SARAH
1
Az Ellel Ministriesről Látásunk Az Ellel Ministries egy felekezetközi, keresztény, missziós szervezet, melynek célja, hogy örömmel fogadja az embereket, Isten Királyságáról tanítson és gyógyuláshoz segítse a szükségben levőket: (Lukács 9:11) Küldetésünk Az Ellel Ministries Magyarország nem hivatott betölteni a gyülekezetek szerepét, hanem hatékony eszközöket szeretne adni az egyháznak küldetése sikeres teljesítéséhez. Célunk a gyülekezetekkel és vezetőikkel való kapcsolatépítés és fenntartás. Lehetőséget kívánunk biztosítani a felfrissülésre, pihenésre, és egyúttal felajánljuk természeti adottságainkat és épületeinket a gyülekezeti rendezvények számára. Saját programjaink során felkészítjük az embereket lelkigondozásra, és arra hogy a gyülekezetben és a mindennapokban is hatékony és győztes keresztények legyenek. Hitvallásunk Hisszük és valljuk a teljes Szentháromságot: hogy az Atya, Fiú és Szent Szellem egy és örök Isten. Az Atya Isten, aki szeret minden embert. A Fiú Isten, aki a Jézus Krisztus, mint Megváltó, gyógyító, szabadító győztes Király és Úr. A Szent Szellem Isten, a Vigasztaló, aki a keresztényekben lakik és dinamikus erőt biztosít számukra, mely által képesekké válnak Krisztus földi szolgálatát folytatni. A Biblia Isten által inspirált, egyedülálló tekintély a hit, a tanítás és életvitel tekintetében. Ellel Ministries Magyarország Cím: 2162, Őrbottyán, Úr Rétje 1. Levélcím: 2112, Veresegyház, Pf. 17 Tel: 06-30-6311-900 (munkanapokon 9-16 óráig) e-mail:
[email protected] www.ellel.hu www.urretje.hu
2
Dr. Geoff Searle, MBBS. BSc. FRCPsych előszavával
Sarah
Út a bántalmazott gyerekkorból, az öngyilkosság kétségbeesésének mélységein át, egy reményteli, szabad életbe.
SARAH SHAW
3
A mű eredeti címe: Sarah Copyright © 2009 Sarah Shaw Originally published in English under the title: ’Sarah’ by Sovereign World Ltd, PO Box 784, Ellel, Lancaster LA1 9DA, United Kingdom www.sovereignworld.com All rights reserved. Minden jog fenntartva. A kiadvány bármely részének bármilyen formában, bármilyen elektronikus vagy mechanikus eszközzel történő sokszorosítása vagy továbbadása, ideértve a fénymásoló, adatrögzítő berendezés vagy más jellegű adattároló és adatbeolvasó eszközök használatát is, kizárólag a kiadó írásos engedélyével történhet. Rövid idézetek illusztráció céljából felhasználhatók. A bibliai idézeteket a Károli Gáspár fordítású bibliafordításból vettük át. Minden jog fenntartva. ISBN: 978-1-85240-511-3 A kiadó célja olyan könyvek publikálása, amelyek segítik terjeszteni és építeni Isten Királyságát. Nem feltétlenül értünk egyet a szerzők minden nézetével vagy Szentírásértelmezésével. Azt várjuk, hogy az olvasók maguk alkossanak ítéletet Isten Igéje megértésének fényében, keresztényi szeretetben és közösségi gyakorlatnak megfelelően. Fordította: Ficsor Hanna Magyar kiadás - Hungarian Edition Copyright: © Ellel Ministries Hungary Nonprofit Kft. Kiadja: Ellel Ministries Hungary Nonprofit Kft. 2162 Őrbottyán, Úr Rétje hrsz. 0120/2 Telefon: 06 30 6311 900 Email:
[email protected] www.ellel.hu www.urretje.hu
4
Önzetlenül szerető férjemnek, aki támogatott, bátorított ezen az úton.
Titoktartás Saját, és családom személyi védelme érdekében néhány nevet megváltoztattam.
5
Tartalom Dr. Geoff Searle előszava
9
Fiona Horrobin előszava
13
Bevezetés
17
1. Fejezet
Mikor mehetek már haza?
21
2. Fejezet
Gyűlölöm a szeretetet!
35
3. Fejezet
A szabadsághoz vezető lépcső
51
4. Fejezet
Összetört gyermekkor
61
5. Fejezet
Lényem eltaszított részeinek visszafogadása
71
6. Fejezet
Az igazság életem korai éveiről
87
7. Fejezet
Pszichiátriai kezelésem vége
97
8. Fejezet
Hogyan bocsássak meg?
99
9. Fejezet
Fájdalom, harag és keserűség
111
10. Fejezet
Isten rám talál!
123
11. Fejezet
Ne hagyjatok itt!
139
12. Fejezet
Kapcsolat és intimitás
155
13. Fejezet
Atyám kezében
161
Utószó
172
Kiadó megjegyzése
173
6
Őszinte köszönet… Peter és Fiona Horobinnak az Ellel Ministries látása iránti hűségért, amit Peter több mint harminc éve kapott Istentől, együttérző szívükért a sebzettek felé, és rendíthetetlen hitükért Istenben, mint Gyógyítóban és az Élet Adójában. Külön köszönet azoknak, akik önmagukból áldoztak, idejüket, energiájukat, forrásaikat nem sajnálva, sokféle módon, hogy végigkísérjenek engem ezen az úton: különösen Fionának, Annának, Karennek, Valnek és Iannek, akiken keresztül Isten nagy irgalommal szolgált felém, és akik nélkül nem sikerült volna. Őszinte hálám Ellel Grange szélesebb csapatának és az angliai Ellel központoknak, akik odaszánták életüket Isten szolgálatára, hogy segítsék a megtörteket és megsebzetteket. Ahogyan szeretettel üdvözöltek és feltétel nélkül elfogadtak, cipelték a bőröndjeimet, elkészítették a szobámat, felszolgálták az ételt, hitelesen elém élték, hogy mit jelent és micsoda kiváltság Isten családjába tartozni. Külön köszönet továbbá Pamnek és Christine-nek, akik imájukkal támogatták ennek a könyvnek a megírását. Végül, szívem mélyéből köszönöm férjemnek és gyermekeimnek türelmüket és állhatatosságukat, hogy hittek bennem, Isten bennem végzett munkájában, és a teljes szabadságban, még a legnehezebb időkben is. Istené minden dicsőség, tisztelet és imádat.
