Az égigérő fa (9. befejező rész) Népmeseelemzés

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Az égigérő fa

(9. befejező rész)

Népmeseelemzés Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt: — Jó estét, öreganyám! A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt volna a lovakkal vagy a kakassal. — Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok. Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s elkezdte ütni-verni a lovakat: — Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan rongygyá teszlek, hogy nem is kellesz neki! Aztán bement a szobába. — Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk! Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még álmosabb legyen. Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle: — Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem. Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda. Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyéből, egy darabig nézegeti: — No, ez elég lesz neki! - Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni. Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: — Szolgám, kelj fel! De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát alussza. — No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva! Pontosan tizenkettőkor szól megint: — Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak! János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága elveszett. A karddal az ágy alá vágott. Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban. — No, nem baj — azt mondja —, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el. Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt. Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó reggelit. — Na, fiam — azt mondja —, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Megadom! — Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van. Nevetett a szüle: — Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem bír el.

— Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom odahaza. Ezt meg kifényesítem. A szüle csak nevetett, azt mondja: — Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben. — Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel — mondja János. — No — azt mondja a szüle —, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni, amíg a határból ki nem ér! Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni. — No, isten áldja, édes öreganyám! — mondja János. — Köszönöm a szolgálatot! — Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra! — mondja a szüle. El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó: — Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek! Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja, a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.*** — No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! — mondja a lova. — Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat? — Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék. Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának:

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (IX. évfolyam 2. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft.

Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Kiváló könyv Kft Budapest, 1054 Székely Elek u. 13-15.

világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected]

Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

— Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért. — Ó — azt mondja a lova —, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyámnál! — Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt. Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja: — Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány? — Nincs — azt mondja az asszony. — Oda van a rokonainál. — Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt — mondja János. Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt János. — Na — azt mondja —, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra! Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára, Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé. Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít, meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára: — Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még? — Viszik a feleségedet! — feleli a sárkány lova. — Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e? — Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol! Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette őkelmét. — Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban! Nyerít a sárkány lova a másik lónak: — Állj meg, öcsém — mondja —, kivágja a belemet! — Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! — mondja vissza János lova. A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza. Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat. Otthon éltek egy darabig. Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki: — Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja, hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza. — Elmennék én, pajtás — feleli a másik —, de gyalog úgysem mehetek veled odáig. — Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, azon könnyen utazol. Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap. Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt: — Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már nem vehetem, mert nekem van már feleségem. Hanem itt

van egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom. Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett. Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt. Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!

* Az enyészetből való újjáéledést — feltámadást — és a táltos erő kialakulását vetíti elénk a vasderes átváltozása koszos csikóvá, majd aranyszőrű paripává. A képsorban megismétlődik röviden a legény beavatási útja, aki a királylány mátkájából (vasderes) a sárkány áldozata, majd a boszorkány szolgálója lesz (koszos csikó), végül ragyogó ruhájú vitéz (aranyszőrű táltos csikó). Az átváltozás, az erők elnyerése előtti utolsó percek voltak a legnehezebbek János számára, amikor fenékig kellett ürítenie a megaláztatás poharát. Ócska, rozsdás kardot köt a derekára, rongyos, szakadt nyereggel nyergeli a hasznavehetetlen, koszos csikót, végül vállára veszi azt, tehát felvállalja ezt a fonák, nevetséges, megalázó helyzetet, és megindul vele a végső győzelem felé. Ha igaz úton jár az ember, ezeket a stációkat nem tudja megspórolni, ahogy Jézus sem kerülte el. Mikor már a végkimerülés határáig jutott a legény, mikor már fenékig ürítette a megaláztatás poharát, végre megszólalt a csikó, végre elérkezett a várva várt pillanat: megtörtént az átváltozás. Megvalósítottuk a majdnem lehetetlent, gyorsabbak vagyunk immár, mint a sárkány. Táltos lovunk természetesen rokona a sárkányénak, minden mese hangsúlyozza ezt a rokonságot, hiszen ugyanazt az erőt tudjuk jóra és rosszra egyaránt használni. A sárkány halála után annak lova a királykisasszonyé lesz. Érzelmi világunk is felvérteződött tehát a táltosi képességekkel: a legmagasabb szinten egyesült bennünk szellem és lélek, elmeműködésünk immár nem féloldalas. A testiséget, a fizikai szintet most már a lovak jelképezik ebben a képjel együttesben, s nem a sárkány: megszereztük a teljes értékű táltos erőt! Ezt az egységet többé nem tudják megzavarni az ösztönvilág kísértései. Ezután a felső világ éppúgy otthonunk, mint a középső, ahonnan elindultunk. A mese a befejező képsorokban dublőrt állít Jánosunk mellé, aki képviseli őt a középső (földi, átlagos emberi) szinten. Valójában ez azt jelenti, hogy kettős működés jellemzi ezután személyiségünket, vagyis szükség esetén bármikor tudunk felső világi segítséget — gyógyító gyümölcsöt — hozni a rászorulóknak! Jézus, amikor búcsúzott tanítványaitól, így szólt hozzájuk: „Én most elmegyek, hogy helyet készítsek nektek az én Atyám országában.” Ugyanakkor így vigasztalta őket: „Veletek leszek minden nap, a világ végezetéig.”

www.dobogommt.hu A szerves műveltség (a)lapja

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

5

Csitkót, csitkót várjatok! Megkésett üzenet Ádventről, a drága, drága gyerekeknek Aranyos a növekedés, ami megveti magát november végén. A ködök tisztulni kezdenek, többet és jobbat lát belőlünk a Jóisten csillagvárából. Havat mozdulnak az elnehezült ágak, mocorognak az erdők meg kertek fészkei. Az aszta-

lon szárad az ősszel gyűjtött kökény meg csipke, teának való ősztől tavaszig. Az asztalon, ahol mindég rendnek kell lennie. Kint friss szalmát roppantnak a bocák az istállóban, nagyot vitáznak a tikok a kasfészekben. Tompulnak a zajos dolgok, a kutyák is messzébbről ugatnak mint szoktak. Ti is egyre többen érzitek az új szagokat odakint, mik kalácsot hoznak, havat meg Jézuskát. Izgatottságtok a fáskamrák háta mögé is elcsal, érzitek, régen rejtező párák az ünnep fényében készülnek fürdeni. Jószágok jönnek, kik több fényt hoznak magukban a téli éjszakába. A sokasodó neszek között kis paták dobogását lehet már ilyentájt hallani. Ti kell halljátok leginkább közeledni, és nektek és hozzátok jön. Ismeri édesanyátokat és nagyapáitokat mind sorban, hisz ők is voltak gyerekek, és látogatta mindüket is sorba szépen. Ez a csitkó sok erejére képes, mer’ mind meséli ki látta, hogy

rúgja a porhavakat is fel az Égre csillagoknak. Ezér’ motoz sok csillag télidőn odafenn. Nézzetek sokat az égre. A Jóisten Napja azér húzódozik télidőn hátrébb az égről, hogy sok írását mit fennrakott nékünk üzenetnek, jól olvashassuk. Az a télideji csitkó is tudja esztet. Ajándék ha van, hát biz asztat ő hozza, béteszi a szívetekbe. Így segíti Jézusunk megjöttét. Fiatal ő örökké, de mégis sokszorta régebben járja az időt, mint a nyomába se érő semmilyen télapó meg mikulás. Nékik semmi közük hozzátok. Ti magyarok vagytok. Úgy is tudhatjátok ezt a csitkót, mint vér szerinti testvérteket. Néki a Jóistentől választott törvénye van felétek. E csitkónak édesanyja ott volt születésünknél, mikor a magyar népként a világra lett. Fehér színt öltött magára, mert tisztábbá már csak imigyen tudott lenni, mint volt. E Fehérnek erejét tudjuk magunkban, lelkét mi éltetjük tovább. E Fehér Ló, kinek csitkajáról beszélek, jól tud az Égre Költözött Szarvasról, ki vezérli mind az összes magyarokat. Jól meg is férnek egy szándékban. Ez a csitkó meg, kit úgy szeretek, teleszaladja köztük a földet meg eget jókedvében, mikor tirátok néz ahogy vagytok a Fényvárásban. Keleti felén a Kárpátoknak az ottani magyarik keletre tettek egy mécsest és egy Mária-képet. Azt este meggyújták és úgy imádkoznak. Még naponta is teszik ezt. Mi megtehetjük így legalább a Várakozás heteiben. Az ünnep rendjében nem változtat, de erősíti jól. Ezek mind a Karácsony előtti szenteste dolgai. Régente eznap éjfélkor fordúlt az év, és ez jól volt így. Egyik oka volt ez annak is, hogy az emberek még jobban figyeltek egymásra. Hajnal hasad, csillag ragyog még, hogy az édesapák kimennek a kút újévi zavaratlan vizét meríteni. Aranyos víz az, a családból minenki kell igyon

