Az első szó jogán

Az első szó jogán... Úgy röpül az idő, hogy szinte észre sem vettük, máris a XIII. évfolyamunknál tartunk, s a szinkronicitás különös játékának köszönhetően vadonatúj szerkesztőségünk házszáma is 13. A k i régebbi példányainkhoz személyesen szeretne hozzájutni, annak mostantól nem kell mást tennie, mint elsétálni a Moszkva tér 13-ba, és becsengetni a Galaktika szerkesztőségébe. Minden hétköznap 10-től 16 óráig várjuk Kedves Olvasóinkat, aki pedig telefonon szeretné felvenni velünk a kapcsolatot, az a 45-70-250-es ügyfélszolgálati telefonon megteheti. (Pontos címünk: 1122 Bp. Moszkva tér 13. félemelet.) Munkánkban közreműködni vágyó olvasóink is itt találkozhatnak és konzultálhatnak szerkesztőinkkel. Németh Attila irodalmi szerkesztő hétfőnként 1 4 - 1 6 óra között, Kovács „Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő pedig keddenként 14-16 óra között tart fogadóórát. A mesterséges intelligenciával foglalkozó Agent Portál és a Galaktika közös novellaíró pályázatot hirdet! A részletekről bővebben a 2 5 . oldalon írunk. Lezárult első kérdőíves felmérésünk. Több mint 500-an döntöttek úgy, hogy a kérdőív kitöltésével és visszaküldésével segítik munkánkat. Lelkesedésüket 10 db Galaktika pólóval és 3 db Alien vs. Predator hátizsákkal jutalmazzuk. Pólót kapnak: Ács Andrea, Németh Imre, Erdélyi Gábor, Vass Róbert, Kreutz László, Sipos Katalin, Lovas Szilárd, Abrahám László, Nagy Gyula Balázs és Simon Tibor; hátizsákot nyertek: Bíró Zoltán, Papp Gábor valamint Magyar István. A szerencséseket levélben értesítjük, budapesti olvasóink személyesen, a szerkesztőségben vehetik át nyereményeiket. Az ünnep előtti hetekben hihetetlenül sokan fizették elő magazinunkat, szinte alig tudtuk feldolgozni az adatokat. Nagyon köszönjük a bizalmat és a lelkesedést, de sajnos sokan későn kapcsoltak a karácsonyi ajándékozást illetően, hiszen decemberi számunk rnár hó elején megjelent és a januári is a standokon volt az ünnepek előtt. Ajándékozásnál érdemes egy hónappal előbb megrendelni a lapot. Kedves meglévő és leendő előfizetőinket arra kérjük, hogy a pénz befizetésekor az utalványon ill. az átutaláson mindenképpen tüntessék fel a nevet és címet, ahová a magazint postázni kell, irányítószámmal együtt, mert jelenleg legalább egy tucat olyan kallódó előfizetés van szerkesztőségünkben, amelyekről szinte semmit sem tudunk, jobb esetben csak egy befizetői nevet, legtöbbször még azt sem. Sajnos az ilyen esetekben kénytelenek vagyunk megvárni, amíg a szóban forgó előfizető panasszal él, hiszen az adatok hiányában elérni sem tudjuk... A k i k e-mailben vagy honlapunkon jelentkeztek előfizetőnek ([email protected]). azok először egy robotlevelet kapnak, majd az előfizetési díj tényleges beérkezését követően már egy valódi visszajelzést arról, hogy mikortól él az előfizetés. A k i k megkapták ezt a visszajelzést, és mégsem érkezett meg a Galaktikájuk, kérjük, forduljanak ügyfélszolgálatunkhoz elektronikus úton, ([email protected]) ill. telefonon ( 0 6 - 1 - 4 5 7 - 0 2 5 0 ) ! A Magyar Postával exkluzív terjesztői szerződést kötöttünk, ami alapján a Posta garantálja a Galaktika kézbesítését minden előfizetőnknek. Burger István

6

John W. Campbell, Jr.: Feledékenység

24

Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek

26

Gregory Benford: Zúmolók

32

Kovács Tücsi Mihály: Komputerjövő

36

Kovács Tücsi Mihály: Szakadozó világháló

37

Kovács Tücsi Mihály: Digitális világkönyvtár

38

Murray Leinster: Logi-Joe

48

Juhász György: Számítógépek a sci-fiben

52

Lukács Béla: A tárolható programú analizátor

54

Vásárhelyi Lajos: Ösvényen (rekviem)

61

Németh Attila: Frank Kelly Freas

62

Kovács Tücsi Mihály: Űrbolt

63

Galaktikus konyha: Prilicla spagettije

64

Arthur Conan Doyle: A levegőég lidércei

74

Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek

76

Kánai András: Epizodisták

86

Gordon R. Dickson: A komputer nem tűr...

RON THULE, A CSILLAGÁSZ a zsilipkapuban állt, és bámulva nézte a dimbes-dombos tájat. Mélyet szippantott a bolygó furcsa, jellegzetesen csípős szagú levegőjéből. Szinte diadalittas tekintetében egy cseppnyi szomorúság is bujkált. Öt órája, hogy leszálltak, és a nap még mindig alig mozdult el a látóhatár keleti csücskéből. Csigalassúsággal Vánszorgott az égbolton. Kevesebb mint fél kilométerre, a nyugati horizonton, az ég nyugodt, mélykék tengerében egy felhő derengett haloványan, mintha a bolygó furcsa ikervilágának sápatag szelleme volna. Diadalittas volt a tekintete, hiszen hat hosszú évig utazott, majdnem fénysebességgel. Három és fél fényév távolságban maradt a szülőföld, Pareeth, és mindaz a rengeteg ember, aki meg-

kék kupolák. Gyönyörű látványt nyújtott együtt a fák sötétzöldje és az alacsony, kerek dombokat borító, mohaszerű fű halványzöldje; a kupolákat körülvevő kertecskék szikrázó színei tovább fokozták a varázst. Idilli hely volt, ahol kedvükre gyönyörködhettek és pihenhettek az űrutazástól megfáradt csillagközi vándorok. Pareeth lakói hat hosszú évig tartó űrutazás után szemtől szemben találták magukat egy idegen bolygó idegen lényeivel. Hat évig hallgatták az atommeghajtású motorok búgását és zümmögését, hat évig vitte őket biztonságban a szürke acélmonstrum, amelynek falai minden sóhajt viszszavertek. Az óriási merevítőgerendák és a gumiszerű padlózat érdes anyagát, a negyvenkvadrillió lóerős hajtóművek horkoló berregését most fel-

John W. Campbell, Jr.

Feledékenység

Nagy civilizációk időről időre nyomtalanul eltűnnek a történelem süllyesztöjében, vagy legalábbis önmaguk halovány árnyékaként léteznek tovább. Persze előfordulhat az is, hogy csak az utókor mér rossz mércével. építette és útjára bocsátotta hatalmas, 8 0 0 méter hosszú csillagközi cirkálójukat, amely elhozta ide a százfős csapatot. A remény és a küzdeni akarás éltette őket induláskor,- új napokat kerestek, új bolygókkal, gyarmatosítható új világokkal. Ez a most felfedezett világ kitűnő állomás lehetett a végtelenbe vezető úton. Egyetlen, ember építette hajó sem bírt ki tíz évnél hoszszabb utazást megszakítás nélkül. Szerencsére találtak közben bolygót, nem is egyet: kilencet; innen újabb négy fényév távolságra indulhattak el bármelyik irányban. Szomorúság is bujkált a tekintetében, mert a bolygót már lakták. Ron Thule a völgyben fészkelő falucskát nézte, amelynek épületei úgy bújtak egymáshoz, mint szőlőfürtben a szemek. A falu üvegszerű anyagból készült kerek, színjátszó kupolákból állt. Közülük vagy húsz rendezetlenül szóródott szét a hatalmas, mélyzöld lombú fák között, amelyek árnyékba bújtatták őket a reggeli nap elől. Hat méter magas gyöngyház-, rózsaszínű és

váltotta egy füves táj lágy nyugalma: a hajlított oszlopok acélja helyett hajladozó fák barnasága, a fémlemezekből álló rideg mennyezet helyett hatalmas, kék égboltozat tárult a szemek elé. A hangok belevesztek a határtalan messzeségbe, nem verte vissza őket fal; a gigászi hajtóművek véget nem érő dübörgése után pihentető érzés volt a szellőben kavargó, rozsdás levelek hangját hallani. Úgy tűnt, az itteniek már régóta élvezik a pihenést. Ron Thule megkereste a kis kupolafalu legnagyobb házát; talán tíz méter átmérőjű lehetett. A parancsnokuk, Shor Nun odabenn volt a régészszel, az antropológussal és mintegy tíz helybélivel. Az itt lakók Trrának hívták a bolygójukat. Véget ért a tanácskozás. Megjelent a magas és erős Shor Nun, izmos testét a Csillagközi Felfedezők praktikus ezüstszürke egyenruhája fedte. A nyomában jött két másik egyenruhás — fiatal, erős pareethi férfiak, akiket a többiekhez hasonlóan testi és szellemi tökéletességük miatt választottak ki erre a feladatra.

Mögöttük lépdelt Seun, a trrai. Magasabb és vékonyabb volt náluk, nyúlánk, akár egy fűzfa. Karcsú alakját aranysárgán csillogó, testhez tapadó öltözék takarta, míg a vállára fényes és valami elképesztően csillogó, kék köpenyt borított. Jött utána még öt hasonló alak, mind aranyszínű ruhában, de pelerinjük bíborban, sötétzöldben, élénk kékben és ibolyaszínben tündökölt. Komótosan lépdeltek a pareethiak mögött. A rendezett egyenruhásokat mintha valami tudat alatti erő késztette volna, hogy egyszerre lépjenek a nagy, egymásba hajló fák között.

- Szerintem a csillagászukat is érdekelheti a világunk — szólalt meg, és Ron Thuléra mosolygott. - Nem a csillagok befolyásolják az éghajlatot, a talajt és a légkört is? — Ezekhez jobban értenek a kémikusok - felelte Ron Thule, és egy kissé elgondolkodott saját válaszán. Tudta, hogy a trrai nem beszélt; gondolatai egyszer csak szavakká rendeződtek az agyában. — Mindenkinek megvan a saját dolga, csak nekem nem. De majd megnézem a várost. A többiek tanulmányozhatják az épületeket, az építőanyagokat, a faragásokat vagy a gépezeteket — amit akarnak. Én a várost szeretném látni.

Közelebb értek, és Shor Nun megszólalt: — Összeállt a kutatócsapat? Toth Mour hangja felelt az elülső zsilipkamrából: — Igen, parancsnok. M i n d a huszonketten. M i t mondtak az itteniek? Shor Nun megrázta a fejét. — Nézelődhetünk kedvünkre. A z t mondják, kihalt a város. Nem egészen értem, miért. Önök hogy állnak? — Úton van mindenki, akit kért. Az összes részleg vezetője, Ron Thulét kivéve. Egy csillagásznak nem lenne munkája. — Én is jönni szeretnék, Shor Nun — szólalt meg halkan Ron Thule. — Talán találok valami érdekeset, és készíthetek vázlatokat. — Ahogy gondolja. Toth Mour, fújjon sorakozót, azonnal indulunk. Nem egyforma hosszúak itt a napok, de azt mondták, ebben az évszakban körülbelül tizenhárom órásak. Ron Thule leszökkent a puha pázsitra, és odasétált a csoporthoz. Seun ránézett és elmosolyodott. A trrai magasabbnak tűnt ilyen közelről, szinte kétméteresnek. Napbarnított arca majdnem olyan aranyszínű volt, mint a ruhája. Szeme kék és nagyon sötét. Bizonytalanság tükröződött benne - egy kicsit zavarban volt, érdekelték ezek az emberek, a hatalmas, szürke monstrum, amely komor árnyékként telepedett az alacsony dombra. Hossza négyszáz méter, átmérője százhúsz, majdnem akkora, mint az Ősöreg, szétmállott hegyek, amelyeken lehorgonyzott. Seun vékony ujjaival beletúrt csillogó, aranyszínű hajába, amely rakoncátlan fürtökben hullott széles, sima homlokába.

Szorongva eltávolodott a csoporttól, és egyedül vágott neki a mezőnek. Akkor tört rá a nyugtalanság, amikor Seun közelében volt, tudván, annak ősei már tízmillió évvel az előtt is léteztek, hogy az ő elődei kidugták volna a fejüket az ősóceánból. Ötmillió éve elveszett dicsőség méltatlan örökösei. Megmászta a füves dombot, s a túloldalon lassan felderengett előtte egy újabb település. Ahol a duzzadó domborulat lágyan beleolvadt az ég végtelen kékjébe, megjelent először egy kis pont, majd húsz, majd több száz - a város. A dombtetőn állt. Előtte, öt mérföld messzeségben, a finoman zöldellő medencében egy gigászi faj gigászi városa tornyosult. Tornyai áttetszőn ragyogtak a nap aranyló fényében. Mióta, e furcsa világ óriás isteneire, mióta állhattak így? Egészen az égig emelkedtek; kilométernyi magas, irdatlan tömegek, a rég porrá lett kolosszusok döbbenetes méretű épületei. A halvány, elfeledett nap körül keringő furcsa kis világból jött furcsa kis emberke felnézett rájuk, ám azok nem látták — vagy csak nem érdekelte őket. Elindult feléjük, nézte, ahogy csúcsaik belevesznek az ég kékjébe. Átvágott a zöldellő mezőn, s közben a tornyok fenséges-közönyösen egyre nőttek. Nyers, szédületes, mérhetetlen tömegük látszólag csak lebegett ott, félig az ég mély kékjében, félig a föld meleg, élénk zöldjét érintve. Egy helyben lebegtek egy álom szárnyán, amelyet egy évmilliók óta halott óriás álmodott. Egy elme megálmodta a vonalakat, a görbéket és a síkokat, és ez az elme valóra is váltotta álmát opálfényű

kristályokból készült hatalmas épületmonstrumok formájában. A halandó elmét már rég elemésztették az ismeretlen korok, de a halhatatlan eszme életet lehelt az élettelen tömegbe — amely ugyancsak elpusztíthatatlan lett, és hirdette a régmúlt dicsőségét. Egy egész faj dicsőségét... Azét a fajét, amely mára hatméteres, kerek kupolák alá költözött. A csillagász megfordult. A zöldellő domb mögött bújt meg az egyik falu, amelyet már az ősi faj leszármazottai építettek. Alacsony, gömbölyded kupolái talán ugyanabból a furcsa, ragyogó kristályból épültek — úgy látszik, mégsem felejtették el teljesen az elődök nagy titkait... Valósággal elkápráztatta a város. Az egymillió — de az is lehet, hogy kétmillió - évvel ezelőtt élt építők gondolatai most egy másik faj képviselőjéhez is eljutottak. A fenséges jövő kigondolója és megálmodója tovább rótta az örökkévalóság végtelen folyosóit. Bizonyára a város valamelyik magas, szélfútta erkélyéről fürkészte hajdanán az égboltot pettyező csillagokat, és lelki szemei előtt megjelentek a világűr nyújtotta lehetőségek: a hatalmas, kincsekkel megrakott hajók, amelyek az űr roppant mélységeiből, a távoli csillagokból és a fel nem fedezett naprendszerekből vissza-visszatérnek soha el nem feledett hazájukba - a gigászi méretű űrhajók, teli számtalan ismeretlen világ különös csodáival. Es egy röpke pillanatra életre kelt előtte a régmúlt városa. Szinte maga előtt látta a fénykorát élő Trrát, összes lakójával együtt. Több kilométer hosszú hajók lebegtek az ég kékjében, lassan, nagyon lassan ereszkedek lefelé. Hazatértek az idegen világokból, és az utasaikat végre ismerős képek és hangok köszöntötték. Felhőkön is túlnövő, villódzó ezüstnyilak, a lágyan zenélő, hatalmas város. Mintha feléledt volna álmából az építő, mintha szemügyre akarta volna venni, mi valósult meg belőle... Ám az égbe vesző tornyokból talán ellátott a jelenkor alacsony, gömbölyded kupoláiig; talán meglátta kései utódait is, akik az árnyat adó fák között keresik a menedéket ... Ron Thule a város épületei között állt. Puha, zöld mohával fedett járdán taposott, és hátranézett a dombságra. Ezt a járdát a szél hozta létre. Egye-

dül a légmozgás tartotta karban a város gyalogútjait. Több tízezer éven át söpörte a hordalékot, majd lerakta a síkságon, mintha így segített volna lefektetni a tornyok alapjait. A talaj az idő múltával másfél méterrel magasabb lett, mint az építő korában. Alma azonban nagyon is tartósnak bizonyult, az idő nem tudta elemészteni az építményeit. Lassan eltemette ugyan, akárcsak őt magát is, de a tornyok észre sem vették. Fölnyúltak az ég kékjéig, és vártak. Türelmesen vártak már egymillió éve - vagy tízmillió is eltelt azóta? Egy szép napon visszajönnek majd az építők, hajóflottáik hazatérnek a végtelen világűr sötét zugaiból, ugyanúgy, ahogy évezredekkel ezelőtt. A tornyok hűségesen vártak; nem adták fel a reményt. Emlékeztek a bolygó virágkorára, amikor a várost óriások járták, és a csillagokon túli világok adóztak neki. Vissza fognak jönni, akik őket megépítették. Csakhogy közben százezer nemzedéken át gördültek le rajtuk az esőcseppek, lágy érintésüktől meggyengült végtelennek tűnő kitartásuk is. A víz kivájta a csatornákat, lekerekítette az árkokat, a szögletes formák szépen lassan megkoptak, legömbölyödtek, áldozatául estek a felszínt formáló erőknek. Talán — hiszen hosszú, nagyon hosszú idő telt el azóta — maga a város is elfelejtette, milyen volt egykoron. A tornyok egyre csak vártak, vártak... Az ott lakók pedig már az árnyas fák alatt jártak, és kerek kupolákat építettek maguknak. Ok már a hajdan élt építők új nemzedékét képviselték, csakhogy ezt az évezredek óta szunnyadó város nem vette észre. Ron Thule a tornyok tetejébe meredt, és azon töprengett, vajon nem az lenne-e a kívánságuk, hogy az ő népe álmodjon tovább helyettük. Az áhítatos csöndet a kutatóexpedició hangjai törték meg: — ... ezt még a gyémánt sem karcolja meg, Shor N u n . . . rugalmasabb a berillnél, mégis milyen kemény... — hallotta Dee Lun, a fémműves hangját. Valahogy persze ő is meg fogja fejteni a titkot. Mindannyian sokat fognak tanulni. Es Shor Nun, a parancsnokuk, a vezetőjük, az atommérnökük is rájön majd, hogy az erőműveik még mindig sértetlenek. Folytatódni fog az álom, újból életre kel a város!

Ron Thule tovább bandukolt. Tudta, hogy aznap semmi dolga; nem nyomta a vállát felelősség, nem kellett figyelmesen tanulmányoznia a műalkotások lendületes vonalait, nem kellett azon elmélkednie, miként lehet ilyen légiesre építeni egy tízmillió tonnás tömeget. Ez a régész és a mérnök feladata lesz. Nem kellett tanulmányoznia az ügyesen megformált merevítőrudakat és kötőgerendákat, nem kellett azon töprengenie, hogyan hozták létre a falak gyöngyházfényét. Ezeken törje csak a fejét a fémműves és a kémikus.

— Tudom. Ok voltak a mi városépítőink. Valaha a te napod és a miénk kettős csillagként keringett egyazon naprendszerben. Egy kóborló csillag átszáguldott ezen a rendszeren, kettéhasította: ekkor keletkeztek a bolygók. A ti napotok lassan eltávolodott, a vonzásában maradt új égitestek szépen kihűltek. A mi napunk itt maradt, s ezek a bolygók is addig hűltek, amíg egyszer csak az egyiken megjelent az élet. Ikerfajok vagyunk, a világaink együtt születtek. A városépítők tudták ezt, és mindig a ti hazátokat keresték. Százezer fényév távolságban voltunk akkoriban egymástól, a galaxis két oldalán,

Seun megállt mögötte, és lassan végignézett a széles utcákon, amelyek szűk sikátorokká keskenyedtek a messzeségben. — Bennünket is meglátogatott egyszer a néped — suttogta Ron Thule. - A pareethi legendák égből jött aranyistenekről szólnak, akik elhozták ajándékba a tüzet, az íjat és a kalapácsot. A mi időszámításunk szerint kétmillió évesek ezek a mítoszok - a tiétek szerint négy és félmillió évesek. A tűz, az íj és a kalapács segített a népemnek, hogy rálépjen a fejlődés útjára. Az atomenergia felfedezésével ismét a mocsárban találtuk magunkat. Egymás után négyszer alakult ki a civilizációnk, négyszer fedeztük fel az atomok titkát, és mind a négy alkalommal a mocsárba röpített vissza minket a robbantgatás. Ám még ezek a tragédiák sem tudták elfeledtetni hálánkat az aranyistenek iránt, akik akkor jöttek el hozzánk, amikor bolygónk még gyermek volt.

és a két nap külön pályán keringett a galaxis központja körül. A városépítők csak egyszer mentek el meglátogatni titeket. Nem akartak ott maradni, de mielőtt még visszatértek volna, beavatkoztak a másik faj történelmébe, segítettek nekik. A saját tanítványaik hálátlanul rájuk támadtak, méghozzá pont az ajándékba kapott fegyverekkel. Ezek után soha többé nem szóltunk bele más lények életébe.

Seun bólintott. Ki nem mondott gondolatai tiszta, érthető mondatokká formálódtak a csillagász agyában.

— De hát a galaxis túloldalán voltunk. Honnan tudtátok, hogy a rengeteg csillag közül... — Melyik lehetett a tiétek? A városépítőknek ez nem jelentett gondot; feljegyezték a világűr összes napjának pályáját, így rájöttek, melyik napnak kellett egykor a miénkkel együtt köröznie. Hogy mik voltak a pontos számítások... azt sajnos elfelejtettem. Én már nem tudnám kiszámolni. A t t ó l tartok, nem tudok válaszolni a kérdésedre. Népem sokat elfelejtett abból, amit a városépítők tudtak.

De az embereid most keresik az épületek bejáratait. Ismerem a várost, ismerem az összes utat és bejáratot. A hordalék, a por betemetett minden kaput, kivéve amelyeket a nagy hajók indításánál használtak. Azok még nincsenek eltorlaszolva. Talán tudok is mutatni egyet ezen a szinten. Ha minden igaz... Ron Thule visszabaktatott az övéihez. Seun már nem a város felé fordult, Shor Nunnal beszélgetett. Hangjukat visszafojtották; lépteik zaja beleveszett a tornyok közt honoló örökös csöndbe. Végtelen utakon vonult végig a kis csapat az óriások völgyében. Jobbról-balról haladtak el mellettük a tornyok, mígnem a dombokon túl elnyelte őket a látóhatár. Egyszer csak, éppen előttük, az egyik tejfehéren derengő fal oldalában észrevettek egy nagy nyílást. Az épület irdatlan, fekete gyomrába vezetett, csak épp mintegy másfél méterrel volt a hordalékos talaj szintje felett. A kis társaság összegyűlt lent, aztán az egyik mérnök küszködve feltornázta magát a küszöbig, és leengedett egy hágcsót a társának. Seun arrébb lépett, amíg Shor Nun felmászott és megállt az opálos padlón. A trrai mintha enyhe fényt bocsátott volna ki magából; aranyló ködfátyol vette körül, miközben a legkisebb erőfeszítés nélkül felemelkedett a földről, és könnyedén belibbent az ajtón. Shor Nun és mérnökei kővé meredten nézték. Seun megfordult és elmosolyodott. - A z t akarjátok tudni, hogyan csináltam? A lathan segített, a ruha, amit viselek. - Legyőzi a gravitációt? — kérdezte Shor Nun, szemöldökét lelkes érdeklődéssel vonogatva. - Hogy legyőzi-e? Dehogyis. Nem győzheti le, a nehézkedés a természet törvénye. A város építői tudták ezt. Ok készítették ezeket a ruhákat, nem sokkal azelőtt, hogy elhagyták a várost. A lathan egyszerűen csak engedelmességre bírja a gravitációt. A hátsó rész rostjaiba van beleépítve a szerkezet, amely parancsol ennek a törvénynek és a szolgájává teszi. Sokat felejtettem, és csak a legalapvetőbb működési elvekre emlékszem, de azért megpróbálom megmagyarázni. Ron Thule érezte, hogy áramlani kezdenek a gondolatok az agyában: metszéspontokról hallott és rezgésekről, atomokról és atomoknál kisebb dol-

gokról, valami furcsa, láthatatlan szövetről, amely valójában ott sincs... Az agya tiltakozni kezdett. Bizonytalanul, befejezetlenül kavarogtak a gondolatok; nem tisztultak le, nem öltöttek formát, nem lehetett őket elkülöníteni egymástól. Nem álltak össze egységes egésszé, csak egy bizonytalan ötletmasszát alkottak, majd abba is maradtak. — Olyan sokat elfelejtettünk a városépítőink tudásából, elfelejtettük a művészetüket, a technológiájukat — magyarázkodott Seun. — Ok csak alkottak, és úgy gondolták, alkotásaik körbeveszik és megvédik őket. Eletet adtak a város későbbi urainak. Küzdöttek, gondolkodtak, fáradoztak, olyan flottákat építettek, amelyek eljutottak a legtisztább éjszakai égen látható legtávolabbi csillagokig. Aztán hazahozták nehezen megszerzett kincseiket - és tovább dolgoztak csodás találmányaikon. Minden múlandó, ez ellen nincs mit tenni. M i lyen kevés maradt fenn ötmillió éves küzdelmükből! Ma már mindezek a dolgok nem léteznek. Elfelejtettük a művészetüket, a tudományukat, és így sajnos én sem emlékszem azokra a gondolatokra, amelyek segítenének nektek, hogy megértsétek a lathan titkát. Shor Nun megértően bólintott, és a csoportjához fordult. Ron Thule a másfél méter magasból végignézett a hosszú sugárúton. Aztán oldalt fordította a fejét, szemügyre vette a hatalmas álmodók leszármazottait, akik már nem álmodtak többé. — Keressék meg, hol lehet lejutni az alsóbb szintekhez! — adta ki Shor Nun a parancsot. - A leglényegesebb feljegyzéseiket bizonyára a földszinten gyűjtötték össze. M i , mérnökök pedig átkutatjuk a legalsó, felszín alatti szinteket, ahol előállították a város energiáját. Indulás! Az épület falain átszűrődő opálos fény rózsás félhomállyá vált, ahogy a kutatók egyre mélyebbre fúrták magukat a roppant építményben. Az elágazó és kanyargó folyosókon poros, eltorlaszolt termek és irodák nyíltak ki nekik. Odalenn egy hatvan méter hosszú folyosót találtak, innen indultak egykor a hajók, és az épület szívében rábukkantak egy barlangszerű helyiségre, ahol ezek a hajók megpihentek — sőt, néhány még most is ott pihent! Az áttetsző falakon átszűrő-

dő fátyolos fényben szinte csak sejteni lehetett a nagy, fakó alakokat. A termet hirtelen elárasztotta fél tucat atomiampás fehér ragyogása, és az opálosan derengő falak visszatükrözték a fényt a széles, lapos, porlepte padlóra. Negyven kecses vonalú járművet pillantottak meg a helyiségben, szorosan egymás mellé állítva, kristályosan csillogó hajótestüket szürke por borította. Shor Nun lassan a legközelebbihez sétált, egy karcsú, tíz méter hosszú magánhajóhoz, amely egy örökkévalóság óta várta, hogy valaki újra megérintse. A lába érintésére hirtelen kigyúltak a nyitott oldalsó zsilip fényei, és szerte a hajón felderengett a világosság. Valahol egy műszer lágy, halk morajlásba kezdett, majd egy pillanat múlva elcsendesedett. — Drus N o l , ön velem jön! Seun, tudod, hogy működnek a hajók? A trrai habozott, majd megcsóválta a fejét. — Nem tudom megmagyarázni, hogyan működtek. — Felsóhajtott. — Csak azt tudom, hogy most már nem működnek. A város központi erőművéből kapták az energiát, az pedig már nem működőképes. Az utolsó városlakók kikapcsolták, amikor elmentek. A pareethiak húzódozva léptek be a hajóba. Miközben az orr-részben kialakított központi irányítófülke felé haladtak, a fehér fény előbb sárgássá halványult, majd teljesen kialudt. Csak a saját lámpásaik világítottak tovább. Egy utolsó, görcsös ragyogás kíséretében elfogyott a hajó néhány cellájában még megbúvó tartalék energia. Hallatszott, hogy valahol halkan, tompán kattannak a relék, ahogy hiába kapcsolgatnak ide-oda, nem találnak feltöltött tartalékcellákat. A fények felragyogtak és elhalványultak, ismét felragyogtak, majd végleg kihunytak. A keresőrelék fáradt kattogással megpihentek. A lámpások éles fénye egy porlepte szerkezetre vetődött. Az ívelt felületek és a ragyogó csövek valami átlátszó anyagból készültek, amely' azonban annyira csillogó és fényes volt, hogy nem lehetett összehasonlítani egyetlen ismert üveggel sem; fénytörése inkább a gyémánt ragyogásához volt fogható. — Az erőmű — suttogta Shor Nun. — A z t hiszem, a legjobb lenne először az erőművet meg-

vizsgálni. Ezek a szerkezetek valószínűleg önkioldóak; lehet, hogy a központi erőműben van még némi tartalék energia. Ha onnan áramot kapnak, az minket is agyoncsaphat. Ki tudja, milyen a szigetelés. .. A városépítők azonban értették a dolgukat. Nyoma sem volt kikopott vagy elrothadt szigetelésnek. Csak a szürke por gyűlt össze a padlón, mint valami tépett takaró, ahogy mozogtak, az is felkavarodott. Seun kimért léptekkel a terem távoli vége felé haladt, megkerülte az ezeréves hajók csöndes, fénytelen testét. Léptei nyomán lágyan felverődött, majd a háta mögött lassan leülepedett a letűnt korok pora. A pareethiak mögéje gyűltek, és követték őt a távoli fal felé. Kinyílt egy ajtó. Beléptek egy kisebb terembe. A régésznek sípolva akadt el a lélegzete: a négy falat díszítő szegélylécek epizódokat ábrázoltak egy olyan nép történelméből, amely felépített, meghódított és behajózott egy egész univerzumot — majd a végén árnyat adó fák alatti kupolákba költözött. Döbbent érdeklődését látva Seun megérintett egy panelt. A falból hangtalanul kicsusszant egy ajtó, lágyan kattant egyet, és kiegészítette a fal szegélylécét. A régész serényen jegyzetelt, munka közben a kémikushoz és a fényképészhez beszélt. Hirtelen vaku villant, és a kutatók arrébb húzódtak a hatvan méter hosszú teremben, hogy a kis fényképezőgép mindenre emlékező szeme megörökíthesse a látványt. Seun megérintett egy másik gombot, és az ajtó visszacsúszott a falba. A hajók terme eltűnt. A pareethiak Seunhoz fordultak. — Működni fog a felvonó? Biztonságban viszszajutunk a felszínre? Olyasmit mondtál, hogy megszűnt az energiaellátás... — Van tartalék energia. Majdnem mind elszivárgott ugyan, de a tervezők gondoskodtak róla, hogy mindig maradjon elegendő áram a város és az összes hajó működtetéséhez, akárhol is vannak az építők, hét teljes napig. Úgyhogy lesz elég energia. De ha mégis attól féltek, hogy nem lesz, vannak gyalogátjárók is. Mi most a legalsó szinten vagyunk; ez a gépek szintje, a város szíve — majdnem háromszáz méterrel a földfelszín alatt.

— És ebben az épületben vannak a gépek is, az erőmű is? — Itt, a föld alatt csak ez az egy épület van. Ez maga a város, mindent innen irányítanak. Az erőmű szerintem ki van kapcsolva. Nem tudom, régóta nem jártam már erre. Akkor még fiatal voltam, és a városépítők teljesen megbűvöltek. Érdekes történet az övék... „Érdekes..." — A szó mintha visszhangzott volna Ron Thule fejében. De hiszen ezek meghódították a világegyetemet, az ő népe egyelőre még csak álmodozhatott ilyesmiről. Ok valóra is váltották az álmaikat! Az utódaiknak ez csupán — érdekes? Az elágazó folyosók sötét, furcsa labirintusa és az itt elrejtett különös dolgok csakugyan érdeklődésre tarthatnak számot. A csillagász megérezte, tudta, hogy itt sorozatgyártás folyt, és a munkások elrejtették a gépeket, amikor egy időre elhagyták az otthonukat. Egy évre akartak elutazni vagy kettőre, talán csak akkor szándékoztak viszszatérni, amikor az egyre hanyatló népesség ismét gyarapodni kezd, és újból szükség lesz a legyártott dolgokra. Erre szolgálhattak a nagy tárolóhelyiségek, bennük az egy halomba összegyűjtött holmikkal, a tartalék alkatrészekkel, az elraktározott feljegyzésekkel és okiratokkal. Szürke por lepte most a komor fémtelepet. Ezer nemzedék kárba veszett, fölöslegessé vált igyekezete hevert itt az enyészetben, a néma sötétségben, amelyet ő, Ron Thule és társai megzavartak atomlámpásaik hirtelen rohamával. A tekervényes folyosó egy idő után több elágazásra szakadt, összekapcsolódott néhány

másikkal, hirtelen egyetlen nagy sugárúttá vált, és leereszkedett az energiaellátó terembe, a város szívébe, ahonnan az összes gépezet az életet kapta. Mozdulatlanul vártak a hatalmas motorok, az utolsó építő kikapcsolta őket, amikor elment. Jól megérdemelt pihenésüket töltve várták, hogy újra elkezdjék a munkát, amit egy pillanatra abbahagytak. Csakhogy a készítőik feltámadására várva belefáradhattak a pihenésbe. Komor fénynyel csillogtak a szürkésfekete piszok vékony leple alatt, és visszatükrözték a fürkésző fények tiszta ragyogását. Shor Nun a mérnökével a nyomában megállt a kapunál. Seun, a trrai lassan belépett a nagy fülkébe. - Pareeth aranyisteneire, Drus N o l , látja azt a szigetelést? Azokat a gyűjtősíneket? — Ha a miénknél nem fejlettebb technológia, akkor is ötmillió volt lehet bennük — álmélkodott a mérnök. — Márpedig ezek gyűjtősínek, nem vitás. De a csillagokra mondom! Mintha oszlopok lennének! Hét-nyolc méter hoszszúak! Atyaég, akkorák, mint maga a generátor, amely ellátja őket árammal. — Amikor működött a generátor — hallották Seun gondolatait —, az általa létrehozott erőtér végigfutott a síneken, és azok tökéletesen elvezették az áramot. A generátor látta el energiával a várost és az űrhajókat, bárhol bolyongtak is az űrben. Ez volt a városépítők legfantasztikusabb találmánya. Shor Nun átlépte a küszöböt. Tekintetét végigfuttatta az irdatlan gyűjtősíneken, amelyek mind egy csillogó kapcsolótáblába vezettek, majd annak

a másik oldalán kibújva becsatlakoztak a csarnok közepén egy furcsa valamibe... Shor Nun felkiáltott, majd furcsa hang tört fel a torkából, nem lehetett eldönteni, zokogás-e vagy inkább kacagás. Kezét a szemére szorítva térdre rogyott. — Ne nézzenek oda... az istenért, ne nézzenek oda...! — nyöszörögte. Drus N o l azonnal ott termett, és lekuporodott mellé. Shor Nun az arcára szorított kézzel rugdalózott a porban. A trrai komótosan bár, mégis gyorsan odalépett hozzá. — Shor Nun - hallották gondolatának parancsát a pareethiak —, állj fel! Az expedíció parancsnoka mint valami gépezet, lassan fölegyenesedett. Egész teste rángatózott, szemére szorított keze ernyedten hullott le az oldala mellé. Szemgolyója semmitmondóan fehérlett az üregében, iszonyatos volt még ránézni is. — Shor Nun, nézz rám, vesd rám a tekinteted! — kérlelte Seun. A karcsú és szálfaegyenes alak fél fejjel magasabb volt a pareethiaknál, csillogó tekintete szinte még az őt körülvevő fénynél is élénkebben ragyogott. Shor Nun szeme az erősebb akaratnak engedelmeskedve lassan a trrai felé fordult, először a szivárványhártya, majd a pupillák jelentek meg újra. Eltűnt az arcára fagyott őrület; teste lassan elernyedt — és Seun levette róla a tekintetét. Shor Nun bizonytalanul leült egy U alakú gerendára. — Ne keresse a gyűjtősínek végét, Drus N o l , mert pórul jár! Ezek a lények a város megépítése előtt már rég megismerték az egész Világmindenséget, tudták, hol kezdődik és hol végződik. A mi összes ismeretünk milliószorta kevesebb annál, amennyit ezek a lények elfelejtettek. A városépítők ősi tudásából még lappang valami bennük is. Nem tudom, miféle szerkezet lehet ez, de követtem a tekintetemmel, és egy másik dimenzióba érkeztem. Seun, mi ez? — A generátor látta el energiával az egész várost. Es akárhol voltak az űrben, a város hajóit is. A generátor a sorgan egységen keresztül az univerzum bármilyen távoli részére képes volt eljuttatni az energiát. A sorgan volt a rendezőegység. Ha bármelyik hajó rákapcsolódott, az űr bármelyik

pontján hozzáférhetett a generátorban fejlesztett energiához. Gerjesztett egy mezőt, ami forogni kezdett... — itt a hallgatók számára érthetetlen szakkifejezés következett —, és magában foglalta az időt is. Amikor először megtett egy teljes fordulatot, üzembe helyezésének napján, egy pillanat alatt eljutott a tér és az idő legvégéig, majd visszatért arra a napra, amelyiken megépült. Es mindeközben az összes ráhangolt sorgan egységnek követnie kellett. Az energiaellátás megszűnt ugyan, amikor az építők végleg elhagyták a várost, de a szerkezet még mindig annál az első fordulatnál tart, amelyet másodpercnyi létezésének első századrészében kezdett és fejezett be. Mivel eljutott az idők végezetéig, természetesen elhaladt a jelen pillanat mellett, és az idő összes leendő pillanata mellett is. A legpusztítóbb atomrobbantás sem tudja megsemmisíteni, mert a következő pillanatban újra létezni fog. Es ez már így is marad az idők végezetéig. Sehol és semmikor nem fog változni, mert az idő és a tér nem jelent semmit a számára. Ö r ö k t ő l fogva és örökké létezik. E pillanatban is mozgásban van, és egészen addig forogni fog önmaga körül, amíg a világ szertefoszlik, s a csillagok darabokra hullanak és szétszóródnak az űrben, akár a por. Csak akkor fog leállni, amikor megteremtődik a végső egyformaság, amikor már nem történik, nem történhet több változás — mert akkor egy lesz mindennel, és egy lesz vele az idő és a tér. Mivel már a kezdet kezdetén eljutott az idő végtelenjébe és vissza, létezésének kezdetéhez, az energiáját is elsugározta a világűr legvégébe és vissza, a mi világunkba. Akárhol hozzá lehetett jutni ehhez az energiához, és ez az energia táplálta a csillagokba induló hajókat. Ron Thule villámgyorsan a sorgan egységre vetette, majd el is kapta a tekintetét. A nagyjából három méter átmérőjű, szorosan összeerősített tekercsek alkotta gömb elképesztő sebességgel forgott a saját tengelye körül, reszketve és pislákolva. Káprázott a szem és szinte megbénult az agy, ha az ember ránézett. A csillagász úgy érezte, keresztüllát rajta, mintha egy végtelen ablak lenne. Tízezer másik, tökéletes összhangban pörgő tekercset látott, és mögöttük furcsa csillagokat, napokat és

bolygókat - ezernyi hasonló várost ezernyi bolygón: a városépítők egész birodalmát! Es a látomás elhalványult — ugyanúgy, mint az a kőbe és kristályba és fémbe zárt, megvalósult álom, amely az idők során lassan semmivé foszlott az építők utódainak agytekervényeiben. A hajó egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a tornyok fölött. A távoli dombok mögött felderengő csillagok pirosló fénye halvány színével megfestette opálos szépségüket, s még a csillagközi cirkáló szigorú egyenszürkéjéből is tétova, rózsaszínű álmot varázsolt. Ron Thule lenézett a magasból az évmilliók óta álló tornyokra, elégedettség és teljesség érzete fogta el. Pareeth el fogja küldeni a gyermekeit. Le fognak telepedni itt, ezen az ősi világon, és az új, erősebb faj felébreszti majd az itteni nép elfeledett vágyait. Az itt élőknek ez természetesen egyet jelent majd a pusztulással. Akik a helyükbe lépnek, el lesznek foglalva a világűr meghódításával, nem marad idejük gondoskodni ezekről a feledékeny lényekről. A trraiakra az elkerülhetetlen elkorcsosulás és fajhalál vár. O k , akik ötmillió évvel ezelőtt megrekedtek a fejlődésben, akik hűtlenek lettek a városépítők álmaihoz, nem lesznek képesek megmaradni az új, számukra furcsa, nyüzsgő világban. Pareeth fiainak rendelte azt a sors, hogy tovább haladjanak az elhagyott ösvényen...

A PAREETHI BIZOTTSÁGNAK ÍROTT JELENTÉS VÉGKÖVETKEZTETÉSE BENYÚJTOTTA: SHOR NUN, AZ ELSÖ CSILLAGKÖZI KUTATÓEXPEDICIÓ PARANCSNOKA

...ennélfogva úgy vélem, helyesen döntöttem, amikor egy hét után már elrendeltem a hazatérést, noha döntésem ellen tiltakoztak a kutatóexpedició azon tagjai, akiknek nem nyílt lehetőségük az új világ tanulmányozására. Nem akartam tovább háborgatni a trraiakat, inkább a lehető legrövidebb időn belül haza akartam térni a Pareethra, hogy leadjam a jelentésemet, és minél hamarabb nekikezdhessünk tizenkét új hajónk megépítésének.

