STEFAN MOLYNEUX
AZ EMBERTARTÁS KÉZIKÖNYVE ÚTMUTATÓ KEZDŐ ADÓSZÜRETELŐKNEK
Fordította: Pálmai Eszter http://ellenpropaganda.com
Hé - komolyan - gratulálok az új pozíciódhoz! Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy a kormányzat legmagasabb előkelőségei közé léptél, tehát nagyonnagyon fontos, hogy ne mondj vagy csinálj semmi ostobaságot, és ne rondítsd el nekünk a dolgokat. A legelső, amit észben kell tarts, hogy te egy cégér vagy, körülbelül annyi befolyással az államvezetésre, mint a műszerfal díszítésének van az autóéra - de ezzel együtt nagyon fontos figyelemelterelés vagy, a "mosolygó arca" a hatalom öklének. Szóval orrot fel, puszit a kisbabák arcára, és gondolkozz azon, mennyire jól mutatnál egy bélyegen. Egy postai bélyegen,
nem
e-mail...
Mindegy,
majd
később
elmagyarázzuk. Most, mielőtt rátérnénk a médiabeli felelősségeidre, alaposan meg kell, hogy értsd a politikai hatalom valódi történetét, nehogy véletlenül abból a naiv idealizmusból cselekedj, amit a tömegek felé kell mutatnod.
Emberi éléskamra - Az adószüretelés történelme A politikai hatalom realitása nagyon egyszerű: a rossz farmerek kukoricát és éléskamrát birtokolnak, a jó farmerek emberi lényeket. Annyira azért mégsem egyszerű, amennyire hangzik, így a szükség erre a kézikönyvre. A legelső, amit észben kell tartanod az, hogy emlős vagy, emlősállat, és mint minden állat, te is szeretnéd maximalizálni a fogyasztásodat, és a lehető legkisebbre csökkenteni a fáradozásaid. Messze a leghatékonyabb módja ennek az, ha elveszel más emberektől, mint ahogyan a farmer is elveszi a tejet és a húst a teheneitől. A történelem hajnalán ez a ragadozás a legszimplább formájában jelent meg - kannibalizmusként. Míg ez talán rövidtávon hatékonynak bizonyult, később áldozatául esett a vetőmag-elfogyasztás problémájának, vagyis biztosított egy-két étkezést, viszont újra feltölteni az emberi éléskamrát egy évtizedbe is beletelt. Aztán elég visszataszító is volt. Néha az ember hiába mosta
tisztára
a
vacsoráját,
még
azután
is
elviselhetetlenül bűzlött. (Érdekesség: a dezodort először mint pácot találták fel.) Az
embertenyésztésben
rabszolgaság
feltalálása,
hatalmas amely
ugrás
előrelépés
volt
a
volt
a
kannibalizmushoz képest, hiszen ahelyett, hogy az ember lett volna az étel, most az ember termesztett ételt. A
rabszolgaság
megjelenése
kétségtelen
fejlődésnek
bizonyult, ám limitálta az uralkodó osztály növekedését, mivel nem volt megoldás a motiváció problémájára. Mint kiderült, ha az embert úgy hajtják, mint a gépet, olyan motivációval is végzi, mint egy gép; azaz tönkremegy a garancia lejárta után két nappal, haha. Akárhogy is, az embertartás egyszerű realitása ez: 1. Elsőként kényszerrel uralmad alá kell rendelned a tömegeket. 2. Azután fenn kell tartanod ezt az alárendeltséget az
erkölcs pszichológiai hatalmán keresztül. Az emberek azt gondolják, az erkölcsöt azért találták ki, hogy jóvá tegye az embereket - de ez olyan, mintha azt mondanánk; az erényövet arra találták ki, hogy nemi betegségeket terjesszen. Nem- nem... Az erkölcsöt azért hozták létre, hogy megkötözze a rabszolgák elméjét és
bilincseket adjon az uralkodó kezébe, a legjobbakat, amikre szüksége volt: bűntudatot, önmarcangolást és rettegést az erkölcs uralmától. Aki az erkölcsöt uralja a nyájat uralja, mivel mindenki fél a rossz véleményektől, legfőként a sajátjától. Ha jól csinálod, egyetlen ítélet sem lesz olyan gonosz vagy véget nem érő, mint a tükörből hallatszó. Ez eddig mind elég nyílt és egyenes - habár az erkölcs, amelyre szükség van a rabszolgák kézbentartásához, megköveteli a halál utáni mennyország kitalálását, amelyben reménykedhetnek - persze csak ha továbbra is engedelmeskednek
a
rabszolgák izmait, de megmarad
mestereiknek.
Ez
learatja
a
nem az elméjüket, amelyik
depressziósnak,
elidegenedettnek
és
másviláginak, azaz, nos, gazdaságilag haszontalannak. Alapjában véve azt mondod: "Héé, kössünk üzletet, jó? Te nekem adod, amid csak van ebben az életben, cserébe minden földi jóért a következőben, oooké?" Egyetlen perc gondolkodást igényel rájönni, hogy akárki rukkol elő ezzel az üzlettel, az nem hisz a túlvilágban - nézzük csak a pápa aranypalotáit, az isten szerelmére! - de ez az egy percnyi gondolkodás láthatóan túl sok a legtöbb embernek.
Sajnálatos, de a rabszolgaságnak megvoltak a maga korlátai.
A
szolgákkal
úgy
kellett
bánni,
mint
főemlősökkel, akiknek szóval parancsolni lehet, ami kifinomult kontrollt adott gazdáiknak az izmaik felett, de végleg összetörte az emberi kukorica legértékesebb erőforrását - az eszét. A
Római
Birodalom
tökéletesen
gyakorolta
a
rabszolgatartás modelljét, ám - elkerülhetetlenül - túl sok függőségben tartott rabszolgát teremtett, ami maga után vonta a gazdasági rendszer összeomlását.(Erről bővebben lásd a jelenlegi körülményekről szóló részt lentebb.) A Sötét Középkort követően, amikor az uralkodó osztály elszenvedte azt a megaláztatást, hogy visszavonult a templomok padlásaira, a feudális modell emelkedett fel. A feudális modell abban fejlesztett a rabszolgaságén, hogy névleges birtoklást engedélyezett az emberi éléstárnak ("jobbágynak")
a
föld
fölött,
miközben
termelékenységéből vett el egy porciót: adók, katonai szolgálat, malomhasználati díj, satöbbi címeken. Szóval ahelyett, hogy közvetlenül rendelkeznénk a fickókkal, hagyjuk, hadd izzadjanak csak vért ősi telkecskéjükön, aztán elvesszük tőlük, amit csak akarunk az egészből végig hangsúlyozva természetesen, hogy maga Isten jelölt
ki bennünket mestereikké, és hogy az ő legnagyobb erényük a kijelölt mestereiknek való behódolás, bla-bla. Ismét, az ember fejében talán megfordulna, hogy Isten mintha furcsán elfogult lenne nyája legerőszakosabb, legbeképzeltebb bárányaival szemben; és ha az alázat erény, miért nem gyakorolják a mestereik is, és tovább de te emiatt ne aggódj, egyszerűen verd ki ezeket a teljesen természetes gondolatokat a fejedből, mert ha egyszer az embert szolgasorba hajtották, az alapvető logika meghibásodik apró agyában, így nem látja kicsinyke életének nyomorúságos borzalmát. Akárhogy is, a középkori jobbágyság kifejlődése négy csoportra osztotta a társadalmat: 1. Az uralkodó osztály (arisztokrácia) 2. Az egyház (propaganda) 3. A katonaság (végrehajtatás) 4. A jobbágyság (éléstár) Az Arisztokrácia - aminek most már büszke tagja vagy szüretelte
le
a
hasznot,
az
Egyház
irányította
a
rabszolgákat az erkölcs fegyverével, a Katonaság elbánt azokkal, akikre nem hatott az erkölcs, és a Jobbágyság fizetett az egész cirkuszért. (A csoportok jelenkori
megfelelői: a politikai vezetők, a média, a rendőrség és az adófizetők.) Mivel részleges örökítési és használati joguk volt a föld felett, a jobbágynak legalább némi ösztönzője volt arra, hogy optimalizálja a mezőgazdasági termelékenységét, így kezdve a 12. századtól, a jelentős fejlődés a gazdálkodásban létrehozta a felesleges élelmet, ami elengedhetetlen
a
városok;
az
uralkodó
osztály
természetes környezetének létrejöttéhez. A városok gazdasági fejlődése továbbra is az újra felfedezett Római törvénykezésre volt utalva, ami nem egy szabad piaci; magántulajdonon alapuló jogi rendszer, így a gazdaság termelékenysége stagnált, legalábbis a 19. századtól napjainkig tartó időszakéhoz viszonyítva. A középkori céhek nevetségesen alkalmatlanok voltak, kényszerítve a javak apáról-fiúra szállását, nevetségesen hosszú
gyakorlóidőt
megkövetelve,
amit
belépési
korlátnak szántak, nem hagyva semmilyen hirdetésivagy marketinglehetőséget, és tovább. Ráadásul a Katolikus Egyház betiltotta az uzsorát, avagy a hitelezést kamatra, ami megakadályozta a gazdasági fejlesztésbe való befektetést. (Ebben nagy szerepe volt
annak, hogy az Egyház és az Arisztokrácia, amit szolgált, nem akart kamatot fizetni az adósságaiért.) (Mindezek a gazdasági hiányosságok visszafogták a demokrácia
kifejlődését,
amely
a
tőke
óriási
felhalmozását igényli, amit biztosítékként használnak a jelenkori
szavazók
megvesztegetésére,
jövendőbeli
pénzből.) A Kereszténység frakciókra szakadása a Reformáció alatt új gazdasági lehetőségeket teremtett a tőkefelhalmozásra és
kölcsönzésre,
eredményezett,
a
gazdasági
valójában
a
háború
pedig,
középkori
amit
gazdasági
hiányosságok és az elérhető új lehetőségek konfliktusa volt a Protestántista, és egy fokig a Judaista hit alatt. Természetesen
a
vallás,
amelyik
többet
tudott
kölcsönözni, nyert, és pénzt hitelezni kamatra bevett gyakorlattá vált a társadalomban, melegágyát vetve az Ipari Forradalomnak. Emellett, miután az Egyház évszázadok véres háborúin át eredményesen próbált hatalmat ragadni az állam katonai ereje fölött, hogy a doktrínáit rákényszeríthesse mindenki másra, az Egyház és az Állam szétválasztása életbevágóvá vált. A vallásos doktrínák lefejtése a kormányzásról a tulajdonjogok kissé ésszerűbb értelmezését tette lehetővé,
ami teret adott a szabad kereskedelem előterjesztéséhez, főképp Ricardo és Adam Smith által. A mezőgazdasági termelékenység, amelytől a városok léte függött,
akadozni
jobbágytelkek
kezdett
apáról
feldarabolódásához,
a
fiúra és
-
17.
században.
szálltak,
ami
A
azok
elkerülhetetlenül
-
nehézségekhez vezetett a szántás-vetésben. Az uralkodó osztály - ódzkodva a nyirkos és piszkos vidékre való visszatéréstől-
rákényszerítette
a
jobbágyságot
a
bekerítési mozgalomra, egységesítve a földbirtokokat; és jobbágyok százezreit kiszorítva ősi telkeikről. Ez szinte azonnal megnövelte a mezőgazdasági termelékenységet, megmentve a városokat - olcsó munkaerő masszív seregét teremtve, amely, művelhető föld híján, a városokban próbált elhelyezkedni. A körülmények tehát megértek az Ipari Forradalomra: szabad
tőke,
kereskedelem,
tömeges
olcsó
munkaerő,
élelmiszerfelesleg,
és
szabad növekvő
szkepticizmus a vallás irányába, ami nagyban hozzájárult a
tudományos
módszer
egészen a 16. századtól.