ebből. Ezután imát kell mondani Szent László királyunkhoz, mert biz ő az újév első napjának királya. A sok csodát mind megtudhatjátok, hogy s merre van még a szokásban, de itt a legfontosabb, hogy egyet tudjatok. Tik annak a csitkónak vér szerént is rokonai vagytok. Értetek él ő, ha jó szívvel várjátok. Telerak ő néktek cipőt meg kosarat is. A fa alá békerült ajándékok nagyon jók, még ha nem is sok, nem is nagy. A várakozástoktól válik bármi örömmé ilyenkor. Amikor odakint jártok télidőn és sok lesz a csend, ne furcsálljátok azt, örüljetek néki. Néktek sok csend kell ilyentájt mindenképp. Ebben a csendben jól hallani igazán a csitkó közeledtét. Ha zajos fények hívogatnak meg zavaros szándékú, önmagukat sem találó felnőttek, legyintsétek őket tovább. Zaj és hangosság sehogy nem való, ide még utolsónak se. A csend jó ilyenkor, a figyelés, a szüleiteknek ezt igen kell tudnia. Ha van idő mi mindenkor a tiétek, hát ez a várakozással teli növekedés az, mi előveszi magát november végén. Észrevétlen kezdetét ne engedjétek megzavarni Szentestéig, s látódik majd növekedése. És ott lesz a csitkó, hogy beteljesítse várakozástokat. Annál nagyobb ajándéktok úgy se lesz, mint hogy minél többen körben álljátok a Fény fenyőfájánál. JÓNÁS CSABA

6

Dobogó

A Hunor-monda nyomában PAP KRISZTIÁN A Középső Birodalom és a hun uralkodó házak (Kr. u. III. és IV. század, az Öt Hun 16 állama) Mielőtt a hunok, illetve a magyarok első bejövetelének mondai hagyományával foglalkoznánk, érdemes szemügyre venni azt a geopolitikai helyzetet, amelyben a hun nemzet tartózkodik újabb nagy kiáradása előtt. Azt megelőzően, hogy a Kr. utáni 350-es években a hunok egyik ága az alánokra zúdulna (a másik ág Irán keleti tartományait szállja meg1 a mai Kazakisztán területéről, gondoskodtak egy viszonylag stabil politikai háttérről. Ez a háttér Észak Kínát jelenti. A Középső Birodalom (Kína egyik, középkori megnevezése) a IV. század elejére a szétesettség állapotába került a jól kormányzó Han-dinasztia bukása és az azt követő belső hatalmi harcok következtében. A Han-dinasztiát végül is politikai versengés és korrupció gyengítette meg. Az erős vazallus államok fellá-zadtak és a lázongás széles körű felkeléssé duzzadt, amely végül Kr. u. 220-ban véget vetett a dinasztia uralmának. Ekkor Kína három egymással versengő királyságra oszlott, melyeket az északi nomád törzsek inváziója számolt fel. A három királyságot a követke-ző s egyértelműen hun származású uralkodóházak váltották fel, (az uralkodóház nevek fordításának he-lyessége igen kérdéses): A hun Liu Jao alapította Korai Csao (Zhao) állam 304-329 között; Keleti Csin (Jin) dinasztia 317-420 között; Kései Csao (Zhao) állam 319-351; Korai Yan 349-370; Kései Yan 384-409; Nyugati Qin 385-431; Déli Liang 397-414; Északi Liang 401-439; Déli Yan 400-410; Xia 407-431; Északi Vej (Wei) dinasztia(-ák) 386-5342 között.

Tulajdonképpen az történik, ami majd a későbbi évszázadok során többször ismétlődni fog: egy idegen lovas nép szállja meg Kínát és veszik át az irányítást. Megteszik ezt a tibetiek, a mongolok és mások is, csak azt nem tudatosítjuk, hogy a hunok ugyanezt megcselekszik, ráadásul minden más népnél korábban. Más kérdés, hogy a kínaiak mindig letudják dobni magukról ezeket a hódítókat, vagy azért, mert a hódítok odébb álltak, vagy mert a kínaiak lázadása eltávolítja őket. A Vej, vagy Topa, megint más néven: Tagbacs törzs dinasztiája Észak-Kína legtovább fennálló és leg-

nagyobb hatalmú uralkodóháza 386 és 534/535 között, a Sui- és a T'ang-ház országegyesítései előtt. A hun származású Vej-dinasztia tette államvallássá a buddhizmust Kínában, ami azért is fontos, mert a IV. század elején Észak Kínában már a köznép 9/10-része buddhista. Az Északi Vej (386-534); a Keleti Vej (354-550); a Nyugati Vej (535-557); az Északi Csi (550-577) és a legtovább fenn álló Északi Csou (557581) dinasztiákat közös név alatt Északi Dinasztiákként tartják számon a történelemben3. A hunok vezető ereje a VI. század közepére-végére kiszorul ugyan a birodalom területéről, de milyen különös, a türk hatalom éppen ez időben, 552-ben alakul meg pontosan azokon a területeken, melyeket addig a hunnak nevezett törzsek birtokoltak. Az Öt Hun-nak is nevezett dinasztiák 16 államra (tartományra) terjesztették ki hatalmukat, amely a Jangcétól északra eső területeket jelentette. Annak ellenére, hogy az Északi Dinasztiákban a lakosság zöme kínai volt, a vezető réteget az idegen, lovas-nomád eredetű törzsek alkották. Ők azonban joggal támaszkodhattak a már korábban betelepült hun népességre, akiket kínai uraik sok esetben kilátástalan helyzetbe juttattak és rabszolgaként adtak el. Ennek nyomán számtalan lázadás tört ki körükben. A Han-dinasztia bukását követő káoszt, a mértéktelen adók miatt kitört éhínséget és parasztlázadásokat az Öt Hun hatalma állítja helyre. Az ő majd 200 éves uralmuk teszi lehetővé, hogy a kínaiak magukra találjanak és megszabadulva az idegen uralomtól elkövetkezzen az újabb, igazi fellendülés a Tang-korszak4. A Vej-diansztiák mindenesetre sikeresen erősítették meg hatalmukat, fejlesztették a birodalom gazdaságát és ellenőrzésük alá vonták a fontos kereskedelmi utakat, gazdasági központokat. Miközben harcolniuk kell ugyan az északi törzsekkel, saját rokonaikkal, akiknek ezután már nem jutott annyi „ajándék”, azért a Vej-házak 439-ben fontos győzelmeket aratnak és egyesítik Észak-Kínát. Röviden ez a háttér az, amelyre támaszkodva a IV. század közepén a nyugati (fekete) hunok sikeresen indíthatják meg Közép-Európát célzó hadjáratukat. Több milliós hun népességről van szó, hiszen 350ben, egyetlen alkalommal (amely éppen száz évvel később, 450-ben megismétlődik) kétszázezer hunt gyilkolnak le a Közép Birodalmának fővárosában császári parancsra (egy, a hunok között nevelkedett kínai, Zsonming vezetésével). És érdemes egy pillantást vetni a térképre, hogy a hun hadsereg és a köznép valóban lenyűgöző menetteljesítményét és mozgékonyságát érzékelni tudjuk. Ha elfogadjuk a 351-es évet indulási évnek s a Kazak sztyeppét kiinduló pontnak, akkor azt látjuk, hogy 375-re már a nyugati gótokat is kimozdították. A közbeeső tizennégy év

