.KIRÁLY ILDIKÓ.
.Az emlékezés forrásvidéke. és a tapasztalás formái
M
amikor tudatunk el√ször fogta fel egy adott szó jelentését, így nem vitatható, hogy ez az emlék és tudás is jellemezhet√ a „tudatosan tapasztaló én” jelenlétével, akárcsak másik példánkban a személyes emlék. Amiben különböznek, az magára a tapasztaló énre vonatkozó emléknyom hiánya vagy jelenléte: az én jelenléte és megértése kulcsfontosságú, meghatározza a felidézés élményének min√ségét. Az a képesség, hogy az én képes meg√rizni egy tapasztalat elsajátításának forrását, téri és id√i kontextusát, az emlék tartalmának, az érzések és élmények ered√jének megragadását, ezen keresztül pedig az eredeti élmény újraélését, rekollekcióját teszi lehet√vé. Ennek hiányában az emlék az ismer√sség bizonytalanságába burkolózik.
indenki számára természetes érzés, hogy a mindennapokban átélt élmények a tapasztalóhoz, vagyis az én-hez tartoznak. Nemcsak a közvetlen tapasztalást, az érzékelést érezzük magunkénak, hanem a fenti gondolatnak természetes vonzata az az elképzelés is, hogy ezek a tapasztalások nem vesznek el a pillanatban, hanem mintegy „élményazonos” lenyomatokként meg is √rz√dnek. Érzékszerveink révén sajátos perspektívánkban „látjuk” mindig a külvilágot, s úgy véljük, hogy amit megjegyzünk, az következésképp ezt a néz√pontot hordja magán. Ez az elgondolás, ma már naiv pszichológiánk része, rokon a tudományos pszichológia klasszikus emlékezet-felfogásával.1 A hagyományosan elfogadott elmélet a tudatos emlékezés terén megkülönböztet két alapvet√ tapasztalati formát (s hozzá köt√d√ emlékezeti rendszert), melyek mindegyike olyan érzékel√ felületként feltételezi az egyént, aki egyben valamiképp rögzítési felületként is szolgál. A tudatos emlékezés alapja, hogy az emlék tartalma valamilyen megélt tapasztalat eredménye; a megélés élménye viszont nem minden esetben része az emléknek. A következ√ példák világossá teszik a két tapasztalási forma és egyben tudástípus különbségét. Amikor beszélünk, s ehhez persze szavakat hívunk el√, nem tudjuk megmondani, hol és mikor hallottuk azokat el√ször, ennek ellenére biztonsággal kezeljük jelentésüket. Ahhoz, hogy személyes emlékeinket hívjuk el√, ennél többre van szükségünk: ha például megpróbáljuk elmesélni, hogyan zajlott a múlt vasárnapi ebéd, el kell helyeznünk a tapasztalatainkat térben és id√ben, ami csak úgy lehetséges, ha emlékszünk önmagunk és tapasztalataink kapcsolatára is. Az el√bbi esetben nyilvánvaló, hogy valaha volt az életünkben egy pont,
EGYEDI ÉS ÁLTALÁNOS TAPASZTALAT: AZ EPIZODIKUS ÉS A SZEMANTIKUS EMLÉK
A
klasszikus teoretikus modellhez fordulva, az epizodikus emlékezet olyan emlékek tárháza, amely az ismeretek elsajátításának kontextusát (személyes aspektusait) is meg√rzi, s az emlékek el√hívása során egy-egy egyedi emlék, a múlt egyszeri, megkülönböztetett darabjának el√keresése történik. Ez az emlékezet √rzi meg számunkra az id√ aspektusát. A szemantikus emlékezet ezzel szemben nem emlékezés, hanem tudás; nem jár azzal, hogy újraélünk egy múltbeli eseményt, hanem könnyedén támaszkodunk alkalmazása során tényszer∫ ismeretekre. Bizonyos
95
Király Ildikó
