, fél-kopasz, nem keltettem fel érdeklődését senkinek az alkalomban. Mestre hidegen fogad, jóformán nincs egy lélek se, ma megértem miért, már nem lepődök meg. Kicsit jobban megy Padovánál és még jobban utána.

202

Megállunk Ferrara állomásánál, bár már éjfél elmúlt. Kimegyünk a vasúti bárba, nem sejtve mi van írva a jövőnkben. Ausztráliába készülődök vagy nem? Fent valaki másképpen rendelte el. Kis csoportok képződnek, a bennszülöttek különösképpen érdekelődtek tetteinkről. A késői óra mintha nem zavarná őket, úgy látszik más faji emberek, mint akikkel eddig találkoztunk. Kiváltképp jól sikerül a beszélgetés néhány egyetemistával. Renato Lodi és Paolo Vivarelli; micsoda egzotikus nevek! Megfelelnek a környezetnek. Mindenről csevegünk, nemcsak a tankokról, a zenéről is. Magyar menekültek Ferrarában Kiderül szenvedélyem, de amikor egy Verdi operáról akarok mondani valamit, nem tudom megértetni magam. A “Maskenball”77 titulus nem mond semmit nekik, pedig az Álarcosbálról van szó, egy szép opera. Ebből az alkalomból meggyőződöm: angol nyelvtudásunkat nem irigyelik az olaszok. Nemigen van nyelvérzékük, mondanám. Furcsa! Otthagyjuk Ferrarát kétórai baráti beszélgetés végén. A vonat elkezd megint döcögni. A lassúság megfelel kétségen kívül egy tervnek, másképen nem érteném miért került 5 órába Ravenna kikötőjéig. Álmosan, kialvatlan csipás szemeimmel látok egy nagy kereskedelmi hajót a szürke hajnali fényben. Reggel 7 óra van, mindenki alszik 77

Ballo in maschera = Álarcosbál

203

engem beleértve, visszahajtom fejem az asztalkára. A csigavonat megmozdul ismeretlen célok felé. Hova visznek minket? A térképről következtetem Rimini, egy mesés város felé. Igea Marina, Semmitmondó ismeretlen név az állomás tábláján, Croce Rossa a felirat a homlokzaton, a Vöröskereszt nyári üdülője a szegény gyerekeknek. Tele van már menekültekkel, mondják legalább hatszáz. Két méter se választ el a szemben levő ágysortól, de olyan minta sziderikus távolságban lenne a benne tartózkodó alakoktól. Most, hogy a közös vésznek vége, előjönnek az eredeti nevelési és szociális különbségek. Azokkal ott szemben nem cseresznyézhetünk egy tálból, undorító módon viselkednek. Még mielőtt mi észre térnénk, azok már visszaestek eredeti magatartásukba és így cselekednek is mint ahogyan hamar látni fogjuk. Egyik hajnalban látom az egyik mukit kisurranni az ablakon egy nagy teli kofferrel. Hü a nyomorult, megy eladni az ajándékba kapott ruhákat, rajtam meg csak a határi rongyok vannak! Késés nélkül igyekezem megmagyarázni a rendőrnek, hogy “durch das die fenster...” remélem megértette. Kapunk egy igazolványt is.

Iván vöröskeresztes igazolványa Legmeglepőbb a vasárnapi misénk: elképzelhetetlenül, a bejáratnál elválasztanak, mi balra a nők és gyerekek jobbra! Nálunk tudtommal ez már ismeretlen szokás, de itt van a Pápa. Talán illetlen 204

említeni pont itt, hogy nálunk meg a fürdőnél van a női bejárat, kivéve, ha kiveszel egy kabint. Az első tétlen napokban próbálom a kanasztát megismerni, de nem megy, felfedezem; irtózok mindennemű kártyától. Velem született, vagy a Festetics utcában undorodtam meg? Ott lent a földszinten sokszor játszottak a felnőttek, természetesen a blattot a híres Pista bácsi adta. Zéman úr nyugodtan beállhatott volna Gandhi ellenfigurájának - őt lőtték volna le halálbiztosan, ha nem nyitja ki a száját. Nem nagyon valószínű, sőt elképzelhetetlen, mert állandóan dumált, evvel a szisztémával zavarta meg az ellenfelek agyát, emiatt nyert mindig. - Ez a kisember a végén még a véremet is ki fogja szívni - morgott apám a negyvenes években az elvesztett játék után. Mintha nem vesztett volna eleget a lóversenyeken. Szerette nagyon a nemes állatokat, mikor vesztett, gondolta, avval a pénzzel eteti a lovakat s így hozzájárul, nehogy kihaljon a faj. Természetesen ez okból apuka utálta a ló krinolint, én meg anynyira imádtam, hogy elloptam rendszeresen a macskától is. A mortadellához hasonló kolbászból a szegény Cilinek kevés jutott. Míg ott zabáltam a Zémanéknál, az öreg önbüntetésből förtelmesen csípős paprikával birkózott a vécé előterében. Hosszú, zöld, hegyes méregnek tűntek ifjú szemeimnek, és nem értettem, miért veti magát alá ilyen kínzásnak, amihez hasonlót csak a titokban tanulmányozott rémregényekben olvastam. Kidűlt szemekkel nyögött, mint aki a végét járja, emlékeztetve egy halálra sebzett állatra a pokolban. Izzadt, mint egy víziló a hokedlin, bár csak egy trikó és egy térdígérő alsónadrág volt rajta. Kínos látványt mutatva az arra menőknek a nyitott ajtón keresztül. Lajos bácsi és mi ketten hamar egy fix triót alkottunk, együtt mentünk minden nap csavarogni, megismerni az olaszok életmódját. Eleinte elképzelhetetlen tévedésbe kerültünk, amikor az olasz életszínvonalat kiértékelni akartuk. Minthogy nem ismertük a fizetések nagyságrendjét, a régi módszer szerint mindennek árát a zsír árához viszonyítottunk! Akkoriban otthon ez érvényes volt de nem itt olasz földön. Mikor számolgattuk hány kilóba, kerül egy télikabát akkor a magyar számítás szerint senki se tudott volna elfogadhatóan felöltözni! 205

A cukorral kissé jobban ment, de mivel az olaszok kevesebb cukrot fogyasztanak78, így nem egy keresett cikk. Egy szép nap, az olasz koszt után vágytunk egy darab szalonnára. - Prendete la pancetta che é migliore - ajánlotta a disznódaganatot a becsületes hentes, nem ismerve gasztronómikus orientációnkat. Eltekintve, hogy olcsóbb, ma is jobban tetszik a szalonna. Csekély lírácskám már a tavalyi hóra emlékeztetett, az egyszer fejenként kapott 500 lírából se lehetett dorbézolni, így az életrevalók kezdtek kitalálni valamit. Akinek voltak ötletei, az jól élt. Szobánkban egy talpraesett fiatal ipari jellegű működése kifejezetten fenyegette kis régi hetilapokból álló gyűjteményünket, amelyekből néha tanulgattuk az olasz nyelvet. Palika finom darabokra tépte a papírt, beáztatta, és a pépet öszszegyúrta száraz kenyérrel és agyaggal. A pasztát aztán rámázolta mindenféle üres üvegre, s száradás után befestette. A végén úgy nézett ki, mint egy fa, ami a kéreggel az üvegekre nőtt volna rá azt bevonva. Egy-két faág fecskefarok módon levágva és beillesztve növelte a hasonlóságot. A következő tökéletesítő fázisban aztán hazafias nevek és a nélkülözhetetlen Kossuth címer is rákerült a sík felületekre. Az olvasó kételkedhet, de biztosítom szép összegeket lehetett keresni eladva a bennszülötteknek. Leesett a haszon, mikor sokan mások is erre vetették magukat. Csak az ügyes nápolyiak tudták volna az egész adriai tengerpartot annyi hasonló árúval elözönleni.

Gino Spazi. Persze gyártottunk egy színes üveget neki is, a kedves adakozó, jólelkű Gino Spazinak. Gino Spazi kedves adakozó, jólelkű. Jótevőnkre Isten minden áldását kértük, sajnos a sors nem a legjobban bánt vele. Nem emlékszem mikor és hogyan ismertük meg, tudom, a barátság pillanatok alatt fellángolt. Imádni való, kevésszavú, de annál inkább tenni akaró, korrekt ember volt.

78

A Polesellai cukorgyárban olvastam megdöbbenve, hogy személyenként majd fele annyi cukrot fogyasztanak, mint mi. Legalább is az időben,

206

Időnként meglátogattuk, Riminiben a Via Mentana 3 szám alatt ahol lakott, özvegye egy felejthetetlen gyönyörű szép szőke asszony79. Mindig mosolyogva közeledett felénk. Beszéd nélkül is jól megérGino Spazi és felesége tettük egymást. Nagy hatást tettek rá a magyar tragédiák ezért igyekezett valamiképpen irt adni lelki sebeinkre. Ezt a baráti szívességét különösképpen méltányoltuk mióta felfedeztük, hogy nem minden helyi lakós örül jelenlétünknek. Emlékezetes az ízletes ebéd náluk, az ebédlő a térre nyílik. Volt egy ismeretlen furcsa zöldség az asztalon, amit sohase ettünk, mert anyuka nem szerette s akkor “az nem lehet jó!” Olaszul carciofo, magyarul articsóka, nem is annyira különböző a neve. Megvallom, udvariasságból ettem meg, de idővel kifejezetten ínyenc lettem irányába, úgymint a padlizsán pármai módon. Senki se tudja úgy elkészíteni, mint Rossana sógornőm! Másik alkalommal San Marinóba vitt autóval. Hátul ültem Raniero fiával, akkor egy szőke pufók kövérkés fiatal volt. Elképzelhetetlen volt a meglepetésem 25 év után. Feketehajú megnyúlt szakállas! Nem tudom nem játszottak-e ki? A határnál vásárolt a híres “Torta di San Marino” specialitásból egy példányt, ami viszont, mikor megkóstoltuk az étteremben nem tetszett. A helyi édeskés moscato (muskotályos) bor se nyerte el tetszésemet. Ma is úgy vélem. Bár egyáltalán nem volt gazdag, mégis mindig megajándékozott pénzzel vagy meghívott valahova. Legendás a legmulattatóbb eset a sárga bőrönddel: egy szép nap mikor meglátogatjuk az irodában ahol dolgozik, mondta;

79

Sajnos meghalt ő is 1996-ban

207

- Gyerekek ma nincs időm veletek foglalkozni, de azért nem maradtok üres kézzel. Gyertek csak velem. Követtük egy szatócshoz. Pillanatok alatt úgy teletömött minden jóval, hogy nem tudtuk hova tenni. Zavarba éreztük magunkat, kiváltképp, mikor befejezésül elrobogva egy csomó bankjegyet is tömött a zsebünkbe. Tanácstalanul bámultuk a rengeteg eledelt, képtelenség egy ütőhelyben mindent megenni, még a híres Gargantua se tudná! Szerettük volna az Igeába maradt Lajos bácsit is megvendégelni a minden jóval. Hogy a csudába lehet kincseinket tizenkét kilométer messzire elcipelni? Egyszerű! Vásároltunk egy alig használt sárga bőröndöt. Megvan az is, utálom kidobni holmijaimat. A tágas tartály megoldotta volna másik problémánkat is: hova tenni a jobbrabalra összeszedett sok régi hetilapot. Más nem volt birtokunkban. Kihurcoltuk a másodkézen vett, de jó állapotba levő bőröndöt, megérte az árverési árat. Humoros pár voltunk, mert minden lépésre az utcán lehetett hallani a kofferbe ide-oda guruló dolgoknak a zaját. Már gyanúsan kezdtek ránk nézni, de nem lehetett ott a járdán kinyitni és elrendezni tehát, mivel éhesek is voltunk, bemenekültünk egy moziba. Intézmény ismeretesen nem alkalmas a nagy kofferekkel mászkálni se luculluszi lakomát tartani - legalább is magyar szokások szerint. Mi viszont pont azt kombináltuk! Nyilván már ránk ragadt az olasz életmód. A majd üres nézőtér kellős közepén kinyitottuk a hatalmas kincses ládát, felismerve, hogy az ismeretlen gyártója nem tette alkalmasnak erre az alkalomra. Végül is megtaláltuk a módját, maga a koffer egy szép asztalkává változott, közben megismerkedtünk Liberace zongoristával, aki a vásznon Gershwin életét akarta minden áron eljátszani. Megvallom: nagyobb élvezetet találtunk az ízletes ételekben és a borban, mint a Kék Rapszódiában. Az érthetetlen duma teljesen kiment a másik fülünkön. Mindez, mintha álomban élnénk: egy ilyen szörnyűséges zabálás elképzelhetetlen lenne Magyarországon. Ott se kabát, se esernyő nem mehet be, képzeld el, egy óriási behemót koffer. Kinyitni aztán... jobb nem is elképzelni mi vége lenne! Otthon a szünetbe még ki is teszik az emberek szűrét és cserélik a levegőt. Annyi szabályban leélt húsz év után elképzelhető miképpen éreztük magunkat a támlán keresztbevetett lábakkal és tele pofával. Szimpatikus a szalmával bevont borosüveg is (Chianti), tipikus olasz specialitás. 208

