Az elállatiasodás prófétája Nizza, húshagyókedden. Két vagy három nappal ezelőtt — jóllehet egy veseroham következtében rosszul voltam — sikerült magától befurakodnia hozzám egy terjedelmes, kövér öregúrnak, aki magát Sarmihiel-nek nevezte. Magam előtt láttam egy széles, mészáros-formájú arcot, amit csak a nagy, szinte fehér, extatikus szemek enyhítettek. Felém nyújtotta Góliátra emlékeztető, súlyos kezeit és kijelentette, hogy egy vállalkozásához szüksége volna az én támogatásomra, amelytől pedig az emberiség jövendő boldogsága függ. Rögtön azt feleltem, hogy az emberekkel és azok boldogságával mit sem törődöm, és hogy az időt és a fáradságot megtakaríthatná magának. De Sarmihiel nem ijedt meg. — Ha majd némi fogalmat alkot magának rendszeremről, — felelte — meg fogja változtatni a véleményét. A meghallgatásom úgysem fog Önnek semmibe sem kerülni. Én nem alamizsnát, hanem megértést kérek. Kíváncsiságból, meg talán mert éppen gyengének éreztem magamat, nekiláttam hogy meghallgassam. — Bizonyára ismeri — kezdte el újra az öreg — Nagy Frigyes híres aforizmáját: Az ember egy elromlott állat. Mélységes mondás, amit mindennap ellenőrizni lehet. Minden szerencsétlenség, gonoszság és bánat, ami az embert éri, a saját romlottságából ered, vagyis azért, mert megtagadta igazi rendeltetését és megsértette eredeti természetét. Az ember tulajdonképpen állat, semmi más, csak állat és mégis, az állatok közt szokatlan perverzitással valami több akart lenni az állatnál. Árulást követett el, árulást az állatiságával szemben és ezért a lázadásért meg kellett bűnhődnie. Nem sikerült angyallá lennie, de viszont elvesztette az állat ártatlan boldogságát. Ezért maradt meg félúton fennakadva, megkínozva, megfélemlítve, betegen, mogorván és kielégítetlenül. Egyedüli mentsége az volna, ha visszatérne eredetéhez, ha teljesen visszaállítaná eredeti természetét, ha újra állattá lenne. Minden nagy gondolkodó, Luciántól Leopardi-ig elismerték, hogy az állatok hasonlíthatatlanul boldogabbak és tökéletesebbek, mint az ember, de senki sem gondolt még ezideig arra, hogy kieszeljen valami értelmes és biztos módot a testvéreinkkel való egyesülés végrehajtására. Vissza kell térnünk az elvesztett paradicsomba, ami — emlékezzék csak vissza — egy nagy állatkert volt. A meghódítandó paradicsom az állatvilág! Már Homerosnak is ez a látomás lebegett a szemei előtt. Kirke, aki Ulixes társait sertésekké
változtatta át, a nagy áldást osztó varázsló volt, akinek annyi évszázad leforgása után van szerencsém első tanítványának lenni. De Ulixes, aki a ravaszságot, vagyis a megrontó intelligenciát képviseli és aki az emberiség boldogságára féltékeny Minerva oltalma alatt áll, elérte azt, hogy azokat újra az átkozott emberi alakba varázsolja vissza. Hogy mi volt a büntetése ennek a bűnnek, azt világosan olvashatjuk az Odysseában. — Megértettem a tételt, — szakítottam félbe — nagyon is megértettem, éppen azért, mert nem vagyok állat. De nem látom még tisztán… — Némi türelmet kérek — felelte Sarmihiel. — Ön az első, aki engem két percnél tovább meghallgat és meg fogja bocsátani egy ilyen öregembernek, ha az egyszer az életben kibeszélheti magát. Én egy lenézett próféta vagyok, akárcsak Zarathustra, de az én ideálom ellenkezője az övének: ő az Übermensch hirdetője volt, én pedig az elállatiasodásnak. De mind a ketten megegyezünk abban, hogy az emberiség jelenlegi helyzete — ez az aljas és gyászos kompromisszum a majom és a felsőbbséges ember között — lehetetlen és elviselhetetlen. Miután nem lehetünk, mint magától értetődik, Übermenschek, nem marad számunkra más hátra, mint visszakozni és újra majmokká változni. Egy svájci mazochista a XVIII. században ezt a gondolatot nagy félénken már megközelítette. De Rousseau is hirdette a visszatérést a vadállati élethez. Ez már némi haladás volna, de ne felejtse el, hogy a vademberek még mindig túlságosan hasonlítanak az emberekhez és még mindig nem eléggé az állatokhoz. Az én rendszerem radikálisabb. De mindenekelőtt ki kell próbálni és éppen ezért gondoltam Önre! — Én reám? És mit kellene tennem? — Semmi mást, csak ezt: átengedni nekem néhány évre azt a parlagon heverő, nagy birtokát, amely az Alleghany-hegyekben fekszik és némi pénzt adni az első kiadásokra. Én odaszállítanék három emberpárt, akiket a legnyomorultabbak közül választanék ki, akiknek sem munkájuk, sem hajlékuk nincsen és rajtuk próbálnám ki módszeremet, amely abban áll, hogy nemünket fokonként újra hozzászoktatnék a meg nem szelídített állatok életfeltételeihez. Mindenekelőtt száműzném a ruházatot. Megtiltanám, hogy hajukat, szakállukat vagy körmüket