fejlődéséhez
visszamenőleg
Ugyanezen időpontban valósult meg az embertartás legnagyobb áttörése, az egyszerű zsenialitása annak, hogy
engedjük az éléstárat megválasztani saját foglalkozását. Az éléstár motiválása egy csapásra megoldódott legalábbis napjainkig. Ahelyett, hogy elfogyasztanánk, vagy direkt birtokolnánk az emberi éléskamrát, netán specifikus tevékenységekre kényszerítenénk, egy szabad piac jött létre a vagyon forrásaként, a szolgasági aspektus pedig a vagyonosodás következményeire helyeződött át bérekre és tőkére. A munka szabad volt, a fizetést adóztatták meg - ez volt az legnagyobb ugrás az embertartás történetében! Minden korábbi uralkodó osztály inkompetens parazita volt csak, hozzávetve
a
modern
embertenyésztő
briliáns
manipulációihoz! Az uralkodó osztály gazdasági kizsákmányolása nem változott, viszont nagyrészt láthatatlanná vált. Vámok és megkötések épültek a fogyasztói árakba, a vásárlóknak pedig nem volt összehasonlítási alapjuk, ami láthatóvá tette volna ezek hatását. A kiszipolyozás ostorának ily módú elrejtése és elködösítése a szabadság látszatát adta az éléstárnak - az pedig törtetett dolgozni, vagyont
szerezni, és telerakni a tányérunkat mindennel, amiről álmodni sem mertünk! Az embernyáj csapdába zárt vállalkozói energiái a történelemben először kiszabadultak, vagyon, termék, szolgáltatás megdöbbentő bőségét teremtve meg, aminek egy porcióját olyan mértékben szívta el az uralkodó osztály, ahogyan még soha azelőtt. Az
előnyök
nyilvánvalóak,
a
termelékenységbeli
növekedés káprázatos volt - de a komplikációk ennek a félig-meddig szabad embernyájnak a kézbentartásában szintúgy megnövekedtek. Az első és legnagyobb veszélyforrás az arisztokráciáról a meritokráciára való áttérés volt, avagy az a valóság, hogy kereskedelemmel és kreativitással nagyobb vagyont lehetett felhalmozni, mint adó-fosztogatáson és az állami erőszak
irányításán
keresztül.
(Ezzel
a
veszéllyel
szembesült az Egyház is a babonáról a tudományra való áttéréssel.) A vállalkozói réteg felemelkedése kényelmetlen törést eredményezett
a
társadalomban,
amelyben
az
arisztokrácia hasznát kezdték nyíltan megkérdőjelezni. Társadalmak,
mint
Amerika
születtek
teljesen
arisztokrácia nélkül; az Európai arisztokráciák pedig forradalmaknak és nem egyszer kipusztulásnak néztek elébe. Az arisztokrácia nem akarta szétmorzsolni a vállalkozói réteget – mivel olyan csodásan termelékeny volt – de nem engedhette meg magának, hogy ezek a vállalkozók túlszárnyalják, így egy megnevezetlen géniusz előállt az örömtelien játékos megoldással, amit inkorporációnak hívnak. A vállalkozói osztály szerette volna maximalizálni nyereségét, természetesen, és ez olykor a dolgozóik rovására ment. A korai 19. században – és azelőtt – a lakosságnak hozzáférése volt szokásjogi törvénykezéshez, ami lehetővé tette, hogy eljárást indítsanak munkáltatóik ellen haláleset, megrokkanás, szennyezés és így tovább esetén. A kapitalisták persze szerették volna elkerülni ezeket a bírósági támadásokat, de senki nem akarta kimondottan megnyirbálni a dolgozók jogait, hiszen akkor
tudatára
elveszítették
volna
ébredtek
volna
motivációjukat,
szolgaságuknak, és
egyenest
a
Középkorban találnánk magunkat, ami, ismét, senkinek sem hiányzott!
Szerte a világon kormány kormány után vezette be az
inkorporáció
koncepcióját,
e
briliáns
húzást
az
embertartás krónikájában. Az inkorporáció egy legális fikciót teremtett; a korporációt, ami pajzsként védte a vállalkozókat, tulajdonosokat
kapitalistákat, gaztetteik
menedzsereket legtöbb
és
legális
következményétől – sőt, még a vállalat veszteségeitől is! A vállalkozók mostantól kivehettek pénzt ebből a „korporációból” és megtarthatták maguknak, míg ha bármily legális támadás sikerrel járt ellenük, vagy az üzlet pénzt veszített, netán adósságba keveredett, most már a „korporáció” illetve a „részvényesek” és a dolgozók fizették meg az árát, és senki soha többé nem mehetett személyes vagyonuk után. Mint egy kaszinó, ahol megtarthatod a nyereményeidet, de a veszteségeidet idegenek állják. Cserébe ezért a legális védőpajzsért politikai osztályunk kihasított magának egy darabot vállalati adók formájában – aminek nagy részét a jutalékokból és a bérekből fizették, természetesen. Ez hatékonyan az állam szolgálatába ejtette a vállalkozókat, biztosra menve, hogy soha többé nem fognak a politikai osztály elhalványítására vagy feleslegessé tételére törekedni, hiszen ezentúl függnek az
Állam
hatalmától
gazdasági
pajzsuk
gazdasági privilégiumaik fenntartásában.
és
egyoldalú
A 19. SZÁZAD A 19. század vadul kreatív időszak volt az emberi éléstár tartásának történetében. A munka privatizációjából és a bérek
részleges
termelékenység
szocializációjából olyan
bőséget
fakadó
teremtett,
bámulatos hogy
az
uralkodó osztály szükségessége kérdőjeleződött meg. Sőt, a munkásosztály megnövekedett iskolázottsága és gazdasági
kezdeményezőkészsége
a
vezetői
osztály
gazdasági értékét fenyegette. A munkások majdnem teljes írástudókká
váltak,
kiváló
munkamorállal,
jogi
ismeretekkel és szociális hálóval rendelkeztek, beleértve az úgynevezett Friendly Society-ket, amelyek megóvták a szegényeket a nélkülözéstől az élet bármely nehézségének idején. A kínálat azokból, akik képesek voltak menedzselni tehát megnőtt, ami lenyomta az menedzsment árát – amit a már létező kapitalisták nem néztek túl jó szemmel. A hagyományos megoldás a feldúsuló versenyre a szegények köreiből a könyvek és az oktatás betiltása, vallásos bűntudat keltése materializmus okán, vagy
háború kirobbantása volt – egyik sem olyasmi, ami politikailag vagy gazdaságilag előnyös lett volna abban az időben.
Nyíltan
betiltani
a
szegény
gyermekek
taníttatását visszahozta volna az „OMG, totális rabszolga vagyok!”
demotivációs
problémát;
a
vallásos
hit
halványulóban volt, míg a háború elpusztított volna minden új javat, amiben az uralkodó és vállalkozói osztály élvezetét lelte. Briliáns húzásként az uralkodó osztály az Egyházzal összeesküdve egy hamis „oktatási vészhelyzetet” kreált. Közreműködve egy csapat megkeseredett és alulteljesítő tanárral az állami közoktatási rendszer bevezetésre került; a szegények készségeinek, képességeinek és intelligenciájának fejlesztését megnevezve céljaként. Természetesen a valódi cél ennek a szöges ellentéte volt. Ahelyett, hogy praktikus, gazdasági és vállalkozói tudást nyújtottak volna, a kormány iskolái sebesen áthelyezték a hangsúlyt
hazafias
történelemre,
ismétléses
memorizálásra és visszamondásra, Latinra, Görögre és egyéb,
véget
nem
érő,
haszontalan
és
unalmas
trivialitásra. Ennek a sportbéli megfelelője volna az, hogy ellenfeledet erőszakkal pihenésre kényszeríted edzés helyett, az érmekért tülekedő versenytársak örömteli
hiányát
eredményezve.
A
kormány iskolái
tompa,
húzódozó drónokat teremtettek; egyedül utasítások teljesítésére jókat, így a vezetői osztályt fenyegető veszélynek
elejét
vették.
(Mindez
Poroszországban
kezdődött, ami középkori volt; misztikus és katonáskodó, ami valamelyest gyanakvásra késztethette volna az embereket, de ismételten, a gondolkodás úgy tűnik, fáj.) Az emberfarm
négy
pillérének egyike,
az Egyház
halmozódó kihívásokkal nézett szembe a 19. században, amint az Ipari Forradalom növekvő világiasságával, és a tudományos módszer gazdaságilag egyre hasznosabbá válásával aláásta a középkor babonás rémségeit. Megérezve, hogy Istenük hatalma leáldozóban van, a papság új otthon felé áramlott. Ne feledd, hogy az ő szakterületük a szofista etika, mintsem a politikai hatalom, ezért egy csodálatos ötlettel álltak elő, ami lehetővé tette, hogy briliáns történelmi hazugságaikat a politikába vegyítsék anélkül, hogy részt kellene venniük az átlagos demokratikus választási kampány hitvány fricska-harcaiban. Egyetlen szóban: szocializmus.
A szocializmus, vagy más néven kommunizmus nem több, mint egy világi vallás, ahol az isten szerepébe az Állam
lép.
Megvan
a
maga
jója
és
gonosza,
teremtéstörténete, eljövendő mennyországa ahol az Állam szertefoszlik, a maga uralkodó osztálya erkölcsi hazugságaival, és így tovább. Papjai, akárcsak Plató, ugye körvonalazódik a kép… Egyszerre ahelyett, hogy a mennyország a halál után jönne
el,
már
ebbe
az
életbe
ígérték,
amint
a
kormányprogramok sikerre visznek. (A halál utáni élet valószínűbb.) Az új szocialista klérus megígérte a szegénység, az írástudatlanság, az alacsonynövés és a kopaszság beszüntetését – bármiét, amire csak rátehették a mancsukat – és persze bárki, akinek ellenvéleménye volt ezekről a fantazmagóriákról rögtön a szegénység, az írástudatlanság és a többi támogatójaként volt beállítva. Nyilvánvalóan, ahogy a vallásos bűnbánat soha nem teremthet
erényt,
úgy
a
kormányprogramok
sem
hozhatják el a mennyországot, így egy örökmozgó szociális kontroll – masina indult be, amelynek állítólagos „megoldásai” problémát.
csak
tovább
mélyítették
az
eredeti
VALLÁS ÉS GYERKŐCÖK
A
vallást
mindig
is
az
állam
támogatására
kiterjesztésére
használták,
nagyszámú
pszichológiai
mechanizmuson
keresztül,
és
hatásos amivel
a
gyermekekre sújtottak le. Mindenekelőtt a vallásban a siker bűn, a kudarc pedig legitim
szükséglet.
sikeres
emberekben
Bűntudatot olyan
kelteni
elvetett
gazdaságilag
mag,
amely
a
tulajdonuktól való bűntudatos megválássá sarjad, a „szegények megsegítéséért.” (Megjegyzendő, hogy a papok sohasem tűnnek eléggé elhivatottnak ahhoz, hogy saját sikeres püspökeiket vagy az általuk támogatott és gazdagított
sikeres
politikai
rendszereket
támadják
nemlétező
entitások
ugyanígy.) Másodszor,
a
vallás
kitűnő
kreálásában, majd egy szakosodott csoport hazudozó előléptetésében, akik ennek az entitásnak a nevében szólnak. Így tehát van egy „isten” és a pap, aki „az isten nevében” beszél. A szocializmusban adott a „szegénység” és azok, akik a „szegényekért” szólnak. (Megjegyzendő,
milyen kevéssé számít, hogy a szocialisták maguk szinte soha nem jönnek „a szegények” közül, mint például Marx és Engels, két munkanélküli gazdag kölyök, akiknek állítólag világrengető rálátása volt a szegénység-sújtotta munkások életére, akik mellesleg gazdagodóban voltak.) Harmadszor a papok, akár a politikusok, önkényes, de egyetemes erkölcsöt hirdetnek, miközben önmagukat kivonják a kirótt szabályok alól – ez, amint később látni fogjuk, a legalapvetőbb jellemzője minden uralkodó osztálynak. Negyedszer a vallás – ismét, akár az Állam – csodálatos csapdákat állít hamis kettősségek formájában. Például ha ellenzed, hogy az Állam ellopja a jövedelmedet a „szegények megsegítéséért” akkor a vallás szerint te gyűlölöd a szegény embereket. Mintha azt mondanánk, hogy ha ellene vagy a nemi erőszaknak, akkor biztosan utálsz szeretkezni. Tovább folytathatnánk a sort, de miután a vallást olyan nagy mértékben magába kebelezte az Állam, nem sok értelme maradt boncolgatni a középkori hulláját.