Hazafelé a messzi úton eléggé fáradságos volt. Több ízben szoktuk Lajos bácsival is gyalog megtenni, oda vissza 24 kilométer. Most a nehéz koffer igen megnehezítette dolgunkat, könnyítettük is iszogatva a bort, az meg segített a fáradságban. Néha meghívott hármunkat teára egy hatvan év körüli kedves asszonyka is az Arco di Augusto melletti házába. Diszkréten beszélt németül Lajos bácsival, én emlékszek egy szőke kislányra, túl fiatal nekünk “érett embereknek”. Párszor a szimpatikus Maurizio lakására is meghívtak, nekem örülten tetszett özvegy anyja, tipikus olasz nő, körülbelül hasonló ahhoz, akit három évre rá találtam. Egy barátjával Cesare Biondellivel leveleztünk egy ideig, aztán semmi válasz. Évekre rá megtudtam; beiratkozott a Kommunista Pártba! Ráadásul egy aktív tag. Ki mondta volna akkor? Inkább templomba járónak néztük. Úgy látszik nem jól magyaráztuk neki a dolgokat! Mindenfelé ismeretlen aromákat éreztünk; egzotikus gyümölcsök, messziről érezhető illatuk. Szárított pergamenszerű hal vízben és a friss illatos kenyér, hasonló a zsömlénkre. Egy illusztrált hirdetőpapír a falon csiklandozta vágyunkat a Vespa nevű kis kétkerekű motorbicikli után. Avval vitték a boldog fiatalok a leányokat. Egy szép nap Maurizio elvitt barátaival megnézni a “Bulli e Pupe” című filmet. Bolondultak a Marlon Brandoért és egy másik pofonra való képű pasasért. Nem tudtuk felfogni, mi az amivel anynyira lelkesíti őket ez a Frank Sinatra; mi különös van benne? Sok minden, igen sok összehasonlítva a “szocialista realizmus” sokszorosított sztereotip pofáival, akik mind egy húron pendültek a moszkvai ukaze80 értelmében. A tárgykör: tolvajok, csalók, az Üdvhadsereg és egy képtelen rendőrhadnagy, mind ismeretlenek a tíz évig élvezett, szürke beállítású szocialista műsorokban. Hiányoztak a filmekből, mert a valóságból is. Eltűntek vagy semlegesítették őket. A magyar hatóságok közegei, mint a föld legbecsületesebb emberei lettek a színpadra beállítva, de te nem tudhattad ki az aki, köztük a titkos rendőrség tagja, az, aki veri, üldözi, aki a Duna alatti húsdarálóba nyomja a szerencsétleneket.81 80 81

Orosznyelvű parancs Általános meggyőződés volt, hogy a Markó utcából egy ilyen módon tüntették el az embereket.

209

Mindenfelé ismeretlen aromákat éreztünk; egzotikus gyümölcsök, messziről érezhető az illatuk. Szárított pergamenszerű hal vízben és a friss illatos kenyér, hasonló a zsömlénkhez. Mikor pont senki se vendégelt meg, akkor ebédelni a Grand Hotel volt a soron Riminiben. Nem bent az elhasznált levegőben, inkább kint, rafinált módon a friss levegőt élvezve 25 líráért egy darab kenyérrel a padon. Pont ugyanazt a panorámát látva, mint azok pár méterre bent a drága dollárért. Dolgoznak, izzadnak egész évben, csakhogy pár nap alatt elköltsék keresetüket. Sajnos “felvilágosodásunk” ellenére senki se tartott volna minket örökké Igeában. Próbáltunk munkát találni egy fényképésznél, de szakértelmünk és nyelvtudásunk (javítanivaló) nem győzte meg, hogy felvegyen a nyári szezonra. Télen az egész környék mintha halott lenne, úgy ismertünk meg egy szimpatikus fiatalembert Torre Pedrera községben. Egy ici-pici bárocskát tartott nyáron, jelenleg a szezonra várva zárva. Mondanám az egész tengerpart olyan lehangoló elhagyott volt a szürke hullámos tengerrel együtt. Ez még az aszfaltozott utat is elkorrodálta több helyen. Barátunk a szembelevő nagyobb eszpresszóban vegetálta át a telet, megjelenésünk egyáltalán nem váltotta ki a várt ovációt, sőt, amikor megtudták kik vagyunk, ellenségesen viselkedtek, kommunisták voltak. Giacomo, úgy tűnik így hívták, mondta, a háború alatt sok lengyel harcolt ott az amerikaiakkal együtt. Nekünk elképzelhetetlennek tűnt, hogy azok ilyen messzire kerültek volna. Minden másnap pihenésképen Belláriába mentünk, semmiség a 3,5 km a 12-höz képest. Nem sok látnivaló volt: a csatorna, az üres szállodák sora. 25 év után felfedezem, hogy megváltoztatták a Marconi nevét – az egyetlen, amire emlékeztem. Sajnos ugyanaz történt a Pina bárral is. Mikor végre megcsinálhattam volna a Lajos bácsival tervezett felvételt, már átnevezték. 56ban irtóra szórakoztunk, mit szólnának a pestiek, ha meglátnának minket a neves helység előtt üldögélni. Gondolnák: “na nézd milyen Eldorádóba kerültek!” Igeában is észleltünk sok újat: az építkezési módjuk a kőműveseknek igen különböző a magyartól, a padlózatra előre gyártott téglaszerű elemeket használtak, véleményünk szerint túl könnyűek. Maga a kőburkolata is igen hidegnek tetszett. 210

Nem akartuk elhinni, hogy egy fiatal kőművest tényleg Marionak hívnak. Nem lehet, az egy női név, erősködtünk, míg a végén eszembe jutott egy hirdetőlapról még Budapesten a Mario del Monaco neve a Parasztbecsület filmváltozatáról. Egy tipikus olasz szikrázó szemekkel. Nem volt pénz bemenni, kívülről kukkoltuk a K2 bár televízióján egy ismeretlen lelkes énekest, hajtotta nagy lelkesedéssel és erővel gitárját. Nemsokára világhírű lett Mimmo Modugno néven. Megértettük, valami frakkról énekelt dallamos refrénnel. Ugyanott töltöttem el Karácsony estéjének jórészét Marikával, nézegetve a boldog helybelieket. Krémszínű kabátot viselt övvel a derekán, nekem egy gyönyörű teremtésnek látszott. Egymáshoz húzódtunk a hidegtől, itt-ott egy ártatlan puszi - más nem volt elképzelhető részemre azon a szent estén. A problémám, most megértem, az volt, hogy tiszteltem őt, de nem voltam szerelmes belé s így nem is próbálkoztam ideális fejemmel merész dolgokkal. A hideg is hozzájárult lefojtani a vérmes vágyakat, szunnyadóban volt erotikus énem vagy pedig, az is lehet, éreztem; nem nekem való a nő? Ki tudná megmagyarázni? Talán tavasszal föllángoltam volna? Végre megszabadultam egy egész fiatalságomat tönkretevő szinuzittől. Érthetetlenül nem mentem vele soha orvoshoz, csak nyomtam jobb hüvelykujjamat a szemüregbe, hogy csökkentsem a fájdalmat. Igaz, apám halála után csak az iskolaorvost... és most jut eszembe a sztalinvárosi mészárost láttuk. A vizit végén egy hórihorgas ápoló egy maroknyi büdös fertőtlenítő port szórt be a gatyámba a tetűk ellen. Nem voltak soha! Hát a vöröskereszt orvosa bespriccelt valamit az orromba s máig se jött vissza a fájdalom. Valami eukaliptusz olaj is volt a vegyületben. Finom illatú is. Igen kellemetlen emléket kell leírnom, nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Érkezésben Belláriából halljuk nagy rumli van a lépcsőházban. Elmegyünk megnézni, mi történik, az a része az épületnek messze volt szobánktól. - Na nézd már, kopasztják a hölgyeket! Csak nem tetűsek? Nem tudtam elképzelni más lehető okot, bár ez is valószínűtlennek tetszett, mert a higiéniás körülmények a táborban igen jók voltak. Persze azért nem lehet kizárni, hogy valahol összeszedtek valamit. 211

- Dehogyis tetűk, ezek a tetűsök, akik eladják magukat egy csomag cigarettáért - dünnyögte egy bajuszos, míg művelődött egy félelmetes nagy ollóval. Négy-öt nőcike állt ott szorosan körbefogva a többi nőtől, a férfiak meg nyírták őket, mint a birkát. Nem tudom mulattató-e a látvány de jobban odanézve, Úristen! Egyike a bűnösöknek, nem hiszek szemeimnek - ki gondolta volna pont ő, a Marika! Micsoda kiábrándulás! És én mamlasz aki nem nyúlt hozzá tiszteletből! Most kezdem magyarázni visszatartó magatartásomat, lehet, belső énemben sejtettem valamit igazi természetéről, talán valamiképp éreztem nem ő az életem sorstársa. Erkölcsileg megsértve, lerobbanva, elmentem a látványtól. Utólag gratuláltam magamnak, hogy nem estem bele a csapdájába. Többiben visszatértem a képtelen esetre de minden alkalommal arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem az én “visszatartásom” lökte őt valami alkalmi szerető karjaiba. Nem ígértem neki semmit tehát nem lehet gondolni, hogy bosszúból adta el kincsét. A többi nőstényről már könnyebben hittem a dolog valószínűségét, egyike egy szép fekete cigánylány volt, talán ők vitték balútra Marikát? Nem nehéz a Marit a bálba vinni, ha ő is akar menni. Lenyírni a “hölgyeket” jórészt féltékenységi akció volt, de védekezés is. Nem viselhettük el, hogy 4-5 miatt százan is rossz fényben legyenek, vagy még rosszabb, bizonyos felszólításokat szenvedjenek az olaszoktól. Tekintélyünket megvédeni szükséges, hogy kérhessünk egy megérdemelt segítséget. Többek között felfedeztük mennyire a Kádár, de a szovjet propaganda is igyekezett befeketíteni minket. A zóna rengeteg kommunista lakóhelye volt, s így ha nem vertek, vagy lőttek le, az már egy eredménynek számított. Ez persze messze volt ahhoz, hogy segítse egyes menekülteknek erkölcsi állapotát; ezek már kiút nélküli, siralmas helyzetben látták önmagukat. A táborban levő tétlenség, a szoros közös élet, a pénznélküliség rontották az emberek idegeit, érezték, képtelenek a környezetbe beleolvadni. Távol a hazától a tudattal, hogy valószínűleg nem látják többé, egyúttal a jövő átláthatatlanságával nehezen elviselhetővé tették azoknak a létét, akik nem voltak holt-biztosan elhatározottak új életet kezdeni. Aki a momentum indulatában jött el, vagy félve a következményeket, vagy, mert gondolta a Bőség országába kerül, az mind kiábrándulva, elcsüggedve nézett maga elé a napok multával. Sze212

rencsénkre mi nem tartoztunk egyik kategóriába se s ezért tudtunk szembenézni az elkövetkezendő újdonságokkal. Egy keddi napon, mondja barátom, hallottam felajánlanak néhány ösztöndíjat egyetemistáknak! Mit szólsz, kérünk mi is. Diskuráltunk egy jó negyedórát, a végén meggyőzött: megpróbáljuk itt megvalósítani otthon füstbement tervünket. Annak idején kérvényt adtunk be az Agráregyetemre Gödöllőn minden válasz nélkül. A kémián nem is próbálkoztunk, az a rendszer hűséges fiainak volt fenntartva. - Hát akkor menjünk, intézzük el ezt a dolgot, sőt, - mondtam te fedezted fel, ha már így van te folytatod. Bejelentettük: Firenzébe szeretnénk menni építészetet tanulni! “Butaság!” volt az első válasz, bár elképzelésünk igen logikus volt; gondolatunk szerint a kémia ismeretének segítségével mi jobban ki tudtuk volna használni a piacon az akkor egyre sűrűbben megjelenő szintetikus műanyagokat, főképpen a belsőépítészet és a bútorok területén. Talán nem jól mutattuk meg magunkat, talán jobb ez így, vagy pedig nem volt hely Firenzében? Nincs kizárva, elképzelésünket majd Davide fiam, ötödik éves egyetemi hallgató az építészeti szakon fogja megvalósítani. Mindenesetre, másnap egész más irányba, Ferrara városa felé fogunk robogni. Ismertük hírét már otthonról, legfőképpen az erős SPAL futballcsapat miatt. Mindent összevéve nem is sajnáltuk nagyon, amikor a kémiai tanszékre irányítottak, mert ismertük és szerettük a kémiát, hála a kiváló budapesti Petrik Lajos Technikumnak, a legjobb Magyarországon a maga nemében. Ott annyi fantasztikus mindent éltünk át, amiből egy könyvet lehetne írni. Valószínűleg meg is teszem egy nap. Lefeküdtünk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel, mint ami jelezte két hónappal azelőtt utolsó pesti éjszakánkat. Cinikus, érzéktelenek voltunk talán? Nem mondanám, inkább realisztikus fejek, akik mikor észlelik, hogy nincs más kiút, akkor mindent félretéve teljes energiával buknak az új vonalra.

