NNCL1687-59Fv1.0
Darren Shan
AZ ÉJSZAKA SZÖVETSÉGESEI Darren Shan regényes története NYOLCADIK KÖNYV
Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Allies of the Night HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB
© Darren Shan, 2002
A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével
Fordította F. Nagy Piroska
A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája
Keresd Darren Shant a világhálón www.darrenshan.com
Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2003 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2003
Ajánlás: Bas számára – ő az én Debbie Hemlockom VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) jár: Davina „csinos” McKaynek A minőségi ellenőröknek: Gillie Russelnek és Zoe Clarke-nak Az állatseregletnek: a Christopher Little Klánnak
BEVEZETÉS A háborúk kora volt. A hatszáz esztendeig tartó béke korszaka után a vámpírok és a vérszipolyok véres és öldöklő harcot vívtak, kegyetlenül pusztítva egymást. A Sebhelyesek Háborúja a Vérszipolyok Ura eljövetelével vette kezdetét. Úgy volt megírva, hogy ő fogja megsemmisítő erejű, végső győzelemre vezetni a népét – feltéve, hogy nem ölik meg még azelőtt, hogy teljes értékű vérszipollyá válna. A rejtélyes és nagy hatalommal bíró Mr. Tiny állítása szerint mindössze három vámpírnak volt esélye arra, hogy megállítsa a Vérszipolyok Urát. A vámpírherceg Vancha Marchnak, az egykor volt tábornok Larten Crepsleynek, és nekem – Darren Shannak. Mr. Tiny megjósolta, hogy utunk négy ízben fogja keresztezni a Vérszipolyok Urának útját, és a vámpírok sorsa mindannyiszor a mi kezünkben lesz. Ha megöljük őt, mi nyerjük meg a Sebhelyesek Háborúját. Ha nem, akkor nem lesz olyan erő, amely elvehetné a vérszipolyoktól a végső győzelmet, s ők a vámpírok egész klánját el fogják törölni a föld színéről. Mr. Tiny azt is közölte velünk, hogy miközben a vérszipolyok Urát keressük, nem kérhetünk segítséget más vámpíroktól, de elfogadhatjuk nemvámpírokét, ha ők felajánlják. Így amikor Mr. Crepsleyvel elhagytam a vámpírok Hegyét (Vancha csak később csatlakozott hozzánk), egyedül Harkat Mulds, egy szürke bőrű törpe személy tartott velünk. Miután kijöttünk a Hegyből, mely hat éven át nyújtott otthont nekünk, egy különleges erővel és képességekkel rendelkező boszorkány, Lady Evanna barlangja felé vettük utunkat. Ő belelátott a jövőbe, de nekünk akkor annyit árult el belőle, hogy ha utunk végéig sem sikerül megölnünk a Vérszipolyok Urát, ketten közülünk addigra halottak lesznek. Később újra csatlakoztunk a Rémségek Cirkuszához, amelyben a kezdet kezdetén, amikor az inasává szegődtem, együtt éltem Mr. Crepsleyvel. Evanna is velünk tartott. Mialatt a cirkusszal voltunk, belebotlottunk egy csapat vérszipolyba. Rövid ideig tartó összecsapásunk során majdnem mindegyikükkel végeztünk. Ketten menekültek meg – egy Gannen Harst nevű vérszipoly és a szolgája. Mint később megtudtuk, ő volt a Vérszipolyok Ura – álruhában. Belebetegedtünk, amikor Evanna elárulta, ki volt valójában Gannen Harst szolgája. Különösen Vancha érezte mindegyikünknél nyomorultabbul magát, hiszen ő hagyta futni őket. Gannen Harst ugyanis Vancha fivére volt, ezért engedte elmenekülni őt anélkül, hogy megvívott volna vele. Azt persze nem sejtette, hogy az öccse a Vérszipolyok Urának személyi testőre. De nem sokáig vesztegelhettünk magunkba roskadva. Még három alkalommal próbálkozhattunk halálos ellenségünk felkutatásával és elpusztításával, így hát tovább folytattuk az üldözést. Az első lehetőség elmulasztásába beletörődve megfentük
késeinket, búcsút mondtunk Evannának és a cirkuszbeli barátainknak, s a siker reményében mindenre elszántan ismét útra keltünk...
Our Daily Post, szeptember 15.
VÉRFAGYASZTÓ ÉJSZAKÁK!!! Egykor békés, nyugodt álmú városunkban ostromállapot uralkodik. Hat rövid hónap alatt tizenegy embert gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel, hogy aztán teljesen kivéreztetett tetemüket a legkülönbözőbb közterületekre dobják ki. És még többen eltűntek az éjszaka sötétségében. Lehet, hogy odalent fekszenek utcáink alatt, s élettelen testük magára hagyatva bomladozik a sötétben. A hivatalos szervek nem tudnak magyarázatot adni az öldöklés e hátborzongató dáridójára. Nem tartják valószínűnek, hogy az elkövető egyetlen ember, és egyetlen ismert bűnöző személyével sem tudják összekapcsolni a bűntetteket. A város történetének legnagyobb szabású, egyszeri rendőri hadműveletében felgöngyölítették a bűnbandák nagy részét, letartóztatták több vallási szekta vezetőjét, rátörték az ajtót titkos társaságok és tiltott szervezetek illegális gyűlésére... de hiába!
NYERS ŐSZINTESÉGGEL Amikor Alice Burgess rendőrségi főfelügyelőnőnek szóvá tették az akciók eredménytelenségét, ő a tőle megszokott nyers őszinteséggel azt válaszolta: „Húzzuk az igát, mint az állatok... Mindenki ingyen túlórázik. Senki sem bújik ki a felelősség alól. Nagy erőket vonultatunk fel az utcákon, mindenkit letartóztatunk, aki gyanúsnak látszik. Kijárási tilalom elrendelését kezdeményeztük a gyerekek számára este 7 óra után, és a felnőtteknek is azt tanácsoltuk, hogy maradjanak a lakásaikban. Ha talál valakit, aki ennél többet tud tenni, hívjon fel bátran, és én örömmel átadom neki a helyemet.” Megnyugtató szavak – de errefelé senkit nem nyugtatnak meg. A város lakói belefáradtak már a sok ígérgetésbe és fogadkozásba. Senki sem vonja kétségbe a helyi rendőrség tisztességes és komoly erőfeszítéseit – sem a katonákét, akiket a hadművelet lebonyolításához segítségül hívtak –, de minden eddiginél kevesebben hisznek abban, hogy képesek lesznek véget vetni a válsághelyzetnek. Sokan elhagyják a várost, hogy távoli rokonoknál vagy szállodákban várják meg, míg vége szakad a gyilkolásnak. „Nekem kisgyerekeim vannak – mondta nekünk Michael Corbett, egy antikvárium negyvenhat éves tulajdonosa. – Nem vagyok büszke rá, hogy elszöktem, az üzletem is tönkre fog menni, de a feleségem és a gyerekeim élete mindennél fontosabb. A rendőrség most sem tud többet tenni, mint tizenhárom évvel ezelőtt. Ahogy akkor, most is ki kell várnunk, míg elmúlik a vész a fejünk fölül. Akkor majd én is visszatérek. De addig szerintem őrültség a városban maradni.” A múltat emlegetve Mr. Corbett arra a közel tizenhárom évvel ezelőtti időszakra utalt, amikor hasonló szörnyűség tartotta rettegésben a várost. Akkor kilenc, a mostani
tizenegy áldozathoz hasonlóan lemészárolt és vértelenített tetemet fedezett fel két tinédzser. De azok a hullák gondosan el voltak rejtve, és csak jóval a haláluk bekövetkezte után derült fény a hollétükre. A mostani gyilkosok – akik minden esetben napnyugta után végeznek áldozatukkal – nem vesződnek azzal, hogy elrejtsék ocsmány tettük bizonyítékát. Mintha még büszkék is volnának kegyetlenségükre, ott hagyják a tetemeket, ahol biztosak lehetnek benne, hogy rátalálnak. Sok helybéli szerint a város el van átkozva, s állítják, hogy ilyen halálesetek előfordultak itt a múltban is. „Ötven éve várok ezekre a gyilkosságokra – mondja dr. Kevin Beisty, okkult tudományokban jártas helytörténész. – Több mint százötven éve vámpírok jártak itt, márpedig ha a vámpírok valahol jól érezték magukat, akkor oda mindig visszatérnek!”
AZ ÉJSZAKA DÉMONAI Vámpírok. Ha pusztán csak dr. Beisty vádolná az éjszaka démonait, nyugodtan tarthatnánk őt hóbortos, rögeszmés alaknak. Csakhogy sokan mások is úgy vélik, hogy a vámpírok kezétől kell elszenvednünk ezt a gyalázatot. Rámutatnak, hogy a támadások minden esetben éjjel történnek, s a holttestekben nem marad egy csepp vér sem, holott orvosi eszközök használatának nyoma sincs rajtuk! És fölöttébb sokatmondó érv, hogy három áldozat erőszakos elmozdítását rejtett biztonsági kamerák is megörökítették, és a támadók arca nem jelenik meg a filmen! Alice Burgess főfelügyelőnő nem hisz a vámpírelméletben. „Maga szerint Drakula gróf grasszál a városunkban? – nevet megvetően. – Ne nevettesse ki magát! A huszonegyedik században élünk, manapság ilyesmiket csak hibbant agyúak találnak ki. Ne is pazarolja az időmet azzal, hogy mumusokra mutogat!” Némi nyomásra a főfelügyelőnő még azt is hozzáteszi: „Nem hiszek a vámpírokban, és nem akarom, hogy a magához hasonló idióták teletömjék az emberek fejét ilyen képtelenségekkel. De annyit megmondhatok, hogy mindent el fogok követni, hogy megállítsam ezeket az ámokfutókat. Ha ehhez az kell, hogy karót döfjek valami őrült mellébe, csak mert őkelme vámpírnak képzeli magát, megteszem, meg én, még ha az állásomba és a szabadságomba kerül is. Ezt senki sem úszhatja meg azzal az ürüggyel, hogy nincs ki a négy kereke. Tizenegy rendes férfi és nő haláláért csak egyféleképpen lehet megfizetni – kivégzéssel! Meg fogom csinálni – fogadkozik Burgess főfelügyelőnő, és fakó szeme úgy villog hozzá, hogy még Van Helsing professzor is büszke lett volna rá. – Még akkor is, ha Erdélyig kell üldöznöm őket. Akár emberek, akár vámpírok, nem menekülhetnek meg az igazságszolgáltatás pallosa elől. Közölheti az olvasóival, hogy el fogom kapni a hóhéraikat. Erre mérget vehetnek. Rátehetik akár az életüket is...” ***
Mr. Crepsley felnyomta és félretolta az aknanyílás fedelét, míg mi Harkattal odalent várakoztunk a sötétben. Miután ellenőrizte, nincs-e valami mozgás az utcán, suttogva leszólt: – Tiszta a levegő –, mire mi is fölmásztunk a vashágcsón, és végre kijutottunk a friss levegőre. – Utálom ezeket a ronda alagutakat – nyögtem, kibújva víztől, sártól és egyebektől – amikre gondolni se akarok – cuppogó cipőmből. Ki kell majd mosnom őket, ha visszaérünk a szállodába, és föl kell tennem száradni a radiátor tetejére. Három hónapja ezt csináltam minden áldott éjszaka végén. – Én is – bólogatott Mr. Crepsley, miközben óvatosan leszedegette hosszú, vörös köpenye redői közül egy döglött patkány maradványait. – Miért, nem is olyan rosszak – kuncogott Harkat. Könnyű volt neki: orra nem lévén, szagokat sem érzett! – Legalább az eső nem esett – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Várjon csak egy hónapot – feleltem mogorván. Október közepén már a derekunkig fog érni odalent a szlötyi. – Addigra meg kell találnunk és el kell bánnunk a vérszipolyokkal – mondta erre minden meggyőződés nélkül Mr. Crepsley. – Ezt mondta két hónappal ezelőtt is – emlékeztettem. – Meg a múlt hónapban – tette hozzá Harkat. – Azt akarjátok, hogy hagyjuk abba a keresést, és szolgáltassuk ki ezeket az embereket a vérszipolyoknak? – kérdezte Mr. Crepsley halkan. Egymásra néztünk Harkattal, aztán megráztuk a fejünket. – Természetesen nem – mondtam sóhajtva. – Csak elfáradtunk és nyűgösek vagyunk. Menjünk vissza a szállodába, szárítkozzunk meg, és együnk valami meleg ételt. Egy kiadós alvás után mindjárt jobban fogjuk érezni magunkat. Egy közeli tűzlétrán fölmásztunk az épület tetejére, s ott folytattuk utunkat, ahol nem fenyegetett, hogy meglátnak bennünket a rendőrök vagy a katonák. Hat hónap telt el azóta, amióta a Vérszipolyok Ura elmenekült elölünk. Vancha elment a Vámpírok Hegyére, hogy beszámoljon a hírekről a hercegeknek és a tábornokoknak, és azóta még nem tért vissza. Az első három hónapban Mr. Crepsley, Harkat és jómagam céltalanul kóboroltunk az utakon; mentünk, amerre a lábunk vitt. De akkor hírét vettük, micsoda rémület lett úrrá Mr. Crepsley hajdani szülővárosán – gyilkolják az embereket, s a testükből az utolsó cseppig kiszívják a vért. A jelentések arról szóltak, hogy a vámpírokat okolják a gaztettekért, mi azonban tudtuk az igazságot. Korábbi hírek szerint egy vérszipoly járt a városban, és ez az utóbbi értesülés csak igazolta a meggyőződésünket. Mr. Crepsley aggódott ezekért az emberekért. Azok, akik akkor éltek, amikor ő emberként még a város lakója volt, rég meghaltak, eltemették őket, de ő úgy tekintett az unokáikra és a dédunokáikra, mintha lélekben a rokonai lennének. Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor egy Murlough nevű őrült vérszipoly rendezett vérfürdőt a városban, Mr. Crepsley visszatért – velem és Evra Vonnal, a Cirque Du Freak kígyófiújával együtt –, hogy megállítsa őt. Most, hogy a történelem megismételte magát, úgy érezte, megint közbe kell lépnie.
– Pedig talán okosabb volna félretennem az érzéseimet – töprengett három hónappal ezelőtt, amikor a kialakult helyzetről tanácskoztunk. – Most a Vérszipolyok Urának keresésére kell összpontosítanunk az erőnket. Lehet, hogy rosszul teszem, hogy elterelem a figyelmünket a kutatásról. – Szó sincs róla – vetettem ellene. – Mr. Tiny azt mondta, ha meg akarjuk találni a Vérszipolyok Urát, kövessük, amit a szívünk súg. Magát a szíve hazahúzza, az én szívem meg azt súgja, hogy maradjak maga mellett. Szerintem oda kell mennünk. Harkat Mulds, a szürke bőrű törpe személy, aki idő közben megtanult beszélni, egyetértett velem, úgyhogy el is indultunk a város felé, ahol Mr. Crepsley született, hogy felmérjük a kialakult helyzetet, és ha tudunk, segítsünk. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, egy zavarba ejtő rejtély előtt találtuk magunkat. Az biztos, hogy éltek itt vérszipolyok – legalább három vagy négy, ha becslésünk helyes volt –, de kérdés, hogy egy harcosokból álló különítmény tagjai voltak-e, vagy magányos őrültek. Ha harcosok voltak, körültekintőbben kellene ölniük – normális vérszipoly nem hagyja ott áldozata tetemét, ahol az emberek megtalálhatják. De ha őrültek voltak, akkor meg hogyan tudtak ilyen ügyesen elrejtőzni? Három hónapi keresés után sem találtunk ugyanis egyetlen vérszipolyra utaló nyomot sem a város alatti csatornák alagútjaiban. Az ablakon át jutottunk vissza a szállodai szobáinkba. Két szobát vettünk ki a legfelső emeleten, és éjszakánként az ablakon át közlekedtünk ki és be, mivel sárosan, mocskosan nem mertünk a szálloda előcsarnokában mutatkozni. Egyébként is tanácsos volt minél ritkábban közlekedni az utcán – a városban nagy volt a nyugtalanság, az utcákon nyüzsögtek a rendőrök és a katonák, és mindenkit letartóztattak, akin látszott, hogy nem odavalósi. Mialatt Mr. Crepsley és Harkat odakint voltak a fürdőszobában, én levetkőzve vártam, hogy megfürödhessek. Kivehettünk volna akár három szobát is, hogy mindannyiunknak külön fürdőszobája legyen, de jobb volt, ha Harkat nem mutatkozott nyilvánosan – Mr. Crepsley és én még elmentünk embereknek, de a szörny kinézetű, összeöltögetett képű Harkat aligha. Az ágy végében üldögélve kis híján elnyomott az álom. Ez az utolsó három hónap hosszú volt és kimerítő. A vérszipolyokat keresve minden éjjel bebarangoltuk a város háztetőit és föld alatti járatait, de közben nagy ívben elkerültük a rendőröket, katonákat és a halálra rémült polgárokat, akik közül sokan puskákat és egyéb fegyvereket hordtak maguknál. Mindez jócskán felemésztette az erőnket, de tizenegy ember már meghalt – ennyiről tudtunk legalábbis –, és tudtuk, ha nem tartunk ki amellett, amit vállaltunk, újabbak fogják követni őket. Fölálltam, s körbejártam a szobában, hogy ébren tudjak maradni addig, amíg sorra kerülök a fürdőszobában. Volt, hogy nem sikerült, és másnap éjjel, büdösen, izzadtan, mocskosan kellett felkelnem. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. A korábbi itteni látogatásunk járt az eszemben. Sokkal fiatalabb voltam, még csak tanulgattam, mit jelent félvámpírnak lenni. Itt ismertem meg az első és mindmáig egyetlen barátnőmet, Debbie Hemlockot. Sötét bőrű, telt ajkú, csillogó szemű lány volt. Nagyon jó lett volna jobban megismerni őt. De szólított a kötelesség, a tébolyult vérszipoly már kimúlt, s az élet elsodort bennünket egymástól.
Visszatérésünk óta többször is elsétáltam a ház előtt, melyben a szüleivel lakott, félig-meddig abban reménykedve, hátha még most is ott lakik. De a háznak azóta új lakói voltak, s a Hemlock család hollétére semmi jel nem utalt. Ráadásul én mint félvámpír ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, így mindössze pár évvel látszottam idősebbnek, jóllehet csaknem tizenhárom év telt el azóta, amióta utoljára megcsókoltam Debbie-t. Debbie mára már felnőtt nő lehet. Elég zavarba ejtő lenne, ha véletlenül egymásba futnánk valahol. Kinyílt a hálószobákat összekötő ajtó, és Harkat lépett be, egy óriási szállodai törülközővel szárítgatva magát. – Szabad a fürdőszoba – jelentette, miközben kopasz, szürke, hegektől elcsúfított fejét törölgette nagy óvatosan, nehogy hozzáérjen kerek, zöld szeméhez, melyen nem volt védelmet nyújtó szemhéj. – Kösz, Füles – vigyorogtam, de már iszkoltam is. Ez amolyan ugratás volt: Harkatnak, mint minden törpe személynek, volt ugyan füle, de a bőre alá rejtve, ilyenformán úgy nézett ki, mintha nem volna. Harkat leeresztette a fürdővizét a kádból, majd visszatette a dugót, és újra megnyitotta a meleg vizes csapot, úgyhogy mire odaértem, már majdnem tele volt ismét meleg vízzel. Ellenőriztem a hőmérsékletét, kevertem hozzá még egy kis hideget, majd elzártam a csapokat, és beleereszkedtem – mennyei volt! Fölemeltem a kezem, hogy félresöpörjek egy hajtincset a szememről, de a karom félúton abbahagyta a mozdulatot – túl áradt voltam. Ellazultam, gondolván, pihenek pár percet, hajat később is moshatok. Ha egyszerűen csak elheverek a kádban, és elengedem magam... csak néhány percre... akkor... Még be sem fejeztem a gondolatot, már mélyen aludtam, és amikor fölébredtem, megint éjszaka volt, én pedig kékre fagyott testtel vacogtam a hideg és piszkos vízben, amelyben az egész napot töltöttem.
Egy újabb hosszú és eredménytelen éjszaka után megint visszamentünk a szállodába. A városba érkezésünk óta ugyanebben a szállodában laktunk. Nem így terveztük – eredetileg kéthetenként más-más szállodába akartuk áttenni a székhelyünket –, de a vérszipolyok utáni hajsza annyira kimerített bennünket, hogy egyszerűen nem maradt energiánk új szálláshely után nézni. Még a zömök Harkat Mulds is napi négy-öt órát szunyókált, holott neki nem sok alvásra volt szüksége. A forró fürdő után mindjárt jobb hangulatban kezdtem kapcsolgatni a tévécsatornák között, hogy lássam, van-e valami új hír a gyilkosságokról. Mint megtudtam, csütörtök reggel volt – ha az ember a vámpírok között él, a napok egymásba olvadnak –, és újabb halálesetet nem jelentettek. Már majdnem két hét telt el azóta, hogy az utolsó tetemet fölfedezték. Az emberekben halvány reménység támadt – sokan úgy gondolták, véget ért a rettenet. Én kételkedtem abban, hogy ilyen szerencsések volnánk, de azért izgultam is, amikor lezártam a tévét, és elindultam a hívogató ágy felé.
Valamivel később valaki gorombán rázni kezdett. A függöny vékony anyagán át erős nappali fény szűrődött be az ablakon, amiből rögtön kitaláltam, hogy dél lehet, legföljebb kora délután, úgyhogy még nagyon korán van ahhoz, hogy föl kelljen kelni. Morogva ültem fel, és Harkat aggodalmas arcával találtam szembe magam. – Mi van? – motyogtam a szememet dörzsölve. – Valaki kopog... a te ajtódon – krákogta Harkat. – Szólj neki, hogy menjen el – feleltem, legalábbis ez volt a szavaim értelme. – Akartam, de... – Elhallgatott. – Ki az? – kérdeztem, érezve, hogy valami kellemetlenség vár rám. – Nem tudom. Résre kinyitottam az én ajtómat... és kikukucskáltam. Nem szállodai alkalmazott, ámbár... vele van a személyzet egy tagja. Egy kis ember... óriási aktatáskával, és... – Megint elhallgatott. – Gyere, nézd meg magad. Fölkeltem, s ekkor ismét gyors és erőteljes kopogtatás hangzott fel az ajtón. Átsiettem Harkat szobájába. Mr. Crepsley édesdeden aludt az egyik kétszemélyes ágyban. Lábujjhegyen elosontunk mellette, és halkan megnyitottuk a folyosóra nyíló ajtót. Az odakint álló két alak egyike ismerős volt – a szálloda nappali igazgatója –, de a másikat sohasem láttam még. Kis termetű, sovány ember volt, ahogy Harkat mondta, s óriási fekete aktatáskát cipelt. Sötétszürke öltönyt viselt, fekete félcipőt és régimódi keménykalapot. Látva, hogy összevont szemöldökkel újabb kopogtatásra emeli ökölbe zárt kezét, gyorsan visszavonultunk. – Te mit gondolsz, nyissunk neki ajtót? – kérdeztem Harkattól. – Igen – felelte. – Nem úgy néz ki, mint aki... elmegy, ha nem veszünk róla tudomást. – Szerinted ki lehet? – Nem tudom, de afféle... hivatalos embernek látszik. Talán rendőrtiszt vagy... katonatiszt. – Csak nem gondolod, hogy tudnak a... – és fejemmel az alvó vámpír felé intettem. – Ha igen, akkor egy embernél többet küldenének ide – válaszolta Harkat. Ezen kicsit elgondolkoztam, aztán döntöttem. – Megnézem, mit akar. De ha nem muszáj, nem engedem be – nekem ne szaglásszon itt senki, amíg Mr. Crepsley pihen. – Én maradjak? – tudakolta Harkat. – Igen, de legyél az ajtó közelében, és ne zárd be. Hívlak, ha valami baj történne. Magára hagytam Harkatot, aki már indult is a fejszéjéért, majd gyorsan felrántottam a nadrágomat, magamra kaptam az ingemet, és elindultam. Az ajtóhoz érve megköszörültem a torkomat, és kiszóltam: – Ki az? – Mr. Horston? – kérdezett vissza azon nyomban az aktatáskás férfi; olyan volt a hangja, mint amikor egy kiskutya elvakkantja magát. – Nem – feleltem megkönnyebbült kis sóhajjal. – Eltévesztette a szobát. – Ó! – vakkantotta meglepetten a folyosón álló férfi. Ez nem Mr. Vur Horston szobája?
– Nem, hanem... – Elakadt a hangom. Elfelejtettem, mik voltak azok a hamis nevek, amelyeken bejelentkeztünk a szállodába. Mr. Crepsley Vur Horston néven jelentette be magát, én meg azt mondtam, hogy a fia vagyok. (Harkat beosont, amikor senki se figyelt oda.) Szóval – kezdtem újra – ez itt az én szobám, nem a papámé. Én a fia vagyok, Darren Horston. – Aha. – A csukott ajtón keresztül is látni véltem a mosolyt, mely elömlött az arcán. – Nagyszerű. Miattad vagyok itt. A papád ott van veled? – Ő... Miért érdekli? Ki maga? – Ha kinyitod az ajtót és beengedsz, mindent elmagyarázok. – Előbb tudni szeretném, hogy kicsoda maga – feleltem. – Veszélyes időket élünk, és nekem szigorúan meghagyták, hogy idegeneknek ne nyissak ajtót. – Aha. Nagyszerű – mondta a kis ember. – Természetesen nem várhatom el tőled, hogy holmi váratlan látogatónak ajtót nyiss. Bocsáss meg. A nevem Mr. Blaws. – Blores? – Blaws – ismételte meg, és türelmesen betűzte. – Mit óhajt, Mr. Blaws? – érdeklődtem. – Tanfelügyelő vagyok – válaszolta. – Azért jöttem, hogy kiderítsem, miért nem jársz iskolába. Leesett az állam. A térdemig. – Bejöhetek, Darren? – kérdezte Mr. Blaws. Mivel nem feleltem, újra megkoppintotta az ajtót, és kieresztette a hangját: – Darrrennn? – Hm. Egy pillanat – motyogtam, majd megfordultam, s hátamat az ajtónak vetve, nekidőltem. Szabályosan kiment az erő a tagjaimból. Most mitévő legyek? Ha elküldöm a tanfelügyelőt, visszajön, de akkor már segítséget is hoz majd magával. Végül kinyitottam az ajtót, és beengedtem. Mihelyt a szállodaigazgató látta, hogy minden rendben van, elment, s magamra hagyott a szigorú tekintetű Mr. Blawszal. A kis ember letette hatalmas aktatáskáját a földre, levette a fejéről, s bal kezével a háta mögé vitte keménykalapját, míg jobbjával kezet rázott velem. Közben alaposan megnézett magának. Az állam enyhén borostás volt, hajam hosszú és ápolatlan, s arcomon még jól láthatóak voltak a hét évvel ezelőtti Avatási Próbák után maradt hegek. – Elég idősnek látszol – jegyezte meg Mr. Blaws, és anélkül, hogy hellyel kínáltam volna, leült. – Tizenöt éves létedre meglepően érett vagy. Talán csak a hajad teszi. Nem ártana levágatnod és megborotválkoznod. – Azt hiszem... – Nem tudtam, miért gondolja azt, hogy tizenöt éves vagyok, és túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy helyreigazítsam. – Nos hát! – kiáltotta, és keménykalapját maga mellé téve ölébe fektette óriási aktatáskáját. – Az apád – Mr. Horston – itt van? – Ööö... igen. Ő most... alszik. – Kifejezetten nehezemre esett folyékonyan kiejteni a szavakat. – Ó, persze. Elfelejtettem, hogy éjszakai műszakban dolgozik. Talán vissza kellene jönnöm egy alkalmasabb... – A mondatot befejezetlenül hagyta lógni a levegőben, miközben hüvelykujjával kipattintotta a táskája zárját, kivett belőle egy papírlapot, és elmélyülten tanulmányozni kezdte, mint valami történelmi dokumentumot. – Ó –
kiáltotta. – Nem lehetséges átütemezni... nagyon szoros az időbeosztásom. Kénytelen leszel felébreszteni őt. – Hm. Értem. Megyek... megnézem, fel tudom-e... Átsiettem a másik szobába, ahol a vámpír aludt, és idegesen fölráztam. Harkat csak állt, nem szólt semmit; minden szót hallott, és éppoly zavart lelkiállapotban volt, mint én. Mr. Crepsley felnyitotta az egyik szemét, látta, hogy nappal van, s újra becsukta. – Tűz ütött ki a szállodában? – morogta. – Nem. – Akkor menj innen, és... – Egy férfi van a szobámban. Tanfelügyelő. Tudja a nevünket – legalábbis azokat, amiken bejelentkeztünk – és azt hiszi, tizenöt éves vagyok. Azt kérdezi, miért nem járok iskolába. Mr. Crepsley úgy pattant ki az ágyból, mintha kígyó mart volna belé. – Hogy lehet az? – csattant fel. Az ajtóhoz rohant, majd megtorpant, és lassan visszaballagott. – Mit mondott, kicsoda ő? – Csak a nevét mondta meg – Mr. Blaws. – Csak valami mese lehet. – Nem hinném. Vele volt a szálloda igazgatója is. Nyilván nem engedte volna fel, ha nem tudja igazolni magát. Különben is, tisztára úgy néz ki, mint egy tanfelügyelő. – A látszat sokszor csal – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Ezúttal nem – feleltem. – Jobban teszi, ha felöltözik, és átjön velem. A vámpír némi habozás után kurtán biccentett. Magára hagytam, hogy el tudjon készülni, és átmentem a szobámba. Amikor behúztam a függönyöket, Mr. Blaws megütközve nézett rám. – A papám szeme nagyon érzékeny – magyaráztam. Ezért is szeret éjszaka dolgozni. – Aha – mondta erre Mr. Blaws. – Nagyszerű. Pár percig némán vártunk a „papám” megérkezésére. Elég kínosan éreztem magam, míg szótlanul ücsörögtem ezzel az idegennel, de ő úgy viselkedett, mint aki tökéletesen otthon érzi magát. Amikor végre belépett Mr. Crepsley, Mr. Blaws felállt, s kezet fogott vele. – Mr. Horston – szólt örömtől sugárzó arccal. – Nagyon örvendek, uram. – Hasonlóképpen – mosolyodott el villanásszerű rövidséggel Mr. Crepsley, majd az elfüggönyözött ablaktól a lehető legtávolabb leült, és szorosan összevonta magán a vörös köpenyt. – Nos! – kiáltotta el magát Mr. Blaws rövid hallgatás után. – Hát mi baja van a mi ifjú barátunknak? – Baja? – pislogott Mr. Crepsley. – Nincs semmi baja. – Akkor miért nem jár iskolába, ahogy a többi fiú és lány? – Darren nem jár iskolába – közölte vele Mr. Crepsley úgy, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne. – Miért kellene járnia? – Miért? – hökkent meg Mr. Blaws. – Hát hogy tanuljon, Mr. Horston, ahogy az összes többi tizenöt éves teszi!
– Darren nem... – Mr. Crepsley megakadt. – Honnan tudja, hogy mennyi idős? – kérdezte gyanakvóan. – A születési anyakönyvi kivonatából, természetesen – nevetett Mr. Blaws. Mr. Crepsley kérdő pillantást küldött felém, de én, éppoly tanácstalan lévén, mint ő, csak a vállamat vonogattam. – Az meg hogy került a kezébe? – kérdezte végül. Mr. Blaws furcsálló tekintettel nézett végig rajtunk. – Ön csatolta hozzá a többi irathoz, amikor beíratta őt a Mahlerbe – felelte. – A Mahlerbe. – ismételte meg Mr. Crepsley. – Abba az iskolába, amelyet Darren számára választott. Mr. Crepsley hátradőlt a székében, és erősen elgondolkozott ezen az információn. Aztán megkérdezte, láthatná-e azt a bizonyos születési bizonyítványt a „többi irattal” egyetemben. Erre Mr. Blaws ismét benyúlta táskájába, és kihalászott belőle egy dossziét. – Tessék – mondta. – A születési anyakönyvi kivonat, a korábbi iskolától kapott igazolások, orvosi bizonyítvány, az ön által kitöltött beiratkozási űrlap. Minden megvan, ahogy annak lennie kell. Mr. Crepsley kinyitotta a dossziét, átlapozta a pár iratot, alaposan megnézte az egyik űrlap alján olvasható aláírást, majd az egészet átnyújtotta nekem. – Nézd végig ezeket a papírokat – mondta. – Ellenőrizd, hogy minden, ami benne szerepel, pontos-e. Persze nem volt pontos – nem voltam tizenöt éves, és mostanában nem jártam iskolába; orvos sem látott azóta, hogy beálltam az élveholtak közé –, de ettől függetlenül teljesen részletes volt. A papírokból egy Darren Horston nevű tizenöt éves fiú képe rajzolódott ki, aki a nyáron költözött a városba az apjával, aki éjszakai műszakban dolgozott egy helybéli vágóhídon, és... Elakadt a lélegzetem – tizenhárom évvel ezelőtt a vágóhídon találkoztunk össze először Murlough-val, az őrült vérszipollyal! – Ezt nézze! – toltam Mr. Crepsley orra alá izgatottan a papírt, de ő eltolta magától. – Hibátlan? – kérdezte. – Persze hogy hibátlan – felelte Mr. Blaws. – Ön töltötte ki az űrlapokat, saját kezűleg. Vagy nem? – Ő töltötte ki, természetesen – mondtam gyorsan, mielőtt Mr. Crepsley válaszolhatott volna. – Bocs, hogy ilyen zavartak vagyunk. Nehéz hetünk volt. Khm. Családi problémák. – Aha. Ezért nem jelentél meg a Mahlerben? – Igen – erőltettem magamra egy reszketeg mosolyt. Szólnunk kellett volna. Sajnálom. Nem jutott eszünkbe. – Semmi gond – felelte Mr. Blaws, és visszavette az iratokat. – Örülök, hogy így alakultak a dolgok. Már féltünk, hogy valami szerencsétlenség ért. – Nem. – Úgy néztem Mr. Crepsleyre, mintha azt mondanám: „Rúgj már te is labdába.” – Semmi rossz nem történt velem. – Nagyszerű. Akkor hát ott leszel hétfőn?
– Hétfőn? – Már nem érdemes holnap elkezdened, hiszen mindjárt itt a hétvége. Legyél ott hétfőn kora reggel, megkapod az órarendedet, és körbe fogunk vinni. Érdeklődj... – Elnézést – vágott közbe Mr. Crepsley –, de Darren nem lesz ott a maguk iskolájában se hétfőn, se semelyik más napon. – Ó? – Mr. Blaws összehúzta a szemöldökét, és finoman lecsukta a táskája fedelét. – Talán egy másik iskolába iratkozott be? – Nem. Darrennek nincs szüksége arra, hogy iskolába járjon. Én tanítom őt. – Valóban? A papírokban nem történik említés arról, hogy ön képzett tanár. – Nem vagyok az... – És természetesen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csak diplomával rendelkező tanár oktathat egy gyermeket otthon – folytatta Mr. Blaws. – Ugyebár? – mosolygott a vámpírra, mint egy vérengző cápa. Mr. Crepsley nem tudta, mit mondjon. Nem volt tapasztalata a modern nevelési szisztéma területén. Amikor ő volt gyerek, a szülők azt tehették a gyerekeikkel, amit akartak. Úgy határoztam, hogy a saját kezembe veszem az ügyeket. – Mr. Blaws? – Tessék, Darren. – Mi történik, ha mégsem jelenek meg a Mahlerben? Gőgösen elfintorodott. – Ha beiratkozol egy másik iskolába, és az erről szóló igazolást elküldöd nekem, akkor minden rendben van. – És ha – persze csak a vita kedvéért kérdezem – nem iratkozom be másik iskolába? – Mindenkinek járnia kell iskolába – nevetett Mr. Blaws. – Ha betöltötted a tizenhatot, attól kezdve magad rendelkezel az időddel, de hét hónapig még iskolaköteles vagy. – Megint kinyitotta az aktatáskáját, és ellenőrizte a benne lévő dossziékat. – És ha mégis úgy döntök, hogy nem járok...? – Akkor kiküldünk egy szociális munkást, hogy derítse föl, mi a probléma. – És mi lenne, ha megkérnénk rá, hogy tépjék össze a beiratkozási lapomat, és felejtsenek el – mondjuk, hogy tévedésből küldtük el önökhöz? Mr. Blaws ujjaival szaporán dobolt a keménykalapja tetején. Nem volt hozzászokva az ilyen bizarr felvetésekhez, és most nem tudta, mitévő legyen velünk. – Nem téphetünk össze csak úgy hivatalos iratokat, Darren – felelte kínosan nevetgélve. – De ha tévedésből küldtük el önökhöz, és most vissza szeretnénk kapni őket? Határozottan megrázta a fejét. – Mi azt se tudtuk, hogy a világon vagy, mielőtt kapcsolatba nem léptetek velünk, de most, hogy ez megtörtént, felelősek vagyunk érted. Kerestetnünk kellene mindenütt, ha tudomásunkra jutna, hogy nem részesülsz megfelelő oktatásban. – Vagyis szociális munkásokat küldenének ránk? – Először szociális munkásokat – bólogatott, majd megcsillanó szemmel ránk nézett. – Persze ha túlságosan megnehezítenétek a dolgukat, a következő lépésben a rendőrséget is értesítenünk kellene, és aztán ki tudja, hol érne véget az ügy.