7
Előszó Manapság létezik egy népszerű műfaj „gyermekbántalmazási élmények” elnevezéssel, mely olyan keresetté vált, hogy könyvesboltokban újabban saját polcot neveznek el róla. Ha ilyen témájú könyvet keres, akkor ez a könyv nem önnek íródott, és azt tanácsolom, hogy tegye vissza a polcra. Ez a figyelemre méltó alkotás egy mélyen megsebzett nő teljes helyreállásáról szól, akivel több, mint tíz éve találkoztam. Kevesen írnak erről a témáról, különösen Sarah nyugodt és elgondolkodtató módján. Klinikai tapasztalatomban gyakran el kell szenvedjem, amit az utca embere tudni vél a mentális betegségekről – hogy az vagy teljesen reménytelen, vagy az emberi gyengeség kifejeződése, és, hogy én, pszichiáterként ostoba megtévedt vagy hasznavehetetlen vagyok. Valójában a páciensek állapota gyakran javul, és képesek folytatni életüket, de erről már sosem hallunk. Erre törekszem a betegeimnél is, ami viszont inkább remény, mint elvárás. Ez történt Sarah esetében is, aki súlyos depresszióval érkezett hozzám, mely kombinálódott coping (megküzdési) mechanizmusainak összeomlásával és gyermekkori emlékeinek komoly gyanút ébresztő teljes hiányával, amik együtt meglehetősen nagy bajt és rossz prognózist jelentettek. De, (és ez egy nagy de) Sarah rendelkezett olyan tulajdonságokkal és támaszokkal, melyekkel sokan nem rendelkeznek. Ez nem volt véletlen. Bár (akkoriban) nem volt ennek tudatában, ő egyértelműen egy kedves, szerető és gondoskodó egyén volt, aki sokkal mélyebben tudott kapcsolódni másokhoz, mint ahogy azt ő kezdetben felismerhette volna. Volt egy szerető férje és családja, illetve volt Istennel kapcsolata, amik együttesen megmentették őt, lelkigondozói és gyülekezete segítségével. Azonban nem becsülhetjük alá saját kitartó és bátor erőfeszítéseit sem, hogy elmeneküljön a szörnyű neveltetése elől, ami úgy tűnt, megbénította és fogollyá tette őt. A bántalmazásból való felépülés, (ahogy ezt ez a könyv is világossá teszi) nem valami lepel hirtelen mágikus eltávolítása egy belső megérzés hatására: hanem mindennapos küzdelem, hogy megváltoztasd a gondolkodásmódod, az érzelmeid és viselkedésed, miközben minden porcikád azt kiáltja hogy „Nem!”, míg végül teljesen kimerülsz érzelmileg. Aztán másnap felkelsz, és kezded újra a harcot. Minden felépüléshez vezető út más. Részben az egyén miatt, részben a terápiák különbözősége miatt. Az út, melyre Sarah lépett, hosszú volt, de ahogy szokott lenni, az övé is egy folyamat volt kezdve a legelején, a gyerekkoron és serdülőkoron át, melyen megbízható, szerető felnőttek (terapeuták) támogatták végig. Sarah legnagyobb győzelme, hogy sikerült megküzdenie a terápiától való függőséggel anélkül, hogy széthullott volna, és képes volt újra érett kapcsolatot építeni férjével. Amikor az 1980-as években elkezdtem dolgozni a pszichiátrián, senkinek sem jutott volna eszébe elvállalni a Sarah-hoz hasonló esetek terápiáját, mivel az a „lehetetlen” kategóriába tatozott volna. Azok, akik hozzá hasonló komplex és mélyen gyökerező problémákkal érkeztek, azoknak a kórképét leegyszerűsítették olyan betegséggé, ami gyógyszerelhető, és amiből korlátozott felépülés várható. Azóta a pszichiátriában jelentős előrehaladás történt különféle kezelési módok kifejlesztésével, de mivel nagy részük - a gyors segítségnyújtás nevében - a gondolatokra és a viselkedésre összpontosított, végső soron nem tudtak segítséget nyújtani az összetettebb és mélyen gyökerező problémák esetén, mint amilyen például az emberek egymással, vagy önmagukkal szembeni kapcsolati problémáik. A segítés kritikus pontja valójában nagyon egyszerű – szeretetteljes, felelős felnőttként viszonyulni a pácienshez. Viszont ez hihetetlenül komplex és nehéz egy kiszámíthatatlan, követelőző, üvöltő, kaotikus gyermeknél/felnőttnél. Nem szabad alulértékelni a jellem erejét sem, abban, ahogy viszonyulunk, gyógyítjuk, és végül elengedjük a pácienst, különösen egy olyan intenzív és elhúzódó folyamatban, amilyenre Sarah-nak szüksége volt a gyógyuláshoz.
8
Örömmel jelentem ki, hogy ma már lehetséges segíteni bárkinek, aki Sarah-hoz hasonló komoly problémákkal küzd, de a felépülésnek ezt a teljességét továbbra is csodának kell kezelnünk, ha ez nem lenne elég világos az ő alázatos beszámolójából, hogyan is jutott el idáig. Dr. Geoff Searle MB.BS.BSc.FRCPsych Sarah Shaw pszichiátere 2009 november
9
Előszó Húsz éve tartó utunk, mely során a legmélyebb szükségű emberek felé szolgáltunk, létrehozta bennünk azt a Teremtőbe vetett rendíthetetlen hitet, hogy képes helyreállítani megtört emberi életeket. Habár időnként rendkívül nehéz, de ennek ellenére óriási megtiszteltetés volt elkísérni Sarah-t az ő személyes útján arra a teljességre és normalitásra, amit ma élvez – szabadon arra, hogy átlagos életet éljen családjával, szabadon a gyógyszerektől, kórházi kezeléstől, és szabadon bármely más, külső segítséghez és vigasztaláshoz való ragaszkodástól. Isten valóságosan kárpótolta azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, és minden emberi képességet és észérvet meghaladó megváltást hozott neki. Sarah-t lelkésze küldte hozzánk segítségért, és a pszichiátere adott neki kimenőt egy tíz napos gyógyító kurzusra. Az első alkalommal, amikor találkoztunk, sejtelmünk sem volt arról, hogy mi előtt áll akár Sarah, akár mi, ahogy együtt elindulunk a helyreállás útján. Nem sokkal azelőtt, hogy Sarah hozzánk érkezett, elérte személyes határait, és végleg összeroppant. Pszichiátriai segítségre és erős gyógyszerelésre volt szüksége, hogy meg tudják védeni magától és a halál utáni vágyától. Az igazi Sarah nem tudta tovább lecsendesíteni belsőjében a pusztító, bántalmazott évek fájdalmát. Ahogy vele együtt elkezdtük feltárni a múltját, a normalitás külső látszata hamar utat engedett belső megtörtségének és fájdalmának mélységeibe, mely azt a hitet keltette benne, hogy mindenki jobban járna, ha ő kilépne ebből az életből. Nem egy átlagos, de még csak nem is egy komplex lelkigondozott volt. Egész élete arra a hitre épült, hogy ő annyira rossz, hogy megérdemelte azt az elképzelhetetlen bántalmazást, amit elszenvedett. Nekünk, akik a családja és lelkigondozói lettünk, az volt a legnagyobb kihívás, hogy hogyan léphetnénk kapcsolatba egy ennyire üres, meggyötört és összetört lélekkel. Lehetséges-e, hogy a keresztyén hitünkből és szívünkből származó emberi szeretet meggyógyítsa és betöltse a benne levő fájó űrt és szükséget? Kitörés „A fájdalmam én vagyok, ez vagyok én.” Sarah végül kitört. „Nem tudtok tőlem megszabadulni.” „Gyűlölöm a szeretetet.” „A szeretet fáj.” „A szeretet használ téged.” A kirobbanás utat adott egyre erősödő zokogásának, miközben a fejét rázta. Ahogy a gyógyulás felé vezető út kimerültsége és fáradalmai elárasztották, Sarah így kiáltott fel, „Nem értitek, azt, ami bennem van, ez túl nagy akárkinek, vissza kell mennem a kórházba.” Megijedve a kifakadásától, csendben ültünk Sarah-val, mindannyian elmélyedve saját gondolatainkban és imáinkban. Igazságtalanság A gyógyulás felé vezető úton, amelyen én és a lelkigondozó csapat végigkísértük, szembesültem az emberi szív legmélyebb és legnagyobb vágyával – értékelve és szeretve lenni. Mit mondhattam volna? Mit mondhatott volna a csoport bármely tagja? Mely szó, vagy cselekedet lett volna megfelelő válasz? Sarah egész életében bebörtönözve élt olyanért, amin nem állt hatalmában változtatni, és amiben nem volt bűnös. Talán megoldást jelentett volna, ha bántalmazója megkapja büntetését? Hosszadalmas beszélgetéseket és vitákat folytattunk erről. Sarah lelke mélyéről fakadt fel a bosszúvágy, ugyanakkor semmi sem tűnt elégnek ahhoz, hogy megtorolja az igazságtalanságot – sem a börtönbüntetés, de még a halálbüntetés sem. Egy időre megkönnyebbült tőle, de csak átmenetileg. Soha nem tudta a benne lévő dühöngő igazságtalanság érzetét lecsillapítani.