213

6. FERRARA! 1957. február 6. reggel A helyi busszal Bellariába megyünk, vége a gyaloglásnak. Cipeljük fáradságosan a nagy koffereket a vasútállomás felé, amikor megállít minket két carabiniere. Arcukon diadalmas mosoly: “Ah, végre elkaptuk a fickókat az ajándékozott ruhaneműkkel!” Lefagy a mosoly arcukról, mikor látják csak régi elnyűtt hetilapokat és egy rém unalmas angol regényt találnak. Nyoma sincs lopott holminak! Otthagynak csalódott pofával... Ebédidőre érkezünk Ferrarába, megkérdezzük melyik trolibusz visz az egyetem felé. Jóval későbben jöttem rá mennyire ügyesen oldottunk meg mindent, nem is ismerve a helyiek nyelvét. Szemem előtt van még a ködben merengő, égig érő hatalmas kastély, amint a kettesszámú busz elvisz körülötte. A Via Carl Mayrnál int a kalauz, kiszállunk. Rövid séta a Via Scienzén s máris a Palazzo Paradiso-nál vagyunk, az egyetem székhelye. Csupán a portásokat találjuk ebben az órában, de azok már tudnak rólunk. Leteszszük értékeinket, elmegyünk felderíteni új otthonunkat, nagyon izgat milyen a környezet. Ez a legrégibb része a városnak, tele girbe-görbe utcácskákkal, nehéz is tájékozódni. Az akkori gettóban találjuk magunkat, megyünk körbe-körbe, nem tudunk kiszabadulni a mágikus körből. Sétaközben szerencsésen megoldjuk hirtelen jelentkező problémánkat, hála a protezsáló Vespasianus császár örökségének, egy falvécének. Magasból lehulló örökzöld növényágak kedvesítik a mentőhelyet, pár évre rá barátok leszünk a tulajdonossal. Hosszú ideje óta nincs már az értékes mű, hiánya igazi nagy probléma az Emberiség részére! A Via Vignatagliata utcában vagyunk, ötven méter után az Ettore Magri ügyvéd háza alatt megyünk, el nem sejtve, hogy hat év múlva apósom lesz. Pillanatnyilag létezéséről se tudok. Mikor kiérünk a Via Mazzini-re, nagy meglepetéssel látjuk, majdnem induló pontunkra jutottunk vissza! Egy körbe mászkáltunk. Az első benyomástól forog a fejünk. Mennyi újdonság! 214

Délután fogad a Gioelli Rektor. Mellette elsápít egy idős úr jelenléte: az Imre bácsi, a Nagy Imre! Mi a csudát keres itt, hogy került ide? Ő is ide szökött? Tudomásom szerint az oroszok foglya. Pillanatokig tart csak meglepetésem, előttem az egyetem adminisztrációs igazgatója Lamberto Malagú áll, leendő feleségem nagybácsikája. Persze most ezt se tudom. Mennyi előjel a jövőből, mennyire kicsi a Világ! Apósom, Ettore Magri ügyvéd Nagyon kedves udvariassággal traktálnak, sajnos kevés angol tudásunk és a kis Igeában felszívott olasz nem enged sokat megérteni. Ha csak sejtettük volna, hogy ebben a gyönyörű országban maradunk, akkor nekiálltunk volna a szép harmonikus nyelvnek. Most már az én nyelvem, megvallom, jobban ismerem, mint a magyart. Negyven év után nem lehet csodálkozni, a Nemeshegyi jezsuita pap is mondja, már japánul ír és gondolkodik! Egyszer csak előkerül egy magas fekete, sanda alak, csúnyán, ferdén néz ránk, kifejezetten nem tetszünk neki. Doktor P. a rektor titkára, ellenszenves alak. Balázs mostoha nagyapámhoz hasonlít a portás aki elkísér a diákotthonba. A Casa dello Studente a főúton a Corso Giovecca-n áll, egy szép téglás modern kétemeletes épület. Az első emeleten egy kis szobát kapunk, két ágy, egy szekrény s egy kézmosó. Csodálatos illatos tiszta hely, ez lesz a mi kis világunk. Ülünk csendben a két ágyon, merengünk a sok változáson, a szerencsénken, míg kint lassan leszáll az éj. Kutyák is irigyelnék érzékeny orromat, szimatolom a finom illatokat a szobában, meg amik kívülről szálingóznak be. Felejthetetlen este! Egy-személyre tervezett szobácskánk tele tömve diákokkal, akarnak hallani, megismerkedni, barátkozni. Roccia Cividale-ből, Fabio Matiussi Triestből, a Lago Maggiorei Aronábol Carlo Boieri, Piemontei Guido Rolando, szomszédaink; 215

Vito de Carolis és Sandro Iusco, mindketten Bari megyéjéből és Eddy Lagnafietta orvostanhallgató, szegény fiú, el fog tűnni Congóban emberszerető munkájában. Hosszú idő után derül ki; a két délvidéki összehúzódott egy szobába, hogy legyen hely részünkre Őrületes kupit csinálunk, de adott alkalommal senki se tiltakozik. Rengetegen szeretnének még bejönni, de abszolút nincs hely. Beszorítva a sarokba úgy élvezem a helyzetet, mintha nem is én lennék az egyik főszereplő. Nyomják egymás után az üres üvegeket a kezembe, én igyekszem őket valahogy a sarokba elhelyezni, már a halom elér az asztal magasságáig, s ki tudja mi vége lenne a bulinak ha az alpinik kapitánya, a Dino Brovedani nem öntené el váratlanul az egész padlót. Pont ő! Özönvíz! A vörös tavat nagy sebességgel felmossák barátai, de evvel sajnos megtörik a hangulat és egyedül maradunk. Buona notte - jó éjszakát az új otthonban, buona notte az új életben! Csütörtök, február 7 Eseményekkel zsúfolt napok következnek, mindegyik új ismeretséget hoz magával. Úgy be vannak vésve agyamba, mintha egy naplóba írtam volna. Olasz nyelvtudásunk még az elemit se éri el, mégis egyes személyekkel csodálatos módon meg tudjuk érteni magunkat. Például az ORUF (Fiatal Egyetemisták Egyesülete) elnökével, egy magas szimpatikus barna fiatal, pompásan dumálunk. Első felejthetetlen élményünk az esti séta a Dóm körül. Először a gyönyörű leányok ragadják meg fantáziámat, majd kiesik szemem a fejemből. Másodszor amit a Gigi Vallini mondott, míg angolul csevegtünk: - Gyerekek, ha mindig angolul beszéltek, akkor nem fogjátok megtanulni soha rendesen az olaszt! - OK, very good - akkor... holnaptól kezdve csak italiano - sajátmagunk közt is. Megfogadtuk, kiváló eredménnyel mondhatom. Harmadik érdekessége az estének: szabadon lehet a Dóm abszidje körül járkálni. Ez csak utólag fog kiderülni, amikor nemsokára leraknak egy csomó téglát és évtizedekig bezárják a területet a közönség elől. Ma is negyven év után ocsmányul néz ki s csak részben járható! 216

Délelőtt a Signor Piceci, az Intézet igazgatója elvitt fényképeztetni a Via Borgoleoni-ra. A híres idős Alberto Giulianelli olyan két képet csinált nekem, hogy még ma se hiszem én lennék a derék dalia. Nem így láttam magamat, neki sikerült elképzelhetetlen módon megszépíteni engem. Trükk vagy valóság ki tudja az igazat? Délután jön az élmény. Kezdésnek egy bizonyos Corinno elvisz a Casa Monsignor Bovelli-be a Via Montebello 8 szám alá. Kapunk egy kefehajútól 2 jegyet Ifjúsági szálló igazolványa az Apollo moziba. Bemegyünk a Via San Romano-ról, egy karakterisztikus utcája a városnak. Nem képzeltem, hogy ilyen valami létezik! A perzsa vásár semmi hozzá képest, a Riminibe élvezett mozik luxusnak számítanak ehhez viszonyítva. Izgága emberek állandóan mozognak, helyet váltanak, kimennek, bejönnek, tökmagot köpnek minden irányba meg földimogyorót. Mások a legnyugodtabban szerelmeskednek, van, aki üzleti ügyeit tárgyalja magas hangon és így tovább, kinek több van, az adja a hangot. Majd átláthatatlan füst és bűz a fejünk felett. Megdöbbenten képtelenek vagyunk Ray Millandot követni a “Lisbona” filmben. Egyedül az örült nagy ágy szokatlanul a szoba közepén maradt emlékezetemben, úgy látszik nem félt, hogy valaki odaér a feje felől. Pedig ajánlatos lett volna vigyázni, így talán nem lövik le egy rakétával a hajón, s nem tűnik el, míg a vörös fény még sokáig látható a mélységben. Egyszer csak valaki köszönt hátulról, egyetemisták, a híres P. testvérek, ismertek arról, hogy pórázra kötött kecskével sétálnak a főutcán. Egy jól ismert szakállas, örökdiák, egészíti ki a társaságot. Kihalt manapság az efféle típus, mind hétköznapi pofákat látok házunk előtt elmenni az egyetemre. Barátaink idővel igazi komoly 217

szakembereké váltak, akkor inkább a “pogány” mulatság járt eszükbe. Velük kezdődik egy másik história: amint kijövünk a moziból, megrökönyödök: megváltozott teljesen az utca! Elképzelhetetlen ilyen rövid idő alatt, más magyarázata kell, hogy legyen, talán valami látomás, nem vagyok részeg ebben az órában. Egy másik, felismerhetetlen utcában vagyunk... nem értek semmit a dologból s így hagyom, sodorjanak egy ismeretlen cél felé. Csapdának is megfelel azért a mozi, néhány nap multán felfedezem: két bejárata van, egyik a Via San Romano-ról a másik a Corso Porta Reno-ra vezet. Mindkettő kaszírnővel és ellenőrrel. Alkalmazott pazarlás, csak abban az időben lehetséges, olcsó munkabér és népes közönség miatt. Andiamo, gyertek, bátorítanak a követésre, vonszolnak át keskeny kacskaringós, egyre keskenyebb utcákon, a hangulat mindinkább kétes értékű. Egy kapu, s mielőtt észbe kapnánk máris egy tükrökkel bevont kivilágított szobában találjuk magunkat. A Lina híres tükörszobája a Via Colomba, 4 szám alatt - a legjobb a maga nemében. Arra a dolgokra ... Körbe a székeken mindenféle nemzetség, főképpen diákok (kinézésről) és katonák, de legfőképpen nők, nők! Rengeteg nőstény hiányos öltözetben, nincs kétség; a kuplerájba kerültünk! Csak ez hiányzott az új életünktől felajánlott rengeteg újdonsághoz! Ilyen menetben hova kerülünk a végén? Az ágyba, természetesen, biztatnak gesztusokkal barátaink, fogadjuk el a kedves ajánlatot. A főnöknő morog valamit foga között, lesz idő rá megtanulni mit jelent a “ragazzi in camera” s már látom is kiürül a terem. Hova a csudába mennek? Igyekszek egy bizonyos tiszteletes magatartást mutatni, nem akárki vagyok én, hanem egy forradalmár, a mindenit! Egy néhai forradalmár, aki nem félelmetes a nőciknek. Lehet, valaki megmagyarázza nekik, kik vagyunk, mert érzek egy megkülönböztető kezelést irányunkba. Más magyarázatot adhat diszkrét megjelenésünk, vagy egyszerűen idegen személyünk. Kacsintok egy feketehajú magas sovány hölgyre, visszamosolyog de én szamár nem határozom el magam, szűz voltom miatt s mert az egész dolog így hirtelen történve megzavar. Másképpen képzelődtem “az első alkalomról” de most már, ha nem akarom kinevettetni magamat akkor táncolni kell, itt az a szokás. Bátorság, biztatom magamat, míg közben Cikar aki már átment a Rubikonon kezébe veszi a kezdeményezést és elviszi magával pont “az enyémet!”. 218

A mindenit, már kezdtem bizonyos exkluzív gondolatokat szőni irányába. Milyen gyorsan lehet belebolondulni valakibe! Hoppon maradok. Beavat a misztériumokba egy idősebb kövér asszony, megérti helyzetemet s kisegít minden zavar nélkül. Ő csinál mindent hihetetlen gyöngédséggel, úgy, hogy az ami megrázó tapasztalat lehetett volna egy kedves, delikátesz elfonódó emléknek marad, egyáltalán nem kellemetlennek. Lefelé a lépcsőn keresztezem a tündöklő szemű szépséget. Nem tudok mit mondani, az alkalom el lett tolva, félek, nem fogom sohse viszontlátni s akkor ... hirtelen rabtusban ... kezet csókolok neki! Gesztusomat hiszem, nem fogja elfelejteni, de én se. Mindezt ingyen, “fogyasztás nélkül”. Kijőve szokás szerint megkönnyebítjük magunkat. Cikar ajánlja, használjuk a fertőzés ellen azt, amit kiadunk. Ezt igen megértik a naplopók, de röhögve nekünk hagyják az errefelé szokatlan műveletet. Nem osztják a nézetet a teóriáról, őszintén szólva én se hallottam róla otthon. Elvégezzük a kényes műveletet egy óriási hirdetőplakát védelmében a halpiacon a város közepében. Holnap reggel a szokottnál több illat lesz. Elköszönünk barátainktól, hálásan a szokatlan estéért. Nagy barátság de furcsa módon látom senkise ad kezet búcsúzáskor. Ki tudja miért nem?? Ma este új barátokat szerzünk be, köztük Remigio Urro, Secondino Fenoglio és Aurelio Gerometta, egy egyedülálló típus kinézésében és beszédmódjában. Megtudom agyoperáción ment át, s akkor megremegek, mint most is, hogy leírom s megértek mindent. Sajnálom nagyon. A második emeleti barátok közt csillag egy közepes termetű különösképpen. Úgy traktál, mint régi barátokat, a végén még gyanítom is valahol már megismertük? De hol a csudába? Vitangelo Gadaleta szoros barátunk lesz, ez is egy romantikus egzotikus név, mint az előbbieké. Péntek, február 8 Ha lehetséges az örültséget fokozni ez a nap a tetőfokon fog állni. Tíz óra felé indulunk egy busszal a Prospettiván keresztül. Útközben egy felborult benzinszállító miatt utat kell választani. Nagy vidámság uralkodik, mi is legalább tetetjük, mert igazába nem értünk 219

sokat a humorból. Egy szőke fiú, a híres Pan82 hasonmása ül mellettem, hosszú ideig leszünk nagy barátok Albertóval, míg el nem tűnik buta módon. Hova a csudába visznek minket? Gondolnám a tengerre, de nem tájékozódok, eszembe jutnak legendás eltévedéseim a hegyekben, amikor a kitűzött helyektől akár tíz kilométerre is távolabbra jutottam. Hát most is a tenger helyett Padova városába jutunk. A buszból előhúzzák a Mosonyi utcai Reisz bácsi kocsijának ikertestvérét, rá egy rádiószerűséget és egy hangszórót és indulunk. Messziről látható már egy nagy tumultus, nem értem mi történik, talán valami baleset? Sokan vesztegetik idejüket az utcán, főképpen a diákok szórakoznak hangosan. Nincs semmi baj, inkább egy ünnepnek nézem, kezdek belejönni a dologba. A kocsi szimpatikus fiatal kezelője nekiáll énekelni az “Only You...” dalt, ezt még mi is ismerjük, nem kell magyarázni, menjünk csak előre... ki nem ismeri a híres Platters együttest? Irtóra jól énekel, felteszem hivatásos énekes. Diák a Corrado Novi, együtt jár a Carlával aki mellette van. Szeretném megtudni mi ez a nagy felhajtás s így megtudom: a “matricolák” azaz elsőéves diákok ünnepe. Jobban mondva az öregeké mert a szerencsétlen újoncokkal a legdisznóbb dolgokat is megcsináltatják. Kivéve minket, pedig mi is matricolák (újoncok) vagyunk. Tiszteletből vagy félelemből, “nem lehet tudni mi vége lenne azokkal, akik az orosz tankokkal szembenéztek.” Hála Istennek nem zaklat senki. A leírhatatlan színjáték elképzelhetetlen egy magyarnak, félek egyik percben letartóztatnak mindenkit. Hol a rendőrség? Nem lehet ép ésszel felfogni, amit csinálunk, megállítjuk az autóbuszokat és a személyautókat, amíg el nem szánják magukat s adnak egy kis baksist. Micsoda szégyen kéregetni erőszakkal, ilyet még nem láttam életemben, s igyekszem a háttérben maradni. Egyre nő a pokoli zűrzavar, a közlekedés leállítva, a rumlis diákok mindenkitől egy “contributo-t” követelnek, jobban megértem az “offerta” szót az ünnepre. Szegény autósok csigamenetben vonszolják magukat, minden tíz lépésre megadóztatják őket újra és újra. Nem értem miért vetik bele magukat önként a megadóztatásba, mikor tökéletesen, mi történik ma itt? Hacsak nem pont direkt azért vetik bele magúkat az árba, hogy visszaélhessék a gondtalan egyetemi éveket? Effektív a java az autó82