Javasolnám, hogy a hajókat az újonnan felfedezett trrániumból építsük, mivel ez az anyag összehasonlíthatatlanul erősebb a nálunk ismeretes ötvözeteknél. Ezt bizonyította a város épületeinek hihetetlen ellenálló képessége is. Szilárd, tartós fém, és a tapasztalatok szerint a legolcsóbb anyagok felhasználásával is elő lehet állítani. Így az építésnél akár több milliós lehet a megtakarítás. Egyik kutatónk, az antropológus Thon Raul szerint viszont alábecsüljük a trrai civilizáció fejlettségének valós mértékét. Azzal érvel, hogy a miénktől ennyire eltérő kultúrákat talán nem is ismerjük el igazi kultúrának. Magasabb rendű, pusztán mentális civilizációnak tartja a trrait, véleménye azonban elfogadhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy Seun, népének megbecsült tagja egyszer sem volt képes érthetően közvetíteni a gondolatait, s még az sem bizonyítható, hogy ő maga értette-e, amiről beszélt. A hozzá intézett kérdésekre általában az alább felsoroltakhoz hasonló válaszokat adott: „Elfelejtettem, hogyan fedezték fel..." vagy: „ N e héz lenne elmagyarázni..." vagy: „A pontos működési elveket nem érti mindegyikünk, de talán egy-két történész tudna segíteni..." Természetesen nem lehet megkérdőjelezni efféle kultúrák létezésének jogosultságát, személyes véleményem szerint mindenesetre kérdéses, hogy saját magukra nézve miféle előny származhat belőle. Elvégre minden civilizált társadalomra az a jellemző, hogy folytonosan fejlődik, azaz a saját szempontjából pozitív irányban változik. A trrai Seun állításaiból egyértelműen az derült ki, hogy ez a nép elveszítette a városaikat építő nemes faj tudását, és jelenleg mindenféle hasznos munka vagy haladás nélkül stagnál a társadalmuk. Thon Raul említést tett arról, milyen hatással volt rám a sorgan nevű szerkezet közeli megfigyelése, megemlítette továbbá azt is, hogy Seun ugyanezt a mechanizmust gond nélkül szemügyre tudta venni, és szerencsétlen balesetem után még a segítségemre is tudott sietni. Szeretnék rámutatni arra, hogy egy élőlény rejtett szellemi képességei igen lassan sorvadnak el; lehetséges, hogy ezekben az elkorcsosult emberekben mind a mai napig ott lappangnak azok a képességek, amelyek oly naggyá tették a városépítők civilizációját. A lehetőség tehát ott szunnyad bennük. Csak a hajtóerő hiányzik, ami rettentő szellemi képes-

ségeiket hatékonnyá tenné. A Pareeth például a legnagyszerűbb hajó, amelyet népünk valaha épített, ám lehet bármilyen nagy, hiába van feltöltve energiával és üzemanyaggal — ha senki sincs a kormánynál, csak egy óriási, élettelen fémdarab az egész. Az élőlényekkel sincs ez másként. A trraiak értelmi képességeik, agyuk kapacitása tekintetében messze fölülmúlnak minket. De a vágyak, a törekvések isteni tüze kihunyt bennük. Száz százalékban egy rég kihalt néptől kapott anyagokra és szerszámokra támaszkodnak, magától értetődően de az alapvető működési ismeretük nélkül használják azokat, mint például különös, antigravitációs öltözékeiket... Éppen ezért javaslom, hogy a lehető leggyorsabban építsük meg a szükséges tizenkét űrhajót, és azonnal kezdjünk bele az alább felvázolt tervezetbe: Kiválasztunk 7 6 3 8 — tizennyolc és huszonnyolc év közötti — fiatal férfit és nőt. A választást befolyásoló tényezők: egészségi állapot, családi helyzet, pszichológiai tesztek által elkészített jellemrajz és képességszint. Őket és a létfenntartáshoz szükséges alapvető felszerelést a jövő év első hónapjaiban elindítjuk az új világba. Ehhez az utazáshoz hat év szükségeltetik. M i után berendezkedtünk és megszerveztük az ottani társadalmunkat, visszatér a Pareethra egy üzemanyaggal feltöltött hajó. A második év végén két hajó hagyja el a Trrát, az időközben begyűjtött összes adattal. Innentől kezdve minden évben kettő indul útnak. Mindeközben a Pareethon a szükséges iramban újabb és újabb hajókat építünk, hogy az új telepesek egyenletesen, a kellő gyorsasággal vághassanak neki az útnak. Bátorkodom viszont javasolni, hogy a Trra városaiban látott elképesztő tudományos eredményeket figyelembe véve addig ne készüljön új űrhajó, amíg az első vissza nem tér, hogy — ha szükséges — felhasználhassunk minden újabb tudományos eredményt. A Pareeth jelenlegi legénysége minden tekintetben nagyfokú hozzáértésről, bátorságról és együttműködő készségről tett tanúbizonyságot. Mivel mindannyian képzett és tapasztalt csillagközi pilóták, javaslom, hogy őket, százukat az elsőként induló tizenhárom hajó legénysége közt osz-

szák szét. Legalább ötvenen maradjanak a Pareeth fedélzetén, a többieket a flotta másik tizenkét űrhajóján helyezzék vezető tisztségekbe. Külön kérésem, hogy a flotta zászlóshajójának csillagászati parancsnoka Ron Thule maradjon. Csillagászként végzett munkája, az újonnan fölfedezett naprendszer helyének meghatározása és kiszámítása felbecsülhetetlen értékű volt, ezért további segítségére is feltétlenül igényt tartok. Shor Nun s. k. Kelt: a visszatérés utáni harminckettedik napon.

AZ ELSŐ TRRAI KUTATÓEXPEDÍCIÓ ÁLTAL A PAREETHI BIZOTTSÁGNAK BENYÚJTOTT JAVASLAT JÓVÁHAGYÁSA

A Pareethi Bizottság az R127—s6—11-es ügyiratszámú,

CSILLAGKÖZI KUTATÁSOK -

1.

EXPEDÍCIÓ

című dosszié jelentéseinek kellő mérlegelése után köszönti az említett kutatóexpedició vezetőjét, Shor Nun parancsnokot. A Bizottság minden igényt kielégítőnek találta a jelentéseket, egyrészt a kutatóexpedició sikerességét, másrészt az Expedíció és a Bizottság majdnem minden szempontból azonos véleményét tekintve. Következésképp elrendeljük, hogy a tervben foglaltak szerint az 1 8 8 3 4 - 1 8 8 4 6 - o s sorozatszámokat viselő hajókat a lehető leggyorsabban építsék meg. Elrendeljük, hogy a 7 6 3 8 leendő telepest a mellékletben részletezett módon válasszák ki. Elrendeljük, hogy a kolonizációs küldetés sikere esetén azonnal hozzák meg a szükséges intézkedéseket, amelyek biztosítják, hogy a Trra bolygó jelenlegi lakói — bárminemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül — elegendő mennyiségű földhöz jussanak. Bármi módon háborgatni, zaklatni, megtámadni őket a legszigorúbban tilos. A Pareethi Bizottság irányelve alapján az újonnan alapított Trra Állam köteles a trrai nép védelméről gondoskodni, nekik minden, az életben maradáshoz szükséges támogatást és segítséget megadni.

A régészeti és antropológiai jelentésekből egyértelműen kiderül, hogy a mi népünk az általuk városépítőként ismert néptől kapta ajándékba a tüzet, az íjat és a kalapácsot az ősidőkben. Nekik köszönhetjük, hogy megvethettük a lábunkat a civilizáció ösvényén. Ragaszkodunk hozzá, hogy e hajdan élt nemes faj leszármazottai most megkapjanak tőlünk minden lehetséges védelmet, segítséget és bátorítást, hogy ismét elinduljanak a fejlődés útján. Elrendeljük, hogy a mellékelt térképeken — a trrai emberek nyelvén - N'Yor néven jelölt helyen létesítsék az első trrai kolóniát, mert ez közel van az első expedíció földet érésének helyszínéhez. Tilos a trraiak települését háborgatni, hacsak ők meg nem támadják a telepeseinket. Amennyiben a felsorolt feltételeknek sikerül eleget tenni, a trraiak mégis tiltakoznának a N'Yor-i település létesítése ellen, az ügyben választott bíróság fog dönteni. Ha ez az intézkedés is sikertelennek bizonyul, abban az esetben sor kerülhet fegyveres beavatkozásra, de csakis az ügyek hatékony elrendezéséhez szükséges mértékben. Amennyiben a trraiak nem kívánnak a telepesek közelében élni, a telepesek segíteni kötelesek a kitelepítésükben. A telepesek képességeikhez mérten mindenben támogassák és ösztönözzék a trrai népet. Elrendeljük továbbá, hogy az első két évben Shor Nun parancsnok legyen a Pareethi Bizottság teljhatalmú képviselője, a korlátlan hatalomhoz szükséges minden eszközt megkapja, parancsai legyenek azonnali érvényűek és megkérdőjelezhetetlenek. Ezt követően a telepesek válasszanak maguknak egy ugyanilyen jellegű és ugyanannyi hatalommal rendelkező népképviseleti kormányt, s az így megalapított Trrai Állam Kormánya és a Pareethi Bizottság mint két legfelső hatalom cseréljen képviselőket egymás közt.

tizenkét hatalmas, hasonlóan csillogó hajó lebegett nyugodtan, mozdulatlanul a tornyai fölött. A domb oldalán pedig ott pihent a tizenharmadik: szürke volt, komor, külsejét igen megviselte a tizennyolc évig tartó, szinte megszakítás nélküli űrutazás. Kinyíltak a zsilipkapuk, és néhány alak lépett ki mögülük az alacsonyan járó, délutáni nap fényébe. Jobbra tőlük a város hajdani építőinek hatalmas épületei meredeztek; balra a bolygó jelenlegi lakóinak alacsony, gömbölyű kupolái bújtak meg. Ron Thule lelépdelt a zsilipkapu lépcsőjén a nyolc részleg parancsnokához, akik már ott álltak, és a fák között a falut csodálták. Shor Nun lassan a kísérőihez fordult, és mosolyogva megrázta a fejét. — Eszembe sem jutott megkérdezni. Fogalmam sem volt, mennyi ideig élnek. Lehet, hogy akit Seun néven ismertünk, már meg is halt. Fiatal ember voltam, amikor először leszálltunk itt. Most már őszülök. Lehet, hogy ennyi idő alatt itt megöregednek és meghalnak az emberek. — Valaki felénk tart, Sor Nun — szólalt meg halkan Ron Thule. — Lebeg azzal a... mivel is?... Olyan régen hallottam a nevét, hogy már el is felejtettem. Az alak ráérősen közeledett. Az idő, úgy látszik, vajmi keveset jelentett ezeknek a lényeknek. Ruhájának lágy, kékes ragyogása erősebb lett, és egy kicsit sietősebben közeledett, mintha tudta volna, hogy fontos személyekkel kell találkoznia.

A Trrai Állam megalapításáig érvényben lévő további rendelkezések...

— Ez csakis Seun lehet — szólalt meg a régész. — Hányszor megnéztem azóta a képeket... Seun ismét ott állt előttük, arcán ugyanazzal a nyugodt, derűs mosollyal, mint tizenkét éve. M é g mindig karcsú és szálfaegyenes volt az alakja, arcát csupán a jókedv és a szívélyesség ráncai barázdálták. Akárcsak a füves vidék vagy az örök város, ő sem változott semmit. Hangtalanul leereszkedett melléjük, fokozatosan elhalványult öltözékének ragyogása.

A zöldellő táj lágyan hullámzott az imitt-amott magasodó fák barna törzsei között. A látvány egy jottányit sem változott. A város is ugyanúgy lebegni látszott, mint rnár egymillió éve, opálosan és gyönyörűen, félúton az ég kékje és a bolygó zöldje között. Csakhogy most nem magányosan;

— Hát visszajöttél a Trrára, Shor Nun? — Vissza, Seun. Amikor elmentünk, megígértük, hogy visszatérünk. Ezúttal a társaink is elkísértek bennünket, és itt, az ősi város közelében szeretnénk letelepedni. Reményeink szerint egy napon majd kiderítjük a városépítők titkát, mi is bebarangoljuk a világűrt, akárcsak ők. Beköltö-

zünk a rég elhagyott épületek némelyikébe, és ha minden jól megy, talán újra életet lehelünk beléjük. — Tehát tartós időre akartok letelepedni itt? — kérdezte Seun tűnődve. — Ahogy mondod, Seun. — Nem ez az egyetlen város a bolygón. A többi is majdnem ugyanilyen hatalmas, ugyanilyen jól felszerelt. Népemnek nagyon kedves ez a hely, ez a nyugalom, ez a csönd. Telepedjetek le inkább Shaóban, Lounban vagy bárhol másutt! Shor Nun megcsóválta a fejét. — Sajnálom, Seun. Mindenképpen a közeletekben szeretnénk élni. Ha a te néped és az enyém összefog, újra felfedezhetnénk együtt a rég elfeledett titkokat. Azért ragaszkodunk ehhez a városhoz, mert ezt hagyták el utoljára az őseid; itt megtalálható minden, amit a városépítők valaha megalkottak. Ez a város a legfejlettebb. Ha kéritek, szívesen segítünk a kitelepülésetekben, keresünk nektek valami szép tájat, közel a tengerhez. Nektek az egész bolygó egyforma; mi viszont ragaszkodunk ehhez a városhoz, mert az őseid ezt hagyták el a legutoljára. . ... .. Seun nagyot sóhajtva végignézett mind a tíz pareethin. Kereste a szavakat. Ahogy gondolkodott, sötétkék szeme kissé zavaros lett, majd lassan kitisztult, amikor a csillagászra nézett. Aztán apránként végigmért mindenkit, tekintete egy pillanatra elidőzött az antropológuson, egy pillanatra elkapta Shor Nun pillantását, majd lassan ismét Ron Thulén állapodott meg.

A csillagász egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a mélyen ülő szemekbe nézett, melyek tiszták voltak, mint a hegyi tavak. A trrai tekintete lassan megváltozott. Eltűnt belőle az egykedvűség,- időtlenség és határtalanság kifejezése jelent meg benne. Maga a kellemes, oldott hangulat is eltűnt a levegőből. Ahogy a csillagász farkasszemet nézett a lénnyel, mindent másként kezdett látni. Hirtelen úrrá lett rajta a félelem, a szíve elszorult, és hirtelen reszketni kezdett a keze. — Mindent elfelejtettetek. .. —dünnyögte. — Te viszont... Seun eddig öszszeszorított szája elernyedt, helyeslően elmosolyodott. — Úgy van, Ron Thule. Ennyi elég is. Kifürkésztem a gondolataidat. Legalább te megértetted. Emlékezz: történelmünk során mindössze két ízben próbáltunk egy másik faj életébe beavatkozni, és akkor megérted, miért teszem, amit tennem kell. Seun most Shor Nunra meredt, aki visszanézett rá, és Ron Thule rádöbbent, hogy a többiek számára semennyi idő sem telt el. Mozdulatlanul állt, a felfedezés megbénította. - Maradunk, mert maradnunk kell - hallotta Seun lágy hangját. — Én is azt reméltem, hogy együtt élhetünk ezen a világon, de nagyon sok mindenben különbözünk. Túl nagy köztünk a távolság ahhoz, hogy kibírjuk egymás közelségét. — Semmiképp sem költöztök el? - kérdezte Shor Nun bánatosan. Seun felnézett az égre. A tizenkét csillagközi cirkáló közelebb húzódott, már-már egyfajta tetőt alkotott a beszélgetők feje fölött.

- Ezt majd a tanács fogja eldönteni. De azt hiszem, egyet fognak érteni velem, Shor Nun. Az agyakban megfoghatatlan képek és fogalmak peregtek, a Seun elméjéből kisugárzó gondolatok. A lény a tizenkét opálfényű cirkálóról lassan saját kinyújtott kezére nézett. A szeme fényleni kezdett, és az összpontosítástól elmélyültek az arcán a barázdák. A levegő mintha felkavarodott volna; a tehetetlenségtől ideges feszültség lett úrrá a tíz pareethin, és nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Hirtelen szemkápráztató fény jelent meg Seun keze fölött, színek tündöklő miriádja - majd pici kristálycsengetytyűk csilingelésével elhalványult. Felfelé fordított tenyerében megjelent egy aprócska, kerek, kékeszöld kristály, finoman lüktető ezüstös erecskék hálózták át. Miközben nézték, a kristály mozogni kezdett és az alakját is megváltoztatta, színes fénye pedig hol elhalványult, hogy felerősödött. Ismét felcsendült az a csengő-bongó kristálycsilingelés, és valami különös dolog történt. A trrai piciny gömböt tartott a kezében, amely olyan volt, mint a kristályba zárt, koromfekete éj. Csillagok ragyogtak benne, aztán elhalványultak. Seun fölemelte a tekintetét. A kezében levő kristályból tovatűnt a sötétség, ismét megjelent a fény lüktető érhálózata. Ujjai hegyével felemelte a magasba, és a pareethiak hátrahőköltek, Ron Thule kivételével, aki fagyos arccal, kővé meredten nézte tovább, moccanni sem tudott. Az űrutazókra kékes ködhullám csapott le, megragadta és felemelte őket, s játszi könnyedséggel cipelte őket vissza a zsiliphez, keresztül a

kapun. Hirtelen a hajójuk acéltestében találták magukat, amelyben fülsiketítően harsogtak és üvöltöttek a riasztók, bömbölve keltek életre a hatalmas hajtóművek. Ron Thule a csillaghajó bejáratának kristálytiszta fényében állt. Odakint Seun lebegett egy méterrel a föld fölött, fényes ruhájában. Hirtelen felvisítottak a Pareeth atommeghajtású motorjai, gyűlöletteljes kórusban, mint egy csapat ragadozó. A hajó három nagy sugárvetőjéből pusztító fénycsóvák törtek ki, végigsüvítettek az égen — és semmivé lettek. Seun nyugodtan állt a halálos kereszttűzben, kristálya szelíden ragyogott. A tizenkét lebegő hajó túltöltött atomok kínjával sikoltott le az égből, odalenn a bolygó ötszáz méter hosszú villámnyelvekkel viszontszitkokat szórt. Mintha az egész világegyetem egyetlen fenséges, kristályos dallamra búgott volna. A Trra óriási, zöld mezői eltűntek; az örökkévaló város szertefoszlott a sötétségben. Csak a csillagtalan, fénytelen feketeség, és a zsilip bejáratának fénye maradt. Egyre dörömbölt és morajlott a kristály tiszta, simogató dallama. A teli torokból üvöltő hajtóművek is elnémultak. Néma, mindent megbénító csend honolt a hajón, csak egy kisgyerek sírása visszhangzott a folyosók acélfalai közt. Seun kezében a kristály lüktetve zengte a zenét. A bejáraton túli feketeség fokozatosan szürke lett. Hat opálfényű hajó vált láthatóvá egyenként a sötétségben, lassú elszántsággal mozogtak, mintha valami végtelen erő kényszerítette volna őket egy bizonyos, előre meghatározott alakzatba. Változtatták a helyzetüket, majd mint

egy kristályrács atomjai, geometriai pontossággal csoportba rendeződtek. Aztán újra életre keltek a hajón a hangok; eleinte bizonytalanul, mintha önmaguktól is féltek volna, majd egyre bátrabban és erőteljesebben: zajongás és kiabálás, férfilábak dobogása, rettegő nők sikolya. — Kinn vagyunk a világűrben — lihegte Shor Nun. — Az a kristály Seun kezében... — A világűrben, de a sajátunkban — szólalt meg Ron Thule. — Várjunk, amíg a kristály dala elenyész! Egyre gyengül, már most is alig halljuk, de nemsokára teljesen meg fog szűnni, és aztán... Shor Nun feléje fordult, két szeme borongósan sötétlett, sápadt arca kimerültséget tükrözött. — O n . . . ön tudja, mi történt...? Ron Thule nem felelt. Ő sem tudta a választ. Valahol egy röpke pillanatra újra fölcsendült a kristály éneke. Mielőtt végleg elhalkult volna, a mindenség finoman visszaverte ezt az utolsó, gyenge csilingelést. — Shor N u n . . . Shor N u n . . . - hallották egyre több ember jajveszékelését a fedélzeten. A fémpadlókon futkosó lábak zaja lassan egyenletes meneteléssé vált. Shor Nun hangja el-elcsuklott a zokogástól. — Az a kristály... tehát mégsem vesztették el a városépítők fegyvereit. Hazatértünk volna a saját világunkba? Nem: ez a fegyver is úgy működik, mint a sorgan. Eljuttatott minket az idők végezetébe... amikor már megsemmisült minden csillag, porrá lett az összes világ. Itt van vége a végtelenségnek. Így pusztították el ellenségeiket a városépítők... kivetették őket oda, ahol véget ér az idő és a tér. Biztosan így volt, nem lehetett másként. És Seunnak még mindig a birtokában van ez az ősi fegyver. Amikor a kristály zümmögő dala elenyész... elragad bennünket a végtelen... Akkor pedig mi is halálnak halálával halunk meg. Ó, édes isteneim... Sulon, drága Sulon... és a fiam... — Shor Nun, a parancsnok tagjaiból egyszer csak' mintha eltűnt volna a merevség. Váratlanul hátat fordított a bejárat fényének. Hirtelen kinyílt előtte a belső zsilipajtó, és egy technikus botorkált be, krétafehér arccal, minden ízében remegve. — Shor Nun parancsnok... leálltak a hajtóművek. Nem működik az atommeghajtás, nem

tudunk áramot fejleszteni. Az energiacellák adnak ugyan vészenergiát, a hajtómű teljes fokozatra van kapcsolva, de a hajó meg sem moccan! Mi történt, uram? Shor Nun némán állt, nem felelt. A hajó együtt verte az ütemet a mindenséget átölelő kristállyal, amely egyetlen ember kezébe helyezte tér és idő kezdetét és végét. A dallam elfojtott, bódító lüktetéssé csitult. Az egész hajóban elcsöndesedtek a hisztérikus sikolyok; elhaltak a végtelenül kábító, monoton dobolással együtt. Shor Nun megvonta a vállát, és elfordult. — Ne törődjön vele! Mindjárt véget ér. A városépítők átnyúltak a tízmillió éves múltból, hogy megvédjék leszármazottaikat. A dallam egyre mélyebb, egyre erőtlenebb lett — végül reszkető csönd telepedett a hajóra. Odakinn a hat testvérhajó újra mozgolódni kezdett, óvatosan visszarendeződtek a kezdeti alakzatba, amelyet akkor vettek fel, amikor az ismeretlen erő először megragadta őket. Aztán... Shor Nun fojtott kiáltása elnémult a zsilipkamrában tartózkodó többi ember lármázása közepette. Vakítóan fehér fény hatolt keresztül a bejáraton, olyan volt, mint egy tömör, fehéren izzó vasrúd. Es ugyanolyan tüzesen égette a parancsnok szemét. Csillagásza, Ron Thule szeme hozzászokott már a gyors, rendkívül szélsőséges fényváltozásokhoz, ő nyerte vissza először a látását. Alig hallható hangja egyszerre volt zokogás és kuncogás. Shor Nun mellette állt, és hunyorgott sajgó szemével. A hajó ébredezett, rémült üvöltéssel kelt újból életre; a gyerekek, átérezvén szüleik rémületét, ugyancsak sikoltozni kezdtek. A zöldellő tisztásokat és a barna földet fehér, lángoló napfény fürdette. Megvilágította a kopott, szürke betont és az otromba, szögletes épületállványokat. A hósipkás, kék hegyekkel csipkézett látóhatárt megszabdalta a közeli, kevésbé fenséges acél-, kő- és üvegépítmények együttese, s az egész kép olyan ismerősen derengett a tüzes, forró nap sugaraiban, hogy szinte fájt. A látványra mindenki szívében gyötrő honvágy támadt... Amit azonnal ki is ölt a rémület következő hulláma. — Darun Tara... — szólalt meg Shor Nun. - De hiszen ez Darun Tara, a pareethi város. Megbolondultam. Ez nem normális dolog. Egy őrült látomást

láttam egy őrült pillanatban, mintha Darun Tara tűnt volna fel előttem, az a Darun Tara, amelyet elhagytunk hat évvel ezelőtt. Alig változott — az a hangár félig már be volt fejezve, amikor eljöttünk, de a negyede még mindig hiányzik. Látom Thio Rogot, a kapuőrt, ott jön felénk. Pedig öt fényév messzeségben vagyunk... — Ez csakugyan Darun Tara, Shor Nun — suttogta Ron Thule. — Most már értem. Én... Elhallgatott. Hirtelen az egész hajó megremegett, és olyan hang hallatszott, mint egy gigantikus hárfa húrjának pendülése. A cirkáló teste csikorogva, recsegve-ropogva tiltakozott. — A teleszkópom! — kiáltotta Ron Thule. Futva indult a belső zsilipkapu felé, a folyosó sötéten tátongó szájába. A hajó ismét rázendített egy remegő ütemre. A kötőgerendák és a lemezsorok nyikorogtak keserűen kínjukban; mérgesen morogtak a megfeszülő szegecsek. Megdöngették kintről a zsilipkaput. Ismerős arcok tűntek fel — Thio Rog, Ton Gareth és Hol Brawn bámult befelé zaklatottan. Shor Nun nehézkesen a kapunyitó berendezés felé indult... Shor Nun halkan kopogott a csillagász fedélzeti obszervatóriumának bezárt fémajtaján. Ron Thule hangja felelt rá, tompán, alig hallhatóan odabentről. A parancsnok levegő után kapkodva kinyitotta az ajtót. — Engedjen be! — sziszegte zihálva. — Jöjjön csak, parancsnok, ezt nézze meg! — hívta a csillagász. Shor Nun ösztönösen lábujjhegyen lépett be. A nagy csillagvizsgáló terem maga volt a világűr; abban a pillanatban, hogy az ember átlépte a küszöböt, a folyosó fényei is azonnal eltűntek a teljes feketeségben, amelyet pici, ritkásan ragyogó csillagpöttyök hintettek be minden irányban. — Seun elvette a teleszkópomat, de ezt kaptam tőle cserébe. Most már értem; azt mondta, csak kétszer próbálták meg megváltoztatni egy másik faj történelmét. — Az űrben vagyunk, az pedig ott Troth, a saját csillagunk. Nézze csak... A csillag megnagyobbodott; az őt körülvevő űr is terjeszkedni kezdett, és eltűnt a csillagvizs-

gáló láthatatlan falain keresztül. Troth egymaga lebegett a láthatatlan szoba közepén. Körülötte hét borsónyi fénypont verte vissza ragyogó fényét. — Es az ott a mi naprendszerünk. No már most, ez itt a pedig a Trra napja... Az űr visszahúzódott, váltott a kép, és ezúttal egy fénylő, sárgás csillag lett látható, körülötte öt bolygóval. — A többi bolygó túl kicsi vagy túl kevés fényt kap a naptól, azért nem látható. De amikor bejöttem ide, egy ismeretlen naprendszer képe fogadott. Itt van, ni. A megfigyelőteremben megjelent egy harmadik naprendszer képe. — Ez pedig a Prother-rendszer. — A Prother-rendszer! - ámult el Shor Nun. — Öt és fél fényévnyire innen... Vannak bolygói? — Vannak. Méghozzá lakatlanok. Tudom, mivel minden bolygót akkorára nagyítok ki, amekkorára csak akarok. Hasznos kis műszer ez, Shor Nun, csak az a baj — sóhajtott bánatosan a csillagász —, hogy bár tisztán látom mind a saját naprendszerünk, mind a Prother-rendszer, mind a Trrarendszer minden bolygójának minden részletét — többet semmiképp sem tudok befogni. — Egyet sem? — Egyet sem, mert Seun nem akarja. Egyet elértünk a saját erőnkből: megvolt hozzá a tudásunk, hogy eljussunk az ő otthonáig. Ezt a titkot magunk fedeztük fel, s ez a felfedezés a része volt népünk történelmének. Mivel Seun népe megfogadta, hogy soha többé nem avatkoznak be más fajok életébe, nem bántottak minket, még azt is megengedték, hogy visszatérjünk, csak annyit kértek, hogy hagyjuk békén őket. A saját felfedezésünk örömét nem vehették el tőlünk, hiszen akkor megszegték volna az önmaguknak tett fogadalmukat. Csakhogy mindenképp meg kellett tőlünk szabadulniuk, Shor Nun. Seun gondoskodott erről. Viszont már annyival is gyökeresen megváltoztatta a további életünket. Így hát - ezt adta nekünk ajándékba; megmutatott egy másik, ugyanilyen közeli bolygórendszert, amelyet használhatunk. Gyakorlatilag tehát nem veszítettünk semmit. Így érezte igazságosnak. — Igazságosnak. Igen, ezért is jöttem most önhöz, Ron Thule, mert észrevettem, hogy on rájött, mi történt velünk. — Shor Nun mély hangja

kongott a csillagvizsgáló sötétjében. Felnézett a Prother lebegő bolygóira. — Miféle szerzet lehet Seun? Hogyan volt erre képes? Ezt is tudja? Hiszen először barátként üdvözöltek minket... aztán elfordultak tőlünk. — A mi számunkra hat év telt el. Az itthoniak meg azt akarták tudni, miféle szerencsétlenség történhetett velünk, hogy egy esztendő után máris visszatértünk, mivel a Pareethon csak egy év telt el közben. Nekem fiam született az űrben, aki azóta már négyéves. A lányom pedig kettő. Egy év leforgása alatt nem történhetett meg ennyi minden, ha úgy gondolkodunk, ahogy Seun. Mi Seunban a városépítők elkorcsosult utódját láttuk; azt a Seunt, aki elfelejtette a csillagközi hajók és az eget verő tornyok titkát; Seunt, akinek a népe fák közt megbúvó falucskákban keresett menedéket a zivatarok és a napsütés elől... — Miféle lények hát ezek a trraiak? Ron Thule suttogó hangja felelt a sötétségből. ' — Messzi világban születtünk, a természet megmagyarázhatatlan, furcsa szeszélye folytán. Most képzelje azt, hogy egy primitív vadember vagyok, nem ismerem még sem a tűz, sem az íj, sem a kalapács titkát. Képzelje el, Shor Nun, és most próbálja meg elmagyarázni, milyen fadarabokat

kell összedörzsölnöm, hogy tűzet csiholhassak. Kemény, szívós tölgy legyen vagy puha, gyantás fenyő? Hogyan születik a tűz? — Hát... mondjuk atom- vagy hősugár-gyújtóval... Nem tudom elmagyarázni, Ron Thule. Csak halvány elképzeléseim vannak, nem állnak össze egységes képpé; nem tudom elmagyarázni, hogyan keletkezik a tűz. Fogalmam sincs, hogyan csinálták az őseim, hiszen a mi számunkra ez már lényegtelen. Nem tudok visszaereszkedni a te primitív szintedre, vadember, hogy te is megértsd. Én... én már ég elfelejtettem ezeket a dolgokat. — Akkor magyarázza el nekem, hogyan tartsam a kezemben a késnek való kődarabot, és hol dörzsöljem meg egy darabka szarvasaganccsal, hogy a késem éles legyen, és megölje nekem a zsákmányt. Mivel mossam és mivel kezeljem az íjnak való fát vagy a lemészárolt állat bőrét, hogy a kabát ne merev, hanem puha és rugalmas legyen? — Ezekről sincs fogalmam. Ma már ez mindmind lényegtelen. Nem segíthetek neked, vadember. Szívélyesen fogadlak, megmutatom a múzeumokban a régmúlt emlékeit, esetleg végigvezetlek őskori barlangokon, ahol hatalmas sziklafalak védték elődeimet a vad, ismeretlen veszedelmektől... Shor Nun elgondolkodott.

— Igaza van, Ron Thule. Én is mindent elfelejtettem a fejlődésből. — Valaha — magyarázta Ron Thule feszülten — a városépítők generátorokat készítettek, hogy felszabadítsák az atomba zárt energiát. A sorgan olyan volt Seun számára, mint az ősembernek a barlang — így védekezett az űrből jövő ádáz ellenfelektől. Seunt már nem érdekli az atom, a világűr távlataiban gondolkodik. Közvetlenül parancsol a tér és az idő erőinek. Megteremtette a kristályát, amellyel elhozott minket ide, de a kristály csak könnyebbé tette a feladatot, mindenféle gépezet nélkül, gondolatai puszta erejével is megtehette volna. Népének nincsenek űrhajói; azok nélkül is bárhová eljuthatnak az űrben, ahová csak akarnak. Seun egyáltalán nem a városépítők elkorcsosult utódja. Népe sosem felejtette el a várost felépítő álmot. De ez a gyermekkor álma volt, és ősei akkor még gyerekek. A kisgyereknek is szüksége van egy seprűnyélre, ha lovagiósdit akar játszani. Maga az agy egymagában kevés volt, a városépítőknek is kellett valami megfogható dolog fémből és kristályból, hogy valóságossá tehessék az álmaikat. — A fiam a világűrben született, most négyéves. Hogyan lehetséges, hogy mégis csak egy év telt el azóta, hogy elhagytuk a bolygónkat? — sóhajtott Shor Nun. — A flottánknak hat évbe telt átszelni öt fényév feneketlen űrt. Seun harminc másodperc alatt, a fénynél sokkal gyorsabban visszaküldött minket oda, ahonnan elindultunk, hogy minél kisebb mértékben befolyásolja fajtánk történelmét. Az idő a fény se-

bességének függvénye, öt fényév távolság pontosan egyenlő azzal, ha öt évnyi időt megszorzunk mínusz egy négyzetgyökével. Amikor számunkra érzékeihetetlenül rövid idő alatt átszeltünk öt fényévnyi űrt, öt esztendőt vissza is mentünk az időben. Mindannyiunknak tizennyolc évébe került az új világ felfedezése, Shor Nun — a világűrben töltöttük felnőtt férfikorunk tizennyolc esztendejét. Azzal, hogy Seun megszabadult tőlünk, örökre megtagadta tőlünk a bolygót, amiért majdnem két hosszú évtizedig küzdöttünk. Mégsem mondhatjuk, hogy kisemmizett minket. Megkaptuk tőle ajándékba az elveszett időt, és ráadásként kaptunk egy másik naprendszert, más bolygókkal. Nem én mint csillagász kaptam ezt Seuntól; egész népemnek jár ez az ajándék. Azon a napon, amikor leszállunk az új naprendszerek új bolygóin, Seun is ott lesz, hogy figyeljen minket — de talán most is itt van velünk, mert kíváncsi rá, megértettük-e, milyen szándék vezérelte. Csak azt tudom, hogy látok egy napot, és körülötte bolygókat. Látom a Trra napját, a Trra bolygóit és látom a miénket is. A gondolataim impulzusára a kivetítő közelről is megmutatja azokat a bolygókat, a világűr többi naprendszerével viszont nem tudom megtenni ugyanezt. O t t kell letelepednünk. .. azt hiszem, ezt kívánja Seun és népe. A csillagász teste hirtelen megmerevedett, és Shor Nun is feszes vigyázzba állt. — Úgy van — hallották az agyukban Seun suttogását. Ron Thule felsóhajtott. Kollárik Péter fordítása

Hamis emlékek A régi igazság szerint az ember az, amire emlékezik. De mi a helyzet akkor, ha már a saját emlékeinkben sem bízhatunk, mert az emlékezetünk befolyásolható? ELIZABETH LOFTUS, a Washington Egyetem pszichológusa különleges kísérletsorozatba kezdett. Szerette volna megállapítani, befolyásolhatóak-e az emlékeink. Amerikában minden gyerek eljut valamelyik Disneylandbe. A sok játék mellett az egyik kimaradhatatlan program kézfogás valamelyik rajzfilmsztárral. Ezt a tényt tették kísérletük tárgyává dr. Loftus és kollégái. Az önként jelentkezőkbemutatták a Varázslatos emlékek című népszerű Disney-reklámanyagot, amely egy kisgyerek szemszögéből, fotókkal meséli el a kirándulást, amelynek csúcspontja egy kézfogás volt Tapsi Hapsival. Ezek után mindössze egyetlen kérdést tettek fel: „Emlékszik-e arra, hogy kiskorában kezet fogott Tapsi Hapsival Disneyland utcáin?" A kísérleti alanyok 16 százaléka válaszolt igennel. Ha még volt néhány életnagyságú papírfigura is, akkor az igen válaszok aránya 4 0 % volt. Hogy mi ebben a meglepő? Csak annyi, hogy sok szereplővel kezet lehet fogni Disneylandben, de Tapsi Hapsival nem. Ugyanis Tapsi Hapsi a konkurens Warner stúdió figurája. Mindössze néhány nosztalgikus fénykép elég ahhoz, hogy befolyásolhassuk emlékeinket. A kísérlet alapötletét az adta, hogy a médiában minden korábbinál nagyobb teret kapnak a nosztalgiára építő reklámok, mert ezek érzelmi kapcsolatot hoznak létre a termék és a vásárló között. Dr. Loftus nem tételezi fel a reklámszakem-

berekről, hogy szándékosan próbálják befolyásolni

emlékeinket, az azonban tény, hogy nem vagyunk felvértezve ilyen manipulációk ellen. És mindehhez elég néhány eredetinek tűnő rekrámfotó. A kísérlet eredménye lavinát indíthat el. Általános szinten felmerül a kérdés, hogy miközben nézzük a tévét vagy olvassuk az újságot, talán mindig újra írjuk az emlékeink egy részét? Egy új álönéletrajz generálódik bennünk? De ennél sokkal kényesebb probléma is felvetődött. Amerikában évek óta tart a hisztérikus félelem a pedofiliától. Több embert ítéltek el amiatt, hogy pszichológusok a felnőtt korú sértettekben „felébresztették"

a gyermekkori szexuális zaklatás emlékeit. Vajon ezek az emlékek valódiak? A zaklatás tényleg megtörtént, vagy csak az álemlékek ültetődnek be? Tény, hogy elmarasztaló ítélet is született már olyan esetben, mikor egy család idősebb tagjai azért fordultak a bírósághoz, mert egy pszichiáter — szerintük alaptalanul — meggyőzte lányukat hasonló gyermekkori sérelmeiről. Ezek után felmerül a kérdés: mennyire bízhatunk emlékeinkben? Mennyire megbízhatóak a szemtanúk? Mennyire deformálódnak el a szemtanúk emlékei a média hatására, mire az ügy a bíróság elé jut? És ha már az emlékeinkben sem bízhatunk...

Az agy nem hazudik A HAZUGSÁGVIZSGÁLÓ ÚJ TÍPUSÁVAL kísérleteznek a Pennsylvaniai

Egyetem szakemberei. Tizennyolc önként jelentkező alanyon végezték el a következő kísérletet: az alanyok öt kártyalapot kaptak, amelyet el kellett dugniuk; ezután több kártyalapot mutattak nekik, köztük olyanokat is, amelyeket elrejtettek, de minden esetben tagadniuk kellett, ha náluk is volt ugyanolyan lap A tudósok az agy szkennelése során megállapították, hogy teljesen másképp működik az, ha igazat mondunk, mint ha hazudunk. A mágnes-rezonanciás felvételeken jól megkülönböztethető ez a működés. Ez lehetőséget nyújtana egy teljesen új alapokon működő hazugságvizsgáló megépítésére. Jelen pillanatban az úgynevezett poligráfos mérést alkalmazzák, amely a kihallgatott gyanúsított élettani reakcióit - vérnyomását, pulzusát, izzadását, légzési ütemét - méri a vizsgálat alatt. Azonban ha valaki edzeni tud egy ilyen géppel, rövid idő alatt elsajátíthatók azok a relaxációnál is alkalmazott módszerek, amelyekkel megtéveszthető a poligráf. Emellett beteg személyek esetében nem nyújt valóságos képet, ezért Nagy-Britanniában például bírósági eljárás során nem is veszik figyelembe a poligráfos vizsgálat eredményét. A módszer jelenlegi hátránya az, hogy a mégnes-rezonancia alapú vizsgálóműszerek nagyon drágák és hatalmas méretűek. A páciensnek le kell vennie minden fémtárgyat, és a vizsgálat alatt mozdulnia sem szabad. Ez így kivitelezhetetlen. Az elképzelés egy szék lenne, amelynek támlájához fixen rögzítenék a fejet, és azt venné körbe a gyűrű alakú detektor.

A NŐ BEMÁSZOTT AZ üresen tátongó zúmhéjba, bár a kávé nem nagyon hatott. Egy figyelmeztető fény villogott: az Ellenfél már odafent volt, és dolgozott. Ujabb nap a mókuskerékben. A héj rátapadt, a pántok és csatok a helyükre csusszantak. A szerkezet a legújabb modell volt, egy csúcstechnikás szimulátor-ruha, melyet csábítóan kényelmes adathéjba illesztettek. Testhez simuló. Nem henyélésre való, nem száguldásra. Becsukta a szemét, és hagyta, had végezze a dolgát a szimruha. 2 0 4 6 . május 16. Szívesen kezdte a munkát a valós térben. Kevésbé fárasztó.

Gregory Benford: ZÚMOLÓK

Istenemre, ma elkapom, gondolta. — A szimatom azt súgja, hogy itt, az orrunk előtt. — Itt, a Körzetben? — Tudod, hogy nem árulhatom el. Vagyis nem tudja. Szóval vadászat lesz. M é g mindig jobb, mint százalékokat farigcsálni egész nap. Myung és az Ellenfele Zúmolók Voltak, vadászkutyák, akik feljavították a piac hatékonyságát. Alig hasonlítottak már a poros huszadik század primitív nagybani kereskedőire — gyorsak voltak, a magasban száguldva győzték le piaci versenytársaikat. Igaz, teljességgel anyagtalan térben mozogtak, de ennek nem volt jelentősége. A virtuális gazdaság ugyanolyan profi manőverezést kívánt, mint egy gleccserszakadék, a készpénz pedig elvi fogalommá vált.

Szeretünk panaszkodni mai felgyorsult világunkra, pedig könnyen lehet hogy visszasírjuk még ezeket a „régi szép időket", ha az életünk tovább gyorsul. A képek közvetlenül a retinájára vetültek. A belépő-protokoll a Huntington Beach-i lakása fölé emelte, és egy másodperccel később már háztetők fölött zúmolt, végigszáguldva a part fölött. A hatalmas, fodrosan megtörő hullámokat piros ruhás szörfösök kapták el egy-egy körre. A kép természetesen műholdról jött, élesen és kristálytisztán. - Dologra, Myung! — szólt az Ellenfél. — Máskor nézelődj! - Mélykeresést futtatok — hazudta a nő. - Ja, persze. - Kapsz tőlem száz kred előnyt! — vágott viszsza Myung. - Rendben. Ma nagy üzlet lesz.

- Hol?

A legtöbb ember még most is szenet bányászott vagy a földet túrta, folytatva az ősi gürcölést, de a Narancs Körzetben a technika varázsa könnyen feledtette, hogy van más élet is. A Myung alatt elterülő Körzet egy okosan megtervezett agglomeráció volt. A huszadik század ház és üzlet-labirintusa tovatűnt. A toronyházakat dús parkok vették körül. Némelyiket a nosztalgia-divatnak megfelelően narancsliget övezte. A tetők környezetbarát fehérben pompáztak. Az utak aszfaltját már réges-régen homokszínű réteg fedte, a csillámkővel borított anyag vakítóan ragyogott. M é g a kocsik fényezése is világos színű volt. Az emberek mindent megtettek, hogy minél több napfény verődjön vissza a felszínről, bizonyítva, hogy kiveszik

a részüket a globális felmelegedés elleni küzdelemből. Az utcák és az autópályák zsúfolva voltak járművekkel, pedig az utóbbiakat már csak az engedéllyel rendelkező elit használhatta. A kocsik parkolás után a föld alatti tárolókba kerültek. Így is lassú volt a parkolás, de legalább kevesebb volt a koccanás. Myung érezte a világ legnagyobb gazdasági zónájának középpontjából, a Körzet szívéből, a Nyugati Kikötőből kiinduló, állandó lüktetést. Erezte, nem látta. A mellkasa volt a térkép. A jobb mellbimbójánál volt Laguna Beach, Irvine pedig a balnál. Agykérgének fő érzékelő zónái a Körzet elektronikus Rácsát a bőrén keresztül „leolvasva" kapták az idegi képet. Ez azonban már egyáltalán nem hasonlított az ősrégi, soronkénti leolvasásra. Nem volt képernyő, se kétdimenziós adat. Myung ellazult. A kulcs az volt, hogy az ember beleolvad az információba, nem csupán megfigyeli. A világ érzékelése a fejlett, testhez simuló neurális héjon keresztül sokkal jobban megy egy csimpánzszerű fajnak. Es szórakoztatóbb is. Mesterséges bőrén gazdasági folyamatokat érzett. Az enyhe, szúró fájdalom lecsúszó vállalatok felvásárlását jelezte. Vajon természetes volt ez a kellemetlen érzés, vagy az elsődleges kamatláb csökkentésének előjele? — Megvagy! — üzente az Ellenfél. Myung a kifizetés-jelzőre pillantott. Ezeregyszáz kredet veszített! Ilyen gyorsan? De hát hogyan...? Aztán megérezte: vészvörös, szúrós adattüskék táncoltak a lábán. Az Ellenfél korai előjelre bukkant. De vajon mire? Myung Anaheim dombjai felé siklott. Nézte a kereskedelmi forgalom élénkülését a felkelő nap fényében fürdő, divatos, poszt-piramis stílusú cégépületekben. Szóval elszalasztotta a nap első üzleti lehetőségét, az időjárás frissített" adatözönét. Az Ellenfél előnyben volt, és áthelyezte a befektetéseit. De hogyan? Látta maga előtt a virtuális levegőben dél felé suhanó Ellenfelet. Persze ez csupán vizuális metafora volt, az adatemésztő programok szimbolikája.