10
Csöndben ültem gondolataimba és imámba mélyedve. Túl messzire mentem volna? Most, hogy Sarah megtapasztalta az emberi szeretetet, vagy nagyon ragaszkodott hozzá, vagy pedig harcolt ellene. Engedtük, hogy megízleljen valamit, amit eddig sosem engedett meg magának. De a fájdalmas igazság az volt, hogy mindez a szeretet sem volt elég neki. Magamban kezdtem azt gondolni, hogy nincs válasz Sarah számára, és talán abban kellene segítenünk, hogy valahogy megtanuljon együtt élni a fájdalmával. Még abban is elkezdtem kételkedni, hogy láthatjuk-e valaha a szeretet hatalmának győzelmét ekkora gyűlölet és gonoszság felett. Talán kompromisszumot kellene kötnünk, és kitűzni célul legalább valami részleges gyógyulást. De valahol a lelkem mélyén éreztem felébredni egy rendíthetetlen meggyőződést, hogy ahol ember nem tud változást és gyógyulást hozni az emberi szívbe, ott Isten tud. Út a győzelemhez Sarah története ma egy erőteljes bizonyság arról, hogy Isten képes gyógyítani, és meg is cselekszi. Kétségtelen, hogy Isten Élő Szavának, zsinórmértékének gyakorlati alkalmazása és megélése nélkül képtelenek lettünk volna Sarah-nak segíteni oly módon, ahogy azt tettük. Kétségtelenül munkálkodott valami Sarah életében, ami meghaladta a mi emberi erőfeszítéseinket és lelki ajándékainkat. Ez a valami egy kapcsolat volt – melybe kitartóan kapaszkodott, aki nem más, mint az élő Jézus Krisztus. Ahogy az Igét értelmeztük és alkalmaztuk, alapvető igazságok, mint drága gyöngyök emelkedtek ki a Biblia lapjairól. A megelevenedett Ige irányt mutatott, a remény, szeretet és célok megvalósulásához. De a legfontosabb, hogy vezetett minket az úton Sarah szabadsága felé. A Teremtő Isten egy céllal alkotott, hogy kapcsolatokban éljünk. Arra teremtett és alkotott, hogy szeressünk. Ez volt a terve. Az ő tökéletes terve szerint megajándékozott minket a lehető legnagyobb ajándékkal, ami a szabad akarat, szabadság arra, hogy önálló gondolataink, saját véleményünk, fájdalmas és örömteli érzéseink legyenek, és a magunk ura legyünk. Ez a Teremtő, gyermekeinek, fiainak és lányaink nevez minket, és örökségül adta szeretetét, a bűnbocsánat bizonyosságát és az örök életet. Isten egy olyan úton vezette Saraht, amelyen végül ledőltek a gyűlölet és gonoszság falai, képessé válva arra, hogy átvegye megígért örökségét. Kísérve őt az úton hittel, bízva a hűséges Istenben, aki hű a Szavához, erőt és kegyelmet kaptunk, hogy végigjárjuk vele a kanyarral és fordulatokkal teli utat, rátalálva közben a bölcsesség gyöngyeire, és a korábban kegyetlenség és igazságtalanság által tönkre tett emberi lélek belső gyógyulásának csodálatos kulcsaira. A gyűlölet a gonoszt munkálta az életében, de a szeretet győzött. Ez a szeretet isteni volt, a Teremtő szeretete a teremtménye felé, az Atya szeretete a gyermeke felé. Megmentette, helyreállította és ezek által minket is mélyen megérintett és megváltoztatott. Lelkigondozókként nekünk is mélyre kellett ásni Istenben, hogy kegyelmet találjunk, és szembe tudjunk nézni a látszólag lehetetlennel. Ez a kegyelem áradt ki rajtunk keresztül. A csoportunkból senki sem színlelheti, hogy ez egy könnyű séta volt. Sokszor voltak olyan kihívások, amelyek a föladás szélére juttattak minket. Ezek meghaladták az emberi tűréshatárt, de ilyenkor Istentől kaptuk látásokat, és áttörés történt, amelyből örömet és bátorságot meríthettünk a továbbhaladáshoz. Az az imádságunk, hogy azáltal, amiket kaptunk kulcsokat és felismeréseket, valamint Sarah hite, bátorsága és elszántsága példáján keresztül, mások is eljussanak a szabadságra. Egyedül Istené a hála, akinek a szeretete és gyógyító hatalma - mely a legszörnyűbb bántalmazás következményeiből is meg tud menteni - maradnak a mi motiváló erőink. Továbbá köszönjük az egész csoportunknak, akik odaszentelték magukat, hogy Sarah megkaphassa a segítséget, amire szüksége volt. Végül legmélyebb csodálatunk John, a férje
11
iránt, aki állhatatos és hűséges volt az egész út alatt, és akinek a feddhetetlensége ragyogó példa számunkra. Mindnyájan, akik Sarah életének részesei lehettünk, gazdagodtunk általa. Amivel az ellenség ártani akart, az Úr azt jóra fordította! Fiona Horrobin November 2009
12
Bevezetés Gyerekkoromban súlyosan bántalmaztak a szüleim sok éven át. Nem volt hova fordulnom vigasztalásért, ezért úgy nőttem fel, hogy minden rossz történést magamba temettem, kizárva azokat az emlékezetemből. Gyermek voltam és úgy is gondolkoztam, nem volt elképzelésem a következményekről. Egyet tudtam, hogy rossz vagyok, és ha bármi fájdalom ért, azt megérdemeltem. Sokáig nem értettem, hogy a sok sérülést okozó neveltetésem miatt a személyiségem nyolc különböző részre darabolódott. A pszichiáterek és pszichológusok kézikönyve1 szerint a betegség, amiben szenvedtem: Disszociatív személyiségzavar. Nem kérdőjeleztem meg az életem. Nem kérdőjeleztem meg a szélsőségesen irreális meggyőződéseimet, a kényszeres cselekvéseimet, az állandó ellenőrzéseket és újra ellenőrzéseket, a sok félelmet, ami tartózkodóvá tett, vagy azt, hogy nem volt emlékem életem első tizennyolc évéről. Úgy tekintettem mindezekre, mint ami a sminkem része. Ezek zavaró kellemetlenségek voltak, amit próbáltam elrejteni. Azonban a harmincas éveim