Stan és Pan, olaszul Olio e Stanlio

220

soknak komoly profi embereknek látszik, nem is haragszanak, inkább élvezik a zsarolást. Mi másképp tudnának felnőtt komoly emberek részt venni a buliban? A muri tetőpontján, Úristen, kiakasszák a villanydrótokat a trolibuszból is. “Nincs mese most aztán tényleg a dutyiba kerülünk” mormolom, de nem merem a csoportot otthagyni. Hogy a fenébe tudnék Ferrarába visszakerülni? Kényszerűen követem a nyílttéri bolondház szereplőit, míg a mérges kiszálló utasok engem is megtisztelnek érthetetlen jelzőkkel. Kifejezetten egy kolosszális komédiának tűnik az egész, ahol mindenki a maga szerepét játssza. A matricolák mint a bárányok engedelmeskednek, sokszor obszcén parancsokra is, bensőjükben talán már élvezik a jövő évi ünnepet, amikor majd kamatostól átadják a szórakozást az új nemzedéknek. A járókelők élvezik a mozgalmas kiugrást a hétköznapi unalomból - mások élvezik a felfordulást valami más okból kifolyólag. Az biztos, nálunk ilyesmi zűrzavaros felfordulás elképzelhetetlen s már jó ideje a hűvösben tanyáznánk. Láthatóan ez is beletartozik a Szabadság fogalmához, s így, de utoljára csak, Itália oly képet ad, mint amilyet a középkori orgiák és baccanálik leírásában találtunk, a lupercali féktelen gondtalan örömében. Az életöröm olyan fantasztikus színjátéka, amit nem fogok soha többé viszontlátni! Rövidesen a matricola ünnep elfajult, lecsökkent a mérete, ma már jóformán ismeretlen dolog, a múlt emléke. Mundus senesit! A város kifejezetten szimpátiával fogadja a diákokat, s ez örökre leszögezi rokonszenvemet iránta. Időközbe Cikar nem egészen épületes kinézése felhívja a figyelmet s leellenőrzi egy gyanakvó rendőr, de ez se tudja megrepeszteni jóérzésünket. Pazarul működik a Hi-Fi őse a kocsin s a konkurenciával, a másik csoportokkal szemben jóval több garast gyűjtünk össze. Jó kis lakomát rendezünk belőle a város bejáratánál levő kis “trattoria” termében. Arra járva minden alkalommal emlékezem, és visszaélem a napot, de nem mentem be többé az étterembe. Bizonyos dolgokat nem lehet feleleveníteni! Pár nap multán már azt hittem jó ura vagyok a nyelvnek. Illúzió! Jövök le a lépcsőn, a felén hallom jellegzetes énekes hangján Gerometta barátunkat: - Come stai caro Iván? - Bene, molto bene... troppo bene - válaszolok s erre kitör egy óriási nevetés a tömegből! Nem értem mi nevetni való van, a barátok 221

hetekig szórakoznak agyafúrt nyelvi finomságaimról. Ugyanis Molto nem változata a Troppo-nak, egyáltalán nem szinonim szavak, mint hittem. A “túl jól érzem magam” váltotta ki a vidámságot. Murisan hangzott magyar a helyesírásnak megfelelő kiejtés amivel a “La pistola non basta” film címét mondtam be (főszereplő Anthony Quinn), mert tökéletesen megfelelt a ferrarai tájszólási kiejtésnek. Ezután az egész Kémiai Tanszék engem imitált nagy röhögések kíséretében. Ez időbe szerkesztettem a kis szótáramat az igék ragozásáról:

Igeragozási tábla

222

7. Konklúzió Azt mondhattam volna, hogy “a legrosszabbnak vége, ezután minden simán fog futni”. Természetesen nem így volt; a legyőzött nagy akadályok után bosszantóan érezhető a kis problémáknak a reális mérték fölé növekedő tendenciája. Még néhány, gyorsított iramban előadott élmény a diákévekből: Megjelenünk az egyetem Kémiai Tanszékén, az időben a Palazzo Schifanoia épületben, a Via Scandiana-n. Megrökönyödünk a belsején, összehasonlítva a napfényes budapesti Technikummal. Itt minden valahogy úgy van a kis szobákba elhelyezve, sötét színek uralkodnak, úgymint a világítás, s a kémiai korrózió nyomot hagy mindenen, az aktivitást beleértve. Kénhidrogén és sósavszag vegyülete a szobákban. Aki megnézi ma az új épületeket, nem hinné, amit mondok, akkor nagy kiábrándulás volt nekünk. Szerencsére a személyzet kompenzálta az anyagi hiányokat83. Bekopogunk a direktor privát stúdiójába, a Professor Cavallaro, egy termetes férfi a félhomályban, az ablakok védve a fénytől. Bemutatkozunk, és elmeséljük kalandjainkat a fiatal Professzor Mantovani84 segítségével, aki fordít angolból. Ezután érthetetlenül a harmadéves laboratóriumba helyeznek el, míg a leckéket az első évtől kezdjük. Lemaradtunk a többiekhez képest, mivel már február tizedike, de bepótoljuk annyira, hogy jó három vizsgát teszünk le júniusban az első szesszión! Humoros az előtte letett kötelező olasz nyelvvizsga. A szimpatikus Cavallaro és a tanszék fele szórakozik, miképpen folyik le. - Kedves fiúk, törvény szerint kötelező az idegeneknek letenni ezt a vizsgát, csakhogy nem tudom mi módon csináljam, látom úgy beszélitek a nyelvet mint mi. Részemről rendben vagytok, de a szabály ... hogy is lehetne megoldani? - van egy szótáratok? Odaadom a Grázban nyomott85 kis olasz-magyar szótáramat s ő kinyitva kapásból egy oldalon, és megkérdezi a megfelelőjét a másik

83 84 85

Egy bizonyos Bighi (ne téveszteni össze a professzorral) megjegyzésemre azt válaszolta: “de akkor miért nem maradtatok Magyarországon?” No comment! Már jó ideje ő a direktor. Miért ott és nem az érdekelt országok egyikében? Ma is csodálkozom rajta.

223

nyelven. Válaszolunk tökéletes, ami a hétköznapi szavakat jelenti. Az irodalmi kifejezésekben még hátra vagyunk. Meglesz az is hamar. “Benissimo” nagyszerű, mehettek tovább - átmentünk a vizsgán. Már sok napot töltöttünk el itt, de még mindig elképzelhetetlen rongyokba járkálunk, egyetlen elviselhető a sportos nadrágom, amit azért kaptam, mert a táborba senkinek se felelt meg a bősége. Megfelelt volna a Tanszék vezetőjének. Szabók családjából eredve nekem nem volt egy probléma átalakítani. Nagyon rondán nézünk ki, kifejezetten látni, hogy igazi menekültek vagyunk, mondanám kicsit undorítók. Erre a diákok összegyűjtöttek egy összeget, s egyikük, a kedves Domenico Franzé társaságában elmegyünk a Facis konfekcióüzletbe felöltözni. Visszajőve majd nem enged be a Nicola portás annyira megváltozunk. Ez egy muris pofa, nyugdíjas carabiniere (csendőr) akinek a diákok beadják a legfantasztikusabb és leghülyébb meséket is igaznak. Említésképen a legnehezebb elemek sora a piombo, strapiombo, pesantonio, ultrapesantonio86 s így tovább. Kellene valaki, aki emlékszik mindenre, mint például a Vitangelo, akivel néha most is összejövünk. A másik szimpatikus öreg portás, a Garani az udvarban a kis házikóba lakik. Ott ismerkedek meg Piceci büszke leányával s egy lelkesedő jugoszláv leánnyal. Így felöltözve már jó benyomást keltünk a Terzo Cerchio-ban, a Casa dello Studente alkalmi tánctermében. Elmesélhetnék egy esetet minek a végén majdnem a dutyiba kerülök, de jobb lesz egy másik alkalommal. Emlékezetes volt Andrea Lodi házánál tett látogatás. A lengyel mama, ahogy felfedezi zenei érdeklődésemet, odaköt a zongora mellé s alávet egy sor rejtélynek, sajnos legtöbbjét a lengyel zeneszerzőknek nem ismerem. Nem jó benyomást teszek, bár gyanakszom; leginkább helyi dicsőségekről lehet szó. Szenvedéses a kollokvium, mert nem értem a hölgy beszédét. Egyedüli eset egy szláv személlyel, aki nem tudja az idegen nyelvet elsajátítani. Impresszív egy magas kékszemű szőkeség, elmenne magyarnak is. Ez is előleg a jövőből: Mimi a feleségem rokona. A Húsvét közéledtével elkap a vándorlási mánia, természetesen Velencét akarom megnézni. Autóstop segítségével elérek Pádováig. 86

Megfelel fordításban az ólom, meredekség, nehézség, ultranehézségnek

224

Onnan indul az akkori egyetlen autóút, ott nem megy a sport, tehát buszra ülök. Micsoda nagy izgalom meglátni messziről néhány tornyot! Melyik lehet az, amire édesapám prospektusaiból emlékezek? Egy Ferrarában tanuló lánynak voltam vendége s ment minden simán a vacsoráig amikor egyszer csak úgy éreztem megbolondultam: “Úristen, elfelejtettem az olasz nyelvet!” pedig akkor már közel folyamatosan beszéltem. Mi a csuda történt velem, csak nem a bor vagy valami egzotikus étel? A “megállt az agyam” érzéssel, kétkedően, elkülönítve éreztem magam a társaságtól; nincs kétség: azok egy más, érthetetlen nyelvet beszélnek! A kutyamindenit, hát miért nem értek egy büdös szót se? Tönkrement az estém, tűnődtem mivel megingott hitem a nyelv ismeretében, mikor felvilágosítottak: dialektusban, azaz jobban mondva venetói nyelven beszéltek az emberek! Na hát, előbb is megmondhatták volna! Másnap első tettem a Hotel des Bains meglátogatása volt a Lidón. Nagyot néztek rám a taljánok: a sok híres mellett egy régi vacak szálloda érdekel. Miért? Thomas Mann “Halál Velencében” könyve miatt akartam megismerni. Vendégeim hiába próbálták a szebb, új Excelsiora terelni figyelmemet, az semmit se mondott nekem. Mint egy mellbeütés, úgy hatott rám a sokszor elképzelt hely látványa. Hirtelen eszembe jutottak fiatalkori olvasmányaim - a boldog idő mikor gondtalanul elmerengtem könyveim szereplőin; a Professzor Aschenbach és a ... Tadzio! Amint néztem a fényűző múlt maradványait, egyszerre fáradtnak éreztem magam. De ennek a fáradtságnak semmi köze se volt az akkori sóvárgó romantikus elaléltsághoz, az “eltűnni vágyáshoz”, az ifjú korban annyira vonzó “édes” halálról való meditációkhoz! A látvány egyidőben elcsüggesztő, de ugyanakkor kielégítő is volt. Szezonon kívül voltunk, a fák még levél nélkül s az épület láthatólag elhagyatott. Nem mutatott semmit a nagyvilági előkelőségből, hanem csupán a megviselő tél maradványait s megtisztelni való idős korát - letört faágak, felborított székek, sivár elhagyatottság. Paradox módon pont ez a látvány volt, ami megfizette hosszú várakozásomat, pont ez adta meg a szenzációt egy végleges megsemmisülésről - a szublimálódó elpusztulásról, csak a kivételes élőlényeknek és dolgoknak megengedett önérzetes végről úgy amint magam részére is előre láttam. Az elhagyatott, kietlen hely hihetőbbé tevén idézte Gusztáv halálát. A szürkeség és a romok láttán, megértettem: Tadzio nem tudta már hosszabban elviselni a le225