A MODERN VILÁG
A múltban a társadalom annyira szegény volt, hogy az arisztokráciának
öröklődnie
kellett
ahhoz,
hogy
megtarthassa gazdasági helyzetét – ez többé már nem realitás,
a
relatíve
szabad
piacnak
köszönhető
megnövekedett termelékenység miatt. Napjainkban egy sikeres
politikus
könnyűszerrel
összegyűjt
több
generációra – vagy ha bölcsen kezeli, örökre – elegendő vagyont mindössze néhány terminus alatt. Ez tette lehetővé annak az illúziónak a kifejlődését, miszerint az adó-éléstár
irányít
valamit,
amit
„demokráciának”
hívunk. Mivel olyan sok pénzt rabolhatunk egy rövidke idő alatt, az uralkodó osztály megegyezett abban, hogy váltakozva ki-be forogjanak a hatalomból, így fenntartva azt a látszatot, hogy nincs is uralkodó osztály. Ez a rotáció létfontosságú az éléstár optimizmusának fenntartásában, megadva neki a – majdnem mindig hamis - hitet, hogy ő maga is beléphet az uralkodók közé. Ez azt jelenti, hogy az
uralkodó osztály többé nem egyenest exkluzív, hanem valamelyest átjárható, legalább is a peremeken. (A
modern
demokrácia
kiváltsága
szó
szerint
dollárbilliókat átruházni a dolgozóktól az uralkodó osztály tulajdonába – a történelemben példátlan méretű zsákmány – de a rendszerünk logikája eredendően önpusztító, ami miatt is nagyon fontos neked, mint új politikai vezetőnek, hogy biztosra menj, és annyi pénzt ragadj el amennyit csak lehetséges, mielőtt az egész kártyavár összeomlik. Később elmondjuk, ezt miképpen csináld.) A demokratikus rendszer az aranyalap feladásakor és a puszta papír pénz bevezetésekor találta igazán meg önmagát. A kormányok a 19. században - és azelőtt – limitáltan tudták csak megvesztegetni a támogatókat és a kormánytól függő helyzetben lévőket; annyival, amennyi aranyuk a széfben volt. Aranyat nem lehet nyomtatni, tehát az aranyalap (a lakosság képessége arra, hogy papírpénzüket aranyra beváltsák) feladása lehetővé tette a kormány nyomdáinak, hogy túlórázzanak, jókora adag úgymond „vagyont” előteremtve a Második Világháborút követő időszakban.
A demokratikus kormányok – mint minden kormány – másról
sem
szólnak,
csak
a
vagyon
erőszakos
átruházásáról a termelők tulajdonából a semmit nem termelőknek. Amikor a pénz forgalmazását korlátozta a valódi arany, a játék többé-kevésbé nulla összegű volt. Amikor elvettél egy csoporttól egy másik javára – kihasítva belőle magadnak – az direkt csökkentése és növelése volt a vagyonnak a jelenben, ami nem csak erősen nyilvánvaló volt, de erős ösztönzőt is adott a meglopott csoportnak arra, hogy harcoljon ellene. A rendeleti pénz bevezetésével ez mind megváltozott. A fantáziátlanok
ezt
a
Keynesianizmus
eljövetelének
tulajdonították, de az igazság az, hogy a rendeleti pénz megelőzte a Keynesianizmust, ami nem több, mint a történelem
legnagyobb,
generációkon
átívelő
fosztogatásának intellektuális köntöse. Ha a kormányok kinyomtathatják saját pénzüket, akkor jövő generációkat adhatnak el a jelenbeli támogatók megszerzéséért, és nyélbe üthetik a szegénységet – egy csapásra! Ha a kormány plusz 5%-ot ad a forgalomban lévő pénzmennyiséghez, a kormányhoz legközelebb állók lesznek azok, akik elkölthetik azt a pénzt – még annak előző értékén, mielőtt az infláció beüt – majd, ahogyan a
hozzáadott pénz végigterjed a gazdaságon, minden ára megemelkedik,
hiszen több pénz van forgalomban a
jószágokhoz viszonyítva, mint korábban, ez pedig a gazdaság
alján
és
peremén
élőket
–
általában
a
szegényeket és a fix fizetésűeket – sújtja a leginkább. Tehát a pénznyomtatás két fő célt szolgál: először ingyen kess
a
politikusoknak,
amiből
támogatóikat
vesztegethetik meg; másodszor szegénységet eredményez és mélyít el a gazdaság peremein, azaz ürügyet szolgáltat a
politikusoknak
az
adók
kormányprogramok létesítésére
(azaz
megemelésére, új
támogatók
illetve kormányra utaltak teremtésére) és még több pénz nyomtatására, bezárva a kört. A rendeleti pénz szintén lehetővé teszi a szociális mesterkedésbeli könnyelműség luxusát – „harcokat” indíthatsz minden ellen (miután a háború az Állam életereje, ahogyan a háború életereje az Állam) – drogok, szegénység, prostitúció, szerencsejáték, írástudatlanság, betegség – akármi. Ez egyre több és több embert tesz az Állami kifizetésektől függővé, és mindenkit megrémít a hétköznapi,
emberi
kicsapongások
brutális
megtámadásával. Ez szintén módosít azon, milyen típusú
emberek
szeretnének
végrehajtatók
–
bocsánat
„rendőrök” – lenni, de ismét, erről majd később. Sajnálatos módon a kapcsolat a pénzkínálat növelése és az infláció között túl jól megállapított és közértett ahhoz, hogy sok hasznát vegyük manapság. A tőkepiacok mindig résen vannak a túlzó pénznyomtatás jelei után, és megbüntetik
a
kormányokat
kötvényeik
árának
emelésével, vagy hitelességi besorolásuk leértékelésével. Ez is egy újabb oka annak, miért közeledünk az embertartás jelenlegi ciklusának a vége felé. A második trükk, amit a kormányok bevetnek a körülöttük lévők megvesztegetéséért a gazdaságba való direkt pénzpumpálástól való visszalépés, helyette pedig képzeletbeli
pénz
készítése,
amit
saját
kormány-
kötvényeik megvásárlására használnak. Az egyetlen, amit ez elér az az, hogy a kötvények visszafizetésének kötelezettségét – előleggel és kamattal – áthelyezi a jövőbe. Ez egy puszta könyvelési trükk, ahogy minden, amit a kormány csinál, de több mint elég embert bolondít meg ahhoz, hogy a játék még egy kicsivel tovább tarthasson.
A DEMOKRÁCIA ÉS A KORRUPCIÓ – DE ISMÉTLEM MAGAMAT…
Minden politikusnak meg kell ígérnie, mondjuk, tíz dollár hasznot minden dollár után, amit adóban beszed. Ez persze teljesen lehetetlen, mivel a kormánynak nincsen saját pénze, és mindenben nevetségesen kontár, amivel csak próbálkozik – tehát az egyetlen, ahogyan elhitethető a szavazókkal azt, hogy a kormány vagyont teremt, a pénznyomtatás és a kölcsönzés. A rendeleti pénz bevezetése és a modern bankrendszer, amit a kormány által
irányított
kartellek
védelmeznek
–
akár
a
„korporációnak” nevezett legális védőpajzs – istenáldása volt a modern politikusoknak, hiszen lehetővé teszi, hogy napjaink
megvesztegetésének
költségeit
kitolják
évtizedekkel, akár generációkkal a jövőbe. Ez egyértelmű minden résztvevőnek – az ingyen odaígérhető pénz, idegenek által visszafizetve, akik még meg sem születtek, túl jövedelmező és következmény-mentes kísértés ahhoz, hogy valaki egyáltalán megfontolja a visszautasítását.
Technikailag a demokrácia pusztán pénz-függőség, ami háborút vív a sokkal kevésbé addiktív és pusztító drogok ellen.
EZ ITT A VÉG…
Sajnálatos
módon
elkerülhetetlen
–
és
látni
mintázata
fogod,
az
hogy
uralkodó
ez
az
osztály
erőszakhasználatának – ez a fenntarthatatlan rendszer a jelenlegi ciklusának végéhez közeleg. A
probléma
az,
hogy
ezek
az
elkerülhetetlen
államadósságok visszahozzák a középkor körülményeit. Mindenekelőtt a termelő osztály gazdasági motorja – a tőke hozzáférhetősége – hanyatlóban van, mert a kormány az összes tőkét elrabolja, hogy szavazókat vegyen. Igaz, hogy a szavazók aztán gyakran vesznek dolgokat, de ez nem éppen ugyanaz, mint új vállalkozói fejlesztéseket vezetni, hiszen a szavazók nem fektetnek be új bizniszekbe, inkább a már meglévőktől vásárolnak termékeket – ami egy újabb oka annak, hogy a jelenlegi üzletek miért nagy támogatói a kormánynak. Másodszor, talán még fontosabb, hogy az éléstár demotivációja ismét felüti csúf fejét. A fiatalok ösztönösen megérzik a rájuk váró gazdasági katasztrófákat, és ez eltompítja ambíciójukat és kreativitásukat addig a pontig,
amíg kevesebb és kevesebb vállalkozó teremt vagyont az uralkodó osztály számára.
Születési ráták Az uralkodók szemében a legalapvetőbb tőkejószág nem a pénz, hanem az emberek (pontosabban a gyermekek, de erről majd lentebb.) Valamirevaló értelmű emberek nem szaporodnak jól fogságban, ami oka annak, hogy a modern nyugati országok születési rátája katasztrofálisan zuhant. Mi, az uralkodó osztály tagjai nyilvánvalóan szeretnénk emberi éléstárat, ami elég intelligens ahhoz, hogy vagyont teremtsen
nekünk
–
viszont
sajnálatosan
ez
az
intelligenciaszint messze elég magas ahhoz is, hogy elvégezzen egy racionális költség-haszon kalkulációt a modern szülőségről. A jelenlegi rendszerben a legtöbb szülőnek házon kívül is dolgoznia kell ahhoz, hogy fenntartson akár csak egy középosztálybeli életvitelt, az eszméletlenül sok adóteher, reguláció, infláció, adósság és gazdasági beavatkozás miatt.