közepén kezdett előtörni a múlt. A bűntudat - ami mindig jelen volt bennem - elkezdett nőni addig, hogy már felemésztett. Vétkesnek éreztem magam, hogy rossz feleség, rossz keresztyén, rossz barát vagyok… Végül mindenért magamat hibáztattam. Annyira nagyon rossz embernek tartottam magam, hogy még azért is vétkesnek éreztem magam, hogy élek. Az öngyűlölet, ami lényem legmélyéből árasztott el, beivódott egész lelkembe, míg az önutálat, mint sűrű köd lengett körül mindenütt, és meg voltam győződve, hogy a halált érdemlem. Egy súlyos öngyilkossági kísérlet után bekerültem egy pszichiátriai kórházba, ahol bulimiával, kényszerbetegséggel, súlyos klinikai depresszióval, önbántalmazással és öngyilkossági hajlammal diagnosztizáltak. Úgy éreztem, mintha lassan süllyedtem volna lefelé az abszolút kétségbeesés sötét vermének legaljába, amiért magamat okoltam. Mint sok bántalmazott ember, én is reménytelen voltam. De bármilyen lehetetlennek tűnt számomra, mégis volt remény. A lelkészem a feleségével együtt próbált segíteni, és imádkoztak értem többekkel együtt. Hét hónap kórházi tartózkodás után lehetőség nyílt számomra, hogy szakszerű keresztyén segítséget kapjak. Rajtuk keresztül, amikor öngyilkossági kísérletet tettem ismét, Isten egy képet adott üzenetként: ez egy rózsa volt, aminek a szirmait letépték és összetiporták, majd szétszórták a földre mindenfelé. Isten azt üzente ezáltal, hogy gondosan fel fog szedni minden egyes szirmot, és szeretettel teljesen helyreállítja a rózsát. A kép gyönyörű volt, de akkora volt a baj, hogy nem tudtam felfogni, hogy tudja ezt a csodát létrehozni bennem. Ez a könyv bizonyság Isten hűségéről, ahogy megcselekedte, amit ígért, gondosan helyreállítva az életem. Amint kezdtem szabad lenni a múltam láncaitól, meg kellett jelennem egy pszichiátriai kontrollon, melyen Fiona, az engem lelkigondozó csoport vezetője is részt vett. A pszichiáter szakmai tudásával megállapította a szemmel látható gyógyulást, mely még nem volt teljes, de kétségtelenül valóságos volt. Tudtam, mennyire kiváltságos vagyok ezért a szakszerű keresztyén segítségért, melyen keresztül Isten hatalmasan munkálkodott. Eszembe jutottak a betegek, akikkel kórházi tartózkodásom alatt ismerkedtem meg, akik közül sokan reménytelenek voltak, és azokra is gondoltam, akiket nem ismertem. Megkérdeztem az orvosom: „Mi történik a hozzám hasonló betegekkel, akik nem kapják meg azt a segítséget,
1
Dignostic and Statistical Manual of Mental Disorders, fourth edition text revision or DSM-IV-TR
13
amit én kaptam?” Nem fogom elfelejteni a válaszát: „Most is van egy hozzád hasonló hölgy, és szembe kell néznem a ténnyel, hogy nem biztos az életben maradása.” Ez az oka, hogy megírtam ezt a könyvet. Ez nem arról szól, hogy mennyi horror ért gyerekkoromban, hanem annak a története, hogyan jutottam el a gyógyulásig. Sok ember soha nem épül fel a bántalmazásból, de az az imádságom, hogy mások, akik sokkoló gyermekkori tapasztalatok következményeitől szenvednek, bátorságot merítsenek, hogy valóban van kiút a bántalmazott múltból. Sok bántalmazott, sérült ember nem érti megtört állapotát. El vannak akadva, mint én is voltam, a bűntudat, az öngyűlölet, sokféle félelmek, depresszió, kényszerbetegség, evési zavarok gyötrő külső tüneteiben, és magukat büntetik, öngyilkossági hajlamúak. Életben tartják őket – vagy nem – tudatmódosító gyógyszerekkel, amelyek a tüneteket, mint vélt problémát kezelik, de a nagyobb probléma az, ami nem látható, ami elszigetelten halottként el van temetve a tudattalanba, ami pedig nem halott, hanem él, reménytelen, és többre van szüksége, mint gyógyszeres kezelésre. Minden kétséget kizáróan meg vagyok győződve, hogy valódi gyógyulás abból ered, ha alázattal és őszintén, igaz és élő kapcsolatba lépünk Atyánkkal, Istenünkkel, Jézuson keresztül. Ez az egyetlen út a teljességhez, a belső konfliktusból való szabaduláshoz, és ahhoz a valódi biztonsághoz, melyre mindannyian vágyunk – biztonságra, mely megszabadít minden gyötrő tünettől. Némelyek talán azt mondják, hogy mindig is, amióta keresztyénné lettem, volt kapcsolatom Istennel, ami jóval azelőtt volt, hogy lerobbantam és bekerültem a pszichiátriára. De az egy felszínes kapcsolat volt. Most már tudom, hogy Isten csak addig mehet, ameddig engedem. Kizártam a sérült területeket egy helyre, ahova temettem minden fájdalmat, félelmet, haragot és a gyerekkorom kegyetlenségének és bántalmazásának igazságtalanságérzetét. Mintha mindezek tetejére betont öntöttem volna „Tilos a belépés” felirattal. Megtanultam, hogy el kell engednem minden önvédelmet, oda kell engednem Istent ezekhez a helyekhez, ha meg akarom tapasztalni a valódi szabadságot, mely mindannyiunk számára elérhető. Szeretnék megosztani valamennyit a küzdelmeimből, úgy, ahogy átéltem, továbbadva abba az élő Istenbe vetett valódi reményt, aki képes összegyűjteni megtört életem szirmait, helyreállítva azt a teljességig. Jézus mondta, „megismeritek az Igazságot, és az Igazság megszabadít titeket.” (János 8:32) Azt is hirdette, hogy azért jött, hogy betöltse, amit Ézsaiás próféta mondott: „Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek.” (Ézsaiás 61:1; Lukács 4:18-21) Övé legyen minden imádat, dicsőség és tisztelet.
