VÁLOGATOTT MÛVEK
BORGES
Az elsô magyar költôhöz
JORGE LUIS
100
könyv
� ������ Eddigi sok-sok – túlságosan is sok! – előadásom során megfigyeltem, hogy az emberek szívesebben hallanak személyes, konkrét dolgokról, mint általános, elvont témákról. Ezért most saját vakságom szerény esetével kezdem. Főleg azért nevezem szerénynek, mert csak az egyik szememre vagyok teljesen vak, a másikra csak részben. Még meg tudok különböztetni néhány színt, még látom a zöldet és a kéket. Egy szín, a sárga, sosem lett hozzám hűtlen. Emlékszem, hogy gyerekként gyakran elnézelődtem a palermói állatkert egy-egy ketrece előtt (ha itt a nővérem, ő is tanúsíthatja), mégpedig a tigris és a leopárd ketrece előtt. Hosszan elnéztem a tigris aranysárga-fekete színét; azt a sárgát ma is magam előtt látom. Van egy versem, A tigrisek aranya a címe, amelyben leírom a barátságunkat. Hadd térjek ki itt egy jelenségre, amit nem szoktak ismerni, s amelyről magam sem tudom, hogy általános érvényű-e avagy sem. Az emberek úgy gondolják, hogy sötét világba zárt lények a vakok. Shakespeare egyik sora is emellett szólhat: Looking on darkness which the blind do see; „a sötétséget nézve, amit a vakok látnak”.7 Ha ez a sötétség feketeséget jelent, téved Shakespeare. A színek közül épp a feketét hiányolják a vakok (én legalábbis így vagyok vele) meg a vöröset. Le rouge et le noir hiányzik nekünk. Minthogy hajdan sötétben aludtam, sokáig zavart, hogy aztán a vakoknak ebben a ködös világában, ebben a kékes vagy zöldes, gyér fényű ködvilágban kell már aludnom. Jólesett volna beledőlni, be-
7
„Oly sötétbe meresztve roskadó / Pillámat, amilyen a vakoké:” (XXVII. szonett, Szabó Lőrinc fordítása).
90
lekapaszkodni a sötétségbe. A vöröset elmosódott barnának látom. A vakok világa nem olyan éjszaka, amilyennek az emberek képzelik. Persze csak a magam nevében beszélek, meg az apám és a nagyanyám nevében, akik szintén vakon haltak meg; vakon, mosolygósan és bátran, úgy, ahogy – remélem – majd én is fogadom a halált. Sok mindent lehet örökölni (például a vakságot), de a bátorságot nem. Tudom, hogy ők bátrak voltak. A vak meglehetősen kényelmetlen, homályos világban él, ahonnan csak egy-egy szín tűnik elő: én még látom a sárgát, még látom a kéket (bár a kék olykor zöld), még látom a zöldet (bár a zöld olykor kék). A fehér már eltűnt, vagy egybemosódik a szürkével. A vörös már teljesen eltűnt, de remélem, ha egyszer jobb lesz a látásom (most kezelik), még láthatom e nagyszerű színt, amely ott ragyog a költészetben, és amelyet a különböző nyelvek oly szép szavakkal jelölnek. A német azt mondja, idézzük csak fel, scharlach, az angol, hogy scarlet, a spanyol, hogy escarlata, a francia, hogy écarlate. Méltók ezek a szavak e nagyszerű színhez. A spanyol amarillo („sárga”) ellenben erőtlennek hangzik; angolul yellow, ami nagyon hasonlít a sárgához; azt hiszem, az óspanyol az amariello alakot használta. Hát én ebben a színes világban élek, és ha most saját vakságom szerény esetéről beszéltem, azt csak azért tettem, mert először is el akartam mondani, hogy ez nem teljes vakság, ahogy sokan gondolják; másodsorban pedig azért, mert magamról akartam szólni. Az én megvakulásom nem különösebben drámai eset. Az a drámai, ha valaki hirtelen veszíti el a látását, ha egyszerre huny ki, ha egyszerre sötétül el a világ; az én szemem világába viszont azóta lopakodik az alkonyat (fokozatosan vesztettem el a látásomat), amióta csak látok. Ez a lassú, több mint fél évszázados bealkonyulás drámai pillanatok nélkül, 1899 óta apránként haladt előre.