Szóval
a
szülők
nem
tölthetnek
napokat
gyermekeikkel, helyette megkapják őket az estékre, éjszakákra
és
reggelekre,
amik
általánosságban
a
legkevésbé élvezetes időpontjai a szülőségnek, különösen, amikor kifelé kell sietned a gyerekekkel a házból óvodába vagy iskolába. A szülők egész nap dolgoznak, beragadnak a pocsék utakon, amiket mi építettünk nekik, stresszesek, mert
nem
szeretnének
elkésni
a
gyermekeik
összeszedéséről, azután főzni nekik és megetetni, majd megfürdetni, végül megpróbálni ágyba dugni őket – egy csöppnyi értékes játékidővel. Anyu és apu fáradtan zuhan be egy szexmentes ágyba, imádkozva, hogy gyermekük ne ébredjen fel az éjszaka – azután fel kell verniük őket egy mesterséges időpontban, megetetni, felöltöztetni és kitessékelni az ajtón egy szoros menetrend szerint – ami mind egy átok a gyermeknek – aztán az adóztatás utáni jövedelmük
jelentős
hányadát
ki
kell
fizetniük
vadidegeneknek, hogy vigyázzanak a gyermekeikre, akiket ők maguk oly’ ritkán látnak. Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy belássuk, ez elég nyers üzlet a szülőknek - és a legelemibb oka annak, hogy az adó-marháink születési rátája ilyen alacsony – kivéve a szegények köreiben, akiket fizetünk a szaporodásért, így használhatjuk őket bűntudatkeltésre a jobbmódúakban, hogy átengedjék nekünk a pénzüket.
Tehát van egy demotivált fiatalságunk, aki örökre elfolyó vagyonokat – sajátjukat és másokét – költi az iskolában és az egyetemen; kevesebb kisbabánk és gyermekünk, és egy nyugdíj felé tartó, felduzzadt baby-boom generációnk, amire egy teljesen üres spájz vár. A lakosság könnyedén átlátja, mennyire lehetetlen helyzet is ez, de tartózkodnak szembeszállni vele, a megváltoztatását követelni – vagy akár csak tudomásul venni – mert egész életükben bűnrészesek voltak a megvesztegetés elfogadásában; és mert szülők oly’ ritkán kívánják bevallani a gyermekeiknek, milyen nagyszerűen forgatták ki a jövőjükből és adták el vadidegeneknek őket, cserébe kedvezményes park belépődíjakért. Ezeknek az öregedő
lakosoknak
szüksége
van
a
következő
generációra, hogy kifizesse az ő nyugdíjaikat, ám a gazdaság
helyén
füstölgő
krátert,
terjeszkedő
államhatalmat és masszív államadósságot hagytak rájuk, tehát a bűneik beismerése – bármilyen ésszerű erkölcsi szinten
–
a
nyugdíjfinanszírozási
követeléseik
visszavonását jelentené. Ha egy férfi ellopja egy nő autóját, bármilyen igazi bocsánatkérés megkövetelné annak visszaadását – de ez soha nem fog megtörténni az államadóssággal,
vagy
a
finanszírozatlan
fizetési
kötelezettségek billióival, tehát senki, aki bármiféle valós
befolyással rendelkezik, nem fogja követelni, hogy elrendezzük ezt a lehetetlen szituációt. A demokrácia másról sem szól, mint a tehetetlenek és a még
meg
nem
születettek
bűnös
és
szégyenletes
kifosztásáról; addig a pontig megfertőzve az erkölcsi felelősséget, ahol már szinte mindenki túlzottan bűnös és jogosult ahhoz, hogy erkölcs elszámolásra vállalkozzon. Vegyél rá egy embert arra, hogy lopott javakat fogadjon el, és sosem fog panaszkodni a lopásra. Ez a demokrácia esszenciája. Tehát emiatt nem kell aggódnunk.
A KORMÁNYFÜGGŐ OSZTÁLYOK Az éléstár-kezelés alapja a megvesztegetés, ami egy nyilvánvaló – és egy körmönfontabb előnnyel is jár. A nyilvánvaló előny az, hogy mondjuk a művészek és entellektüelek, akik kormánypénzt kapnak, soha nem lesznek alapjában véve kritikusak az adózással és az újraelosztással kapcsolatban, olyan okokból, amik túl triviálisak
ahhoz,
hogy
itt
megemlítsük
őket.
A
körmönfontabb előny az, hogy amikor egy egész osztályt teszel kormánykifizetéstől függővé, háborúzó frakciókra osztod az éléstárat. Azoknak, akiknek a pénzét elrabolják erős ösztönzője van az Állami lopás redukálására, azok pedig, akik megkapják a lopott pénzt, erősen ösztönzöttek növelni az Állami kizsákmányolást. Abszolút, abszolút fontosságú, hogy olyan körülményeket teremts és tarts életben, amelyek táplálják a szolga szolga ellen agressziót. Ha az uralkodók direkt lecsapnak az éléstárra, azok tudatára ébrednek rabságuknak, ami elővezeti a motivációs problémát. A hatékony mesterek tehát biztosítják, hogy a szolgák egymást támadják meg –
aminek
előnyei
már-már
túl
nagyszámúak
a
felsoroláshoz, de egy keveset meg fogunk említeni lejjebb. Az emberi lények, mint kölcsönösen egymásra utalt törzsi emlősök
úgy
evolválódtak,
hogy
rettegjenek
a
horizontális szociális támadásoktól, kiközösítéstől és visszautasítástól. Ez egy mélyen gyökerező érzelmi gyenge pont, amelyet nem lehet kiirtani, és mindig jó szolgálatot tesz majd neked. A történelem előtti ember nem lett volna képes életben maradni a törzs támogatása nélkül, ezért a szociális elfogadás szükséglete elméjének legmélyebb rétegeibe van programozva, mint elemi túlélési mechanizmus. A filozófusok, akik a hatalom szolgálatában állnak – többnyire papok és akadémikusok – hozzáillesztették ehhez a mechanizmushoz az erkölcs hatalmának rétegét. Az erkölcs egy kívánt viselkedés egyetemes kijelentése, aminek
megvan
az
az
előnye,
hogy
könnyen
elfogadtatható a szolgáló osztályokkal. Ha rá tudod venni a szolgákat, hogy megtámadják egymást a létező szociális struktúra megkérdőjelezéséért, többé a kisujjadat sem kell mozdítanod, hogy láncon tartsd őket – ők maguk fognak végezni bárkivel, aki kezébe vesz egy kulcsot!
A rabszolgacsalád Mélyen
belül
a
rabszolgák
mindig
tudják,
hogy
rabszolgák, és az egyetlen fogvatartójuk e tudásnak az elutasítása. A korábbi uralkodó osztályok nem bíztak ebben a mechanizmusban, ezért hezitáltak a vertikális politikai
erőszakot
horizontális
szociális
kontrollra
cserélni. Mostanra jobban tudjuk. Minden általánosan elfogadott kulturális mítoszt az uralkodó
osztály
hívott
életre,
és
létfontosságú
olajozásként szolgálnak a hatalom kormánykerekén. A legáltalánosabb kulturális mítosz szerint a család a minden, a legfontosabb kapcsolat, a legelemibb intimitás, a legalapvetőbb szociális egység. Ez
megszámlálhatatlan
módon
segít
az
uralkodó
osztálynak - nem utolsósorban úgy, hogy lefekteti és kiterjeszti az alapelvet, miszerint a születés véletlene elemi és örökké tartó erkölcsi kötelezettséget teremt; a „család” tehát ugyanaz, mint az „ország.” (Szintén: „sportcsapat,”
ami
finanszírozzuk őket.)
egyik
oka
annak,
hogy
mi
Amint szolgasorba taszítottál egy generációt, a legtöbb szülő szinte elkerülhetetlenül ellenzi majd a következő szabadságát,
bűntudatból
és
szégyenből
önnön
behódolásuk miatt. Azt mondjuk nekik, álljanak közel a családjukhoz, mivel az oly gyakorta megtámadja őket a kollektív történelem ketrecéből való kiszabadulásnak még a gondolatáért is. Nézzük csak sorjában: Egy férfi feladja a szabadságát csinos összegért és a biztonság illúziójáért. Apává lesz. A fia megkérdőjelezi apja erkölcsi bátorságát és integritását, mire az apa megtámadja fiát, visszazárva őt a ketrecbe, amelyben mindketten rohadnak. Ahhoz, hogy ez a kör fennmaradjon, nekünk örökké azt kell hajtogatnunk a fiúnak, hogy a család a legfontosabb dolog a földön – fontosabb, mint az értelem, a bizonyíték, az integritás, az erkölcsösség – amit akarsz! Ha hisz nekünk, és a családja nincs elkötelezve a szabadság mellett, mi (és ők) örökké birtokolni fogjuk. Ez a megállapodás alapja, amit a szülőknek - akárcsak a papoknak – felkínálunk: add nekünk a gyermekeidet, és
mi
megtanítjuk
őket
arra,
hogy
tiszteljenek
és
engedelmeskedjenek neked, bármi legyen is, így nem kell igazából jó emberré válnod és kiérdemelned a tiszteletüket. (Igaz, nem minden szülő áll rá erre a szentségtelen üzletre, de mi egyszerűen fogjuk a médiát, és gúnyt űzzünk az otthon tanított gyermekekből, és ezzel minden oké.) Továbbá, figyelembe véve az államtól függő osztályban ragadtak milliárdjait szerte a világon, szinte biztos, hogy legalább egy vagy több közeli rokon léte múlik a jelenlegi rendszeren,
és
ő
fog
megtámadni
bárkit,
aki
megkérdőjelezi az erkölcsösségét vagy a praktikusságát a zsákmányoló demokráciának. Privatizálnád az oktatást? Köszönj szépen a tanár nénikédnek, és kezdődjék a szórakozás!
A MÉDIA Néhány ember azonban össze fogja szedni az erejét és felülemelkedik a szolgasoron, majd – különösen az internet adta kommunikációs lehetőségek birtokában – talán egy szélesebb hallgatósághoz is eljuttatja üzenetét; amely esetben fontos lehet meghúzni a vészhelyzeti visszatámadás fogantyúját, amit „mainstream médiának” hívnak. Hogy hogyan teremtesz szolga szolga ellen durvaságot a mainstream médián keresztül? Ismét, a burkoltság és az emberi pszichológiába vetett bizalom kulcsfontosságú. Először is soha nem szabad nyíltan cenzúráznod vagy kontrollálnod a médiát, vagy annak résztvevői netán fellázadnak az uralmad ellen, és láthatóvá teszik az agresszivitásodat. Ha egyszer a rabszolgaság tudomásul vétele
elkerülhetetlenné
válik,
a
társadalom
szükségszerűen és azonnal megváltozik – és ennek a tudomásnak
az
elrejtésében
áll
tudományának és művészetének egésze.
az
embertartás
Tehát
lassan
növekedő
gazdasági
függőséget
kell
kialakítanod a médiában, ahelyett hogy letartóztatod és börtönbe veted a tagjait. Ezt úgy érheted el, hogy a riportereket egyre inkább rászorítod a kormánytól származó információra. Sokkal, sokkal
olcsóbb
egyszerűen átírni egy
kormányzati
sajtónyilatkozatot, mint heteket vagy hónapokat tölteni bányászással,
alanyok
megerősítésével,
interjúvolásával,
és
legális
források
komplikációk
kimagyarázásával azért, hogy kijuttass egy sztorit a normális kommunikációs csatornákba. Sőt, ahogyan az Államhatalom kiterjed, egyre több és több ember válik érdekeltté abban, amit a kormány mond és csinál, hiszen ők befektetők vagy üzletemberek, akiknek a vagyona áll vagy bukik az uralkodó osztály szeszélyein. Ez a folyamat kissé kockázatos lehet eleinte, de mindössze egy-két évtized kell ahhoz, hogy szinte egyetemessé és visszafordíthatatlanná váljon. Ne feledd – elég üres embernek kell lenni ahhoz, hogy sajtónyilatkozatok
átírásából
élj,
és
elég
öncsaló
menedzsernek, hogy képes legyél azt tettetni, hogy több volnál, mint a hatalom suttogásának felerősítője. Amint
ezek a menedzserek elvállalják pozíciójukat, feltétlenül el fognak utasítani minden energikus igazságkeresőt, és ösztönösen felkutatják és felveszik a kormányrendeletek kiüresedett átirkászóit. A kollektív öncsalás, miszerint ők még mindig „híreket” közölnek fokozatosan erősödik, addig a pontig, míg végül szidalmazni kezdik és megtámadják azt, aki valóban valami igazságot szeretne publikálni, főleg, ha az fenyegeti a kormánnyal kötött szerződést, ami a félretájékoztatóik forrása. A
kormányhoz
való
hozzáférés
tehát
minden
médiaszervezet alapjává válik – így semmilyen alapjában vett kritika nem születhet a kormányról. Felszólalhatsz az egyik adó ellen, de nem maga ellen az adóztatás ellen. Lehetsz egy párt, de nem az Állam ellen. Elítélhetsz egy szavazatot, de nem a szavazást. Mint általában, egyszerre elszomorító és izgalmas látni, milyen kevésért hajlandóak eladni magukat az emberek – a nevük nyomtatásban, egy sovány számla a kisebb kiadásaikra, néhány parti, és a birtokodban vannak. A
nyáj
egyenesben
tartásához
szükséges
fizikai
bántalmazást lerendezik a rendőrök – a szóbelit elintézi a média.