hangoló környezetet. Mennie kellett, elárulva háttérben rejtőző bámulóját. A képet a lagúna összetéveszthetetlen illata tette tökéletessé, az emlékek valósággá váltak mintha én egyszerre csak újjászülettem volna a kifürkészhetetlen fiú testében. Messziről jőve, bennem is a regény szereplőinek kromoszómáival és mentalitásával, éreztem a történet egész súlyát anélkül, hogy másokkal megoszthattam volna. Azok csak “egy szezonkívüli bezárt szállodát” láttak. Ma is, negyven év távlatában hiszem, megismerkedésem a történelmi épülettel a lehető legjobb körülményekben létesült, az élet hiánya megfelelt elképzelésemnek. Az előkelő új gazdagok zajos társaságának semmi köze se lenne a Mann regényhőseihez s akkor jobb a semmi, mint az illúziórontók. Félig behunyt szemmel a sápadt napfényben még egyszer megpróbáltam felidézni a rejtelmes lengyel fiú arcmását, talán egy pillanatra magamat téve helyébe - hasonlíthatott rám, én őrá, ki Hotel Des Bains tudja? Háborúk, forradalmak megváltoztattak, miattuk elvesztettem eredeti naiv ártatlanságomat. Ki tudja mi volt, veszteség vagy nyereség? Aludni egy hatalmas üres palotába helyeztek el a Frari bazilikával szemben. Hálószobámból egy kétszobás lakást lehetett volna kihozni. Összesen egy ágy és egy éjjeliszekrény egy sarokban, a palota többi része eléggé félelmetes s kihalt. A fürdőszobába végtelen sor szobán mentem keresztül, a félhomályból kutatóan néztek rám az ősök festményei a falon, kicsit mintha szellemeik is ott tanyáznának, úgy éreztem. Egész idő alatt nem találkoztam egy lélekkel se. Húsvét reggelén behúzva magam mögött a kaput a San Marco bazilica irá226

nyába indultam egy emlékezetes mise meghallgatására. Merengtem hihetetlen szerencsémen, ami annyi sok baj és veszedelem után ide hozott anélkül, hogy egy hajszálam is meggörbült volna. Ez volt a legmagasztosabb pillanat, a legalkalmasabb megköszönni az Égnek, és összegyűjteni erőmet a kinyíló új élettel való szembeforduláshoz. Este tíz órára értem Trieste városába, túl későn vagy túl korán, tény az, hogy Fabio Matussi nem válaszolt a kapucsengőre, s így az “Ostello per la Gioventú87” maradt csak fenn a Scorcola domb tetején. Fáradtan buszra ülök, s majdnem túlmegyek a térképen kinézett Via Ovidio-n. Magyar kiejtésemmel nem értették a helybeliek, mit kérdezek!88 Megnyújtva a lépéseket elérkezek egy sötét kivilágítatlan épülethez. Nincs egy lélek se a közelben, csak a tavaszi esti hideg szél borzolja időközben megnőtt hajamat. Be illett volna a színhely nem csak egy rejtelmes, hanem egy horrorfilmbe is. Nagy nehézséggel kiböngészem az elrongyolódott papírról a bejáraton, hogy a dicséretes intézmény elköltözött a Miramare kastély melletti épületbe! Szép kis vicc az éj közepén, nem mondom, onnan a dombtetőről szépen be lehetett látni az egész várost, az elhúzódó tengerparti részt és a távolban kivilágított kastélyt. Mit csinálhatok? Nem tanácsos bivakolni a széltől pásztázott, kitett tetőn, elindulok lefelé a szűk utcácskákon keresztül, majd onnan a part mellett, ahol egyébként a víz láthatatlan volt, eltakarva az éttermektől, tánchelységektől és magánvilláktól. Mindenütt vidám emberek zaja, mulatnak, esznek, isszák a sört, boldogan énekelnek. Én aznap egy fél sört és egy darab üres kenyeret ettem csak úgy San Doná del Piave környékén, semmi mást. Nem rossz kilátás az estére, ugye? Végre éjfélre elérek egy sötét épülethez. Szaggatott csengetésemre senki se jelentkezik. Csak nem helyezték el innen is? Viszont nem látok semmi kiírást - talán elvitte a szél? Itt még hidegebb az este, kezdek aggódni, mi lesz velem, amikor hallom, kinyílik egy ablak, s valaki fent sutyorog. Kihajlik egy vörös hajú fej, int, kapaszkodjak fel. A mindenit egy nő, megyek is már felfelé kapaszkodva ujjal körömmel a jóformán nemlétező kis kiemelkedésekben, amint másnap tapasztalhattam. Egy igazi éjszakai sziklamászás, ilyen még 87 88

Youth Hostel, fiatalok szállása Manchesterbe a taxis nem értette mikor a Gran Hotelt “h” betű nélkül ejtettem ki, tehát ez mindenütt előfordulhat!

227

nem történt velem, kiváltképp nem találtam még ilyen szép angol nőt a csúcson. Érdekes módon, pont a magyaroknak tanította az angol nyelvet a menekülttáborban! Elkísér, ujját száján tartva: sss, csend! Két fiatal alszik egy emeletes ágyakkal teli szobába. Leteszem diplomatáskámat, egyetlen cuccomat és... ahelyett, hogy a fáradságtól megtörve lefeküdnék, mit csinálok? Elmegyek a Piroskát megkeresni! Mi a csudát tettem a fejembe? Szerencsére egy intelligens nő, jobboldalán veszi a dolgot, vissza kell mennem fészkembe. Másnap reggel nagysebesen felocsúdok: egy vödör vizet öntöttek a nyakamra! Hát a vörös, aki megbüntet éjjeli kísérleteim miatt nem is tiltakozhatok, megérdemeltem. Meglepetéssel látom nem haragszik rám, sőt, igen kedvesen foglalkozik velem a két jelenlevő nagy bosszúságára. Nem érzik a konkurenst, főképpen, ha a harcos forradalmár nimbusza lebeg körülötte - ezt ők nem tudják utánozni. Ellentétbe viszont, nekik jóval több pénzük van, több lehetőségük, főképpen közel laknak a szimpatikus teremtéshez. Képtelenség ilyen messzire levő kapcsolatot még elkezdeni is. Nem tudnám tartani idővel és pénzzel. Micsoda ronda dolog szegénynek lenni, egész életemben sok gyönyörű teremtésről kellett lemondanom ennek a kelléknek a hiányában. Ez is akadályoz hogy hosszabban maradjak a kicsi társaságában, bár látom nem vagyok közömbös neki. A dilemmát az ingerült kövér igazgató asszony oldja meg: szó szerint kidobnak az épületből az éjjeli beszökés miatt. Nem emésztette meg a dolgot, szerinte este tíz óra után semmiféle módon nem lehet bejönni. “Brava!” Legközelebb írja meg, hogy elhelyezték az intézményt, s akkor pontosabb leszek! Befogadtak ezután egy éjszakára Brovedani “kapitány” házába, Monfalconébe. Tiltakoztam, hogy befogja a takaró végét az ágyban, erre azt mondja: az északi népek kint tartják lábukat, az olaszok inkább megmossák és beteszik. Nem egészen hízelgő megjegyzésnek tartom, félek, összetévesztett valakivel. Már megmostam a lábamat! Idővel én is hozzászoktam a begyűrt takaróhoz - ilyen elkényeztetéssel kezdődött el Roma bukása is gondolom. Kedves Aurelio, nem vagy már régen köztünk, te is odaadtad szobácskádat a Via degli Arcadi, 7 szám alatt Goriziában. Gyönyörű nővére is ugyanolyan szomorú sorsra jutott sajnos. Amint érkezem Gradisca falú irányából, megkapom az első hízelgő véleményt: a kocsi vezetője, aki felvett, külföldön élő olasznak 228

hisz engem! A mindenit! Néhány hónap multán nem kivetni való eredmény. Következő állomás Udine, viszontlátom a helyes Graziellát, már nincs lekötve, szabad, igen szabad de mint már mondtam... jobb ha nem. Meglátogatok egy rajta keresztül ismert kislányt is a külvárosban. Írta a levélben, hogy hordja a “brille-t” vagyis szemüveget de nem az, amitől elmegy a kedvem, amint látom a kis B.-t észreveszem nem egymáshoz valók vagyunk. Stílusunk igen különböző amint Gyuri barátom mondaná. Sötétedik, nem megy az autóstop, így vonattal rohanok Gemona da Friuli felé, nehogy ott is bezárják az ifjúsági szállodát. Igazi szállodára nincs pénzem. Elámultam aztán másnap reggel kinyitva az ablakok. Te jó Isten, mennyi szép nagy hegy köröskörül, ki gondolta volna a tegnapestei sötétségben? Irtó éhes vagyok, a tegnapi vacsora is elmaradt, de úgy látszik, mégis van sok pazarolni való energiám, mert eltérve az útiránytól felmászok a lejtő tetejére a faluban egy darab üres kenyérért. Visszakanyarodva később, megint utat vesztek megkerülve Venzone községet, tele mozisokkal, Vittorio de Sica forgatja az Addio alle armi filmet s az egész falu olyan, mint a méhkas89. Itt ott felvesz valaki, hol motorra, hol teherautóra, sokszor megyek előre gyalog, nem várom a híres sült galambot. Estére körülbelül 38 km van már talpam alatt, plusz ami a járműveken volt. Ampezzo táján az út mentén végtelenül értékeltem egy igen szegény család ajánlatát: üljek le velük megosztani gyér ebédjüket. “Ezek még nálamnál is szegényebbek, nem fogadhatom el, kivéve egy kis vizet.” Többször javasoltam, ha későn is, visszamegyek megköszönni ajándékokkal a szívességüket. Különösképpen emlékszem a hajmeresztő átmenetre a Passo della Maurián egy Lambretta motorbiciklin. Fél kézzel fogtam a táskámat s minden pillanatban azt gondoltam; na most leesek róla. Az erős fény is igen zavart mióta eltört a napszemüvegem. Estére 2 kilométerre Cortina D’Ampezzo előtt Zuel részlegbe találok szállást, A kedves Signora Bigontina mikor megtudja, hogy az ezer líra az éjszakáért “az utolsóm” akkor igazi szíves vendéglátással nem fogadja el. Itt is nagy mázlim van, megismerkedek egy pappal, azoknál töltök el néhány éjszakát, még enni is adnak, egy fi89

kb. Búcsú a háborúnak

229

atal szerény novizio hozza, zavarba hoz fürkésző szeme, amíg csendben elfogyasztom az egyszerű ebédet. Búcsúzáskor megajándékoz néhány képeslappal is. Felmászok a szép Ghedina tóhoz, s megpróbálom meggyőzni a világhírű Ghedina fényképészt egy nyári munkára. Még őrzöm kedves levelét; írja kénytelen az unokaöcsére támaszkodnia. Visszafelé keservesen és főleg éhesen, nem mertem elkölteni a megmaradt ezer lírát; ha nincs autóstop kell a vonatra Ferrarába. Kitörölhetetlen emlékű megalázó várakozások Pordenone, Conegliano és Treviso városokban. Jobban megy Padovától, de amikor a vezető megtudja magyar vagyok majdnem nekimegy az útmentén a falnak a meglepetéstől Úgy látszik már jól dadogtam az olaszt. Tíz napi utazás után még mindig volt ezer lírám a kezdeti háromezerötszázból. Mondhatom olcsón megúsztam! Ezután nyáron a Polesellai cukorgyárban gyarapítottam meg pénztárcámat. Vettem egy vekkert és részletre a részemre horribilis árú 26.000 lírába kerülő rádiót. A pádovai magyar gyűlésen ismerkedtem meg Magdival, részemről nagy szerelem, tőle érthetően nem. - Tudtam, ez lesz a vége - mondta egy mozgalmas velencei éjszaka után. Éjjel háromig császkáltunk, míg végre megadta magát. Tapasztalatlan! Rövid ideig tartott de nevelően, azóta is emlékszem rá, ha látom a hozzá hasonló Sylvie Vartant. Próbáltam feleleveníteni mikor már Milánóba volt de tudnivaló: “csak a töltött káposzta jó felmelegítve!” Mi a fenét is csinálhattunk volna együtt, mi két földönfutó? Pedig elvettem volna, annyira szerettem. Ez is elmúlt, mi is, szerencsére. Egy olasz napilap 1957. November negyedikén közölte, hogy 150 fiatal magyart halálra ítéltek. Amint betöltik a 18. életévüket, kivégzik őket, éppen úgy, mint a hízó disznókkal szokták faluhelyen! Sikerült jól felmérgesíteni kollégáimat az év végi laborvizsgán. Míg ők küszködtek az analízissel, addig én vegyész technikus kétszer is megfőztem miután nekiálltam az orruk alatt a gulyást főzni. Jobb volt a szaga, mint a kénhidrogénnek, amit már fölszívtak az ördög rabszolgái. Ha Budán egyszer volt csak kutyavásár, hát itt is csak egyszer mentem biciklivel a tengerre. Hűvös reggeli öt órakor indulunk barátommal, 13 km után felrobban a biciklim belsője Quartesánában, pont egy mesterséges megtermékenyítő állomás előtt. Nemcsak kise230