vágathassák. Megtiltanám az egyenes járást, hozzá kellene szokniok a négykézláb-járáshoz. Betiltanám a szavakat és minden emberi beszédet: úgy egymás között, mint velem, csak mutogatások, vakkantás és ordítás útján érintkezhetnének. A kísérleti telepen nincs helye semmi szerszámnak, semmi gépnek, semmi gyárilag előállított tárgynak. Lassankint hozzá kell szokniok, hogy gyümölccsel, gyökérrel és nyers hússal táplálkozzanak. Természetesen lakások vagy menedéket nyújtó kunyhók sem lehetnek ott: barlangokban, vagy a fák ágai között kell majd aludniok. A vadászat meg volna engedve, de fegyverek nélkül és a harc is egymás között, de test test ellen, fog fog ellen. Sem törvény, sem erkölcs, sem vallás nem lesz ott. Szabad állatok a szabad ég alatt! Azt hiszem, hogy néhány év elég volna arra, hogy állandó felügyelet mellett elérjük az elállatiasodását és következésképpen a teljes boldogságát ezeknek a teremtményeknek. Mindaz, ami az embert, ezt az elfajult és megrontott állatot gyötri és nyugtalanítja, rögtön eltűnne és az én növendékeim lassan, de biztosan visszaszereznék az ő egykori testvéreik szelíd öntudatlanságát. Ha ez az első kísérlet, amint feltétlenül hiszem, sikerülne, a győzelem reményében lehetne elkezdeni az emberiség egyetemes elállatiasításának apostolságát. Bizonyosan támadnának ellenvetések, reakciók és erőszakos lázadások is, különösen az úgynevezett intelligensek részéről, — fajtánk e gyalázatos bacilusai részéről — de bizonyos vagyok abban is, hogy az emberiség nagyobb része, mind a gazdagok, mind a nép között, hamarosan megkedvelné ezt az eszmét, amely legtöbbünk
legtitkosabb és legmélyebb ösztöneinek megfelel. Ha meg is kísérelték az emberi nem nevelői, hogy az egészséges és primitív állatiságot az irodalom, a filozófia és a vallások gyógyszereivel és varázseszközeivel kicsavarják, az emberiség mégis mindig megőrizte az állati állapot után való vágyat és amikor tehette, örömmel tért vissza, legalább néhány percre vagy órára, az állati örömökben való megrészegedéshez. Megromlott és áruló állatok az emberek, de nincsenek még annyira, hogy elfelejtették és teljesen lerombolták volna eredeti természetüket. Mihelyest meghallják majd az én hangomat, ami a tapasztalatra támaszkodik, fel fognak bennük támadni a birka- és majomelemek és úgy fognak nyüzsögni körülöttem, mint megváltójuk körül. Én leszek a visszaszerezhető állatiság messiása. Az emberek az állatoktól származnak, de elárulták atyáikat; én visszavezetem ezeket a tékozló fiúkat tulajdonképpeni családjukba és mindenkinek visszaadom az elveszett boldogságát. Ha ebben az új birodalomban megengedhető volna a vallás, mindenki istennek imádna engemet. — De bocsánat, — mondottam — ön túlságos intelligensnek és túlságosan altruistának látszik ahhoz, hogy állattá lehessen. Miért nem kezdi el a kísérletezést önmagával, ha valóban hiszi, hogy az állatiság a legfőbb jó? — Nem értett meg engem — felelte szomorúan a kolosszális öreg. — Nekem is, mint minden megváltónak, fel kell magamat áldozni mások boldogságáért. Akárcsak Mózesnek, nekem is megadatott látnom az Ígéretföldjét, de nem szabad belépnem oda. Máskülönben ki vezetné az általam elgondolt elvadulás roppant teljesítményét? Ki terjesztené el az üdvösség igéjét? Én vagyok az állatszelidítő ellentéte: nekem a civilizáltakat kell vademberekké átváltoztatnom. És ha az állatszelidítőnek kegyetlennek kell lennie, hogy megszelídíthesse a vadállatokat, én viszont arra vagyok ítélve, hogy az intelligencia leigázására megőrizzem magam intelligensnek. Megértett már végre engem? Hogy távozásra bírjam, még kellett ígérnem, hogy gondolkodni fogok a javaslatán és hogy egy hét leforgása alatt közölni fogom vele elhatározásomat. És Sarmihiel, az elállatiasodás prófétája ünnepélyesen kivonult a szobámból, de előbb végtelenül fehér szemeivel szúrósan nézett reám. Ramon és az ásványok Madrid, október 18. Borzalmasan unatkozom, de nem utazhatom még el. — Kikkel érdemes itt Madridban megismerkedni? — kérdeztem a szállodai titkártól. — Csak két emberrel: Primoval és Ramonnal. — Melyiket tanácsolná inkább? — Attól függ! Primohoz az unalmas emberek járnak, Ramonhoz inkább az unatkozók. Az egyiket az újságírók és a vidéki kiskirályok lepik el, a másikat a naplopók és a bolondok. Tessék választani! — Ramont választom. Éjjel találtam meg a híres Pombo-kávéházban, hét barna fiatalembertől körülvéve, akik sűrű cigarettafüstben elragadtatva hallgatták a greguerias mesterét. Ramon Gomez de la Sema kövér, barna, udvarias úr, aki úgy néz ki, mintha állandóan önmaga felett ékelődnék. Tudva kedvességét, magamtól bemutatkoztam neki.
