Az első szó jogán. Németh Attila felelős szerkesztő

Az első szó jogán A 2013. évben közel 400 fantasztikus könyv került a piacra. Ha valaki mindet el akarná olvasni, naponta egynél többön kéne átrágnia magát. Emberes feladat. És ezen jelentős mértékben az sem változtat, ha elmondom, hogy körülbelül 70 kötet nem először jelent meg, tehát korábban már elolvashatta, aki akarta. De fölfelé is módosíthatunk a számon, hiszen eddig nem vettük bele a havonta megjelenő Galaktikát, ami magában is felér egy vékonyabb könyvvel, hát még a június óta létező XL-változat, ami pluszban egy teljes regényt tartalmaz! Nem beszélve azokról a művekről, melyek kizárólag e-formátumban jelennek meg! Van miből válogatni. De térjünk vissza kicsit a statisztikához: a papíron megjelent fantasztikusuk körülbelül egynegyede magyar szerző írása. Elég jól hangzik, azt mondhatnánk, pezseg a magyar SF-világ. Ez azonban többszörös csúsztatás. Először is a címek legalább kétharmada nem SF, hanem a mostanában tini körökben divatos vámpíros, démonos, angyalos romantika, esetleg horror, és a hazai szerzők túlnyomó része lehetőségek híján a kiadás alternatív útjait választja, nem mindig minőségi szempontokkal indokolhatóan. A könyvek bő fele angolszász eredeti fordítása, ami azt jelenti, hogy minden egyéb nyelvre és nemzetiségre csak a maradék alig egynegyed jut. Mi ebből a kiadói tortából idén 20 kötettel vettük ki a részünket (ez évi megjelenéseink teljes listáját áttekinthetik a 40-41. oldalon), plusz a már említett Galaktikák. És ezt a jó szokásunkat 2014-ben is megtartani tervezzük, körülbelül ugyanennyi kiadvánnyal. Ahogy tavaly, idén is ajándék könyvvel lepjük meg a Galaktika Baráti Kör tagjait, és kedvcsinálóként azok számára, akik még nem előfizetői az XL Galaktikának, néhány szerző a közeljövő kínálatából: James Patrick Kelly, Poul Anderson, Kir Bulicsov, Andre Norton, George R. R. Martin. De lesznek terveink szerint hazai müvek is, és megemlékezünk a Csillagkapu (StarGate) mozifilm 20 évvel ezelőtti bemutatójáról. Jó olvasást egész évben mindenkinek!

Németh Attila felelős szerkesztő

6 Ken Liu: Hullámok 20 Tanya Huff: A Kerekasztal éjszakái 28 Robert Silverberg: Amanda és az idegen 39 A jövő otthona 42 Elveszett atombombák 46 Jobbágy Tibor: Egy robot nem tévedhet 56 Zöld anyag 58 Morton Klass: A kezdet kezdetén 70 Filmajánló 72 Damien Broderick: A Vénusz holdjai alatt 86 Képregény: Iron Sky - Rossz Hold (második rész) 95 Kapcsolatfelvétel 96 Vígh Imre-megemlékezés 97 Vígh Imre: A sakkfenomén 101 Intelligens dizájn 102 Eric Frank Russell: Tucat Jay

„Mi, emberek mindig történeteket mesélünk, hogy a félelmeinket ezzel tegyük ártalmatlanná."

Ken Liu

HULLÁMOK R

ÉGES-RÉGEN, mikor a Föld elvált az Égtől, Nü-va a Sárga-folyó partján sétált, és érezte az agyagos föld puhaságát a talpa alatt. Körülötte a szivárvány minden színében virágok pompáztak, versenyt ragyogtak a keleti égbolttal, ahol Nü-va olvadt drágakövekkel foltozta be a repedésekel, amiket az istenek civakodásai okoztak. A síkságon szarvasok és bivalyok vágtattak keresztül, a vízben megcsillanlak az arany pontyok és az ezüst krokodilok. De Nü-va egyedül volt. Nem volt kihez szólnia, nem volt senki, akivel megoszthatta volna ezt a szépséget. Igy hát leült a folyó partjára, összekotort egy maréknyi agyagot, és formázni kezdte. Hamarosan önmaga kicsinyített mása jelent meg a keze nyomán: kerek fej, hosszú test, karok, lábak, apró kezek és ujjak, amiket egy hegyes bambuszvesszővel karcolt a földbe. Ezután Nü-va felvet le az apró agyagfigurát, a szájához emelte, és életet lehelt bele. A teremtménye izgett-mozgott a kezében, levegőért kapkodott, majd gügyügni kezdett.

Nü-va felnevetelt. Soha többé nem lesz egyedül. Leültette az apró alakot a Sárga-folyó partjára, újabb marék agyagot vett fel, és azt is formázni kezdte. Igy született meg az ember a földből, és ezért van, hogy mindig a földbe tér vissza. - De mi történt ezután? - kérdezte egy álmos hang. - Azt majd holnap este mesélem el. Most már ideje aludni! - válaszolta Maggie Chao. Betakarta az ötéves Bobbyt és a hatéves Lydiát, lekapcsolta a villanyt, és becsukta maga után a hálószoba ajtaját. A folyosón egy pillanatra megállt és fülelt, mintha hallhatná a fotonok áramlását az egyenletesen forgó hajótest körül. A hatalmas napvitorlás csendesen feszült neki az űr vákuumának, a Tengeri Tajték spirálisan távolodott a Naptól, évről évre gyorsulva, amíg a csillag vörös törpévé nem roskad össze, és örök naplementébe nem hanyatlik. Történt valami, amit látnod kell. Szólalt meg Maggie fejében Joáonak, a férjének, egyben a

Tengeri Tajték elsőtisztjének a hangja. A házastársak az agyukba ültetett apró optikai-neurális interfész segítségével közvetlenül tudtak kommunikálni egymással. A csipek fényimpulzusokkal stimulálták a genetikailag módosított neuronokat az agykéreg nyelvi megformálásért felelős területén, és ezt az agy beszédnek érzékelte. Maggie olykor úgy gondolt az implantátumra, mint egy apró napvitorlásra a fejében, ahol mesterséges fotonok hozzák létre a gondolatokat. Joao kevésbé volt érzelgős. Tíz évvel a műtét után sem szerette, hogy így behatolhatnak egymás fejébe. Megértette az állandó kapcsolatban rejlő előnyöket, de esetlennek és idegennek érezte magát a gondolattól, hogy az emberek lassan gépekké, kiborgokká változnak. Nem is használta az implantátumot, csak ha valami nagyon sürgős volt. Mindjárt ott vagyok, felelte gondolatban Maggie, és elindult a kutatási fedélzet felé. A kutatási fedélzetet a hajó középpontjához közelebb helyezték el, így ott a forgó hajótest keltette gravitáció kisebb volt. Emiatt oxigéndúsabb vér áramlott az agyba, és a telepesek tréfálkoztak is azon, hogy így könnyebb gondolkozni. Maggie Chaót azért választották ki a küldetésre, mert az önfenntartó ökoszisztémák szakértője volt, emellett fiatal és termékeny. Egy hajónak, ami a fénysebesség törtrészével halad, még a legszerényebb időtágulással számolva is közel négyszáz évbe telik (a hajó koordináta-rendszere szerint) elérni a Virginis 6l-et. Ez szükségessé tette gyerekek és unokák tudatos tervezését, hogy egy napon a telepesek leszármazottai magukkal vihessék a háromszáz eredeti felfedező emlékét az idegen bolygó felszínére. Maggie és a férje a laborban találkoztak, a férfi szó nélkül átnyújtotta a kijelzőt. Ahogy mindig, most is hagyta, hogy a nő kialakíthassa a saját véleményét. Ez volt az egyik legvonzóbb tulajdonsága már annak idején is, amikor először randevúzni kezdtek. - Ez különös - állapította meg Maggie, amikor rápillantott az üzenetre. - A Föld évtizedek óta először akar kapcsolatba lépni velünk.

A Földön sokan azt gondolták, a Tengeri Tajték útnak indítása csak propaganda, amiért a kormány képtelen megoldani a valódi problémákat. Hogy küldhetnek felfedezőket egy több száz éves utazásra a csillagok közé, amikor a járványok és éhezések miatt a Földön emberek halnak meg? Ezért a kilövés után a kapcsolat a Földdel a minimálisra korlátozódott, majd teljesen megszakadt. A következő kormány nem akarta fenntartani a költséges antennákat. Talán el is akarták felejteni a bolondok hajóját. Most mégis átnyúltak az űr ürességén, hogy közöljenek valamit. Miközben Maggie tovább olvasta az üzenetet, az arcán a meglepetést hitetlenkedés váltotta fel. - Úgy gondolják, a halhatatlanság adományát meg kell osztani minden emberrel - magyarázta Joao. - Még a legtávolabbi vándorokkal is. Az üzenet pontosan elmagyarázta az orvosi eljárást. Egy kis, módosított vírus - egy molekuláris nanoszámitógép, ha valaki szeret ilyen kifejezésekben gondolkozni - lemásolja magát szervek sejtjeiben, és fel-alá halad a DNS-szál kettős spirálja mentén, kijavítja a hibákat, részeket eltávolít, másokat felerősít, mindezek összetett hatása megállítja a sejtszintű károsodást, megszűnteti az öregedést. Az embereknek nem kell többé meghalniuk. Maggie Joáo szemébe nézett. - Megismételhető ez az eljárás a hajón is? kérdezte. Megérhetjük, hogy egy másik bolygóra lépünk, hogy újra friss levegőt lélegzünk?, folytatta gondolatban. - Igen. Időbe telik, de azt hiszem, meg tudjuk csinálni - Joao habozva folytatta -, de a gyerekeink... Bobby és Lydia nem a véletlenek egybeeséseként születtek meg, hanem bonyolult népességtervező algoritmusok eredményeként, melyek számításba vették a szelekciót, a genetikai egészséget, a várható élettartamot, az erőforrások felemésztésének és újratermelődésének sebességét a hajón. A Tengeri Tajtékon minden gramm tápanyagnak megvolt a helye. Mindig elegendő volt az állandó népesség eltartására, de nem hagyott sok teret hibázni. A gyerekek születését úgy kellett időzíteni, hogy legyen elég idejük minden szükségeset megtanulni a

>

szüleiktől, majd átvenni a helyüket, miközben a gépek gondoskodtak a legidősebbek békés haláláról. - A gyerekeink lennének az utolsó gyerekek, míg el nem érjük a Virginis 61 et - fejezte be Maggie a gondolatot. A Tengeri Tajték útját a felnőttek és gyerekek pontos arányára tervezték meg, és a hajó paramétereinek ezreit igazították ehhez. Számoltak egy kis tűréshatárral, de a hajó nem lenne képes eltartani az utasait, ha mindegyikük életerős, halhatatlan felnőtt, maximális kalóriaszükséglettel. - Vagy meghalunk, és hagyjuk a gyerekeinket felnőni, vagy örökké élünk, és ők örökké gyerekek maradnak - foglalta össze Joáo. Maggie látta maga előtt: a vírust arra is használhatják, hogy megállítsák a növekedést és a biológiai érést a legkisebbeken. A gyerekek évszázadokon át gyerekek maradnának, önmaguk gyermekeként. Aztán minden világosság vált. - Ezért érdekeljük hirtelen a Földet - mondta ki Maggie hangosan. - A Föld is csak egy nagy hajó. Ha senki sem fog meghalni, végül ők is kifogynak majd a helyből. Most nincs is sürgetőbb kérdés a bolygón. Követniük kell minket, és ki kell rajzaniuk a világűrbe. Csodálkozol, miért van annyi történet arról, hogyan jöttek létre az emberek? Azért, mert minden igaz történetet sokféleképpen el lehet mesélni. Hadd meséljek neked ma egy másikat! Volt idő, amikor a titánok az Othrys-hegyen éltek, és ők uralkodtak a földön. A leghatalmasabb és legbátrabb közülük Kronosz volt, aki egy napon fellázadt zsarnok apja, Uránosz ellen. Miután elpusztította az apját, ő lett az istenek királya. De ahogy múlt az idő, Kronosz maga is zsarnok lett. Talán attól való félelmében, hogy ami az apjával történt, megtörténhet vele is, Kronosz sorra lenyelte a gyerekeit abban a pillanatban, ahogy megszülettek. Amikor aztán a felesége, Rhea életet adott a legkisebb fiúnak, Zeusznak, hogy legalább őt megmentse, a csecsemő helyett egy követ pólyáit be a takaróba, és így becsapta Kronoszt. Az igazi kisbabát Krétára küldte, ahol kecsketejen nőtt fel.

Ne vágj ilyen arcot! Azt hallottam, a kecsketej finom. Amikor Zeusz készen állt, hogy szembeszálljon az apjával, Rhea savanyú bort itatott Kronosszal, amitől kihányta az összes lenyelt gyermekét, Zeusz fivéreit és nővéreit. Tíz éven át tartott a véres háború az olümposzi istenek - ezen a néven ismeri a világ Zeuszt és testvéreit - és Kronosz meg az őt támogató titánok között. Végül az új istenek győztek a régiek felett, Kronoszt és a titánokat Zeusz a Tartarosz sötétjébe vetette. Aztán az olümposzi isteneknek gyermekeik lettek lett, mert ez a világ rendje. Zeusznak magának is sok gyermeke született, halandók és halhatatlanok egyaránt, köztük a legkedvesebb Athéné, egy istennő, aki a gondolataiból született, a fejéből pattant ki. Róluk is sok történet szól, de azokat majd máskor mondom el. Volt azonban olyan titánok, akik nem Kronosz oldalán harcoltak, ezért Zeusz őket megkímélte. Közéjük tartozott Prométheusz, aki agyagból élőlényeket formázott. Azt tartják, hogy amikor elkészült, lehajolt, és a bölcsesség szavait súgta nekik, amitől életre keltek. Nem tudjuk, mit súgott a teremtményeinek, nekünk, embereknek, de Prométheusz egy isten volt, aki megélte, hogy a gyermekek felkelnek apáik ellen, látta, hogy mindig új generáció veszi át a régi helyét, és a világ újra meg újra megváltozik. Igy sejthetjük, mit mondott. Lázadj! Csak a változás állandó. - A halál a könnyű választás - mondta Maggie. - Az a helyes választás - vitatkozott Joáo. Maggie a fejükben akarta tartani a vitát, de Joáo nem hagyta. Az ajkával, a nyelvével, a kiáramló levegő segítségével akart beszélni, ahogy régen. Minden gramm felesleges tömeget eltávolítottak a Tengeri Tajték tervezésekor, a falak vékonyak voltak, és a szobákat egymáshoz egészen közel alakították ki, így Maggie és Joáo hangja végigvisszhangzott fedélzetek és helyiségek között. A hajón azok a családok, akik épp ugyanezen vitatkoztak, elhallgattak, és csak figyeltek.

- Az öregeknek meg kell halniuk, hogy helyt adjanak a fiataloknak - érvelt Joao. - Amikor elvállaltad a küldetést, tudtad, hogy nem éred meg a földet érés napját. A gyerekeink gyerekeinek, a leszármazottainknak a sorsa, hogy meglássák az új világot. - Mi magunk is megtehetjük. Nem kell a munka nehezét a még meg sem született utódainkra hagynunk. - Egy életképes kultúrát kell átadnunk az új kolóniának. Nem tudjuk, hogyan hat az eljárás a szellemi egészségre. - Akkor csináljuk azt, amire szerződtünk! Az új megismerését! - Ha engedünk a kísértésnek, négyszáz olyan telepesként fogunk megérkezni, akik félnek a haláltól, és akiknek az eszméi a megcsontosodott földi eszmék. Hogy tanítjuk meg így a gyermekeinket az áldozat, a hősiesség, az újrakezdés értékére? Nem is leszünk rnár emberek. - Abban a pillanatban megszűntünk embernek lenni, amikor beleegyeztünk ebbe a küldetésbe! - Maggie szünetet tartott, hogy lehiggadjon, aztán folytatta. - Nézz szembe ezzel! A születési algoritmus nem törődik sem velünk, sem a gyerekeinkkel. Nem vagyunk más, mint a szállítóedény a tervezett, optimális genetikai egyveleg célba juttatására. Tényleg azt akarod, hogy generációk nőjenek fel, és haljanak meg itt, nem ismerve mást, csak ezt a keskeny acélhengert? Én az ő szellemi épségükért aggódom. - De a halál alapvető része fajunk fejlődésének. Joáo hangja tele volt hittel, és Maggie hallotta benne a reményt, hogy ez a hit elég mindkettőjüknek. - Az egy mítosz, hogy meg kell halnunk ahhoz, hogy emberek maradjunk - mondta Maggie, és fájó szívvel nézett a férjére. Szakadék nyílt köztük, áthághatatlan, mint az időtágulás. Maggie szavak nélkül folytatta. Elképzelte a gondolatait, amint fotonokká alakulnak, behatolnak a férfi agyába, és megvilágítják a szakadékot. Abban a pillanatban szűnünk meg embernek lenni, amikor megadjuk magunkat a halálnak.

Joáo visszanézett. Nem szólt semmit, sem gondolatban, sem hangosan, ami azt jelentette, hogy mindent elmondott, amit akart. Sokáig álltak így némán. Amikor isten megteremtette az embereket, azok inkább hasonlítottak az angyalokra. Mielőtt Ádám és Éva úgy döntött, hogy eszik a Jó és a Rossz Tudás Fájáról, az emberek nem öregedtek és betegedtek meg. Napközben a kertet művelték, éjszakánként élvezték egymás társaságát. Igen, azt hiszem, a Kert olyan lehetett, mint a hidroponikus fedélzet. Időnként az angyalok meglátogatták őket, legalábbis így meséli Milton, aki évszázadokkal később született, így a Biblia róla nem szól. Az emberek beszélgettek az angyalokkal, ilyeneket kérdeztek, hogy a Föld kering a Nap körül, vagy fordítva? Van-e élet más bolygókon? Az angyalok is élvezik-e a szexet? Nem viccelek. Kikeresheted a számítógépből. Szóval Ádám és Éva fiatal volt és olthatatlanul kíváncsi. Nem volt szükségük a halálra, hogy tanulásra, munkára, szeretetre sarkallja őket, hogy célt és értelmet adjon a létezésüknek. Ha ez a történet igaz, az embereknek sosem kellett volna meghalniuk. És a Jó és a Rossz Tudás Fája valójában a megbánás fája. - Nagyon különös történeteket tudsz, Nagynagyi - állapította meg a hatéves Sarah. - Ezek régi történetek - felelte Maggie. Amikor kislány voltam, a nagymamám sok ilyen történetet mondott nekem, és aztán sokat én olvastam hozzá. - Ugye te azt szeretnéd, hogy örökké éljek, mint te, és ne haljak meg, mint a mamám? - Nem mondhatom meg, mit csinálj, drágám. Neked kell majd eldöntened, ha idősebb leszel. - Mint a jó és a rossz tudása? - Valami olyasmi. Maggie lehajolt, és gyengéden megcsókolta az ük-ük-ük - sokáig kellett volna számolnia - unokáját. Mint minden gyereknek, aki a Tengeri Tajték alacsony gravitációjában született, neki is vékonyak és törékenyek voltak a csont-

>

jai, mint egy madárnak. Maggie lekapcsolta az éjjeli lámpát, és kiment. Habár egy hónapja múlt el a négyszázadik születésnapja, Maggie egy nappal sem tűnt idősebbnek harmincötnél. Az ifjúság forrásának titka, a Föld utolsó ajándéka a telepeseknek, mielőtt végleg elvesztették volna a kapcsolatot, működött. Maggie megállt, és elakadt a lélegzete. Egy kisfiú, olyan tízéves, ácsorgott a kabinja ajtaja előtt. Bobby, szólította meg gondolatban. A legfiatalabbakat kivéve, akik még nem kapták meg az implantátumot, már minden telepes inkább gondolatokkal kommunikált, mint kimondott szavakkal. Gyorsabb volt és személyesebb. A kisfiú felnézett, nem szólt egy szót sem, és a gondolatai is hallgattak. Maggie meglepődött, hogy Bobby mennyire hasonlít az apjára. Ugyanaz az arckifejezés, ugyanazok a gesztusok, még a hallgatásuk is egyformán beszédes. Aztán egy sóhajtással kinyitotta az ajtót, és bement a fiú után a kabinba. Még egy hónap, hallotta meg a fiú gondolatait. Bobby a kanapé szélén ült, és éppen nem lógázta a lábát. A hajón mindenki számolta a napokat a földet érésig. Egy hónapon belül pályára állnak új otthonuk, a Virginis 61 negyedik bolygója körül. Ez volt a küldetésük. Miután földet értünk, meg fogod gondolni magad a... Maggie tétovázott egy pillanatig, aztán folytatta... a megjelenésedet illetően? Bobby megrázta a fejét, és gyerekes türelmetlenség suhant át az arcán. Anya, én már régen meghoztam a döntést. Tedd túl magad rajta! Szeretem így magam. Végül a Tengeri Tajték fedélzetén utazó nők és férfiak úgy döntöttek, hogy az örök fiatalság választását az egyes emberekre hagyják. A rideg matematika, a hajó zárt ökoszisztémája elkerülhetetlenné tette, hogy ha valaki a halhatatlanságot választotta, mellette valakinek örökre gyereknek kellett maradnia, amíg egy telepes úgy nem döntött, hogy megöregszik és meghal, új helyet teremtve egy felnőttnek. Joáo az öregedést és a halált választotta, míg Maggie fiatal maradt. Együtt ültek az asztalnál,

mint egy család, mégis kicsit olyan volt, mintha elváltak volna. - Egy közületek fel fog nőni - mondta Joáo a gyerekeinek. - Melyikünk? - kérdezte a lánya, Lydia. - Azt nektek kell eldöntenetek - nézett Joao a feleségére, aki vonakodva bár, de bólintott. Maggie úgy gondolta, kegyetlen és igazságtalan a férjétől, hogy egy ilyen döntés súlyát a gyerekek vállára teszi. Hogy tudna egy gyerek dönteni a felnőtté válásról, amikor azt sem tudja, mit jelent felnőttnek lenni. - Nem kevésbé igazságtalan, mint hogy te és én döntöttünk a halhatatlanságról - mutatott rá Joáo. - Elképzelésünk sem volt, hogy az mit jelent. Szörnyű ilyen választásra kényszeríteni őket, de még szörnyűbb lenne, ha mi döntenénk helyettük. És ezt Maggie is elfogadta. Úgy tűnt, mintha a gyerekeket a vita arra kényszerítette volna, hogy döntsenek. Talán ez is volt Maggie és Joáo célja. Végül Lydia és Bobby egymásra nézett, és úgy tűnt, néma egyetértésre jutottak. Lydia felkelt, Joáóhoz lépett, és megölelte, miközben az öccse Maggie-t karolta át. - Apa, amikor eljön az idő, én úgy döntök majd, mint te - mondta ki Lydia. Joao a karjába szorította a lányát, és bólintott. Aztán Lydia és Bobby cseréltek, és a másik szülőjüket is megölelték. Úgy tettek, mintha minden teljesen rendben lenne. Azok számára, akik elutasították a kezelést, az élet a szokásos módon ment tovább. Joáo megöregedett, Lydia felnőtt, először szörnyű kamasz lett, aztán gyönyörű, fiatal nő. Mérnök lett, ahogy azt az alkalmassági tesztek megjósolták, és elhatározta, hogy megkedveli Catherine-t, a szégyenlős, fiatal orvost, akit a számítógép megfelelő párnak javasolt. - Megöregszel és meghalsz velem? - kérdezte Lydia egy nap a piruló orvostól. Összeházasodtak, és két lányuk született, hogy betöltsék majd a szüleik helyét, ha eljön az ideje. - Megbántad valaha, hogy így döntöttél? kérdezte Joáo egyszer, amikor már öreg volt és

beteg. A következő hetekben a számítógépek megnövelték a gyógyszeradagját, hogy elaludjon, és soha ne ébredjen fel. - Nem, nem bántam meg - válaszolta Lydia, és megszorította az apja kezét. - Nem félek, hogy átadjam a helyem, amikor valami új jön. De kí mondta, hogy nem mi vagyunk a „valami új"?, gondolta Maggie. Bizonyos szempontból neki lett igaza. Az évek során egyre több telepes csatlakozott a halhatatlanokhoz. De Lydia leszármazottai mindig makacsul ellenálltak. Sara volt az utolsó gyermek a hajón, aki nem esett át a kezelésen, és Maggie tudta, hogy hiányozni fognak neki az esti mesék, ha Sara felnő. Bobby testben tízéves maradt. Ő és a többi örök gyerek csak nehezen kapcsolódott be a telepesek életébe, és néha a szülők, akik egyszer azt hitték, örökké akarnak élni, meginogtak. Úgy gondolták, feladnák a halhatatlanságot, ha a gyerekeik ezt kérnék tőlük. De Bobby sosem kérte, hogy felnőhessen. Az agyam olyan rugalmas, mint egy tízévesé. Miért akarnám ezt feladni?, magyarázta. Maggie magában beismerte, hogy jobban érzi magát Lydia és a leszármazottai társaságában. Még akkor is, ha mind úgy döntöttek, hogy meghalnak, ahogy Joáo. De ettől Maggie nem érezte azt, hogy helytelenítik az ő döntését, sőt ahogy telt az idő, egyre jobban megértette az életüket, és örömmel részt vett benne. Ezzel szemben Maggie sosem tudta, hogy mi jár Bobby fejében. A fiút néha hátborzongatónak találta, de magában elismerte, hogy az érzés álszent és igazságtalan. Hiszen Bobby választása semmiben sem különbözött a sajátjától. De te sosem fogod megtapasztalni, milyen felnőttnek lenni, mondogatta a fiúnak. Ügy szeretni, mint egy férfi, és nem úgy, mint egy fiú. Bobby csak vállat vont, nem érezhette a hiányát annak, amit nem is ismert. Gyorsan megtanulok új nyelveket. Könnyen magamba szívom az új gondolatokat. Mindig szeretni fogom az újdonságokat. Aztán hangos beszédre váltott, fiús hangja felerősödött, megtelt izgatottsággal és vágyakozással. - Ha találkozunk egy új életformával, egy civilizációval ott lent a bolygón, szükségetek lesz

olyan emberekre, mint mi. Az örök gyerekekre, akik félelem nélkül megtanulnak és megértenek mindent. Maggie régen nem figyelt oda valóban a fiára, és most meghatották a szavai. Bólintott, jelezve, hogy megértette. Bobby arcán mosoly ragyogott fel, egy tízéves fiú mosolya, aki már többet látott a világból, mint amennyit a legtöbb ember összesen megél. - És anya, most lehetőségem lesz bizonyítani. Azért jöttem, hogy megmondjam, megkaptuk az első letapogatás eredményét. A Virginis 61 lakott. A bolygó lassan továbbfordult a Tengeri Tajték alatt. A felszínét öt- és hatszögletű parcellák rácsozata borította, mindegyik több ezer mérföld átmérőjű. A parcellák bő fele obszidiánfekete volt, a maradék durva barna, és Maggie arra gondolt, a Virginis 61 mintája leginkább egy futball-labdára hasonlít. Nem sokkal később Maggie a három idegent figyelte maga előtt a dokkban. Mindegyik nagyjából hat láb magas volt, hengerszerű, fémes testüket szelvények alkották, és négy pálcika-vékony, ízelt lábon álltak. Amikor a járműveik megközelítették a Tengeri Tajtékot, a telepesek azt hitték, apró felderítőhajók, amíg a letapogatás meg nem erősítette szerves élet jelenlétét. Aztán azt hitték, önműködő szondák, amíg az idegenek nem kerültek a hajó kamerájának a magasságába, és nem mutatták meg a kezüket, finoman megkocogtatva a lencsét. Igen. Volt kezük. Derék magasságában minden fémtestnek volt két görbe, elálló karja, amik puha, hajlékony kezekben végződtek, és finom, hálószerű fémötvözet alkotta őket. Maggie lenézett a saját kezére. Az idegeneké is pontosan úgy nézett ki, mint egy emberi kéz. Négy karcsú ujj rugalmas ízületekkel, a hüvelykujj szembefordulva. Összességében az idegenek valamiféle robot-kentauroknak tűntek. A testük tetején egy gömb alakú dudor volt üveglencsékkel körülvéve, mintha műszernek lennének. A szemektől eltekintve a fejet tüskék sűrű, szabályos sora borította, valami irányító-

>

szerkezethez kapcsolva, ami szinkronban mozgatta őket, mint a tengeri rózsa csápjait. A tüskék vibráltak, mintha egy hullám futott volna végig rajtuk, és fokozatosan, pontról pontra szemöldök, száj és szemhéj formálódott belőlük - egy ember arca. Az idegen beszéde angolnak hangzott, de Maggie nem értette. Olyan volt, mint a fej mozgó mintázata: töredezett, hiányoztak az összefüggések. - Angolul beszél - magyarázta Bobby. A nyelv több száz év alatt így megváltozott. Azt mondja, isten hozott minket újra az emberek közt. Az apró tüskékből az idegen arcán mosoly bontakozott ki. Bobby folytatta a fordítást. - Jóval utánatok hagytuk el a Földet, de mi gyorsabbak voltunk, és évszázadokkal megelőztünk titeket. Azóta várunk. Maggie érezte, hogy a világ összedől körülötte. Körülnézett, és az idősebb kolónialakók, a halhatatlanok, mind dermedten álltak. De Bobby, az örök gyermek előrelépett. - Köszönjük - mondta hangosan, és viszonozta a mosolyt. Hadd meséljek egy történetet, Sara! Mi, emberek mindig történeteket mesélünk, hogy a félelmeinket ezzel tegyük ártalmatlanná. Meséltem rnár, hogy a maják istenei kukoricalisztből teremtették az embert. De tudtad, hogy előtte mással próbálkoztak? Először állatokat alkottak: bátor jaguárokat, tarka papagájokat, fényes halakat, hosszú kígyókat, hatalmas bálnákat, lusta lajhárokat, színváltós kaméleonokat, fürge denevéreket. Az állatok csak egyre nőttek, rikácsoltak, de nem mondták ki az alkotójuk nevét. Ezért isten sárból gyúrt új lényeket. Csakhogy a sárember nem volt maradandó. Az arca szétmállott, eláztatta a víz, epekedett a föld után, amiből létrejött. Beszélni sem tudott, csak összefüggéstelenül bugyborékolt. A sáremberek alaktalan masszává lettek, nem tudtak utódot nemzeni, nem maradhattak fenn. Az istenek következő próbálkozása volt a legérdekesebb. Fából faragtak apró alakokat,

olyanokat, mint a játékbabák. Az ízületeik engedték, hogy a végtagjaikat behajlítsák, és a faragott arcok lehetővé tették, hogy az ajkuk mozogjon, a szemük kinyíljon. A zsinór nélküli bábok benépesítették a földet, falvakban éltek, és nagyon elfoglalta őket a saját életük. De az istenek ráébredtek, hogy a fából faragott embereknek nincsen sem értelmük, sem lelkük, szóval nem dicsőíthetik méltó módon a teremtőiket. Igy hát özönvizet bocsátottak rájuk, és a dzsungel vadállatait kérték, hogy pusztítsák el őket. Mire az istenek dühe elszállt, a faemberekből majmok lettek. Csak ezután használták fel az istenek a kukoricalisztet a teremtéshez. Sokan csodálkoztak, hogy a faemberek valójában miért voltak hajlandók átadni a világot a kukorica gyermekeinek. Talán még mindig a sötétségben várják a visszatérés lehetőségét, hogy a teremtés története új irányt vegyen. - A hatszögletű foltok a bolygó felszínén napelemek - magyarázta Atax, a Virginis 61 három követének vezetője. - Együttesen elegendő energiát biztosítanak az emberi faj számára a bolygón. A sárgásbarna foltok városok, óriási számítógépek, ahol emberek milliói élnek virtuális mintaként a gépekben. Amikor Atax és az első telepesek megérkeztek, a Virginis 61 nem volt túl kedvező hely a földi élet számára. A felszín túl forró volt, a levegő túl mérgező, és az őshonos idegen életformák, leginkább primitív mikrobák, halálos fenyegetést jelentettek az emberekre. De amikor a bolygó felszínére léptek, Atax és a társai már nem voltak emberek, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Maggie értette. Többnyire fém alkotta őket víz helyett, és nem voltak többé kitéve a szerves kémia szabta korlátoknak. A telepesek rövidesen létrehozták az acélgyárakat és öntödéket, így az utódaik lassan szétszéledtek a bolygón. A legtöbbjük azt választotta, hogy beleolvad a Szingularitásba, az egyszerre mesterséges és szerves VilágTudatba, ahol évezredek múlnak el egyetlen pillanat alatt, ahogy egy gondolat végigsuhan a kvantumszámítógépeken. A bitek és qubitek

világában az emberek úgy éllek, mint az istenek. De néha, amikor előtöri az ősi vágyódás a fizikai lét után, dönthettek úgy, hogy az egyéni öntudatot választják, cs egy gépben testesülnek meg, mint Atax és a kísérői. Ilyenkor számukra lelassult az idő, és újra az atomok meg a csillagok ideje szerint éltek. Nem volt immár határvonal a test és a lélek közölt. - Az emberiség ma ezt jelenti - mondta Atax, és lassan körbefordult, hogy a Tengeri Tajték minden utasa jól lássa a fémtestet. - A testünk acélból és titánból van, az agyunkat grafén és szilícium alkotja. Gyakorlatilag elpusztíthatatlanok vagyunk, az űrben is szabadon mozoghatunk, nincs szükségünk hajókra, szkafanderekre, semmilyen védőrétegre. Magunk mögött hagytuk a romlandó húst. Miközben Atax és társai az ősi embereket figyelték maguk körül, Maggie visszanézett a sötét lencsékbe, és azt találgatta, mit érezhetnek. Kíváncsiságot? Sajnálatot? Nosztalgiát? Maggie hideg borzongást érzett, amikor a fém lassan hús és vér arcok durva utánzatává változott. De ahogy Bobbyra pillantott, azt látta, hogy a fia megmámorosodva figyeli az átalakulást. - Csatlakozhattok hozzánk, ha szeretnétek folytatta Atax -, vagy élhetitek tovább az életeteket. Természetesen nehéz döntés, mivel nincs tapasztalatotok a mi létezésünk természetéről, de akkor is nektek kell döntenetek, mert mi nem dönthetünk helyettetek. Valami új, gondolta Maggie. Még az örök fiatalság és az örök élet sem tűnt olyan csodálatosnak ahhoz a szabadsághoz képest, amit a gépek jelentenek. Egy gondolkodó gép gyönyörű a maga szabályos egyszerűségében, és tökéletes kristályrácsos anyag alkotja az élő sejtek mocskos tökéletlensége helyett. Végül az emberiség túlhaladta az evolúciót, és az értelmes tervezés világába lépett. - Én nem félek - mondta Sara, aki Maggie-vel szeretett volna maradni még egy kicsit, miután mindenki más elment. Amikor kelten maradtak, Maggie a karjába szorította a kislányt, aki viszonozta az ölelést.

>

- Nem gondolod, hogy ük-ük-ük Joáo csalódott lenne? - tette fel az őt aggasztó kérdést Sara. - Én másként döntöttem, mint ö. - Tudom, hogy Joáo azt akarná, hozd meg a saját döntéseid - felelte Maggie. - Az emberek változnak. Az emberi faj és az egyes emberek is. Nem tudjuk, mit választana Joáo most, ha lenne rá lehetősége. De nem is számít. Sose hagyd, hogy a múltad határozzon helyetted! Maggie adott egy puszit a kislánynak, és elengedte. Egy gépember jött érte, hogy végrehajtsák rajta is az átalakítást. Ö volt az utolsó halandó ember, gondolta Maggie, és most az első, aki géppé válik. Maggie nem akarta végignézni az átalakításokat. Egyedül Bobby kérésének engedett, és várta meg, amíg a fia testének minden porcikáját lépésről lépésre fémre cserélték ki. - Sosem lehet gyermeked - mondta utána Bobbynak. - Más szempontból számtalan gyermekem lehet majd, akik a gondolataimból születnek - vitatkozott Bobby, miközben az új fémkezeit próbálgatta, amik nagyobbak és erősebbek voltak, mint a régi gyerekkezek. A hangjába kellemes elektromos búgás vegyült, mintha Maggie egy türelmes oktatóprogrammal beszélgetne. Aztán Bobby folytatta. - A gyerekeim öröklik a gondolataimat, ahogy én örököltem a te génjeidet. És egy nap, ha akarják, tervezek nekik fémtestet, olyan tökéleteset és praktikusat, mint a sajátom. Bobby kinyújtotta a kezét, és hűvös fémujjaival finoman megsimogatta az anyja karját. Az élő anyagnak látszó feszes nanoszerkezet lágyan végigcsúszott Maggie bőrén, aki viszszafojtotta a lélegzetét. A fia rámosolygott, és az ezernyi tüskéből álló finom hálón az öröm fodrozódásai jelentek meg. Maggie önkéntelenül hátrahőkölt. Bobby arca megmerevedett, eltűnt róla minden érzés, és Maggie megértette a ki nem mondott vádat. Milyen joga van az iszonyodásra? A saját teste is egy gép, lipidek, sejtek, proteinek és izmok alkotta gép. Az agya egy kagylóba van zárva, egy húsból és csontból álló kagylóhéjba, miközben régebb óta él, mint ahogy azt a ter-

mészet megszabta. Ök ketten pont ugyanannyira természetellenesek. Mégis, Maggie sírt, amikor a fiú arca beleolvadt a fémbe. Bobby soha többé nem tud sírni, gondolta, mintha csak ez választaná el őket egymástól. De Bobbynak igaza lett. Akik gyerekek maradtak, könnyebben döntöttek az egyesülés mellett. A gondolkodásuk rugalmasabb volt, és számukra az emberi hús lecserélése fémre nem volt más, mint fizikai fejlesztés. Az idősebb halhatatlanok egy ideig még halogatták az egyesülést, nem akarták teljesen maguk mögött hagyni a múltat, az emberségük utolsó maradványait. De aztán egyesével ők is engedtek. Ahogy múltak az évek, Maggie maradt az egyetlen szerves emberi lény a Virginis 61-en és talán az egész univerzumban. A gépek építettek neki egy különleges házat, ami megvédte a hőségtől, a mérgektől és a bolygó szüntelen zajától. Maggie azzal töltötte az idejét, hogy átnézte a Tengeri Tajték archívumait, az azóta halott emberiség hosszú múltjának emlékeit. A gépek általában egyedül hagyták. Egy nap egy apró, talán két láb magas gépember jelent meg a házában. Óvatosan közelített, mint egy kölyökkutya. - Ki vagy te? - kérdezte tőle Maggie. - Az unokád. - Szóval Bobby végül a család mellett döntött. Elég sokáig tartott. - Én már a szülőm 5 032 322. gyereke vagyok. A válaszra Maggie összezavarodott. Nem sokkal az átalakítása után Bobby azt választotta, hogy végigmegy az úton, és csatlakozott a Szingularitáshoz. Rég nem is beszéltek egymással. - Mi a neved? - kérdezte meg Maggie az unokájától. - Nincs nevem abban az értelemben, ahogy te gondolod. De szólíthatnál Athénának. - Miért pont Athéna? - Ez egy név az egyik történetből, amit a szülőm mesélt, amikor még kisebb voltam. Maggie arca ellágyult, ahogy a kis gépet nézte. - Mennyi idős vagy?

- Ez nehéz kérdés. Virtuálisan születünk, és létünk minden pillanata része a Szingularitásnak, milliónyi számításból áll. Ebben az értelemben egyetlen másodperc alatt több gondolatom van, mint neked egész életedben. Maggie az unokáját nézte. Egy miniatűr kentaur, aki ragyogó és új, mégis sok tekintetben idősebb és bölcsebb, mint ő maga. - Akkor miért vetted fel ezt a külsőt? Azt akarod, hogy gyerekként nézzek rád? - Igen, mert hallani szeretném a történeteket. A régi történeteket - válaszolta Athéna. Még vannak gyerekek, gondolta Maggie, még mindig van valami új. Miért ne újulhatna meg akkor a régi? És Maggie eldöntötte, hogy feltölti magát a Szingularitásba, és egyesül a családjával. Kezdetben a világban tátongó üresség uralkodott, és a földet méregfolyamok szabdalták. A méreg először megfagyott, majd olvadni kezdett, és a cseppekből megszületett Ymir, az elsö óriás, és a jégből Audhumla, a hatalmas tehén. Ymir a tehén tejétől egyre nőtt, és erősebb lett. Persze, sosem láttál tehenet. Ez egy olyan élőlény, ami tejet ad, azt innád, ha még mindig... Azt hiszem, egy picit olyan, ahogy elnyeled az elektromosságot, először épphogy egy kevés kell, aztán ahogy nősz, egyre többre van szükséged. Ymir is egyre nőtt, míg végül három isten, Odin, Vili és Vé elpusztították. Testéből aztán megalkották a világot: a vére lett a meleg, sós tenger, a húsa a termékeny föld, a csontjaiból a hegyek, a hajából a hullámzó, sötét erdők. A sűrű szemöldökéből Midgardot építették, a középső világot védelmező falat. Ymir halála után egy napon a három testvér a tengerparton sétált, ahol megláttak két egymás felé hajló fát. Ezekből a fákból két emberi alakot faragtak, aztán az egyik testvér életet lehelt a fabábukba, a másik értelemmel ruházta fel őket, míg a harmadik az érzékeket és a beszéd képességét adta nekik. Így született meg Ask és Embla, az első férfi és nő. Nem hiszed el, hogy az első férfiakat és nőket fából faragták? Pedig te fémből vagy. A fa miért ne lenne ugyanolyan jó?

De most hadd meséljem el a nevük történetét! Ask neve a kőrist jelenti, a kemény fát, amellyel tüzet lehet csiholni. Embla neve szilfát jelent, ami puhább, és könnyen tüzet fog. A mozdulatot, ahogy a tűzgyújtásra használt fa forog, amíg gyújtós lángra nem kap, az emberek a szexszel kapcsolták össze. Lehet, hogy valójában erről akar szólni ez a történet. Régen az őseidet megbotránkoztatta volna, hogy a szexről ilyen őszintén beszélek neked. Maga a szó rejtély számodra, mert már hiányzik belőle az a csábítás, ami valaha hozzá tartozott. Mielőtt rájöttünk, hogy lehetünk valóban halhatatlanok, a szex és a gyerekeink révén jártunk a legközelebb hozzá. Mint egy nyüzsgő méhkas, a Szingularitás felfedezők kifogyhatatlan folyamát indította útnak a Virginis 61-ről. Egy nap Athéna meglátogatta Maggie-t, és elmesélte, hogy készen áll, testet ölt, és a saját kolóniáját fogja vezetni. Maggie mélységes ürességet érzett a gondolatra, hogy nem látja Athénát többé. Szóval egy gép is tud szeretni, állapította meg. - De miért ne mennék veletek? Általam a gyermekeitek nem veszítik el a kapcsolatot a múlttal. A kérésre Athéna túláradó villamossága volt a válasz. Sara meglátogatta Maggie-t, hogy elköszönjön, de Bobby nem bukkant fel. Sosem bocsátotta meg, hogy az anyja géppé válásának pillanatában elutasította. Szóval a halhatatlanok ís képesek bánni valamit, gondolta Maggie. Aztán a millió tudat fémkagylókban öltött testet, hogy mint egy méhraj, elinduljanak új kaptárt találni. Felemelkedtek a levegőbe, végtagjaikat behúzták, és kecses könnycseppekként lőttek ki az égbe. Egyre feljebb és feljebb szálltak, áthatoltak a mérgező levegőn, a karmazsinvörös égen, kitörtek a bolygó gravitációjából, és elindultak a napszél változékony hullámain a galaxis szédítő spirálkarjain túlra. A csillagok tengerén hajóztak. Fényévnyi távolságokat tettek meg, átszelték a csillagok közötti végtelen űrt. Elhaladtak

>

olyan bolygók mellett, amelyeken már letelepedtek az előttük járók, melyeknek már megvolt a saját hatszög alakú napelemrendszerük és a saját búgó Szingularitásuk. Repültek tovább, keresték a tökéletes bolygót, az új világot, ami az otthonuk lehet. Repülés közben összesimultak, így védekeztek az űr hidege és üressége ellen. Értelem, öszszetettség, élet, számítások - mindez olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt a hatalmas és végtelen ürességgel szemben. Repülés közben megérezték a távoli fekete lyukak vonzását, és látták felrobbanó csillagok felséges fényét. Ilyenkor közelebb húzódtak egymáshoz, és a közös emberségükben kerestek vigasztalást. Így repültek egyre messzebb és messzebb, félig álmodva, félig ébren. Eközben Maggie meséinek rádióhullámai beszőtték a telepesek bolygóit, mint a pókháló. Sok szent történet maradt fenn az Álmok Idejéről. A legtöbbről sosem beszéltek, de néhányat továbbadtak. Ez egy a továbbadott történetek közül. Kezdetben volt az Ég és a Föld, a föld felszíne olyan sima és élettelen volt, mint a fényes titántestek felülete. De a föld alatt lelkek éltek, és álmodtak. Az idő múlt, és a lelkek felébredtek mély álmukból. Feljöttek a felszínre, ahol állatok alakját vették fel: emu, koala, kacsacsőrű emlős, dingó, kenguru, cápa... és az ember alakját is. De nem maradtak örökre úgy, pusztán az akaratuk erejével bármikor alakot válthattak. A lelkek bebarangolták a földet, és formát adtak neki. Völgyeket vájtak, és hegyeket emeltek, simára tarolták a sivatagokat, medret ástak folyóknak. Aztán gyermekeknek adtak életet, gyermekeknek, akik már nem tudtak alakot váltani: így lettek a növények, az állatok és az emberek. Ezek a gyerekek az Álmok Idejéből születtek, de nem voltak annak részei. Amikor a lelkek elfáradtak, visszasüllyedtek a földbe, ahonnan jöttek, és a gyermekeiknek csak homályos emlékeik maradtak az Álmok Idejéről, ami még az idők kezdete előtt volt.