Keletről sötét felhő tartott Mission Viejo felé. Nem valódi vihar volt, a felhők gazdasági változókat mutattak. Az adatfelhők szegélyénél üzletek távoli villámai cikáztak. A fizetési információk pixelei lágy esőként hullottak Myung hosszú távú befektetéseire. Az Ellenfél az Oxnardtól vásárolt elektromos áramot. Eladta a fogyasztóknak, gyengítve a San Diego környéki, kis kapacitású termelők piacát. Kispályás ügylet. Valami nagyobb húzást fedez vele. Myung ráközelített az adatáramra, és szemügyre vette a részleteket. Dél-Kalifornia fölött miden nap több víz vonult át a levegőben, mint amennyi lefolyt a Mississippin. Az eső-előrejelzés megváltoztatta a közúti forgalmat, a golf-bajnokságok eredményeit, a napenergiából nyert áram mennyiségét és a mezőgazdaságban várható termés értékét. Myung hátán bizsergetően új nagykereskedelmi infó szaladt végig. Viszketett a bőre, arra várt, hogy megvakarja. Tipp lenne a szimatprogramjaitól? Virtuális ujjával megdörzsölte a viszkető pontot. Es visszarobbant a valós térbe. Long Beach fölött elefántcsontfehér köd lebegett. Dél felől valódi, lilás árnyalatú zivatarfelhők tartottak a San Juan-medence felé. Vagy úgy — a virtuális sportok. Az idősebb emberek nem szerették a változó időt, viszont imádták az izgalmakat. A virtuális visszacsatolás segítségével vén testükkel is légdeszkázhattak húsz kilométerrel a Grand Canyon fölött, vagy versenyt síelhettek a vízen a Catalina Természetvédelmi Körzet néhány megmaradt fehér cápájával. A nagy felbontású virtuális jel az agykéreg teljes felületén finom elektrokémiai impulzushálót szőtt. Ugyan, mit számított, hogy az ingert a valóság vagy a trükkös elektronika hozza-e létre? Ideje keresni egy kis pénzt. Myung elemzőprogramjai közölték, hogy a vén csontok 87 százalékos eséllyel hat államban bevackolják magukat otthon. Tehát holnap sokan űzik majd a sorvadt izmaikat elektronikusan stimuláló, otthoni virtuális sportokat. Myung gyorsan felhasználta az opcióit öt virtuális sportokban utazó cég részvényeiben, bevetve némi spekulációs tartalékot is.

De az Ellenfél itt rnár learatta a termést. Nem sok profit maradt. Myung visszavett szimulált sebességéből, és látta az Ellenfél különböző szintű üzleteit, melyeket az a közelgő vihar által előidézett, minimális változásokra épített. Ha elég sok villámszerződést köt az ember, szép haszon jön ki belőle. Csak jó szelet kell befognia a vitorláiba. Probléma-szimatoló alprogramok árasztották el elektronikus kételyeikkel: intő, hűs szellő simított végig homlokán. Myung elhessegette. Lebukott a rendezvények virtuális terének felhői közé. Idelent második bőre intézte az üzleteket — a szoftvere önálló, közel emlős szintű értelemmel rendelkezett. Egyrészről Myung viselte mesterséges intelligencia-ruháit... Másrészről viszont ők viselték Myungot. Erezte, ahogy a kredpontjai - melyek nem is annyira a hiteltartalékát, inkább a hitelképességét, az adattér fő pénznemét jelezték - forró levegőhullámként csapnak át testén. Döbbenetes volt, hogy mennyit veszített. Hideg volt a talpa, szó szerint ráfázott arra, hogy a San Onofre atomerőmű pumpálni kezdte az áramot. Egy újabb alállomás, ami a SoCalEd előrejelzésénél hamarabb indult be. Ez veszélybe sodorta az energiára épített portfólióját. Egy gyors manőverrel teljes egészében kiszállt az energiapiacból, még mielőtt a Rács reagálni tudott az eseményekre. Fel, el innen. Hadd vigye el az Ellenfél azt a pár százalékpontot. Myung felkapaszkodott a digitális égre: szárnyra kapott a tőke. Tíz mérföld magasból szemlélte a világot. A globális felmelegedés a Körzet déli lejtőit kaktuszos, szikkadt gyepűvé tette. A hűvösebb, északi oldalakon még mindig megélt a zsálya. Az egész partszakasz köd borította sivataggá vált, melyet a langymeleg, párás óceáni légáramlatok tápláltak. Az egyre emelkedő, meleg óceánt a Newporttól Long Beachig érő gátak tartották vissza. Ez mind szép, csakhogy itt már nincs semmi üzleti lehetőség. Ideje magasabb szinten is körülnézni. Myung felemelkedett. Taktikai és vizuális térképei nagyobb képet mutattak. Osztott érzékelésre váltott: az adatdomborzatra rávetült a valós, anyagi táj. Szürreális, de hasznos.

Alulról suhant bele a Játéktér adatgömbjébe, ahol az emberek a világ időjárására alapozott szerencsejátékokat játszottak. A globális felmelegedés energiafeleslege szeszélyes ingadozásokat eredményezett. Ma a világ gazdaságának rejtett ásza, gépzsírja az időjárás volt. A tornádó-előrejelzéseket utcára lebontva küldték ki, a várható károkat várostömbre kivetítve tették közzé. Minden negyednek külön időjárás-jelentése volt. Ha egy veréb lepottyant Portugáliában, felborulhatott a globális csapadék-rendszer: elvileg a kicsiny madár akár viharfelhők létrejöttét is okozhatta, egy héttel később, Fountain Valley fölött. A délen egyesülő légáram Közép-Kaliforniában váltott ki szerteágazó villámokat, melyek miatt a környék összes, az Orbitális Hiltonokra induló rakétarepülőjének indítópályáját be kellett zárni. Több száz befektetési program már számolt ezzel. Ezért aztán még nagyobb rálátást akart. Fel, még magasabbra. Ez a Rács N-dimenziós volt, bár a paraméterek állandó változásai miatt az N értékét adó szám folyamatosan változott. A szegényes emberi érzékelés mindezt csak egyféleképpen dolgozhatta fel: másodpercenként újabb Rács simult a régire. Az időbe beledermedt pillanatképek hihetetlenül bonyolult, absztrakt, drogfüggő művész alkotta domborműnek hatottak. Ha túlságosan belemerülsz, hasogató fejfájással, szédüléssel és teljes dezorientációval fizetsz. A piaci ügyletekben létfontosságú jelerősítés néha kegyetlen dolog. Az Ellenfél nem volt idefent, a kontinensnyi rálátást biztosító magasságban sem. Jól van. Ideje átgondolni a dolgot. Myung olyan alaposan vizslatta az N-teret, mintha az a világ legizgalmasabb látványát nyújtotta volna. Egy kis idő múltán ennek eredményeképpen elgyötört tudatalattija teljes képpé rakta össze a változó mozaikot. Látta az egész világot. Teljes azonosulás az információval. A gazdasági műveletek káoszának mocsarában gázolt. Bakancsának talpa mély nyomokat hagyott a sárban. A talaj azonnal kitöltötte a mélyedéseket. A sejtek öngyógyításához hasonlóan működő alprogramok elvégezték a munkájukat. Ezért a kiruccanásért még ki kell majd fizetnie az átjárási díjat.

A táj ölelő anyaként tárult elé. Fraktálcsápjai a gondolat gyorsaságával járták be a hálózatokat, átmeg áthatolva a világ elektronikus pókhálóján. A Narancs Körzet innen csak egy borongós, petyhüdt gömbnek látszott a nyugati partvidéken.

bé határidős termelés hatalmas gyárakban, nem léteztek univerzális áruk. A rendelésre pontosan legyártott, aprócska üzemekben, gyártómodulokban, sőt garázsokban készített termék váltotta fel a régi rendszert.

— Érzed már? — ingerelte az Ellenfél odalentről. — Rajta vagyok a jeleken — hazudta Myung. — Jóval előtted járok. — Akkor miért fecsegsz és követsz engem?

Bárki, aki olcsóbban elő tudta állítani a kívánt holmit, elküldhette az ajánlatát, és legyárthatta a Rácson közvetlenül megrendelt, egyedi terméket. A világon mindenütt, rosszul megvilágított kamrákban álltak a tettre kész, ravasz robot-gyártósorok. A Rácson leadott rendelésre furfangos szoftverek ugrottak azonnal, engedelmes örömlányként alkalmazkodva az ügyfél igényeihez. Súrlódásmentes kiszolgálás. A termelés évezrede.

— Ez egy baráti verseny... Ugyan. Csak verseny, baráti nélkül. Myung dühös volt. Nem az Ellenfél, hanem a bukás gondolata bosszantotta. Csúcs üzletet keresett. De hol lehet? — Valid be, hogy lövésed sincs! — Te viszont bakot lőttél! — vágott vissza Myung szárazon. Az alatta kavargó, szúrós fényű időjárástérben semmi biztatót nem talált. Innen nézve a bolygó tizenhárom milliárd lakója a szeszélyes szélörvényekben vakon hajlongó, füves mezőnek látszott. — Zsákutca! — üzente az Ellenfél kárörömmel. Myung gyors pillantást vetett a kijelzőkre. Ezerkilencszáz mínusz! Es még ő ad neki egy százast. A francba! Myung végigpörgette a paraméter-tereket.' O t t ! A fekete, hideg sivatag horizontján neonkék fényjáték: a Kultúra hatalmas piaca. Myung átgázolt a Világrács adatainak forrongó bugyrain. A termelés archaikus gazdaságában rnár régen nem ismerték a közvetítő fogalmát. Nem volt töb-

Innen fentről nézve a közvetlen piac tűnt az egyetlen jól működő struktúrának — az Új Iszlámot leszámítva, de hát az kit érdekel? Az evolúció törvényeinek megfelelően az új rendszer rnár évtizedekkel ezelőtt elsöpörte a közvetítőket. A gyártók egyenesen házhoz dobták a terméket, és ezzel feldobták a piacot. Nem meglepő módon, a tökéletes termelés miatt leszakadt közvetítők hatalmas karriert futottak be, szolgálóként: komornyikok, luxus-szolgák, a „keményen dolgozó" gyártók (és főnökeik) érzőbeszélő játékszerei lettek. De nem csak gyártásból áll a világ. M é g a szolgáknak is szükségük volt a kultúra termékeire. Leginkább a szolgáknak. — A szimatolóim szagot fogtak - mondta Myung.

Az Ellenfél azt felelte: — Nyomon vagy — de elkéstél. Ez valami új dolog lesz... Myung most a Kultúraváros adatraktárai között haladt. A felfoghatatlanul összetett adatrengeteg fölétornyosult. Globális útvesztőjét egy pillanatra is képtelenség lett volna átlátni. Végtelen kapacitású információforrás volt. A kereskedelemtől Infómenyétek és alkuprogramok cikáztak el a lábai mellett: megannyi elektronikus rágcsáló. Gigavállalatok tornyai sötétítették el az eget. Myung nem a nagyok játszóterén vadászott. Ma nem.

nyüzsgő

utcákat

rótta.

Az Ellenfelet csak olyasmivel győzhette le, ami a Narancs Körzetből származott: valamivel, amit lerakhat az asztalra. Es csak a saját szimat-programjaiban bízhatott. Egyetlen körzet információpókhálója is akkora útvesztő volt, hogy emberi lény sosem igazodott volna ki rajta. Visszaváltott a valós világba. Gondol-

kodj! A héj érzékelte alacsony vércukorszintjét, és ebédet adagolt Myung véráramába. A nő egy ujjmozdulattal hozzácsapott egy löket koffeint is, hogy felpörögjön. Medikusrobotja lendült elé, a levegőben lebegve. Elhadarta a mondandóját, és szigorú arcot vágott. Myung nem törődött vele. Es vissza Kultúravárosba. A megakorporációk fellegvárai körül áttetsző feljárók kanyarogtak. Szélükről spekuláció-eső záporzott alá, hogy aztán patakokban ömöljön a

csatornákba. Itt nem volt semmi új, csak az energiafelesleget levezetni képtelen piac állandó robaját érezte. Kijelző: ezerhatszáz mínusz! A reggel óta futó üzletek utolsó osztalékaikat pumpálták ki. Többre már nem számíthatott. — Fogy az időd — üzente az Ellenfél kéjesen. Myung szinte látta maga előtt vigyorát és kaján tekintetét. — Tartogasd a kredjeidet a végső összecsapásra — vágott vissza. — Ezerháromszázat vesztettél, és egyre lejjebb mész. Igazat mondott. A legújabb piacserkentő módszerrel, a páros versennyel az volt a gond, hogy kristálytisztán látszott, ki a győztes. Senki nem hitegethette magát sokáig. A nő bosszúsan a magasba lendült, fel a Város fölé. Próbáljuk meg itt. A Narancs Körzet volt a nyugati part ötletbörzéje. A Körzet magához vonzotta, és Myung magába szívta a paramétereket. Hasát és karját tippek szurkálták. O t t , keleten! Egy pillanatra megvillant egy lehetőség. A menyétjei személyre szabottak voltak: az ő stílusára kihegyezett keresőprogramok, melyek úgy érzékelték a dolgok milyenségét és mennyiségét, ahogyan Myung. Absztrakt értelemben egyek voltak vele. Most egy alagútba vezették, aztán egy... Bevásárlóközpontba. A valós térben. Marhaság. Reménytelenül maradi gondolat. Lepusztult épületek támasztották itt egymást, sorban az unal-

mas, négyszögletes parcellákon. Megkopott műanyag, rozsdás króm. Természetesen elvétve itt is jártak emberek. Myung azt is biztosra vette, hogy valahol a világon még mindig vannak, akik faekével szántanak. Ez biztosan Kansas, a Szabad Szibériai Állam, vagy valami hasonló, Isten háta mögötti hely. Mi az ördögöt akarnak itt a szimatolói? Kilépésre készülődve még megnézte a valós világbeli kooordinátákat. Kelet-Anaheim? Az lehetetlen! Mégsem. Valami volt itt. Az egyik menyétje térképet vetített elé, és Myung talpa viszketni kezdett az izgatottságtól. A programok egy, a repedt aszfaltú parkoló végét uraló, szürke romhalmazra zúmolták. Mi ez, valami múzeum? Nem, hanem...

Art Attack felirat. Ez a név... „Egy régi pláza" — dünnyögte magában. Halványan emlékezett rá, hogy kislányként volt egy ilyenben. A műanyag korának rideg, archaikus vásárcsarnoka volt. Marhára kockás, ahogy a mai tinédzserek mondják. Végül is a kocka végtelen számú, egymásra helyezett négyszög. De ezt a plázát átalakították. Kegyetlenül ironikus, levendulaszínű mecsetté stukkózták fel, és rikító márkanevek pompáztak rajta. Hirtelen megértette. Hát persze! Felzúmolt a Narancs Körzet dzsungele fölé. Ez volt a nagy fogás. Es ő ért oda elsőként. Lepattintotta a héjat, és mélyen beszívta a száraz, illatos levegőt. Otthon volt, Huntington Beachen. A torka még száraz volt az izgalomtól. Ráadásul még csak 16:47 van. Bőven maradt idő az úszásra is. A plázát ál-mecsetté alakító csapat tagjai tipikus művészek voltak: csak az alkotáshoz értettek, annak gazdasági vonzataival egyáltalán nem foglalkoztak. Csak a hecc kedvéért varázsolták a paleo-kapitalizmus ősi mementóját bizarr, elvont, expresszionista látomássá. Csupán levezették a' fölös energiájukat. Myung imádta, ha olyanokra bukkant, akiknek ártatlanságát még nem vette el a piac hatalma. Mindössze két órájába telt beskatulyázni és felcímkézni az ötletet, melynek titulusa „ A z Aruéhség Korának Poszt-Konzumerista Dadája" lett.

Előbemutatóra adta el az új stílust az egész világon. Thaiföld és a szibériaiak (az utolsó kultúrszűzek) rögtön kajálták az ötletet. A földkerekség összes lepattant külvárosa tele volt elhagyatott plázákkal, és ez új fényt vetett rájuk. Ezután árverésre bocsátotta az ötletet a Rácson. Bevette az alkotókat, nagyrészvényesként. Részvényeket adott el. Kiadta az ötletet franchisera a Cutting Concept ötletplatformon. Kétszer bocsátott ki részvényeket, és megállapította az osztalék összegét. Mindez kevesebb ideig tartott, mint az út kocsival Garden Grove-tól Santa Clementéig. — Hogy bukkantál rá erre? — kérdezte az Ellenfél, és kikászálódott a héjából. — Mondtam, hogy jók a szimatolóim. A férfi összevonta a szemöldökét. — Es hogy értél oda olyan gyorsan? — Az a fő, hogy az embernek jó rálátása legyen a dolgokra — felelte titokzatosan. A másik erre csak fintorgott. — Kétezer-öt kreddel vezetsz. — Örülj, hogy nem vágtalak teljesen haza. — Kultúraváros is biztosan ráharapott. — A p r o p ó , harapás... M i t szólnál egy bifsztekhez? Majd éhen halok! A férfi megcsókolta. Ez volt talán a legjobb az ellenfél-páros módszerben. Versenyre ösztökélték egymást, de nem tették tönkre a másikat a piacon. Bármilyen csábítónak is tűnt néha. A z , hogy házastársak voltak, segített abban, hogy a rivalizálásuk ne lépjen túl bizonyos határokat. Ötéves monogám szerződést kötöttek, aminek már alig több mint a fele volt csak hátra. De hát miért is ne hosszabbítaná meg, egy ilyen jó ellenféllel? Persze néha jobban működtek a farkastörvények a piacon, de kinek jó a sok szétmarcangolt áldozat? — Együtt főzünk, jó? — kérdezte a férfi. — Kellene egy házvezető. A másik nevetett. — A z t hiszed, gazdagok vagyunk? Mi is csak a gépezet kerekeit olajozzuk. — Egy költő veszett el benned. — Es még a tegnapról maradt edényeket is el kell mosogatni. — Jaj, ne! Előbb fussunk versenyt a partra!

Maleczki Miklós fordítása

Komputerjövő Ha a számítástechnika elmúlt 50 éves fejlődésére gondolunk, botor dolognak tűnik arról elmélkedni, milyen lesz a komputerek jövője. Arra azonban mindenképpen érdemes odafigyelni, milyen tendenciákat mutat napjainkban az ipar. MA MÁR MOSOLYGUNK azokon a komputereken, amelyeket a harminc évvel ezelőtt készült filmekben láthatunk. Hatalmas monstrumok, villogó lámpák, netán recsegő géphang. Talán az egyetlen kivétel a nagy látnok, Stanley Kubrick filmje, a 2001 Űrodisszeia. Minden idők egyik legjobb regénye, az Űrhajók a Göncölszekérben asztronautái is száguldoztak a Naprendszerben, de a számítógépet még lyukkártyákról programozták. A számítástechnika fejlődésére leginkább az a jellemző, hogy mekkorát tévedtek azok, akik 10 éves jóslatokat tettek. Mi nem próbálunk jósolni, inkább röviden bemutatjuk, a mérnökök milyen utakon indultak el, és ami a legérdekesebb, meddig jutottak mostanáig.

DNS-KOMPUTER

Már a kilencvenes évek eleje óta folyik a kutatás a DNS-komputerek fejlesztésére. Ennek a gépnek az előnye a DNS-ben és az RNS-ben rejlő óriási információtárolási kapacitás. Azonos nagyságú felületen 10 000-szer több komponenst lehet elhelyezni, és lehetségessé válik az áramkörök 3Delrendezése is." A parányi DNS-komputerekből például intelligens gyógyszerek készíthetők, amelyek a szervezetben a megfelelő helyre eljuttatva fejtik ki gyógyító hatásukat. A Bell Laboratórium és az Oxford Egyetem közös kutatócsoportja készítette el először a DNSmotort. A DNS-motorok lehetővé teszik molekulakapcsolókból és más elemekből elektronikus rendszerek fejlesztését a komponensek mixelése révén egy kémcsőben. A kutatók készítettek molekulákból vezetékeket, logikai kapukat (ezek a számítógépek építőblokkjai) és kapcsolókat, amelyekből összeszerelhető egy működő komputer, méghozzá tizedakkora, mint egy szilíciumcsipekből felépített rendszer.

A DNS-komputer kutatás fellegvára a Wisconsini Egyetem. A dr. Lloyd Smith vezette csoportnak sikerült áttörést elérnie a külső eszközök illesztésének kutatásában. A szintetikus molekulát sikerült egy üveglapra rögzíteniük, rnár nem egy kémcsőben úszik. A molekulába egy olyan probléma megoldásait kódolták, amelynek összesen 16 lehetséges eredménye lehet. A fejlesztés már ott tart, hogy amerikai kutatók „megtanítottak" egy DNS-komputert tic-tac-toe-zni. Az Amőba-szerű játék 3x3-as táblán folyik, a győzelemhez három, egy sorban, oszlopban vagy átlóban elhelyezett egyforma jel szükséges. Ez a legegyszerűbb logikai játék, ha a játékosok figyelnek, soha nincs győztes.

A gép a M A Y A nevet kapta. Már nem egyetlen kémcsőből, hanem kilenc kamrából áll, ezek elrendezése ugyanolyan, mint a játék táblája. Az ember úgy lép, hogy mind a kilenc cellához hozzáadja azt a DNS-mintát, mely kódolja, melyik mezőt jelölte meg. M A Y A ezt észleli, enzimjei segítségével megállapítja, hogy mikor kell neki lépnie, és emellett a játék összes korábbi lépésére emlékszik. Az izraeli Weizmann Intézetben intelligens gyógyszerek fejlesztésén dolgoznak. Különböző betegségekre más és más molekulalánc építhető. Például a komputerek észreveszik a különböző ribonukleinsavak tumorra utaló magas koncentrációját, s ilyen esetben a rákos sejtek genetikai aktivitását fékező DNS-t bocsátanak ki magukból. A tudósoknak sikerült rnár két különböző, daganatos sejteket kutató komputert építeni. A parányi számítógépek még összekeverve sem tévesztették el saját feladatukat. A jövőben talán egy koktél formájában megkapjuk majd az összes daganatos betegség DNS-komputerét, és ha kialakul a daganat, külső beavatkozás nélkül elpusztítható lesz.

EMBER-GÉP KAPCSOLAT A felvetett témák közül ezt láthattuk a leggyakrabban fantasztikus filmekben. A felhasználónak közvetlenül az agyába jutnak el a komputer információi. A kapcsolat sokkal pontosabb, gyorsabb, és hatalmas külső kapacitások igénybevételét teszi lehetővé. Közvetlen internet-összeköttetés, érzékelők, memóriabővítők és egyéb játékszerek. A vakok egy kamera segítségével láthatnak, a süketek hallhatnak, a mozgássérültek újra mozgathatják tagjaikat. A legnagyobb probléma a két „hardver" fizikai összekapcsolása, vagyis az információ elektronikus adatból idegi ingerületé alakítása. A németországi Max Planck Intézetben piócaideggel kísérleteznek. A kutatóknak már sikerült is összekapcsolni egy idegsejtet és egy szilíciumcsipet. A piócaideg speciálisan erre a célra kifejlesztett elektronikus alkatrészre kapcsolódik. Begyűjti az elektromos hálózaton átmenő jeleket, majd továbbítja az üzenetet, amint kívülről inger éri. Fénymikroszkóp alatt tökéletesen látható, hogy a fiziológiás tápoldatban lebegő piócaideg egy lapszerű eszközhöz kapcsolódik. Ez egy szilíciumlapocska, melynek segítségével a pióca mozgatóidege ingereket tud továbbítani az elektronikus alkatrészre, egy mikroelektróda segítségével viszont magát az ideget is tudják ingerelni, és Válaszait számítógép segítségével rögzítik.

Jelenleg egy idegsejt számára 16 kimenetet biztosító lapok állnak rendelkezésre. A sejt ezekre a rácsokra telepítve úgy viselkedik, mint egy tranzisztor. Azért választják a piócák és meztelen csigák idegeit kísérleti célra, mert könnyen kezelhetők és nagy a tűrőképességük. Ez tette lehetővé a szilíciumlapokon történő növesztést, melyet egy laminin nevű anyaggal segítettek elő. A Georgiai Műszaki Egyetem Idegtechnikai Laboratóriuma és a Nyugat-ausztráliai Egyetem SymbioticA Kutatócsoportja hal- és most már - patkány-idegsejtekkel kísérletezik. Eredményeik megdöbbentőek. Olyan multielektróda-tömböket alkottak, amelyeken keresztül idegsejt-tenyészeteket kapcsolnak össze számítógépekkel. Kísérleteik során Ausztráliában az idegsejtek tevékenységét elektronikusan feldolgozták, majd az interneten át Georgiába küldték, ott pedig a jeleket egy újabb, patkánysejtekből álló egység dolgozta fel, ami egy robotkart mozgatott.

KVANTUMSZÁMÍTÓGÉP

A kvantumszámítógépekről a legnehezebb beszélni, mert nevéből adódóan kvantumfizikai elveken működik, amit egy átlagember csak nagyon nehezen ért meg vagy tud elfogadni. Olyan jelenségek működnek ezen a szinte, amik a mi fizikai világunkban elképzelhetetlenek. Minél jobban próbáljuk megérteni, minél mélyebbre ásunk benne, annál bonyolultabb, meghókkentőbb és érthetetlenebb. De próbáljuk meg. A mai számítógépekben egyértékűek a memóriaelemek: ez azt jelenti, hogy egyszerre csak az egyik értéket vehetik fel a 0 és az 1 közül. Egy kvantumszámítógép bitjei viszont — amit nehéz elképzelni — egyszerre mindkét állapotban lehetnek. Ez a kvantummechanika koherens szuperpozíciója. A kvantumfizika kísérletei azonban azt bizonyítják, hogy ilyen állapot igenis létezhet: egy részecskét gerjeszthetünk úgy, hogy egyszerre mindkét töltést felvehesse. Ez egy qubit (kvantumbit). Ha ilyen qubiteket összekapcsolunk, például nyolcat, akkor egyszerre 256 értéket tud tárolni, míg a mai számítógép csak egyet. És ezek mindegyikével egyszerre számol. Képzeljük

csak el azt a kapacitást, ha mondjuk 1 0 0 qubitet kapcsolunk össze! A kvantumszámítógép másodpercek alatt képes lesz olyan számításokat elvégezni, amelyekhez jelenleg a szuperkomputereknek is több milliárd évre lenne szükségük Például egy 2 5 6 jegyű, kettes számrendszerű szám faktoriálisát a jelenlegi leggyorsabb gép, az I B M BlueGene kb. tízmillió év alatt számolná ki. A kvantumkomputer másodpercek alatt végezne a feladattal. Az NEC és a RIKEN tudósai ebben az élen járnak. 1999-ben mutatták be az egy qubites forgató kaput, ami a kvantumkomputer két alapvető alkotóelemének egyike. 2003-ban sikerült a világon először összepárosítani két szilárd qubitet. Ez demonstrálta, hogy a qubitek összekapcsolhatók és működőképesek. Ami szintén nehezen érthető meg józan paraszti ésszel: a két qubit között nincs is fizikai kapcsolat. Az áramkör olyan alacsony hőmérsékletre hűtött alumíniumból készült, amelyet az anyag elveszítette elektromos ellenállását. Ez a stabil, szabályozott N O T ( C N O T ) kapu, a másik alapvető alkotóelem. Ha a két elemet sikerül összepárosítani egy univerzális kapuban, az már egy működő komputer alapja lehet.

UTOLSÓ SZÓ JOGÁN A lista természetesen nem teljes, nem beszéltünk többek között a nanotechnológiáról, a mesterséges intelligenciáról, a fény alapú, vagy az analogikai celluláris számítógépekről. De ezek már akkora témák, hogy megérdemelnek egy önálló eszmefuttatást. Ami azonban a legérdekesebb, hogy magyar kutatók ezeken a területeken is az elsők között vannak.

OKTÓBER 29-ÉN VOLT harmincöt esztendeje, hogy megkezdték az adattovábbítást a mai internet elődjén, az Arpaneten. Azóta a fejlődés odáig jutott, hogy a világháló működése került veszélybe. De melyek ezek a veszélyek? 2006-ban összeomolhat a világháló. Ezt jósolja Hannu H. Kari, a Helsinki Műszaki Egyetem egyik elismert professzora. Ő a katasztrófáért a vírusokat és a spameket okolja. Napjaink hivatalos becslése szerint az internetes forgalom 90%-át a kéretlen reklámlevelek és a vírusok teszik ki. Ráadásul a spamek áradata napról napra nő. A professzor szerint, ha ez a tendencia

delmesen lemásolt a nyolc tartalék szolgáltató is. Ez a téves bejegyzés azonban éppen elég volt ahhoz, hogy a világháló gerincét képező tizenhárom alap DNS (domainnév-szerver) ne ismerje fel a szlovák szervereket — egészen addig, amíg a hibás adatot meg nem találták. Egy átvágott internet-gerinckábel okozott érezhető sebességlassulást az Egyesült Allamok területén Az optikai kábel egy építkezés során szakadt el. A rendszer ezer vállalatot szolgált ki. Az előfizetők egy része teljesen leszakadt a hálóról, de a többi is csak csökkentett forgalommal számolhatott. A hiba másik követ-

Szakadozó világháló

Sokak szamara az internet mar annyira a mindennapok részeve vált, mint a villany vagy a víz. De egyre több aggasztó hírt kapunk arról, hogy a net működése korántsem olyan biztonságos, mint hinnénk. folytatódik, akkor 2006-ban az internet már képtelen lesz kiszolgálni a legitim alkalmazásokat. A professzor szerint végre szembe kéne nézni a tényekkel, és megelőző döntéseket kellene hozni. Ez egy döbbenetes szám. Csak gondoljuk bele, ha a jelenlegi forgalom tizede zajlana csak a neten, mennyire felgyorsulhatna mindennapi működése. Magam is megszámoltam napi levélforgalmam. Január 10-én a beérkezett 276 levélből 231 volt reklám illetve mentesített vírushordozó. Vagyis a teljes forgalom 83%-a. A műszaki hibák is komoly veszélyt jelentenek az internetre. Ezeknek többféle oka lehet, az egyszerű hardverhibától kezdve az optikai gerincvezeték átvágásáig. De veszélyforrás még az internet elüzletiesedése is. Mivel a világháló alaprendszereinek működtetése jó üzlet, létrejöttek olyan csomópontok, amelyek leállása katasztrofális következményekkel járhat. Nézzünk erre néhány példát. 2 0 0 3 őszén két órára teljesen megszűnt a szlovák internetes oldalak működése. Az üzemzavar leállított minden világhálóval kapcsolatos szolgáltatást: nem lehetett levelet küldeni sk. végződésű e-mail címre illetve címről, de nem működtek az internet alapú egyéb szolgáltatások sem, például az elektronikus banki műveletek lebonyolítása. A súlyos üzemzavar oka meglehetősen egyszerű volt: a nemzeti internetszerver egyik adatsorában hiba keletkezett, amit aztán enge-

kezménye volt az átterelés miatti forgalomlassulás, mely azonban már az általános felhasználókat is érintette. Néhány hónappal ezelőtt mélytengeri halászok átvágták a Délkelet-Ázsiát ellátó tenger alatti vezetéket. A területtel az internetes és telefonkapcsolat napokra megszakadt, és az elterelések miatt egész Ázsiában akadozott, néha le is állt a szolgáltatás. A legnagyobb internet-összeomlás 1997. április 25-én következett be, mikor az egész Földet behálózó számítógépes hálózatban problémák léptek fel. Az összeomlás oka emberi mulasztás valamint géphiba volt, és az ennek következtében beálló zavar egy floridai alrendszerben. Az egész interneten megszűnt az adattovábbítás, vagy tévesen a helyi Virginiai Műszaki Egyetemen keresztül kapcsolódott minden a hálózatra. Es végül számolnunk kell még egy veszéllyel: a terrorizmussal. A felsorolt problémákat ugyanis szándékosan is elő lehet idézni. Ma már mindennaposak a DoS-támadások (Denial of Service — szolgáltatásmegtagadás: a hálózat elárasztása haszontalan információval), nemsokára eljön az az idő, amikor nem csak antipatikus cégek, hanem kormányhivatalok, pénzügyi szervezetek, katonai létesítmények ellen indítanak ilyen támadást. Gerincvezetékeket, szerverfarmokat, DNS szervereket is meg lehet semmisíteni. Egyelőre azonban még mindig az okozza a legnagyobb problémát, ha szolgáltatónk nekiáll karbantartani.

Digitális világkönyvtár

A Google már nem pusztán az internet legnépszerűbb keresője. Újabb és újabb projekteket indít, amelyek közül kétségtelenül legizgalmasabb a világ legnagyobb könyvtárainak archiválása. A GOOGLE 8 MILLIÁRD OLDALT indexel, és napi 10 millió lekérdezést szolgál ki. A cég életében a 2004-es az új projektek éve volt. Beindult a Google Scolar, amely tudományos értekezések, szakdolgozatok és tanulmányok között keres. A Google Desktop Search segítségével saját komputerünkön kutakodhatunk. A Froogle egy ár-összehasonlító weboldal, amely online kiskereskedőktől származó információkat jelenít meg, kiterjesztve ezzel a cég elektronikus kereskedelmi üzletágát. Most azonban a Google nem kevesebbet akar, mint letenni a digitális világkönyvtár alapjait. A cég tavaly decemberben bejelentette, hogy digitalizálni kívánja a világ legnagyobb könyvtárait. Már megállapodás született a Harvard, a Michigan, a Stanford Egyetem könyvtáraival, valamint csatlakozott a projekthez a New York-i Közkönyvtár és a brit Oxfordi Egyetem könyvtára. Az öt könyvtár állománya együttesen meghaladja az ötvenmillió kötetet. Az intézetek, összehangolva munkájukat, törzsanyaguk egy részét, teljes katalógusállományukat, valamint a világ könyveinek, tudományos folyóiratainak és különleges gyűjteményeinek kereshető katalógusát digitalizálják. A Stanford és a Michigan Egyetem a teljes könyvanyagát felajánlotta a Google számára, ez összesen több mint 15 millió kötet. A Harvard Egyetem negyvenezer könyvet ajánlott fel, az oxfordi egyetemi könyvtár csak az 1901 előtt kiadott könyveket engedi át, a New York-i Közkönyvtár pedig csak azokat a köteteket, amelyeket már nem véd a szerzői jog, valamint nem engedélyezte a törékeny kötetek szkennelését.

A projekt finanszírozását több forrásból tervezik. Az adományokon felül mindenképpen jelentős lesz a keresőoldalakon feltűnő reklámok utáni bevétel. Emellett a kiadókkal történt megállapodás szerint részesedni fognak a könyvek és azok reprintjeinek forgalmazásából.

A feladat óriási, hiszen naponta több tízezer oldalnyi anyag szkennelését és digitalizálását kell' elvégezni. A munka már a bejelentés pillanatában elkezdődött a Stanford Egyetemen, ahol naponta 5 0 0 0 0 oldalt dolgoznak fel egy hónapon keresztül. Ehhez a Google adja a technikai hátteret. A digitális archívum várhatóan idén októberben már látogatható lesz. A Google az adatbázist saját rendszerébe

A Google nem kötött kizárólagos szerződést a könyvtárakkal, ezért várható, hogy rövidesen más cégek is hasonló programokat indítanak el. Reményeik szerint újabb befektetők révén húsz év múlva a világ könyvtermésének legnagyobb része elérhető lesz a világhálóról. Várható, hogy ez a projekt egy folyamatot indít el, amihez a világ nagy könyvtárai is csatlakoznak majd.

» A Stanford Egyetem könyvtára illeszti be, de minden könyvtár kap egy példányt a saját adatbázisából, amelyet el fognak helyezni saját honlapjukon. A program két legfontosabb kérdése a szerzői jogok tiszteletben tartása és a finanszírozás. A könyvtárak könyvhasználata jogilag rendezett, de nincsen joguk arra, hogy világszerte terjesszék a tulajdonukban lévő kötetek tartalmát. Ezért a szerzői joggal védett alkotásokból csak kivonatot tesznek fel a világhálóra. Az elolvasható ismertetők alapján azonban azonnal meg lehet rendelni a könyv raktáron lévő vagy számítógépen nyomtatott illetve elektronikus változatát.

Az internet és a személyi számítógép ma hozzátartoznak mindennapjainkhoz, pedig néhány évtizeddel ezelőtt még senki nem is álmodott róluk. A következő írás szerzője azonban már 1946-ban megjósolta a fejlődésnek ezt a lehetséges útját, és a benne rejlő veszélyeket is.

Murray Leinster LOGI-JOE

JOE AUGUSZTUS HARMADIKÁN hagyta el az összeszerelő szalagot, ötödikén érkezett meg Laurine a városba, és még aznap délután történt az is, hogy megmentettem az emberi civilizációt. Legalábbis én így emlékszem. Laurine egy szőke lány, akiért valamikor bolondultam - és ezt a bolondulást szó szerint értem —, Joe pedig egy logi, ami pillanatnyilag a pincémben pihen elzárva. Ki kellett fizetnem, mert azt állítottam, hogy tönkretettem, pedig ez nem igaz. Néha arra gondolok, hogy jó lenne bekapcsolni, máskor meg arra, hogy jó lenne szétverni egy fejszével. Előbb vagy utóbb rászánom magam valamelyikre. Remélem, hogy a fejszés verzió nyer. Persze szívesen elfogadnék pár millió dollárt — naná! —, és Joe biztos ki is okosítana, hogyan szerezhetném meg vagy gyárthatnám le. Ő rengeteg mindenre képes! Épp csak eddig túlságosan be voltam tojva az efféle próbálkozásokhoz. Elvégre, ahogy én látom, tényleg megmentettem az egész emberiséget azzal, hogy kikapcsoltam. Laurine úgy jön a képbe, hogy ha csak rá gondolok, a hideg futkározik föl-le a hátamon. Tudják, van egy feleségem, akivel azután ismerkedtem meg, hogy megelégelve a Laurine-nal folytatott idegtépő romantikázást, szakítottam vele. Az asszony tűrhető, és még pár pulya is rohangászik körülöttünk, mind égetnivaló, de azért kedvelem őket. Ha nem vesztem el az eszem, és ülök nyugodtan a fenekemen, előbb vagy utóbb megérem a nyugdíjas kort, aztán onnantól arany életem lesz, költöm a társadalombiztosító pénzét, pecázni járok meg nagyokat hazudozok arról, milyen remek fickó is voltam fiatalabb éveimben.

Csakhogy itt van Joe. Aggódom miatta. Karbantartóként dolgozom a LogiGyárban. Logikat javítok, méghozzá minden szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon is ügyesen. Tévészerelő voltam, mielőtt az a fickó, Carson, föltalálta volna a trükkös kis áramkörét, ami képes mindig a megfelelőhöz csatlakozni százezer millió másik áramkör közül — elméletben nincs mennyiségi korlát —, és mielőtt a LogiGyár rákötötte volna a maga tartály-integrátor együttesére, hogy üzleti számítógép-hálózatot hozzon létre. A gyorsabb kommunikáció érdekében adtak hozzá egy képernyőt — és egyszeriben megszületett a logi. A fejlesztők meglepetten, de örömmel konstatálták az eredményt. Azóta is próbálják kitalálni, mi mindenre jó ez a logi, de időközben már mindenkinek van ilyenje. Nekem például itt van Joe, most, hogy Laurinetól megszabadultam. A felállást nyilván ismerik. Minden házban van egy logi. Hasonlít egy régi tévékészülékhez, épp csak tárcsák helyett gombok sorakoznak rajta, azokkal lehet kiválasztani, amire kedvünk szottyan. A szerkentyű össze van kötve a központi tartállyal, amibe Carson-áramköröket és reléket lapátoltak. Mondjuk az ember a S M A F U csatorna műsorát akarja nézni a logiján. A tartály reléi működésbe lépnek, és a S M A F U által éppen közvetített adás megjelenik a logi képernyőjén. Vagy mondjuk az ember beüti, hogy „Sally Hancock telefon", mire a monitor villódzni kezd, és a logi máris összekapcsolódott az illető ketyeréjével, és amint valaki válaszol,

máris él a képtelefon-kapcsolat. Persze ez messze nem minden, lekérdezhető az aktuális időjárás-jelentés, hogy ki nyert a lovin, vagy hogy ki volt a Fehér Ház első asszonya Garfield elnöksége idején. Nem is beszélve a különböző boltokról, amiknek ajánlatait kívánságra szintén megjeleníti a gép. A relék a tartályban mindent elintéznek. A szóban forgó tartály egy jókora épület, teletömve minden adattal, ami a Teremtés óta csak keletkezett, a valaha sugárzott összes tévéműsorral — ráadásul állandó összeköttetésben áll az ország többi hasonló tartályával, így aztán mindazzal szolgálhat, amit az ember tudni, látni vagy hallani vágyik. Csupán néhány gombnyomásba kerül. Roppant hasznos egy találmány. Segít a matematikában, a könyvelésben, tanácsokat ad kémiából, fizikából és csillagászatból, ha kell, jövendőt mond, és még a szerelmi bánatból is megmutatja a kiutat. Az egyetlen, amire nem képes, megmondani, pontosan hogy is értette az ember felesége, amikor azt mondta: „Ó, szóval úgy gondolod, mi?", méghozzá azzal a bizonyos hangsúllyal. A logi a nők megfejtésére nem alkalmas. Csak a logikus dolgokkal boldogul. Egy szó mint száz, nélkülözhetetlen szerkentyű. Egész civilizációnkat megváltoztatta, állítják az okostojások. Es mindezt a Carson-áramkörnek köszönhetően. Joe-ból is teljesen normális logi lehetett volna, egy család mentőangyala, ami mentesíti a kifacsart agyú szülőket az alól a hálátlan munka alól, hogy kölykeik helyett kiizzadják a soros házi feladatot. Valami azonban félresikerült a szerelőszalagon. Olyan apróság, hogy az ellenőrző műszerek nem szúrták ki, de ahhoz elegendő, hogy Joe egyéniséggé váljon. Talán először nem is tudta. Vagy, mivel logikája csalhatatlan, rádöbbent, hogy ha kimutatja különbözőségét, azonnal a szemétdombra hajítják. Ez még tőle is zseniális húzás lett volna. N o , akárhogy is, lekerült a szerelőszalagról, és átesett a szokásos teszteken is, de senki nem kürtölte világgá, hogy bármi szokatlant fedezett föl rajta. Aztán kijutott a gyárból, egyenesen Mr. Thaddeus Korlanovitch otthonába, a Keleti Hetedik utca 119. szám alá, második emelet, szembe. Eddig még minden a legnagyobb rendben. A beszerelés egy szombati késő délutánon történt meg. Vasárnap reggel a Korlanovitch-srácok bekapcsolták, hogy valami gyerekműsort nézzenek. Dél körül a szülők elrángatták őket a képernyő elől, be a kocsiba. Aztán még egyszer visszajöttek, mert a piknik-ebédet a házban felejtették, de az egyik srác

is visszalopakodott, és megint ott találták a logi előtt, amint az előző heti matinéműsorokat kéri le. Újfent kirángatták őkelmét a kocsihoz, és elpöfögtek. Épp csak Joe maradt bekapcsolva. Ez volt délben. Délután kettőig már nem is történt más. De csupán vihar előtti csend volt ez. Laurine még nem érkezett meg a városba, ám közeledett. Elképzelem, ahogy Joe ott ül magában, és elgondolkozva zümmög. Talán egy darabig még vetítette a gyerekműsorokat az üres szobának. Közben azonban szerintem elkezdett tapogatózni kábelein át a tartály felé. Nincs olyan valamirevaló tény, amit ne rögzítettek volna valamelyik tartály valamelyik adatlemezén — kivéve, ha a technikusok épp most ásták elő és viszik gépre. Joe-nak rengeteg feldolgoznivalója volt. Es ő szorgosan munkához is látott. Értsék meg, Joe nem gonosz. Nem olyan, mint azok a nagyratörő robotok, amikről a magazinokban olvashatni, amik fejükbe vették, hogy az emberiség nem elég hatékony, ezért el kell törölni a föld színéről, és gondolkodó gépekre kell az utolsó szálig lecserélni. Persze azért Joe-ba is szorult ambíció. Mert ha valaki gépnek születik, akkor nyilván arra vágyik, hogy tökéletesen működjön, nem igaz? Ahogy Joe is. Tökéletesen akar működni. Es logi lévén sok olyan dologra is képes, amiről nekünk még sejtelmünk sincsen. Joe, amikor rájött erre, nyugtalankodni kezdett. Kiválasztott pár dolgot, amit mi, ostoba emberek még nem értettünk meg, és úgy rendezte, hogy a logiktól pontosan olyasmiket kérjenek. Ennyi. Ez minden, amit tett. De apám, ennyi is elég volt! Délután kettő körül a Karbantartó Részlegnél csöndesen telnek a percek. Rendszerint verjük a blattot. Akkor azonban valamelyik fickónak eszébe jutott, hogy fölhívja az asszonyt. Odament a pulton sorakozó logik egyikéhez, és beütötte a telefonjuk kódját. A képernyő fölvillogott, aztán hosszú szöveget írt ki: „Itt az új, tökéletesített logi-szolgálat! Az ön logija most már nemcsak tanácsokat ad, de egyszerűen megoldja valamennyi gondját. Ha vágyik valamire, de nem tudja, hogyan érhetné el - kérdezze a logiját!" Szünet következett. Amolyan várakozásteljes szünet. Aztán, némiképp kelletlenül, létrejött a kapcsolat. A fickó felesége bejelentkezett, és jól le is teremtette valamiért a kollégát. Az végighallgatta, aztán kikapcsolta a ketyerét.