másképp, mint els√ személy∫ perspektívában, amely az „én tapasztaltam” élményét adja. Ahhoz pedig, hogy átéljük, hogy valamit azért tudunk, mert láttuk, az is szükséges, hogy az információ forrását meg√rizzük. A múlt eseményeinek kauzális viszonyait csak akkor érhetjük meg, ha a fizikai okozáson túl (más ruha van rajtam, mert átöltöztem), azt is megértjük, hogy a tapasztaláson keresztül (a megélés okán) a múlt történései a mentális világra is hatással vannak (tudom, mert láttam). Az oksági viszonyok megértése a személyes emlékek szempontjából oly fontos egyedi emlékek meg√rzésére is magyarázattal szolgál. „Annak megértése, hogy a múlt eseményei engem mint észlel√t mentálisan befolyásolnak, nemcsak a szelf individuációját segíti el√, hanem az egyedi események koncepciójának kiépítését is. [Ugyanakkor] – mivel kiemeli és összekapcsolja az eseményhez tartozó sok fontos oksági kapcsolatot – er√síti azokat a mentális hatásokat, amelyeket az esemény az észlel√re gyakorol. (…) Az oksági viszonylatok még inkább koherenssé teszik az esemény mindazon aspektusait, amelyeket egyébként asszociációk tartanának össze.” (Perner, 2000, 304.) A klasszikus elképzelés számunkra egyik legérdekesebb eleme az, ahogyan a két tudástípus (s egyben emlékezeti rendszer) kapcsolatáról gondolkodik. A tudástípusok meghatározásánál beláthatóvá vált, hogy elsajátításuk kulcsa a tudatos tapasztaló én, aki mindig saját érzékszervei mögé zártan, saját szemszögéb√l fogja fel a körülötte zajló eseményeket. Adottságainak megfelel√en perspektívája egyben a tudás elsajátítását mindig egy közvetlen kontextushoz köti, amit szükségképpen szintén megél. Minden tudatos emlékképr√l feltételezhet√ ezért, hogy egyedi (epizodikus) tapasztalatból származik, még ha bizonyos emlékek (tények, kategóriák, szemantikus tudás) esetén ennek felidézésére már nem vagyunk is képesek. Az egyedi emlék ismétl√désén keresztül válik általános tudássá, gyakori el√fordulása kiemeli számunkra lényegi jegyeit, egyedi (s egyben a személyes megéléseihez köt√d√) elemei elhomályosulnak. Összességében a jelentés, a fogalmi ismeretek az egyszeri kontextusból emelkednek ki, az epizodikus emlék megel√zi a szemantikus emlék absztrahálódását. Bármennyire vonzó is és tartható intuitíve ez az érvelés, észre kell vennünk bels√ problémáit: feltételrendszere er√sen korlátozott elképzelést képvisel arról, hogyan tanulhatunk meg fogalmakat; a tanulást egyedi, epizodikus tapasztalattól teszi függ√vé. Ennek az elgondolásnak a sz∫kössége pedig abban
megközelítésben külön terület, a fogalmak, kategóriák elsajátítását szolgálja. Amikor az jár a fejünkben, hogy múlt vasárnap mit csináltunk, epizodikus emlékeinkre hagyatkozunk, amikor pedig arra a kérdésre válaszolunk, hogy mi Franciaország f√városa, szemantikus emlékekre támaszkodunk. Tulving a következ√ módszert alkalmazta a két emlékforma elválasztására: kísérleti személyeinek szavakat kellett megtanulniuk, ezt követ√en pedig vagy szabadon, segítség nélkül vagy pedig jelentésteli kulcsszavakra válaszolva kellett ezeket el√hívniuk. A felidézés során azt is meg kellett határozniuk, hogy az el√hívott szavakra emlékeznek, vagy valahonnan tudják azokat. A kísérleti személyek könnyedén el tudták ezt dönteni, továbbá a szabadon felidézett szavak többségére emlékeztek, míg a kulcsszavak segítségével el√hívott szavak jó részét tudták. Tulving ezen eredmények nyomán a deklaratív emlékezeti rendszeren belül két emlékezeti formát feltételezett, amelyek között a különbség leginkább az el√hívott tudás típusában ragadható meg. Mindkét alrendszer hozzáférhet√ a tudat számára, ám a noetikus tudás esetében az emlékez√ tudatossága a tudás tárgyára korlátozódik, addig az autonoetikus tudás esetében az emlékez√ tudatossága önmagára is kiterjed. Amíg a noetikus tudás esetében úgy emlékszünk valamire, hogy e tudás forrásáról, arról hogy hogyan került a birtokunkba, semmit sem tudunk, addig az autonoetikus tudás alapvet√ jellemz√je az éntudatosság, azaz a múltbeli esemény mentális újraélése az ismeretek el√hívása során. Felismerjük, hogy az el√hívás tárgya olyan, amit már korábban megéltünk (Wheeler, 2000). A tudásformák természetének különbsége két alapvet√ jellemz√ mentén rajzolható fel világosan. Minden tudásra jellemz√ a „kauzális szelf-referencia” jelensége. Searle munkájára építve Perner azt állítja, hogy egy reprezentáció mindig oksági kapcsolatban áll saját eredetével, tehát az emlékreprezentáció az emlékesemény valós el√fordulására vonatkozik. Az egyedi, epizodikus emlékek mellett az észlelésnek és a tudásnak a való világgal fennálló kapcsolata hátterében is ugyanezt a kauzális szelf-referenciát kell feltételeznünk, ám egy valódi emlék egyedi formája nemcsak az esemény részleteit foglalja magában, hanem azt is, hogy az emlék maga annak az eredménye, hogy ez az esemény a múltban megtörtént – a kauzális szelf-referencia belátása is megtörténik. Az epizodikus (autonoetikus) emlékek ezen kívül, s ez a második esszenciális összetev√, azt is megkövetelik, hogy közvetlen tapasztalatban gyökerezzen az oksági kapcsolat. Az emlék „újraélése” elképzelhetetlen
96
Az emlékezés forrásvidéke és a tapasztalás formái
ben vannak szemtanúink, akik meger√síthetik a dátumot és a részletek hitelességét is. Azok a vizsgálatok, melyek körültekint√en ellen√rizték az említett tényez√ket, meger√sítették a jelenséget: igen ritka (ám nem lehetetlen), hogy három és fél éves kor el√tt történt eseményekre feln√ttkorban emlékszünk. Azokra az emlékekre, amelyek „túlélik” ezt az id√szakot, jellemz√, hogy id√tlenek, több el√hívás alkalmával sem konzisztensek, mindössze élménytöredékek, és érzelmileg túlf∫töttek: „Piros színre emlékszem, mintha terít√ volna”; „Nincs el√ttem a t∫z, csak az jut eszembe, hogy féltem” (Eacott és Crawley, 1998, 1999; Newcombe, Drummey, Fox, Lie és OttingerAlberts, 2000). A jelenség újra és újra gondolkodóba ejti a kutatókat, s ez is jelzi, hogy bár magyarázatára sok elképzelés született, nincs uralkodó megközelítés, melyet egyöntet∫en elfogadhatunk. A legtöbbet idézett nézet szerint a gyermekkori amnézia „megsz∫nését” az emlékezeti rendszer átalakulása eredményezi (Nelson, 1993). A korai években egyáltalán nem is formálódnak, s ez az oka annak, hogy nincsenek kés√bb sem el√hívható személyes, önéletrajzi emlékek. Ennek hátterében azonban a klasszikus elképzelésre építve Nelson azt feltételezi, hogy az emlékezeti rendszer életünk korai id√szakában (ezt pre-autobiografikusnak nevezi, a csecsem√korra és kisgyermekkorra tartja jellemz√nek) két alrendszerb√l áll: epizodikus és általános memóriából. Az epizodikus emlékezet √rzi meg a közelmúlt eseményeit kontextuális tényez√ikkel (téri és id√i viszonylataikkal) együtt, viszont csak rövid id√re. Maguknak az eseményeknek az ismételt megjelenése lehet√vé teszi, hogy hosszabb távon is fennmaradjon az esemény emléke, egy összegzett tapasztalat, forgatókönyvszer∫ emlék formájában, immár az általános (szemantikus) emlékezetben. Az egyedi, specifikus részletek, amelyek eltérnek a rutintól, csak kés√bb, a kibontakozó autobiografikus emlékezet révén válnak el√hívhatókká, amikor a gyermek már megalapozta élete eseményeinek megbízható eseményleírás-repertoárját. Ebben a megközelítésben benne rejlik, hogy a korai epizodikus tapasztalat nem feltétlenül foglalja magában Tulving azon feltételezését, mely szerint az epizodikus emlék a tapasztalat újraélését jelenti; Nelson mindössze arra utal, hogy kisgyermekek is meg√rzik egy esemény id√ben egymást követ√ lépéseit. Az önéletrajzi emlékezet kialakulásával válik lehet√vé a gyerekek számára egy esemény „újraélése”, rekollekcója (ez az autobiografikus epizodikus emlékezés). Az autobiografikus rendszer megjelenésével emelkedik ki az önéletrajzi emléke-