A média arra lett kiképezve, hogy megtámadjon bárkit, aki
megkérdőjelezi
az
erőszakos
hatalomgyakorlás
alapjait. A képlet egyszerű – olyannyira, hogy gyakran elsiklanak fölötte. Ha egy férfi azt mondja, a kényszerített vagyon-átruházás – népiesen lopás - rossz, a média azonnal rátámad, amiért nem törődik akárkivel, aki épp megkapja a lopott pénzt. Példának
okáért,
ha
egy
férfi
megkérdőjelezi
az
erkölcsösségét és a praktikusságát a jóléti államnak, azon nyomban támadások áldozata lesz, amiért nem törődik a szegényekkel. Ha a kormány iskolái ellen érvel, akkor
nyilvánvalóan utálja a tényt, hogy a gyermekeket taníttatják. Ha a szabad kereskedelmet védi, akkor erkölcstelen pártfogója a vérszívó korporációknak; ha a katonaság
költségvetését
kritizálja,
akkor
gyáva
kegykereső, aki Fort Knoxot behódoltatná az Al Qaedának; ha erkölcsi felelősséget társít az emberek tetteihez, akkor a múlt hibáiért bünteti őket és „hibáztatósdit játszik;” ha nem hajlandó egy megbánás nélküli gonosztevőnek megbocsátani, akkor táplálja az ellenszenvet magában és így tovább. Ha amellett érvel, hogy a felnőttkori kapcsolatok önkéntesek, akkor dühödt közösségbomlasztó; ha azt
mondja, a bántalmazás elfogadhatatlan egy kapcsolatban, akkor intoleráns abszolutista, aki el akar pusztítani minden kapcsolatot… A lista így folytatódhat tovább és tovább – és Isten a megmondhatója, folytatódik is nap mint nap – de te érted a lényeget. A csodálatos a dologban, hogy neked soha, de soha nem kell utasítanod a médiát, hogy ezt tegye – ez történik teljesen magától, mert a profi szóbeli bántalmazók mindig a médiapiramis csúcsára jutnak, mivel olyan hasznosak nekünk, hatalmon lévőknek, hogy mindig juttatunk nekik hozzáférést és kizárólagosságot. Mindössze néhány szóbeli bántalmazóra van szükséged a csúcson, és mindenki más be fog illeszkedni, hiszen bárki próbálna felkelni ellenük, azonnal a célpontjukká válik és tanúja lehet annak a rémisztő látványosságnak, ahogyan minden
kollégájuk
vagy
gyáván
hátralép,
vagy
csatlakozik a szóbeli rohamozókhoz. (Talán már említettem, hogy a papság – a történelem legjobb szóbeli bántalmazói – otthagyták a templomot a szocializmusért és a médiáért, aminek okán a média többnyire olyan baloldali.)
Az ok, amiért a média így szolgál bennünket, egyszerű – mi rendelkezünk a megélhetésükkel engedélyeken, legális regulációkon
és
információhoz
való
hozzáférésen
keresztül. Ha mi úgy döntünk, hogy elhatárolódunk valakitől, az ő karrierjének lőttek. Ha valaki nem szolgál megelégedésünkre,
bármikor
bevonhatjuk
az
egész
szervezet engedélyét, hiszen a szabályok olyan Bizáncian bonyolultak, hogy bárkinek bármiért bármikor a körmére nézhetünk - akárcsak az adókulcs, ez egyfajta puha diktatúra, amit generációkon keresztül tökéletesítettünk. A szabályozás célja, hogy racionális szorongáson keresztül irányítsunk diktatórikus kontroll helyett. A korábbi diktatúrákban lelőtték, letartóztatták és bebörtönözték az embereket önkényesen – ami nagyon eredményesen irányította az emberek testét, de elpusztította vállalkozó kedvüket és motivációjukat. Sokkal
hatékonyabb
szabályozni,
engedélyeztetni,
adóztatni –ez minden ágazatra igaz,– mert ez esetben a más véleményen lévőknek saját ködös, bizonytalan szorongásaikkal kell szembeszállniuk – amelyben nem lesznek letartóztatás és bebörtönzés áldozatai, hanem hosszadalmas legális komplikációké, amit akár még meg
is nyerhetnek a legvégén, ám ami elszívja az élet legtöbb örömét, amíg tart: hónapról hónapra, évről évre… Ez áll a közszektori egyesületekre is – nem tesszük
illegálissá
egy
közalkalmazott
kirúgását,
mert
az
leleplezné a rendszert annak a gazdasági viccnek, ami – csak
nagyon,
érzelmileg kimerítővé…
nagyon
hosszassá,
megterhelővé, ebben
áll
és a
komplikálttá
konfrontatívvá,
puha
diktatúra
és és
igazi
tökéletessége. Az emberek behódolnak a szorongásnak és halványan még mindig szabadnak érzik magukat – ha nyíltan
terrorizálnád
őket,
többségük
egyszerűen
intellektuálisan és érzelmileg összeropanna. Ha a médiát nyíltan birtokolná a kormány, a propaganda tisztán látszana; az indirekt „birtoklás” engedélyeken és hozzáférésen keresztül sokkal hatékonyabb és erősebb, mert fenntartja a függetlenség és a kritikus gondolkodás mázát. Az effajta közvetett birtoklás a modern demokratikus adószüretelés lényege. Központi igazsága az emberi természetnek, hogy mindig megtámadja azt, amit elkerülni igyekszik– ha egy riporter azt képzeli magáról, hogy valamiféle szabadgondolkodó
képromboló,
akkor
teljes
tagadásban
van
saját
rabszolgaságáról. Ez a tagadás pedig mindig hisztérikus támadások formáját ölti azok ellen, akik ki merik ezt mondani, vagy akik valóban szabadgondolkodók. Összefoglalva, ha mi támadunk a rabszolgákra, mi veszítünk, ha rá tudjuk venni őket, hogy egymást támadják meg – amit olyan egyszerű megkomponálni – nyertünk, legalábbis egy időre.
GYERMEKEK: A LEGNAGYOBB ERŐFORRÁS
Amikor azt mondjuk, hogy legnagyobb erőforrásunk az ember, fontos, hogy precízen fejezzük ki magunkat. Az embernek van két veleszületett tulajdonsága – az egyik az ellenkezés az önkényes hatalommal szemben, a másik a természetes fogékonyság az egyetemes erkölcsnek való engedelmeskedésre. Akinek kétségei vannak az elsőről, az sosem próbált felnevelni egy kétévest, akinek kétségei vannak a másodikról, az sosem okozott vagy élt át erkölcsi bűntudatot. Az
emberállat
háziasítása
nem
jelenti,
hogy
mindegyiknek egyformává kell válnia – igazság szerint katasztrofális lenne számunkra, ha ez történne. Hogy a leghatékonyabban irányítsd az emberfarmot, szükséged van egy összetört, önmarcangoló, bizonytalan, sekélyes, hiú és ambiciózus birkatöbbségre, akiket örökre lefoglalnak véletlenszerűségek, mint a súlyuk, az izmaik
és a celebek – és egy kisebbségre ingatag, dühös és domináns juhászkutyákból, akikre zöld vagy kék jelmezt húzhatsz,
és
használhatsz
a
nyáj
irányítására
és
megfélemlítésére. Az uralkodó osztálynak mindig el kellett választania a gyermekeket a szüleiktől, másképpen szinte lehetetlen bizarr absztrakciókkal, mint „az állam” vagy „egy isten” helyettesíteni
a
szülő-gyermek
köteléket.
Az
embergyermekek, mint a kiskacsák kötődnek bármilyen emberhez vagy intézményhez, amelyik felneveli őket, ami miatt nekünk meg kell kaparintanunk a gyermekeket – amilyen korán csak lehetséges – hogy az Államhoz kössük őket állami bölcsődékkel, és „oktatással:” azt hiszem, ez rá a legközelebbi szó. A távoli múltban az uralkodók elkövették azt a hibát, hogy erőszakkal ragadták el szüleiktől a gyermekeiket, ami
leleplezte
rabszolga-voltukat,
és
elpusztította
motivációjukat. A középkorban a gyermekek szoptatós dajkáknak voltak kiadva, elpusztítva a szülő-gyermek kapcsot.
Kissé
közelebb
a
múltban
a
bentlakásos
iskolarendszer választotta el a gyermekeket szüleiktől, elpusztítva
az
empátiát
és
bámulatosan
brutális
adminisztrátorokat és végrehajtatókat teremtve meg változatos európai birodalmaknak. (Lásd: George Orwell.) Örökös küldetésünkben az emberfarm tökéletesítéséért, mi sokkal jobb módszert találtunk ezeknek a családi kötelékeknek az elpusztítására, a hazafiasság és/vagy vallásosság formájában. Ez egyike azoknak a nyertes-nyertes szituációknak, amelyek oly ritkán jönnek szembe az életben – először addig a pontig emeltük az adókat, hogy pokoli nehéz lett ésszerű életvitelt fenntartani, miközben valamelyik szülő otthon van a gyermekkel. Feminista csoportokat is finanszíroztunk dollármilliók szintjén – a valahai egyik legnagyobb befektetésünk – hogy felbátorítsák a nőket arra, hogy elhagyják gyermekeiket és belépjenek a munkaerőpiacra. Ez nemcsak összetörte a szülő-gyermek kapcsot, de a nők munkáját is átvitte megadóztathatatlanból adóztathatóvá – micsoda örömteli egybeesése ez az önérdeknek és a praktikusságnak számunkra! Két dolgozó szülő mellett az egyetlen dolgunk annyi maradt,
hogy
kreáljunk
néhány
rémtörténetet
a
gyermekgondozás minőségéről, megengedhetővé téve,
hogy közbeavatkozzunk, és átalakítsuk olyanná, ami a mi céljainknak leginkább megfelel. Egyes országokban, mint az Egyesült Államokban, a gyermekeket hatékonyan átveszi az állam a szülői gondozásból pár héten vagy hónapon belül, míg másutt a szülők nyílt helyettesítő jövedelmet kapnak, ha otthon maradnak a gyermekkel – ami igen mulatságos, ha belegondolsz (és itt majdnem mindenben van egy kis hely a drága humornak.) Erővel elvesszük a szülők pénzét, megtartunk belőle egy jókora adagot magunknak, a többire adósságokat veszünk fel, amit az ő gyermekeiknek kell majd valahogyan kifizetni – aztán odavetünk néhány pennyt az anyának, aki ettől úgy érzi, óriási szívességet kapott tőlünk, amiért lehetővé tesszük, hogy otthon maradjon! Kéjes élvezet, hogy mindenki annyira vak marad a valóságra,
hogy
hozzánk
rohannak
megvédeni
a
gyermeküket minden ártalomtól, miközben mi vagyunk azok, akik eladják gyermekük jövőjét az államadósságon keresztül! Tényleg, mintha egy tolvajt bíznál meg a vagyonod őrzésével, és ami csodálatos, hogy mindez annyira teljesen nyilvánvaló, de soha, senki nem beszél róla!