— Képzeljétek! — jött vissza hozzánk, és elmesélte a szöveges üzenetet. — Erről igazán szólhattak volna. Csak úgy áradni fognak a panaszok, meglátjátok. Mert mi van például, ha egy pasas megkérdezi, hogyan szabadulhatna meg a feleségétől, a cenzoráramkörök pedig blokkolják a kérdését? Egy másik kolléga leterítette a lapjait, és azt mondta: — Miért nem ütöd be te a kérdést, és nézed meg, mi történik? Persze csak humorizált. De az első fickó visszament a géphez. Gombokat nyomott le. Elméletben egy ilyen kérdésre működésbe lépnek a cenzor-áramkörök, és a képernyő feddően kiírja: „Ezt a szolgáltatást a szabályzat tiltja." Szükség van erre a fajta blokkolásra, különben a kiskölykök mindenféléről kíváncsiskodnának, amihez még túl fiatalok. Es persze vannak más okok is. De csak sorjában. Szóval a fickó beütötte: „Hogyan szabadulhatnék meg a feleségemtől? Csak úgy poénból. A képernyő fél másodpercig sötét maradt, aztán életre kelt. „Információkérés: A felesége szőke vagy barna?" A kolléga kiabálni kezdett, mire mind köré gyűltünk. Akkor benyomkodta: „Szőke." Ujabb rövid szünet következett, majd a képernyőn ez jelent meg: „Heximetakrilo aminoacetin, a zöld cipőpaszta alkotóanyaga. Vegyen a boltban fagyasztott borsóleves-sűrítményt! Elkészítéskor színezze zöld cipőpasztával! Normális borsólevesnek fog látszani. A heximetakrilo aminoacetin olyan szelektív méreg, ami a szőke nőkre halálos, a barnákra viszont, vagy a bármilyen hajszínű férfiakra semmilyen hatással nincsen. Ez a tény az emberek számára ismeretlen, csupán a logi-szolgálat rendelkezik vele. Önt nem ítélhetik el gyilkosságért. Még az is valószínűtlen, hogy gyanúba keveredjen." A képernyő elsötétült, és mi egymásra néztünk. Biztos igaza van. Egy Carson-áramkörrel ellátott logi ugyanolyan tévedhetetlen, mint bármilyen más számítógép. Gyorsan fölhívtam a tartályt. — Hé, fiúk! — ordítottam. — Valami történt! Egy logi részletes instrukciókat adott feleséggyilkossághoz! Ellenőrizzétek a cenzor-áramköröket — de sebesen! Ebből kevés híján nagy zűr lett, gondoltam. Pedig ha tudtam volna, hogy ez csak a kezdet! Még ugyanabban a pillanatban, a Monroe sugárúton egy részeg pasas kezelésbe vett egy nyilvános logit. Mire a képernyő kiírta: „Itt az új, tökéletesített logiszolgálat! Ha vágyik valamire, de nem tudja, hogyan

érhetné el — kérdezze a logiját!" Amire a részeg nagy komolyan azt mondta: — Meg is teszem! Törölte az előző kérdését, és bepötyögte: „ M i vel akadályozhatnám meg, hogy a feleségem rájöjjön, ittam?" A képernyő a következő választ adta: „Vegyen egy flakon Franine sampont! Ártalmatlan szer, de az egyik alkotóanyaga azonnal semlegesíti az etilalkoholt. Vegyen be egy teáskanálnyit minden elfogyasztott féldeci után! A fickó rendesen be volt szívva — annyira, hogy engedelmesen betántorgott a közeli boltba, és engedelmeskedett a tanácsnak. Öt perccel később pedig már színjózanon körmölte a kapott használati utasítást, nehogy elfelejtse. Óriási felfedezés volt ez! A pasas megszedte magát a szabadalommal! Jó-Zan, az Ital, mely Boldogságot Visz Otthonába! — így nevezte el csodaszerét. Csak egy-két slukk belőle, és a legvadabb tivornya után is úgy mehet haza az ember, mintha alkoholnak a közelében sem járt volna. A feltalálónak ma már szesz-problémák helyett csak adó-gondjai vannak. Persze ilyesmin még kár fönnakadni. Történt azonban, hogy egy elszánt 14 éves kölyök nagyon meg akart vetetni valamit az apjával, de az nem állt kötélnek. A srác fölhívta egy haverját, hogy jól kipanaszkodja magát, mire a logi kiköpte neki: „Ha vágyik valamire, de nem tudja, hogyan érhetné el — kérdezze a logiját!" Hát a kölyök begépelte: „Hogy szerezhetnék egy jó csomó pénzt, minél gyorsabban?" A logi pedig előállt a legegyszerűbb, legfurfangosabb és leghatékonyabb, ember előtt mindaddig ismeretlen pénzhamisító berendezés terveivel. Mert hiszen valamennyi szükséges adat ott volt a tartályban. A logi — mivel Joe manipulálta a távoli adatbank reléit — már csak összesítette a tényeket. Ennyi az egész. Mire a srácot három nappal később elkapták, már kétezret eltapsolt, de még mindig maradt neki bőven. Megszenvedtek, mire meg tudták különböztetni a hamis pénzeit a valódiaktól, és végül csak segített, hogy a kölyök változtatott valamit a nyomólemezen, mert neki a tökéletes nem volt elég jó. Es ezek csupán kiragadott példák. Senki nem sejti, mi mindent csinált Joe. O t t volt, teszem azt, a bankigazgató, akit vicces kedvében talált termináljának „Kérdezze a logiját!" felszólítása, és heccelődőn megérdeklődte, hogyan rabolhatná ki saját pénzintézetét.

A logi pedig megmondta, tömören, de kimerítően. Az igazgató a plafonon volt, még a rendőröket is kihívta. Rengeteg hasonló esetre kerülhetett sor. Az elkövetkező 24 óra során a szokásosnál ötvennégygyei több rablást követtek el, méghozzá mindegyiket pimasz ügyességgel kitervelve. Néhány esetben sosem sikerült kideríteni, hogyan csinálták. Joe eközben felderítette a tartályt, reléket kapcsolt át, ahogy az egy logitól elvárható, persze normális esetben csak akkor, ha megbízzák valamivel; megbénította a cenzor-áramköröket, és megszervezte ezt a rendhagyó logiszolgáltatást, amely tökéletes bűntényeket ötölt ki, tápláló és ínycsiklandó új ételeket, pénzhamisító gépeket és egész új iparágakat, látszólagos nemtörődömséggel. Biztosan jól elvolt magában ez a Joe. Kifogástalanul működött, és szorgosan zümmögött, mialatt a Korlanovitchkölykök anyucival és apucival piknikeztek valahol. A család hét órakor ért haza, a srácok rendesen lefárasztották egymást egész délutánt betöltő, folyamatos marakodásukkal. A szülők ágyba parancsolták őket, és maguk is lezökkentek egy-egy fotelba. Akkor vették észre, hogy a logi képernyőjén szórakozottan váltják egymást a különböző témák. Mivel az öreg Korlanovitch úgy gondolta, aznapra elég volt már az izgalmakból, fogta és kikapcsolta Joe-t. Abban a pillanatban az általa átállítgatott relék kiszabadultak befolyása alól, rendhagyó ajánlatai töb-

bé nem tűntek föl a logiernyőkön, és az egész világra nagy békesség telepedett. Mármint ami mindenki mást érint. Mert én nem nyughattam. Laurine megérkezett a városba. Egy ideje nem győztem hálát adni az Úrnák, amiért a lány nem jött hozzám, mikor még szívesen elvettem volna. Az évek során ugyanis nem kimondottan előnyére változott. Eredetileg szőke volt és halálos. Később még szőkébb lett és még halálosabb, elfogyasztott négy férjet, egyszer fölmentették emberölés vádja alól, s egyre nagyobb lelkesedéssel és önbizalommal vetette bele magát az élet sűrűjébe. Es ezzel még csak fölvázoltam a hátteret. Laurine nem az a fajta ex-barátnő, akinek örül az ember, ha fölbukkan ugyanabban a városban, ahol a felesége is van. Ő mégis megérkezett, és hétfő reggel pontosan Joe második cirkuszának közepén toppant be. A Korlanovitchkölykök ugyanis újra bekapcsolták a logijukat. Ezeket a részleteket csupán később tudtam meg, és rakosgattam össze kerek történetté. A városban valamennyi logi kötelességtudóan villogtatta üzenetét: „Ha vágyik valamire, de nem tudja, hogyan érhetné el — kérdezze a logiját!", ahányszor csak használni akarták. Sőt, amikor az emberek megnézték a reggeli híreket, részletes beszámolót kaptak az előző délután szokatlan eseményeiről. Ettől persze ők is kedvet kaptak bekapcsolódni. Egy észkombájn azt kérdezte: „Hogyan épít-

hetnék örökmozgót?" A logija villódzott egy darabig, aztán előállt egy berendezéssel, ami a Brown-féle mozgást használja apró kerekek forgatására. Ha a kerekek nem nagyobbak egytized centiméternél, valóban forogni kezdenek, és — voilá — máris kész az örökmozgó. Valaki más a fémek egymássá alakítása iránt érdeklődött. A logi végigbogarászta az adatlemezeket, és rá is bukkant egy szigorúan praktikus válaszra. Az eljárás annyi energiát emészt fel, hogy sosem hozhatja vissza az árát, kivéve a rádiumnál, annál azonban jócskán. Annak fényében, hogy a rendőrség az elkövetkező évek során mennyi új, továbbfejlesztett feszítővasat és fogót zsákmányolt, amikkel széfek belsejét lehet hatékonyan föltárni, illetve mennyi álkulcsot, ami bármilyen zárat kinyit, más delikvensek is föltehettek hasonlóan praktikus kérdéseket. Joe valósággal lendületet adott a technikai fejlődésnek! Más téren azonban még többet tett. Mondjuk a gyereknevelésben. Az én srácaim, hála az égnek, még nem voltak olyan idősek, hogy érdekeljék őket ezek a dolgok, de mivel Joe úgy ítélte meg, hogy a cenzor-áramkörök rontják a logik által az emberiségnek nyújtott szolgáltatás színvonalát, kiiktatta azokat, és így a világ tizenévesei, akiket majd megölt már a kíváncsiság, hogy mi is jön a madarak és a méhek után, most végre mindent részletesen megtudhattak. Aztán ott vannak azok a tények, amiket egyetlen jóérzésű férj sem osztana meg a feleségével, a feleségek azonban mindenáron tudni akarnak. Szóval mikor az asszony megkérdezte a logit: „Honnan tudhatom, hogy Oswald hű-e hozzám?", és a gép válaszolt... Elképzelhetik, hány családi perpatvar tört ki este, amikor a férj hazajött a munkából! Joe mindeközben boldogan zümmögött magának, és a Korlanovitch-srácoknak vicces rajzfilmeket vetített az egyik áramkörével, ám a többivel ugyanakkor a tartályban kutakodott, hogy minden logi-társa megadhassa az embereknek, amire vágynak, s ezzel magát a poklot szabadítsa rá a világra. Ekkor történt, hogy Laurine rákapcsolódott a hálózatra. Bekapcsolta a logit a szállodai szobájában, valószínűleg azért, hogy megnézze az aktuális heti divatelőrejelzést. A szerkentyű azonban így reagált: „Ha vágyik valamire, de nem tudja, hogyan érhetné el — kérdezze a logiját!" Laurine pedig azonnal föllelkesült — ó, lelkesedni azt nagyon tud! —, és törni kezdte a fejét, mit is kérdezhetne. Ami érdekelhette, azt már mind tudta — ne feledjék, négy férjet

elhasznált, és az egyiket még keresztül is lőtte! —, de aztán eszébe jutottam én. Tudta, hogy ebben a városban lakom. Beütötte hát: „Hogy találhatnám meg Kutyit?" Jól van, na! M i t csináljak, ha egyszer ezt a nevet ragasztotta rám? A szolgáltatás visszakérdezett: „Ismert Kutyinak más azonosítója?" Erre megadta a tisztességes nevemet. A logi azonban nem talált. Az én logimat ugyanis nem a saját nevemen jegyeztettem be, mert nem szeretem, ha karbantartási ügyekkel otthon is zaklatnak. Az adatlemezek a kódszámokat viszont nem tartották nyilván, mivel gyorsan változtak — elég volt hozzá, ha a férfiember kapatosan megadta azt egy tüzes vörös pipinek, aztán reggel kijózanodva már cserélte is le a számát, nehogy a felesége fogadja véletlenül a hívást. Na szóval, Joe ledöbbent. Valószínűleg ez volt az első olyan kérdés, amire a logi-szolgáltatás nem tudott kapásból válaszolni. „Hogy találhatnám meg Kutyit?" Micsoda probléma! Joe tehát eltöprengett rajta, miközben a Korlanovitch-srácok a rajzfilmjüket nézték a kisfiúról, aki a farzsebében dinamitrudakat hord, és mindenkit kegyetlenül megviccel. Aztán egyszer csak világosság gyúlt az áramköreiben. Laurine monitorja hirtelen ezt írta ki: „A különleges logi-szolgálat a kérdése megválaszolásán dolgozik. Kérem, üsse be készüléke kódját, és hagyja bekapcsolva! Visszahívjuk. Laurine-t csak úgy tessék-lássék érdekelte a dolog, de azért bebillentyűzte a hotelszoba számát, legurított egy italt, és szunyókált is egyet. Joe pedig közben munkához látott. Támadt ugyanis egy ötlete. A feleségem rikácsolva telefonált be a műhelybe. Mint aki megveszett. A z t mondta, valamit csinálnom kell. Föl akarta hívni ugyanis a hentesboltot, helyette azonban még csak nem is a „Ha vágyik valamire..." szlogen jelent meg, hanem valami új. A képernyőre ez íródott ki: „Kérdés: Mi az ön neve?" Az asszony kicsit meghökkent, de azért beütötte. A monitor rövid ideig villódzott, aztán ontani kezdte a betűket. „Új szolgáltatás bemutatója. On..." — itt a neve következett, a lakcíme, kora, neve, bőrszíne, hitelhelyzete az összes ismerős boltban, az én nevem, mint férjé, mennyit keresek egy héten, az, hogy háromszor büntettek már meg, kétszer közlekedési ügyekből kifolyólag, egyszer pedig azért, mert szó- majd ütésváltásba keveredtem egy másik fickóval, végül meglepő módon az a kis információmorzsa, hogy egyszer, amikor meg-

haragudott rám, három hétre elhagyott, címváltozást jelentett be, és hazaköltözött a szüleihez. Mindezek után pattogósan így folytatta: „A logi-szolgálat mostantól átveszi pénzügyei kezelését, üzeneteket fogad ön helyett, és megkeresi azokat a személyeket, akikkel kapcsolatba óhajt lépni. Jelen bemutató célja a szemléltetés." Aztán kapcsolta a hentest. A feleségemnek akkor azonban már nem hús kellett. Vért akart. Hát fölhívott engem. — Ha nekem így kitálalt a magánéletünkről — mondta, és csak úgy forrt benne az indulat —, akkor bárkinek megteheti, aki beüti az én nevemet! Ezt azonnal le kell állítanod! — Ugyan, ugyan, szívem! — feleltem. - Nem is tudtam az egészről. Ez új nekem! De biztosan úgy programozták a tartályt, hogy senkinek ne adjon ki személyes információkat, csakis az otthoni loginak. — Egy fészkes fenét! - csattant föl az én egyetlenem. - Kipróbáltam! Ismered a szomszédunkat, azt a Blossom nevű nőt. Már háromszor volt férjnél, és 42 éves, de folyton harmincnak hazudja magát! Mrs. Hudson pedig négyszer jelentette föl a férjét munkakerülésért, egyszer meg azért, mert jól elverte. Es... — Hé! — vágtam közbe. - Ezt mind a loginktól tudod? — Naná! — nyafogja. — Ez mindenkinek ki fog fecsegni mindent! Le kell állítanod! Mennyi időbe telik? — Fölhívom a tartályt — mondtam. — A fiúk gyorsan elintézik. — Siess! - morogta asszonykám elkeseredetten —, mielőtt még valaki az én nevemet üti be! De addig is megnézem, mit tud ez a masina a szemközt lakó nőszemélyről... Azzal már szét is kapcsolt, hogy kihasználja a hátralevő időt, és minél több adatot gyűjtsön be. Én meg fölhívtam a tartályt, és először szembesülnöm kellett ezzel az új „ M i az ön neve?" felirattal. Valami morbid kíváncsiság szállt meg, és bepötyögtem a nevemet. A képernyő újra fölvillant: „Hívták önt valaha Kutyinak?" Csak pislogtam. Még mindig nem gyanítottam semmit. „Persze" — gépeltem. Mire a' monitor: „Akkor önt keresik." Bingó! Föltűnt a hotelszoba, és az ágyon szenderegve Laurine. A logi azt mondta, hagyja bekapcsolva, és ő engedelmeskedett. Forró volt az idő, annak megfelelően öltözött. Vagyis helyesebben mondva vetkőzött. Én meg csak ember vagyok, hát nem ha-

gyott hidegen a látvány. De ne térjünk el a tárgytól! Miután visszanyertem a lélegzetem, megszólaltam: — Atyavilág! — és ő kinyitotta a szemét. Először Zavartnak tűnt, mintha nem emlékezne valami fontosra — esetleg megint férjhez ment volna mostanában? Aztán fölragadta az ágytakarót, maga köré csavarta, és sugárzó arccal pillantott rám. — Kutyi! - sikoltotta. — Hát ez mesés! Én csak valami olyasmit mondtam, hogy „Ompf!", és szakadni kezdett rólam a víz. — Kerestelek, Kutyi, de te találtál rám! Hát nem romantikus? Tényleg, hol vagy, Kutyi? Mikor tudsz följönni hozzám? Fogalmad sincs, milyen gyakran jutsz az eszembe! Alighanem én vagyok az egyetlen pasas, aki közelről ismeri őt, mégsem volt soha a férje. Megint azt mondtam, hogy „Ompf!", és nagyot nyeltem. — Föl tudnál ugrani most rögtön? — kérdezte Laurine ragyogva. — Én... dolgozom... — hebegtem. - Majd... öö... visszahívlak. — Rémesen magányos vagyok - erősködött Laurine. — Kérlek, Kutyikám, gyere gyorsan! Amíg várok rád, iszom valamit. Ugye te is gondoltál rám? — Ja — nyögtem elgyengülve. — Még szép. — Te drága! — tört ki Laurine. Küldök egy puszit, hogy erőt adjon, míg ide nem érsz. Siess, Kutyi! Ekkor kezdtem csak igazán izzadni! Értik, ekkor még semmit nem tudtam Joe-ról. Jól leszedtem gondolatban a keresztvizet a fiúkról a tartálynál, azt hittem, ők zúdították a nyakamba ezt a sorscsapást. Ha Laurine csak egy szőke volna a sok közül... hát... a közönséges szőkéket én messzire elkerülöm, vagy még messzebbre. Valamelyik a kettő közül. Elvégre házasember vagyok, és az nem tréfadolog. Laurineból azonban úgy árad az odaadás, hogy attól a legeltökéltebb férfinak is furcsamód rogyadozni kezd a lába. Ráadásul már négy férjet elfogyasztott, egyet le is lőtt, de fölmentették. Remegő kézzel bezongoráztam a tartálytechnikusok számát. A képernyő kiírta: „ M i az ön neve?" Úgy döntöttem, ezt nem játszom el még egyszer. Beírtam az öreg raktárosunk nevét, mire a monitoron mindenféle érdekes adatok sorjáztak végig — nem gondoltam volna, hogy a vén csont valamikor ilyen mozgalmas életet élt -, köztük egy elfelejtett betét a First National Banknál, ami immár 2 8 0 kreditre duzzadt.

Legfőbb ideje lenne készpénzre váltani. A gép áradozott még egy darabig az új, kísérleti szolgáltatásról, aztán, végre-valahára, kapcsolta a tartályt. Lendületből szidalmazni kezdtem a fickót, aki bejelentkezett, de az csak fáradtan legyintett: - Ne strapáid magad, haver! Nélküled is épp elég bajunk van. Most épp mit műveltek a logik? Elmeséltem, mire ő meggyőződés nélkül fölnevetett. — Gyerekjáték, haver — mondta. — Ez igazán gyerekjáték! Mi az imént kötöttük le azokat az adatlemezeket, amik veszélyes robbanóanyagokról adnak információkat. A pénzhamisítás is percről percre egyre több embert érdekel. Most épp azon erőlködünk, hogy kiiktassuk a gyilkossági tanácsokat osztogató lemezeket. Ha az emberek a változatosság kedvéért nem folyton minket cseszegetnének, talán azokat az áramköröket is megtalálnánk, amik bankról bankra mozgatnak folyószámla-egyenlegeket, mielőtt mindenki végleg csődbe megy... kivéve persze azokat, akiknek eszükbe jutott megkérdezni, hogyan tehetnek szert gyorsan nagy összegű bankbetétre. - Akkor — rikácsoltam — kapcsoljátok le a tartályt! Csináljatok valamit! - Lekapcsolni a tartályt? — mondta ő örömtelenül. — Az eszedbe se jut, haver, hogy ez a tartály végzi minden üzleti vállalkozás számvitelét már évek óta? Az összes sugárzott műsor 94 százalékát ez vezérli, ez szolgáltatja az időjárás-jelentést, a repülőmenetrendeket, a kiárusításokat, a híreket, ez a felelős valamennyi kábelen át folytatott magánbeszélgeté-

sért, üzleti tárgyalásért és politikai vitáért... Ide figyelj, haver! A logik megváltoztatták a civilizációt. A logik a civilizáció! Ha kikapcsoljuk őket, visszaáll egy olyan állapot, amit már rég nem tudunk kezelni! Már rajtam is kezd eluralkodni a hisztéria, azért ordítok így! Ha a feleségem rájön, hogy a fizetésem hetente egy harmincassal több, mint amiről tud, és nyomozni kezd az után a kis vörös után... Elkínzott mosolyt villantott rám, és szétkapcsolt. Én meg lerogytam egy székre, és a tenyerembe temettem a fejem. Ez az igazság. Ha valami történt volna barlanglakó korunkban, és le kellett volna mondanunk a tűz használatáról... vagy a gőzéről a XIX. században, vagy az elektromosságéról a XX-ban... Ez a helyzet most is. Hisz végtelenül egyszerű civilizáció a miénk. Az ezerkilencszázas években az ember írógépet használt, rádiót, telefont, telexet, újságokat, könyvtárakat, lexikonokat, papír aktákat és jegyzőkönyveket, plusz futárszolgálatokat, jogtanácsosokat, gyógyszerészeket, orvosokat, hivatalnokokat, titkárokat — mindezeket csak azért, hogy eszébe juttassák, amit nem akar elfelejteni, és közvetítsék felé azt, amit még nem tud; hogy jelentést tegyenek minden kimondott szaváról, és másoknak is azoknak a szavairól, amiket ő maga nem hallhatott volna. Mi ezzel szemben csak logikát használunk. Ha valamit tudni, látni vagy hallani akarunk, vagy akár csak beszélgetni valakivel, egyszerűen megnyomjuk a megfelelő gombokat. Ha kikapcsoljuk a logikat, az egész világot megette a fene. De Laurine...

Valami történt. Akkor még mindig nem tudtam, mi. Más még most sem tudja. Joe történt. Az történt, hogy a lehető legjobb munkát akarta végezni. Az egész kavarodást olyasmikkel okozta, amiket magunktól is tudnunk kellett volna. Tanácsai, amelyekkel rávezetett minket egy-egy probléma megoldására, csupán minimálisan léptek túl a hétköznapi szolgáltatások keretein. Annak kitervelése, hogyan mérgezheti meg az ember a feleségét, alig különbözött egy köbgyök vagy egy számlaegyenleg kiszámításától. Mindössze válasz volt egy feltett kérdésre. A helyzet csak azért vált egyre forróbbá, mert túl sok rendhagyó válasz érkezett túl sok rendhagyó kérdésre. A műhelyben kivilágosodott az egyik logi monitora. Elcsigázottan odaléptem, hogy válaszoljak. Megnyomtam a gombot. Laurine hangja borzolta az idegeimet: — Kutyi! Ugyanaz a hotelszoba. Az asztalon két pohár, teletöltve. Az egyik rám várt. Laurine valami habos csábi-bébi-dollt viselt, azt a fajtát, amitől az ember akaratlanul is meregetni kezdi a szemét, hogy jól látjae a leheletvékony anyagon átsejlő vonalakat. Arcán a szokásos odaadó rajongás. — Kutyi! — fuvolázta. — Magányos vagyok! Miért nem jöttél föl? — Mert... dolgom volt — nyögtem ki enyhén fulladozva. — Ugyan már! — söpörte félre egy legyintéssel kifogásomat. — Ide figyelj, Kutyi! Emlékszel még, mennyire szerettük egymást? Nyeltem egyet. — Van valami programod ma estére? — kérdezte Laurine. Megint nyeltem egyet, mert úgy mosolygott rám, hogy attól egy egyedülálló pasas rögtön elolvadt volna, nekem viszont házasemberként csak a hideg futkosott a hátamon. Amolyan birtokba vevő pillantás volt. — Kutyi! — folytatta lobbanékonyan. — Olyan gonosz voltam hozzád! Házasodjunk össze! A kétségbeesés visszaadta a hangomat. — De én... már házas vagyok — nyökögtem. Laurine pislogott egyet, de azután lendületből rohamozott tovább: — Szegény fiú! Majd mi kiszabadítunk ebből a lehetetlen helyzetből. Persze a legszebb az lett volna, ha még ma megesküdhetünk, de egy eljegyzésre azért sort keríthetünk!

— Én... — Fölhívom a feleséged — közölte Laurine boldogan —, és elbeszélgetek vele. Csak add meg, kérlek, a logi-kódodat! Már próbáltam elérni a házatokat, de sem... Klikk! A logi kikapcsolódott. Én kapcsoltam ki. Hirtelen elhagyott minden erőm. Az idegkimerültség klasszikus tünete. Harctéri fáradtság. Ahogy tetszik. Berezeltem. Elmenekültem a műhelyből, odakiáltva valakinek, hogy sürgős esethez riasztottak. Úgy döntöttem, bevágom magam egy szervizkocsiba, és addig furikázok föl-alá a városban, míg el nem jön az idő, amikor már különösebb feltűnés nélkül hazaállíthatok. Akkor fölpakolom az asszonyt meg a srácokat, és elmenekülök valahová, ahol Laurine sosem talál rám. Nem akartam ötödik lenni a férjei sorában, és különösen nem második, akit lepuffant pillanatnyi unalmában. Éppen eléggé kiismertem már a szőkéket. Es főleg Laurine-t! Halálra voltam rémülve! A szervizkocsival kihajtottam a forgalomba. Hátul a csomagtérben egy lekapcsolt logi hevert, hogy bármikor ki lehessen cserélni egy meghibásodottra, amit egyszerűbb a műhelyben megjavítani. Örült módon vezettem, de rutinból. Ha belegondolnak, eléggé ironikus helyzet volt. Egy személyes problémától akadtam így ki, miközben szép lassan darabokra hullott körülöttem az egész civilizáció, amiatt, hogy mások pillanatok alatt képessé váltak megoldani saját személyes problémáikat. A hivatalos feljegyzések szerint a Mid-Western Electric kutatói harminc éve dolgoztak már a hideg elektronkibocsátás kifejlesztésén, hogy a vákuumcsövek bemelegítése ne igényeljen külön energiát. Az egyik kutató fölfigyelt a „Kérdezze a logiját!" felhívásra. Megkérdezte hogyan valósíthatnák meg a hideg elektronkibocsátást. A logi összesítette a fizikai adatlemezeken található kismillió információt, és megadta a választ. Éppolyan hétköznapi módon, ahogy a kórházi konyhát fölvilágosította, hogyan tálalhatják az előző napról maradt levest étvágygerjesztő gusztusossággal, vagy valakit a Mason Streeten arról, mihez kezdjen az előző használó által óvatlanul a pincéjében felejtett, megcsonkított tetemmel. Laurine sosem talált volna rám, ha nincs ez az új logi-szolgáltatás. Így azonban... puff! Egy férjet már lelőtt, és fölmentették. Mi lesz, ha türelmetlenkedni kezd, mert én még mindig házas vagyok, és megkérdezi a logi-szolgálatot, miként intézhetné el, hogy

este fél kilencre megesküdhessünk? Es meg is kapná a választ! Mint az a nő valamelyik külvárosban, aki megkérdezte, mivel érhetné el, hogy a férje ne lépjen félre többet. Brrrr! Meg a srác, aki elásott kincset akart találni. Emlékeznek? Boldogan talicskázta haza a Hanoverian Bank aranykészletét, amikor fülön csípték. A logi ugyanis elmondta neki, hogyan csinálhat valami csoda-szerkentyűt, amit mind a mai napig nem sikerült senkinek megfejteni, csupán annyit kapiskálnak, hogy megnyit néhány plusz dimenziót. Ha Laurine is föltesz valami efféle, gyakorlatiasabb kérdést, és a logi válaszol neki... Képzelhetik, hogy berezeltem! Es ha azt mondják erre, hogy egy igazi férfi nem rezei be egy szőke nőtől — akkor nem ismerik Laurine-t! Mialatt autókáztam, egy szociálisan érzékeny pasas megkérdezte, hogyan valósíthatná meg saját segélyszervezetét. Az persze nem érdekelte, hogy az elképzelése működőképes-e. Csak bele akart vágni. A logi — Joe, ahogy később elneveztem - pedig elmondta neki! Ezzel egy időben egy nyugalmazott prédikátor megkérdezte, hogyan gyógyíthatná ki az emberiséget a bujálkodásból. Őt magát, mivel elmúlt már hetven, ez a dolog nemigen érintette, de ő társadalmunk egészének lelki üdvét tartotta szem előtt. Meg is kapta a választ. Arról szólt, hogy valami adótornyot kell építeni, ami aktiválva egy bizonyos frekvencián sugároz. Ennyi. Semmi több. A terve csak később került nyilvánosságra, amikor elkezdett hozzá adományokat gyűjteni. Szerencsére azt rnár elfelejtette megkérdezni a logitól, hogyan finanszírozza a vállalkozását, különben azt is megtudta volna, mi pedig kigyógyultunk volna a bűnös vágyainkból, és valószínűleg azóta is bánnánk. Egy csoportnyi komoly gondolkodó, aki biztosra vette, hogy az emberiség jobban tenné, ha visszatérne a természethez, és kint élne az erdő fái közt, a hangyákkal meg a mérges szömörcével, kérdezősködni kezdett, hogyan távolíthatná el a városok mesterséges világából annak lakóit. Es a logi-szolgálat megadta a választ erre is! Talán akkoriban önök nem is gondoltak rá, de míg én céltalanul furikáztam, és azon aggódtam, hogy Laurine elől többé nem menekülhetek, egész civilizációnk léte forgott kockán. Ez nem vicc. Például az a „felsőbbrendű ember"-banda, amelyik régóta acsarkodik miránk, többiekre, csöndben megérdeklődte, milyen fegyverek segítségével vehetné át végleg a

hatalmat. Mint mondtam már, én mindeközben csak autókáztam, izzadtam és magamban beszéltem. — Egyszerűen meg kéne kérdeznem ettől a dilis logi-szolgálattól, hogyan másszak ki a slamasztikából — töprengtem hangosan. — De persze válaszként biztosan valami bombabiztos módszert kapnék arra, hogyan tegyem el Laurine-t láb alól. Én békességre vágyom! Szép nyugodtan megöregedni, hogy aztán a többi vénségnek lódíthassak arról, milyen nagy csibész voltam fiatalon. Természetesen anélkül, hogy most igazából bármiféle csibészségre vetemednék. Elég lesz nekem az, ha öregkoromban hazudozom. Találomra befordultam egy sarkon a szervizkocsival. — Valamikor jó kis világ volt ez — motyogtam keserűen. - Nyugodtan mehettem haza esténként, nem kellett attól görcsölnöm, hogy egy háborodott szőke fölhívta a feleségem, és bejelentette neki az eljegyzésünket. Nyomkodhattam a gombokat a logikon, annak veszélye nélkül, hogy hirtelen valakinek a hálószobájába kukkolok be, aki éppen a csupasz bőrét lélegezteti, és ennek következtében a fejemben olyan gondolatok támadjanak, amilyeneknek nem lenne szabad. Valamikor... Aztán fölhördültem, mert eszembe jutott, hogy a feleségem természetesen engem okol majd átjáróházzá (vagy mondjam inkább: nyilvánosházzá?) változott életünkért. — Jó kis világ volt ez — morfondíroztam tovább, vágyakozón idézve meg elmúlt kedves napokat. — Boldogan játszottunk a játékszereinkkel, mint az ártatlan gyerekek, de aztán valami történt. Mint amikor egy Joe nevű nagydarab srác megjelenik, és széttapossa a homoksütijeinket. Es akkor belém vágott, mint az olajozott istennyila. A tartályban nincs semmi olyasmi, ami önállóságot adhatna a reléknek. Mindent a logik működtetnek, hogy megszerezzék a rajtuk lekért információkat. Vagyis ezt az egész logi-szolgálatot csakis egy logi főzhette ki. Egy embernek nem jutna ilyesmi eszébe. Csak egy logi képes megszervezni, hogy valamennyi társa együttműködjön. Már csak egyetlen válaszra volt szükségem. Megálltam egy étterem előtt, bementem a nyilvános logihoz, és bedobtam egy érmét. „Átalakítható úgy egy logi — pötyögtem be —, hogy képessé váljon hosszú távú tervezésre is, olyasmikre, amikre az emberi agy nem alkalmas?" A képernyő felvillódzott, majd kiírta:

„Igen, határozottan." „Milyen nagy átalakításra lenne szükség?" - billentyűztem. „Mikroszkopikusan apróra. Egyszerű méreteltérésekre — felelte a monitor. — Még a legmodernebb mérőműszerek sem elég pontosak, hogy észrevegyék. A jelenlegi gyártási folyamatok mellett azonban csak igen valószínűtlen véletlenek összejátszása eredményezhet efféle változást. Eddig csupán egyszer történt meg. „Hogyan juthatnék birtokába ennek a véletlenek szülte egyedi darabnak?" — gépeltem be. A képernyő villódzott. Szakadni kezdett rólam a víz. Még nem derítettem ki a titkot - közel jártam, de egyszeriben megijedtem, hogy Joe-ban fölébresztem a gyanakvást. Akárhogy is, a kérdésem teljességgel logikus volt. Egy logi pedig nem hazudhat. Pontosnak kell lennie. Ezen nem változtathat. „ A z önt érdeklő berendezés — íródott ki végre a képernyőre — pillanatnyilag családi használatban van a... Es megadta Korlanovitchék lakcímét. Én pedig már úton is voltam. Hú, de hogy száguldottam! A ház előtt leállítottam a szervizkocsit, kivettem hátulról a tartalék logit, aztán fölcipeltem Korlanovitchék ajtajához, és megnyomtam a csengőt. Egy kissrác nyitott ajtót. — A LogiKarbantartástól jöttem — mondtam neki. — Egy ellenőrzés kimutatta, hogy a logitok bármelyik pillanatban meghibásodhat. Azért jöttem, hogy még előtte kicseréljem. A srác azt felelte: „Oké!", és már fürgén el is iramodott a nappali felé, ahol Joe — persze csak később neveztem el Joe-nak, mikor annyit töprengtem róla — éppen tévéműsorral szórakoztatta a fiúkat. Bekötöttem a másik logit, és bekapcsoltam, lelkiismeretesen meggyőződve róla, hogy valóban működik. Aztán azt mondtam: — Na, fiúk, most már ezen nyomkodhatjátok a gombokat. A régit meg elviszem, mielőtt végleg bedöglik. A képernyőre pillantottam. A srácok nyilván igazi kannibálokat akartak látni. A logi tehát elővett egy ' dokumentumfilmet valami antropológiai expedícióról, amely megörökítette a nyugat-afrikai hubadzsuba törzs termékenységi táncát. Ezt az anyagot normális körülmények között csak antropológia-professzorok és végzős orvostanhallgatók láthatnák. A cenzoráramkörök azonban nem működtek, így a film sza-

badon pereghetett. A srácok élvezték is. Én öreg házasember vagyok, bizony belepirultam. Lekötöttem Joe-t. Óvatosan. Aztán a másik logihoz fordultam, és beütöttem a Karbantartás számát. Nem jött a szolgáltatás-ajánló felirat. Csak a műhely. Nagyon jó érzés volt. Jelentettem, hogy hazamegyek, mert leestem egy lépcsőn, és rendesen bevertem a lábamat. Majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátettem: — Ja, épp egy kicserélt rossz logit cipeltem, hát az is összetört. Otthagytam a kukásoknak. — Ha nem hozod be — felelte a raktáros —, ki kell fizetned. — Nem számít — mondtam. Hazamentem. Laurine nem telefonált. Óvatosan leraktam Joe-t a pincébe. Ha leadom, megvizsgálják, és egyes részeit esetleg megmentik, még ha meg is próbálom összetörni. Es akkor újra fölhasználhatják azt, ami abnormális benne, akkor pedig minden elölről kezdődik. Nem kockáztathattam meg. Inkább kifizettem, és elrejtettem itthon. Hát így történt. Ha azt mondják, megmentettem a civilizációt, nem tévednek nagyot. Tudom, sosem kockáztatom meg, hogy újra szabadjára engedjem Joe-t. Nem, amíg Laurine él. Es persze vannak más okaim is. Az a rengeteg őrült, aki szívesen a saját képére formálná a világot, meg azok, akik el akarnak tenni másokat láb alól, meg egyáltalán, mindazok, akik így oldanák meg a problémáikat... Ja! Gondokkal együtt élni nem jó dolog, de akkor sem ajánlatos megbolygatni a világot. Másrészről ha sikerülne Joe-t valahogy megszelídíteni, és józan munkára fogni... Könnyedén szerezhetne nekem pár millió dollárt. De még ha meg is jön az eszem, meggazdagszom és visszavonulok, hogy pecázni járjak a többi vén csonttal, meg összevissza hazudozzak arról, micsoda jó fej voltam hajdanán... Talán élvezném a dolgot, talán nem. Mellesleg ha egyszer megelégelem az öregségemet, bármikor bedughatom annyi időre Joe-t, hogy megkérdezzem tőle: „Hogy lehet az ember újra fiatal?" Es ő biztosan ki is deríti. Es akkor elmondja. Persze egy ilyen csoda nem a tömegeknek való. Az ifjúságnak is hely kell, hogy felnőhessen. Egész jó ez a világ, most, hogy Joe kikapcsolva pihen a pince mélyén. Egyszer talán mégis előveszem majd, hátha elárulja, hogyan élhetnék benne kicsit tovább. Hangsúlyozom: talán... Németh Attila fordítása

A ROBOTOKAT LEGYŐZŐ A hőskorban még nem lehetett tudni, hosszú távon mi lesz az olcsóbb: a mesterséges intelligencia vagy a mesterséges test — a sci-fi írók mégis inkább a robotokra szavaztak. Akkortájt a számítógép egy szoba méretű, roppant drága készülék volt, ezért valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is olcsó, miniatűr „agyat kaphatnak majd egyes használati tárgyaink: a videótól kezdve a mosógépen át az űrhajókig. Akkor még egyszerűbbnek látszott a háztartásban egyetlen mesterséges intelligenciát elhelyezni, mégpedig egy robot fejébe. Így egy emberszabású helyettest kapunk, ami majd körbejár és vezérli helyettünk a mechanikus gépeket.