gyökerezik, hogy összemossa a tudatos észlelés lehetséges formáit. Amikor valaki, ahogy az imént is kifejtettük, érzékszervei segítségével követi és észleli a körötte zajló eseményeket, saját szemszögéb√l megtapasztalja, felfogja azokat. Ám ez nem jelenti szükségképpen azt is, hogy felfogja és rögzíti, hogy ez vele történik meg. A tudatos, önreflexív észlel√ ugyanis a külvilág eseményeinek felfogásával párhuzamosan önmagát is észleli a helyzetben, s erre annak belátása vezeti, hogy √ maga az észlelés állandó alanya. Márpedig az epizodikus emlék „újraélt” felfogása ezt az éntudatot is feltételezi. A megkülönböztetés pedig rámutat arra, hogy a fogalmi tapasztalások lenyomatának meg√rzését nem szükségképpen el√zi meg ilyen mély epizodikus tapasztalat. A személyes emlékek, az önéletrajzi emlékezet vizsgálata területén, a gyermekkori amnézia jelenségének magyarázatára irányuló, kisgyermekekkel végzett kísérletek jól megvilágítják ezt a hibát, és elvezetnek az észlelés (kódolás) és az emlékezet kapcsolatának mélyebb megértéséhez.
AZ ELS◊ EMLÉKEK FORRÁSVIDÉKE
A
gyermekkori amnézia kifejezés arra utal, hogy szokatlan és rendkívül ritka, hogy nagyobb gyerekek és feln√ttek képesek három és fél éves koruk el√tt történt eseményekre visszaemlékezni. A jelenség vizsgálata nagy kihívást jelent, hiszen a korai személyes emlékek szórványossága nem magyarázható meg egyszer∫ fogalmakkal: az emlékek hiánya nem áll arányban a múló id√vel, így nem tudható be egyszer∫en felejtési folyamatoknak. Els√ emlék az, amir√l a személy úgy véli, emlékszik rá, hogy vele történt meg, és id√ben a legkorábbi, amit fel tud idézni. Mindegy, milyen id√s feln√ttet (legyen 18 vagy 70 éves) kérdezünk ki, az els√ emlékeit valahonnan három és nyolc éves kora közül fogja felidézni; az átlagot tekintve a legkorábbi, úgynevezett „els√ emlékek” három és fél, négyéves korból származnak (Eacott, 1999). Természetesen a korai emlékek kikérdezése is problematikus, hiszen egyrészt nehéz megállapítani, mikori is valójában az emlék, másrészt azt sem könny∫ ellen√rizni, hogy milyen forrásból táplálkozik a beszámoló. Lehetséges, hogy valótlan dologra „emlékszik” valaki, vagy éppen nem saját, egyedi tapasztalataira támaszkodik, hanem hallomásból tudja az esemény részleteit. Szerencsés eset-
97
Király Ildikó
az új megnevezéseket. Röviddel ezután (alig húsz perc elteltével) kikérdezték √ket, honnan tudják ezeket a színneveket. A négyévesek nagy többsége (s még néhányan az ötévesek közül is) azt válaszolta, hogy „mindig is tudta” a színeket, s csak néhányan válaszolták azt, hogy aznap ismerték meg √ket (Taylor, Esbensen és Bennett, 1994). Ugyancsak nehézséget okoz négyéveseknek megkülönböztetni azt, hogy valamit mondtak korábban, vagy csak gondoltak rá (Foley, Johnson és Raye, 1983); vagy azt, hogy egy cselekvést valódi, vagy valamilyen helyettesít√ tárggyal végeztek el (Foley, Harris és Hermann, 1994). Perner és Ruffman annak alátámasztására, hogy négyéves kor el√tt a gyerekek nem képesek epizodikus (azaz énreflexív) emlékezésre, Tulving (korábban már bemutatott) eredeti vizsgálatából indultak ki: minél jobb a szabad felidézési teljesítmény (az irányított, kulcsszavakra válaszoló felidézéshez képest), annál inkább elérhet√ az epizodikus emlékezet. A vizsgálatban képeket neveztek