91
De hadd jelöljek meg legalább erre az előadásra egy patetikus pillanatot. Például azt, amikor rájöttem, hogy elvesztettem a látásomat, olvasóként és íróként is. Miért is ne mondjam ki az emlékezetes évszámot: 1955. Nem a szeptemberi, epikusan elnyúló esőzésekről beszélek; hanem életem egyik körülményéről. Életemben sok érdemtelenül kapott elismeréssel jutalmaztak már, de valamennyi közül az szerezte a legnagyobb örömet, hogy megtettek a Nemzeti Könyvtár igazgatójának. Nem annyira irodalmi, mint politikai okból a felszabadító forradalmi kormány nevezett ki. Kineveztek hát a Könyvtár igazgatójának, s visszatértem a déli Monserrat negyedben lévő, México utcai épületbe, amelyhez annyi emlék kötött. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én leszek a Könyvtár igazgatója. Egész másfajta emlékeim voltak. Hajdan esténként, apámmal jártam oda. Apám, ki pszichológiát tanított, egy-egy Bergson- vagy William James-kötetet kért ki – ők voltak a kedvenc szerzői –, vagy Gustav Spillertől valamit. Én olyan félénk voltam, hogy nem mertem semmit sem kikérni, így az Encylopaedia Britannica vagy a Brockhaus vagy a Meyer német enciklopédia valamelyik kötetét bújtam. Találomra kiválasztottam egy kötetet, leemeltem az oldalsó polcról, és olvastam. Emlékszem, hogy milyen gyönyörűségben volt részem, amikor egy este elolvastam három cikket: a dr-től a druidákat, a drúzokat és Drydent kaptam jutalmul. Máskor nem volt ilyen szerencsém. Azt is tudtam, hogy ott van Groussac az épületben; akár személyesen is megismerhettem volna, de hát – mondhatom – nagyon félénk voltam: majdnem annyira félénk, mint most. Akkoriban nagy fontosságot tulajdonítottam a félénkségnek, ma már tudom, hogy az csak egyfajta rossz, amit az embernek el kell viselnie, és hogy – hasonlóan sok más dologhoz, amit túlbecsül az ember – nincs igazán jelentősége a félénkségnek. 1955 végén kaptam meg a kineve92
zésemet; elfoglaltam az állást, megkérdeztem, hány kötet van a könyvtárban, egymillió, felelték. Később kiderítettem, hogy kilencszázezer, az is épp elég. (Lehet, hogy a kilencszázezer többnek tűnik, mint a millió: ki-lenc-száz-e-zer; a „millió”-nak ezzel szemben egykettőre a végére érek.) Lassanként aztán felfogtam a helyzet különös iróniáját. Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a paradicsomot. Mások talán kertnek vélik, talán palotának. Hát ott voltam én! Kilencszázezer különböző nyelven írt kötetnek, hogy úgy mondjam, a közepén álltam. És rájöttem, hogy alig tudom kisilabizálni a könyvborítókon és -gerinceken lévő betűket. Akkor írtam Az ajándékok versé-t, amely így kezdődik: Senki se süllyedjen könnyig, se gáncsig, Isten mesteri rendelését látva, Kinek fejedelmi iróniája Könyvet adott nekem s hozzá homályt is. (Somlyó György fordítása) Egymásnak ellentmondó két ajándék: a rengeteg könyv és a homály, ami miatt nem tudom elolvasni őket. Képzeletemben Groussac volt a vers szerzője, merthogy Groussac is igazgatója volt a Könyvtárnak, és vak is volt. Groussac azonban bátrabb volt nálam; néma maradt. Én mégis arra gondoltam, hogy azért biztosan érintkezik néhány ponton az életünk, hiszen mindketten megvakultunk, és mindketten rajongtunk a könyvekért. Ő sokkal nagyszerűbb könyveket adott az irodalomnak, mint én. De hát végül is mind a ketten irodalmárok voltunk, és számunkra elérhetetlen könyvek közt jártunk-keltünk a Könyvtárban. Szinte azt is mondhatnánk, hogy – a mi fénytelen szemünk számára – 93