— Ön amerikai — mondotta ki véleményét Ramon — és sohasem vette még észre, hogy az Önök világrésze két háromszögből áll, amelyek szegleteikkel egymás felé szúrnak? Amerika egy kettős szabadkőműves jelvény az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Még néhány évvel ezelőttig a két háromszög összefüggött egy négy köztársaságra oszlott köldökzsinór által, de Önök elvágták ezt a zsinórt s máris kezdenek mutatkozni a félelmetes következmények. Közismert ártatlan naívságukban azt hiszik, hogy a tengereknek nincs meg a maguk személyisége. Pedig mikor a Kínát körülfürösztő vizek találkoztak a Franciaországot körülölelő vizekkel, valami rettenetes dolog történt a Földön. A Panama-csatornát 1913-ban nyitották meg és 1914-ben kitört a világháború. Az EgyesültÁllamoknak, amelyek e végzetes csatorna bűnösei, meg kellett tenniök azt, amit még sohasem tettek meg: hadsereget kellett küldeniök Európába. Most pedig meg kell bűnhődniök: mesés gazdagok lettek, vagyis méginkább rabszolgák és irigyeltek, mint azelőtt. Nem lehet megbolygatni a tengereket anélkül, hogy azok bosszút ne állnának! Ezekben a napokban nagyon elmélyedtem Jagadis Chandra Bose műveibe. Bizonyára tudja, ki ez a Bose? India legnagyobb tudósa és napjaink egyik legnagyobb biológusa, aki azt a mérhetetlen felfedezést tette, hogy a növényeknek és az ásványoknak is van lelke. A növényekről már rég gyanította ezt az emberiség és a mitológia ismert is varázsfákat, gyilkos fákat, szerelmes virágokat és beszélő leveleket. Az ásványokról azonban soha senki sem sejtette, hogy hozzánk hasonló érzékenységgel és akarattal bírnának. Én azonban szerény tapasztalatom alapján megerősíthetem Bose felfedezését. Nem ma történik először, hogy az élettelen tárgyak lelkét megfigyelem. Évek óta ismerem a rézcsapokat, amelyek kénytelenek állandóan a vízzel érintkezni és ennek következtében úgy köhögnek és nyögnek, hogy a köveket is meglágyítanák. Láttam öszvérpatkókat, amelyeken a hideg futott végig, amikor egy-egy mocskos téglával vagy utálatos ganéjjal kellett érintkezniök. Barátaim közé számítok néhány öreg kulcsot, akik bizalmas viszonyba léptek velem és nem hajlandók kinyitni a zárt, ha hűtlenül az éjszaka vallásához korán találok hazajönni. Megfigyelte-e már valaha a zsebórája fedelét? Próbálja csak meg egyszer tükörnek használni és akkor meg fogja látni! Bizonyos napokon megszépítve, mint egy hősét tükrözi vissza a képét, máskor gonosz módon elcsúfítja és felismerhetetlenné, szörnyűvé teszi. Borzalmas önzéssel bánunk az ásványokkal. Nemcsak hogy kiássuk őket a föld mélyéből, vagyis az ő természetes lakhelyükről, hanem még hallatlan, durva kegyetlenséggel is bánunk velük. Azt hiszi talán, hogy a vasnak gyönyörűséget okoz, amikor a tűzben megpuhulni és folyékonnyá lenni kénytelen? Gondolja-e, hogy a kő és márvány, amiket a hegyekből brutálisan kiszakítunk, örülnek annak, hogy hülye geometriai darabokra faragjuk és kivándorlásra kényszerítjük őket a városokba, hogy családi életünk szennyesét eltakarják mások szemei elől? Az acélsínekre is rettenetes nyomást gyakorol az átfutó vonatok állandó súlya. Ha megrozsdásodnak, Önök azt mondják, hogy az a levegő behatása; pedig nem lehetne-e a rozsda az ő dühének látható jele? Az ezüst, ha folyton emberi kezek fogdossák, a tüdővészesek sápadtságát ölti magára és az arany, mióta a bankok kriptáiba bebörtönözték, az őrültség jeleit adja. És jogosan, mert brutálisan elszakítottuk égi testvérétől, a Naptól. Az ásványok szenvedéseinek még ezer más példáját idézhetném. De meg kell jegyeznem, hogy néha lázadást kísérelnek meg, amivel szintén az öntudatos akarat létét jelzik. Ismertem angol acéltollakat, amelyek nem voltak hajlandók tekintély- vagy erkölcsromboló szavakat leírni és csak tegnap makacsolta meg magát revolverem kakasa és meg sem mozdul, mivel talán észrevette, hogy egy gyönyörű szép macskát akartam lelőni, mely szörnyű nyávogásával megzavart munkámban. Itt a kávéházban is egy egyedülálló esetünk volt: mikor egy szép napon könyveim egyik éles kritikusa besodródott ebbe a kávéházba, a kanalak egyre-másra kihullottak a kezéből és a földre estek: mivel intelligens személyek kiszolgálásához voltak szokva, megtagadták a szolgálatot a szellem ekkora ellenségének.