De ki mondja, hogy a lelkek nem térnek viszsza? Hogy nem jön el a nap, amikor az emberek újra alakot válthatnak, a nap, amikor az idő elveszíti a jelentőségét? Maggie meséjéből a felfedezők egy másik álomra ébredtek fel. Az egyik pillanatban még a kietlen űrben lebegtek fényévekre az útjuk céljától, a következőben meg már pislákoló fény vette őket körül. Nem is igazi fény. A fémtestekre erősített optikai lencsék az ember számára érzékelhető spektrumon túl is képesek voltak érzékelni az elektromos hullámokat, de ez az energiamező olyan frekvencián vibrált, ami ezt is meghaladta. Az energiamező lassított, Maggie és a telepesek fénysebességnél lassabb repüléséhez igazodott. Már nincs messze. A gondolat hullámként terjedt szét a telepesek tudatában, mintha minden logikai kapu erre rezonált volna. Egyszerre volt ismerős és idegen. Maggie a mellette repülő Athénához fordult. Hallottad?, kérdezték egymástól szinte egyszerre. A gondolataik szálai simogató rádióhullámokként értek össze. Aztán Maggie kérdése óvatosan tapogatózva nyúlt ki a semmibe. Ember vagy? A válasz egy másodperc milliomodrésze alatt érkezett meg, ami a fénysebességhez közel szinte örökkévalóságnak tűnt. Rég nem tekintünk magunkra emberként. És Maggie minden irányból érezte a gondolatok, képek, érzések elborító hullámát. A pillanat törtrésze alatt megtapasztalta, milyen élvezet egy gázóriás felszínén lebegni, részévé válni egy akkora viharnak, amely képes elnyelni a Földet. Átélte, milyen lenne átúszni egy csillag kromoszféráján, izzó fehér napkitöréseken lovagolni, amelyek ezer kilométereken át terjednek szét. És érezte a magányt, hogy az egész univerzum a játszótere, mégsincs otthona. Utánatok indultuk el, és tovább jutottunk nálatok. Isten hozott, ősi emberek! Már nincs messze.

Volt idő, amikor történeteket meséltünk a Föld születéséről. Minden kontinens hatalmas volt, rajtuk emberek milliói éltek, és mindegyiküknek megvolt a saját története. Aztán az emberek eltűntek, és a történelek feledésbe merültek. Ez az egyetlen, ami megmaradt. Közben átalakult, újra és újra másként mesélték el, hogy mindenkinek megfeleljen, de mégis maradt valami igazság benne. Kezdetben a világ üres volt és sötét, a lelkek a sötétségben lebegtek. A Nap ébredt fel elsőként, hatására a víz elpárolgott, felszállt az égbe, és a föld kiszáradt. A lelkek - az ember, a leopárd, a gólya, az oroszlán, a zebra, a gnú, még a víziló is, felébredtek. Átvándoroltak a pusztaságon, és izgatottan beszélgettek egymással. De amikor a Nap lement, az állatok és az emberek magukra maradtak a sötétben, és még megmoccanni is féltek. Amikor a reggel újra eljött, akkor keltek útra megint. Csakhogy az ember nem volt elégedett, nem akarta minden éjjel a hajnalt várni. Igy aztán feltalálta a tüzet, megalkotta a saját napját, ami melegít, világít, és hűen engedelmeskedik az akaratának. Ez örökre elválasztotta a többi állattól. Így az ember örökké az életet adó fény után vágyódik, és oda is tér vissza végül. Az emberek éjszakánként a tűz körül újra és újra elmesélték az igaz történeteket. Maggie a fény része lett. Hosszú időre levetette a fizikai vázat, a testet, az otthont. Évszázadok teltek el így? Ezredek vagy évmilliók? Az időnek többé nem volt jelentősége. Energiamintaként megtanult egyesülni másokkal, kiterjeszteni önmagát, fényt és energiát sugározni. Megtanulta, hogyan lebegjen a tudata, mint egy szalag, keresztül téren és időn a csillagok között. Elszáguldott a galaxis egy sarkától a másikig. Egyszer áthatolt azon a mintán, ami valaha Athéna volt. Olyan könnyű, bizsergető érzés volt, mint a nevetés. Ez olyan csodálatos! Nagynagynagyi, gyere és látogass meg engem és Sarát valamikor! De Maggie már túl messze volt, hogy válaszoljon. Hiányzik a fizikai test, gondolta.

>

A digitális olvasás forradalma

Több mint 3200 ekönyv egy helyen mobi és epub formátumban! www.ekonyv.hu

, KEN LIU

Kínai származású amerikai író-költő. Első elbeszélése, a „Carthaginian Rose" 2002-ben jelent meg egy Orson Scott Card által szerkesztett antológiában. Ettől kezdve egyre gyorsabb ütemben követték egymást írásai különböző magazinokban és kötetekben. Munkássága egyelőre a rövidebb műfajra korlátozódik (bár jelenleg első regényén dolgozik), és amikor éppen nem saját művei foglalkoztatják, kínai novellákat fordít angolra. Magyarul eddig két novellája jelent meg a Galaktika 268. és 282. számában.

Egy fekete lyuk felett lebegve Maggie Bobbyval találkozott. Néhány ezer évig együtt maradtak, és az eseményhorizonton túlról figyelték a fekete lyukat. Ez csodálatos, de néha jobban örülnék a jó öreg testemnek, mondta Bobby. Öregszel te is, akárcsak én. Átölelték egymást, és az univerzum azon része felragyogott, mintha ionvihar tört volna ki. Aztán elköszöntek egymástól. Ez egy kedves bolygó, gondolta Maggie. A bolygó kicsi volt, sziklás, és többnyire víz borította. Maggie leereszkedett egy szigetre, közel a folyó torkolatához. A nap felette lebegett, és elég meleget adott, hogy Maggie lássa a sáros partról felszálló párát. Könnyedén végigsuhant a síkság felett, amit a folyó hordaléka alkotott. Ellenállhatatlanul vonzotta a puha föld. Megállt, és összesűrűsödött, amíg az energiaminta elég szilárd nem lett, akkor belenyúlt a vízbe, és egy dombocskát emelt a termékeny sárból a parton. Aztán formázni kezdte. Egy emberalakot készített: csípőre tett kezek, szétterpesztett lábak, kerek fej kis bemélyedésekkel és dudorokkal a szemnek, orrnak, szájnak.

Egy ideig csak nézte Joáo szobrát, simogatta, és hagyta, hogy megszáradjon a napon. Aztán saját magát kereste. Pengeéles fűszálakat látott szilíciumgyöngyökkel és fekete virágokkal borítva, amelyek próbálták elnyelni a napsugarat. Látott ezüst árnyékokat cikázni a barna vízben, és arany árnyékokat keresztülsuhanni a kék égen. Látott hatalmas, pikkelyes testeket bömbölve araszolni a távolban. Valamivel közelebb a folyó partján egy hatalmas

gejzír tört ki, és szivárvány jelent meg a párás, forró levegőben. De Maggie egyedül volt. Nem volt senki, akivel beszélgethetett volna, akivel megoszthatta volna ezt a szépséget. Hangos reccsenést hallott, és a hang felé fordult. Egy kicsivel feljebb a folyó mentén apró lények jelentek meg, a fejüket mindenhol gyémántszerű szemek borították, úgy bámultak kifelé a sűrű erdő szögletes törzsű fái és a hatszög alakú levelei közül. Maggie egyre közelebb és közelebb sodródott a lényekhez. Erőfeszítés nélkül nyúlt beléjük, és megragadta a hosszú DNS-láncon a következő generációra vonatkozó utasításokat. Egyet csavart rajta, aztán elengedte. A lények vinnyogva menekültek a különös érzés elől, hogy valaki belülről változtatott rajtuk. Nem volt erőszakos változtatás, csak egy kis igazítás, egy kezdőlökés a megfelelő irányba. Aztán a változás már magától folytatódik majd, a mutációk felhalmozódnak, és pár száz generáció elég lesz, hogy felvillanjon a szikra. A szikra lángra kap, és tovább terjed, amíg a lényeknek egyszer eszükbe jut, hogy a nap egy darabját éjszaka is életben tartsák, hogy nevet adjanak a dolgoknak, és történeteket meséljenek arról, hogyan lett a világ. Képesek lesznek választani. Valami új születik az univerzumban. Egy új családtag. De most ideje visszatérni a csillagokba. Maggie felemelkedett a szigetről, alatta a tengeren hullám követett hullámot, és sorra nekiütköztek a partnak. Minden hullám elérte, sőt túl is haladta az előtte lévőt, és kicsit meszszebb futott ki a partra. Tengeri tajték szállt fel a vízről, és lovagolta meg a szelet ismeretlen tájak felé repülve. Vancsó Éva fordítása

A Kerekasztal Termében éjszaka, takarítás közben fura alakok bukkannak fel...

Tanya Huff

A kerekasztal éjszakái

A

TEREM AJTAJA előtt találkoztak, az öreg nő meg a fiatal. Camelot aludt, az éj olyan mozdulatlan és néma volt a falain belül, mintha csak ők ketten lettek volna életben. - Készen állsz? A lány nagy levegőt vett, sötét szeme tágra nyílt, keskeny orcáját pír futotta el. - Én, én nem vagyok biztos benne. - Nincs arra időd, hogy bizonytalan legyél! csattant föl az öregasszony. - Aztat tesszük, amit megkell tenni. - Amit meg kell tenni - ismételte meg a lány, mintha a szavak bátorságot öntenének belé. Egyik karomszerű kezével fölemelve kosarát, az öregasszony a másikat a megvasalt ajtóra helyezte. - Hozzad aztat a fáklyái! - parancsolta. A Kerekasztal Termében nyüzsöglek az árnyékok. A holdfény keskeny csíkjai beáradtak a lőréseken, és aranyszín vonalakat húztak a kifényesített fára, megvilágították a tölgyfatáblába faragott, ágaskodó szarvasbikát, bearanyozták a kőtömböket.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, és az árnyékok szemfedőként körbeölelték mindkettejüket, az öregasszony lerakta a kosarát a sásra, és csípőre tette ökölbe szorított kezét. - Hogy a fenébe várják el tőlünk, hogy megtisztíccsuk eztet a helyet a sötétben, aztat sose' fogom megérteni. Fölfogadtak, hogy takaríccsak ki utánuk hetente egyszer, amióta csak megépítették eztet a nagy halom feneette követ, de eszébe jut egyiknek is, hogy égve haggyon egy fáklyát? Nem. A macskámnak több esze van, mint az egész fajtalankodó bandának! - De Nagyi, ez olyan romantikus! A nagyanyja horkantott egyet. - Majd sokkal kevésbé fogod romantikusnak találni, amikor rálépsz az egyik olyan csatacsillagra, amit széthagytak a földön. Na mos', csinájj nekünk világosságot, Manda, nem azér' fizetnek, hogy vesztegessük az időt! Hat fáklya meggyújtva. Hét. A fény elkezdett visszaverődni a halvány kőfalakról, lágy, szórt ragyogással töltve be a termet. Kilenc. Tíz. Manda gondosan eloltotta a saját, kicsiny fáklyáját. Csu-

pán egyetlen árnyék maradt, összetorlódva egy masszív szék mélyén. - Ó, a nemjóját! Ne má' megin'! Manda megmarkolta nagyanyja háziszőttes ruhaujját. - Ki az, Nagyi? - Sir Gareth, a király unokaöccse. Valaha a konyhákba' dolgozott Sáránkkal. - Tessék? - Hosszú történet. Mos' foglald el szépen magad a sás megforgatásával! Bármi nagy izét, ami nem való bele, hajíccs ki az ablakon! Hacsak nem tűnik ehetőnek, akkó' tedd el későbbre! - De Nagyi! - A lány orcája elpirult, miközben a termen át Sir Garethot bámulta. - Az ott a lovagok egyike. Nem takaríthatok egy lovag szeme láttára! - De még mennyire csinálhatod, amit monlak neked, míg én megyek, és váltok egy-két szót a jó öreg, gyászba borult Mórickával. Jó esély van arra - tette hozzá a nagyanya, kiszabadítva karját Manda markolásából -, hogy észre sem fog venni léged. A szolgák láthatatlanok a hozzá hasonlók számára. - De te is... - A nagyanyja szúrós tekintete a lány torkán akasztotta a végső szavakat. - Te nem leszel láthatatlan? - fogalmazta át őket, miután abbahagyta a köhögést. - Nem. Engem ismer. - A kiálló, őszes szemöldök összehúzva, csatára készen, az öregasszony körbetrappolta az asztalt. - Nos? - kérdezte Szúrósan meredve a szőke fiatalemberre a széken, aki még ülve is magasabb volt nála. - Nincs otthonod, ahova hazamehetnél? A fiatalember kinyitotta ragyogó kék szemét, melyet hosszú pillák kereteztek. - Te vagy az, Orlan anyó? - Dehogy, a nyavalyás tündérkirálynő! - Ó, szépséges Tatiána, ki ezüstös szókkal és szeszélyes szépséggel kísértesz! - És hallom, ablakot is pucol. Na, ki vele, ezúttal mi volt az? - Egy málnás lepény. - Uh huh. - Amúgy legott nekilátnék, de ennek, mikor asztalomra érkezett, nyúlós volt a közepe, holott a szirup a szélét sem érte el. Két szem málnán még rajta volt a szára, és más málnák a fölismerhe-

tetlenségig összenyomódtak. És a mondhatni jól fölvert tejszín csaknem vaj volt. Lovagi hitemre esküszöm, hogy álmomban is jobbat tudtam volna készíteni. - Ezt mondtad? A fiatalember igenlően sóhajtott. - És hölgyem elűzött a termeiből. - Ezen már átestünk. - Megragadva a fiatalember zubbonyát, az öregasszony addig forgatta Gareth fejét, míg el nem tudta kapni tekintetéi. - Ne kritizáld a kosztot! A nejed nem szereti, ha arra az esztendőre emlékeztetik, amit a konyhában töltöttél. - Két szem málnán még rajta volt a szára. - Az ujjak, amiket a fiatalember föltartott, sebhelyek csipkemintáját viselték. - Kettőn! - Elsőre is hallottalak. - És egy nagy légy belefőtt a szirupba. - Fehérje. Némelyikünk hálás, ha jut neki lepény egy-két belefőtt léggyel. - Elengedve a férfit, Orlan anyó keresztbe tette a kezét, és egy pillanatig némán állt, homloka összeráncolódott a gondolkozástól. - Na jó - szólalt meg végül -, ez az, amit csinálni fogsz. Mivel nem vagy képes befogni a szád, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Haza fogsz menni, és elkészíted azt a lepényt úgy, ahogy kell. Aztán odaviszed a nejednek, letérdepelsz elibe, és megeteted vele. Ha még mindig olyan jó vagy, amilyen Sáránk szerint voltál, akkor a nejed a tenyeredből fog enni. - De én a Kerekasztal lovagja vagyok! - tiltakozott erőtlenül Sir Gareth. - A birodalom védelmezője, a gonoszság elpusztítója, legyőzöm mindazokat, akik kardjuk Artúr, minden britek királya ellenében emelik föl. - Higgy nekem, kölök, a nők jobban szeretik az olyan pasit, aki tud főzni! - De azt mondtad, hölgyem jobb szereti, ha nem emlékeztetem az időre, amit a konyhában töltöttem! - Most vitatkozol velem? - Nem, asszonyom. - Egy hihetetlen desszert - mondta lassan és határozottan Orlan anyó. - Amit térden állva kínálsz föl neki. A nejed attól majd jobb belátásra jut. Sőt, ha csak te vagy ott meg a desszert, még gyorsabban fog jobb belátásra jutni, ha érted, mire célzok.

>

- Csak én és a... - Sir Gareth szeme elkerekedett, amikor megértette, és orcája elpirult. - Hát, nem is tudom. - Én igen. Hacsak nem ülsz szívesebben itt az éjszaka közepén nyöszörögve, amikor otthon kéne lenned az ágyban a nejeddel. - Nem, dehogy. - A pír eltűnt, amikor az egyik ősz szemöldök megemelkedett. - Ne vedd zokon! - Nem vettem. - Akkor jó. - Kihúzva széles vállát, Sir Gareth mindkét kezét az asztal szélére tette, és hatalmas erőfeszítéssel hátralökte a székét. Harcias tűzzel ragyogó kék szemében állt talpra. - Nincs semmi becstelenség egy leveles tésztában. Úgy fogok tenni, ahogy tanácsoltad, Orlan anyó. - Derék! - Az öregasszony nézte, ahogy a lovag férfiasan kimasírozik a teremből, aztán visszafordult az unokájához. - Mindenki aszongya, hogy a kölyök mesterien ért a pudinghoz. Visszalökve egy nyalábnyi sást a padlóra, Manda kiegyenesedett, és kisimított egy hajfürtöt az arcából. - Be fog válni? Mit mondtál neki? - Nálam beválna. - D e Nagyi... - Ami egy férfi és a neje közt megesik, nem tartozik senkire, különösen, ha desszertöntet is jár vele. A sáscserét teljes némaságban fejezték be. - Remek, hogy befejeztük kellemetlen meglepetések nélkül - sóhajtotta Orlan anyó, kihúzva az egyik széket az asztal mellől és óvatosan beleereszkedve. - Egyszer egy fél sárkánykígyófarkat találtam ezekbe' a sásokba'. Ezek a fiúk a legelátkozottabb dolgokat hurcolják haza a külrészekből. - Nagyi! Az a király széke! Az öregebb nő még kényelmesebben elfészkelődött. - És aztat meg honnét tudod? Minden egyes közülük ugyanolyan, és az ülepe mos' nincs rajta. Manda reszkető ujjai mutatta. - Az ott az ő neve, aranybetűkkel. - És a neve az övévé teszi, mi? Véleményem szerint inkább babramunkává teszi pucoláskó'. Különben is, nem gondolnám, hogy sajnálná a lehetőséget egy öregasszonytól arra, hogy pihentesse vén csontjait. - Fölrángatta olyan magasra a rokolyáját, hogy elszáradt ághoz hasonló vastagságú és színű

lába szabadon kalimpálhatott. - Á, így már jobb, jobb bizony! Na, gyerünk, megmutatom neked, hogy mit kell csinálni az asztallal! A faragott és kifényesített Kerekasztalt egy Ősöreg és tekintélyes tölgy egyetlen darabjából készítették. Az asztallap kőoszlopokon nyugodott, melyek ugyanolyan halványarany színűek voltak, mint maga a kastély, s biztosította, hogy egyetlen lovag sem ülhet a többieknél rangosabb helyen, hogy mindnyájan egyenlőek megbecsültségben. - Ha nem mondtam nekik százszó', akkó' egyszer se, hogy ha már muszáj az asztalt csapkodnotok, legalább vegyétek le a nyavalyás vaskesztyűtöket! Sir Kay a legrosszabb; olyan ingerült természete van, mint egy zsákba dugott menyétnek. Nézd azt a bemélyedést! Eszibe se jut, hogy másoknak ezzel vesződést okoz! Ő, nem! És ott, csak nézz oda! Manda követte tekintetével nagyanyja mutatóujját, és elsápadt. - Valaki bevéste a monogramját. - Legalábbis valamit bevésett. - Orlan anyó lehunyorgott a nyomra. - Ha képes vagy kivenni, hogy ez monogram, akkor jobban lácc, mint én. Az egész bandának nyavalyás macskakaparás az írása. - Az öregasszony megmaradt fogai egy buja mosoly két íve közt csillogtak. - De az egyiküknek van némi tehetsége a rajzoláshoz. És képzelőereje arró', hogy miféle testhelyzetekbe képes bonyolódni egy férfi meg egy nő. - Nagyi! - Ó, tudom, ez a... - az öregasszony mindkét kezét meglengette a nyomaték végett - ... a Kerekasztal. Semmi szükség, hogy ilyen rémülten nézzél! Mire számítasz, amikor egy rakás krapekot egy faasztal köré ültecc, kezükbe' késsel? Semmibe' se különböznek a bátyáidtól. Kivéve, hogy nagyobbak és csörömpölnek - tette hozzá pillanatnyi tűnődés után. - Szóval, most mit csinálunk? - Lecsiszójjuk, aztat csinájjuk. Csaknem végeztek vele, amikor a terem ajtaja nagy csattanással kívágódott, és látni engedett egy zaklatott fiatal lovagot az ajtóban állva. Ziháló mellel, sáros sisakját egy hasonlóképpen sáros hón alá dugva, a lovag csaknem kétségbeesett tekintettel pásztázta végig a termet, és így kiáltott:

- Orlan anyó! Orlan anyó! Az öregasszony sóhajtott és kiegyenesedett, fél kézzel a derekát tapogatva. - Hagyd abba az óbégatást, Sir Gawain, nem vagyok süket! A férfi körbeszáguldott az asztal körül, és térdre vetette magát Orlan anyó lábánál, landolásának ereje nagy ívben hajította a levegőbe a sást. - Orlan anyó, esedezem, részesíts bölcsességed kegyében! - Tarcsd távol magad a tengeri herkentyűktől az annyit ehecc, amennyit csak akarsz büfékben! Aranyszín szemöldök ráncolódott össze a ragyogó kék szem fölött. - Tessék? - Ó! Specifikus bölcsességet akartál. Mi a gond, kölyök? - Emlékezel, miként szakítá vala félbe egy esztendővel ezelőtt lakomázásunk egy minden ízében zöld férfiú? Hogyan hívta ki büszke kompániánk egyik tagját, hogy ragadja föl nemes szekercéjét, és mérjen véle csapást, minek előtte esküvést teve, hogy tizenkét hónap elmúltával viszonzásképpen az a lovag kiáll, és elvisel egy hasonló csapást? És emlékezel, miként léptem elő, és kértem vala uram királyom és nemes nagybátyám, hogy e kaland enyém lehessen, és amikor feltétlen megadta nekem ezt a kegyet, fölvettem a szekercét, és átvágva húst-csontot, lefejeztem a zöld óriást? - Emlékszek-e? - horkantott az öregasszony. Mit gondósz, kinek kellett kitakarítani a mocskot? Jó, utóbb a nyavalyás fejit magával vitte - magyarázta Mandának, aki öklét szorosan a szájához szorítva hallgatta -, de az először átgurult a fél szobán. Ő, vér az nem volt, köszi szépen, de a lovagok meg a hölgyek jókat hánytak balra, jobbra meg középre. A nyavalyás terem sásának a telit ki kellett dobni! Figyelmét újfent Sir Gawainnak szentelte. - Hadd találgassak! Lejárt az év? - Az esztendő eliramlott sebesen, igen, és... - A lovag odapillantott Mandára, majd vissza. Orlan anyó, nem vagyunk magunk. - Ne aggóggy, ez az unokám, ez az első éjszakája. Most tanul bele. Egy pácéikesztyűs kéz megmarkolta a kifakult háziszőttest. - De ez az ügy, attól tartok, kényes természetű.

- Pompás. Ő is az. - Amikor Gawain megpróbált ezen átvergődni, Orlan anyó sóhajtott és noszogatta: - „Az esztendő eliramlott sebesen..." A lovag homloka kisimult. - ...és én kilovagoltam, hogy megleljem ezt a Zöld Lovagot, és megtartsam esküvésem. Az öregasszony eltakarta a száját, elfordította a fejét, és köhögött. - Mamiasz. -Azt mondád... - Nem. Folytasd! Egyenesen a szükség van a bölcsességemre résznél, mer' még hátravan nekünk a súrolás a székek alatt. - Elsőként nem a Zöld Lovag kastélyához érkeztem, hanem egy másikhoz. A kastély ura és hölgye szívesen fogadtak, bőséggel megetettek, és nyugovóra küldtek. Amint leszállt az éj, az úr elmene vadászni, és a hölgy hálókamrámba jöve. - Ó, ó! - Bárha szépséges vala, és hosszan esedeze széptevésemért, könyörögve és kényemre-kedvemre adva magát, lehúzva rólam a takarót, és rám helyezve kezét... - Tégy magadnak szívességet, kölyök, és térj a lényegre; a páncélt nem az ilyesféle emlékezéshez készítik! Gawain kényelmetlenül mocorgott, és bólintott. - Lovagi esküm miatt csupán egyetlen csókot engedtem neki, és aztán bűntudattól sújtva kipattantam az ágyból, és visszalovagoltam Camelotba oly iramban, ahogy csak tudott a lovam vágtatni. Holnap, amikor a kastély ura visszatér, mit mondjak neki? - Vissza fogsz lovagolni? - Muszáj, mert a Zöld Lovagnak tett esküvésem még mindig kötelez. - És nem tudod, vajon el kéne-e mondanod ennek a krapeknak, amelyik elhúzott vadászni, hogy az asszonykája megpróbált szalámidugdosóst játszani egy fess idegennel? - Talán nem ezekkel a szavakkal, de igen - ismerte el Gawain egy pillanatnyi tűnődés után. - Add oda neki, ami az övé! - De nincs nálam semmi, ami hozzá tartozik. - Kaptál egy csókot az asszonykától, nem igaz? - Csókoljam meg?

>

Orlan anyó bólintott. - De hát szakálla van, és az ajka cserepes, és... - Nézd, édes pofám, nem azt javasoltam, hogy nyelves puszit aggy neki, de azzal nem követhecc el hibát, ha egy fickónak odaadod, ami jogosan az övé! - Adjam vendéglátómnak, ami jogosan az övé - mormolta Gawain elgondolkozva. - És én tényleg tanácsot kértem tőled. - Aha, aztat kértél. - S bizonnyal legott meg kellene megfogadnom. - Aha, aztat kéne. A lovag fölállt, és az öregasszony fölé tornyosulva ragyogó mosolyt vetett rá. - Köszönöm, Orlan anyó. - Örömmel álltam rendelkezésedre. És, Sir Gawain? A férfi megtorpant, már a terem bejáratán kívül, és visszafordult. - Legközelebb zárd magadra a nyavalyás ajtót! - Amikor a lovag kissé szégyenlősen intett, és elcsörömpölt, nagyanyja Mandához fordult. - Mi a búst jelent a legott? - Nem tudom. - Azt hittem, az egyik olyan újsütetű szó, amit ti, fiatalok használtok. Mint a teremtésit meg a klassz. - Nem, Nagyi. Tudod, a lovagnak borzasztóan vonzó mosolya van ahhoz képest, hogy milyen sok foga hiányzik. - Neked is sok fogad hiányozna, ha az összes vakációd egy óriási lovon ülve töltened egy nagy rúddal a kezedbe', miközben a másik fickó egy másik óriási lovon ül a saját rúdjával, és teljes vágtába' egymásnak rontotok, míg egyikőtöket találat nem éri, és fejjel előre le nem zuhan. Manda arca megvonaglott. - Ezt meg miért csinálják? - A dicsőségér', úgy gondójják. -Nem fáj? - A dicsőség általában fáj. Na most, fogd a spatulyád, és nézz szét azok alatt a székek alatt! - Mit keressek, Nagyi? - kérdezte a lány, térdre hullva. - Tudni fogod, amint meglátod. - Az öregasszony vigyorgott, amikor unokája látható részei megmerevedtek.

- Fúj! Még csak nem is sejtettem, hogy azt egy székhez lehet tapasztani! - Ne nyújj semmihez puszta kézzel; a fele banda varázslókkal meg hasonlókkal cimborái! - És a másik felük? - Szintén idióta. A fáklyák már hosszuk felénél is tovább leégtek, mire Manda fölállt. - Ideje! - A nagyanyja megragadta a karját, és körbevonszolta az asztal körül. - Segíccs nekem fölmászni egy székre! Már nem vagyok olyan fiatal, mint egykor. Manda megmakacsolta magát. - Ha már muszáj székre állnod, Nagyi, ez a szék közelebb van. Lekicsinylő horkantással elutasítva a fölkínált széket, az öregasszony tovább húzta a lányt. - Én ugyan nem állok arra! Az az, amit Veszedelmek Trónusának neveznek. - Mér'? - A trónus részről fogalmam sincs, de a veszedelem az egész világos, ha eccer már álltái rajta. Van egy tisztára billegő lába. Ez is jó lesz. - Ez Sir Percival széke. - Csak segíccs föl rá! Már olyan magas se' vagyok, mint egykor, és nem érem el a padlóról. Egyik kezét nagyanyja hóna alá dugva, a másikkal a könyökét markolva, Manda föllódította. Ahhoz képest, hogy sovány öregasszony, a nagyanyja sokkal nehezebb volt, mint amilyennek kinézett. - Mi az, amit el akarsz érni, Nagyi? - Aztat. - Kissé kancsítva, Orlan anyó hátranyúlt. - Adide azt a bödön fénymázt! Elkerekedett szemmel Manda tette, amit mondtak neki. A fényből előhúzott kupa sima, laposra kalapált sárgarézből készült, és valaha nyilvánvalóan jobb napokat látott. Szilárdan megragadva fél kézzel, Orlan anyó erőteljesen dörzsölgette egy puha ronggyal. - Ez a... - Ó, igen. Eljön minden héten rendszeresen, nagyjábó' ilyentájt. Ez az itteni nyavalyás nyirkosság valami ádázul elhomályosíttya, de, biztosíthatlak, ragyogni fog, ha végeztem vele.

- De én azt hittem, attól ragyog, mert... - A gürctől. Meg egy ócska bugyogóval fölvitt kevéske fénymáztól. Tagadhatatlan volt, hogy a kupa jobban néz ki. Manda féloldalra hajtotta a fejét. - Mindig azt hittem, hogy ez, nem is tudom, cifrább. Csupa drágakő meg izé. - És a mi Shaununknak cifra kupái vannak, mind csupa drágakő meg izé? - Nagyi, a mi Shaununk csak egy ács... Ó! - Pontosan: ó! - A kupa peremét a ruhaujjához dörzsölve, Orlan anyó helyeslőleg biccentett. Visszatette a kupát, ahonnan az előkerült, és egy szivdobbanásig a termet ragyogó fény töltötte be, ragyogóbb, mint a legcsodálatosabb nyári napé, és a fénnyel a rózsák édes illata érkezett, valamint dörömbölés lármája. A fény és az illat elillant. A dörömbölés nem csupán folytatódott, hanem hangosabb lett, és fémes csörömpölés társult hozzá. -Nagyi! Mi ez? - Semmi szükség pánikolni, gyermek! Csak segíccs le, és húzóggy messze az ajtótól! Dobogó szívvel Manda azt tette, amit mondtak neki. Amint nagyanyja a sáson állt, az ajtót fölrántották, és egy sötétvörös páncélt viselő lovag csörtetett a terembe. - Itt van? - kiáltotta, lerántva sisakját a fejéről. - A rózsák illata vezetett ide és... Orlan anyó. - Elhallgatott, nagy levegőt vett, és úgy nézett körbe a teremben, mintha hirtelen most döbbenne rá, hol van. Széles válla megrogyott, vörös páncéllemezek sugdostak titkokat egymásnak. - Te láttad, Orlan anyó? - tudakolta reménykedőn. - Vagy te, szép hölgy? Manda szája kinyílt. Az öregasszony kissé elmozdult, a sarka keményen unokája lábfejére tapodott. - Sajnálom, Sir Galahad. Már megin' annak a rózsavíznek az illatát követted, amivel a sást szokom felfrissíteni. - Pedig most olyan biztos voltam benne! - Tudom, kölök, tudom. - De megjövendöltetett, hogy én leszek az, aki rálel az elveszett Grálra. - Ja, hát, ha emlékeznél, hová pakoltad ezeket a cuccokat, nem veszejtenéd el őket. - Azzal az öregasszony anyásan megpaskolta Galahad al-

karvértjét. - Na, húzz innet, kölyök! Befejezésre vár a munka. - Ámde sosem fogok fölhagyni e kereséssel! - Senki se kéri tőled, kölyök. - Orlan anyó az ajtó felé lökte a lovagot. - Viszont gondolhatnál a farlemez megolajozására, mer' különben föl fog törni. A két nő együtt állt, és hallgatta, hogyan halkul a dübörgés és csörömpölés, ahogy Sir Galahad lemegy a lépcsőn. - Mér' hazudtál neki, Nagyi? - A szegény kölyöknek épp elég baja van az űzőcskével meg mindennel, meg hogy sose' csípi el. Nem hiányzik neki, hogy tuggya, megint épp csak lemaratt róla. Tekintetét a csomóra szögezve, amit épp a kötényébe csavart, Manda sóhajtott. - Azt hiszem, igazad van. - Hát, én viszont tudom. - Szép hölgynek nevezett. - A kipirult orca derűs mosolyba kunkorodott. - Tüneményes pasi. - Te csak ne gabalyodj bele ebbe a bagázsba, lányom! Egyiküknek sincs olyanja, amit normális párkapcsolatnak lehetne nevezni egy nővel. Vegyük például Sir Percivalt! - Az öregasszony rácsapott a székére. - Véletlen rábukkan erre a kastélyra, ott tölti az éjszakát, szerelembe esik, másnap ellovagol, oszt' soha többé nem képes újra rálelni a nyavalyás kastélyra. Pedig esküszik, hogy nem is ivott. Lovagok! Véleményem szerint mindegyiknek elszorítja az agyát a sisak. Ami neked kell, az egy helyes fiú, aki esténként hazamegy ahelyett, hogy nyavalyás lovagmunkák után kajtatna, pont olyankor, amikor lenne elvégzendő dolog. És ha már elvégzendő dologról beszélünk, kukkancs be lőrésekbe galambmaradványok után! Merlin nyavalyás baglya néha odagyömöszöli őket. Nincs is jobb a rohadó galamb szagánál, mikor egy királyságot próbálsz egybetartani, én már csak aszondom. - Nincs itt semmi, Nagyi. - Jó. Akkor készen is vagyunk, és mehetünk haza. Az ajtó ismét kinyílt - ezúttal lassan -, és egy nagydarab, szőke férfi kullogott a terembe. Ború ült ragyogó kék szemében, és arany-

, TANYA HUFF

Kanadai fantasyszerző, 1957-ben született. Tízévesen sikerült először pénzt keresnie a műveivel, egy újság két versét is megvette. 1986ban, a Magic in Ithkar 3 című antológiában jelent meg első elbeszélése. Bemutatkozó regényei (Child ofthe Grove, 1988; The Last Wizard, 1989) egy varázslótanonc lányról szóltak egy klasszikus fantasyvilágban, az ezeket követő Blood-sorozata (1991 óta fut) azonban már a mai Torontóban játszódik, jóravaló vámpírokkal a főszerepben. Magyarul ezzel együtt már két novellája olvasható, az első a 279. számunkban jelent meg.

haja úgy nézett kí, mintha megpróbálta volna kitépni. - Ó! - mondta a két nő láttán. - Még nem végeztél, Orlan anyó. Láttam Galahadot távozni, és... mindegy, nem számít. Ne is törődjetek velem, csak le kell üljek... - Olyan nagyot sóhajtott, hogy attól két fáklya is hunyorogni kezdett. - ...gondolkozni. - Lábát a sásban vonszolva megkerülte az asztalt, kihúzott egy széket, és belerogyott. - Ez Sir Lancelot! - Ismered? - Nem, Nagyi, rá van írva a székére. - Azokra, amikbe' én ültem, Artúr király meg Sir Percival volt írva, s attól mégsem lettem ők! - Ó! - De ebben az esetben igazad van. Ez Sir Lancelot. - Az öregasszony egyik keze bebújt a főkötője alá egy merengő vakarózásra. - Ő mindig is kissé búval bélelt. A két nő egy ideig a lovagra meredt. - Mindegyik valahogy ugyanolyannak tűnik, nem? - szólalt meg végül Manda. - Gondolom, attól a rengeteg dömöcköléstől, amit kiállnak, az egyforma alakúra püföli őket. No, várj itt, míg megyek, és beszélek vele! - Hadd én, Nagyi! -Hadd te, mit? - Beszéljek vele. Adjak neki tanácsot. - Te akarsz tanácsot adni Sir Lancelotnak, egy lovagnak, akinek nincs párja világi hírben, szépségben, erőben, becsületben és nagyszerű tettekben? - Hát, igen.

A nagyanyja vállat vont. - Miért is ne? Ügy lesz a legjobb, ha akkor próbálkozol vele, amíg még itt vagyok, hogy rendbe tegyem a galibát, ha eltolod a dolgot. Hát, akkó' eriggy, még mielőtt megin' sóhajt egyet, és mindnyájan itt fogunk állni a sötétbe'! Arcvonásait valami lényegében véve együtt érzővé átrendezve, Manda a lovag mellé csoszogott a sáson át. Túl halkan beszélgettek ahhoz, hogy meg lehessen hallani, mit mondanak, s társalgásukat Lancelot mellveregetése, valamint a lány fejrázása tette kifejezőbbé. Végül Manda megragadta a férfi öklét egyik kis kezével, és a másikat a saját szíve fölé helyezte. Lassú mosoly ömlött el a lovag arcán. Lancelot bólintott, és kisietett a teremből, úgy rohanva el az öregasszony mellett, mintha elfelejtette volna, hogy ő is ott van. - Na? - kérdezte Orlan anyó, amikor unokája visszament hozzá. - Ez olyan szomorú, Nagyi. De olyan nagyon romantikus is! - Nagyanyja türelmetlen intésére a lány fölkapta tisztítószerekkel teli kosarát. - Ő évek óta szerelmes ebbe a lányba, és teljesen biztos abban, hogy a lány viszontszereti, de sose beszélt neki erről, és a lány se. - És mit montál neki? Kosárral a karján, Manda újra meggyújtotta saját, kicsiny fáklyáját a teremben immár sercegő többiről. - Hogy semmisem fontosabb a szerelemnél, és hogy hallgatnia kellene a szívére. Fölemelve saját kosarát, Orlan anyó követte unokáját ki a teremből. - Hogy hallgasson a szívére - morogta, viszszapillantva a Kerekasztalra, miközben becsukta az ajtót. - Hát, ez elég ártalmatlan tanácsnak tűnik. Sohár Anikó fordítása

A 2 1 . SZÁZAD VARRÓTŰJE

A

VARRÁS

A

LEGŐSIBB kézműves tevékenysé-

gek egyike. Mióta az ember nem csak magára borítja és kötözi a bőröket, azóta létezik. Az ember már a kőkorszakban is varrt mamutagyarból és rénszarvasagancsból készített csonttűvel, inakkal és szőrdarabokkal összeerősítve az anyagokat. Az ipari forradalom, a szövőgép feltalálása megkönnyítette a hagyományosan kézzel történő varrást. Gyakorlatilag a varrótű alakja évezredek óta változatlan. A legnagyobb áttörést a varrógép megjelenése jelentette az 1790-es években, amely némileg más tűt igényel.

A kézzel varrást a mai napig bonyolulttá teszi a cérna befűzése a tű fokába, amely jó szemet és biztos kezet igényel. Lehet, hogy Woo Moon-IIyung forradalmasítja ezt a rendkívül egyszerű és jól átgondolt találmányt? A Big Eye fantázianevű tűje két különálló, hajlékony fémtűből áll. A végét megnyomva a két tű meghajlik, és óriási lyuk nyílik rajta, amelybe nagyon könnyű befűzni a cérnát vagy a fonalat. A két tű csaknem teljes hosszában össze van forrasztva, ez adja a szükséges merevségéi. Az egyetlen gond az, hogy egyelőre még csak viszonylag nagy méretben, hét és tizenkét centiméteres változatban kapható, így még nem alkalmas az egészen finom munkákra.

A

MANDA

PÉNTEK

DÉLUTÁN

bukkant

rá az idegenre a Video Centernél, DélMainben. Az megpróbált lezserül és nyugisan viselkedni, de inkább Zavartnak és kínosnak hatott. Tizenhét éves csajnak álcázta magát, barna bőrű chicanának, olyan fekete hajjal, hogy szinte már kékbe hajlott, de Amanda, aki maga is tizenhét volt, könnyedén felismerte a hamisítványt. Fürkészte pár pillanatig az utca túloldaláról, csak hogy biztosra mehessen. Aztán átsétált hozzá. - Rosszul csinálod - mondta. - Még egy féleszű is kiszúrja, mi vagy valójában. - Kopj le! - felelte az idegen. - Nem. Hallgass meg! Nem szeretnéd, ha lecsuknának, nem igaz? Az idegen hűvösen meredt Amandára. - Fogalmam sincs, mi a fenéről beszélsz. - Dehogy nincs. Engem nem versz át. Nézd, én csak segíteni akarok - mondta Amanda. Szerintem komiszul bánnak veletek. Tudod, mit jelent az, hogy „komiszul", ugye? Hé, tudod, mit? Hazaviszlek, és tanítok neked pár dolgot, hogy emberibbnek látszódj! Úgysincs más dolgom ezen az istenverte hétvégén. Némi érdeklődés csillant a másik lány sötét, fagyos szemében. De gyorsan cl is enyészett. - Te valami holdkóros vagy? - Ahogy akarod, ó, távoli csillagokból érkezett teremtmény. Zárjanak csak be megint! Dugdossanak elektródákat a seggedbe! Én próbáltam segíteni. Ez minden, csak segíteni próbáltam - mondta Amanda, és megrántotta a vállát. Elsétált. Még csak hátra sem nézett. Három lépés, négy, öt, kéz zsebre dugva, irány a kocsi. Vajon tévedett? Nem. Nem. Sok mindent rosszul ítélt meg, mint például azt, hogy Charley Taylor talán vele akarja tölteni a hétvégét. De ezt nem. Az a göndör hajú csaj nyilvánvalóan a kereseti idegen. Az egész megye ettől zengett: halálos, nem emberi létforma szökött meg a Tracyben lévő fogolytáborból, bárhol lehet, Walnut Creekben, Livermore-ban, akár még San Franciscóban is, veszélyes szörnyeteg, képes emberi alakot ölteni, lenyel és megemészt, aztán felveszi a külsődet. És íme, Amanda ezt biztosra vette, ott áll a Video Center előtt. Ment tovább.

Az előre megtervezett szórakoztatónak ígérkező hétvége helyett másként alakulnak a dolgok... nem kevésbé izgalmasan...

Robert Silverberg

A M A N D A ÉS AZ IDEGEN - Várj! - szólt utána az idegen. Amanda tett még egy-két könnyed lépést, aztán visszanézett a válla fölött. -Na? - Hogy szúrtad ki? Amanda elvigyorodott. - Könnyen. Esőköpenyben vagy, pedig még csak szeptember van. Az esős évszak csak pár hónap múlva kezdődik. Ósdi, spandex nadrágot viselsz. Manapság már senki sem hord ilyesfélét. A sminked San Jose árnyalatú, de a szemed alá Berkeley mintát kentél. Cs ez csak az első három dolog, ami feltűnt. Felsorolhatok még egy csomót. Rajtad semmi nem illik össze egymással. Mintha kipróbáltál volna mindent, hogyan kellene kinézned, és a végén mindenből meghagytál egy kicsit. Minél jobban megnézlek, annál több hibát látok. Nézd, rajtad a fülhallgató, világít a működésjelző, de nincs benne kazetta. Mil hallgatsz, a szférák zenéjét? Ebben a típusban nincs beépített rádió. Érted? Lehet, hogy azt gondolod, tökéletes az álcád, de messze nem az.