14
1.Fejezet Mikor mehetek haza? Harminchat évesen jó házasságban éltem Johnnal és volt két szép gyermekünk. Tom tizenegy éves, elsős gimnazista, Beth pedig kilenc évesen egy évvel fölötte járt az iskolatársainak. Akkor lettem keresztyén, amikor Tom születése után keresztelő felkészítőre jártam, és titkárnőként dolgoztam fél állásban a plébánián. Kívülről minden normálisnak tűnt. Sok szempontból talán jól is álltak a dolgok, vagy talán még annál is jobban. Kétség kívül sok jó volt az életemben, amiért nagy hálával tartozom. Rejtegetett bántalmazás Kifejlesztettem egy életen át gyakorolt szokást, hogy mindennek normálisnak kellett tűnnie akkor is, ha nem volt úgy. Ez inkább már egy életmód volt, mint szokás, ami gyerekkoromban kezdődött, amikor nagyon rossz dolgok történtek velem. Három és tizennyolc éves korom között az apám rendszeresen bántalmazott szexuálisan. Minden alkalommal azután, hogy ezt tette, félre lökött, ott hagyva a padlón, én pedig ahogy tudtam, rohantam mosakodni, átöltözni, kiegyenesíteni az ágytakarót, pokrócokat és bármit, ami elkerült a helyéről. Féltem, hogy anyukám megtudja mi történt. Minden erőfeszítésem ellenére mindig tudta. Sokszor bezárt a szobámba napokra „kegyvesztetten, hogy elgondolkozzam, milyen rossz vagyok”. Amikor kiengedett, visszaküldött az iskolába egy igazolással, hogy beteg voltam, én pedig úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bármi áron, mindennek normálisnak kellett látszódnia. Így tett az anyám, és én is. A plébánián mindig nyüzsgés volt. Emberek érdeklődtek telefonon az istentiszteleti alkalmakról, összejövetelekről, időpontokról, esküvőszervezéssel, temetkezéssel, kereszteléssel kapcsolatban. Mosolyogtam és szorgalmasan dolgoztam, hogy mindenkinek eleget tegyek, felajánlottam gépelést, fénymásolást és bármit, amivel segíthettem. A plébánia segítőkész, barátságos titkárnője voltam, hatékony feleség, aki a házat és a kertet makulátlan rendben tartotta, és anya, aki a gyermekeit annyi különórára szállította, amennyi csak kifért az idejéből, és még más szülők gyerekeit is szállította. Legalábbis így néztem ki kívülről. Azonban belül más voltam. Bizonytalan voltam, és küzdöttem azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel, hogy rossz ember vagyok. Egyre jobban lenyomott a bűntudat és a reménytelenség. Igaz az, hogy a bántalmazottak gyakran magukra veszik a bántalmazó vétkét, de semmi emlékem nem volt arról, hogy velem bármit tettek volna, és John sem tudott ilyesmiről. Egyszerűen rossznak éreztem magam. Valójában nemcsak megpróbáltam elrejteni a bántalmazást a tettetés takarója alá, de elfelejtettem életem első tizennyolc évét, és öntudatlanul kitaláltam egy másik múltat. „Nehéz gyerek voltam”, - mondtam az embereknek, közben szilárdan hittem is ezt. „Megnehezítettem a szüleim életét, de ők jók voltak hozzám, és minden tőlük telhetőt megtettek értem”. Ez igaznak tűnt, pedig nem volt az. Túlélési ösztön Az igazság az, hogy ez egy automatikus válaszreakció volt, hogy elzártam magam a múltam szörnyűségeitől azáltal, hogy kizártam azokat az éveket az elmémből. Ez egy alapvető emberi túlélési ösztön. Amikor nem jön vigasz és kegyetlen büntetést szenved a
15
gyermek, akinek az ártatlanságát saját szülei rabolták el, a fájdalom és az igazságtalanság súlya túl nagy, hogy cipelje. Így „veszítettem el az emlékeim”. Öngyűlölet és depresszió Felnőttként nem tudtam mivel magyarázni a mélyülő depressziómat, egyedül azzal, hogy rossznak születtem. Ez arra vezetett, hogy még erősebben törekedjek a jóra mindenben, hogy ezzel némileg kompenzáljak. De ez nem működött. Így is rossznak éreztem magam. Titokban kontrolláltam az evést heti több mint száz hashajtó tablettával, de így is kövérnek éreztem magam. Bűntudatom volt, mert úgy gondoltam, hogy a keresztyéneknek belül is, kívül is boldognak kell lenni. Ha nem összpontosítottam valami másra, akkor rossz érzések törtek fel bennem, és ilyenkor csak föl akartam adni és meghalni. Végül elmentem az orvosomhoz, aki írt fel antidepresszánsokat, majd később nyugtatókat és altatót. Azonban ezek nem befolyásolták a negatív érzéseket, melyek egyre kezelhetetlenebbé váltak, és elkezdtek elárasztani engem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nemcsak egy rossz ember vagyok, de rossz keresztyén, rossz barát, rossz feleség és rossz anya is. Mintha kőből lettem volna, mindenütt a „rossz” felirattal egészen a bensőmig. A hitem azt tanította, hogy nem számít, milyen rosszak vagyunk, Jézus elvette a bűnünk büntetését, és örök életet szerzett mindenkinek, aki elfogadja Őt Megváltójának. De én nem voltam képes elfogadni a megbocsátását, és nem tudtam felfogni, hogy én a mennybe juthatnék. A legjobb esetben is azt tudtam elképzelni, hogy összekuporodva a mennyben elbújok a többiek mögé, nehogy meglássanak. De végül ebben sem tudtam hinni. Úgy gondoltam, én kivétel vagyok, aki nemcsak megérdemlem a halált, hanem azt érdemlem, hogy amikor eljön az idő, ott és akkor el legyek szakítva az örök élettől. Bár az értéktelenség érzésem és öngyűlöletem elég extrém volt ahhoz, hogy öngyilkos hajlamú legyek, ezek az érzések eltérő intenzitásúak voltak. Hirtelen váltani tudtam, ha munkáról volt szó, vagy emberekkel voltam, akiknek annyira igyekeztem elnyerni a tetszését. Olyan volt, mintha feltettem volna egy maszkot anélkül, hogy tudatában lettem volna a ténynek, hogy nemcsak másokat tévesztek meg, de magamat is. Ha nem voltam telve öngyilkosságra késztető érzésekkel, akkor nem is érzékeltem azokat egyáltalán. Ez több volt, mint egy hangulatingadozás, sokkal inkább egy folytonos átkapcsolás két végletes személyiség között. John és egy vagy két közeli barátunk képesek voltak észrevenni az átkapcsolásokat. Tudták, hogy borotvapengét hordtam a kézitáskámban készen arra, hogy megbüntessem magam, ha reménytelen lettem, és tudták, hogy bármikor átválthatok ebbe az állapotba. Több kiváltó ok volt: például, ha nem sikerült elvégezni minden legutolsó munkát az irodában, vagy nem tudtam leszedni, minden hervadt virágfejet a kertben, vagy ha elutasítottnak éreztem magam. Mindezek olyanok voltak, mint a villámvezetők, melyek azonnal felszínre hozták a keserű, önpusztító gondolatokat és érzéseket. Bizalmamba avattam a lelkészem és a feleségét, akik lelkigondoztak. Egy nap időpontra mentem a plébániára, ahol Barbara sajnálkozva közölte, hogy Geoffet kihívták egy helyre. Biztatóan mosolyogtam: „Rendben, megértem.” Csevegtünk és megittunk együtt egy csésze teát. Hazamentem, és bevettem egy egész üveg Paracetamolt. Bár nagyon lebetegedtem, megígértettem Johnnal, hogy nem hívja ki az orvost. Néhány nap múlva visszamentem dolgozni, mintha mi sem történt volna, nem tudva, hogy a májam súlyosan sérült. Ez egy zűrzavaros időszak volt, főleg John számára. Egyik pillanatban reménytelenül öngyilkos hajlamú voltam, míg a következő percben vádoltam magam figyelemközpontúságomért, úgy gondolva, nincs semmi bajom.