A hét ifjú füstölt, mosolygott, csodálkozott és boldog volt. — És mit tenne Ön, — kérdeztem — ha mindaz, amit elmondott, igaz? — Megalapítom valamelyik közeli napon — felelte Ramon — az ásványok jogát védő egyesületet. Ahogy vannak egyesületek az állatvédelemre, éppoly helyes, hogy legyen egyesület az ásványvédelemre is. Mióta megbizonyosodtunk a felől, hogy azok is tudnak érezni és szenvedni, mint mi, kötelességünk legalább enyhíteni azokat a borzalmas üldözéseket, amelyeknek néma és türelmes áldozatai ők. Főprogramunk az lesz, hogy visszaadjuk az ásványokat a bányáknak, a köveket a kőbányáknak, az aranyat az aranyfolyóknak, a gyémántokat a gyémántmezőknek. Népszerűtlen program, nem titkolom s nehezen kivihető. De legalább kórházakat alapíthatnánk a beteg fémek számára, a pénzverésben tönkrement aranynak, a megrokkant vasnak, a tüdővészes ezüstnek s talán menhelyeket létesíthetnénk az emlékművekké prostituált bronz és a pénzzé lapított réz számára. Nem adna Ön is a dollárjaiból az irgalmasság e nagyszerű intézménye számára? A hét ifjú tizennégy fekete szemét rám függesztette. — Nagyon szívesen, — feleltem — de az ásványok lelkébe vetett hitem még nem elég erős ahhoz, hogy kilője a dollárokat a zsebemből. Mihelyst áttanulmányozom Bose könyveit és meggyőződöm igazságairól, azonnal küldök egy csekket. Addig is arra kérem, szíveskedjék szomjas torkaink jogaira is gondolni. Felajánlhatok talán egy pohár cocktailt ezeknek az uraknak? Az ajánlatot kegyesen fogadták. Ramon hajnali három óráig folytatta humoros fejtegetéseit. De teljesen képtelen vagyok visszaemlékezni a többi meglepő kinyilatkoztatásaira, amelyeket saját szórakoztatására velünk közölt. Hermosilla de Salvatierra hercege Burgos, április 13. Rátaláltam egy spanyolra, aki még Ramonnál is eredetibb volt. Nem írt még soha semmit és nem is fog soha írni, de nem tudom megérteni, mi lehet az oka, hogy senki sem írt még soha róla? Almagro Hermosilla de Salvatierra hercege Kasztília egyik legdicsőségesebb családjának utolsó leszármazottja. Azért jöttem Burgosba, hogy Cid Campeador sírját láthassam és ennek a vén kalandornak köszönhetem a herceg ismeretségét. Éppen a San Pedro de Cardenna-templomban voltam az előtt az emlékmű előtt, melyet Thiebault francia generális emeltetett 1808-ban a mórok nagy ellenségének a csontjai felett, amikor a sír lábánál letérdelve egy feketébe öltözött öregembert pillantottam meg, amint kezeibe rejtette arcát. Amikor felemelkedett, megláttam az arcát, mely fehérebb volt azoknál a gyertyáknál, amelyek a szomszédos oltáron égtek. Alacsony termetű, de szép alkatú ember volt, beragyogva attól a természetes méltóságtól, amelyet csak itt lent lehet megtalálni. Látva, hogy elmélyedve állok a síremlék előtt, megállott, hogy megnézzen; majd közelebb lépett hozzám. — Ön is hű tisztelője a mi Rui Diaz de Bivarunknak? Elmondottam neki, hogy külföldi vagyok és hogy csupán az idegenvezető tanácsára jöttem ide. Csalódottnak és némileg elszomorodottnak látszott, de hamarosan megbékült. — Egyedül maradtam, — mondotta — aki halála napjáról megemlékezem. Minden évben eljövök ide, hogy áldozzak emlékének. Cid fegyvertársai egyikének a leszármazottja vagyok és azt hiszem, hogy ő meg is érdemli a tiszteletet. Tudja-e azt, hogy II. Fülöp, a királyok legnagyobbika, lépéseket tett Rómában az ő boldoggá avatására?
Együtt mentünk ki a templomból. Hermosilla de Salvatierra hercege jobban ismeri Burgost minden régésznél. Az ő számára minden kő egy-egy élő lény, a történelem egy-egy fejezete. — De ha nem nézi meg az én palotámat, — folytatta — nem dicsekedhetik el azzal, hogy Burgost látta. Én ugyan soha senkit sem bocsátók be palotámba, de hogy megláttam Önt Cid sírjánál éppen az évforduló napján, — nyugodjék Isten dicsőségében! — kivételt akarok Önnel tenni. Holnap a szieszta utánra várom. A szállodában kérdezősködni kezdtem a hercegről. Nagyon csodálkoztak felette, hogy szóba ereszkedett velem. — Senkivel sem szokott szóba állni — mondotta a szobafőpincér — és nagyritkán jön Burgosba. Hallatlan gazdag ember, akinek Spanyolország majdnem minden városában palotái vannak. Minden palotának megvan a maga külön színe és jellegzetessége. Avilában van a „fekete“ palotája, amelyben az összes bútorok és tapéták gyászba vannak burkolva és ahol ő rendszerint a nagyböjtöt tölti. Toledóban van a „zöld“ palotája, amely belül minden oldalról arab majolikával van kirakva, amelyek úgy vannak elrendezve, hogy minden szoba egy lugasnak, erdőnek vagy gyümölcsöskertnek látszik. Sevillában van a „vörös“ palotája, amelynek minden terme olyan freskókkal van tele, amelyek a pokol különböző köreit ábrázolják. Ott lakott, mint fiatalember négy vagy öt híres torerosszal egyetemben. Madridban mindenki ismeri az ő híres „arany“ palotáját, amely valamelyik ősének húsz millió realesébe került. Ezt nem nyitják meg soha, hacsak a király fogadására nem. Itt Burgosban láthatja azután a „csupasz” palotát, mely a család legrégibb palotája. A legkülönösebb az egészben az, hogy minden egyes palotában nagyszámú szolgaszemélyzet van, a kapustól a szakácsig, mintha a gazda mindig ott élne. Minden házgondnoknak az a parancsa, hogy minden nap úgy készíttesse el az ebédet és a vacsorát, mintha a herceg jelen volna. Avilában, Toledóban, Madridban, Sevillában, Burgosban naponta kétszer megterítik az asztalokat a lehető leggazdagabban és az inasok felszolgálják a gőzölgő ételeket a hercegi szék előtt, amelyen senki sem ül. Esténként meggyújtják a kandelábereket és az inasok mély csendben várakoznak láthatatlan gazdájukra. A herceg gyakran évekre is eltávozik Spanyolországból és egyik-másik palotájában alig kétszer vagy háromszor látták, amióta a család feje lett. De a parancsot mindenütt végrehajtják: szakácsai mindennap elkészítik a különböző városokban az öt ebédet és az öt vacsorát. Ha a herceg nem érkezik meg, — ami szinte sohasem történik meg — az inasok várnak egy órahosszat s azután közösen elfogyasztják azt, ami a gazdájuknak volt szánva. Egy gyermektelen, holdkóros ember rögeszméje ez, aki nem tudja, hogyan költse el millióit. Másrészről azonban nem akart maga körül semmi modem találmányt látni. Palotáiban nincs se villany, se telefon; utazásait nem vonaton vagy autón teszi meg, hanem monumentális, négy öszvér áltál vont és lovas szolgáktól kísért kocsikon. Senki sem csodálkozik már rajta, egész Spanyolország tudja, hogy őrült. José pletykálkodása még jobban felfokozta bennem a kíváncsiságot, hogy a vén mániákus fészkébe behatoljak. Másnap délután három órakor felemeltem a nehéz, kovácsolt vasgyűrűt, amely a csupasz palota kapujának közepén van. Egy ókorilag öltözött ember, akinek ruhája Tizian festményeire emlékeztetett, jött ajtót nyitni és vezetett fel a lépcsőn, amely egy széles patio körül kanyarodott. Beléptem egy igen hosszú, három ablakától alig megvilágított terembe, ahol semmi bútort, még egy széket sem lehetett felfedezni. Kétoldalt az egyik ajtónál két középkori, teljesen felszerelt páncél állott, leeresztett sisakrostéllyal. Az inas várakozásra intett, azután eltűnt. Néhány pillanat múlva megjelent mellettem a sápadt herceg a nélkül, hogy észrevettem volna, melyik oldalról bukkant elő. — Sajnálom, — mondotta — hogy székkel sem kínálhatom meg, de ez nem az én házam: ez az én őseim szállása. Jöjjön, kérem! Egy másik, majdnem sötét szobába vezetett, amely az első pillanatban úgy tűnt fel nekem, mintha
tele volna emberrel. — Ne rémüljön meg, — suttogta a herceg — nincs itt senki. De közben keresztet vetett magára. Körülnéztem: egy tucat férfi- és női alak lehetett ott azokba a különös viseletekbe öltözve, amilyenek csak Verdi és Meyerbeer operáiban láthatók. A férfiak páncélba öltözve zordul és egyenesen állottak a lábukon; az asszonyok bársonyaikban és brokátszoknyáikban félig megfojtva, magas támlájú faszékeken ültek. Az arcuk fedetlen volt és a viaszbábok színét és kísérteties mozdulatlanságát tükrözte. — Egyik XV. századbeli ősömnek volt ez a gondolata — szólalt meg a herceg. — Egy családnak senkiről sem szabad megfeledkeznie hozzátartozói közül. A templomokban szétszórt sírok elrejtik halottaink tekintetét; a szokásos arcképek nem nyújtják eléggé a valóság benyomását. IV. Gomez ideijétől kezdve, 1423-tól minden elhunytról viaszból egy halotti maszkot csináltattunk, hogy igazi vonásaikat századokra megőrizzük és egy hasonló méretű babát felöltöztettünk ugyanazokba a ruhákba, amelyeket az utolsó időkben az elhunyt hordott. Egyszóval minden ősömnek elkészült a maga mása, lehetőleg hasonlatosan ahhoz a kinézéshez, amellyel életében bírt. A mi családunk öt századon keresztül legalább térbelileg mindig együtt maradt, jóllehet az idő szétválasztotta őket. Egyetlenegy hiányzik csak: VII. Sanchez herceg, aki a XVIII. században szinte állandósul Párizsban élt és mint afrancosado ki akarta magát vonni ősei parancsa alól. Tovább mentünk egy másik terembe, aztán még egy harmadikba. Ahogy folyton tovább haladtunk, a ruhák megváltoztak, de a mozdulatlan arcokon ugyanazokat a jellegzetes vonásokat lehetett fölfedezni. Voltak itt spanyol grandok szigorúan feketébe öltözködve, súlyos aranyláncokkal a mellükön; karmelita főnöknők, akik kesztyűs kezeikben drágakövekből fűzött hatalmas olvasókat szorongattak; kiaszott gyermekek, akik viasz-szerű arcukat csipkegallérjaikon nyugtatták; tábornokok pompás, ezüsttel hímzett mentékben, akik díszkardjuk finoman vésett markolatára támaszkodtak; kövérkés kisasszonyok, akiknek keble gyöngyökkel hímezett, vörös selyemből készült roppant szoknyákból emelkedett ki; és meghajlott, összetöpörödött aggastyánok súlyos prémekben. Az utolsó teremben megjelentek az első cilinderek, a romantikus felöltők, a trombitaszerű nadrágok, az úrnők pedig óriási krinolinjaikba beszorítva. — Egyetlen más családnak sem jutott eszébe — folytatta a herceg — ez az ötlet. A Salvatierrák