“Az elsüllyedt mennyországok túlélıje” Csoóri Sándor: Csöndes tériszony (ezredvégi rapszódiák) Az ezredvégi történelmi változások egyik sokak által sulykolt következménye, hogy irodalmunk elveszteni látszik össztársadalmi, nemzeti küldetését. A kultúra, az irodalom azonban mindig nemzeti ügy is – a magyar nyelv magánossága miatt nálunk mindig az is marad. Csoóri Sándor azok közé tartozik, akik ezzel tisztában vannak, s nem hátrálnak meg az ebbıl adódó kihívások elıl: számára a költészet nem magánügy, hanem közügy; nem pusztán felelıtlen játék, hanem olykor végzetes, halálos játszma; számára a líra hagyományos “nagy kérdései” nem függetleníthetık a közösségi, nemzeti, történelmi környezettıl. Errıl tanúskodik legújabb verseskötete, a Csöndes tériszony is. Ezredfordulós versek, de annak tudatában, hogy nem csak a történelmi és nemzeti tudattól vértelenített – s eképp valójában soha másként, mint a filozófia fikciójaként létezı – emberiség, hanem a történelmi és nemzeti sorsba ágyazott magyarság is eleven része a korszakváltásnak. De ne várjuk a korszakváltás csinnadratta-hangulatát, sem a maguk által fölkent álpapok és botcsinálta jósok eksztatikus kísértet-látását. Csoóri Sándor versei látleletek, közérzet-versek; ha azt térképezi föl, ami az ı szemének iszonyú, akkor a bölcsek csöndességével teszi és a szeretet hitével átitatottak reményével. Még indulatosabb, az iszonyodás rezignációját a felháborodás hangjaival elsöprı verseiben is megcsillan a csöndes remény szólama: “A pokol tornácára még könnyő / diófaágak is behajolnak” – zárja Az én ostoba Hiszekegyem címő versét. Szó sincs tehát a rezignáció, az elégikus hangvétel egynemőségérıl. A kötet verseinek többségét a hangvétel összetettsége, az elégikus és ódai, a rapszodikus lüktetés tölti fel különös feszültséggel. S a látleletszerő, az orvosi záradékok tárgyilagosságát idézı – többnyire rövidebb – verseiben ott zúgolódik a költı tiltakozó szíve. Ahogy a Januári rokokóban a képeslapra illı látványt – a sirályok “a befagyott Duna táncpallóján / szökdelnek, mint Csokonai / ugrós dámái farsang napján” – a zárlatban egyetlen belsı izzású jelzıvel teszi élıvé-halandóvá: “... most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó.” Persze már magának a rokokó képeslapnak a megrajzolása is költıi remeklés. A felütés a szemlélı költıt helyezi el a szemlélt tájban, a természetit és emberit összekapcsoló metaforával: “csontom északi oldalát zúzmó lepi”. A téli hónap kegyetlenségét megszemélyesítéssel (vagy animizálással?) érzékelteti: “Most fordul észak felé január, / jeges úton kopognak körmei.” S hirtelen a rokokó könnyedsége: a befagyott Duna mint táncpalló, a sirályok “Csokonai / ugrós dámái”, s az “elkárhozó hó” hátborzongató metalepszisét – ok- és okozatot fölcserélı alakzatát, hisz érezzük: nem a hó kárhozik el, ránk hull az elkárhozás hava – a túlvilági szféra rendkívül finom megérzékítésével készíti elı: “Csapong valami kóbor zene is / a túlvilágról, karcos rokokó” (már a “karcos” elıkészíti a rokokó könnyedbıl fenyegetıvé válását). S a Csoóri-vers egyik jellegadó vonását bemutatandó, mégegyszer, teljességében idézem a zárlatot, amely a legváratlanabb ellentétezı látásmóddal töri meg a rokokóról ırzött hagyományos képzeteinket: “A szökdelı vonókra most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó.” (metafora és hasonlat: a látásmód távlatai) A Csoóri-vers egyik legjellemzıbb sajátsága a rendkívül feszültségtelített metaforika: 1