óriási méretűek, csupán egy vagy néhány darab van belőlük a Földön, és saját, egyedi névre hallgatnak. Nem csoda, hiszen a valós életben nagyon hasonló volt a helyzet: a készülékek drága gépidejét és nagy számítási kapacitását csak fontos tudományos számítások elvégzéséhez lehetett használni. Így aztán számos SF történetben csak az egész bolygó életét érintő, sorsdöntő kérdésekben fordulnak a komputerekhez — sőt még az is megesik, hogy az egész Világállam rendszere egy ilyen számítógépes bölcs döntésein alapszik. Ennek az érának zseniális paródiáját fogalmazta meg Douglas Adams, amikor az élet értelmét firtató kérdésre „ 4 2 " érkezik válaszul az óriásgéptől. Nem sok idő kellett hozzá, hogy ez a nézet is meghaladottá váljon. Az írók elkezdték különböző

Számítógépek

a sci-fiben

A nagy, kattogó, lyukkártyás készülékektől a háttérben észrevétlenül meghúzódó technikáig sokféleképpen ábrázolták már a komputereket a tudományos-fantasztikus művekben. De a szerzők igazából sosem rugaszkodtak el túl messze a kor valóságától. Csakhogy nem ez lett a valóság: az egyre olcsóbbá és kisebbé váló számítógépek miatt maguk az eszközök lettek okosak. Az emberszabású, mechanikus robot fölöslegessé vált, nem is beszélve a megvalósítása körüli számtalan problémáról. Így aztán az SF írók előtt is új távlatok nyíltak: már nem Frankenstein szörnyének gépi másával kellett ijesztgetniük minket, aki meghibásodás esetén súlyos fémtestével komoly károkat tud okozni a környezetében, hanem egy színtiszta intelligenciával, „aki" legtöbbször a háttérben húzódik meg.

A BÖLCS ÉS AZ ÉRTHETETLEN A korai sci-fikben gyakran a világ problémáit megoldó bölcsként ábrázolják a számítógépeket, amelyek

eszközökhöz társítani az egyre olcsóbb és kisebb számítógépeket. Persze a legdrágább felől indultak, így gyorsan az űrhajók állandó felszerelésévé, pontosabban a legénység tagjává vált a komputer. Persze ekkor még senki sem ismerte a „barátságos kezelőfelület" kifejezést: kommunikáció címén a számítógépeknek kötelező volt fülsértő hangokat adni, összevissza villogni, a képernyőre mindössze mozgó geometriai ábrákat kirajzolni. Ha egy gép mégis megszólalt, akkor azt az univerzálisan elfogadott „gépi hangon" kellett tennie.

A VESZÉLYES GYILKOS

H A L 9 0 0 0 „figurája" a 2001. Űrodisszeiában többszörösen is forradalmat jelentett. Egyrészt

teljesen újfajta kommunikációs stílust vezetett be ember és gép között — természetes hang, szemként figyelő kameranyílás, „láthatatlan" jelenlét —, másrészt a szerző a komputert is a potenciális gyilkosok közé sorolta, amitől az emberiségnek nem árt tartania. A d d i g csak az élőhalottaktól, a marslakók inváziójától, a sugárszennyezés következtében nagyra nőtt óriásgyíkoktól retteghettünk, de Clarke művében színre lépett az ijesztő számítógép, ami úgy tudja manipulálni az általa vezérelhető eszközöket a környezetünkben, hogy azok veszélyessé válhatnak ránk nézve. Később persze újabb és újabb variációk születtek erre a témára, az egész világot majdnem elpusztító rakétairányító komputertől kezdve a számítógépes vírusig, ami életet lehelt a SkyNet rendszerbe, elindítva az emberek és terminátorok háborúját.

A PRAKTIKUS Amint az életben is egyre hétköznapibb tárgyként használták a számítógépeket, úgy vált közönséges eszközzé a sci-fikben is — például mint segítség a nyomozásban. Annak idején a néző még tá-

tott szájjal bámult, amint Rick Deckard a Szárnyas fejvadászban egy üresnek tűnő szobáról készült fotón rátalált egy gyanúsított arcára a tükörben. Pedig csak hangutasítások sorával nagyított egy nagy felbontású képet, ami manapság gyerekjátéknak számít. Ezért ugyanezt a trükköt egy XXI. századi sci-fiben már sokkal látványosabban kellett megoldani: Tom Cruise kézmozdulatok sorával válogat a virtuális térben lebegő emlékképek között a Különvéleményben. De jó példa a Pusztítóban ábrázolt, bűncselekmény nélküli jövő is, amelyben pár másodperc alatt megoldanak egy gyilkossági ügyet. Nem csoda, hiszen minden emberben csip van, ami orvosi adatokat közvetít, így azonnal értesülnek az áldozat haláláról. Rögtön utána észreveszik, hogy egy kocsi indul el a tetthely parkolójából, amelynek igazi tulajdonosa közben az irodájában ül. Azonnal értesítik a menekülő gyilkoshoz legközelebbi járőrt, aki sikeresen becserkészi a bűnözőt. Es ha rnár a praktikus céloknál tartunk, egy laptop bármikor kapóra jöhet, ha vírust kell feltölteni a támadó földönkívüli flotta anyahajójára...

AZ ILLUZIONISTA Ahogy elterjedtek a hang- majd képrögzítésre alkalmas eszközök, úgy szaporodtak az egész valóság, az emlékek rögzítésére szolgáló komputerek az SF-ben, nem is beszélve a komplett személyiség digitális letárolásáról és tovább éléséről a számítógépen belül. Ha pedig a valóságban szimulátorral lehet oktatni a pilótákat és az űrhajósokat, miért ne lehetne a sci-fikben az egész valóságot szimulálni? Először mondjuk csak az űrhajók fedélzetén, kiképzési és szórakozási célokból (lásd Star Trek), de aztán akár a múltat is rekonstruálhatjuk vele (13. emelet), építhetünk börtönt az elmének (Mátrix), vagy megkülönböztethetetlenné tehetjük a játékot és a valóságot

(Avalon, eXistenZ).

A HATÁROKAT ELMOSÓ Végül pedig miért ne válhatnánk — részben — mi magunk is gépekké? Vagy a gépek tudatos lénynyé? William Gibson óta a kiberpunk stílus kötelező elemei a különféle implantátumok, az emberbe épített ketyerék és az öntudatra ébredt, saját személyiséggel, célokkal rendelkező számítógépek. Így lehet Johnny Mnemonicból adatfutár, aki beültetett gépi memóriával a fejében szaladgál. És így lehet, hogy a Hyperion regényciklusban a mesterséges intelligenciáknak az emberekkel egyenrangú társadalmuk van, öregekkel és

fiatalokkal, saját nagykövettel és ellenérdekeltségű politikai pártokkal.

A MINDENT ÁTFOGÓ Összességében a végtelen lehetőségek tárházához jutunk el, mert hétköznapjainkban minden a digitális technológia felé tart, és ami digitális információ, az számítógéppel manipulálható. Ezért a valós életben és az SF-ben egyaránt szinte mindent a számítógép témakörébe lehetne sorolni a különféle kommunikációs formáktól kezdve (képtelefon, hologram) a teleportáló kapukon át az ételeket atomokból szintetizáló berendezésekig. Nem csoda, hogy a sci-fi írók jelentős része az evolúció egy újabb lépcsőfokának tekinti a közeljövőt, amikor az emberek élete lépésről lépésre, észrevétlenül, öntudatlanul kerül szimbiózisba a számítógépekkel. Juhász György

MIELÖTT A RÉSZLETEKBE mennék, egy magyarázat: az „ó mechanizmus" az 1968 előtti gazdaságirányítási rendszer volt, tervezés, tervutasítás meg efféle. Ezt követte az új mechanizmus. Ma rnár alig látjuk a különbséget a kettő között, de azért volt; amiről írok, az 1968 előtt kezdődött. Először azonban ugorjunk előre 10 évet. 1977-ben a neves kaliforniai szerzőpáros, Larry Niven és Jerry Pournelle írt egy katasztrófaregényt Lucifer's Hammer, vagyis Lucifer pörölye címmel. A történet a '80-as években játszódik. Jön egy üstökös az Oort-övből, és ugyan nem ütközik belénk, de néhány darabja becsapódik a Földbe. Nem egy új „dinoszaurusz-ölő" kométa, de lesz egy terméketlen év. A globális civilizációnak vége. A tudás azonban megmarad, s egy kis csoport elkezdi az újjáépítést. M é g mielőtt ez bekövetkezne, az üstökös megfigyelésére szovjet—amerikai közös expedíció indul,

tógépe volt, és sok kicsi. Keleten egy nagy, vagy egy sem. Es Magyarországon? A Központi Fizikai Kutatóintézetnek először egy nagy R20-as számítógépe volt, amit később R40-re tudtunk cserélni. Egy tágas terem teljes falát elfoglalta, akár egy szekrénysor. Vagy az ötödét tudta ugyanakkora nyugati társainak, de az csak azt jelenti, hogy nagyobb termet építettünk. A nagy géphez az ember délben elvitte a programot, a kiszolgáló lányok a munkaidő végén vagy másnap reggel kiadták az eredményt, akkor kijavítottuk a programhibákat, s ha minden jól ment, egy hét alatt meg is lett az eredmény. Kevésbé bonyolult feladatok egy kisebb gépen két óra alatt is elkészültek volna, de ilyeneket Záhony és Vlagyivosztok közt nem készítettek. Minek is? A népgazdaság tervezéséhez nagy gépek kellenek! Nyugatról nem lehetett vásárolni, két okból: a dollár az állam monopóliuma volt, a „Nyugat" pedig nem adott nekünk high-techet — még hadi

A TÁROLHATÓ PROGRAMÚ ANALIZÁTOR Aki azt hiszi, hogy már semmi új nem jöhet, az alaposan meglepődhet. A sci-fi arra (is) jó, hogy soha ne feledkezzünk meg róla: a jövő meglepetéseket tartogat. szovjet űrhajón. Az U S A visszafosta űrhajózási kiadásait, így egymaga nem tudna egy ilyen küldetést megvalósítani. A Szojuz űrhajón a két csapat korrekt egymással, de kínosan kerülik a politikai témákat. (A katasztrófáig. Utána már kit érdekel a politika?) Nem sokkal a katasztrófa előtt van egy jelenet. Az egyik amerikai űrhajós zsebszámológépet vesz elő, mire szovjet kollégái megjegyzik: „A NASA-nak milyen jók a berendezései!" — „Ez nem a N A S A - é , a sajátom." — „Es mennyi időbe telik egy ilyet szerezni?" — „Lent a földön 5 percbe." — „ N e politizáljatok!" A regény mindmáig nem jelent meg magyarul, és 1990-ig meg sem jelenhetett volna. De ha igen, mosolyogtunk volna a szovjet űrhajósokon. Hogy miért?

CSINÁLD-MAGAD-SZÁMÍTÓGÉP 1979 táján nyugaton egy kutatóintézetnek egy-két nagy számi-

célokra használnánk. Úgy 1965 körül a Központi Fizikai Kutatóintézetben valakiknek eszébe jutott, hogy mi is tudnánk kis gépeket gyártani. Jogunk éppen nem volt hozzá — a népgazdasági tervben ilyenek nem szerepeltek, s ha lettek volna, az állam valaki olyanra testálta volna a feladatot, aki nem tudja megcsinálni —, de kit zavar ez Magyarországon? Nekiláttunk, és most idézem a KFKI hivatalos történelmét (Jéki László: KFKI. Arteria, Budapest, 2 0 0 1 . ) : „A KFKI-ban tervezett és épített első számítógép a TPA 1001 12 bit szóhosszúságú, 4 k operatív tárolóval rendelkező tranzisztoros, második generációs kisszámítógép volt. ... A hetvenes évek elején az Egyesült A l lamokban megjelent a piacon a Data General és a Hewlett-Packard 16 bit szóhosszúságú gépe. A KFKI-ban 1974-re készült el az első 16 bites gép, a TPA-70..."

Ha az amerikaiak kihoztak egy kisszámítógépet, mi megcsináltuk 3 év múlva,- egyébként az amerikai ár háromszorosáért. De volt, máskülönben semmi nem lett volna. És eladtuk: Bulgáriának, Csehszlovákiának meg a Szovjetuniónak. Tudtunk kutatni; és tudtuk, hogy a jövő kisszámítógépekkel lesz tele. Egy magyar űrhajósról Larry Niven és Jerry Pournelle 1977-ben nem írhatta volna azt, amit a szovjetekről; és nemcsak azért, mert akkor még nem volt magyar asztronauta. Mi a '80-as években már vásárolhattunk zsebszámológépeket is; ugyan nem öt perc alatt, mint Kaliforniában, de 30 perc alatt biztosan. No de nem a sikertörténetet akartam elmondani (hogy tudniillik az amerikai bér tizedéért háromszor drágább gépeket tudtunk készíteni, s ez siker volt), hanem hogy kitalálja-e valaki, miért volt a név éppen TPA? Kipróbáltam az Intézet mai fiataljain. Egyikük azt mondta: a T biztosan tranzisztor, de hogy a PA? N o s : Tárolható Programú Analizátor.

De miért éppen az? A magyarázat elegáns és mértéktartó: „....mert a hivatalos szervek nem a KFKI feladatának szánták a számítógép-építést". 1968-ig az építhetett számítógépet (vagy tehénistállót, esetleg lakást), akinek az állam ezt utasításba adta. Keleten ez mindenhol így maradt addig, amíg a keleti blokk egyáltalán létezett. Viszont a KFKI-nak joga volt mérőműszereket gyártani. A Tervhivatal nehezen tudott volna két egyforma nagy fizikai mérőműszert megkülönböztetni, és nem is izgatta a dolog. A részletek, gondolom, az olvasókat sem érdeklik, így nem magyarázom el, mi egy Nem Tárolható Programú Analizátor (magfizikusok például használtak olyat). A KFKI a következőt mondta: „A T P A egy olyan analizátor, amiben tárolva van a kiértékelő program. Ez egy fejlettebb műszer." Ügyes, nem? Lukács Béla

mindenségben vannak olyan értelmek is, akiket nem veszünk észre. Mert ha nem véljük felfedezni az értelmes formát, békében hagyjuk útjukra menni őket. Es aztán itt van a mi szerencsétlen esetünk, amikor valami olyanba bonyolódunk bele, amit minden értelmes, okos lény meszszire elkerül. Mi nem. Olyanok vagyunk, mint a megkergült majom, ami addig piszkálja az óriáskígyót, míg az meg nem eszi. Hát minket most megevett. Harleyt ténylegesen, engem pedig életfogytig tartó fogságba vetett.

AKAR NAPONTA ELMESÉLEK mindent

újra meg újra, de többet vagy fontosabbat nem tudok mondani. Nem öltem meg senkit, szándékomban sem volt. Ha én megyek előre, most Harleyt faggatnák. De én gyáva voltam. Tudom, gyávákat nem választanak kutató űrhajósnak. Bár azt is meg kell mondanom, mi csak utólag lettünk kutatók, amikor bejelentettük, hogy ott van az a valami, ahol volt. Akkor megbíztak bennünket, hogy próbáljuk meg a kapcsolatfelvételt, aztán pedig ku-

Akkor most megint elmesélek mindent az elejétől. Tudom, már elmond-

Vásárhelyi Lajos: ÖSVÉNYEN (rekviem)

Földi asztronouták bukkannak egy elhagyatott idegen űrjárműre, és onnantól hogy a fedélzetére léptek, velük utazik a halál... Nem, ez nem az a történet, de legalább annyira hátborzongató. tassuk át az „objektumot". Mert ha már nevet adunk neki, legyen az még olyan egyszerű is, mint az objektum, akkor rnár a miénk, birtokoljuk is. Legalábbis mi mindig ebben a téveszmében ringatjuk magunkat. A hegyeknek, folyóknak, felhőknek új neveket adunk, és akkor már ismerjük is őket. Badarság. És mindennel-mindenkivel meg kell próbálni a kapcsolatfelvételt, még azzal is, aki nem szándékozik velünk szóba állni. Csak valahogy egymás útjába kerültünk, csak véletlen, de mi jogot formálunk rá, hogy kapcsolatot teremtsünk, nem hagyjuk a másikat útjára menni, nekünk észre kell vetetni magunkat, mert viszket mindenünk egy ilyen helyzetben. Es mindenkire rávakarjuk magunkat. M é g szerencse, hogy a

tam, de abban bízom, egyszer majdcsak békén hagynak, ha mindig ugyanazt hallják tőlem. A Ciprus-mocsár aszteroida-övezetet vizsgáltuk át, közelebbről a G Z T - 5 4 - e t . A k i még közelebbi részletekre kíváncsi, megnézheti a térképeket. Felesleges momentumokkal nem akarok senkit fárasztani, magamat sem. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a felfedezők ugyancsak bolond nevekkel tudják teleaggatni a kozmoszt. Bár az úgynevezett „objektív" számozásnak ugyananynyi értelme van, mint a Ciprus-mocsárnak. Valami őrült erre vetődött, megnézte a képernyőket, és egy vad látomás megzavarhatta az eszét, hogy pár csomó színesen kavargó törmelékre ezt a nevet akasztotta. Lehet, életében nem látott még mo-

csarat. A Ciprussal meg végképpen nem tudok mit kezdeni. De biztos így sokkal otthonosabb, mert mindig azon nyavalygunk, hogy otthonosan kell érezzük magunkat a végtelenben. Hogy nyugodtan álomra tudjuk hajtani a fejünket, s mivel azt csak ismert körülmények között tehetjük meg, hát ezért a Ciprus-mocsár elnevezés meg a hasonló ostobaságok.

sem akart, de hát a körülmények. De mi mindig mindent saját magunk akarunk megtapasztalni. Nekünk nem elég több tonna holdpor, addig nem nyugszunk, míg a lábunkat bele nem mártjuk. Hát most beleszorult, nemcsak a lábunk, de Harleynak az élete is. Mert ismétlem újra és újra: szerintem él, mindig itt érzem magam körül, és tudom, hogy rám vár...

De inkább a lényegre. Az egyik eddig nem vizsgált szektorba kerültünk, és ott találtuk azt az „objektumot". Sziklának is lehetett volna nevezni, de inkább szobornak. Tudom, hogy az aszteroidák igen szeszélyes formájúak, és a fantáziát ugyancsak próbára teszik, de ez akkor is leginkább egy szoborra hasonlított. Én a Vándor nevet adtam volna neki, de nem szeretek neveket adni. Szerintem a kozmoszt nálunk ősibb fajok már elnevezték, nekünk nem maradt semmi. Ha mégis odabiggyesztünk valamire egy nevet, az úgy lóg, mint ócska színes rongy. Csak a buta otthonosságunkat akarjuk megalapozni. Hogy mi mindenhol otthon vagyunk, és ha neveket adunk, rnár nem olyan idegesítő a végtelen.

De ezt már mondtam. Nincs rá bizonyítékom, nem is lesz, csak így érzem. Tudom, ez kevés, azért inkább folytatom. Persze leadtuk az ilyenkor szokásos kapcsolatkereső jeleket is, és ahogy lenni szokott, semmi választ nem kaptunk rájuk. Tehát mentünk. Bepakoltunk mindent a szondába, és „átruccantunk". Úgy éreztem, mintha valakihez mennék, aki nem vár, sőt nem is akar velünk találkozni. Egyszerűen megfogalmazva rossz érzésem volt. De nem akartam hangoztatni, mert a vége az lett volna, hogy gyáva vagyok. Mert a férfiak, és főleg az űrhajósok, azok talpig hősök, és rettenetesen bátrak. Én nem voltam az, és soha nem is akartam az lenni, a gyáváknak joguk van várni egy jobb lehetőségre. Én is vártam volna, de Harley szinte megszállottja volt a kapcsolatteremtésnek. Úgy beszélt róla, mintha valamikor gyermekkorában egy angyal külön kiválasztotta volna. Kozmikus angyali üdvözlet. Ő a kiszemelt, már csak az időt kell kivárni, mikor a csoda bekövetkezik. Es mi elindultunk a csoda elé.

Felvételeket is készítettem azonnal, de hallottam, egy sem sikerült. Ez persze nem lehet igaz, vagy valaki elsikkasztotta őket, vagy a Vándor tett valamit, tudom, ez már kissé rögeszmés, de nem tudok jobbat, mert az automatika nagyon makacs dolog, és igen nehéz valamit rosszul csinálni, ha benne bízunk. De annyi kétségtelen, nincsenek meg a felvételek. Maradnak a puszta szavak. Harley azonnal menni akart. — Itt a nagy lehetőség, mi is megörökíthetjük nevünket a végtelenben. — Tojik ránk a végtelen. — Te nem akarsz jönni? — De akarok, csak a megörökítés nem érdekel, engem a kíváncsiság hajt, nem az utókor. Szerintem igen nevetséges: „ H . W. és G. D. először mérték fel a G Z T objektum északi darabkáját, a 45,12 és a 15,44 koordináták mentén." Ugyanannyi, mint a semmi. De azért haladéktalanul menjünk, mert kíváncsi vagyok. Es mentünk. Felszereltük magunkat mindenre. Persze most utólag azt mondom, értelmesebb lett volna automatát küldeni. Egy becsületes robot biztosan nem maradt volna ott. Persze Harley

Az úton végig hallgathattam Harleyt. Úgy beszélt, mint aki szeretett jegyese elé megy, és nemsokára része lesz egy csodálatos nászban. Hát azt most megkapta. De akkor még a csodára várt. Ő is meg volt győződve, hogy a Vándor mesterséges „objektum", és csak ránk vár. Hiába mondtam neki, hogy minket nem vár senki, maradjunk a fenekünkön, készítsünk fényképeket, vegyük fel a pályaelemeket, aztán tűnjünk el. Ő azt mondta, bűn volna ezt a lehetőséget kihagyni, az emberiség ellen követnénk el megbocsájthatatlan vétket. Felemlegette azokat a régi és modernebb elméleteket, amik nagyon odavannak a kapcsolatért. Mondtam neki, én is kíváncsi vagyok, de ezt az egészet inkább meghagynám azoknak, akik sokkal jobban értenek hozzá, jobban felkészültek. Harley szinte tajtékzott, azt mondta, őrült az, aki egy ilyen lehetőséget hagy elillanni a keze közül Megint arra hivatkozott, hogy majd mindenki

minket emleget, és nevünk-hírünk fennmarad az idők végezetéig. Én rnár nem is vitatkoztam, csak keserűen nevettem. Egyre éreztem valami rossz eljövetelét, én nem az angyalt vártam a találkozásban, inkább az ördögöt. Méghozzá egy olyan ördögöt, akinek mi a hátára sem kellünk, még púpnak sem! De nem lehetett vitatkozni, mert itt ült és csillogó szemmel bámult előre a Kapcsolat Megszállott Lovagja, a világegyetem most megüdvözülő Egyetlen Kiválasztottja. Én meg csak sodródtam az eseményekkel. Ő Gainsvitot emlegette, hogy az bebizonyította, mivel a dolognak igen kicsi a lehetősége a kozmosz végtelensége miatt, nekünk mindent meg kell tennünk. Újra elmagyarázta a képletet, minden tényezőt behelyettesített, és bebizonyította fehéren-feketén, hogy ez az a bizonyos elszalaszthatatlan lehetőség. Már arra gondoltam, ha még sokáig kell vele utaznom, kipasszírozom a kabinból. Nem tudott megelégedni azzal, hogy kísérem, segítek neki, ő még a lelkesedésemre is igényt tartott. De nekem inkább a gyomrom szorult egyre jobban össze. Ezt meg is mondtam neki. Csak nevetett, mondta, hogy a váratlan és hatalmas tét miatt van. A z t már meg sem mertem említeni, hogy a tarkóm is bizsereg, és olyan érzésem van, mintha valaki állna a hátam mögött. Mert nekem a tarkóm akkor szokott bizseregni, mikor valami nagy baj eljövetelét érzem, vagy esetleg egy krokodil van a hátam mögött. De inkább hallgattam és bólogattam, egy megszállottal szemben ezt találtam a legjobb módszernek. Es eljött az idő, mikor annyira megközelítettük a Vándort, hogy akár kézzel is meg tudtuk volna érinteni. Harley reszketett a türelmetlenségtől. Ahogy elnéztem, akár gyalog is megtette volna azt a kis távolságot, ami még hátravolt. Az sem zavarta, hogy a kapcsolatkereső jelzésekre egy szösszenetnyi választ sem kaptunk. „Biztosan rosszak a kódjaink" - szólt a magyarázat. „Hátha nem is kellünk neki, csak zavarjuk." De nem lehetett vele értelmesen beszélni, mintha mi is idegen lények lettünk volna egymás számára. Most már én is inkább előre, a munkára figyeltem. Csak szavakkal tudom elmondani, mit is láttam, mert semmi felvétel, holok vagy vock, nem maradt meg. Én még mindig abban hiszek, hogy a Vándor akadályozta a felvételek elkészítését.

Persze erre azt lehet mondani, hogy üldözési mánia. Más magyarázatot én nem tudok elképzelni, mert ha már az automatákban sem lehet megbízni, akkor legokosabb, ha beleülünk a porba itt a Földön, és nem is mozdulunk sehová. Az előttem lévő valami olyan volt, mintha a természet elhatározta volna, hogy űrhajót készít, és a munkát valami gyorsított evolúcióra bízta volna. Minden felületet szikla alkotott, de nagyon céltudatosak voltak a formák. Valami számunkra ismeretlen célt szolgáltak. Mintha egy olyan állatot láttam volna, aminek nem tudom a rendeltetését, de azt érzem, ha kell, akkor tökéletesen betölti. Minden idegszálammal éreztem, itt jelen van az értelem, de ez engem riasztott. Hogy miért? Mert tökéletes volt, nem volt rajta semmi esetleges, mint egy pontos kristály. Szép, de nem emberi. Persze ezt nem is várhattam el tőle. Harleyt a szürke, csillogó felület teljesen megbabonázta, meredt szemmel nézte, és eszeveszetten nyomkodta a rögzítő gombjait — most, utólag meg kell állapítanom, az ő felvételei sem sikerültek. Csak nézett előre, és szavakat motyogott, mint egy eszelős. Hát azt be kellett látnom, itt nem értelem fog értelemmel találkozni. Legalábbis Harley nem volt olyan állapotban. A h o l megálltunk, az lehetett volna egy élőlény szája, vagy egy labirintus bejárata is, akármi, csak az volt biztos, hogy ide be lehet menni. Harleynak biztosabb volt, mint nekem, mert én nem akartam bemenni. Kívülről is sok volt számomra. Ezt az ördög formálta sziklát nagyon nem szerettem. Persze megint nem szóltam, mert ez is gyávaság lett volna, tudós ember meg ilyen esetben nem hagyatkozik a megérzéseire. Az egy pillanatig sem volt kétséges, ki megy a felfedezőútra - szerintem inkább az oroszlán torkába —, ezt a dicsőséget nem vettem el Harleytól. De nem is vehettem volna, mert tíz körömmel ragaszkodott hozzá Arra gondoltam, kicsit erőszakoskodnom kellene, hogy látsszon, én is részt szeretnék kapni a majdani világhírből. De aztán maradtam békén, a fenekemen. Segítettem Harleyt „felszerszámozni", hogy mindene meglegyen a nagy pillanatban, mikor eljön a csoda. A Kapcsolat Nagy Mozgó Karácsonyfája. Rá volt aggatva az emberiség minden

„mütyürje", amit erre a nagy pillanatra eddig kitaláltak. Mikor elindult, gondoltam, szólok neki, hogy tartsa magasba a bal csizmája talpát, majd a háta mögé állok, és megköpködöm, hogy szerencséje legyen, de aztán nem tettem meg, mert minek felháborítani. Számára olyan lett volna, mintha valaki a menyasszonynak az esküvő előtt részletes biológiai tanácsokat ad. Inkább, miután „felékszereztem", útjára bocsátottam, és úgy néztem a szemébe, olyan biztatóan, mintha én lettem volna az egész emberiség, ami ezzel a nemes feladattal őt megbízza. Persze ez valamennyire igaz is volt, hisz rajtunk kívül más nem volt errefelé az emberiségből. Mikor kilépett a zsilipből, egy pillanatra azt láttam, hogy az egész kép eléletlenedett. De lehet, már én is túlságosan izgatott voltam. A kapcsolatkereső adót lepofoztam, minek még most is nyekeregni neki, ha eddig nem kapott választ, mostantól minden felesleges, döntsön az erő és az erőszak. Mert szerintem amit most mi teszünk, kimeríti az erőszakosság minden formáját. Hiszen eddig üvöltöztünk át a kerítésen, és senki nem válaszolt, még egy kutyaugatást se lehetett hallani, most meg rátörünk a lakókra. Ha majd kidobnak bennünket, csak magunkra vethetünk. De szerintem Harley keble ezekben a pillanatokban egyre szélesebb lett, hogy az idegent vagy idegeneket egyszerre, forrón rá tudja ölelni. Most ezzel a széles kebellel lebegett előre a vezérsugáron. Körben olyan csend volt, mint egy kriptában, mert minden műszert kikapcsoltam a rögzítők kivételével. Nem akartam, hogy valami is megzavarja a „bol-

dog pillanatot". De ha rajtam múlik, én bármely pillantban azonnal visszafordultam volna. Minden néma volt, „se kép, se hang". Már arra gondoltam, szólok Harleynak, hogy ütögesse meg a műszereket, legalább én is lássak valamit a képernyőkön, ne csak ezt az üres villódzást, de hirtelen megjött a kép, és talán a hang is. Azért mondom talánra, mert inkább sejtettem valami motozást a dobhártyámon, mint hallottam. A kép egy labirintus volt. Sima falak, szürke kő, közelben fény, előrefelé halvány derengés. Azt nem lehetett mondani, hogy már látszik a fény a labirintus végén. Néha egy pillanatra mintha képek jelentek volna meg a tükörsima falakon, de az is lehet, csak a lámpák fénye keltett képzeteket. Harley olyan rendíthetetlenül ment előre, mintha tudta volna, valahol a Szent Grál várja. De valamit biztosan tudhatott, mert tévedhetetlenül választott irányt minden elágazásnál. Én meg csak ültem és néha-néha vettem egy lélegzetet, más dolgom nem is volt. A rögzítők rögzítettek, Harley haladt a cél felé, én meg szuszogással ütöttem agyon az időt. A folyosók egyre-másra sorakoztak, néha apróbb vagy nagyobb terekkel megszakítva. Minden üres volt, még port sem lehetett látni. M i n t egy kísérleti labirintus, amit nagyon becsületesen kitakarítottak, mielőtt a fehéregeret beleengedték volna. Harley-egér pedig rendületlenül és fáradhatatlanul ment előre ebben a nagy ürességben, szürkeségben. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nekem nagyon soknak tűnt, de még mindig nem történt semmi. Aztán az egyik forduló után egy nagyobb, de

igen alacsony térre értünk, és a tér közepén volt egy szobor, vagy legalábbis én annak neveztem. Harleyt is érdekelte, mert egészen közel ment hozzá, így én is láthattam a részleteket, bár nem mentem vele sokra, mintha egy marslakó a Dávid-szobrot nézegetné. Semmit nem értettem, de szép volt, és a legfurcsábbnak az tűnt, hogy a köveken túl, labirintuson túl folytatódott. Hatalmas volt és áttörte a felületeket, de a labirintus falai, mennyezete is látszottak közben. Minél tovább néztem ezt a valamit, annál szebbnek tűnt, pedig azt sem tudtam, mit ábrázol. M é g az is lehet, valami élőlény volt, csak nem ismertük fel. Próbáltam Harleyt megkérdezni, de nem volt összeköttetés, csak a kaparászó, surrogó hang a dobhártyámon. Inkább csendben maradtam. Harley csak nehezen tudott elszakadni a látványtól. Mikor felfelé nézett, nekem úgy tűnt, hogy a szobor sokkal hatalmasabb, mint az egész Vándor, mindenestől. El nem tudtam képzelni, mások majd mit szólnak hozzá, ha látják. A z t akkor nem hittem volna, hogy semmi nem rögzül, hogy most itt kell állnom üres kézzel. Amikor Harley elhátrált és közelebb ment a falhoz, arra készültem, hogy én is látni fogom a kő apró részleteit, de valami egészen más történt. Hirtelen egy szakadék nyílt meg, lehetett száz emelet mély. Harley nem hőkölt vissza, inkább fölé hajolt a látványnak. Lent kupolák és minaretek emelkedtek, vízszintes tárcsák kúsztak közöttük, majd szétfolytak. Alant mintha irdatlan kígyók tekeregtek volna, zöld, lüktető fényben. M a j d mindent elsöpört egy előkúszó piszkos alkonyat, árnyaival elmosva a képeket. A mocskos szürkeség kicsapott a szakadékból és elöntött mindent, képernyőim megvakultak.

Egy ideig erőltettem a szemem, de csak saját fantomjaim jelentek meg a ködben. M a j d valami még sötétebb sötétség kúszott elő, mintha fekete szurkot kentek volna a kamerára. Hirtelen dübörgés töltötte be a kabint, csak lassan jöttem rá, Harley lélegzését hallom, mert az automatika, kép hiányában, felerősítette a hangot. De nemcsak lélegzet volt, közben értelmetlen szófoszlányokat, motyogást is lehetett hallani, ám bárhogy erőltettem a fülem, nem tudtam belőle semmi értelmeset kivenni. Kép továbbra sem volt. Szólongattam Harleyt, de biztosan nem hallott, mert nem válaszolt, továbbra is csak a szuszogás meg az értelmetlen motyogás hallatszott. Mintha valami problémát kellett volna megoldania, mert ismertem annyira, hogy tudjam, mikor motyorog így. Biztosan valamit nem értett, de ezen nem is csodálkoztam, ott én sem tudtam volna semmit. Egyszer csak értelmes szavakat is hallottam, azt hihettem, hozzám szól: „pedig előre kell menni. .. megtalálni, mert nála ott van a lényeg... beszélni vele, megkérni, hogy.. .mi is vagyunk annyira.... Talán tőle, tőlük... valahol a labirintus közepén... nem is biztos, hogy itt van... szólni kellene, figyeljen, rögzítsen mindent, de úgyis... meg én is..." M a j d a szöveg elhalt, csak valami undok kacarászásnak tűnő hang maradt a vonalban. Gondolom, Harley tovább haladt célja felé abban a végtelen labirintusban, de én erről se hangot, se képet nem láttam, hallottam. Olyan vak voltam, mintha az agyamat is bekenték volna azzal a fekete szurokkal, ami a kamera képét eltüntette. Már abban sem hittem, hogy itt vagyok a Vándorhoz egészen közel. De ha kinéztem a

kémlelőn, akkor azért láttam, hogy semmi nem változott. Én kívül vagyok, Harley meg valahol bent bolyong. Ültem és vártam, vártam valami magyarázatra, hogy értsem, mi történik, ha már ennyire történelmi volt ez az elhúzódó pillanat, jó lett volna benne részt venni, de csak passzív szemlélődésre kárhoztattam. Persze igazán még szemlélődésnek sem nevezhető, mert aki szemlélődik, lát is valamit, de én hiába meresztgettem a szememet, semmi, csak a tökéletes feketeség. M é g azt sem mondhattam, hogy üresek a megfigyelő ernyők. Tehát vártam. Nem tudom, meddig meresztgettem a szemem bele a nagy fekete semmibe, de aztán megkaptam a „jutalmamat'. Ha próbálták már, milyen órákig sötétben ülni, hogy aztán hirtelen valakik belevilágítsanak a szemükbe hatalmas reflektorokkal, hát velem valami ilyen történt. Nem is a szemembe villantva a szikrázó képeket, hanem az agyamba, de a képernyők is megelevenedtek. Olyan képzuhatagban volt részem kívül-belül, hogy hirtelen a kezem közé fogtam a fejem, és egy ideig a padlón fetrengtem, bár egy ilyen kis hajóban nem sok hely van rá. A z t hittem, szétég a szemem meg az agyam. Közben azt is érzékeltem, ezek értelmes képek és akarnak valamit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Mert ha az emberhez egyszerre százan beszélnek, miközben még legalább három zene szól és húsz filmet is kellene nézni, ebből csak eget verő káosz lesz. Én most ezt a káoszt éltem meg, az egész világegyetem összes képe az én agyamban, szememben volt. A műszerek, de a fülke képe is elmosódott, mert mindent átitatott ez a ragyogó, rohanó képzuhatag. Hiába csuktam be a szemem, mindent be- és kitöltött. Es mellé hangok őrjöngő kórusa. Hát volt kapcsolat, ezt megkaptuk. El sem tudtam képzelni, Harleyval most mi történik, hiszen ő sokkal közelebb volt a forráshoz. Csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam agyam, szemem, fülem megnyitni, hogy ez az információs Niagara átrohanjon rajtam, lehetőleg akadálytalanul. Legszívesebben elbújtam volna valami sötét, csendes helyre, de nem lehetett. Es még csak határt sem tudtam szabni az áramlásnak. Néha egy-két ismerős kép- vagy hangtöredék után nyúlt az agyam, de ekkor a többiek feltorlódtak, szétrobbanással fenyegetve mindenemet.

Nem tudtam másként válaszolni, csak félelemmel. Szűköltem, mint egy megvert kutya, pedig megkaptam, amit annyira kerestünk, volt kapcsolat, száz embernek is sok lett volna, mi pedig csak ketten voltunk, bár én már nem is számítottam, engem feloldottak, szétmartak a képek és a hangok. Talán Harley még élt, és értelmesen tudott közelíteni ehhez a mindent betöltő zuhataghoz? Hiszen ő készült a kapcsolatra, én készületlen voltam, csak kitérni szerettem volna, de Harley elé ment. Talán ő ki is tudott hámozni valamit belőle? Aztán megéreztem, hogy Harley fél. Jobban, mint én, szinte elsodort az áradó félelem. Ez csak tőle jöhetett, ismerős volt, emberi. A zsilip felé kúsztam, arra gondoltam, ha kilépek a semmibe, majd csak vége szakad mindennek a szörnyűségnek, mert ez rnár elviselhetetlen volt, és nem éreztem, hogy valaha is abbamaradna. Egy vizuális és hangi pokol, félelem habbal a tetején! Jobb volna befejezni. De azt is tudtam, nem sikerülhet, mert ha be is jutok a zsilipbe, az automatika érzékeli, hogy nincs rajtam űrruha, és nem tudom kinyitni a külső ajtót, akkor pedig élve maradok, nem tettem tehát semmit, csak megkínzott magamat pár méterrel odébb vonszoltam, de ettől a kín nem múlik. Csak feküdtem a belső ajtónál, már mozdulni sem bírtam, és a képek-hangok csak jöttek, az agyam már csillogóra volt sikálva, a fülem eltompult, lassan megszűntem létezni. Néha egy furcsa hangot is hallottam, csupán később jöttem rá, ez a saját zihálásom. Tehát még élek, lélegzek. Nem olvadtam szét képekké, hangokká. Csendben feküdtem tovább, mint egy béka, ami fölött hömpölyög a folyam. Próbáltam megmaradni. Szinte meglepődtem, mikor hirtelen csend és sötét vett körül. Arra gondoltam, annyira kifáradt mindenem, hogy bezáródtam. Most saját sötétségem és csendem vesz körül. Aztán meghallottam Harley hangját. Olyan közel szólalt meg, ösztönösen felnéztem, azt hittem, itt áll mellettem. A sötétben, csendben hallottam a halk hangját. Kérlelt. — Kérlek, menj el, nincs itt ránk semmi szükség, nem ide tartozunk. Sok, nagyon sok ez nekünk. Porszemek vagyunk a semmiben. Ez nem kell nekünk. — Először arra gondoltam, nem is nekem

beszél, hanem annak a valaminek, valakinek, aki a Vándorban van. Hiszen a kapcsolat felvételének szándékával indult, és ha neki nem sikerül vagy sikerült, akkor logikus, hogy nekem kell majd megpróbálnom. Amihez ugyan semmi kedvem nem volt, de így lett volna ésszerű. Aztán hirtelen megéreztem, hogy a szólítás személyes, mert Harley lehajolt hozzám, és megérintette a vállam. Rémülten cikázott át rajtam a gondolat, hogy ő nem lehet itt, mert ott bent van. De hiába, mert csakugyan itt volt, mellém térdelt, kesztyűs kezével megfogta a vállamat. — Menj el, kérlek, mert ezt mi úgysem tudjuk megérteni. Ez talán maga az Isten, vagy legalábbis valami olyan, ahogy mi elképzeljük Őt. — Könyörögve a szemembe nézett. — M e n j , te még elmehetsz. Nem minden isten könyörületes, vannak haragvók is, akik csak a hatalmukat fitogtatják. Tökéletességük felülmúlja a kristályokét. A tökéletesség pedig halálos az élőkre, csak álmaikban vágynak rá, nappal a fényben belepusztulnak. M e n j , menekülj, maradj tökéletlen, de élő! A tökéletesség pusztít! Siess... semmi értelme, menned kell... jobb egy, mint kettő... ne nehezítsd meg... csak az idődet vesztegeted... isten veled, többé nem látjuk egymást... de majd egyszer... egyszer majd találkozuk... Most fuss!!! Szólni akartam, kérdezni. Belekapaszkodtam, segített felállnom. Mikor egymás előtt álltunk, a szemébe néztem, és megborzadtam. Ez rnár nem Harley volt, csak hasonlított rá. A szeme más volt. Úgy is mondhatnám, szeméből az a Valaki nézett vissza rám. A Kristály Isten, a Tökéletesség Riadtan eresztettem el Harley szkafanderét. Ahogy hátraléptem, ő is hátralépett, és egy tétova kis integetésre mozdult a keze, majd semmivé foszlott. Egyedül voltam, ő rnár csak emlék lehetett. Tétován szétnéztem, mint aki nem tudja, mit is kellene tennie. Pedig tudtam, csak húztam az időt. Nem, én nem akartam Harley után menni, hiszen akit én utoljára láttam, az már nem ő volt, legfeljebb az a kis tétova kézmozdulat. Az a tétovaság, ami ugyan értelmetlen, de nagyon emberi, és olyan messze van a tökéletességtől. Ez az apró mozdulat tér vissza emlékeimben azóta is. Aztán valahogy, már a részletekre nem emlékszem, visszatértem a hajóra, és számomra be-

fejeződött a kapcsolatfelvétel. Miattam a Vándor arra megy végtelen útján, amerre csak akar. Én annyit kaptam a kapcsolatból, hogy az ezer másik embernek is elég lett volna. Almaimban néha halványan vagy élesen vissza-visszatérnek a képek, ilyenkor reggel azzal a furcsa érzéssel ébredek, hogy valami ismert helyen jártam, vagy régi dolgok jutottak eszembe. Ekkor kicsit bánatos vagyok. A hajón rnár nem éreztem azt az iszonyú siettető érzést, amit a visszaindulásom kezdetén. Mintha valaki jött volna felém, de tudtam, nem várhatom meg, jobb, ha — mint Harley ajánlotta —, sebesen menekülök. Es menekültem. Nem tudom, mi lett volna, ha az a valami utolér. Talán Harley sorsára jutok, vagy valami még rosszabb. De az is lehet, ez az érzés csak azért kellett neki, hogy minél gyorsabban elhagyjam a Vándort, menjek haza. Haza az űrhajómba, ahol biztonságban érzem magam. Aminek tudom a nevét, ismerem minden szögletét, itt együtt vagyok a többi emberrel. Egy vagyok az emberiségből. Patetikusan hangzanak az ilyen kijelentések, de ott, akkor nagyon megértettem. Nekünk, embereknek fontos a csorda melege. Hogy magunk körül tudjuk a többieket, mert az ember társas lény, és neki csak a másik ember a társaság. Tehát sebesen hazarohantam a nyájhoz, és boldogan besimultam a csordába. Semmi nem tökéletes, de minden otthonos. Ebből is látszik, az én kezemhez nem tapad semmi, én nem öltem meg Harleyt. Tudom, ezzel nem vádol senki. Senki nem mondta ki szavakkal, csakhogy mindenkinek látom a szemében. De inkább nézek ezekbe a szemekbe, mint abba a másikba, amelyikkel Harley a végén visszanézett rám. Es nekem már csak az a kis integetés, a tétova kézmozdulat marad meg. Remény valami eljövendőben. Es az álmok. Lehet, majd egyszer megértem, mit is akarnak, addig csak fényességüket érzem leginkább, mintha belőlem világítana a nap. Pedig az álmokban csak ritkán látunk ragyogó napsütést. Dr. Lovecratt említette egyszer, hogy mikor álmodom, a pilláim mögül fény szűrődik ki, de biztosan csak ugratott. Hisz az nem lehet, én csak ember vagyok, ember és semmi más.