nemzetsége az első nemcsak a háborúban, hanem a halottak kultuszában is. Én sohasem vagyok egyedül. Elég belépnem ezekbe a termekbe és az enyéim között találom magamat, még azok között is, akiket nem ismertem. Más családok megelégszenek miniatűrökkel, amelyek elveszhetnek, festményekkel, amelyek megtörhetnek és megfeketedhetnek, itt azonban az élet hűséges mását találjuk. Ezek között a falak között ötszáz év konzervált élete kísér bennünket látható módon. A valóság az, hogy a meleg és az időjárás behatására ezek közül a hullaszerű maszkok közül sok elcsúnyult és még ijesztőbbé lett. Az eltorzult szájak úgy tűntek fel, mintha a herceg háta mögött vigyorognának. A molyette hajfonatok közé ékelt üvegszemek, amelyek évszázadok óta kénytelenek a semmibe meredni, kancsalok lettek. Egyik-másik orr eltűnt, egyik-másik fül elolvadt vagy lehullott. Ezek a gyönyörűséges ruhák porral belepve és molyoktól kirágva. A herceg ebből látszólag semmit sem vett észre. Időről-időre megállt egy-egy gyászos figura előtt. — Ez itt Spanyolország nagy inkvizítora volt 1625-ben. Hétezer halálos ítéletet hozott, amelyek közül több mint ezer tűzhalált jelentett. Ez a másik Sant Jago kommendátora volt, a hírhedt Tenorio barátja, akit párbajban öltek meg. Ez az apáca ismerte a híres Calderon de la Barca-t és mielőtt zárdába lépett volna, ő is írt autos sakramentales-t… Ez a másik Peru alkirálya volt, akiről a mindig
rosszakaratú történészek azt állítják, hogy vérengző volt. Rágalom! Mindössze két forradalmat kellett elfojtania és ha ez alkalommal több mint háromezer lázadót felkötöttek, az nem az ő bűne, hanem a törvényszéké volt. De én már nem figyeltem rá. Ezek a halottaknál is félelmetesebb, élőknek leplezett figurák, amelyek úgy körülszorítottak, hogy súrolnom kellett őket, amikor át akartam haladni közöttük, annyira sűrűen voltak, hogy végre is nem annyira rémületet keltettek bennem, mint inkább oly súlyos undort, ami elvette a lélegzetemet. Az ablakok zárva voltak, a világosság gyér és a levegő kámfortól, állottságtól és elrothadt történelemtől bűzlött… — Egy gondolat bánt engem — mondotta a herceg, amikor az előszoba felé kísért. — Én vagyok a család utolsó sarja és ki fog arra gondolni, hogy engem is beállítson kedvenc halottaim társaságába? És vajon mi sors várakozik halálom után Kasztília egyik legrégibb törzsének e tiszteletreméltó képmásaira? Vajon meghagyják-e őket örökre egyedül itt ebben a palotában? Vagy talán a csőcselék forradalma, vagy valami barbár betörés szemétdombra dobja ezeknek a nemes lényeknek az együttesét, akik öt századon keresztül a világ urai között állottak? Ebben a pillanatban feltűnt a lépcső és a patio világossága. Újra levegőt szagoltam és láttam egy darab égboltozatot. Miután sietve köszönetét mondtam Almagro Hermosilla de Salvatierra hercegének, szinte futva hagytam el a csupasz palotát. Boldog vagyok, hogy megismerhettem és végignézhettem ezt a családi temetőt, de elhatároztam, hogy még ma este elutazom Burgosból. Pithagorasz visszatérése Athén, április 10. Mindössze nyolc napja vagyok itt és máris kezdek unatkozni. A Parthenon nem csúnya, de roppant kicsi, a többi romok pedig még kisebbek. Athén hasonlíthatatlanul szebb volna azonban, ha az antik romok szomszédságában nem építettek volna egy nagy, modem karakternélküli várost, amely csak kisajátítja a régi dicsőséges nevet. De még csalódottabban távoztam volna onnan, ha véletlenül nem ismerkedtem volna meg a legvalószínűtlenebb lények egyikével, aki csak a világon van. Ajánlólevelem volt egy fiatal hellenistához, aki itt az amerikai régészeti iskolán tanul és aki nekem nagyszerű vezetőm lett. Két nappal ezelőtt, mikor egyedül, ásítozva csavarogtam az úton, mely Kephissos felé vezet, doktor Begget pillantottam meg szaladva. Nem ismert fel, de én rákiáltottam és utána eredtem. — Hová szalad ilyen rohanva? Először úgy láttam, hogy kissé megzavarodik és hogy megátkozza magában ezt a találkozást. De aztán mosolyt erőltetett arcára és így felelt: — Találkám van a Krisztus előtti V. századból egy emberrel és nem várakoztathatom meg azt, aki ennyire messziről jön. Azt hittem, hogy tréfál és hogy ezzel a tréfával akar tőlem megszabadulni. — V. századbeli ember? — Ha nem hiszi, — válaszolt doktor Begg — kísérjen el és meg fogom ismertetni vele. Talán nem lesz ellenére, ha eggyel több látogatója akad. De nyújtsuk ki a lábainkat! Útközben — még egy fél mérföldet gyalogoltunk — a doktor megmagyarázta a titkot: azt az embert,