képei óriási távlatokat fognak egybe, viszonyító és viszonyított között mindig rátalálás-, sıt rádöbbenésszerő a kapcsolat, s gyakran von egybe kicsi és nagy, rút és szép, profán és szakrális elemeket. A Szarajevó párnája felütése otthonosság és otthontalanság kettısségét vonja egybe: “Szarajevó véres párnája alatt / nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring.” A Templomi csöndben “elbitangolódott fejek / zuhognak le az égbıl, / mintha elromlott automatából / ezüst forintok zuhognának.” A Ki akar itt még? egyik döbbenetes képében azt kérdi a költı, ki akarja “az elmeddült asszonyok völgyét / telehordani tulipánnal?” A “Vadrózsa-ügynökök” a Haláltánckísérletben “az édenkertet parcelláznák”, ugyanitt a “Csöcsökbıl emelt székesegyház” leplezi le mai világunk erkölcsi hanyatlását. A “félmeztelen, / kószáló kamasz” szivárványt talál “a folyóparton: elvesztett hajpántodat” (Ó, te szépséges banyácska). Sokáig sorolhatnám: a “filléres siratók” (Az én ostoba Hiszekegyem), az “elkoszosodott szentek” (A város szélén), az “összevérzett harangkötél” (Szorongó séta a mezın), a “dermedt ércmezık a szívben” (Az elveszett haza útja) – mind-mind egy karakteres világnézet, világértelmezés kifejezıi, a világ erkölcsi kettéhasadtságának poétikai megtestesítıi. A másik jellemzı csoóris eszköz a részletesen kifejtett, meglepı hasonlat, amelynek második fele, elszakadva a hasonlítottól, szinte egy teljesen új képzetet, nemegyszer történetdarabkát alkot meg, mégis mindvégig fönntartva a kiinduló képpel a kapcsolatot. A “nagy üresség”-nek nevezett szabadságról írja a költı: “játszik veled a tenger reggeltıl reggelig, / én meg csak itt tipródom a közeledben, / mint holdkóros jövevény / a hullámzó háztetın” (Szabadság: nagy üresség). Kutyája úgy ugatja meg az illatozó, prüsszögtetı orgonákat, “mintha betolakodó galambcsapat / szállt volna le eléd a kerítésre” (Kutyával a tavaszban). A versírást úgy hagyná abba, fogadkozik, “mint a bolyongást októberben, / mikor zülleni kezd az erdı / és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja” (Hányszor lemondtam már). Olykor élesen ironikus hatást kelt a hasonlító: “Egy ország fekszik elıttünk hanyatt a sárban, / dúdolunk neki, mint szent falurosszának, / bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. / Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház / ápolói” (Nagy Gáspárnak). (a szem metamorfózisai) A költıi én alaphelyzete a szemtanúé: hol az események részeseként, hol egy fölülrıl látó, a mindent-látás szempontjából Isten szemeként aposztrofálható szemtanú figyeli az eseményeket – bensıséges átéléssel akkor is, amikor az eseményeken kívülre vagy azok fölé helyezi magát. Az egész kötetet áthálózó szem-metafora is igazolja ezt. Már a nyitó vers – a tárgyiasság anyagisága felıl a személyesség távlata felé nyitó Valami megint eltőnt – második sora felvillantja ezt a metaforát: “Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? / Egy elpattanó szem búcsúfénye?” A “hátha láthatom még” reményébıl csak a zárlat lakonikus megállapítása marad: “Valami megint eltőnt elılem örökre.” A Lónyerítés címő versnek is alapmotívuma a nézés, látás; itt a befelé látás a világ értelmezésének elengedhetetlen feltétele: “Nézni tanulok újra, / de a le-lecsukódó szemhéjam elıtt / lófejek világítanak csak, / mint vörösen izzó tölgyfatuskók.” A ló motívuma, elsısorban Ady és Nagy László hagyományához kapcsolódva, szintén alapeleme az új kötetnek. E hagyományra konkrétan is utal Csoóri: “Ady eltévedt lovasa merre vágtat” – kérdi a Hányszor lemondtam már címő versben, s ugyane hagyomány továbbélésére példa a Lónyerítés metaforikája, amelyben a ló a költészettel kerül viszonyított kapcsolatba: “Lentrıl a völgybıl / ló nyerít föl hozzám. / A hangja érdes, lebegtetett verssor” – kezdıdik a vers, a metafora szemléleti 2
alapját a telitalálatos jelzıvel megteremtve, majd az “állati miatyánk” megdöbbentı – de csak látszólag blaszfémikus – képével szakralizálja a ló–költészet asszociációs sort. A transzcendens sugallatot a következı versszak is szinte észrevétlenül, a túlvilági lelkeket jelképezı pillangókkal tartja fönn: “Hányszor, de hányszor / ez rebbentette el közelembıl / a sírokon csárdásozó pillangókat!” Az alapviszonyítást – ló–költészet – a zárlat motívumismétléses metaforája erısíti meg: “Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. / Nyomukban versek sörénye csapong / feketén a sárga domb mögött.” Csoóri versében nem az intertextualitásról mint eszközrıl van szó, hanem annak lényegérıl: a szövegek – a magyar versek – továbbélésének mint a hagyomány feltételének és a kulturális folytonosság szükségességének