- Elpusztíthatnálak. - Mi? Na, persze. Naná. Elnyelhetnél itt, a nyílt utcán, alig harminc másodperc alatt, nem maradna belőlem semmi, csak egy kis nyálkás csík az ajtó előtt, és egy új Amanda sétálna el. És aztán? Mit érnél ezzel? Ettől még nem fogod tudni, mi az ábra. Vagyis, semmi értelme nem lenne az elpusztításomnak, hacsak nem vagy tök hülye. Én a te oldaladon állok, nem foglak feladni. - Miért bíznék meg benned? - Mivel már vagy öt perce beszélgetek veled, és még nem kiabáltam a zsarukért. Nem tudod, hogy fél Kalifornia téged keres? Hé, tudsz olvasni? Gyere csak ide! Tessék. - Amanda a járdaszegélynél lévő újságos automatához tuszkolta az idegent. Az Examiner délutáni kiadásán ez a főcím virított: BAY AREA: A TENGERÉSZGYALOGSÁG TERRORELHÁRÍTÁSA IS BEKAPCSOLÓDOTT A KILENC MEGYÉT ÉRINTŐ IDEGENVADÁSZATBA A POLGÁRMESTER ÉS A KORMÁNYZÓ ÓVA INT A PÁNIKTÓL

>

- Felfogtad? - kérdezte Amanda. - Rólad írnak. Rád vadásznak lángszórókkal, bénítólövedékekkel, hálóvetőkkel és isten tudja, még mi minden mással. Kész hisztéria tombol már másfél napja. Te meg itt állsz hibás sminkkel! Krisztusom. Krisztusom! Egyébként mi a terved? Hova szeretnél menni? - Haza - felelte az idegen. - De ahhoz el kell jutnom a találkozási ponthoz. - És az hol van? - Hülyének hiszel? - Egy frászt. Ha fel akarnálak adni, már öt perccel ezelőtt megtehettem volna. De oké, francokat sem érdekel, hol a találkozási pontotok. Annyit azonban mondhatok, ellenőrzik az utakat, és ebben a formában még San Franciscóig sem jutsz. Kész csoda, hogy eddig még megúsztad. - És te segítesz? - Próbálnék. Gyere! Tűnjünk innen a francba! Hazaviszlek, és egy kicsit rendbe szedünk. A kocsim a parkolóban van, a következő saroknál. -Oké. - Húh! - Amanda a fejét ingatta. - Krisztusom, nem könnyű rávenni valakit, hogy elfogadja a felkínált segítséget. Miközben kifelé hajtottak a városközpontból, Amanda néha rápillantott a jobbján feszülten ülő idegenre. Az álcája alapvetően roppant meggyőző, gondolta. Talán az apró részletek hibásak a külsőségekben, de egyértelműen embernek tűnt, emberként beszélt, és a szaga is emberinek hatott. Valószínűleg százból kilencvenkilenc embert meg tudna téveszteni, vagy még annál is többet. De Amandának mindig is jó szeme volt a részletekhez. És abban a pillanatban, amint megpillantotta az idegent Dél-Mainben, szokatlanul éber és érzékeny lett, egyszerűen érezte a Zsigereiben. Persze, ő nem idegenekre vadászott, csak egy kis szórakozásra, némi izgalomra, valami olyasmire, amivel kitöltheti a tátongó ürességet, amit Charley Taylor vágott a hétvégéjében. Amanda már vagy egy hónapja ezt a Charleyval töltött hétvégét tervezgette. A szülei elutaztak a Tahoe-tóhoz három napra, a kishúga kikönyörögte, hogy őt is magukkal vigyék, és

Amandáé lett a ház, csak az övé és Macavityé, a macskáé. No meg Charleyé. Úgy volt, hogy a srác eljön hozzá péntek délután, együtt készítenek vacsorát, felszippantanak pár csipetnyit a legkiválóbb minőségű porból, a lány dugi készletéből, megnéznek öt-hat filmet a szülei XXXes kazettáiból, szombaton elhúznak a városból, kocsikáznak egyet valami különc vidéken, és elmennek abba a folsomi fürdőházba, ahol mindenki pucér, és belecsobbannak a hatalmas jakuzziba, vasárnap pedig... Nos, ebből már nem lesz semmi. Charley csütörtökön telefonált, és lemondta. „Közbejött valami komoly dolog", közölte, és Amandának akadtak elképzelései arról, mi lehet az; a dögös uncsitesó New Orleansból, akinek, ha kedve szottyant, iderepült, és úgy tűnt, az a tapintatlan fattyú még csak fel sem fogta, mennyire várta Amanda ezt a hétvégét, milyen fontos lett volna ez számára, és mennyire fájdalmasan érintette, hogy dobták. Annyiszor végigpörgette már magában a tervezett hétvége részleteit, hogy szinte úgy érezte, mintha már megtörtént volna. Annyira valóságosan élte meg. De tegnap este szertefoszlott az egész. Három teljes nap egyedül a nagy házban, és ennyire a szemeszter elején még házi feladat sem volt, amin agyaihatott volna, csak azon, hogy Charley felültette! Mit kellett volna tennie, kétségbeesetten telefonálgatni összevissza, elcsábítani valamelyik régi kedvesét játszótársnak? Vagy felcsípni valami idelátogató pasit? Amanda utált turistákkal szórakozni. Már-már rávette magát, hogy kikocsizzon vidékre, és hagyja történni a dolgokat, de azok ott mind tahók és kretének, tudta, mire számíthatna tőlük. Milyen kár, hogy Charley nem ér rá! Meg tudta volna fojtani, amiért elcseszte a hétvégéjét. Bár most már itt ez az idegen lény. Tucatnyian érkeztek a távoli csillagok közül a Földre tavaly, nem egy repülő csészealjban, ahogy várható lett volna, hanem kicsiny kapszulákban, amik úgy lebegtek, akár a gyermekláncfű szőrös magjai, és egy széles íven landoltak San Diego és Salt Lake City között. A természetes formájuk, már amennyire tudni lehetett, olyan volt, akár egy hatalmas medúza, dülledt szemek sokaságával, hullámos

szegély mentén, de általában az volt a taktikájuk, hogy felfalták valami helybéli testét, megemésztették, majd felöltötték annak pontos imitációját. Egyikük elkövette azt a hibát, hogy barna medvének álcázta magát, egy másik pedig hiúznak - talán azt gondolták, ezek a domináns létformák a Földön -, de a többiek emberi testet öltöttek, és ez legalább tíz ember életébe került. Aztán megpróbáltak kapcsolatot teremteni kormányzati vezetőkkel, és - természetesen - nagyon gyorsan nyakon csípték és bekasztlizták őket; némelyiküket elmegyógyintézetbe dugták vagy megyei börtönbe, de végül - amint kiderül róluk az igazság, hogy mifélék is ezek -, mindegyiküket átszállították egy speciális fogolytáborba, Észak-Kaliforniába. Persze rettenetesen nagy hűhót csaptak körülöttük; újságcikkek özöne, tévéműsorok sokasága, szakértők és hozzáértők spekulációi a küldetésük jelentőségéről, a biokémiájukról, ijesztő beszélgetések annak lehetőségéről, hogy a fajtájuk észrevétlenül beszivárog az emberiség közé, és isten tudja, miféle szörnyűségekel cselekszenek, és így tovább, és így tovább. Aztán következett a kormányzati hírzárlat a teljes témára, és attól kezdve már nem történtek hivatalos bejelentések, legfeljebb annyi, hogy az idegenekkel folytatott „tárgyalások" továbbra is tartanak, és egy idő múlva az egész téma lesüllyedt a durva faviccek szintjére. „Hova megy az idegen? Az ideg(en)eidre." És randa Halloween-maszkok készültek. Aztán a háttérbe szorult, és elfelejtődött. És mindaddig feledésben is maradt, míg be nem jelentették, hogy az egyik teremtmény valahogy megszökött a táborból, és szabadon kószál százmérföldes körzetben San Francisco környékén. Bár Amanda maga alatt volt Charley szívtelensége miatt, még ő is felcsipegette a legfrissebb hírmorzsákat. És most az idegen itt ült a kocsijában. Végül is, mégiscsak talált magának valami hétvégi szórakozást.

Amanda egyáltalán nem félt attól, hogy az űrlény állítólag szörnyűséges: még ha nagyon más is ez az idegen, bizonyára nem együgyű, nyilván nem, ha kiválasztották egy ilyen galaxison átívelő küldetésre, és Amanda tudta, hogy az idegen belátja, nem áll érdekében bántani a lányt, aki segítséget kínál. Az idegennek szüksége van rá, és ezt már felfogta. És Amanda, bár még csak homályosan derengett a fejében az elképzelés, tudta, hogy neki is szüksége van az idegenre. Bekanyarodott a bejárójukra, egy tipikus kertvárosi ház elé a város nyugati részén. - Megjöttünk - jelentette be. Hőhullámok táncoltak a levegőben, és a ház mögötti hegyek, melyeket kitikkasztott a hoszszú, száraz nyár, oroszlánszínben porzottak. Macavity, Amanda jó öreg kandúrja a kefevirágfa árnyékában heverészett az előkert nyíratlan pázsitján. Ahogy Amanda és az idegen közeledtek, a macska gyanakodva felült, hátravetette fülét, és feléjük fújt. Az idegen azonnal védekező pozícióba rándult, szaglászott. - Csak egy házi kedvenc - nyugtatta Amanda. - Tudod, mi az, ugye? Nem veszélyes. Mindenkit gyanúsnak talál, akit nem ismer. Ez persze nem volt igaz. Még egy földrengés sem tudta kizökkenteni Macavityt a szendergéséből, és az sem tudott volna reakciót kicsalni belőle, ha egerek lejtettek volna füzértáncot perceken át a farkán. Amanda megsimogatta a szőrét, de a macsek nem kért az idegen társaságából, és durcásan elvonult a bokrok takarásába. Az idegen meredten bámulta, míg el nem tűnt szem elől. - Nektek vannak macskákhoz hasonlatos kedvenceitek a bolygótokon? - tudakolta Amanda, miközben bementek a házba. - Voltak kicsi állataink valaha. Fölöslegesnek találtattak. - Óh. - Amanda elvesztette az érdeklődését. A ház levegője dohos volt, ápo-

>

rodott. Bekapcsolta a légkondit. - Egyébként hol van a bolygótok? Az idegen szándékosan válasz nélkül hagyta a kérdést. Körbejárta a nappalit, épp úgy, ahogy egy portyázó macska tenné, szemügyre vette a televíziót, az ülőgarnitúrát, a kávézóasztalt és a fonnyadt virágokkal teli vázát. - Ez egy tipikus földi otthon? - Többé-kevésbé - felelte Amanda. - Errefelé legalábbis tipikusnak számít. Úgy hívjuk, kertvárosi. Az autópályán fél óra eljutni San Franciscóba. Az egy város. Elvihetlek oda ma este vagy holnap körülnézni, ha érdekel. - Benyomott valami zenét, harsányan. Az idegen nem adta jelét, hogy zavarná; így hát még feljebb nyomta a hangerőt. - Megyek, letusolok. Mellesleg rád is rád férne némi zuhany. - Zuhany? Zápor?... Eső? - Úgy értem, tisztálkodás. Mi, földlakók sokat zuhanyozunk, hogy megszabaduljunk az izzadságtól, a kosztól és egyebektől. Nem szeretjük a büdöseket. Gyere, megmutatom, hogy kell! Csináld, ahogy én, hogyha nem akarsz lebukni. - A fürdőszobába vezette az idegent. Először is, vedd le a ruháidat! Az idegen levetkőzött. Az esőköpenye alatt egy foltos póló feszült „HALÁSZNYANYA" felirattal és a San Francisco-i felhőkarcolók stilizált rajzával, valamint egy farmernadrág, nyitott sliccel. A póló alatt bekapcsolatlan, fekete melltartót viselt, féloldalasan, az egyik kosár felcsúszva a vállcsúcsára, valamint csillogó bugyogót, piros szívvel a bal farpofáján. A teste vézna volt, egy inas lányé, akinek hosszúkás sebhely húzódott a bal karja belső részén. - Apropó, ez kinek a teste? - kérdezte Amanda. - Tudod? - A fogolytáborban dolgozott. A konyhán. - Tudod a nevét? - Flores Concepcion. - Valószínűleg fordítva: Concepcion Flores. Connie-nak foglak hívni, hacsak meg nem mondod az igazi neved. - A Connie megteszi. - Jól van, Connie, idefigyuzz! Így ereszted meg a vizet, aztán ízlésednek megfelelően beállíthatod a hideg és a meleg arányát. Aztán elfordítod ezt a kallantyút, beállsz a zuhanyrózsa alá,

majd amikor a tested nedves lesz, bekened tusfürdővel, dörzsölöd, és lemosod a habot. Ezután megtörülközöl, és tiszta ruhát húzol. A ruháidat is időről időre ki kell mosnod, különben bűzleni fognak, és zavarják az embereket. Nézd, én hogy zuhanyozok, aztán csináld te is! Amanda sietve tisztálkodott, miközben tervek zümmögtek a fejében. Az idegen nem viselheti tovább Concepcion Flores testét. Előbb vagy utóbb valakinek feltűnik a konyhalány hiánya, és elfogatási parancsot adnak ki rá. Amanda csodálkozott, hogy az idegennek ez még nem jutott eszébe. Másik testre van szüksége, gondolta Amanda, méghozzá sürgősen. De nem az enyémre, sulykolta magába. Naná, hogy nem az enyémre! - Te jössz - vetette oda, és elzárta a vizet. Az idegen vacakolt egy keveset, újra megeresztette a vizet, aztán belépett a zuhany alá. Gőz szállt fel, a bőre vörösödni kezdett, de a lény nem reagált rá. Nem érez fájdalmat? - Állj! - förmedt rá Amanda. - Lépj hátrébb! - Állított a csapokon. - Ez túl forró volt. Megsérült volna a tested. Figyi, ha nem érzel különbséget a forró és a hideg között, akkor hideg vízben zuhanyozz, oké? Az nem árthat. Ez a hideg, ezen az oldalon. Ott hagyta a zuhany alatt, és keresett pár tiszta ruhát. Amikor visszatért, az idegen még mindig a jéghideg víz alatt szobrozott. - Elég már! - szólt rá. - Tessék. Vedd fel ezeket! - Eddig sokkal több ruha volt rajtam. - Egy póló és egy farmer épp elég ebben a melegben. A te alkatoddal amúgy sincs szükség melltartóra, és egyébként sem a megfelelő módon viselted. - És most a sminkelés következik? - Amíg itthon vagyunk, arra semmi szükség. Amúgy is elég gyermeteg volt ez a mázolmány. Majd ha elmegyünk itthonról, rakunk rád valamit... Walnut Creek-i színeket. Concepcion San Josét kent magára, de jobb, ha attól elszakadunk. Szippantunk egyet? -Mit? - Füvet. Marijuanát. A Földön manapság ez a legelterjedtebb drog.

- Nincs szükségem drogokra. - Nekem sem. De némelyiket kedvelem. Neked is meg kellene ismerned, arra az esetre, hogyha netalán olyasféle társasági szituációba keverednél. - Amanda előhúzta féltve rejtegetett Szűrt Aranyál, és sodort egy dzsointot. Szakértően meggyújtotta, és szippantott belőle. - Tessék! - nyújtotta át. - Csináld, ahogy én! Tedd a szádba, szívd be, tüdőzd le! Az idegen beleszippantott a dzsointba, és köhögni kezdett. - Ne ennyire mélyen! - intette Amanda. Csak egy kis szippantás. Tartsd bent. Fújd kü Ez az, máris sokkal jobb! Most add vissza a dzsoját! Ez így megy; egymásnak adogatjuk, oda-vissza. Ez a legfontosabb része. Érzel rnár valamit? - Nem. - Trükkös dolog. Majd csak megjön, ne aggódj! Érzel éhséget? - Még nem. - Én igen. Gyere a konyhába! - Miközben összerakott egy szendvicset (mogyoróvaj, avokádó, teljes kiőrlésű búza, paradicsom és hagyma), felötlött benne a kérdés: - A tifélék mit esznek? - Életet. - Életet? - Nem eszünk halott dolgokat, csakis élőket. - Értem. - Amanda elfojtotta borzongását. - Miféle életet? - Főképp az állati életet preferáljuk. De szükség esetén a növényi életet is befogadjuk. - Áh. Igen. És mikor leszel újra éhes? - Talán már ma este - felelte az idegen. Vagy holnap. Az éhség hirtelen tör ránk, amikor ránk tör. - Nincs itt sok minden, ami táplálékodul szolgálhatna. De majd kitalálok valamit. - Az a kis, szőrös állat? - Nem! A cicámat nem falhatod fel! Máris verd ki a fejedből! Akárcsak engem. Én a védelmeződ és a segítőd vagyok. Botorság lenne, ha engem falnál fel. Felfogtad, mire próbálok utalni? - Mondtam, hogy még nem érzek éhséget. - Hát, majd szólj, ha korogni kezd a gyomrod! Szerzek valami kaját. - Amanda elkezdett

>

összerakni egy újabb szendvicset. Az idegen összevissza járkált a konyhában, alaposan megvizsgált minden háztartási gépet. Meglehet, gondolta Amanda, memorizál mindent, a mosogató és a sütő felépítését, hogy aztán a saját világában majd megalkossa a másolatát. - Egyáltalán miért jöttetek ide, a mi bolygónkra? - tudakolta Amanda. - Ez volt a küldetésünk. - Ja, naná. De miféle szándékkal? Mi volt a cél? El akartátok foglalni a világunkat? Ellopni a tudósaink legféltettebb titkait? - Az idegen nem felelt, a fűszeres polc tégelyeit nyitogatta, a tartalmukat kóstolgatta. Beledugta az ujját az oregánóba, lenyalta, aztán a köménnyel próbálkozott. Amanda tovább faggatózott: Vagy azért van az egész, hogy visszatartsatok minket az űrutazástól? Úgy vélitek, veszélyes faj vagyunk, és megakadályozzátok, hogy eljussunk a bolygótokhoz? Gyerünk, bökd kü Nekem elmondhatod. Nem vagyok a kormány kéme. - Az idegen a tárkonyt, a bazsalikomot és a zsályát kóstolgatta. Amikor a currybe is belenyalt, a keze hirtelen olyan durván megremegett, hogy leverte az oregánós és a tárkonyos üvegcsét is. Amanda rámeredt. - Héé! Jól vagy? - Kezdek éhes lenni - hebegte az idegen. Mik ezek? Drogok? - Fűszerek. Ezekkel ízesítjük az ételeinket. - Az idegen egyre furcsább lett; üveges tekintetű, rákvörös, Verejtékes. - Beteg lettél? Vagy... ilyesmi? - Izgalmi állapot. Ezek a porok... - Beindítottak? Melyik? - Ez, azt hiszem, ez. - Az oregánóra mutatott. -Vagy ez vagy az első... vagy a második... - Aha! Az oregánó. Szárnyakat ad, mi?! Vajon hogy viselkedik az idegen bezsongottan? Vajon stimulálja az étvágyát? Hoppá! Erre jó lesz odafigyelnie! Ez elég kockázatos manőver! Ügyesen visszasöpörte a kiömlött oregánót és zsályát a tégelyeikbe. - Óvatosabbnak kellene lenned! Az anyagcserédnek szokatlan ez a cucc. Kis adag is nagyon felpörgethet! - Aggyá' még belőle! - Később - felelte Amanda. - Korán van még ahhoz, hogy totál lehúzd a redőnyt! - Méééég!

- Nyugi! Jobban ismerem ezt a bolygót, mint te, és nem örülnék, ha bajba kerülnél. Bízz bennem! Majd kapsz még oregánót, ha eljön az ideje. Nézd csak, máris reszketsz! És izzadsz, mint aki belázasodott. - Táskájába csúsztatta az oregánós üvegcsét, és visszatámogatta az idegent a nappaliba. - Ülj le! Nyugodj meg! - Még! Kaphatnék? - Értékelem az udvariasabb hangnemet, de most előbb fontosabb dolgokról kell beszélnünk, és majd csak aztán kapsz többet. Oké? - Amanda elsötétítette az ablakot, hogy ne süssön be a lenyugvásra készülő nap. Péntek délután hat óra volt, és ha minden jól alakult volna, Charley nagyjából épp most érkezne meg. Nos, kénytelen volt valami egészen másféle időtöltést találni. A hétvége nyitott útként terjeszkedett előtte, mely a Lehetőségek földjére vezet. Az idegen lény ittléte ígéretesnek tűnt, sok-sok mókát sejtetett az elkövetkező napokra, már ha jól sáfárkodik a helyzettel. Amanda az idegenhez fordult. - Lehiggadtál? Igen. Jó. Oké, mindenekelőtt szerezned kell egy másik testet! - Miért? - Több okból. Az egyik az, hogy az illetékesek valószínűleg már keresik a lányt, akinek a testébe bújtál. Hogy juthattál ilyen messzire ebben a testben, hogy bárki is kiszúrt volna rajtam kívül, szinte felfoghatatlan. Másrészt, egy egyedül utazó tinédzser lány önmagában is gyanús, és te aligha lennél képes megfelelően kezelni a kínos szituációkat. Tudod, mit mondok? El akarsz jutni stoppal Nevadába, Wyomingba, Utahba vagy a franc tudja, hova, ahol a találkahelyetek van, és eközben jó pár ember felismerhet. Erre nincs szükséged. Ráadásul nagyon trükkös dolog lánynak kiadni magad. Tudnod kell, hogyan sminkeld magad, hogyan értelmezd mások jelzéseit, miféle stílusú ruhákat viselj, és hasonlókat. A fiúk szubkultúrája sokkal egyszerűbb. Szerezz magadnak egy hím testet, egy nagydarab fickóét, és senki sem fog zaklatni útközben, bármerre is mégy. Légy zárkózott, ne nézz a szemébe senkinek, ne mosolyogj, és mindenki békén hagy. - Ésszerűen hangzik - vélte az idegen. - Jól van. Az éhség egyre jobban marcangol. Hol juthatok egy hím testhez?

- San Franciscóban. Ott rengeteg pasi van. Este odamegyünk, és keresünk neked egy szép nagy izompacsirtát. Némi szerencsével olyat találhatunk, aki nem meleg, és akkor előtte egy picit elszórakozunk vele. Aztán elveszed a testét... ami jó időre megoldja az étkezési gondjaidat, ugye? És akkor még többet mókázhatunk, előttünk a teljes hétvége. - Amanda kacsintott. - Oké, Connie? - Oké. - Az idegen is hunyorított, elég bénán imitálta a kacsintást, előbb az egyik, majd a másik szemével. - Kaphatok most már még egy kis oregánót? - Később. És amikor kacsintasz, csak fél szemmel tedd! Így. Egyébként nem hinném, hogy kacsintgatnod kellene bárkire is. Ez egy rendkívül intim gesztus, és bajba sodorhat. Értve? - Olyan sok mindent kell itt megérteni. - Idegen bolygón vagy, haver. Azt vártad, hogy olyan lesz, mint az otthoni? Oké, folytassuk! A következő pont, amire ki akarok térni, hogy amikor vasárnap továbbállsz, feltétlen... Megcsörrent a telefon. - Mi ez a hang? - kérdezte az idegen. - Kommunikációs készülék. Azonnal viszszajövök. - Amanda az előszobába sietett, a legrosszabb eshetőség miatt aggódva: a szülei hivják, hogy jelezzék, már úton vannak hazafelé a Tahoe-tótól, mert elkeveredett a szobafoglalásuk, vagy valami ilyesmi. Azonban a hang, ami üdvözölte őt, Charleyé volt. Alig bírta elhinni, azok után, ahogy lóvá tette őt ezzel a hétvégével. Az okot pedig, amiért hívta, még nehezebben hite el. Fél tucat kedvenc kazettáját hagyta nála a múlt héten A Rock Aranykora-válogatást, az Abbey Roadot, Hendrix első albumát, Joplint és hasonlókat, és most Montereybe készül, a fesztiválra, és ezeket akarja hallgatni vezetés közben. Nem lenne gond, ha fél óra múlva beugrana értük? A rohadék, gondolta Amanda. Ez már mindennek a teteje! Először tönkrezúzza a hétvégéjét, még csak elnézést sem kér, most pedig tudomására hozza, hogy ő meg valamikis-cafka elhúznak Montereybe mókázni egy kicsit, és képes őt azzal ingerelni, hogy idejön a kazettáiért? Nem is gondolja, hogy a lelkébe

tipor? Amanda úgy nézett a telefonra, mintha csótányok és skorpiók másztak volna elő belőle. Legszívesebben lecsapta volna. Leküzdötte a késztetést. - Történetesen - kezdte - én magam is épp indulni készülök egy hétvégi buliba. De egy barátnőm itt marad vigyázni a cicámra. Nála hagyom a kazettákat, oké? Connie a neve. - Pompás. Nagyszerű - mondta Charley. Rendes tőled, Amanda. - Ugyan. Semmiség. Az idegen eközben visszatért a konyhába, a fűszerpolc körül szimatolt. De az oregánó Amandánál volt. - Levajaztam neked, hogy megkapd a következő tested. -Le? - Egy nagydarab, egészséges, ifjú hímét. Pont olyat, amire szükséged van. Hamarosan idejön. Én megyek, kocsikázok egyet. Intézd el, mire visszajövök! Mennyi időbe telik elnyelni a testét? - Nagyon gyorsan megy. - Jó. - Amanda előkereste Charley kazettáit, és a nappali asztalára rakta őket. - Ezért a hat kicsi dobozért jön, amik zene tárolására szolgálnak. Mikor meghallod az ajtócsengőt, engedd be, mutatkozz be, mint Connie, és mondd neki, hogy a cuccai az asztalon vannak! Aztán tedd, amit kell! Szerinted meg tudod oldani? - Naná. - Gyűrd be jobban a pólód! Mikor feszes, a cickóid kidomborodnak, és ez elvonja a figyelmét. Talán még rád is mozdul. Mi történik Connie testével, miután elnyeled Charleyt? - Nem lesz itt. Összekeverem a két testet, megszüntetem Connie jellegzetességeit, és az újakkal helyettesítem. - Ah. Nagyon baba! Igazi rémség vagy, tudod? Két lábon járó lidércnyomás. Tessék, kapsz még egy kis oregánót, mielőtt elmegyek. - Beleszórt egy csipetnyi fűszert az idegen tenyerébe. - Csak hogy beindítson egy kicsit. Majd kapsz még többet is, ha elvégezted a melót. Egy óra múlva jövök, oké? Kilépett a házból. Macavity a tornácon ült, morcosan, ide-oda csapkodva a farkával. Amanda letérdelt mellé, és megvakargatta a

>

füle tövét. A macska mély, érdes dorombolást hallatott, egyáltalán nem olyat, mint máskor. - Nem vagy túl boldog, ugye, cimbi? De ne aggódj! Megmondtam az idegennek, hogy téged ne bántson, és garantálom, hogy nem esik bajod. Ez Amanda nagy estéje. Ugye, te sem bánod, ha Amanda szórakozik egy kicsit? Macavity gyászos szusszanást hallatott. - Figyi, talán rá tudom venni az idegent, hogy hozzon létre neked egy cuki, kis cirmos cicust. Aki épp tüzel, és készen áll a bagzásra. Ezt bírnád, mi, pajti? Bírnád? Majd meglátjuk, mit tehetek ez ügyben, amikor hazajövök. De most el kell tűnnöm, mielőtt Charley ideér. Beült a kocsijába, és elhajtott a nyugatnak tartó autópálya felhajtója irányába. Este fél hét, péntek, a nap még magasan állt az Öböl fölött. A forgalom sűrű volt a keletnek tartó sávokban, a kései ingázók vánszorogtak hazafelé, és lassacskán a nyugatra vezető pályák is megteltek a San Franciscóba igyekvő, vacsorázni vágyókkal. Amanda keresztülhajtott az alagúton, és északnak fordult, Berkeleybe, hogy aztán a város utcáin cirkáljon. Tíz perc múlva hét. Charley már nyilván megérkezett. Elképzelte Connie-t a feszülő pólójában, merev bimbókkal és izzadtan az oregánótól, Charley képtelen levenni róla a szemét, begerjed, és arra gondol, miért ne ragadná meg a kínálkozó alkalmat egy gyors menetre, mielőtt lelépne a kazettákkal. És Connie még bátorítja is, Charley rámozdul, és akkor bekövetkezik az a megrázó pillanat, amikor az idegen lecsap rá, és Charley rádöbben, hogy ő lesz a vacsora. Talán épp ezekben a percekben, gondolta Amanda kedélyesen. Megérdemli az a mocsok, nem igaz? Már régóta érezte, hogy Charley egy hatalmas tévedés volt az életében, és a tegnapi csalódása után még biztosabbá vált ebben. Ezt érdemli az a szemét.

De mi van akkor, vetődött fel benne, ha Charley a hétvégi partnerét is magával vitte? Beleborzongott a gondolatba. Erre a lehetőségre egyáltalán nem gondolt. Ez mindent tönkretehet. Connie nem képes egyszerre kettői is lenyelni. Vagy igen? És mi van, ha felismerik benne a körözött idegent, sikoltozva elrohannak, és hívják a zsarukat? Nem, gondolta. Annyira még Charley sem aljas, hogy magával vigye a partnerét lóvá tett kedvese házába. És Charley nem néz tévét, nem olvas újságot. Sejtelme sincs, kicsoda Connie, míg el nem jön a végzetes pillanat, akkor meg már túl késő lesz. Hét óra. Ideje hazaindulni. A nap már alacsonyan ült, mire felhajtott az autópályára. Negyedóra múltán befordult az utcájukba. Charley régi, piros Hondája ott parkolt a ház előtt. Amanda az utca túloldalán állt meg, és óvatosan ment be a házba, megtorpant, amint belépett a bejárati ajtón. Hallgatózott. Csend. - Connie? - Itt vagyok - hallatszott Charley hangján. Amanda bement a nappaliba. Charley kényelmesen terpeszkedett a kanapén. Connienak nyoma sem volt. - Na? - tudakolta Amanda. - Hogy ment? - Soha könnyebben - felelte az idegen. - Becsúsztatta a kezét a pólóm alá, én pedig rámértem a megsemmisítő csapást. - Ah. A megsemmisítő csapást. - Aztán elnyeltem, és (eltakarítottam a szőnyeget. Az istenit, de jó érzés, hogy már nem marcangol az éhség! El sem tudod képzelni, mennyire nehéz volt leküzdeni a vágyat, hogy téged nyeljelek el, Amanda. Az utolsó órában

már semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy kaja, kaja, kaja... - Nagyon jól tetted, hogy leküzdötted. - Tudtam, hogy te tényleg segíteni akarsz. Logikus, hogy ne nyeljük el a szövetségeseinket. - Egyértelmű. Szóval most már jóllakott vagy? Charley jó kaja volt? - Robusztus, egészséges, tápláló... igen. - Örülök, hogy kiderült Charleyról, hogy mégiscsak jó valamire. Mennyi idő, mire megint éhes leszel? Az idegen vállat vont. - Egy nap, kettő? Talán három. Adsz oregánót, Amanda? - Persze - mondta. - Persze. Némi csalódottság tört rá. Nem igazán érzett lelkiismeret-furdalást Charley miatt, de ez az egész annyira hétköznapinak, olyan magától értetődőnek tűnt - bizonyos értelemben szinte már érdektelennek. Jobb lett volna itt maradni, és végignézni az egészet. Azonban most már túl késő. Előhúzta táskájából az oregánót, és incselkedőn lengette az üvegcsét. - Itt van, bébi. De előbb ki kell érdemelned! - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy egy nagyszerű hétvégét akartam eltölteni Charleyval, és most valóra válik. Charley is jelen van, többé-kevésbé, és én is készen állok egy jó mókázásra. Gyere, mókázz velem, nagyfiú! Berakta a Hendrix-kazettát a lejátszóba, és maximumig tolta a hangerőt. Az idegen zavartan fürkészte. Amanda vetkőzni kezdett. - Te is! - harsogta. - Gyerünk! Nem kell túl mélyen leásnod Charley elméjébe, hogy kitaláld, mit tegyél. Ezen a hétvégén te leszel Charleym, vágod? Te meg én csinálunk végig mindent, amit vele elterveztem. Oké? Gyere! Gyere már! - hívogatta.

Az idegen ismét vállat vont, és kibújt Charley ruháiból, jócskán elvacakolva a számára ismeretlen cipzárral és gombokkal. Amanda szélesen vigyorogva magához húzta őt, aztán le, a nappali padlójára. Megragadta a kezét, és odatette, ahol akarta, hogy legyen. Instrukciókat suttogott. Az idegen fogékonyan, engedelmesen követte az utasításokat. Olyan volt, mint Charley. Olyan szaga volt, mint Charleynak. És, az utasításoknak köszönhetően, még majdnem pontosan úgy is mozgott, mint Charley. De mégsem Charley volt, egyáltalán nem Charley, és Amanda már az első másodpercek után rájött, hogy csúnyán elcseszte a dolgokat. Nem rángathatsz elő csak úgy egy ilyen imitációt. Ezzel az idegennel szeretkezni olyan volt, mintha egy multifunkciós vibrátort használna, vagy mintha saját tükörképével szerelmeskedne. Üres volt, jellegtelen és érzések nélküli. Ádázul erőltette tovább, a csúcsig. Aztán szétváltak, ziháltak, verejtékeztek. - Na? - kérdezte az idegen. - Belerengett a föld? - Aha. Ja. Szörnyen... jó volt... Charley. - Oregánó? - Persze. - Amanda odaadta neki a fűszeres tégelyt. - Én mindig betartom, amit ígérek, bébi. A tied. Csapd szét magad! Csak tartsd észben, hogy ez a cucc nagyon ütős egy magadfajta fickónak! Oké? Ha kiütöd magad, itt foglak hagyni a padlón. - Ne aggódj miattam! - Oké. Ereszd csak el magad! Most lezuhanyozok, aztán esetleg elugorhatnánk San Franciscóba egy kis éjszakai bulizásra. Benne vagy? - Arra mérget vehetsz, Amanda. - Az idegen kacsintott; előbb az egyik szemével, aztán a másikkal is, majd benyomott egy nagy csipet oregánót. - Szörnyen... jól hangzik.

>

, ROBERT SILVERBERG

Népszerű és termékeny amerikai szerző. 1935-ben született, első elbeszélése 1954-ben jelent meg. Nevét legismertebbé Majipoor című sorozata tette, aminek első trilógiája (Lord Valentine kastélya; Majipoor krónikái; Valentine, Napkirály) magyarul is olvasható már. Többszörös Hugo- és Nebula-nyertes, antológiaszerkesztői munkássága szintén jelentős. A Galaktika olvasói jó néhány elbeszélésével találkozhattak, legutóbb lapunk 271-272. száma közölte két folytatásban „A Hawksbill Állomás" című kisregénvét

Amanda összeszedte a ruháit, felment az emeletre, letusolt, átöltözött. Amikor lejött, az idegen már behabzsolta az oregánó felét, dülledt szemmel, oldalra nyaklott fejjel, a kanapénak támaszkodva dünnyögött magában valami fura, monoton ritmusban. Remek, gondolta Amanda. Te aztán jól befűszereztél, szívem! Fogta a hordozható telefont, bevitte magával a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, aztán higgadtan tárcsázta a rendőrségi ügyeletet. Ráunt az idegenre. A játék nagyon hamar uncsivá vált. Őrültség lenne, gondolta, együtt tölteni az egész hétvégét, összezárva egy veszélyes, földönkívüli teremtménnyel, amikor semmi élvezetet nem lelek benne. Most már tudta, hogy egyáltalán nem szórakoztató ez az egész. Ráadásul, az idegen egy-két nap múlva ismét megéhezik. - Itt a körözött idegen lény - mondta. A nappalimban van, totál kiütve oregánótól. Igen, abszolút biztos. Eleinte egy chicanárak álcázta magát, Concepcion Floresnek, de aztán rátámadt a pasimra, Charles Taylorra, és... igen, igen, biztonságban vagyok. Bezárkóztam a mosdóba. Csak küldjenek ide valakit, gyorsan... oké. Vonalban maradok... Úgy történt, hogy kiszúrtam a belvárosban a Video Center előtt, és kényszerített, hogy hozzam haza magammal... Maga az elfogás alig pár percbe telt. De órákon át nem csillapodott a felfordulás, még aztán sem, hogy a rendőrség taktikai egysége

elhurcolta az idegent, mivel a média azonnal rávetette magát a témára. Elsőként az Oaklandi 2-es csatorna, aztán egy halom tudósító az országos hálózatoktól, majd a Chronicle és végül riporterek egész hada, még Sacramentóból is, aztán telefonhívások Los Angelesből meg San Diegóból és - hajnali három környékén - New Yorkból. Amanda újra meg újra elismételte történetét, míg végül már émelygett tőle, és amikor hajnalodni kezdett, kituszkolta az utolsó riportert is, és bereteszelte az ajtót. Egyáltalán nem volt álmos. Fel volt pörögve, és ugyanakkor lehangoltságot is érzett. Az idegennek vége, Charleynak is vége, és ő ismét egyedül maradt. Pár napig híres lesz, de mit sem ér vele. Akkor is egyedül lesz. Egy ideig felalá mászkált a házban, úgy szemlélve azt, akár egy idegen lény tenné, mintha soha nem látott volna még hifitornyot, tévét vagy fűszeres polcot. Oregánószag ült meg mindent. Itt-ott apró szemcsék hevertek a padlón. Amanda bekapcsolta a rádiót, és elcsípte a reggel hatos híreket. - ...a vészhelyzetnek vége, köszönhetően annak a bátor, Walnut Creek-i gimnazista lánynak, aki csapdába csalta és kijátszotta a legveszélyesebb létformát az univerzumban... A fejét ingatta. - Szerinted ez igaz? - kérdezte a macskáját. - A legveszélyesebb létforma az univerzumban? Szerintem nem az, Macavity, tudok egyet, ami sokkal veszélyesebb. Igaz, cimbi? - Rákacsintott. - Ha tudnák! Sejtelmük sincs. Felnyalábolta a macskát, megölelgette, és az dorombolni kezdett. Talán nem ártana aludni végre egy kicsit. Aztán kiötleni, mit kezdjen a hétvége hátralévő részével. Nemes István fordítása

ÉLETMENTŐ TÁSKA

A

VÁROSOKBAN

EGYRE TÖBBEN kerék-

pároznak, és emiatt sajnos egyre több a balesel is. A legnagyobb probléma az, hogy a bicikliken nincs sem index, sem féklámpa, az autósok nehezebben ismerik fel a kerékpárosok szándékait. Lee Myung Su, dél-koreai dizájner ennek az állapotnak akar véget vetni. Olyan hátizsákot tervezett kerékpárosoknak, ami egyértelműen tájékoztatja a kerékpáros szándékáról a mögötte haladó autósokat. A hátizsák hátlapjába egy LEDfalat épített, amely mátrixkijelzőként működik, és tetszőleges információk jelenhetnek meg rajta. A LED-fal a kormányról vezeték nélkül, Bluetoothszal irányítható. Bekapcsolható az irányjelzés, a fékjelzés, jól és előre látható lesz a megállási és kanyarodási szándék. A rendszer különlegessége, hogy kifejlesztettek hozzá egy Android-alkalmazást is, amellyel

tetszőleges ábrát meg tudunk jeleníteni a táskán. Természetesen a LED-fal vízlepergető felületű. Nemcsak hátizsák, de övtáska-változatban is elkészítették. A táskának még csak prototípusa létezik, remélhetőleg hamarosan megjelenik a boltokban is.

Futurisztikus étkező

A

Z ÖTVENES ÉVEKBEN és talán még a hatvanas években is az volt a dizájnerek mániája, hogy mindent gömbösíteni akartak. Akkor tűntek fel a nagyon eredeti, de nagyon kényelmetlen gömbfotelek, a Mézga család címü rajzfilmből ismert gömbtévék. Teljesen gömbölyíteni akarták a világot. Ez a dizájn most visszatérni látszik. Kure (török nyelven gömb) a neve ennek az étkező-koncepciónak. Tervezője szerint a vacsora

a legfontosabb étkezés, ez hozza össze az egész családot. Ezért álmodta meg ezt a gömb alakú étkezőgarnitúrát. Zárt állapotban valóban gömb alakú, de kinyitva teljes értékű ebédlőasztal. A gömbszelvényszékeken hal személy foglalhat helyet. A felső gömbszelvény felemelkedik, és ez gondoskodik az asztal megvilágításáról is. Kék fényű lámpák biztosítják a hangulatvilágítást. Bevallom, én nem tudok olyan lakást elképzelni, ahol jól mutatna egy ilyen étkező. Elég vad dizájn kellene ahhoz, hogy egy ekkora gömb beleilleszkedjen. Arról nem is beszélve, mekkora étkező kell ahhoz, hogy ez a gömb ott álldogáljon. A dizájn futurisztikus és merész, de a mindennapi életben teljesen használhatatlan. Az étkezőgarnitúrát a családok folyamatosan használják, nem csak az étkezésre ülnek le. Egyszerűen értelmetlen lenne naponta többször szétbontani, és újra gömbbé egyesíteni. Tervezője a török Fatih Can Sariöz.

Elveszett atombombák A hidegháborúban atomfegyverekkel megrakott katonai eszközök járőröztek, hogy a kölcsönös pusztítás szellemében „védjék a békét". Összecsapások nem történtek, de balesetek igen. Atomfegyverek vesztek el, amelyekről ma sem tudjuk, hogy hol vannak.

A

HIDEGHÁBORÚ négy évtizede után az számít igazi győzelemnek, hogy nem tört ki az atomháború, nem volt nukleáris konfliktus, és nem hamvadtak el milliók a nukleáris bombák tüzében. A hidegháború legzűrösebb időszakában atombombával megrakott bombázók járőröztek az égen, hogy azonnali csapást tudjanak mérni az ellenségre. Ez nemcsak azért jelentett óriási veszélyt, mert így kevesebb idő jutott a konfliktus békés rendezésére, hanem azért is, mert a bombázógépeket nemcsak támadás, hanem baleset is érhette. Ami megtörtént nem is egyszer. Ennek a korszaknak az vetett véget, hogy a rakétatechnika fejlődésével a nukleáris arzenál bombázók helyett rakétákra, szárazföldi rakétasilókba és tengeralattjárókba került. A rakétákkal nagyságrendekkel gyorsabban lehetett csapást és válaszcsapást mérni, a bombázógépek járőrözése értelmetlenné vált. Az Egyesült Államok a nukleáris bombázórepülők 15 százalékát állandóan a levegőben tartotta, így biztosítva a gyors válaszcsapás lehetőségét. Az „Operation Chrome Dome", vagyis Krómkupola-hadművelet keretében B-52-es bombázók járőröztek folyamatosan, az év 365 napján. 1964ben a texasi Sheppard légitámaszpontról szálltak fel, és gyakorlatilag az egész észak-amerikai kontinenst megkerülve szálltak le újra. Később már külön járőröztek Alaszka fölött, külön Grönland fölött, és egy harmadik útvonalon Spanyolországig repültek és vissza. A járőrözés során rendszeren tankolniuk kellett a levegőben. El tudjuk képzelni, milyen óriási volt a legénység és a repülőgépek terhelése. Hogy hány baleset volt, az máig rejtély. A hadseregek mindig is titkolóztak a balesetek ügyében,

ez hatványozottan igaz a szigorúan titkos, nukleáris fegyverek területén. Még csak elképzeléseink sincsenek arról, hány incidens történt. A szovjetek titkolózása tökéletes volt, légi incidensről nincs is tudomásunk. Az Egyesült Államok ís csak azokat ismerte el, amelyeket nem lehetett letagadni. Több súlyos baleset is történt. Bombák, töltetek vesztek el vagy semmisültek meg. A megsemmisülés alatt természetesen nem azt kell érteni, hogy nukleáris robbanás történt, hanem a bomba súlyos sérüléseket szenvedett, a nukleáris robbanás beindításához szükséges hagyományos robbanóanyag elégett vagy felrobbant. Ilyen esetekben előfordult, hogy a töltetben lévő radioaktív anyagok szétszóródtak, így okoztak nukleáris szennyezést. Következzék néhány az ismertté vált, atomfegyvereket érintő balesetek közül. Baleseti krónika 1950. február 13-án egy amerikai B-36-os bombázó Kanada partjainál, a Csendes-óceán felett kigyulladt. Mielőtt a repülő a parti hegyekbe csapódott, a fedélzetén lévő, plutóniumot nem tartalmazó atombombát 3000 méterről ledobták, amelyet a hagyományos robbanóanyag fel is robbantott. 1956. március 10-én egy Floridából Európába tartó B-47-es bombázó, fedélzetén két bombába való nukleáris anyagot tartalmazó kapszulával, nem találkozott légi üzemanyag-utántöltő repülőjével a Földközi-tenger fölött. Kiterjedt kutatás sem bukkant a bombázó vagy legénységének nyomára. 1956. július 27-én az angol légierő lakenheathí bázisánál egy B-47-es bombázó leszállás gyakorlása közben egy raktárépületbe csapódott. A keletkező tüzet sikerült megfékezni, mielőtt az

épületben található hat darab, egyenként 4 tonna TNT-t tartalmazó atombombát elérte volna. 1957. május 22-én egy B-36-os bombázó, útban a texasi Biggs légitámaszpontról Kirtlandbe véletlenül elejtett egy atombombát az új-mexikói sivatagban. A robbanóanyag felrobbant, 8 méter átmérőjű, 4 méter mély krátert hagyva. Biztonsági okokból a nukleáris töltet nem volt a bombába helyezve. 1957. július 28-án a Dover légitámaszpontról Európába tartó C-124 Globemaster repülő fedélzetén három atombombával motorhibát észlelt. Rehobethtől keletre két bombától megszabadulnak, amelyeket később nem sikerült felkutatni. Feltehetőleg most is a tenger fenekén nyugszanak. 1958. március 11-én egy B-47-es bombázó véletlenül ledobott egy élesítetlen atombombái a dél-karolinai Mars Bluff fölött, egyenesen Walter Gregg kertjébe, ahol a bomba hagyományos robbanóanyaga felrobbant, 20 méter átmérőjű, 5-10 méter mély krátert hagyva maga után, és megsemmisítve egy lakóházat, valamint megrongálva öt másik házat és a templomot.