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM vándorlással, harccal és szövetségkötésekkel telik, melyek az ideiglenesen megszállt területeken való hatalmuk megszilárdítását célozza. Közben persze nő, szaporodik a népesség. Közel 5000 km-t tesznek meg ezalatt nőkkel, gyerekkel és a lábasjószágokkal. Ezt a szervezettséget és menetteljesítményt az a körülmény is kiemeli, hogy egy hatalmas több százezres, ha nem milliós lélekszámról van szó. Van min elgondolkodnunk, ha számszerűsíteni akarjuk a Középső Birodalomban maradtakat és a délre vándorolt fehér hunokat. Milyen hatalmas népről lehet szó ebben az időben, ha egyszerre három területen tud igen komoly súllyal jelen lenni? A hunok Európába való vándorlásának miértje az emberiség történetének egyik legnagyobb rejtélye. Nem tudjuk a pontos okát. Az egyik legkézenfekvőbb magyarázat a Tárim-medence korábban gazdag, városokkal tűzdelt, s jól járható vidékének elsivatagosodása és elnéptelenedése, amely egyben egy gazdasági térség kiesését jelentette. Nem lehetetlen, hogy a Tárim-medence megváltozott lehetőségei és észak Kína megszállása között is szoros kapcsolat állt fenn. A hunok talán felmérték, hogy a megváltozott körülmények miatt a kínaiakkal sem lesznek idővel versenyképesek. Egy-egy sikeres, vagy éppen sikertelen támadás, büntetőhadjárat (ha úgy tetszik: adóbehajtás) után ugyanis gyakran Kínától nyugatra, a ma Góbi sivatagként ismert térségbe vonultak vissza, amely azonban ebben az időszakban már lovakkal nem, vagy rosszul járható. A víztelenségről nem is beszélve. Hiszen a hun lovas íjászok legfőbb előnyük a kínaiakkal szemben, az íjukon kívül, gyorsaságuk és váratlan hadmozdulataik. De ezzel a józan, ész érvek el is fogytak. A 350 körül meginduló nyugati elvándorlás idején a hun hatalom a csúcspontján áll, észak Kína az irányításuk alatt van és annyi fölös erővel is rendelkeznek, hogy Indiába is csapatok mehetnek. Vagyis biztosított háttérrel vághatnak neki a honfoglalásnak. Talán az európai szarmaták segélykérő üzenetei azaz ok, mely kimozdulásra készteti a hunok nagy törzsi tanácsát. A mozgáshoz szokott hun törzsek végül is letelepedettnek számítanak, hiszen csak saját országnyi területükön belül vándorolnak (legeltetnek), ha vándorolnak. A szkíta-hun nép ekkora áttelepülést, súlypontjának ilyen jelentős áthelyezését nagyjából 500, de inkább 1000 évenként szokta megcselekedni.5 Pillanatnyilag az látszik a legtisztességesebb magyarázatnak erre a felvetett, rejtélyes kérdésre, hogy több, igen fontos kedvező és kedvezőtlen esemény, egybeesés eredményezte az Európába való költözést.

Hunor és Magyar Anélkül, hogy a mondai elemekkel átszőtt legendát sértenénk, vagy kétségbe vonnánk részei helytállóságát (ahogy ez bevett szokás krónikáinkkal

7

kapcsolatban), próbáljuk kibontani a mitológiai világ mögött a prózai valóságot. Mondai, mitológiai „kellékek”-nek tartjuk magát a vadászatot, a testvérpár szerepeltetését és magát a szarvast, mint a hunok mitikus állatát. A Hunor-Magyar monda tulajdonképpen egy krónika részlet, mely a legrészletesebben Kézai Simon krónikájában maradt fenn (kiemelés tőlem, P. K.): „Mellőzve mármost a mellékes dolgokat, melyek csak a tárgy színezésére valók… Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gím szarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz vidéke, pedig Perszisszel szomszédos: egyetlen kis gázlótól eltekintve, körben minden felől tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Nehéz oda a ki- és a bejárás.”6 Miért pont Hunor és Magyar? Miért nem Bendegúz vagy valamelyik másik név szerint ismert kapitány, mint Keve, vagy Kadosa a főszereplők? Érdekes módon a Hunor-Magor név nagyon ritkán bukkan fel a történelem során. A két legkirívóbb példa a Nimród ideje és a hun-magyar bejövetel a IV. században. Mind a három vizsgált krónika (Anonymus, Kézai, Thuróczy) ezt a két időszakot állítja párhuzamba. Tehát itt egy visszacsatolásról, egy utalásról van szó, talán éppen azért, mivel akkor is (Nimród idejét követően) egy kísértetiesen hasonló eseménysor zajlott le. A név-pár önmagában is érdekes, de a történelmi távlat miatt különösen fontos. A zsidó hagyomány Káin és Ábel-ével, vagy a római Romulus és Remussal ellentétesen, akik nem tudnak „visszatérni”, Hunor és Magor újra feltűnnek egy nép életében és a világtörténelem színpadán. Ennek egyik magyarázata a két, illetve három kultúra alapvető eltérésében van. A lezáró jellegű és kissé halálszagú szemita és latin műveltséggel szemben a szkíta tudás egyfajta termékenység kultuszon alapszik, melynek fő eleme a megújulni kész szeretet, amelynek ösztönöző hatása, úgy látszik, valóban hatalmas tettekre képes. Az a kiemelt tulajdonság, hogy Hunor és Magor vadászok, annak jelzése, hogy nem kóborló kereskedőkről, vagy lézengő zsoldosokról van szó, hanem független, szabad emberekről, akik családjuk (tágabb értelemben: törzsük) érdekében kutatnak, keresnek — vadásznak, nem pedig önös érdekeket hajszolnak. Kézai és Anonymus sok „mellékes dolgot” kihagyott művéből és feltehetően a legfontosabbnak tartott eseményt (a Nimródi vonalat, vagy a hozzá köthető időszakot) emelték csak ki. Thuróczy többnyire

8

Dobogó

kettejük művét dolgozta fel. Hunor és Magor korszakokat átívelő szerepeltetése s bibliai idők megidézése jelzi, ekkora erejű nép megmozdulás igen ritkán fordulhat elő a történelemben. A hun kimozdulás a sztyeppe-övezetre általában jellemző kisebb népmozgásokat felülmúló cselekedet volt. A két legfőbb krónikánk két leszármazási vonalat jelenít meg, Kézainál a Jáfet ágból származik Nimród, míg Anonymusnál Kám leszármazottjának, Kusnak a fia. Ennek az eltérésnek igen komoly oka van, mégpedig a Jézus családfája körül kialakult anomáliáknak a következtében. A Jeromos által összeállított Vulgáta lett a Róma által elfogadott ,,hivatalos” biblia verzió, amire a manicheusok azt mondták, hogy hamisítvány, mert súlyos ferdítéseket és valótlanságokat tartalmazott. Úgy az egyes szövegek, mint Jézus származása. a Vulgáta összeállításáig különböző szentirat változatok léteztek, s e mű előzménye volt a 325-ben összehívott niceai zsinat, ahol kereszténységet az ótestamentum alapján dogmatizálták. Nimród, a föld első uralkodója és az első nagyobb emberközösséget összefogó birodalom, Babilon ura, mely egyben az első igazi kultúr bölcső is. Az ő szerepe megkerülhetetlen, hiszen a legismertebb hun főkirály Atilla uralkodása idején őt említi őseként, egy újabb időbeli visszacsatolásként, mint „Nimród unokája.” A történetírók egyessége szerint 370-ban a hunok átkelnek az Etil (ma: Volga) folyón és az alánok területét birtokba veszik, 374-ben pedig a Tanais-on (ma: Don) és a keleti gótokra zúdulnak. Őket részben elűzik, részben hagyják őket megmaradni földjeiken. Ami valódi nehézséget jelenthetett, az a nehezen megközelíthető Krím félsziget (a korabeli Chersonésos) elfoglalása, mely bár vegyes lakosságú, döntően gót uralom alatt van. Mindhárom krónika megemlékezik egy nehezen fellelhető átkelőről az „egyetlen gázlóról”, mely utalás egyben egy titkos átjáróra, amelynek megtalálása segíti tovább vándorlásukban a hunokat. Az átjáró szónak kiemelten fontos szerepe van. Az átjáró kifejezésnek sok jelentésárnyalata lehet, úgy mint átvezetni valakit egy folyó egyik partjáról a másikra; átértelmezve pedig, átjutni a kétségek mocsarán, átkelni egyik világból egy másikba, akár a régiből az újba, Ázsiából Európába. Bizonyos, hogy a Kazak sztyeppén közel 20 évet eltöltő hun népesség vezető rétege valami probléma előtt találta magát, amit csak hoszszas töprengés árán tudott megoldani. Átkelni, átjutni, kivezetni a népet szorongatott helyzetéből, rést találni a tornyosuló akadályokon — ilyesmi gondolatokra jut az, aki a szavak jelentését kutatja a krónika szövegváltozatokban. Lehetséges-e az, hogy egy erős, jól felszerelt, nagy számú és gazdag haditapasztalatokkal rendelkező hun haderő előtt problémát jelentsen egy bármilyen nagy folyamon való átkelés? A könnyű lovasság, legalábbis a sztyeppei, bármikor átúsztatott szélesebb