Frank Kelly Freas (1922-2005) E LAPSZÁM ILLUSZTRÁCIÓIVAL az SF-képzőművészet legendás figurájára emlékezünk. Frank Kelly Freas gyermekkorát a Buck Rogers-képregények valamint Virgil Finlay és Ed Cartier festményeinek bűvöletében töltötte. A Pittsburgh-i Képzőművészeti Főiskolán tanult, és 1950-ben jelentkezett először képeivel a Weird Tales magazin borítóin. Hosszú pályafutása során több száz festménye csalogatta az olvasókat különböző kiadványok megvásárlására. Számos könyvcímlapot tervezett — többek közt Asimov, Heinlein, Clarke és Pohl műveihez —, de a legnagyobb elismerést a magazinok számára végzett munkája hozta neki. Illusztrációit nemcsak az olvasók, de a szakma is nagyra értékelte, ezt jelzi a tizenegyszer elnyert Hugo-díj. Szoros kapcsolat fűzte az Analog magazinhoz, évtizedeken keresztül festett nekik, emellett ő segített megalkotni Alfred E. Newmannek, a M A D vicclap kultikus vásottkölyök-figurájának ironikus vonásait is. A N A S A számára megtervezte a Skylab-küldetés jelvényeit, melyeket az űrhajósok ruhájukra varrva viseltek. Az ezredfordulón még dolgozott, természetesen szeretett Analogjának festett címlapokat. Idén január 2-án aztán felröppent a tragikus hír: Frank Kelly Freas nincs többé. Ő elment, de itt maradtak nekünk képei, melyek varázslatos, távoli világokról mesélnek.

Földi űrhajóskoszt MINDENNAPJAINKBAN AZ IDŐ lett a legfontosabb tényező, és egyik legfontosabb célunkká vált, hogy minél többet tudjunk megtakarítani belőle. Egyre több időt töltünk autónkban, gyakran teljes tétlenségre kárhoztatva. Ennek következménye az, hogy egyre többen étkeznek a kocsiban. Es az élelmiszeripar erre az űrhajósételekkel válaszolt. Autós gyorsbüfék nincsenek mindenhol, ezért már a boltokban kaphatók azok az ételek, amelyek az űrhajósoknak tervezett csomagolásban kaphatók. A Stonyfield Farm nevű amerikai cég már piacra dobta teljes joghurtkínálatát - tubusba csomagolva. A „Squeezers"-nek csak le kell tépni a végét, és a sofőr máris a szájába préselheti a tetszőleges ízesítésű joghurtot. Az élelmiszerpiac egyik legnagyobb levesgyártója, a Campbell is gyorsan reagált a kihívásra. A „Soup At Hand" márkanevű termékcsaládját mikrohullámú sütőben is használható pohárban árulja. Másfél perc melegítés után csak le kell tépni a papírtetőt, és a lyukon át szürcsölhető a forró leves A levesben természetesen a hús, a zöldség, és a tészta is akkora méretben található, hogy ne tömhesse el a szívónyílást. Természetesen már kapható a kocsiban használható mikrosütő, és a szabvány pohártartóba pontosan illeszkedő keksz is. Arról már ne is beszéljünk, hogy tíz év alatt a mikrobuszokban a pohártartók száma kettőről tizenkettőre nőtt.

Űrbolt az interneten

Ha valaki exkluzív ajándékokra vagy eredeti űrhajósételre vágyik, nem kell messzire mennie. ELÉG LEÜLNI a számítógép elé, hiszen a Space Store-ban bárki bevásárolhat az interneten. Ezen a portálon mindent megvehetünk, ami az űrkutatással kapcsolatos. Mindenképpen a legérdekesebbek a bolt kínálatában az űrhajósoknak szánt ételek. Megtalálhatóak itt az ősidők energiarúdjai, amelyeket szárazon rágcsáltak az űr első felfedezői. De a mindennapokra szánt konyhakész, dehidratált fejadagok mellett ott vannak az ínyencségek is, mint a jégkrém, az eper vagy az almakarikák. A kínálatból nem hiányozhat a komplett vacsora sem, amely dehidratált és fagyasztott csirkehúsból, rizsből, zöldborsóból és egy kis instant csokoládépudingból áll. A bolt kínálata valóban teljesnek mondható, hiszen szinte minden hasznos és haszontalan termék megtalálható, ami az amerikai űrhajózással kapcsolatos. Van itt könyv, DVD, poszter és fénykép, ami bemutatja az

űrutazás és az egyes missziók történetét. Vásárolhatunk meteoritokat, tektiteket, hővédő kerámialapot az űrsikló burkolatából, súlytalanságban is használható golyóstollat. Vannak makettek, misszió-emblémák, kitűzők, pólók és sapkák. A gyerek számára kapható játék és rakéta, de még űrsikló formájú nyalóka és gumicukor is. Es természetesen minden egyéb őrültség, ami eladható a N A S A emblémájával. Gondoltak a vastagabb pénztárcájú rajongókra is. 6 5 0 dollárért vásárolhatunk olyan palmtopot, amelyet az űrhajósok is használtak. Ezer dollárért a MIR-en rendszeresített kezeslábas büszke tulajdonosai lehetünk. De ha esetleg a miénk lesz a lottó főnyeremény, megvásárolhatjuk a Nemzetközi Űrállomás Destiny moduljának pontos másolatát mindössze 1 6 5 0 0 0 0 dollárért. Az Űrbolt elérhetősége megtalálható a Galaktika honlap linkajánlójában.

Az alábbi receptet Gia Mayland nevű kedves olvasónk küldte be.

PRILICLA SPAGETTIJE A régi Galaktikában jelent meg a Kórház a galaktika szélén. Ebben a főhősnek, Dr. Conway-nek érdekes földönkívüli kollégákkal kell együtt dolgoznia. Az egyik pl. egy V U G X doktor, egy „telepatikus aszalt szilva", aki mindenevő, és rendszeresen lyukat rág a műanyag asztallapba. Persze nem ennek a receptjét küldeném el, hanem egy másik segítője, dr. Prilicla, egy rovarszerű asszisztens kedvencét. Kipróbáltam, és némi módosítás után ehetőnek ítéltem.

Hozzávalók: 1 csomag spagetti tészta

só

4 - 5 közepes sárgarépa

olívaolaj

A sárgarépákat megtisztítom és darabokra vágom, majd sós vízben puhára főzöm. A tésztát is sós vízben megfőzöm, de teszek hozzá egy kevés olívaolajat is, hogy ne tapadjon össze. Ha puha, leszűröm és egy tálra halmozom. A sárgarépákat is leszűröm, majd pürévé töröm, és egy kevés olajat adok hozzá, végül az egészet a tésztára öntöm. „— Úgy tudom, a legtöbb élelmiszerünk megfelel az anyagcseréjének — mondta Conway, miután leült. — Mégis, van valami kedvence? Volt, és Conwaynek elállt a lélegzete a kombináció hallatán. Bár nem annyira a puhára főzött spagetti meg a nyers sárgarépa együttese döbbentette meg, hanem ahogyan a G L N O nekilátott a spagettinek. M i n d a négy, táplálkozásra szolgáló kezét használva kötelet font a spagettiből, amit aztán leeresztett csőrszerű száján."

AZT A VÉLEMÉNYT, miszerint a „JoyceArmstrong Töredék" néven ismert rendkívüli beszámoló egy perverz humorral megvert ismeretlen gondosan kidolgozott, otromba tréfája lenne, mostanra mindenki elvetette, aki csak behatóbban foglalkozott az üggyel. A leghátborzongatóbb képzelőerővel bíró összeesküvő is kétszer meggondolná, mielőtt morbid fantazmagóriáit összekapcsolná a letagadhatatlan és tragikus tényekkel, melyek alátámasztják az irományban foglaltakat. Noha eme állítások elképesztőek, sőt szörnyűek, mindazonáltal a dokumentum lassanként meggyőzi a közvéleményt ezek igaz voltáról, és

latban, akik kétségtelenül a leírt módon értek szerencsétlen véget. A Joyce-Armstrong Töredéket a Lower Haycock nevű mezőn találták meg, mely egy mérföldre nyugatra fekszik a Kent és Sussex megye határán álló Withyham falutól. Az elmúlt év szeptember tizenötödikén egy mezőgazdasági munkás, James Flynn — Mathew Dodd, a Withyham falubéli Chaunty Farm gazdájának alkalmazottja — észrevett egy hangagyökér pipát a gyalogút mentén, amely a Lower Haycock mezőt övező sövénykerítés körül fut. Pár lépéssel odébb egy törött távcsövet szedett föl. Végül a csalán közt az árokban megpillantott egy lapos,

Sir Arthur Conan Doyle: A levegoég LIDÉRCEI

A múlt század elején, a repülés hőskorában megszállott aviátorok mind nagyobb magasságokba törtek egyszerű gépeikkel, hogy a szárazföldek és az óceánok után meghódítsák bolygónk légkörét is. Egyikük sem tudhatta előre, visszatér-e ép bőrrel a nagy, kék ismeretlenből... nem tehetünk mást, mint hogy alkalmazkodunk az új helyzethez. Világunkat minden jel szerint egy vékony és bizonytalan biztonsági határzóna választja el a leghihetetlenebb és legváratlanabb rémségtől. Ebben a beszámolóban — mely magában foglalja az eredeti, némileg hiányos dokumentumot — megkísérlem az olvasó elé tárni a mai napig felszínre került öszszes tényt, előrebocsátva, hogy ha a JoyceArmstrong kéziratot illetően föl is merülnek kételyek, semmiféle hitetlenkedésnek nincs helye M y r t l e hadnagy, a királyi haditengerészet tisztje és M r . Hay Connor halálával kapcso-

vászonkötésű könyvet, mint kiderült egy kitéphető lapú noteszt, melynek néhány lapja kiszakadt és szétszóródott a sövény alján. Ezeket a lapokat összegyűjtötte ugyan, ám néhány, köztük az első sosem került elő, sajnálatosan megcsonkítva eme rendkívül fontos iratot. A munkás elvitte a noteszt gazdájának, aki pedig megmutatta azt a hartfieldi illetőségű dr. J. H. Athertonnak. Ez az úriember rögvest fölismerte a szakértői vizsgálat szükségességét, és a kéziratot a londoni Aero Clubba továbbította, ahol ma is található. A kézirat első két lapja hiányzik, valamint kitéptek egyet a beszámoló vége felé is, de

ezek egyike sem befolyásolja a történet öszszefüggőségét. A találgatások szerint az első lapok M r . Joyce-Armstrong pilóta-alkalmassági eredményeit rögzítették, melyek azonban elérhetők más forrásokból — ezen eredményeket egyébként az angol pilóták egyöntetűen FölüImúlhatatlannak tartják. Sok éven át úgy tekintettek föl rá, mint aki a repüléssel foglalkozó emberek között a legmerészebb és legokosabb, s e kombinációt látszik igazolni, hogy kitalált és kipróbált számos új készüléket, mint például a nevét viselő, gyakorta használt giroszkopikus stabilizátort. A kézirat nagy része gondos kézírással, tintával íródott, csak az utolsó sorok vannak ceruzával, ráadásul olyan macskakaparással, hogy alig olvashatók — tulajdonképpen pontosan ilyet várnánk, ha valaki mozgó repülőn ülve vet papírra valamit, igencsak sietve. Érdemes hozzátenni, hogy számos folt található mind az utolsó lapon, mind a külső borítón, melyeket a belügyminisztérium szakértői vérként azonosítottak: föltehetően emberé, de feltétlen emlősé. A tény, miszerint a malária organizmusához igen hasonló valamit találtak ebben a vérben — és Joyce-Armstrong köztudottan átesett váltólázon — figyelemre méltó példája az új fegyvereknek, melyeket a modern tudomány detektívjeink kezébe ad. Most pedig néhány szó e korszaknyitó dokumentum szerzőjéről. Kisszámú barátja szerint, akik valóban ismerték mint embert, Joyce-Armstrong nem csak műszerész és feltaláló, de költő és álmodozó is volt. Jelentős vagyonnal rendelkezett, melynek zömét ráköltötte légihobbijára. Négy magánrepülőgépet tartott a Devizeshez közeli hangárjában, és a tavalyi év folyamán állítólag nem kevesebb mint százhetven kirepülési hajtott végre. Tartózkodó férfi volt, gyakorta rosszkedvű, s ilyenkor kerülte az embereket. Dangerfield kapitány szerint, aki pedig mindenkinél jobban ismerte őt, voltak pillanatok, amikor különcsége azzal fenyegetett,' hogy átfordul valami sokkal komolyabba. Ennek egyik jele volt, hogy a repülőgépében vadászpuskát tartott. Másik ilyen jelnek tekinthető az a morbid hatás, melyet Myrtle hadnagy lezuhanása váltott ki belőle. A magassági rekordot megkísérlő

Myrtle úgy harmincezer láb magasságból zuhant le. M é g leírni is szörnyű, hogy feje teljességgel fölismerhetetlenné vált, míg teste és végtagjai megőrizték formájukat. Dangerfield szerint, ahányszor csak a repülősök összegyűltek, Joyce-Armstrong rejtélyes mosollyal megkérdezte: „Es hol van Myrtle feje, könyörgök?" Egy másik alkalommal, a Salisbury-fennsíkon álló Repülőiskola étkezdéjében a vacsoránál vitát kezdeményezett, hogy vajon mi lesz a legtovább tartó veszély, mellyel a repülősöknek számolniuk kell. Miután végighallgatta a légtölcsérekre, szerkezeti hibákra és túlzott bedőlésre vonatkozó véleményeket, ő maga vállát vonogatva tartózkodott a véleménynyilvánítástól, bár látszott rajta, hogy az övé különbözik mindtől, amivel társai előhozakodtak. Érdemes megjegyezni, hogy eltűnése után személyes ügyeit olyan gondosan elrendezve találták, ami arról árulkodik, hogy előre sejtelme volt a készülő szerencsétlenségről. Eme elkerülhetetlen magyarázatok után most közrebocsátom a kéziratot eredeti formájában, ahogy a vérfoltos notesz harmadik lapján kezdődik: „Mindazonáltal amikor Cosellivel és Gustav Raymonddal vacsoráztam Reimsben, rájöttem, egyikük sem sejt semmit az atmoszféra magasabb rétegeit netán uraló veszélyről. Ki ugyan nem mondtam, mi jár a fejemben, de oly közel jártam hozzá, hogy ha lett volna bármiféle idevágó véleményük, feltétlen hangot adtak volna neki. Na persze ők csak két üres, beképzelt alak, akiket csupán az érdekel, hogy ostoba nevük szerepeljen az újságban. Érdekes: egyikük sem lépte még át a húszezer lábas határt. Persze jártak már ennél magasabban léghajósok meg hegymászók is. Jóval afölött kell lennie annak a pontnak, ahol a repülő veszélyzónába ér... feltételezve, hogy megérzéseimnek van alapja. Több mint húsz éve, hogy repülünk, hát az ember joggal kérdezhetné: Miért csak most derülne fény erre a veszélyre? A válasz magától értetődő. A gyenge hajtóművek hőskorában, amikor a száz lóerős Gnome vagy a Green bőségesen kielégített minden szükségletet, a repülésnek szigorú határai voltak. Ma, ahogy a háromszáz lóerő inkább követelmény,

semmint kivétel, a fölső légrétegek látogatása mind könnyebb és gyakoribb. Néhányan még emlékezünk, hogy fiatalkorunkban Garros világhírnévre tett szert a tizenkilencezer láb elérésével, és hogy az Alpok átrepülése micsoda bravúrt jelentett. A színvonal számokban ki sem fejezhetően emelkedett, és a korábbi évek minden egyes magassági repülésére ma húsz jut. Ezek közül sokat büntetlenül hajthattunk végre. A harmincezres magasságot rendre elérjük, s a hidegen és az asztmán kívül semmi kényelmetlenséget nem tapasztalunk. Bizonyít ez valamit? Az ember ezer helyen leszállhat a planétán úgy, hogy sosem lát tigrist. De a tigris ettől még létezik, és ha a dzsungelben érünk földet, könnyen eledelévé válhatunk. A fölső levegőégben dzsungelek burjánzanak, és a tigriseknél rosszabb lények lakják őket. Hiszem, hogy idővel aprólékosan föltérképezzük majd ezeket a dzsungeleket. Kapásból meg tudok nevezni kettőt. Az egyik Párizs Pau-Biarritz kerülete fölött fekszik. A másik épp a fejem fölött, ahol e sorokat írom wiltshire-i házamban. Sőt szinte biztosra veszem, hogy van még egy a Homburg—Wiesbaden körzetben. Először a pilóták eltűnése gondolkodtatott el. Természetesen mindenki azt hajtogatta, hogy a tengerbe zuhantak, de engem ez egy csöppet sem elégített ki. Először ott volt Vernier Franciaországban; gépét megtalálták Bayonne közelében, de teste sosem került elő. Aztán következett Baxter esete, aki eltűnt, bár a hajtóművet és a vas felfüggesztés egy részét megtalálták egy erdőben Leicestershire-ben. Dr. Middleton Amesburyből, aki távcsövön keresztül kísérte figyelemmel a repülést, állítja, hogy mielőtt a felhők eltakarták, látta a gépet óriási magasságban, amint hirtelen körkörösen emelkedni kezd, úgy rángatózva, hogy alig akart hinni a szemének. Soha többé nem látták Baxtert. A lapok cikkeztek róla, de nem sült ki belőle semmi. Számos hasonló eset ismert még... no és ott van Hay Connor halála. Micsoda rikácsolás ment a levegő megoldatlan rejtélyéről, mekkora terjengős cikkek a félpennys újságokban, és mennyire semmi nem történt, hogy az ügy mélyére ássanak! Rettenetes siklórepülésben ereszkedett alá ismeretlen magasságból. Ki

sem bírt szállni a gépből, a pilótaülésen halt meg. Miben? „Szívbaj", mondták az orvosok. Badarság! Hay Connor szíve olyan egészséges volt, akár az enyém. Mit mondott Venables? Egyedül ő volt mellette, amikor Connor kiadta a lelkét, és azt mesélte róla, reszketett, úgy festett, mint akire igencsak ráijesztettek. „Az ijedségbe halt bele", mondta Venables, de el nem tudta képzelni, mitől rémülhetett meg ennyire. Egyetlen szót nyögött csak ki, ami úgy hangzott: „szörnyűek". A vizsgálat során nem tudtak vele mit kezdeni. De én rájöttem: szörnyek! Ez volt szegény Harry Hay Connor utolsó szava. Es tényleg az ijedségbe halt bele, ahogy Venables vélte. No meg aztán ott volt Myrtle feje. Komolyan elhiszik, komolyan elhiheti bárki, hogy a zuhanás ereje szépen lenyisszantja az ember fejét? Ki tudja, talán lehetséges is, de én példának okáért sosem hittem el, hogy Myrtle esetében ez történt. Es ruháján a zsír; „úszott a zsírban", mondta valaki a vizsgálat során. Különös, hogy senki sem gondolkodott el rajta! Én igen, de hát én már jó ideje gondolkodtam akkor ezen. Háromszor is fölrepültem — Dangerfield ugratott is a puska miatt —, de nem jutottam elég magasra. Most, ezzel az új, könnyű Paul Veroner géptesttel meg annak százhetvenötös Roburjával holnap könnyedén el kell érjem a harmincezret. Megcélzom a rekordot. Talán megcélzok majd valami mást is. Na persze veszélyes. De aki kerülni akarja a veszélyt, az jobb, ha a repülés felé sem néz, csak megmarad a papucsnál és a flanel hálóköntösnél. Viszont én holnap meglátogatom a légi dzsungelt... és ha van ott valami, tudni fogom. Ha visszatérek, egész szép híresség leszek. Ha nem, ez a notesz remélhetőleg megvilágítja, mire készültem, és miként került ez az életembe. Csak semmi fecsegés balesetekről meg titkokról, ha kérhetem. A Paul Veroner egyfedelűt választottam a feladatra. Ha igazi munkára kerül a sor, nincs a monoplánhoz fogható. Beaumont erre már a repülés első napjaiban rájött. Először is nem árt neki a nedvesség, márpedig úgy fest, a felhők el se akarnak innét mozdulni. Csinos kis modell, úgy felel a kezemnek, akár egy puha szájú ló. A motor egy tízhengeres rotációs Robur, ami

százhetvenötig fölpörög. Az összes modern fejlesztés benne van: zárt repülőgéptörzs, hajlított végű csúszótalp, fék, giroszkópos stabilizátorok, és a három sebesség, amit a hordfelület lécroletta-elven működő szögállítása kínál. Vittem magammal puskát és tucatnyi, öreg szemű söréttel töltött patront. Látniuk kellett volna régi szerelőm, Perkins arcát, amikor utasítottam, hogy tegye ezeket is be. Úgy voltam öltözve, akár egy sarkkutató: az overall alatt két gyapjúmellény, a bélelt csizmában vastag zokni, fülvédős sapka és védőszemüveg. A hangáron kívül ugyan fullasztó idő volt, csakhogy én a Himalája csúcsaira törtem, hát ehhez kellett öltöznöm. Perkins érezte, hogy fontos dolog van készülőben, és rimánkodott, vigyem magammal. Ha kétfedelűt használtam volna, el is kél egy másik ember, de a monoplán egyszemélyes attrakció... már ha az ember a lehető legtöbbet ki akarja préselni belőle. Természetesen oxigéntartályt is vittem; aki e nélkül próbálja meg a magasságrekordot, vagy megfagy, vagy megfullad. Vagy mindkettő. Mielőtt beültem, jól megvizsgáltam a szárnyakat, az oldalkormányt és a magassági kormányrudat. Amennyire meg tudtam állapítani, minden rendben volt. Ezután beindítottam a hajtóművet, az is dorombolt, ahogy kell. Amikor a személyzet megadta a jelet, a gép a legkisebb sebességen is azonnal a levegőbe emelkedett. Tettem egy-két kört a terület fölött, hogy

bemelegítsem, aztán búcsút intettem Perkinsnek meg a többieknek, és a szárnyat síkba hozva a legnagyobb sebességre kapcsoltam. Nyolc-tíz mérföldön át a gép úgy siklott a széllel, akár a fecske, majd kicsit följebb fordítottam az orrát, és a kicsike széles spirálban mászni kezdett a gomolyfelhők felé. Rendkívül fontos, hogy az ember lassan emelkedjen, és közben alkalmazkodjon a nyomásváltozáshoz. Angliai szeptemberhez képest fülledt, meleg nap volt, a várható eső csöndje súlyosan ülte meg a levegőt. Délnyugatról néha egy-egy váratlan széllökés érkezett — az egyik olyan erős és hirtelen volt, hogy egy pillanatra oldalra döntött. Emlékszem az időre, amikor a szélrohamok, légörvények és -tölcsérek valós veszélyt jelentettek; még mielőtt rájöttünk, hogyan tegyük a hajtóműveket legyőzhetetlenül erőssé. Alighogy elértem a gomolyfelhőket — a magasságmérő szerint háromezer lábnál —, elkapott az eső. Zuhogott, akárha dézsából öntenék! Dobolt a szárnyakon, belecsapott arcomba, úgy elhomályosítva a szemüvegemet, hogy alig láttam valamit. Kisebb sebességre kellett kapcsolnom, mert igen kellemetlen volt ezzel az árral szemben haladni. Magasabbra érve a záporból jégeső lett, meg kellett futamodnom előle. Az egyik henger leállt, fölteszem, eldugult, de továbbra is erőteljesen, folyamatosan emelkedtem. Egy idő múlva a hiba, bármi is volt, elmúlt, és hallottam az öblös, mély do-

rombolást, ahogy a tíz henger egyszerre fújta. Íme a modern hangfogók csodája. Végre fülre is irányíthatjuk a hajtóműveket. Hogy nyüszítenek, sipákolnak és jajonganak, amikor bajuk van! A hőskorban, amikor a gépezet szörnyű lármája elnyelt minden hangot, ezek a segélykiáltások nem értek el hozzánk. Bárcsak azok a pilóták visszajöhetnének, s láthatnák ezt a csodálatos és tökéletes mechanizmust, melyért ők az életüket áldozták! Úgy kilenc óra harmincra a felhők közelébe értem. Alattam a Salisburyfennsík terpeszkedett, de teljesen elhomályosította az eső. Ezer láb magasságban fél tucat repülő szerkezet napszámoskodott, apró fekete fecskék a zöldes háttér előtt. Lefogadom, elcsodálkoztak, mit keresek fönt, felhőországban. Hirtelen szürke függöny húzott el alattam, és párás gőzpamacsok örvénylettek fejem körül. A nyirkos hideg elkedvetlenített. De túljutottam a jégesőn, ez is valami. A felhő oly sötét és vastag volt, akár a londoni köd. Annyira ki akartam belőle kerülni, hogy túl gyorsan kaptam föl a gép orrát: megszólalt a beépített vészcsengő, és a kezdeti lendület hamar megtört. Nem számítottam rá, hogy az elázott, csöpögő szárnyak ilyen nehezek lehetnek, de ekkor már a felhő világosodott, és hamarosan kiértem az első rétegből. Egy második (gyapjas, opálszínű) réteg még várt nagy magasságban; fehér, tömör felhőmenny fölöttem és sötét, tömör felhőföld alattam, s köztük a széles spirálban föl-

felé erőlködő egyfedelűm. Halálos magány uralkodik a felhők közti térben. Egy ízben kis termetű vízi madarak óriási raja száguldott el mellettem igen gyorsan, nyugati irányba. Szárnyaik szapora suhogása és dallamos rikoltásaik muzsika voltak fülemnek. Talán böjti récék voltak, de csapnivaló zoológus vagyok. Most hogy mi emberek is madarakká váltunk, igazán illenék megtanulnunk testvéreinket első látásra fölismerni. Alattam örvénylett a szél, ringatta a széles felhőtengert. Egy helyütt a páraörvény óriási lyukat ütött benne, és rajta keresztül, mint valami kéményen át, megpillantottam a távoli világot. Egy nagy fehér duplafedelű haladt el mélyen-mélyen alattam. Talán a Bristol—London közötti délelőtti postagép lehetett. Aztán a felhők megint beljebb sodródtak, és újra magába zárt a rettentő magány. Éppen tíz után értem el a fölső felhőréteg alsó peremét. Finom, átlátszó gőzpárából állt, mely nyugati irányból érkezett sebesen. Mindeközben a légmozgás folyamatosan erősödött, és mostanra metsző széllé duzzadt; órám szerint huszonnyolc mérfölddel fújt óránként. Máris igen hideg volt, noha magasságmérőm csupán kilencezret jelzett. A motorok csodálatosan dolgoztak, folyamatosan emelkedtünk. A felhőréteg vastagabb volt, mint ahogy számoltam, de végül aranyköddé apadt előttem, egy pillanat múlva pedig már ki is lőttem belőle, felhőtlen ég terült el előttem és fölöttem a tündöklő nap — fent csupa kék

és arany, lent szikrázó ezüst, egyetlen hatalmas, ragyogó mező, ameddig csak elláttam. Negyed tizenegy múlt, a légoszlopos magasságmérő tizenkétezer-nyolcszázat mutatott. Egyre csak emelkedtem, füleltem a motorok mély dorombolását, szemem pedig állandóan az órán, a fordulatszám-kijelzőn, az üzemanyagszinten és az olajpumpán tartottam. Nem csoda, hogy a repülősöket rettenthetetlennek tartják. Annyi mindenre kell ügyelni, az embernek nem marad ideje maga miatt aggódni. Nagyjából ekkor figyeltem föl rá, bizonyos magasság után mennyire megbízhatatlanná válik az iránytű. Az enyém tizenötezer lábnál kelet-délkeletnek fordult. A nap és a szél adták a valós tájékozódási pontokat. Előtte abban bíztam, hogy ilyen magasságban végtelen nyugalom fogad majd, ám az erős szél minden megtett ezer lábbal szilajabb lett. Gépem valamennyi eresztékében recsegettropogott, ahogy nekifeszült, és akár a papírlap, úgy rebbent tova, amikor fordulóba döntve siklottam a széllel, nagyobb sebességgel, mint amit halandó ember valaha is elért. Mégis újra és újra neki kellett mennem, széllel szembe dőlnöm, hiszen nem csupán magassági rekordra készültem. Összes számításom azt igazolta, hogy a kicsi Wiltshire fölött terült el az én légi dzsungelem, és minden igyekezetem hiábavaló lehet, ha távolabb bújok ki a felső légrétegekbe. Amikor elértem a tizenkilencezer láb magasságot, ami dél körül lehetett, a szél oly irgalmatlan volt, hogy nyugtalanul figyeltem a szárnyakat, minden pillanatban azt vártam, mikor lazulnak meg vagy pattannak el. Még az ejtőernyőt is magam mögé készítettem, kampóját bőrövem karikájába akasztva, hogy fölkészüljek a legrosszabbra. Elérkezett a pillanat, amikor a szerelők hanyag munkája a pilóta életébe kerülhet. De gépem hősiesen kitartott. Minden kötele zümmögött, és minden eresztéke remegett, mint megannyi hárfahúr, mégis gyönyör volt nézni, ahogy a rázkódás-hányódás dacára mégis ő volt a természet legyőzője és az ég kedvese. Kell legyen valami isteni az emberben, hogy a Teremtés által emelt korlátokon ennyire fölül tud emelkedni — fölülemelkedni, méghozzá olyan önzetlen, hősies elszántsággal, melyet

a levegőég eme meghódítása is példázott. Es még az ember elcsökevényesedéséről beszélnek! Mikor írtak ehhez fogható történetet fajunk krónikájába? Efféle gondolatok futottak át fejemen, miközben másztam rézsűt fölfelé ebben az iszonyú közegben, a szél egyszer az arcomba kapott, másszor a fülem mögött fütyült, s a felhősáv alattam oly messzire süllyedt, hogy ezüstredői és -dombjai egyetlen lapos, csillámló mezőbe olvadtak. Ám váratlanul szörnyű és példátlan élményben volt részem. Tapasztaltam már előtte, mit jelent légörvényben (ahogy szomszédaink hívják: ,,tourbillon"-ban) lenni, de ekkorát még sosem láttam. Az óriási széláramban, melyről már szóltam, éppoly iszonyú légörvények is keletkeztek, és egyik pillanatról a másikra egy ilyen magába szippantott. Pár pillanatig olyan sebességgel pörögtem, majdnem elvesztettem az eszméletemet, majd az örvény közepén futó vákuumtölcsérben esni kezdtem, a jobb szárnnyal előre. Mint a kő zuhantam, közel ezer lábnyit vesztettem magasságomból. Csak az öv tartott meg az ülésben, a sokk és a légszomj révén félig öntudatlanul lógtam ki a repülőgéptörzs oldalán. De mindig képes vagyok különleges erőfeszítésre; pilótaként ez többször nagy előnyömre vált. Tudatában voltam, hogy a zuhanás lassul. A légörvény alakja nem csőre, inkább fordított kúpra hasonlított, és én elértem a csúcsához. Teljes testsúlyommal egy oldalra dőlve szörnyű rántással vízszintesbe hoztam a szárnyakat, s kiemeltem a gép orrát a szélből. Egy pillanat múlva már ki is röppentem az örvényből, és siklottam az égen. Aztán, megrendülve, de győztesen újra fölfelé fordultam, és folytattam a lélekölő vánszorgást az emelkedő spirálon. Nagy ívben kikerültem az örvényes rész veszélyes pontját, és nemsokára biztonságban fölé kerültem. Egy óra után pár perccel huszonegyezer lábnyira jártam a tengerszint fölött. Mérhetetlen örömömre túljutottam a viharzónán, a szél minden megtett száz lábbal egyre csendesedett. Másrészről viszont igen hideg lett, és már éreztem azt a különös hányingert, melyet a ritka levegő okoz. Első ízben csavartam le az oxigéntartály tetejét, és belebeleszippantottam az életet adó gázba. Mint

szíverősítő ital futott ereimben, derültségem a részegséghez közelített. Kiabálva, énekelve szárnyaltam egyre följebb a hideg, még távolabbi világba. Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy az önkívület, mely elfogta Glaishert, és enyhébb mértékben Coxwellt, amikor 1862-ben légballonon elérték a harmincezer láb magasságot, a körkörös emelkedés előidézte rendkívüli sebességnek volt köszönhető. Ha az ember kisebb szögben emelkedik, folyamatosan alkalmazkodva az apránként emelkedő légnyomáshoz, eme veszélyes szimptómák kiküszöbölhetők. Ugyanabban a magasságban én még oxigén-inhalátorom nélkül is nyugodtan lélegeztem, semmiféle szükségtelen gond nem merült föl. Mindazonáltal kegyetlenül hideg volt, hőmérőm nulla Fahrenheitet mutatott. Fél kettőkor majdnem hét mérföldnyire jártam a föld felszínétől, s továbbra is folyamatosan emelkedtem. Igaz, azt is észrevettem, hogy a megritkult levegő számottevően kevesebb támaszt nyújt a szárnyaknak, ennél fogva az emelkedési szöget jelentősen csökkentenem kellett. Máris nyilvánvalóvá vált, hogy könnyű gépem és erős hajtóműveim dacára elérek majd egy pontot, ahol meg kell állnom. A helyzetet tovább rontotta az egyik újfent rakoncátlankodó gyújtógyertya, s az ebből adódó sorozatos hibás gyújtás. Szívemet elszorította a kudarctól való félelem. Nagyjából ez időben egy rendkívül szokatlan esemény történt. Valami füstcsíkot húzva maga után elsüvített mellettem, majd hangos sziszegéssel fölrobbant, gőzfelhőt lövellve szét. Egy pillanatig el nem tudtam képzelni, mit történt. Aztán eszembe jutott, hogy a földet meteorsziklák bombázzák szüntelen, és lakhatatlanná is tennék, ha szinte minden esetben el nem porladnának már az atmoszféra külső rétegeiben. Ahogy a negyvenezer lábhoz közeledtem, kettő újabb meteor suhant el mellettem; íme egy újabb veszélyforrás a nagy magasság embereinek. Nem kétlem, hogy a Föld levegőburkának külső peremén ez a veszély igencsak fölerősödik. A légoszlopos magasságmérő mutatója negyvenegyezer-háromszázon állt, amikor megértettem, hogy nem mehetek tovább. A fizikai

nyomást még elviseltem volna, de gépem elérte teljesítőképessége fölső határát. Az elvékonyodott levegő nem nyújtott elég támaszt a szárnyaknak, a gép a legkisebb döccenésre is oldalt csúszott, és a mozdulataimra nagyon tunyán reagált. Ha a motor a legjobb formáját nyújtja, valószínűleg képesek lettünk volna még újabb ezer lábra, de a gyújtás továbbra sem stimmelt, és úgy láttam, a tíz hengerből kettő leállt. Ha eddig nem értem el azt a zónát, melyet kerestem, akkor ezen az utazáson már sosem látom meg. De hát nem lehetséges, hogy elértem? Hagytam, hogy egyfedelűm, akár egy szörnyűséges sólyom, maga körözzön a negyvenezres magasságon, miközben én Mannheim-távcsövemmel gondosan szemügyre vételeztem környezetemet. A levegőég tökéletesen üres volt, nyomát sem láttam az elképzelt rémségeknek. Mint említettem, körbe-körbe siklottam. Ekkor eszembe ötlött, okosabban tenném, ha új területet pásztáznék át, megnövelt íven. Amikor a vadász a földön belép a dzsungelbe, keresztül-kasul átkutatja, mígnem fölleli prédáját. Korábbi okfejtésem arra a következtetésre juttatott, hogy az elképzelt légi dzsungel valahol Wiltshire fölött terül el. Vagyis jelenlegi helyzetemtől délnyugatra. A nap után voltam kénytelen tájékozódni, mivel az iránytű használhatatlanná vált, a lenti tájból pedig semmit sem láttam; nem volt alattam más, csupán a távoli, ezüst felhőmező. Tehát legjobb tudásom szerint meghatároztam az irányt, és gépem orrát arra fordítottam. Becslésem szerint az üzemanyagom egy órára lehetett elegendő, viszont azt az utolsó cseppig elhasználhattam, hiszen egy pompázatos egyszárnyúval bármikor biztonságban le tudok vitorlázni a földre. Hirtelen valami újra lettem figyelmes. A levegő előttem már nem volt olyan kristálytiszta. Hosszú, kócos gomolyagokkal telt meg, melyeket leginkább finom cigarettafüsthöz tudnék hasonlítani. Füsttekercsek és -csigák forogtaktekeregtek a napfényben. Ahogy a monoplán átgázolt rajtuk, gyenge olajízt éreztem ajkamon, a gép farészein pedig zsíros kosz ült meg. Valami hihetetlenül finom, organikus eredetű anyag lebegett az atmoszférában. De nem élt. Anyagkezdemény volt, mely számos négyzetmérföldön

szóródott szét, aztán beleveszett a semmibe. Nem, ez nem élet volt. De nem lehetett élet maradványa? És mindenek előtt: nem lehetett élőlényt, valamely irtózatos teremtményt tápláló étek, miként az óceán szerény zsírja is a hatalmas bálnát táplálja? Ez járt a fejemben, mikor fölnéztem, és megpillantottam a legcsodálatosabb képet, melyet emberi szem valaha látott. Remélhetem-e, hogy szavakkal leírhatom és átadhatom úgy, ahogy jómagam a múlt kedden láttam?

finomsága a legcsodálatosabb velencei üvegre emlékeztetett. A rózsaszín és a zöld halvány árnyalatai adták az uralkodó színt, de mind pompás szivárványszínekben játszott, ahogy a nap átragyogott kecses testükön. Több száz sodródott el mellettem, ismeretlen égi hajók tündökletes tündérraja; teremtmények, melyek formája és teste olyannyira alkalmazkodott eme üres magasságokhoz, hogy ehhez foghatót földközelben senki sem láthatott.

Képzeljenek el egy medúzát, olyat, amelyik nyáron a tengerben úszik, harang formájú és óriási/ sokkal nagyobb, mint a Szent Pál székesegyház. Halvány rózsaszínét finom zöld erek hálózták be, de az egész óriási anyag olyan finomságú volt, hogy csupán tündérárnynak tetszett a sötétkék ég előtt. Finom, szabályos ritmusban pulzált. Két hosszú, zöld csáp lógott ki belőle, melyek lassan lengtek előre-hátra. E nagyszerű látomás könnyedén, hangtalanul suhant el fölöttem, egy szappanbuborék súlytalanságával és törékenységével sodródott tova méltóságteljesen.

Figyelmemet azonban hamar egy új jelenség vonta magára: a külső levegőég kígyói. Gőzszerű anyagból álló hosszú, vékony, fantasztikus tekercsek voltak, sebesen pörögtek, és oly gyorsan repkedtek körbe-körbe, alig bírtam követni őket szememmel. Ezen szellemszerű lények némelyike elérte a 2030 láb hosszt is, de átmérőjüket nehéz volt megállapítani, mert elmosódó körvonalaik beleolvadtak a levegőbe. Ezeknek a légkígyóknak a színe az igen világos szürke vagy füstszín körül járt, pár sötétebb csíkkal belül, ami határozottan organikus külsőt kölcsönzött nekik. Egyikük az arcom mellett surrant el, éreztem hideg, nyirkos érintését, de testük anyagtalansága révén semmiféle fizikai veszélyérzetet nem okoztak bennem, mint ahogy az őket megelőző gyönyörű, harang alakú lények sem. Annyira voltak szilárdak, akár a partot csapó hullám tajtéka.