gít egy technikus, hanem beavat a művelet titkaiba is, amivel megfosztják a szegény bikákat attól, amit a Természet kiszabott rájuk. Comacchio táján úgy fúj a szél, hogy az utolsó 9 kilométeren tolni kell a biciklit. Dél van, őrült meleg, öt óra táján teljesen megpirítva lemondunk a kétnapi rejtőzködésről a bozótban és visszamegyünk potyán 3 óra alatt. Napóleon oroszországi Halálra ítéltek 150 fiatalt. Újságvisszavonulása! Fenekünk nem bírja már de cikk 1957. November negyedikén. aggasztanak a kirándulásról hazatérő autók is, minden pillanat jó, hogy elgázoljanak a szűk úton. Hazaérünk komplett kimerülve, hason feküdve társam 3 napig, én meg egy napig leszek az ágyban. Az Igea-i téli vakáció után ez a második kiábrándító kontaktus a tengerrel, s kell egy jó hosszú időszak, míg 1963-ban nászúton megismerem a hattyúszigetet (Isola del Giglio) a Mediterrán tengeren. Ez is jellemző Vitangelo barátomra: tíz óra felé elindulunk a Casa dello Studentétől Padova irányába. Aki ismeri Ferrarát röhög, ha olvassa, hogy délre már elértünk a Doro kávéházhoz! A hétszázát, tettünk legalább 3 kilométert! Ilyen iramban őszre érnénk Pádovába. Vito megáll mindenkivel szót cserélni, így ötkor a 40 km-re eső Bosaroba emlegettem neki Karinthy pamfletjét, amelyben kigúnyolja Verne Gyulát a földalatti utazással a Kerepesi úttól a Városligetig. A mi utunk is ilyen fáradságosnak mutatkozott. Hagyján a sok dumát, a nyavalyás ISO motorbicikli volt a gyötrő: fura kéthengeres motorja nem jól hűtött - néha beragadt s akkor gyorsan megállni, lehűteni és újra nagy fáradságos héraklészi (olvasd Iváni) nyomással elindítani. Legalább tízszer! Pont egy ilyen kéjes pillanatban látunk egy barna leányt küszködni a Topolino autójával. Természetesen Vito elindítja, amiért kapunk egy pohár leírhatatlan ízű savas bort. Azt hittem megbolondulok tőle – hogy is lehet ilyet 231

kínálni a vendégnek? Ma se mondom prelibásznak, de hozzászoktam a Clinto-hoz, sőt, mivel egyetlen hozzávaló a nyers hagymához, ma hiába keresem, megtiltotta a Törvény valami benne levő káros alkaloida miatt. Olyan hosszú a neve, hogy nem fér el egy sorba. Nem is írom le! Hétre a célhoz érünk, egy kedves öregasszony házához. Kis idő után jön Vito, s mondja a vénlány fél direkt tőlem megkérdezni “vannak-e macskák Magyarországon?” Na fene! Nem gondoltam, hogy ilyen félelemgerjesztő forradalmár pofám lenne! Az estét a Biri moziba töltöm, Vito pedig az ágyban egy barnával. Ez se rossz, bár kissé szégyenletes! A San Martinói nyitott fürdőn mászkálok, mikor látok egy rettenetesen sovány mukit velem szembe jönni - Úristen micsoda bátorsággal mutogatja magát - jobb lenne ha felöltözne” Hát... fel is öltöztem nagysebesen, mert én voltam az, saját magamat láttam a tükörben! Beállhattam volna madárijesztőnek is a nyári szezonra. Menekült létemre tudtam egy használt CLOSTER fényképezőgépet is venni. Evvel csináltam néhány szolgáltatást, többek között egy bizonyos Lorea hamis doktorátusát is meg egy szimpatikus adoniszi szicíliaiét is, aki akkor vallotta be: “életembe egy könyvet se olvastam ”. No comment. A híres Tortora konferanszié “elrablásáról” csinált képek voltak emlékezetesek, évekre rá majdnem felajánlottam őket egy vásáron, amit ő vezetett. Az ideiglenes sötétkamra munkáim sem mentek mindig simán: szokás szerint a legszebb pillanatban aludt el a villany! A bűnös a szomszéd Zampolla kollégám, aki megszakíthatatlanul sokszorosította a leckék alatt regisztrált anyagot. Egy kézzel a gépet forgatta, a másikkal meg a vacsorát kotyvasztotta egy rezsón, őneki nem volt ideje lemenni a menzára... míg aztán le nem kapcsolt a biztosíték és vége a fényképeknek.

232

1957 Karácsonyát Secondino barátomnál töltöttem a Piemontei Villanova Mondovi faluban. Vettem egy kezdetleges síbakancsot s avval gyakorolgattam a ház mögött a kölcsönkapott síléccel. Másnap mentünk Frabosa Soprana lesiklópályára. Ma is síelek, de nem láttam többé hasonló félelmetest mint a Monte Moróra vivő meredek sikló. A szintkülönbség elképzelhetetlen, félek leírni, talán tévedek, ha 900 méterre emlékezek. A csúcson kevés a Iván 1958. december 9. hely, rögtön menni kell, jönnek a többiek, így még ott induláskor megficamlott a térdem és az egyik bokám. A másik térdre is hamar sor került, nem olyan pálya volt mint a maiak, csak egy zig-zag vágás a meredek falon, jaj ha felgyorsulok, végem van! Nem ez volt a veszély, úgyis elestem minden ötven méternél marha nagy gödröket ásva a friss hóba. Talán három eltört lábért aznap én lennék felelős? Remélem nem. Sikerült 2-3 óra alatt leérni s megúszni egy kis vérveszteséggel, amit az óraszíj okozott. Ma is látható a vágás emléke. A velem levő kedves Pina (úgy hívták nagy mulatságomra) közben biztatott, ne féljek, itt marad velem, nem úgy mint ahogy neki történt, amikor otthagyták és kitörte becses lábát. Biztatónak jó de nem segítségnek, mondtam, míg feltartozhatatlan őrületes sebességgel suhantam be egy ködfelhőbe. Képtelenség megállni vagy akármit csinálni. Vitt a nagy lendület, aztán éreztem, megy a lábam felfelé, már függőlegesen fejem fölött van súlymentesen. Gyorsan kellett volna eldönteni tetszik-e ez a szokatlan szenzáció, mert már is estem vissza hátrafelé, eltemetve a több mint kétméteres hóban. Szép idők! Kétszer mentünk fel a Venezia kulcsosházba fókabőrrel a síléc alatt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen meredekségeket is lehet legyőzni evvel. Irtóra beleszerettem a síalpinizmusba, most kezdem abbahagyni hatvanegy éves fejjel a térdek miatt. 233

Isteni a Durand csúcsra felmenni, 2000 m. Majd egy óra fel, pár perc nyaktörés lefelé a friss hóban, képtelenség fékezni, akármit csinálni. Rajzfilmbe is beillő hasra eséseket produkáltam egész idő alatt, nem tudom, hogy voltam képes túlélni a veszedelmes szórakozást, talán fiatal testem és őrangyalom segített, mint mindig. Szemben velünk, a 2500 m magas Cima Mondolé-n láttunk egy Valleruz előzőjeként való öngyilkosjelöltöt lesurranni a Val di Gessoba. Szilveszter estéjén (!) a tűzijátékok pompásan működtek: a nagy szintkülönbség miatt a rakéták hosszú ideig égtek, míg leértek a völgybe. Egy nap látok az egyetemen egy “Joan Collins” féle barnát a Vespa motorbiciklire ülni. A mindenit, ha nekem is lenne (bár félek a motortól), sóhajtottam, irigyelve a boldog szőke fiút, akivel kirobogott. Sergio majd sógorom lesz, jóval szimpatikusabb, mint akkor látszott. 1959 Húsvét, ideje megnézni Firenzét! Egy bizonyos Pilotti kivitt a városszélre egy büdös kocsiban. Bolognába felülök egy német rendszámú Fiat 600-as kocsira. Dumálunk egy ideig, persze azon a nyelven a szimpatikus fiatallal aki engem belgának hisz. Egész véletlenül Nagy Imrét felakasztották jövünk rá: mindketten beszéljük az olaszt, Bernhardt pont amiatt megy a perugiai egyetemre nyelvet javítani. Most végzett jogon Stuttgartban. Hallom San Gimignánóba akar éjszakázni, akkor hagyom a közelebb levő Firenzét. Carpe diem - kihasználom az alkalmat. Mesés utunk lesz, miből nem hagyhatok ki egymást, felteszem érdekeset. Rómába elmegyünk a magyar diákegylethez a Via de Cestari-n. “Associazione Studenti Ungheresi Liberi in Itália” függ az ajtón. A nagyképű Lajos, kiről sokan gondolják előzőleg párttitkár volt, adta a nagyhangzású nevet. Míg néhányan előzékeny lekísérnek a lépcsőn, egyikük megállít s kérdi: - Idefigyelj, te nem emlékszel rám, nem tudod, ki vagyok? 234

- Halvány fogalmam sincs, azt hiszem, soha nem láttuk egymást - mondom a nálam egy fejjel alacsonyabb fiúnak egy elnyűtt cappuccinó színű zakóban - Pedig bizony én a Korcsmáros vagyok - jelenti be egyszerűen - le kell ülnöm a lépcsőre, másként elájulok! - Te?... Hát nem haltál meg? Tényleg te vagy, nem hiszek a szememnek. - Azt mondták megöltek a forradalomban - és átölelem régi kedves barátomat, tényleg felismerhetetlen. - Amint látod, itt vagyok, nem sikerült a gazembereknek. Tökéletesen meg voltam lepődve, mert vaBernhard Kleinsdienst lójában más ember lett belőle. Annak idején velem egy magasnak tűnt, és izmosnak, emlékszem birkózás közben eltörtük drága töltőtollát az iskolapadon. Igazi kincs akkoriban, a felét én fizettem. Most kicsi soványnak tűnik, mintha nem enne eleget. Nincs vége a csodáknak; eléáll a másik is, egy még kisebb típus; - És engem se ismersz, tudod-e ki vagyok? kérdi szemtelenül na most nem fogsz ki velem te csirkefogó, gondolom, mert szempillantásra felvillan valami a múltból és tüstént rávágom:

235

- Hogyisne, te vagy az a Tauber a Kun utcából, az aki mindig meg akart engem verni! - Hát ahogyan nézem - válaszol - most te vernél meg engem mondja bölcsen a fiú, másképpen a régi sebek miatt ki is lehetne rögtön próbálni. Hihetetlen, a barátomat nem ismertem fel de a lókötőt rögtön. Aki még azóta tartozik kétezer lírával, tehát megint átvágott. Pont egy menekültet kell becsapni neki! De majd egy szép napon bevasalom a kamatos kamatjával együtt, tudom festő lett belőle - egy szép képet fog adni Iván a katonaság előtt ajándékba, ha nem... a következő utazáskor Rómába. Reszkess Tauber Elemér, miért változtattad meg nevedet Riccardóra? Jó régen elhunyt ő is. Este a Campo dei Fiori téren a Trattoria Carbonara étteremben vacsorázunk. Barátom apfelsaftot iszogat, mi Kocsmárossal egy fél litert a Castelli fehérborból. Ördög tudja, mi van benne: tök részegen lépünk ki, fellökjük az összes virágtartót a téren, fo- Antonio Cifariellóval Rómában lyik a víz mindenfelé, borzasztó felfordulás! Elérünk a Corsóra, itt Mihály barátom már nem áll a lábán, ittott leesik a földre míg én hihetetlen erőben találom magamat, mint egy zsák krumplit, úgy emelem fel fél kézzel az elalélt pasit. Ilyen 236

muris módon érünk a Ponte Sant Angeló-hoz, mikor elválunk. Utolsó látomásom, amint botorkál a hídon. Krisztus, nem abban az irányban lakik! Soha többé nem kaptam hírt tőle. Csak nem esett be a Tevere folyóba? Pár pillanat után én is totál krízisben vagyok, mintha hirtelen egy mély szakadékba estem volna! Másnap mindent duplán látok. A Cinecitta’-ban (moziváros) a híres Antonio Cifariellóval veszünk fel egy fényképet, amit aztán elküldtem anyámnak. Látod anyukám ismeretségeimet? Nem éppolyan értéke volt Ferrarában, ismerték különös tendenciáját az úrnak s akkor a foto a fiók mélyébe vándorolt. Nápolyban, azaz Ischia szigetén akart befűzni minket két szép leány. Mindenáron egy ebédet akartak belőlünk kicsikarni, belőlünk, a templom egereiből, és evégből még a gavallérjaikkal egy A nápolyi szépségek összeveszést is megjátszottak. Az út legdélibb pontja Sant Antonio Pontecagnano, Salernótol délre. Kerestük a szegény Lajos bácsit, hát tényleg ott ragadt a jóember, kitoltak vele, felesége és leánya az első repülőn USÁ-ba ment, ő meg itt rostokol, ki tudja miért. Pedig küldtünk neki egy jegyzői nyilatkozatot is, amiben igazoltuk, hogy becsületes ember. Semmi, azóta sincs hír róla.