Végiggondoltam a kapott információt, aztán komoran bólintottam, és Mr. Crepsleyre nézve megkérdeztem: – Ugye, tudja, hogy ez mit jelent? – Látva bizonytalan tekintetét, magam adtam meg a választ: – Mostantól fogva mindennap tízórait kell csomagolnia nekem!
– Ez az okoskodó, idióta kis minden lében kanál... fortyogott Mr. Crepsley. Föl-alá mászkált a hotelszobában, s közben átkozta Mr. Blawsnak még a nevét is. A tanfelügyelő már elment, s átjött Harkat is. A vékony összekötő ajtón át mindent hallott, de ő sem értett többet az egész dologból, mint mi. – Felkutatom még ma éjjel, s az utolsó cseppig kiszívom a vérét – fogadkozott Mr. Crepsley. – Akkor majd megtanulja, hogy ne üsse más dolgába az orrát! – Az ilyen beszéddel nem jutunk semerre – sóhajtottam. – Az eszünket kell elővennünk. – Ki mondta, hogy ez csak beszéd? – vágott vissza Mr. Crepsley. – Megadta a telefonszámát arra az esetre, ha valami miatt szükségünk lenne rá. Kikeresem a lakás címét, és... – Mobilszám – sóhajtottam újra. – Annak alapján nem tudja kideríteni a címét. Különben is, mi haszna lenne megölnie őt? Akkor valaki más lépne a helyébe. Az adataink ott vannak a nyilvántartásukban. Ő csak amolyan hírvivő. – Költözzünk el – javasolta Harkat. – Keressünk egy másik szállodát. – Nem – rázta meg a fejét Mr. Crepsley. – Látta az arcunkat, személyleírást adhat rólunk, s azzal csak tovább bonyolítanánk a helyzetünket. – Én csak azt nem értem, hogyan kerültünk be a nyilvántartásukba – töprengtem. – Az aláírások persze nem tőlünk valók, de eléggé hasonlítanak az eredetikre. – Tudom – mordult fel. – Nem valami mesteri hamisítások, de megjárja. – Nem lehet, hogy valami... keveredés történt? – kockáztatta meg Harkat. – Hogy egy igazi Vur Horston meg a fia... küldte be a jelentkezést, és titeket csak összekevertek velük? – Nem – feleltem. – Rajta volt a szálloda címe, sőt a szobaszámunk is. És... – Elmeséltem nekik a vágóhidat, Mr. Crepsley abbahagyta a járkálást. – Murlough! – szisszent fel. – Azt hittem, ezzel a történettel már soha többé nem kell foglalkoznom! – Nem értem – nézett rá Harkat. – Mi köze lehet ennek az egésznek Murloughhoz? Azt akarjátok mondani, hogy még él, és kinyomozta... hol vagytok? – Nem – válaszolta Mr. Crepsley. – Murlough egész biztosan meghalt. De valakinek tudnia kell, hogy mi öltük meg őt. És szinte bizonyos, hogy ugyanez a valaki a felelős a nemrégiben meggyilkolt emberek haláláért. – Leült, és elgondolkodva vakargatta a bal arcán végighúzódó sebhelyet. – Ez valami csapda. Hosszú, feszült csend fogadta a szavait. – Az nem lehet – szólaltam meg nagy sokára. – Hogyan szerezhettek tudomást a vérszipolyok Murlough-ról?
– Desmond Tinytől – felelte fakó hangon Mr. Crepsley. – Ő tudott a Murlough-val való összecsapásunkról, és nyilván elmondta a vérszipolyoknak. De még mindig nem értem, miért hamisítottak születési bizonyítványt és iskolai jelentkezési lapot. Ha ennyi mindent tudtak rólunk, beleértve azt is, hogy hol lakunk, minden további nélkül meg is ölhettek volna, ahogy a vérszipolyoknál szokás. – Ez igaz – jegyeztem meg. – Nem szoktak azzal büntetni valakit gyilkosságért, hogy felszólítják, járjon iskolába. Ámbár – tettem hozzá, visszaemlékezve rég múlt iskolai napjaimra – az ember néha még a halált is szívesebben választaná, mint egy csütörtök délutáni dupla fizikaórát. Ezután ismét hosszú csend ereszkedett ránk. Harkat törte meg, amikor némi krákogás után megszólalt: – Örültségnek hangzik, de... mi van, ha Mr. Crepsley tényleg kitöltötte azokat a papírokat? – Hogy érted ezt? – néztem rá megütődve. – Megtehette... például álmában. – Arra gondolsz, hogy almában megírt egy születési bizonyítványt és egy iskolai jelentkezési lapot, aztán benyújtotta őket egy helybéli iskolába? – Olyan nevetséges volt, hogy még nevetnem se kellett hozzá. – Láttunk már ilyet – motyogta Harkat. – Emlékszel Pasta CyMalleyra a... Cirque Du Freakben? Egész könyveket olvasott ki éjszakánként, mialatt aludt. Soha nem emlékezett rájuk, de ha kérdéseket tettél fel velük kapcsolatban... minden kérdésedre tudta a választ. – Pastáról megfeledkeztem – mormoltam, és néhány gondolat erejéig elidőztem Harkat felvetésénél. – Kizárt, hogy én töltöttem ki azokat az űrlapokat – szólalt meg kimérten Mr. Crepsley. – Eléggé valószínűtlen, de álmunkban néha tudunk fura dolgokat művelni – bólogatott Harkat. – Lehet, hogy... – Nem – vágott közbe Mr. Crepsley. – Nem értettél meg. Nem tölthettem ki őket, mert... – szégyenlősen elfordította a tekintetét. – Mert nem tudok írni-olvasni. Ha a vámpírnak hirtelen még egy feje nőtt volna, akkor se nézhettünk volna rá nagyobb megrökönyödéssel. – Dehogynem tud írni és olvasni! – bődültem el. Aláírta a nevét, amikor bejelentkeztünk. – A nevét könnyen megtanulja aláfirkantani az ember – válaszolta halkan, mélyen megsértett önérzettel. Ismerem a számokat is, és bizonyos szavakat felismerek – például a térképeken pontosan kiigazodom –, de ami az igazi írást és olvasást illeti... – megrázta a fejét. – Hogy lehet az? – csúszott ki a számon. – Az én fiatal koromban még minden másképpen volt. Sokkal egyszerűbb volt a világ. Nem követelték meg az írott szó ismeretét. Egy szegény család ötödik gyermekeként láttam meg a napvilágot, és nyolcéves koromtól dolgoznom kellett. – De hát... de... – mutatóujjammal ráböktem. – Nekem azt mondta, hogy szereti Shakespeare színdarabjait és költeményeit!
– Úgy van – válaszolta. – Az évtizedek során Evanna felolvasta nekem az összes művét. Meg Wordsworth-öt, Keatset, Joyce-t... és sok mást is. Gyakran gondoltam rá, hogy csak úgy magamtól megtanulok olvasni, de sohasem jutott rá időm. – Hát ez... Én nem... Miért nem szólt nekem? – förmedtem rá. – Tizenöt éve vagyunk együtt, és most kell erről először hallanom? Vállat vont. – Azt hittem, tudod. A vámpírok között sok az írástudatlan. Ez az oka, hogy a történelmünkből és a törvényeinkből olyan kevés van írásba foglalva. Elkeseredetten csóváltam a fejem, de aztán félre kellett tennem a vámpír vallomását, hogy minden erőmmel a közvetlen problémára összpontosíthassak. – Szóval nem maga töltötte ki a rubrikákat – ebben tehát megegyezhetünk. Akkor hát ki tette, és mihez kezdjünk most? Mr. Crepsley nem tudott erre válaszolni, de Harkatnak támadt egy ötlete. – Lehet, hogy Mr. Tiny volt. Ő nagyon szeret kavarni. Lehet, hogy az egész az ő fejéből pattant ki. ... Talán tréfának szánta. Ezen elrágódtunk egy darabig. – Kicsit érződik rajta az ő szaga – bólintottam végül. – Azt ugyan nem értem, miért akarna visszaültetni az iskolapadba, de nagyon is el tudok képzelni róla efféle csínytevéseket. – Mr. Tiny szeret a leglogikusabban gondolkodó bűnöző színében tetszelegni – mondta Mr. Crepsley. A vérszipolyok nem éppen a humorérzékükről híresek. És nem is lelik kedvüket holmi bonyolult tervek kiagyalásában – egyszerűen gondolkodnak és cselekednek, akárcsak a vámpírok. – Tegyük fel, hogy csakugyan ő áll a dolog hátterében – gondolkodtam fennhangon. – De ettől még továbbra sem tudjuk, mit tegyünk. Jelenjek meg hétfőn reggel, a tanítás kezdetén? Vagy engedjük el a fülünk mellett Mr. Blaws figyelmeztetését, és éljünk továbbra is úgy, mint eddig? – Én inkább nem küldenélek el – felelte Mr. Crepsley. – Egységben az erő. Pillanatnyilag jól fel vagyunk készülve, hogy megvédjük magunkat, ha megtámadnának. Az iskolában nem lennénk melletted, hogy segítsünk, ha bajba kerülnél, és te sem tudnál segíteni rajtunk, ha bennünket érne ellenséges támadás itt. – De ha nem megyek el, folyton ott lennének a sarkunkban a tanfelügyelők – meg még annál is rosszabbak – vetettem ellene. – El is mehetünk innen – szólt Harkat. – összecsomagolunk, és odébbállunk. – Ezt a lehetőséget is érdemes fontolóra venni – helyeselt Mr. Crepsley. – Bánt ugyan a gondolat, hogy szenvedni hagyjam ezeket az embereket, de ha ez csakugyan csapda, és arra szolgál, hogy szétválasszon bennünket, lehet, hogy a gyilkosságok is abbamaradnak, ha elmegyünk a városból. – Vagy elszaporodnak, hogy ezzel visszacsalogassanak minket – vélekedtem. Gondolatainkba mélyedve mérlegeltük a különböző eshetőségeket. – Én maradni szeretnék – szólalt meg végül Harkat. Az élet egyre veszélyesebbé válik, de talán... ez azt jelenti, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Talán úgy van megírva, hogy... ebben a városban mérjük össze ismét az erőnket a Vérszipolyok Urával.
– Egyetértek Harkattal, de ebben a dologban Darrennek kell döntenie – jelentette ki Mr. Crepsley. Mint hercegnek övé a döntés joga. – Nagyon köszönöm – mondtam gúnyosan. Mr. Crepsley elmosolyodott. – Neked kell döntened, és nemcsak azért, mert herceg vagy, hanem mert az egész ügy leginkább téged érint – neked kell elvegyülnöd az embergyerekek és a tanárok között, és te leszel leginkább kitéve a támadásoknak. Akár a vérszipolyok csapdája, akár Mr. Tiny szeszélye rejlik mögötte, az élet kemény megpróbáltatások elé fog állítani, ha itt maradunk. Igaza volt. Lidérces álomnak tűnt, hogy visszaüljek az iskolapadba. Fogalmam sem volt róla, mit tanulhatnak a tizenöt évesek. Az órák nehezen elviselhetők lesznek. A házi feladatok gyártásának puszta gondolatától is égnek állt a hajam. És hogy azok után, hogy hercegként hat évig uralkodtam a vámpírok felett, ezentúl majd feleltetni fognak... hát, ez roppant kínos ügynek ígérkezett. Ezzel együtt énem egy darabkáját vonzotta a gondolat. Újra beülni az osztályba, tanulni, barátokat szerezni, testórákon villogni a rendkívüli fizikai képességeimmel, talán még lányokkal is összejönni... – Az ördögbe is – vigyorodtam el. – Ha ez csapda, akkor elfogadom a kihívást. Ha tréfa, akkor meg megmutatjuk, hogy értjük a tréfát. – Helyes a bőgés! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Különben is – tettem hozzá kuncogva –, ha kétszer kibírtam az Avatási Próbákat, azt a szörnyű utazást a föld alatti folyóban, ha szembeszálltam a vérszomjas medvével és a vérbősz vadkanokkal, ugyan miféle szörnyűség várhat rám egy iskolában!
A tanítás megkezdése előtt egy órával érkeztem a Mahlerbe. Sok munkával teli hétvége volt a hátam mögött. Először is be kellett szerezni az iskolai egyenruhámat zöld matrózzubbony, zöld ing, zöld nyakkendő, szürke nadrág, fekete cipő –, aztán a könyveimet, jegyzetlapokat és egy A4-es írótáblát, egyenes, háromszögű és fejes vonalzót, tollakat és ceruzákat, radírt, körzőt, számológépet, melynek különös feliratú gombjai – „INV”, „SIN”, „COS”, „EE” – semmit sem mondtak nekem. Külön vaskos füzetet kellett venni arra, hogy beleírjam az összes házi feladatot, amit majd minden áldott este alá kell íratnom Mr. Crepsleyvel, hogy lássa, elvégeztem az aznapra kirótt házi feladatokat. Magam intéztem a bevásárlást – Mr. Crepsley nem járhatott-kelhetett a világban fényes nappal, Harkatot pedig a szokatlan külseje ítélte állandó szobafogságra. Kétnapi szakadatlan vásárolgatás után szombaton késő este érkeztem vissza csomagokkal megrakodva a szállodába. Csak ekkor jutott eszembe, hogy iskolatáskára is szükségem lesz, így lélekszakadva visszarohantam a legközelebbi üzletbe, ahol vettem egy egyszerű fekete hátizsákot, amelyben jó sok hely volt a tanszereimnek, és ráadásként beszereztem még egy műanyag uzsonnadobozt is.
Mondhatom, hogy az egyenruhámmal nagy élvezetet szereztem Mr. Crepsleynek és Harkatnak. Amikor először gyömöszöltem bele magam, s ők meglátták, amint úgy masírozok benne, mint aki nyársat nyelt, tíz percig a hasukat fogták nevettükben. – Elég legyen! – mordultam rájuk, miközben fél lábamról lekaptam a cipőmet, s megfenyegettem vele őket. Egész vasárnap az egyenruhában parádéztam, s talpig felöltözve jöttem-mentem a szállodai szobák között. Egyfolytában feszengtem, rángatóztam, vakaróztam régen volt már, amikor ilyen szűk holmikat kellett viselnem. Este gondosan megborotválkoztam, és megengedtem Mr. Crepsleynek, hogy levágja a hajam. Ezután ő és Harkat elmentek vérszipoly-vadászatra. Ez volt az első éjszaka, amióta a városba érkeztünk, hogy én itthon maradtam – reggel iskolába kellett mennem, szükségem volt a pihenésre. Az volt a szándékom, hogy idővel kialakítom azt a napirendet, amely mellett a gyilkos vérszipolyok üldözésében is részt vehetek, de az első pár este nehéznek ígérkezett, úgyhogy abban egyeztünk meg, legjobb lesz, ha egy időre kimaradok az üldözésből. Alig aludtam valamit. Majdnem olyan ideges voltam, mint hét évvel ezelőtt, amikor az Avatási Próbákon való elbukásomat követően a Vámpír Hercegek ítéletére vártam. De akkor legalább tudtam, hogy mi a legrosszabb, amire számíthatok – a halál –, most viszont: sejtelmem sem volt, mit várjak ettől a különös kalandtól. Mr. Crepsley és Harkat ébren várták meg a reggelt, hogy lássák, amint elindulok az iskolába. Együtt reggeliztek velem, és igyekeztek úgy tenni, mintha semmitől sem kellene tartanom. – Most kapsz egy csodálatos lehetőséget – mondta Mr. Crepsley. – Mennyit panaszkodtál, hogy mivel félvámpír lettél, nem folytathattad tovább a korábbi életedet. Most itt a nem várt alkalom, hogy visszatérj a múltadba. Egy időre újra ember lehetsz. Lenyűgöző élmény lesz. – Akkor miért nem megy maga helyettem? – csattantam fel. – Mennék, ha tehetném – felelte pléhpofával. – Jó buli lesz, majd meglátod – próbált megnyugtatni Harkat. – Eleinte biztosan furcsa lesz, de idővel beleszoksz. És ne legyenek kisebbségi érzéseid: ezek a kölykök... sokkal többet fognak tudni az iskolai tananyagból, mint te, te viszont... jártas vagy a világ dolgaiban, és olyasmiket tudsz, amiket ők... sohasem fognak megtanulni, még ha száz évig élnek is. – Te herceg vagy – bólogatott Mr. Crepsley –, sokkal különb, mint akármelyikük. Igyekezetük igazából nem segített rajtam, de örültem, hogy mellettem állnak, ahelyett hogy kigúnyolnának. A szokatlan reggeli után készítettem néhány sonkás szendvicset, betettem a zsákomba egy kis üveg ecetes hagyma és egy üveg narancslé társaságában, s azzal már el is jött az indulás ideje. – Akarod, hogy elkísérjelek az iskoláig? – kérdezte Mr. Crepsley ártatlan képpel. – Sok veszélyes útkereszteződésen kell átmenned. Vagy talán megkérhetnél egy aranyos nénit, hogy fogja meg a kezed, és... – Fogja be – mordultam rá, és a könyvekkel teli hátizsákkal a vállamon kirobogtam az ajtón. A Mahler jókora, modern iskola volt, az épület négy oldalról vette körbe a betonozott iskolaudvart. Amikor megérkeztem, a főkapu már nyitva volt, úgyhogy
bementem, hogy megkeressem az igazgatói irodát. A folyosókon és az osztálytermeken mindenütt kirakták a jelzőtáblákat, így aztán percek alatt megtaláltam Mr. Chivers szobáját. Neki azonban még híre-hamva sem volt. Már félórája várakoztam, de Mr. Chivers csak nem jött. Már arra gondoltam, talán Mr. Blaws elfelejtett szólni az igazgatónak, hogy reggel jövök, de aztán felidéztem a kis embert a hatalmas aktatáskájával, és tudtam, hogy ő nem az az ember, aki ilyesmit el szokott felejteni. Mr. Chivers talán arra számít, hogy az iskolakapuban vagy a tanáriban várok rá. Úgy döntöttem, megnézem. A tanári szobában akár huszonöt-harminc tanár is kényelmesen elférhetett volna, de amikor bekopogtam, és egy harsány „Tessék!” hallatán beléptem, mindössze három embert láttam odabent. Két középkorú férfi, mintha oda lennének ragasztva jókora székeikhez, lepedőnyire szétnyitott újságot olvasott. A harmadik, egy testes nő, nyomtatott szövegekkel teleírt papírlapokat tűzködött szorgosan a falra. – Miben segíthetek? – kérdezte türelmetlenül, felém se nézve. – A nevem Darren Horston. Mr. Chiverst keresem. – Mr. Chivers még nincs itt. Be vagy jelentve nála? – Khm. Igen. Azt hiszem. – Akkor az irodája előtt várakozz rá. Ez itt a tanári iroda. – Ó. Rendben. Becsuktam az ajtót, felvettem a hátizsákomat, és visszamentem az iskolaigazgató irodája elé. Még mindig semmi jele, hogy megérkezett volna. Vártam újabb tíz percet, aztán ismét a keresésére indultam. Ezúttal az iskola bejáratához mentem, ahol már egy csapat tinédzser támasztotta a falat, s nagy nevetgélések, ásítozások közepette fülsiketítő hangerővel társalogtak, s beceneveiken szólítva egymást jóízűeket káromkodtak. Ők is a Mahler egyenruháját viselték, akárcsak én, de ők egészen természetesen mozogtak benne. Közelebb mentem egy öt fiúból és két lányból álló csoporthoz. Háttal álltak nekem, és valami tévéműsorról beszélgettek, amit az este láttak. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, s amikor a hozzám legközelebb álló fiú megfordult, mosolyogva nyújtottam felé a kezemet. – Darren Horston – mondtam fülig érő szájjal. – Új vagyok itt. Mr. Chiverst keresem, nem láttátok őt? A fiú rámeredt a kezemre – nem rázta meg –, majd fölpillantott az arcomba. – Mi van? – dünnyögte. – A nevem Darren Horston – kezdtem újra. – Az igazgatót... – Az előbb is hallottam – vágott a szavamba, s orrát megvakarva gyanakodva vett szemügyre. – Chivers még nem jött – szólalt meg egy lány, és úgy vihogott hozzá, mintha valami vicceset mondott volna, – Chivers kilenc óra tíznél előbb sohasem ér be – tette hozzá ásítva egy fiú. – Hétfőn meg még később – jegyezte meg az előbbi lány. – Ezt mindenki tudja a suliban – mondta az elsőnek megszólaló fiú. – Ó – motyogtam. – Hát, mint említettem, új vagyok itt, úgyhogy nyilván sok mindent nem tudhatok, amivel itt mindenki tisztában van, nem? – Örültem neki, hogy
ilyen értelmesen tudok érvelni rögtön az első napon, úgyhogy meg voltam magammal elégedve. – Nagy a pofád, kishaver – mondta erre a fiú. Nem egészen erre a válaszra számítottam. – Tessék? – pislogtam. – Hallottad – lépett felém harciasan. Nálam egy fejjel magasabb, fekete hajú fiú volt. Sandán méregetett. Laposra verhettem volna őt is és mindenkit az egész iskolában, de erről e pillanatban megfeledkezve elhátráltam előle; nem értettem, miért viselkedik így. – Menj rá, Smickey! – kurjantotta egy másik fiú. Gázold le! – Á – vigyorgott a Smickeynek nevezett fiú. – Nem ér annyit. Újra hátat fordított nekem, és mintha mi sem történt volna, tovább beszélgetett a többiekkel. Én meg zavartan, megrendült önbizalommal eloldalogtam. A sarkon befordulva tisztán hallottam – nem is kellett hozzá a vámpírok kiélesedett hallása –, hogy az egyik lány felkiált: – Rémes, ahogy ez a srác kinéz! – Láttátok a hátizsákját? – nevetett Smickey. Öcsém, hogy mekkora volt! Mit hurcol ez magával, egy egész könyvtárat?! – És figyeltétek, milyen furán beszél? – tódította a lány. – A külseje még annál is furább – tette hozzá a másik lány. – Láttátok azokat a forradásokat meg vörös foltokat az arcán? Meg hogy milyen szörnyen van levágva a haja? Úgy nézett ki, mintha az állatkertből szökött volna meg. – Az! És a szaga is olyan volt – hallottam Smickey hangját. Az egész csapat nevetésben tört ki, aztán folytatták a tévéműsorról megkezdett csevegést. Én meg vánszorogva megindultam fölfelé a lépcsőn, s míg hátizsákomat a mellemhez szorítottam, borzasztó kicsinek éreztem és szégyelltem magam a hajam és az egész megjelenésem miatt. Mr. Chivers ajtajához érve megálltam, lehorgasztottam a fejem, és elszontyolodva vártam, mikor érkezik, meg végre az iskola igazgatója. A kezdet nem volt valami biztató, és jóllehet azt a gondolatot melengettem magamban, hogy a jövő ennél csak jobb lehet, a lelkem legmélyén az a csüggesztő érzés támadt bennem, hogy ennél még sokkal, de sokkal rosszabbra is fordulhatnak a dolgok.
Mr. Chivers röviddel negyed tíz után futott be kivörösödött arccal, lihegve. (Később megtudtam, hogy biciklivel jár az iskolába.) Úgy viharzott el mellettem, hogy se látott, se hallott; kinyitotta az irodája ajtaját, majd egyenesen az ablakhoz vágtatott, és lenézett a köves udvarra. Valakit észrevehetett, mert kitárta az ablakot, és leüvöltött: – Kevin O'Brien! Máris kidobtak az óráról? – Nem az én hibám volt, uram! – kiáltotta vissza egy nagyfiú. – Lejött a táskámban a töltőtollam kupakja, és a tinta ráfolyt a házi feladatomra. Bárkivel megtörténhetett volna, uram. Szerintem nem kellett volna azért kidobni a...
– A legközelebbi lyukas órádon jelentkezz az irodámban, O'Brien! – szakította félbe Mr. Chivers. – Tartogatok számodra néhány felmosni való padlót. – Igen, uram! Mr. Chivers egy nagy lendülettel becsukta az ablakot. – Te ott! – mondta, s intett, hogy menjek be. – Miért vagy itt? – Én... – Ugye, nem törtél be valami ablakot? – vágott közbe. – Mert ha igen, mérget vehetsz rá, hogy megfizettetem veled! – Semmiféle ablakot nem törtem be – fortyantam fel. – Időm se volt rá, hogy bármit is eltörjek. Reggel nyolc óra óta várok az ajtaja előtt. Elkésett! – Ó! – Leült; látszott rajta, hogy meglepi a nyíltságom. – Bocsánat. Leeresztett az egyik gumi. A két emelettel lejjebb lakó kis szörnyeteg műve. Ő az, aki... Szavai krákogásba fúltak. Eszébe jutott, ki is ő voltaképpen, és gyorsan szigorú képet vágott. – Ne velem foglalkozzunk... Ki vagy, és miért vártál rám? – A nevem Darren Horston. Én vagyok... – ... az új fiú! – kiáltotta diadalmasan. – Ne haragudj tökéletesen megfeledkeztem rólad. – Felugrott, elkapta a kezem, és szorongatni kezdte. – Nem voltam itthon a hétvégén – tájékozódó futóverseny volt –, és csak az este értem haza. Pénteken ugyan rányomtam egy cetlit a hűtőre, de ma reggel nyilván nem vettem észre. – Semmi probléma – mondtam, és kiszabadítottam az ujjaimat izzadt tenyeréből. – Fő, hogy megérkezett. Jobb későn, mint soha. Kíváncsi pillantással méregetett. – Így beszéltél az előző igazgatóddal is? – kérdezte. Eszembe jutott, hogy reszkettem annak idején, ha az egykori iskolámban oda kellett állnom az igazgatónőm elé. – Nem – kuncogtam. – Akkor jó, mert velem sem beszélhetsz így. Nem vagyok ugyan zsarnok, de a szemtelenséget nem tűröm. Ha hozzám szólsz, beszélj tisztelettudóan, és a mondat végén tedd hozzá, hogy „uram”. Megértetted? Vettem egy mély lélegzetet. – Igen. Uram. – Valamivel jobb – morogta, majd hellyel kínált. Kinyitott egy fiókot, kivett belőle egy dossziét, és szótlanul, figyelmesen olvasni kezdte. – Jók a jegyeid – szólalt meg pár perc múlva, és félretolta a dossziét. – Ha itt is így szerepelsz, meg leszünk veled elégedve. – Igyekezni fogok. Uram. – Mindössze ennyit kérünk. – Mr. Chivers alaposan szemügyre vette az arcomat; szemmel láthatóan elbűvölték a rajta látható forradások és égésnyomok. – Durva volt, mi? Szörnyű lehetett bent ragadni egy égő házban. – Igen, uram. – Ez szerepelt a jelentésben, melyet Mr. Blaws mutatott nekem. Az űrlapok szerint, melyeket az „apám” aláírt, tizenkét éves koromban egy lakástűzben szenvedtem súlyos égési sérüléseket.
– De minden jó, ha a vége jó! Élsz, megvan kezed-lábad, a többi meg már csak a ráadás! – Felállt, elrakta a dossziét, megszemlélte az öltönye elejét – a nyakkendőjén és az ingén tojás- és pirítósmorzsák nyomai virítottak –, aztán elindult az ajtó felé, s intett, hogy kövessem. Gyorsan végigvezetett az egész iskolán, megmutogatta a számítógéptermet, a dísztermet, a tornatermet és az osztálytermeket. Az iskola régebben zeneművészeti főiskola volt, innen a neve (Mahler egy híres zeneszerző volt), de már húsz éve, hogy bezárták, és később normál iskolaként nyitották meg újra. – De még ma is nagy súlyt helyezünk a zenei nevelésre – mondta Mr. Chivers, amikor épp egy olyan nagyméretű teremnél jártunk, amelyben fél tucat zongora állt. – Te játszol valamilyen hangszeren? – Fuvolán – feleltem. – Ó, egy fuvolás! Óriási! Három éve – vagy már négy is megvan? – amióta Siobhan Toner leérettségizett, nincs egy tisztességes fuvolistánk. Ki kell próbálnunk, hogy lássuk, mit tudsz, hm? – Igen, uram – válaszoltam lelombozódva. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy két malomban őrölünk: ő nyilván igazi fuvolára gondolt, holott én csak csőrfuvolán tudtam játszani. De nem voltam benne biztos, hogy ez az a pillanat, amikor ezt tisztáznom kell. Végül befogtam a számat, és reménykedtem, hogy majdcsak megfeledkezik az én feltételezett fuvolajátékosi képességeimről. Elmondta, hogy az órák negyvenpercesek; tizenegy órakor van egy tízperces szünet, ötven percig tart az ebédidő, amely egy óra tízkor kezdődik, s a tanítás délután négy óráig tart. – A bezárás fél öttől hatig értendő – világosított fel. De remélhetőleg téged ez nem fog érinteni, hm? – Remélem, nem, uram – feleltem szelíden és megadóan. Körutunk végeztével visszajutottunk az irodájába, ahol a kezembe nyomott egy órarendet. Ijesztő dolgok voltak benne – irodalom, történelem, földrajz, természettudományos ismeretek, matek, műszaki rajz, két modern nyelv, számítógépes ismeretek. Szerdán dupla tesióra. Volt három lyukas órám is, egy hétfőn, egy kedden és egy csütörtökön. Mr. Chivers szerint ezek a kötelező tárgyakon felüli foglalkozások számára vannak fenntartva, úgymint zeneóra vagy plusz idegen nyelv, de a normál tananyag gyakorlására is fel lehet használni. Ekkor megint kezet rázott velem, sok szerencsét kívánt, és közölte, hogy bátran szóljak neki, ha bármi nehézségem támad. Miután még egyszer figyelmeztetett, hogy ne törjek be egy ablakot se, és ne okozzak szomorúságot a tanáraimnak, kikísért a folyosóra, és otthagyott. 9.40 volt. Megszólalt a csengő. Kezdődik az első órám – földrajz. Az óra viszonylag jól telt el. Az elmúlt hat évben sűrűn böngésztem a legkülönbözőbb térképeket, hogy nyomon kövessem a Sebhelyesek Háborújának eseményeit, így aztán sokkal több fogalmam volt a világról, mint osztálytársaim többségének. Ezzel szemben semmit sem tudtam a humán földrajzról – sok órán foglalkoztak a gazdasággal és a környezettel, s hogy az emberek hogyan alakították át a
környezetüket –, így aztán valahányszor a hegyláncokról és a folyókról átváltottak a politikai rendszerekre és a népességi statisztikákra, el voltam veszve. De a földrajz még ezzel a behatárolt tudásommal is könnyű kezdetnek számított. A tanár is jóindulattal volt irántam, s ettől többnyire lépést tudtam tartani a többiekkel. Ezen felbátorodva arra gondoltam, hogy pár hét alatt a többi tantárgyból is utol fogom érni az osztályt. A következő, a matekóra már egészen más káposzta volt. Öt perc alatt világossá vált előttem, hogy itt bajban leszek. Az iskolában csak az alapokat tanultam, s mára már azt a keveset is elfelejtettem, amit akkor tudtam. Osztani és szorozni tudtam, de mindössze idáig terjedt a tudományom – ami, mint pillanatok alatt rájöttem, messze nem volt elég. – Hogy mondhatsz olyat, hogy sohasem tanultál algebrát? – förmedt rám a matektanárom, az indulatos természetű Mr. Smarts. – Dehogynem tanultál! Ne nézz engem bolondnak, édes fiam! Tudom, hogy új gyerek vagy, de azért ne hidd, hogy ettől bármit is megúszhatsz. Nyisd csak ki a könyvedet a tizenhatodik oldalon, és oldd meg az első feladatsort. Az óra végén beszedem a dolgozatodat, és megnézem, hol állsz. Én bizony odakint álltam a hidegben, legalább száz kilométerrel messzebb. Nemhogy megoldani, még elolvasni sem tudtam a tizenhatodik oldalon lévő feladatokat. Végignéztem az előző oldalakat, és megpróbáltam az ottani feladatok alapján boldogulni, de nem volt vezérfonalam, ami alapján megtalálhattam volna a kulcsot. Amikor Mr. Smarts elvette tőlem a dolgozatomat, azzal, hogy ebédidőben megnézi, és a délutáni természettudomány-órán visszaadja – tudniillik azt is ő tanította –, már olyan rossz kedvem volt, hogy meg sem köszöntem a gyorsaságát. A szünet sem volt jobb. A tízpercben magányosan kószáltam az udvaron, ahol mindenki megbámult. Próbáltam barátkozni néhány gyerekkel, akiket felismertem az első két órámról, de ők nem akartak szóba állni velem. A külsőm, a szagom, a viselkedésem mind-mind furcsa volt nekik, és érezték, hogy valami nincs rendjén velem. A tanárok még nem szúrták ki, de a kölykök igen. Ők tudták, hogy nem vagyok közibük való. De akkor is keserves lett volna az alkalmazkodás, ha az osztálytársaim megtettek volna mindent, hogy jól érezzem magam. Semmit sem tudtam azokról a filmekről és tévéműsorokról, amikről egymás között beszélgettek, nem ismertem a rocksztárokat, a zenei stílusokat, a könyveket és a képregény-füzeteket. A beszédmódjuk is idegen volt számomra – a divatos szlogenek nagy részét nem is értettem. A szünet után történelemóra következett. Ez annak idején az egyik kedvenc tárgyam volt, de az ő tanmenetük már jóval modernebb volt, mint az enyém. Az osztály részletesen foglalkozott a második világháborúval, amit én csak ember korom legutolsó hónapjaiban tanultam. Akkor is csak a háború legfontosabb eseményeit és a különböző országok vezetőinek a nevét kellett megtanulni. De most mint tizenöt éves diáknak fújnom kellett volna a csaták legapróbb részleteit, a tábornokok neveit, a háború messzire kiható társadalmi következményeit és így tovább. Azt mondtam a tanárnőnek, hogy a régi iskolámban az ókor történelmi eseményei foglalkoztattak leginkább.
Nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy ilyen furfangosan kivágtam magam, de erre ő közölte, hogy a Mahlerben van egy kis létszámú osztály, amely az ókor történelmét tanulmányozza, és holnap első dolga lesz, hogy engem átrakjon abba a csoportba. Ajjjajjajjaj! Ezután jött az irodalomóra. Rettegtem tőle. Mert viszonylag könnyen megúszhattam olyan tárgyakat, mint a földrajz vagy a történelem, csak annyit kellett mondanom, hogy a régi iskolámban más volt a tanmenet. De hogyan fogom megmagyarázni, ha kiderül, milyen keveset tudok angol irodalomból? Kimenthetem ugyan magam azzal, hogy nem olvastam azokat a regényeket és költeményeket, amiket a többiek, de mit mondok, ha a tanár megkérdezi, mit olvastam ezek helyett? A sorsom meg volt pecsételve. Az osztályterem elülső részéhez közel volt egy szabad pad, oda kellett ülnöm. A tanár késett – az iskola méretei miatt tanárok és diákok egyaránt gyakran késve érkeztek az órára. Ezalatt a pár perc alatt idegesen lapozgattam a verses szöveggyűjteményt, melyet az elmúlt pénteken vettem, és kétségbeesetten próbáltam néhány találomra kiválasztott vers pár sorát memorizálni, hátha be tudom palizni velük a tanárt. Ekkor nyílt az osztályterem ajtaja, a zajszint a nulla felé esett vissza, és mindenki fölállt. – Üljetek le, üljetek le – mondta a belépő tanárnő; egyenesen a tanári asztalhoz sietett, és lerakta a magával hozott halom könyvet. Aztán szembefordult az osztállyal, és mosolyogva hátrasimította a haját. Fiatal, csinos fekete nő volt. – Hallom, hogy eggyel többen vagyunk. És engem keresve körbenézett az osztályon. – Lennél szíves fölállni, hogy lássam, ki vagy? Felálltam, felnyújtottam a kezem, és idegesen mosolyogva feleltem: – Itt vagyok. – Ó, méghozzá ilyen elöl! – örvendezett. – Jó jel. Valahol megvolt a neved is, meg pár adat rólad... Egy perc és meg fogom... Már éppen megfordult volna, hogy keresgélni kezdjen a könyvei és a papírjai között, amikor hirtelen megmerevedett, mintha pofon ütötték volna, éles pillantást vetett rám, és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Felragyogott az arca, és elkiáltotta magát: – Darren Shan? – Ühüm. Igen. – És idegesen mosolyogtam rá. Fogalmam sem volt, ki lehet, kétségbeesetten kutattam az emlékezetemben – talán ugyanabban a szállodában lakik, amelyikben én? –, amikor valami, talán a szája és a szeme formája, egy pillanat alatt elfordított egy kapcsolót az agyamban. A helyemről elrugaszkodva feléje iramodtam, s amikor már csak egy méter lehetett közöttünk a távolság, hitetlenkedve bámultam az arcába. – Debbie? – kérdeztem levegő után kapkodva. – Debbie Hemlock? – Darren! – visította Debbie, és hevesen átölelt. – Debbie! – kurjantottam, és magamhoz szorítottam. Az angolirodalom-tanárom Debbie Hemlock volt – a hajdani barátnőm! – Alig változtál! – mondta ámulva.