1961. január 23-án egy B-52-es bombázó elveszítette két, 2,4 megatonnás termonukleáris bombáját. Utólagos vizsgálatok szerint az egyik bomba valamennyi biztonsági rendszere csődöt mondott, s csupán egy utolsó kapcsoló akadályozta meg a robbanást. 1965. december 5-én Japán közelében egy termonukleáris bombával felszerelt A-4E repülő pilótájával együtt a Vietnamból hazafelé tartó USS Ticonderoga repülőgép-anyahajóról legurult, és elmerült az 5000 mély tengerben. A 60-as évek végéig több mint húsz, ismertté vált, hasonló baleset következett be, kb. tíz bomba a mai napig sem került elő. A végére hagytam a cifrább eseteket. 1966. január 17-én egy amerikai KC-135 légi tanker és egy B-52-es bombázó Spanyolország partjai fölött összeütközött, és négy termonukleáris bomba esett le Palomares falu közelében. Egy bomba épségben ért földet, kettőben földet éréskor felrobbant a hagyományos robbanóanyag. Később 1400 tonna szennyezett talajt töltöttek hordóba, és szállítottak el. A negyedik

>

bombát 80 nap múlva találták meg a búvárok, és emelték ki a tengerből. A Férfibecsület című filmben is ezt az esetet mutatják be, a Cuba Gooding Jr. állal alakított Carl Brashear búvár találta meg a bombát, miközben a merülés során elveszítette a lábát. 1958. február 5-én a floridai Homestead légitámaszpontról indulva egy F-86-os gép és egy B-47-es bombázó gyakorlatozás közben összeütközött. A georgiai Savannah folyó torkolatánál a B-47-es megszabadult a fedélzetén lévő hidrogénbombától. A bombát kél hónapig keresték, de nem találták meg. A tragikomikus az, hogy a keresés lezárása után a hadsereg egyszerűen igényelt egy újat. A bomba most is ott fekszik valahol a 130 000 lakosú Savannah város közelében a mocsárban vagy a tenger fenekén. A lakosok egyre jobban aggódnak a lehetséges szennyezés miatt. Amatőrök évek óta próbálják felkutatni a bombát, mielőtt valami végzetes dolog történne. 1968. január 21-én egy B-52-es bombázó vészleszállás közben lezuhant a grönlandi Thule légitámaszpont közelében. A fedélzeten négy atombomba volt, amelyek hagyományos robbanó-

anyaga felrobbant, mintegy 10 hektárt szennyezve be plutóniuinmal, amely befagyott a hőtől megolvadt jégbe. Az azonnal megindított nagyarányú (és szupertitkos) takarítás és tereprendezés során három bomba darabjait sikerült összegyűjteni, de a negyedik, a 78252-es sorozatszámú nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a fjord jegén áthatolva a tengerfenékre sülylyedt, ahol ma is fekszik. Speciális tengeralattjárót küldtek oda, amely átfésülte a fjordot, de a bomba nem került elő. A dán kormányt hivatalosan csak a 80-as években tájékoztatták arról, hogy a lezuhant gép atomfegyvereket szállított. A Pentagon azt állította, hogy a balesetben mind a négy bomba megsemmisült. Az eset különösen kínos volt, mert a dánok mint felderítő bázist hagyták jóvá, azaz olt a nukleáris fegyverek tárolása illegális volt. Az emberiség történetének egyik legsötétebb időszaka volt ez, amit sikerült megúsznunk. De nukleáris fegyverek még ma is vannak, így balesetek mindig lehetnek. Kovács „Tücsi" Mihály

Színház az egész világ, de ezt felfogni talán még egy gép tökéletes logikája is kevés.

Jobbágy Tibor

EGY ROBOT NEM TÉVEDHET

A

NÉZŐTÉREN halálos csend honolt. UnaLead, a robotdíva gyorsan lefuttatott egy ellenőrző szondázást, bár előre tudta, hogy mi lesz a végeredmény, hiszen a darab kezdete óta kísérte figyelemmel a nézőtér minden kis rezdülését, és a darabnak megfelelően formálta a nézők hangulatát. Legalábbis játéka - abban a kis mozgástérben, amit megengedett a közhangulat és a szövegkönyv - idomult az emberek pillanatnyi kedélyállapotához. Mindent tudott, amit a szakmájáról tudni érdemes, így a szondázás eredménye sem lepte meg. Mérgesre vette a karaktert, először vádlón körbemutatott, mint aki az egész világot hibáztatja, majd látszólag beletörődött a sorsába. Az arcvonásaiért felelős szalagokat elernyesztette, sóhajtott, és fájdalmasra igazított hangon belekezdett az utolsó felvonás utolsó jelenetébe: - ... Mély gödör lészen ágyad, göröngy benne párnád, rajtad súlyos föld a takaró! Ember voltál, semmi lettél... Hatásszünetet tartott, és nyugtázta, hogy a nézők lélegzet-visszafojtva figyelik. A biz-

tonság kedvéért még egy utolsó szondahálót eresztett a közönségre, reménykedve, hátha változnak az értékek, de a sebtében kielemzett adatok is ugyanazt mutatták, mint eddig; csupán hátul, az utolsó sorban moccant izgatottan egy fiatal pár, és középen egy kopaszodó férfi ingatta bánatosan a fejét. Talán megérezték az elkerülhetetlent, talán csak látták már a darabot, és tudták, mi következik. UnaLead szerette volna kielégíteni ennek a három embernek is az igényéi, hiszen nem hagyhatta, hogy bárki csalódottan távozzon a nézőtérről, de a színdarabnak ebben a szakaszában már késő volt változtatni a közhangulaton. Ha játékával másfajta befejezés felé terelné az előadást, akkor a többiek távoznának kedvetlenül. Mivel a három csalódott néző kifejezetten jó aránynak számított a kétezres közönséghez képest, így rátért arra a végkifejletre, amit ez emberek hallgatag, kollektív feszültsége megkívánt: megöli magát! UnaLead mozgásba hozta a karját tartó hidraulikát, tenyerét teátrális mozdulattal lökte a magasba, megnyitotta a könnyekért felelős csa-

pokat, és hagyta, hogy a műkönny végigfolyjon gyönyörű nővé formált arcán. Széles félkörívben a szeme elé kapta a tenyerét, kis ideig kivárt a pózban, majd lemondóan széttárta ujjait, miközben gépagya pillanatok alatt kikereste a tömegakaratnak leginkább megfelelő szöveget. - ...Egy élet, mely egykor érzett, egy élet, melynek érzete csupán a leg, lehelet a ködben, pára az óceán felett, mit a szél oszlatott, úgy élted is tovaszáll... Szerepe szerint meggyilkolt valakit, de nem tett mást, csupán bosszút állt egy gonosz emberen. A közönség megbocsáthatta volna, figyelembe vehette volna, ahogy a megformált karakter viharos érzelemkitörései egyre inkább az elkerülhetetlen felé lökik a figurát, azonban az emberek most nem voltak elnéző hangulatban. De nemcsak a mostani, hanem az idény kezdete óta szinte az összes teltházas előadás ezzel, a legnépszerűbb végkifejlettel fejeződött be. Fél pillantást vetett a holotévé stábjára, majd megengedett magának egy gúnyos gondolatsort. A rendező, a kisegítők, a lebegő kamerákat irányító operatőrök mind-mind csupán tökéletlen emberek voltak, ők még nem sejtették, amit a robotdíva már tudott, hogy egész napi munkájuk feleslegessé vált, a most következő végkifejlet-változatot eddig tizenhatszor rögzítették. UnaLead nem sajnálta az embereket, csak a lebegő kamerák által elpocsékolt energiát. Hatásszünetet tartott, amelynek minden milliomod másodpercét kiélvezte, lubickolt a nézők várakozó csendjében, aztán nem halogathatta tovább, színházi kellékkést rántott. - Semmi értelme, hogy a gyilkos túlélje áldozatát -szavalta fennhangon. - Ketten, együtt osztoznak egy titokban. Az egyik cselekvőn, a másik szenvedőn... s ez a bűn mindörökre öszszeköti őket, összetartoznak. A nyomásra behúzódó rugós pengét széles mozdulattal a mellkasához rántotta, majd látszólag belemerítette a testébe. Dermedt pillanat volt ez, a nézők ilyenkor döbbentek rá, mit is tettek, miféle befejezést választottak, és ezzel mire kényszerítették a színészt. Közös bűn volt, pont olyan, mint a da-

rabban meggyilkolt férfié és a szerepe szerint alakított nőé. Maga előtt látta az egész, festményszerű színpadi képet: a sötét szín közepét borító sejtelmes fényt, az asztalon kiterítve, fehér lepellel letakart másik robotszínészt és magát is, ahogy felette áll, mint a megtestesült fájdalom, mellkasában a késsel, amely végül mindkettőjük életét kioltotta. Még egy utolsó, statisztikailag fontos, négy másodperces hatásszünetet tartott, aztán lazított a lábait feszítő szalagokon, és hagyta öszszecsuklani a testét. A játéka véget ért, ma is tökéletesen formálta meg a főszerepet. Egy robot nem tévedhet! A függöny összecsapódott. UnaLead nem tudta pontosan, mit jelent a szó: utálni, de ha ember lett volna, mindenképpen ezt a jelzőt aggatja a most befejeződött darabra vagy legalábbis erre a végkifejletre. Hátsó felén a szilikon elmozdult a testeként funkcionáló fémen, és kezdett arrébb csúszni, előrevetítve, hogy lassan ideje lesz befeküdnie egy nagygenerálra. Tartott tőle, hogy a legjobb robotplasztikusnak is legalább egy hétig fog tartani, mire normálisan eltávolítja a használt szilikont, és ráönti az új burkot, tehát egy egész hétig kénytelen lesz távol maradni a színpadtól, az egyetlen helytől, amit nagyra becsült az emberek világából. Néha próbált úgy esni, hogy néhány centiméterrel arrébb, más és más felületen fogjon talajt, de ez nem sokat számított. Sőt, csak még nagyobb területen mozdult el a szilikon, Ha ember lett volna, talán karjával is csillapíthatta volna az ütést, de tartott attól, hogy akkor alakítása elveszti a varázsát, és az eljátszott halál mesterkéltté válik. Talán egy emberszínész még ezt is megengedhetné magának, de ő nem. A legjobb volt a szakmában, és a gondosan felépített szerepet nem ronthatta el egy ripacskodó műeséssel. Amikor a függöny által kirekesztett világban felcsattant a taps, UnaLead feltápászkodott. Nyomban érezte a szalagok feszítésén, ahogy a szilikon a szokottnál jobban megnyúlt a tomporán. „A francba! - futott át a memóriarekeszein, miközben a közönségre gondolt. - Hogy dug-

>

nátok fel magatoknak az igazságérzeteteket!" De ajkait nem hozta működésbe, nehogy bárki is meghallja, hogy agyában ilyen mondatokat is tárol. Színésztársára nézett, aki éppen ölébe csúszott lepellel kászálódott fel a ravatalról. Ha kimondaná a szavakat, társa bizonyára megütközne rajta. De a holotévés kamerák is rögzítenék, és ha kitudódna, hogy káromkodásokat is tárol, nyomban búcsút inthetne minden klaszszikus darabnak. Az igényesebb művekre jegyet váltó közönség szemében hiteltelenné válna, és mehetne valamiféle bohózatba, ahol robotszínészek kárára születnek ostoba tréfák. Négyszer tapsolták vissza, és ő minduntalan széles mosollyal fogadta az ovációt. A siker megelégedettséggel töltötte el, hogy rendben mennek a dolgok. - Csodálatos voltál, drágám! - hízelgett a másik robotszínész, miközben hajlongtak. Talán OjoLightnak hívták, legalábbis valamilyen összefüggésben ez az információ került róla az agyába, de tulajdonképpen bárhogy nevezhették. Nem tartotta fontosnak, hogy vezető tárhelyen raktározza el a nevét. - Mint mindig - fogadta a bókot, és megengedett magának egy mosolygásszerű emberi gesztust. Alig várta, hogy lemehessen a színpadról, az előadás utánra Francóval beszélt meg találkozót, és a férfi nem arról volt híres, hogy bárkire is túl sokat várna. A folyosón autogramvadászokba botlott, csak néhány aláírás árán sikerült megszabadulnia tőlük. Elraktározta a gondolatot, hogy később beszélnie kell az ügyelővel, amiért határozott tiltása ellenére is beengedte ide a rajongókat. Ha másképp nem megy, ki fogja rúgatni a fickót. Ez mégiscsak egy színház folyosója, és nem holmi mutatványosbódék közötti sikátor! A sminkszobában megszabadult fellépő kosztümjétől, és utcai viseletre váltott. Robot lévén szükségtelen kelléknek tekintette a ruházatot, de igényesen formált női testének idomaival inkább nem ingerelte szélsőséges reakciókra az emberi társadalmat. A folyosóról beszélgetésfoszlány hallatszott, és mivel nem szándékozott senkivel találkozni, ezért átment az emberek számára fenntartott mosdóba,

majd a túloldali ajtón lépett ki a közlekedőre. Még látta felbukkanni az igazgatót egy csokor virággal (ódivatú szokás), ám nem várta be, gyorsan kisurrant a színház hátsó kijáratán, majd leintett egy taxit. - A Best Caféba, kérem! - vetette oda, és a hátsó ülésre telepedett. A taxis szemlátomást felismerte, mivel látható zavarában csak egy „igen"-t bírt kinyögni, majd besorolt a gyorssávba. UnaLead észrevette, hogy a fickó egyfolytában bámulja a visszapillantó tükörből, ezért besötétítette a köztük lévő üveget. Nem tudta, hogy a taxis érdeklődése a holotévéből ismert hírességnek szól-e vagy a tökéletes női testnek, esetleg mindkettőnek, de éppen elég élményt nyújtott neki azzal, hogy beült a kocsijába, több kedvességet nem tartott fontosnak. A fickó fantáziája úgyis kiszínezi a többit, amikor éjszakai kocsmázás közepette élménybeszámolót tart majd a haverjainak. A kávézó előtt kiszállt, és hajszálpontosan annyi kreditet utalt át a taxis számlájára, amennyit az óra mutatott. Mulattatta a fickó borús képe, ezért úgy döntött, rájátszik a szituációra, hátha tanulhat belőle későbbi szerepeihez. - Uram, örömömre szolgált, hogy ebben a kései órában is igénybe vehettem a szolgáltatásait! - mondta olyan emelkedett szóhasználattal, amit általában a közemberekkel folytatott társalgásai során használt, hogy megzavarja őket. - Sajnos, nem vagyok híve a kiérdemeletlenül osztogatott jutalékoknak, így megértheti, ha nem látom el borravalóval. A taxis horkantott. - Menj a fenébe, hülye robotpicsa! - Remélem, máskor is önnel utazhatom! UnaLead mosolygott, és magában még gyorsan hozzátette, hogy megelőzze a másikat: „Kapd be!" - Kapd be! - ismételte gondolatait a taxis, majd gázt adott, és UnaLead elégedetten bólintott: a sofőr a szokásos bunkók közé tartozott. Ismerte már a fajtáját, tudta, miként fognak reagálni. A legjobb volt a szakmában! Kis csalódással töltötte el, hogy nem sikerült új káromkodást tanulnia, de belátta, nem lehet minden sofőr mestere a trágár szavaknak.

Szerette a Best Cafét, itt a pincérek adtak az etikettre, egyikük sem zaklatta olyan otromba kérdéssel, hogy mit hozhat inni. Belépése után egyből a megszokott asztalához vezették. Jöttére egy középkorú férfi emelkedett fel, akinek halántékán őszülő hajszálak emelték ki a korát, eleven tekintete mély, belső életről árulkodott, személyre szabott öltönyéről lerítt, hogy a felsőbb körökben mozog. UnaLead végigmérte azzal a tekintettel, amivel általában zavarba hozta a férfiakat. - Uram! - szólította meg a robotdíva köszönés helyett. - Jól láttam, személyével nem tisztelte meg a mai előadást? Mozdulatlanul megvárta, amíg a férfi mögé lép, kihúzza a székét, és az asztalhoz segíti. - Már kívülről fújom a darabot - válaszolt Franco mosolyogva. - Ügy hiszem, több változatát is. Vagy ma valamiféle különleges befejezést kívánt a közönség? - A mű befejezése mindig mélyreható és egyben szárnyaló, bármiféle végkifejlet óhaja száll is a nézőtér érájában. A pincér kávét tett a férfi elé. UnaLead megvárta, amíg hallótávolságon kívülre ér, aztán felfortyant: - Egy frászt volt különös, Franco! - A robotdíváról úgy foszlott le a fenséges stílus, mint a csomagolópapír egy szelet nyers húsról. - Megint azt az utálatos seggreesést kellett produkálnom! És ott voltak azok az átkozott holotévések is azokkal az átokverte kamerájukkal! Nem tudok káromkodni egy normálisat! Rühellem az egészet! - Nem rühellheted, hiszen robot vagy, és színész... - Hát persze! Meg egy állat is, egy hatalmas barom, hogy ezt a szart játszom. Azt ígérted, hogy megszerzed a címszerepet az Elátkozott grófnőben! - Te is tudod, hogy az egy emberszínészes darab. Nehéz dió lesz Lady Viktória helyét elfoglalnod. - Nem érdekel! - UnaLead hevesen legyintett. - Meg akarom mutatni, hogy jobb vagyok bármelyik emberszínésznél! Már egy hónapja feszegették a témát. UnaLead nem értette, miért tart ilyen sokáig,

hogy a férfi összeköttetései révén megszerezze neki a szerepet. Franco a filmvilág egyik legbefolyásosabb producere volt, azonkívül nem olyan régen az Egyesült Színházak elnökévé is megválasztották. Csupán érveket kellene ütköztetnie érvekkel, és a végén mindenki belátná, hogy ahhoz a darabhoz nem is találhatnának nála tökéletesebb színészt. UnaLead vágyta ezt a szerepet, az egyetlent, amit még soha nem játszott el robotszínész, és Lady Viktória - bár be kellett ismernie, hogy ember létére ügyesen befolyásolta a nézők érzelmeit -, mégiscsak a tökéletestől távol álló lény volt. Csupán egy ember. A férfi cukrot tett a kávéjába, és lassan kavargatni kezdte. - Igen, néha, amikor veled beszélgetek, magam is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy robot vagy. Olyan célok mozgatnak, amiket nem értek... - Neked ezt nem kell értened, Franco! Rendnek kell lennie körülöttem, a logika azt diktálja, hogy a legjobb színésznek kell eljátszania a legnézettebb darabot. Én vagyok a legjobb színész, így nekem jár a legjobb darab. Az emberek hibázhatnak, én soha nem tévesztem el a szöveget. - Nem hibázol - bólintott egyetértően a férfi -, de talán éppen ezzel tennéd tönkre a darabot... - Ugyan! - UnaLead ellentmondást nem tűrve koppantott az asztalon. - Ha akarom, a tévedést is belekódolom a szerepembe. Véletlenszerű algoritmussal hagyok ki a szövegből részeket, vagy variálom a mondatokat. Képes vagyok úgy tálalni a közönségnek a figurát, mintha néha elfelejteném a szöveget. - Na persze. De az Elátkozott grófnő az egyik legmerevebb értelemben vett klasszikus darab. Nem mondhatod másképpen a szöveget, és éppen azért lett a legnézettebb darab, mert az emberszínészet ad egy kis plusz feszültséget a műnek. Rólad mindenki tudja, hogy robot vagy, és nem fogod elrontani a szerepet. Lady Viktória pedig tökéletes színész és a legérzékibb ember, akivel valaha is találkoztam. - Legyintett. - Ezt egy robot nem értheti.

>

- Nem kell a robot szót lekicsinylő értelemben használnod! - Én nem... UnaLead egy dühösnek látszó mozdulattal beléfojtotta a szót. - Menj a francba, Franco! Kell a szerep, és kész! - Talán, ha megmutatnád az embereknek, hogy képes vagy nemcsak klasszikus, hanem valamilyen lazább szerepet is eljátszani... UnaLead memóriarekesze riadót fújt. - Meg ne próbáld! Nincs kedvem ahhoz, hogy büdös kocsmák színpadán seggberúgós poénokkal szórakoztassam a népet! „Jó lesz vigyázni Francóval" - gondolta. Igaz ugyan, hogy régóta ismeri, néhány piszkos kis üzletébe ő is besegített, de még csak az hiányozna, hogy valami őrült ötletnek engedelmeskedve a férfi kitálalja kis titkukat. Senki nem tudhatja meg, hogy előszeretettel tárolja le a köznép trágár szavait, sőt használja is azokat. A férfi sóhajtott. - Jó. Meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit. - Ez nekem elég, Franco! - UnaLead a legcsábosabb mosolyát vette elő. A férfi fintort vágott, majd az előzőnél is nagyobbat sóhajtott. - Nem csak rajtam múlik, Una... És most, ha megbocsátasz, hívok neked egy taxit... A robotdíva meghökkent. Franco még soha nem fejezte be ilyen kurtán-furcsán a társalgást. - Miért hívsz taxit? Nekem megfelel, ha te viszel haza. - Van még egy találkozóm ma estére... A férfi mintha feszengett volna. - Egy találkozó. Értem. És milyen az ágyban? A férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire UnaLead gúnyos mosolyt ültetett az arcára. Szeretett Franco érzéseivel játszani, mint ahogy a férfi is előszeretettel piszkálta, ahol csak tudta. Míg Franco a robot szóval próbált fogást találni rajta, és alpári szóhasználatának titkával tette feszültebbé a kapcsolatukat, addig ő a férfi érzelmeit használta ki. - UnaLead, ezt ne játsszuk! - Franco arcán megint megjelent az előző fintor. - Te robot

vagy, nekem pedig emberi társaságra is szükségem van. - És szex közben kifecseged a kis titkainkat! Nem engedhetem! - Szenvedélyt vitt a hangjába, és vágyódást a tekintetébe. - Most már az enyém vagy! Szeretlek, Franco! Természetesen a szerelmet nem érezte, de tudta, hogy ennek a szónak mágikus hatása van az emberekre. Élvezte Franco társaságát, az egyetlen emberét, akit még a titkába is beavatott. Különösebben nem érdekelte a férfi, de rájött, hogy az embereknek vannak barátai, és ha jobban meg akarja ismerni őket, neki is kell tartania egyet. Úgy gondolta, így van rend körülötte, így értheti meg legjobban a barátsággal kapcsolatos szituációkat, ez így volt logikus, és semmi más nem számított. Jelen pillanatban Francot tekintette barátjának, még akkor is, ha mostanában észrevett rajta bizonyos változásokat, amiket furcsának talált, és amik miatt néha megfordult a gondolatai közt, hogy lassan új barátra kell szert tennie. - Hívom a taxit - zárta le a beszélgetést a férfi. - Nem kell! - UnaLead kissé hangosabban szólt a kávézó alapzajánál, többen felé fordultak. Felpattant az asztal mellől, és a kijárat felé viharzott. Akár meg is várhatta volna, hogy a férfi taxit rendeljen, de ezt a jelenetet így akarta eljátszani. Kint még egyszer visszapörgette az eseményeket, az egész beszélgetést, gondosan jelölővel látta el a furcsa gesztusokat, Franco szóhasználatát, fintorát és hangjának rezgését, majd lefuttatott egy algoritmust, ami a szituációra kilencven százalékos valószínűséggel csupán egyfajta megoldással szolgált. Ezt a számot magas aránynak minősítette, így tervet készített, amiben azért a maradék tíz százalék tévedésének is adott egy kis esélyt. Kikereste hozzá a megfelelő szót: bizalom, és erre az emberi megnyilvánulásra megajándékozta magát egy mosollyal. Aztán hagyta, hogy a szalagok kiegyenesítsék az ajkát, taxit fogott, és hazavitette magát. Most remélte, hogy a taxis felismeri - bár nem mutatta jelét -, mindenesetre irreálisan magas borravalót adott. Az este további törté-

néseit talán majd le kell tagadnia, és szerette volna, ha a taxisnak később eszébe jut, hogy egy hírességet fuvarozott haza. A ház előli megvárta, amíg a kocsi eltűnik, majd a garázshoz sétált, és autóparkjából egy jellegtelen, a kitartott feleségek által közkedvelt bevásárlóautót választva Franco lakásához hajtott. A férfi háza közel állt az övéhez, egy belső tó partján, frekventált környezetben, ahol kevesen engedhették meg maguknak, hogy lakást vásároljanak, így UnaLead valószerűtlennek tartotta, hogy ilyen késői órán bárkivel is találkozna. Franco autóját nem látta a kocsifelhajtón, ennek ellenére odabent égett a villany. A férfinak valószínűleg itthon volt találkozója egy olyan személlyel, aki elég közel állt hozzá ahhoz, hogy elárulja neki a bejárati ajtó kódját. UnaLead elégedetten bólintott, és a bizalomnak korábban adott tíz százalékot kettőre csökkentette. Egy fűzfa alá hajtott, amelynek ágai árnyékot vetetlek az útra, majd kiszállt az autóból, és a bejárati ajtóhoz ment. Természetesen ismerte az ajtó kódját, látta elégszer, melyik gombokat érinti meg Franco. Beírta a számsori, majd elindított egy hangrögzítő alkalmazást. Később még jól jöhet a felvétel, hiszen jelenetet fog rendezni, egy komplett színművet fog rögtönözni, amiből sokat tanulhat az emberi reakciókról, és ezt mindenképpen felhasználhatja majd az alakításai során. Mágneszár katlant, és UnaLead jól hallhatóan benyomta az ajtót. - Franco, te vagy az? - kiáltotta egy női hang a belső szobából, és UnaLead jó érzéssel nyugtázta, hogy a hangfájl már nem feleslegesen foglalja a tárhelyet. Néma maradt, nem szerette volna, ha semmivé foszlik a meglepetés, és a nő azelőtt felkészül a jöttére, mielőtt szemtől szemben találkozhatnának. Gondosan becsukta az ajtót, majd szeme megakadt a kanapén, amin díszpárnák álltak. A látvány új programot indított el az agyában, egy még nagyobb szabású drámáét, mint amit eddig eltervezett. Ha sikerül véghezvinnie, olyan dolgokat tapasztalhat, amitől elképesztő magasságokba emelkedhet színészi játéka

>

STALKER

és a karrierje. A kanapéról felvette a legnagyobb díszpárnát, majd maga elé tartva indult a belső szoba felé. - Franco! Te vagy az? - hallatszott még egyszer, és UnaLead hangazonosítást futtatott. Az eredmény érkeztével a bizalom nevű tényező megszűnt létezni. Ha volt is benne kétely a teendőkről, az a bizalommal együtt tovaszállt. A szobában egy huszonéves lány ült egy fotelban, haját a kor divatjának megfelelően féloldalasra nyíratta, arcéle határozottságot és dacos erőt tükrözött. Ha arcbőrét a robotokéhoz hasonló kékesszürke színre sminkeli, akár még UnaLeaddel is összetéveszthették volna. Kezében pezsgőspoharat szorongatott, és a robotdíva láttán csak egy pillanatra futott át tekintetén a meglepetés. - UnaLead... - Lady Viktória, talán el sem hiszi, de szívem minden örömével hálás vagyok a sorsnak, hogy önt itt találom! A nő ugyanazzal a fintorral biggyesztette le ajkát, amit UnaLead nem is olyan régen még Francótól látott a Best Caféban. - Én szintúgy hálás vagyok ezért a sorsnak... - válaszolt Lady Viktória, majd figyelmét a robotdíva kezében tartott díszpárna kötötte le. Bizonyára fogalma sem volt róla, mire kellhet egy párna, de talán ösztönösen megérezte a bajt, mert hátrálni kezdett. UnaLead mosolyt húzva az ajkára közelebb lépett hozzá. Egy gondolatnyi ideig töprengett, vajon tudna-e többet kihozni a jelenetből, talán hagyhatná könyörögni Lady Viktóriát, talán megnézhetné, milyen, amikor valaki rettegve sír, de aztán úgy ítélte, elég ilyen felvétele van már, nincs szüksége többre. És sietnie is kellett, Franco bármelyik pillanatban hazaérkezhetett. Lady Viktória csak egy kellék volt a jelenetben, nem pazarolhatott több gesztust rá, csak veszélyeztetné vele a tervet. Lady Viktória mellé lépett, és a párnál az arcához szorította. A lány

vonaglott, kezéből a pezsgőspohár a falnak repült, és csilingelve darabokra tört. UnaLead minden mozzanatot rögzített. A vergődést, a kétségbeesett rúgkapálást, a néma küzdelmet, mindazt az egy perc harmincnyolc másodpercet, mialatt Lady Viktória lemondott az életről. A lány teste végül elernyedt, és UnaLead még pontosan öt percig tartotta a párnát Lady Viktória arca előtt, mielőtt hátrébb lépett volna. Lady Viktória még halálában is szép volt. Hosszú haja jobb felől a homlokába hullott, szája kissé szétnyílt, mintha csodálkozna, csupán bevérzett szeme rontott az összképen. UnaLead a párnát a lány feje alá helyezte, és úgy rendezte el a testet, mintha békésen aludna. Éppen elkészült mindennel, amikor autó parkolt a ház előtt. UnaLead kiszaladt a konyhába, és kikereste a leghosszabb és legélesebb kést, amit csak talált. Izgalmasnak ígérkezett a színjáték, és a katarzis még csak most következett. Visszatért a belső szobába, a fal mellé helyezkedett, nehogy Franco idő előtt megpillanthassa. Megvárta, amíg a mágneszár kattanása nyitja az ajtót, aztán visszajátszotta Lady Viktória szavait: - Franco, te vagy az? - Igen. Mást vártál? - válaszolta a férfi vidám, évődő hangsúllyal. - Sajnálom, hogy megvárattalak, kedvesem. UnaLead számára nyilvánvalónak tűnt, hogy vágnia kell majd a felvett szövegen, de nem is számított másra. Franco kint csörgött valamivel, majd gyanútlanul érkezett a belső szobába. Az ajtónyílásban döbbenten cövekelt le. -Mi... UnaLead elkapta a karját, maga elé penderítette, és miután mögé került, vasmarokkal átkulcsolta a férfit, olyan szorosan, hogy az mozdulni sem tudott. Franco kiáltott, rúgkapált, mire

UnaLead lejjebb húzta, amitől az ember térdre kényszerült. - Nyugalom - szólt rá hidegen. Ügy fordította a csuklóját, hogy a kés a férfi mellkasának nyomódjék, de még nem ölte meg. Látott már embereket meghalni, de Franco félelme más volt. Az övét ki akarta élvezni, megtapasztalni, milyen egy halálra ítélt befolyásos ember rettegése. És a felvételhez is hiányzott pár mondat, amit ki kellett mondania Francónak. - UnaLead, mit tettél? A robotdíva nem válaszolt. Nyilvánvaló volt, hogy mit tett, és hogy mire készül. - Una! Csak nem gondolod, hogy ezt megúszhatod? - Ó, ezért igazán nem kell aggódnod, kedvesem. Nem te vagy az első, aki megcsal! - Kihangsúlyozta a mondat végét, nem mintha a szó bármiféle érzelmi töltéssel bírt volna számára, de kétségtelenül ez fejezte ki legjobban a szituációt. Franco fel akart állni. UnaLead erősen tartotta, csak a kést emelte el kissé, nehogy a férfi idő előtt megsebezze magát. - Látod, ha eljöttél volna az előadásomra, minden másképp alakul. - Nem büntethetsz ezért, mert nem néztem meg a darabot századjára is! - Csak azt ne mondd, hogy unod! Mindig változtatom valamelyest. Én vagyok a legjobb színész! - Szándékosan nem tette hozzá a robot szót. Igenis, tud változtatni bármilyen szövegösszetételen, ha akar. Az Elátkozott grófnőt is eljátszhatná úgy, hogy a nézők észre sem vennék a különbséget egy ember és egy robotszínészjátéka között. Franco abbahagyta a fészkelődést. - De már kívülről fújom a darabot! UnaLead legnagyobb megelégedésére Franco ijedtségét kezdte felváltani a düh. Tudta, hogy mi következik, a kilátástalan helyzetben lévő emberek kezdeti kétségbeesését indulat követi,

majd újra a félelem, aztán a reményvesztett lemondás. Igazolni látta magát, eddig is hitelesen formálta meg az ilyen szerepeket. - Hazudsz! - dörrent a férfira. - Ti, emberek meg sem bírtok jegyezni normálisan egy szöveget! - Minden a legjobb úton haladt, UnaLead elégedett volt az alakítással, és a szükséges hangfájl is rögtön teljes lesz. - Ha valóban ismered a szöveget, mondd el, hogyan hangzik a befejező rész! Franco nagy levegőt vett, aztán becsukta a száját. UnaLead tudta, hogy a férfi szóról szóra ismeri a darab legnépszerűbb befejezését, többször is hallotta tőle idézni. Most pedig elfelejtette volna a sokktól? Amikor a legnagyobb szüksége van rá, hogy Franco kimondja a szavakat? - Ha elmondom, nyomban megölsz... - szögezte le a férfi, és ha UnaLead meg tudott volna lepődni, most minden bizonnyal csodálkozik az éleslátásán. - Ha meg akarlak ölni, megöllek anélkül is - közölte egykedvű hanghordozással, majd egy kis élénkséget vitt a szavaiba. - Tudod mit, ha bebizonyítod, hogy valóban csak azért maradtál távol, mert amúgy is kívülről fújod a darabot, akkor elengedlek. Franco Lady Viktória testére nézett, tekintetébe már beköltözött a lemondó keserűség, amit a robotdíva várt, aztán valami dacos fény is vetült bele, ami szokatlan volt, egyáltalán nem oda való. De végül megadóan sóhajtott. - Figyelmeztetlek, Una, ezt nem úszod meg... Sok-sok felesleges szó. - Mondod vagy nem? Franco megremegett, majd belekezdett: - ...Mély gödör lészen ágyad, göröngy benne párnád, rajtad súlyos föld a takaró! Ember voltál, semmi lettél... Egy élet, mely egykor érzett, egy élet, melynek érzete csupán a lég, lehelet a ködben,

>

, JOBBÁGY TIBOR

Magyar szerző, viszonylag későn, 37 éves korában kezdett el az írással foglalkozni. Először csak internetes oldalakon publikálta novelláit, majd különböző pályázatokra küldte be őket, ahol néhány műve bekerült a díjazottak közé. Saját neve és a Marco Caldera álnév alatt eddig szám szerint 16 írása jelent meg. Az SF-irodalom elkötelezett híve, népszerűsítése érdekében az Avana Egyesület alelnökeként tevékenykedik. Feladatai közül kiemelkedő fontosságú a kezdő írók támogatása, többek közt az Új Galaxis antológiasorozat főszerkesztői posztján.

pára az óceán felett, mit a szél oszlatott, úgy élted is tovaszáll... A férfi szájából mindez úgy hangzott, mint saját nekrológja, és bizonyos fokig ez volt az igazság. UnaLead párhuzamos szövegellenőrzést futtatott, Franco egy szót sem tévesztett, bár ennek a résznek nem volt jelentősége, sokkal inkább várta az ezután elhangzó sorokat. A férfi hangja elcsuklott, de folytatta: - És ott vannak azok az átkozott holotévések is azokkal az átokverte kamerájukkal... UnaLeadet váratlanul érte a szöveg, nem értette, Francónak miért pont ez jutott az eszébe, de nem szólt. A férfi sírni kezdett. - Hát jó... Semmi értelme, hogy túléljem a gyilkosságot. Mindketten egy titokban osztozunk, cselekvőn és szenvedőn... örökkön-örökké összetartozunk, ahogy a bűn összeköt minket. UnaLead szövegellenőrzése rengeteg hibát talált. Először is nem magáról kellett volna beszélnie egyes szám első személyben, hiszen a szöveg szerint általánosságban nincs értelme, hogy a gyilkos túlélje áldozatát. Ráadásul Franco kihagyott, felcserélt, rosszul mondott szavakat. De valójában most ez nem számított, és talán még jól is jött, hogy nem szó szerint idézte a darabot. A lényeg elhangzott, és Franco csak egy ember, még jó, hogy nem vizeit maga alá. Nagy erővel és sebességgel mélyesztette a kést a férfi mellkasába, pontosan a szívet döfte át. Szorosan tartotta a testet és a kést, nehogy egy csepp vér is kicsöppenjen. Közelről figyelte

Franco könnyeit, amíg a férfi teste el nem ernyedt. Akkor távol tartva magától a testet, elengedte. Készen volt a jelenettel, nincs más hátra, mint a rendőrség számára legyártania a hamis nyomokat, vagyis megvágnia a szöveget, és azután végzett. Megkereste Lady Viktória neszesszerét, feltúrta, és egy apró készüléket húzott elő belőle, a végszavazó és szövegelemzőt. Tudta, hogy az emberszínészeknek szükségük volt rá, ezzel gyakorolták és ellenőrizték a szöveghűséget. Visszatekerte, belehallgatott, ahogy Lady Viktória az Elátkozott grófnő nagyjelenetét adja elő, majd felvételre állította a készüléket. Senkinek nem lehet gyanús, hogy a tragédia alatt működött a parányi szerkezetet, a lány várakozás közben gyakorolhatta a szerepét. A készüléket Lady Viktória keze ügyébe helyezte, majd elkezdte a saját hangmintái közül kiválogatott felvételek lejátszását. Mágneszár kattant. - Franco, te vagy az? - Igen. Mást vártál? Bejátszotta odakintről a zörgést, azután a férfi lépteit a szobáig. Megválogatott minden zajt, ami a hangfelvételhez kellett, a pezsgőspohár csendülését a falon, Lady Viktória haláltusáját, majd néhány másodperc csendet kevert bele, aztán a női test elrendezésének neszeit, és újra Franco néhány lépését. Amikor a felvétellel végzett, a férfi belső zsebéből kikereste a telefonját, és hívta a rendőrség vonalát. Diszpécser jelentkezett be, aki figyelmeztette, hogy a beszélgetésüket rögzíti, és ez így volt a legnagyobb rendben. Elindította Franco sírástól elcsukló hangjának felvételét. - Semmi értelme, hogy túléljem a gyilkosságot. Mindketten egy titokban osztozunk, cselekvőn és szenvedőn... örökkön-örökké összetartozunk, ahogy a bűn összeköt minket. A telefont a földre ejtette, aztán Franco halálának hangjai következtek, és ahogy a test a padlóra zuhan... Még két percet várt csöndben, amíg a végszavazó rögzítenivaló hiányában automatikusan leállt, aztán elhagyta a lakást. A rendőrségnél lévő felvétel és a végszavazón rögzített

jelenet teljes összhangja minden gyanút el fog oszlatni a történtekről. Hazahajtott, és elégedetten kapcsolt energiatakarékos üzemmódra. Másnap két nyomozó kereste fel. Közönséges emberek voltak, nem volt rajtuk semmi különös, csupán, a munkájukat végezték, még ha kelletlenül is. Közölték vele a halálhírt, és tájékoztatták, hogy valószínűleg ő látta utoljára életben Francót. Érdeklődtek, mikor érkezett haza, és hogy elhagyta-e még a házat. Csupán rutinkérdések hangzottak el, UnaLead nem is várt mást. Határozotton és kedvesen felelt minden kérdésre, és miután a nyomozók indulni készülték, felajánlott nekik néhány tiszteletjegyet az esti darabra. Minden úgy történt, ahogy eltervezte, a legnagyobb rendben mentek a dolgok. Egy robot nem tévedhet! Az esti előadás során brillírozott. Úgy alakította a darabot, hogy a nézőtéren többen is sírva fakadtak a meghatottságtól. - ...Mély gödör lészen ágyad, göröngy benne párnád, rajtad súlyos föld a takaró! Ember voltál, semmi lettél. Egy élet, mely egykor érzett, egy élet, melynek érzete csupán a lég, lehelet a ködben, pára az óceán felett, mit a szél oszlatott, úgy élted is tovaszáll... Gyors szondahálót vetett a nézőtérre, talán most valami érdekesebb befejezést kell eljátszania, ám az emberek közül hiába küszködtek többen is a könnyeikkel, mégis ott ült felettük az a súlyos várakozás, az a hallgatag, kollektív, gyilkos feszültség, ami mostanában minden egyes előadás alatt jelen volt. A legszívesebben káromkodott volna, ha nem feküdt volna előtte a másik robottest, és ha nem lettek volna ott azok az átkozott holotévések azokkal az átokverte kamerájukkal! Kellékkést ragadott, borús tekintetét ráemelte az egyik könnyáztatta arcra, aztán kikereste a szituációhoz leginkább megfelelő szöveget: - Semmi értelme, hogy túléljem a gyilkosságot. Mindketten egy titokban osztozunk, cselekvőn és szenvedőn... örökkön-örökké összetartozunk, ahogy a bűn összeköt minket. - Látszólag szíven szúrta magát, aztán összeesett.

Négy másodperc múlva lendült össze a függöny, de az a négy másodperc elég volt ahhoz, hogy UnaLead rádöbbenjen, a szituációnak leginkább megfelelő szöveg most pontosan úgy hangzott, ahogy Franco utolsó mondata. Pontosan úgy, ahogyan azt a rendőrség üzenetrögzítőjére továbbította. Sietve vetette össze a szövegkönyvvel újra és újra, de kétség sem férhetett az eltéréshez. Franco nem félelmében mondta másképpen a szöveget, tisztában volt vele, hogy a szituáció, a holotévések emlegetése, a könnyek egy másfajta befejezést, egy másfajta tárolt szöveget hívnak elő. „Talán senki nem vette észre!" - futott át UnaLead memóriarekeszein egy pillanatra, de rájött, hogy a holotévések össze fogják vágni az anyagot, kikeresik a legmeghatóbb jeleneteket, rá fognak jönni, hogy ez az előadás másképp fejeződött be, mint a többi, összevetik a szövegkönyvvel. Egy robotszínész eltért a klasszikus szövegtől! Ennek híre megy. Még reménykedett benne, hogy a rendőrségnél nem futnak össze a szálak, talán nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget egy robotszínész bakijáról szóló bulvárhírnek... Aztán gépagyán még valami átfutott, és tudta, hogy az emberek ebben a szituációban keserűen felnevetnének. Lebiggyesztette ajkát, pontosan úgy, hogy Francótól látta a Best Caféban. A két nyomozó, aki délelőtt nála járt, és akik most bizonyára ott ülnek a nézőtéren, nyilván ezerszer visszahallgatták már Lady Viktória végszavazójának szövegét. És ma pontosan ugyanazt hallották tőle is. Még ő adta nekik a tiszteletjegyeket. Hiába zúgott odakint a taps, UnaLeadnek már nem volt szüksége rá. Felült, és várta, hogy néhány sebtében kirendelt robotrendőr érte jöjjön. Tudta, hogy lebukott. Hiszen egy robot nem tévedhet.

Lehet-e zöld az autógumi?

A

Z AUTÓIPAR az autóalkatrészek egyre nagyobb százalékát próbálja meg zöld módon előállítani. Ez nemcsak a gyártásra, hanem az alapanyagok gyártására is vonatkozik. Az egyik legnagyobb kihívás az autógumi zöld előállítása. Az átlagember általában úgy gondolja, hogy az autógumi csak gumiból van, és kész. Pedig az összetevői széles skálán mozognak. Jelenleg 41%ban tartalmaznak természetes vagy szintetikus kaucsukot és 30%-ban olyan töltőanyagokat, mint a korom, szilícium, szén vagy a kréta. További jelentős, 15%-os részarányban vannak jelen a merevítő anyagok, mint az acél, a rayon, a nejlon és a poliészter. 6%-os a vulkanizáláshoz szükséges vegyi anyagok (kén, cink-oxid, különböző más vegyi anyagok) részaránya, és további 6%-ban tartalmaznak lágyító anyagokat, ásványi és növényi olajokat, gyantákat. Hogy a gumik sokáig szolgálhassák az autót, 2%-ban öregedést gátló és egyéb vegyi anyagokat tartalmaznak. A Continental kiemelt figyelmet fordít a megújuló energiaforrásokból és az elhanyagolható mennyiségű fosszilis anyagokból készülő, zöld abroncsok kifejlesztésére. A világ egyik vezető gumiabroncsgyártójának kutatói jelenleg is azon dolgoznak, hogy a teljes mértékben természetes alapanyagokból készülő abroncs „víziója" minél

előbb valóság legyen. A kutatásoknak és a kísérleteknek köszönhetően már lehetővé vált a fosszilis olajszármazékok repceolajjal és poliészterrel történő helyettesítése a gumiköpenyben. Dr. Boris Mergell, a Continental anyag- és gyártástechnológiai részlegének vezetője szerint még rögös út vezet a zöld abroncsokig. Nem minden nyersanyag helyettesíthető környezetbarát anyagokkal. Ezek sok esetben negatívan befolyásolják a fékteljesítményt és a gördülési ellenállást, de ezeken a területeken nem szeretnének kompromisszumokat kötni. Napjainkban a szénhidrogén-származékokból (szén, kőolaj, földgáz) előállított alkotóelemeket egyre nagyobb arányban tudják kiváltani a megújuló energiaforrások felhasználásával készülő alapanyagok. Ennek a megoldásnak azonban az a hátránya, hogy olyan földterületeket igényelnek, amelyeket jelen pillanatban élelmiszer-előállításra használnak.