akit felkeresni indult, a valóságban Angelopulos Mihálynak hívják és nem látszik többnek ötvenévesnél, de egy idő óta a feltámadt és visszatért Pithagorasznak adja ki magát és annak is tartja néhány görög és külföldi tanítványa. — Megígérte, — fejezte be előadását doktor Begg — hogy ma este újra-megtestesülésének bizonyítékát adja és kíváncsi vagyok, mit fog kitalálni. Hamarosan egy falusi kunyhóféléhez értünk, melynek ajtaján egy görög betűkkel vésett felírás látszott. Megkérdeztem társamat, hogy mi van oda felírva. — Ez a Pithagorasznak tulajdonított „arany versek” egyike és annyit jelent: a templomon kívül nem kell a beleinket mutogatni. Egy fekete bőrű, fekete hajú és fekete körmű inas bevezetett bennünket egy szobába, melynek mélyén egy függöny által elfedett, alkovszerű valami volt. Ahogy egyedül maradtunk, szinte égtem a vágytól, hogy Pithagorasz megjelenjék, de legnagyobb meglepetésemre doktor Begg a függönyhöz lépett és bejelentette érkezését, hozzáfűzve, hogy magával hozta egyik barátját és röviden elmagyarázta, hogy ki vagyok. A függöny mögött egy mély torokhang csendült meg, amely azt mondotta: az új Atlantisz aranyszállítója nyerjen bebocsátást az akozmatikusok közé! — A bölcselő — fordította le halkan doktor Begg — azt mondja, hogy a gazdag amerikai nyerjen bebocsátást hallgatói közé. — Angelopulos úr, — folytatta azután hangosan — emlékezzék vissza arra, hogy mi okból hívott engem ide ma este. — Hogyne emlékeznék egy három nappal ezelőtt mondott szóra az az ember, aki immár a tizennégy századdal ezelőtt kiejtett szavakra is emlékszik? Önök bizonyára tudják, hogy egyik régebbi újramegtestesülésem alkalmával mindig csak egy függöny mögé rejtőzve beszéltem tanítványaimhoz és ámbár az idők nagyon megváltoztak, most sem akarok változtatni szokásomon. De hogy kételyeiket legyőzzem, megmutathatom testem valamelyik részét. Emlékeznek-e arra, mi volt az én félig emberi és félig isteni természetemnek a látható jele? — Tudom — felelte komolyan vezetőm. — Gondolom, már Diogenes Laertius megmondotta. Az igazi Pithagorasznak egy aranycombja volt. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, látni lehetett, ahogy a függöny csücske megmozdult és egy meztelen lábszár nyúlt ki. Közelebb léptünk és a térd fölött a lábszár valóban sárgának és fénylőnek látszott. Lakkal volt fényezve vagy valódi aranylappal borítva? Nem volt rá idő, hogy erről meggyőződjünk, mert a lábszár három vagy négy másodperc múlva visszahúzódott a függöny mögé. — Meggyőződtek róla? — kérdezte a láthatatlan filozófus hangja. Társam rám nézett, mosolygott és nem mert felelni. — De végre is mi különös volna az én feltámadásomban? — hangzott a függöny mögül. — Önök tudják a történészektől, hogy mielőtt Pithagorasz lettem volna, már Etalides, Euphorbus, Hernothymos és Pyrrhus is voltam. És ha a Pithagorasznak nevezett test 496-ban Krisztus előtt halálra meredt is, lelkem később többször visszatért a földre, különböző testekbe és különböző nevek alatt. Ma a népszámlálás adatai szerint Angelopulosnak hívnak, de a valóságban mindig ugyanaz maradok. Minden lélek költözik és visszatér, de — hála annak az isteni elemnek, mely engem minden más ember fölé emel — egyedül az én privilégiumom az, hogy visszaemlékezhessem elmúlt létezéseimre és hogy a különböző megjelenési formák között is tudatában maradjak örök
azonosságomnak. És meg kell Önöknek vallanom, hogy sohasem volt annyi örömöm a visszatérésemben, mint ez alkalommal. Talán emlékezni fognak arra, hogy rendszerem alaptétele a szám volt és hogy szerintem mindent a számokra lehet visszavezetni. Ma végre a világ igazat ad nekem, még ha nem is hivatkozik tanításomra. Mint máskor is megtettem, beutaztam a föld néhány országát és mindenütt csak számokat olvastam és hallottam. Ma már minden tudomány számjegyekre hullott vissza és vannak egész tudományok, mint az asztronómia és a statisztika, amelyek csak számokból állanak. Nézzenek be azokba a számtalan adminisztrációkba, amelyekkel tele van a föld és amiket Önök hivataloknak, könyvelőségeknek, trezoroknak, pénztáraknak vagy bankoknak neveznek — és nem fognak mást látni, mint hatalmas könyvekbe írt számokat és másról, mint számokról nem fognak hallani beszélni. Minden katonának megvan a maga száma, a rabokat számokkal jelölik meg, a nagyvárosok lakóit a könyvekben telefonszámukkal örökítik meg. Abban az új templomban, amit börzének neveznek, nem hallani más kiáltást, mint számokat és a nemzetek is, a helyett, hogy nagy tetteikkel dicsekednének, gőgösen tartják egymás elé lakosaiknak, területeiknek, beviteleiknek és kiviteleiknek a számadatait. Az országutakon bömbölő kocsik vágtatnak, amelyek ismertető jelül számokat viselnek és az égen röpködő gépek is hasonlóképpen számokat hurcolnak a felhők között. Abban az országban is, amelyben Önök születtek és amelyet én jól ismerek, hallottam, hogy az embereket is számok szerint ítélik meg és értékelik: ez három milliót ér, az a másik csupán nyolcszázezret! Ez a század tehát a mindenütt jelenlevő és diadalmas számok százada, valóban pithagorikus század. De ennek lehet nevezni még más okból is. Mint tudják, alapítottam annakidején Crotonban egy aszkéta társulatot, amelynek kettős: misztikus és politikai jellege volt. Ezt a társulatot halálom után kikezdték és szétzüllesztették, mert a görög géniusz nem tudta elviselni az egyedek alárendelését