Néha szinte csábító volna rosszul érezni magamat az embereken való uralkodásért, de olyan piszkosul hülyék, hogy már-már megsegítésnek látszik. A gyermeknevelés általánosságban szintén fejlődött az elmúlt századokban, ami fenyegetés ránk nézve, mivel az agresszió nélkül nevelt gyermekek azonnal fel fogják ismerni, és soha nem fogadják el az embertartás valóságát. Ahogyan a gyermeknevelés fejlődött, kiemelt fontosságot kapott
a
korábbi
és
korábbi
közbeavatkozás.
A
19.században rendben volt az ötödik vagy hatodik évig várni, mielőtt propagandizálni kezdtük az adó-borjakat a kormány
iskoláiban.
Viszont
most,
hogy
a
gyermeknevelés fejlődött – főleg a Második Világháborút követő időszakban, hogy korábban és korábban kellett közbeszólnunk, ezért igyekszünk a születés után olyan hamar magunkhoz venni a gyermekeket. Amikor a gyermekek többé-kevésbé jól voltak nevelve a háború után, az eredmény az 1960-as forradalmak voltak, amik
majdnem
végeztek
velünk,
ezért
elkezdtük
finanszírozni a radikális feminizmust, egyre inkább kontrollálni
a
tanárokat,
és
megkaparintani
a
gyermekeket előbb és előbb, hogy rendbe tegyük az egészet. Szóval – szükségünk van a szülőkre, akik a nyájat alkotják, és
más
szülőkre
szociopatáknak,
akikre
támaszkodhatunk, és akik megtámadnak bárkit, akire rámutatunk. Ezeket a szociopatákat kettéoszthatjuk azokra, akik minket őriznek (a rendőrség, a katonaság, a börtönőrök és tovább) – és a bűnözőkre, akik körül felhajtást csaphatunk, hogy visszaijesszük az embereket a mi „védelmünkbe.” Ismét, a kettős gondolkodás mértéke, ami ahhoz kell, hogy fenntartsa az illúziót miszerint az uralkodó osztály nem érdekelt a bűnözésben – amikor még a saját szabályaink szerint is bűnözőknek számítunk – őrületes! A kormány szervezi meg a szegények majdnem teljes környezetét, a közoktatási intézményektől kezdve az ételutalványokon és a jóléti segélyeken át a lakhatásig – és ez az a környezet, ami a legtöbb bűnözőt termeli ki! Példának okáért a kormány megparancsol 15,000 óra oktatásban való részvételt az állami iskolákban, mégis, amikor írástudatlan bűnözők kerülnek ki ebből az óriási befektetésből senki, soha nem számoltat bennünket el!
Soha ne becsüld alá annak mértékét, amennyire az emberek készek mély, áthatolhatatlan ködbe temetkezni, hogy ne kelljen látniuk a ketreceik valóságát. A legerősebb lakat a börtönön mindig az ódzkodás, nem az erőszak.
SOHA-SOHA FÖLD Képzelj el egy világot, ahol majd’ minden gyermeket békésen nevelnek fel – nem volnának bűnözők, sem rendőrök, sem katonák, sem politikusok (vagy bárki más feneketlen hatalomvággyal) – semmi piszkálódás a munkahelyen,
semmi
fehérgalléros
ragadozás
az
általános vagyonon, semmi erőszak, nemi erőszak, gyilkosság,
lopás,
drogfüggőség,
dohányzás,
alkoholizmus, táplálkozási zavarok, pedofília, sokkal kevesebb mentális és fizikai egészségügyi probléma, kevés válás, promiszkuitás vagy hűtlenség – mivel mindezek a diszfunkciók egyenesen visszavezethetőek kora gyermekkori traumákra. Mi szüksége volna egy olyan világnak uralkodókra?
Az az a világ, aminek a létrejöttét soha nem engedhetjük meg. Bármi, amit megtehetünk a gyermekek traumatizálásáért, a hatalmunk hierarchikus erőszakát szolgálja.
A gyermekek bölcsődébe küldése remek kezdet, mivel a bölcsőde a gyermeket folyamatosan megbetegíti, kiteszi egy tucat más gyermek vad agressziójának, és elpusztítja a négyszemközt töltött időt, amire a gyermeknek szüksége van a kötelékhez és az érzelmi éréshez. A bölcsődés gyermek bizonytalan marad, egy állandó gondviselővel kialakított kötődés nélkül (mivel a tanárok cserélődése olyan gyakori) és szükségszerűen több hangsúlyt fektetve a kortárs kapcsolatokra, mint a felnőtt gondviselőkre – beleértve a szüleiket. A gyermekek közötti kortárskapcsolat a legalacsonyabb közös
nevezőre
manipulátorokat
devalválódik, és
fizikailag
a
bántalmazókat,
vonzóakat
emelve
a
csúcsra, míg az érzékeny, intelligens és empatikus az asztalok alatt bujkál. A gyermekek hamar felfogják, hogy a felnőttek figyelme majdnem mindig negatív – más szóval ők maguk majdnem mindig negatívak – tovább stresszelve gondviselőiket. Idő és energia hiányában a gyermekek közötti konfliktusokat ritkán oldják meg igazságosan, többnyire mindössze elkülönítéssel és közös megbüntetéssel, ami megtöri a gyermek természetes vágyát az erényre és az integritásra, és minden hatalmat azoknak a veszélyes és kiüresedett gyerekeknek az ökleibe ad, akik nem félnek a megtorlástól.
Amikor az ideges szülő megérkezik, hogy felvegye gyermekét
a
bölcsődéből,
a
gyermek
még
értéktelenebbnek érzi magát tudva, hogy ő csak egy újabb teher a szülő nyakán (”Csak szálljunk már be a kocsiba!”) . A
gyermeknevelés
gyakorlati
szükségletei
ezután
belesűrűsödnek egy rövid és leterhelt időintervallumba, amit senki nem élvez igazán. A szülők hirtelen haragúak és
türelmetlenek,
a
gyermekek
stresszesek
és
boldogtalanok, majd reggel, amikor megcsörren az ébresztőóra, kezdődik az egész elölről. A gyermekeknek terelve és irányítva kell magukat érezniük már sokkal azelőtt, hogy mi megszereznénk őket az iskolákban, máskülönben az egész rendszer darabjaira hullik. A gyermekeknek azt kell érezniük, hogy ők kényelmetlen nehezékek a mindent-tudó hatalmasságok vállán, mielőtt felnőtté válnak – vagy akár csak diákokká – máskülönben nincsen hatalmunk fölöttük. A gyermekeknek hálásnak kell lenniük minden morzsa figyelemért és előzékenységért, ami az útjukba kerül, és meg kell tanulniuk a kevéssel gazdálkodni, máskülönben soha nem nőnek fel azzal a kétségbeesett éhséggel, amit
csak a konformizmus, a hazafiasság, a sportfüggőség, a vallások és más babonák képesek betölteni. Gyermekeket vetünk, hatalmat aratunk.
A JELZŐK URALMA A kormány erőszakja semmit nem képes létrehozni, ezért mindössze a nyelvet manipulálhatjuk. Ezt a jelzők általi uralomnak hívják. A jelzők általi uralom lényegében becsesnek hangzó frázisok
létrehozásában
áll,
amik
tökéletesen
szertefoszlanak a legkisebb racionális vagy empirikus tanulmányozásra.
A
cél
B-kategóriás
akciófilmek
szlogenjeihez fogható szóhasználat, csak zászlókkal. Néhány példa, amire különösen büszkék vagyunk:
„Hidat építeni a 21.századba.”
„[Illeszd be az országot] –nak randevúja van a végzettel.”
,,Egyetlen álmunk sem elérhetetlen.”
,,Mi mind egyek vagyunk, összekötnek bennünket közös ideáink.”
,,Egyesülve a sokféleségben.”
Amikor politikai nyelvezetet csinálunk, létfontosságú a személyes kapcsolatokra apellálni, azt tettetve, hogy a
gazda és a nyáj egy nagy, boldog család, és bárki, aki szkepticizmust vagy egyet nem értést fejez ki, nem „csapatjátékos” és nem akar elérni semmi nemeset, jót vagy önzetlent az életben. Például: ,,Talán vannak közöttünk hitetlenek, akik azt mondják, mi együttes erővel sem vagyunk képesek megvalósítani ezeket a nagyszerű álmokat, de én azt mondom, a történelem be fogja bizonyítani tévedésüket, és az egység és a kreativitás tovább él bennünk, és a civilizációnk utolsó fejezete még nincsen megírva!” satöbbi satöbbi. Figyeld meg, hogy semmi értékes kritika nem került megfogalmazásra,
-
helyette
ravasz
rágalmazások
rakódnak a tárgyra addig, amíg az alany valahogy... nem igazán közkedvelt. (Ezt a trükköt folyamatosan bedobják a filmekben, ahol minden rosszfiú unszimpatikus, és minden jófiú kedvelhető, amiről mindenki, aki valaha olvasott Szókratészt tudja, hogy általában az igazság szöges ellentéte.) Most, hogy megmásztad a politikai hatalom csúcsait, szintén létfontosságú, hogy nyugalmat, önbizalmat, higgadt derűt, és minden egyéb tulajdonság légkörét áraszd, ami teljesen oda nem illő az adó-marhákra váró, közelgő katasztrófák fényében.
Ennek módszere nagyon egyszerű – tudd, hogy neked most már halálodig gondodat viselik, és a gyermekeidnek sosem kell majd dolgoznia, és az ő gyermekeiknek sem kell majd dolgoznia soha, és te sosem találkozol majd semmi jelentős legális problémával vagy fegyelmező eljárással vagy letartóztatással semmiért amit teszel, még akkor sem, ha az a valami igazságtalan háborúk kirobbantása, ártatlanok
emberek millióinak
százezreinek
legyilkolása,
bebörtönzése,
billiódolláros
adósságok felhalmozása, a kínzás engedélyezése, akármi csak nevezd meg és oké. A következmények a birkáknak valók, nem a farmernek. Egy lakost nem kaphatnak következmények nélküli költekezésen – de te mindennek fölötte állsz, mindegy, milyen démonokat szabadítasz a világra. Az emberek politikai hatalomra éheznek, mert a semmiért szeretnének valamit, és szeretnék megúszni gaztetteik következményeit – itt szeretnélek biztosítani, hogy te
teljes mértékben elérted ezt a célt. Sosem kell majd aggódnod a házad, a munkád, a szabadságod elvesztése miatt – és mindezzel a politikai, legális és gazdasági valóságra való immunitásoddal nyugodtan áraszthatod egy hajóskapitány minden higgadt önbizalmát, akit
éppen helikopterrel repítenek biztonságba, miközben hajója lassan elsüllyed. Azt is garantáljuk, hogy soha egyetlen kínos kérdést sem kapsz majd a médiától. Bárki, akinek lehetősége lesz téged meginterjúvolni, olyan izgatott lesz az élménytől, és olyan reményteljes karrierje előmenetelét illetőleg, hogy csupa rongy kérdéssel fog megdobni. Igaz, hogy egy kérdést esetleg feltesznek, mint mondjuk „Gondolja-e, hogy X hiba volt?” de teljes nyugalommal biztosíthatunk, hogy akármit válaszolsz, elfogadják majd, és soha nem tesznek fel utólagos kérdéseket. Mindig tiéd lesz az utolsó szó, és ha valaki mégis utólagosan kérdezni merne valamit, csak tűnj enyhén bosszúsnak, és ragaszkodj ahhoz, hogy erre egyszer már válaszoltál. Ha valaki azonban kitart, ne aggódj, a karrierje véget ér, mert körülbelül 10,000 üresfejű mindentudó kezdi majd bizonygatni a hullámokon keresztül, hogy mennyire sokkolta és elborzasztotta, ahogyan téged lehurrogtak és túlbeszéltek, és mégis mi baja volt, és kinek képzeli magát, stb. Tudjuk, tudjuk – lehetetlenül hangzik, de ez garantáltan biztos, minden egyes alkalommal. Olyan biztos, mint
hogy éhes kutyák üldözőbe fognak venni egy botra tűzött döglött nyulat.