Közvilágítás megújuló energiából

A

Z ÖNKORMÁNYZATOK költségvetésében

jelentős tényezőként szerepel a közvilágí-

tás üzemeltetése. A települések éjszakai megvilágítása komoly mennyiségű elektromos áramot igényel. Ráadásul a műholdfelvételek tanúsága alapján tudjuk, hogy a fény jelentős része haszontalanul az ég felé távozik, ami felesleges pénzkidobás. Épp ezért fordul a fejlesztők figyelme egyre inkább a LED-fénytechnológia, a szél- és a napenergia felé. A jelenleg rnár kapható LED-lámpák a töredékét fogyasztják a korábbi halogén- és higanygőzlámpákénak, ráadásul a gondos formatervezés miatt jelentősen csökkenthető a fényszennyezés. Magyarországon már volt olyan közvilágításfelújítás, ahol a LED-lámpák telepítésére hitelt vettek fel, és a részleteket a megtakarított áram árából fizették. A falu így szinte „ingyen" jutott modern közvilágításhoz. Szintén érdekes, új technológia, hogy a közvilágítási oszlopokat függetleníteni akarják az

A zöld gumiabroncs kifejlesztésére egy másik kézenfekvő megoldás a pitypang nedvének felhasználása. A kutatók ma már arra is képesek, hogy „kikapcsolják" a pitypang tejnedvének alvadásáért felelős gént, és így előállítható a gumi alapanyagát képező kaucsuk. A gumifákból nyert kaucsukkal szemben a gyermekláncfű nedvének felhasználása ígéretes megoldásnak bizonyul. A pitypang egyik fő előnye, hogy Európában szinte bárhol megtalálható, és nem termőföldek, hanem jellemzően ugaron hagyott területeken fordul elő nagy mennyiségben. Ennek köszönhetően nincs szükség arra, hogy más kontinensekről szállítsák a kaucsuk előállításához szükséges alapanyagot.

áramhálózattól. Az oszlop tetején elhelyezett napelem nappal tölti az oszlop törzsében elrejtett akkumulátorokat, amelyek a lámpát táplálják éjszaka. Kiegészítő áramforrásként még egy kis szélturbina is helyet kap az oszlop tetején, amely szintén az akkumulátorokat tölti, ugyanakkor ez éjszaka is termelhet áramot.

Egy másik, ugyancsak a gumiabroncsok előállítása során felhasznált alapanyag, az ipari korom is helyettesíthető szilícium-dioxiddal, ismertebb nevén a kovasavval. Ezzel a megoldással az abroncs súlya akár 20%-kal is csökkenthető. Attól függetlenül, hogy a lágyító szerek és a különféle gyanták megújuló erőforrásokból vagy újrahasznosító üzemekből származnak, kiválóan hasznosíthatóak az abroncsgyártásban. A Continental az abroncsok fejlesztése során arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb arányban megújuló energiaforrásból származó alapanyagokat használjon fel. Ennek köszönhetően napjainkban egy átlagos személygépjármű-abroncs már legalább 45%-ban nem kőolajszármazékból készülő alkotóelemeket tartalmaz. A környezetbarát gumiabroncsok kifejlesztéséhez még számos tesztet kell elvégezni az anyagokon, valamint elengedhetetlen a gyártástechnológia fejlesztése is. Ezért a zöld abroncsok megjelenése az évtized vége előtt nem várható; becslések szerint 2020-ra a gyártás során használt természetes anyagok aránya elérheti a 100%-ot.

ROBOTTEKINŐS EGYRE TÖBB olyan robot bukkan fel a világban, ami valamilyen állatra emlékeztet. Nem véletlenül, mert az ember által kitalált kerekeken, hajócsavarokon, propellereken alapuló mozgás sok esetben nem alkalmazható minden feladatra. A természet már kikísérletezte a megfelelő mozgásrendszereket, ezeket használják az állatok. Csak le kell utánoznunk. Azonban ez nem is olyan egyszerű. A robottechnikai fejlődésnek évtizedekre volt szüksége, hogy előálljon a négylábú vagy éppen kígyómozgást utánzó gépekkel. A Tallinni Egyetem kutatói egy teknőst utánzó kutatórobottal jelentkeztek.

Teknős formájú robottal már a svájciak is jelentkeztek egy évvel ezelőtt, de az ő robotjuk sokkal kifinomultabb, de robusztusabb is. A U-Cat ezzel szemben sokkal egyszerűbb: teste inkább egy tengeralattjáróra, mint teknősre emlékeztet. Feladata, hogy a vízben elsüllyedt hajók roncsait kutassa fel. A U-Cat tökéletesen használja négy uszonyát, nem keveri fel propellerekkel az üledéket, és a teknősökkel ellentétben még hátrafelé is tud úszni. Egészen kis réseken is be tud jutni a roncs belsejébe, hogy ott felvételt készítsen.

Jövőre már éles bevetésen vesz rész a Balti-tengeren, ahol az EU régészeti missziójában fogják használni.

MELYBEN megfontolás tárgyává tétetik, hogy valamennyi életforma közül a legokosabbik egyszersmind szükségszerűen a legbölcsebbik-e. Homo sapiens - Jelentése: „bölcs ember". A főemlősök rendjébe, azon belül az emberfélék családjába tartozó, gerinces emlős. A korábbi Neanderthalensis letűnése után a Sapiens maradt fenn egyedüli emberfajként a Földön. Fokozatos számbeli növekedése folytán végül az egész bolygót benépesítette, grandiózus technikai fejlődésnek és szerteágazó kulturális változatok kialakulásának nyitva utat... Philo Putnam professzor nem volt olyan hangulatban, hogy a lélek létezéséről vitatkozzék. Bárki halandó, akinek egy órával azelőtt történetesen módjában állt megfigyelni az arcát, amint dédelgetett Brontosaurusának elszenesedett maradványait veszi szemügyre, közölhette volna a Feltámasztásellenes Liga küldöttségével, hogy nagy hibát követnek el, ha ajtóstul rontanak az irodájába. - Putnam! - süvöltötte Mrs. Featherby, egyenesen a lényegre térve, miközben könyökével félretaszította az útból Miss Kalisht, a Biológia Tanszék pedáns titkárnőjét, és felingerelt Mark IV-es harckocsi módjára a lóképű úriemberrel és a markáns arcélű dámával szorosan a nyomában egészen a professzor íróasztaláig nyomult előre. - Mrs. Featherby! - nyugtázta az eseményt fásultan Putnam professzor, és felállt - nem anynyira udvariasságból, mint inkább azon felismeréstől vezérelve, hogy álló helyzetben könnyebb meglóbálni az asztali lámpát. A Liga connecticuti vezérlő csillaga párnás kezével az íróasztalra csapott, és vádlón meredt a férfira. - Megbízható forrásból értesültem az imént arról, hogy maga nem vetett véget a kísérletezésnek azzal a szörnyeteggel! Én... mi azonnali cáfolatot követelünk! Putnam professzor sajnálkozó pillantást vetett az asztali lámpára.

A korábbi Neanderthalensis letűnése után a Sapiens maradt fenn egyedüli emberfajként a Földön... míg kitartott viszonylag rövid idejű dominanciája...

Morton Klass

A kezdet kezdetén - Pontosan melyik... ööö... szörnyetegre tetszik célozni? - érdeklődött óvatosan. - Tudja azt maga! - sipította élesen Miss Hassom az elnöknő terebélyes korpuszának fedezékéből. - Arra az állítólagos ősemberre! A ne-nean... - A Neander-völgyi emberre - segítette ki dr. Trine a maga zengő baritonján. - On láthatólag nem éri be annyival, hogy az égi ítéletet megkérdőjelezvén, visszatelepítse a föld vonakodó felszínére a szerencsétlen teremtményeket, akik már örök időkre kitiltattak onnan. Nem, önnek muszáj rátennie még egy lapáttal, szentségtöréssel tetézve a szentségtörést! A legfennköltebb alkotásból alpári, csoszogó torzképet kreálnia... - Akinek nincs lelke! - szúrta közbe Mrs. Featherby, zokon véve, hogy alantasai kiragadták a szájából a szót. - Csupán egy lélek nélküli, embertelen Frankenstein-szörnyeteg... aki aszszonyok és gyermekek életét fenyegeti. Ez volt az a pillanat, amikor a professzor végképp elvesztette ingatag önuralmát.

- Na és? Mit szándékoznak tenni ellene? - követelődzött indulatosan, veszedelmesen közel tolva vörösödő ábrázatát Mrs. Featherbyéhez. Lemutatott, a padló irányába. - A laborban nyolc Neander-völgyi magzatunk van. Tán oda akarnak rohanni, hogy összezúzzák a tartályokat? Ma reggel valaki kézigránátot hajított a Brontosaurus karámjába. Miért nem robbantják fel mindjárt az egész intézetet? Vagy inkább kivárják, hogy a rnár kifejlett egyedek ételébe csempészhessenek üvegcserepeket? A múlt hónapban remekül bevált az elképzelés a felbecsülhetetlen értékű Eohippusunknál1..! - Hogy merészeli??? - rikácsolta Mrs. Featherby. - Micsoda ötlet a Feltámasztásellenes Ligái törvénysértő, bűnös cselekményekkel megvádolni! Megpördült, hogy ezúttal a meghunyászkodó Miss Hassommel nézzen szembe. - Pedig én figyelmeztettem őket! - fakadt ki dühösen. - Az egész tagságot! Előre megmondtam nekik, hogy Putnam professzor ne

>

hallgat majd az okos szóra! Hiszen már ennek az egész, mocskos feltámasztási biznisznek is ő volt a kezdeményezője! Ezek után várható-e tőle, hogy hallgasson az okos szóra? Anélkül kell lépéseket tennünk, hogy beszélnénk vele, ezt javasoltam. De nem! Ők leszavaztak! Miss Hassom lecsüggesztette a fejét. - Bizonyára ön sem gondolta komolyan a vádaskodását, professzor - iparkodott lecsillapítani a kedélyeket dr. Trine. - A Liga tagsága kizárólag felelősségteljes állampolgárokat enged maga közé, akiket őszinte aggodalommal tölt el ez a szörnyű probléma. Az erőszakos fellépések fölött azonban semmi szín alatt nem hunyunk szemet. Meggyőződésem, hogy egy bocsánatkérés az ön részéről elegendő lenne... - Semmiért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni!!! - csapott le Putnam professzor ökle az íróasztalra. - Bizonykodnak, hogy a maguk szervezete szembehelyezkedik a csőcselék akcióival, mégis csupa olyat íratnak le az újságjaikban, meg nyilatkoznak a rádióban, ami kiszámított módon az elpusztításunkra uszítja az idiótákat! Ha pedig nincsenek tisztában a cselekedeteik lehetséges következményeivel, akkor még annál is agyalágyultabbak, mint amilyennek gondoltam magukat! - Semmi értelme tovább hallgatnunk ezt a zagyvaságot! - vágta oda Mrs. Featherby hátat fordítva, és a mögötte felsorakozó kollégákkal együtt az ajtóhoz masírozott. Kezével a gombon azonban megtorpant, hogy búcsúzóul még kiöltse a fullánkját. - A maga helyében, Putnam professzor, én nekiállnék kiüríteni az íróasztalfiókokat. Mert garantálom, hogy holnap reggelre már új lakója lesz az irodájának! A helyiséget utolsóként elhagyó dr. Trine finoman behúzta maga után az ajtót. Putnam visszasüppedt a karosszékébe, és reszkető kézzel simított végig a homlokán. - Az ön helyében, asszonyom - mormogta komoran -, én a Tyrannosaurusok elé vetném magam. - Ez a némber tényleg... tényleg képes rá? - bökte ki bátortalanul a szoba túlsó sarkában tébláboló Miss Kalish.

- Mármint mire? - fordult felé szúrós pillantással a professzor. - Ja, hogy kirúgasson? Fogalmam sincs. Talán. Úgy hírlik, a kurátorok nagyjából egyharmada csatlakozott a Ligához. Megvonta a vállát, és felállt. - De ezzel most nem kívánok foglalkozni. Előbb vagy utóbb amúgy is óhatatlanul bekövetkezik. Ennél sokkalta fontosabb, hogy a Neandervölgyiek ma feltehetőleg elérik a kihordott magzati stádiumot. Mellettük kell lennem... Az ajtó felé félúton megtorpant. - Nem szeretne velem tartani, Miss Kalish? Azt hiszem, nem szükséges bizonygatnom, hogy mi mindent jelent számomra ez az egész. Mellesleg a következő pár nap nem lesz éppen sétagalopp. A titkárnő, mint ki se lát, se hall, szigorúan előírásos szoknyájának egyik ráncát egyengetve bámult le a padlóra. - Én... - Itt elakadt. - Kérem, ne nehezteljen rám, Putnam professzor, de... amiről dr. Trine beszélt... - Hirtelen fölszegte a fejét, és nagy levegőt vett. - Azok ott tényleg... tényleg utálatos kinézetű, csoszogó lények lesznek? Putnam professzor ujjai végigszántottak deresedő, vastag szálú haján. - Miss Kalish - szólalt meg némiképp szemrehányóan -, nem neheztelek, de megvallom, kicsit meg vagyok lepődve. Maga ugyebár nem biológus, de attól fogva a titkárnőm, hogy kineveztek tanszékvezetőnek. Tizenöt év alatt csak sikerült valamit felcsipegetnie arról, hogy mi a csudát művelek én itt... - Ez nem járja, professzor úr! - szakította félbe a nő szenvedélyesen. - Lefogadom, hogy bizonyos témákról a végzős hallgatóknak a fele kevesebbet tudhat nálam! Vagy tán nem én voltam az, aki legépelte az ön értekezésének véglegesített kéziratát a mesterséges uterusról? Hisz akkor is egész éjjel fennmaradtam önnel, mikor azt leste, hogy az első csirkeembrió mikor kel márki végre a „műtojásból"! És akkor sem szóltam semmit, mikor belefogott a fosszíliák életre keltésébe, pedig ha tudná, micsoda jeleneteket rendezett az anyám! De ez most más... - Egyáltalán nem az! Ha megtehetem, hogy fogok egy Appelbaum-féle kromoszóma-lenyomatot egy Stegosaurus-kövület valamelyik csont-

sejtjéből, és átültetem egy krokodilzigótába, mennyiben különbözik ez attól, ha egy megtermékenyített csimpánzpetesejt génmintázatát alakítom át egy Neander-völgyi zigóta génmintázatává? A módszer és az eredmény is ugyanaz. Egyik esetben egy Stegosaurus-kölyköt kapok, a másikban pedig... Miss Kalish türelmetlen kézmozdulatot tett. - Én egyáltalán nem ilyesmire célzok, profeszszor úr! Arról van szó, hogy már jó csomó irtóztató micsodát láttam kicsusszanni a maga tartályaiból, és a szemem sem rebbent. - Nyelt egyet, és úgy festett, mint akit a rosszullét kerülget. - De ha ezúttal... ha most embercsecsemőkkel vagy hasonlókkal kezd machinálni, és azok olyanra sikerednek, mint amiről dr. Trine beszélt... Ha totyogó barom lesz belőlük, akkor egyszerűen nem vagyok hajlandó lemenni magával a régi laborba! Elfordult, és kitört belőle a zokogás. Philo Putnam kotkodácsolásra emlékeztető, együtt érző zajokat hallatott. Odalépett az aszszonyhoz, és átfogta a vállát. Tizenöt évnyi közös munkálkodásuk egész ideje alatt ez volt köztük az első meghittnek mondható érintkezés, ami mindkettejüket megrázta. Miss Kalish megdermedt, és beszüntette a sírást, Putnam professzor pedig félszegen hagyta a karját lehullani. A maga részéről még egy elképesztő felfedezést tett: tizenöt év alatt első ízben érzékelte munkatársát női mivoltában. Megpróbált visszagondolni. Na jó, legyen tizenhárom. Zavarában megköszörülte a torkát. - Tartok tőle, Miss Kalish - fogott bele a magyarázatba -, hogy egy... ööö... kilenchónapos magzat rendszerint nem valami felemelő látvány. Viszont biztos vagyok benne, hogy egyszer-mászszor látott már preparált példányokat, és azok sem zaklatták fel túlságosan. A laborban lévők persze elevenek, ami nem kéne, hogy felbolygassa a maga lelkét. Voltaképpen semmiben sem különböznek a közönséges emberi csecsemőktől. A születési állapot elérése után egy hónappal pedig mindegyik kellő mértékben bájos és ennivaló kisbaba lesz ahhoz, hogy a nőket a szokásos gügyögésre és gurgulázásra késztesse, arról kezeskedem. Feltartotta a kezét, hogy elejét vegye mindennemű közbeszólásnak.

- Ami pedig a felnőtt korukban várható küllemüket illeti - folytatta -, többek között emiatt végezzük a kísérletet. Ismerjük a Neander-völgyi ember csontozatának felépítését, és minden egyebet is tudunk, ami abból kikövetkeztethető. Arról viszont fogalmunk sem lehet, hogy, példának okáért, bozontos volt-e vagy szőrtelen. Feltéve, hogy a mi egyedeink alakhűvé növekednek, akkor nagyjából öt láb magasak lesznek, ide vagy oda néhány hüvelyk eltéréssel, a jellegzetességeik pedig csapott homlok és áll, hosszú karok és kissé görbe lábszárak. Talán nem mondaná majd őket jóképűnek, de maga nem is Neander-völgyi nő. Azzal Putnam professzor reményteli mosolyt küldött a titkárnője felé. - Akkor hát, Miss Kalish, volna kedve lekísérni a laborba? - Hogyne. És köszönöm... professzor úr tette hozzá az tartózkodóan, és megindult kifelé. Putnam professzornak sikerült elég fürgén mozdulnia, hogy tarthassa neki az ajtót. Mindössze két embert találtak a laboratóriumban, a jókora terem mégis meglepően zsúfoltnak hatott. Ennek persze semmi köze nem volt Oscar Felzen, a rangidős laborasszisztens jelenlétéhez, akiről hallgatói körökben az a hír járta, hogy az egyik asztal fémlapján a tanszéki csontváztársaságában meghúzva magát, szokás szerint a munkahelyén éjszakázik. A szégyenlős, nyápic Felzen mindenesetre ugyanúgy hozzátartozott a laborhoz, mint a Pterodactyluscsibék ketrecei vagy a csípős formaldehidszag. Nem úgy az a kék hajszálcsíkos öltönyben feszítő, köpcös férfi, aki most izgatottan járkált fel s alá a tartályok sora mentén. D. Abernathy Grosvenor rektor úr kiváltképp az egyetemi futballpálya egyik végénél emelt, ideiglenes dísztribün magasában érezte magát otthon, amint sorról sorra éppen bemutatja az egyensapkás-taláros elsőéveseket és a rajtuk majomszeretettel csüngő szülőket a nyűgös kormányzóhelyettesnek. - Á, Putnam professzor! Végre itt van! - állapította meg a biológus és a titkárnő megérkezésekor, majd pillanatnyi feszengő hallgatás után így folytatta: - Az asszisztense volt olyan szíves kör-

>

be kalauzolni - Felzen itt meghökkenten meredt rá -, és meg kell mondjam, felettébb kimerítően tájékoztatott. Igazán remek ez a laboratórium, és kiváló munka folyik benne. Bárcsak több időm lenne, hogy minden zegét-zugát bejárhatnám, és valamennyi nagyszerű kísérlettel megismerkedhetnék, amivel maguk, tisztelt kollégáim, foglalatoskodnak! Az egyetem igazgatása azonban, fájdalom, egész embert kíván. Kénytelen vagyok hát kiverni a fejemből hiú vágyaimat, s helyettük az ügyvezetés temérdek nyomasztó, ámde abszolúte szükségszerű részfeladatára koncentrálni, melyekkel egyedül magam lennék hivatott... Szónoklatában szemlátomást elérkezvén látogatásának legfőbb céljához, Grosvenor rektor mély lélegzetet vett. - Ami eszembe juttatja, hogy miért is kerestem fel most önt, professzor. - Komoran ingatni kezdte a fejét. - Igazán viselkedhetett volna némileg diplomatikusabban is Mrs. Featherbyvel és a bizottságával. Mindent elkövettem, hogy megvilágítsam előttük, miszerint ön egy tudós, hirtelen természetű ember, aki teljesen belefeledkezik a munkájába, meg minden, de attól tartok, ezúttal úgy istenigazából megorroltak. Ha ön legalább nem tévesztené szem elől, hogy az atomháború rettenete óta a tudósokkal szemben megnyilvánuló gyűlölködés... Egyszóval, Mrs. Featherby odavetette, hogy az egyik kurátor támogatásával ő majd kézbe veszi az ügyet, és kiviharzott. Azért jöttem ide, mert az ön irodájában senki sem vette fel a telefont. Mellesleg, jó sokáig tartott, mire ideért... - Egy kis kitérőt tettem - vágott a szavába Putnam professzor, és csaknem annyira sikerült elvörösödnie, mint korábban Miss Kalishnek. - A titkárnőm és én... hm, volt néhány megbeszélnivalónk. Azt viszont sajnálom, hogy elvesztettem a türelmemet azzal a kiállhatatlan bagázszsal szemben. Ha tudtam volna, hogy rászállnak önre... Különben meg mit kellett volna tennem? - fűzte hozzá indulatosan. - Ezek addig nem nyugszanak, míg be nem adom a derekamat, és egyszer s mindenkorra felhagyok a kísérlettel. Akkor meg majd más miatt fognak ránk akaszkodni. A végén kénytelen leszek új muskátlifajták vagy hasonlóan ártalmatlan micsodák kitenyésztésével beérni! Ezt akarja, rektor úr? Mondjam

meg Felzennek, hogy kezdheti szétszerelni a berendezést? Grosvenor rektor úr drámai mozdulattal emelte a kezét az ég felé. - Kérem, professzor! Amíg én vagyok ennek az egyetemnek a rektora, egyetlenegy csoportosulás vagy egyén sem csorbíthatja a tudományos kutatás szabadságát, akármekkora potentát legyen is! A szavamat adom rá! Elhallgatott, és elgondolkodva vakargatta az állát. - Másrészről viszont meg kell hagyni, hogy a lehető legrosszabbkor jött ez a kis... hm... incidens. És ha egyszer nekibuzdulnak, a kurátorokkal is módfelett nehéz dolgunk lehet. Szerintem jobb félni, mint megijedni, úgyhogy mi lenne, professzor, ha... teszem azt, kicsivel későbbre halasztanánk ezt a kísérletet? Meggyőződésem, hogy a prehisztorikus élővilágnak még roppant területei várnak tanulmányozásra. Én azt mondom, felejtse el egy időre a Neander-völgyi embert, és összpontosítson valami másfajta teremtményre! Ha jól belegondol, végeredményben a Neander-völgyi is csak egy állat volt. Nevetséges lenne annyira tűzbe jönni, annyit tépelődni miatta. Putnam professzor összevonta a szemöldökét. - A Neander-völgyi ember nem állat volt - jelentette ki megfontoltan -, abban az értelemben legalábbis semmiképpen sem, ahogyan ön használja a szót. Hanem emberi lény. Eltérő fajhoz tartozott ugyan, de akkor is ember volt. A rektor helytelenítően intett a kezével. - Na de kérem, professzor! - korholta. - Csupán ennek a kis eszmecserének a kedvéért nem tekinthetnénk el a szigorúan technikai megfontolásoktól? Lehet, hogy az a lény megközelítőleg ember volt, de ez a gorillára is igaz. Félállati szinten állt, és csupán a lehető legkezdetlegesebb szintű gondolkodásra, alkotásra vagy bármi egyéb, emberinek nevezhető cselekvésre volt képes. Ezt csak hajlandó elismerni? Putnam nagy léptekkel a munkaasztalához sietett, és felragadott róla egy jókora kődarabot. Mikor megfordult, Grosvenor riadtan hátrált egy lépést. A professzor megmutatta neki a követ. - Tudja, mi ez, rektor úr? - követelt választ. - Feltehetőleg nem, úgyhogy majd én megmon-

dom. Egy acheuli kovakő szakóca. Úgy háromszázezer éves lehet, talán még annál is régebbi. Egy Neander-völgyi ember készítette, én pedig nagyjából egy éve kaptam ajándékba egy antropológus barátomtól. És azóta sem tudom kiverni a fejemből. Eláruljam, miért? Oscar Felzen és Miss Kalish, akiket furdalt a kíváncsiság, egy emberként bólintott, a profeszszor azonban Grosvenorre szegezte a szemét. - Ez egy tökéletlen és cseppet sem impozáns fegyver. Az atombombához képest szánalmas vacak, és bizonyosan esélye sem lenne egy vadászpuskával szemben. Az igazat megvallva, még a mi cro-magnoni őseink nyilaival sem versenyezhetett. De ha másfajta megvilágításba helyezzük, micsoda fergeteges egy találmány! Maga elé emelte, és két kezében lassan forgatni kezdte. - Nem a pattintás módjára célzok, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy az is kiváló szakmabeli tudásról árulkodik. Most felejtsük is el ezt a példányt, és gondoljunk vissza a valaha megformált legeslegelső darabra! Mert, tudja, kellett lennie egy legeslegelsőnek. Es hozzá persze egy

embernek is, aki elkészíti. Egy egészen a kezdetekig visszanyúló, végtelen vonal mentén őt az olyasféle élőlények töretlen rendje előzi meg, akik különféle célokra a saját állábaikat, agyaraikat vagy karmaikat vették igénybe. Majomszerű állatok voltak ezek, akik képesek voltak meglóbálni egy letört faágat, elhajítani egy kődarabot vagy kókuszdiót. A későbbi nagy termetű, farkatlan majmokról még az is elképzelhető, hogy a kedvenc kődarabjukat vagy faágukat mindenhová magukkal cipelték. Csakhogy ez... ez az ember kiválasztott egy kovakőtömböt, és addig-addig munkálkodott rajta, mígnem az kényelmesen illeszkedett a tenyerébe. Azután durván kihegyezte a másik végét, amivel a bölény koponyájának bezúzására tette alkalmassá. Meglóbálta a szakócát a hallgatóság felé. - „Alkalmas" - alaposan jegyezzék meg ezt a szót! Ami e teremtménynek a keze alatt akkor megszületett, a legelső szerszám volt a földkerekségen. Hiába jött utána a jobb és nagyobb, egyre változatosabb és bonyolultabb szerszámok készítőinek egész sora, ő hozta létre a legelsőt! Valamennyi őutána következő feltaláló

>

pusztán újabb tétellel gyarapította a listát, ám nekik valaki más által előzőleg már feltalált szerszámokkal, s ami még ennél is fontosabb, a szerszámok létezésének tudatában volt módjuk tevékenykedni. De aki a szerszámról mint olyanról elsőként alkotott fogalmat, aki azt a legelsőt elkészítette... minő nagyszerű elméje lehetett annak! Kíváncsi lennék, az utána következő, páratlan tehetségű alkotók közül ugyan hánynak a koponyájába szorulhatott még az övéhez fogható lángész! Talán da Vinciéba... esetleg Einsteinébe még? Az a valaki holtbiztos nem volt köztük, aki az első kereket csupáncsak egybeszerkesztette! És egy ilyen embert titulál ön félállatinak?! Érzelmeinek váratlan kitörésétől Putnam professzor felmordult, és rándított egyet a vállán. Grosvenor rektor tétován köszörülte a torkát. - Rendkívül érdekfeszítő az elmélete, professzor, bár gyanítom, némiképp elragadhatta a képzelete. Ennek az egész fejtegetésnek az égvilágon semmi köze a szóban forgó ügyhöz, de ha már ilyen messzire kalandoztunk, nem állhatom meg, hogy rá ne mutassak egy nyilvánvaló gyengeségre az ön érvelésében. Jómagam a történelem és az állambölcselet szakértője volnék, a kísérleti tudományokban nem vagyok otthon, számomra ezért nem a Neander-völgyi ember technikai felkészültsége a leginkább szembeötlő, bármily jelentős vagy jelentéktelen lehetett is az. Ön személyesen világított rá, professzor, hogy a Neander-völgyiek vereséget szenvedtek a cro-magnoniak nyilaival szemben, gyakorlati szemszögből nézve tehát alacsonyabb rendűek voltak azoknál. Summa summarum, nem állták ki a túlélés végső próbáját. Igy aztán kiszorította őket egy felsőbbrendű emberfaj... - Felsőbbrendű, csakugyan! De vajon milyen tekintetben? - Putnam valósággal köpködte a szavakat dühében. - Mint vadember, gyilkos, fenevad! Ön szerint elragadott a képzeletem... Akkor azt figyelje, hogy most mennyire fog elragadni! Töprengjen el egy kicsit a Neander-völgyi emberen! A maga szerszámaival, művészetével, hitvilágával és kultúrájával az első gondolkodó, alkotóerővel is megáldott teremtmény ő a földkerekségen. Feltételezésünk szerint békés, alapvetően kifinomult lény, aki nagy vesződségek árán bábáskodik a civilizáció idomtalan

kezdeteinél. Erre odavetődnek az őseink... ezek a derék, tökéletes vademberek! Ellesik a tudását, és a maguk jellegzetesen barbár módszerével továbbfejlesztik azt, hogy általa a pusztításra még alkalmasabb eszközöket alkothassanak, és ily módon irtsák ki a voltaképpen felsőbbrendű Neander-völgyieket, mint az összes többi teremtménnyel is cselekedték, aki valaha az útjukba került! - De akkor is a cro-magnoniak diadalmaskodtak. Lássa be, hogy így vagy úgy, de ez is a felsőbbrendűség jele! Putnam professzor ismét vállalt vont. - Ha megtenném, akkor az összes olyan cápa eredendő felsőbbrendűségét is kénytelen lennék belátni, amelyiknek egyszer sikerült bekebeleznie egy tengerben úszó embert. Ez csupán a saját természetes közegében tartózkodó vadállat felsőbbrendűsége. Amennyiben helytálló az elméletem, a cro-magnoni tökéletesebb vadembernek bizonyult. Ami viszont a civilizált teremtményként elért eredményeit illeti, már nemigen van mivel dicsekednie... - Ez akkor is baromság! - süvöltötte a rektor. - Csak vesztegetjük az időnket azzal, hogy egy sor totális képtelenségről vitatkozunk! Miközben egyetlenegy dolog számít, hogy hajlandó-e beszüntetni a jelen kísérletet vagy sem! Nemsokára pontosan ezzel a kérdéssel fogok szembesülni a kuratórium előtt, és most biztosítékot várok öntől, hogy meg is teszi! Philo Putnam mély lélegzetet vett, de mielőtt válaszolt volna, egy-egy pillanatig Oscar Felzen és Miss Kalish gondterhelt arcán időzött a tekintete. Kurta mosolyt küldött feléjük, majd elgondolkodva sétált oda a tartályok sorához. Az átlátszó fedélen keresztül belenézett a legközelebbikbe, és így szólt: - Végtelenül sajnálom, rektor úr, de erről szó sem lehet. Nem szeretnék ésszerűtlennek látszani, vagy bármi kellemetlenséget okozni önnek, de ki kell jelentenem: ha dolgozom valamin, azt azért teszem, mert az a soron következő tennivalóm. Nem hagyhatom abba, hogy valami másba fogjak bele, pusztán azért, mert pillanatnyilag épp semmi dolgom. Ami pedig az egyéb feladataimat illeti, azokkal mostanra vagy végeztem

már, vagy kénytelen vagyok addig várni, míg a jelenleg folyó kísérlet eredményeit fel nem dolgoztam. Máskülönben akár fel is mondhatnék. - Hát nem fogta fel, Putnam, hogy ha makacskodik, akkor rövidesen pont arra fog kényszerülni??? Védeném én önt, ha tudnám, de nem tudom! A Liga túlontúl nagy befolyással bír, és tagjainak eltökélt szándéka, hogy ezúttal nem hagyják önt kicsúszni a markukból! Ha legalább... Hé, ember, mi baj? Putnam professzor fokozódó izgalommal bámult a tartály belsejébe. Ellenőrzött valamit a falra szerelt műszertáblán, aztán sarkon fordult, de másodpercekig csak a tekintete csapongott vadul ide-oda a laboratóriumban. - Miss Kalish! - csattant korbácsként a hangja. - Nyissa ki azt a szekrényt! Babakelengyét és mózeskosarakat fog látni nyolc csecsemő számára. Rakja ki őket egy sorban oda, a padra! Aztán gondoskodjon róla, hogy minden szükséges kellék rendelkezésre álljon, és steril legyen! Mozogjon már, könyörgöm! A titkárnő elfojtott zihálással szökkent előre, és a professzor figyelme máris továbbsiklott Felzenre. - Jobb, ha beindítja az inkubátorokat, Oscar, szükség lehet rájuk. És csináljon már valamit a labor hőmérsékletével! Meg lehet itt fagyni! Azzal Putnam trappolva megindult a sor túlsó végénél álló tartály irányában. A tátott szájú rektor megragadta a mellette elhaladó biológus karját. - Ide hallgasson, professzor! - nyitotta tiltakozásra a száját. - Nekem fogalmam sincs, hogy mi a fene folyik itt, de a mi kis ügyünk rendezése nem tűr halasztást! A kuratórium... - Pokolba a kuratóriummal! - robbant ki Philo Putnamből. - És eressze el a karomat! Hát nem érti? Nem látja, hogy az összes piros lámpa ég a tartályok fölött? Mindjárt készen lesznek! - Ez mind nagyon szép - válaszolta Grosvenor rendíthetetlenül -, de a tény attól még tény marad, hogy itt az egyetemen megrendült az ön pozíciója. Addig nem vagyok hajlandó távozni, míg ön kertelés nélkül nem nyilatkozik. A professzor elvörösödött, aztán nagy levegőt vett, és egy hosszú pillanatig benn tartotta. Mikor végre megszólalt, meglepően nyugodtan csengett a hangja.

- Közölje, kérem, a kurátorokkal... egyben a Ligával is, hogy amíg ez a laboratórium az én gondjaimra van bízva, addig egyedül és kizárólag magam döntök arról, hogy miféle kísérleteket fogok lefolytatni! Ha a többiekkel együtt ön netán úgy határozna, hogy hajlandó meghunyászkodni a Liga előtt, az az ön dolga, nem az enyém. Cselekedjék saját belátása szerint... tegye meg akár Mrs. Featherbyt a biológia tanszékvezetőjévé! De most hagyja el a laboratóriumomat, és vissza se jöjjön, amíg még az enyém! Ugyanis dolgom van! Az utolsó szavaknál veszedelmesen megemelkedett a hangja, amitől a rektor eleresztette a karját, és hátrahőkölt. - Meggondolatlanul cselekszik, Putnam... nagyon meggondolatlanul. Megteszem, amit tehetek, ám... - torpant meg az ajtónál - az ön helyében én... - Tudom, tudom! Már kiürítettem az íróasztalomat! És most kifelé! Még el sem halt a becsapódó ajtó zaja, Putnam professzor már a sorban utolsó mesterséges méh fölé hajolt, és halkan, örömittasan dudorászott maga elé. Két óra múltán Miss Kalish hozakodott elő bátortalanul a kávészünet ötletével. Ez idő alatt, ami a megtett előkészületek ismételt ellenőrzésével, a számlapok és műszerek újabb és újabb leolvasásával, illetőleg a magzati mozgások gondos feljegyzésével telt el, derekasan elfáradtak mindhárman. Putnam professzor csak mogorván bólintott egyet a felvetésre, Oscar Felzen pedig megkönnyebbült sóhajjal kapcsolta be a villanyfőzőlapot a kávés ibrik alatt. - Mennyi idő kell még, professzor úr? - tudakolta Miss Kalish, a sűrített tejes konzervdoboz kilyukasztásával vesződve. Az megvonta a vállát. - Nehéz megmondani. Embereknél nagyjából egytől tizennyolc óráig terjedhet a szülés lefolyásának időtartama. A tartályokat egytől egyig úgy szabályoztuk be, hogy az adott magzat igényeire reagáljanak, úgyhogy ha engem kérdez, akár egész éjszaka itt rostokolhatunk. - Nyájasan mosolygott rá. - Nem szükséges maradnia, Miss Kalish. Nyugodtan menjen haza! A nő nyomatékosan rázta a fejét

>

- Azt már nem! Úgy értem... inkább maradnék, ha nem bánja. Mióta anyám meghalt, kedvem szerint jövök-megyek. Felragyogott a szeme, és visszafogott kuncogás hagyta el a torkát. - Most megint olyan, mint a régi szép időkben. Emlékszik, mikor kávésbögrével a kezünkben mindannyian arra vártunk, hogy végre kikeljen az a csirke? De végül nem tette meg, ugye, professzor úr? Krákogott egyet. - Az a példány, sajnos, nem. De a következő már igen. És, kérem, szólítson Philónak... hm... Leona. Amúgy is kétlem, hogy a történtek után még sokáig professzor maradnék. - Talán lett volna rá esély, ha a rektorral folytatott vitában megőrzi a hidegvérét - zsémbelt Oscar Felzen, miközben sorban mindenkinek töltött a kávéból. - Mellesleg ugye nem gondolta komolyan, amiket neki mondott? A Neander-völgyiek felsőbbrendűségéről meg hogy a modern emberfaj lenne az alacsonyabb rendű? Ez aligha tudományosan megalapozott állítás... - Tudom, Oscar... és igaza van, túl messzire mentem. A Neander-völgyieket illetően mindenképp. El kell ismernem, hogy az elméletem róluk szóló része esetleg nem több homályos kitalációnál. Amit viszont az őket kiszorító fajról állítottam, annak minden szaváért kezeskedem. - De hát mi baj van velünk? - akarta tudni Miss Kalish. Putnam professzor vállat vont, belekortyolt a kávéjába, és fintorogva hozzáadott még egy kanál cukrot. - Egyénenként talán semmi... talán temérdek, tudomisén. A fajunknak viszont annál több szégyenkeznivalója akad. Emeltünk persze épületeket, városokat, abban nincsen hiba, ám mindenki tudja, hogy az csak a kezdet. Mert mi történik, valahányszor egy-egy civilizáció alapjait is lerakjuk? Mi történt Babilonnal, Hellásszal, Szamarkanddal, Chichén Itzával meg az összes többivel? Ha a saját belső feszültségei esetleg még nem tépték volna darabokra, mindig akadt egy sereg üvöltöző konkvisztádor, hogy mindenestül tönkreverje. Nagyot hörpintett a kávéból, a titkárnője pedig ügyesen megragadta az alkalmat.

- Mindezért viszont nem háríthatja a felelősséget az egyénre. Az emberek nem akarnak harcolni, rombolni, gyilkolni. Ha egy társadalom egésze megőrül, miként okolhat azért egy-egy szerencsétlen férfit vagy nőt? - De hát kit okoljak? Kikből áll a társadalom? Mi a csőcselék? - Mindig voltak emberek, akik nem értettek egyet a többiekkel - mutatott rá Felzen. - Pontosan! - bólintott rá vehemensen Putnam professzor. - És miféle sors vár az ilyenekre? Valahányszor egy-egy Szókratész vagy Szervét Mihály kinyitja a száját, a tömeg, vagyis a jelenlévő egyének sokasága ízekre szaggatja. Könyörgöm, nézzenek már szembe a tényekkel! Az emberi faj kellőképpen intelligens ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mi is az a civilizáció... Hogy elkészítse a tervrajzokat, és nekiálljon megépíteni. De képtelen élni benne! Mert nézetem szerint nem elég állhatatos és szilárd jellemű. Mint mondottam, derék vademberek vagyunk, remekül megfelelünk barlanglakónak, de ez minden. Vegyük csak a jelenkort! A huszadik századból mindössze huszonöt év van hátra, és ha visszatekintünk a... Ekkor torkán akadt a szó, mert feltárult az ajtó. A módfelett feszélyezettnek látszó D. Abernathy Grosvenor rektor lépett be rajta, sarkában a minden ízében diadalittas Mrs. Featherbyvel. Philo Putnam félrelökte a kávéscsészéjét, és felállt. - Hát itt van, Putnam professzor... - fogott bele a mondókájába a rektor. - Attól félek, kellemetlen híreim vannak a... - Arról beszél, hogy magának vége! - vágott közbe Mrs. Featherby. - Ki van rúgva! Putnam ügyet sem vetett rá. - Mint ön is tudja, rektor úr, engem szerződés köt ide - hangsúlyozta. Feljebbvalójának ábrázatán minden addiginál súlyosabb gyötrelem tükröződött. - Magától értetődően igazából azt kérjük öntől, hogy nyújtsa be a lemondását. Végül is... ha az ember szolgálataira már nem tartanak igényt... Ügy értem, semmi teteje annak, hogy... Putnam professzor biccentett.

- Igaza van. És ne aggódjon a felmondólevelem miatt, meg fogja kapni! A szerződésemért cserébe viszont egy hétre teljes cselekvési szabadságot akarok, hogy a kísérleteimet lezárhassam, továbbá a jogot, hogy tetszésem szerint akármennyi mintapéldányt magammal vihessek. Megegyeztünk? Grosvenor rektorról lerítt a határtalan megkönnyebbülés. - Természetesen, professzor! És ha lenne még valami... - Lenne. Kerítsen másik titkárnőt a biológia tanszéknek! Miss Kalish és én ugyanis azt tervezzük, hogy összeházasodunk, ezért ő velem együtt távozik. - Én is odébbállok - közölte mogorván Oscar Felzen, és töltött magának a kávéból még egy csészével. Philo Putnam helyeslően mosolygott. - Akkor hát maga is velünk tart... Nagyszerű! - Mrs. Featherbyre siklott a tekintete, és ettől arcára fagyott a mosoly. - Egy álló hétig viszont még enyém a laboratórium, úgyhogy megkérném, rektor úr, takarítsa el innét ezt a nőszemélyt, mert nem állok jót magamért! - Hallotta ezt?! - bömbölte Mrs. Featherby méltatlankodva, miközben a rektor sietősen az ajtó felé tuszkolta. - Egyenesen égbekiáltó, Mrs. Featherby! Abszolúte nincs rá mentség! - Azzal egy utolsó, „Mit tehetnék? Ez a munkám!" pillantást vetett Putnam professzorra, és behúzta kettejük után az ajtót. Pillanatnyi csend támadt. - Hová megyünk innen, professzor úr? - dobta fel a kérdést Oscar Felzen komor ábrázattal. Philo Putnam felkuncogott, és csettintett egyet az ujjaival. - A dél-kaliforniai farmomra, naná! Közösen felneveljük a Neander-völgyieket, és folytatjuk a kísérletezést. Miss Kalish... vagyis Leona! - fordult az asszonyhoz hirtelen támadt nyugtalansággal. - Ugye velünk tartasz? Amit az egybekelésünkről mondtam... hozzám jössz, ugye? Miss Kalish elpirult, és lesütötte a szemét. - Hát persze, Philo - felelte lágyan. Ekkor érte utol a megértés, amitől ismét a férfira kapta a tekintetét. - Miféle farmról beszélsz??? Putnam kacagva vetette hátra a fejét.

- Évek óta számoltam a lehetőséggel, hogy mindez bekövetkezhet - magyarázta, és újból csettintett az ujjaival. - Azóta készülök rá, hogy az első fizikust meglincselték. Ezért vettem egy százholdas földbirtokot egy jószerével lakatlan területen. Viszont van rajta kút, megfelelő ház, villany és egy pompás labor! Hozzá az ősnyérceim... - Professzor úr, odanézzen! - kiáltotta izgatott hadonászás közepette Oscar Felzen. - Az első tartály fölött pislog a zöld lámpa! A magzat készen áll a születésre! Putnam professzor csupán annyi időt vesztegetett, amíg maszkot meg egy pár steril kesztyűt sikerült magára rángatnia, és már futott is a tartályhoz. Óvatosan levette az átlátszó fedelet, és félretette. Míg a másik kettő lélegzet-visszafojtva figyelte, ő benyúlt, és kiemelte a tartály aprócska, ráncos lakóját. A csecsemő pihegve tekergett a karjában, és nyivákolni kezdett. - Sikerült! - ujjongott a biológus. - Amit az ember elpusztított, az ember újjá is teremtheti! Azzal a pénzzel pedig, amit az ősnyércekkel fogunk keresni... - Miféle ősnyércekkel? - sürgetett választ Miss Kalish. Putnam professzor kuncogott egyet. - Emlékszik még a jégkorszaki nyércre, Oscar? Amelyikről úgy tetszett, hogy semminemű tudományos jelentősége nincsen? A negyedik tartályból kiemelt újszülöttel foglalatoskodó Felzen bizonytalanul bólintott. - Valami rémlik. De hát az összes példányt megsemmisítettük, vagy mégsem? - Kettőt kivéve. Azokat felneveltem a farmomon. Úgy áll a helyzet, hogy a kifejlett ősnyérc prémje minden ma élő állatfajét lepipálja. Mellette még a coboly- és a csincsillaszőrme is hitvány vacaknak hat. Amiben van némi logika: a jégkorszakhoz képest a mi klímánk már-már trópusinak mondható. Hogyan is versenyezhetnének a jelenkor prémes állatai egy jégkorszakival...? - És mi a szándékod velük? - tudakolta a jövendőbelije. - Természetesen piacra dobom a szőrméjüket! Ha egyebet nem is, legalább az élelmünket és a

>

, MORTON KLASS

Amerikai antropológus, író, 1927-ben született. Tudományos munkássága kapcsán az indiai és karibi népek kasztrendszerét tanulmányozta. SF-publikációi az 1950-es évekre tehetők, ebben az évtizedben jelent meg körülbelül tucatnyi novellája, a kor valamennyi jelentősebb magazinjában. Az első „Invitation from the Stars" címmel például a Future-ben, de megfordult az Astoundingnál, az Ifnél és a Fantastic Universe-nél is. Utolsóként egy Avram Davidsonnal közösen írt elbeszélése került be 1961-ben a Magazine of Fantasy & Science Fictionbe. 2001-ben hunyt el. Magyarul most olvasható először.

laborfelszerelést fedezni tudjuk belőle. Kis szerencsével pedig teljesen függetlenné válhatunk gazdaságilag. Oscar Felzennek mintha kétségei támadtak volna. - Nem túlzás ez egy kicsit? Végeredményben egyikünk sem rendelkezik valóságos üzleti tapasztalatokkal... - Utálom, ha valaki azt állítja nekem valamiről, hogy lehetetlen - replikázott Putnam professzor ingerülten. - Appelbaumnak értésére adták, hogy sosem lesz képes olyan kromoszóma-lenyomatot kinyerni, amelyik majd reprodukálja a gén molekulaszerkezetét. Az én öreg Morelli professzoromnak meg azt vágták az arcába, hogy a büdös életben nem fog foszszilis csontsejtekben kromoszómákat találni. Némelyikük egyenesen amellett kardoskodott, hogy a megkövesedett csontokban nincsenek is sejtek! Ő mégis megtalálta azokat, nekem meg sikerült mindet eleven zigótává transzformálni!