üresek, betű nélküliek voltak azok a könyvek. Isten iróniáját említettem a versben, aztán eltűnődtem, hogy vajon melyikünk írta a többes én-nek és a magányos árnynak azt a versét. Akkor még nem tudtam, hogy volt a Könyvtárnak még egy vak igazgatója, José Mármol. Íme a hármas szám, ami mindent lezár. A kettő csupán egybeesés; a három megerősítés. Háromszoros megerősítés, isteni avagy teológiai megerősítés. Mármol igazgatósága idején még a Venezuela utcában volt a Könyvtár. Manapság csak rosszat mondanak Mármolról, vagy elhallgatják. Pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor „Rosas koráról” beszélünk, nem Ramos Mejía csodás könyvére, a Rosas és kora című műre gondolunk; úgy idézzük fel Rosas korát, ahogy José Mármol írta le csodásan fecsegő regényében, az Amaliá-ban. Nem kis dicsőség, ha valaki egy egész kor képét hagyja egy országnak örökül; bárcsak én is megtehetném. Az az igazság, hogyha kiejtjük a „Rosas kora” kifejezést, nyomban a Mármol leírásaiból ismert pribékekre gondolunk, meg a palermói összejövetelekre és a zsarnok valamely miniszterének Solerrel folytatott beszélgetésére. Ott tartottunk, hogy három embernek is ugyanaz a sors jutott. És hogy micsoda öröm volt visszatérni a város déli részén fekvő Monserrat negyedbe. A Buenos Aires-ieknek titokzatos módon a Dél jelenti a város központját. Tehát nem az a kicsit hivalkodó belváros, amit a turistáknak szokás mutogatni (akkoriban még nem létezett a „San Telmo negyed”-nek nevezett reklámfogás). Akkor a Dél volt Buenos Aires szerény, titokzatos központja. Ha Buenos Airesra gondolok, én a gyerekként megismert Buenos Airesra gondolok – alacsony házak, patiók, tornácok, kis medencék, bennük egy-egy teknőc, rácsos ablakok –, és hajdan ilyen volt egész Buenos Aires. Ez ma már csak a déli negyedben létezik; szóval úgy éreztem, őseim városába tértem akkor vissza. S ahogy meggyőződtem róla, hogy még megvannak a könyvek – 94
a barátaimtól kellett megkérdeznem a címeket –, eszembe jutott Rudolf Steiner egyik mondata, amit egyik antropozófiai (így nevezte a teozófiát) könyvében írt le. Azt mondta, hogy ha valami véget ér, gondoljunk arra, hogy valami elkezdődik. Hasznos, csak épp nehezen megvalósítható tanács ez, mert azt tudjuk, mit veszítünk, de hogy mit nyerünk, azt nem. Egészen pontos képünk, olykor szívet tépő képünk van arról, hogy mit veszítettünk el, de azt nem tudjuk, hogy mi pótolhatja, vagy hogy mi következik utána. Döntöttem. Ezt mondtam magamnak: ha már egyszer elveszítettem a látszatok szeretett világát, valami újat kell helyette teremtenem: meg kell teremtenem a jövőt, azt, ami a – számomra ténylegesen elveszett – látható világ után következik. Eszembe jutott néhány otthoni könyvem. Akkoriban az egyetemen angol irodalmat adtam elő. Vajon hogy taníthatja az ember azt a szinte végtelen irodalmat, amely nyilvánvalóan több, mint ami belefér egy ember, sőt több nemzedék életébe? Vajon mit lehet elvégezni egy négy hónapos argentin szemeszter alatt, ami csupa ünnep meg sztrájk? A legjobb tudásom szerint igyekeztem átadni az angol irodalom szeretetét, s amennyire lehetett, nem tanítottam évszámokat, se neveket. Aztán eljött hozzám néhány hallgató, lányok, akik már sikerrel letették a vizsgát. (Nálam mindenki átmegy, sosem akartam senkit megbuktatni; tíz év alatt három diákot buktattam meg, azokat is azért, mert meg akartak bukni.) Így szóltam a lányokhoz (kilencen-tízen lehettek): „Van egy ötletem: most, hogy letették a vizsgát, én pedig eleget tettem tanári kötelességemnek, nem lenne érdemes belefogni egy olyan nyelv és irodalom tanulmányozásába, amiről még alig van fogalmunk?” Erre megkérdezték, melyik nyelvről és melyik irodalomról van szó. „Hát természetesen az angol nyelvről és az angol irodalomról. Most, hogy már megszabadultunk a fránya vizsgáktól, kezdjünk bele a tanulmányozásukba; és a kezdeteknél kezdjük.” 95