folyamokat és talán furcsán hat, de már az ókorban is, amennyiben a folyószűkület megengedte, ha nem, akkor felfújható bőrökből és deszkákból mozgó hidat, mai szóval: utász hidat készítettek. Vagyis, egyetlen folyami gázló biztos, hogy nem indokolt volna egy legendai keretet. Ugyanakkor az a lehetőség merül föl, hogy ez az „egyetlen gázló” kifejezés az erődként is felfogható Krím félszigetre való bejutást és az onnan való további sikeres hadműveleteket takarhatta. A térképre nézve jól látható, hogy a félszigetre a korábban kimmer boszporusznak nevezett átkelően lehet átjutni egy váratlan támadással. A kimmer nép név önmagában is beszédes, hiszen egy szkíta népről van szó, akikről az átkelő a nevét kapta. A szarvas, mint fő motívum sokfajta jelentéssel bír (pl. a Tejút megjelenítője), egyfajta szellemiséget és iránymutatást is jelent. Itt nyílván egy égi, talán látomásban megjelenő állatról, vagy egy ahhoz köthető szellemiségről van szó, amely valamilyen segítséget, útmutatást adott a kétségek közt őrlődő hun népnek. Kissé drámaian: a kétségek mocsarából szabadította ki népét annak szent állata. Meglepő hasonlóság figyelhető meg a IV. század közepe táján történtek és a mogyoródi csatát követő hetekben lezajlott „szárnyas csodaszarvas” jelenés között, Szent László és Géza testvérpár esetében. Mindkét esetben a magyarság valami előtt, — egy nagy feladat, — vagy valami más, egy győztes csata után van és az ekkor jellemző bizonytalan lelkiállapotot szűnteti meg a csodaszarvas feltűnése, iránymutatása. A két kiemelkedő esemény között eltelt idő is mutatja, hogy itt egyegy igen kivételes mitikus- történelmi pillanatot érhetünk tetten, hiszen a legutóbbi eset után már talán nincs is ilyen csodaszarvasos alkalma a magyarságnak. Valóban felmerülhetett a kérdés ott a Kazak pusztában, hogy merre tovább és milyen áron? Le délnek, akár Indiába, vagy a távolibb és kissé bizonytalanabb, idegenebb Európába? Csak feltételezzük ezt az őrlődést, mert pontosan erről a majd két évtizedről van a leghomályosabb tudomásunk, de az kétségtelen, hogy a hunoknak mozdulniuk kellett. A Kazak puszta nem rendelkezik jól védhető hegyszorosokkal, azon kívül az emberiség nagy gazdasági-kulturális központjaitól szinte egyenlő távolságra van, vagyis kiesik a főbb kereskedelmi utaktól, és ahonnan nehéz beavatkozni az emberiség életébe. Már pedig az a nemzet, amelyik hol a Kínai birodalmat sarcolja, hol Észak-Indiát hajtja uralma alá, az nem érhette be pusztán legeltető állattartással. A sztyeppe övezeten való továbbvonulás viszont önmagától is meghatározhatta a menetirányt. Egy dologban nem lehet kétségünk, a lovas kultúrájú hunok több ezer év tudásával a tarsolyukban pontosan tudták, hogy mi a feladatuk, ha úgy tetszik: küldetésük a világban. Ritkán használt szóval rettenthetetlenek voltak tetteikben, de gondosak az előkészületekben. Egy akkora feladat, mint szétrobbantani az európai erőközpontot je-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM lentő Római Birodalmat, még őket is el kellett, hogy gondolkoztassa, még nekik is komoly feladat volt. Keresztül törni tucatnyi kisebb-nagyobb harcias népen, mégha ezek nagy része rokonuk is volt, csak érdekek sérülésével volt lehetséges. Ugyanakkor tudták, ha az alán-jász területre bejutnak, ott nincs megállás! Akkor már tovább kell menniük, át a germánokon, neki a római limesnek, hogy annak feltörésével elfoglalják Európa kellős közepét, amelyet könynyen gazdasági és politikai központtá alakíthatnak ki. Aki azon tipródik gondolatban, hogy a hunok mindig csak a szomszéd kerítésig voltak képesek ellátni, és kétségbeesésükben jutottak mind közelebb az Ister-Dunához, az szörnyen el van tévedve. Igen kemény, következetes katonai szempontok vezették Bendegúz seregeit, hogy testvéreken és ellenségen átverekedve magukat megpihenhessenek a Kárpátok alatt. Pontos menetrend szerint kellett történniük a katonai akcióknak, a győzelmeknek, hogy a tágasabb család, az alap népesség és az állatállomány időről időre biztonságos környezetbe, friss vízhez, legelőkhöz jusson. Mivel itt nem egyetlen család tucatnyi népről, hanem tíz- és százezrekről volt szó, ezek megindulása és megvédése sokkal nehézkesebb volt és nekik már katonailag is védett övezetekbe kellett érkezniük. Tudjuk, hogy lovas-nomádok milyen hatalmas távolságok megtételére voltak képesek, de a hunok érezhetően valami biztos szállásterületre vágytak. Hiszen elérve a Kárpát-medencét gyakorlatilag onnan nem mozdulnak, s azt hadjárataik kiinduló állomásává teszik. A Hunor monda éppen azért csodálatos, mert ahelyett, hogy részletezné a személyeket s az egymásra következő eseményeket, szinte időtlenné téve azokat, egy igen tömör, fantáziát megragadó leírása a történteknek. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen lelkülettel hallgatják! Biztosra vehetjük, hogy akár még a Rákóczy kor magyarja is határtalan megilletődéssel hallgatta a Hunor, vagy bármely más mondánkat. Külön kérdés, hogy a Balambér vezette hun támadás megszünteti Pannónia több évszázados kettéosztottságát s bár a hunok idején is vannak időleges terület veszteségek, átmenetileg ők is kiszorulnak a központi részekről, de ezzel így is a mai napig fennálló helyzetet rögzítenek a IV. század végén. Különösen a magyar név alatt beáramló népesség idejétől fogva

9

soha nem lesz vita tárgya a Kárpát-medence központi területének jogi státusza, vagyis hogy kihez tartozik. Ezzel a ténnyel a hivatalos történetírás soha, egyetlen mondat erejéig nem tartotta érdemesnek foglalkozni. Ma, 2008-ban a Kárpát-medence nem egységes, sem területileg, sem vezetését illetően, de mégis érdekes, hogy annyi kataklizma után is a terület szívtájéka az ősnép kezén maradt, amit akkor a szarmaták birtokoltak. Ez nagyon fontos, mert ebből a tényből még bármi kinőhet, holott a helyzet súlyosabbnak adódik, mint a török idők széttagoltságakor. Az Ister-Duna vonalán húzódó római limes végzetesen blokkolta a Kárpát-medence működését, ahogy azt a mai határok is teszik, és az európai kontinensre ránehezedő eltorzult római világ valóságosan pusztulással fenyegette a világot. Az erkölcsi tartásukat vesztett római uralkodói körök és a birodalomban mindenhol megjelenő korrupt hivatalnokok számtalan tartomány népét sodorták kiszolgáltatott, rabszolga állapotba. A rendet egy olyan zsoldos katonaság tartotta fenn, melynek zömét egyre inkább külföldiek alkották. Talán túlzásnak tűnik ez a vaskos vélemény, de gondoljunk a Szovjetunió összeomlását megelőző évtizedekre. A kulturális és morális süllyedésre, az ökológiai katasztrófákat eredményező, ésszerűtlen gazdaságpolitikára.