– Te meg olyan más lettél – válaszoltam nevetve. – Mi történt az arcoddal? – Hogyhogy tanár lettél? – Mit keresel te itt? – De ezt már egyszerre kérdeztük. Elkerekedett szemmel, eszelősen vigyorogva elhallgattunk. Már kibontakoztunk az ölelésből, de még fogtuk egymás kezét. Körülöttünk az osztály olyan bambán bámult bennünket, mintha legalábbis a világegyetem utolsó percei játszódnának le a szemük előtt. – Hol... – kezdett bele Debbie, de ekkor körülnézett. Ráocsúdott, hogy mindenki minket néz, így aztán elengedte a kezemet, és szégyenlősen elmosolyodott. Darren és én régi barátok vagyunk – mondta a többieknek. – Nem láttuk egymást már... – Megint elakadt, ezúttal még a homlokát is összeráncolta. – Bocsássatok meg – motyogta, majd ismét megragadta a kezemet, és ellentmondást nem tűrően kivezetett az osztályból. Miután becsukta a terem ajtaját, nekilódított a falnak, gyorsan szétnézett, nincs-e valaki más is a folyosón, aztán odahajolt hozzám, s az arcomba sziszegte: – Hol a pokolban voltál ennyi évig? – Itt meg ott – feleltem mosolyogva, s míg tekintetem az arcán kalandozott, csak ámultam, hogy mennyire megváltozott. Magasabb is volt – egyelőre még nálam is magasabb. – Miért nem változott az arcod? – csattant fel. Majdnem ugyanúgy nézel ki, mint ahogy emlékszem rád. Egy vagy két évvel nézel ki idősebbnek, pedig már tizenhárom éve! – Hogy repül az idő – vigyorogtam, és lopva megcsókoltam. – Örülök, hogy újra láthatom, Hemlock kisasszony. Debbie a csóktól megdermedt, majd gyorsan hátralépett. – Ezt ne csináld. – Bocsánat. Csak mert úgy örülök, hogy újra találkoztunk. – Én is örülök. De ha valaki meglátja, hogy csókolózok egy diákkal... – Ó, Debbie, én valójában nem vagyok diák. Ezt te is tudod. Elég idős vagyok ahhoz, hogy... Nos, te is tudod, mennyi idős vagyok. – Azt hittem, tudom. De az arcod... – Ujját végighúzta az államon, a számon, az orromon, majd a szemem fölött lévő kis háromszög alakú sebhelyen. – Háborúkat jártál meg – állapította meg. – El sem hinnéd, mennyire igazat mondtál – mosolyogtam. – Darren Shan – mondta fejcsóválva. – Darren Shan. És pofon vágott! – Hát ezt miért kaptam? – hőköltem vissza. – Azért, mert búcsú nélkül mentél el, és elrontottad a karácsonyomat! – mordult rám. – Az tizenhárom évvel ezelőtt volt! Csak nem vagy még mindig dühös érte? – A Hemlockok nagyon-nagyon sokáig tartják a haragot – válaszolta, de a szeme már újra mosolygott. – Hagytam neked búcsúajándékot. Egy pillanatig értetlenül bámult rám. Aztán eszébe jutott.
– A fát! Mr. Crepsley és én Debbie-ék házában, karácsony este öltük meg az őrült vérszipolyt, Murlough-t, méghozzá úgy, hogy Debbie-t használtuk csaléteknek, hogy kicsalogassuk Mudough-t a búvóhelyéről. Mielőtt végleg elmentünk volna, egy kis fenyőfát állítottam Debbie ágya mellé, amit szépen fel is díszítettem. (Előzőleg leitattam őt és a szüleit, hogy ne legyenek öntudatuknál, amikor Murlough megindítja a támadást.) – Megfeledkeztem a fáról – mormolta. – Erről jut eszembe... mi történt akkor? Az egyik pillanatban még lent ültünk a vacsoraasztal mellett, a következőben meg az ágyamban ébredtem fel, de akkor már jócskán bent jártunk karácsony első napjában. Mami és apa is az ágyukban ébredtek, és fogalmuk sem volt, hogy kerültek oda. – Hogy van Donna és Jesse? – kaptam a szón, hogy megkerüljem a választ a kérdésére. – Jól. Apa most is mindenfelé utazgat a világban, ahová az üzleti dolgai szólítják, anya pedig belekezdett egy új... Nem – mondta hirtelen, és mutatóujjával mellbe bökött. – Most hagyjuk, hogy mi van velem. Azt akarom tudni, hogy veled mi van. Tizenhárom éve csak egy szép emlék vagy. Néhányszor megpróbáltalak megkeresni, de hiába, nyomtalanul eltűntél. Most meg hipp-hopp, itt vagy megint, s ráadásul úgy nézel ki, mintha azok az évek csak hónapok lettek volna. Halljuk, mit tudsz előadni! – Hosszú – sóhajtottam. – És bonyolult. – Van időm – húzta el az orrát. – Nem, nincs – ellenkeztem, és fejemmel az osztály ajtaja felé intettem. – Affene. Róluk teljesen megfeledkeztem. – Határozott léptekkel az ajtóhoz ment, és benyitott. A kölykök hangosan trécseltek, de mihelyt észrevették a tanárukat, elhallgattak. – Vegyétek elő a könyveteket! – rivallt rájuk Debbie. – Rögtön jövök. – Aztán visszafordult hozzám, és azt mondta: – Igazad van... nincs időnk. És egész napra be vagyok táblázva. Még ebédidő alatt is tanári értekezletre kell mennem. De mielőbb találkoznunk és beszélgetnünk kell. – Mi lenne, ha tanítás után találkoznánk? – javasoltam. – Hazamegyek, átöltözöm, és találkozzunk... hol? – Nálam – felelte Debbie. – A Bungrove Drive 3/c-ben lakom, a harmadik emeleten. Innen tíz perc gyalog. – Megtalálom. – De adj egy-két órát, hogy kijavíthassam a házi feladatokat – tette hozzá. – Ne gyere fél hat előtt. – Tökéletes. – Darren Shan – suttogta, s az ajka szögletéről apró mosoly libbent fel. – Ki hitte volna? – Felém hajolt, s már azt hittem – reméltem! – hogy meg akar csókolni, de hirtelen megmerevedett, arca szigorú kifejezést öltött, és tolni kezdett maga előtt vissza, az osztályba.
Nem is tudom, hogy múlt el az az óra. Debbie nagyon igyekezett, hogy ne figyeljen rám feltűnően, de a tekintetünk unos-untalan találkozott, és megállás nélkül vigyorogtunk. A gyerekek észrevették a köztünk lévő sajátságos kapcsolatot, és mire eljött az ebédidő, az egész iskola erről beszélt. Ha a nap kezdetén gyanakodva méregettek, mostanára már nyíltan kimutatták bizalmatlanságukat, és nagy ívben elkerültek. Az utolsó órákon már fesztelenül viselkedtem. Egyáltalán nem zavart, hogy ismeretlen terepen mozgok, és hogy sejtelmem sincs arról, mit tanulnak a többiek. Már nem érdekelt, nem is próbáltam úgy tenni, mintha fel tudnék zárkózni hozzájuk. Csak Debbie járt az eszemben. Sőt, amikor Mr. Smarts fizikaórán dühös szidalmak közepette hozzám vágta a matekfelmérőmet, én csak mosolyogtam, bólintottam, és egyszerűen kikapcsoltam az agyamban a hangját. A tanítás végén rohantam vissza a szállodába. Kaptam ugyan egy öltözőszekrénykulcsot, hogy ott tartsam a könyveimet, de olyan izgatott voltam, hogy eszembe se jutott, s az egész tömött hátizsákot hazacipeltem magammal. Amikor megérkeztem, Mr. Crepsley még ágyban volt, de Harkat ébren várt; gyorsan beszámoltam neki a napomról és a Debbie-vel való találkozásomról. – Hát nem fantasztikus? – fejeztem be kifulladva. Nem hihetetlen? Nem a világ leg... – nem találtamra megfelelő szót, úgyhogy inkább a magasba löktem mindkét karomat, és elüvöltöttem magam: – Juhééé! – Király – mondta Harkat, cakkos vigyorra húzva széles száját, de valahogy nem tűnt boldognak. – Mi a baj? – kérdeztem, látva a nyugtalanságot kerek, zöld szemében. – Semmi – felelte. – Tényleg fantasztikus. Komolyan. El vagyok ragadtatva a boldogságodtól. – Ne hazudj nekem, Harkat. Valami piszkál téged. Micsoda? A végén csak kibökte. – Nem túl sok itt a... véletlen? – Hogy érted ezt? – Hogy épp egy olyan iskolába kellett kerülnöd... és épp egy olyan tanárhoz... aki valamikor a barátnőd volt? Épp az ő osztályába? – Az élet már csak ilyen, Harkat. Sokszor történnek benne furcsa dolgok. – Igaz – hagyta rám a törpe személy. – És néha csakugyan... véletlenül alakulnak úgy a dolgok. Máskor meg... így vannak megrendezve. Épp az ingemet gomboltam, a zubbonyomból már kibújtam, és a nyakkendőmet is levetettem. Ujjaim megálltak az egyik gombon, és fürkésző tekintettel néztem Harkatra. – Mit akarsz ezzel mondani? – Valami nagyon bűzlik nekem ebben a dologban. Ha az utcán futottál volna össze Debbie-vel, az... egészen más lenne. De az ő osztályába kerültél egy olyan iskolában, ahol... semmi keresnivalód. Valaki úgy intézte, hogy el kelljen menned a Mahlerbe, valaki... aki tud Murlough-ról, és tud a múltadról. – Szerinted az, aki aláhamisította a nevünket, tudta, hogy Debbie a Mahlerben tanít? – kérdeztem. – Nyilvánvaló – felelte Harkat. – És ez már önmagában is aggasztó. De van itt még valami, amin el kell gondolkoznunk. Mi van akkor, ha az az illető, aki elküldött ebbe az
iskolába, nem egyszerűen... csak tudott Debbie-ről. Mi van akkor, ha maga Debbie volt az? Képtelenségnek tűnt számomra a feltételezés, hogy Debbie a vérszipolyok vagy Mr. Tiny cinkostársa lehet, vagy hogy bármiféle szerepet játszhatott abban, hogy én a Mahlerbe kerültem. Elmondtam Harkatnak, mennyire meg volt döbbenve, amikor meglátott, de ő erre azt felelte, hogy akár el is játszhatta. – Ha minden nehézséget vállalt azért, hogy te oda kerülj... aligha várható, hogy ne játssza el a meglepetett – jegyezte meg. De én csak makacsul ráztam a fejem. – Ő soha nem tenne ilyet. – Én nem ismerem, úgyhogy nem lehet... határozott véleményem róla. De te sem ismered őt igazán. Amikor utoljára láttad... még gyerek volt. Az emberek megváltoznak felnőttkorukra. – Szerinted nem kellene megbíznom benne? – Ezt nem mondtam. Lehet, hogy őszinte. Lehet, hogy... semmi köze a hamis papírokhoz, se ahhoz, hogy te ott vagy. Lehet, hogy... csakugyan fatális véletlenről van szó. De azért légy óvatos. Menj el hozzá, de a fél szemedet tartsd rajta... Vigyázz arra, hogy mit mondasz. Tegyél fel neki néhány... puhatolódzó kérdést. És legyen nálad fegyver. – Nem tudnám bántani őt – mondtam csendesen. Még akkor se lennék képes megölni, ha összeesküdött volna ellenünk. – Azért csak vidd el magaddal – erősködött Harkat. – Ha együttműködik is a vérszipolyokkal, nem biztos, hogy... vele szemben kellene használnod. – Arra számítasz, hogy a vérszipolyok nála állhatnak lesben? – Lehet. Nem értettük, hogy... a vérszipolyok... – már amennyiben ők állnak a hamis papírok mögött – miért küldenek téged... iskolába. Ha viszont összejátszanak Debbie-vel – vagy őt... használják fel –, ez megmagyarázná a dolgot. – Úgy érted, az a céljuk, hogy egyedül menjek el Debbie lakására, hogy aztán ott elkaphassanak? – Elképzelhető. Elgondolkodva bólintottam. Nem hittem el, hogy Debbie együttműködne az ellenségeinkkel, de az lehetségesnek tűnt, hogy rajta keresztül akarnak hozzám férkőzni. – Szerinted hogy kell kezelnünk ezt a helyzetet? – kérdeztem. Harkat zöld szeme elárulta bizonytalanságát. – Nem tudom. Ostobaság volna... belesétálni egy csapdába. De néha muszáj kockázatot vállalni. Talán így kell kiderítenünk, hogy... kik azok, akik kelepcébe akarnak csalni bennünket. A számat rágva töprengtem el a dolgon, aztán azt tettem, ami a legésszerűbbnek tűnt – felébresztettem Mr. Crepsleyt.
Megnyomtam a csengőt, és vártam. Egy perc múlva megszólalt Debbie hangja a kaputelefonban: – Darren? – Ő és senki más. – Elkéstél. – Húsz perccel múlt hét óra. Épp lenyugodott a nap. – Egy csomó házi feladatom volt. Reklamálj az irodalomtanáromnál – igazi sárkány. – Ha-vicces-ha. Berregő hang hallatszott, és kinyílt az ajtó. Mielőtt beléptem volna, megálltam, átnéztem az utca túloldalán lévő házra. A tetőn egy leselkedő alakot láttam Mr. Crepsley volt az. Harkat Debbie-ék háza mögött dekkolt. Ha bajba kerülnék, azon nyomban a segítségemre fognak sietni – ez volt a tervünk. Mr. Crepsley ugyan először azt javasolta, hogy ebben az esetben azonnal fogjam menekülőre a dolgot – a helyzet kezdett túl bonyolulttá válni számára –, de amikor a rangommal hozakodtam elő, beleegyezett, hogy aknázzuk ki a helyzet kínálta lehetőséget, és fordítsuk vissza a fegyvert a támadóinkra – már ha felbukkannak egyáltalán. – A küzdelem hevében már nem biztos, hogy megválogathatjuk a célpontokat – figyelmeztetett, mielőtt útnak indultunk volna. – Te nem tudod rászánni magad, hogy kezet emelj a barátodra, de én igen, amennyiben együttműködik az ellenséggel. Ha így alakulna a helyzet, ne állj az utamba. Mogorván rábólintottam. Nem voltam meggyőződve róla, hogy tétlenül végig tudnám nézni, ha kezet emelne Debbie-re, még ha kiderülne is róla, hogy összeszűrte a levet az ellenségeinkkel – de mindenesetre megpróbálnám. Mialatt fölrobogtam a lépcsőn, fájón tudatosult bennem annak a két késnek a jelenléte, melyeket a lábikrámhoz szíjaztam, hogy ne lehessen látni őket. Nagyon reméltem, hogy nem lesz rájuk szükségem, de nem ártott a kezem ügyében tudni őket, ha mégis úgy fordul na a kocka. A lakás ajtaja nyitva volt, ennek ellenére kopogtattam rajta, mielőtt beléptem. – Gyere be – szólt ki Debbie. – A konyhában vagyok. Becsuktam magam után az ajtót, de nem zártam be. Tekintetem villámgyorsan végigfuttattam a lakáson. Nagy rend volt benne. Néhány könyvespolc, zsúfolva könyvekkel. CD-lejátszó, rengeteg CD-vel. Hordozható tévé. Az egyik falon A gyűrűk ura borítójából készített poszter, a másikon Debbie-t és a szüleit ábrázoló kép. Debbie lépett be a konyhából hosszú, piros kötényben, lisztes hajjal. – Eluntam a várakozást, úgyhogy nekifogtam fánkot sütni – mondta. – Ribizliöntettel vagy anélkül kéred? – Anélkül – feleltem vigyorogva, mire újra eltűnt a konyhában. Gyilkosok és csatlósaik nem üdvözlik lisztes hajjal az embert... Ha eddig élt is bennem a gyanú szikrája Debbie-t illetően, e pillanatban az is kialudt, és tudtam, hogy nincs miért félnem tőle. Ez azonban nem tett elővigyázatlanná. Debbie ugyan nem jelentett számomra fenyegetést, de ettől még a szomszéd szobában vagy odakint a tűzlétrán lesben állhatott néhány vérszipoly! – Hogy tetszett az első napod az iskolában? – kérdezte Debbie, miközben én körbejártam a nappalit.
– Fura volt. Nem tettem be a lábamat egy iskolába se, amióta... szóval régóta. Annyi minden megváltozott. Amikor én... – Elakadt a szavam. Egy könyv címlapjára esett a pillantásom. A három Testőr. – Donna még mindig olvastatja veled ezt a könyvet? Debbie bedugta a fejét az ajtón, és ránézett a könyvre. – Ó – nevette el magát. – Épp ezt olvastam, amikor megismerkedtünk, ugye? – Aha. Utáltad. – Tényleg? Érdekes... most szeretem. Az egyik kedvencem. Mindig ajánlom is a tanítványaimnak. Fejcsóválva tettem le a könyvet, és kimentem, hogy megnézzem a konyhát. Kicsi volt, de profi módon rendezték be. A frissen sült fánk illata lengedezett benne. – Jó nevelést kaptál Donnától – jegyeztem meg. Debbie mamája annak idején konyhafőnök volt. – Nem engedett volna el úgy otthonról, hogy ne tudjak rendesen főzni – mosolygott Debbie. – Könnyebb volt diplomát szerezni az egyetemen, mint az ő vizsgáin megfelelni. – Egyetemet végeztél? – Anélkül nemigen taníthatnék. Berakott egy tálca nyers fánkot egy kis elektromos sütőbe, majd lekapcsolta a villanyt, és intett, hogy menjünk be a nappaliba. Amikor letelepedtem az egyik puha karosszékbe, ő a CD-állványhoz lépett, és keresgélni kezdett a korongok között. – Van olyan, amit szívesen hallgatnál? – kérdezte. – Nem is tudom. – Nincs valami sok pop és rock számom. Legyen inkább dzsessz vagy klasszikus? – Nem bánom. Kiválasztott egy CD-t, kivette a dobozából, berakta a lejátszóba, és megnyomta a play gombot. Aztán pár pillanatig még ott állt, miközben az áradó muzsika betöltötte a szobát. – Tetszik? – kérdezte. – Nem rossz. Mi ez? – A Titan. Tudod, ki szerezte? – Mahler? – próbálkoztam. – Úgy van. Gondoltam, lejátszom neked, hogy megismerd... Mr. Chivers nagyon haragszik, ha a diákjai nem ismerik fel Mahler zenéjét. – Leült a mellettem lévő székbe, és szótlanul fürkészte az arcomat. Eléggé feszélyezett a dolog, de nem fordultam el. – Szóval – sóhajtott végül –, hajlandó vagy beszélni róla? Megegyeztünk Mr. Crepsleyvel és Harkattal, mit mondjak neki, úgyhogy nagy lendülettel hozzá is fogtam az előre megbeszélt történet elmeséléséhez. Előadtam, hogy egy olyan betegségben szenvedek, amelynek következtében nálam lassúbb az öregedési folyamat, mint az egészséges embereknél. Eszébe idéztem a kígyófiút, Evra Vont, akit ő is ismert, és elmondtam, hogy mindketten egy speciális klinika páciensei vagyunk. – Nem vagytok testvérek? – kérdezte.
– Nem. És az az ember, akivel együtt voltunk, nem az apánk, hanem a kórház egyik ápolója volt. Ezért nem hagytam soha, hogy találkozz vele – jó volt tudni, hogy normális fiúnak tartasz, ezért nem akartam, hogy elrontsa a kis játékomat. – Akkor voltaképpen mégis hány éves vagy? – tudakolta. – Nem sokkal vagyok idősebb nálad – feleltem. A betegség csak tizenkét éves koromban kezdődött. Addig nem különböztem a többi gyerektől. Ezen mélyen elgondolkozott. Aztán azt kérdezte: – Ha ez igaz, akkor mit keresel most az iskolában? És miért éppen az én iskolámat szúrtad ki? – Nem tudtam, hogy a Mahlerben tanítasz – válaszoltam. – Merő véletlenségből jöttem ide. Azért ültem vissza az iskolapadba, mert... Ezt nagyon nehéz megmagyarázni. Annak idején nem kaptam rendes nevelést. Rossz gyerek voltam, és tanulás helyett rendszeresen eljártam horgászni meg focizni. Csak később jöttem rá, hogy mit mulasztottam. Néhány hete megismertem valakit, aki okmányhamisítással foglalkozik – útlevél, születési bizonyítvány, ilyesmi. Megkértem, hogy hamisítson nekem egy személyazonossági igazolványt, mintha most lennék tizenöt éves. – Minek? – csodálkozott Debbie. – Miért nem mentél el egy felnőtt esti iskolába? – Azért, te nagyokos, mert nem vagyok felnőtt – néztem rá bánatosan. – Neked fogalmad sincs, milyen borzasztó, hogy ilyen lassan fejlődök. Nem is igen barátkozom senkivel. Egyedül élek, és többnyire a négy fal között töltöm a napjaimat. Úgy éreztem, az iskolában végre alkalmam nyílik úgy tenni, mintha normális lennék. Azt gondoltam, hogy el tudok majd vegyülni azok között, akikre a leginkább hasonlítok – a tizenöt – évesek között. Azt reméltem, ha úgy öltözöm és úgy beszélek, mint ők, és együtt járok velük iskolába, talán befogadnak, és nem leszek többé olyan rettentően magányos. Lesütöttem a szemem, és gyászos képpel hozzátettem: Gondolom, mostantól vége a színjátéknak. Szívdobbanásnyi csend támadt. Még egy. Aztán Debbie azt kérdezte: – Miért lenne? – Mert te ismersz engem. El fogod mondani Mr. Chiversnek. El kell majd mennem. Debbie felém nyúlt, és két kezébe vette a bal kezemet. – Szerintem te őrült vagy – mondta. – Gyakorlatilag mindenki, akit csak ismerek, alig várja, hogy kijárja az iskolát, te pedig mindenre képes vagy azért, hogy visszajöhess. Csodállak ezért. Óriási dolog, hogy ennyire akarsz tanulni. Szerintem te nagyon bátor vagy, úgyhogy ne félj, senkinek nem fogok szólni erről a dologról. – Komolyan? – Azt hiszem, a végén úgyis rá fognak jönni – ilyesmit lehetetlen sokáig csinálni –, de én nem foglak lebuktatni. – Kösz, Debbie. Én... – Megköszörültem a torkom, és rápillantottam egymásba fonódó kezünkre. – Szeretnélek megcsókolni – köszönetképpen –, de nem tudom, akarod-e. Debbie összeráncolta a homlokát, és pontosan tudtam, mit gondol – megengedhetie egy tanár, hogy egy tanítványa megcsókolja? Aztán halkan elnevette magát. – Oké – mondta –, de csak az arcomon.
Fölemeltem a fejem, odahajoltam, és szájammal végigsimítottam az arcán. Szerettem volna rendesen megcsókolni, de tudtam, hogy nem tehetem. Habár egyidősek voltunk, az ő szemében én még mindig tinédzser voltam. A köztünk lévő választóvonalat egyikünk se léphette át – akármennyire is vágyott rá a felnőtt, aki bennem élt. Órákon át beszélgettünk. Mindent megtudtam Debbie életének alakulásáról: hogy érettségi után egyetemre ment, ahol angol irodalmat és szociológiát tanult, s a diploma megszerzése után tanár lett. Miután néhány helyen óraadóként dolgozott, megpályázott pár státusos állást a városban – itt töltötte az iskolás éveit, s ezt a várost érezte a leginkább az otthonának. A végén a Mahlerbe került. Már két éve tanított itt, és nagyon megszerette. Voltak férfiak az életében – de pillanatnyilag egy sem. És meg is mondta – méghozzá hangsúlyosan –, hogy nem is keres! Megkérdezte, mi történt azon a tizenhárom évvel ezelőtti éjszakán, és hogy mi volt akkor vele meg a szüleivel. Azt hazudtam, hogy valami baj volt a borral. – Mindnyájan elaludtatok az asztalnál. Én telefonáltam a betegápolónak, aki rám és Evrára vigyázott. Ő eljött, megnézett benneteket, és azt mondta, hogy nincs semmi vész, mire felébredtek, kutya bajotok lesz. Lefektettünk mindhármótokat, én pedig angolosan távoztam. Sose szerettem búcsúzkodni. Azt mondtam Debbie-nek, hogy egyedül élek. Ha utánajár Mr. Blawsnál, rá fog jönni, hogy ez hazugság, de nem hittem, hogy a közönséges tanárok túlzottan összejárnának a felügyelőkkel. – Bizarr lesz az osztályomban látni téged – mormolta. A kanapén ültünk. – Óvatosnak kell lennünk. Ha valaki megsejti, hogy valaha volt valami köztünk, meg kell mondanunk az igazat. Ha nem tesszük, az végzetes lenne a pályámra. – Lehet, hogy ez a probléma nem sokáig okoz fejfájást nekünk – vélekedtem. – Hogy érted ezt? – Nem hiszem, hogy alkalmas volnék az iskolára. Minden tárgyból rettenetesen le vagyok maradva. Matekból és természettudományból gőzöm sincs arról, amit a többiek tanulnak. Az az érzésem, végül kénytelen leszek kimaradni. – Csak a kishitűek beszélnek így – mordult fel. – Ne is halljak ilyet. – Benyomott egy fánkot a számba pirosbarnára volt sütve, vaj és dzsem volt rákenve –, úgyhogy nem volt mese, ennem kellett. – Fejezd be, amit elkezdtél, különben megjárod! – De ha egyszeh nehm mehgy – válaszoltam tele szájjal. – Dehogynem – ripakodott rám. – Nem lesz könnyű, keményen kell tanulnod, talán még magántanárt sem ártana fogadnod... – Elakadt a szava, és az arca felderült. – Ez az! – Mi? – kérdeztem. – Eljárhatnál hozzam különórákat venni. – Miféle különórákat? – Iskolai korrepetálásra, te tökfej! – És nagyot csípett a karomba. – Iskola után mindennap egy vagy két órára eljössz, én pedig segítek megcsinálni a leckéidet és bepótolni az anyagot, amit nem tudsz. – És nem bánnád? – kérdeztem. – Persze, hogy nem – felelte mosolyogva. – Élvezném.
Akármilyen kellemes volt is az este, egyszer véget kellett vetni neki. Meg is feledkeztem a vérszipolyok lehetséges fenyegetéséről, de amikor Debbie elnézést kért és kiment a fürdőszobába, rögtön eszembe jutottak, s az is, hogy vajon Harkat és Mr. Crepsley láttak-e egyet is? Nem akartam eljárni Debbie-hez korrepetálásra, ha ezzel belekeverem őt a mi veszedelmes ügyeinkbe. Ha most megvárom, míg kijön a fürdőszobából, könnyen lehet, hogy újból megfeledkezem a veszélyről; így aztán gyorsan lefirkantottam egy papírra: „Mennem kell. Nagyszerű volt újra látni téged. Reggel az iskolában találkozunk. Remélem, nem fogsz haragudni, ha nem csinálom meg a leckémet!” A levelet otthagytam az üres tálcán, amelyről elfogytak a fánkok, és amilyen csendben csak tudtam, kiosontam a lakásból. Vidáman dudorászva lerobogtam a lépcsőn, majd lent a kapu előtt megálltam, és három hosszút füttyentettem – ez volt a jel Mr. Crepsleynek, hogy eljöttem Debbie-től. Ezután megkerültem a háztömböt, és megkerestem Harkatot, aki két nagy szemetes konténer mögött rejtőzködött. – Nincs semmi baj? – kérdeztem. – Semmi – felelte. – Senki nem járt a ház közelében. Megérkezett Mr. Crepsley is, és lekuporodott mellénk a konténerek mögé. Az arca még a szokottnál is komolyabb, szinte ünnepélyes volt. – Talán vérszipolyt látott? – érdeklődtem. – Nem. – Mr. Tinyt? – Nem. – Akkor minden rendben – mosolyodtam el. – Mi a helyzet Debbie-vel? – tudakolta Harkat. – Becsületesen viselkedett? – Ó, igen. – Gyorsan összefoglaltam számukra a Debbie-vel folytatott beszélgetésemet. Mr. Crepsley nem szólt rá semmit, csak helyeslően mordult egyet. Nagyon lehangoltnak és szórakozottnak látszott. – ... egyszóval megállapodtunk abban, hogy minden este, iskola után találkozunk – mondtam végezetül. De közelebbi időpontot még nem határoztunk meg. Előbb meg akartam beszélni kettőtökkel, hogy hajlandók vagytok-e fedezni minket ez idő alatt. Nem mintha szükségét érezném – biztos vagyok benne, hogy Debbie nincs benne semmiféle összeesküvésben –, de ha akarjátok, késő este is tarthatjuk az órákat. Mr. Crepsley kedvetlenül felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy erre szükség lesz. Ma tüzetesen szemrevételeztem a környéket. Semmi jele, hogy vérszipolyok ólálkodnának errefelé. Jobb lenne, ha nappal jönnél ide, de nem életbe vágó. – Ez azt jelenti, hogy rendben van? – Igen. – De ezt is valahogy kedvetlenül mondta. – Mi a baj? – kérdeztem. – Ugye, már nem gyanakszik Debbie-re? – A dolognak semmi köze Debbie-hez. – Szomorú képpel nézett ránk. – Rossz hírt kaptam. – Ó! – Harkat és én elbizonytalanodva pillantottunk egymásra. – Mika Ver Leth egy rövid telepatikus üzenetet küldött, mialatt te odabent voltál.
– A Vérszipolyok Urával kapcsolatban? – kérdeztem idegesen. – Nem. A barátunkról, a hercegről, Paris Skyle-ról van szó. – Mr. Crepsley megint felsóhajtott, majd tompán csak annyit mondott: – Paris meghalt. Az öreg herceg halálának nem kellett volna ennyire meglepnie minket – már betöltötte a nyolcszázat, a Sebhelyesek Háborúja is igencsak megviselte, és emlékszem, hogy amikor elhagytam a Vámpírok Hegyét, feltűnt, hogy milyen rosszul néz ki –, de azt azért nem hittem volna, hogy ilyen hamar itthagy bennünket. A hír nagyon megviselt. Amennyire Mr. Crepsley tudta, a herceg természetes halállal halt meg. De addig nem lehet biztos felőle, amíg vissza nem megy a Vámpírok Hegyére – a vámpírok ugyanis csak tőmondatos információkat küldhettek telepatikus úton. Semmi jel nem mutatott azonban arra, hogy Mika üzenetében bármiféle csalás volna. Szerettem volna elmenni vele a temetésre – e nagyszabású eseményre a világ majdnem valamennyi vámpírja össze fog seregleni –, de Mr. Crepsley arra kért, ne menjek. – Egy hercegnek mindig távol kell maradnia a Vámpírok Hegyétől, arra az esetre, ha a többiekkel bármi történnék – emlékeztetett. – Tudom, mennyire szeretted Parist, de Mika, Nyíl és Vancha sokkal régebben ismerték őt, mint te. Nem lenne méltányos bármelyiküket megkérni, hogy adják át neked a helyüket. Csalódottan ugyan, de meghajoltam a kívánsága előtt önzés lett volna tőlem, ha az öregebb hercegek elé tolom magam. – Mondja meg nekik, hogy legyenek óvatosak – figyelmeztettem a vámpírt. – Nem szeretném, ha én maradnék meg egyedül hercegnek – ha mind együtt vesznének oda, és egymagamnak kellene vezetnem a klánt, hát az katasztrófa lenne! – Azt meghiszem – nevetett Harkat, de a nevetésében nyoma sem volt a jókedvnek. – Én veled mehetek? – kérdezte Mr. Crepsleytől. – Szeretném leróni a... tiszteletemet. – Jobban szeretném, ha Darrennel maradnál – felelte Mr. Crepsley. – Nem hagyna nyugton a tudat, hogy egyedül van. Harkat azon nyomban rábólintott. – Igazad van. Maradok. – Köszönöm – mondtam halkan. – Most már csak az a kérdés, itt maradjatok-e, vagy valahol másutt üssetek tanyát – gondolkodott hangosan Mr. Crepsley. – Maradunk, természetesen – vágtam rá. Akármilyen mogorva kedvében volt is, a vámpír erre fanyarul elmosolyodott. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Láttam az ablakon keresztül, amikor megcsókoltad a tanárnőd arcát. – Leselkedett rám? – fortyantam fel. – Ebben állapodtunk meg, vagy nem? – vágott vissza. Én tovább méltatlankodtam, pedig csakugyan így szólt a tervünk. – Neked és Harkatnak vissza kellene vonulnotok, amíg én távol vagyok – folytatta Mr. Crepsley. Ha megtámadnának benneteket, szorongatott helyzetetekben aligha tudnátok megvédeni magatokat. – Én kész vagyok kockáztatni, ha Harkat benne van – siettem leszögezni.
Harkat megvonta a vállát. – Engem nem rémít meg a gondolat, hogy... itt maradjunk. – Jól van – sóhajtott Mr. Crepsley. – De ígérjétek meg, hogy a távollétemben nem kutatjátok tovább a gyilkosok nyomát, és semmi olyat nem tesztek, amivel veszélybe sodorhatjátok magatokat. – Ettől nem kell tartania – mondtam. – A gyilkosok üldözése szerepel a legutolsóként a terveimben. Ennél sokkal vérfagyasztóbb dologgal kell megbirkóznom – a házi feladataimmal! Mr. Crepsley minden jót kívánva nekünk visszasietett a szállodába, hogy összeszedje a holmijait, és útnak induljon. Mire mi is hazaértünk, ő már minden bizonnyal valahol a város határában járt, készülve a suhanásra. Magányosnak éreztem magam nélküle, talán kicsit szorongtam is, de nem aggódtunk túlságosan. Legföljebb pár hétig lesz távol. Ugyan mi baj történhet ilyen rövid idő alatt?
A következő két hét kemény munkával telt. Most, hogy Mr. Crepsley távol volt a városból, a vérszipoly-vadászat szünetelt, akárcsak a gyilkolások (az utóbbi időben nem jelentettek újabb halottakat), így én is teljes figyelmemet az iskolának szentelhettem – ami rám is fért, mivel rengeteg tanulnivalóm volt. Debbie-nek sikerült úgy intéznie, hogy valamivel könnyítsen a helyzetemen. A tanácsát követve kiaknáztam ama képzeletbeli tűzben rejlő lehetőségeket, amelynek állítólag az áldozatául estem, mondván, miatta hiányoztam annyit az iskolából. A jó jegyeket azzal magyaráztam, hogy apám jó barátja volt a régi iskolám igazgatójának. Mr. Chivers kifejezetten nehezményezte ezt, amikor a tudomására jutott, de Debbie meggyőzte, hogy ne feszegesse a dolgot. Fölmentettek a modern nyelvek tanulása alól, és pár évvel alacsonyabb évfolyamon folytattam matematikai és természettudományos ismereteim megszerzését. Ha lehet, még furcsábban éreztem magam a tizenhárom évesek között, de legalább értettem, hogy miről van szó az órákon. Természettudományokra továbbra is Mr. Smarts tanított, de már megértőbbnek mutatkozott irántam: tudta, hogy akkor nem pusztán megjátszottam a tudatlanságot, és sok időt szánt rá, hogy segítsen a felzárkózásban. Komoly nehézségekkel néztem szembe angol irodalom-, történelem- és földrajzórákon, de a nyelvórák alóli felmentésből származó szabad időmben ezekkel foglalkoztam, és így fokozatosan utolértem az osztálytársaimat. Élveztem viszont a műszaki rajzot és a számítógépes órákat. A papám kiskoromban megtanította nekem a műszaki rajz alapjait – szerette volna, ha ilyen pályára lépek –, ezért gyorsan be tudtam pótolni a hiányosságaimat. Nagy meglepetésemre úgy rákaptam a számítógépre, mint vámpír a vérivásra, s ha ehhez hozzávesszük a szupergyors ujjaimat, mindjárt érthetővé válik, miért dolgoztam sokkal gyorsabban a billentyűzeten, mint akármelyik embergyerek.