felismerésérıl. A szem mint a kontaktus: emberi, illetve ember és isten közötti kapcsolattartás tere értelmezhetı a következı versben. A Lehet, hogy Isten keres újra a gyermeki ártatlanság idejét eleveníti fel a nyitányban: “Mikor még mezítláb jártam / porban, főben, / látott az Isten engem is.” Ezzel áll szemben a sokkal nagyobb tereket: földrészeket és tömegsírokat bejáró költı helyzete: “nem követ szemmel sehol senki”. A költıi én azonban nem vesztette el utolsó reményét, a transzcendens kapcsolattartás felújításába vetett hitét. A zárlat a természetleíró képet tágítja ki oly mértékig, hogy a látványban, akár már a költı halála után, felsejlik legalább a lehetısége Istennek: “De ha mégis láttok egyszer / szétnyíló, sárga hasadékot az égen / és megpörkölıdött szempillát lebegni / hosszan a Vértes fölött, / lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, / ahol elıször látott.” A Haláltánc-kísérlet apokaliptikus látomását, a “mesterséges, kis Boszniák” zúdulását a költı szemében rejlı ısi-mágikus erı állítja meg: “De lépésnyire megáll tılem / s látja már, hogy bálvány vagyok: / a szemem, mint egy foszforos / szakadék csak ragyog, ragyog.” Az Idı búcsújában a megszemélyesített Idı szeme méri fel a városra – az ezredvégi kiüresedett emberi létforma szimbólumára – mért csapásokat: “a pestis búcsúzhatott így / élıktıl és holtaktól régen, / ahogy ez az évszázad tılünk” – állapítja meg a költıi én, majd József Attila külváros-verseit idézı képet villant fel: “Szemétkukát görget a szél az utcán / házam elıtt. / Csörömpöl a nagyranıtt vödör, / mint lánctalpakon vánszorgó, / megöregedett szörnyeteg.” E szürreálisan felnagyított képben egy évszázad háborúi sőrősödnek össze, azzal a szorongató benyomással, hogy a rémségek emlékei közöttünk élnek. A század apokalipszisébıl hiányzik minden fenségesség és minden tragikum. A mővészet is meghal mindazzal, amit maga mögött hagy az Idı: A szemközti ház falában ötvenéves lövedék-sebek. Hajléktalan verebek keresnek bennük néha szállást. A vállszíjas Idı odapillant rájuk s fölemelt kézzel búcsúzik tılük is. Összeszőkült szemében züllı fények. Aztán kilép szobámból s távozik. Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.
A szem egyik legszuggesztívebb, kegyetlenségében is megrázó metaforikus megjelenése A fiatal, alkoholista festı látogatása címő vers külön versszakká kiemelt sorában olvasható, ahol a szem az elesettség és áldozatiság metaforája : “És a szeme akár egy lebombázott város.” A 3
szökevényben viszont – akárcsak a Szemek figyelnek démonikus, “koporsóból megszökött múlt”at vizionáló képeiben – a fenyegetı erık megtestesítıje: “Nem akarok én tıletek mást, / csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elıl / gyalulatlan deszkaszál mögé, / vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik / keresnének déli harangszókor / és hurcolnának magukkal gyıztes áldozatként.” Az apokalipszis döbbenete szólal meg a Gondoltad-e? címő versben is: “Hatalmas szem – ez most a nyár. / Országok és tülekvı emberszívek / fényesednek benne kevélyen. – / Gondoltad-e, hogy egyszer / majd ez a szem is lecsukódik, / s a világ négy sarkát / árnyékok állják körül?” A döbbenet nem elvont filozófiai gyökerő: amit a történelem látni, szemtanúként megélni engedett, az hívja elı a megváltás nélküli világvégétıl való félelmet. Miként a Nem féltem soha semmitıl szárazon kopogó, Pilinszky Apokrifjét idézı apokaliptikus sorai: “Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme / büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok / és szétázott platánlevelek közé. / Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.” A Balkáni múzsák húgában a fák az iszonyat szemtanúi: “... esküdöztél, / hogy szemük van a fáknak. / Áruld el, mit látnak helyetted most, / mikor vad árvizek / egyenes adásban taszítják be a templomajtót / s viszik túszul a Megváltót magukkal?” Vörösmarty Elıszóját asszociáló apokaliptikus képek sőrítik magukba a gyalázat változatait: “emberek zuhannak földre / lángolva, mint a szurokfáklyák”; A világvég fakó