Eszembe jutott, hogy van otthon két könyvem, amit előszedhetek; hajdan a legmagasabb polcra tettem őket, gondolván, hogy sosem lesz szükségem rájuk. Az egyik Sweet Angolszász olvasókönyv-e volt (Anglo-Saxon Reader), a másik az Angolszász krónika (The Anglo-Saxon Chronicle). Mindkettőhöz volt glosszárium. És egy reggel találkoztunk a Nemzeti Könyvtárban. Ezt gondoltam: elveszítettem a látható világot, de most meghódítok helyette egy másikat, távoli őseimnek, azoknak a törzseknek, azoknak az embereknek a világát, akik evezős hajón keltek át a viharos északi tengereken, s Dániából, Németföldről és Németalföldről hódították meg Angliát; s akiktől Anglia neve is származik, hiszen England azt jelenti, hogy „angolok földje”; korábban a „britek föld”-jének nevezték a kelták. Szombat reggel volt, Groussac szobájában találkoztunk, és elkezdtünk olvasni. Egyvalamit nagyon izgalmasnak és ijesztőnek találtunk, bár azért némi büszkeséget is éreztünk: a skandinávokhoz hasonlóan a szászok két különböző rúnajelet használtak az angolban th-val jelölt hangokra, tehát a thing és a the kiejtésére. Ettől olyan titokzatos lett a szöveg. Felrajzoltattam a két betűt a táblára. Szóval egy olyan nyelvvel ismerkedtünk, ami, úgy láttuk, távol áll az angoltól, s közel a némethez. Bekövetkezett, ami nyelvtanuláskor mindig bekövetkezik. Minden szó olyan hangsúlyt kapott, mintha bevésték volna valahova, mintha valami talizmán volna. Ettől van az idegen nyelven olvasott versnek olyan varázsa, amit nem érez az ember az anyanyelvén, hisz minden egyes szót külön-külön hall vagy lát: és arra gondol, hogy milyen szépek, milyen erőteljesek vagy egyszerűen milyen különösek. Szerencsénk volt azon a délelőttön. Ráleltünk arra a mondatra, hogy „Julius Caesar volt az első római, aki felkereste Angliát”. Északi szövegben rómaikba botlani, ez igazán megindító. Ne feledjék, akkor még sem96
mit sem konyítottunk magához a nyelvhez, nagyítóval olvastuk, s minden szó egy-egy kiásott talizmán volt. És találtunk két szót. Szinte mámorosak lettünk tőlük; igaz, én már öreg voltam, a diákok meg fiatalok (mindkét korszak láthatóan kedvez a mámorosságnak). Ezt gondoltam: „Most visszatérek ahhoz a nyelvhez, amit ötven nemzedékkel ezelőtt beszéltek az őseim; most visszatérek a nyelvünkhöz, most visszaszerzem. Nem először használom; én már beszéltem ezen a nyelven, amikor más nevem volt.” A két szó London neve volt – Lundenburh, Londresburgo – és Rómáé – Romeburh, Romaburgo –, ez utóbbi még jobban megindított bennünket a miatt a fény miatt, amit a nevével vetett azokra az isten háta mögötti, északi szigetekre. Mikor kiléptünk az utcára, azt hiszem, azt kántáltuk, hogy Lundenburh, Romeburh… Így kezdődtek hát angolszász tanulmányaim, amire a vakság vitt rá. S ma tele van az emlékezetem elégikus, epikus, angolszász verssorokkal. A látható világ helyére az angolszász nyelv hallható világát állítottam. Aztán átrándultam a skandináv irodalom későbbi, még gazdagabb világába: az eddák és a sagák birodalmába. Utána megírtam a Korai germán irodalmak című könyvemet, nem egy verset is költöttem róluk, és főleg nagyon élveztem azt az irodalmat. Most a skandináv irodalomról készülök könyvet írni. Nem hagytam, hogy a vakság elbátortalanítson. A kiadóm amúgy is pompás ajánlatot tett: ha évente adok harminc verset, ki tudja adni könyv formában. Harminc vershez fegyelmezettség kell, különösen akkor, ha az embernek úgy kell lediktálnia minden sort; ugyanakkor kellő szabadságot is jelent, mert lehetelen, hogy ne találjon az ember harminc versbe foglalható pillanatot egy év alatt. A vakság nekem nem volt mindent eldöntő sorscsapás, nem is szabad azt ilyen patetikusan felfogni. Egyfajta életmódnak kell tekinteni: a vakság az ember sokféle életstílusának egyike. 97