Nagyon oda kellett figyelnem az erőmre. Nehezen ment a barátkozás – az osztálytársaim még mindig gyanakodtak rám –, de tudtam, hogy mindjárt népszerű lennék, ha részt vennék az ebédidő alatt rendezett sporteseményeken. Akármelyik sportágban tündökölhetnék, legyen az futball, kosárlabda vagy kézilabda, és mint tudjuk, a nyerőket mindenütt szeretik. Nagy volt a kísértés, hogy kitűnjek valamiben, és ezáltal barátokat szerezzek. De ellenálltam. Túl nagy volt a kockázat. Nemcsak annak a lehetősége, hogy valami emberfölöttit produkálok – például magasabbra ugrok, mint egy profi kosaras –, amiből megsejtik, hogy különleges képességeim vannak, de a félelem is visszatartott, hogy netalán sérülést okozok valakinek. Ha valaki oldalba rúgna a focipályán, esetleg elveszíteném a fejem, és behúznék neki. Márpedig az én ütéseimtől egy ember biztos, hogy kórházban kötne ki – ha nem a hullaházban! A tesiórákat emiatt persze végigidegeskedtem – szántszándékkal szánalmas ügyetlenkedés mögé kellett rejtenem az erőmet. Furcsa módon az angolórák is keservesek voltak. Fantasztikusan jó volt együtt lenni Debbie-vel, de az órák alatt úgy kellett viselkednünk, mint egy közönséges tanárnak és diáknak. Szó sem lehetett holmi nemkívánatos bizalmaskodásról. Hűvös, távolságtartó viszonyt alakítottunk ki, amitől az a negyven perc szerdán és pénteken nyolcvan, mert akkor két irodalomórám volt egymás után – kínzó lassúsággal telt el. Iskola után és hétvégeken, amikor korrepetálásra elmentem hozzá, egészen más volt. Akkor fesztelenül beszélgethettünk, amiről csak akartunk; felkuporodhattunk a kanapéra egy üveg bor társaságában, megnézhettünk egy régi filmet a tévében, vagy hallgathattunk zenét, beszélgethettünk a múltról. Esténként többnyire Debbie-nél vacsoráztam. Nagyon szeretett főzni, és hatalmas lakomákat csaptunk. Föl is szedtem hamarosan pár kilót, úgyhogy késő éjszakánként futnom kellett, hogy tartsam a súlyomat. De a Debbie-vel való együttléteink nemcsak kikapcsolódásról és jó vacsorákról szóltak. El volt szánva rá, hogy elfogadható szintre hozza a tudásomat, és minden este két vagy három órát tanult velem. Neki se volt könnyű – eltekintve attól, hogy az egész napos munkája után már fáradt volt, nem sokat értett a matekhoz, fizikához, kémiához, biológiához vagy éppen a földrajzhoz –, de nem engedett belőle, és ezzel olyan példát mutatott nekem, amit kénytelen voltam követni. – A nyelvtanod elég gyenge lábakon áll – mondta egy este, miután átolvasta egy fogalmazásomat. – A stílusod jó, de van néhány rossz szokásod, amiket nem ártana levetkőzni. – Például? – Itt van például ez a mondat: „Én és John elmentünk az üzletbe, hogy vegyünk egy képes folyóiratot.” Szerinted mi a baj ezzel a mondattal? Gondolkoztam. – Elmentünk újságokat venni? – kérdeztem nagy ártatlanul. – Komolyan kérdeztem – kuncogott Debbie, és hozzám vágta a füzetet. Fölvettem, és alaposan szemügyre vettem a mondatot. – Azt kellett volna írnom, hogy „John és én”? – próbálkoztam. – Bizony – bólintott. – Mindig úgy írod, hogy „én és”. Erről le kellene szoknod.
– Tudom – sóhajtottam. – De nehéz lesz. Naplót vezetek, és abban mindig is ezt a formát használtam. Valahogy ez látszott természetesnek. – Soha senki nem állította, hogy a nyelv természetes korholt Debbie, majd egyik szemöldökét felhúzva hozzátette: – Nem is tudtam, hogy naplót vezetsz. – Kilencéves korom óta. Minden titkomat beleírom. – Remélem, rólam nem írtál bele. Ha ne adj' isten illetéktelen kezekbe kerül... – Hmmm – vigyorogtam. – Ha akarnám, most meg zsarolhatnálak, igaz? – Csak azt próbáld meg – mordult fel. Aztán elkomolyodva azt mondta: – Komolyan gondolom, hogy nem volna szabad írnod rólunk, Darren. Vagy ha mégis írsz, használj titkosírást, vagy találj ki rám egy másik nevet. A naplók igenis kerülhetnek rossz kezekbe, és ha fény derülne a barátságunkra, nagyon nehezen tudnám tisztázni magam. – Oké. A mostani dolgokról még nem írtam bele egy szót se – túl sok volt a dolgom –, de ha szerét ejtem, nem feledkezem meg a kellő diszkrécióról. – Ez volt Debbie egyik kedvenc kifejezése. – És el ne felejtsd, hogy ha rólunk írsz, úgy használd, hogy „Miss X és én”, és ne úgy, hogy „én és Miss X” mondta fontoskodva, aztán nagyot sikított, mert a szoba másik végéből rávetettem magam, és addig csikiztem, míg belevörösödött az arca.
Iskolába járásom harmadik keddjén szereztem egy barátot. Richard Montrose kicsi, fakószőke fiú volt, az angolirodalom- és történelemórákról ismertem. Egy évvel fiatalabb volt a többieknél. Nem sokat hallatta a hangját, de a tanárok mindig elhalmozták dicséretekkel. Amitől persze a nagyszájú, durva srácok örökké rászálltak. Mivel én nem vettem részt az udvaron folyó játékokban, ebédidőben többnyire ideoda mászkáltam, vagy az iskola hátsó szárnyában, a harmadik emeleten lévő számítógépteremben töltöttem az időt. Akkor is itt voltam, amikor kintről dulakodás hangjait hallottam, és kimentem, hogy megnézzem, mi történik. Azt láttam, hogy Richardot Smickey Martin – az a fiú, akivel az első napon az a kis összetűzésem volt – és három haverja nekiszorítja a falnak. Smickey épp a gyerek zsebeit kutatta át. – Fizetned kell, ugye tudod, Monty? – röhögött, Ha nem mi vesszük el a pénzedet, elveszi más. Mégiscsak jobb az ismerős rossz, mint az ismeretlen. – Kérlek, Smickey, ezen a héten ne! – zokogta Richard. – Új atlaszt kell vennem. – Jobban kellett volna vigyáznod a régire – mondta erre csúfondárosan Smickey. – Te tépted szét, te... – Richard már azon a ponton volt, hogy valami csúnyát mond Smickeyre, de hirtelen elhallgatott. Smickey fenyegető arccal megállt. – Mit akartál mondani rám, Monty? – Semmit – mondta halálra rémülten, elakadó lélegzettel Richard. – De igen, akartál – horkant fel Smickey. – Fogjátok le, fiúk. Megtanítom rá, hogy... – Te nem tanítod meg őt semmire – szólaltam meg nyugodtan a háttérből. Smickey villámgyorsan hátrafordult. Amikor meglátott, felnevetett.
– A kis Darrsy Horston! Hát te mit keresel itt? – Nem válaszoltam, csak néztem rá hidegen. – Jobb, ha eltűnsz innen, Horsty – folytatta Smickey. – Tőled még nem szedtük el a pénzedet – de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogjuk! – Tőlem ugyan nem szedtek el semmit – mondtam. És ezentúl Richardtól sem fogtok. Se mástól. – Ó? – nézett rám összehúzott szemmel. – Rohadt nagy szád lett, Horsty. Ha gyorsan befogod, esetleg elfelejtem, amit mondtál. Nyugodtan előreléptem, s már előre élveztem, hogyan fogom helyrerakni ezt a nagyszájú taplót. Smickey összeráncolta a homlokát – nem számított nyílt kihívásra –, aztán elvigyorodott, s a bal karjánál megragadva Richardot, felém lódította. Én kiléptem oldalra – minden figyelmemet Smickeyre összpontosítottam –, s miközben Richard elkiáltotta magát, hallottam, hogy nagy erővel nekiütközik valami kemény dolognak. Hátrapillantva azt láttam, hogy nekivágódik a lépcsőkorlátnak, és átbukik rajta – hogy a következő pillanatban fejjel előre lezuhanjon a háromemeletnyi mélységbe! Hátraszökkentem, és elkaptam a lábát. A balt elvétettem, de néhány ujjammal sikerült átkulcsolnom a jobb bokáját, mielőtt eltűnt volna a lépcsőkorlát túloldalán. Jó erősen megragadtam az iskolai egyennadrágot, s feljajdultam, amikor a testsúlya durván nekirántott a korlátnak. Hallottam, hogy az anyag elfeslik; megijedtem, hogy elszakad a nadrág, és Richard lezuhan. De az anyag kitartott, így sikerült visszahúznom s a lábára állítanom a nyüszítő fiút. Amikor Richardot biztonságban tudtam, visszafordultam, hogy elbánjak Smickey Martinnal meg a többiekkel, de ők addigra már gyáván szertefutottak. – Ennyit erről a bandáról – morogtam, aztán megkérdeztem Richardot, minden rendben van-e. Ő erőtlenül bólintott, de nem szólt semmit. Akkor otthagytam, és visszatértem a számítógépterem halk zümmögésébe. Pár perc múlva Richard megjelent a terem ajtajában, Még mindig remegett, de már mosolygott. – Megmentetted az életemet – mondta. Vállat vontam, s úgy bámultam a képernyőt, mintha teljesen el volnék merülve benne. Richard várt néhány másodpercet, aztán azt mondta: – Köszönöm. – Semmiség – feleltem, s fölpillantottam rá. – Háromemeletnyi zuhanás nem olyan nagy ügy. Lehet, hogy csak pár csontodat törted volna. – Nem hinném – válaszolta. – Fejjel előre zuhantam volna le, mint egy repülőgép. – Leült mellém, s ő is a monitort nézte. – Képernyővédőt csinálsz? – Igen. – Tudom, hol találhatsz szuperjó jeleneteket sci-fi- és horrorfilmekből. Akarod, hogy megmutassam? Bólintottam. – Az állat lenne. Elmosolyodott, és ujjai röpködni kezdtek a billentyűkön. Hamarosan már az iskoláról, a házi feladatokról és a komputerekről folyt köztünk a szó, és az ebédszünet úgy elment, mint a szél! Richard többekkel helyet cserélt, hogy irodalom- és történelemórákon mellettem ülhessen, és így lemásolhassam a jegyzeteit. Saját gyorsírási rendszert dolgozott ki,
hogy szóról szóra leírhassa, ami az órán elhangzik. Lassanként minden szünetet és ebédidőt velem töltött. Kihívott a számítógépteremből, és bemutatott más barátainak. Ők ugyan nem üdvözöltek kitörő örömmel, de legalább már volt néhány gyerek, akivel szót válthattam. Jó volt velük lógni, tévéműsorokról, képregényekről, zenéről, könyvekről és (persze!) csajokról dumálni. A Harkattal közös szobánkban volt tévékészülék, úgyhogy esténként néha megnéztem egy-egy műsort. A legtöbb, amit újdonsült barátaim nagy élvezettel néztek, unalmas volt és elcsépelt, de úgy tettem, mintha ugyanúgy lelkesednék értük, mint ők. Gyorsan eltelt a hét, s mire észbe kaptam, megint itt volt a hétvége. Most először éreztem némi sajnálatot, amiért egymás után két szabad napom – következett Richard elutazott a nagyszüleihez –, és csak az a gondolat vidított fel, hogy a két napot Debbievel tölthetem. Sokat gondoltam Debbie-re és kettőnk kapcsolatára. Tizenéves korunkban nagyon közel voltunk egymáshoz, és most közelebb éreztem magam hozzá, mint valaha. Tudtam, hogy vannak akadályok – elsősorban a külsőm –, de miután oly sok időt töltöttem vele, hittem benne, hogy túl tudnánk jutni ezeken az akadályokon, s ott folytathatjuk, ahol tizenhárom évvel ezelőtt abbahagytuk. Azon a péntek estén összeszedtem hát minden bátorságomat, és ahogy ott ültünk egymás mellett a heverőn, odahajoltam, hogy megcsókoljam. Ő meglepődött, könnyedén ellökött magától, és idegesen felnevetett. Amikor újra megpróbáltam megcsókolni, meglepettsége jeges dühbe ment át, és határozottan eltaszított. – Ne! – csattant fel mérgesen. – Miért ne? – kérdeztem zavartan. – A tanárod vagyok – mondta Debbie, és felállt. – Te a diákom vagy. Nem volna helyénvaló. – Nem akarok a diákod lenni – mordultam fel, és én is fölálltam. – A barátod akarok lenni. Odahajoltam, hogy újra megpróbáljam megcsókolni, de mielőtt sikerült volna, keményen arcul ütött. A megdöbbenéstől pislogva bámultam rá. Ekkor ismét pofon vágott, ezúttal enyhébben. Egész testében remegett, a szemében könnyek csillogtak. – Debbie – nyögtem. – Nem akartalak... – Most menj el – mondta parancsolóan. Pár lépést hátráltam, majd megálltam. Tiltakozásra nyitottam a szám, de nem hagyta. – Ne – vágott elébem. – Ne mondj semmit. Csak menj el, kérlek. Szerencsétlen képpel bólintottam, aztán hátat fordítottam neki, és az ajtóhoz mentem. Kezemet a kilincsre téve, de továbbra is hátat fordítva annyit mondtam még: – Csak közelebb akartam lenni hozzád. Nem akartalak bántani. Rövid hallgatás után Debbie felsóhajtott, és azt felelte: – Tudom. Erre megkockáztattam egy gyors hátrapillantást Debbie karba tett kézzel állt, és a padlót bámulta maga előtt. Közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. – Változtat ez a köztünk lévő kapcsolaton? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte őszintén. Föltekintett rám, és szemében a könnyek mellett zavart és tanácstalanságot láttam. – Várjunk ezzel az egésszel egy-két napot. Majd hétfőn beszélünk róla. Át kell gondolnom a dolgot. – Oké. – Kinyitottam az ajtót, kiléptem, aztán gyorsan elhadartam: – Lehet, hogy nem szívesen hallod, de szeretlek, Debbie. Jobban szeretlek, mint bárki mást a világon. Mielőtt válaszolhatott volna, becsuktam az ajtót, És úgy osontam le a lépcsőn, mint egy patkány, amelyre rátapostak. Sietős léptekkel róttam az utcákat, mintha így megszabadulhatnék a gondjaimtól, s közben elképzeltem, miket mondhattam volna Debbie-nek, hogy elfogadtassam vele magam. Biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, mint én őiránta, de a külsőm miatt össze van Zavarodva. Ki kellett találnom a módját, hogyan érhetem el, hogy felnőttnek tekintsen, és ne gyereknek. Mi lenne, ha megmondanám neki az igazat? Elképzeltem, amint tapintatosan közlöm vele a hírt: – Debbie, készülj fel egy nagy megrázkódtatásra – én vámpír vagyok. – Hát ez szép. – Nem is vagy kiborulva miatta? – Miért, kéne? – Vért iszom! Éjfélkor odalopódzom a gyanútlanul alvó emberekhez, és megcsapolom az ereiket! – Hát... senki sem tökéletes. A képzeletbeli párbeszéd futó mosolyt csalt az ajkamra. Valójában fogalmam sem volt, hogyan fogadná a dolgot. Eddig még sohasem árultam el embernek. Nem is tudtam, hol, hogyan kezdjek hozzá, sem hogy ki mit válaszolna rá. Én tudtam, hogy a vámpírok korántsem olyan gyilkos indulatú, érzéketlen szörnyetegek, mint amilyeneknek a horrorfilmek és -könyvek lefestik őket de hogyan győzhetnék meg erről másokat? – Nyavalyás emberek! – mordultam fel, és mérgemben belerúgtam egy utamba eső postaládába. – Nyavalyás vámpírok! Bár valamennyien teknősbékák lennénk, vagy valami ilyesmi... E nevetséges gondolattól kissé magamhoz térve körülnéztem, és ráeszméltem, hogy fogalmam sincs, merre járok. Tájékozódni próbáltam, hátha megpillantok egy ismerős utcatáblát, hogy tudjam, merre induljak hazafelé. Az utcák kihaltak voltak. Most, hogy a titokzatos gyilkosok leálltak vagy továbbálltak, a katonák is visszavonultak az utcákról, és jóllehet a helyi rendőrség még járőrözött, a barikádokat lebontották, és szabadon lehetett járkálni. Ennek ellenére a kijárási tilalom még érvényben volt, amit a legtöbben boldogan be is tartottak. Élveztem ezeket a sötét, néma utcákat. Míg a keskeny, kanyargós sikátorokat jártam, visszaképzeltem magam a Vámpírok Hegyének föld alatti alagútjaiba. Vigasztaló volt gondolatban újra együtt lenni Seba Nile-lal, Vanez Blane-nel és a többiekkel, feledve szerelmet, iskolát és életre-halálra menő keresést. A Vámpírok Hegyéről eszembe jutott Paris Skyle is. Annyira lefoglalt az iskola és Debbie, hogy jóformán időt sem hagytak arra, hogy eltűnődjek a herceg halálán. Hiányozni fog az öreg vámpír, aki annyi mindenre megtanított. És mennyit nevettünk együtt! Ahogy egy különösen sötét sikátorban haladva átléptem egy halom szétszórt
szeméten, eszembe jutott az a pár évvel ezelőtti eset, amikor túl közel hajolt egy gyertyához, és tüzet fogott a szakálla. Rikoltozva, a lángokat csapkodva ugrálta körül a Hercegek Termét, mint valami bohóc, amíg... Kemény ütést éreztem hátul a fejemen, és fejjel előre a szemét közé estem. Zuhanás közben nagyot kiáltottam, amitől azon nyomban széttört a Parisről őrzött emlékképem, s hogy védjem magam, mindkét kezemet a tarkómra kulcsolva rögtön arrébb gurultam. Eközben egy ezüsttárgy csapódott le szikrákat szórva a földre, ahol az imént még a fejem volt. Fejsebemmel mit sem törődve négykézláb mászva próbáltam keresni valamit, amivel védhetem magam. A közelben egy műanyag szemetesvödör fedele hevert. Nem sokat ér, de más nem akadt. Villámgyorsan odahajoltam, felkaptam, s pajzsként magam elé tartva megfordultam, hogy szembenézzek támadómmal, aki villámsebesen, ahogy ember nem képes rá, iramodott felém. Csak egy arany villanást láttam, s a következő pillanatban silány pajzsom kétfelé hasadt. Eszelős, kendőzetlenül rosszindulatú kuncogást hallottam. Megrémültem; csak nem Murlough szelleme akar bosszút állni rajtam? De ez hülyeség. Hittem ugyan a szellemekben – Harkat is az volt, mielőtt Mr. Tiny visszahozta a halálból –, de ez a fickó túl tömör volt ahhoz, hogy szellem legyen. – Darabokra hasítalak! – hencegett támadóm, miközben óvatosan körbejárt. Rémlett, mintha ismerném a hangot, de akárhogy törtem a fejem, nem tudtam hová tenni. Erősen figyeltem teste körvonalait, ahogy keringett körülöttem. Sötét ruhát viselt, arcát balaclava takarta. Szakálla végei kikandikáltak alóla. Nagydarab, izmos fickó volt, két vérvörös szeme tébolyultan csillogott vicsorgó szájából kivillanó fogai fölött. Két karja, ahol a kezének kellett volna lennie, egy-egy fém tartozékban végződött – az egyik aranyból volt, a másik ezüstből. Mindkettőn három éles, görbe, félelmetes kampót láttam. A vérszipoly – szeme és sebes mozgása elárulta – lesújtott. Gyors volt, de sikerült kitérnem a gyilkos kampók útjából. Azok beleakadtak a hátam mögött lévő falba, s amikor a vérszipoly kirántotta őket, tekintélyes méretű kráter maradt utánuk. Az egész talán egy másodpercig sem tartott, de nekem ennyi is elég volt, hogy ellentámadásba lendüljek, és keményen mellbe rúgjam, De fel volt rá készülve, és másik karjával durva ütést mérve a sípcsontomra, félrelökte a lábamat. Felüvöltöttem a lábamon végignyilalló fájdalomtól. Kétségbeesetten ugrándozva a vérszipolyhoz vágtam a használhatatlanná vált műanyag fedél két darabját. Nevetve elhajolt előlük. Futni próbáltam – mindhiába. Sebesült lábam nem bírta el a súlyomat, néhány lépés után tehetetlenül rogytam le a földre. Nyomban hanyatt fordultam, és fölnéztem a kampókezű vérszipolyra, aki ráérősen közeledett felém. Két karját előre-hátra lóbálva jött egyre közelebb, s eközben a szörnyű kampók csikorogva súrlódtak egymáshoz. – Szétváglak – sziszegte. – Lassan, hogy minél jobban fájjon. Az ujjaiddal kezdem. Egyenként nyisszantom le őket. Aztán a kezedet. Aztán a lábujjaidat. Aztán... Tompa zümmögés hallatszott, majd a levegő halk suhogása. Valami elröppent a vérszipoly feje mellett, éppen csak célt tévesztve. Nekiütközött a falnak, s ott is maradt
– egy rövid, vastag, acélhegyű nyílvessző. A vérszipoly szitkozódva kuporodott le a sikátor sötét árnyai rejtekébe. Múltak a percek – mintha pókok nyargaltak volna fel a gerincemen. A vérszipoly dühös szuszogása és saját elfojtott, ziháló zokogásom betöltötte a szűk kis köz levegőjét. A nyílvesszőt kilövő személy nem szólt és nem mutatkozott. A vérszipoly lassan hátrálva megindult kifelé, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, és a fogát vicsorgatta. – Egyszer úgyis elkaplak fogadkozott. – Lassú kínhalált fogsz halni. Darabokra hasítlak. Először az ujjaidat. Egyenként. – Megfordult és elrohant. A második nyílvessző is elindult utána, ám ő időben lebukott, s a nyílvessző belefúródott egy szeméttel teli hatalmas zsákba. A vérszipoly a sikátor túlsó végére érve kiugrott, és eltűnt az éjszakában. Hosszú, mozdulatlan csend következett. Aztán léptek közeledtek. Egy középmagas férfi alakja vált ki a homályból. Fekete ruha volt rajta, hosszú sál a nyaka köré tekerve, a kezén kesztyű. Ősz haja volt – noha nem tűnt öregnek –, arcvonásai szigorúságot, keménységet tükröztek. Puska formájú fegyvert tartott a kezében, melynek végéből acélhegyű nyílvessző állt ki. Egy másik nyílpuska a bal válláról lógott le egy hevederben. Nyögve felültem, és megpróbáltam életet masszírozni a jobb lábamba. – Köszönöm – mondtam a közeledő férfinak. Nem válaszolt, szótlanul elment a sikátor végéig, ahonnan kikémlelt, nem látja-e valahol a vérszipolyt. Aztán megfordult, visszajött, s két méterre tőlem megállt. Jobb kezében tartotta a nyílpuskát, de nem a föld felé fordítva, mint akinek nincsenek ártó szándékai – rám célzott vele. – Nem fordítaná el? – kérdeztem bátortalan mosollyal. – Csak most mentette meg az életemet. Nagy kár lenne, ha véletlenül elsülne, és megölne. Nem válaszolt azonnal. És a puskát sem engedte le. Semmiféle jóindulat nem látszott az arcán. – Meglep, hogy megmentettem az életedet? – kérdezte. Akárcsak a vérszipoly esetében, a férfi hangjában is volt valami ismerős, de most sem tudtam rájönni, hogy mi az. – Azt... hiszem – feleltem gyámoltalanul; idegesítő volt farkasszemet nézni a nyílpuskával. – Tudod, hogy miért mentettelek meg? Nagyot nyeltem. – Mert olyan jó szíve van? – Lehet. – Egy lépéssel közelebb jött. A fegyver csöve ekkor már közvetlenül a szívem felé mutatott. Ha elsütné, egy futball-labda nagyságú lyukat vágna a mellemben. – Vagy talán azért, hogy megszerezzelek magamnak? – sziszegte. – Ki maga? – kérdeztem rekedten, miközben hátammal kétségbeesetten lapultam a falhoz. – Nem ismersz meg? Megráztam a fejem. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol ezt az arcot, de nem jöttem rá, hogy ki lehet. A férfi az orrán át eresztette ki a tüdejéből a levegőt.
– Furcsa. Nem hittem volna, hogy elfelejtesz. Igaz, nagyon régen volt, és az évek hozzám nem voltak olyan kegyesek, mint hozzád. De erre talán vissza fogsz emlékezni. Kinyújtotta a bal kezét. A kesztyű ki volt vágva a tenyerén, s kilátszott a bőre. Minden szempontból közönséges emberi kéz volt, kivéve egy dolgot – a tenyere közepén hevenyészett kereszt alakú forradás látszott. Miközben ezt az érzékeny húsba vágott rózsaszínes keresztet néztem, mintha elillantak volna az eltelt évek, s én ismét ott álltam abban a temetőben, vámpírinaskodásom legelső éjszakáján, s ott állt velem szemben az a fiú, akinek megmentettem az életét, aki féltékeny volt rám, aki azt gondolta, hogy összeesküdtem Mr. Crepsleyvel, és elárultam őt. – Steve! – szakadt ki belőlem a kiáltás, s a keresztről fölkaptam a tekintetemet abba a jéghideg és kőkemény szempárba. – Steve Leopard! – Úgy van – bólintott komoran. Steve Leopard, a hajdani legjobb barátom! A dühös és összezavarodott fiú, aki megesküdött, hogy ha felnő, vámpírvadász lesz, csak azért, hogy engem felkutasson – és megöljön! Elég közel volt ahhoz, hogy egy ugrással elkapjam és talán még ugyanazzal a mozdulattal ellene fordítsam a puskája csövét. De nem tudtam megmozdulni. A megdöbbenéstől csak bámultam rá. Már az is olyan volt, amikor Debbie Hemlock besétált az irodalomórámra, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam tőle, de Steve Leopard (az igazi neve Leonard volt) felbukkanása a nagy semmiből tízszer akkora megrázkódtatást jelentett. Néhány feszült másodperc után Steve leeresztette a nyílpuskát, s az övébe dugva a hátára lódította. Aztán kinyújtotta a kezét, megfogta a bal karomat a könyököm felett, és fölhúzott. Mint valami báb, engedelmesen fölálltam. – Kicsit megijesztettelek, igaz? – kérdezte... és elmosolyodott. – Nem akarsz megölni? – ziháltam. – Ugyan! – Megfogta a jobb kezemet, és félszegen megrázta. – Helló, Darren. Örülök, hogy újra látlak, öreg cimbora. Csak bámultam egymásba kulcsolódó kezünket, aztán az arcát. Hirtelen átkaroltam, és magamhoz öleltem. – Steve! – zokogtam a vállára dőlve. – Hagyd abba – motyogta, és hallottam, hogy az ő hangja is elcsuklik. – A végén még engem is megríkatsz. Eltolt magától, megtörölgette a szeme környékét, és elvigyorodott. Én is megtöröltem az arcomat, és boldogságtól sugárzó arccal néztem végig rajta. – Tényleg te vagy az. – Persze. Nem gondolod, ugye, hogy ilyen jóképű fickóból kettő is van a világon? – Szerény vagy, mint mindig – bólintottam savanyú képpel. – Nincs mire szerénynek lennem – húzta el az orrát, majd nevetni kezdett. – Tudsz járni? – Legföljebb bicegve – feleltem. – Akkor támaszkodj rám. Nem akarok túl sokáig időzni errefelé. Visszajöhet Kampós a barátaival.
– Kampós? Ja, úgy érted, a vérszip... Elhallgattam, s átvillant rajtam, hogy vajon mennyit tudhat Steve az éjszaka teremtményeiről. – A vérszipoly – fejezte be, és komoran rábólintott. – Tudsz róluk? – Persze. – Ez a kampókezű fickó gyilkolta le az embereket? – Igen. De nincs egyedül. Majd később beszélünk róla. Most tűnjünk el innen. Hagytam, hogy kivezessen a sikátorból, vissza, ahonnan jöttem, s miközben lépkedtünk, minduntalan arra gondoltam, vajon nem veszítettem-e el az eszméletemet az ütéstől, s nem fekszem-e öntudatlanul a sötét sikátorban, Ha nem fájt volna a lábam – ami nagyon is valóságos fájdalomnak tűnt –, egész komolyan megkísértett volna a gondolat, hogy ami most történik, nem egyéb, mint puszta vágyálom. Steve egy lepusztult épület ötödik emeletére vitt. Sok ajtó, melyek előtt elhaladtunk, be volt deszkázva, vagy be volt törve. – Kellemes szomszédság – jegyeztem meg ironikusan. – Ez egy lebontásra ítélt ház – magyarázta Steve. Néhány lakást elfoglaltak – főleg öregek, akiknek nincs hová menniük –, de a ház nagy része üresen áll. Én jobban érzem magam itt, mint egy panzióban vagy szállodában. A hely és a csend épp megfelel a céljaimnak. Megállt a viharvert barna ajtó előtt, melyen egy jókora lakat függött vastag láncon. Végigkotorászta a zsebeit, míg megtalálta a kulcsot, amivel kinyitotta a lakatot, majd a láncot levéve belökte az ajtót. Odabent áporodott volt a levegő, de ő ügyet sem vetett rá, csak betuszkolt, és becsukta az ajtót. Odabent sötétség volt mindaddig, míg gyertyát nem gyújtott. – Nincs villany – közölte. – Az alsó lakások még be vannak kötve, de itt a múlt héten már kikapcsolták. Betámogatott egy zsúfolt nappaliba, és lefektetett egy valaha jobb napokat látott heverőre – a kopott bútorszöveten több helyütt kikukucskált a rugó. – Vigyázz, nehogy felnyársald magad! – figyelmeztetett nevetve. – Sztrájkol a lakberendeződ? – érdeklődtem. – Jobb, ha nem panaszkodsz – intett Steve. – Ez egy nagyon jó kis bázis, ahonnan biztonságosan lehet dolgozni. Ha valami elegáns hotelbe kellene hazamennünk, magyarázkodhatnánk a lábad miatt, meg hogy miért vagyunk mocskosak. Ezekről nem is beszélve... És egy vállrándítással lecsúsztatva magáról a két nyílpuskát, lefektette őket a földre. – Elmondod, hogy mi folyik itt, Steve? – kérdeztem csendesen. – Hogy kerültél abba a sikátorba, és miért hordod magadnál ezeket? – Később – felelte. – Ha már elláttuk a sebeidet. És miután – elővett egy mobiltelefont, és odadobta elém – telefonáltál. – Kit kéne fölhívnom? – kérdeztem, gyanakodva meresztve a szememet a mobiltelefonra. – Kampós a barátnőd – a fekete bőrű hölgy – lakásától végig a nyomodban volt. Elfehéredett az arcom.
– Tudja, hol lakik Debbie? – kérdeztem elfúló hangon. – Ha így hívják... igen. Kétlem, hogy meg akarná kaparintani őt, de ha nem akarsz semmit kockáztatni, azt tanácsolom, hívd fel, és mondd meg neki, hogy... Még be sem fejezte, én már nyomkodtam be a számait. Debbie telefonja négyszer csengett ki. Ötször. Hatszor. Hétszer. Már arra gondoltam, hogy sérült lábam ellenére elrohanok hozzá, hogy megmentsem, amikor végre felvette, és beleszólt: – Halló? – Én vagyok az. – Darren? Mit... – Debbie... bízol bennem? Meglepett csend fogadta a szavaimat. – Ez valami vicc? – Bízol bennem? – mordultam rá. – Természetesen – felelte, megérezve, hogy komolyan beszélek. – Akkor azonnal menj el otthonról. Dobálj be pár holmit egy táskába, és futás! Keress egy szállodát a hétvégére. Maradj ott. – Darren, mi van veled? Elment a józan... – Meg akarsz halni? – vágtam a szavába. Döbbent némaság. Aztán egy halk „nem”. – Akkor menj el onnan! – Megnyomtam a kikapcsoló gombot, és imádkoztam, hogy hallgasson a figyelmeztetésemre. – Tudja a vérszipoly, hogy én hol lakom? – kérdeztem, Harkatra gondolva. – Kétlem – felelte Steve. – Ha tudná, ott támadott volna rád. Abból ítélve, amit láttam, ma este véletlenül talált rád. Szemlét tartott egy tömeg felett, hogy kiválassza a következő áldozatát, amikor meglátott téged, és a nyomodba szegődött. Elkísért a barátnőd házáig, ott megvárt, utánad ment, amikor eljöttél onnan, és... A többit már tudtam. Steve egy elsősegélyládát vett elő a heverő mögül. Szólt, hogy hajoljak előre, és szemügyre vette a tarkómat. – Seb van rajta? – kérdeztem. – Igen, de nem vészes. Nem kell összevarrni. Kitisztítom és bekötözöm. – Ezután a lábam következett. Hosszú, mély vágás volt rajta, s a nadrágomat is teljesen átáztatta a vér. Steve egy éles ollóval körbenyisszantotta, szabaddá téve az alatta lévő sebet, melyet vattával megtisztogatott. Amikor ezzel készen volt, közelebbről is megnézte, majd elment, s egy gombolyag sebészfonállal és egy tűvel jött vissza. – Ez fájni fog – közölte. – Nem először fognak összevarrni – vigyorogtam. Hozzálátott, hogy összeöltse a vágást, és egész rendes munkát végzett; csak egy kis heg maradt utána, miután teljesen begyógyult. – Csináltál már ilyet – jegyeztem meg, amikor elrakta a varrófonalat. – Végeztem elsősegélynyújtó tanfolyamot – felelte. Úgy gondoltam, jól fog jönni. De nem sejtettem, ki lesz az első páciensem. – Megkérdezte, innék-e valamit. – Csak egy kis vizet.
A mosogató mellett, a földön lévő reklámszatyorból előhúzott egy üveg ásványvizet, és megtöltött két poharat. – Bocs, de nincs behűtve. Villany nélkül a hűtő sem működik. – Nem probléma – feleltem, s jót húztam az ásványvízből. Aztán a mosogató felé intettem a fejemmel. A vizet is elzárták? – Nem, de abból inkább ne igyál. Mosáshoz megfelel, de ha megiszod, napokig nem jössz ki a vécéből. A poharunk pereme fölött egymásra vigyorogtunk. – Hát akkor most elmeséled, mivel foglalkoztál az elmúlt tizenöt évben? – kérdeztem. – Előbb te – válaszolta Steve. – Naaa. Te vagy a házigazda. Úgy illik, hogy te kezdd. – Dobjunk föl egy pénzt? – javasolta. – Oké. Elővett egy pénzérmét, és felszólított, hogy válasszak. – Fej – mondtam. Fölhajította, majd elkapta és rácsapta a tenyerét. Aztán a kezét elvéve megnézte, és elfintorodott. – Sohasem voltam a szerencse kegyeltje – sóhajtotta, aztán beszélni kezdett. Hosszú történet volt, az egész üveg vizet megittuk, s új gyertyát gyújtottunk, mire a végére ért. Sokáig, nagyon sokáig gyűlölte Mr. Crepsleyt és engem. Késő éjszakákba nyúlóan szövögette a terveit a jövőre nézve, s álmodozott arról a napról, amikor majd a nyomunkra akad, és nyársat döf a szívünkbe. – Eszelős düh volt bennem – mormolta. – Semmi másra nem tudtam gondolni. Gyakorlati órákon egyik nyársat faragtam a másik után, földrajzból vállaltam, hogy kívülről megtanulom a világ összes térképét, hogy majd kiismerjem magam bármelyik országban, ahol a nyomodra akadok. Mindent felkutatott, amit csak a vámpírokról tudni lehetett. Már akkor is tekintélyes horrorkönyv-gyűjteménye volt, amikor ismertem, de egy év alatt megduplázta, sőt megháromszorozta. utánanézett, milyen hőmérsékletet szeretünk a leginkább, hol építjük fel az otthonainkat, hogy lehet a legkönnyebben végezni velünk. – Felvettem a kapcsolatot másokkal az interneten mesélte. – Meglepődnél, ha tudnád, hány vámpírvadász létezik a világon. Értesüléseket, sztorikat, véleményt cseréltünk egymással. A legtöbben zsizsikesek voltak, de akadtak páran, akik tudták is, hogy miről beszélnek. Amikor betöltötte a tizenhatot, otthagyta az iskolát és az otthonát, és elindult a nagyvilágba. Alkalmi munkákat vállalt szállodákban, éttermekben és gyárakban, abból tartotta el magát. Volt, hogy lopott, vagy feltört üresen álló házakat, s ott húzta meg magát egy ideig, Kegyetlen nélkülözésekkel teli, magányos évek voltak ezek. Nagyon kevés dologból csinált lelkiismereti kérdést, barátai nemigen voltak, s igazából semmi sem érdekelte azonkívül, hogy megtanulja, hogyan válhat vámpírölővé. – Először arra gondoltam, úgy teszek, mintha barátkozni akarnék velük – magyarázta. – Keresni kezdtem a vámpírokat, mint aki maga is azzá szeretne válni.