16
Pszichiátriai kórház A következő orvosi ellenőrzést követően, az orvosom felkért egy pszichiátert, Dr. Searlet, hogy vizsgáljon meg. Másnap eljött, és megdöbbenésemre az otthonomból felhívta a pszichiátriai kórházat, hogy készítsenek nekem egy helyet. „Be kell, hogy valljam, ön veszélyt jelent magára” – mondta. Az orvosi papírjaim között van egy levél, amit Dr. Searle írt a háziorvosomnak, otthonomban tett látogatását követően: A mentális állapotát tekintve, úgy látom Sarah egy sovány, meglehetősen aggódó hölgy… nyilvánvalóan depressziós. Az a benyomásom, hogy komoly depressziós betegségben szenved, melynek oka érzelmileg bántalmazó neveltetés… úgy gondolom, hatékony antidepresszáns kezelésre van szüksége… a pszichikai nehézségei többet igényelnek, mint egyszerű tanácsadói beavatkozást. John és a gyerekek elvittek még aznap este a kórházba. Egy lepukkant szobában várakoztunk. A falakról kezdett leválni a festék, a szőnyeg sarkai felpödrődtek. Éreztük, ahogy száll be kintről a cigarettafüst. Egyikünk sem lépte még át eddig egy pszichiátriai kórház küszöbét. Piszkosnak tűnt, de valószínű nem volt az. Keveset beszéltünk. Bűntudatom volt, ők pedig aggódtak. Időnként az ajtó mellett elhaladó betegek csoszogása szakította meg gondolatainkat. Felnéztünk, de egy beteg sem nézett ránk. Élettelenül bámultak lefelé, vonszolták lábukat, ahogy föl-alá járkáltak a folyosón. Két óra múlva az ügyeletes pszichiáter, akit eddig lefoglaltak a sürgős esetek, jött, hogy felvegyen az osztályra. Megválaszoltuk a kérdéseket és aláírtuk a szükséges papírokat, majd elköszöntem a családomtól. A gyerekek könnyeikkel küszködtek, de John hazaindította őket. „Gyerekek” – mondta. „Ideje haza menni. Anyának most már le kell feküdnie. Holnap jövünk megint, és vele lehetünk.” Valójában ő levertebb volt náluk. Otthon hajnalig ébren volt, küzdve magával, hogy egy ilyen helyen hagyott engem. Amint elkezdtem bepakolni a dolgaim az ágy melletti éjjeli szekrénybe, a többi hét betegtárs egyike odajött hozzám fülembe suttogva: „Mindig zárd a szekrényed.” Fejével a mellettem fekvő nő felé biccentett. „Ő tolvaj. Ha nem zárod el a dolgaid, ellopja.” Ledöbbentett, hogy számomra ennyire idegen helyen vagyok. „Mikor mehetek haza?” kérdeztem a nővért motyogva, mikor gyógyszerosztáskor sorra kerültem. „Pénteken várja önt Dr. Searle” – válaszolta. „Majd őt megkérdezheti.” Kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem a tablettáim. „Nem”, mondta türelmetlenül, amint elfordultam. „Tegye be a szájába. Látni akarom, amint lenyeli.” Úgy tettem, ahogy mondta. Másnap reggel úgy éreztem, mintha semmi bajom sem lenne, és nem hittem, hogy kórházban kell lennem. Haragudtam, hogy túladagoltam magam, és hogy elmondtam Dr. Searlenek. Ostobának és vétkesnek éreztem magam, és hogy ezekről az érzésekről eltereljem a figyelmem, beszélgetni kezdtem a többi beteggel problémáikról. Meghallgattam őket, és próbáltam valami bátorító, vigasztaló szóval segíteni nekik. Az, hogy kerestem küzdelmeikre a választ, segített elfeledkezni a magaméról. Szerdán kerültem be a kórházba, és biztos voltam benne, hogy hétvége előtt haza engednek. Kezdtem zavarba lenni a gondolattól, hogy Dr. Searlelel fogok beszélni. Azon aggódtam, hogy majd azt mondja rólam, hogy csak színlelem a betegséget, és pazarlom a nemzeti egészségügyi forrásokat. Lassan érkezett el a péntek. Amikor végül egy nővér behívott az orvoshoz, nagyon meglepett, hogy Dr. Searle olyan sok kérdést tett fel, különösen a gyerekkoromról. Gondoltam, rossz nyomon van, és
17
csak az idejét pazarolja. Nem emlékeztem a múltamra, és egyébként is nem gondoltam, hogy bármi köze lenne ahhoz, amiért kórházban voltam. Amikor arról kérdezett, hogy hogy állok jelenleg a szüleimmel, én őszintén bevallottam, hogy nehéz a kapcsolatom az anyámmal. Azt is elmondtam bűnbánóan, hogy meglehetősen féltem az apámtól, aki magas, hangos, erőteljes férfi volt, aki körül kényelmetlenül érezték magukat az emberek. Biztos voltam benne, hogy ezek lényegtelen információk. Amikor végezetül megkérdezte, miért adagoltam túl magam, úgy éreztem, a lényegre tapintott. Elmondtam, hogy azért tettem, mert haragudtam magamra, hogy nem vagyok elég elszánt, hogy csődtömeg vagyok, hogy annyi stresszt hoztam Johnra és a gyerekekre, és hogy olyan csúnyán cserbenhagytam őket. Elmondtam neki, hogy utálom magamat. Még ezek bevallása után is úgy hittem, nincs szükségem kórházi bennfekvésre. Úgy gondoltam, végleg hazaenged. A beszélgetés végén megkérdeztem, „Mikor mehetek haza?” Szeptember közepe volt, és ő azt válaszolta, „jó esetben Karácsonyra kikerülhet.” Ledöbbentem. Mechanikusan kezet ráztam vele, és ahogy mentem a folyosón, a fülembe csengtek a szavai. Hogy lehet ez igaz? Emlék a múltból Dr. Searle rendszeres találkozókat rendelt el Wendyvel, a pszichológussal, aki szerint én megszállottan elfoglaltam magam, és egész életemben a külső dolgokra fókuszáltam, lenyomva múltam negatív érzelmeit. Értelmesnek tűnt, amit mondott, de nem volt olyan, amire emlékezni, vagy amihez kapcsolódni tudtam volna, a múltamban, amiket felelőssé tehettem volna azokért az érzésekért, ahogy a jelenben éreztem magam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy rossznak születtem, és a meggyőződéstől, hogy bár mindent megtettem, hogy változzak, nem sikerült. Gyűlöltem magam, és meg akartam halni. Ebben nem volt semmi bonyolult. Nem volt más oka annak, hogy így éreztem és ehhez nem volt semmi köze a neveltetésemnek. Azonban volt egy ismétlődő kép, ami rendszerint eszembe jutott általában éjszaka. Ilyenkor felriadtam, kimelegedve és rémülten, mintha megtörtént volna. Ezen a képen én voltam gyerekkoromban, meztelenül álltam, miközben az apám nézett. Ezt nagyon gyűlöltem, és próbáltam elfelejteni és kizárni