A vakságnak vannak előnyei. Több ajándékot is köszönhetek a homálynak: az angolszász nyelvet, az izlandi nyelv szerény ismeretét, és sok-sok sor, verssor és költemény gyönyörűségét, akárcsak azt az élvezetet, hogy megírhattam egy másik könyvet, melynek kissé álnokul, kissé kérkedve A homály dicsérete címet adtam. Most hadd beszéljek másokról, jelesebb vakokról. Kezdjük a költészet és a vakság összetartozásának egy nagyon is ismert példájával; azzal, akit a legnagyobb költőnek tartanak: Homérosszal. (Tudomásunk van egy másik nagy vak görög költőről is, Tamiriszról, akinek elvesztek a művei, s akiről főképp egy másik vak költő, Milton elbeszéléséből tudunk. Egy versenyen Tamirisz alulmaradt a múzsákkal szemben, s azok összetörték a líráját, és megfosztották a szeme világától.) Oscar Wilde-nak van egy nagyon különös feltételezése, amely nem hiszem, hogy történetileg helytálló volna, de gondolatilag vonzó. Az írók általában iparkodnak mélyenszántónak feltüntetni a mondandójukat; Wilde ezzel szemben elmélyült ember volt, aki frivolnak akart tűnni. Azt akarta, hogy fecsegőnek képzeljük, s hogy azt gondoljuk róla, amit Platón gondolt a költészetről, ama „légies, szárnyas és szent” 8 dologról. Nos, ama légies, szárnyas és szent lény, aki Oscar Wilde névre hallgatott, azt állította, hogy az ókor formált vak költőt Homéroszból, mégpedig szándékosan. Nem tudjuk, hogy létezett-e Homérosz. Maga az a tény, hogy hét város is harcolt a nevéért, már elegendő, hogy kételkedjünk a történetiségében. Lehet, hogy nem is egy Homérosz élt, hanem több görög férfiút is rejt a Homérosz név. A hagyományok egyöntetűen vak költőként tüntetik fel; Homérosz költészete ezzel szem8
L. Ión, 534b, Szepessy Tibor fordítása.
98
ben vizuális, olykor lenyűgözően vizuális; ahogy – noha kisebb mértékben, de tulajdonképpen – Oscar Wilde költészete is az. Wilde rájött, hogy túlságosan vizuális a költészete, s igyekezett javítani ezen a hibán: olyan verset akart írni, ami egyszersmind zenei és auditív is, mondjuk, annyira, mint amennyire az általa szeretett és csodált Tennyson és Verlaine költészete az. Wilde ezt vallotta: „A görögök azért állították, hogy Homérosz vak volt, mert szerintük a költészetnek nem vizuálisnak, hanem auditívnak kell lennie.” Innen ered Verlaine elve, hogy „de la musique avant toute chose”, s innen ered kortársának, Wilde-nak a szimbolizmusa. Feltételezhetjük, hogy Homérosz nem létezett, de a görögök szívesen képzelték el vaknak, mert ezzel hangsúlyozták, hogy a költészet mindenekelőtt zene, hogy a költészet mindenekelőtt líra, és hogy egy költőben lehet, hogy megvan, lehet, hogy nincs meg a vizualitás. Magam is tudok nagy költőkről, akik vizuálisak, amint tudok más nagy költőkről, tudós, gondolati költőkről, neveket nem is kell említenem, akik nem vizuálisak. Térjünk át Milton esetére. Milton önszántából vakult meg. Milton kezdettől fogva tudta, hogy nagy költő lesz. Ez másokkal is előfordult. Coleridge és De Quincey is tudta, még mielőtt egyetlen sort is írt volna, hogy az irodalom lesz a sorsa; én is tudtam, ha szabad itt magamat említenem. Én mindig is úgy éreztem, hogy nekem mindenekelőtt az irodalom a sorsom; vagyis hogy sok jó és sok rossz fog velem történni, de mindig tudtam, hogy előbb-utóbb minden átalakul szavakká, főleg a rossz dolgok, hiszen a boldogságot nem kell átalakítani: a boldogság öncélú. Térjünk vissza Miltonhoz. Azzal tette tönkre a szemét, hogy a király kivégzését követelő Parlament támogatására pamfleteket fogalmazott. Azt mondja Milton, hogy önszántából, a szabadság védelmében vesztette el a szeme világát; maga vall erről a nemes tettről, s nem panaszkodik vaksága miatt: úgy érzi, hogy önszán99