A szarmata kérdés A szarmata nép évszázadokon át uralni tudta a Kárpát-medence keleti felét, azonban a 300-as évek közepére végzetesen meggyengültek a szüntelen csatározásokban. A lovas, nehézpáncélos szarmaták természetesen a nagy szkíta-hun család tagjai, tehát ugyanazon nyelvű és szokású, mint az új honfoglalók. Tőlük származik, velük kapcsolatosan maradt fönn az első magyar Kárpát-medencei nyelvemlékünk: a marha7 szó. Ez mindössze annyit jelent, hogy a beérkező hunok magyarul beszélő ősnépességet talál a Duna-Tisza közén a Kr. utáni IV. században. Ennek a felvetésnek a valódiságát a következő érv támasztja alá leginkább: „Tóth Tibor előtt világossá vált, hogy az un. finnugor népek morfológiai sajátosságai nincsenek meg a honfoglaló magyarság embertani anyagában, valamint a mongoloid komponens is jelentéktelen, ellenben a Fekete-tenger vidéki és a nyugat-

10

Dobogó

kazahsztáni szarmata embertani anyag mutatja a legnagyobb hasonlóságot az ősmagyarokkal.”8 Tóth Tibor a koponyavizsgálatok összehasonlítás során 3000 évet vett figyelembe és ennek alapján mondta ki: „a honfoglaló magyarság osteológiai anyaga a Közép- és Kelet-Kazaksztán területéről származó andronovói valamint a Közép-Volga menti bronzkori leletekkel tükröz közelséget.” Továbbá: „A szarmatakusán korszak leletcsoportjai közül a honfoglaló magyarság szériája a nyugat-kazakisztáni szarmata, az Alsó-Volga melléki közép szarmatakori, valamint a mizdahki csoporttal tükröz a legnagyobb közelséget.”9 Vagyis, nem kevesebbet jelent Tóth Tibor kutatási eredménye, minthogy a nagyjából 50. szélességi fok mentén, Kínától a római Limesig ugyanaz a kaukázusi európid népesség áramlik oda-vissza évezredeken át. Ez a népesség négy-öt nagyobb királyságra (kiterjedt, autonóm törzsszövetségekre) oszlik, ezeken belül pedig számtalan nagy családra. Az európai szarmaták nem feltétlenül vannak szoros szimbiózisban az indiai vagy kínai hunokkal, de kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik révén tudnak egymásról, érintkeznek és bizonyára híreket (információt) is cserélnek. Ez a (nevezzük most így) kaukázusi lovag típus kiterjedt mozgásterületénél fogva más népcsoportokkal érintkezik ugyan, de ezen a földrajzi sávon ő a domináns a Kr. utáni X. századig. Elképzelhető lenne az, hogy négy-öt néven létező népcsoport évezredeken át ugyanazon embertani jellegzetességeket mutatva, ugyanazt a lovas kultúrát és magasrendű erkölcsiséget követve, alapvetően ne ugyanazt a nyelvet beszélje? Még ellenségeik is rendre ugyanazok voltak. Tóth Tibor tanulmányából nem derül ki, hogy földrajzilag milyen szélességig terjedt a vizsgálata. Feltehetően az volt a szempont, hogy a magyarok Urálba helyezett téves őshaza elméletét és az ugor ág jelentőségét tényekre alapozva megcáfolja, illetve csökkentse, mindezt az 1950-es években. A szarmata-jazigok (jászok) Kr. u. 50-től említettnek először a római forrásokban. Megjelenésük utáni 200 évben sorozatos támadásikkal nyugtalanítják a Limes védvonalát, s a Duna mentén új erődrendszert kénytelenek építeni védekezésül a rómaiak. Az ellenük induló császári expedíciók rendkívüli jelentőséggel bírtak Róma számára, mivel „ebben a korban egyetlen más nép, még a gótok ellen sem volt szükség ilyen nagy arányú erőkifejtésre.”10 Erejükre jellemző, hogy Kr. u. 89-ben a szarmata-jazigok a rokszolánokkal karöltve megsemmisítik a híres XXI. Rapax légiót. „A jazigok és a roxolánok összehangolták hadműveleteiket is így lassan az egész Tiszántúlt birtokukba vették. A II. század végén a jazigok támadásai megélénkülnek. Kr. u. 174-ben már 100 ezer római hadifoglyot engednek szabadon, majd 260-ban a szarmata-roxolán szövetségeseknak az „egységes támadásuk megrengeti Észak-Itália gazdag kikötő városait, sőt még a Pó-völgyi településeket is”12. A III-IV.

században húsz év alatt hétszer kellett hadjáratot vezetni ellenük, miközben közülük 300 ezer(!) embert telepítenek római területre. 322-ben Rausimod szarmata király támadta meg a birodalmat, majd a támadások megismétlődtek 356- és 358-ban. Súlyos csapás volt a limigantesek11 felkelése 334-ben. A gótok ellen ugyan támogatták a légiók a szarmatákat, ám ez sem tudta megmenteni őket politikai súlyuk megtartását illetően.”13 A sorozatos támadásaik, a belső törzsi villongások és belháborúk őket is meggyengítette, éppen a IV. század vége felé, a nagy hun támadás előestéjén. Az utóbbi időben egyre másra születnek tanulmányok a szarmatákkal kapcsolatban, méltán, hiszen egy igen jelentős szkíta származék lovas népről van szó, akiket a történelemtudomány — párthusokhoz, a közel-kelet uraihoz hasonlóan —, nem kezel súlyuknak megfelelően. Velük kapcsolatban a Csörsz-árok az, ami az érdeklődés középpontjában áll, amely árok rendszer a kutatók többsége szerint a római hadmérnökök munkája és a rövid életű római-szarmata szövetséget szolgálta. Ha ez igaz, akkor a szarmaták területe, a Duna-Tisza köze a IV. század közepére a rómaiak ütközőzónájává vált „a germánok és Pannonia Secunda valamint Valeria között.” A szarmaták és a rómaiak között alapvető érdekellentét állt fent, de rövidebb időszakokra, néhány évről, esetleg évtizedről van szó, mégis egyességre léptek a közös ellenség a germán törzsek ellen. És ez az ingatag szövetség 357 telére fel is bomlik. Tény, hogy a szarmaták a IV. század végére a folytonos kifelé viselt harcoktól és belső polgárháborúktól jelentősen meggyengültek és egy ilyen szövetség létrejöhetett. De ezek, csak a Csörsz-árok építésére vonatkozó következtetések, mert az árok építésének körülményei nem dokumentáltak, lehet, hogy egy jelentős méretű vízelvezető árokról van szó, mint aminek használták is a későbbi korokban. Tudjuk azt, hogy a hunok nagyjából 375-ben érik el a Duna-Ister alsó vonalát és annak mentén haladnak mind följebb. Előző évben nagy qvád támadás éri a római Pannóniát északon, a qvádok szomszédságában, melynek során a nagyobb (Carnuntum, Akvuincum) városok is súlyos pusztítást szenvednek. A római büntető expedíció nem ér el kellő hatást, mert már nem tudnak elegendő katonát irányítani a térségbe. A birodalomba betelepült gótokkal is egyre több baj lesz, mivel nem kapnak rendes ellátást az összetűzések nyílt összecsapásokba torkolnak és 378-ban Hadrinapolisnál alán-szarmata csapatok segítségével tönkreverik a római sereget. A hunok 381ben a Tisza környékén vannak és feltehetően az ezt követő néhány év valamelyikében támadnak a Duna menti limesre, magára Valéria tartományra, s a két Pannóniára és azt birtokba is veszik14. A szarmatákat (és fél tucat kisebbet népet) leváltó és bekebelező hun betelepülés azért is kiemelkedő erejű és jelentőségteljes, mert nem csak részekben