237

Kerestünk egy helyet ahol le lehetett ülni - kevés lerobbant piszkos lebuj, a legtöbb vasárnap zárva. Végre haszontalan próbálkozások után beengednek egy sivár helyre, de amint az öreg professzor le akarna ülni a rozoga hokedli ezer darabra törik alatta, ő meg lepottyan a földre. Hát ez már tényleg sok, a viszontlátás öröme meg saját maga keserves állapota megrontja idegeit és sírva fakad mint Lajos bácsival Pontecagnanóban egy kisgyerek. Potyogtak a 1956 könnyek, sajnáltam nagyon, még inkább, mert nem voltam képes segíteni baján. Átölelve köszöntünk el, nem fogjuk többé már viszontlátni egymást kedves professzor úr, öntől sokat tanultunk. A ferrarai évek alatt újságírónak is felcsaptunk egy hosszú cikkel a diákujjságba a század magyar költészetéről. Claudio Valentinuzzi segített fordítani, szóról szóra, gyalulva a kifejezéseket. Megelégedésünket az ifjú kereszténydemokrata diákszövetség rontotta el. Szerintük “elraboltuk az értékes újságoldalakat magyar versecskékkel!” Megdöbbentő! Ennél nagyobb sértést - nem mi, hanem a legnagyobb magyar költök, nem kaphattak. Az biztos: ha valaki nem érti meg a világ legjobbjaihoz tartozókat, akkor... talán nem ért meg semmit és elmehet Aszódra babot hegyezni. Azokban az években volt némi kapcsolatom a Németországba szakadt forradalmárokkal, oly értelembe, hogy előfizettem a Nemzetőr című hetilapukra. Sűrűn lehetett a Salvator de Madariaga professzor sorait is olvasni, meg az üldözötteknek a börtönbe irt verseit. Ezek későbben megjelentek a Fűveskert címen egy kötetben - meg-

238

van az olasz kiadás is eredeti szöveggel, szemben Várady Endre Professzor90 fordításában, Fussi kiadó. Abban az időben Ferrara igen nyugodt csendes város volt, részemre túl alélt, még az akkori időkhöz viszonyítva is. Kevés kultúra, jóformán semmi zene, egyetlen koncert több év alatt a Chiaralberta Pastorelli zongoradélutánja a Konzervatórium termében. Sóvárogtam a budapesti esték után s akkor majd véletlenül, fedeztem fel érdeklődésemet a versírás után, először magyarul aztán olaszul s a végén még angolul is. Vigasztalgattam magam az olcsó mozival, némelyik nap öt filmet is megnéztem - egy reONU által elismert menekord de jó a nyelvtanuláshoz is. kült igazolvány Főképpen hiányoztak hegyeim, míg egy éjszaka álmodom, hogy egy óriási vulkánikus hegy emelkedik a sík felszínből. Nézem, nézem, toporzékolok, szeretném ha hamar kihűlne mert fel akarok mászni rá. Az Éhes disznó makkal álmodik! Köszönet a Casa Cini Alapítványnak is; háromszor vendégeltek meg a karácsonyi szünetre az Alpe di Siusi hegyekben a Rifugio Troi menedékházban.91 Nem volt ott semmi felvonó, mi tapostuk ki a terepet, vagy pedig elmentünk síelni az Alpenflora vagy a Sole hotelek mellé. Meg voltam rémülve, amikor Padre John rámbízta a hordozható oltárt; elesni majdnem szentségtörésnek számíthatott -. Legjobban a szegény, túl korán elhunyt Vittorio Colamussi emléke marad abból az időkből, mert bár náluk Ferrarában mint saját házamba mozogtam, vele csak a hegyekben volt szorosabb kapcsolatom. 1960ban is náluk töltöttem a Karácsonyt, azután mindig Lisettával, aki aztán 1963-ban feleségem lett. Az idős Colamussi őrnaggyal és 90 91

Elmentünk hozzá Bolognába, ahol magyar nyelvet tanított, megdicsérte irodalmi irányú érdeklődésünket. 1958, 59, 61 - mikor 65 évben odamentem Lisettával már leégett

239

Arturo fiával rengeteg fényképet készítettünk a padláson, meg aztán mentünk a Jó Ég tudja hányszor, csavarogni Bolognába. Mennyi sok tréfát csináltunk a diákotthonba, azok maguk megtöltenének egy könyvet! Ma látom, nem olyan vígak a diákok. Villanylámpák tele puskaporral, felrobbannak mikor a szoba tulajdonosa meggyújtja a villanyt, vagy pedig a nyitott ablak előtt villannak a szembe, míg a szegény pasas tanulni szeretne. Zuhogó víz minden elképzelhető formában és mennyiségben. A legjobb az Uci Martinelli esete. Ez akarta megijeszteni a Sandro Iusco barátunkat s így ablaka alá tett egy hosszú létrát; “majd felmászik csendben, gondolta, és ijesztően ráförmed az elmerült olvasóra.” Nem volt sikere: a préda észrevéve a maga részéről ellenmozdulatokat tervezett. Uci engem bízott meg vonjam el a Sandro figyelmét, míg ő kapaszkodik, de a kiszemelt áldozat egyáltalán nem figyelt rám, sőt, egyszerre kihúzott az asztal alól egy vödröt, tele mindenféle ürülékkel amit nyilvánvalóan erre készített elő. Látván, hogy a tréfa fel van fedezve, villámgyorsan átálltam a pártjára s az asztali villanylámpával kivilágítottam a sötétbe. Sandro meg kiöntötte a folyadékot. Kihajolva szembe találtam magam Uci ijedt pofájával amint igyekezett rémülten visszavonulni. Kis kerek alpinista kalapja alatt a ravasz szemek már nem mulattak, rövid fekete szakálla bemocskolva, úgy csúszott rövidnadrágjában hátrafelé le a mélységbe, végül is fenekére esve. A tréfa mindenképen sikerült! Mint menekültnek, kifejezetten nem megy rosszul, kapok minden hónapban 5000 Lírát egyéni szükségleteimre, plusz az eltartás, adók, stb. Persze ebből öltözködni is kellene, kielégíteni fényképészeti passziómat; hivatásos fényképészből immár amatőr lettem, egy eléggé ritka folyamat. Nyári cukorgyári munkámból 1961-ben sikerült egy Asahi Pentax fényképezőgépet is venni 2 lencsével és ráadásul egy Durst Duomat nagyítót is, ami újonnan annyiba kerülne mint az ötszázas FIAT autó. Nem élnék rosszul a nagy szobámba (évek óta elváltam a másiktól) ha nem vadászna rám az ördögadta P. Egy este bejön, s minden szó vagy magyarázat nélkül elkezd mindenütt kutatni. Csak nézem egy darabig, aztán összefűzöm a kevéssel előbb lezajlódott rumlival a kapu előtt éppen mikor hazaértem félnyolckor. 240

- Maga valami robbanóanyagot keres, tudom - mondom neki - a petárda miatt, amit itt durrantottak el az épület előtt. Folytatja a nyavalyás, mintha nem is neki szóltam volna. - Higgye el semmi közöm a bulihoz, nekem egy tökéletes alibim van... a maga unokahúgával voltam együtt. Hü a mindenit, kinyílnak az Isten csatornái – rám néz megdöbbenve, csak ez hiányzott neki, már úgyis utált s most azt hiszi, molesztálom az unokahúgát is, egy eléggé szép lány, azt meg kell adni. Igazában talán inkább a lány volt utánam, de ha a legszebb lenne, akkor se óhajtanám ennek a marhának rokonává válni. Kizárt dolog! Látom, elvörösödik, de mielőtt kiugrana a testéből elmagyarázom, hogy nem a Montagnone dombon voltunk (tipikus a szerelmeseknek), hanem a harmadik kor egyetemén zenét hallgatni a ragyás Maestro Pedroni eladásában. Hisz-e vagy nem, azért még kutat, belenyúl a híres sárga bőröndbe a szekrényen, és végre elviszi az irháját. Bűntárgy és skorpiók nélkül. Micsoda? Ja; menhelyemet általában a skorpiók szobájának hívták. Ki tudja miért, akárhányszor belenyúltam a bőröndbe mindig egy szimpatikus bestiával húztam ki rajta. Felteszem harmonikus együttélésbe voltunk; egyszer se csíptek meg. Fellélegzek, ahogy a disznó kimegy de rögtön rá elfog a rémület, lehűl a vér, és ráadásul két okból kifolyólag. Nem is tudom melyikkel kezdjem; ez igazi átélt történet, nem mese. A rosszakaratú valami robbanóanyagot keresett, de hiába, és most... ránézek az ajtó mellé tett dobozra, az egyetlen, amit nem kutatott a mindenit, van benne egy dobozka puskapor! Micsoda mázli, hogy nem vette észre a Mugani cuccait, amiket itt hagyott amikor “hazament pár napra családi ügyben Tolmezzoba.” [Negyvenév után még mindig várom valószínűtlen visszajöttét, időközben eltulajdonosítottam az Auróra töltőtollát és néhány vacakot] Világos, hogy ha megtalálja abból, fegyvert formál ellenem, s akkor mondhatom, amit akarok, talán sikerül neki kirúgatni engem, annyira gyűlöl. Kedélyesen viszonzom ellenszenvét. A másik, majd ugyanolyan veszélyes dolog a két színes diapozitív tekercs volt bent az előhívó tankban! A felfordulás alatt az bent maradt a mosdóban, de most igazi rémülettel látom az első előhívó ideje elért közel a duplájához. Jézus Mária mit csinálok most, a filmek nem az enyémek, Ribola barátomnak végzem fizetés ellenében. Ha elrontom, én is tönkremegyek, mert valami érdekelt nő van a fel241

vételeken, rám bízta mert nem adhatta az üzletbe. Mellette maga a filmek ára is egy veszteség, amit nekem kellene kifizetni. Míg mostam a filmet gondolkoztam, mit lehetne tenni? Egyszerű: megduplázom a színes hívó idejét is. Persze azért nagy szívdobogással nyitottam ki a végén a tankot; a filmek perfektül lettek előhíva, s csak most fedem fel milyen veszélybe forogtam. Az biztos: egy derék kémikus vagyok! A szörnyeteg azért nem hagyott békében: minden személyes holmimat a pincébe kellett levinni, meg volt a veszély, hogy elázzanak, mint ahogy megtörtént a menza raktárával. Üres lett a szobám, olyan, mint a legtöbb jövőbeli értelmiségié, ahol a Nembo Kidden és a Topolinon kívül semmi értelmes dolog nem volt látható. De nekik legalább volt otthon egy lakásuk, nekem nem! Ennek is vége kellett lennie 1962 nyarán. Három nap hiányzott a cukorgyári munkák kezdetéhez s én szokásom szerint elköltöztem volna az Arquá Polesine faluba. A tébolyodott üzeni a talpnyaló Ninón keresztül, hogy abszolút be kell zárni a diákotthont s nekem el kell tűnni órákon belül, még aznap! Gyakorlatilag kidobtak az utcára! Tudtam már, hogy P. beszüntette az ösztöndíjamat, pedig az öt év helyet csak négy és felet élveztem de, hogy eljusson egy ilyen piszoksághoz, azt nem képzeltem el. Jó, elmehettem volna Lisetta menyasszonyomhoz vagy a rektorhoz, de az öntudat, ez a mindenen felüli érzelem mást sugalmazott. Fogtam a kevés holmimat (a többi már a pincében), körülnéztem a városban, majd visszamentem a szolgájához. - Idefigyeljen! Ha valaki keres a napokban, akkor mondja neki, hogy a Grand Hotelben vagyok - mondtam élvezve az elképedt talpnyaló őszinte meglepetését. Talán azt gondolták, hogy térdre esve könyörgök nekik? Megvolt pont annyi pénzem a két három napra és a vonatra Arquára. Ettől eltekintve megint földönfutó lettem, segítség nélkül, eltartás nélkül. Visszaestem majdnem a kezdeti állapotra: újra menekült lett belőlem. Sajátmagámról kellett gondoskodnom, ha nem akartam éhen halni. __________________

242

Itt vége lenne a történetnek, de hozzáteszem, mikor megérkeztem egy vas nélkül a cukorgyár elé már az egész személyzet ünnepi ruhába forgolódott az autók között: ünnepelni mennek Chioggia városába egy halvacsorára. Nekem nem volt egy száz lírám se, búsan lehajtottam a fejemet, az Edda biztosan ad hitelbe egy vacsorát, míg megkapom az előleget. Már indulóba voltak az autók mikor a kövér kaszíros ordítja a nevemet. Idead ötezer lírát a tavalyi munka maradványaként! Meg vagyok mentve mondtam - és mint egy béka beugrottam a Diolaiti doktor kocsijába. A Gondviselés helyrehozta dolgomat, mondhatnám: az Ég bosszút állt értem! VÉGE

243

8. Epilógus Hozzáadom a hagyomány értelmében s azért is mert így néhány utólagos megjegyzés keretében kimutathatom, hogy nem voltam az a segítségre érdemetlen csirkefogó ahogyan a gézengúz P. akart lefesteni. 1962 decemberében kivettem egy bútorozott szobát a Corso Gioveccán a Sassi nénitől. Ide érkezett két levél egyszerre. Egyik mondta, nem voltam érdemetlen a segítségre: felvettek a Montecatini Társaság Kísérleti Intézetébe. Ez igazán kellett, mert csak pár hónapot tudtam volna kihúzni a cukorgyári fizetésből. A másik jelentette Anyám közeli jövetelét Magyarországról. “Karácsonyra biztosan itt lesz velünk!” Akkor gyorsan kibéreltem egy lakást, a bútorok egyrészt részletre vettem a többit saját magámtól készítettem. Ma is élvezem őket, jól tartják magukat. Elmúlt már jóval az Ünnep, Anyám Január 23-án végre kiszáll a vonatból átfázva, lefogyva. Míg az útlevelet megkapta még novemberben, az olasz konzulátuson vacakoltak két hónapig a vízummal. Kis híján elpusztult az éhségtől és a hidegtől, mert a közeli indulás miatt lemondva kuncsaftjairól nem szerzett be semmit a hideg télre. Akkoriban, mint a hangyák egész évbe dolgoztunk és tettük el a dolgokat télvíz idejére.