egy közös elv és, fegyelem alá. Ma az én rendszerem diadalmaskodik. Éltem már néhány században, de egyikben sem láttam még az egyesületek olyan felvirágzását és egyetlen más korban sem volt az egyén annyira alárendelve azoknak a csoportoknak, amelyeknek része, mint ma. Ma nincs olyan ember egy országban sem, aki ne tartoznék valamelyik szektához, egyesülethez, párthoz, ligához, hadsereghez, akadémiához, szindikátushoz, valami nyilvános vagy titkos társasághoz — szóval az egész emberiség a vadaktól a legkultúráltabbakig, tagja valamilyen egyesületnek és szorosan hozzá van kötve valami kollektivitáshoz. Az én álmom, amelyik tizennégy századdal ezelőtt még korai volt, ma egyetemes valósággá lett. Az egyed csak elméletben létezik már, a gyakorlatban minden ember egy atom, egy kerék, egy szám, egyik tagja a nyájnak. Figyelje csak meg az egész világon ezt a kettős rendjét a tényeknek — a számok és az egyesülés diadalát — és el fogja velem együtt ismerni, hogy egy kor sem dicsekedhetik úgy, mint a jelenkor, hogy az én régi tanaimmal annyira megegyeznék. És egy kor sem volt a jelenkornál kedvezőbb az én harmincadik feltámadásomra. A hang végre elhallgatott. — De ma, oh isteni Pithagorasz, — mondotta doktor Begg — senki sem csinál magának lelkiismeretfurdalást abból, ha húst és paszulyt eszik. — Semmiség! Butaság — felelte méltatlankodva a láthatatlan ember hangja. — Az új időknek új parancsok kellenek. Én kész vagyok mindenféle engedményt tenni a részletekben, csak azért, hogy elgondolásom lényegét, mint ahogyan ma történik, megbecsüljék és gyakorolják. Nagy tisztelettel vettünk búcsút a függönytől és az aranycombú embertől. De azután egész úton Athén felé nem tettünk mást, mint nevettünk. Ez volt az első kedves este, amióta Pireusban kikötöttem.
Száz szív Concord, március. Háromszázezer dolláros alapítványommal, melyet a washingtoni egyetemnek tettem, jogom lett az új laboratóriumokat bármikor tetszésem szerint meglátogatni. A kuratórium tagjainak állítása szerint a legtökéletesebb az élettani laboratórium, amelyet egy elamerikaiasodott német, a híres Fruhestadt vezet. Mikor meglátogattam a laboratóriumot, éppen nagy kísérletek folytak a szív önálló életéről. Már egy olasz fiziológusnak sikerült volt egy kimetszett és sóoldatban tartott békaszívet több napon át életben tartani. Professzor Fruhestadt most éppen azt kutatta, vajon más állatszíveknek is megvan-e ez a tulajdonságuk? Mindenek közül a sertés felelt meg a legjobban a várakozásoknak. Valóban láttam is valami, szinte áttetsző folyadékba mártott disznószíveket, amint szabályosan vertek, mintha éltek volna. — Figyelje meg a következő különös dolgot — mondotta mosolyogva a kísérő asszisztens. — A sertés szíve az, mely alakra és méretekre leginkább hasonlít az ember szívéhez. És nem kételkedünk abban, hogy a szükséges engedélyek elnyerése után az emberi szívvel is végezhetünk kísérleteket. Mikor visszagondoltam az asszisztens magyarázatára, eszembe jutott az én óriás-gyűjteményem. A probléma, mely annyira üldözött, hogy t. i. legyen egy élőlényekből álló gyűjteményem, mely nem tud meglógni, megoldhatónak látszott. Előadtam az ügyet Fruhestadt professzor asszisztensének. Egy hónap leforgása alatt össze kellett állítania a gyűjteményt, — darabját száz dollárért — amelyre úgy vágytam. A dolog sikerült: háromszázhetven sertés esett ugyan áldozatul, amelyeket természetesen napi áron továbbadtunk, — de végre itt, concordi nyaralóm egyik napfényes folyosóján készen áll a világ legeredetibb gyűjteményeinek egyike. A folyosó mindkét oldalán fenyőállványon száz kristálykorsó sorakozik, melyekben száz sötétvörös szív dobog. Az oldatban, mely megőrzi izomerejüket s amit az asszisztens mindennap megújít, a száz szív fáradt és egyenlőtlen, de állandó ritmussal dobog. Száz húsmotor, mely céltalanul dolgozik, elvágva készülékétől, mely életét adja. Ez az örökös szívdobogás, melynek se célja, se értelme nincs, roppantul érdekel és különös gondolatokat vált ki belőlem. A hasonlóságtól megejtve szinte kéjelgek a gondolatban, hogy itt száz emberi szív is lehetne; száz szív, mely száz meleg és élő testet táplált vérrel; száz szív, mely szenvedett és örült, mely ismerte a félelem bénítását s a szerelem gyors tempóját. Ma már csak másai az egykori életnek: megszabadultak a teremtményektől, melyeket szolgálniok kellett; ingyen doboghatnak, semmiért és senkiért! Csupán csak hogy engem szórakoztassanak, aki pedig ki nem állhatom a poéták és regényírók ömlengéseit a „szívről“. Íme, minden szentimentális hülyeség és patetikus kitörés eszményi szimbóluma így néz ki ezekben a suta üvegekben mechanikus anyagára visszavetve. A testek, amelyekhez a szívek tartoztak, hullák, a lelkek eltűntek és ez a feketés, körte alakú izom tovább dobog bután az üveg alatt, mintha dobbanásainak még mindig valami szép és nemes dolog felelne meg. Nyomtatható változat Értékelve: 3.50 pont az 5-ből. Megosztás