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM gondolkodott, hanem az egészet képes volt egy kézben összpontosítani. A hunok a gótokon átjutva a Duna vonaláig szinte akadály nélkül jutnak el, ezt a krónikáink is érzékeltetik, és csak itt vívják igazán nagy, veszteség teljes csatáikat. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a szarmatákkal-alánokkal, a roxolánokkal, dákokkal könnyebben összhangra találtak, mivel rokon népek. A dákok, Ammiánus szerint, a szarmaták egyik törzse. Amikor a kutató a szarmatákról szóló, vagy velük kapcsolatos forrásanyagot vizsgálja, nem kis fejtőrést okoz a különböző név változatok a szarmata-jazigalan viszonylatban. Az egyik forrásban az alánokat nevezik massagétáknak, a másikban viszont az alánokat a jászokkal azonosítják, akik viszont azonosak a jazygokkal, akiket aztán a kárpáti régióban szarmatáknak neveznek. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy a Kr. u. 89-ben beköltöző szarmaták a Kaukázus előterében élő nagyobb (alán-jász) tömegből szakadtak ki, innen a tovább élő (kereskedelmi és nyilván rokoni) kapcsolat és a névváltozatok. A IV. század közepén a kárpáti szarmaták és a Fekete-tenger-Kaukázus térségben élő alánokat a közéjük betelepülő gótok elválasztják ugyan, de azért a kapcsolat és kereskedelem nem szűnik meg. E két nép név (alán, szarmata) inkább csak földrajzi megkülönböztető jelentőségű, mintsem következtetni lehetne közös származásúkra. Kétségtelen viszont, hogy szkíta származásúkban megegyeznek a feljegyzések, szokásaik, fegyvereik pedig csak minimálisan eltérőek. Valamikor Kr. u. 390 körül a hunok már biztosan tartják kezükben a Kárpát-medence nyugati részét is, mivel néhány évvel később már több tízezres sereget küldenek a Római Birodalom megsegítésére. Hunor és Magyar népe tehát lassan, pásztor harcosokhoz méltóan, titkok és küzdelmek útján, de újra hazatalált.

Források 1

Világtörténet évszámokban. Gondolat, 1988. Adatok: Kína rövid története. Gondolat, 1960., és Jaques Gernet: A kínai civilizáció. Osiris, 2002. 3 Az összefüggést, vagyis azt, hogy a Kínában lehanyatló és onnan kiszoruló hun hatalom és a határ túloldalán felemelkedő (türk) birodalom népe egy és ugyanaz, ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az érdekes inkább az, és ez egyben alátámasztja az elmondottakat, hogy az Árpádi bejövetel után a kínai krónikák már nem beszélnek se hunokról, se türkökről. Pedig feltehetően még azután is maradtak nagyobb számú kolóniák a Belső-Ázsiai térségben, azonban rájuk a beolvadás várt és a lassan feltörő mongol népek veszik át a vezető szerepet. Kitaj, dzsürcsi és tunguz népek alapítottak birodalmakat Kínában a 10-12. században, őket követte a mongol hódítás (1215-1355). Ezek a hódítások azonban százszázötven év próbálkozás után, folyamatos lázadásoktól gyengítve, sorra elbuktak. Valószínűleg a kulturális ellentétek (nomádmegtelepült, pásztor-földműves stb.) áthidalhatatlanok voltak. Hosszabb beágyazottságra volt szüksége egy kívülről jött népnek, 2

11

ha tartós uralmat akart elérni Kínában. A mandzsuk a dzsürcsik utódai voltak, ők a 17. századtól a 20.-ik elejéig uralkodni tudtak, talán a hosszú együttélésnek köszönhetően. 4 589-ben a Szuj-dinasztia vezetésével újra kínai vezetőréteg egyesíti északot és délt, ezzel Kína 270 évig tartó megosztottsága megszűnt, majd nem sokkal később, 617-től a Tang korszak következett. 5 „Az európai szarmaták Don és Dnyeper közé költözése időben egybeesik az ázsiai nomádok mozgásával, a Parthus Birodalom kialakulásával. Anélkül, hogy egyenes összefüggést próbálnánk kimutatni a III. századi észak-pontusi sztyeppei kataklizmák, a parthus, illetve a hiung-nu birodalom felemelkedése között, mindenképpen említésre méltónak látjuk…” Kulcsár Valéria: Egy elfelejtett iráni nép, a szarmaták. Internetes változat. 6 Képes Krónika, ford., Bollók János. Oziris, 1999. 89-95. o. Ugyanott: Perszisz=Perzsia, Meotisz=Azovi-tenger, 7 Ammianus Marcellinus: Róma története. Európa könyvkiadó, Bp. 1993. Ez a felvetés, nem tagadom, elég merész, de ahelyett, hogy bizonygatnám igazamat, inkább felszólítok mindenkit: cáfolja meg, ha tudja! Itt most csak a kérdéshez kapcsolódó információkat adjuk. Az eset Constantius császár hadjárata idején történt az Ister menti szarmata limigansok ellen, akiknek lázongását megjelenésével lecsillapítja ugyan, de lekezelő szavaira kitört a botrány. Az egyik szarmata férfi a csizmáját (télvíz idején járunk) is feléje vágva kiabálta ezt a szót: – „Marha! Marha!” Ammianus Marcellinus hagyományozta ránk ezt a történetet, és hozzáfűzte: „ami náluk csatakiáltásként hangzik” 203.o. Ebben a kérdésben érdemes Sebestyén László véleményét idéznem: „Viszont Marcellinus csatakiáltásként őrizte meg a marha- marha szitkozódást. Kire-kire bízom, hogy e szó mit jelent, de azt is, hogy a ma használatos átvitt értelme miatt kiáltotta-e a haragra gerjedt jász atyafi”. A rómaigörög műveltségű katonaírótól nem vehetjük zokon, hogy nem ismerte a hun-magyar nyelvet, mivel főleg testőrtiszti feladatokat látott el a császári udvarban. A jegyzeteket író Adamik Tamástól egy kicsit furcsállhatnánk, hogy nem kapta fel a fejét erre a nyilvánvaló unicumra. A jegyzetben ugyanis a következőket írja: a „marha” eredeti jelentése „halál”. 668. oldal. Még arrébb: „marha – a pannóniai népek csatakiáltása.” 761. oldal. Ennyi. Semmi kétkedés, magyarázat vagy bizonyítás. Az eredeti latin szövegben (XIX. könyv, 11. fejezet.) pedig valóban ott szerepel ez a megismételt magyar szó. Adamik Tamás kiváló szakember, az ELTE Latin Tanszékének vezetője, hatalmas latin tudással. Nem ő a hibás a hosszú-hosszú évtizedek szerencsétlen és káros oktatáspolitikájáért. Az, hogy a szarmaták magyarul beszél(het)tek, az a tény is alátámasztja, hogy etnogenezisükben a magyarokhoz álltak legközelebb. Ha már lovas kultúrájukat, harcászatukat és egyéb szokásaikat nem is akarjuk „beszámítani”, vagy figyelembe venni. Ezt az ide-oda mozgást az indoeurópai kultúra felkent papjai a mai napig nem tudják teljesen megérteni, pedig semmi ördöngösség nincs ebben. Az európai történettudomány az egyes népek (a maguk korában inkább csak törzsek) vándorlását, többnyire csak egy jól behatárolható térségben tudja elképzelni és értelmezni. A mi esetünkben egy könnyen mobilizálható, művészetében, harcászatában és egész életmódjában is a mozgásra építő nép időnként való kimozdulásáról van szó. Ezeket a kimozdulásokat motiválhatták gazdasági tényezők, de többnyire inkább háborús okokat lehet látni mögöttük, olyan hadjáratokat, melyeket a kitartó hun lovakkal nagy távolságra is képesek voltak megvívni. 8 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. 9 Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etápjáról. Az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei 18 ( 1965), 85-89 és 90-91. oldalak. 10 Harmatta jános: A magyarországi szarmaták történetéhez. Archelológiai Ért. 77 (1950) 12. o. 11 Királyi vagy szabad szarmaták=acaragantes és a szolgaszarmaták=limigantes. 12 Póczy Klára: Aquincum. 33. o. 13 Harmatta id. m. 16. o. 14 A Pannónia megnevezés és a római fennhatóság ekkor, a IV. században csak a Dunán-túlt, a Dráva folyón túli részeket és a bécsi-medencét jelentette.