tából áldozta fel a szeme világát, s emlékeztet legfőbb vágyára, arra, hogy költő legyen. A cambridge-i egytemen találtak egy Milton-kéziratot, amelyen látható az a sok téma, amelyet a költő fiatalon jegyzett fel egy hosszabb költeményhez. „Talán az utókornak hagyhatok valamit úgy megírva, hogy nem engedik könnyen feledésbe merülni” – írta Milton. Előtte tíz-tizenöt témát vetett papírra, köztük azt is, amiről maga sem tudta, hogy a próféta beszél belőle. Sámsonról van szó. Akkoriban nem tudta Milton, hogy valamiképpen Sámson sorsa vár rá, se azt, hogy ahogyan Sámson megjövendölte az Ótestamentum-ban Krisztus eljövetelét, úgy – sőt pontosabban – az ő sorsát is előrevetítette. Mikor végleg megvakult, belefogott két történeti munkába: Brief History of Moscovia és History of Britain a címük, s mindkettő befejezetlen maradt. S utána írta az Elveszett Paradicsom-ot. Olyan témát keresett, ami nemcsak az angolokat, hanem mindenkit érdekelhet. Ezt ősapánkban, Ádámban találta meg. Idejének nagy részét egyedül töltötte, verssorokon törte a fejét, s közben egyre jobb lett a memóriája. Negyven-ötven blank verse-ben komponált sort is fejben tudott tartani, aztán lediktálta a következő látogatójának. Így alkotta meg a költeményt. Fel-felidézte Sámson sorsát, ami sokban hasonlított az övéhez, mert addigra már halott volt Cromwell, és ütött a restauráció órája. Miltont is zaklatták, és halálra ítélhették volna, amiért jogosnak nyilvánította a király kivégzését. Ám amikor II. Károly, a kivégzett I. Károly fia elé került a halálraítéltek listája, kézbe vette a tollat, és nem volt híján némi nemeslelkűségnek, amikor ezt mondta: „Van valami a jobb kezemben, ami nem engedi, hogy aláírjak egy halálos ítéletet.” Megmenekült Milton, s vele együtt még sokan mások. Akkor írta Milton A küzdő Sámson-t. Görög tragédiát akart írni. Egyetlen nap alatt, Sámson életének utolsó napján játszódik a cselekmény, s Milton arra gondolt, hogy mennyire hasonlít ket100
tejük sorsa, hiszen hajdan Sámsonhoz hasonlóan ő is erős ember volt, de végül legyőzetett. Megvakult. S akkor írta azokat a Landor szerint mindig rosszul központozott sorokat, amelyek helyesen így hangzanak: „Eyeless, in Gaza, at the mill, with the slaves”: „Vakon, Gázában (Gáza a filiszteusok, tehát az ellenség városa), a malomnál, a rabszolgákkal” 9 – ami azt a hatást kelti, mintha növekednének a Sámsont sújtó sorscsapások. Van Miltonnak egy szonettje a vakságról. Az egyik sora nyilvánvalóan elárulja, hogy vak ember írta. Amikor leírja a világot, ezt mondja: In this dark world and wide, azaz „Ebben a sötét és széles világban”,10 ami pontosan egybevág a magányos vakok világával, hiszen kinyújtott kézzel, tapogatózva haladnak. Ím egy példa arra (az én esetemnél sokkal fontosabb példa), hogyan győzi le az ember a vakságot, és végzi be a művét: itt az Elveszett Paradicsom, a Visszanyert Paradicsom, A küzdő Sámson, remek szonettek sora, és a History of Britain-ből a kezdetektől a normann hódításig tartó rész. Ezt mind vakon alkotta Milton, s alkalmi látogatóknak diktálta le. A bostoni arisztokratasarjat, Prescottot a felesége gondozta. Harvardi diák korában baleset érte, az egyik szemét elvesztette, a másikra csaknem teljesen megvakult. Elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli az életét. Tanulmányozta és elsajátította Anglia, Franciaország, Olaszország és Spanyolország irodalmát. A birodalmi Spanyolországban találta meg saját világát, ami épp egybevágott a republikánus kor merev visszautasításával. Tudósból író lett, a felesége olvasott fel neki, s annak diktálta le a Mexikó és Peru meghódításának, a katolikus királyok és II. Fülöp uralkodásának
9
„…Gázában, vakon, a malom rabszolgái közt” ( Jánosházy György fordítása). „…E tág föld vak legén” (A vak szonettje, Tóth Árpád fordítása).