Mindannak, amit a könyvekben olvastam, vagy az internetről szedegettem össze, a nagy része marhaság. Úgy döntöttem, a legjobb útja, hogy megszabaduljak az ellenségeimtől, ha megismerem őket. Természetesen amikor végül sikerült néhány vámpír nyomára bukkannia, és megismerte a jó oldalukat, rájött, hogy egyáltalán nem vagyunk szörnyetegek. Megértette, hogy mi tiszteletben tartjuk az életet, hogy nem öljük meg az embereket, amikor isszuk a vérüket, és hogy becsületesek vagyunk. – Ez a felismerés hosszú és kemény önvizsgálatra indított – mondta nagy sóhajjal, és arcára sötét bánat ült ki a gyertya fényénél. – Láttam, hogy én vagyok a szörnyeteg, mint Ahab kapitány a Moby Dick-ben – amikor üldözőbe vett két gyilkos bálnát – csakhogy ezek a bálnák nem voltak gyilkosok! Lassan, fokozatosan csillapult a gyűlölete. Még mindig haragudott rám, amiért elszöktem Mr. Crepsleyvel, de elismerte, hogy nem az iránta való rosszindulatból tettem. Amikor visszatekintett a múltra, megértette, hogy nem azért hagytam el a családomat és az otthonomat, hogy őt becsapjam, vagy hogy összeesküvést szőjek ellene, hanem hogy megmentsem az életét. Ekkor hagyott fel az eszeveszett vámpírvadászattal. Ettől kezdve nem nyomozott utánunk, nem forgatta magában a bosszú gondolatát, hanem leült, hogy végiggondolja, mihez kezdjen ezek után az életével. – Visszamehettem volna – mesélte. – Anyám ma is él. Hazamehettem volna, hogy befejezzem az iskolát, keressek egy normális munkát, és kialakítsak a magam számára egy hétköznapi életet. De az éjszaka olyan, hogy akit egyszer magához csalogatott, azt többé nem ereszti. Megtudtam az igazságot a vámpírokról – de a vérszipolyokról is. Steve nem tudta többé kiverni a fejéből a vérszipolyokat. Úgy gondolta, hihetetlen, hogy léteznek ilyen lények, akik kedvtelésből portyáznak és gyilkolnak. Ez feldühítette. Megálljt akart parancsolni őrült garázdálkodásuknak. – A rendőrségre azonban nem mehettem – vallotta be gyászos mosollyal. – Ahhoz, hogy bebizonyítsam, valóban léteznek, élve kellett volna elkapnom egy vérszipolyt, ami, mint bizonyára te is tudod, szinte lehetetlen. De még ha hinnének is nekem, ugyan mit tehetnének? A vérszipolyok jönnek, gyilkolnak, aztán továbbállnak. Mire meggyőzném a rendőröket arról, hogy milyen veszélyben vannak, lehet, hogy már el is tűntek, s velük együtt a veszély is elmúlt a fejük fölül. Csak egyetlen megoldást láttam – hogy magam bánjak el velük. A vámpírvadásszá válás tanulása közben szerzett ismeretek birtokában Steve arra tette fel az életét, hogy annyi vérszipolyt kutasson fel és öljön meg, amennyit csak tud. Nem volt könnyű – a vérszipolyok nagyon ügyesen el tudják tüntetni a nyomaikat (és áldozataik holttestét), igen kevés jelét hagyva a létezésüknek –, de idővel találkozott olyanokkal, akik tudtak valamit a módszereikről, és így lassanként képet kapott a vérszipolyok szokásairól, viselkedésükről és útvonalaikról. És a végén rábukkant egyikükre. – Soha életemben nem volt olyan nehéz dolgom, mint őt megölni – mondta komoran. – Tudtam, hogy gyilkos fajzat, aki, ha futni hagyom, újra csak gyilkolni fog, de ahogy ott álltam, és néztem őt, mialatt aludt... Összerázkódott.
– Hogy csináltad? – kérdeztem halkan. – Nyárssal? Keserűen bólintott. – Amilyen ostoba voltam – igen. – Nem értem – néztem rá összeráncolt homlokkal. Nem nyárssal lehet a leginkább megölni egy vérszipolyt, akárcsak a vámpírokat? – Öltél valaha meg valakit nyárssal? – bámult rám. – Nem. – Ne tedd! – horkant fel. – Beleszúrni aránylag egyszerű, de aztán a vér az arcodba lövell, eláztatja a karodat, a mellkasodat, és a vérszipolyok nem halnak meg azon nyomban, mint a filmekben a vámpírok. Az, akit én megöltem, még majdnem egy teljes percig élt, miközben sikoltozva csapkodott és dobálta magát. Kimászott a koporsójából, és nekem jött. Lassú volt, de elcsúsztam a vérén, és mire ráeszméltem, mi történik, már rajtam volt. – Mit tettél? – kérdeztem elakadó lélegzettel. – Ütöttem és rúgtam, ahol értem, és igyekeztem lerázni magamról. Szerencsére addigra már annyi vért vesztett, hogy nem maradt ereje végezni velem. De a testemre borulva halt meg, miközben teljesen átáztatott a vérével, az arca ott volt az arcom mellett, magamon éreztem a remegését, borzongását, rángatózását, hallottam a zokogását és... Elfordította a fejét. Nem erőltettem a további részleteket. – Azóta megtanultam, hogy ezeket használjam – intett a nyílpuskák felé. – Ezek a létező legjobb fegyverek. Jó a szekerce is, ha pontosan és elég erővel célzol vele, hogy lenyisszantsd a fejét, de a közönséges lőfegyverektől tartózkodj, mert a golyó nem hatol át a vérszipolyok kemény csontjain és izmain. – Észben fogom tartani – jegyeztem meg halvány mosollyal, aztán megkérdeztem, összesen hány vérszipolyt ölt már meg. – Hatot, de abból kettő veszett volt, és rövid időn belül mindenképpen elpusztult volna – válaszolta Steve. – Ez több, mint amennyivel a vámpírok többsége végzett – mondtam elismerően. – Az embereknek van egy előnyük a vámpírokkal szemben – világosított fel. – Mi nappal is tudunk jönni-menni és támadni. Ha egyenlő feltételekkel küzdünk, az a vérszipoly feltörölte volna velem a padlót. De ha nappal cserkészed be őket, mialatt alszanak... Ámbár ez is változóban van – tette hozzá. – Az utolsó néhányat, akiknek sikerült a nyomára jutnom, emberek kísérték. Nem tudtam olyan közel férkőzni, hogy megölhessem őket. Ez az első eset, ami a tudomásomra jutott, hogy vérszipolyok emberi segítőtársakkal járják az utakat. – Vémbereknek nevezik őket – mondtam. – Honnan tudod? – nézett rám összehúzott szemöldökkel. – Én úgy tudtam, hogy az éjszaka családjainak nincs semmi közük egymáshoz. – A legutóbbi időkig nem is volt – feleltem komoran, majd az órámra pillantottam. Steve ugyan még nem ért a története végére – még nem mondta el például, hogy került ide –, de ideje volt indulnom. Későre járt, és nem akartam, hogy Harkat aggódjon
miattam. – Eljössz velem a szállodámba? Ott végigmondhatod a magadról szóló beszámolót. Különben is van ott valaki, és szeretném, ha ő is hallaná a történetedet. – Mr. Crepsley? – találgatott Steve. – Nem. Ő elment... üzleti ügyben. Valaki más. – Kicsoda? – Túl hosszú lenne elmagyaráznom. Jössz? Percnyi tétovázás után beleegyezett. De mielőtt kiléptünk volna, megállt, hogy magához vegye a nyílpuskáit. Volt egy olyan érzésem, hogy Steve még a vécére se megy ki a fegyverei nélkül!
A szálloda felé menet elmondtam Steve-nek, mi mindent éltem át. Az események meglehetősen tömör, sűrített változatát adtam elő, de nem hagytam ki semmi lényegeset. Beszámoltam a Sebhelyesek Háborújáról is, beleértve a kirobbanásának körülményeit. – A Vérszipolyok Ura – mormolta. – Csodálkoztam is, hogy milyen jól szervezettek. Megkérdeztem tőle, mi van a családommal és a barátainkkal, de mivel tizenhat éves kora óta nem járt otthon, semmit sem tudott róluk. A szállodához érve rákapaszkodott a hátamra, én pedig fölmásztam vele a falon. Az erőfeszítéstől sajgott a frissen összevarrt lábam, de nem nyílt szét a seb. Kívülről megkocogtattam az ablakot, mire azonnal megjelent Harkat, és beengedett bennünket. Gyanakodva méregette Steve-et, de nem szólt semmit, amíg össze nem ismertettem őket. – Steve Leopard – töprengett fennhangon. – Sokat hallottam... rólad. – Fogadok, semmi jót – nevetett Steve, és összedörzsölte a tenyerét. Nem vette le a kesztyűjét, a sálát viszont kissé meglazította. Erős orvosságszag áradt belőle, amit csak itt, ebben a meleg és jó levegőjű szobában éreztem meg rajta. – Ő mit keres itt? – kérdezte Harkat tőlem, le nem véve zöld szemét Steve-ről. Gyorsan elmondtam neki a tudnivalókat. Harkat valamelyest felengedett, amikor meghallotta, hogy Steve megmentette az életemet, de továbbra is szemmel tartotta őt. – Szerinted okos dolog volt... idehozni őt? – A barátom – feleltem kurtán. – Megmentette az életemet. – De mostantól tudja, hogy hol lakunk. – Na és? – fortyantam fel. – Harkatnak igaza van – szólalt meg Steve. – Ember vagyok. Ha a vérszipolyok kezébe kerülök, kínzással rávehetnek, hogy áruljam el ennek a helynek a nevét. Reggel át kellene hurcolkodnotok egy új helyre, amit nem árultok el senkinek. – Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – feleltem kimérten; haragudtam Harkatra, amiért nem bízik meg Steve-ben. Kínos csend ereszkedett ránk. – Nos jó! – törte meg a hallgatást Steve egy nevetéssel. – Tudom, nem illik megkérdezni, mégis meg kell tennem. Mi a csuda vagy te egyáltalán, Harkat Mulds?
A törpe személy elvigyorodott a kendőzetlen nyíltsággal feltett kérdésen, s ezzel együtt valamelyest felmelegedett Steve iránt. Megkérte, hogy üljön le, majd elmesélte, hogyan lett belőle szellem, akit Mr. Tiny visszahozott az életbe. Steve elképedten hallgatta. – Soha életemben nem hallottam még ilyesmit – tört ki belőle a meglepett kiáltás. – A kék köpenyes törpék ugyan felkeltették a kíváncsiságomat, amikor a Cirque Du Freakben láttam őket, éreztem is, hogy van bennük valami roppant furcsa dolog. De aztán annyi minden történt, hogy teljesen megfeledkeztem róluk. Harkat kijelentése – miszerint ő szellem volt – láthatóan kellemetlenül érintette Steve-et. – Valami baj van? – kérdeztem. – Olyasmi – motyogta. – Sohasem hittem a halál utáni életben. Valahányszor öltem, úgy véltem, ezzel vége az illetőnek. Az a tudat, hogy az embereknek lelkük is van, amely túléli a halálukat, és még vissza is jöhet... nos, ez nem a legszívderítőbb hír számomra. – Félsz, hogy a vérszipolyok, akiket megöltél, üldözni fognak? – vigyorogtam. – Ilyesmitől tartok. – Steve a fejét csóválva leült, és befejezte azt a történetet, amelyet még az ő lakásában, aznap este kezdett el. – Két hónappal ezelőtt jöttem ide, amikor olyan híreket hallottam, amelyekből egy vérszipoly jelenlétére következtettem. Arra gondoltam, hogy valami őrült vérszipoly lehet a gyilkos, mivel csak a veszett egyedek hagyják olyan helyeken az áldozataikat, ahol megtalálhatják őket. De amit tapasztaltam, sokkal zavarba ejtőbb volt. Steve roppant leleményes és éles szemű nyomozó volt. Sikerült közelebbről is megvizsgálnia három áldozatot, és apró különbségeket vett észre abban, ahogy végeztek velük. – A vérszipolyok – még a veszettek is – egészen különböző módon szívják ki az áldozatuk vérét. Nincs kettő, aki hajszálra egyformán ölné meg és szívná ki egy embervérét, és olyan sincs, aki többféle módszert alkalmazna. Vagyis egyszerre többen garázdálkodhattak a városban. És mivel az őrült vérszipolyok állapotukból következően magányos vadászok, Steve arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosok épeszűek. – Épp ez az, amit nem értek – folytatta sóhajtva. Egy épeszű vérszipoly nem hagyja ott a tetemeket, ahol megtalálhatják. Csak arra tudok gondolni, hogy csapdát akarnak állítani valakinek, csak azt nem tudom, hogy kinek. Kérdő tekintetet vetettem Harkatra. Ő tétovázott, de aztán bólintott. – Mondd el neki – szólt, mire elmeséltem a hamisított jelentkezési lapot, amit elküldtek a Mahlerbe. – Téged akarnak elkapni? – hüledezett Steve. – Valószínűleg. Vagy Mr. Crepsleyt – feleltem. – De nem vagyunk benne tökéletesen biztosak. Lehet, hogy az egész ügy mögött áll valaki, aki a vérszipolyok ellen akar uszítani bennünket. Steve szótlanul elgondolkozott a hallottakon. – Még mindig nem mondtad el nekünk, hogy kerültél... oda ma este, hogy megmentsd Darrent – szólalt meg Harkat, félbeszakítva Steve töprengését.
– A véletlen szerencse hozta így – vont vállat Steve. Fenekestül felforgattam a várost, hogy a vérszipolyok nyomára akadjak. A gyilkosok egyik megszokott búvóhelyükön sincsenek – elhagyott gyárakban vagy épületekben, kriptákban, régi színházakban. Nyolc nappal ezelőtt, este észrevettem egy jól megtermett embert, akinek kampók voltak a keze helyén, amint épp egy föld alatti alagútból bukkant elő. – Ez a fickó támadt rám – magyaráztam Harkatnak. Mindkét karjára három kampó van rászerelve. Az egyik keze aranyból van, a másik ezüstből. – Azóta minden este követtem – folytatta Steve. Nem könnyű feladat egy embernek egy vérszipoly nyomában maradni – sokkal élesebbek az érzékszerveik –, de nekem nagyon sok gyakorlatom van. Néha elveszítem szem elől, de aztán alkonyatkor újra kiszúrom mindig valami csatorna kijáratánál. – Minden este ugyanazon a helyen bukkan fel? – kérdeztem. – Dehogy! – horkant fel Steve. – Ilyet még egy őrült vérszipoly se tenne. – Akkor hogy találod meg? – Megdrótoztam az aknanyílások fedelét – jelentette ki büszkén. – A vérszipolyok ugyan nem ugyanazon a kijáraton jönnek föl éjszakáról éjszakára, de ha valahol tábort ütnek, ott többnyire ragaszkodnak egy bizonyos körzethez. Egy kétszáz méter sugarú körön belül villanydrótot kötöttem minden aknafedőhöz, így ha valamelyik felnyílik, felvillan a fény az én házi szerelvényfalamon, s ennek alapján egyszerűen meg tudom állapítani, hol a vérszipoly. – Legalábbis eddig így volt – tette hozzá elszontyolodva, majd rövid szünet után folytatta: – A mai este után biztos, hogy át fogja helyezni a támaszpontját egy új helyre. Nem fogja tudni, hogy mennyit tudok róla, de a legrosszabbat fogja feltételezni. Nem hiszem, hogy továbbra is azokat az alagutakat fogja használni. – Tudtad, hogy Darrent mented meg? – tudakolta Harkat. Steve komoly arccal bólintott. – Különben nem indultam volna el a megmentésére. – Hogy érted ezt? – néztem rá összevont szemöldökkel. – Már réges-rég elkaphattam volna Kampóst, de tudtam, hogy nem egyedül dolgozik – válaszolta Steve. Ki akartam deríteni, hol vannak a társai. Nappal az alagutakat jártam be, remélve, hogy őt követve eljutok a bázishelyükig. Azzal, hogy ma este közbeavatkoztam, eljátszottam ezt az esélyt. Rajtad kívül senki másért nem tettem volna meg ezt. – Ha egy közönséges embert támadott volna meg, hagytad volna, hogy megölje? – kérdeztem elképedve. – Igen – nézett vissza rám keményen. – Ha egy ember feláldozásával sokkal többet menthetek meg, azt is vállalom. Ha nem látom meg az arcodat, amikor eljöttél a barátnőd lakásáról, hagytam volna, hogy Kampós megöljön. Ez húzós volt, de megértettem. A vámpírok azt vallották, hogy a csoport szükségleteit fontosabbnak kell tekinteni az egyénéinél. Engem csak az lepett meg, hogy Steve is képes így gondolkodni – a legtöbb ember ugyanis képtelen rá –, de nyilván annak, aki könyörtelen lények üldözésére és pusztítására adja a fejét, meg kell tanulnia, hogy maga is könyörtelen legyen.
– Nagyjából ez a lényege – mondta Steve kicsit szorosabbra húzva magán a fekete kabátot, s elnyomva a reszketését. – Sok mindent nem említettem, de a fő dolgokat mind elmondtam. – Fázol? – kérdezte Harkat, aki észrevette Steve reszketését. – Följebb kapcsolhatom a fűtést. – Úgysem használna – legyintett Steve. – Összeszedtem valami bacilust annak idején, amikor Mr. Crepsley kipróbált. Elég csak ránéznem valakire, akinek folyik az orra, hogy én is megfázzak. – Megrángatta a nyaka köré tekert sálat, és megmozgatta kesztyűs ujjait. – Ezért bugyolálom be magam ennyire. Ha nem tenném, napokig nyomnám az ágyat taknyosan és köhögve. – Ezért van ilyen szagod? – kérdeztem. – Igen – nevette el magát Steve. – Ez egy különleges gyógyfűkeverék. Minden reggel bedörzsölöm vele az egész testemet, mielőtt felöltözöm. Csodát tesz. Csak egy hátránya van, a szaga. Vigyáznom kell, nehogy megérezzék a vérszipolyok, amikor a nyomukban járok – ha egy leheletnyit is megéreznének belőle, végem volna. Egy ideig még beszélgettünk a múltról – Steve szerette volna tudni, milyen volt az élet a Cirque Du Freakben, én meg arra voltam kíváncsi, hol járt és mit csinált, amikor nem vadászott. Aztán visszakanyarodtunk a jelenhez, és hogy mit tegyünk a vérszipollyal. – Ha Kampós egyedül dolgozott volna, akkor a támadásommal elűzném – vélekedett Steve. – A vérszipolyok nem kockáztatnak, ha egyedül vannak. Ha azt gondolják, hogy felfedezték őket, elmenekülnek. De mivel ő egy bandához tartozik, kétlem, hogy elfutna. – Egyetértek – vágtam rá. – Túl sok vesződséget vállaltak azért, hogy elkészítsék ezt a csapdát, nem fognak elfutni az első bonyodalom felmerülésekor. – Gondolod, hogy meg fogják tudni, hogy... te mentetted meg Darrent? – kérdezte Harkat. – Honnan tudhatnák meg? – kérdezett vissza Steve. Semmit sem tudnak rólam. Valószínűleg azt fogják hinni, hogy te voltál, vagy Mr. Crepsley. Nagyon vigyáztam rá, hogy ne mutassam meg magam Kampósnak. – Akkor kihasználhatjuk ellenük ezt a helyzetet – mondta Harkat. – Nem vadásztunk rájuk azóta, hogy... Mr. Crepsley elment. Túl veszélyes lett volna így, hogy csak... ketten voltunk. – De ha én is veletek tartanék, az egészen más lenne – mondta Steve, olvasva Harkat gondolataiban. – Én már hozzászoktam a vérszipolyvadászathoz. Tudom, hol kell keresni, és hogyan lehet nyomon követni őket. – És a mi segítségünkkel gyorsabban is tudnál dolgozni, s ezáltal nagyobb területet járhatnál be – tettem hozzá. Némán egymásra néztünk. – Nagy kockázatot vállalsz azzal, ha... velünk társulsz – figyelmeztette Harkat. – Aki minket választ... az mindent tud rólunk. Azzal, hogy velünk dolgozol... megneszelhetik, hol vagy. – Ti sem ússzátok meg kockázat nélkül – vágott vissza Steve. – Idefent biztonságban vagytok. A föld alatt övék a pálya, és ha lemegyünk, kitesszük magunkat
a támadásuknak. Emlékezzetek vissza: igaz, hogy a vérszipolyok rendszerint nappal alszanak, de ott, ahol védve vannak a napfénytől, ez nem kötelező számukra. Lehet, hogy ébren vannak, és várnak. Végiggondoltuk a dolgot. Aztán előrenyújtottam a jobb kezemet, és tenyérrel lefelé magam elé tartottam. – Én benne vagyok, ha ti is – mondtam. Steve a következő pillanatban ráfektette az enyémre a bal kezét – azt, amelyiknek a tenyerén a forradás volt –, és azt mondta: – Nekem nincs vesztenivalóm. Veletek tartok. Harkat már lassabban reagált. – Szeretném, ha Mr. Crepsley is itt lenne – motyogta. – Én is – vágtam rá. – De ő nincs itt. És minél tovább várunk rá, annál több idejük lesz a vérszipolyoknak a támadás kitervelésére. Ha Steve-nek igaza van, és most rémületükben új helyre teszik át a támaszpontjukat, akkor időbe telik, mire újból elhelyezkednek. Sebezhetővé válnak. Ez a legjobb pillanat, amikor lecsaphatunk rájuk. – És egyszersmind a legjobb pillanat, hogy belesétáljunk... egyenesen a csapdába – sóhajtott egy keserveset Harkat. – De a jutalom igazolni fogja a kockázatvállalást – folytatta, és szürke bőrű lapátkezét a miénkre fektette. – Ha megtaláljuk és megöljük őket... megmentünk sok emberéletet. Veletek tartok. Harkatra mosolyogtam, és indítványoztam, hogy esküdjünk meg. – Életre-halálra – javasoltam. – Életre-halálra – egyezett bele Steve. – Életre-halálra – bólintott rá Harkat is, majd nagy nyomatékkal hozzátette: – De remélem, nem a miénkre.
A szombat-vasárnap azzal telt el, hogy feltártuk az alagutakat. Harkat és Steve nyílpuskát vitt magával. Könnyű volt kezelni őket – az ember betöltött egy nyílvesszőt, célzott, és lőtt. Húszméteres körzetben biztos halál. Én mint vámpír esküt tettem rá, hogy nem használok ilyen fegyvereket, így nekem be kellett érnem a rövid kardommal és a késeimmel. Ott kezdtük, ahol Steve először pillantotta meg „Kampóst”; reménykedtünk benne, hogy megtaláljuk az ő vagy a társai nyomát. Egyenként vizsgáltuk át az alagutak falát, nem látjuk-e rajta a vérszipolyok körmeinek vagy a kampóknak a nyomát, s feszülten füleltünk az esetleges életjelekre, de közben egymást is szemmel tartottuk. Eleinte gyorsan haladtunk – Steve ismerte ezeket az alagutakat –, de attól kezdve, hogy kutatásunkat kiterjesztettük új, ismeretlen területekre, már óvatosabban nyomultunk előre. Nem találtunk semmit. Aznap éjjel, miután ráérősen megmosakodtunk és együtt megettük egyszerű vacsoránkat, valamivel többet beszélgettünk. Steve nem sokat változott. Ugyanolyan élénk észjárású és mulatságos fickó volt, mint régen, habár néha észrevettem, hogy
elszótlanodik, és a szemében megjelenik valami révedező tekintet. Ilyenkor talán a vérszipolyokra gondolt, akiket megölt, vagy arra az életútra, melyet magának választott. És valahányszor Mr. Crepsleyre terelődött a szó, ideges lett. Nem felejtette el, milyen okra hivatkozva utasította el magától – Mr. Crepsley annak idején azt mondta, hogy Steve-nek rossz a vére, és hogy gonosz –, és nem hitte, hogy örülni fog, ha meglátja őt. – Nem tudom, miért gondolta azt, hogy gonosz vagyok– mormolta. – Vad gyerek voltam, igaz, de gonosz soha – így van, Darren? – Hát persze – feleltem. – Talán rosszul értelmezte a gonosz szó jelentését töprengett hangosan Steve. – Ha én hiszek egy ügyben, akkor teljes szívemből odaszentelem magam annak az ügynek. Mint például most a vérszipolyok üldözésének és megölésének. A legtöbb ember képtelen lenne megölni egy másik élő teremtményt, még ha gyilkos is az illető. Inkább átadja az igazságszolgáltatásnak. Én azonban addig fogom gyilkolni a vérszipolyokat, amíg csak élek. Lehet, hogy Mr. Crepsley ezt a gyilkolási képességet látta meg bennem, de összetévesztette a gyilkolási vággyal. Ilyen és ehhez hasonló sötét témákról folyt a szó közöttünk; beszélgettünk például az emberi lélekről, meg a jó és a rossz természetéről. Steve sok és hosszú órát szentelt a Mr. Crepsley kegyetlen ítélete feletti töprengésnek. Ez a dolog szinte a rögeszméjévé vált. – Alig várom, hogy bebizonyítsam neki, mennyire tévedett – mondta mosolyogva. – Ha majd megtudja, hogy én is az ő oldalán állok, és segítek a vámpíroknak, annak ellenére, hogy ő elutasított engem... Már előre élvezem. A hét végének közeledtével el kellett döntenem, mi legyen az iskolával. Nem akartam elvesztegetni az időmet a Mahlerben, de ott volt Debbie és Mr. Blaws, akikkel számolnom kellett. Ha hirtelen, minden ok nélkül kimaradok, a tanfelügyelő keresni fog. Steve azt mondta, ez nem probléma, csak át kell költöznünk egy másik szállodába, de én nem akartam elköltözni, amíg Mr. Crepsley vissza nem tér. A Debbie-vel való dolog még bonyolultabb volt. A vérszipoly most már tudta, hogy ő hozzám tartozik, és azt is, hogy hol lakik. Valahogy rá kell vennem, hogy költözzön el – de hogyan? Milyen történetet agyaljak ki, amivel meggyőzhetem, hogy el kell onnan mennie? Úgy döntöttem, hétfő reggel elmegyek iskolába, leginkább azért, hogy megbeszéljem a dolgokat Debbie-vel. A többi tanárnak majd beadom, hogy elkaptam valami vírust, úgyhogy semmi rosszra nem fognak gondolni, ha másnap nem jelenek meg az iskolában. Nem tartottam valószínűnek, hogy a hét vége előtt kiküldik utánam Mr. Blawst, hogy megnézze, mi történt velem. Három-négy napi hiányzás nem lehet szokatlan dolog egy iskolában, és mire Mr. Blaws kijön, remélhetőleg Mr. Crepsley is visszaérkezik. Akkor majd leülünk, és kidolgozzuk a megfelelő haditervet. Megbeszéltük, hogy mialatt én iskolában vagyok, Steve és Harkat folytatják a vérszipolyvadászatot. Megígérték, hogy óvatosak lesznek, és ha rábukkannak is egyre, így, hogy csak ketten vannak, nem támadják meg. A Mahlerben még a tanítás megkezdése előtt meg akartam keresni Debbie-t. El akartam mondani neki, hogy egy a múltamból felbukkant ellenségem megtudta, hogy eljárok hozzá, és félek, meg akarja támadni őt, hogy ezáltal a kezébe kaparintson. El
akartam mondani neki, hogy csak a lakáscímét ismeri, azt nem, hogy hol dolgozik, úgyhogy ha pár hétre találna magának egy új helyet, és nem menne vissza a régi lakásába, akkor biztonságban lenne. Gyenge lábakon álló történet volt, de jobbat nem tudtam kitalálni. Mindenáron rá akartam beszélni, és kész voltam minden erőmet latba vetni, hogy meggyőzzem, vegye komolyan a figyelmeztetésemet. Ha kudarcot vallanék, meg kellene fontolnom, hogy egyszerűen elrabolom, és a saját érdekében bezárom. De sehol nem találtam Debbie-t az egész iskolában. Szünetben elmentem a tanáriba, de aznap nem jött be dolgozni, és senki sem tudta, hol van. Mr. Chivers is ott volt, és nagyon haragudott. Ki nem állhatta, ha valaki akár tanár, akár diák – nem jelenti be előre, ha hiányozni fog. Szorongó érzéssel eltelve mentem vissza az osztályba. Arra gondoltam, bárcsak megkértem volna Debbie-t, hogy tudassa velem az új címét, de akkor, amikor szóltam neki, hogy költözzön el, ez nem jutott eszembe. Most sehol nem tudom utolérni. Életem talán legkeservesebb pillanatait éltem át a rá következő két óra és a negyvenperces ebédidő alatt. A legszívesebben otthagytam volna az iskolát, s rohantam volna Debbie régi lakásába, hátha mégis ott van. De tudtam, hogy annál, amit az ember első rémületében tenne, jobb semmit sem tenni. Majd szétvetett az idegesség, de tudtam, hogy meg kell várnom, amíg kitisztul a fejem, s csak aztán indulok a keresésére. És két óra előtt tíz perccel csoda történt – megérkezett Debbie! Épp a számítógépteremben búslakodtam – Richard megérezte, hogy rossz kedvem van, és magamra hagyott –, amikor megláttam, hogy megáll egy autó az iskolaépület hátulsó szárnya előtti járda mellett, Debbie szállt ki belőle, és vele volt két férfi és egy nő – mindhárman rendőregyenruhát viseltek! Ezután Debbie a nővel és az egyik férfival bejött az iskolába. Kirohantam, s útban Mr. Chivers irodájába még sikerült utolérnem. – Miss Hemlock! – kiáltottam, amivel megijesztettem a férfi rendőrt, aki villámgyorsan megfordult, s már nyúlt az övén lógó fegyvere után. Amikor meglátta iskolai egyenruhámat, a keze félúton megállt, s látszott, hogy felenged benne a feszültség. Fölemeltem reszkető kezemet. – Beszélhetnék önnel egy percet, kisasszony? – kérdeztem. Debbie megkérte a rendőröket, hadd válthasson velem pár szót. Azok bólintottak, de a szemüket nem vették le rólunk. – Mi történt? – kérdeztem suttogva. – Nem tudod? – Elsírta magát, s az arca fájdalmasan eltorzult. Megráztam a fejem. – Miért mondtad nekem, hogy menjek el otthonról? – kérdezte, s a hangjában meglepő módon keserűség érződött. – Bonyolult. – Tudtad, hogy mi fog történni? Ha igen, akkor ezentúl mindig gyűlölni foglak. – Debbie, nem tudom, miről beszélsz. Komolyan mondom. Fürkészőn nézte az arcomat, nem hazudok-e. Amikor látta, hogy nem, fölengedtek a vonásai.
– A hírekből hamarosan úgyis megtudod, nem számít hát, ha most elmondom neked – mormolta. – De ne áruld el senkinek. – Egy nagy sóhaj következett, majd folytatta. – Elmentem otthonról pénteken, ahogy mondtad. Bejelentkeztem egy szállodába, pedig az volt a véleményem, hogy megőrültél. Elhallgatott. – És? – Valaki megtámadta a közvetlen szomszédaimat. Mr. és Mrs. Andrewst, s a másik szomszédomat, Mr. Hugont. Te nem találkoztál velük, ugye? – Egyszer láttam Mrs. Andrewst – feleltem, s idegesen megnyaltam a számat. – Megölték őket? Debbie bólintott, s a szemét újra elborították a könnyek. – És kiszívták a vérüket? – folytattam rekedten, előre rettegve a választól. – Igen. Szégyenkezve elfordítottam a tekintetemet. Az eszembe se jutott, hogy a vérszipolyok letámadhatják Debbie szomszédjait. Csak az ő biztonságát tartottam szem előtt, másokra nem gondoltam. A legrosszabbtól tartva rendőri őrizetet kellett volna kérnem az egész házhoz. Három ember meghalt, mert ezt elmulasztottam. – Mikor történt ez? – kérdeztem, miközben a rosszullét környékezett. – Szombaton késő éjszaka vagy vasárnap kora hajnalban, de a rendőrség csak ma nyomozta ki, hogy hol vagyok. Mindeddig titokban tartották a dolgot, de azt hiszem, már kiszivárgott. A ház körül csak úgy nyüzsögtek az újságok tudósítói, amikor idefelé jövet elhaladtunk előtte. – Miért akarta a rendőrség kinyomozni, hogy hol vagy? – kérdeztem. Nagy szemeket meresztett rám. – Ha a lakásod mindkét tőszomszédságában legyilkolják az embereket, téged pedig égen-földön nem találnak sehol, nem gondolod, hogy a rendőrség téged is keresni fog? – csattant fel. – Bocs. Hülye kérdés volt. Nem gondolkoztam. Fejét lehajtva, nagyon csendesen azt kérdezte: – Tudod, hogy ki tette? Haboztam, mielőtt válaszoltam volna. – Igen és nem. A nevüket nem tudom, de azt igen, hogy micsodák és hogy miért tették. – El kell mondanod a rendőröknek. – Az nem segítene. Úgysem értenék. Könnyein át rám nézett, s azt mondta: – Ma este el fognak engedni. Felvették a vallomásomat, de néhányszor még végig akarják gondoltatni velem. Mihelyt elengedtek, én fogok föltenni neked néhány kemény kérdést. Ha nem elégítenek ki a válaszaid, átadlak nekik. – Kö... – de ő már akkor ott sem volt; a két rendőrhöz csatlakozva indult tovább Mr. Chivers irodája felé. – ... szönöm – fejeztem be már csak magamnak, aztán lassan visszabandukoltam az osztályba. Megszólalt az ebédszünet végét jelző kolomp – de az én fülemnek úgy szólt, mint egy lélekharang.
Eljött a perc, hogy elmondjam Debbie-nek az igazságot, de Steve és Harkat nem rajongtak a gondolatért. – Mi lesz velünk, ha értesíti a rendőrséget? – kuvikolta Steve. – Veszélyes – figyelmeztetett Harkat is. – Az emberek többnyire... kiszámíthatatlanok. Nem tudhatod, hogyan fog reagálni... vagy hogy mit fog tenni. – Nem bánom – kötöttem meg magam. – A vérszipolyok tovább nem cicóznak velünk. Tudják, hogy tudunk róluk. Odamentek, hogy megöljék Debbie-t, s mivel nem találták otthon, lemészárolták a szomszédjait. Itt már nem babra megy a játék. Benne vagyunk, méghozzá alaposan. Debbie-nek tudnia kell, milyen súlyos a helyzet. – És ha beárul bennünket a rendőrségnek? – kérdezte Steve halkan. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell – húztam el a szám. – Ezt a kockázatot neked kell vállalnod – mondta nyomatékosan. – Azt hittem, együtt vagyunk benne ebben a dologban – sóhajtottam. – Ha tévedtem, menj el. Nem foglak megakadályozni benne. Steve idegesen izgett-mozgott a székben, és jobb keze kesztyűs mutatóujját többször is végighúzogatta a csupasz bal tenyerében lévő kereszten. Gyakran csinálta ezt, ahogy Mr. Crepsley is az arcán lévő forradást simogatta, ha mélyen elgondolkozott valamin. – Nem kell heveskedni – mondta komoran. – Mindvégig veled maradok, ahogy megesküdtem rá. De te most egy olyan döntést hozol, amely mindnyájunkat érint. Ez nem helyes. Szavazásra kéne bocsátanunk a dolgot. Megráztam a fejem. – Nincs szavazás. Nem áldozhatom fel Debbie-t, ahogy te sem hagyhattad, hogy Kampós megöljön engem abban a sikátorban. Tisztában vagyok vele, hogy Debbie-t elébe helyezem a küldetésünknek, de nem tehetek mást. – Ilyen erős érzelmi szálak fűznek hozzá? – kérdezte Steve. – Igen. – Akkor nem vitatkozom tovább. Mondd el neki az igazságot. – Köszönöm. – Harkatra néztem, várva az ő jóváhagyását. A törpe személy lesütötte a szemét. – Rosszul teszed. Nem akadályozhatlak meg benne, ezért meg se próbállak lebeszélni róla, de... nem helyeslem. A csoport mindig előbbre való az... egyénnél. Fölhúzta maszkját a szájára – azt, amelyikkel megszűrte a levegőt, ami számára mérgező volt –, hátat fordított nekünk, és mogorva hallgatásba burkolózott. Debbie röviddel hét óra előtt érkezett meg. Lezuhanyozott, és átöltözött – a rendőrök elhozták néhány személyes holmiját a lakásából –, de még így is rémesen nézett ki. – Odakint a folyosón egy rendőr áll – közölte, mihelyt belépett. – Megkérdezték, kérek-e személvi védelmet, és én azt mondtam, kérek. Úgy tudja, azért jöttem ide, hogy téged korrepetáljalak. Megadtam neki a nevedet. Ha kifogást emelsz ellene, akár erőszakot is alkalmaz!