meg négy- és ötéves gyerekek, majd rövid késleltetést követ√en szabad („Mik voltak a képeken?”) és irányított felidézési helyzetben („Volt néhány bútor a képeken, mik voltak azok?”) kellett az ábrákon szerepl√ tárgyak elnevezéseit el√hívniuk. Ezzel párhuzamosan forrásismeretek letapogatását célzó feladatokat oldottak meg. A próbák lényege az volt, hogy egy cukorkát elrejtettek két doboz közül az egyikben, s azt változtatták, hogy a gyermek látta-e az elhelyezést, vagy sem. A kikérdezésnél pedig a két változó a „tudod vagy tippelsz”, illetve a „honnan tudod” kondíciók voltak. A „tudod vagy tippelsz” feladatnál megkérték a gyereket, mondja meg, hol van a cukorka. (Természetesen, ha látta, akkor pontosan tudta; ha nem látta, akkor csak tippelhetett, melyik doboz rejti az édességet.) A „honnan tudod” feladatnál azok a gyerekek, akik nem látták az elhelyezést, szóban kaptak felvilágosítást arról, hogy hol van a cukorka. A gyerekek szólista-felidézési és a forrásismeretekre vonatkozó feladatokban mutatott teljesítményét összevetették. Az eredmények világosan abba az irányba mutattak, hogy az epizodikus felidézés nagymértékben együtt járt azzal a szinttel, ahol a gyerekek a tudás eredetének megértésében tartanak. Azok a gyerekek, akik nem tudták eldönteni, tudják-e, vagy pedig csak tippelnek a cukorka helyét illet√en, illetve akik nem tudták megmondani, honnan is tettek szert arra az ismeretre, hol rejt√zik a cukorka, sokkal kevesebb szót idéztek fel szabadon, segít√ támpont nélkül. A bemutatott kísérleti eredmények arra utalnak, hogy a gyermekkora jellemz√ tapasztalati forma és
zet, amit akár úgy is tekinthetünk, mint az általános és az epizodikus memória integrációjának megvalósulását, amely a „rendszerek” együttm∫ködésén keresztül így lehet√vé teszi egyedi emlékek meg√rzését. Nelson amellett érvel, hogy egy ilyen evolváló rendszer azt jelenti, hogy a gyermek hatékonyan használja kognitív er√forrásait: addig, amíg nem alapozza meg az általános ismeretek tárházát, nem képes eldönteni, mi a megszokott és mi a szokatlan, és így azt sem, milyen epizódelemeket √rizzen meg emlékezetében. Nelson modellje nem ad pontos választ arra, hogyan köthet√ össze a fejl√désben a két epizodikus forma, a korai epizodikus tapasztalat és a kés√bbi önéletrajzi (egyedi) emlék. Miben áll az említett átmenet? Számos kutató osztja azt a nézetet, hogy az „én tapasztaltam” élménye az a nélkülözhetetlen elem, melynek révén egy emlék személyessé válik. Eszerint a szelf-fogalom kialakulása a személyes emlékek megjelenésének szükséges el√feltétele. Nem nehéz belátni, hogy a tapasztaló szemszögének meg√rzése feltételezi, hogy a tapasztaló egyidej∫leg önmagára is reflektál, így a kontextuális jegyek meg√rzéséhez – autonoetikus tudás formájában – ugyancsak elengedhetetlen az els√ személy∫ perspektíva. Tulajdonképpen erre hivatkoztunk úgy, mint az „én tapasztaltam” élményére. Az autonoetikus tudás egyidej∫leg annak ismeretét is magában foglalja, hogy honnan származik az információ, s így ez a tudásforma jellemzi leginkább az epizodikus emlékezetet, amely tulajdonképpen a múlt eseményeinek mentális újraélését teszi lehet√vé (Wheeler, 2000). Perner és Ruffman kivételes munkája az egyetlen, mely az eseményemlékezet fejl√désének vizsgálatába bevonta a noetikus és autonoetikus tudás megkülönböztetését. A szerz√k úgy vélik, hogy az eseményemlékezet kisgyermekeknél kezdetben noetikus, énreflexiót nélkülöz√ tudáson alapul, s csak kés√bb, körülbelül négyéves korban jelenik meg a tudás autonoetikus, énreflexív