Félig rnár megfordítottam a repülőgépemet, hogy még egyszer megnézhessem magamnak ezt a gyönyörűséges teremtményt, mikor egyik pillanatról a másikra egy egész flottányi vett körül, mindenféle méretben, de egy sem akkora, mint az első. Akadtak egészen picik is, zömükben mégis egy átlagos légballonnal értek fel, még fölső ívük is megegyezett. Anyaguk és színük

Csakhogy várt még rám sokkal rémisztőbb élmény is. A nagy magasságból lefelé vitorlázva bíborszín gőzsáv akadt utamba, melyet

először kicsinek láttám, de közeledvén hozzá gyorsan növekedett, míg végül több száz négyzetlábnyira nyúlt el. Habár áttetsző, zselészerű anyagból állt, sokkal határozottabb körvonalakkal és szilárdabb állaggal bírt, mint bármi, amit valaha láttam. Azonkívül több fizikai szerv nyomát is fölfedeztem rajta, főként a két irdatlan, árnyékos, kör alakú tányért mindkét végén, melyek szemek is lehettek, köztük pedig egy teljes mértékben szilárd, fehér nyúlványt, melynek kegyetlen íve a keselyű csőrére emlékeztetett. A szörny egész megjelenése visszataszító és fenyegető volt, s egyfolytában váltogatta színét az igen világos mályvától a sötét, haragos bíborig, mely oly sűrű volt, hogy árnyékot vetett, amint egyszárnyúm és a nap között úszott. Hatalmas testének fölső domborulatán három nagy dudort láttam, melyeket leginkább a buborék szóval tudnék leírni, és őket nézve biztos voltam benne, hogy valamely rendkívül könnyű gázzal vannak tele, mely révén fenntartják ezt a torz, alig szilárd masszát a ritka levegőben. A lény gyorsan mozgott, könnyedén lépést tartott egyszárnyúmmal, és vagy húsz mérföldön keresztül játszotta rémséges kísérőm szerepét, úgy lebegve fölöttem, akár az áldozatára lecsapni készülő ragadozó madár. Haladó mozgása abból állt — gyorsasága miatt nem volt könnyű kiókumlálni —, hogy előrehajított egy hosszú, ragadós csápot, mely aztán az

egész rángatózó testet maga után vonta. Oly rugalmas és kocsonyás volt, hogy két percig nem tudta megőrizni alakját, ugyanakkor minden egyes változással még ijesztőbb és undorítóbb lett. Tudtam, hogy rossz vége lesz. Förtelmes testének minden bíbor pirulása erről árulkodott. Folyton rám szegeződő homályos, kimeredő szeméből a gyűlölet hidege és könyörtelensége sütött. Egérutat keresve lebillentettem egyszárnyúm orrát. Abban a pillanatban, akár a villám, a repülő masszából egy hosszú csáp vágódott ki, és tekeredett könnyedén gépem elejére, mint egy ostorszíj. Ahogy a forró hajtóműhöz ért, hangos sziszegés hallatszott, majd a csáp újra a levegőbe röppent, miközben az óriási, lapos test összehúzódott a hirtelen fájdalomtól. Zuhanórepülésbe váltottam, mire egy csáp megint lecsapott a gépre, de a propeller oly simán lemetszette, akárha füstgomoly lett volna. Ekkor hosszú, ragadós, kígyószerű nyúlvány siklott mögém és kapott el derekamnál fogva, igyekezvén kirángatni a repülőből. Két kézzel belekaptam, ujjaim belemélyedtek a sima, ragasztószerű anyagba, és egy pillanatra el is engedett, de aztán egy másik nyúlvány megragadott a csizmámnál, és úgy megrántott, majd hanyatt vágódtam. Ahogy elestem, puskám mindkét csövét kilőttem, noha azt hinni, hogy ekkora irdat-

Ian tömegnek ez árthat, olyan volt, mintha fúvócsővel akarnék leteríteni egy elefántot. Mindazonáltal jobban célozhattam, mintsem gondoltam, mert a sörétektől a lény hátán lévő egyik hatalmas hólyag nagy durranással fölrobbant. Beigazolódott következtetésem, miszerint ezeket a hatalmas, áttetsző hólyagokat valamiféle emelőgázzal fújták föl, mert az óriási, felhőszerű test azonnal oldalra billent, s kétségbeesetten igyekezett újra egyenesbe jönni, miközben a fehér csőr pokoli dühvel csattogott. De én már száguldottam lefelé a legmeredekebb szögben, ahogy csak mertem, a hajtómű teljes hatóerővel ment, a propeller és a gravitáció úgy lökött a föld felé, akár egy meteorkövet. Messze mögöttem egy tompa, bíbor foltot láttam, amint gyorsan távolodik, s belevész a kék égbe. Biztonságban kijutottam a külső lég halálos dzsungeléből. A veszély elmúltával lefojtottam a motort semmi sem szedi szét jobban a gépet, mint a magasból teljes sebességgel való ereszkedés. Úgy nyolcmérföldes magasságtól csodálatos, spirál siklórepülésben szálltam alá — először az ezüst felhőrétegig, majd alatta a viharfelhőig, de mivel még volt üzemanyag a tankban, húsz mérföldet megtettem, majd földet értem egy mezőn, Ashcombe falutól fél mérföldre. Ott vettem három kanna benzint egy arra haladó autóstól, és aznap este hat után tíz perccel finoman leszálltam a saját mezőmön Devizesnél, egy olyan utazás után, melyet földi halandó még sosem tett meg és élt túl, hogy számot adhasson róla. Láttam a levegőég angyalait és lidérceit — és ennél nagyobb gyönyör vagy nagyobb iszony az ember látókörén belül aligha létezhet. És most úgy tervezem, még egyszer fölmegyek, csak azután hozom mindezt a világ tudomására. Elvégre bizonyítékot kell szereznem, mielőtt ilyen mesével állok embertársaim elé. Való igaz, hamarosan követnek mások, és igazolják az általam elmondottakat, én azonban az első pillanattól meggyőző akarok lenni. Azokat a szépséges, szivárványszínben játszó légbuborékokat nem lehet nehéz befogni. Lomhán úsznak a légben, egy gyors egyszárnyúnak nem jelenthet feladatot bevágni lassú

pályájukra. Meglehetősen valószínű, hogy az atmoszféra nehezebb rétegeiben elpárolognak majd, és pár amorf zselékupacon kívül mást nem tudok lehozni. De legalább lenne valami kézzelfogható, amivel alátámaszthatnám a történetemet. Igenis fölmegyek, még ha ezzel kockázatot vállalok is. Azokból a bíbor lidércekből alig egy-kettőt láttam. Lehetséges, hogy most eggyel sem találkozom. Ha igen, azonnal zuhanórepülésbe bukom. Legrosszabb esetben pedig még mindig ott a puskám és az a tudás..." Itt egy lap sajnálatos módon hiányzik a kéziratból. A következőn nagy, rendetlen betűkkel ez áll: „Negyvenháromezer láb. Sosem látom viszont a földet. Hárman vannak alattam. Istenem, segíts, micsoda szörnyű halál!" Ez a teljes Joyce-Armstrong Töredék. Őt magát sosem látták viszont. Összetört egyszárnyújának pár darabját Mr. Budd-Lushington vadászbirtokán találták meg, a Kent—Sussex határon, pár mérföldnyire attól a helytől, ahol a notesz előkerült. Ha a szerencsétlenül járt pilóta teóriája helyes, és ez a légi dzsungel — ahogy ő nevezte — csak délnyugat-Anglia fölött létezne, akkor minden jel szerint teljes sebességgel menekült belőle, ám azok a szörnyűséges teremtmények utolérték és fölfalták valahol a külső légrétegekben, a fölött a hely fölött, ahol a szomorú relikviákat megtalálták. Ahogy egy egyszárnyú zuhan alá az égből, alatta névtelen rémek suhannak éppoly sebesen, és elvágják a földtől, majd bekerítik prédájukat — ez olyan kép, melyen nem tűnődik el az ember, ha meg akarja őrizni elméje épségét. Tisztában vagyok vele, sokan gúnyolódnak az itt közrebocsátott tényeken, de még ők is kénytelenek elismerni, hogy Joyce-Armstrong eltűnt. E szkeptikusoknak saját szavait ajánlom figyelmükbe: „Ez a notesz remélhetőleg megvilágítja, mire készültem, és miként került ez az életembe. Csak semmi fecsegés balesetekről meg titkokról, ha kérhetem." Pék Zoltán fordítása

Otthoni számítógép 2OO4 A R A N D TECHNOLOGIES CORPORATION az öt-

venes évek egyik legmeghatározóbb tudományos, technikai és szaktanácsadó cége volt. 1954-ben felkérték a vállalat tudósait, álmodják meg, milyen lesz 50 év múlva egy otthoni számítógép. A szakemberek tehát összeültek, elképzelték, és meg is építették a 2004-es év otthoni számítógépét. A gép képünkön látható.

Nouse, az orr-egér MOST MÁR NEM LEHET megorrolni a számítógépre. Legalábbis Dmitry Gorodnichy, az ottawai

NRC-ITT (National

Research Council

of Canada, Institute of Information Technology) kutatója szerint. A tudós a testi fogyatékosok komputerhasználatához próbál segítséget nyújtani kísérleteivel. A Nouse nemcsak a mozgáskorlátozottak életét teheti könnyebbé, hanem az átlagos felhasználó számára is jól jöhet olyan helyzetekben, ha mindkét keze foglalt. A Nouse rendszer segítségével kiválthatjuk az egér asztali használatát, s helyette az orrunkkal és a szemünkkel irányíthatjuk a komputert. Egy videokamera megfigyeli a felhasználó orrát, amelynek mozgását követve mozgatja a kurzort Az egér kattintását a pislogás váltja ki. A módszer nagyszerűsége abban rejlik, hogy nincs szükség speciális, drága eszközökre, mindössze egy mindennapos netkamerára. A munka előtt a rendszer megismerkedik a használó orrával, a kamera lefényképezi azt, 25 pixeles ábrázolást készítve, majd a számítógép megfelelő szoftverrel feldolgozza, és ezzel követi munka közben az „orregér" mozgását. A szem kettős pislogásával lehet rögzíteni a kurzor helyzetét, akárcsak az egér billentyűjével. Gorodnichy azért választotta pont az orrot, mert széles kameraszögből — fordítsuk akármerre is a fejünket —, szinte bárhonnan láthatjuk valamely jellegzetes pixelmintáját. A Nouse fejlesztése nem állt meg, újabb és újabb alkalmazások kezelésére teszik alkalmassá a rendszert. Már létezik rajzoló- (NousePaint) és játékszoftver (NousePong, BubbleFrenzy) is. De rövidesen várható a videokódolásra, videokonferenciára,

tarta-

lomalapú kép-visszakeresésre alkalmas

program

is.

Virtuális billentyűzet

A komputerek miniatürizálásának manapság már csak egyetlen akadály szab határt: az ember. A világ komputerkonstruktőrei újabb és újabb utakat keresnek, hogy kezelni tudjuk ezeket a miniatűr csodákat. Az egyik lehetőség a virtuális billentyűzet.

A KEZÜNK ÚTBAN VAN. Legalábbis a fejlődés útjában, mert néhány éve a számítógépek már elférnének a zsebünkben, de a legfontosabb beviteli eszköz, a billentyűzet ezt megakadályozza. A kényelmesen használható keyboard minimum 30 centi széles, az ideális billentyűméretet mindenki jól ismeri a komputer előtt ülve. Minden egyéb eszköz — pici billentyűk, érintőképernyő — használata nehézkes. De a virtuális billentyűzet megoldhatja a gondot. A Virtual Keyboard — kézi számítógépekhez vagy okostelefonokhoz kapcsolva, illetve azokba beépítve — lézer segítségével vetíti ki a billentyűzet képét az asztalra vagy bármilyen sík felületre, ezáltal lehetővé téve a valódi billentyűzet nélküli szövegbevitelt. Kis kamerájával rögzíti a felhasználó ujjmozdulatait, majd ezeket a megfelelő billentyűk lenyomásaként értékelve továbbítja a karakterfolyamot a PDA-nak vagy a telefonnak. A készüléket az iBIZ fejlesztette ki, a prototípusok rnár láthatók és kipróbálhatók a kiállításokon. A keyboard megbízhatóan működik, a leütéseket pontosan érzékeli, ráadásul az ujj elhúzását egérmozgásként érzékeli. Az iBiz elmondása szerint a lézer-billentyűzet használható Palm, Pocket PC PDA-kkal, laptopokkal és normál PC-kkel egyaránt. A kompatibilis típusok nevét ennél pontosabban még nem hozták nyilvánosságra. A készülék ára várhatóan 100 dollár körül lesz. A bevezetés azonban csúszik. Az iBIZ a gyártással az Enterprise Capital céget bízta meg, csakhogy az addig késlekedett, míg az ügy jogi útra nem terelődött. Azóta már sikerült másik szállítót találni, a Virtual Devices Inc. (VDI) nevű céget, amely az innovatív virtuális beviteli eszközök technológiájának fejlesztésére specializálódott. Bár a VKB-t elsősorban PDA-khoz és mobiltelefonhoz szánják, a távolabbi felhasználási lehetőségek sokkal izgalmasabbak. Megszűnhet az az örök gond, hogy a billentyűk elpiszkolódnak, nem kapcsolnak normálisan, és a tisztításuk is roppant nehézkes. Az asztalon a komputer előtt nem lenne szükség billentyűzetre, csak egy sík felületre, amely egyetlen mozdulattal tisztítható. Gondoljunk például a lakásriasztóra: nincs többé csúnya fali panel, nem lehet fizikailag feltörni. A lézer közvetlenül a falra vetítheti a gombokat. A lakásban bárhol elhelyezhetünk távirányítókat, amelyekkel a komputert, a hifi-berendezéseket vagy a háztartási gépeket kezelhetjük. A nyilvános használatra szánt készülékek gombjait többé nem lehet tönkretenni. A technológiát tovább fejlesztve üzenőpaneleket hozhatnánk létre. A bevitt szöveget a készülék tárolja, majd a lézer ki is vetítheti. A lehetőségek határtalanok, csak már élni kellene velük.

1. jelenet Meg kell hagyni, ügyesen csinálták a piszkok — gondolta Max Nevminde, a Nagy Nevminde, ahogy szemét dörzsölve a picike szobában magához tért. Vicces. Nagy Nevminde egy kis szobában. Erről rögtön beugrott egy kép. Jó néhány évvel ezelőtt, még kezdő színész korában az egyik első szerepére pont egy ilyen méreten aluli helyiségben készült, izgulva, nehogy lekéssen a végszóról vagy elrontsa nyúlfarknyi szövegét. A zsúfolt öltöző előtt izgatott hangon beszélgettek, ő pedig lehunyt szemmel mormolta a betanult mondatot. Csak egy vagyok a többiek közül, de a szívemet a farkasoktól kaptam. Az öltözőbe időnként bekukkantó egyik-másik korosabb színész mosolylyal, a kedélyesebbje vállveregetéssel jutalmazta a szorgalmas és elszánt tanoncot. Ugyan melyikük gondolta volna akkor, hogy kevés idő elteltével pont ez a szürke epizódszerepre kárhoztatott segédszínész válik az egyik legnagyobb befolyással rendelkező producerré?

Kánai András: EPIZÓDISTÁK

A mai szuperfilmek már a legvalószínűtlenebb helyszíneket és lényeket is képesek hihetően elénk varázsolni, de azért az igazi hitelességgel semmiféle számítógépes trükk nem ér fel.

Nevminde elmosolyodott, majd újra körülnézett. Egy feliratot, egy suta mondatot keresett, bármit, ami segíthet kiigazodni ezen a váratlan, és felettébb kényelmetlen szituáción. Tényleg, nem sokban különbözött az akkori helyzet a mostanitól. Akarod szolgálni Tháliát? Ismerkedj meg az otthonával! - hallotta nem is egyszer a közkeletű biztatást. Hunyorogva konstatálta a valamikor mindennapinak számító környezetet: leváló festékfoltok tarkította falak veszik körül, mesterséges fény süt le rá, ablak sehol, a sarokban barna műanyag egyenasztal. Börtön? Annak nem elég lepusztult. Tavaly járt egy valódiban, amikor azt a börtönös thrillert forgatták. Az is igaz, ha felkelne, és kettőt lépne balra, már az ajtónál járna. Ha nem pont ő maga lenne az áldozat, azon törné a fejét, hogy milyen filmet tudna ebből készíteni. Ki lenne a főszereplő, és vajon hogyan folytatódna a történet. Mindegy, gondolta, a helyszűke miatt most újra ott érezte magát, a hajdanvolt színház öltözőjében.

A hasonlóság azonban itt véget is ért. Abban az öltözőben nem úgy ült, mint akit elraboltak. Mert annyi bizonyos, hogy most nem önszántából ücsörög ebben a spártaian berendezett helyiségben. Dühösen fölnézett. Elrablásának minden mozzanata profi szervezésre és kivitelezésre utalt. A Morpheus téren éppen kifelé tartott az egyik helyi irodájából. Utolsó előtti emlékének épp maga a tér bizonyult: a törhetetlen, ünnepi éjszakákon villogó aszfalt, a helyváltoztató óriásplakátok, a nyüzsgő emberáradat, amely mintha titkos algoritmus szerint mozgott volna. Aztán ott voltak a zenélő hologramok, amelyek körül lepattant középosztálybeli értelmiségiek álltak vitázva, állandóan, a nap minden órájában, fáradhatatlanul. Nevminde az irodából egyenesen ebbe a városi egyvelegbe csöppent; nem mintha nem szokta volna meg, mégis, egy pillanatra megcsapta őt az ózondús levegő

illata, amelybe egy leheletnyi vadkender ízesítésű Pattogatott kukorica füstje vegyült. A szeme sarkából látta is a tőle balra ácsorgó, fölfelé kunkorodó koponyapiercinges fekete férfit. A dopeman éppen egy fiatal párnak nyújtotta át a Dr. P O P C O R N feliratú, újrahasznosított műanyagdarabokból öszszeeszkábált tasakot. A pár férfi tagja leszámolta a pénzt a csak nemrégiben legalizált csemegéért, majd kézen fogta a nőt, és együtt, a tasakot lóbálva megindultak az út felé. Nevminde-nak fogalma sem volt arról, hogy vajon ők is rnár az akció részesei, megfigyelők, sandák lettek volna. De megmaradt ez az emlékkocka, hiszen ő és mögötte loholó testőrei is a népes, az önnön zsúfoltságával folyton és reménytelenül hadakozó parkolóba tartottak. Igen, most már össze tudja illeszteni a mozaikdarabkákat. Az egyik testőre megelőzte őt, és kinyitotta az új, hidrogén-meghajtású Mercedes V5 jobb hátsó ajtaját. Ekkor kezdődött. Először minden átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra besötétedett. Tiszta sor: egyszerűen egy MeteoRAM típusú lokális időjárásmegváltoztatóval okoztak azok a valakik meglepetést, és azután — te Szent Hitchcock! — néhány tucat átprogramozott városi galambbal zavarták össze a járókelőket. Olyan gyorsan pergett le előtte mindez, akár egy gyorsabb jelenet a vetítőben. Es mi történt a testőrökkel? Ó, nem vitás, hogy egy térkivetítővel az ő alakját egy másik helyen jelenítették meg. Ezzel teljes lett a zűrzavar. Mire hadonászó, nagydarab emberei észrevették a cselt, és a képkiegyenlítőt végre működésbe hozták, elrablói már messze jártak. Elkábították Nevminde-ot, és egy ismeretlen helyre hurcolták. A tévécsatornákon legalábbis így szerepel majd. Hatórai hírek, jó estét kívánunk. Átkozott terroristák — gondolta. Nem volt hozzászokva (az utóbbi időkben aztán tényleg nem), hogy mások akaratától függjön. Régen történt rnár, hogy csak statisztált. Elszokott az érzésétől is. Egy kicsit olyan hangulat fogta el, mint a veteránt, akit visszavonulása után, megérdemelt pihenése közben újra csatasorba állít a sors, és aki egy pillanatig nem egészen tudja, hova is tette a fegyverét. Mert most is csata előtt áll, efelől nem volt kétsége. Magában már a tárgyalási stratégián gondolkozott: akik elrabolták, tudják, kicsoda ő, ennek megfelelően mesés váltságdíjat követelnek majd, egy ideig alkudoznak, majd megegyeznek, és a fizetés

után Nevminde riasztja azt a speciális magánosztagot, amely pont az ilyen ügyekre specializálódott. Minden ügynek megvan a specialistája. Ő például, egy ritkuló barna hajú, negyvenes évei közepén járó fehér férfi — ő a filmkészítés specialistája.

2. jelenet Nevminde pont akkor tért magához, amikor ketten becipelték a szobába. Pislogott, hunyorgott, kínai árnyjátéknak tűnt a két figura. Arra azonban tisztán emlékezett, hogy az ajtóra kívülről egy röntgenképernyő került — mint egy rémséges lény szeme — és maga az ajtó masszív, áthatolhatatlan, szétrobbanthatatlan szerkezet benyomását keltette. Akárkik is hozták ide, ezzel akarták elzárni a ház — erődítmény? — többi részétől. A szobájába belépő volt az első ember, akivel elrablása után találkozott. A magas, barna bőrű férfi csendesen betette maga után az ajtót, majd Nevminde pillantásaitól kísérve az ágyhoz húzta az asztalt; úgy, hogy az ágyon ülő alak és közte az képezzen valamiféle demarkációs vonalat. Demarkációs vonal — Nevminde-nak más katonai kifejezések is eszébe jutottak, hiszen elég volt a jövevény metálszürke uniformisára néznie, hogy megállapítsa: katonával van dolga. Az levette sapkáját, és egy nem túl kecses, de nem is hányaveti mozdulattal az asztalra dobta. Végigsimított kefehaján, és foglya fürkésző pillantásaitól kísérve látni engedte, hogy mit tart még a bal kezében: egy kinyitható titánszéket, valamint egy Macintosh Messengert. Komótosan összeállította az ideiglenes ülőalkalmatosságot, azután az asztalra pakolta a hordozható gépet. Nevminde szórakozottan nézte. Új szobatársa egyáltalán nem tűnt félelmetes alaknak; a ruházatától eltekintve teljesen hétköznapi ember benyomását keltette. Igen, gondolta Nevminde, mint egy kertvárosi, közepes bérezésű hivatalnok. - Indít. A Messenger — a Hl-laptop és a GlobeNetátjátszó fifikás ötvözete - pillanatokon belül betöltötte az operációs rendszert, és megnyugtató női hangon szólította meg a férfit. — DNS-azonosítás. Kérem, igazolja magát! Nevminde közben próbált úgy helyezkedni, hogy valamit lásson is a képernyőből. Hirtelen

egy pici, szuperérzékeny párna bukkant elő a számítógép egyik nyílásából. A férfi ráhelyezte hüvelykujját, amit a gép kellemes dallammal nyugtázott is. — Funkciók: kamera, audio, Cryptonid, 679-es csatorna, korlátozott hozzáféréssel. A multiprocesszoros berendezés alakja kissé megváltozott, ahogy a kért funkciókat beállította. Oldalán a felirat sejtetni engedte, hogy módosított bioáramkörökkel rendelkezik, és még azoknál a gépeknél is újabb, amelyeket mostanság hirdetnek a GlobeNeten. Nevminde gúnyosan elmosolyodott. — Mennyit kérnek? A férfi látszólag még a kihajtott, papírvékonyságú monitorra meredt. — Nézze, gondolom, mire megy ki ez az egész. Mondja meg az összeget, hogy mihamarabb túljussunk a leglényegesebb ponton. — On Max Nevminde, a RealcinCom vezető producere? — Ez aztán a válasz. Csak tudják, kit raboltak el?! — csattant fel hirtelen Nevminde. — Úgy nézek ki, mint a monacói hercegnő? Igen, én vagyok. — Rendben. Az e hangokat lassan, nyomatékkal ejtette ki. — Es maga kicsoda, terrorista úr? Ugye megmondhatja? Legalább tudjam, hogy nem a clevelandi „Anyák A Rémes Filmek Ellen", vagy a berlini „Karaoke Dzsihad Egylet" áldozata vagyok... A férfi végre fölemelte tekintetét, és Nevminde szemébe nézett. — Nevminde úr, egyelőre elégedjen meg annyival, hogy engem David Johnsonnak hívnak, és őrnagyi rangban teljesítek szolgálatot. — Melyik hadseregben? Dehát az isten szerelmére, mondja már meg, hogy hol vagyok! — Először az ön adatait kell fölvennem, azután majd tájékoztatjuk az önt érdeklő részletekről.

— Mégis arra kérném, nyugodjon meg, ez csak formaság, és hamarosan tényleg mindent megtud. Pokolba veletek! — Nevminde abbahagyta dühös gesztikulálását, és leengedte mindkét karját. — Tehát, kezdjük elölről: On Max Nevminde, a RealcinCom vezető producere. Mivel foglalkozik a cége? — Szokott filmeket nézni? A GlobeNeten, a 3D Plexekben, a VirtuaVideón? — Nos, be kell vallanom, az utóbbi hónapokban kevesebb időm jutott rá. Sok minden történt mostanában errefelé. Ilyen pancsert, most jöhet a kiselőadás. A sablon, amit az újságíró-hiénáknak tartogatok. Nevminde mély levegőt vett, mintha egy szuszra akarná az öszszes információt rázúdítani a katonára. — Néhány évtizeddel ezelőtt a filmgyártás forradalmi változásokon ment át, eddig tud követni, ugye? Először csak néhány jelenethez használtak fel számítógépet, majd a trükkök egyre szélesebb körben terjedtek el. Megjelent az első, teljes egészében számítógépes animációval megalkotott film, majd megszülettek az első virtuális sztárok: Lara Croft, Ananova, a pekingi Jim Chen, a németek népszerű komikusa, Ingó, akinek olyan fergeteges humora volt, hogy Germánián kívül többen puszta kézzel estek neki a hang-távkapcsolóiknak, csak hogy véget érjenek az Ingo-történetek. Ő volt az első virtuális sztár, aki kormánykitüntetést kapott a német kancellártól, a néhai Ibrahim Musztafától.

Nevminde az asztalra csapott, hogy a gép beleremegett: — Engem érdeklő részletek? Nem gondolja, hogy ezen jártatom az eszem, amióta itt magamhoz tértem? Ne szóljon közbe, most én beszélek! Elkábítanak, idecipelnek — azt sem tudom, hova

— Es? Hogyan szól tovább a történet? — Látom magán, hogy élvezi. — Már a tenyeremből eszel, picim. — Nos, azután a producerek rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb számítógépekkel filmet készíteni, mint az amúgy is a végletekig elkényeztetett emberi sztárokkal. Tudja, hogy van ez: a számítógép-generálta hősöknek nem jön meg a mensesük, mindig egy húron pendülnek a rendezővel, a forgatás pedig nem áll napokig azért, mert valamelyikük éppen összeveszett az aktuális kutyapszichológusával, mondván, hogy az szerinte öngyilkosságba kergeti az uszkárját. Szóval eljött az aranykor. A biocsipek pedig bámulatos sebességre és kapacitásra srófolták fel a gépek teljesítményét.

— amikor egy fogadáson kellene lennem, ahol én, a Nagy Max Nevminde vagyok a díszvendég! Világos?!

De ahogy az lenni szokott, a nézők egy idő után megint csak újdonságra vágytak. Ujat, újat — harsogták folyton, akárhová néztünk; szünet nélkül ez volt

a téma a klubokban és néhány befolyásos lapban. A közvélemény ostrom alá vette a filmipart. És Los Hollywoodos engedett is, vagy, na jó, mondjuk így — alkalmazkodott. A mi cégünk, a RealcinCom volt az első, amelyik újra élő szereplőkkel kezdett forgatni. Ez nagyon drága mulatság. - Miért? - Mert kiesett két évtized, és a színészek sorra szakmát váltottak a megváltozott viszonyok következtében. Sokat tudnék erről mesélni, maga talán nem is emlékszik már a színházak kálváriájára... Lényeg, hogy mire újra divatba jöttek, alig volt olyan szereplő, aki akár csak egy négysoros versikét hibátlan intonációval képes lett volna előadni. A mi dolgunk, az én feladatom lett a tehetségek felkutatása és beszervezése. A négysoros versikét tudók pedig egyre többe kerülnek... de igazából nincs okom a panaszra. Büszkén mondhatom, hogy a RealcinCom 134 élő szereplővel kötött élethosszig tartó szerződést, a mi filmjeink a legkelendőbbek — húzta ki magát az ágyon ülő Nevminde, amennyire csak tudta. Minden rendben lesz. — Legújabb filmünk a Visszatérés az Alfa Centaurira, látta már? Őszintén tanácsolom, hogy fogja a barátnőjét vagy feleségét vagy a legjobb barátait, és térjen be egy moziba! Ne spóroljon, a legkényelmesebbiket válassza! Üljön le a testhez simuló bársonyszékbe, és élvezze a filmünket! Mellesleg épp tegnap volt a bemutatója. A század leglátványosabb élőszereplős alkotása — és ez még csak a visszafogottabb kritika hangja. Nézze majd meg, hogy milyen őrület lesz itt három, nem, inkább már két hét múlva! A Visszatérés az Alfa Centaurira életem egyik fő műve!

- De... Ebben a pillanatban látható volt, hogy az őrnagy üzenetet kapott. Kicsit oldalra nézett, hogy a szoba világítása ne zavarja meg a retinára vetülő írást. — Megjöttek a többiek. Hamarosan minden kérdésére választ kap. Kérem, kövessen! A producer hiába faggatta, egyelőre nem tudott meg többet. Csak az vigasztalta, hogy meg sem bilincselték, sem egyéb módon nem akadályozták a mozgásban, ahogy kimentek a szobából.

3. jelenet Liftek, folyosók, liftek, folyosók. Már nem abból az előbbi, igénytelen fajtából. Nevminde-ot baljós előérzet fogta el. Miféle hely az, ahol a folyosók is tele vannak konzolokkal, és az egész épületet az a nyugtató, világoskék árnyalat uralja? Modern, túl modern ez bármiféle botcsinálta terroristákhoz. Közben megérkeztek a — Johnson így nevezte — operatív terembe. Nevminde nagy meglepetésére három közeli munkatársát találta ott, akik bizalmas beszélgetésbe merültek. Alltak a terem egyik sarkában, mint egy megriasztott gnúcsorda a szavannán. Csodálkozva, de felvillanyozva üdvözölték Nevminde-ot, és teljesen tanácstalanul meredtek rá, mint aki rögtön leleplezi, hogy mi ez a cirkusz. — Nem mondtak semmit... — Váltságdíjról... — Éppen elég, hogy... — A kormány lehet?... — Gyerekek, szerintem az...

David Johnson őrnagy megköszörülte a torkát. A monitorra meredt, majd pillantásával szinte átszegezte a producert. — Khmm... nos, éppen ezzel a filmmel van egy kis problémánk, uram. — Probléma? Milliók, ha nem milliárdok kedvence lesz heteken belül! Őszintén: mi nem tetszik? Rossz a vágása? Lassú? Kiszámítható? Vagy ami a legroszszabb: netán unalmas?

— Fogalmam sincs, hogy... — Majd mindjárt tisztázzuk... A terem, ahová együtt bekísérték őket (katonák, megint katonák), már sokkal kényelmesebbnek tűnt Nevminde-nak, mint a korábbi szűkös, ablak nélküli szoba. Ugyan itt is mesterséges fény világította be a teret, de a középen lévő, türkizszínű ovális asztal, a lapmonitorok, a terem négy sarkában mértani pontossággal elhelyezkedő transzformációs szobrok kétségkívül barátságosabb hangulatot árasztottak.

- A tartalmával van a baj. Nevminde most pontosan úgy érezte magát, mint amikor a 22th Century Fox három nagy hatalmú urával beszélte meg először a forgatás részleteit. Persze akkor, és ez érthető, visszafogottabbnak bizonyult.

Nevminde megnézte az egyik falon csörgedező 2D-s színes folyadékkristály-szökőkutat, és visszafordult az őt hallgató kollégáihoz. — Én mondom nektek, ez valami nagyszabású disznóság. De... higgyétek el, megoldjuk. Frank,

emlékszel, amikor a Veszteszárat forgattuk, nem akartak azok a sunyi pakisztániak engedélyt adni, mi? - Az engedély, főnök, az volt ám a muri... — Nahát — folytatta a producer —, az sem volt egyszerű szituáció. Képzeljétek csak el: ott állunk kész forgatókönyvvel, az egész stábbal, idegenvezetőkkel, az egész átkozott hóbelevanccal, és az előzetesen beígért engedélyt egyszercsak visszamondják. Valami bosszúféle lehetett, ezt később tudtuk meg. Hát, kemény dió! Na, erre mi kipuhatoltuk, hogy az illetékes bürokratafej él-hal a svájci sajtokért, emlékszel? Úgyhogy egy reggel arra ébredt, hogy azt a lerobbant lakását telehordjuk sajttal. De nem azzal a genetikailag dúsított vacakkal, az eredetivel! Soha nem felejtem el azt a döbbent arcot. Csak állt ott mohón, és az illattenger közepette — svájci sajtok! — úgy mozgott a bajsza, mint egy egérnek! A többiek teli szájjal hahotáztak. Hát igen - gondolta Nevminde -, rájuk lehet számítani, de kire is építhetne, ha nem ezekre a hűséges, megbízható emberekre? Itt van például Frank Schreiber, a forgatókönyvírója. A NuvoRambo óta együtt dolgoznak. Alig harmincéves, de az esze úgy vág, mint a borotva, és a szíve is a helyén van. Csak azt a rémes főnöközést abba tudná hagyni! A tisztelet — mindig ezt mondja, ha megkéri, szólítsa egyszerűen Maxnek.

4. jelenet Az ajtónyitódásra abbahagyták a beszélgetést, és kíváncsian várták, mi fog történni. Johnson őrnagyot már ismerték (kiderült, hogy mindnyájukkal beszélt négyszemközt), de a társaságában besétáló göndör hajú férfival még nem találkoztak. Ahogy becsukták az ajtót, Nevminde futólag megpillantott egy folyosót, amelyen néhány katona sétált. Úgy vélte, az ajtó előtt is strázsál egy-kettő. — Uraim, ismerkedjenek meg Greenberg doktorral! Doktor úr — invitálta Johnson Greenberget az egyik székbe. A négy filmes lassan közelebb húzódott a doktornak szólított személyhez. Ez még félelmetesebbé tette a terrorista-elméletet. Íme valaki, aki nem egyenruhás, de mégis a katonák urának és parancsolójának látszik. Így is, ahogy a szemüvegét tisztítja, látszik, hogy gondolatai száguldanak. Szemüveg — gondolták a filmesek. Micsoda anakronizmus az implantátumok korában! — Gyertek, üljetek le! — bátorította Nevminde a kollégáit. — Lássuk hát, akkor én úgy tudom, hogy önök sorban... — Greenberg itt egy pillanatra megállt, kézi kommunikátorára lesett - Max Nevminde, Frank Schreiber, Katherine Leeva, és Jim Dempsey. — Igazán lehetett volna annyira udvarias, hogy engem említ utoljára — csengett durcásan Leeva hangja.

És Katherine Leeva, a szőke démon, a legszebb élőszínész. Valamikor ő, a Nagy Max Nevminde mindent megadott volna az újgenerációs szilikontól hibátlan megjelenésű nő kegyeiért, de azok az idők elmúltak. Túl hamar kiismerte, gyorsan ráunt. Viszont mint színésznő, továbbra is a producerek álma. Vele — futott át Nevminde agyán — a profit szó szinte új értelmet nyer.

— Ó, elnézést, erre nem is gondoltam — válaszolt szórakozottan Greenberg. — Uram, akkor rám most nincs szüksége. — Nincs, nyugodtan elmehet. Johnson magukra hagyta őket. Nevminde azon törte a fejét, vajon nehezebb lesz-e a tárgyalás ezzel az alakkal. Egyáltalán: minek a doktora ez az ember?

Végül Jim Dempsey. A hallgatag rendező. Jimnek megvolt az a kifinomult, el nem sajátítható képessége, hogy tényleg vezetni tudta a színészeket, megérezte problémáikat egy megszokottól eltérő hangsúllyal kiejtett szóból. (Katherine-nel tényleg tudni kell bánni; a producer magának beismerte, hogy ez még Jimnek se megy könnyen.)

— Jól tudjuk, hogy önök a RealcinCom alkalmazásában állnak, sőt, mind a négyük neve szerepel új filmjük, a — Greenberg ismét kommunikátorát hívta segítségül — Visszatérés az Alfa Centaurira stáblistáján. — Kicsodák önök, megtudhatnánk végre? — erélyeskedett a producer.

Képességek. Nagyszerű adottságok. Ok négyen Los Hollywoodos legtöbbet kereső filmes szakemberei. Nevminde remélte, ez a cím sokáig velük marad. Ugyanúgy élethosszig, mint a RealcinCom szerződött színészei.

— Igen, a főnöknek igaza van, bizonyos jogok minket is megilletnek még akkor is, ha elraboltak bennünket. — Hagyjad Frank, mindjárt megmondja — csitította Schreibert Nevminde.

Doktor Greenberg most először nézett a producer szemébe. — Először is, a... hogyismondjam... idejövetelük. .. — Szép kis idejövetel — méltatlankodott tovább Frank. — ...az idejövetelük bizonyos biztonsági okokból kifolyólag történt úgy, ahogy történt. Tudom, tudom, kissé hivatali blikkfangnak tűnhet a megfogalmazás, de ez az igazság. Nem kelthettünk pánikot azzal, hogy a kelleténél több információt osztunk meg magukkal idő előtt. Úgyhogy, Nevminde úr, elnézést, hogy abban a régi raktárszobában szállásoltuk el. Tulajdonképpen Johnson akarta kihallgatni, mivel maga érkezett elsőként. Én vitáztam vele, de tudja, a katonás rendmániája... Visszanézett a többiekre. — Kérem, üljenek lel Az asztal elfoglalta csaknem az egész szobát, kivéve a hátsó pihenőkabint. Ahogy az asztallapokhoz közeledtek, ragyogó fényű króm székek gördültek elő, mindegyiken mesterséges kengurubőrrel. A csapat leült. Csendben, csak egyikük köhintett egyet. Nevminde arra gondolt: pont, mint az iskolában. A hetes jelentett, a nebulók leülnek, kezdődik az óra. ' — Akkor itt az ideje, hogy valamit mondjanak már, nem? — A szőke díva hanyag mozdulattal emelte maga elé jobb kezét, és elmélyülten vizsgálgatta körmeit. Dr. Greenberg mély lélegzetet vett. Végighordozta tekintetét az őt hallgató társaságon, és belekezdett.

— Ez a hely, ahol éppen most én is, önök is tartózkodnak, a nemzeti űrhivatal fennhatósága alatt áll. Pontosabban szólva ők fizetik a cechet. Furcsán felnevetett, de hangos jókedve köhögőrohamba fulladt. — Bocsássanak meg — törülte le könnyeit —, ez mindig megnevettet. Itt dolgozunk jó páran, mérnökök, katonák, minden rangú-rendű szakemberek, és a nagy álmot hajkurásszuk rnár vagy másfél... igen, pont másfél évtizede. Ó, ha eddig nem mondtam volna, én vagyok a xenoinformatikai részleg vezetője. Egy tartott.

kis

szünetet

— Látom az arcukon, ezt elsőre nem tudják hova tenni. Hát igen, nem is létezik xenoinformatikai kar sem a Yale-en, sem a jó öreg Oxfordban.

Xenoinformatikus. Mi vagyunk azok, akik az idegenekkel, értelmes lényekkel történő kapcsolatfelvétellel foglalkozunk. Megint hatásszünetet tartott. — Azt akarja mondani, hogy értelmes emberek értelmes lények után kutatnak? — Pontosan, Nevminde úr. Időpocsékolásnak tűnik? — Dehogy, csak... — Biztosíthatom önöket, a kormány nem vesztette el az eszét, legalábbis ebben a kérdésben még nem — tette hozzá savanykás mosollyal. — Es ezúttal többet várnak tőlünk meteorba fagyott baktériumnyomoknál és marsi homokarcoknál. Nos, úgy tűnik, erőfeszítéseinket hamarosan siker koronázza. Ugyanis... — Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó beszélni.

Csodálkozva fordultak az eleddig szótlanul figyelő Jim Dempsey felé. A nagydarab ember határozottnak tűnt. — Jól hallottátok. Semmit nem vagyok hajlandó a továbbiakban beismerni. Nevminde idegesen fészkelődött, majd a többiek felé intett. — Semmit sem kell beismernünk. Jim, hallgass már! — Uraim... és hölgyem, most rajtam a csodálkozás sora — hüledezett Greenberg. — Ugyan mit kellene beismerniük? — Főnök, ez a te reszortod. — Fogd már be, Frank! A doktor felállt, lassan két lépést tett az ajtó felé, majd gyorsan visszafordult. — Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek, de úgy tűnik, jól döntöttünk, amikor idehoztuk önöket.

5. jelenet — ... letlenről szó sem lehet, kizárható az emberi tévedés, de az is, hogy ez valamelyik fanatikus UFOhívő igényesen kivitelezett tréfája lenne. Az üzeneteket vettük, dekódoltuk, és azokban az állt, hogy már elküldték a hivatalos fogadóbizottságot. Nevminde alig figyelt arra, amit a Xenoinformatikus elmesélt. Pokolba a tojásfejűekkel ! Most már tudta, hogy igazi slamasztikában vannak, és ha nem ügyeskedik, egyre mélyebbre merülnek. Ez az ürge meg — nézett lopva Greenbergre — firnyákabbnak tűnt, mint amilyen az a csóró pakisztáni volt. Nehéz lesz ebből kimászni. Majd a váratlanságra hivatkozik, a helyzetet okolja a kialakult állapotokért, és talán... nos, akkor talán kisebb büntetéssel is megúszhatják. — Fantasztikus dolgokat tudtunk meg róluk. A tudományok és a művészetek terén is mérföldekkel előttünk járnak. A távolság miatt egyelőre nem is álmodhattunk arról, hogy válaszolunk nekik. Jobbnak láttuk, ha a Földön várjuk be őket. — Es? — vetett egy szenvtelen pillantást Greenbergre a színésznő. — Körülbelül egy hete abbamaradtak az adások. Es itt jönnek önök a képbe — hajolt előre a fekete hajú férfi. Egy hét óta ugyanis csak ezt a jelsorozatot sugározzák. Hetes csatorna, xeno312! Az egyik fal hangtalanul szétnyílt, és előresiklott egy nagyobb méretű lapmonitor, a Sony 3D-je. A

világítás ezzel egy időben olyan összetevőkre bontotta a szoba fényét, hogy a képet teljes intenzitásában élvezni lehessen. A jelenettel, ami eléjük tárult, nem most találkoztak először: látták már az animált forgatókönyvben, az elődigit-munkálatok során, és — ahogy most is — kész valójában, a kivetítőn. A kamera föntről indult, és lefelé siklott, ahogy a sziklás terepen bukdácsoló centauriak utolsó rohamát mutatta. Bár sokan voltak, tanácstalanul bámultak a szürke páncélba bújtatott emberekre, akik nem sokat teketóriáztak, hanem nehézion-lövedékeikkel egyszerűen szétlőtték a Centauri egyesített hadtestet. Óriási robbanások és Ennio Morricone Jr. hősies zenéjének közepette tűzte ki a spanyolos karakterű főhős a Föld zászlaját, majd elkiabálta az utolsó monológot: — Amíg a szív dobog, amíg az ész remél, mindig lesz egy bátor ember. Előre az emberiségért! Előzetes várakozásaik szerint ilyenkor hangzik fel vastaps a széksorok közül, most jön el a bravózások ideje, kisvártatva pedig elragadtatott v-mailek érkezése várható a RealcinCom központi szerverére. Most azonban a nagy csönd lebegte körül őket. A filmesek kimért mozdulatokkal fordultak vissza eredeti helyzetükbe. A producer és Leeva kivételével lehajtották fejüket. A doktor utasítására a fal megint olyanná vált, mint előtte. — Max ötlete volt. Frank szavai ide-oda ütődtek a teremben. Nevminde eddigre már kitalálta, mivel áll elő. A nagy kicsi, a kicsi meg sem történt — mondogatta magában. — Igen, drágám, kezdd csak el! Mi csak statisztáltunk, te is tudod. Dr. Greenberg kérdőn nézett a producerre. — Namármost, két kérdésre kell itt választ kapnunk: hogyan lehet, hogy az önök centaurijai pontosan úgy néznek ki, mint a lények az üzenetekben, és miért sugározzák az önök filmjének pont ezt a részletét...? — Rendben. Frank, Katherine, Jim...? Akkor legyen. Mi élőszereplős filmeket gyártunk és forgalmazunk. Hús-vér figurákkal, akiknek nem virtuális, de igazi vágyaik vannak. Igaz, Katherine drágám? Leeva dühös fintort vágott. — Az emberek ki voltak és vannak éhezve a drámákra. Hogy közel vigyük hozzájuk, hogy a magukénak érezhessék — ezért vagyunk mi. Mi vagyunk az

ősi csepűrásók leszármazottjai, akik boldogan teljesítjük szolgálatunkat. Hallhatta: az emberiségért! Nevminde nem látott mosolyt az arcokon, így kevesebb lelkesedéssel folytatta. — Az emberiségért. A film, a Visszatérés az Alfa Centaurira is ide tartozik: legyőzzük a betolakodókat, akik elveszik az emberiség életterét, kisöpörjük őket szeretett kék bolygónkról! Bizony így van, nemcsak a kormány szeretne kapcsolatfelvételt, hanem a nézők is. Nem veszi észre, mennyire unatkoznak? Nyavalyás problémáikból szeretnének néha-néha kikukkantani. Es mi megadjuk nekik a színes, szélesvásznú távcsövet. Idegenek? Hát persze! Es milyennek parancsolják az idegeneket? Jóságosnak, szelídnek, minden bölcsességgel megáldottnak? Nem! Legyenek gonoszak, vérengzők, hajthatatlanok, akik vöröslő embervérben tocsognak, és háziállatokat zabálnak. Igen, az adás. A maga idegenei tényleg léteznek. Ó, bizony, hogy léteznek! Sőt mi több: le is szálltak egy héttel ezelőtt — pont a forgatási táborunktól négy mérföldre. Greenberg elhűlten kérdezte: — Megérkeztek? Ezt csak most mondja?! Hova tették őket? Hol vannak?! — Tudtam, hogy ez lesz — suttogta maga elé Schreiber. — A francokat tudtad! — fröcskölte a szavakat a producer. Hát nem te mondtad: ó, milyen remek téma, tegyük már őket a filmbe? És te se szólj, Katherine, ott könyörögtél, hogy drágám, szerepeltessük őket, hogy még jobban kijöjjön a szépségem ezekhez képest! Es te, Jim... te se beszéltél nagyon le arról, hogy felhasználjuk ezt a nem várt epizódot. — M i t csináltak? — Hogy mit? Mivel én vagyok Max Nevminde, a Nagy és Bölcs Max Nevminde, nekem kellett rábeszélnem a lényeket, hogy szerepeljenek a filmben. — Hol vannak? — Csak egy epizódszerep volt, de ők teljes átéléssel játszották el. — Mi történt velük a forgatás után?! — Eltemettük őket. — Csak nem azt akarja mondani, hogy...? — De bizony azt. Az idegenek első csoportja, mind a hatezer odaveszett a Visszatérés az Alfa Centaurira utolsó forgatási napja után. Dr. Greenberg szürke arccal leült. Schreiber maga elé nézett, Leeva az egyik szobrot tanul-

mányozta elmélyülten, Dempsey pedig az ujjait morzsolgatta. — Mindig azt hallottam a szakma nagy öregjeitől: a filmezés áldozatokkal jár. Ez esetünkben fényesen bebizonyosodott. — Tudják, hogy mit tettek? — Hatezer idegen. Es? Semmiség. Még valószínűleg maradt a világukon jó pár belőlük. Figyeljen ide: nem akartuk, hogy így történjen, ami történt! Igen, megérkeztek, az egyik asszisztensem vette észre a dolgot. Soha vissza nem térő alkalom ígérkezett az újkori élőfilmek történetében. Mi lehet annál valódibb, mint az idegenek? Megbeszéltük velük. Azt hitték, ez valami szokásos földi dolog. Na igen, ahogy vesszük. Elszállásoltuk őket. Es higgye el: ma sem tudjuk, hogy a klíma vagy a kaja okozta a vesztüket. Az anyag kész, már vetítik. Mi az ördögöt akar még? — Elképesztő, amit mond. Fogalma sincs, hányan néznek minden egyes nap a távcsövükbe, hogy ők legyenek az elsők, akik meglátják azokat. Es erre maguk, filmesek... — Értse meg: mi vagyunk a távcső! — Nevminde halkabban, behízelgően folytatta. - Biztosan ki lehet találni valamit. Mondjuk, hogy fatális félreértés volt. Habár — tette hozzá elgondolkozva — príma tolmácsgépük volt, egyből megették, hogy amibe belerángatjuk őket, az egy földi szokás. Na, ne nézzen már így! Csak tudnám, honnan jöttek rá a többiek... — A vágószobában láttam, hogy az utolsó jelenet végén kezdenek tömegesen rosszul lenni - mondta Dempsey. — A z t gondoltuk, hogy eltussoljuk, ha meg kiderül. .. annál érdekesebb lesz a film. Frank után Leeva is közbeszólt. — Én igazán nem tudom, miért kell ekkora patáliát csapni emiatt... — A lényeg a publicitás. Képzelje el, hogy a sikeres vetítések után bejelentjük: készül a második epizód, és egy sajtótájékoztató keretében mutatjuk be őket, és csak azután adjuk át a kormánynak meg... a tudományos világ nagyjainak. A Xenoinformatikus lassan felemelkedett a szé-

kéből. — Mint már mondtam, megismertük kultúrájukat, történelmüket és szándékaikat. Ezek ismeretében azt kell mondanom: fogalmuk sincs, hogy mit tettek. Lehajtotta a fejét, kis szünetet tartott, majd felnézve folytatta.