fényei címő vers animizálva ábrázolja a magát és környezetét pusztító embert: “mára beköltöztünk / világnagy városokba, / ahol fölfaljuk magunk alól / az anyaföldet, / és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat”. A mindezt szemtanúként megélı költı számot vet azzal, hogy nem lehet örökké jelen, szemrevételezni és számbavenni a század önmaga ellen cselekvı emberét és bőneit: “... ráhagylak benneteket / egy óriási szemre, / melyben már a világvég / fakó fényei gyülekeznek.” A látás a világ befogadásának közvetlen módja Csoórinál. De tisztában van a befogadás korlátozottságával: “kevés egy élet ahhoz, / hogy tízszeresére növesszem meg a szemem / s az állatövek tüzes titkába belelássak” (Az utca közepén). A szem ugyanakkor, mintha az ember lelke lakozna benne, sérülésével vagy pusztulásával jelképezi az emberi alapértékek pusztulását: “véres ludak az angyalok // s a házak fölött ott köröznek, / kéményt vernek le, háztetıket, / s gigájuk úgy jár föl-le, mintha / emberszemeket nyeltek volna” (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem). A kötet címszavát is tartalmazó vers, az Esztergomi elégia a lélek nyugalmát fejezi ki a szem megpihenésével, a befelé figyelés gesztusával. Ez a mesterien szerkesztett, csodálatos vers elégico-óda, idıszembesítı, létösszegzı mő, mely a “mit értem el” kérdésétıl jut el a “De ennek vége!” felkiáltáson át vágya megfogalmazásáig: ... Nincs több mutatványom, s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, hogy ott idızzön, lebegjen, ahol rangrejtve, titkon Isten is tanyázik, s körülsuhogja csöndes tériszony. A szemem is majd ott talál nyugalmat, befelé néz, mint üdvözült vakok, akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak és szólítgatnak tőzvészt, harmatot, 4
vérzı kezet, mely volt már kezükben, a legbelsıbb test sírását, hogy újra rettenjen meg a semmi roncs szívükben, s várhassanank röpítı fájdalomra.
(emberiesített világ: antropomorf motivika) A Csöndes tériszony verseit rendkívül szorosan egybefogó motívumháló másik leggyakoribb motívuma a szív. A “Zrínyi Ilonás szív”-tıl (Megint jön valaki) a “tavasz kitépett szívével kezemben” (Emlékezés egy álomra), a “szív meredek szajnapartján” (Séta Párizsban), az “Ilyenkor szokott kisiklani a szív, / (...) meglágyulni az ország” (Ünnepek s hétköznapok) képein át a “Félreüt szívem” (Szorongó séta a mezın) riadalmáig. A szem–szív sorát hierarchikusan folytatva a fej, a kéz, a láb, a koponya, a csontok, csigolyák kapnak kiemelt szerepet: Csoóri verseiben a boncnoki alapossággal szétszedett és újra felépített emberi test mint az emberi létezés bizonyossága válik a versek alapelemévé. A táj – tulajdonképpen a másik versépítı elem – minduntalan összeolvad az emberi testrészek kavalkádjával. S ezáltal a költı még akkor is az elembertelenedés ellen kiált, amikor az apokalipszis antropomorf képeit festi. A hangya–hegy, hernyó–pillangó szintén gyakran elıforduló ellentétpárjai, a fák: meggy-, akác és diófák, a sas, a bikák, bivalyok: csupa élet, csupa lüktetés, mozgás ez a táj. Csoóri Sándor egész poétikája tiltakozás a világ és az emberi lélek kiüresítése ellen, fohász egy emberibb, élhetıbb világért. Akár szemtanúként, akár befelé figyelı bölcsként: a költı sohasem közönyösen, hanem a legrégebben hagyományozódott emberi alapértékeket ırizve van jelen a világban, az országban, a közösségben, amely útjára bocsátotta ıt s amelynek hőséges képviselıje. Az elveszett haza útját keresve teszi föl a kérdést: “Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?” S a Bolyongás a fennsíkon zárlatában válaszolja meg saját kérdését, hová láthat még ı: “Az égen túl már csak magamba.” De aki “a hegymozgatásban jobban” hitt, “mint a reményekben és jóslatokban” (Árnykép), annak életmővérıl s új kötetérıl az olvasó is mondhatná: “megint lehet majd valamire emlékezni” (Huszadik századi pillanat). Mert a “Jut-e még nekem ilyen kegyelem?” (Esztergomi elégia) kérdésére visszhangzó válasz egy emberi életút summája: “a Dunán visszfény: teljes életem.” (Széphalom Könyvmőhely, 2002)
5