a gondolataimból. Wendy bátorított, hogy beszéljek róla. Vonakodtam, azután hevesen ráztam a fejem, hogy eltaszítsam még a gondolatát is. Nem értettem ezt a képet, és nem akartam belelátni valamit, amit nem is jelent. Aggódó barátok Sok látogatóm volt, főleg a gyülekezetemből. Meg voltak döbbenve, amikor megtudták, hol vagyok, mert engem egy „igazi boldog embernek” ismertek, aki mindenkinek a kedvére volt. A valóságban, ha ekkor még nem is szembesültem vele, belül egy zűrzavar volt és teljesen le voltam robbanva. Úgy éreztem, mindenkinek magyarázattal tartozom. Nem tudtam felhagyni az igyekezetemmel, hogy próbáljak megfelelni mások elvárásainak. Akartam, hogy aki meglátogat, úgy érezze, érdemes volt eljönnie. Amikor eltávoztak, újra és újra átgondoltam a beszélgetéseket, és mind mentálisan, mind fizikálisan büntettem magam azért, hogy nem helyesen szóltam. Addig vájtam a körmeimet a csuklómba, míg vérezni nem kezdett, és ütögettem a lábam, míg maradandóan lila, fekete, kék foltos nem lett. A leghevesebb támadásom magam ellem apám egyik látogatása után történt. Egy aggódó nővér sietett a megmentésemre. Újra és újra ismételgettem neki, hogy „rossz vagyok”.
18
Adott pár nyugtatót és megígérte, hogy John megkéri apámat, hogy ne látogasson, legalábbis egy időre. Kapcsolat a szüleimmel Apám erős alkatú ember volt heves természettel, aki körül mindenki lábujjhegyen járt. A második felesége folyton feszültségben volt, igyekezve kivédeni apám heves kirobbanásait. Tudtam, hogy többször börtönbüntetésre ítélték erőszakért és lopásért. Egyik épp akkor történt, amikor születtem. John érthetően ideges volt, hogy hogyan hozza apám tudtára, hogy többször nem látogathat meg. A kórház parkolójában találkozott vele. John elmondta neki az autóban, hogy valószínűleg gyermekként megerőszakoltak engem. Azt is elmondta, hogy a kórháznak az a kérése, hogy egy időre ne látogasson engem. John megdöbbenésére összefutott a vér apám arcán, ahogy csöndben hallgatott. Aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, kiszállt az autóból és elment. Soha többé nem láttuk. A többieket is megkérték, hogy ne látogassanak. Bár emiatt vétkesnek éreztem magam, megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett szerepelnem. Végül a valódi érzéseim felülírása túlterhelt, amihez hozzáadódott a nyugtatók hatása, és teljesen kimerültem. Egy személy volt, akit látni kívántam. Vártam, hogy meglátogasson. Az anyám. Rég elvált az apámtól, és mindennél jobban vágytam őt látni. Kétségbeesetten vágytam, hogy kifejezze felém törődését. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig vágytam a szeretetére, és ha nem kaptam meg, akkor mindig felmentettem, és magamat hibáztattam érte. Időközben kerestem anya-pótlékokat. Amikor otthagytam az iskolát, az anya-pótlékom az üzletvezetőm lett. Mikor én lettem az üzletvezető, akkor a területi igazgató. Majd a lelkész felesége. Tudattalanul megbarátkoztam egy egész sorozatnyi nővel, néha sikerrel manipuláltam őket, hogy anyáskodjanak felettem. De ez a szükségem soha nem lett betöltve. Miután egy pszichiátriai kórház zárt osztályán kötöttem ki, úgy éreztem, ennél mélyebbre már nem kerülhetek. Depressziós voltam és megszégyenült. Az anyám szeretete utáni vágyakozás időnként elhatalmasodott rajtam. Olyan lettem ilyenkor, mint egy kisgyerek, és sírva mondogattam „Anyukámat akarom.” Mint egy gyermek, úgy éreztem, ha az anyám eljönne és átkarolna, minden rendben lenne. Az anyám John titkárnője is volt. Így találkoztunk először. Egyszer egy esős nap hazaszállította az anyámat, és attól kezdve ismerkedni kezdtünk. Az anyám először nem bánta, de ahogy a kapcsolat komolyodott, és végül a házasságról kezdtünk beszélni, az anyám John ellen fordult. A kapcsolatuk, ami kezdetben egy jó munkakapcsolatnak indult, az a legfeszültebb, legnehezebbé vált, amit John valaha is tapasztalt. Csak szigorú munkakapcsolat lett, és miután összeházasodtunk, anyám elégette az összes gyerekkori képemet, és megszakított velünk minden családi és személyes kapcsolatot. Számtalanszor próbáltuk tisztázni a nehézségeket, de csak zsákutcába torkoltunk. Ez nem volt másképp kórházi tartózkodásom alatt sem. A pszichológus felvette vele a kapcsolatot, kérve, hogy látogasson meg, de visszautasította. Pszichiátriai diagnózis Végül a pszichiátriai csoport, aki kivizsgált, súlyos klinikai depressziót, bulimiát, kényszerbetegséget, önbántalmazást és öngyilkossági hajlamot diagnosztizált. Az orvosi leletem, amit nem Dr. Searle, hanem egy másik konzultáló pszichiáter a kórházból (Dr. Franklin) írt, ezt állítja:
19
Ez nem egy egyszerű eset… Ezt bizonyítja, hogy Sarah depressziója két betegségnek elemeit tartalmazza, a nagyobb betegségnek (endogén depresszió) és egy stresszre adott érthető reakciónak (reaktív depresszió) elemeit. Lehetséges, néhányak szerint valószínű, hogy az utóbbi elemek késleltetett következményei korai szexuális bántalmazásnak. Az alábbi ábra vázlatos elemzése a külső állapotomat eredményező belső gyökereknek, amit a személyi nővérem2 rajzolt le nekem. 