10
101
a történetét. Örömteli, szinte hibátlan munkája csaknem húsz évig tartott. Két hozzánk közelebb álló példa is van. Az egyiket már említettem, Groussac esetét. A neve igazságtalanul merült feledésbe. Ma Argentínában sokan francia betolakodónak tekintik. Azt mondják, hogy elévültek a történeti munkái, hogy ma már jobb források állnak rendelkezésre. Csakhogy elfelejtik, hogy mint minden író, Groussac is két művet alkotott: az egyik a kitalált téma; a másik az, ahogy azt kidolgozta. Történeti és kritikai munkáin túl Groussac megújította a spanyol prózát. Minden idők legjobb spanyol nyelvű prózaírója, Alfonso Reyes ezt mondta nekem: „Groussactól tanultam meg, hogyan kell spanyolul írni.” Groussac túltette magát a vakságon, és az argentin irodalom legszebb lapjai közül többet is ő írt. Mindig örömmel gondolok rá. Említsünk meg egy Groussacnál híresebb esetet. James Joycenak is kettős a műve. Itt van a két hatalmas és – miért ne mondjuk ki – olvashatatlan regénye, az Ulysses és a Finnegans Wake. De ez életművének csak az egyik fele (amibe beletartozik sok szép vers és a csodálatos Ifjúkori önarckép). A másik – és talán az, ahogy ma mondják, a feltárhatóbb része – az, ahogy a szinte végtelen angol nyelvet használta. Ő nem találta kielégítőnek az angolt, azt a nyelvet, amely statisztikailag, főképp a konkrét igék számát tekintve, minden más nyelv fölött áll, s amely annyi lehetőséget nyújt az íróknak. Az ír származású Joyce-nak eszébe jutott, hogy dán vikingek alapították Dublint. Norvégül tanult, írt is egy levelet Ibsennek norvégül, és tanult görögül, latinul… Minden nyelven tudott, aztán egy saját maga alkotta nyelven írt, ami ugyan nehezen érthető, de kitűnik különös zenéjével. Joyce új zenét adott az angol nyelvnek. És bátran kimondta (lehet, hogy nem mondott igazat), hogy „mindabból, ami velem történt, azt hiszem, az a legkevésbé fontos, hogy megvakultam”. Hatalmas életművének egy részét homályban 102
írta: emlékezetében csiszolgatta a szavakat, olykor egész nap egyetlen mondaton dolgozott, aztán leírta, aztán javítgatta. És mindezt vakon vagy különböző vak korszakaiban végezte. Ugyanúgy, ahogy Boileau, Swift, Kant, Ruskin és George Moore esetében az impotencia mélabús eszköze segítette a mű szerencsés megalkotását; hasonló a helyzet a perverziókkal is, amelyek gyakorlói ma tesznek róla, hogy senki se hagyhassa figyelmen kívül a nevüket. Az abdérai Démokritosz maga tépte ki – egy kertben – a szemét, hogy a külső valóság látványa ne terelje el a figyelmét; Órigenész kasztrálta magát. Elegendő példát idéztem; némelyikük olyan híres, hogy szégyellem, hogy a magam esetével is előhozakodtam; mentségemre szolgáljon, hogy az emberek mindig bizalmas vallomást várnak, s nincs miért ezt megtagadnom tőlük. De azért végül is képtelenség, hogy az imént felsorolt nevek mellé tegyem a sajátomét. Azt mondtam, hogy a vakság egyfajta életforma, egy nem mindenestül szerencsétlen életforma. Idézzük csak fel a a legnagyobb spanyol költő, Fray Luis de León sorait: Egyedül éljek, abban a jóban, mi bőven fakad a mennyből, tanúk nélkül, magamban, mentesen félelemtől, gyűlölettől, reménytől, szerelemtől.11 Edgar Allan Poe emlékezetből tudta ezt a strófát. Nekem könnyű gyűlölet nélkül élnem, hisz még sose éreztem gyűlöletet. De szerelem nélkül, azt hiszem, ezt mindannyian el11