formája, amely egybeesik az önéletrajzi emlékezet kibontakozásával. Kisgyermekek számára létrehozott érdekes kísérleti helyzetekben bizonyítékokra lelhetünk a tekintetben, hogy az élet els√ éveiben még nem tudnak önmagukra reflektálni, legalábbis nem használják fel tudatosan saját néz√pontjuk emlékét. Még négy-öt éves gyerekeknek is nehézségeik vannak a tudás eredetének, forrásának (legyen az saját vélekedésük vagy a másé) behatárolásában. Egy látványos kísérletben például szokatlan, ritka színnevekkel (okker, gesztenyeszín) ismertettek meg a kutatók négy- és ötéves gyerekeket, akik könnyedén megtanulták használni
98
Az emlékezés forrásvidéke és a tapasztalás formái
például családi történetekb√l vagy tényszer∫ ismeretek révén.) Ezeknek az emlékeknek a fennmaradását tehát nem az segíti, hogy egyszeri események, hanem az, hogy ezek az egyszeri események tényekhez köthet√k, amelyek révén visszaállítható az emlékleírás kontextusa. A második és harmadik életévben tapasztalt emlékezeti teljesítményeknél azonban a klasszikus elképzelés szigorú terminológiáját alapul véve semmi sem támasztja alá, hogy rekollektív epizodikus emlékekr√l beszélhetünk. Parkin arra hívja fel a figyelmet, hogy az éntudatos, autonetikus tudás reprezentációjának képességével nem váltás történik, hanem gazdagodás. Az események noetikus és autonoetikus formában is el√hívhatók az infantilis amnézia periódusát követ√en. Érvelése a következ√: egy eseményemlék eredetiségének élményét az epizodikus újraélésb√l nyeri. Lehetséges, hogy az epizodikus el√hívás azt takarja, hogy a noetikus eseményemlékhez egyszer∫en hozzákapcsolódik az epizodikus tapasztalatra jellemz√ „én tapasztaltam” meger√sít√ élménye. Ha ez a meger√sítés szükséges a felidézéshez, akkor érthet√, hogy a korai id√szakból, amikor ez a meger√sít√ min√ség még nem áll rendelkezésre, nincsenek emlékeink. Ennél egyszer∫bb megfogalmazás szerint e korai id√szakból noetikus formában emlékszünk eseményekre, hiszen ebben a formában továbbra is el√hívhatók, azonban az autonoetikus, éntudatos (epizodikus) emlékekre jellemz√, lehorgonyzó kontextuális információ hiányában nem tudjuk azonosítani, hogy ezek az eseményemlékek ebben a korai id√szakban gyökereznek. Korábban Nelson modellje kapcsán már rámutattunk arra, hogy a klasszikus emlékezet-felfogásra épül√ elképzelésében finom ellentmondások rejlenek. Egyrészt nyíltan vállalja, hogy a korai epizodikus emlék nem marad fenn hosszú távon, azaz különbözhet az önéletrajzi emlékt√l, amely egy élmény „újraél√” el√hívása. Viszont a klasszikus keretben az el√fordulási gyakoriságon alapuló általános tapasztalat els√dlegessége egyedi emlékek feltételezése nélkül nehezen magyarázható. Másrészt így nem látunk magyarázatot arra, mi irányítja az ismétl√d√ események közös elemeinek kiemelését, azaz az általános eseményemlék formálását (bármi, ami közös az eseményekben, a „forgatókönyvhöz” kapcsolható?). Amennyiben módosítjuk a hagyományos szemantikus–epizodikus emlékezeti dichotómiát, azaz az emlékezet klasszikus felfogásának alaptételét, és a tudatos emlékezet noetikus és autonoetikus m∫ködésmódjáról beszélünk (elfogadva a korábbi megkülönböztetésünk jelent√ségét), akkor feltehetjük az általános emlék-
tudástípus nélkülözi a személyes néz√pontot és az információ forrására vonatkozó adatokat, azaz noetikus, de nem autonoetikus. Az önéletrajzi emlékezet kibontakozása, a személyes emlékek megjelenése egyben azt is jelenti, hogy az eseményleírásokhoz az els√ személy∫ perspektíva révén hozzákapcsolhatók az egyedi jegyek.