12

Dobogó

A Szent Korona és a tulajdon 1. rész Bágyi Zoltán tanulmánya azon ritka írások egyik, amely alapos kutatómunkával összefoglalta a Szent Korona-tan egyik tételét jelentő, a Szent Koronához köthető tulajdonjog történetét, és a történelmi korokban változó tartalmát. A tanulmány két részből áll. Az első azt mutatja be, hogy az 1848-ig tartó tradicionális korszakban, a második rész, pedig azt, hogy az 1848-tól 1944-ig tartó modernizációs korszakban, mit tekintettek a Szent Korona tulajdonának. A téma azért is aktuális, mert a Szent Korona-tanon alapuló történeti alkotmányunk korunkra vonatkoztatott trágyalása ma sem kerülheti el a Szent Korona tulajdonjogának kérdését. Dr. Tóth Zoltán József lunk a mindenkori király személyétől elvont koronaBÁGYI ZOLTÁN fogalom, amelyhez az elidegeníthetetlen királyi javak Bevezetés tartoznak.” Eckhart a királyi javak feletti rendelkezés korlátozásában csupán a királyi hatalom önvédelmét Magyarország történetét az ország születésétől látja. Timon Ákos viszont a magyar középkori állami élet napjainkig végig kíséri a Szent Korona, aminek hatása a magyar állam életére 1946-ig rendkívül jelentős közjogi jellegét hangsúlyozza: „Az egyéniség elve a volt. A Szent Korona hatása egészen a legalapvetőbb birtokarisztokráczia kifejlődése következtében nájogokig behatolt a társadalom életébe a tulajdonnal lunk is előtérbe nyomul, de nem emelkedik a köz, az való szoros kapcsolata révén. Annak a témakörnek a államiság elve fölé, nem szünteti meg annak uralmát. vizsgálata rendkívül fontos kérdés, hogy a Szent Ko- Az egyéni hatalmak korlátozása a köz, az állam érderonának a kizárólagos tulajdonjoga milyen mérték- kében nem magánjogi, nem hűbéri formákban törtében érvényesült az elmúlt évszázadokban, hiszen nik, mint a nyugati államokban, hanem közjogi foramennyiben a Szent Koronáé a főtulajdonjog és nem mákban, a közhatalom eszméjének érvényre emeléa királyé, az nagyban meghatározza az adott időszak se mellett, mely a szent korona közjogi fogalmában, politikai és gazdasági életét. Ugyanis míg a kialakuló személyesítésében nyer kifejezést.” A magyar adományrendszer — folytatja Timon — a monetáris centralizáció, a bankházak megjelenése egy újfajta fejedelmi abszolutizmushoz vezet Eu- nyugat európai hűbéri birtokrendszerhez képest rópában, addig Magyarország 1848-ig meg tudja egyértelműen nem magánjogi, hanem közjogi alapon őrizni a rendi jellegét. Szintén meghatározó volt, hogy nyugszik. A birtokadományozás nálunk nem a hűbér1848-ig a politikai életben való jelenlét a Szentko- úr magánjogi, hanem kizárólag a Szent Koronát fején rona-tagságon múlott, amit a Szent Korona által viselő király közjogi aktusa. Innen az a jogelv, hogy a „magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea közvetített adománybirtok biztosított. virtutis), mely jogosan csak a köznek tett szolgálatok alapján, vagy mint már az Aranybulla mondja: iusto servitio szerezhető.” A Szent Korona és a tulajdon 1848-ig Tóth Zoltán József is a közjogi aspektust hangsúA Szent Korona és a tulajdon kérdése 1848 előtt lyozza: Bónis Györgyre és J. Canningre hivatkozva aránylag könnyen vizsgálható. 1867 után, amikor a kifejti, hogy III. Honorius pápa dekretálisának a tartaltörténeti alkotmányt a megváltozott társadalmi, köz- ma a koronajavak elidegenítésének tilalma a hatalom jogi viszonyokra próbálták értelmezni, sokan kutat- ön és közösség általi korlátozása. Ez viszont egyérták az 1848 előtti helyzetet. Két kiemelkedő szemé- telműen a hatalom közjogi korlátozására utal, és nem lyiség írt a Szent Koronáról, a Szent Korona-tanról Ti- csupán a király patrimoniális hatalomfenntartásának biztosítására. mon Ákos és Eckhart Ferenc. Szent István korában még nem tettek különbséget Eckhart Ferenc szerint a korona vagyonjogi alapon nyugvó jelentése a király személyével szorosan kap- az adománybirtok és a szállásbirtok között : „ki-ki ura csolatos koronafogalom mellett már az Árpád-korban legyen az ő tulajdonának, szinte úgy a király adomámegjelenik. Ezzel a vagyoni jelentéssel a nyugati ál- nyainak is, mig él … 1.§. És az ő halála után fiai halamokban is találkozunk, de „míg Angliában és külö- sonló urasággal bírják örökségöket” Szent István nösen Franciaországban a koronaeszmében ez a do- dekrétumainak II. könyve, 35. fejezet. Az új birtoklogi jogi elem volt túlnyomó, addig nálunk a szemé- rend a XIII. századtól fokozatosan alakult ki, mely lyes vonatkozás, a hűséggel való kapcsolat az erő- szorosan fűződik a Szent Korona közjogi fogalmához sebb.” III. Honorius pápa dekretálisára hivatkozva és személyiségéhez. Két alapelven nyugodott ez a birmegállapítja, hogy „IV. Béla idejében, a nyugati fej- tokrend: az ősiség (a birtok megkötöttsége a tágabb lődéssel körülbelül egyidőben jelentkezik tehát ná- értelemben vett család, a nemzet irányába) és a

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Szent Korona elvén (a birtok megkötöttsége a közhatalmat képviselő Szent Korona irányába). A két elv a fentebb említett két Árpád-kori birtokfajtához köthető. Az ősiség elvének eredete az ősfoglalás kori nemzetségi szállásokból kialakuló, az egész nemzetséghez köthető egyéni birtokhoz, a szállásbirtokhoz köthető. A Szent Korona elvének eredete visszavezethető a királyi jogon (ius regiumon) alapuló királyi aktushoz, mely kezdetben a nemzetségek által meg nem szállott területek feletti rendelkezést jelentette. Wenzel Gusztáv a királyi jogot (ius regium) magánjogi művében — a XIX. század legvégén — a következőképpen határozza meg: a királyi jog „a magyar és erdélyi magánjogban az ország szent koronája azon hatóságát (Jurisdictio Sacrae Regni Coronae) nevezzük, melynél fogva a fennálló összes földbirtokot képviseli, közvetve pedig minden magánbirtoknak alapúl szolgál.” A nemesi jószágok adományozása volt az adományrendszer alapja. A megadományozottra átszállt a királyi jog. Így az adományozó az adomány tulajdonosává vált. A tulajdon csak két esetben szűnt meg: ha utódjai kihaltak vagy ha az illető jószág tulajdonosa olyan bűncselekményt követett el, amit a törvény hűtlenségnek minősített. Valamelyik megtörténtekor a jus regium átengedése azonnal elvesztette erejét, így a tulajdon is elenyészett és a koronára háramlott vissza. A királyi jog ebben a formában a honfoglalás után alakult ki a Magyarországon keletkezett birtokviszonyokból, és a „magyar monarchia eredeti alapításából veszi kiindulását.” Az Árpád-házi királyok korában már kifejlett, de csak az „Anjouk alatt az ország szent koronájával kapcsoltatván össze nyerte azon jogi alakot, melynél fogva a hazai adományrendszer rendezésének alapelvét is magában foglalta. Jus Regium dicitur jurisdictio S. Coronae Regni in bonis ac juribus possessionariis … Hk. I. 24. prol. – c) Hk. 24.” Az adománybirtok a XIII. században túlsúlyba került. Az ősiség (nemzetségi) és a királyi jog elve a szabad birtokjog terén harcot vívott. A királyok a szállásbirtokban is próbálták a királyi jogot érvényesíteni, hogy az visszakerülhessen hozzájuk, a nemesek viszont adománybirtokban való öröklés kiterjesztését követelték. Az első eredménye e küzdelemnek az 1222-ben az Aranybulla első cikke: Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra. Ezt követte az 1267. évi decretum 9. cikke, mely szerint, ha a nemes a csatában hal meg, birtokai a rokonaira vagy a nemzetségére szálljanak — tehát eme törvény után az adománybirtokban is örököltek. Következő állomás az 1290. évi decretum 26. törvénycikke, mely már az adománybirtokban is biztosította a nemesek szabad végrendelkezési jogát a ro-