Visszavonult élet. (Weöres Sándor fordítása) 103
ismerjük, lehetetlen, szerencsére lehetetlen élni. Mindazonáltal az első két sor elvéről szólva – „Magammal akarok élni, / élvezni akarom a mennytől kapott adományt” –: ha elismerjük, hogy a menny javai közt lehet a vakság is, akkor ki él igazán magával? Ki tudja jobban feltárni önmagát? Ki tudja jobban megismerni önmagát? Szókratésszel szólva, ki tudja a vaknál jobban megismerni önmagát? Az író éli életét, a költő munkája nem végezhető el szigorú napirendben. Senki sem lehet költő nyolctól tizenkettőig s kettőtől hatig. Aki költő, az mindig költő, és a költészet állandóan ostromolja. Ahogy gondolom, egy festőt is állandóan ostromolnak a színek és a formák. Vagy ahogy egy zenész is érzi, hogy a hangok különös világa – a művészet legkülönösebb világa – folyton a nyomában van, hogy egy-egy dallam vagy disszonancia üldözi. A művész munkájához a vakság nem végzetes sorscsapás: eszköz is lehet. Fray Luis de León az egyik legszebb ódáját egy vak zenészhez, Francisco Salinashoz írta. Az írónak, illetve minden embernek arra kell gondolnia, hogy bármi történjék is vele, az eszköz, és hogy mindent valami cél érdekében kap; és a művész esetében ennek az érzésnek még erősebbnek kell lennie. Minden, ami megesik vele, még a megaláztatások, a szégyenek, a sorscsapások is, az mind agyag, az mind anyag a művészetéhez; és fel kell használnia. Ezért mondtam egyik versemben, hogy a megaláztatás, a balsors, a viszály a hősök eledele. Azért kapjuk mindezt, hogy átformáljuk őket, hogy életünk nyomorúságos körülményeiből örök vagy az örökkévalóság felé mutató dolgokat alkossunk. Ha így gondolkozik a vak, megmenekült. A vakság adomány. Én már egész kimerítettem magukat a vakságtól kapott adományaimmal: tőle kaptam az angolszász nyelvet, tőle kaptam némi skandináv ismeretet, tőle kaptam egy korábban ismeretlen közép104
kori irodalmat, és tőle kaptam több könyvemet is, amelyek lehetnek jók avagy rosszak, de igazolják az alkotás pillanatát. Továbbá a vakokat mindenki szeretettel veszi körül. Az emberek mindig jóindulattal viseltetnek egy vak iránt. Végül hadd idézzek egy Goethe-sort. Fogyatékos a némettudásom, azért talán nagyobb hiba nélkül fel tudom idézni: Alles Nahe werde fern, „minden közeli távolodik”. Goethe ezt az esti alkonyatról írta. Minden közeli távolodik, úgy bizony. Alkonyatkor a legközelebbi tárgyak is eltávolodnak a szemünk elől, úgy, ahogy az én szemem elől is eltávolodott – talán örökre – a látható világ. Goethe mindezt nemcsak az alkonyatról, hanem az életről is elmondhatta. Minden elhagy bennünket. Bizonyára az öregség jelenti a legnagyobb magányt, leszámítva a halált, ami valóban a legnagyobb magány. A „minden közeli távolodik” elve a ma esti témánkra, a megvakulás lassú folyamatára is áll, amiről azt akartam elmondani önöknek, hogy a vakság nem végzetes sorscsapás. Csak egyike annak a sok különös eszköznek, amit a sorstól vagy a véletlentől kapunk. Scholz László fordítása
105