Felzen vigyorogva vonogatta a vállát. - Oké, az emberi elme képességeinek semmi sem szab határt. De akkor mi lesz az ön elméletéből a Homo sapiens alacsonyrendűségéről? Putnam professzor homlokráncolva ürítette ki az utolsó tartályt. - Fogalmam sincs. Talán ezért is éreztem mindig annyira fontosnak ezt a kísérletet. Valójában az összeset ebből a fajtából. Mert végeredményben mit is csinálunk? Visszájára fordítjuk a sok évszázados rombolást, és újból

életet adunk mindazon teremtményeknek, melyeket egykor oly felelőtlenül pusztítottunk el. Azzal Miss Kalish felé nyújtotta a bömbölő kisdedet. - Ne értsen félre, Oscar! Nem a múlt havi Ichthyosaurus, még csak nem is a mostani nyolc Neander-völgyi az, ami számít. Ezeknek itt nincs jelentőségük. De ha e kutatómunkából az egyén megtanulja, hogy miként éljen együtt nemcsak önmagával, hanem a körülötte létező többi teremtménnyel, akkor az emberiség jó úton halad! Ekkor felébredt az első Neander-völgyi csecsemő, és teli tüdőből sírni kezdett. ...míg kitartott viszonylag rövid idejű dominanciája. Lassacskán bebizonyosodott, hogy az egyébiránt meglepően találékonynak mutatkozó Sapiens érzelmileg instabil. Harmincezer évig tartó, földi uralkodását mindvégig a saját neme és az összes többi faj elpusztítására tett szakadatlan kísérletek fémjelezték. Mindazonáltal mellette szól a tény, hogy utolsó - s ez egyszer sikeres önpusztító próbálkozása előtt még visszahozta a létezésbe a pszichésen szilárdabb Homo neanderthalensis II-t (lásd ott), mely képesnek bizonyult átvészelni az elődei okozta, végső kataklizmát, miáltal nemcsak a bolygót örökölte meg, hanem a pozíciót is, melyet a Solnak végül sikerült elnyernie a galaktikus... J. Magyar Nelly fordítása

1: Avagy Hyracodon; a páratlanujjú patások csoportjába tartozó, kihalt, kis termetű orrszarvúak.

EGY KOR ALKONYA

A futurológiai kongresszus

A

VILÁG

FOLYTONOS változásban van -

nem törődik azzal, hogy szeretünk vagy utálunk valamit, az idő mindenen átgázol, és a végén sokszor csak a nosztalgia marad, ahogy meghaladott technológiák, termékek és emberek eltűnnek a múltban. Stanislaw Lem azonos című regénye adta az inspirációt a nálunk január 16-án bemutatásra kerülő formabontó, rendkívüli filmnek, A futurológiai kongresszusnak. A főhős az önmagát alakító Robin Wright (Forrest Gump, Beowulf), akit a Miramount stúdiógigász egy olyan szerződés ajánlatával keres meg, amelyre nem mondhat nemet. Eladja saját személyiségét 20 évre szólóan a stúdiónak, ebben a korban ugyanis a színészeket lemodellezik, és ezekkel a háromdimenziós modellekkel játszatják el a szerepekel a filmkészítők - a hús-vér színészek kora leáldozott, színészettel pénzt keresni pedig csak úgy lehet, ha az ember eladja saját személyiségének jogait. Robinnak pedig kell a pénz: fia, Aaron betegségét mindenáron kezeltetni akarja. A Robinról mintázott virtuális karakter ezek után imádott, keresett színésznő lesz, akiért rajonganak a tömegek, míg a valódi színésznői elfelejtik,

senkinek sem jut eszébe többé. Azonban amikor a 20 éves szerződés lejár, a Futurológiai Konferencián részt vevő, hatvanéves színésznőt újra felkeresi a stúdió igazgatója, a jéghideg, számító Jeff Green egy még kegyetlenebb, még nagyobb ajánlattal. Ugyanis a háromdimenziós modellek ideje is lejárt. A gyógyszerészeti óriáscégekkel karöltve a filmipar egy új, kémiai alapokon nyugvó technikái dolgozott ki: kvázi tablettaként bevehető „szereplőket" kínálnak az embereknek, akik így maguk változhatnak át imádott karaktereikké, ők maguk alkothatják meg azokat a filmeket, amelyeket mindig is látni akartak. Green pedig meg akarja szerezni a Miramount számára Robint mint terméket. Ennek a technológiának azonban már olyan következményei vannak, amelyek az egész világot megrázzák. Visszafordulni pedig nem lehet, „a hely, ahonnan jöttél, nem létezik"... Ari Folman filmje két szinten játszódik: egyrészt a valóságos világban életrajzi filmhez hasonlóan megismerjük Robint és az utat, ami a kemény döntés meghozásáig vezette, másrészt a virtuális Robin-leképezések világában, ahol a nő modellje szürreális, elképesztő események középpontjába kerül. A képi

világ rendkívül hangulatos, jellegzetes és némileg nyomasztó is egyben. Ez illik is a film alapvető témáihoz, amelyek igen súlyos kérdéseket boncolgatnak: nemcsak Hollywood és a művészet jövője, hanem a kor (az emberé és a világunké egyaránt), a halandóság, a múlt szeretete, a jövőtől való félelem és a szabad akarat egyaránt terítékre kerül a filozofikus gondolatokat sem nélkülöző SF-filmben. De talán a legfőbb kérdés, amit a film felvet, ez: lehetséges-e, és még inkább szabad-e egy emberből terméket készíteni, eladásra szánt cikké tenni? Ez emlékeztet valamire, amit kicsiben mindennap látunk: ruhákat, játékokai és mindenféle egyebei reklámoznak színészek, hírességek képeivel - de hogy magából az adott emberből váljon megvehető termék, még a gondolat is rettentő, pedig könnyen lehet, hogy a világ valóban arrafelé halad. És mi marad az emberből, fogyasztóból és termékből egyaránt, ha bárki bevehet egy tablettát, és így akárki lehet belőle, akár a kedvenc hírességévé is átváltozhat? Akik elég bátrak, hogy szembenézzenek a válaszszal, megtudhatják 2014. január 16-tól A futurológiai kongresszusból. A filmről hosszabb ajánló olvasható honlapunkon: www.galaktika.hu/afuturologiaikongresszus Holló-Vaskó Péter

A VÉNUSZ

Hogyan vezet vissza az út a Vénuszra? Egy templom alaprajzán keresztül? Vagy a kataklizma okát megfejtve?

Damien Broderick

HOLDJAI ALATT 1. A forró és nedves délután lassan hömpölygött tova. Blackett rögeszmés megszállottsággal rajzolta fel a Petrai Nagy Templom alaprajzát a kihalt parkoló fekete aszfaltjára. A Vénuszra viszszavezető utat kereste. A földön halvány vonalak négyszögeltek ki a parkolóhelyeket az egyetem dolgozóiknak, de régóta nem járt erre egy lélek sem. Az üres parkoló úgy festett ezekkel a jelekkel, mintha valamilyen okkult geometriai egyenletet rajzoltak volna rá. Később, amikor az árnyékok felszabdalták a kihalt iparnegyedet, Blackett számba vette azt a lehetőséget is, hogy valójában érzékcsalódás vagy akár pszichózis áldozata. Egy kiszáradt, gyomos gyepdarabka szélén talált egy összenyomott pepsis dobozt, amiből sárga szívószál állt ki. Szórakozottan arrébb rúgta. - Megtagadom Berkeleyt - morogta félmosollyal, miközben a doboz forgott a levegőben, aztán visszahullt a gyepre, és egy futónövény indája rátapadt horpadt oldalára. Visszasétált túlméretezett házához, amely korábban egy gazdag vezérigazgató otthonául szol-

gált. IWC Fiieger Chrono márkájú repülős órájára nézett, és megállapította, hogy pontosan tíz perccel a terapeutával megbeszélt időpont előtt érkezett haza.

2. Clare szeretetre méltó, ám huncut pillantást vetett rá szaktudása minden magabiztosságával. Ragyogóan nézett ki dermesztően drága, nyári ruhájában és Ferragamo Penelope szandáljából elővillanó, kárminvörösre lakkozott lábujjkörmeivel. Az öreg ház tornácán ült Blackett előtt, és lágyan hintáztatta magát a felfüggesztett fotelban. - A problémáját az érzelemkifejezés zavarának nevezzük - mondta a pszichiáternő. Magyarán: bezárkózik önmagába, és nem ad érzelmi válaszokat a környezeti hatásokra. El kell ismernie, Robert, hogy ez a legkevésbé sem egészséges viselkedés. - Elismerem, hogyne ismerném el - válaszolt Blackett enyhe bosszúsággal a pszichiáternő leereszkedő viselkedése miatt. - Mi másért

kérném a segítségét!? Nyilvánvalóan nem azért - tette még hozzá -, mert ez olyan jó nekem. - Ez nem megy egyik napról a másikra. Maga is tudja. 3. Később, Clare távozása után, Blackett lezárt audioberendezése mellett üldögélt, és az ujjai között egy Hennessy XO konyakkal teli poharat fogatott. Ez volt a legjobb márka, amit a szupermarket csaknem teljesen kiürített polcain talált, vagyis inkább a leginkább iható. Belekortyolt az italba, és érezte a tüzét, élvezte, amint a folyadék végiggurul a nyelőcsövén. Hónapokkal korábban talált egy üveg Mendis Coconut konyakot az iszonytató méretű vidéki ház pincéjében. De mostanra megitta. Üldögélt még egy keveset, aztán felállt, fogat mosott, megmosdott, és megivott egy pohár enyhén piszkos csapvizet. Fogott egy Philip Glass CD-t, és betette a lejátszóba. Aztán lefeküdt. Glass ismétlődései és unalomig ismert dallamai elringatták. Hajnali háromkor heves szívdobogással ébredt. Fullasztóan mély csönd vette körül. Átkozta magát, hogy elfelejtette végteleníteni a Glass-CD lejátszását. Igy Glass elhallgatott, és magával vitte a csöndbe az emberi élet minden nyomát. Megérintette a homlokát. Izzadság gyöngyözött rajta.

4.

Reggel egy kölcsönvett autóval kigurult az iparnegyed repülőterére. Kitolta a hangárból a Cessna 182-t, és megtankolta. A rozoga gép elektromos és egyéb rendszerei működőképesek voltak, energiát szívtak magukba a nap járását követő napelemek fekete vezetékein át. Elvégezte a rendszerek ellenőrzését. Automatikusan bekapcsolta a rádiót is. Sercegés válaszolt az éterből, semmi más. Az irányítótorony némán meredt az égre. Blackett kigurult a géppel az enyhén töredezett, aszfaltozott kifutóra, majd felemelkedett a levegőbe. A ragyogóan tiszta égen kalászba szökkent földek fölött repült keresztül. Alatta a földön alig volt forgalom. Két-három autó húzott maga után porfelhőt az elhanyagolt utakon. Egy ágyneművel és bútorokkal zsúfolásig megtömött teherautó

döcögött el alatta. Ennél nagyobb értelmetlenséget el sem tudott volna képzelni. Miért nem foglal el valaki egy bebútorozott házat, ahogyan ő is tette, és elégszik meg annak felszerelésével? Madárrajok repültek el körülötte óvatosan kitérve az útjából. Még ebédidő előtt leszállt az elnéptelenedett Matagorda szigetének légibázisán pár száz méterre az óceántól. Néhány percig elüldögélt még a pilótaülésben, hallgatta a hűlő motorok kattogó, reccsenő hangjait. Nézte a sós levegőben szabadon hagyott, Stearman tipusú, kétfedelű repülőgépeket. Legalább száz éve készítették, és akkoriban még gondosan óvták őket a levegő korrozív hatásától és a sérülésektől. Mára a szerkezetüket kikezdte az idő, a törzsüket és szárnyaikat festékhiány csíkozta vörösre és zöldre. Belerogytak az aszfaltozott kifutópályába, mivel gumikerekeiket tönkretette a sós óceáni levegő és a nap kíméletlen ultraibolya sugárzása. Blackett a szabad ég alatt hagyta a gépét. Nem szándékozott hosszabban időzni. Elballagott a kifutópályák végéhez, és átvágott a magasra nőtt füvön az óceánhoz. A zoknija és a nadrágszára hamarosan tele lett horgas, kapaszkodó növényi termésekkel. Amikor leért a homokos partra, a nap éppen a feje tetejére sütött. Fél óra séta után a strandon éppen átkozni kezdte magát, hogy nem hozott sapkát, amikor egy kutya vágott át előtte a homokon, és megállt tőle tisztes távolságban. - Te vagy Blackett - mondta a kutya. - Ügy van. - Gondoltam, hogy csak te lehetsz. Elég ritkán jár erre manapság emberi lény. Blackett erre nem válaszolt. Nézte a kutyát, és semmi kedve nem volt a beszélgetéshez. Az állat egészségesnek és jól táplált, vörös szőrű ír szetternek látszott. Hosszú szőrét felborzolta a szél. Mancsnyomai párhuzamosan futottak a fehér homokban Blackett lábnyomaival. Van ebben a nagyon egyszerű mintázatban valami okkult geometriai jelentés? Ha van is, hamar az enyészeté lesz, ahogy az óceán dagálykor lusta nyelvöltésekkel végigmossa a partot. Tengerből kimosott vízinövények sötétzöldje tarkállott a földön. Nehéz szaguk betöltötte a

>

levegőt. Blackett kifulladva leült, és szomorúan figyelte az apállyal visszavonuló víz lassú, lapos hullámait. A kutya nem tágított, leheveredett tőle pár lépésnyire a homokra. Blackett tudta, hogy soha többé nem mer kiülni ide az éj sötétjében, amikor csillagmilliárd és pár bolygó fénye szikrázik fölötte azon az égen, ahol nincs többé Hold. Mert a Hold soha nem ragyog már odafönt úgy, mint korábban. Egy alkalommal megvárta itt a sötétedést. A Nap lebukott a horizonton, és az ég tintakék tömegében lassan felragyogott az Esthajnalcsillag kék foltja két kísérőjével a két oldalán. A Ganümédész keskeny légkörével még érintetlenül, egészen halvány barnán és a Hold, ebből a távolságból csupán tűhegynyi fénypöttyként. Ragyás felszínét immár örökre elrejteti a földi szemlélő elől áthatolhatatlanul sűrű, új, szén-dioxid-légköre. Észrevette, hogy a kutya óvatosan közelebb mászik hozzá farokcsóválva, a tekintetét éppen csak annyira felé fordítva, amennyire ez szükséges ahhoz, hogy szemmel tarthassa. - Nézd - mondta az állatnak -, jobban szeretnék egyedül lenni. A kutya felállt, és elvakkantotta magát. Elfordította a fejét, és mindkét irányban alaposan végignézte a forró, néptelen partot. - Nos, öcsém, a kívánságod vitathatatlanul teljesült... - Senki sem járt ezen a strandon évek óta. Ez régen légibázis volt, amit kiürítettek, amikor... - Blackett elhallgatott. Nem lehetett semmit reagálni az állat szavaira. Az év ezen szakában, Blackett nagyon jól emlékezett erre, a strandokon vidám tömeg nyüzsgött. Gyerekek szaladgáltak vígan ricsajozva, vagy éppen bömböltek tele torokból mindenfelé. Anyák próbálták kordában tartani gyermekeiket, vagy semmivel sem törődve a pihenést választották, és 50-es faktorú krémeik védelmében aszalódtak a napon. Kövér fickók tömték magukat a forgalmas büfépultoknál, és életteli fürdőzők pancsoltak a fehér tarajú hullámok között. Most azonban magányos hullámok gördültek fel a partra ugyanúgy, mint akkor, amikor a turistaparadicsomban az Exxon Valdez olaja szennyezte be őket húsz évvel azután, hogy az ember a jelenleg hiányzó Holdra lépett.

- Nem én akartam így - mondta, de a kutyának igaza volt. Ez az elszigetelődés sokkal jobban ártott neki, mint bármi más. A vágy, hogy csatlakozzon az emberiség többi részéhez a Vénuszon, jobban égette a mellkasát, mintha infarktust kapott volna. - Eszemben sincs, hogy kárhoztassalak, öcsém - mondta a kutya elfordítva szép fejét. Mondtam már, hogy Sporkynak hívnak? Blackett bólintott, és kis idő múlva Sporky megkérdezte: - Azt gondolod, hogy szingularitást élünk át, ugye? Blackett felállt. Leporolta a nadrágjáról a homokot. - Az biztos, hogy nem Jézus kezét látom a dologban, és nem hiszem, hogy engem hátrahagytak. - Ne menj már el! - A kutya felugrott, és tisztes távolságból követte. - Szerintem idegenek voltak, ha érted, mire gondolok. - Azt gondolom, hogy túl sokat beszélsz morogta Blackett. 5. Amikor landolt, jóval később a délutánban, még mindig érezte tagjaiban a fürdőzés frissítő hatását. A hőség függönyén keresztül megpillantotta a helyi rendőrség meglehetősen piszkos gépjárművét, amint behajt a nyitott kapun keresztül a kifutópályára. A rendőrautó a hangárok mellett állt meg. Odagurult mellé a géppel, megállt, és kinyitotta a kabinajtót. Az őrmester kimászott a Ford Crown Victoria volánja mögül, és levett sapkájával legyezte kivörösödött arcát. - Láttam, hogy jön, doki - mondta Jacobs. Gondoltam, örülne, ha visszavinném kocsival. Átkozott meleg van máma, nem esik jól ilyenkor a séta. Ezzel nemigen lehetett vitába szállni. Blackett rögzítette a vörös vontatórudat az orrfutóműhöz, és behúzta a Cessnát a hangárba. A hangárajtó messze visszhangzó dördüléssel csapódott be mögötte. Bemászott a Ford hideg belsejébe. Jacobs teljes gőzzel járatta a légkondicionálót, és a CD-lejátszóban egy Country- és westernénekes rémes hangja rikácsolt. Vendége

arckifejezését látva a rendőrtiszt felmordult, de udvariasan lekapcsolta az idegesítő zenét. - Van egy látogatója. Vár magára - mondta Jacobs, és az arca kéjsóvár vigyorba rándult. Jacobs naponta kétszer hajtott el Blackett háza előtt. Része volt a saját maga számára kijelölt feladatoknak, hogy gondosan ellenőrizze brutálisan apróvá zsugorodott körzetét. Bizonyos okokból különös figyelemmel viseltetett Blackett irányában. Talán saját lelki épségét féltette a rettenetes körülmények között. - Vártam az érkezését, őrmester - mondta Blackett. A rendőr, mint a jelenlegi állomány feje, valójában jóval magasabb rangú lehetett ennél. Százados vagy akár főkapitány, Blackett azonban ezzel a tiszteletbeli címmel illette. Kitenne az utca végénél? - Semmi gondot nem jelent, ha elviszem a kapuig. - Szeretném megmozgatni a lábaimat a repülés után. Az alkony gyengülő fényeinél ott találta Clare-t majdnem homályba burkolózva a tornácon, miközben úgy mozgott a felfüggesztett fotelban, olyan kecsesen, mint egy gyönyörű, vízmunkálta faszobrocska az apályban, lassan előre, majd hátra. Clare rejtelmes Mona Lisamosolyával nézett rá, és nem mondott semmit. Ezen az estén fehér alapon fehérrel hímzett blúzt viselt és napszítta, mélyen felhasított miniszoknyát. Szótlanul hintázott a felfüggesztett fotelban kissé szétnyílt térdekkel, elővillanó, fehér combokkal. - Megint el akar csábítani, doktornő mondta Blackett. - Mit gondol, mit jelent ez? - Ez azt jelenti, doktor, hogy megint áldozatul esett az intellektuális túlértelmezésnek mondta a pszichiáternő bosszúsan, de vigyázva arra, nehogy felemelje a hangját. Nem változtatott a testtartásán. - Emlékszik, mit tanítottak nekünk az egyetemen? - Arra gondol, hogy az orvosok a legroszszabb betegek, és az orvos-betegek között is a legrémesebbek a pszichiáterek? Blackett leült egy régi nádfonatú székre, és úgy fordult, hogy a nőtől jobbra egyenesen szembe nézzen az áttelepült vezérigazgató ma-

hagóni ajtajának súlyos, sárgaréz kopogtatójával. Egy kígyót vagy inkább egy fekvő kínai sárkányt ábrázolt. Enyhe fájdalomérzés lüktetett a fejében, behunyta hát a szemét. - Megint a parton járt, Robert? - Találkoztam odalent egy kutyával - mesélte csukott szemmel Blackett. Hűvös léghullám suhant végig a tornácon, magával hozta az utolsó rózsaszínű mimózavirág illatát a kiszáradófélben levő gyep melletti virágágyból. - Azt sugallta, hogy szingularitásból fakadó kataklizmát élünk át. - Váratlanul előrehajolt, megfordult, és elkapta a nő kék szemének pillantását. - Mit gondol erről az elméletről, doktornő? Felrázza? - Beszélgetett egy kutyával - mondta Clare tárgyilagosan, minden ítélkezés nélkül. - Egy genetikailag átalakított állattal mondta Blackett ingerülten. - Módosított állkapocs és gége, megnövelt agykéreg és Broca-régió. Clare vállat vont. Belső rendje nem tűrt el ilyen újdonságokat.

>

- Hallottam már ezt a szingularitás-elméletet korábban. A maják... - Szó sincs erről az újkori szarról! Blackettet a düh szokatlan érzése járta át. Miért idegesíti, ha ezzel a nővel társalog? Szexuális érdeklődés? Nyilvánvaló, de nem elég erős; a nő iránti közömbössége még őt is meglepte, de így állt a dolog. Blackett még egyszer ránézett a nő combjára, de Clare már keresztbe tette a lábát. Blackett felállt. - Innom kell egyet. Tegyük át a megbeszélésünket máskorra! Nem vagyok túl jól. A nő előrelépett, és egyik hideg kezét óvatosan rátette a férfi csupasz, napbarnított karjára. - Még mindig biztos abban, hogy a Hold nincs többé az égen, Robert? Fenntartja, hogy mindenki elment a Vénuszra? - Nem mindenki - mondta Robert nyersen, és lerázta magáról a nő kezét. Az utca sötét házaira mutatott. Egy poszáta trillázott az egyik fán, de sehol sem zúgott avarporszivó a kertekben, egy tini sem feszített sportautójában, feltűnést keltően bőgetve a motort, egyetlen udvarból sem szállt fel az odaégetett hús szaga, és az ablakokból nem villogott ki a tévéképernyő fénye az utcára. Elővette a kulcsát, és az ajtóhoz lépett. Nem hívta be a nőt. - Viszlát holnap, Clare! - Jó éjt, Robert! Jobbulást! - A pszichiáternő könnyed, szinte gyermekien rugalmas léptekkel lement a lépcsőn, az alján megállt, és dorgálásnak is tekinthető, búcsút intő mozdulattal nézett viszsza a férfira. - Csak egy javaslat, Robert. A naptár szerint ma telihold lesz. Valamivel nyolc után lesz holdkelte. A hátsó kertből tökéletesen láthatja, amint a holdtányér eléri a fák csúcsát. Blackett pár percig nézte a nő távolodó alakját a fényűző épület előtt burjánzó, ápolatlan növényzeten át. Megrázta a fejét, és belépett a házba. Az elmúlt hónapokban, amióta a Holdat ellopták, Clare ontológiai tagadást fejlesztett ki magában azzal a történéssel szemben, amely alapjaiban érintette a környező világról alkotott képét. A nő, aki azt hitte magáról, hogy Blackett terapeutája, reménytelenül elmebeteg volt. 6. Egy összekapart ebéd után, ami articsókakonzervből, ananászszeletekből, előfőzött

bébiburgonyából, ecetes angolnából és meglehetősen száraz, enyhén sós búzasziromból állt, amit hideg kaliforniai Chablis-val öblített le, Blackett átöltözött egy kicsivel elegánsabb ruhába, hogy megtegye szokásos heti látogatását Kafele Massrinál. Massri, a nagyon kövér bibliofil tudor három utcával arrébb lakott a baptista parókián szemben a megyei könyvtárral. Blackett időnként, amikor saját bevásárlásait intézte, összeszedett némi elemózsiát a környező élelmiszerboltokból, és egy műanyag zsákban letette azokat Massri kapujában. Így vette rá a fickót arra, hogy olykor pár percre elhagyja a házát. Massri az egész napot az ágyában töltötte, még éjszaka is ritkán bújt elő szennyes ágyneműi közül, hogy szétrugdossa az eldobált dobozokat és műanyag palackokat, amelyek szanaszét hevertek a csupasz padlón. Massri még vizelni sem járt ki, legalábbis amióta Blackett ismerte. Így minden látogatás azzal kezdődött, hogy összeszedte azokat a palackokat, amelyeket a kövér fickó éjjeliedény gyanánt használt, kiürítette, a konyhai csap alatt kimosta őket, és visszavitte a hálószobába. A szemetet összeszedte zsákokba, és kivitte a gazos, hátsó udvarba, az elvadult házimacskák birodalmába. Kafele Massri párnákkal feltámasztva üldögélt az ágyában. - Van egy új... ötletem, Robert. Továbbfejlesztettem a... lételméletet. - Most rugalmasabban, rövid, szaggatott mondatokkal beszélt. Ziháló lihegéssel préselte ki magából a szavakat. Hatalmas testtömege pattanásig feszített munkába hajszolta a tüdejét alkotó alveolus tömeget. Az ujjait úgy mozgatta, mintha egy billentyűzeten dolgozna, és a pillantása folyton működésképtelen számítógépére tévedt. Amikor elkapta Blackett derülő pillantását, úgy megrántotta a vállát, hogy az egyik párnája kicsúszott mögüle, és lehuppant a földre. Az internet nélkül. Amit úgy szerettem. Én... béna vagyok. Ó, a drágaságom... - Legörbült az ajka. Kotorászni kezdett az ágytakarók között, és előhúzott egy akkumulátorral működő Hewlett-Packard kalkulátort. A zöld kijelző villogott, miközben a gombokat nyomogatta. Szerencsére. Ez még... megvan. A „logarlécem".

- Erőlködve felnevetett, de a hangja hörgésbe majd erős köhögésbe fulladt. - Hozok neked egy kis vizet. - Blackett kirohant egy fél palack vízért, hozta gyorsan, és a tudor végiglocsolta vele mosásért ordító hálóköntösét, amikor ivott. A víz csillapította a köhögést. Egy darabig egymás mellett ültek, míg az egyiptomi férfi légzése normalizálódott. Vaskos ujjainak játéka megint működésbe hozta a számológépet, és a kis zöld számok villogni kezdtek a kijelzőjén, miközben a valóság instabilitásának borgesi bizonyítását alkalmazta. - Látod. A Vénusz. Fejjel lefelé... van. - Felborították? Akik felborították, azokra az entitásokra vagy természeti erőkre, kozmikus szörnyekre vonatkozott, amelyek átlendítették a két holdat a második bolygó körüli pályára. Elvonták a Földtől és a Jupitertől, és azonnal a Vénusz körüli űrbe helyezték azokat, már amennyire abban a tomboló internet-hisztériában ezt bárki meg tudta mondani, mielőtt az emberiséget is áthelyezték az új világrendbe. Blackett nem gondolta volna, hogy a bolygót felfordították, de hát ő kevesebb, mint 5 napot töltött a Vénuszon, aztán visszadobták - minden tiltakozása ellenére - Texas kellős közepébe. - Éppen ellenkezőleg. Mindig is... így volt. Visszafelé... forog. Az északi, vagyis... a fölső félteke az óramutató járásával... megegyezően forog. - Massri erőlködve vett egy mély lélegzetet, majd kövér ujjaival mutatta a forgást. - Senki sem... vette észre. A múlt század... végéig. A vastag atmoszféra. Felhők. Áthatolhatatlan. Nagy fénysugárvisszaverő-képesség. De most már nincs... természetesen. Még mindig ugyanaz a világ lenne? Blackett és az egyiptomi tudós már megvitatták ezt korábban. Blackettnek olyan érzése támadt, hogy akármilyen erő tette is lakhatóvá a Vénuszt az emberiség számára, ezt már régen megcsinálta egy párhuzamos vagy magasan fölöttük álló alternatív valóságban. A szennyes ágy köré tornyozott könyvhalmokból is ezt a feltételezést olvashatták ki. A végtelenségbe visszhangzó világok, mindegyik kicsit eltér a mellette levőktől, a lehetséges milliárdnyi változata. A Föld ezt tudta, amikor még Mars méretű, vad

protobolygó volt, levetkezte ragyogó külső burkát, és burokként pörgette maga körül, hogy ez a burok évmilliók során összetömörödjék, és az a Hold legyen belőle, amely most a Vénusz körül kering. De a világmindenség története során a Vénusz is elszenvedte saját, hasonló erősségű, interplanetáris kínjait. Eloszlatta sűrű, fullasztó szén-dioxid-légkörét, és a magma háborgása az addig ismeretlen tektonikus lemezeket a felszínre juttatta, de hová lett a Vénusz saját holdja? Vajon ezt is elvitték valaha egy másik valóságba? Blackett belefáradt abba, hogy ezeken a végtelenbe nyúló metafizikai világokon gondolkodjon, mivel nyomasztóan hatottak rá, és a teljes fizikai megsemmisüléssel fenyegetve fojtogatták. Kafele Massri félénken törte meg a csendet. - Robert - kérdezte -, soha... nem mertem kérdezni... ezt tőled. - Szünetet tartott, ami kezdett kínosan hosszúra nyúlni. Hallották, amint a nagypapa órája üt odakint a hallban. - Azt akarod kérdezni, hogy szeretnék-e visszamenni? Igen, Kafele. Teljes szívemből.

>

- Tudom. Hanem. Milyen volt... ott lenni? - A hangjából valami aggódásféle hallatszott ki. Ő nem járt ott. Soha, egyetlen percig sem. Egyszer azzal tréfálkozott, hogy biztosan van egy tömeghatár, és a túlsúlyt már nem tudta megfizetni. - Kezdesz feledékeny lenni, barátom. Ezt már megbeszéltük, természetesen. Csodás zöld levelű fák, kristálytiszta levegő, különleges tűzszínű madarak fent a lombkoronákban, a hatalmas, hullámzó óceán... - Nem... - Massri heves tiltakozó mozdulatot tett a kezével. - Nem erre gondolok. Nem kell a... sci-fi mozi! Képek. Ne vedd sértésnek! Úgy értem... Milyen érzés? A szíved. Nehéz vagy könnyű? Milyen érzés... ott lenni? Vagy a... Nem is tudom. Zavarodottság? Kétségbeesés? Blackett felállt. - Clare azt mondja, hogy érzelmi zavarban szenvedek. „Defektesnek" hív. Vagy azt mondja, „korlátolt" vagyok. Jellegzetes diagnosztikai hablaty. Ha olyan régóta praktizálna, mint én... - Sajnálom, Robert. Nem így értettem... - Persze, hogy nem! - Mereven odalépett az öregember fekvő testéhez, és a vállára tette a kezét. - Hoztam magunknak vacsorát. Aztán elmondhatod, mire jöttél rá. 7. A nagy gomolyfelhők hadiflottaként vonultak az égen, de a levegő forró és ragacsos maradt. A távoli villámlások a délután előrehaladtával egyre közeledtek feléjük. Az eső váratlanul zúdult rájuk, átáztatta a száraz pusztaságot, elárasztotta az utakat, a vihar szele szétszórta az elkülönítetten gyűjtött műanyag palackokat és zsákokat, míg azok megakadtak az útpadkákban, vagy fennakadtak a kerítéseken és a rácsos, lándzsás tetejű kapukon. Blackett a tornácon nézelődött, és az eső pásztákban permetet szórt az arcába. A távolban egy kóbor kutya vonyított, és pánikban menedéket keresett magának. A Vénuszon, ahogy visszaemlékezett erre, a kettős hold alatt a viharok vadak és kíméletlenek voltak. A dagály az óceán partján hatalmas, kékeszöld hullámokban jött, és úgy habzott, ahogyan a túltöltött sör árad ki a korsóból. Elmondták neki, hogy az első telepesek az egyik

parton mind meghaltak, mert a csillagászok határozott figyelmeztetése ellenére belefeledkeztek a Ganümédész-Luna kettősében látható napfogyatkozás csodálatos koronájának bámulásába, amely kétszer olyan forró, és háromszor olyan sokáig tart, mint a Földön. Az a tavaszi árapály, amelyet a két vénuszközeli állásban lévő hold és a Nap vonzása idézett elő, valósággal felkorbácsolta a tengert, és vízzel árasztotta el a partokat. A Földön a Hold jelenlegi hiánya csillapítóan hatott az időjárási szélsőségekre. A gyárkéményekből és a harmadik világ robbanómotorjainak égéstermékeiből szüntelenül a levegőbe áramló korom híján az esőzések is ritkábbá váltak. Blackett elgondolkozott azon, hogy talán itt lenne az ideje egészségesebb éghajlatú helyre költözni. De mi van, ha az elköltözés akadályozza a visszatérést a Vénuszra!? Erre a gondolatra olyan erővel szorította össze a száját, hogy az arcizmai megfájdultak. Egy órán át bámulta a sötétedő eget, nézte a távoli fellegek mögött a légköri elektromosságból létrejövő fényfelvillanásokat majd az egyre közeledő villámok robajló csapásait. Egy korábbi életvitel során ki kellett volna húznia a számítógép és más kényes elektromos berendezések csatlakozóit a konnektorokból, mivel nem bízott az impulzustúllövés-gátlók védő hatásában. Egy vihar alkalmával, amikor a Hold még odafent keringett a helyén, leégett a parabolaantennája és a dekóder pusztán attól, hogy a közelben rémítő fénnyel és zengéssel lecsapott a villám. Elmerengett azon, hogy a vénuszlakó emberiségnek vissza kell szereznie az elektromosság használatát. Vajon hányan haltak meg máris a civilizáció áldásainak pillanatnyi hiánya miatt, az élelmiszer-termelés, antibiotikumok, légkondicionálás híján! Megfosztva a televíziózástól, a zene és a könyvek élvezetétől vajon hányan vetettek önkézzel véget életüknek, mivel nem voltak képesek gyökeret ereszteni egy olyan világban, ahol kénytelen-kelletlen a saját kezükkel kell felverniük a párnáikat, és a szomszédsággal együttműködve kell élniük. Igen, sokan visszatértek, csak annyi időre, hogy összeszedjenek egy csomó gyógyszert és gyógyászati eszközt, ruhaneműt, élelmet, fogamzás-

gátlót, WC-papírt... Blackett ott állt az általa kisajátított ház elegáns tornácán a közeledő vihar szelében, és elmosolyodott. Eszébe jutott, mennyi zenegép, laptop és plazmatévé hever kihajítva a Vénusz csodás fái alatt. Az emberek olyan megrögzötten viselkednek, annyira nem képesek az alkalmazkodásra! Megvetéssel gondolt arra, hogy milyen ostobaságokra késztetik az embereket az érzelmeik. 8. Clare az üres parkolóban talált rá, ahol Blackett megint a Petrai Nagy Templom alaprajzát rajzolgatta az aszfaltra. Nehezen eszmélt fel, és a fejét rázva nézett a nőre, miután az többször a nevén szólította. - Ez a középső boltív, a theatron... - magyarázta, miközben mutogatta a vázlatát. - A keleti és a nyugati folyosó. Középen helyezkedik el az előtér és mögötte a pronaos, majd az alsó temenos nagy tere. - És mindez nem más, mint Petra egyfajta képzeletbeli alaprajza - mondta a nő az érdeklődés halvány jelével. - A templomé, igen. - A rózsavörös város, ami csak feleannyi idős, mint az örökkévalóság. - Clare hangjában enyhe gúny csendült. Blackett majdnem durván megragadta a nő karját, és magával húzta az egykor ötemeletes tégla- és betonépület romfalának árnyékába, ahol régebben neurofarmakológus kutatók folytatták rejtett üzelmeiket. - Nem érhetjük, mi történt, Clare. Nézzen erre a falra! - Ököllel rávágott. - Miért dőlt össze ez az épület, és miért nem volt hatalmas földrengés, amikor a Hold más pályára tért? A Hold vonzása árapály-jelenséget idéz elő a Földön. Kellett volna, hogy legyenek rengések a változások kompenzálására. Azok gondoskodtak volna róla, nem igaz? - A dinoszauruszokra gondol? - suttogta a nő magára erőltetett nyugalommal. Blackett döbbenten bámult rá. - Tessék?! - Ó, a professzor még nem mesélte el önnek legújabb elméletét? - Clare aznap mélyvörös nadrágszoknyát és zöld selyemblúzt vi-

>

selt. Súlyos hajkoronáját hajráffal fogta össze. A szemét napfényre sötétedő bevonattal ellátott szemüveg takarta el Blackett elől. - Örülök neki. Nagyon nem tesz jót maguknak, hogy olyan sok időt töltenek együtt. Két beteg együttes képzelgését nehezebb kezelni, mint egy téveszmét önmagában. - Beszélt Kafele Massrival?! - Blackett hitetlenül nézett a nőre. - Az a férfi nem enged be nőt a házába! - Tudom. A hálószoba ablakán keresztül beszélgettünk. Vittem neki levest ebédre. - Atyaisten! - Elmagyarázta, hogy szerinte a dinoszauruszok borították fel a Vénuszt 65 millió évvel ezelőtt. Nagyon intelligensek voltak, persze nem mindegyik fajuk. - Nem. Ezt teljesen félreértette...! - Elképzelhető. Bevallom, hogy nem figyeltem oda különösebben. Nem nagyon érdekelnek az érzelmi megnyilvánulások... - Pedig oda kéne figyelnie! Ó, a fenébe! A francba! - Mi a csuda az a temenos? Blackettet egy pillanatra hatalmába kerítette az izgalom. - Petrában volt egy csodálatos, szent épület hexagonális alappal és három, elefántfejjel díszített oszlopsorral. Vizet vezettek keresztül a templomon csatornákban, így... - Megint nekiállt felrajzolni az aszfaltra a templom alaprajzát. Tökéletesen biztos volt abban, hogy ez jelenti a kulcsot a Vénuszra való visszatéréshez. Clare ballagott mellette, és alig hallható hümmögéssel követte a magyarázatot.

9.

- Hallom, beszéltél a betegemmel... - Blackett tudatosan kiirtott mindenféle érzelmi színezetet a hangjából. - Ah! Ez nagyon tisztességtelen lenne, Robert - mondta Massri. - Kezelés közben megenni a levest... amit hoz. A csönd a biztos tipp. Bár történetesen ő az... aki kezel. Mármint. Téged. - Ártalmatlan átengedés, Massri. De etikátlan lenne, ha a betegemről beszélgetnénk, ezért ejtsük is ezt a témát azonnal, jó? - Komolyan nézett az egyiptomira, aki teát szürcsöli egy

félig teli bögréből. - De azt el kell mondanom, hogy Clare valami nagyon furcsát értett arról, hogy mit gondolsz a Vénuszról. - Gyönyörű fiatal nő! De nem... figyel igazán semmire. Mármint a ruhatárán kívül. Nos, Robert. El kellett mondanom valakinek. Rád nem igazán számíthattam... múlt éjjel. Blackett visszatért egy bögre immár kihűlt kávéval. Tudta, hogy nem kellene koffeines italokat innia, mert nyugtalan lesz tőlük. - Tudod, hogy nem szeretem azokat a dolgokat, amelyek az ún. „intelligens tervezésre" emlékeztetnek. - Nyugi... fiacskám! Mindentervezés... magától értetődően, intelligens. És... nincs ebben semmi természetfölötti. Éppen ellenkezőleg. - Szóval még mindig a... dinoszauruszok? A kutya, akivel tegnap beszéltem, esküszik a szingularitás-elméletre. Véleményem szerint hat az egyhez, fél tucat... - Hát nem látod!? - A kövér tudor minden erejét összeszedve áthelyezte hatalmas súlyát, és a falnak dőlt. Magával sodort egy párnát. Ugyanannak a tárgynak... a két oldala. - Aha - Blackett letette a bögréjét, és szeretett volna kimenekülni az áporodott szagú szoba halálosan idegesítő légköréből -, nem pusztán dinoszauruszok, hanem transzcendentális dinoszauruszok. - Igen. Gyakorlatilag... - Massri lehiggadva lebiggyesztette az ajkát. A légzése határozottan javult. Talán a találkozása egy csinos fiatal nővel, még ha a félig csukott ablakon keresztül történt is, felüdítette a szellemét. - Van bizonyítékod és megingathatatlanul logikus magyarázatod erre az elméletre, ugye? - Természetesen. Neked is... eszedbe juthatott volna. Oly elképesztően valószínűtlen. Afrika nyugati partja... pontosan illeszkedik... Dél-Amerika keleti partjába. - Már látom, hova akarsz kilyukadni. Ezek a földrészek régen együtt voltak, aztán széttörtek. A tektonikus lemezmozgás miatt elsodródtak egymástól több ezer kilométeres távolságba. Ez puszta szemmel jól látható, mégsem tudtak róla évszázadokon át. Az egyiptomi bólintott, egyértelműen elégedett volt a „tanítványával".

- Alig hihető. A Hold látszólagos átmérője 29 fok 23 perc és 33 fok 29 perc között változik. Földtávol és Földközel. A Nap látszólagos átmérője is változik. 31 fok 36 perc és 32 fok 3 perc között. - Az öregember az erőfeszítéstől kimerülten visszadőlt pecsétes, piszkos párnáira. - Totális napfogyatkozást kapunk, ha a Nap a Hold takarásába kerül. Egybeesés, semmi más. - Valóban? És mi a helyzet az ekvivalenciával? A Hold forgási ideje 27,32 nap. A Nap sziderikus forgása. Ami az áramlásokat hozza létre a felszínén. Ez 25,38 napos - vágta oda Massri. Blackett úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának a bőre alatt, de magára erőltette a nyugalmat. - Ne menjünk ilyen messzire, Massri! Mi van a... nyolc százalékos eltéréssel? - Hét... de Robert! A Hold tengely körüli forgása lelassult, ahogy eltávolodott a Földtől az árapályerők miatt. El tudod képzelni azt, hogy a holdnap azonos hosszúságú lesz a szoláris nappal? - M it akarsz ezzel mondani, Kafele? Krisztus előtt 4-re gondolsz? Vagy Krisztus után 622-re? - Sem Jézus születése, sem a hedzsra... az iszlám időszámítás kezdete. Nem, Robert. Amennyire ki tudom számítani, 65,5 millió éve történt. Blackett teljesen sokkolva leült, minden önbizalma elpárolgott. A kréta-tercier kihalási esemény, a Chicxulub-becsapódás, amely véget veteti a dinoszauruszok uralmának. Keserves kínlódással kereste a visszautat a realitásba. Clare nem tévedett. Ezzel kapcsolatban nem. - De hát ez... képtelenség, barátom. A pontatlanság ezekben a számokban... De mi van, ha mégis igaz? Nos? Az öregember kemény erőfeszítés árán az ágy szélére tornázta magát, és lelógatta a lábait.