244

9. Lisetta... egy külön fejezet! “Last but not least”... végül, de nem utolsó sorban! Hogy is lehetne mikor már jó negyvenhat éve92 tűri bogarasságomat és segít mindenben? Nem kevés kételyem volt beiktassam-e ebbe a könyvbe, egyrészt mert semmi köze a forradalomhoz, másrészt mert nem akartam, hogy bármiféle összefüggése vagy öszszehasonlítása legyen az abban előforduló számos hölggyel; ezek nem mindig hízelgő képet mutatnak. Ő egy valami Lisetta Magri, mia moglie egész más, vele kezdődött új életem, neki semmi köze a többiekhez. Mondhatnám; szerettem volna féltékenyen megtartani saját magamnak mindazt, ami rávonatkozik, nem akartam idegenekkel összekeverni. Visszaolvasva könyvemet felmerült a kérdés, talán mások nem így látnák a dolgot! A kételytől marva elhatároztam, elmondom legalább milyen módon ismerkedtünk meg, és semmi mást; ha erényeinek megfelelően óhajtanám írni akkor megdupláznám a már úgyis igen vaskos kötetet. Majd a következő alkalommal. Ha lesz egy következő! 1960. április 24-ét írta a naptár, San Giorgio - Szent György napja, Ferrara védszentjének ünnepe. Meneteltem hazafelé a vackomba, annyira mérgesen, hogy már ennél jobban nem lehet. Hogy a fenébe ne? Mindenki örül, kék az ég, s én mint egy kivert kutya nem 92

Már a harminchetedikbe vagyunk, és remélem megyünk előre (1997 március)

245

vagyok képes belekötni még egy sánta nősténybe se! A mások boldogsága a ringlispielen és szerteszét a végsőkig megfeszítette idegeimet, úgyhogy mikor tényleg kaptam egy meghívást már nem érdekelt; elegem volt mindenkiből, nem akartam látni senkit, főképpen nem a nőket! - Megyek az Annamariához, beteg szegény - mondta egy közös barátnőnk a Luisa, akit véletlenül kereszteztem - jössz te is? - No, no, elegem az ünnepből, megyek haza - válaszoltam - maximum együtt megyünk a Via Scienze sarkáig, onnan majd elfordulok a Casa dello Studentébe. Mentünk a Via Mazzinin, mikor egy pillanat alatt megváltozott az életem, bár mondhatom, akkor nem észleltem, hogy sorsdöntő lenne: A Via Vignatagliata sarkán kifejezetten összeütköztünk egy barna lánnyal. Magassarkú cipő, barna kosztüm, kezébe egy kis csomagot lóbál, látom a Bida cukrászdából való. Én, ha valaki tetszik, nem vesztegetem időmet s így alig bemutatkozva... rögtön szemtelenül proponáltam; együk meg ott helyben az édességeket, minek vigyük az unokanővéréhez! Míg merészen mondtam a szavakat nagy meglepetéssel éreztem egy villámsebes változást magamban: eltűnt rossz-kedvem, egyszeribe olyan vidám lettem mint a pacsirta, nem sok hiányzott, hogy leálljak énekelni ott az utcasarkon - kellene is egy emléktáblát kitenni oda ezért. Hát kérem ez a lány olyan elképzelhetetlen hatással volt rám, amit nem hittem volna: a keserű gondolatok, a bú s minden baljós dolog elpárolgott agyamból, mintha hipnózisa alá kerültem volna. Ez a különös vidám de egyúttal higgadt szellem, ami áradt belőle húzott felé, nem a szolid szépsége. Azt később vettem észre mikor feléledtem esztétikus ébren-álmomból. Mit mondhatok még arról a pillanatról? Egy oldalt, egy könyvet... sokat! Megtartom magamnak. Természetesen elmentünk együtt az unokanővéréhez s azóta megyünk együtt... egészen a végéig! 1968-ban ledoktoráltam és későbben megkaptam a “tudósi” (scientist) címet ragasztóanyagokon végzett kísérleteimért. Feleségem angolnyelv tanárnő, Vanessa lányom 1969-ben, a hold évében született október 22-én, a forradalmat megelőző napon (23). Ez kicsit bántott de aztán megtudtam: gyakorlatilag már akkor majd kirobbant a nagy feszültségtől, tehát ebben is leányom betartotta az iramot. 246

Olasz irodalmat végzett. Davide 1971-es, Velencében tanult építészetet, ő fogja megvalósítani az 1957-ben elmaradt tervemet. 1983-89 - jóformán saját kezűleg tataroztam egy tizenötödik századbeli családi házat, most ott élek, mint aktív nyugdíjas, érdekel akármiféle új lehetőség. Hiszem, jó üzletet kötöttünk Itália és én: a nemzet kapott egy rendes állampolgárt s én egy új hazát.

247

10. Egy volt menekült metamorfózisa - ki vagyok ma - miért ez a könyv? Mikor 1956-ban elhagytam Magyarországot felégettem magam mögött a hidat szülőföldem felé. Ahogy befogadtatást találtam Olaszországban, úgy "teljesen" összeforrtam a környezettel, annyira, hogy régi barátommal is csak olaszul beszéltem. Anyám halála után, 1965-től gyakorlatilag elvágtam minden összeköttetést Magyarországgal, ámbár nem tudtam elkerülni, hogy megrázkódjak, ha véletlenül az egykor annyira szeretett nyelven hallottam megszólalni valakit. A különbség az volt, hogy én, mint egy "idegen külföldi" éreztem, mert időközben belül én már tökéletesen olasszá váltam, megérthettem ugyan mit mond az illető, de én már egy másik fajhoz tartoztam. Abban az időszakban nagyon adtam "olasz" mivoltomra! Jaj ha felfedezik, hogy nem született vagyok! Hosszú ideig ment ez így, míg azután a bőrfelület alatt egy újabb változás következett be. Ilymódom megkezdődött egy az eredetemhez visszatérő folyamat: ha nem fogadnak el százszázalékosan olasznak, akkor miért ne legyek én egy Itáliában élő idegen? Jóhiszeműen én feltételeztem, hogy "Itália és én egy jó üzletet kötöttünk", de egy kolléga lehűtötte hitemet válaszolva, "a menekültek sohase javították a fajt!" na itt van, kijött a szög a zsákból! Végre valaki kimondta kertelés nélkül, hogy állnak a dolgok, mi módon látnak engem kívülről nézve. Most megmagyaráztam magamnak sok mindent, a titkolódzást, a bizalmatlanságot némely munkabeosztásnál. Nem alkalmaztak volt honfitársaimmal való kapcsolatoknál - talán féltek, hogy az ő javukra dolgozok? Így aztán tényleg két széken ülve találtam magamat. Visszatérve szülőföldemre sokszor hasonló magatartást érzek, ami még bántóbb, mint amit itt, sőt, annál sokkal bosszantóbb is. Ebből következően kezdett világossá válni, hogy értelmetlen elbújni a megtanult nyelv mögé, jobb magamat felvágás nélkül annak mutatni, ami vagyok, aminek érzem magam: egy középeurópainak. Úgy 248

látszik olasz eredetű része véremnek nem elég, hogy teljesen befogadjanak. Tudvavaló: "Nemo profeta in patria – de külföldön sem az." Mindennek ellenére igyekeztem visszanyerni elvesztett magyarságomat, kiváltképp 1988 után. Mikor Itáliában vagyok, akkor magyar dolgokról beszélve igyekszem elősegíteni, hirdetni őket, de ugyanazt teszem mikor otthon vagyok az olaszok felé, a vége az, hogy állandóan nosztalgiás állapotban vagyok a távoli föld után. Bizonyos szempontból egy "tárca nélküli követnek" érzem magam mindkét ország irányában. Nehéz megértetni egy ilyen érzelmű helyzetet. És mondjuk el már, hogyan jött életre ez a könyv. Mint említettem, felerősödött érdeklődésem a magyarok irányában és így gondoltam jó lenne megörökíteni egyedülálló ötvenhatos emlékeimet. Talán gyermekeim, akik mindig kritizálnak ha magyarokról dumálok, jobban megértenének. Vagy talán, hogy öregnapjaimban viszszaolvashassam, mikor az Alzheimerrel már szoros barátságot kötöttem és nem emlékezem semmire. Talán más valakit is érdekelne? Lehetséges, van, aki sokkal feleslegesebb dolgokat tanulmányoz, mint a történelem - és ez amit írok tényleg történelem, ráadásul ismeretlen história. Bizonyos szemszögből nézve kötelezőnek tartom, hogy leírjam; evvel a mellettem tragikusan elhunyt társaim emlékét megszentelem. Talán csak azért maradtam életben, hogy ezt lerögzítsem? Az Isten utjai tudjuk... végtelenek. A kedvező alkalom 1989.- ben adódott a Bagno di Romagna93 ban, – ideálisan kies, unalmas község. Október 23-án, a forradalom évfordulóján kezdtem el - jó ómennek tűnt. Délelőtt, délután és vacsora után órákig firkáltam, a végén valami ötszáz oldal feküdt előttem. Elcsodálkoztam: kezdetben nem emlékeztem annyi minden történtre, így összekuszálva epizódusképpen merültek fel az események, sokról addig sohase beszéltem. Dátumok, elfelejtett arcok mind cikáztak körülöttem, sokszor a legnagyobb nehézség egy bizonyos élménynek az igazi napra való beiktatása volt. Így aztán csak írtam, ahogy jött - szerencsére az átdolgozásnál, mikor az agy jobban működött, már jobban emlékeztem, de még nyolc év után is majd 93

Ez egy gyógyfürdőfalucska Ravennátol délre, ott két hétig agyagtapasztókurát élveztem.

249

minden nap előjön valami, amit kifelejtettem. Ha tökéletesnek akarnám, akkor sohase lenne vége. Legfőképpen az igazsághoz tartottam magam, csak az igazságot akartam leírni. Melyik igazságot? Az "enyémet", vagyis amit én éltem át személyesen. Más szóval mondva: nem akartam a munkába bekeverni amit másoktól hallottam másodkézben, vagy leírva találtam. E célból óhajtottam elkerülni akármi forrásmunkát, csak ami a fejembe van, azt akartam leírni. Ebben a szándékomban nagyon segített, hogy akármiféle anyagnak abszolút helybeli hiánya volt. A néhány könyv, amit még Ferrarában tartózkodva jórészben nem is olvastam el94, nem kínált "segítséget". A helyes dátumokat a szürke matériából kellett kihámozni! Minden dolgot egymagamból kellett életre hívni és a mozaikba a megfelelő pontra beilleszteni. Ami nem találta helyét az "naftalinba" került a remélt agytisztulásra várva. A második fázisban átírtam számítógépen az egészet úgy, ahogy volt. Csak ezután kezdtem azt a kevés irodalmat tanulmányozni. Lépcsőzetesen fokozatos, hosszadalmas eljárás volt - kellett gyarapítani a forrásmunkákat, vásároltam, kaptam barátoktól néhány könyvet. Kiváltképp hasznosnak bizonyultak Irving95 és Kopácsi96 leírásai olasz nyelven. Ezután lehetséges volt lábjegyzetekben kiegészíteni dátumokat, helyeket és személyeket, akikről jórészt semmit se tudtam addig. Ily módon elkészült az első, 1996os változat abban a reményben, hogy rögtön találok egy kiadót. Jóhiszeműségemben gondoltam: a forradalom negyvenedik évfordu- A Magyar Forradalom. Olasz kiadás. lóján nagy felhajtás lesz és az al94 95 96

Például Mindszenthy bíboros emlékiratai olasz fordításban Ungheria 1956; La rivolta di Budapest, Kiadó A. Mondadori, "Le Scie" In nome della classe proletaria; Kiadó e/o

250

kalom megfelelő, kétségen kívül egy ügyes kiadó még egy hasznos ügyet is csinálhatna belőle. Ígértek segítséget, kiderült jórészt nem létezőt, kivéve egyet: jelezték az Arezzo város melletti Pieve Santo Stefano városka pályázatát. Ez, meglepően, mintha pont az én történetemre lett volna kitervezve: első személyben irt történelmi tárgyú naplószerű iratokra vadászik.97 A sok más potenciális lehetőségű kiadót nem érintette meg, így a jubileumi időszak elvesztegetődött. Hasonló kiábrándulás ért 1996 nyarán otthon. Egyetlen érdeklődő az 56-os Intézet, megígérte, jövőre kiadja, most késő, nagyon el vannak foglalva az ünnepségekkel. El kellett fogadni a késést, ámbár már nagyon tapostam a fékeket. Egyidejűleg újabb még Ferrarában tartózkodva indok volt a kiábrándulásra látni, mennyire nem érdeklődnek már az emberek úgy otthon mint külföldön a forradalmi események iránt. Csak mondjam, hogy az olasz televízió teljesen elfelejtkezett az évfordulóról, kivéve a Romagna megye helyi adóját. Ez leadott a bolognai egyetemen tartott összejövetelről egy riportot, amin én is részt vettem98.

Raniero Spazi, Domenico Franzé és Iván 97 98

Pieve Santo Stefano-ban évek óta újítják a pályázatot. kiadatlan egyéni történetekre előadók: Enzo Biagi, Indro Montanelli, R. Zangheri (volt bolognai polgármester), a dékán Roversi Monaco. Magyar részről Vásárhelyi Miklós (fantasztikusan jól beszél olaszul) és Rainer M. János meg 3 külföldi előadó.

251

Utolsó mozdulat volt magyarra fordítani. Észrevettem, hogy május óta rengeteg újat tanultam a történtekről, ezeket nem lehet szem elől veszíteni. Nyilvánvalóan történetem nem egy érinthetetlen "szent história" - a hiányzó részeket ki kellett egészíteni - nem akartam-e a teljes igazságot? Kiderült: egyes eseményeket új fényben kell érvényesíteni, tehát felül kell vizsgálni a könyvet, sok új lábjegyzettel kell ellátni. Ebben hasznosak voltak a már említett 56-os Intézet 2 kiadványai99 melyet szerencsére magammal vittem Olaszországba. Most más színbe láttam a dolgokat és újra kézbe kellett venni a paksamétát - csak a jó Isten tudja, hogy végre elérek a célhoz. Természetesen mindig az Igazság jegyében. Fantázia és hasraütő mesék nélkül. Csak azt mondhatom, hogy a közelmúlti változások bennem, bizonyos tervek bukása, és ettől fogva mások felé irányított megváltozott magatartásom miatt is mindent új fényben láttathat. Új fény, mely biztos A Freedom ’56 címlapja nem csillog jövőmön! Kanadában jelent meg most a FREEDOM ’56 című angol nyelvű antológia 100 magyar író emlékeivel, amelyben az én november 4 és 8 közötti periódusról szóló emlékeim is szerepelnek.

99

"Pesti utca 1956" és a "Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban" Eörsi Lászlótól, na meg az ú.n. "Fehér könyv" a Kommunista Kormánytól.

252