– Én is örülök, hogy látlak – mosolyogtam rá, és nyúltam a kabátjáért. Ügyet se vetett rám, egyenesen besétált a lakásba. Megtorpant, amikor megpillantotta Steve-et és Harkatot (aki félrefordította az arcát). – Nem mondtad, hogy mások is lesznek itt – szólt kimérten. – Itt kell lenniük – válaszoltam. – Hozzá tartoznak ahhoz, amit el kell mondanom neked. – Ők kicsodák? – kérdezte. – Steve Leopard vagyok – hajolt meg Steve gyorsan. Ő pedig Harkat Mulds. Egy pillanatig azt hittem, Harkat nem is fog szembenézni Debbie-vel. De aztán lassan megfordult. – Ó, Istenem! – kiáltott fel elakadó lélegzettel Debbie, meglátva a szürke, forradásokkal teli, természetellenes arcot. – Gondolom, nem sok ilyet lát az iskolában... mint én – mosolygott Harkat idegesen. – Ő... – kezdte Debbie, riadtan megnyalva a szája szélét –, ő is abból az intézetből való, amiről meséltél? Ahol te és Evra Von éltetek? – Nincs ilyen intézet. Az hazugság volt. Hidegen nézett rám. – Még mi volt hazugság abból, amit nekem meséltél? – Minden, többé-kevésbé – vigyorogtam bűntudatosan. – De ezennel vége a hazudozásnak. Ma este elmondom neked az igazságot. Mire a végére érek, vagy azt fogod gondolni, hogy őrült vagyok, vagy azt kívánod majd, bár el se mondtam volna, de akkor is meg kell hallgatnod – az életed múlik rajta. – Hosszú történet? – kérdezte. – Talán a leghosszabb, amit életedben hallottál – válaszolta Steve nevetve. – Akkor jobb lesz, ha leülök – jelentette ki Debbie. Kiszemelt egy széket, lecsúsztatta a válláról a kabátját, az ölébe fektette, és kurtán felém biccentett, hogy kezdhetem. A Cirque Du Freakkel és Madame Octával kezdtem, majd gyorsan elmeséltem a Mr. Crepsley mellett töltött inaséveimet, s azokat, melyeket a Vámpírok Hegyében éltem át. Meséltem neki Harkatról és a Vérszipolyok Uráról. Aztán elmondtam, miért jöttünk ide, hogyan kerültem a Mahlerbe a hamis jelentkezési lap révén, hogyan futottam össze Steve-vel, és hogy milyen szerepet játszott ő ebben a történetben. A hét végén bekövetkezett eseményekkel zártam a beszámolómat. Szavaimat hosszú csend követte. – Őrület – szólalt meg végül Debbie. – Nem mondhatod komolyan. – Komolyan mondja – kuncogott Steve. – Vámpírok... szellemek... vérszipolyok... Nevetséges. – De igaz – mondtam halkan. – Be tudom bizonyítani. – Felemeltem a kezemet, hogy lássa ujjaim végén a hegeket. – Holmi hegek nem bizonyítanak semmit – válaszolta gúnyos mosollyal. Elsétáltam az ablakig. – Menj oda az ajtóhoz, és fordulj szembe velem kértem. Debbie nem mozdult. Láttam a kétkedést a szemében. – Menj – biztattam. – Nem bántalak. – Kabátját maga
elé tartva odament az ajtóhoz, és szembefordult velem. – Tartsd jól nyitva a szemedet – mondtam. – Ha lehet, ne is pislogj. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte. – Majd meglátod... illetve nem fogod látni. Amikor láttam, hogy feszülten figyel, nekirugaszkodtam, s amilyen gyorsan csak tudtam – gyorsabban, mint ahogy emberi szem képes lett volna követni –, odaugrottam elé. Debbie csak annyit láthatott, hogy eltűntem, s a következő pillanatban megjelentem közvetlenül előtte. A szeme tágra nyílt, s hátával nekidőlt az ajtónak. Én pedig megfordultam, s ezúttal is emberi szem számára követhetetlen gyorsasággal visszalódultam az ablak elé. – Ollé! – mondta Steve, és unott képpel összeverte a tenyerét. – Hogy csináltad ezt? – kérdezte remegő hangon Debbie. – Ott álltál... és aztán... aztán meg itt... – Rettentő gyorsasággal tudok mozogni. És erős is vagyok... az öklömmel át tudom ütni ezt a falat, és még csak egy horzsolás sem esik a kezemen. Magasabbra és messzebbre tudok ugrani, mint bármelyik ember. Tovább tudom visszatartani a lélegzetemet. Évszázadokig fogok élni. – Vállat vontam. – Félvámpír vagyok. – Az nem lehet! A vámpírok nem... – Debbie elindult felém, aztán pár lépés után megtorpant. Látszott rajta, hogy vívódik: nem akart hinni nekem, ugyanakkor a lelke mélyén tudta, hogy igazat mondok. – Reggelig győzködhetnélek – mondtam. – Te pedig reggelig kutathatnál valami más, ésszerű magyarázat után. Az igazság mégis csak az igazság, Debbie. Rajtad áll, elfogadod-e vagy sem. – Nem lehet... nem tudom... – Sokáig nézett kutatva a szemembe. Aztán bólintott, és visszaroskadt a székbe. – Hiszek neked – nyögte. – Tegnap még nem hittem volna, de láttam képeket a meggyilkolt Andrews házaspárról és Mr. Hugonról. Nem hiszem, hogy emberi lény meg tudta tenni ezt. – Érted már, miért kellett elmondanom neked? – kérdeztem. – Nem tudjuk, miért csaltak minket ide a vérszipolyok, vagy hogy miért játszadoznak velünk, de nyilván azt tervezik, hogy megölnek bennünket. A vérontásnak csak a kezdetét jelzi a szomszédaid elleni támadás. Ennyivel nem fogják beérni. Ha megtalálnak, te leszel a következő. – De miért? – kérdezte elhaló hangon. – Ha téged akarnak és azt a Mr. Crepsleyt, akkor miért engem üldöznek? – Nem tudom. Nem látszik logikusnak. Ez benne az ijesztő. – Mit fogsz tenni, hogy megállítsd őket? – kérdezte. – Nap mint nap keressük a nyomukat. Remélhetőleg meg fogjuk találni őket. Ha sikerül, akkor felvesszük velük a harcot. Ha mellénk szegődik a szerencse, akkor győzni fogunk. – Értesítened kell a rendőrséget – erősködött. – És a hadsereget. Ők majd... – Nem – vágtam a szavába erélyesen. – A vérszipolyokkal nekünk kell elbánnunk. És el is fogunk bánni velük. – Hogy mondhatsz ilyet, amikor ők embereket gyilkolnak? – kiáltotta Debbie dühösen. – A rendőrség óriási erőfeszítéssel próbálja megtalálni a gyilkosokat, mert
nem tudnak róluk semmit. Ha megmondtad volna nekik, hogy mit keressenek, talán már hónapokkal ezelőtt végeztek volna ezekkel a szörnyetegekkel. – Ez nem így működik – mondtam. – Így nem működhet. – Dehogynem! – csattant fel. – És fog is! Megyek, és elmondom a lépcsőházban őrködő rendőrnek. Majd meglátjuk, mi... – Hogy fogod meggyőzni róla a rendőrt? – vágott a szavába Steve. – Majd... – De elakadt a szava. – Nem fog hinni neked – ütötte a vasat Steve. – Azt fogja hinni, hogy megőrültél. Orvost hív, és közösen elvisznek, hogy... – elvigyorodott – meggyógyítsanak. – Magammal vihetem Darrent – mondta erre Debbie minden meggyőző erő nélkül. – Ő majd... – ...kedvesen mosolyogva megkérdezi a derék rendőrtől, hogy miért viselkedik ilyen furcsán a tanárnője – kuncogott Steve. – Tévedsz – mondta Debbie remegő hangon. – Meg tudnám győzni az embereket. – Akkor menj csak – mosolygott önelégülten Steve. Tudod, hol az ajtó. Sok szerencsét. Aztán küldj egy képeslapot, hogy mi is tudjuk, mit sikerült intézned. – Nem tetszel nekem – mordult rá Debbie. – Szemtelen vagy és fölényeskedő. – Nem kell, hogy tetsszek neked – vágott vissza Steve. – Ez nem valami népszerűségi verseny. Itt életről és halálról van szó. Én tanulmányoztam a vérszipolyokat, és hatot megöltem közülük. Darren és Harkat is harcolt már velük, és ők is öltek már vérszipolyt. Mi tudjuk, mit kell tenni, hogy megállítsuk őket. Komolyan azt hiszed, van jogod itt állni és megmondani nekünk, hogy mi a dolgunk? Pár órával ezelőttig még csak nem is hallottal róla, hogy léteznek vérszipolyok! Debbie már nyitotta a száját, hogy tovább érveljen, de aztán hirtelen becsukta. – Igazad van – ismerte be morcosan. – Ti kockáztattátok az életeteket másokért, és többet tudtok az egészről, mint én. Nem volna szabad leckéztetnem benneteket. Azt hiszem, a tanári vénám miatt van. – És nagyon halványan elmosolyodott. – Ezek szerint ránk bízod, hogy elbánjunk velük? – kérdeztem. – Keresel magadnak új lakást, esetleg, míg ennek vége lesz, elköltözöl pár hétre a városból? – Megbízom bennetek, de ha azt képzelitek, hogy elfutok, akkor tévedtek – felelte. – Itt maradok, és harcolni fogok. – Miről beszélsz? – néztem rá összeráncolt homlokkal. – Segítek nektek megtalálni és megölni a vérszipolyokat. Csak bámultam rá; meglepett, hogy olyan magától értetődő egyszerűséggel fogalmaz, mintha egy elveszett babát keresnénk. – Debbie! – kiáltottam elfúló hangon. – Nem figyeltél arra, amit mondunk? Ezek olyan lények, akik szuper sebességgel tudnak mozogni, és elég csak egyet csettinteniük az ujjukkal, hogy átpöcköljenek téged a jövő hét közepébe. Mit remélsz, mit tehetsz te, aki közönséges ember vagy? – Végigjárhatom az alagutakat veletek. Az plusz két lábat, szemet és fület jelent – válaszolta. – Ha én is ott vagyok, akkor szétválhatunk egy-egy párra, és kétszer akkora területet fésülhetünk át. – Nem tudsz lépést tartani velünk – tiltakoztam. Mi túl gyorsan haladunk.
– Vaksötét alagutakban, ahol mindig fennáll a veszély, hogy vérszipolyokkal találkoztok? Kétlem – felelte mosolyogva. – Oké, lehet, hogy lépést tudsz tartani velünk, de nincs akkora állóképességed. Mi egész nap talpalunk, megállás nélkül. Elfáradnál és lemaradnál. – Steve is bírja az iramot – jegyezte meg. – Steve-nek van gyakorlata a vérszipolyok üldözésében. Különben is, neki nem kell naponta megjelennie az iskolában – tettem hozzá. – Nekem sem kell – mondta. – Rendkívüli szabadságot kaptam. Legkorábban majd csak a jövő hét elején kell bemennem. – Debbie... te... ez... – hebegtem, majd segélykérően Steve-re néztem. – Mondd meg neki te, hogy elment az esze – könyörögtem. – Szerintem viszont egész jó ötlet – mondta erre ő. – Mi? – Ránk fér odalent még egy pár láb. Ha van hozzá mersze, én azt mondom, adjunk neki egy esélyt. – És ha belefutunk a vérszipolyokba? – vontam kérdőre. – El tudod képzelni Debbie-t, amint szembeszáll Kampóssal vagy a cimboráival? – Ami azt illeti, igen – mosolygott Steve. – Abból ítélve, amit láttam, acélból lehet a gerince. – Köszönöm – mondta Debbie. – Szót sem érdemel – nevetett Steve, aztán komolyra fordította a szót. – Felszerelhetem őt is egy nyílpuskával. Mellesleg örülhetünk, hogy eggyel többen vagyunk. Legalább a vérszipolyok is kapnak egy újabb célpontot. – Én nem támogatom – mordultam fel. – Harkat... mondd meg nekik. A törpe személy zöld szemén látszott, hogy erősen gondolkodik. – Mit mondjak meg nekik, Darren? – Hogy ez őrültség! Elmebaj! Hülyeség! – Az lenne? – kérdezte Harkat komolyan. – Ha Debbie másvalaki volna, akkor is ilyen... kapásból visszautasítottad volna az ajánlatát? Erőfölényben vannak velünk szemben. Ha győzni akarunk, szövetségesekre van szükségünk. – De... – Te keverted őt bele – vágott a szavamba Harkat. Mondtam, hogy ne tedd. Nem hallgattál rám. Nem szabhatod meg valakinek, mit tegyen... ha már belekeverted. Ismeri a veszélyt, és... tudomásul veszi. Milyen alapon utasítanád vissza az ajánlatát... azonkívül, hogy kedveled őt, és... nem akarod, hogy baja essen? Erre már semmit sem tudtam mondani. – Rendben van – sóhajtottam. – Nem örülök neki, de ha te benne akarsz lenni, azt hiszem, meg kell engednünk. – Milyen lovagias, ugye? – jegyezte meg cinikusan Steve. – Nagyon ért hozzá, hogyan kell kedveskedni egy lánynak – vigyorgott Debbie, majd ledobta a kabátját, és előrehajolt. – Na jó, már épp elég időt vesztegettünk el, ideje rátérnünk a voltaképpeni dolgunkra. Amit csak lehet, mindent tudni akarok ezekről a szörnyetegekről. Hogy néznek ki? Írjátok le a szagukat. Miféle nyomokat hagynak maguk után? Hol...
– Csend! – kiáltottam fel, beléfojtva a szót. Sértődötten bámult rám. – Most én mit... – Csitt – szóltam rá ezúttal csendesebben, ujjamat a szám elé téve. Az ajtóhoz mentem, és rányomtam a fülemet. – Baj van? – kérdezte Harkat, és mellém lépett. – Egy perccel ezelőtt halk lépteket hallottam a folyosón – de sehol sem nyílt ki az ajtó. Csak a szemünkkel üzenve egymásnak hátrébb vonultunk. Harkat magához vette a nyílpuskáját, majd az ablakhoz ment. – Mi lesz most? – kérdezte Debbie. Hallottam szapora, erős szívverését. – Lehet, hogy semmi – de az is lehet, hogy megtámadnak. – Vérszipolyok? – kérdezte komoran Steve. – Nem tudom. Az is lehet, hogy csak egy kíváncsiskodó nőszemély. De van valaki odakint. Talán csak hallgatózik, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre jobb nem kockáztatni. Steve előrelódította a nyílpuskáját, és betöltött egy nyílvesszőt. – Látsz valakit odakint? – kérdeztem Harkattól. – Nem. Úgy látom, odakint tiszta a levegő. Előhúztam a kardomat, és megvizsgáltam a penge élét. Közben azon gondolkodtam, mit tegyünk. Ha most rögtön elmegyünk, nagyobb biztonságban leszünk különös tekintettel Debbie-re –, de ha egyszer az ember futni kezd, nehéz újból megállnia. – Kész vagy egy kis csetepatéra? – kérdeztem Steve-től. Szaggatott sóhajjal felelte: – Soha nem küzdöttem még szemtől szembe támadó vérszipollyal. Mindig nappal cserkésztem be őket, amikor aludtak. Nem tudom, mennyi hasznomat vennétek. – Harkat? – fordultam a törpe személyhez. – Azt hiszem, kettőnknek kéne megnéznünk... mi van odakint – felelte. – Steve és Debbie az ablaknál várhatnának. Ha verekedés hangjait hallanák... elmenekülhetnének. – Hogyan? – kérdeztem. – Itt nincs tűzlétra, és ők nem tudnak lemászni a falon. – Semmi gond – mondta erre Steve. Benyúlt a kabátja alá, és egy vékony kötelet kezdett legombolyítani a derekáról. – Én mindig felkészülten jövök – hunyorított rám. – Meg fog ez tartani kettőtöket? – tudakolta Harkat. Steve bólintott, és a kötél egyik végét az egyik radiátorhoz erősítette. Majd az ablakhoz lépett, kitárta, és a kötél másik végét kidobta rajta. – Ide – szólt Debbie-nek, aki ellenkezés nélkül odament hozzá. Steve felszólította, hogy másszon föl az ablakpárkányra, és kapaszkodjon meg a kötélben, hogy azonnal leereszkedhessen. – Ti ketten tegyétek, amit kell – mondta nekünk, és nyílpuskáját lövésre készen az ajtó felé emelte. – Ha veszélyesre fordulna a helyzet, mi ketten az ablakon át elmenekülünk. Kinyitottam az ajtót, és már ugrottam is ki a folyosóra. Harkat fölemelt nyílpuskával lépett ki mögöttem.
Balra senki. Villámgyors perdülés jobbra – ott sincs senki. Megálltam, hallgatóztam. Hosszú, feszült pillanatok teltek el. Meg se moccantunk. Idegtépő volt a csend, de nem törődtünk vele: minden idegszálunkkal figyeltünk. Egy vérszipolynak elég annyi, ha egy másodpercre lankad a másik figyelme. És ekkor valaki elköhintette magát a fejünk fölött. A földre vetve magam rögtön a hátamra fordultam, s már emeltem is a kardomat, miközben Harkat fölfelé lendítette a nyílpuskáját. De mielőtt lőhetett volna, a plafonhoz tapadt alak egy ugrással lent termett, egy ütéssel a folyosó túlsó végébe küldte Harkatot, az én kezemből pedig kirúgta a kardot. Eszeveszett iramban másztam utána, de akkor egy ismerős kuncogás megállított. – Gém, szet és mérkőzés nálam, ha jól látom. Megfordultam, s egy vaskos, mezítlábas, zöldre festett hajú, lilásvörös állatbőrbe öltözött figurával találtam szembe magam. A vámpír hercegségben társam Vancha March volt az! – Vancha! – kiáltottam levegő után kapkodva, miközben ő tarkón ragadott, és segített a talpamra állni. Addigra Harkat is fölállt, és a fejét dörzsölgette hátul, ahol Vancha fejbe kólintotta. – Darren – kiáltotta Vancha. – Harkat. – És ujjával megfenyegetett bennünket. – Mindig figyeljetek a fejetek fölötti árnyékokra, amikor veszélyt szimatoltok. Ha rosszat akartam volna nektek, azóta már halottak lennétek. – Mikor jöttél vissza? – kérdeztem izgatottan. – Miért ilyen settenkedve közelítettél meg minket? És hol van Mr. Crepsley? – Larten odafönt van a tetőn. Körülbelül negyedórája érkeztünk. Ismeretlen hangokat hallottunk a szobából, ezért közeledtünk ilyen óvatosan. Kik vannak veletek odabent? – Gyere hadd mutassalak be nekik – vigyorogtam. És bevezettem a szobába. Szóltam Steve-nek és Debbie-nek, hogy biztonságban vagyunk, majd az ablakhoz léptem, hogy lehívjam a gyanakvó Mr. Crepsleyt, akit addigra már teljesen átfújt a szél, és akit már nagyon vártam.
Mr. Crepsley pontosan olyan gyanakvással fürkészte Steve-et, ahogy ő előre megjósolta. Még azután is leplezetlen megvetéssel méregette, és igyekezett minél távolabb húzódni tőle, miután beszámoltam neki az engem ért támadásról, és hogy Steve megmentette az életemet. – A vér soha nem változik meg – morogta. – Amikor megvizsgáltam Steve Leonard vérét, a tömény gonoszság ízét éreztem benne. Az idő ezt nem képes tompítani. – Nem vagyok gonosz – morgott vissza Steve. – Maga a kegyetlen ezekkel a rettenetes és megalapozatlan vádaskodásaival. Van róla fogalma, milyen mélyre süllyedt az önbecsülésem azután, hogy maga szörnyetegnek nyilvánított? Az, hogy olyan rútul elutasított magától, kis híján a bűnbe vitt!
– Nem kellett volna hosszú utat tenned odáig – felelte erre mézesmázos hangon Mr. Crepsley. – Tévedhettél is, Larten – szólt közbe Vancha. A herceg hanyatt feküdt a heverőn, s lábát föltette a tévé tetejére, melyet e célból közelebb húzott. A bőre nem volt olyan vörös, mint amikor utoljára láttam (Vancha ugyanis meg volt győződve róla, gyakorlattal elérheti, hogy kibírja a napfényt, és ezért gyakran sétált egy-két órát napsütésben, ami ellen a bőre csúnya leégéssel védekezett). Gyanítottam, hogy az elmúlt hónapokat a Vámpírok Hegyének belsejében kellett töltenie. – Nem tévedtem – állította makacsul Mr. Crepsley. Ismerem a gonoszság ízét. – Erre azért nem mernék fogadást kötni – válaszolta Vancha a hónalját vakargatva. Egy poloska pottyant ki belőle a földre, amit Vancha a jobb lábával elterelt az útból. – A vérből nem olyan könnyű kitalálni az igazságot, mint egyes vámpírok hiszik. Én az évtizedek során számos ember vérén éreztem már meg a „gonosz” ízét, és utána figyeltem ezeket az embereket. Hárman gonosszá váltak, meg is öltem őket. A többiek normális életet éltek. – Nem mindenki művel gonoszságot, aki gonosznak születik, de én nem óhajtok kockáztatni – jelentette ki Mr. Crepsley. – Nem tudok megbízni benne. – Ez ostobaság! – fortyantam föl. – Annak alapján kell megítélnie az embereket, amit csinálnak, nem pedig annak alapján, amit hisz róluk, hogy csinálhatnak. Steve a barátom. Kezeskedem érte. – Én is – csatlakozott Harkat. – Eleinte én is óvatos voltam, de most már biztos vagyok benne, hogy... a mi oldalunkon áll. Nemcsak hogy megmentette Darrent, de... figyelmeztette is őt, hogy hívja fel Debbie-t... és vegye rá, hogy költözzön el. Különben azóta már halott lenne. Mr. Crepsley továbbra is makacsul rázta a fejét. – Én azt mondom, újra meg kellene vizsgálnunk a vérét. Csinálja meg Vancha. Majd meglátja, hogy igazat mondok. – Semmi értelme – felelte Vancha. – Ha te azt mondod, hogy érezni a gonosz ízét a vérében, akkor biztosan úgy is van. De az ember felülkerekedhet a veleszületett fogyatékosságain. Én semmit sem tudok erről az emberről, ellenben ismerem Darrent és Harkatot, és jobban bízom az ő ítéletükben, mint Steve vérének minőségében. Mr. Crepsley morgott valamit az orra alatt, de tudta, hogy leszavazták. – Jól van – mondta gépiesen. – Többet nem hozom szóba ezt a dolgot. De erősen szemmel foglak tartani – figyelmeztette Steve-et. – Csak figyeljen – húzta el a száját válaszul Steve. Hogy oldjam a hangulatot, megkérdeztem Vanchát, miért volt ilyen sokáig távol. Azt felelte, jelentkezett Mika Ver Lethnél és Paris Skyle-nál, és beszámolt nekik a Vérszipolyok Uráról. Nyomban jött is volna vissza, de látta, milyen közel van már Paris halála, s ezért úgy határozott, hogy mellette marad élete utolsó hónapjaiban. – Szépen halt meg – mesélte. – Amikor tudta, hogy már nem képes betölteni a szerepét, titokban eltávozott. Pár éjszaka elmúltával találtuk meg a holttestét, halálos ölelésben összefonódva egy medvével. – Ez rettenetes! – kiáltotta szörnyülködve Debbie, de mi, többiek, csak mosolyogtunk tipikusan emberi reakcióján.
– Hidd el nekem, egy vámpír számára nincs rosszabb, mint ha ágyban fekve, békés körülmények között éri utol a halál – világosítottam fel. – Parisnek több mint nyolcszáz év terhe nyomta a vállát. Nem hiszem, hogy nehéz szívvel hagyta el ezt a világot. – De mégis... – motyogta zavartan. – A vámpíroknál ez így szokás – mondta Vancha, és odahajolva mintegy megnyugtatásul megszorította Debbie kezét. – Majd egyik éjszaka félrevonulunk, és (mindent rendre elmagyarázok – tette hozzá, a szükségesnél pár pillanattal tovább fogva Debbie kezét. Ha Mr. Crepsley Steve-et akarja szemmel tartani, én meg Vanchára fogok figyelni, de nagyon! – döntöttem el. Láttam, mennyire tetszik neki Debbie. Azt persze nem képzeltem, hogy Debbie vonzónak találná a rossz modorú, örökké sáros és büdös herceget – de kettesben sem óhajtottam hagyni őket, hogy erről megbizonyosodjak! – Nincs semmi hír a Vérszipolyok Uráról vagy Gannen Harstról? – kérdeztem, hogy eltereljem Debbie-ről a figyelmét. – Semmi – felelte. – Elmondtam a tábornokoknak, hogy Gannen az öcsém, és pontos személyleírást is adtam róla, de egyikük sem látta őt mostanában. – És itt mi újság? – érdeklődött Mr. Crepsley. Öltek-e meg másokat is Miss Hemlock szomszédain kívül? – Kérem – mosolygott rá Debbie –, hívjon Debbienek. – Ha ő nem, majd én! – vigyorgott Vancha, és előrehajolva ismét megpaskolta Debbie kezét. Már majdnem kicsúszott a számon valami gorombaság, de fékeztem magam. Vancha látta, hogy felhúzom magam, és hamiskásan rám kacsintott. Beszámoltunk nekik arról, hogy milyen békésen teltek a napjaink, mielőtt „Kampós” megtámadott a sikátorban. – Nem tetszik nekem ez a Kampós – mordult fel Vancha. – Soha életemben nem hallottam még kampókezű vérszipolyról. A vérszipolyok hagyományába jobban beleillik egy hiányzó kéz vagy láb, mint bármiféle mesterséges végtag. Furcsának találom. – Még furcsább, hogy azóta nem próbált támadni tette – hozzá Mr. Crepsley. – Ha ez a vérszipoly cinkostársa azoknak, akik Darren adatait elküldték a Mahlerbe, akkor ismeri ennek a szállodának is a címét. Vajon miért nem támadta itt meg? – Gondolod, hogy esetleg két vérszipolybanda tevékenykedik itt? – kérdezte Vancha. – Lehetséges. Vagy az is lehet, hogy a vérszipolyok felelősek a gyilkosságokért, de valaki más – talán Desmond Tiny – küldte iskolába Darrent. Az is elképzelhető, hogy Mr. Tiny rendezte úgy, hogy a kampókezű vérszipoly összeakadjon Darrennel. – De hogy ismerhette fel Kampós Darrent? – gondolkodott hangosan Harkat. – Talán a vére szagáról – vélekedett Mr. Crepsley. – Nem hiszek ebben a dologban – dörmögte Vancha. – Túl sok a „ha” és a „de”. Túl van bonyolítva. Én azt mondom, menjünk innen, és bízzuk az emberekre, hogyan védik meg magukat. – Hajlok rá, hogy egyetértsek veled – bólintott Mr. Crepsley. – Fáj, hogy ezt kell mondanom, de a céljainknak talán jobban megfelel, ha most visszavonulunk.
– Akkor vonuljanak vissza, és fújják fel magukat! – csattant fel Debbie. Csak néztünk rá bambán, ahogy felpattant, és ökölbe szorított kézzel, égő szemmel megállt Mr. Crepsley és Vancha előtt. – Miféle szörnyetegek maguk?! – vicsorgott rájuk. – Úgy beszélnek rólunk, emberekről, mintha valami alacsonyabb rendű lények volnánk, akik nem számítanak! – Hadd emlékeztessem, Madame, hogy kifejezetten azért jöttünk ide, hogy felvegyük a harcot a vérszipolyokkal, és megvédjük tőlük önöket – válaszolta Mr. Crepsley hűvösen. – Legyünk hálásak érte? – vágott vissza gúnyosan Debbie. – Csak azt tették, amit mindenkinek meg kellett tennie, akiben az emberségnek csak egy szikrája is megvan. És ne is jöjjenek nekem azzal a rossz dumával, hogy „mi nem vagyunk emberek”, mert ahhoz, hogy valaki emberséges legyen, még csak nem is kell embernek lennie! – Tűzrőlpattant menyecske, igaz-e? – súgta oda nekem színpadiasan Vancha. – Egy ilyen nőszemélybe könnyen bele tudnék esni. – Essél bele valami másba – vágtam rá kapásból. Debbie oda se figyelt a mi röpke kis közjátékunkra. Le sem vette a szemét Mr. Crepsleyről, aki hidegen nézett farkasszemet vele. – Elkívánná tőlünk, hogy maradjunk itt, és áldozzuk fel az életünket? – kérdezte. – Nem kívánok semmit – válaszolta indulatosan Debbie. – De ha elmennek, és a mészárlás tovább folytatódik, békében fognak tudni élni a lelkiismeretükkel? Süketté tudnak majd válni a halálraítéltek jajkiáltásaira? Mr. Crepsley pár szívdobbanásnyi ideig még állta Debbie tekintetét, de aztán elfordította a szemét. – Nem – suttogta, mire Debbie elégedetten leült. De a végtelenségig nem üldözhetünk árnyalakokat – folytatta. – Darren, Vancha és én küldetésben járunk, amit már amúgy is túl hosszú időre felfüggesztettünk. Fontolóra kell vennünk, hogy továbbmenjünk. Megfordult, és Vanchára nézett. – Azt javasolom, maradjunk még egy hetet. Ezalatt minden tőlünk telhetőt kövessünk el, hogy szembeszállhassunk a vérszipolyokkal, de ha továbbra is elkerülnek bennünket, bele kell nyugodnunk a vereségbe, és vissza kell vonulnunk. Vancha lassan bólintott. – Én szívesebben indulnék máris, de elfogadom ezt a megoldást. Darren? – Még egy hét – mondtam, majd Debbie pillantását látva megvontam a vállam. – Ez a legtöbb, amit tehetünk – súgtam oda neki. – Én ennél többet is tehetek – szólalt meg Harkat. Engem nem köt a küldetés, mint ti... hármótokat. Én a határidő letelte után is maradok, ha a dolgok... addig nem rendeződnek. – Én is – jelentette ki Steve. – Én mindvégig itt maradok. – Köszönöm – mondta halkan Debbie. – Köszönöm mindnyájatoknak. – Aztán halványan rám mosolygott. Mindenki egyért és egy mindenkiért? Visszamosolyogtam rá. – Mindenki egyért és egy mindenkiért.
És ekkor spontán módon mindenki elismételte – ámbár Mr. Crepsley jól észrevehetően Steve-re nézett, és gúnyosan mormogott magában, amikor őrá került a sor, hogy elmondja a fogadalmat.
Mire ágyba kerültünk, közel volt a hajnal (Debbie már jóval korábban elküldte a folyosón őrködő rendőrt). Mindenki bezsúfolódott a két hotelszobába. Harkat, Vancha és én a földön aludtunk, Mr. Crepsley az ágyában, Steve a heverőn, Debbie pedig a másik szobában, az ágyban. Vancha felajánlotta neki, hogy megosztja vele az ágyát, ha Debbie arra vágyna, hogy valaki felmelegítse. – Kösz – hárította el Debbie szemérmesen –, de inkább aludnék együtt egy orangutánnal. – Szeret! – jelentette ki Vancha, miután Debbie kiment. – Mindig kéretik magukat olyankor, ha tetszem nekik! Alkonyatkor Mr. Crepsley és én kijelentkeztünk a szállodából. Most, hogy Vancha, Steve és Debbie is csatlakoztak hozzánk, valami csendesebb helyet kellett keresnünk magunknak. Steve csaknem lakatlan háza ideálisnak tűnt. Elfoglaltuk a vele szomszédos két lakást, és beköltözünk. Egy gyors takarítás után a szobák lakhatókká váltak. Hidegek és nyirkosak lévén nem voltak ugyan kényelmesek, de a célnak megfeleltek. Végre elérkezett a vérszipolyvadászat ideje. Három csoportra oszlottunk. Én Debbie-vel szerettem volna tartani, de Mr. Crepsley azt mondta, jobb lenne, ha egy teljes vámpírral menne. Vancha fel is ajánlotta rögtön, hogy szívesen lesz a partnere, én azonban elvetettem ezt az ötletet. Így végül abban egyeztünk meg, hogy Debbie Mr. Crepsleyvel megy, Steve Vanchával, Harkat pedig velem. A fegyvereink mellett mobiltelefont is vittünk magunkkal. Vancha nem kedvelte a telefont – számára a leginkább még a tamtam dob közelítette meg a modern telekommunikációs eszközöket –, de meggyőztük őt a hasznosságáról: így ha egyikőnk rábukkanna a vérszipolyok nyomára, gyorsan oda tudja hívni a többieket. Eltekintve a már feltárt, valamint az emberek által rendszeresen használt alagutaktól, három szektorra osztottuk fel a város alatt húzódó föld alatti területet, s mindegyikbe leszállt egy-egy csoport. Hosszú, csalódásokkal teli éjszaka előtt álltunk. Egyikőnk sem talált vérszipolyok jelenlétére utaló nyomokat, jóllehet Vancha és Steve felfedezett egy emberi holttestet, melyet hetekkel korábban rejthettek el a vérszopó fajzatok. Megjegyezték a tetem hollétét, és Steve azt mondta, később, ha már befejeztük a kutatást, jelenteni fogja a hatóságoknak, hogy jelentkezhessenek a hozzátartozói, és eltemethessék az illetőt. Amikor másnap reggel Steve lakásán találkoztunk, Debbie úgy nézett ki, mint egy kísértet. A haja nedves volt és kócos, a ruhája elszakadt, arca összekaristolva, kezét összevagdalták az éles kövek és a régi, rozsdás vízcsövek. Miközben kitisztítottam a sérüléseit és bekötöztem a kezét, csak nézte mereven a szemközti falat; sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
– Hogy bírod ezt minden áldott éjszaka? – kérdezte elhaló hangon. – Erősebbek vagyunk az embereknél – válaszoltam. Fittebbek és gyorsabbak is vagyunk nálatok. Ezt próbáltam korábban elmondani neked, de nem akartad meghallani. – De Steve nem vámpír. – Edzésben van. Évek óta csinálja már. – Szünetet tartottam, és fürkészve néztem elcsigázott barna szemébe. – Nem muszáj velünk tartanod – ajánlottam. – Innen is koordinálhatod a kutatómunkát. Több hasznodat vennénk idefönt, mint... – Nem – vágott közbe határozottan. – Azt mondtam, csinálom, úgyhogy csinálom. – Oké – sóhajtottam. Végeztem a sebei ellátásával, és odatámogattam az ágyhoz. A pénteki vitánkról egy szót sem ejtettünk – ez az idő nem volt alkalmas a személyes problémák megvitatására. Amikor hazaértem, Mr. Crepsley mosolyogva fogadott. – Végig fogja csinálni – mondta. – Gondolja? Bólintott. – Nem voltam rá tekintettel. Rendes iramot diktáltam. Mégis kitartott, egy szóval sem panaszkodott. Kimerülhetett – ez egészen természetes –, de egy jó alvás visszahozza az erejét. Nem fog cserbenhagyni bennünket. Azonban Debbie semmivel sem nézett ki jobban, amikor aznap késő este fölébredt. Aztán egy tányér meleg ételtől és egy kiadós tusolástól új erőre kapott. Elsőként lépett ki az ajtón, hogy leugorjon az üzletbe egy pár erős kesztyűt, gumicsizmát és új ruhát venni. A haját is összekötötte hátul, s baseballsapkát tett a fejére. Amikor aznap éjszakára elváltunk, nem győztem csodálni, milyen mindenre elszántnak néz ki (és milyen gyönyörű). Kifejezetten örültem, hogy nem engem fog üldözőbe venni a Steve-től kölcsönzött nyílpuskájával! A szerda megint csak kudarcot hozott, nemkülönben a csütörtök. Tudtuk, hogy a vérszipolyok odalent vannak, de az alagútrendszer óriási területre terjedt ki, és úgy tűnt, hogy talán sohasem fogjuk megtalálni őket. Pénteken kora reggel, miközben Harkattal visszafelé tartottunk a szállásunkra, megálltam egy újságosbódénál. Vettem egy napilapot, és megnéztem, mi újság a nagyvilágban. A hétvége óta most első alkalommal voltam kíváncsi a hírekre, és ahogy átlapoztam az első oldalakat, egy kis cikkre lettem figyelmes. Megtorpantam. – Mi a baj? – kérdezte Harkat. Nem feleltem. Túlságosan lekötött a cikk olvasása. Arról szólt, hogy egy fiút keres a rendőrség. A fiú eltűnt, feltehetőleg a gyilkosok áldozatává vált, akik kedden megint lecsaptak, és ezúttal egy fiatal lányt öltek meg. Hogy mi volt a keresett fiú neve? Darren Horston! Miután Debbie lefeküdt (nem akartam őt megrémíteni), megbeszéltem az újsághírt Mr. Crepsleyvel és Vanchával. A cikkben az állt, hogy hétfőn még voltam iskolában, de azóta nem láttak. A rendőrség kijött hozzánk ellenőrzésre, minthogy minden diákot ellenőriztek, akik nem értesítették az iskolát a hiányzásukról (elfelejtettem ugyanis betelefonálni, hogy beteg vagyok).