- Most folyóügyeket kell intéznem - mondta -, megtennéd, hogy kimész, Robert? Míg a hallban várakozott, Robert hallotta, amint a vizelet zubogva megtölt egyet azon palackok közül, amelyeket érkezésekor kiürített. Az éjszaka zenéi, gondolta, és megpróbált mosolyogni a saját viccén. Legalábbis James Joyce annak nevezte. Vagyis mégsem. Ő hálószobai muzsikának nevezte. Ám a beszélgetés nem hagyta nyugodni. Mi van akkor, ha? Egyetlen ötletet sem szabad elvetni. Az átkozott Hold eltávozott az égről. Most vastag szén-dioxid-légkör borítja, ami valószínűleg a Vénuszról áramlott át rá valamiféle magasabb dimenziókban. Az emberiséget áttelepítették a megtisztított Vénuszra, ahol most belélegezhető atmoszféra van, óceánok hullámzanak tele fura, de ehető halakkal. Hogyan is lehetne bármilyen magyarázatot elvetni minderre, legyen az bármilyen bizarr vagy groteszk! - Visszajöhetsz - odabentről huppanások és puffanások hallatszottak. Blackett azonban a konyhába ment, és készített még egy adag kávét. Elővett két bögrét, és a kávéval együtt bevitte ezeket a hálószobába. - Megrémítettelek, fiacskám? - Mostanában bármi megrémít, Massri professzor. Ugye azt akarja elmesélni, hogy talált egy monolitot a hátsó kertben a szelektíven gyűjtött fémpalackok és a rémes macskák között? Az egyiptomi hurutosan zihálva felnevetett. - Majdnem. Majdnem!!! A Hold most máshol kering. Egymillió kilométerre a Vénusztól. Szintén visszafelé. A Ganümédész pontosan ugyanott. A Jupiter mellől került át. - Nos, rendben. Aligha véletlen egybeesés. Ráadásul a Ganümédész a Hold korábbi forgását végzi. Massri elhallgatott egy percre. Az arca fáradtnak lát-

>

szott. Letette a kávéját egy hessegető kézmozdulattal. - Nem. A Ganümédész 434 000 kilométerre kering a Vénusztól. Legalábbis az utolsó adatok szerint, amiket az internetről kaptam. Mielőtt összeomlott egyszer s mindenkorra. - Távolabb, mint ahogy a Hold keringett a Földtől. És? - A Nap a Vénuszról... ahogy korábban mondtad. Fényesebbnek, nagyobbnak látszik. Tény, hogy körülbelül... 40 perccel a látszólagos ívpálya alatt... Na, már most, a legkézenfekvőbb és... legérdekesebb egyezés, hogy... a Ganümédész pontosan akkorának látszik... - ...a Vénusz felszínéről, mint a Nap! Blackettnek libabőrös lett a háta. - Vagyis teljes napfogyatkozást csinál. Erről beszélsz?! - Csak nincs korona meg... meg a napkitörés fáklyái, mint a Holdnál láthattuk - Massri metsző, kis híján megbabonázó pillantást vetett Blackettre. - Még mindig az hiszed, hogy ez csak úgy megtörténi!? Igen, doktor Blackett!? 10. Az előző napi felhőszakadás lehűtötte a levegőt. Blackett lassan baktatott haza a sötétben, vitte magával a HP-számológépet és két könyvet, amit az öregember erőltetett rá az adatok miatt, miután az internet nem működött többé. Nem emlékezett rá, hogy ezeket a köteteket ő cipelte volna át a kiürült könyvtárból Massrinak. Talán Clare vagy egy másik látogató vitte magával az öreghez, azon ritka alkalmak egyikén, amikor benéztek a professzorhoz. A csillagok tisztán és fényesen ragyogtak át a szomszédos házak kertjében álló fák lombkoronától súlyos ágai között a régi gyalogút mindkét oldalán. A város újabban épült, külső részein az újgazdagoknál státuszszimbólumnak számított, hogy jól öntözött gyepjeik egészen az út széléig nyúljanak le. Nem kellett járda, hiszen sehová sem mentek gyalog. A harmadik szom-

szédba is kocsival ugrottak át. Blackett eltöprengett azon, hogy ezek az emberek vajon mit csinálnak a Vénuszon. Talán a szükség hatására javult a sportos és elhízott, ezért végzetesen inaktív egyének közötti arány. Szegény Kafele számára azonban már késő. Blackett emlékeztei te magát arra, hogy megint szereznie kell az egyiptominak egy csomó pioglitazont a cukorbetegségére, ha a patikában jár. Fél órát csöndben üldögéli a hatalmas konyhában, adatokat keresve és leellenőrizve a professzor számításait. Magától értetődött, hogy Massri az óriási hüllők kihalásának elfogadott dátumára úgy gondolt, mint a teremtés keletbélyegzőjére, mivel tökéletes fedést talált a mennyei akarat megnyilvánulásaival. Beleborzongott a gondolatba, hogy vajon a világ (divatos elmélet!) nem csupán virtuális valóság? Matematikai spekulációk egy iszonyatos méretű skálán? Bár nem is igazán iszonyatos méretű, valószínűleg kevesebb, mint egy milliárd kódsor és egy bámulatosan megfelelő gép. Semmi más nem magyarázhatja meg ennél egyszerűbben a Naprendszer nagyméretű módosítását. Az ötlet csak nem hagyta nyugodni. Belefészkelte magát az agyába. Megcáfolom, mondogatta magának, és vadul nyomkodta a számológép gombjait. De gyenge próbálkozás volt; bárki tagadhatja rémálmában, hogy a valóság létezik, elfeledve a földi állapotot vagy a tényleges fizikai anyagot, amire szükség van ahhoz, hogy álmodhassunk. A számítások nem árultak el semmit. Megismételte a műveletsort. A Ganümédész valóban új pályán keringett, pont megfelelő pályára került ál a Jupitertől ahhoz, hogy időről időre teljes napfogyatkozásban takarja el a Nap korongját a Vénusz elől. Ez zavaró tény volt. A dinoszauruszokra vonatkozó elmélet már korántsem állt ilyen szilárd lábakon. A csillagászati szakkönyv szerzője szerint a Föld - azután, hogy az X-test becsapódása kiszakította

belőle a Holdat - egy 5,5 vagy legfeljebb 8 óra/ nap tengely körüli forgásba kezdett. Ez valószínűtlenül gyorsnak tűnik, de mégsem az, ha arra gondolunk, hogy a Földnél sokszorta nagyobb gázóriás, a Jupiter - amelyhez a Ganümédész korábban tartozott - nem egészen 10 óra alatt megfordul a tengelye körül. A lángoló, fiatal Föld úgy pörgött a tengelye körül, mint egy megvadult búgócsiga. A kis híján végzetes ütközés nyomán keletkezett sérülés nyomai leülepedtek, beszívódtak a szubdukciós zónákba, amelyeket maga az ütközés hozott létre. A Vénusznak, legalábbis a régi Vénusznak nem voltak tektonikus lemezei, a kérge félmilliárd évenként új felszínt hozott létre, amikor az izzó magma lávaként feltört, ám mégsem elég erősen ahhoz, hogy lekösse, szétoszlassa azt a sűrű szén-dioxid-réteget, amely a földi oxigén-nitrogén-atmoszféránál százszor nagyobb légnyomást hozott létre a Vénusz felszínén. Most azonban, az újjászervezett bolygón a légkör belélegezhető. Végy vizet és levegőt... Blackett gondolkozott. A bolygó kérge, feltételezhetően lassan csuszamlott a bolygó egészén. Alábukott, visszalökődött a felszínre jégkorszakokon át. De a számítások... A Hold évmilliónkénti 38 kilométeres sebességgel lustán távolodott a Földtől - vagyis a Földtől akkor mért távolságának körülbelül tízezred részével, amikor átkerült a Vénusz mellé. Kepler harmadik törvénye. Blackett felírta. A bolygók keringési idejeinek négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint az ellipszispályák fél nagytengelyeinek köbei. Tehát azzal a 65,5 millió évvel ezelőtt, amikor az óriási dinoszauruszokat kiirtotta a meteor-becsapódás, a Hold csupán 25 000 kilométerrel keringett közelebb a Földhöz. De ha pontosan akarunk számolni, és figyelembe vesszük a Nap sziderikus forgását, akkor a Hold több mint 18 000 kilométerrel volt közelebb. Ez volt a helyzet nem kevesebb mint 485 millió évvel ezelőtt.

Massri dinoszaurusz-fantazmagóriájának végeredménye egy 7,4-es együtthatóval eltér ettől. De akkor hogyan jutott az egyiptomi ehhez a végeredményhez? És mi értelme van ennek az egésznek? Blackett úgy látta, hogy semmi értelmes nem jön ki ebből. Pusztán vágyálom. Kafele Massri ugyanúgy áltatta magát, ahogyan Clare. Az elképzelései nem vezettek sehová. Blackett ásított, és letette a fejét az asztalra. Persze, azt el kell ismernie, hogy az ő ötletei sem értékesebbek. 11. - Lerepülök a tengerpartra úszni egyet - mondta Blackett Clare-nek. - Velem jöhet, ha akar. - Jó nagy út egy pancsolásért. - Környezetváltozás - mondta Blackett. Hozzon fürdőruhát, ha akar! Én nem törődöm az ilyesmivel. A nő hosszú, fagyos pillantással válaszolt. - Nudista strand? Nos, rendben. Hozok valami ennivalót. Beültek egy használható autóba, amit egy Seven-Eleven élelmiszerbolt előtt találtak, és átgördültek vele az iparnegyed másik végéhez. Clare elfordította a fejét, amikor Blackett kulcs nélkül beindította a kocsit a vezetékek segítségével. Sportcipőt viselt, sötétszürke sortot és feszes, fehér trikót, ami nagyon előnyösen feszült formás kis mellein. Beült, bekötötte magát, és a szalmakalapját a térdére tette. Blackett nem erőltette meg magát a fokozatosan elhasználódó repülőgép műszaki ellenőrzésével. Hónapok óta nem szervizelte senki. Magabiztos volt. Azt gondolta, hogy a gép oda viszi, ahová csak akarja, és vissza is hozza. A kilencven perces repülőút alatt megpróbálta elmagyarázni Clare-nek az egyiptomi elméletét. A fiatal pszichiáternő közönyösen válaszolgatott, ami idővel kézzelfogható nyugtalansággá változott. Clare belekapaszko-

>

, D A M I E N BRODERICK

Ausztrál író, szerkesztő, 1944-ben született. Az SF-fel a 60-as évek elején, egyetemista korában kezdett ismerkedni, első saját írása 1964-ben jelent meg a New Writings in SF 1 antológiában. Egy esztendővel később már novelláskötete látott napvilágot, majd következett az első regény 1970-ben (Sorcerer's World). 1976 óta szerkeszt. Magyarul eddig egy novellája jelent meg egy szépirodalmi antológiában, 1977-ben, valamint a Lenni vagy nem lenni című regény, egy merész, kísérletező Hamletátirat 2010-ben.

dott a derekán keresztülfutó biztonsági övbe. Blackett nem erőlködött tovább. Amikor megérkeztek Matagorda szigetére, Clare felélénkült. - Nézze, milyen gyönyörű kétfedelű repülőgépek! Milyen kár, hogy így tönkremennek! Miért hagyják őket kint a szabad ég alatt!? - Ragaszkodott hozzá, hogy repüljenek el a Stearmanek fölött, mert jobban szemügyre akarta venni őket. Csak nem könnyek csillantak meg a szemében? Amikor pokrócokkal, enni-, innivalókat tartalmazó kosárral, papírtányérokkal és két üvegpohárral megpakolva elindultak a partra, Blackett sürgetően szólt a nőre. - Igyekezzünk, mert lekéssük a legjobb hullámokat! Ha Clare ki is hallotta a hangjából az ingerültséget, semmi jelét nem adta ennek. Amikor egy erős széllökés lekapta Blackett szalmakalapját, Clare utána ugrott, elkapta, és visszanyomta a férfi kopaszodó búbjára. - Köszönöm. Kellene kötnöm erre a nyavalyásra egy viharzsinórt, amilyet a cowboyok viseltek, és meghúzni egy... - Átfűzös csattal - mondta Clare váratlanul. Blackett felnevetett. - Atyaég! Honnan tud maga, egy nő, ilyeneket? - A bátyám cserkész volt... - válaszolta Clare. Átvágtak a gondozatlan gyepen, és némi nehézség árán lejutottak a partra. Az óceán kéken,

majdnem hullámtalan simán, ragyogva húzódott dél felé a felhőtlen ég alatt. Blackett letette az általa cipelt dolgokat. Gyakorlottan ledobta a ruháit, és bement a vízbe. A sós víz csípte az orrát és a szemét. Erőteljes csapásokkal Mexikó felé úszott, és eszébe jutott a Gattaca című film legviccesebb jelenete. Visszafordult, és akkor meglátta Clare fejét a víztükör felett úszni. Egy napszítta, vízzel letapasztott hajú fej cserébe a jól fésült frizuráért. Egymás mellett hevertek a homokban, felettük a naptejek illata úszott a mozdulatlan levegőben. Egy idő múlva Blackett felfedezte az ír szetter vörös bundáját feléjük közeledni a nyílt víz felől. Az állat nyitott szájjal lihegve leült melléjük, és nem szólt semmit. - Hello, Sporky! - üdvözölte Blackett. - Járőrben? - Hogy s mint, doki? Láttam a Cessnát odafent. Ki a kicsike? - Dr. Clare Laing. Pszichiáter, tehát mutass egy kis tiszteletet! Fény csillogott a nő kis híján csupasz testén, ragyogva verődött vissza a verejtékcsöppekről és a bőrére tapadt csillámkőporról. Clare oldalra fordította a fejét, mintha aludna. De nem, nem aludt. Blackett látta, hogy egy a homokba félig eltemetett kerékpárt néz. Úgy tűnt, mintha azon fáradozna, hogy megfejtse magában a közöttük kialakuló kapcsolat lényegét a vízből kisodródott kerékpárváz és a törött kerékpárküllők gerincoszlopot felidéző képének segítségével. Blackett tiszteletben tartotta a nő privát szféráját, ezért felült, és elkezdte magyarázni a kutyának a tudor abszurd félreszámolását. Sporky félbeszakította az akadozva előadott beszámolót. - Azt mondod, hogy a szögköz a Nap esetében akkor és most is körülbelül 32 ívperc? - Igen. 0,00925 radián. - És a Hold körülbelül 485 millió éve érte el ezt. - Nem, dehogy. Jobb volt az egyezés, mint most, de Massri nem ebből indult ki. - Hát akkor miből? - Abból, hogy a Nap és a Hold forgási ideje megegyezett abban az időszakban. Érted, milyen ostobán valószínűtlen ez? Azt hiszi,

hogy ez valami... Nem is tudom, Isten ujjlenyomata a naprendszeren. Talán a teremtés valós időpontja. Aztán megpróbálta kimutatni, hogy ez éppen egybeesik a dinoszauruszok kihalásával, de ez nem stimmel, mert a kihal... - Tudod, hogy volt egy hatalmas kihalási esemény a kambrium és az ordovícium között 488 millió évvel ezelőtt? Blackett ledermedt: - Micsoda!? - Felületes számolásodat alapul véve, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a NapHold forgási egybeesés és a kambrium és az ordovícium közötti esemény egy időben történt? Valóságos poklot zúdított a trilobitákra. Nos, doki? A beszélgetést megtöltötte valamiféle szürreális értelem. Blackett nehezen tudta elfogadni, hogy ez a kutya akár az ősi geomorfok tanítványa is lehetne. Libabőrös lett a háta. Ez a teremtmény tehát nem pusztán egy genetikailag módosított kutya, hanem valamiféle testet öltése annak az entitásnak, erőnek, ontológiai diszlokációnak, ami elvitte a Holdat és a Föld lakosságának nagy részét. Bár utálta, ahogyan a saját hangján ez hangzott, Blackett szívből jövő könyörgéssel kiáltott fel. Látta, hogy Clare felé pördül, és felül naptól meleg pokrócán. - Hogyan juthatok vissza!? - ordította. Küldj vissza! Küldj vissza mindkettőnket! Sporky felállt, kirázta a szőréből a homokot, és beszórta Blackettet csillámporral. - Folytasd, ahogy eddig - mondta az állat -, és adja az Úr, hogy teljesüljön, amit akarsz. A bizonytalanság felhői egy pillanat alatt kitisztultak Blackett agyában, éppen úgy, ahogyan a súlyos, savas felhők eltűntek a Vénusz egéről, és átszálltak az áthelyezett Holdra. Felugrott, lehajolt, és megragadta a pszichiáternő karját. Minden ellenkezése ellenére felrántotta a nőt. - Clare! Ki kell hoznunk a szertartást a Nagy Templomból! Ide, az óceán partjára. Csak az időmet fecséreltem arra, hogy elvégezzem a szertartást a szárazföldön! A Vénusz az óceánok világa!

- A mindenségit, Robert! Engedjen el, ez fáj!!! De a tiltakozásra ügyet sem vetve Blackett magával vonszolta a nőt a sószagú vízhez. Párhuzamos lábnyomaik girbegurba vonalai a megszabadulás jelrendszerét írták a homokba. Nekilátott, hogy felvázolja a Petrai Nagy Templom alaprajzát. Az oszlopos előcsarnokkal, a propileummal kezdte, majd jobbra fordult, és lelépték a keleti félköríves exedrát és az ősi ciszterna teljes hosszát. Visszautazott az archeopszichológiai időkbe, mélyen azokba a távoli, komor félvilágokba, amelyekbe őrült betegeinek gyógyító rajzain át nyert betekintést. - Robert! Robert! Elérték a vizet, amely lomhán nyaldosta a bokájukat és a lábszárukat, mint egy akkora kutya nyelve, amely olyan hatalmas, mint maga a világ. Blackett eltátotta a száját. A homok és a víz találkozásánál nagy, három részre tagolt testű ízeltlábúak csurgatták ki a vizet a páncéljukból, lassan mozogva, mintha óriási fatetvek lennének. - Trilobiták! - kiáltott fel Blackett. Körülnézett, és még mindig magához szorítva tartotta Clare Laing testét. A távolból nagy, zöld hullámok futottak a part felé, barázdásan, habosan, bugyborékolva, és ősi állatok testét sodorták magukkal, hogy Blackett lábához csapják azokat. Előrébb lépett a vénuszi óceán húzásának engedelmeskedve. A válla fölött a parti fák hatalmas, zöld lombkoronájára nézett. A feje fölött, két oldalról ölelve a napot, a két hold sarlója fénylett fakón a bíborszínű égen. Vad örömmel nézett társnőjére, és kacagni kezdett, boldogan, szívből jövően. Aztán elengedte a nőt. - Clare! - kiáltotta élő valójában a Vénuszon -, megcsináltuk! Hazatértünk! Fedina Lídia fordítása

Kuczka és a képregény

K

UCZK A PÉTER alkalmazta jelesül a „képregény" megnevezést a magyar képtörténetekre, így az aztán végleg rajta is maradt. A költő/író/szerkesztő számos képregény forgatókönyvét írta meg. Ezek egy része irodalmi adaptációs munka, míg más része saját ötletből fogant. Az ötvenes évek pártos képregényei után első feldolgozása az Odüsszeia volt, mely az 1959-es Fülesben jelent meg - Szecskó Tamás rajzaival. Az 1956-os forradalomban tevékeny részt vállaló költőt a hatalom szilenciumra ítélte, ezért forgatókönyvíróként Devecseri Gábort, a mű fordítóját jelölték meg. Kuczka kedvenc rajzolója és jó barátja Zórád Ernő volt, így nem csoda, hogy legtöbb képregényének ő volt a rajzolója. A kollázstechnikájáról elhíresült Üvegvárostól az ifjúsági tematikájú A vasfejűn át az erotikus töltésű Négy békeszerető földlakóig a Tabán festője, Zórád Ernő mindenhol maradandót alkotott. 1968 táján találkozott egymással Cs. Horváth Tibor és Kuczka Péter, a képregény és a sci-fi nagymestere. Kérészéletű együttműködésüket az egy év múlva megjelent Négy békeszerető földlakó zárta le. Kuczka nehezményezte, hogy Cs. Horváth is alkotóként tüntette fel magát, amikor a képregény szövege teljes egészében az ő munkája volt. (Cs. Horváth a képregény vizuális megjelenítéséhez adhatott instrukciókat.) Ezért nem csoda, hogy az 1983-as képregény-konferencián Kuczka azt fejtegette, hogy „... kellene egy olyan fórum, olyan lehetőség, amelyben meg lehetne mutatni, mit tudnának produkálni a magyar rajzolók és írók, s azt is, milyen irányzatok, stílusok és tartalmak találhatók igazi művészi színvonalon a világban. Közönségünket elzárjuk ezektől, de elzárjuk azokat is, akik a kulturális politikát képviselik, s így létrejön az ördögi kör: a magyar képregény szürkeségéből az esztéták és a kulturális irányítók azt a tanulságot vonják le, hogy a képregény általában rossz, ebből következik képregényellenességük, ebből meg a magyar képregény korlátozottsága. Tévedés ne essék, nem a rajzolókról és a rajzokról beszéltem, őket nagy többségükben tehetségesnek, invenciózusnak, jól felkészültnek tartom, más körülmények között, jobb lehetősé-

geket kapva nyilván még jobb műveket kapnánk tőlük, a verseny biztosan nagyobb teljesítményekre ösztönözné őket. Azt hiszem, hogy a magyar képregény legfőbb baja az úgynevezett írói anyagban, a forgatókönyvben van. Ezen kellene sürgősen változtatni a legfontosabb szereplők: rajzművészek, igazi írók és tájékozott kiadók közreműködésével... Figyelemmel kísértem a magyar képregény történetét, láttam éveket, amikor nyoma sem volt sehol, láttam későbbi bátortalan belopakodását a lapok hasábjaira, láttam elszürkülését önként vállalt vagy rákényszerített korlátok között. Jövőjében mindig reménykedtem. Reménykedem most is." Örök érvényű szavak!

Kiss Ferenc

folytatjuk

Rajongóból cosplayer,

avagy mikrofonvégen Thranduil

N

OVEMBER I

SZÁMUNKBAN olvashattak

az őszi MondoConról, ahol találkoztunk a Gyűrű Ura Cosplay Club képviselőivel. Innen jött az ötlet, hogy interjút készítsünk Vadász Ákos Tullióval. Galaktika: Honnan jött a Cosplay Club ötlete? Vadász Ákos Tullió: Az idei Tolkien-napon, január 5-én fogalmazódott meg Zsikla Gergelyben az ötlet, hogy Gyűrűk Ura Cosplay Clubot szeretne alapítani. Geri a makettjeit vitte kiállítani, melyhez a nagyobb látványosság kedvéért gondori lovagi vértet készített és öltött. Felesége, Kinga felhívta a figyelmét egy jóképű úrra, aki szerinte a tünde Haldírra hasonlít kísértetiesen. Geri a tettek embere, s miközben a mit sem sejtő látogató a kirakott fegyvereket nézegette, előadta neki a tervét. (Ez voltam én.) Igent mondtam, és a klub létrejött. Én Thranduil szerepét öltöttem magamra, míg Geri Faramir kapitányként lépett be a cosplay világába. Péter-Szabó Kinga, Geri felesége Eowyn jelmezébe bújva háromtagúvá bővítette a klubot. Azóta a létszám gyarapszik, a jelmezek készülnek, kb. nyolcan vagyunk. G: A Gyűrűk Urán kívül melyek azok a regények, novellák, filmek, játékok, amik hatással voltak rád, és miért? V. Á. T.: Gyerekkorom kedvenc olvasmányai a népmesék és a különböző népek mitológiái voltak. Emellett végigolvastam az összes Tarzan-könyvet, Conan-történeteket, számos Star Wars-regényt, fantasyt (R. A. Salvatore műveit, a Sárkánydárda-

krónikákat... stb.), illetve ókori és középkori történelmi regényeket. Emellett főleg életmóddal és edzéssel kapcsolatos, önismereti és spirituális témájú könyveket olvasok. Volt némi sci-fi is, egy titkos helyen még őrzök néhány nyolcvanas évekbeli Galaktikát. A filmek közül a fenti könyvek megfilmesített változatait tudnám hirtelen mondani. Inkább olvasok, mint filmet nézek. A közös szál ezekben az epikus műfaj, a jó és rossz harca és egy hős, aki felvállalva feladatát bátran szembeszáll a gonosszal, csatázik és nyer. Hogy miért ezek tetszenek? Mert archetípusok köszönnek bennük vissza; az adott szereplő lénye beindít bizonyos folyamatokat a lélekben, és emeli annak fényét. G: Szerepjátékoztok-e, és ha igen, milyen jellegű játékokkal játszotok, milyen gyakran? (RPG, MMORPG... stb.) V. Á. T.: Nekem valahogy a klasszikus, mesélős szerepjáték kimaradt, mindössze egy-két mesélésen voltam. Unalmas volt várni a többiekre. Annál többet játszottam Magic: The Gathering kártyával és számítógépes játékokkal. RPG mindenekfölött, a Commodore 64-es korszaktól egy pár évvel ezelőttig. Sokat játszottam a Dungeons and Dragons Online-nal, a KOTOR-ból készült MMORPG-vel. Aztán úgy döntöttem, túl sok időmet veszi el, és a valódi világban emiatt kevesebbet alkotok. Elajándékoztam, kidobtam, töröltem az összeset. A csapat többi tagjára sem jellemző a szerepjáték. Orkunk, Gurak szereti a táblás játékokat. Klubunkban inkább a figurafestés dívik. Vezetőnk, Geri díjakat is nyert munkáival. Ezenkívül elképesztő maketteket épít! Mivel nem végzünk félmunkát, az interjú folytatódik februárban, addig látogassatok el a Galaktika honlapjára, ahol a Gyűrűk Ura Cosplay Club jóváhagyásával zseniális képgalérián találkozhattok Középfölde ikonikus szereplőivel! Kovács Rhewa Andrea

VÍGH IMRE

(1950-2013)

A

SZERZŐ,

AKINEK egy sci-fi novellája a

következő oldalakon olvasható, a barátom volt. Különlegesen érdekes, sokoldalúan tehetséges és színes egyéniség, szakmáját tekintve műszaki és agrárszakember, akit a magam részéről mint írással és festészettel is foglalkozó, de főképpen világunk legmélyebb rejtélyein egyénien elgondolkodó embert ismertem meg. Kaposváron született, majd Miskolcon szerezte gépészmérnöki diplomáját. Innen feleségével, Ildikóval együtt Sarkadra költözött, mert az ottani cukorgyárban kapott munkát. Lépésről lépésre jutott előre a ranglétrán, végül a nagy gyárüzem műszaki igazgatója lett. A gyár megszűntével, 2000 körül elvesztette állását, gazdálkodni kezdett, majd 2010-től három vaskos könyvben öszszegyűjtötte, és Ermi Hgiv írói néven kiadta novelláit és - ahogy ő nevezte - futuro-filozófiai írásait. 2012-ben irodalmi munkásságáért a Sarkadi önkormányzattól Sipos Tamás-emlékérmet kapott. Mindhárom könyve eltérő jellegű, de egyformán figyelemre méltó olvasmány. Az első, a Tarka szőttes hétköznapi tárgyú novellák gyűjteménye. Ezt írja róla: „Könnyed irónia és némi csipkelődés keveredik az írásokban a nyers realitással, mely minden emberi tevékenység alapja. A helyszín a kisváros, a szereplők hús-vér emberek, a történet maga a valóság." Hozzáteszem, hogy a kellemes olvasmány egyben önéletrajzi ihletésű, segít megismerni az írót és környezetét. Ez az első könyv 7 fejezetben 7-7 novellát tartalmaz, vagyis 49 az elkülönülő írások száma. Ez a szabályos felépítés felismerhető a másik két könyvében is. Sci-fi írásait A mázoló címmel jelentette meg 2011-ben. A keveset ígérő kötetcím mögött igen változatos a novellák tartalma. Ezekben bontakozik ki leginkább Vígh Imre fantáziája, humanizmusa és az a tehetsége, hogy mondanivalóját tömören és frappánsan fogalmazza meg. Sehol sem célja a feszültség öncélú fokozása a bor-

zalmak naturalista vagy misztikus ábrázolásával, inkább a különleges, meglepő emberi sorsok, történetek kavalkádja jellemzi ezt a könyvet. Harmadik könyve, amelyet 2012-ben, váratlan halála előtt alig egy évvel Eretnek gondolatok címmel és Játékos futuro-filozófiai eszmecsere alcímmel adott közre, minden bizonnyal legmerészebb és legfontosabb műve. Eszmecsere, mert a nehéz témák egész sorát dialógusként írta meg, ahol - összefoglalása szerint - „A diskurzus a komoly tartalmat vidám összekötő szövegekkel oldó fejezeteken át halad, s eljut az élet, az értelem, a tudomány határainak feszegetéséhez." A befejező mondat így hangzik: „Ami ma eretnekség, holnap valóság, holnapután dogma..." Ez a könyv mindenképp elgondolkodtató, vitára ingerlő és tanulságos olvasmány. Talán meglepő, hogy Vígh Imre, aki tehetségesen festett és rajzolt, egyáltalán nem illusztrálta könyveit. Valószínűleg abban bízott, hogy szavakkal egyértelműbben tudja kifejezni mondanivalóit, mint a szükségképpen leegyszerűsítő illusztrációkkal. De erről sajnos már nem tudom megkérdezni a véleményét. Almár Iván

Vígh Imre

Egy rendkívül tehetséges fiú ölébe pottyan élete nagy lehetősége... aztán valamiért másképp dönt...

A sakkfenomén

N

EM KEDVELTE a virtuális viiágot, jobban szerette a figurákat kézzel megfogni. Érezni, ahogy a játék szabályai a bábokban testet öltenek. Az asztal mellett ülve erősnek érezte magát, hiszen vele voltak, vele együtt küzdöttek mind a sakkfigurák. A számítógép nem volt ilyen kézzelfogható. Már első esetben megnyerte a legkisebb fokozatokban a meccset. Csodálkozott, hogy a gép válaszlépései milyen gyorsak, azonnaliak. Ő egy kicsit többel gondolkodott a lépések előtt. De alig tízévesen már kommersz, hatos erősségű játékkal is gyorsan elbánt. Szülei rövidesen szereztek neki olyan programot, amely bizonyos értelemben megfelelt a nagymesteri szintnek. Amikor élő ellenfele nem akadt, leült a számítógép mellé, és ízlelgette arctalan ellenfele képességeit. Néhány mérkőzés alatt kitapasztalta a gépi logika korlátjait. Miután nyert, nem volt érdekes számára többé a program. Szülei számítástechnikai középiskolába íratták. Nem bíztak benne, hogy sakkozóként keresi majd meg a kenyerét. Valami biztos szakmát szerettek volna gyermeküknek. Roger rendesen tanult. Sze-

rette az iskolát, értette, amit tanítottak. Szülei minden tőlük telhető segítséget megadtak neki. Tanulás közben úgy járta az országot, mint ifjú sakkzseni. Levelező mérkőzéseket is vívott. Pár év múlva már az országon kívül is ismert volt a neve. Egyre feljebb tornázta magát a ranglétrán. Ellenfeleit sajátos módon kategorizálta. Hasonlóan a számítógépes játék erősségi (okozataihoz, egytől halig terjedő skálába sorolta őket. Nem volt egzakt ez a besorolás, hiszen ezen a szinten már nagyon hasonlatosak az erőviszonyok. Apró nüanszok döntötték el a mérkőzések sorsát. A nemzetközi nagymestereket stílusuk alapján nehéz volt jellemezni. Ha mégis sikerült meghatároznia a vélt minőségi fokozatot, laptopjába, a mérkőzés leírása mellett ezt a karaktert is beütötte. Egyetemista lett és nemzetközi nagymester egyidejűleg. Alkalmazott matematikát tanult. Megszerette a témát. Idejét a számítógép-programozás tanulmányozása egy időre annyira lekötötte, hogy sakkozói karrierje is megbicsaklott. Szó sincs róla, hogy hűtlen lett volna a játékhoz, de a versenyzést szüneteltetnie kellett. Eredményeket akart elérni

>

választott szakmájában is. Természetesen a sakkjátékok gyakorlatával foglalkozó programokra koncentrált. Megértette, hogy hogyan kell ezeket készíteni. Próbálta telismerni a programozók korlátjait. Természetesen mindannyian kitűnő sakkozók voltak. A programjaik azonban merevek, nem az emberi gondolkodáshoz, hanem a számítógép mechanizmusához igazodtak. A komputer csak a kitaposott úton tudott haladni, arról le nem térhetett. Ha egy lépés megtételéhez százezerféleképpen lehetett eljutni, a gép végigpörgette operatív memóriájában mind a százezer lehetőséget. Csak ezután döntött valamelyik mellett. Az emberi elme nem ilyen. Egy vérbeli sakkozó azonnal átlátja az egész táblát és azt a néhány valóban kecsegtető lépést, amit egyáltalán érdemes meglépni. A teljesen feleslegesek megvizsgálását kiiktatja, nem szán rá időt. A gép milliárdnyi változatot futtat keresztül áramkörein egyetlen másodperc alatt, s egyből a rengeteg (jórészt teljesen felesleges) információból választ ki egyetlenegyet. Az emberi agy nem képes ennyi mindent végigvizsgálni. Pár tucat, pár száz variációt fontolgat csupán, de azok között gyorsan megtalálja a lényeget. A tudat heurisztikus programozású. Roger Lloyd tanult, programokat szerkesztett és sakkozott. Egyetemi évei állandó munkában teltek. Barátokra, barátnőkre alig szánt időt. Szerette volna megalkotni azt a számítógépes sakkprogramot, mely vetekszik az emberi tehetséggel. A sors időközben úgy hozta, hogy sakkvílágbajnoki döntőre nyílt lehetősége. Még nem ő következett volna, de a kihívott fél balesetet szenvedett. A Nemzetközi Sakkszövetség új partner után nézett. Felkérték, vállalná-e a másnak szánt szerepet? Tudta, hogy túl keveset foglalkozott mostanában az effektív játékkal. Bármenynyire tehetséges volt, nem győzhetett edzés nélkül azzal szemben, aki kizárólag csak ezzel foglalkozott évtizedek óta. Gyermekkori mestere azonban arra biztatta, hogy ne hátráljon meg. A mérkőzés címvédő. Ő, a trónkövetelő semmit sem veszíthet, sőt nevét jobban megismeri a világ. Ha viszont szerencséje lesz, és mégis ő nyer, az óriási fegyvertény. Egy világbajnok egyetemista számára mindenütt megnyílnak majd az ajtók. Az érvényesülés titka az ésszerű kihívások elfogadásában rejlik. Nem mondott nemet, megtisztelő volt számára a lehetőség. Félrevonult. Egyedül akart felkészül-

ni. A világbajnokságig még fél év volt hátra, talán mégiscsak elég lesz valamire. Azt mondta, hogy tanulmányoznia kell a végjátékokat. Egyetemi tanulmányait felfüggesztette, hat hónapig nem hallott felőle semmit a világ. Az india származású Szalím Szinai kétszer annyi idős volt, mint ő. Roger ismerte és elemezte a játszmáit. A tévében látottak és a mérkőzések leírása alapján természetesen hatos fokozatra értékelte az indiai képességeit. Nem volt túl jó előjel. A vébét Calcuttában rendezték, a hazai terep minden előnye a kihívónak kedvezett. A szabályok eltértek az eddig ismertektől. Roger azonban elszánta magát. Nem mondhatta vissza a meccset, nem keresett kifogást. Amikor eljött a nap, menedzsereivel megjelent a mérkőzés helyszínéül szolgáló szállodában. A helyi hírességek mellett szerte a világból sok más érdeklődő is megjelent. A sajtó nagy erőkkel képviselte magát. Megállapodás szerint tizenkét mérkőzést kellett játszani. Ahogy teltek a napok, egyre világosabbá vált, hogy kiegyenlítettek az erőviszonyok. Ahogy várható volt, a végén 6:6 lett az eredmény. Ez a kihívóknak, a világbajnokoknak kedvezett, a szabályok szerint megtarthatta a címét. Az indiai azonban büszke ember volt, a tökéletes győzelemre vágyott, nem elégedett meg a döntetlen nyújtotta lehetőséggel. Bízott magában, és felajánlotta ellenfelének, hogy legyen egy tizenharmadik összecsapás. Aki abban győz, az lesz a világbajnok! Roger rendesen elfáradt, de most új erőt adott neki a lehetőség. Már beletörődött, hogy nem tudja elhódítani a címet, s íme, most Szalím gesztusa ismét testközelbe hozta az esetleges győzelmet. Sötéttel fog játszani, de nem ez a lényeg. Ha kedvez a szerencse, már csak egyetlen lépés választja el a világhírnévtől! A szerencse pedig azoknak szolgál, akik megküzdenek érte. És miért lenne a játék esetleges, ha a kellő tudás van a küzdő fél mögött? Egy rendező folyamatosan, az egész teremben jól hallhatóan bemondta az egyes lépéseket. Szalím kezdett világossal, és szokása szerint kelet-indiai menyitással. Roger elfogott egy futót, de a bástyája bánta. Rövidesen tiszthátrányba került. Az indiai módszeresen pusztította a sötét bábukat. Pozícióelőnyt azonban nem sikerült szereznie. Arckifeje-

>

zésén látszott, hogy könnyebb mérkőzésre számított. Az érzések, az indulatok a sakkban is sokat számítanak. A végjátékban fej fej mellett haladtak. Az indiai barna arcbőrén verítékcseppek jelentek meg - dacára a légkondicionálásnak. Roger elmosolyodott. Most már biztos volt győzelmében. Végül megadta a kegyelemdöfést Szalímnak. Az indiai feladta a mérkőzést. Sápadt volt, amikor gratulált legyőzőjének. A közönség tapsolt és éljenzett. Mindenki hihetetlen eseménynek minősítette a rendkívül fiatal, jórészt ismeretlen, új sakkfenomén színszereplését. A rendezők egy emelvényféléhez tuszkolták Rogert. Mondani kellett valamit az érdeklődők és a sajtó számára. Lassan, megilletődötten kezdte mondanivalóját, de ezután nekibátorodott: - Tisztelt hölgyeim és uraim! Hálásan köszönöm, hogy ezen a nagyszerű helyen Szinai úrral megmérkőzhettem. Eddig is nagy csodálója voltam. Mai játékával szintén bebizonyította, hogy kitűnő sakkozó. Kérem, ne lepődjenek meg azon, amit most mondok: továbbra is ő a világbajnok, én ezt a címet nem fogadhatom el! Az értetlenség moraja hullámzott végig a termen. Vakuk villantak, és a kamerák mind Rogerre szegeződtek. A főrendező szólalt meg először: - Volna szíves, Lloyd úr, pontosabban megfogalmazni, hogy mit ért az előbb elmondottak alatt!? - Természetesen elmondom. Még nem tudom rutinszerűen alkalmazni mindazokat a technikákat, amelyeket Szinai úr tud. Túl kevés a gyakorlatom. Következésképpen ő győzött volna, ha nincs segítőm... Az indiai arca csodálkozó kifejezést öltött, de nem szólt semmit. Annál jobban zajongtak a többiek, a fotósok közelebb furakodtak, magnók, mikrofonok tucatjait dugták Roger orra elé. - Miféle segítő? Ki volt a társa? Egy másik volt világbajnok? Az, aki balesetezett?... Roger egy kis készüléket mutatott fel, akkora volt, mint egy mobiltelefon. - A segítőm egy komputerprogram. Én készítettem. Ezzel a rádióval tartottam vele a kapcsolatot. Amikor nem tudtam biztosan a helyes lépést, vele kommunikáltam, az ő javaslatait fogadtam el. Ennek segítségével győztem. Kérem, ne ítéljenek el ezért! A mai játékszabályok nem tiltják az ilyen jellegű segítséget. Győztem, de ennek ellené-

re nem akarom elvenni a címet Szinai úrtól. Csak azt szándékoztam megtudni, hogy győzhet-e egy számítógép a legjobb sakkozó fölött?... Hirtelen senki nem tudta, mit kellene az elmondottakra válaszolni. A beállt nagy csendet egy riporternő kérdése törte meg: - Ön szerint akkor most ki győzött? Az ember vagy a számítógép? - Hölgyeim és uraim! A kérdést a Nemzetközi Sakkszövetség Etikai Bizottsága fogja rövidesen megtárgyalni. Mindaddig felfüggesztjük a világbajnokság eredményhirdetését! A főrendező megint megtalálta az elveszett fonalat, és ezzel az esemény rendkívül rövidre sikeredett fináléja után kitette a pontot. A hivatalos résznek vége, a jelenlevők megrohanták Rogert. Mind egyszerre kezdték faggatni a dolog részleteiről. Egy nagyvállalkozó azonnali ajánlatot tett a szuperprogram megvásárlására. A zűrzavarban senki sem figyelt rá, hogy egy jól öltözött, negyvenvalahány éves, indiai férfi lassan felállt asztalától, és szépen, csendben, egyedül elhagyta a szállodát. Céltalanul, hosszasan gyalogolt, mindegy volt, merre. Arra eszmélt, hogy egy híd korlátjára támaszkodik. Csupán annyit sejtett, hogy a Gangesz-delta egyik ága folyik alatta. Félig aláhajolt a hídról, úgy nézte a sebes áramlatot. - Segíthetek, uram? Valami baj van? - Egy idősebb férfi szólította meg. - Nem, nem, semmiség... - válaszolt vontatottan, erőltetett mosollyal, az ismeretlen felé fordulva. - Csak lefagyott ez az átkozott masina, épp a döntő pillanatban... - Zsebéből csillogó mobiltelefont húzott elő, s könnyed mozdulattal beleejtette a vízbe. - Ennyi. Majd boldogulok magam is... - Kár azért a szép készülékért! - szólt fejcsóválva az idegen, s elsietett. Aztán amikor Roger lopva visszanézett, már nem látta az őrült urat a hídon.

Új sporteszköz készült: az adrenalinfüggőknek

M

OST,

HOGY VÉGE az ünnepeknek, és

kipihentük a halászlé és a sütemények okozta fáradalmakat, itt az ideje újból felvenni a ritmust. Január lévén még igazán aktuális a téli sportok szerelmeseinek, hogy elutazzanak a hegyekbe hódolni a szenvedélyüknek. Viszont azok se csüggedjenek, akik csak szeretnének síelni vagy snowboardozni, de ügyetlenek, számukra is van most már megoldás. A képen látható szerkezetet Der Zieselnek nevezik a németek. Gyártója a Mattra Mobility Revolutions Gmbh, amelynek fő tevékenységi köre a jövő közlekedési eszközeinek megtervezése. Mindehhez természetesen alternatív üzemanyagokat keresnek a környezet védelmében. A fotón látható, lánctalpakkal felszerelt kerekesszék mindent legyőz, amit az anyatermészet az útjába állít. A 154 centiméter magas cs 132x120 cm alapterületű jármű két darab - összesen több mint 500 newtonméter nyomatékú - kefe nélküli egyenáramú motorral rendelkezik. Ezekben elegendő erő van ahhoz, hogy a homokos, sziklás vagy épp havas területeket is 35 km/órás sebességgel tudja szelni. Ez, valljuk be, egy nyitott vázú és lítiumionos akkumulátorral hajtott gép esetében nem rossz eredmény. A 245 kilogrammos Zieselt nemcsak a havas

hegyekben tesztelték, de kavicsos vízmosásban és sziklák között is lehetett vele haladni. Sőt, még szántottak is vele. A mögé kötött súllyal (legyen az csomag vagy eke) együtt is öt órán keresztül bírta az akkumulátora. Az alternatív kétkerekű alapára 30.000 dollár, ez tartalmazza a borulásbiztos acélszerkezetet faberakással, biztonsági övvel, akkumulátorral és egy intelligens vezérlőegységgel, ami az irányítás mellett az akkumulátor állapotát és a hőmérsékletet is érzékeli, így hideg időben is van elég energiája a gépnek a működésre. Ezenkívül lehet kérni egyedi festést és féklámpákat, persze felárért. A szórakozást félretéve, valljuk be, ez nem csak a kissé lusta vagy adrenalinfüggő kirándulóknak hasznos. Igy végre a mozgáskorlátozott emberek is eljuthatnak olyan helyekre a természetben, ahova idáig nem tették lehetővé az átlagos kerekesszékek, legyenek motorizáltak vagy manuálisak. Bízom abban, hogy nemcsak azon szerencsések fognak hozzájutni, akik a teljes árat megengedhetik maguknak, hanem lesz néhány lelkes üzletember világszerte, akik kölcsönzőt nyitnak ezeknek a jármüveknek. Biztos vagyok benne, hogy lenne rá kereslet, bárhova is utazzanak a nyaralni vágyók. Gricman Kata

REPÜLŐ RUHA

H

A AZT MONDOM, repülőruha, mindenki a katonai pilóták kezeslábasára gondol, esetleg még eszünkbe juthat a polgári pilóták és légikísérők fess egyenruhája. De most valóban repülő ruháról van szó, amelyik felemeli viselőjét. Most mutatták be az első olyan ruhát, amely valóban repül. A ruhának szerves része a repülést biztosító szerkezet. Természetesen ki más viselhette volna a bemutatón, mint napjaink legextravagánsabban öltözködő sztárja: Lady Gaga. A Volantis fantázianevű öltözet (nevét a francia voler - repülni jelentésű - szóból és az Atlantis névből tákolták össze, ki tudja, milyen logika alapján) egy állványból, egy testre simuló, páncélszerű dresszből és hat darab vízszintesen elhelyezett légcsavarból áll. A felépítése teljesen megegyezik a játékként már pár éve használt hexacopterekével. A Haus of Gaga és a londoni Studio XO munkatársai által megálmodott modell nem lehet igazán kényelmes. A bemutatón az énekesnőt rögzítették a testpáncélban, amely pontosan az alakjára készült (szerintem mélyebb levegőt nem is tudott benne venni). Ráadásul a Volantist nem is az énekesnő, hanem a személyzet irányította távirányítással. A Volantis mindössze pár centiméter magasra emelkedett fel, és talán húsz méter távolságra jutott el.