ERKÖLCS Kétféle erkölcs létezik, amit ismerned kell – bár valószínű, hogy ha eljutottál odáig, ahol most vagy, már ismered őket, de nem árt még egyszer végigmenni rajtuk. Amikor a szolgák bírálják a mestert, relativizmus, tisztelettudás,
közös
munka,
és
a
különbözőségek
elfogadása a kulcs. Amikor mester értékel másik mestert, a kétpártiság, a nézeteltérések félretétele és a különbözőségek tisztelete szintén kulcsfontosságú. Ez a „fordítsd oda a másik orcádat is” kategóriába esik. Amikor mesterek bírálnak szolgákat ellenben, az ám totális „szemet-szemért” idő! Például ha elővezetsz egy egészségügyi törvényt, ami kényszeríti majd valamire az embereket, nagyon fontos, hogy tiszteld más pártok egyet-nem-értési jogát. Azonban amint azt beiktatják, senki puszta emberfiának nincs megengedve, hogy a veled való egyet-nem-értésből cselekedjen!
A viták a mestereknek valók, a kényszer a rabszolgáknak. Neked megengedett, hogy megvitasd, akarsz-e hadba szállni vagy sem; a lakosságnak nincs beleszólása abba, fizetik-e a költségeit, be lesznek-e sorozva, vagy meg lesznek-e gyilkolva benne. Te megvitathatod, akarsz-e segélyezni valamilyen csoportot, a lakosok soha nem dönthetik el, ők akarnak-e segélyt adni neki. A szabad akarat a mestereké, a szolgáknak ott vannak mestereik determinált óhajai. Ha netán aggódnál, hogy valaki majd rámutat ennek röhejességére, ne félj! A pillanatban, amikor valaki amellett
érvelne,
hogy
nincs
szükség
erőszakos
mesterekre – és hogy az ilyen mesterek igazság szerint pokolian károsak – a világ összes szolgája csődül össze egy leleplezett igazmondó ellen, lényegében azt ordibálva, hogy „Nem vagyunk szolgák, ha nem nevezed meg a mestereinket!” A reakció mind a propagandára alapul, amit oly óvatosan adagoltunk beléjük a közoktatásban – és minden oktatás közoktatás, mivel ugyanúgy szabályozzuk és irányítjuk a magániskolákat is.
Ez a propaganda, mint minden propaganda, persze teljes őrültség, de nyugodt ismételgetéssel és a máshitűek megtámadásával könnyen el lehet érni, hogy nyilvánvaló igazságként elfogadják. A propaganda ez: 1. A kormány nyújtja X szolgáltatást. 2. Ha a kormány nem nyújtaná X szolgáltatást, X szolgáltatást soha senki nem teremtené elő. 3. Tehát bárki, aki X szolgáltatás kormány által nyújtott mivolta ellen érvel, X szolgáltatás értéke vagy szükségessége ellen érvel. Már-már
kínosnak
érvelésnek
a
érzem
megmutatni
helytelenségét,
de
abban
ennek a
az
nagyon
valószínűtlen esetben, ha netán kapnál erről egy kérdést, nem árt tudni a választ. A demokratikus modell szerint a kormány csak azt teszi, amit a lakosság többsége akar. „A többség akarata” egyike központi isteneiknek, amelyik természetesen nem tud beszélni, ezért kedvesen megengedi nekünk, öhm, hogy szóljunk a nevében. Tehát
egy
demokratikus
kormány
azért
segíti
a
szegényeket, mert a lakosság többsége ezt akarja, hogy
tegyék. Ha a kormány az emberek akaratát tükrözi, akkor akármit is csinál, az teljesen fölösleges, mivel a lakosság többsége egyébként is azt akarja tenni. Minél inkább szidalmazzák azokat, akik nem segítik a szegényeket,
annál
kevesebb
tennivalója
van
a
kormánynak, mivel a támadások az általános preferenciát
mutatják
a
szegények
megsegítésére.
Az
egyetlen
gyakorlatias érv egy kormányprogram folytatására az, ha mindenki erősen meg akar tőle szabadulni, mert akkor azt lehetne mondani, hogy nem törődnek a támogatottakkal. Ha valaki azt mondaná, „Pokolba a jóléti állammal!” aztán mindenki éljenezné és csatlakozna hozzá, talán volnának aggályaink a szegények sorsát illetően – míg az, hogy mindenki elszántan védelmezi a jóléti államot , azt jelenti, hogy a szegényekre nagyszerűen gondot viselnének egy szabad társadalomban. Ah, ezeknek a fárasztóan röhejes érvek! Néha komolyan azt kívánjuk, hogy bárcsak az emberek egy kicsit okosabbak lennének és mindannyian kiszabadulhatnánk, de mi éppúgy foglyai vagyunk az éléstár illúzióinak, mint ők.
KIZSÁKMÁNYOLÁS Kétféle parazitája van a termelő osztályoknak: a szegény és a politikus. Régen a Marxistáknak szokása volt a szegények
kapitalisták
általi
kizsákmányolásáról
hadoválni, ami teljes ostobaság. Amikor a kapitalisták „zsákmányolták ki” a munkásokat a 19- század közepén, azok
reálbérei
*duplázódtak*
-
mi,
demokratikus
mestereik mélyesztettük beléjük a valódi karmokat az elmúlt 40 évben, és a reálbérek nemhogy stagnáltak vagy csökkentek,
de
bebörtönzések
az
oktatási
aránya
az
színvonal egekbe
zuhant, szökött,
a az
életkörülményeik leromlottak – és a megmaradt szociális szolgáltatások, amiket nyújtunk nekik (megvesztegetés) szintén mind el
fognak
apadni,
mivel
mindenkit
darabonként eladtunk az „államadósság” álöltözetében (mivel az igazi kifejezés - jobbágyság - túl találó ahhoz, hogy elfogadjuk). A régimódi kapitalisták „kizsákmányolták” dolgozóikat, amikor soha-magasabb béreket fizettek nekik – mi kizsákmányoljuk
őket
eladva
magukat
is
és
a
gyermekeiket is akárkinek, aki egy tízcentes lök felénk –
egy pennyt leejtve a szegények üres tányérjaiba, nyolc centet megtartva magunknak, az utolsó pennyt pedig biztosítékul adva tíz másik kölcsönzéséhez. Ám a kereskedő osztály is nagyon hasznos nekünk, többféleképp, mint az adó-marhák, adó- begyűjtők és a termelő éléstár – ők pajzsként védenek minket a ragadozásunk
elkerülhetetlen
következményeitől.
Amikor mi kifizetjük magunkat a jövőjük monopoly pénzéből
(szó szerint) az árak
emelkednek.
Kikre
haragszik meg a nép? Ránk? Ha-ha-ha, ugyan már, mi nem tanítunk nekik semmi igazi közgazdaságtant – nem, a pénztáros lányra orrolnak meg a helyi kisboltban a magas áraikért – és mi természetesen mindig megígérjük, hogy „utánajárunk” ennek a sokkoló inflációnak. Nem nehéz tettetni, hogy kivizsgálunk egy tükröt. A másik furcsaság, hogy mi tanítjuk a gyermekeiket, aztán ők elvárják azoktól az elveszett lelkektől, hogy egy kicsit is objektíven álljanak hozzánk! Képzeld el, hogy iskola helyett a Postára járnak tanulni – számítanál arra, hogy
bármiféle
Postáról?
Persze,
kritikus hogy
gondolkodást nem
–
tanulnak
végtelen
a
órákat
hallgatnának arról, hogy milyen csodálatosak, szívesek és barátságosak a postai dolgozók, és mielőtt a Posta állami
monopólium lett, miképp loptak csekkeket az éhező özvegyektől a magán levélhordók,
bántalmazták a
dolgozóikat, és vágták meg a védtelen vásárlóikat. Nem számítanál arra, hogy egy szilánknyi igazság is átcsusszan a propaganda hasadékain, de ezt mind – és többet, hiszen a Posta nem indít háborúkat – kiróják a szerencsétlen gyermekekre, akik rabokként ülnek az állam „iskoláiban.” Tehát az emberek felnőtté válnak az Államot istenítve, ami meglopta a szüleiket, szétmorzsolta elméjüket kényszerített indoktrinációval, jobbágysorba adósította őket
az
életük
hátralévő
részére,
és
végtelen
engedelmességre programozta őket. Képzeld el, ha azt mondanánk, hogy Goldman Sachsnak kellene futtatnia az összes állami iskolát – csak vizuáld a felháborodás hullámait, amik feltámadnának, az éles sikolyokat az elfogultság veszélyeiről, indoktrinációról és beprogramozásról!
Ah,
de
add
a
gyermekeket
az
Államnak, és mindenki jóindulatúan mosolyog, biztosra véve, hogy objektivitás, értelem, a tanulás és a gyermekek egészséges szeretete fog az iskolákban túlcsordulni. Ahh, néha tényleg felfordul az ember gyomra! Mindenki tudja, hogy a tanárok egy fél patkányt se adnának a gyerekekért – és ennek bebizonyítása olyan szánalmasan
könnyű, hogy mindenki ismeri. Csak emlékeztesd a tanárokat, hogy a gyermekeknek nem hasznos több mint két hónapot hiányozni nyáron – és persze pokol a szülőknek is – és citálj statisztikákat arról, milyen jól teljesítenek azok a diákok, akik egész évben bejárnak, és nem felejtenek el mindent a szünidőben. Hogyan reagálnának a tanárok? Meh, a kérdésben a válasz.