Mivel nem találtak otthon, kiadták a személyleírásomat, azzal, hogy jelentkezzen az, aki bármit tud rólam. Továbbá „szeretnének elbeszélgetni a fiú apjával – Vur Horstonnal is”. Javasoltam, hogy hívjuk fel a Mahlert, s mondjuk meg nekik, jól vagyok, de Mr. Crepsley úgy vélte, jobb lenne, ha bemennék. – Ha csak betelefonálsz, majd ki akarnak küldeni valakit, hogy kikérdezzen. Ha pedig az egészről nem veszünk tudomást, valaki kiszúrhat valahol, és riaszthatja a rendőrséget. Megegyeztünk hát, hogy bemegyek, s előadom: megbetegedtem, s hogy mihamarabb meggyógyuljak, apám elvitt a nagybátyámékhoz. Ott maradok pár órát – hogy mindenki meggyőződhessen róla: jól vagyok –, majd ismét rám jön a rosszullét, és megkérem az egyik tanáromat, értesítse Steve „nagybátyámat”, jöjjön értem. Ő majd elmondja a tanárnak, hogy apám felvételi beszélgetésre ment, s már rögtön ott tartották dolgozni, ezért nem tudott betelefonálni, csak üzent értem, hogy menjek utána egy másik városba. Kellemetlen volt ez a sok hazugság, de szabaddá akartam tenni magam, hogy ezen a hétvégén teljes erőbedobással vehessek részt a vérszipolyok felkutatásában, így aztán magamra vettem az iskolai egyenruhámat, és elindultam. Húsz perccel a tanítás megkezdése előtt jelentkeztem Mr. Chivers irodájában, arra számítva, hogy úgyis várnom kell a notórius későn jövőre, de legnagyobb meglepetésemre már ott volt. Bekopogtattam, és amikor kiszólt, hogy „Szabad!”, beléptem. – Darren! – kiáltotta elakadó lélegzettel, amikor meglátott. Fölugrott, és megragadta a vállamat. – Hol voltál? Mi történt veled? Miért nem telefonáltál? Előadtam a sztorimat, és bocsánatot kértem, amiért nem értesítettem őt. Azt mondtam, csak ma reggel értesültem róla, hogy keresnek. Azt is elmondtam, hogy nem kísértem figyelemmel a híreket, és hogy az apám hivatalos ügyben elutazott. Mr. Chivers megszidott, amiért nem tudattam vele, hol vagyok, de túlságosan megkönnyebbült attól, hogy biztonságban és épségben lát viszont, így nem haragudott meg rám. – Már majdnem lemondtunk rólad – sóhajtotta, s ujjaival végigszántott a haján, melyre ráfért volna egy mosás. Öregnek és megtörtnek látszott. – Szörnyű lett volna, ha téged is megkaparint. Kettőt egyetlen hét alatt... A puszta gondolat is elviselhetetlen. – Kettőt, uram? – kérdeztem. – Igen. Tara elvesztése rettenetes volt, de ha még... – Tara? – vágtam élesen a szavába. – Tara Williams. Őt ölték meg múlt kedden. – Hitetlenkedve nézett rám. – Biztosan hallottad... – Olvastam a nevét az újságban. Ő is a Mahlerbe járt? – Egek, fiam, hát nem tudod? – dörögte. – Mit? – Tara Williams az osztálytársnőd volt! Ezért aggódtunk annyira érted – gondoltuk, talán együtt voltatok valahol, amikor a gyilkos lesújtott.
Végigfuttattam a nevet a memóriatáramon, de nem tudtam arcot társítani hozzá. Sok gyerekkel találkoztam, amióta a Mahlerbe jártam, de nem sokukat ismertem, és a kevés között, akikkel közelebbről is megismerkedtem, egy lány sem akadt. – Biztos, hogy ismered – erősködött Mr. Chivers. Irodalomórákon mellette ültél. Megdermedtem – hirtelen beugrott az arca. Kis növésű lány volt, világosbarna hajú, ezüstszínű fogszabályozót hordott, és nagyon hallgatag volt. Irodalomórákon a bal oldalamon ült. Aznap, amikor véletlenül a szállodában felejtettem a verses szöveggyűjteményemet, megengedte, hogy használjam az övét. – Jaj, ne – nyögtem; már tudtam, hogy a dolog nem volt véletlen. – Rosszul vagy? – kérdezte Mr. Chivers. – Hozzak neked valamit inni? Bénultan ráztam a fejem. – Tara Williams – motyogtam elhalóan, és jeges borzongás futott végig a gerincemen Először Debbie szomszédai. Most az én egyik osztálytársam. Ki lesz a Következő? Nyögtem ismét, de ezúttal hangosabban, mert ebben a pillanatban eszembe jutott, ki ül irodalomórákon a másik oldalamon – Richard! Megkérdeztem Mr. Chiverst, nem hagyhatnám-e ki ezt a napot. Azt mondtam, nem érzem jól magam eléggé ahhoz, hogy kibírjam az órákat, és lelki szemeim előtt Tara képével nem tudnék szembenézni az osztállyal. Egyetértett, hogy bizonyára jobb lesz ma otthon maradnom. – Megkérhetlek, Darren, hogy ezen a hétvégén ne menj el hazulról, és vigyázz magadra? – kérdezte a búcsúzásnál. – Úgy lesz, uram – hazudtam, majd lesiettem, hogy megkeressem Richardot. A földszintre érve a kapuban Smickey Martint és pár barátját pillantottam meg. A lépcsőházban történt összetűzésünk óta nem szólt hozzám – azzal, hogy akkor megfutamodott, elárulta: valójában gyáva alak –, de most, hogy meglátott, csúfondárosan elkiáltotta magát: – Nézzétek, milyen csúf rondaságot hozott nekünk a macska! Kár... már azt hittem, téged is elintéztek a vámpírok, mint Tara Williamst. Egyenesen odaléptem hozzá, s megálltam vele szemben. Az arcán nyomban gyanakvás jelent meg. – Csak vigyázz, Horsty – mordult fel. – Ha az arcomhoz érsz, én mindjárt... Megragadtam a mellén, felkaptam a földről, és magasan a fejem fölé emeltem. Úgy visított, mint egy kiskölyök, és közben ütött-rúgott, ahol ért. Én azonban nem engedtem el, csak durván megráztam, míg el nem hallgatott. – Richard Montrose-t keresem – mondtam. – Láttad őt? – Smickey csak bámult le rám, s egy szót sem szólt. Jobb kezem hüvelyk- és többi ujja közé csíptem az orrát, és addig szorítottam, míg jajgatni nem kezdett. Láttad őt? – kérdeztem újra. – Ihhenn! – sivalkodott. Elengedtem az orrát. – Mikor? Hol? – Pár perce – motyogta. – A számítógépterem felé ment. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és óvatosan letettem a földre.
– Kösz – mondtam, mire Smickey közölte velem, mit csináljak a köszönetemmel. Mosolyogva búcsút intettem az agyonalázott „iskola rémének”, majd kiléptem az épületből. Elégedett voltam: Richard biztonságban van – estig legalábbis...
Steve lakásába érve felébresztettem az alvó vámpírokat és embereket – Harkat már ébren volt –, és megvitattam velük a legújabb fejleményt. Debbie ekkor hallott először a meggyilkolt lányról – újság nem került a kezébe –, s a hír úgy érte, mint egy ökölcsapás. – Tara – suttogta könnyes szemmel. – Miféle szörnyeteg lehet az, aki egy Tara-féle ártatlan gyereket szemel ki áldozatául? Meséltem nekik Richardról, és megkockáztattam a feltételezést, hogy ő lesz a következő célpont a vérszipolyok listáján. – Nem feltétlenül – ellenkezett Mr. Crepsley. – Azt én is valószínűnek tartom, hogy valamelyik osztálytársad lesz a következő áldozat – ahogy kivégezték a Debbievel szomszédos két lakás lakóit is –, de kiszemelhették akár az előtted vagy a mögötted ülő fiút vagy lányt is. – Csakhogy Richard a barátom – mutattam rá. A többieket alig ismerem. – Nem hinném, hogy a vérszipolyok tisztában vannak ezzel – felelte. – Akkor elsőként Richardot vették volna célba. – Mindhármukat figyelnünk kell – jelentette ki Vancha. – Tudjuk, hogy hol laknak? – Ki tudom deríteni – mondta Debbie, könnyes arcát törölgetve. Vancha odanyújtott neki egy piszkos rongydarabot, melyet Debbie hálásan elfogadott. – A diákok személyi anyagaihoz számítógépen keresztül is hozzá tudok férni. Ismerem a jelszót. Elmegyek egy internet kávézóba, bemegyek az adataikba, és megnézem a lakáscímüket. – Mit csinálunk, ha – ha – csakugyan támadnak? – kérdezte Steve. – Azt csináljuk velük, amit ők tettek Tarával – mordult fel Debbie, mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott volna. – Gondolod, hogy ez bölcs dolog lenne tőlünk? – vágott vissza Steve. – Tudjuk, hogy egynél többen működnek, de kétlem, hogy mindannyian arra vetemednének, hogy gyerekeket gyilkoljanak. Nem lenne okosabb, ha követnénk a támadó nyomát vissza a... – Várj csak – szakította félbe Debbie. – Azt akarod mondani, hagyjuk, hogy megöljék Richardot vagy valamelyiket a másik kettő közül? – Ez tűnik ésszerűnek. Az elsődleges célunk az, hogy... Debbie pofon vágta, mielőtt befejezhette volna a mondatot. – Állat! – sziszegte. Steve faarccal bámult rá. – Az vagyok, aminek lennem kell – mondta. – Nem fogjuk megállítani a vérszipolyokat, ha civilizált úriemberekként viselkedünk. – Te... te... – Debbie nem talált olyan szót, amely kifejezte volna, milyen szörnyetegnek találja Steve-et.
– Van abban valami, amit mond – avatkozott közbe Vancha. Debbie elborzadva fordult felé. – Bizony hogy van – dörmögte Vancha lesütött szemmel. – Nekem se tetszik a gondolat, hogy engedjük, hadd öljenek meg egy újabb gyereket, de ha ezzel megmenthetünk másokat... – Nem – mondta Debbie. – Nem áldozunk fel senkit. Nem engedem meg. – Én sem – csatlakoztam hozzá. – Van más javaslat? – kérdezte Steve. – Megsebesítjük – válaszolta Mr. Crepsley, látva, hogy mindannyian hallgatunk. – Megfigyeljük a szóban forgó házakat, megvárjuk, míg jön egy vérszipoly, s mielőtt lecsaphatna, beléeresztünk egy nyílvesszőt. De nem öljük meg – a lábára vagy a karjára célzunk. Aztán a nyomába eredünk, s ha szerencsénk van, elvezet bennünket a társaihoz. – Nem tom – dünnyögte Vancha. – Te, én és Darren nem használhatjuk ezeket a nyílpuskákat – vámpíroknál ilyesmi nem szokás –, ami azt jelenti, hogy a célzást Stevere, Harkatra és Debbie-re kell bíznunk. – Én nem fogok célt téveszteni – fogadkozott Steve. – Én sem – jelentette ki Debbie. – Én sem – csatlakozott hozzájuk Harkat is. – Az lehet, de ha ketten vagy többen vannak, nem lesz időtök másodszor is célozni. A nyílpuskával csak egyet lehet lőni – vetette ellene Vancha. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell – mondta erre Mr. Crepsley. – Akkor hát, Debbie, amilyen gyorsan csak lehet, menjen el valamelyik inferno kávézóba, keresse meg azokat a címeket, aztán bújjon ágyba, és aludjon. Az éjszaka beálltával készen kell állnunk az akcióra. Mr. Crepsley és Debbie az irodalomórákon előttem ülő Derek Barryék házát tartották szemmel, míg Vancha és Steve a mögöttem ülő Gretchen Keltont vállalták (Gretchen, a fejed reccsen – csúfolta rendre Smickey Martin). Végül Harkat és én a Montrose-házat figyeltük. Hideg, sötét és esős volt a péntek éjszaka. Richard egy nagy házban lakott a szüleivel és a fiú- meg lánytestvéreivel. Jó sok emeleti ablak volt, amelyen át a vérszipolyok minden további nélkül bejuthattak. Minden ablakot képtelenség volt szemmel tartanunk. De a vérszipolyok szinte sohasem gyilkoltak meg valakit a saját otthonában – innen származott az a mítosz, hogy a vámpírok nem juthatnak át annak a lakásnak a küszöbén, ahová nem hívták meg őket –, és Debbie szomszédain kívül minden áldozatukat a nyílt utcán támadták meg. Azon az éjszakán nem történt semmi. Richard mindvégig otthon tartózkodott. Időnként megpillantottam őt meg a családja többi tagját is a függönyön át, és irigyeltem őket az egyszerű életükért: a Montrose család egyetlen tagjának sem kell soha figyelnie egy másik házat, arra számítva, hogy az éjszaka sötét lelkű szörnyetegei támadást fognak intézni ellene. Amikor a család nyugovóra tért, és a lámpákat eloltogatták, Harkattal felmásztunk a tetőre, s ott töltöttük az éjszaka hátralévő részét, a sötét árnyak között megbújva és figyelve. Napkeltekor hagytuk el a helyszínt, és a lakásban találkoztunk a többiekkel. Nekik is csendes éjszakájuk volt. Senki nem látott egyetlen vérszipolyt sem.
– A hadsereg visszajött – jegyezte meg Vancha a katonákra célozva, akik Tara Williams meggyilkolása óta ismét járőröztek az utcákon. – Vigyáznunk kell, nehogy az útjukba kerüljünk – könnyen összetéveszthetnek bennünket a gyilkosokkal, és tüzet nyithatnak ránk. Miután Debbie elment aludni, mi, többiek megbeszéltük, milyen taktikát alkalmazunk a hétvégét követően. Igaz, hogy Mr. Crepsleyvel és Vanchával megegyeztünk, hogy ha addig nem futunk össze a vérszipolyokkal, hétfőn elhagyjuk a várost, de most arra gondoltam, hogy újra végig kellene gondolnunk a helyzetet – Tara meggyilkolása és a Richardot fenyegető veszély mindent megváltoztatott. A vámpírok azonban hallani sem akartak erről. – Az eskü az eskü – jelentette ki Vancha. – Meghúztunk egy határvonalat, és ahhoz ragaszkodnunk kell. Ha egyszer elhalasztjuk az indulást, akkor másodszor is el fogjuk halasztani. – Vanchának igaza van – bólintott rá Mr. Crepsley. Akár meglátjuk az ellenségeinket, akár nem, hétfőn elmegyünk. Nem lesz kellemes, de első az ellenség felkutatása. Azt kell tennünk, ami a klán számára a legelőnyösebb. Ebben kénytelen voltam egyetérteni velük. A határozatlanság a káosz szülőanyja, hogy Paris Skyle egyik kedvenc mondását idézzem. Ez idő szerint nem volt tanácsos kockáztatnom, hogy eltávolodok a két legfőbb szövetségesemtől. Mint kiderült, semmi okom nem volt az aggodalomra, mert még azon a vasárnapon, amikor a majdnem teljes teleholdat vastag felhők takarták, a vérszipolyok végül támadásba lendültek. És elszabadult a pokol!
Harkat látta meg elsőnek. Negyed kilenc volt. Richard és az egyik öccse elmentek egy nem messze lévő üzletbe, ahonnan teli bevásárlószatyrokkal indultak haza. Mi árnyékként követtük minden lépésüket. Richard épp a testvére egy mulatságos megjegyzésén nevetett, amikor Harkat a vállamra tette egyik kezét, és felmutatott a magasba. A következő pillanatban észrevettem a nagy bérház tetején mozgó alakot, aki föntről követte az utcán haladó fiúk útját. – Kampós? – kérdezte Harkat. – Nem tudom – válaszoltam a szememet meresztgetve. – Nem jön elég közel a háztető széléhez. Nem tudom kivenni. A fiúk közeledtek ahhoz a szűk kis mellékutcához, melyen át kellett vágniuk, hogy hazaérjenek. Logikusnak látszott, hogy a vérszipoly itt fogja megtámadni őket, ezért Harkattal sietve indultunk utánuk. Amikor befordultak a főutcáról, már csak pár méterre voltunk tőlük. Ekkor kicsit lemaradtunk, s eközben Harkat elővette a nyílpuskáját (leszerelte róla a ravaszvédő kengyelt, hogy vaskos ujjával hozzáférjen), és megtöltötte. Én kihúztam az övemből két dobókést (Vancha nagylelkű ajándéka), hogy fedezzem velük Harkatot, ha netán elhibázná. Richard és öccse félúton járt a mellékutcában, amikor felbukkant a vérszipoly. Legelőször az arany- és ezüstkampóit pillantottam meg – csakugyan Kampós volt az! –,
majd a feje bukkant elő. Arcát ugyanúgy, mint az előző alkalommal, balaclava takarta. Ha körülnéz, megláthatott volna bennünket, de ő csak az embereket figyelte merőn. Elmerészkedett egészen a tető pereméig, majd mint egy macska, settenkedő léptekkel haladt a testvérekkel egyvonalban. Tökéletes célpontot nyújtott, emiatt erős kísértést éreztem, hogy szóljak Harkatnak, szedje le a nyílpuskájával. Csakhogy a vérszipoly-tengerben más halak is úszkáltak, és ha ezt a példányt nem használjuk csalétekül, sohasem fogjuk elkapni a többit. – A bal lábát – súgtam. – A térde alatt. Az majd lelassítja. Harkat bólintott, de nem vette le a szemét a vérszipolyról. Láttam, hogy Kampós ugrani készül. Már azon voltam, hogy megkérdezem Harkatot, mire vár, de ezzel elvontam volna a figyelmét. Aztán, amikor Kampós ugráshoz készülve lehajolt, Harkat meghúzta a ravaszt, és kilőtte a nyílvesszőt a sötét éjszakába. Pontosan ott találta el vele Kampóst, ahol mondtam. A vérszipoly felüvöltött a fájdalomtól, és mint egy zsák, lezuhant a tetőről. Richard és az öccse félreugrott, kezükből kiestek a teli zacskók. Dermedten bámulták a földön fetrengő alakot, s nem tudták eldönteni, meneküljenek-e, vagy a segítségére siessenek. – Tűnjetek innen! – ordítottam rájuk, majd kezemmel eltakarva az arcomat, hogy Richard ne ismerhessen rám, előreugrottam. – Fussatok, ha kedves az életetek! Ez hatott. A zacskókat hátrahagyva eliszkoltak. Ember létükre meglepően gyorsan tudtak futni. Kampósnak ezalatt sikerült feltápászkodnia. – A lábam! – üvöltötte a nyílvesszőt rángatva. De Steve ügyesen megtervezte, úgyhogy nem tudta kirángatni a lábából. Kampós addig-addig ráncigálta, míg a nyílvessző eltörött a kezében, s a feje ottmaradt belefúródva az alsó lábszára izmába. – Jaaajjj! – rikoltotta Kampós, és felénk hajította az ártalmatlan vesszőt. – Gyerünk – szóltam Harkatnak a kelleténél szándékosan hangosabban. – Elkapjuk, és végzünk vele. Kampós ezt hallva mozdulatlanná merevedett, a nyüszítés elhalt az ajkán. Most, hogy rájött, milyen halálos veszedelemben forog, megpróbált visszaugrani a falra. De a bal lába nem engedelmeskedett, úgyhogy nem sikerült. Szitkozódva előrántotta a kését, és nagy erővel felénk hajította. Félre kellett hajolnunk, hogy el ne találjon, s ez a pillanat elég volt Kampósnak, hogy sarkon fordulva elmeneküljön – és pontosan ezt akartuk! Mialatt a vérszipoly nyomába eredtünk, Harkat telefonált a többieknek, és elmondta, mi történik. Az ő feladata volt, hogy folyamatosan tájékoztassa őket a fejleményekről – nekem Kampóst kellett figyelnem, nehogy szem elől tévesszük. Amikor az utcácska végébe érve mégsem láttam őt sehol, egy idegtépő pillanatig azt hittem, sikerült elmenekülnie. De aztán megpillantottam a vérnyomokat a járdán, és azokat követve eljutottam egy másik sikátor bejáratához, ahol megtaláltam – éppen egy alacsony falra kapaszkodott fel. Hagytam, hadd jusson fel rá, s onnan a mellette lévő ház tetejére, s csak aztán eredtem utána. Célomnak sokkal inkább megfelelt, hogy az utca fölött, a magasban folytatódjék az üldözés, ahová halványan elért az utcai lámpák fénye, és nem futottunk bele sem a rendőrökbe, sem a katonákba.
Kampós a háztetőn várt rám. Megbontotta a tetőcserepeket, s azokat hajigálta felém, veszett kutyaként vonítva. Elhajoltam az egyik elől, de muszáj volt a kezemmel védekezni a következő ellen. A cserép összeszorított öklömön tört szét, de komoly sérülést nem okozott. A kampókezű vérszipoly vicsorogva közeledett felém. Egy pillanatra megzavart, amikor észrevettem, hogy az egyik szeme elveszítette vörösben izzó színét – közönséges kék vagy zöld szem volt –, de nem volt időm ezen töprengeni. Fölemelt késsel vártam a gyilkos támadást. Nem akartam őt megölni, amíg volt rá remény, hogy elvezet minket a társaihoz, de tudtam, ha nincs más választásom, akkor bizony megteszem. Mielőtt ez kiderülhetett volna, megérkezett Vancha és Steve. Steve kilőtt egy nyílvesszőt a vérszipolyra szándékosan elvétve őt –, Vancha pedig fölugrott a falra. Kampós ismét feljajdult, újabb cserepeket hajított felénk, aztán feliramodott a tető gerincére, és leereszkedett a túloldalra. – Minden rendben? – kérdezte Vancha, és megállt mellettem. – Igen. Eltaláltuk a lábát. Vérzik. – Vettem észre. Apró vértócsa volt mellettünk, belemártottam az ujjam, és megszagoltam. Vérszipolyvérszaga volt, de azért megkértem Vanchát, hogy ízlelje meg. – Vérszipoly – mondta, miután megnyalta a vért. Miért ne lenne az? Elmeséltem neki a Kampós szemét. – Különös – mormolta, de nem szólt többet. Felsegített a lábamra, majd felnyargalt a tetőgerincre, hogy megnézze, nem lapul-e ott Kampós, aztán intett, hogy kövessem. Kezdetét vette a hajsza! Mialatt Vanchával a háztetőkön át követtük a vérszipoly nyomát, Harkat és Steve a földön haladva tartottak lépést velünk, s csak olyankor maradtak le valamelyest, ha meg kellett kerülniük egy-egy háztömböt, vagy éppen a rendőrjárőrök útjából kellett kitérniük. Öt perce folyt az üldözés, amikor Mr. Crepsley és Debbie is csatlakozott hozzánk: Debbie a lentiekhez, a vámpír a tetőkön közlekedőkhöz. Beérhettük volna Kampóst – kínlódva, lassan tudott csak haladni a fájdalom és az elszenvedett vérveszteség miatt –, de hagytuk, hadd menjen előttünk. Idefönt úgysem volt esélye, hogy elkergessen bennünket. Ha meg akartuk volna ölni, könnyűszerrel beérhettük volna. De nem akartuk – még nem! – Nem szabad gyanút fognia – szólalt meg Vancha a percek óta tartó némaság után. – Ha túl sokáig hátramaradunk, sejteni fogja, hogy valamiben törjük a fejünket. Ideje, hogy leszorítsuk a földre. Ezzel Vancha elénk vágott, s annyira megközelítette a vérszipolyt, hogy shurikenjével el tudja találni őt. Elő is vett egy dobócsillagot a melle köré hurkolt hevederből, aztán gondosan célzott, és leszelte a Kampós feje fölött magasodó kémény peremét. A vérszipoly megpördült, és aranykampóját dühösen rázva valami érthetetlen szitkot kiáltott felénk. Vancha elnémította egy újabb shurikennel, amely még közelebb röpült el mellette, mint az első. Kampós ekkor hasra vágta magát, úgy csúszott le a tető széléig, ahol megkapaszkodott az esőcsatornában. Egy percig így lógott a semmi fölött,
közben ellenőrizte a terepet odalent, majd kiszabadította a kampóit, és leugrott. Négy emeletet zuhant, de egy vérszipolynak ez semmiség. – Mi itt megyünk le – morogta Mr. Crepsley, s már indult is egy közeli tűzlétra felé. – Hívd a többieket, de figyelmeztesd őket – nehogy belerohanjanak valahol odalent az utcán. Szóltam nekik, mialatt sietve lemásztam a tűzlétra fokain. Fél háztömbnyivel mögöttünk haladtak, s meghagytam, hogy amíg újra nem szólok, tartsák ezt a helyzetet. Miközben Mr. Crepsley és én a földön követtük a vérszipolyt, Vancha a tetőről tartotta őt szemmel, hogy ne tudjon ismét felkapaszkodni a magasba, s kénytelen legyen választani az utca és a föld alatti alagutak között. Hárompercnyi eszeveszett rohanás után az alagutak mellett döntött. A vérnyomokat követve eljutottunk a félrelökött csatornafedőig, amely alatt a sötét mélység ásított. – Ez az – sóhajtottam idegesen, miközben ott álltunk, és Vanchát vártuk. Megnyomtam a hívásismétlés gombját a mobilomon, és tájékoztattam a többieket. Amikor megérkeztek, a már megszokott csoportokra szétválva lemásztunk a föld alatti járatrendszerbe. Mindnyájan tudtuk, mit kell tennünk, szavakra nem volt szükség. Vancha és Steve vezették az üldözést. Mi mögöttük haladtunk, s közben fedeztük a szomszédos járatokat, nehogy Kampós visszaszökjön valamelyiken. Nem volt könnyű követni a nyomát idelent. Az alagutakban csordogáló víz nagyrészt elmosta a vérnyomokat, és a sötétben nem lehetett túl messzire látni. De attól kezdve, hogy hozzászoktunk e szűk, sötét járatokhoz, gyorsan és biztosan haladtunk, s szemünket nem kerülte el a legapróbb nyom sem. Kampós olyan mélyre vezetett bennünket a föld alatti járatokban, ahol még sohasem jártunk. Még Murlough, az őrült vérszipoly sem hatolt ilyen mélyre a város gyomrába. Vajon a társai felé tart, vagy egyszerűen csak le akar rázni bennünket? – futott át az agyamon. – Nemsokára el kell érnünk a város határát – jegyezte meg Harkat, amikor egy pillanatra megpihentünk. Az alagutak hamarosan véget érnek, vagy... – Vagy mi? – kérdeztem, amikor hiába vártam, hogy befejezze a mondatot. – Vagy kivezethetnek a felszínre – mondta. – Lehet, hogy ki akar törni a szabadba... Ha ez sikerül neki, akkor szabaddá válik előtte az út... suhanhat, amerre csak akar. – A sérülése nem akadályozza meg ebben? – kérdeztem. – Lehet, hogy igen. De ha eléggé kétségbeesett és elszánt... akkor talán nem. Folytattuk az üldözést, és csakhamar utolértük Vanchát és Steve-et. Harkat elmondta Vanchának, hogy szerinte mit forgat a fejében Kampós. Vancha azt felelte, hogy már ő is gondolt erre, és fokozatosan mindinkább megközelítette a menekülő vérszipolyt – ha Kampós a felszín felé venné az irányt, Vancha elállná az útját, és végezne vele. De meglepetésünkre ahelyett, hogy fölfelé tartott volna, a vérszipoly még mélyebbre vezetett bennünket a föld alatt. Nem is sejtettem, hogy a járatok ilyen mélységekig húzódnak, azt meg végképp nem tudtam elképzelni, hogy mi célt
szolgálnak – korszerűen voltak megtervezve, de semmi jel nem mutatott arra, hogy használják is valamire. Miközben ezen törtem a fejem, Vancha megállt, én pedig majdnem nekimentem. – Mi van? – kérdeztem. – Megállt – suttogta Vancha. – Egy terem vagy üreg lehet ott elöl, ahol megállt. – Minket vár, hogy végül sarokba szorítson? – találgattam. – Lehetséges – válaszolta Vancha szorongva. – Sok vért veszített, és az üldözés irama is kimeríthette. De miért állt meg most? És miért itt? – Megrázta a fejét. Nem tetszik ez nekem. Amikor Mr. Crepsley és Debbie is beért bennünket, Steve levette a válláról a nyílpuskáját, és fáklyafény mellett megtöltötte. – Vigyázz! – sziszegtem rá. – Meglátja a fényt! – Na és? – vont vállat Steve. – Tudja, hogy itt vagyunk. Mindegy, hogy világosban megyünk tovább, vagy sötétben. Volt abban logika, amit Steve mondott, úgyhogy mindnyájan meggyújtottuk a magunkkal hozott fáklyákat, de vigyázva, hogy ne égjen nagy lánggal, nehogy a túl sok árnyék megzavarja a figyelmünket. – Utánamegyünk, vagy itt várjuk meg, hogy megtámad-e bennünket? – kérdezte Steve. – Bemegyünk – válaszolta cseppnyi gondolkodás után Mr. Crepsley. – Helyes – csatlakozott hozzá Vancha. – Irány befelé. Debbie-re néztem. Egész testében reszketett, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. – Ha akarod, te várj idekint – ajánlottam neki. – Nem – felelte. – Bemegyek. Taráért. – És már nem reszketett. – Steve és Debbie maradnak leghátul – rendelkezett Vancha, miközben kilazított pár shurikent. – Lartennel megyünk elöl, Darren és Harkat lesznek középen. Mindenki engedelmesen rábólintott. – Ha egyedül van, akkor magam intézem el – folytatta Vancha. – Így tisztességes: szemtől szembe. – Ha vannak társai – mosolyodott el fanyarul –, akkor mindenki magáért felel. Egy utolsó pillantással meggyőződött arról, hogy mindenki felkészült, majd jobbján Mr. Crepsleyvel előrement. Harkat és én felzárkóztunk mögéjük, s a sort Steve zárta Debbie-vel. Egyszeriben egy hatalmas, kupolás teremben találtuk magunkat, mely éppolyan modern kiképzésűnek tűnt, mint az alagutak. A falakra erősített néhány gyertya szórta szét halvány, reszkető fényét. Pontosan velünk szemben egy másik alagút vezetett be a terembe, de ez egy súlyos, kerek fémajtóval volt lezárva, mint amiket a bankokban használnak az olyan széfek lezárására, amelyekbe be lehet menni. Kampós néhány méterrel az ajtó előtt kuporgott, térdét felhúzva az arca elé, két kampós kezével egyre azon ügyködve, hogy kihúzhassa a nyílfejet a lábából. Legyező alakban sorakoztunk fel előtte: elöl Vancha, mi, többiek, félkört alkotva mögötte. – A játéknak vége – mondta Vancha, de közben végignézte a sötét zugokat, nem rejtőznek-e ott is vérszipolyok.
– Gondolod? – horkant fel Kampós, és fölpillantott ránk felemás, vörös és kékbe hajló zöld szemével. – Szerintem még csak most kezdődik. – S azzal egymáshoz csendítette két kampóját. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Mire valaki leugrott a mennyezetről. Kampós mellett ért földet, majd felállt, és szembefordult velünk. Az arca bíborszínű volt, a szeme vérvörös egy vérszipoly. Aztán megint leugrott valaki. És megint. És még több. Felkavarodott a gyomrom, ahogy figyeltem őket. Emberek is voltak köztük: barna inges, fekete nadrágos, kopaszra borotvált fejű vémberek, tetovált „V” betűvel mindkét fülük fölött, festett vörös karikával a szemük körül, puskákkal, pisztolyokkal és íjpuskákkal fölfegyverkezve. Kilenc vérszipolyt és tizennégy vémbert számoltam meg Kampóson kívül. Belesétáltunk a csapdába, és ahogy körbepillantottam a komor tekintetű fegyveres harcosokon, tudtam, hogy a vámpírok minden szerencséjére szükségünk lesz ahhoz, hogy innen élve juthassunk ki. A már eddig is egyenlőtlen erőviszonyok, ha lehet, még tovább romlottak. Ahogy ott álltunk, s vártuk, mikor mészárolnak le bennünket, egyszer csak kitárult a Kampós mögötti hatalmas ajtó, és újabb négy vérszipoly lépett be rajta, csatlakozva a már bent lévőkhöz. Így most huszonnyolcan voltak hatunk ellen. Reménytelen helyzet volt. – Na, most már nem vagytok olyan elégedettek magatokkal, igaz? – csúfolódott Kampós, és víg ugrándozással közelített felénk. – Semmi ilyesmiről nem tudok – fintorodott el Vancha. – A helyzet csak annyiban változott, hogy többet kell megölnünk közületek. Kampós arcáról eltűnt a mosoly. – Ilyen pökhendi vagy, vagy ilyen tudatlan? – csattant fel. – Egyik sem – nézett végig Vancha nyugodtan ellenségeinken. – Vámpír vagyok. – Komolyan azt hiszed, hogy van valami esélyed ellenünk? – nevetett csúfondárosan Kampós. – Igen – válaszolta csendesen Vancha. – Ha becsületes és nemes vérszipolyokkal harcolnánk, másként gondolnám. De egy olyan vérszipoly, aki fegyveres embereket küld, hogy azok harcoljanak helyette, gyáva és becstelen semmirekellő. Az ilyen szánalmas alakoktól nincs semmi félnivalóm. – Vigyázz, hogy mit beszélsz – mordult rá a Kampós balján álló vérszipoly. – Nem kedveljük, ha sértegetnek bennünket. – Itt mi vagyunk azok, akiket megsértettek – válaszolta Vancha. – A halál megtiszteltetés, ha méltó ellenfél kezétől szenvedjük el. Ha a legkiválóbb harcosaitokat külditek ellenünk, és ők megölnek, ajkunkon mosollyal fogadjuk a halált. De hogy ezeket külditek... ezeket... – És kiköpött a földre. – Nincs olyan hitvány szó, amellyel ezeket jellemezhetném. A vémberek dühbe gurultak e szavak hallatán, de a vérszipolyok kínosan, szinte szégyenkezve feszengtek, s ekkor rádöbbentem, hogy ők sem kedvelik jobban a vémbereket, mint mi. Ezt Vancha is észrevette, és lassan kioldozta a shurikeneket tartalmazó szíjait. – Dobjátok le a nyílpuskáitokat – szólt hátra Stevenek, Harkatnak és Debbie-nek. Ők bambán néztek rá. Tegyétek, amit mondtam! – reccsent rájuk, mire a három engedelmeskedett. Vancha feltartotta üres kezét. – Mi letettük messzehordó
fegyvereinket. Megparancsoljátok-e ti is az ölebeiteknek, hogy tegyék ők is ugyanezt, és álljanak ki velünk becsületes küzdelemre – vagy hidegvérrel lelövettek bennünket, mint korcs, gyáva kutyák, akik szerintünk vagytok? – Lőjétek agyon őket! – rikoltotta gyűlölettől sistergő hangon Kampós. – Lőjétek le valamennyit! A vémberek felemelték a puskáikat, és céloztak. – Ne! – ordította el magát a Kampóstól balra álló vérszipoly, mire a vémberek félbehagyták a megkezdett mozdulatot. – Az éjszaka minden árnyára mondom, hogy ne! Kampós villámgyorsan szembefordult vele. – Megvesztél? – Vigyázz! – figyelmeztette a vérszipoly. – Ha ellenkezni mersz velem, itt helyben végzek veled. Kampós döbbenten hőkölt hátra. A vérszipoly ekkor a vémberekhez fordult. – Dobjátok le a puskáitokat – adta ki a parancsot. A hagyományos fegyvereinkkel fogunk harcolni. Becsületesen. A vémberek engedelmeskedtek. Vancha megfordult és ránk kacsintott, mialatt azok félrehordták a fegyvereket. Azután újra a vérszipolyra nézett. – Mielőtt elkezdjük, tudni szeretném, miféle teremtmény ez itt, a kampókkal. – Vérszipoly vagyok! – kiáltotta méltatlankodva Kampós. – Igazán? – mosolygott negédesen Vancha. – Én még olyan vérszipolyt életemben nem láttam, akinek rosszul illesztették volna össze a két szemét. Kampós szemizmai rángani kezdtek. – A fenébe! – kiáltotta. – Biztosan kiesett, amikor elestem. – Mi esett ki? – érdeklődött Vancha. – Az egyik kontaktlencse – feleltem halkan. – Vörös kontaktlencsét visel. – Nem igaz! – bömbölte Kampós. – Hazugság! Mondd meg neki, Bargen! A szemem éppolyan vörös, mint a tiéd, és a bőröm is ugyanolyan lila. A balján álló vérszipoly zavarában egyik lábáról a másikra állt. – Ő csakugyan vérszipoly, de csak nemrégen lett megvérezve – mondta. – Úgy akart kinézni, mint mi, ezért visel kontaktlencsét, és... – Bargen öklét a szája elé emelve halkan köhintett. – Lilára festi az arcát és a testét. – Áruló! – vonította Kampós. Bargen utálkozva ránézett, majd kiköpött a padlóra, mint pár perccel korábban Vancha. – Hová jutott a világ, hogy a vérszipolyok ilyen közveszélyes őrülteket véreznek meg, mint ez itt, és embereket toboroznak, hogy ők harcoljanak értük? – kérdezte Vancha csendesen, és a hangjában nyoma sem volt gúnynak. A kérdés őszinte volt, és zavart tanácstalanságot tükrözött. – Változnak az idők – válaszolta Bargen. – Nekünk sem tetszenek a változások, de elfogadjuk őket. Az Urunk azt mondta, így kell lennie. – Hát ezt kapta a népe a Vérszipolyok dicső Urától? – mordult fel nyersen Vancha. – Orgyilkos emberbanditákat és kampókezű, őrült szörnyeteget?