A KLASSZIKUS EMLÉKEZETELMÉLET ÚJRAÉRTELMEZÉSE, AVAGY AZ EPIZODIKUS–SZEMANTIKUS KETT◊S ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN
A
gyerekkori amnézia jelenségének elemzésével megkérd√jelezhet√vé vált az a tézis, mely egyébként naiv képzeteinkre és a tudományos elképzelésre egyaránt jellemz√: az epizodikus és a szemantikus emlékezet jól különválasztható emlékezeti rendszerei között egyirányú a kapcsolat. A nehézség feloldását a kritika alapjául szolgáló tudásformák megkülönböztetése kínálja. A szemantikus (általános) és epizodikus emlékezeti forma a tudatos emlékezet két m∫ködésmódjaként (nem pedig két elkülönül√ rendszerként) fogható fel. A noetikus (pusztán tudatos) emlék az elsajátítás körülményeire vonatkozó információk hiányában ki van téve annak, hogy „összeolvadjon” más, hasonló emlékekkel. A noetikus formához köthet√ személyes perspektíva az egyedi emlék azonosítását, megkülönböztetését, az éntudatosságot eredményezi (autonoetikus forma). Az énre való utalás (az „így tapasztaltam” élménye) hiányában a noetikus tapasztalat megfelel az esemény leírásának, amely hasonló események újabb és újabb el√fordulása révén összemosódik ezek eseményvázaival, leírásával. Ezt a meglátást er√síti, hogy esetenként feln√ttkorban is emlékszünk olyan eseményekre, amelyek még az infantilis amnézia id√szakába esnének: a kistestvér születése vagy a kórház ilyen élmények lehetnek (Usher és Neisser, 1993; Eacott és Crawley, 1999). Ezek olyan események, amelyek egyedülállóak és szokatlanok, mindössze egyszer fordultak el√ az adott id√szakban, s így mivel nem olvadtak össze hasonló eseményleírásokkal, elérhet√ek a feln√tt számára is. (Némi kétellyel kell azonban ezeket az eredményeket kezelnünk, mivel az itt idézett korai emlékek el√hívását gyakran az jellemzi, hogy az emlék el√fordulásának idejét az emlékez√k tudják,
99
Király Ildikó
leírás (noetikus eseményemlék) els√dlegességét, amennyiben tartható magyarázattal szolgálunk megkülönböztetett elsajátításuk mikéntjét illet√en. Ugyanez a kérdés másképpen: hol a híd a tapasztaló, noetikus módon tanuló én, és az önreflexív, autonoetikus módon tanuló én között? Conway azt veti fel, hogy a tapasztaló én rögzíti ugyan reflexív tapasztalatait, ám ezt egyrészt mindig alárendeli éppen aktuális céljának annak érdekében, hogy hatékonyan alkalmazkodjék a helyzet adta keretekhez, és céljai optimális kivitelezéséhez; másrészt ezeket az emlékreprezentációkat nem tartja fenn hosszútávon, csak ameddig a célok eléréséhez szüksége van rájuk. Úgy véli, az epizodikus fogalmat ezekre a jelent a folytonos jöv√vel összekapcsoló emlékekre kell alkalmaznunk – nem is nevezi ezeket tapasztalatinak, hanem csak „tapasztalat-közelinek” –, és ezek szolgálnak kiinduló alapul az önéletrajzi emlékek megformálásához. Nem teljesen új kelet∫ ez a nézet, hiszen a cselekvésértelmezés területér√l kísérleti evidenciák igazolják, hogy már csecsem√korban rendelkezésre áll: az úgynevezett teleológiai hozzáállás (Gergely és
Csibra, 1997; Csibra és Gergely, 1998). Ez az értelmezési séma alkalmas arra, hogy – akár az eseménnyel való egyszeri találkozást követ√en – létrehozza a cselekvések, akciósorok absztrakt vázát az események észlelése során, a célhoz vezet√ releváns, optimális lépések sorozataként. E mechanizmus, értelmezési keret segítségével kiépíthet√k az események els√dleges reprezentációi, az események általános leírásai, amelyek egyben a cselekvések alapvet√ formáinak beazonosítását és a cselekvések közötti eligazodást is segíthetik. A kés√bbiekben pedig ezek az általános cselekvés-emlékek a személyes emlékek lényegi vázát szolgáltathatják, a reprezentációkhoz kapcsolható téri és id√i kontextus révén, az „így tapasztaltam” élményének közvetítésével. Az a vélekedés, mely szerint amit egyszer megéltünk, az a „miénk”, s valahol mindenképp fellelhet√, rögzítve, elraktározva, nem igazolható. Gondolati kalandozásunk alapján viszont, amellett, hogy nem tarthatjuk meg életünk minden egyes pillanatának „felvételét” egyediként, személyesként, gazdaságos elménk a tudás különböz√ formáit alkalmazva tömörítést kínál a tapasztalatok sokrét∫ meg√rzésére.