Mi értelme? Természetesen semmi, mert telje-

sen használhatatlan, de elmondhatják magukról, hogy ők tervezték meg az első repülő ruhát.

M

EGVAN A JÓ OKUK mindenre, amit csinálnak. Némelyik kis fogásuk meg egyik-másik előírásuk roppant furcsának tűnhet a laikusok szemében - de hát rakétán átrepülni a kozmoszt mégsem egészen ugyanaz, mint fürdőkádban pocskolni át a kacsaúsztatón, nem bizony! Például az ötlet, hogy vegyes legénységet használjanak, ha jól meggondoljuk, nagyon is életrevaló. A Marsra, a kisbolygókra és még távolabbra induló külső járatokon a gépkezelést és a navigációs munkát fehér földiek végzik, mert ők fejlesztették ki a rakétákat, ők tudják a legtöbbet róluk, és úgy kézben tartják a gyeplőt, mint senki más. A hajóorvosok mindegyike fekete földi, mert valamilyen okból, eddig még senki sem tudta megmagyarázni, miért, a gravitációs kórt egy néger sem kapja meg, s nem kínozza az űrémelygés. A külső javítást végző munkacsapatok marsiakból állnak, mert nagyon kevés levegőre van szükségük, remek lakatosok, és a kozmikus sugárzásra alig érzékenyek. Ami a Vénuszra indított belső járatokat illeti, az összeállítás majdnem ugyanez, csak a készültségi pilóta mindig valami vasfejű böhöm, mint Tucat Jay. Ennek is megvan az oka - ő maga volt az ok! Nem hiszem, hogy elfelejteném - valahogy megragad az ember fejében. Micsoda legény! A sors úgy hozta, hogy a hajóhíd tetején álltam, mikor Jay színre lépett. Hajónk, az Upskadaska City, vadonatúj teherszállító bárka volt, és korlátozott számban utasokat is vitt. Abban a vénuszi kikötőben regisztrálták, amelyikről a nevét kapta. Mondanom sem kell, az űr vándorai Utcadeszka néven emlegették. A Coloradói Rakétakikötőben horgonyoztunk, Denvertől nem sokkal északra. Szép nagy rakomány volt velünk, főként óragyártó gépek, tudományos műszerek, mezőgazdasági felszerelés, repülőkhöz való szerkentyűk Upskadaska részére meg egy doboz rádiumtű a Vénuszi Rákkutató Intézetnek. Nyolc utast vittünk, egytől egyig mezőgazdákat. Ugrásra készen vártuk a negyven perc múlva megszólaló szirénát - „gyerünk, fiúk, gyerünk" -, mikor megérkezett Tucat Jay.

Lehet-e esélye a túlélésre egy űrhajó legénységének, ha meteor csapódik a járművükbe? Nyilván nagyon fontos e kérdés megválaszolásához az elszenvedett kár nagysága, de ne feledkezzünk még az emberi tényezőről sem!

Eric Frank Russell

TUCAT JAY Több mint két méter magas volt, közel százötven kilót nyomott, s mindezt a terhet egy balett-táncos könnyed kecsességével hordozta. Ekkora egy behemót, és így mozog - hát ez figyelemre méltó látvány volt. Olyan egykedvűen jött felém a dúralumínium pallón, mintha a Jackson Creek-i kirándulóbuszra szállna föl. Csülökforma jobb öklében marhabőr koffert lóbált, ebbe éppen hogy belefért volna az ágya s talán még egy-két szekrény. Mikor végére jutott a pallónak, megnézte sapkámon a keresztbe tett kardokat, és így szólt: - Jó reggelt, őrmester! Az új k. p. vagyok. McNulty kapitánynak kell jelentenem. Tudtam, hogy be kell futnia az új készültségi pilótánknak. Jeff Durkint előléptették a Prométheusz nevű felvágós, marsi kéjladikra. Hát ilyen az utóda! Földi volt, az igaz, de nem fehér, nem is fekete. Kifejezéstelen, de megnyerő arcát mintha viharvert, öreg nyersbőr födte volna. Tüzes szeme szinte már foszforeszkált.

Volt a lényében valami, ami elárulta, hogy nem közönséges egyéniség. - Isten hozott, Pici! - mondtam. Nem nyújtottam kezet, mert később is használni akartam. - Nyisd ki a batyudat, és hagyd a fertőtlenítőben! A kapitányt a hajóorrban találod. - Köszönöm - válaszolta a mosoly egyetlen villanása nélkül. Belépett a légzsilipbe, az oldalán himbálta a marhabőr kunyhót. - Negyven percünk van a kilövésig - figyelmeztettem. Nem is láttuk Tucat Jayt, amíg kétszázezer mérföldet meg nem tettünk, és a Föld már csak zöldes hold volt a kondenzsávunk végében. Akkor megütötte a fülemet, hogy Jay kérdezi a folyosón, hol találja a raktárost. Az én ajtómhoz küldték. - Őrmester - mondta -, jöttem a felszerelésért. - Átnyújtotta a parancsot. Ahogy rádőlt a sorompóra, nyikorgott az egész alkotmány, és a felső cső közepén engedni kezdett. - Mit csinál? - kiabáltam rá.

>

- Bocsánat! - Fölegyenesedett. A sorompó sokkal rendesebben állt most, hogy Jay a saját lábára helyezte a súlyát. Lepecsételtem a papírját, bementem a raktárba, kihoztam neki a sugártűpisztolyt, a hozzá való sorozat kapszulával. A legnagyobb vénuszi iszapsíléc, amit találtam, vagy hét számmal volt kisebb a kelleténél, és majd egy méterrel rövidebb. Ezzel kellett megelégednie. Kapott még egy doboz híg, univerzális olajat, egy tégely grafitot, egy Lepanto-szárazelemet a mikrohullámú adóvevőjéhez, és végül egy csomó szerecsendió-virágot azzal a felirattal: „A Nászbolygói Fűszernövény Társaság ajándéka." Az aromás bóvlit visszatolta, és így szólt: - Legyen a magáé, én elszédülök tőle. A többi holmit úgy vette át, hogy még a szemöldöke sem rándult. Soha nem láttam még ilyen pléhpofát. Akárhogy is, volt abban valami borongós, ahogy az űrruhákat elnézte. A földieknek szánt harminc darab, kétágú öltözék úgy lógott a falon, mint megannyi levedlett bőr. Volt még hat, fejre-vállra húzható sisak a marsiaknak. Nekik csak három font légnyomás kellett. De Jay számára nem akadt ruha. Ha felkötnek, akkor sem találtam volna neki valót. Mintha konzervdobozba kellett volna zárnom egy elefántot. Jay könnyedén kidübörgött, ha értik, amit mondok. A nemtörődömség, amivel a tonnatartalmát fuvarozta, azt juttatta eszembe, hogy jobb szeretnék nem a közelében lenni, ha egyszer megdühödik. Nem mintha el tudtam volna képzelni, hogy ámokfutásba kezd, elég barátságos volt, bár olyan, mint egy szfinx. De lenyűgözött viselkedésének higgadt biztonsága meg a mozgása: gyors volt, kísérteties és hangtalan. Ez utóbbi valószínűleg onnan eredt, hogy hüvelyknyi vastag habgumit hordott a talpán. Szemmel tartottam Tucat Jayt, míg az Utcadeszka gondtalanul araszolt az űrben. Bevallom, kíváncsivá tett, mert ez a példány újdonság volt a számomra -márpedig sokfélét láttam életemben. Továbbra sem lett közlékenyebb, de mindig udvarias maradt, a munkáját elegánsan, hatékonyan és minden szempontból meg-

felelően végezte. McNulty igencsak a szívébe zárta, pedig soha nem volt az a fajta, aki ölelő karral fogadja az újoncot. A harmadik napon Jay lehengerelte a marsiakat. Mint köztudomású, ezek a gülüszemű, tízcsápú, félig szuszogó kibicek több mint két évszázada szívósan tapadnak a sakk-naprendszerbajnoksághoz. Más, mint marsi, nem is fogja elvenni tőlük. Megbolondulnak ezért a játékért. Sokszor láttam, ahogy egy marsi társaság feszült izgalmában átmegy a spektrum valamennyi színén, mikor harminc perc elmélyült töprengés után valaki egy gyalogot megtol. Az egyik pihenőidőben a nyolc órát Jay a jobb oldali légzsilipben töltötte, három font nyomás alatt. Hosszas hallgatások érkeztek a zsilip telefonján, fülsértő, vad csipogással megtűzdelve, mintha a pilóta meg a lábasfejűek bolondokházát csináltak volna a helyből. A végén kimerülten bújt elő a javítóbrigád. Úgy látszik, Jay elvállalt egy partit Kli Yanggal, és kiharcolta a döntetlent. Kli hatodik volt a legutóbbi naprendszeri összeröffenésen, és eddig csak tízszer kapott ki, persze mindig a marsi kollégáitól. Ettől kezdve Jaynek nem volt nyugta a vörös bolygóról jött szerelőktől. Pihenőidőben elkapták, és berángatták a légzsilipbe. A tizenegyedik napon hatukkal játszott szimultánt, kétszer kikapott, háromszor remizett, egyszer pedig győzött. Megállapították róla, hogy földi létére sakkfenomén. Ismertem őket, én is ezt gondoltam. Sőt, McNulty is. A mérkőzések eredményét bevezette a hajónaplóba. Emlékeznek még arra a huszárvágásra, amit 2270-ben mint „McNulty mesteri manőverét" vert nagydobra az audiosajtó? Ez nem más, mint az űrutak kóbor meséje. Miután biztonságban hazajutottunk, McNulty elhárított minden dicshimnuszt, hogy azt illessék vele, aki jogosan megérdemli. Az audiosajtónak, mint mindig, most is megvolt a kifogása. Azt mondták, ő a kapitány, nem? És a cím is az ő nevével alliterál, nemde? Ügy látszik, van egy szekta az audio-újságírók között, amelyik azt hiszi, nem üdvözülhet alliterációk nélkül. Ami az egész őrült húzást szükségessé tette, engem pedig megőszített, nem volt más, mint

egy maroknyi sodródó fémdarab, egy kevés meteor-nikkelvas, ami felénk poroszkált a megszokott sziszegő kozmikus sebességgel. A bolygók síkjában mozgott, Nap felé vezető utunkat derékszögben metszette. Kemény leckét adott. Soha nem hittem volna, hogy ekkorát szólhat, ami ilyen kicsi. Ma is hallom a levegő süvítését, ahogy a csipkézett szélű lyukon át kitört a szabadba. Rengeteg létfenntartó kakaó elillant, míg az önműködő ajtók le nem zárták a sérült szakaszt. A légnyomás már kilenc fontra süllyedt, mikor a kompenzátorok elkapták, és újra növelni kezdték. A marsiaknak nem okozott gondot a nyomáscsökkenés - a kilenc font még mindig olyan volt a számukra, mintha moslékot kellett volna beszívniuk. A lezárt szakaszban benn maradt egy mérnök. Egy másik berúgta az ajtókat a bal csizmája orrával, s így sikerült kijutnia. De a társának, úgy gondoltuk, már befellegzett, s végül kibocsátjuk az űrbe, mint annyi más űrhajóst, aki leszolgálta az idejét. A fiú, aki megúszta, nekidőlt egy mellvédnek, arca fehér volt, hiszen csak egy hajszálon múlott a menekülés. Akkor döngő léptekkel bejött Jay. Mozgott az állkapcsa, a szeme világított, akár a lámpás, de a hangja biztos volt és nyugodt. - Menjenek ki, és zárják le a szobát! - mondta. - Átszaladok érte. Ha kopogok, nyissák gyorsan az ajtót, és engedjenek át! Azzal már tuszkolta is kifelé a többieket. Lezártuk a helyiséget egy másik önműködő ajtóval. Nem láttuk, mit csinál a behemót, de a műszerfal azt jelezte, hogy kioldotta és felnyitotta a megrongált részbe nyíló ajtót. Tíz másodperc múlva elaludt a fény, tehát az ajtó megint becsukódott. Meghallottuk a kemény, türelmetlen kopogtatást. Nyomtuk a gombot. Jay kirontott, mint a szélvész, vastag karjában a mérnök ernyedten összecsukló testével. Úgy vitte, mintha a férfi nem volna nehezebb egy kiscicánál, és ahogy a folyosón végigcsörtetett vele, azt hittük, a hajó orránál sem fog megállni. Ezalatt kiderült, hogy pompás egy kutyaszorítóban vagyunk. A hajtóművek már nem működtek. A Venturí-csövek rendben voltak,

az égéskamrák sem sérültek meg. Az injektorok zökkenőmentesen dolgoztak - hogyha pumpálták őket. Egy cseppet sem vesztettünk az értékes üzemanyagból, a burkolat sértetlen maradt, azt az egy csipkés szélű lyukat kivéve. Ami elintézett bennünket, az volt, hogy tönkrement a koordinált adagoló- és gyújtóberendezés. A sérült szakaszban kaptak helyet, s most annyit értek, mint egy halom ócskavas. Ez már több volt mint fenyegetés. Mindenki szerint biztos halált jelentett. Nem kétlem, hogy McNulty is ilyen sötéten látta helyzetünket, noha a hivatalos jelentésben mint „kedvezőtlen körülményt" írta le. De ez is csak rá vall. Csoda, hogy akkori hangulatunkat nem „tanácstalanságnak" hívta. A marsiak csapata mindenesetre kivonult, mert az eddigi hat út során először volt szükség a becsületes munkájukra. A légnyomás ezalatt visszakúszott tizennégyre, ezért Visszajövet sem vehették le fejre-vállra húzható alkalmatosságaikat. Kli Yang szippantott egyet, undorodva megcsóválta az egyik csápját, és azt csiripelte: - Úszni tudnék! - A marsiak így képzelik a gúnyolódást; mikor sűrű az ízlésüknek idebenn, kacskaringós hátúszótempókat végeznek, és azt mondják: „Úszni tudnék." Jól dolgoztak, azt meg kell adni. A kisuvickolt jégen is megállnak, és tizenkét órán át akkora oxigénadaggal hajtanak, ami egy földinek kilencven percre sem volna elég. Láttam, ahogy leléptek a légzsilipen keresztül, gülüszemük kibámult a fordított akváriumból, csápjaikban kábeleket, lemezeket, ívhegesztőket szorongattak. Mikor a csipkés szélű lyukat elkezdték vágni, formálni és befödni, pirkadati kék fények sütöttek át az ablakokon. Közben, akár a puskagolyó, röpültünk a Nap felé. Ha nem ér ez az átkozott balszerencse, négy órán belül a Vénusz pályájára kanyarodtunk volna. Ott megvárjuk, hogy a bolygó utolérjen, aztán óvatosan lassítunk, hogy biztonságosan leszállhassunk. De mikor az a nyavalyás aszteroida elkapott, még nagyban húztunk a környék leghatalmasabb és legfényesebb kemencéje felé. És most is arra tartottunk. Sebességünket szakadatlanul növelte tüzes végállo-

>

másunk vonzereje. Hamvasztást akartam - de nem most! Az orrnavigációban Jay állandóan McNulty kapitánnyal és a két asztrokomputer-kezelővel konzultált. A marsiak kint tovább mászkáltak, baljós kék fényeikkel köpködtek és sisteregtek. A mérnökök természetesen nem vártak rájuk, míg befejezik a munkát, négyen űrruhába öltöztek, átmentek a megrongálódott szakaszba, és nekiláttak, hogy rendet teremtsenek a zűrzavarban. Irigyeltem elfoglalt társaimat. A többiek közül is sokan így éreztek. Vigasztaló, ha még a reménytelen helyzetben is tehetünk valamit. Nyomorúságos érzés, ha kénytelenek vagyunk az ujjunkkal malmozni, amíg a többiek dolgoznak. Két marsi visszajött a zsilipen, megragadtak egypár újabb lemezt, aztán kimásztak. Az egyik fölkapott egy zsebsakk-készletet, de elvettem tőle. Aztán elsétáltam, hogy megnézzem Sam Hignettet, fekete orvosunkat. Sam csakugyan a sír széléről hozta vissza a mérnököt. Segített az oxigén és a szívmaszszázs. Csak az ő hosszú, ügyes ujjai lehettek rá képesek. Olyan bravúr volt, ami már másnak is sikerült, de nem túl gyakran. Ügy láttam, Sam nem tudja, mi történt valójában, de nem is érdekli. Igy volt vele, ha egy beteget a gondjaira bíztak. A mellsebet ezüstkapcsokkal gyorsan összezárta, jódos műanyaggal ecsetelte a tépett húst, az egészet éterrel szórta be, hogy lehűljön és megszilárduljon. - Sam - mondtam neki -, csodálatos kezed

van.

- Jay nélkül nem tehetném - mondta. - Még

jókor idehozta. - Miért kell őt is bemártani? - tréfálkoztam. - Őrmester - mondta halálkomolyan -, én vagyok a hajó orvosa. Megteszem, ami tőlem telik. De ezt az embert nem tudtam volna megmenteni, ha Jay időben elém nem hozza. - Jól van, jól van - helyeseltem. - Ahogy gondolod. - Rendes fiú volt Sam. Csak éppen, mint általában a doktorok, értik ugye, etikus. Magára hagytam a már lélegző beteggel. Ahogy visszafelé mentem, McNulty jött csoszogva a futóhidon. Ellenőrizte az üzemanyag-

tartályokat. Személyesen végezte, és ez valamit jelentett. Aggodalmasnak látszott, és ez piszok sokat jelentett. Azt jelentette, hogy nem kell törődnöm a végakaratom megírásával, mert úgyse olvassa el soha senki. Figyeltem, ahogy a potrohos kapitány viszszaereszkedik az orrnavigációba, és hallottam, hogy azt mondja: „Jay, azt hiszem, neked..." aztán a becsukódó ajtó elnyelte a hangját. Úgy látszott, nagyon bízik Jayben; nos, Jaynek elég megbízható volt a képe. A kapitány és a szűkszavú k. p. még akkor is jó cimborák voltak, mikor az utolsó pörkölés felé siettünk. Kabinjából előjött az egyik kivándorló mezőgazda, s lecsapott rám, mielőtt elértem volna a raktárt. Rám nézett tágra nyílt szemmel, és azt mondta: - Őrmester, egy félholdat látok az ablakomból. Lökte nekem a szöveget, én meg löktem viszsza. Ha a Vénusz a fele tányérját mutatja, azt jelenti, hogy keresztezzük a pályáját. Ezt ő is tudta - látszott abból, ahogy mellébeszélt. - Mondja - szívóskodott tovább -, mennyi ideig tarthat fel bennünket ez a baleset? - Gőzöm sincs - válaszoltam egészen őszintén. A fejemet vakartam, igyekeztem egyszerre butának és magabiztosnak tűnni. - McNulty kapitány megtesz minden tőle telhetőt. Bízhat benne. A papa érti a dolgát. - Nem gondolja, hogy, izé... veszélyben vagyunk? - Semmi esetre sem. - Maga hazudik - mondta. - Tudom - mondtam én. Ez kidobta a nyeregből. Elégedetlenül és nyugtalankodva ment a kabinjába. Nemsokára háromnegyedét látja a Vénusznak, és ezt majd mindenkinek elmondja. Akkor benne leszünk a pácban - de az a pác tüzes lesz. Már utolsó reménysugaraink is halványultak, mikor szörnyű robaj és durva rázkódás adta tudtunkra, hogy a rég csendes hajtóművek újra működnek. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, hamar kikapcsolták őket, a rövid nekilendülés csak arra szolgált, hogy megállapítsák: megfelelő és hatékony volt-e a javítás.

A nagy zajra lélekszakadva megjelent az agronómus. Tudta már a legrosszabbat, és tudták a többiek is. Három nap telt el azóta, hogy félholdnak látta a Vénuszt, s az igazságot már nem lehetett eltitkolni. A bolygót messze elhagytuk, s most a Merkúrpályáján vágtunk keresztül. Az utasok azonban még mindig kétségbeesetten reménykedtek, hogy valaki csodát művel. Az agronómus berobbant a raktárba. - Újra működnek a hajtóművek. Ez azt jelenti, hogy... - Semmit az égvilágon - mondtam, mert nem láttam értelmét az altatásnak. - Nem lehet megfordulni és visszamenni? - Megtörölte az állán lecsurgó verejtéket. Nem az ijedtségtől izzadt, hanem mert kellemetlen módon a légköri viszonyok nem voltak éppen sarkvidékiek. - Uram - mondtam -, ennyi hajtóereje, mint nekünk, a történelem során nem volt még űrhajónak. Ám olyan eszeveszett gyorsasággal haladunk, hogy immár mindez szinte fabatkát sem ér. - A farmom... - morogta keserűen. - A legjobb vénuszi dohánytermő vidéken kaptam ötezer holdat, hogy a hegyi marhalegelőimről ne is beszéljek. - Sajnálom, barátom, a Nyugat nagy napjai már odavannak. Krrrump! - szólaltak meg újra a hajtóművek. Engem hátrahajlított a lökés, ő meg előregörnyedt, mint akinek a hasa fáj. Fenn az orrnavigációban valaki - McNulty vagy Tucat Jay lehetett - a kedve szerint gyújtogatta be a motort. Semmi logikát nem találtam benne. - Mire jó ez? - kérdezte a panaszos fél, mikor függőleges helyzetét visszanyerte. - A gyerekek csak gyerekek maradnak mondtam. Fölhorkant rosszallón, s visszament a kabinjába. Tipikus földi kivándorló volt, nagydarab, szívós és egészséges, inkább bosszúságot érzett, mint félelmet. Fél óra múlva a hajó minden pontján riadóra szólítottak a berregők. Szárazföldi jelzés volt, a kozmoszban soha nem használták. Azt jelentette, hogy a teljes legénységnek és valamennyi

utasnak gyülekeznie kell a központi kabinban. Gondolják el, mindenkinek hanyatt-homlok kellett otthagynia a posztját! A riadóra csak valami páratlan űrhajózástörténeti esemény miatt lehetett szükség, valószínűleg azért, mert McNulty beszédet kívánt intézni hozzánk: készüljünk a végre. Azt vártam, hogy a kapitány vezeti az utolsó szertartást. Nem lepett meg, hogy mikor öszszegyűltünk, ott állt a kis emelvényen. Enyhe komorság felhőzte be a kerek arcát, de átsuhant rajta a mosoly, mikor beszédelegtek a marsiak, és egyikük megpróbálkozott egy bukófordulóval. McNulty oldalán magasodott Tucat Jay, az arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Ügy átnézett a marsin, mint egy üvegtáblán. Lustán elfordította különös fényű szemét, mintha ennél unalmasabb dolgot sosem látott volna. Az úszásviccnek kezdett szakálla lenni. - Emberek és vadrák! - kezdte McNulty (az utóbbi szó felnőttet jelentett marsiul, ez része volt a gúnyos stílusuknak). - Nem tartom szükségesnek, hogy helyzetünk kényelmetlen mivoltát taglaljam. - Ő aztán meg tudta válogatni a szavait: „kényelmetlen"! - Már most is közelebb vagyunk a Naphoz, mint bármely más jármű a kozmikus hajózás egész történetében. - Komikus hajózás - dünnyögte Kli Yang. Tapintatlan volt az élc. - Később majd szükségünk lesz a humorára, hogy ne unatkozzunk - jegyezte meg Jay olyan tompa hangon, hogy Kli Yangnak torkán akadt a szó. - A fényforrás felé tartunk - mondta McNulty, és arcára ismét kiült a komorság -, sebességünk nagyobb, mint bármely eddigi űrjárműé. Tömören szólva: annak esélye, hogy élve szabadulunk, egy a tízezerhez. - Kli Yangot kereste kihívó pillantással, de a csápos egyén most meghúzta magát. - Azonban egy esélyünk még maradt, és azt ki is használjuk! Leesett az állunk. Nem tudtuk, mi a csudára gondol. Mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy kizárt dolog a Nap érintése nélkül megfordulni, és arra sem vagyunk képesek, hogy ezzel az óriási teherrel hátramenetbe küszködjük

>

magunkat. Nem volt más út, csak előre, előre, amíg felbomló molekuláinkat szét nem szórja az utolsó perzselő csapás. - Javaslatom az, hogy próbáljuk meg az üstökösrepülést - folytatta McNulty. - Jay, jómagam és az asztrokomputer-kezelők úgy véljük, talán van valami halvány kilátás arra, hogy sikerül, és átvészeljük. Egyenes beszéd volt. Az elmélet ismeri ezt a trükköt, matematikusok és űrhajósok gyakran vitatkoznak rajta, az írók is sűrűn alkalmazzák történeteikben. De most a valóságban kellett végrehajtanunk. Az a dolog lényege, hogy mikor az űrhajó eléri a lehető legnagyobb sebességet, az üstököséhez hasonló, nyújtott elliptikus pályára kell ráállnia. Az elmélet szerint olyan gyorsan húz majd el a Nap mellett, hogy kilendül a pálya túlsó oldalára, akár az inga. Aranyos kis húzás - de meg tudjuk-e csinálni? - Számításaink szerint a jelen körülmények elég kedvezőek ahhoz, hogy a siker csekély eshetősége megmaradjon - mondta McNulty. - Elegendő üzemanyaggal és energiával rendelkezünk, hogy elérhessük a szükséges sebességet, megtaláljuk a kívánt szöget, és kellő ideig tarthassuk mindkettőt. Egyetlen pontban vannak komoly kételyeim, mégpedig abban, hogy túléljük-e a napközeli repülést. - Megtörölte a homlokát, szinte önkéntelenül, hogy a ránk váró sorsot éreztesse. - Nem szaporítom a szót, emberek, kóstolót kapunk a pokolból. - Vállaljuk, kapitány - mondta valaki. A kabinon a helyeslés fojtott moraja futott végig. Kli Yang fölállt, egyszerre négy csápjával hadonászott, hogy figyelmet kér, és csicseregni kezdett: - Ez ám az ötlet! Igazán kiváló. Én, Kli Yang, támogatom, társaim nevében is. Mind begyömöszölődünk a hűtőbe, és szívjuk a földi bűzt, amíg a Nap mellett elmegyünk. McNulty elengedte füle mellett az emberszagra tett célzást, bólintott, és azt mondta: - Mindenki bebújik a hűtőterembe, és átvészeli a dolgot, ahogy tudja. - Pontosan - mondta Kli. - Egészen - fűzte hozzá, nyájasan megfeledkezve a gazdaságos kifejezésmódról. Az egyik csápja hegyét a ka-

pitány felé ingatta, és tovább beszélt: - De nem irányíthatjuk a hajót, miközben a jégszekrénybenlapulunk, mint három és fél tucat eperparfé. Irányításra lesz szükség az orrnavigációban. Egy személynek pályán kell tartania a hajót, amíg az illető meg nem sül. Úgyhogy valakinek meg is kell sülnie. Még egy hullámvonalat kanyarított a csápja hegyével, abban a tévhitben, hogy ezzel dermedt figyelembe bűvöli hallgatóságát. - És mivel nem tagadható, hogy mi, marsiak sokkal kevésbé vagyunk érzékenyek a hőmérsékleti szélsőségekre, azt javaslom... - Hülyeség! - mondta McNulty. Senkit nem csapott be a gorombaságával. A marsiak boszszantó népség voltak, de azért remek fickók. - Rendben van. - Kli csipogása éles, tiltakozó sikításba csapott át. - Ki más lenne a ropogós? - Talán én... vagy mégsem - szólalt meg Tucat Jay. Fura volt, ahogy mondta. Mintha olyan nyilvánvaló jelölt lett volna, hogy ezt csak a vak nem látja. Ügy is volt. A feladatot őrá szabták. Ha valaki el tudja viselni, ami az elülső figyelőablakon bejön, hát Jay volt az. Tagbaszakadt, kemény, a felépítése pont az ilyen munkára való. Tudott mindenfélét, amit egyikünk se, és végül is jól képzett k. p. volt. Mégis furcsán éreztem magam, ahogy rágondoltam. El tudtam képzelni, ahogy ott áll a hajóorrban egyes-egyedül, senki sincs a közelében, de hogy az életünk függjön attól, mennyit bír ki Jay, miközben a Nap kinyújtja lángoló, perzselő ujjait... - Te! - kiáltott Kli, s ezzel megszakította a gondolatmenetemet. Gülüszeme haragosan szegeződött a dobogón álló nagydarab, szűkszavú figurára. - Te lennél az! Négy lépésben bemattollak, te meg bezárkózol. - Hat - cáfolta közönyösen Jay. - Hatnál kevesebb lépésben nem lehet. - Négy! - Kli már-már üvöltött. - És te pont ebben az állásban... Ez már sok volt McNultynak. Bíborvörös arccal fordult a szemaforként integető Kli felé. - Pokolba az átkozott sakkotokkal! - dörögte. Mindenki vissza az állomáshelyére! Felkészülni

az indításra! Ha fedezékbe kell bújni, azonnal bekapcsolom a riasztócsengőt, és akkor mindenki bemegy a hűtőterembe. - Körülnézett, a lila szín fokozatosan elhalványult, ahogy a vérnyomása leszállt. - Vagyis mindenki, Jayt kivéve. A hajtóművek teljes gőzzel dolgoztak, akár a régi szép időkben. Szüntelenül dübörögtek, mintha a hajónak égzengésből volna farka. Bent a levegő egyre forróbbá vált, a végén a fémfalakon csillogott a nedvesség; és makacsul potyogtak hátunkra a vízcseppek. Hogy milyen lehetett fönn az orrnavigációban, azt nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. A marsiakat mindez nem zavarta. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy irigyelnünk kellett azt a kacifántos szervezetüket. Nem sokat néztem az órámra, de mielőtt a berregők riasztottak, kétszer léptem szolgálatba, és közben volt egy alvásszakaszom is. Addigra már elég rosszul állt a helyzet. Már nem is izzadtam, hanem csak olvadtam lefelé a csizmámba.

A földiek közül természetesen Sam tűrte leginkább a hőséget, s megőrzött magában annyi erőt, hogy betegét teljesen visszarántsa az életveszélyből. Szerencsés legény volt az a mérnöki Rögtön beraktuk a hűtőterembe, Sam pedig szorgalmasan ápolta. Mi, többiek a riadójelre csurogtunk utánuk. A szentély több volt, mint egyszerü frizsider: a hajó legvédettebb és leghűvösebb szakasza, páncélozott és háromszorosan szigetelt helyiség, itt voltak a műszerkamrák, a két betegszoba meg egy nagy szalon az émelygő gyomrú utasoknak. Valamennyien kényelmesen elfértünk benne. Csupán a marsiak nem. Mármint ők is elfértek, csak nem kényelmesen. Sohasem érezték magukat kényelmesen tizennégy font nyomás alatt. Nemcsak sűrűnek érzik a levegőt, hanem büdösnek is, mintha az embernek kecskeszagú melaszt kéne lélegeznie. Kli Yang a szemünk láttára előhúzott egy hooloo-parfümös üvegcsét, és átnyújtotta félszülőjének, Kli Morgnak. Ez elvette az üveget, viszolyogva nézett ránk, aztán olyan tünte-

>

tőén szimatolt bele, hogy az már sértésszámba ment. De senki nem szólt egy szót sem. Mindenki ott volt, kivéve McNultyt és Tucat Jayt. Két óra elteltével bukkant föl a kapitány. Komisz viszonyok uralkodhattak odaát, mert borzasztóan festett. Megviselt arca verejtéktől fénylett, mindig kerek képe beesett volt és hólyagos. Jól szabott uniformisa máskor takarosan állt rajta, most lazán lógott a tagjain. Elég volt egy pillantás, hogy lássuk, jó kis hőkezelést kapott, annyit, amennyit csak el bírt viselni. Bizonytalan léptekkel ment át a termen, be az elsősegélykabinba, ott levetkőzött, lassú és fájdalmas mozdulatokkal. Sam bedörzsölte csersavas kenőccsel, hallottuk, hogy a megkínzott kapitány rekedten nyöszörög, mert a doktor mindent beleadott a kezelésbe. A hőség alaposan felült a nyakunkra. Átsugárzott a falon, a padlón, a levegőn, és ezernyi tűvel szurkált testem minden izmában. A mérnökök némelyike levette csizmáját és zubbonyát, aztán követték őket az utasok is, felsőruházatuk nagy részétől megszabadultak. Szánalmas látványt nyújtott az én mezőgazdám, amint ott ült trópusi selymeiben, azon mélázva, miről marad le éppen. McNulty kijött a fülkéből, lerogyott egy priccsre, és így szólt: - Ha négy óra múlva mind épek vagyunk, kimásztunk a csávából. Abban a pillanatban kihagytak a hajtóművek. Azonnal tudtuk, hol a hiba. Kiürült egy üzemanyagtartály, és a relé nem kapcsolt. Ott kellett volna lennie egy mérnöknek, hogy átállítsa az összeköttetést. A hőségben és izgalomban valaki hibázott. Alig jutott el az esemény a tudatunkig, Kli Yang már kinn is volt az ajtón. Ő ült a kijárathoz a legközelebb, már ott sem volt, mielőtt bárki felfigyelt volna rá. Húsz másodperc múlva újra fölhangzott a hajtóművek egyenletes zúgása. A fülem mellett megszólalt a szócső sípja. Az adóvevőket az utóbbi két napban használhatatlanná tette a szoláris sugárzás. Kihúztam a sípot, torokhangon belekrákogtam a csőbe, hogy „Mi újság?" Válaszul Jay hangja jött a hajóorrból:

- Ki javította meg? - Kli Yang - mondtam. - Még kint van. - Biztosan a kupolához ment - találgatta Jay. - Mondja meg neki, hogy köszönöm! - Hogy megy az élet arrafelé? - Hevesen - válaszolta. - Nem tesz jót a... látásnak. - Egy pillanatnyi csönd, aztán: - Azt hiszem, sikerül... nyélbe ütnöm a dolgot... valahogy. Szíjazzák be magukat, ha megint megfújom... a sípot! - Miért? - Félig kiáltottam, félig tátogtam. - Megpörgetem a hajót... elosztom a hőmennyiséget. Halk sípolás jelezte, hogy bedugaszolta a csövet. Én is visszatoltam a sípot. Megmondtam a többieknek, hogy ha Jay fütyül, álljanak készen beszíjazni magukat. A marsiaknak nem volt ilyesmivel gondjuk, az első osztályú szívókorongjaikkal még egy ficánkoló meteoron is megtapadtak volna. Visszajött Kli. Helyesnek bizonyult Jay sejtése. A marsi becipelte a brigád fej- és vállfedőit. A súly akkora volt, amennyit még vinni tudott, a hőmérséklet elérte a pontot, ahol már ő is lankadni kezdett. Boldogan bújtak szerelésükbe a marsi éhenkórászok, gondosan tömítették a varratokat, aztán három fontra szivattyúzták a légnyomást. Ha arra gondol az ember, hogy a földiek űrruhája a levegő benntartására szolgál, furcsának tűnik, hogy ezek a fickók éppen attól félnek, hátha benn marad a levegő. Alig fejezték be az öltözködést, és állították föl a bábukat, máris megszólalt a síp. Becsatoltuk az öveket, a marsiak a földre csapták szívókorongjaikat. Az Utcadeszka lassan, egyenletesen forogni kezdett. A sakktábla meg a figurák megpróbáltak egy helyben maradni, de nem sikerült, végigcsúsztak a padlón, föl a falon, keresztül a mennyezeten. Láttam, ahogy Kli Morg elcsigázott, forróság gyötörte arca a körben iszkoló futót figyelte. Azt hiszem, a fordított akvárium mögött a marsi káromkodás néhány jellegzetes példája visszhangzott. - Három és fél óra - zihált McNulty. A körülbelül négy órára becsült időtartam azt jelentette, hogy két órán át közeledünk a holt-

ponthoz, és két órán át távolodunk tőle. Tehát amikor két óra van hátra, akkor jutunk a legközelebb a Nap kohójához, az lesz a legsúlyosabb veszély pillanata. Nem voltam tanúja a jelentős másodpercnek, mert elájultam húsz perccel előtte, és csak másfél órával utána tértem magamhoz. Úgy tűnt, végtelen hosszú idő kell bódult fejemnek, hogy rájöjjön, már csak harminc perc van hátra, harminc perc a menekülésig! Hogy mi történt, mialatt eszméletlen voltam, azt csak elképzelni tudtam, de nem is igen akartam rágondolni arra az időre: a Nap milliószor vadabbul tüzel, mint a tigris szeme - és ezerszer éhesebben. A korona körbenyaldossa ezt a kacatokkal, félholt lényekkel telerakott, apró járművet. És a hajó elején, a mit sem érő kvarcablakok mögött egyedül ül Jay, szemben az egyre növekvő pokoltűzzel, és nézi, nézi, nézi... Mikor fölálltam, bizonytalanul kóvályogtam, és összeestem, mint egy rongycsomó. A hajó már nem forgott, és úgy látszott, teljesen szabályszerűen repülünk tovább. A saját gyengeségem bánt el velem. Pocsékul éreztem magam. A marsiak már föléledtek. Tudtam, hogy ők lesznek az elsők. Egyikük fölkarolt, és függőlegesen tartott, amíg valamennyire vissza nem nyertem az uralmat tagjaim fölött. Észrevettem, hogy egy másik rátelepszik az öntudatlan McNultyra és három utasra. Igen, így védte őket a forróság ellen. Az ő akciója is sikerrel járt, mert McNultyék voltak a következők, akik magukhoz tértek. A csőhöz vonszoltam magam, kihúztam a sípot, belefújtam a beszélőbe. Gyenge, hatástalan fújás volt, nem érkezett rá válasz. Csak elpazaroltam egy jó adag levegőt, pedig abból úgyis pokolian kevés maradt. Kábultan csüngtem a beszélőn teljes három percig, aztán összeszedtem visszatérő erőmet, kidomborítottam fájó mellkasomat, olyan erősen fújtam, ahogy csak bírtam, és hallottam is az éles sípszót a cső túlsó végén. De Jay nem felelt. Jó párszor próbálkoztam, és semmi válasz nem érkezett. Újabb szédülésrohamba került az erőfeszítés, megint lerogytam. A hőség még

mindig iszonyú volt, kiszikkadtnak éreztem magam, mint egy múmia, aki egymillió évig hevert a homokban. Kli Yang kinyitotta az ajtót, lassú, kínlódó mozgással elkúszott. Most is rajta volt a fej- és vállvédő. Öt perc múlva visszajött. A sisak diafragmájánát mondta: - Nem jutottam az orrnavigáció közelébe. A középső járat forró, mint a kályha, és az egész levegő megszökött. - Aztán válaszolt a kérdésre, amit kiolvasott a szememből: Igen, az önműködő ajtók be vannak zárva. Az orrnavigációban biztosan nincs semmi levegő. Ha nincs levegő, az azt jelenti, hogy a navigáció ablakai tönkrementek. Semmi más nem üríthette ki a kabint. Voltak ugyan pótablakaink, és ki tudtuk volna javítani a rongálódást, amint egyenesbe jutunk. De most csak rohantunk tovább, talán a helyes úton, talán nem, a navigációs szoba légüres volt, a szócsövön nem érkezett semmi hang, csupán vészterhes csönd. Üldögéltünk, és kezdtünk erőre kapni. Utolsónak a sérült mérnök heverte ki a kómát. Sam tökéletesen rendbe hozta. McNultyt éppen akkor fogta el az izgalom. - Letelt a négy óra! - kiáltotta. - Sikerült! Bágyadtan hurráztunk. Jupiterre mondom, a hírre mintha tíz fokot hűlt volna a túlfűtött levegő. Különös, mennyi erőt önt belénk a megkönnyebbülés. Egy perc alatt leküzdöttünk minden gyengeséget, hívott a kozmosz. Újabb négy óra eltelt azonban, mire négy űrruhás mérnök kihozta a navigációs szobából a súlyos testet. Bevitték Sam kuckójába. Hosszú volt, nehéz és szótlan. - Jay, Jay, hogy érzed magad? - kérdeztem. Biztosan meghallott, mert megmozdította jobb kezének ujjait, és mély, csikorgó hangot adott ki. Két mérnök Jay kabinjába ment, és lehozta az óriási marhabőr koffert. Becsukták az ajtót, ott maradtak Sammel, én és a marsiak kint ácsorogtunk. Kli Yang úgy ődöngött föl s alá a folyosón, mint aki nem tudja, mihez kezdjen a csápjaival. Egy óra múlva kijött Sam. Rögtön megrohantuk.

>

, ERIC FRANK RUSSELL

1905-ben született. Angol létére az amerikai Astounding közölte le első elbeszélését 1937-ben. Noha regényeket szintén írt, híressé mégis szatirikus, humoros elbeszélései tették, amelyek 1978-ban bekövetkezett halála óta is az antológia-szerkesztők kedvencei. A legismertebb ezek közül a magyar fordításban többször megjelent, Hugo-díjjal jutalmazott 1955ös „Halandzsa". Tucat Jay-ciklusa voltaképp a Star Trek előfutárának tekinthető vegyes összetételű legénységével és tarka kalandjaival.

- Hogy van Jay? - Vak, mint a kőszobor - mondta fejét rázva -, és a hangját is elvesztette. Alaposan kikészült. - Hát ezért nem válaszolt a szócsövön. A doktor szemébe néztem. - Tudsz... tudnál valahogy segíteni rajta, Sam? - Bárcsak tudnék! - Fekete arcára rá voltak írva az érzelmei. - Tudod jól, őrmester, mennyire szeretném meggyógyítani. De nem megy. - Lemondóan intett. - Itt véget ér az én szerény tudományom. Talán ha majd visszaérünk a Földre... - Elvékonyodott a hangja, bement a kabinba. - Elszomorodtam - mondta letörten Kli Yang. Soha nem fogom elfelejteni az estét, amit az Astro Club vendégeként töltöttünk el New Yorkban. Akkoriban ez a klub volt a legexkluzívabb társaság, ami valaha is összeállt emberi lényekből. Azóta sincs másképp. Hogy az ember megfeleljen a tagsági követelményeknek, csodával határos űrhajózási hőstettet kell véghezvinnie. Az idő tájt kilenc tagja volt a klubnak, ma is csak tizenkettő. Az elnök Mace Waldron volt, a híres pilóta, aki 2263-ban azt a marsi hajót megmentette. Kiöltözve állt az asztalfőn, Jay ült az oldalán. Az asztal másik végén terpeszkedett McNulty, széles, önelégült vigyorral a joviális képén. Szomszédja az öreg, fehér üstökű Knud Johannsen volt, a J-sorozat zseniális ter-

vezője, olyan személyiség, akit ismer minden űrhajós. Kétoldalt foglalt helyet, némiképp feszélyezetten, az Utcadeszka teljes legénysége meg három utasunk, aki az alkalom tiszteletére elhalasztotta esedékes útját. Volt még néhány audio-újságíró, hangfelvevőkkel és mikrofonokkal fölszerelve. - Uraim és vedrák - mondta Mace -, olyan esemény ez, amilyenre még nem volt példa klubunk és az emberiség történetében. Talán éppen azért tartom kétszeres megtiszteltetésnek, hogy Tucat Jay készültségi pilótát az Astro Club teljes jogú és nagyérdemű tagjának ajánlhatom. - Támogatjuk - kiáltotta egy időben három klubtag. - Köszönöm, uraim. - Az elnök kérdőn felvonta a szemöldökét. Nyolc kéz lendült föl egy ütemre. - Egyhangú szavazással elfogadva - mondta Mace. Odapillantott Tucat Jayre, aki még mindig összezárt szájjal hallgatott, aztán belefogott a dicsőítő beszédbe. Egyre csak mondta, közben a pilóta moccanatlan ábrázattal ült a székén. Láttam, hogy a felvégen McNultynak már fülig ér a szája nagy elégedettségében. Az öreg Knud akkora apai büszkeséggel meredt maga elé az asztalra, hogy az szinte ostobaság volt. A legénység a dicsőítés alanyának szentelte figyelmét, és a hangfelvevők is őrá irányultak. Megint azt figyeltem, akit a többiek is néztek. Ott ült az áldozat, a szeme újra ép volt, tisztán csillogott, de az arca nem rezzent, nem hatott rá sem a beszéd, sem a nagy nyilvánosság, sem Johannsen sugárzó apai büszkesége. De alig múlt el tíz perc, mikor észrevettem, hogy J. 12 fészkelődni kezd. Ne higgyék el senkinek, hogy egy robotnak nem lehetnek érzelmei! Széky János fordítása