1. ábra Az igaz, hogy depressziós voltam, tele öngyűlölettel, és ott volt a szívemben a kiáltás, hogy „Ki vagyok én?”, de a gyerekkori elhanyagoltságom és bántalmazásom emléke hiányában nem tudtam a pszichiátriai diagnózist elhinni. Bár tudtam, hogy volt nehézség mindkét szülőmmel, és a kórházban felmerültek dolgok, amik erősítették az orvos csoport állítását, úgy gondoltam, hogy tévednek. Továbbra is azt hittem, hogy egy nagyon rossz gyerek voltam, a szüleim pedig, mint alapvetően jó emberek, a tőlük telhető legtöbbet megtették értem. Tagadás Ez időben nem tudtam megérteni, hogy a gyerekkorom bántalmazása annyira komoly és fájdalmas volt, hogy elválasztottam (vagy elkülönítettem) magam életem első tizennyolc évétől. A tagadásom fenntartására sokféle bonyolult módszert fejlesztettem ki. Az elmém, az érvelései nagy hatalmával, ami olyan magas szintre lett kiművelve, olyan volt, mint egy erődítmény a múltam igazsága körül. A hamis meggyőződések, mint az a hazugság, hogy rossz vagyok, számomra igazsággá váltak. Rendszeresen arra használtam a körülményeket, hogy bizonyítsam az általam hitt igazságot. Amikor anyám nem látogatott meg a kórházban, az azt jelentette, hogy rossz vagyok, és nem érdemlem meg, hogy meglátogasson. Csuklóm felsértésével büntettem magam szeretete utáni vágyakozásomért. A pszichiátriai csoport keményen dolgozott, próbálva enyhíteni a tüneteket, különböző típusú kombinációjú és dózisú gyógyszereket írtak fel, és bátorítottak, ahogy csak tudtak. Ez nem volt könnyű, mert a bűntudat, mely gyűlt belül, mindig keresett valamit, amibe belekapaszkodhatott. Szokásom szerint, a nekem mondottakból kiszűrtem minden jót, és csak a negatív szavakon elmélkedtem, kínozva magamat velük. Ők azért sem adták föl, amiért mélyen hálás vagyok. Hatalmas áldást jelentettek azok az emberek körülöttem, akik az utam során törődtek velem akkor is, amikor nem tudtam elfogadni a segítséget, amit nyújtottak. Különösen hálás vagyok Istennek az orvosokért, akik ez idő alatt életben tartottak. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre inkább visszahúzódtam magamba. Egy sötét alagútban éreztem magam, aminek nem láttam a végét. Az egyetlen járható út az volt, hogy beszedtem a gyógyszereket, és éltem a lehetőségekkel, hogy beszélgessek a pszichiáterrel és a pszichológussal. Keresztyénségem ellenére nem nyújtott vigasztalást a bibliaolvasás. Arra használtam, mint minden mást – hogy ütlegeljem magam vele. Rendszerint elkezdtem gondolkodni egy általam ismert igeversen, mint például az „Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!” (Zsoltárok 118:24), és utána próbáltam pozitív és örömteli lenni, de nem 2
Angliában a betegek be vannak osztva egy nővérhez, akihez fordulhatnak problémáikkal. Ő a személyi nővér, vagy szó szerint fordítva kulcsnővér.
20
tudtam a reménytelenségem fölé – ami számomra nagyon valóságos volt – és afölé a vágy fölé emelkedni, hogy feladjam az életem. Minél inkább vereséggel végződött az erőfeszítésem, hogy „jó és örömteli” keresztyén legyek, annál jobban gyűlöltem és büntettem magam. Nem lehetett befolyásolni mélyen gyökerező, irracionális gondolataim és meggyőződéseim, így makacsul tartottam magam a menekülési útvonalamhoz: „Van egy kiút mindezekből. Kioltom az életem.” Mégis valahogy még a legrosszabb időkben is volt bennem egy küzdés, és harcoltam ez ellen az útvonal ellen. John küzdelme 1996 januárjában Johnt meghívták – megkönnyebbülésére – a kórházba egy gyűlésre, hogy megbeszéljék a kezelésemet. Hosszú időn keresztül kérdezgette a kórház személyzetét, „Mi lesz a feleségemmel?” A pszichiátriai csoport átnézte a leleteimet, megvitatták a különböző kipróbált gyógyszereket, és megnézték a pszichológiai vizsgálatok eredményeit. Az utolsó lehetőség volt az elektrosokk-terápia (ECT3), amit elutasítottam. Végül John csalódottan Dr. Searlere tekintett és azt kérdezte: „Mi lesz ezután?” A pszichiáter képtelenül a válaszadásra, megvonta a vállát, és a magasba lendítette a kezét. Úgy tűnt, nincs megoldás. John saját határainak végére ért. Gyászolta apja elvesztését, aki tíz évet nálunk lakott, majd a kórházban halt meg tüdőrákban. A munkahelyén is egy rendkívül stresszes időszakon ment keresztül, miután az igazgató kisétált a vállalkozásból, és az összes felelősség rászállt. Az anyám, mint a titkárnője, elutasított minden személyes beszélgetést, segítség és támogatás nélkül hagyva őt. Végül a két gyermekünk gondja is a John vállát terhelte. Küzdött, hogy extrém mentális állapotomat valamilyen szinten elfogadja, melynek okai is kezdtek napvilágra jönni. Nehéz volt a saját elméjében megbékélni azzal is, amit anyámtól hallott, és amire gyanakodott az apámat illetően, és azzal, hogy annyira depressziós voltam, és magas dózisú pszichiátriai gyógyszereket szedve, kilátásba helyezték az elektrosokk terápiát is. Amikor jött látogatni, már rosszul volt a kulcsok látványától és csörgésétől, amivel a személyzet nyitotta-zárta neki az ajtókat. Ezt a világot eddig egyikünk sem ismerte. Olyan ember voltam, aki mindent kézben tartott, mögöttem egy sikeres kereskedelmi vállalat igazgatójaként. De eljött egy pont az életemben, amikor végérvényesen leszázalékoltak4 és még a konzulens pszichiáter is kifogyott az ötletekből, hogy hogyan segíthetne. A remény ajtaja Dr. Searle legjobb javaslata az elektrosokk kezelés volt, de maga sem tudta megmondani nekünk, hogy az hogyan működik. Nem akartam felvenni a kezelést azért sem, mert az egyházi vezetőnk David, aki átvette Geofftől a lelkigondozásomat, és látogatott feleségével, Carolinenal, nem tartotta jó ötletnek. Abban az időben féltem Istentől, de ez nem egy tiszteletteljes félelem volt, hanem inkább félelem attól, hogy csalódást okozok neki, és a büntetéstől, amit rám zúdít, ha nem azt teszem, amit kell. 3
4
Electroconvulsive Therapy Élethosszig tartó munkaképtelenségi járadékra vált jogosulttá.
21
Mivel nem volt semmi más kezelés, amit a kórház ajánlani tudott, a személyzet próbált meggyőzni, hogy egyezzek bele az ECT-be. Amikor már annak határán voltam, hogy beleegyezek, David mondta, hogy felvette a kapcsolatot Ellel Grangedzsel, ami egy keresztyén gyógyító központ Észak-Angliában, és érdeklődött van-e számomra hely. Meghívtak egy tíz napos Gyógyító Kurzusra. A kórház két feltétellel engedett el. Az egyik, hogy valaki kísérjen el. A második pedig az, hogyha nem lesz jelentős változás, amikor visszajövök, akkor köteleznek, hogy alávessem magam az ECT-nek.
1. ábra
22
23