Szeretném megköszönni Kónya Anikónak a bátorítást és Kéri Ritának a gondolatok megformálásában nyújtott lankadatlan segítségét. 1 A teljes emlékezeti rendszer tudományos tárgyalására itt nem vállalkozunk, az érdekl√d√ olvasóknak Daniel L. Schacter (1998) Emlékeink nyomában cím∫,
szakmailag alapos és olvasmányos könyvét ajánljuk. Itt a naiv modell szempontjából releváns, a tudatos emlékezéshez kapcsolódó elképzelésekre koncentrálunk.
Irodalom
CONWAY, M. (2001): Sensory-perceptual episodic memory and its context: autobiographical memory, Phil. Trans. Royal Sociey London 356. 1375–1384. o. CSIBRA, G., & GERGELY, G. (1998). The teleological origins of mentalistic action explanations: A developmental hypothesis. Developmental Science , 1, 255–259. o. EACOTT, M. J. (1999): Memory for the events of early childhood, Current Directions in Psychological Science Vol.8. No.2, 46–49. o. EACOTT, M. J., CRAWLEY, R. A. (1998): The offset of Childhood amnesia: Memory for events that occured before age 3, Journal of Experimental Psychology: General Vol. 127. No.1. 22–33. o. EACOTT, M. J., CRAWLEY, R. A. (1999): Childhood amnesia: On answering questions about very early life events, Memory 7 (3), 279–292. o. FOLEY, M. A., HARRIS, J. F., HERMANN, S. (1994): Developmental comparisons of the ability to discriminate between memories for symbolic play enactments, Developmental Psychology, 30. (2), 206–217. o. FOLEY, M. A., JOHNSON, M. K., RAYE, C. L. (1983): Age-related changes in confusion between memories for thoughts and memories for speech, Child Development, 54., 51–60. o. GERGELY, G., CSIBRA, G. (1997): Teleological reasoning in infancy: The infant’s naive theory of rational action. A reply to Premack and Premack. Cognition, 63, 227–233. o. NELSON, K. (1993): Explaining the emergence of autobiographical memory in early childhood, in: COLLINS, A.–GATHERCOLE, S. E.–CONWAY, M. A.–MORRIS, P. E. (eds): Theories of memory, Hove: Lawrence Erlbaum Associates
NEWCOMBE, N. S., DRUMMEY, A. B., FOX, N. A., LIE, E., OTTINGER-ALBERTS, W. (2000): Remembering early childhood: How much, how, and why (or why not), Current Directions in Psychological Science, 9. (2), 55–58. o. PARKIN, A. J. (1997): The development of procedural and declarative memory, IN: COWAN, N.–HULME, C. (eds) The Development of Memory in Childhood, Hove: Psychology Press PERNER, J. (2000): Memory and theory of mind, IN: TULVING, E., CRAIK, F. I. M. (eds): The Oxford Handbook of Memory, New York: Oxford University Press PERNER, J., RUFFMAN, T. (1995): Episodic memory and autonoetic consciousness: Developmental evidence and a theory of childhood amnesia, Journal of Experimental Child Psychology, 59., 516–548. o. SCHACTER, D. L. (1987): Emlékeink nyomában, Háttér Kiadó Budapest TAYLOR, M., ESBENSEN, B. M., BENNETT, R. T. (1994): Children’s understanding of knowledge acquisition: The tendency for children to report that they have always known what they have just learned, Child Development, 65., 1581–1604. o. SEARLE, J. (1983): Intentionality, Cambridge: Cambridge University Press TULVING, E. (1985): Hány emlékezeti rendszer létezik? In: KóNYA A. (szerk.) Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei, Budapest: Tankönyvkiadó [1990] USHER, J. A., NEISSER, U. (1993): Childhood Amnesia and the beginnings of memory for four early life events, Journal of Experimental Psychology: General Vol. 122. No.2. 155–165. o. WHEELER, M. A. (2000): Episodic memory and autonoetic awareness, IN: TULVING, E., CRAIK, F. I. M. (eds): The Oxford Handbook of Memory, New York: Oxford University Press
100
101
Frank Aliona képe
102
Frank Aliona: A Hungária fürd√ homlokzata
103