– Nem vagyok őrült! – tiltakozott bőszen Kampós. Legfeljebb a düh vehette el az eszemet! – Rám mutatott, és fogát vicsorgatva kiáltotta: – És minden miatta történt! Vancha hátrafordult és elképedve meredt rám, akár csak mindenki más a teremben. – Darren miatt? – kérdezte halkan Mr. Crepsley. – Nem tudom, miről beszél – mondtam. – Hazudsz! – nyerítette Kampós, és szabályosan táncra perdült. – Hazudik a szája, megég a gatyája! – Ismered ezt a figurát? – nézett rám kérdőn Mr. Crepsley. – Nem – feleltem határozottan. – Akkor láttam először, amikor abban a sikátorban megtámadott. Soha... – Hazugság! – rikoltotta Kampós, s a táncot abbahagyva merőn nézett rám. – Akárhogy tetteted is magad, öreg, tudod, hogy ki vagyok. És azt is tudod, hogy mit tettél velem, hogy ide jutottam. – Fölemelte mindkét karját, s a gyertyák fénye megcsillant a kampókon. – Becsületszavamra fogalmam sincs, miről beszélsz! – esküdöztem. – Fogalmad sincs? – károgta gúnyos megvetéssel. Könnyű egy maszknak hazudni. Lássuk, akkor is kitartasz-e a hazugságod mellett, ha szembe kell nézned... már lendítette is bal kampóját, hogy lerántsa az arcát elrejtő balaclavát – ezzel! Kerek, húsos, lila színnel összekent szakállas arc nézett rám. Pár másodpercig nem tudtam hová tenni, de aztán bevillant a hiányzó két kéz, és a hang, melyről korábban már rémlett, hogy ismerem valahonnan. És abban a pillanatban beugrott. – Reggie Veggie? – kapkodtam levegő után. – Ne nevezz így! – süvítette. – R. V. vagyok – a Rettenthetetlen Vérszipoly! Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. R. V.-vel nem sokkal azután találkoztam össze, hogy beálltam a Rémségek Cirkuszának társulatába. Ökoharcos volt, aki a táj épsége megőrzésének szentelte az életét. Barátok voltunk egészen addig, míg rajta nem kapott, hogy állatokat ejtek el, hogy táplálékot szerezzek a törpe népségnek. Szabadon engedte a farkasembert – úgy gondolta, rosszul bánunk vele –, de a vérengző fenevad leharapta mindkét karját. Utoljára akkor láttam, amikor torkaszakadtából sikoltozva – A kezem! A kezem! – elrohant az éjszakába. És most itt volt. A vérszipolyok társaságában. Kezdtem érteni, miért támadt rám, és hogy ki állt az egész dolog hátterében. – Te küldted el azokat a papírokat a Mahlerbe! – olvastam a fejére. Furfangos mosoly ült ki az arcára, majd megrázta a fejét. – Ezzel a kézzel? – rázta meg felém a kampóit.– Arra jók, hogy hasítsak, szeleteljek és zsigereljek velük, de írásra nem alkalmasak. Én eljátszottam a magam szerepét abban, hogy lecsaljalak ide, de a terv megálmodója egy nálam sokkal ravaszabb elme volt. – Nem értem – vágott közbe Vancha. – Ki ez az elmebeteg? – Hosszú – feleltem. – Majd később elmondom. – Micsoda optimizmus – kuncogott Vancha. A vérszipolyok és vémberek fenyegető tekintetével mit sem törődve odamentem R. V.-hez, de olyan közel, hogy legföljebb egy méter lehetett közöttünk a távolság. Szótlanul fürkésztem az arcát. Idegesen izgett-mozgott, de nem húzódott hátrébb.
– Mi történt veled? – kérdeztem döbbenten. – Szeretted az életet. Szelíd voltál és kedves. Vegetáriánus voltál! – Már nem vagyok az – kacarászott R. V. – Újabban sok-sok húst eszem, méghozzá véresen! – Arcáról hirtelen lehervadt a mosoly. – Te történtél velem, te és a szörnyszülött társaid. Ti tettétek tönkre az életemet, öreg. Magányosan, tele félelemmel, védtelenül kóboroltam a világban, mígnem a vérszipolyok befogadtak maguk közé. Erőt öntöttek belém. Elláttak új kezekkel. Cserében segítettem nekik, hogy elkapjanak téged. – Tévedsz – ráztam meg szomorúan a fejem. – Nem tettek erőssé. Irtóztatóvá tettek. Elsötétült az arca. – Vond ezt vissza! Vond vissza, különben... – Mielőtt tovább folytatnánk ezt, kérdezhetek még valamit? – szakította félbe szenvtelen hangon Vancha. Ez az utolsó kérdésem. – R. V. némán bámult rá. – Ha nem te találtad ki ezt az egészet, akkor ki? – R. V. nem válaszolt. Ahogy a többi vérszipoly sem. – Halljuk! – kiáltotta Vancha. – Ne legyetek ilyen szégyenlősek. Ki ez az elmés fickó? A néma csend még eltartott pár másodpercig. Aztán valahol a hátunk mögött megszólalt egy halk és gonosz hang: – Én vagyok. Gyorsan hátrafordultam, hogy lássam, ki szólt. Ezt tette Vancha, Harkat és Mr. Crepsley is. Debbie azonban nem fordult hátra, csak állt egyenesen, mozdulatlanul, mert egy kés hegye szegeződött a nyaka puha húsának. És Steve Leopard sem fordult hátra, mert ő Debbie mögött állt – kezében a késsel! Belénk forrt a szó, csak bámultunk leesett állal kettőjükre. Aztán lassan kettőt pislantottam, hátha ettől helyreáll a világ normális rendje. De nem állt helyre. Steve továbbra is ott állt, kését Debbie torkának szegezve, gonoszul vigyorogva. – Húzd le a kesztyűdet – szólalt meg feszült hangon Mr. Crepsley. – Húzd le, és mutasd meg nekünk a kezedet. Steve elmosolyodott, mint aki mindent ért, majd bal keze ujjait – melyek eddig Debbie nyakát fogták át – a szájához emelve a fogával húzta le egyenként ujjairól a kesztyűt. Pillantásom rögtön a tenyere húsába vágott keresztre ugrott, arra a keresztre, melyet ő metszett bele azon az éjszakán, amelyen megesküdött, hogy egyszer majd megkeres, és megöl. Szemem a tenyeréről az ujjhegyeire siklott, és ekkor megértettem, miért szólította fel Mr. Crepsley, hogy húzza le a kesztyűjét. Öt apró heg látszott rajtuk – annak a jele, hogy ő is az éjszaka teremtménye. Csakhogy Steve-et nem egy vámpír vérezte meg. Őt a másik tábor egyik tagja vérezte meg. Steve fél-vérszipoly volt!
Az első pillanatok bénult döbbenete után a zsigereimből kiindulva egész valómat elárasztotta a jeges és fekete gyűlölet. Megfeledkeztem a vérszipolyokról és a vémberekről, és nem láttam mást, csak Steve-et. A legjobb barátom volt. Az a fiú,
akinek megmentettem az életét. A férfi, akit tárt karokkal fogadtam vissza. Kezességet vállaltam érte. Megbíztam benne. Helyet biztosítottam neki a terveinkben. És ő mindvégig összeesküvést szőtt ellenünk. Ott, abban a pillanatban nekimentem volna, hogy ízekre szaggassam – csakhogy Debbie-t tartotta maga előtt védőpajzsként. Akármilyen gyors voltam is, nem akadályozhattam volna meg abban, hogy késével elvágja Debbie torkát. Ha megtámadom, Debbie-nek vége. – Tudtam, hogy nem volna szabad megbíznunk benne – mondta Mr. Crepsley, aki alig valamivel kevésbé volt felbőszült állapotban, mint én. – A vér nem változik. Évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnöm. – Viseljétek el sportszerűen a vereséget – nevetett Steve, és még közelebb vonta magához Debbie-t. – Az egész előre ki volt tervelve, igaz? – szólt Vancha. – Kampóskéz támadása Darren ellen, és a te mentőakciód meg volt rendezve. – Természetesen – vigyorgott Steve. – Mindvégig tudtam, hol vannak. Én csaltam ide őket azzal, hogy R. V.-t elküldtem ebbe a városba, hogy pánikot keltsen az emberek között. Mert tudtam, hogy Kriptaszökevény Crepsley ettől vissza fog jönni. – Honnan tudtad? – kérdezte Mr. Crepsley őszinte meglepődéssel. – Kutatómunka – válaszolta Steve nyájasan. – Amit csak lehet, mindent kikutattam magával kapcsolatban. Maga lett életem fő műve. Nem volt könnyű, de végül sikerült a nyomára bukkannom. Megtaláltam a születési bizonyítványát. Megtudtam, mi köti ehhez a városhoz. Utazásaim közben szövetséget kötöttem jó barátaimmal, a vérszipolyokkal. Ők nem utasítottak el, mint maga annak idején. Tőlük tudtam meg, hogy egyik testvérük – a szegény, zilált elméjű Murlough – itt, ebben a városban tűnt el évekkel ezelőtt. Annak alapján, amit magáról és az útjairól megtudtam, nem volt nehéz összekötni az ismert pontokat. Igaz is, mi történt valójában Murlough-val? – kérdezte Steve. – Megölték, vagy egyszerűen csak elijesztették innen? Mr. Crepsley nem válaszolt. Én sem. – Mindegy – mondta Steve. – Nem fontos. De számítottam rá, hogy ha egyszer visszajött ide azért, hogy segítsen ezeknek az embereknek, meg fogja tenni másodszor is. – Mennyi eszed van! – horkant fel Mr. Crepsley. Combja mellett csüngő ujjai úgy rángatóztak, mint a póklábak, és tudtam, ég a vágytól, hogy Steve nyakára szoríthassa őket. – Én csak azt nem értem, mit keres itt ez a banda – jegyezte meg Vancha, fejével Bargen és a többi vérszipoly és vémber felé intve. – Nyilván nem azért vannak itt, hogy asszisztáljanak a te bosszút lihegő, eszelős kutatómunkádhoz. – Természetesen nem – válaszolta Steve. – Én pusztán egy semmi kis félvérszipoly vagyok, nem adhatok parancsokat a nálam kiválóbbaknak. Beszéltem nekik Murlough-ról, ami persze érdekelte őket, de más okok miatt vannak itt, és másvalaki utasítására. – Kiről beszélsz? – tudakolta Vancha. – Ez legyen az én titkom! Különben sem azért vagyunk itt, hogy társalogjunk – hanem hogy öljünk!
A mögöttünk álló vérszipolyok és vémberek nyomulni kezdtek előre. Vancha, Mr. Crepsley és Harkat hirtelen hátrafordultak, hogy szemből fogadják a támadást. Én nem fordultam meg. Nem tudtam levenni a szemem Steve-ről és Debbie-ről. Debbie sírt, de erősen tartotta magát, csak a tekintete nézett esdeklőn felém. – Miért? – kiáltottam rekedten. – Mit miért? – kérdezte vissza Steve. – Miért gyűlölsz minket? Soha nem ártottunk neked. – Ő azt mondta, hogy gonosz vagyok! – üvöltötte Steve, fejével Mr. Crepsley felé intve, aki hátra se fordult, hogy tiltakozzon. – Te pedig őt választottad helyettem. Rám raktad azt a pókot, hogy megölj. – Nem! Éppen hogy megmentettelek. Mindent fel adtam azért, hogy te élhess. – Mesebeszéd – horkant fel. – Tudom, mi történt valójában. Összeesküdtél vele ellenem, hogy elfoglalhasd az engem jogosan megillető helyet a vámpírok között. Mert féltékeny voltál rám. – Nem, Steve – nyögtem. – Ez őrültség. Te nem tudod, mit... – Elég! – szakított félbe Steve. – Nem érdekel. Különben is, íme, közeledik a nagyra becsült vendég – a férfiú, akivel tudomásom szerint oly hőn óhajtotok találkozni! Nem akartam elfordítani a szememet Steve-ről, de látnom kellett, ki az, akiről beszél. A vállam fölött hátralesve két alakot pillantottam meg a homályban, az összetömörült vérszipolyok és vémberek háta mögött. Vancha, Mr. Crepsley és Harkat ügyet sem vetettek gúnyos szavaira és a háttérben megjelenő két alakra, inkább a közvetlenül előttük felsorakozott ellenfelekre összpontosították figyelmüket, hogy elháríthassák idő előtti, csak amolyan próbának szánt szurkapiszkáikat. De ekkor a vérszipolyok sorai kissé szétváltak, és tisztán láthattam a mögöttük álló két alakot. – Vancha! – kiáltottam. – Mi van? – szólt élesen. – Ott hátul... az ott... – megnyaltam az ajkam. A kettő közül a magasabbik észrevett, és rám függesztette közömbösen érdeklődő tekintetét. A másikon sötétzöld, bő köntös volt, arcát csuklya takarta. – Kicsoda? – kiáltotta Vancha, miközben puszta kézzel félrelökte az egyik vémber kardját. – Az ott az öcséd, Gannen Harst – mondtam halkan, mire Vancha abbahagyta a viaskodást. Így tett Mr. Crepsley és Harkat is. És így tettek zavarukban a vérszipolyok is. Vancha kiegyenesedett, s átnézett az előtte állók feje felett. Gannen Harst pillantása elfordult rólam, s összekulcsolódott Vancha tekintetével. A fivérek némán bámulták egymást. Azután Vancha szeme átugrott a csuklyás-köpenyes alakra – a Vérszipolyok Urára! – Ő az! Itt van! – kiáltotta elfulladó lélegzettel. – Találkoztál már vele – jegyezte meg rosszindulatúan Steve. Vancha rá se hederített a fél-vérszipolyra.
– Itt van! – hörögte újra, szemét a vérszipolyok vezérére szegezve, akit – megesküdtünk rá! – meg kell ölnünk. És akkor azt tette, amire a vérszipolyok a legkevésbé sem számítottak – egyetlen, százszázalékos adrenalintartalmú ordítással nekirontott! Örültség volt – egy szál fegyvertelen vámpír huszonnyolc felfegyverzett, képzett ellenféllel szemben –, de az őrültsége ezúttal bejött. Mielőtt a vérszipolyok és vémberek felocsúdhattak volna, és megtalálták volna Vancha nekivadult támadása leszerelésének módját, ő már keresztül is gázolt kilenc-tízükön, sorra félrelökdösve vagy leütve őket, és mire Gannen Harst és a Vérszipolyok Ura felfogta, mi történik, már csak egy pillanat műve volt, hogy rájuk vesse magát. A perc kivételességét felismerve Mr. Crepsley mindenki mást megelőzve Vancha után rugaszkodott. A vérszipolyok és vémberek között bujkálva, két kinyújtott kezében – mint denevérszárnyak végén villogó két karom – egy-egy késsel szökkent ide-oda, s nyomában hárman zuhantak el tátongó sebbel a torkukon vagy a mellükön. Amikor aztán, fejszéje vasát egy vémber koponyájában hagyva, Harkat is a vámpírok után vetette magát, a vérszipolyok leghátsó sora összezárult Vancha előtt, elzárva őt hatalmas Uruktól. A herceg ütötte-vágta őket, mintha éles kardot forgatna puszta markában, de ők mostanra már magukhoz tértek, és jóllehet Vancha megölte egyiküket, a többiek előrenyomultak, és megállásra kényszeríttették. Nekem is a társaim után kellett volna erednem – a Vérszipolyok Urának megölése minden másnál többet jelentett –, de bennem csak egy név dübörgött, s e név miatt azt kellett tennem, amit az ösztöneim parancsoltak. – Debbie! Egy félfordulattal elszakítva magam a küzdelem helyszínétől, magamban azon fohászkodva, bárcsak Steve figyelmét is elterelte volna a teremben támadt váratlan felfordulás, egy kést hajítottam felé. Nem akartam eltalálni vele – ezzel kockáztattam volna, hogy Debbie-t találom el helyette –, csak annyit szerettem volna, hogy kapja félre a fejét. Sikerült. Steve, akit váratlanul ért villámgyorsan végrehajtott akcióm, védekezésül Debbie mögé rántotta a fejét. Bal karja kissé meglazult Debbie nyaka körül, jobb keze pedig – melyben a kését tartotta – lejjebb csúszott valamicskét. Miközben feléjük rohantam, tudtam, hogy e pillanatnyi szerencsés fordulat nem elég – mielőtt odaérek, lesz még annyi ideje, hogy magához térjen és megölje Debbie-t. Ám ekkor Debbie, mint valami kiképzett katona, profi harcos, bal könyökét hátrarántva keményen Steve bordái közé döfött, s kitépve magát a kar szorításából a földre vetette magát. Mire Steve utánakaphatott volna, én már rajta voltam. Átkaroltam a derekát, és nekivágtam a falnak. Akkora erővel csapódott oda, hogy felkiáltott. Én távolabb léptem tőle, és jobb öklömmel belevágtam oldalt az arcába. Az ütés ereje ledöntötte a lábáról. Néhány kisebb csontot az én ujjaimban is eltört, de emiatt nem zavartattam magam. Ráugrottam, kétoldalt fülön ragadva fölemeltem, majd a kemény betonpadlóhoz csaptam a fejét. Ő felmordult, s a fény kialudt a szemében. Aléltan, tehetetlenül hevert a földön – kiszolgáltatva nekem. Kezem már indult is a kardom markolatához. De ekkor megláttam Steve kését, amely ott hevert a feje mellett, és úgy döntöttem, stílusosabb lesz, ha ezzel ölöm meg.
Fölkaptam a kést, megcéloztam vele sötét szörnyszívét, és a hegyével próbaképpen megböktem az ingét, hogy lássam, nem visel-e mellvértet vagy más efféle páncélt. Ezután magasan a fejem fölé emeltem a kést, majd lassan, elszántan közelítettem vele a kiszemelt pont felé, hogy végezzek azzal az emberrel, akire valaha úgy tekintettem, mint a legjobb barátomra. – Állj! – rikoltotta R. V., és volt valami a hangjában, amitől lesújtani készülő kezem megállt a levegőben, és hátranéztem. Megállt a szívverésem – foglyul ejtette Debbie-t! Úgy fogta, ahogy az imént Steve, jobb kezének aranykampói belenyomódtak Debbie állába, s ott, ahol átszúrták a bőrt, vérpatakocskák csorogtak le, végig az aranykarmokon. – Dobd el a kést, különben leszúrom, mint egy malacot! – sziszegte. Ha eldobom a kést, Debbie akkor is meghal, s vele együtt mi, többiek is. Csak egy megoldás volt – meg kellett próbálnom haladékot nyerni. Hosszú, ősz hajánál fogva megragadtam Steve-et, és késemet a torkának szegeztem. – Ha ő meghal, meghal ő is – kiáltottam rekedten, és láttam R. V. szemén, hogy kételkedik a szavaimban. – Ne játssz velem – figyelmeztetett a kampókezű vérszipoly. – Engedd el, különben megölöm a nőt. – Ha ő meghal, meghal ő is – ismételtem. R V. elkáromkodta magát, majd a válla fölött segélykérően hátrapillantott. A küzdelem a vérszipolyok stílusában folyt. Akik az összecsapás első pillanataiban elbotlottak, azóta újra talpra álltak, és mind körbevették Vanchát, Mr. Crepsleyt és Harkatot, akik hátukat egymásnak vetve, egy helyben topogva, védelmezték egymást. A dulakodást a háttérből nézte Gannen Harst és a Vérszipolyok Ura. – Ne foglalkozz most velük – szóltam. – Ez a dolog csak kettőnkre tartozik, senki másnak nincs hozzá köze. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. – Vagy félsz egyedül kiállni ellenem? – Én nem félek semmitől, öreg – válaszolta gúnyos mosollyal R. V. – Legföljebb... – Elhallgatott. Sejtettem, mit akart mondani, ezért hátravetettem a fejem, és vonítani kezdtem, mint egy farkas. R. V. szeme a hang hallatán kitágult a félelemtől, de nyomban összeszedte magát, és keményen megvetette a lábát. – Vonítással nem mented meg a gusztusos kis barátnődet – csúfolódott. Elfogott egy különös déja vu érzés – Murlough beszélt így annak idején Debbieről, és a jelenet egy pillanatra olyan képzetet keltett bennem, mintha a halott vérszipoly szelleme kelt volna életre R. V.-ben. De aztán elhessegettem e hátborzongató gondolatot, és újra a jelenre koncentráltam. – Ne pazaroljuk tovább egymás idejét – mondtam. Te ellépsz Debbie mellől, én ellépek Steve mellől, és elrendezzük ezt a dolgot egymás között, ahogy férfiakhoz illik. A győztes visz mindent. R. V. vigyorogva megrázta a fejét. – Nincs alku. Nekem nem kell a nyakamat kockáztatnom. Minden kártya az én kezemben van. És Debbie-t maga előtt tartva, a vérszipolyokat nagy ívben megkerülve, oldalvást araszolni kezdett a terem szemközti kijárata felé.
– Mit csinálsz? – kiáltottam, s már indultam volna, hogy útját álljam. – Maradj ott! – bömbölte, és még mélyebbre vájta kampóit Debbie állába; láttam, hogy a fájdalomtól elakad a lélegzete. Tétován megtorpantam. – Engedd el – mondtam halkan, kétségbeesetten. – Nem – válaszolta. – Magammal viszem. Ha megpróbálsz megállítani, megölöm. – Akkor én is megölöm Steve-et. Felnevetett. – Engem korántsem izgat úgy Steve sorsa, mint téged a drágalátos kis Debbie-é. Én föláldozom a barátomat, ha te föláldozod a tiédet. Na, mit szólsz ehhez, Shan? Belenéztem Debbie kerekre tágult, rémült szemébe, majd egy lépést hátraléptem, szabaddá téve az utat R. V. előtt. – Bölcs lépés volt – mordult fel, s lazán – ámbár egy pillanatra se fordítva hátat nekem – elhaladt előttem. – Ha egy ujjal is bántani mered... – Felzokogtam. – Nem fogom – felelte. – Egyelőre nem. Előbb végig akarom nézni a vergődésedet. De ha megölöd Steve-et, vagy utánam jössz... – Csak jéghideg, felemás tekintete tudatta velem, mi fog történni akkor. A kampókezű szörnyeteg azzal nevetve osont el a vérszipolyok, majd Gannen Harst és Ura mellett, hogy végül Debbie-vel együtt eltűnjön a teremből nyíló sötét alagútban, otthagyva engem és a társaimat a vérszipolyok kényére-kedvére kiszolgáltatva. Most, hogy Debbie-t már nem menthettem meg, két dolog maradt, amik között választhattam. Megpróbálhattam a vérszipolyoktól körülvett barátaim segítségére sietni, vagy a Vérszipolyok Ura ellen fordulhattam. Egy percig sem haboztam, melyiket válasszam. A barátaimat nem menthettem meg – túl sok vérszipoly és vémber vette őket gyűrűbe –, de ha megtehettem volna, se azt választom. Első volt a Vérszipolyok Ura. Erről átmenetileg megfeledkezhettem, amikor Steve a hatalmába kerítette Debbiet, de most újból felidéződött bennem az, amire neveltek. Átellenben Steve még mindig öntudatlanul hevert a földön. Most nem volt idő arra, hogy végezzek vele – majd később, ha lesz rá lehetőségem. Lopva a vérszipolyok hátába kerültem, s közben kivontam a kardomat, hogy majd azzal támadjak rá Gannen Harstra és a védelme alatt álló alakra. Harst azonban észrevett, és ujjait a szájába véve harsányat füttyentett. A csoportban hátul állók közül négy vérszipoly rögtön ránézett, s mutatóujja irányába fordulva nyomban megindultak felém, magukra hagyva a dulakodókat, s elzárva előlem az utat. Megpróbálhattam volna kardommal keresztültörni rajtuk, még ha reménytelennek tetszett is, de ekkor megláttam, hogy Gannen Harst magához int két másik vérszipolyt a harcolók közül. Átadta nekik a Vérszipolyok Urát, s azok hárman kimentek abba az alagútba, amelyen át R. V. is elmenekült. Gannen Harst ekkor egy nagy lendülettel becsukta mögöttük a hatalmas ajtót, melynek közepén ezután elforgatott egy jókora, kör alakú zárat. A zárkombináció ismerete nélkül lehetetlen volt átjutni egy ilyen vastag ajtón.
Gannen Harst ezek után odalépett a körém gyűlt négy vérszipoly mögé. Nyelvével csettintett egyet, mire a vérszipolyok mozdulatlanná merevedtek. Harst egyenesen a szemembe nézett, majd középső ujját a homloka közepére, a két mellette lévőt a szemére nyomta, s hüvelyk- és kisujját széttárva a halál érintésének jelét mutatta. – Még a halálban is légy győzedelmes – mondta. Gyorsan körülpillantottam, hogy lássam, hogy áll a küzdelem, mely tőlem jobbra, egészen közel dúlt. Mr. Crepsley, Vancha és Harkat már több sebből véreztek, de egyik sem tűnt végzetesnek. Még álltak, fegyverrel a kézben – kivéve Vanchát, akinek a puszta keze volt egyben a fegyvere is –, védekezésre kényszerítve az őket gyűrűbe fogó vérszipolyokat és vémbereket. Sehogy sem értettem a dolgot. A számbeli fölényben lévő ellenségnek mostanára már le kellett volna győznie hármójukat, és végeznie kellett volna velük. Minél tovább tartott a küzdelem, annál több kárt okoztunk bennük – legalább hat vémber és három vérszipoly hevert holtan a földön, és többen szenvedtek életveszélyes sérüléseket. De a társaik így is tovább harcoltak, bár óvatos csapásaikat nézve az volt az érzésem, mintha nem akarnának megölni minket. Egy pillanat alatt elhatározásra jutottam, s már tudtam, mit kell tennem. Szembefordultam Gannen Harsttal, és kihívóan a képébe üvöltöttem: – Az életben leszek győzedelmes! Azzal kirántottam egyik késemet, és a vérszipoly felé hajítottam, szándékosan a feje fölé célozva vele. Ahogy az előttem lévő másik öt elhajolt a repülő kés útjából, villámgyorsan megfordultam a tengelyem körül, és kardomat suhogtatva rontottam rá a három társamat körbefogó vérszipolyokra és vémberekre. Most, hogy a Vérszipolyok Ura elérhető távolságon kívülre került, szabad volt a barátaim segítségére sietnem, vagy együtt pusztulnom el velük. Pár perccel ezelőtt még úgy látszott, a biztos halál vár ránk, de a mérleg nyelve azóta kissé átbillent a mi javunkra. Az ellenséges csapat féltucatnyi harcost kénytelen volt nélkülözni – ketten Urukkal együtt eltávoztak, és további négy állt Gannen Harst mellett. A fennmaradó vérszipolyok és vémberek szétszóródtak, hogy leplezzék klántestvéreik hiányát. Kardommal rásújtottam a tőlem jobbra álló vérszipoly kardjára, és kis híján felhasítottam vele a tőlem balra lévő vémber torkát. Mindketten egyszerre léptek el, ösztönösen ellenkező irányba, amitől keskeny rés keletkezett előttem. – Ide, hozzám! – kiáltottam oda három társamnak. Mielőtt a rés újra bezárulhatott volna, Harkat tört át rajta, vadul csapkodva fejszéjével. Ezzel újabb ellenfeleket kényszerített meghátrálásra, s így Mr. Crepsley és Vancha is megindulhatott utána. De most már legyező alakba rendeződve, arccal egy irányba mozogtak, s nem kellett hátukat egymásnak vetve egy helyben toporogniuk. Igyekeztünk minél gyorsabban eljutni a barlangból kivezető alagúthoz. – Gyorsan – zárjuk el a kijáratot! – kiáltotta a Gannen Harst mellett álló négy vérszipoly egyike, s már indult is, hogy elállja az utunkat. – Hagyd – szólt erre Gannen Harst csendesen. A vérszipoly megtorpant, zavartan nézett vissza Harstra, de ő csak komoran megrázta a fejét. Nem voltam benne biztos, miért akadályozta meg Harst, hogy az emberei elvágják az egyetlen menekülési útvonalunkat, de akkor nem sokat töprengtem ezen.
Miközben fegyvereinkkel sűrűn oda-odacsapva az utánunk nyomuló vérszipolyokra és vémberekre az alagút felé hátráltunk, elhaladtunk Steve mellett. Épp most kezdett magához térni, félig már fel is ült. Amikor egy vonalba kerültünk vele, elkaptam a haját, és hirtelen fölrántottam. Ordítva próbálta kiszabadítani magát, de amikor kardom élét a nyakához illesztettem, elhallgatott. – Velünk jössz! – sziszegtem a fülébe. – Ha meghalunk, meghalsz te is. Ott, abban a pillanatban végeztem volna vele, de emlékeztem R. V. fenyegetésére – ha megölöm Steve-et, ő is megöli Debbie-t. Az alagút bejáratához érve az egyik vémber egy rövid vaslánccal odasuhintott Vanchára. A vámpír elkapta a láncot, magához rántotta vele a vémbert, megragadta a fejénél fogva, hogy a következő pillanatban csavarintson egyet rajta, s ezzel a nyakát szegje. – Elég! – bődült el Gannen Harst, mire a minket körülvevő vérszipolyok és vémberek nyomban beszüntették a támadást, és két lépéssel hátrébb vonultak. Vancha enyhített a szorításán, de nem engedte el a vémbert, csak nézett körbe gyanakvón. – Most mi van? – dünnyögte. – Nem tudom – válaszolta Mr. Crepsley, megtörölve izzadt, véres homlokát. – Fura harcmodoruk van, az egyszer biztos. De akármit csinálnak, engem már nem tudnak meglepni. Gannen Harst átnyomakodott a vérszipolyok között és megállt a bátyja előtt. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra – Vancha tagbaszakadt, eldurvult külsejű nyers modorú fickó volt, míg Gannen vékony, szőrtelen és kifinomult –, de a kiállásukban és a fejtartásukban volt valami nagyon hasonló. – Vancha – köszöntötte Gannen elidegenedett bátyját. – Gannen – viszonozta a köszöntést Vancha, de eközben sem engedte ki markából a vémbert, s a szeme is úgy leste a vérszipolyok minden moccanását, mint héja a zsákmányát. Gannen végignézett Mr. Crepsleyn, Harkaton és rajtam. – Megint találkoztunk – mondta –, ahogy meg volt írva. Legutóbb ti győztetek le engem. Most fordult a kocka. – Szünetet tartott, tekintetét végighordozta a néma vérszipolyokon és vémbereken, azután holtan heverő és haldokló társaira, majd a hátunk mögött nyíló alagútra pillantott. – Megölhetnénk benneteket itt, ebben az alagútban, de sokunkat magatokkal vinnétek. Felsóhajtott. – Belefáradtam a fölösleges vérontásba. Mi lenne, ha egyezséget kötnénk? – Miféle egyezséget? – mordult fel Vancha, miközben próbálta elrejteni zavarodottságát. – Könnyebben le tudnánk mészárolni benneteket az emögött nyíló nagyobb alagútban. Egyenként, ahogy nekünk a legkényelmesebb, és valószínűleg nem kéne további emberveszteséget elszenvednünk. – Azt akarod, hogy könnyítsük meg a dolgotokat? – nevetett Vancha. – Engedd, hogy végigmondjam – intette Gannen. A dolgok jelenlegi állása szerint nem reménykedhettek abban, hogy élve visszajuttok a felszínre. Ha idelent harcolunk veletek, a mi veszteségünk is tetemes lenne, de ti mind a négyen itt lelnétek a
halálotokat. Ha viszont adnánk nektek egy kezdeti előnyt... – Hangja elhalkult, a szavak ott maradtak a levegőben lebegve, de pár pillanat múlva folytatta. – Tizenöt perc, Vancha. Hagyjátok itt a túszaitokat – nélkülük gyorsabban tudtok mozogni –, és meneküljetek. Tizenöt percig senki sem megy utánatok. Szavamat adom rá! – Ez valami trükk – horkant fel Vancha. – Biztos, hogy nem engedsz el bennünket, így semmiképpen sem. – Nem hazudok – felelte gőgösen Gannen. – Így is mi vagyunk az esélyesek a győzelemre – jobban ismerjük ezeket a föld alatti járatokat, mint ti, valószínű hát, hogy elkapnánk titeket, mielőtt kijuthatnátok a szabadba. De legalább addig is reménykedhettek – nekem pedig nem kellene elveszítenem még több barátomat. Vancha titkos pillantást váltott Mr. Crepsleyvel. – És mi lesz Debbie-vel? – kiáltottam közbe, mielőtt bármelyik vámpír is megszólalhatott volna. – Őt is magammal akarom vinni! Gannen Harst megrázta a fejét. – Én csak az itt jelenlévőknek parancsolok, a kampókezűnek nem. A nő már az övé. – Akkor ez nem fog menni – fortyantam fel. – Ha Debbie nem jöhet, akkor nem megyek én sem. Itt maradok, és annyit kaszabolok le közületek, amennyit csak bírok. – Darren... – kezdett volna tiltakozni Vancha. – Ne vitatkozz vele – avatkozott közbe Mr. Crepsley. – Kár a szóért, ismerem Darrent. A lány nélkül nem megy el innen. És ha ő marad, akkor én is maradok. Vancha elkáromkodta magát, aztán egyenesen az öccse szemébe nézve azt mondta: – Megkaptad a választ. Ha ők nem mennek el, akkor én sem megyek sehová. Harkat megköszörülte a torkát. – Ezek a bolondok nem szólhatnak... az én nevemben. Én bizony elmegyek. – Aztán elmosolyodott, hogy mutassa, csak tréfált. Gannen undorral kiköpött a két lába közé a földre. Steve, akit a karomban tartottam, mocorogni és nyöszörögni kezdett. Gannen figyelmesen nézte egy ideig, aztán ismét a bátyjára pillantott. – Mást mondok. R. V. és Steve Leonard jó barátok. Leonard tervezte R. V. kampóit, és rávette, hogy vérezze meg őt. Nem hinném, hogy R. V. minden fenyegetőzése ellenére végezne a nővel, ha az egyet jelentene Leonard halálával. Ha elmentek, magatokkal vihetitek Leonardot is. Ha sikerül megmenekülnötök, talán később felhasználhatjátok őt cserébe a nő életéért. Figyelmeztetően rám sandított. – Ez a legtöbb, amit tehetek – és ez több, mint amit joggal remélhettek tőlem. Végiggondoltam az ajánlatát, és amikor rádöbbentem, hogy ez Debbie egyetlen valódi reménye, alig észrevehetően bólintottam. – Ez igen akar lenni? – kérdezte Gannen. – Igen – válaszoltam rekedten. – Akkor most menjetek! – csattant fel. – Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultok, ketyegni kezd az óra. Tizenöt perc múlva indulunk utánatok – és ha elkapunk, meghaltok! Egy intésére a vérszipolyok és vémberek visszavonultak, és köréje csoportosultak. Gannen, mellén karba tett kézzel állt előttük, várva, hogy elinduljunk.
Steve-et magam előtt tolva odacsoszogtam három társamhoz. Vancha még ekkor is erősen fogta a markában foglyul ejtett vémberét, akárcsak én Steve-et. – Komolyan beszél? – kérdeztem tőle suttogva. – Úgy látszik – válaszolta Vancha, ámbár láttam rajta, hogy ezt maga sem nagyon hiszi. – Miért csinálja? – kérdezte Mr. Crepsley. – Tudja, hogy azt a megbízatást kaptuk, hogy öljük meg a Vérszipolyok Urát. Azzal, hogy felajánlja nekünk ezt a lehetőséget, esélyt ad rá, hogy esetleg kiszabadulunk, és újra megtámadjuk őket. – Őrültség – bólintott Vancha. – De mi is őrültek vagyunk, ha az ajándék ló fogát nézegetjük. Induljunk, mielőtt meggondolja magát. Morfondírozni ráérünk később is – feltéve, hogy életben maradunk. Pajzsként maga előtt tartva a vémbert, hátrálva megindult. Utána következtem én, fél karral átnyalábolva Steve-et, aki most már teljesen magához tért, csak még túl kába volt ahhoz, hogy megpróbáljon kiszabadulni. A sort Mr. Crepsley és Harkat zárta. A vérszipolyok és vémberek végignézték, ahogy elmegyünk. Sok vörös vagy vörös karikával körbemázolt szemből sugárzott ránk gyűlölet és megvetés – de senki nem eredt a nyomunkba. Egy darabig még hátrálva nyomultunk kifelé az alagútban, de amikor meggyőződtünk róla, hogy nem követnek bennünket, megálltunk, és tétován egymásra néztünk. Amikor szóra nyitottam a számat, Vancha csendre intett. – Ne vesztegessük az időnket – mondta, majd megfordult, és vémberét maga előtt tolva ügetni kezdett. Harkat felzárkózott mögé, miután menet közben tanácstalan vállvonogatással rám nézett. Mr. Crepsley ujjával rám bökött, jelezve, hogy én következem. Magam elé löktem Steve-et, s kardom hegyét a hátába bökve nógattam szaporább léptekre. Így gyalogoltunk végig a hosszú, sötét föld alatti járatokon: vadászok és foglyaik, mind egyformán kimerültek, vérrel és sebekkel borítottak, zavartak és tanácstalanok. Mindegyre a Vérszipolyok Ura, a tébolyult R. V. és boldogtalan rabja, Debbie járt az eszemben. A szívem szakadt meg, amiért ott kellett hagynom, de nem volt más választásom. Később, ha élek, visszamegyek érte. Most nem gondolhattam másra, csak a magam életére. Óriási erőfeszítéssel elhessegettem magamtól Debbie képét, és minden figyelmemet az előttem lévő útra összpontosítottam. A tudatom mélyén egyszer csak hívatlanul és váratlanul megjelent egy óra, és minden lépésnél hallottam, ahogy a mutatók elütik a másodperceket, újabb és újabb darabot faragva le a kegyelmi időnkből, könyörtelenül közelítve bennünket ahhoz a pillanathoz, amikor Gannen Harst elindítja utánunk a vérszipolyokat és a vémbereket – a pokol vadászkopóinak vérszomjas falkáját.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...
Túlélik-e a vadászok ezt az éjszakát, vagy végeznek velük?