— Piszkok. Maguk elárulták az emberiséget. Nem hitték volna, hogy ez a tudós ilyen gyűlölettel képes beszélni. — Mi ez a hang? Miért, maga mit tett volna a helyünkben, doki, a fene nagy eszével, mi... Dr. Greenberg csendesen, nyugodtan folytatta. — Az előörssel ránk bíztak valamit. Nem egy találmány leírását,

— Es ez hogy jön a filmünkhöz? — kérdezte szárazon Nevminde. — Úgy, hogy megüzenték: csaknem 6 0 0 0 lényt, fajtájuk legkitűnőbb képviselőit küldik el hozzánk, hogy kidolgozzuk békés együttműködésünk alapjait. — Vagyis... — Úgy van. M i n d a hatezer a yerver fajból

nem a csillagközi utazás részletes tervét, hanem személyeket. VIP — ezt értik, ugye? A világuk három különböző fajnak ad otthont: a yulundáknak, a yorandáknak, és a yervereknek. A yerverekre a két előbbi faj hosszú ideig furcsa szemmel nézett. Hogy lehet az, mondogatták, hogy egy ilyen meglepően kis létszámú nép ilyen nagy számú okos egyedet termel ki magából? Ugyanis a yerverek nem akárkik. Bámulatos faj! Ok a legrégebbiek, az ő soraikból származó egyed találta fel azt a hajtóművet is, amellyel balszerencséjükre hozzánk jöttek, a yerverek adták a legkitűnőbb gondolkodókat, vezetőket. .. olyan kifinomult filozófiával rendelkeznek, amelyhez képest a mi híres világvallásaink csak egy csapat primitív, őserdőben élő, elmaradott törzs totemimádásához hasonlíthatók. Es végül: yerver a legnagyobb alak, akit ők Yosulnak hívnak, aki békét teremtett a világukban... A yolundák és a yorandák befogadták a yervereket, s együtt rendkívül rövid idő alatt felvirágoztatták nemcsak az anyabolygójukat, de kolonizációjuk során még rengeteg más planétát is. Számukra a legfontosabb. .. ha emberek lennének, azt mondanám, az ember.

Percekig nem szóltak egymáshoz. Frank odasompolygott a producerhez, és villámgyorsan megragadta a ruhájánál

való volt.

fogva. — Te parancsoltad, hogy ezt tegyük! — Senkiházi! — rázta le magáról Nevminde a barátnak tartott forgatókönyvírót, majd odasétált az egyik transzformációs szoborhoz. Lenyűgözve figyelte, ahogy az anyag megnyúlik, és a kocka újra szarvassá változik. Eközben agya sebesen járt. Talán a kormányok kimagyarázzák... mégsem lehet, hogy néhány filmes miatt... — Pechünk volt. Lekéstünk a találkozóról. Nekünk kellett volna fogadni őket — mondta szenvedő hangon a doktor. — Tudják, mikor kissrác voltam, és láttam a vásznon a sok statisztát meghalni, azt hittem, hogy igazából is meghalnak. Johnson lépett be a szobába, és izgatott hangon súgta Greenbergnek: — Öt perce minden adást leállítottak! Hiába suttogott, mindenki hallotta. Max Nevminde, a Nagy Nevminde is, aki életében először úgy érezte magát, mint aki epizódszerepet játszik egy nagyszabású darabban, és még nem tudja, hogy a vége happy end lesz-e.

„Egy út áll előttem, melyiken induljak?" Egy fiatal cigányfiú bőrébe bújhatsz, és tőled függ, hogy alakul az élete... Intézetben nevelkedtél Vas megyében. Egy augusztusi reggelen gördül be veled a vonat a Keletibe. Összespórolt vagyonkád a zsebedben. 18 éves vagy, és erre a pillanatra vártál egész életedben A döntés innentől a te kezedben van. Játsszál és vigyázz: Biztos hogy nem úszod meg szárazon! Érezni fogsz, félni, reménykedni, elbukni és talán talpraállni.

Vl GYÁ,ZZ CIGÁNY LETTÉL!

(Nagy Feró)

VÉGÜL MÉG MEGSZERETED A HŐSÖDET...

A komputer

Gordon R. Dickson

nem tűr ellentmondást

„Akinek az utóbbi időben dolga akadt valami könyvbarátklubbal, az

nyilván egyetért velem abban, hogy az alábbi történet félelmesen valóságízű." Így szólt a szerző eredeti bevezetője ehhez az elbeszéléshez/ de azt hiszem, manapság egyre általánosabb érvényű a történet mondanivalója. Aki valaha betévedt a hivatali bürokrácia útvesztőjébe, tudja, miről beszélek. Mr. Walter A. Child

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub Kérjük, e kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.

Egyenleg: $ 4,98 Kedves Ügyfelünk, csatoltan küldjük a könyvet, amit legutóbb választott, Robert Louis Stevenson Emberrablók című regényét. ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 1827 Mandy Street Chicago, Illinois

437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan 1965. november 16.

Legutóbbi levelemben említést tettem az Önök által küldött komputer lyukkártyáról, amelyen megterheltek Rudyard Kipling Kimjének ellenértékével. A regényt tartalmazó könyvcsomagot csak azután bontottam fel, hogy Önöknek elküldtem a lyukkártyán szereplő összeget. Mikor a csomagot kibontottam, észleltem, hogy a könyv lapjainak fele hiányzik. A könyvet tehát visszaküldtem, és kértem Önöket, hogy vagy küldjenek másik példányt, vagy utalják vissza a pénzemet. Ehelyett Önök elküldték Robert Louis Stevenson regényét, az Emberrablókat. Kérem szíves intézkedésüket a hiba helyrehozatalára. Csatoltan küldöm az Emberrablók címemre postázott példányát. Teljes tisztelettel Walter A. Child Mr. Walter A. Child

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub MÁSODIK FELSZÓLÍTÁS Kérjük, e kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.

Egyenleg: $ 4,98 Robert Louis Stevenson: Emberrablók (Ha a pénz átutalása időközben megtörtént, szíveskedjék felszólításunkat semmisnek tekinteni.) ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 1827 Mandy Street Chicago, Illinois

437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan 1966. január 21.

Engedjék meg, hogy fölhívjam szíves figyelmüket a tárgyban 1965. november 16-án írt levelemre. Önök továbbra is komputer lyukkártyákkal bombáznak, pénzt kérnek egy olyan könyvért, amelyet nem rendeltem meg. Pedig tulajdonképpen Önök tartoznak nekem. Teljes tisztelettel Walter A. Child Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 1827 Mandy Street Chicago, Illionis 1 9 6 6 . február 1.

Igen tisztelt Mr. Child! Többször is felszólítottuk O n t cégünknél könyvvásárlás következtében keletkezett tartozása kiegyenlítésére. Régóta fennálló követelésünk összege $ 4,98. Késedelmét annál is inkább sajnáljuk, mert eredeti megállapodásunk értelmében mindig a legnagyobb készséggel álltunk hitellel az On rendelkezésére. Amennyiben cégünknél fönnálló tartozását nem egyenlíti ki postafordultával, kénytelenek leszünk az összeg behajtását pénzbeszedő vállalatra bízni. Teljes tisztelettel Samuel P. Grimes számlázási ov. 437 Woodlawn Drive, Panduk, Michigan 1 9 6 6 . február 5. Igen tisztelt Mr. Grimes! Lennének szívesek végre abbahagyni a lyukkártyák és nyomtatványok küldözgetését, s végre egy tisztességes, ember írta levelet küldeni? Nem tartozom Önöknek semmivel. Önök tartoznak nekem. A végén a követelésem érvényesítését még kénytelen leszek pénzbeszedő vállalatra bízni.

Walter A. Child Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

SZÖVETSÉGI PÉNZBESZEDŐ VÁLLALAT 88 Prince Street, Chicago, Illinois 1 9 6 6 . február 2 8 .

Igen tisztelt Mr. Child! Vállalatunk megbízást kapott az ön ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubnál fönnálló $ 4,98 összegű tartozásának, valamint e tartozás kamatainak és kezelési költségeinek behajtására. Tartozásának teljes összege jelenleg $ 6,83-t tesz ki. Szíveskedjék a jelzett összeget vállalatunk címére haladéktalanul átutaltatni, ellenkező esetben kénytelenek leszünk az ügyet peres útra terelni.

Jacob N. Harshe alelnök

Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

SZÖVETSÉGI PÉNZBESZEDŐ VÁLLALAT 88 Prince Street, Chicago, Illinois 1966. április 8.

Igen tisztelt M r . Child! Úgy látszik, elkerülte szíves figyelmét udvarias felszólításunk, hogy az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubbal szemben fennálló, régóta esedékes és a kamatokkal, kezelési költséggel együtt immár $ 7,51-t kitevő tartozását haladéktalanul rendezze. Ha a nevezett összeg 1 9 6 6 . április 11-ig nem nyer kiegyenlítést, kénytelenek leszünk az ügyet a bírái eljárás megindítása végett ügyészünknek átadni.

Ezekiel B. Harshe elnök Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

MALONEY, MAHONEY, MACNAMARA és PRUITT ügyvédi iroda 89 Prince Street, Chicago, Illinois 1966. április 29.

Igen tisztelt Mr. Child! Irodánk megbízást kapott az On ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubbal szemben fönnálló kiegyenlítetlen tartozásának peres úton való behajtására. Adósságának összege jelenleg $ 1 0 , 0 1 . Ha az említett összeget lesz szíves cégünk címére 1 9 6 6 . május 5-ig átutaltatni, a peres eljárástól elállunk. Ha azonban az összeg a nevezett időpontig nem nyer teljes kiegyenlítést, polgári keresettel fordulunk On ellen a bírósághoz. Biztosra vesszük, hogy Önnek is kellemesebb, ha elkerülheti a bírói végrehajtást, amely nyomot hagy, és hitelképességének tartós kárt okoz.

Teljes tisztelettel Hagthorpe M. Pruitt, Jr. ügyvéd Mr. Hagthorpe M. Pruitt, Jr. Maloney, Mahoney, MacNamara és Pruitt Ügyvédi Iroda 89 Prince Street, Chicago, Illinois

437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan 1966. május 4.

Kedves Mr. Pruitt! El nem tudja képzelni, milyen örömöt okozott, hogy ebben az ügyben eleven embertől kaptam levelet, akinek végre elmagyarázhatom a helyzetet. Az egész ügy ostobaság. Ezt teljes részletességgel és több levélben is megírtam az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubnak. De ugyanezzel a fáradsággal egy komputernek is beszélhettem volna, amely csak köpi a lyukkártyákat, s úgy látszik, másra se jó. Röviden: megrendeltem $ 4,81-ért Rudyard Kipling Kim című regényét. Elküldték, kibontottam, s kiderült, hogy a könyv lapjainak fele hiányzik. De a könyv ellenértékét csekken már ez előtt feladtam. Visszaküldtem hát a könyvet, s kértem, hogy vagy egy hibátlan példányt küldjenek, vagy a pénzemet térítsék vissza. Ehelyett elküldték nekem az Emberrablókat, Robert Louis Stevenson művét — amit meg sem rendeltem; s most ennek az ellenértékét próbálják behajtani rajtam. Azóta várom, hogy visszaküldjék a pénzemet, amivel az el nem küldött Kimért tartoznak. Ez az egész. Talán On segítségemre lehet, hogy az ügyet rendbehozzuk.

Szívességét előre is hálásan köszöni Walter A. Child

Ui.: Az Emberrablókat, amint megkaptam, szintén visszaküldtem, de láthatólag ez sem segített. M é g csak nem is nyugtázták.

Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

MALONEY, MAHONEY, MACNAMARA és PRUITT ügyvédi iroda 89 Prince Street, Chicago, Illinois 1 9 6 6 . május 9.

Igen tisztelt Mr. Child! Semmiféle adat nincsen birtokomban arra vonatkozólag, hogy az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub bármi On által vásárolt árucikket visszakapott volna. Aligha hiszem, hogy az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub minket bízott volna meg követelése érvényesítésével, ha a helyzet úgy állna, ahogy azt On előadja. Amennyiben tehát tartozása három napon belül, azaz 1966. május 12-ig nem nyer teljes összegében kiegyenlítést, kénytelenek leszünk követelésünket peresíteni. Teljes tisztelettel Hagthorpe M Pruitt, Jr.

Mr. Walter A. Child 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan

KÖRZETI BÍRÓSÁG Chicago, Illinois

Értesítem, hogy a Bíróság az On ellen 1 9 6 6 . május 26-án benyújtott keresetnek helyt adott, s O n t $ 15,66 perköltséget is magában foglaló adósságának kifizetésére kötelezi. Nevezett összeget mind a Bíróság pénztáránál, mind a hitelezőnél kiegyenlítheti. Amennyiben a kifizetést közvetlenül a hitelezőnél teljesíti, a kifizetést igazoló nyugtát terjessze be a Bírósághoz, hogy O n t a további jogkövetkezmények alól mentesítse. Az érvényben levő Kölcsönös Kötelezettségi Törvény alapján, minthogy On más állam polgára, jelen ítélet másodpéldányát az On állandó lakóhelyét képező állam illetékes szervéhez továbbítjuk, hogy a végrehajtási eljárást On ellen ott is foganatosítsák.

KÖRZETI BÍRÓSÁG Chicago, Illinois Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg. Az ítélet kelte: 1 9 6 6 . május 27. Hivatkozott jogforrás: S 1 5 6 6 Alperes: Child, Walter A. 4 3 7 Woodlawn Drive, Panduk, Michigan Tárgy: kölcsönös köt. Ker. összege: $ 941 Samuel P. Grimes alelnök, ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 1827 Mandy Street, Chicago, Illinois

437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan 1 9 6 6 . május 3 1 .

Grimes! Ami sok, az sok. Holnap üzleti ügyben amúgy is benn járok Chicagóban. Fölkeresem az irodájában, s egyszer s mindenkorra rendezzük ezt az ügyet: tisztázzuk, hogy ki tartozik kinek, s mennyivel! Híve

Walter A. Child A Panduki Körzeti Bíróság segédhivatalától 1 9 6 6 . június 1. Harry! A csatolt lyukkártyán, amely a Chicagói Körzeti Bíróságtól jött az A. Walter-ügy tárgyában, a hivatkozott jogforrás rovatában 1 5 0 0 fölötti statútum-szám szerepel. Ez tehát nem polgári, hanem büntetőügy, s így nem rám, hanem terád tartozik. Átküldöm hát a te komputerednek. Üdv, Joe

BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ Panduk, Michigan Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg, Az elitélt neve: (Child) A. Walter ítélet kelte: 1 9 6 6 . május 26 Az elitélt állandó lakóhelye: 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan Hivatkozott jogforrás: S 1 5 6 6 . (helyesb.) 1567. Cselekmény: emberrablás Elköv. időpontja: 1965. november 16. Megjegyzés: tettes szabadlábon. Azonnal őrizetbe venni. RENDŐRKAPITÁNYSÁG,

PANDUK,

A (KERESZTNEVE ISMERETLEN)

MICHIGAN

WALTER

-

A

CHICAGÓI

RENDŐRKAPITÁNYSÁGNAK.

ELÍTÉLT ÜGYÉVEL KAPCSOLATBAN

ILLINOIS.

(ROBERT LOUIS STEVENSON

FIATALKORÚ 1 9 6 5 . NOVEMBER 5-ÉN TÖRTÉNT ELRABLÁSA) K Ö Z L Ö M , H O G Y NEVEZETT 4 3 7 W O O D L A W N DRIVE, PANDUK ALATTI LAKÁSÁRÓL ELTÁVOZOTT, ÉS FELTEHETŐLEG AZ Ö N Ö K ILLETÉKESSÉGE A L Á TARTOZÓ TERÜLETEN TARTÓZKODIK.

Esetleges kapcsolatai: ÖRÖKBECS K ö n y v b a r á t Klub, 1823 M a n d y Street, C h i c a g ó , Illinois. Nevezett értesüléseink szerint fegyvert nem h o r d . Kérjük a z o n n a l i őrizetbevételét. Intézkedés m e g t ö r t é n t é r ő l értesítést kérünk. Rendőrkapitányságnak, Panduk, M i c h i g a n - S 1567. a l a p j á n gyermekrablásért k ö r ö z ö t t A . (keresztneve ismeretlen) W a l t e r őrizetbevétele t á r g y á b a n k ü l d ö t t megkeresésére k ö z ö l j ü k , h o g y nevezettet a z ö r ö k b e c s k ö n y v b a r á t k l u b helyiségében, a h o l i s Walter A n t h o n y C h i l d á l n é v e n éppen $ 4,98 összeget kísérelt meg az említett cég a l k a l m a z o t t j á t ó l , Samuel P. G r i m e s t ő l b e h a j t a n i , őrizetbe v e t t ü k . Intézkedés: kérésükre őrizetben TARTVA.

Rendőrkapitányság, Panduk, M i c h i g a n - A C h i c a g ó i Rendőrkapitányságnak, Illinois Hiv.: A. Walter (alias Walter A n t h o n y Child) emberrablásért k ö r ö z ö t t személy. Megkeresés ALAPJA: KOMPUTER LYUKKÁRTYA-ÉRTESÍTÉSÜK NEV. SZEMÉLY ELLEN 1 9 6 6 . MÁJUS 27-ÉN HOZOTT Í t é l e t r ő l . Szíveskedjék bűnügyi n y i l v á n t a r t ó n k c s a t o l t l y u k k á r t y á j á r ó l komputerosztályunk számára m á s o l a t o t készíteni.

BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ Chicago, Illinois Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg. Tárgy: (helyesbítés — hiányzó nyilvántartási lap pótlása) Hivatkozott jogf.: S 1567. ítéletszám: 4 5 6 7 8 9 . Tárgyalási jegyzőkönyv: tévesen lerakva, hozzáférhetetlen Intézkedés: 1 9 6 6 . június 9-én Alexander John McDivot biró elé ítéletkiszabásra elővezetni Alexander J. McDivot bíró feljegyzése:

1 9 6 6 . június 2.

Kedves Tony! Csütörtök délelőtt ítéletet kell kiszabnom egy bűnözőre, de a tárgyalási jegyzőkönyvek nincsenek meg. Szükségem volna némi információra (hív: A. Walter-ügy,- ítéletszám: 456789. büntető). Teszem azt, nem ártana tudnom, hogy mi van az emberrablás áldozatával. Esett-e valami baja?

Jack McDivot Adattári Kutatócsoport

1 9 6 6 . június 3.

Hiv.: It. sz. 4 5 6 7 8 9 . — esett az áldozatnak valami baja? Tonio Malagasi Nyilvt. Oszt. Címzett: Egyesült Allamok Statisztikai Hivatala Tájékoztatási Osztály Tárgy: Robert Louis Stevenson

1 9 6 6 . június 3.

Kérés: személyével kapcsolatos adatok Adattári Kutatócsoport Bűnügyi Nyilvántartás Rendőrkapitányság, Chicago, Illinois

Címzett: Adattári Kutatócsoport. Bűnügyi Nyilvántartás Rendőrkapitányság, Chicagó, Illinois Tárgy: Robert Louis Stevenson személyével kapcsolatos adatok (nyilvt. sorsz.: 1 8 9 6 2 3 . ) Válasz: Nevezett elhalálozott. Életkora az elhalálozás időpontjában: 44 év. Más adat nem szükséges? A. K. Tájékoztatási Osztály Egyesült Allamok Statisztikai Hivatala Címzett: Egyesült Allamok Statisztikai Hivatala Tájékoztatási Osztály

1 9 6 6 . június 6.

Tárgy: Nyilvt. sorsz.: 1 8 9 6 2 3 . Más adat nem szükséges. Köszönet Adattári Kutatócsoport Címzett: Tonio Malagasi Nyilvántartási Osztály

Bűnügyi Nyilvántartó Rendőrkapitányság. Chicago, Illinois 1 9 6 6 . június 7.

Hiv.: ítélet sz.: 4 5 6 7 8 9 . Az áldozat meghalt. Adattári Kutatócsoport Címzett: Alexander J. McDivot bíró

1 9 6 6 . június 7.

Kedves Jack! Hivatkozással a 456789. ítéletszámú ügyre közlöm, hogy az emberrablás áldozatát feltehetőleg megölték. Az ügy előzményeire vonatkozó adatok, a gyilkos és az áldozat személyével kapcsolatos feljegyzések különös hiányából, valamint az áldozat életkorából arra kell következtetnem, hogy itt valami bandák közti leszámolásról lehet szó. Ennyit tájékoztatásul. Énrám ne hivatkozz. Bár az áldozatnak — ennek a Stevensonnak — a neve valahogy ismerősen cseng. Lehet, hogy valami keleti parti nagymenő, mert a nevéről mintha egy kalózügyre asszociálnék — N e w York-i dokkrablás? —, s valami elásott kincsre is. De mondom, ez mind csak spekuláció — magánhasználatra. Bármikor a legnagyobb készséggel stb., stb...

Üdv, Tony Malagasi

Nyilvt. Oszt. MICHAEL R. REYNOLDS ügyvéd 49 Water Street, Chicago, Illinois 1966. június 8. Kedves Tim! Szívem szakad meg: nem tudok elmenni horgászni. Tárgyalásom van, egy emberrablási ügyben képviselek

valakit. Rendes körülmények közt megpróbálnék elszabadulni, s McDivot, aki az ügyet tárgyalja, valószínűleg nem támasztana akadályt. De ilyen istenverte ügyről még nem is hallottál.

Ezt az embert, akinek az ügyében most ítéletkiszabásra kerül a sor, a tévedések röhögtetően hosszú sora alapján tartóztatták le, sőt nyilvánították bűnösnek. Pedig nemcsak hogy nem bűnös — hanem minden oka megvan rá, hogy kártérítést követeljen az egyik nagy chicagói könyvbarátklubtól. Ezt az ügyet semmiképpen nem szabad elhanyagolnom. Teljességgel elképzelhetetlen — de nagyon is lehetséges, ha beleképzeled magad mindent géppel nyilvántartó korunkba —, hogy egy makulátlanul ártatlan ember ilyen helyzetbe kerüljön. Persze nem nehéz az ügy. Megkértem McDivotot, hogy az ítélethozatal előtt fölkereshessem, akkor majd személyesen megmagyarázok neki mindent. Es ezután, ha a védencem már szabadlábon lesz, megtárgyalhatjuk a kártérítési igényeit is. A horgászást meg halasszuk a jövő hétre, jó?

Ölel Mike MICHAEL R. REYNOLDS ügyvéd 49 Water Street, Chicago, Illinois június 10. Kedves Tim! Csak kutyafuttában... A horgászásnak megint lőttek. Elnézést. Nem fogod elhinni. Az én tréfán kívül makulátlanul ártatlan ügyfelemet halálra ítélték szándékos emberölésért, azon az alapon, hogy áldozata meghalt. Igen, az egészet megmagyaráztam McDivotnak. S mikor ő, magyarázta meg, hogy milyen helyzetben van, majd hanyatt estem. Nem volt nehéz meggyőznöm az igazamról. Három percbe sem telt, hogy bebizonyítsam: ügyfelem egy másodpercet nem töltött a megyei börtön falai közt. De - ezt értsd meg! — McDivot teljesen tehetetlen. A lényeg, hogy ügyfelemet a komputer adatnyilvántartás értelmében már bűnösnek nyilvánították, s tárgyalási jegyzőkönyvek hiányában - nem is lehetnek jegyzőkönyvek, hisz tárgyalás sem volt, de ezt most nehéz lenne megmagyaráznom neked - a bíró a rendelkezésére álló adatok alapján köteles ítéletet hozni. Es egy emberrablásban bűnösnek nyilvánított vádlott esetében McDivot más ítéletet nem hozhat, csak életfogytiglani börtönre szólót vagy halálosat.

Az elrabolt áldozat halála, a törvény értelmében, kötelezővé teszi a halálos ítélet kiszabását. S a föllebbezés határidejét az új törvények — tekintettel az új, komputeres adattárolásra — megrövidítik, hogy ne lehessen a vádlott kárára szándékosan húzni az időt, s hogy az elítélt kevesebb lelki szenvedést álljon ki. Így hát mindössze öt nap áll rendelkezésemre a fellebbezés benyújtására, s tíz napon belül kapok választ. Mondanom sem kell, hogy nem fogok a fellebbezéssel vacakolni. Egyenesen a Kormányzóhoz fordulok kegyelmi kérvénnyel — s akkor a visszájára fordítjuk ezt az egész komédiát. McDivot már írt is a Kormányzónak, megmagyarázta, hogy az ítélet tiszta röhej, de mást nem tehetett. Köztünk legyen szólva, a Kormányzónak rövid úton illenék a kegyelem dolgában intézkednie. Aztán majd jön az igazi verekedés. Es akkor majd elmehetünk horgászni is.

Ölel

Mike

Mr. Michael R. Reynolds 49 Water Street Chicago, Illinois

ILLINOIS ÁLLAM KORMÁNYZÓJÁNAK HIVATALA 1 9 6 6 . június 17.

Kedves Mr. Reynolds! Hivatkozással Walter A. Child ( A . Walter) ügyében benyújtott kegyelmi kérvényére, közlöm, hogy a Kormányzó a Közép-nyugati Allamok Kormányzóinak Bizottságával jelenleg épp Berlinben tartózkodik, ahol a Fal ügyében tartanak vizsgálatot. Feltehetőleg jövő hét péntekjén érkezik haza. A kegyelmi kérvényre és az ön kísérőlevelére nyomban felhívom a figyelmét, amint megérkezik. Üdvözli Clara B. Jilks a Kormányzó Titkárságának vezetője Michael R. Reynolds 49 Water Street, Chicago, Illinois

1 9 6 6 . június 27.

Kedves M i k e ! Mi van a kegyelemmel? Öt nap múlva kivégeznek!

Walt Walter A. Child ( A . Walter) E épület Illinois Állam Börtöne, Joliet, Illinois

1 9 6 6 . június 29.

Kedves Walt! A Kormányzó hazaérkezett, de nyomban fölrendelték Washingtonba, a Fehér nyilvánítson az államközi szennyvízegyezményről. Én letáboroztam a kormányzói hivatal lépcsőjén, és abban a pillanatban, hogy Ami a helyzet komolyságát illeti, tökéletesen egyetértek veled. Levelemet a Allen Magruder személyesen adja át neked, s lesz némi bizalmas közölnivalója.

Házba, hogy véleményt megérkezik, rászállok. börtön igazgatója, Mr. Nagyon kérlek, hallgasd

meg, amit mond; csatoltan küldöm családtagjaid leveleit is; ők ugyanarra kérnek, amire én: hallgass Magruder igazgató szavára.

Ölel Mike Michael R. Reynolds

1966. június 30

49 Water Street, Chicago, Illinois Kedves Mike! (ezt a levelemet Magruder börtönigazgató csempészi ki a börtönből) Miközben épp Magruder igazgatóval beszélgettünk a cellámban, értesítették, hogy a Kormányzó végre egy ideig idehaza marad Illinoisban, és holnap, azaz pénteken kora reggel benn lesz a hivatalában. Így hát lesz időd aláíratni vele a kegyelmet, és az még idejében ideérhet a börtönbe, mielőtt szombaton kivégeznének. Ezt figyelembe véve elhárítottam az igazgató szíves ajánlatát, hogy szökjem meg; annál is inkább, mert, mint mondta, nem garantálhatja, hogy egyetlen börtönőr sem állja utamat szökés közben; így hát fönnáll a lehetőség, hogy szökési kísérlet közben agyonlőnek. De most már úgyis minden rendben lesz. Ami azt illeti, egy ilyen fantasztikus tévedéssorozatnak egyszer önmagától is meg kell szakadnia.

Ölel Walt A FÜGGETLEN ILLINOIS ÁLLAM nevében én, Hubert Daniel Willikens, Illinois állam kormányzója, rám ruházott hatáskörömnél fogva, amely magában foglalja a jogot, hogy bárki tévedésből elítélt vagy arra érdemes személynek megkegyelmezzek, a mai napon, 1 9 6 6 . július 1-én kijelentem, hogy Walter A. Childnak ( A . Walternak), akit egy oly bűncselekményért hozott téves ítélet alapján, amelyet soha el nem követett, s amelyben tökéletesen ártatlan, börtönben tartanak, feltétel nélkül kegyelmet adok. Utasítom az illetékes hatóságokat, hogy nevezett Walter A. Childot ( A . Waltert), bárhol legyen is fogva tartva, nyomban bocsássák szabadon, s szabad mozgásában ne gátolják... Hivatalközi Irányító Szolgálat Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg. Hibás okirat-irányítás Címzett: Hubert Daniel Willikens kormányzó Tárgy: Walter A. Child 1 9 6 6 . július 1-én kelt kegyelmi végzése Tisztelt Kolléga! A továbbításra átadott okiraton elmulasztotta föltüntetni irányítási Felhatalmazási Számát. Szíveskedjék nevezett okiratot erre a lyukkártyára és a 8 7 6 . sz. űrlapra átvezetni, s föltüntetni rajta, mely hivatali hatáskörénél fogva jogosult a SÜRGŐS, A Z O N N A L ! jelzés használatára. A 876. sz. űrlapot hivatali felettesével köteles aláíratni. R Á V E Z E T E N D Ő : Továbbítandó a legkorábbi időpontban, mikor a Hivatalközi irányító Szolgálat hivatalos órát tart. Ez esetben: 1 9 6 6 . július 5-én, kedden. FIGYELMEZTETÉS: Ha elmulasztja a 876. sz. űrlapot hivatali felettesével aláíratni, mulasztása állami szolgáltatásokkal való visszaélésnek minősül, és bűnvádi eljárást von maga után.

FIGYELMEZTETTÜK! E kötelezettség alól NINCS kivétel! Göncz Árpád fordítása

FÉNYPOSTA LEVELEZÉSI ROVAT Kedves Galaktika! A Galaktika újraindul! Nagyon megörültem a hírnek. A régi sorozatnak majdnem az összes példánya ott sorakozik a polcon, rendszeresen rájárok. Lelkesen indultam az újságárushoz. (...) Régi ismerősként köszönt a címlap, a felirat, a borító, de az újság egésze, az összhatás: hát ez nem az, amihez hozzászoktam. Éjjeliszekrényes lámpa mellett olvasást nehezítő fényes lapok, színorgia a szöveg mögött is. Mit jelent számomra a Galaktika? Egy kisablakot, amin keresztül átleskelődhetek mesevilágba, jövőbe, múltba, a lélek belsejébe, a csillagokon túlra - és ezt komolyan vehetem! Talán ez úgy hangzik, mintha a G. a személyes tulajdonom lenne, amit megvédek bárki ellen, de hát... lássuk be: ez az újság immár fogalommá vált, „köztulajdon". (...) Amiért nagyon szerettem a Galaktikát, az az, hogy szinte kivétel nélkül roppant színvonalas, sosem sekély, sosem felszínes írásokat nyújtott át az olvasónak, takarosan, átgondoltan összegyűjtve. Az egy nemzetre, egy témára koncentráló válogatások egyenesen mesterművek: hiszen a válogatás, az ékkövek lánccá alakítása az, amit én „a Galaktika-műfaj" nagyon értékes tulajdonságának tartok. Egy tucat japán sci-fi novellát olvasni egymás után az már kész kultúr-antropológia. Persze, poén egy olyan újság, amiben van egy kis sci-fi irodalom, kis filmajánló (3 oldalas??), kis számítógépes játék leírás — de ez egy új újság — ki szabad használni egy ilyen lapra egy jól bevezetett, de másmilyen magazin imázsát? (...) Visszatértem megint ahhoz a főmotívumhoz, amit annyira szeretnék kommunikálni azok felé, akik felvették Kuczkáék örökségét, hogy újra életre keltsék: az elsődleges és számomra az egyetlen fontos dolog: jó írások — egyszerűen, tisztán, körítés, színezés, bevezetés nélkül, a többire igazán nincs szüksége a jó irodalomnak. Szerepeljen a tartalomjegyzékben akár csupán 3 dm — ez egy Galaktikának tökéletesen megfelel — az a példány a polcról évek múltán még le fog kerülni, úgy mint ahogy én apukám 3 db X éves Galaktikájától jutottam el odáig, hogy most kétségbeesetten levelet írok az új G. szerkesztőségének, hogy visszakaphassam azt a bizonyos feelinget! Hát így. Tudom és értem azt a szándékot, hogy ezt ugye el kell adni: ennek egyik módja lehet az, hogy kis csörgőkkel felékesítjük, de talán a régi jól bevált módszernek is bizalmat lehetne adni — van mire alapozni. Ha még most is olvassa a levelemet, az jó, azt jelenti, hogy érdekli mit gondolnak az olvasók:) Biztosan kaptak egy szekérderéknyi levelet, ugye, hogy érdekel minket, a népet, hogy milyen lesz a G.???

Végezetül, jó és élvezetes munkát kívánok a szerkesztőségnek, bárhogy alakuljon is a dolog, azért (nagyon!!!) remélem, hogy örömömet lelem majd én: régi, konzervatív, tiszta irodalomra vágyó sci-fi függő is az új Galaktikában. Üdvözlettel, Sexty Ildikó

Kedves Ildikó! Soraiból még a kritika mellett is árad a Galaktika iránti szeretet, s ezért gondolom, könnyen meg fogja érteni válaszomat is. Amit ír, az egyik oldalról mind igaz, ez a Galaktika már nem az, ami a 30 évvel ezelőtti volt. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni. Az a kor, amiben mi, fiatalon az akkori ős-Galaktika lapjait faltuk, egy merőben más világ volt, és mégis van egy nagyon fontos momentum, amiben a két Galaktika egy és ugyanaz. A n nak idején ugyanis Kuczka és csapata semmihez sem fogható munkát végzett, s a Galaktika egy valódi úttörő magazinként indult. Valami újat, addig elképzelhetetlent hozott a hazai sajtópiacra, s vélhetően ennek volt köszönhető páratlan sikere is. Létezésének évtizedei alatt minden lehetséges díjat besöpört, amit egyáltalán lehetett a vasfüggöny mögül. Az eladott példányszáma pedig aranykorában olyan elképesztően magasra tört, hogy az ebben a műfajban, szinte az egész világon páratlannak tekinthető; nemcsak relatív — tehát az ország népességéhez képest -, de abszolút értékben is. A science-fiction első igazi aranykora volt ez, és Kuczka Péter remek szerkesztői érzékkel használta fel a kínálkozó lehetőséget. Csakhogy ennek a korszaknak mindörökre vége szakadt, hál'istennek vagy sajnos, ezt kinek-kinek saját ízlésére bízom. Azóta generációk nőttek fel, és megtörtént egy teljes rendszerváltás, aminek hatására egészen más szemlélet uralkodik a fiatalabb olvasók fejében. A régi Galaktika csaknem egy évtizede megszűnt, es a legifjabbak között nagyon sokan vannak, akik az életben nem hallottak róla, a címét sem ismerik. A lap újbóli megjelenése mögött, a háttérben, szinte láthatatlanul egy hihetetlen bonyolult újraindítási szellemi folyamat zajlik. A szó szoros értelmében egy fogalommá vált magazint kell restaurálnunk úgy, hogy a régi Galaktika jól bevált hagyományait megőrizve, ám az eltelt évtizedek alatt lezajlott változásokat is figyelembe véve, egy pengevékony mezsgyén haladva megfeleljünk a régi olvasók elvárásainak és a fiatal olvasók megszerzését célzó kihívásnak. Ez elsőre szinte feloldhatatlan ellentétnek tűnik, csakhogy van egy Kedves Előfizetőnk! Az On számára nem tudjuk kézbesíteni a megrendelt Galaktika példányokat, mert a néven kivül semmilyen adatát nem ismerjük. Kérjük vegye (el velünk a kapcsolatot: 0 6 - 1 - 4 5 7 - 0 2 5 0 !

Gregorián Bt., Szécsi Gábor, Apor GyörgyVarga Krisztina, Kristályné Nivelt Ágota

nagyon fontos közös pont, ami végül - reményeink szerint - összekapcsolja a két tábort és két generációt! Ez pedig nem más, mint a sci-fi iránti rajongás, a tudományos-fantasztikum határtalan szeretete. Ez az, ami személy szerint engem is, s talán az egész stábot arra ösztökélt, hogy létrehozzunk valamit, amit joggal lehet ismét Galaktikának nevezni. Miért gondolom ezt? Nézzen a szíve mélyére, gondolja végig az elmúlt 3 0 - 4 0 évet, különösen az utóbbi tízet! Mennyi minden változott meg gyökeresen, visszafordíthatatlanul... Az új Galaktika technikailag nem lehet már soha olyan, amilyen a régi volt, de nem is ez a cél! A Galaktikamítoszt kell megragadni, azt az újat teremtő szemléletet, amivel Kuczka Péter haláláig rendelkezett. Mert a Galaktika kizárólag akkor arathat elődjéhez méltó sikereket, ha az úttörő szemléletet megtartjuk. Maga Kuczka Péter sem akarná, hogy valamiféle facsimile kiadásban lásson napvilágot a reinkarnálódó Galaktika a XXI. században. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy közösen terveztük az újraindítást még 1996—97 tájékán. Péter még akkor is telve volt új, eredeti ötletekkel, amiket akkor sajnos még nem tudtunk valóra váltani. A Galaktika újraindítása amellett, hogy egy ma divatosnak mondható retro vállalkozás, nagyon fontos modern kulturális misszió is. A képi információ, a multimédia korában, amikor az ebben felnőtt legifjabbak már szinte teljesen leszoktak a hagyományos olvasásról, nem kis feladat egy olyan magazint a kezükbe adni, ami rászoktatja őket is az olvasásra, agyuk pallérozására, s mindezt úgy, hogy közben pillanatra se unatkozzanak, sőt szórakozva vegyék magukhoz a szó hagyományos értelmében vett modern, kortárs irodal-

papír vagy betűtípus, néha kisebb aránytalanságok a rovat-

mat, a kultúrát.

rendszerben zavaróan hatnak, de ez még az újra járni tanulás

A 70-es évek elején a Galaktikában minden benne

korszaka, a hibákat igyekszünk korrigálni. Alapvetően azon-

volt, amit science-fictionnek lehetett tekinteni, a mostani

ban, ha mélyen belegondol, akkor megérti, hogy a mostani

Galaktika ugyanezt teszi, csak ma már sokkal több dolgot

Galaktika, tekintettel a kor követelményeire és a társadalmi

hat át a sci-fi. Napjainkban nem csupán az irodalom, de a

háttérre, pont olyan, amilyennek lennie kell a XXI. század

film- és játékipar, a tudomány, sőt néha mindennapi életünk

elején. Maga Kuczka Péter sem csinálna másmilyent, mi pe-

része is a tudományos fantasztikum. A Galaktika pedig ere-

dig a nagy előd nyomdokain haladva bízunk abban, hogy

deti hagyományait követve ma is a sci-fit hivatott közvetíte-

képesek vagyunk életre kelteni a legendát.

ni, tekintettel annak minden aspektusára!

Üdvözlettel:

Vannak persze még csetlések-botlások, hiába tervezünk

Burger István

a lehető legkörültekintőbben. Egy rosszul megválasztott

főszerkesztő

Következő számunk tartalmából Következő számunkkal kisebb kirándulást teszünk naprendszerünkben. Michael Swanwick a Titánra kalauzol el minket, Fredric Brown egy különös párbajról tudósít a Plútón is túlról, a legtöbb írás azonban a Marssal foglalkozik majd, mely mostanság amúgy is a figyelem középpontjába került. Idegenvezetőink a vörös bolygón többek közt Ray Bradbury, A. E. Van Vogt és Geoffrey Landis lesznek. Már csak egy hónap a startig! Indul a visszaszámlálás!