GYERMEKKOR <>EMBERKOR A zsarnokság kulcsa, hogy úgy kezeljük a gyermekeinket, mint valamit egy háziállat és egy csöves között. Ha a gyermek sosem tekint magára teljes emberként, sosem fog
törekedni
arra,
hogy
több
legyen,
mint
egy
„állampolgár” – azaz birtokolt, eladott, utasítgatott. (Az emberek büszkék arra, hogy „állampolgárok,” ami teljesen beteg, mivel állampolgárnak lenni azt jelenti, hogy „joguk” van dolgozni, utazni és élni, aminek egyébként is elidegeníthetetlennek kellene lennie…) Példának okáért képzeljük el – ahogyan Murray Rothbard írta egyszer, hogy a kormány átveszi a hatalmat a magazinok és könyvek fölött, limitálja az olvasókört a helyi földrajz szerint, és kirúg, felvesz és irányít minden írót, szerkesztőt és riportert, majd kényszerítenék az embereket, hogy fizessenek értük akkor is, ha sosem olvasnak – micsoda szentségtelen háborgás támadna! Micsoda felzúdulás cenzúráról és zsarnokságról! Á, de mérjünk a gyermekekre sokkal súlyosabb kontrollt, kényszerítsük őket helyi iskolákba, kontrolláljuk az összes tanárt és tananyagot (még a „magániskolákban” is) és nemcsak elhallgatnak a tiltakozás hangjai, de az ellen támadnak fel, aki akár csak javasolni meri, hogy a
védtelen
gyermekek
elméjének
szabadsága
sokkal
fontosabb, mint a felnőttek szabadidős olvasmányízlése… Ez is nagyon tetszeni fog – oké – használj állami erőszakot, és kényszeríts mindenkit arra, hogy fizessen a gyermekek indoktrinációjáért, kötelezd őket arra, hogy poros, néma sorokban üljenek éppcsak pislogást engedve – aztán drogozd belőlük ki a szart is, ha unottá és kimerültté válnak – és tartsd őket ott fogva évről évre – aztán mondd meg nekik, hogy a mestereik megnyerték a háborút, ami felszabadította
őket
a
Nemzeti
Szocializmus
és
a
Kommunizmus alól! El tudod képzelni, hogy azt mondod a gyerekeknek egy tökéletesen kommunista környezetben – államosított iskola – hogy a kommunizmus az ellenség? Ó persze, ők le fogják írni és vissza fogják öklendezni, amikor
csak
akarod,
mert
félnek
attól,
hogy
begyógyszerezik őket – és aztán természetesen el kell mondanod nekik, hogy a kommunista diktatúrák az „elmebetegség” nevű hazugságot használták arra, hogy bedrogozzanak
bárkit,
aki
nem
olvadt
be
vagy
engedelmeskedett a parancsoknak! A szabadság a felnőtteknek való – a kommunizmus jut a gyerekeknek.
TUDOMÁNY Komplikált a viszonyunk a tudománnyal – szükségünk van rá a fegyverekhez és az adó-éléstár kezelésre (képzeld el, milyen problémás lenne adót szedni számítógépek nélkül) ezért szükségünk van a tudomány tündöklésére, de egyszersmind kontrollálnunk is kell. Ezt úgy érjük el, hogy folyamatosan arra programozzuk a populációt, hogy a tudományra mint termékeny, de veszélyes erőre nézzen, ami elpusztíthatja a világot, ha nem tartják szorosan kézben. Ez teljesen abszurd, hiszen a mi hatásunk a tudományra volt az, ami a Manhattan Projekt keretei között olyan fegyvereket teremtett, amik valóban el
tudják pusztítani a világot, de erről csak annyit mondunk a báránykáknak, hogy vágjátok, rosszabb dolgok is történhettek
volna,
ha
nem
csinálunk
nukleáris
fegyvereket, és ők mind bégetnek, egyetértenek és megeszik a maradék füvet, amit eléjük szórunk. Szóval csináljuk mi ezt a „Varázslótanonc” dolgot, ahol a tudomány nagyon jó kezdet, de aztán növekszik és növekszik és átveszi az irányítást és egy extrém CGI kaland keretei között kell megállítani. Természetesen
valójában magunkról beszélünk, a kormányról magáról, de senki sem kíváncsi erre, ezért azt képzelik, hogy az egész nem több mint számítógépek és szénlenyomatok és masinák, amik hot-dogokat készítenek az égen… Az emberek inkább választanak ezer tündérmesét, mint egy alapvető tényt. Minket
kivéve,
immunitásunk
esetleg. –
az
A
mi
megértésünk
érzelgősségre
a
–
és
legnagyobb
hatalmunk. Mi vagyunk az oroszlán, amelyik kiscicákat ábrázoló képekkel cserkészi be az áldozatait.
INNENTŐL Ezen a ponton fáj közölnöm veled, hogy tiéd a szükségszerű feladat, hogy felvilágosítsd az éléstárat arról, mennyire el vannak toszva. Nincs az az isten, hogy a jelenlegi rendszer még néhány évnél többet kihúzzon, ami azt jelenti, hogy neked le kell porolnod, és meg kell pendítened a jó öreg „áldozathegedűt.” Mármost, ez a hagyományos hangszer talán sipítóan és nevetségesen hangzik a te füleidnek, de ne aggódj, csak játssz tovább; mindenki veled fog táncolni a dallamra. Csak mondd nekik, hogy naaaagyon nehéz idők jönnek, és mi, mint „nemzet” megmérettetünk, és mindnyájunknak „össze kell tartana” és vállunkra venni a közterheket és vigyázni a legkiszolgáltatottabbakra közülünk, és hogy egy új hajnal áldozatokat követel, és hangsúlyozd, hogy rajtad kívül – vagy a te időd előtt – álló erők fosztották ki az embereket, amelyek majd felelősségre lesznek vonva, de most mindnyájunknak a jövőbe kell tekinteni és emlékezni arra, hogy mi emberek mindenre képesek
vagyunk, amit magunk elé tűzünk célul, és legyőztük az korábbi zsarnokokat, stb stb stb. Valamilyen
okból
az
emberek
mindig
mazochista
örömüket lelik a nehéz idők átvészelésében, ahol mindannyiuknak „össze kell tartania” és „áldozatokat hoznia” és törekednie, hogy a legjobbat hozza ki a tragédiából
és
tovább.
Valószínűleg
unalom
meg
önmegvetés a kétszínűségük miatt, de ki tudja, és kit érdekel? Ami számít, hogy a kormány iskolái és a végtelen hazugságok a múltbeli háborúkról és válságokról – hogy az emberben lakozó legjobb a legnehezebb időkben mutatkozik meg satöbbi – megalapozta a lakosság sötét és kéjesen vidám attitűdjét akkorra, amikor moslékot falnak egy generáción át a mi hibánkból. Ó persze, az emberek nagyon szeretik büntetni magukat a saját kétszínűségükért meg változatos egyéb bűneikért, és Isten a tudója, az átlagos állam-szopó szavazónak több mint elég oka van bűntudatot érezni, mialatt próbál kihízelegni valamit a semmiért a kormányból, a jövőből, a saját gyermekeiből az ég szerelmére! Szóval, amikor áldozatra hív az ének, a legtöbben titkon felszabadulnak, hiszen mindezek a csapások, megpróbáltatások és közös
terhek hatékonyan eltipornak minden lényegi szociális, gazdasági vagy erkölcsi kritikát. Az „összetartás” elszabadítja a legádázabb szociális cenzúrát, amit el lehet képzelni. Az eljövendő krízis idején, ha a fiatalság jogosan mutogat az öregeik kapzsiságára és kétszínűségére, keményen meg lesz nekik mondva, hogy mindnyájunknak össze kell tartania és most nincs értelme „hibáztatósdit játszani.” Ha a fiatalság erre rámutat, hogy nekik sosem volt szabad ilyen tartózkodó kerülő módszereket alkalmazniuk, amikor nevelkedtek, azt fogják kapni, hogy kiforgatják a szavakat és nem képesek elengedni a múltat és így tovább. Ha, haha, képzelj el egy tinédzsert, amint ilyen trükkökkel próbálja megúszni, hogy nem vitte ki a szemetet – és máris meglátod, mennyire bűzlenek ezek a gyáva terelések! Tehát – önkorbácsolás múltbeli bűnökért és ódzkodás múltbeli áldozatok jogos vádjaitól – ezek a motivációk olyan pokoli támadásokat idéznek majd a szabadon gondolkodók fejére, hogy egyedül a valódi őrült fogja tovább feszegetni ezeket a kérdéseket. (Ha többet szeretnél tudni erről a jelenségről, csak idézd fel, milyen kevés európai kritizálta az uralkodó osztályt a két világháborúért két egymást követő generáción keresztül,
hanem e helyett büszkélkedett egy több mint 50 millió életet követelő vérfürdő „megnyerésével” – és hasonlítsd össze ezt azzal, hogyan beszélnek egy pincérről, aki elfelejtette a rendelésüket.) Tehát a terv mindig ugyanaz – mi rabolunk, fosztogatunk és vesztegetünk – majd áldozatokat követelünk az áldoztainktól. Hogy értsd az alapötletet, képzelj el egy nemi erőszaktevőt, amint hazafuvaroztatja magát az áldozatával. Bárki, aki nem vesz részt ebben a tébolyban, egyszerűen zúgolódónak, „anti-csapatjátékosnak” lesz beállítva – szidalmazzák
és
kiközösítik.
Szerencsére
úgy
tenyésztettük ki az éléstárunkat, hogy olyan mértékben függjön a közösség tetszésétől, hogy ezt majdnem mindenki kibírhatatlannak találja, és visszasettenkedik a sírba menetelő sorba, melynek tagjai elvadult és haragos gyermekeiket taszigálják maguk elé…
KONKLÚZIÓ Tehát ne feledd – neked gondodat viselik, ez az első, amit igazán meg kell értened. Te nem mehetsz tönkre, nem lehetsz éhes, nem veszítheted el az otthonodat, nem igazán rúghatnak ki, és az emberek több százezer dollárt fognak fizetni azért, hogy halljanak téged beszélni életük hátralévő összes napján. Könyvtárakat neveznek majd el rólad,
multimillió
dolláros
könyvajánlatokat
kapsz,
garantált arannyal bélelt nyugdíjat ingyenes orvosi ellátással az életed maradékára. Neked semmitől nem kell félned. A tiéd a legpuhább szék a legnagyobb mentőcsónakban. Ez nagyban hozzájárul furcsa önbizalmadhoz, ami megkülönböztet téged a nyájtól, és amit okául képzelnek annak, hogy irányítod őket. A valóság az, hogy nekik végtelen aggodalmaik vannak, amik neked nincsenek, ezért te egyszerűen csatlakozhatsz közénk, fölülemelkedve a tömegek kicsinyes félelmein, nyugodt és biztos testtartással, mint az ősi istenek, akik mindig is voltunk.
Szóval menj, állj ki a sokaság elé, és adj ki csinos hangokat a
selymes
torkoddal.
Tereld
el
a
figyelmüket
ékesszólásoddal, amíg mi végzünk a zsebeik kifosztásával. Öntsd ki nekik a szíved maradékait, mialatt belevezeted a báránykákat a szakadékba – ez talán kísérti majd az integritásod maradványait, de ne félj: még mindig ott van nekünk az a bélyeg, ami csupán a te mosolygó arcodra vár.
UTÓSZÓ Köszönöm, hogy rászántad az időt és végigszaladtál ezen a kis könyvön. Amennyiben érdekel ezeknek a gondolatoknak a további felderítése, esetleg örömedet lelnéd néhány korábbi Freedomain Radio podcastban, amelyek elérhetőek itt: www.freedomainradio.com. A
feedje
ezeknek
a
podcastoknak
itt
található:
http://feeds.feedburner.com/FreedomainRadio. A
Freedomain
legnépszerűbb
Radio
az
filozófiai
internet műsorává
legnagyobb vált,
és
önkéntes
adományok jóvoltából, amelyek segítettek elterjeszteni a filozófiai gondolatokat és érdeklődést az egész világon. Még több ingyenesen letölthető könyvért, kérlek keresd fel: http://www.freedomainradio.com/free Ha
értékesnek
adományozz
találtad bármit,
ezt
az
olvasmányt,
amit
tudsz
http://www.freedomainradio.com/donate címen.
kérlek a
[Ha további, magyar nyelvű tartalmat keresel, látogasd meg a http://ellenpropaganda.com oldalát.]