13

konok, a hitvestárs és az egyház javára. A szállás- és az adománybirtok közti öröklési különbség így lassan elenyészett, tehát a nemzetségi jog felülkerekedett a királyi jogon. Olyannyira, hogy Nagy Lajos az Aranybullát megerősítette, annak 4. cikkének hatályát megszüntette és megalkotta az ősiség törvényét. 1351. évi törvénycikkek Előbeszéd 11.§. „…birtokaik (nemesek birtokai — szerző megjegyzése) jog és törvény szerént, tisztán és feltétlenül, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre háromoljanak.” Tehát a nemes birtoka felett nem rendelkezhet sem élők között, sem halál esetére. A nemesi- vagy más néven szabadbirtok, fiú utód nemlétében addig száll át az oldalrokonokra, amíg a nemzetségnek akad fiú tagja, amennyiben a nemzetség kihalt, a birtok visszaháramlik a koronára. Ez az ősiség törvénye, ami az 1848. évi XV. törvénycikk hatálybalépéséig érvényben volt. Az új birtokrend Szent Koronához kapcsolása biztosította a szabad birtokjognak egységes és közjogi természetét, valamint azt, hogy minden szabadbirtok tulajdonosa a megkoronázott király uralma alatt maradt és magánosoknak, az egyházi és világi főuraknak nem került hatalma alá. Ez volt az alapvető különbség a magyar és a nyugati hűbéri birtok között. „A szent korona elvének a birtokjog terén érvényre emelése véglegesen megszilárdította, uralkodóvá tette azt a felfogást, hogy a király nem magánhatalmánál, hanem alkotmányos közhatalmánál fogva gyakorolja birtokadományozási jogát.” Így a Szent Korona a szabad (nemesi) birtok egyetlen forrásává lett. Eckhart Ferenc egyetért abban Timon Ákossal, hogy a szállás- és adománybirtokok között a különbség megszűnt, de ő mindezt egy magánjogi folyamatban látja, melynek lényege, hogy a nemesek akkor érezték biztosítva birtokaikat, ha a király adományozás útján megerősítette őket a birtokaikban. Miután a szabad birtokjog közvetlen kapcsolatban van a Szent Koronával, létrejön a Szentkorona-tagság fogalma, amely létrehozza a közszabadságban, közjogi jogokban való részvétel újabb alapját. „Mindaz, a ki szabad birtokjogát a szent koronától származtatja, s azzal ez alapon közvetlen összeköttetésben áll, tagja a szent koronának (membrum Sacrae regni Coronae).” A Szent Korona tagja így a nemeseken kívül a birtokos egyházak és városok, hisz ezek is gyökeres joggal a Szent Koronától bírják birtokaikat. Timon véleménye szerint: „Mindezek együttesen a szent koronát a fején viselő királlyal egyetemben alkotják azt az egységes közjogi egészet, élő szervezetet, amit a középkori források a szent korona egész testének neveznek (totum corpus Sacrae regni Coronae), napjainkban pedig államnak nevezünk.” A Szent Korona misztériuma alatt a középkori forrásaink a Szent Korona megszemélyesítését értik, s ezáltal a Magyarországon uralkodó közjogi felfogást juttatják kifejezésre.

14

Dobogó

A királyi birtokok és jövedelmek a XV. század folyamán is folyamatosan tovább csökkentek, így csökkent a királyság tekintélye és hatalma is. Szükségesnek látták, hogy bizonyos birtokokat és jövedelmeket a királyság részére állandóan biztosítsanak. Ennek révén kifejlődött nálunk az elidegeníthetetlen koronajavak fogalma — ez a fogalom már az 1444. évi decretumban határozottan fellelhető. A fogalom lényege, hogy bizonyos javak és jövedelmek a Szent Koronát illetik. Eme javak fölött a király nem rendelkezhet, zálogba nem adhatja, nem idegenítheti el. A koronajavak mindenkor a király udvartartására és az országos védelemre fordítandók. Wenzel Gusztáv a koronajavakat a következőképpen határozta meg: a koronai javak (bona et proventus Sacrae Coronae) különös jogi rendeltetésű javak. Ezen javak rendeltetése: a király és az udvartartás szükségleteinek fedezése. „… a korona és a királyi méltóság díszének fenntartására szolgáljanak. …Ezen javak a szent koronától semmi szín alatt az országgyűlés beleegyezése nélkül el nem idegeníthetők”, ha a tulajdonuk magánszemély birtokába jut, a királyi fiscus per útján azt visszakövetelni köteles. (A jóhiszemű birtokos költségeit nem veszti el, de amennyiben rosszhiszemű a jószágot kárpótlás nélkül köteles kiadni és annak jövedelmét is meg kell térítenie.) A koronai jószágokat haszonbérbe viszont lehetett adni. Eckhart hangsúlyozza, hogy Magyarországon külön-külön vagyona volt a Szent Koronának, mint az állam jelképének és mint a királyi méltóság kifejezőjének. Az előbbihez tartoztak a koronajavak, melyek tulajdonosa maga az állam. Az utóbbihoz tartoztak az udvartartási javak, amelyeket meg kell különböztetni az uralkodó magánbirtokaitól. Ugyanis az udvartartási javak felett csak királyként rendelkezhetett, tehát ezen javak tulajdonosa a mindenkori uralkodó volt. A magánbirtokai felett viszont akkor is volt rendelkezési joga, ha valamely okból elvesztette az uralkodói jogokat. A korona jószágai nem voltak elidegeníthetőek, állományuk megváltoztatása csak az országgyűlés hozzájárulásával történhetett. Eckhart a következővel támasztja alá az általa leírtakat: mikor Munkács várát a koronajószágainak sorából kivették és cserébe a Bács megyébe kebelezett tiszáninneni kerületet helyezték a Szent Korona tulajdonába, akkor erről külön törvényt hozott az országgyűlés :

1790/91. évi VII. törvénycikk „A tiszai kerületnek a munkácsi uradalom helyébe koronajószágul valóhelyettesítéséről Ő szent felségének kegyes javaslata szerint a karok és rendek egyértelmü megegyezésével határoztatott, hogy a munkácsi uradalom, a melyet ezelőtt Schönborn Jenő Ervin gróf ur, Bereg vármegye főispánja, Ő szent felségének kamarása, valóságos belső

titkos tanácsos és aranygyapjas vitéz mindaddig birtokolt, mig a királyi ügyigazgatóság által azon uradalom a koronához tartozóság czimén megpöröltetvén, tőle törvényes uton elvétetett, a többi koronajószágok sorából vétessék ki, és kegyelmes tekintetbe vételével azon minden esetre kiváló és nagyon fontos szolgálatoknak, melyeket a nevezett gróf ur elődei a felséges uralkodóház, ez ország és az egész birodalom érdekében teljesitettek, melyeknek ugyanis csak némi jutalmául adta kegyelmesen a nevezett uradalmat dicsőült VI. Károly császár és Magyarorzság királya ezen családnak, a királyi ügyigazgató által az uradalom visszavétele alkalmával az emlitett Schönborn grófnak fizetett összeg, és a királyi ügyigazgatóságtól a perre és végrehajtásra forditott költségek visszatéritése mellett, ugyanazon gróf urnak visszaadassék; annak helyébe pedig az ugy nevezett tiszáninneni kerület, mely a következő, egészen Bács vármegyébe kebelezett mezővárosokból és falukból áll, u.m. Mártonyos, Ó-Kanizsa, Zenta, Osztrova vagy Ada, Mohol, Petrovoszelló, Ó-Becse, Szent-Tamás, Turja, Földvár, — az ország szent koronájának tulajdonul adassék, minden ebből vonható következtetés és mások jogának sérelme nélkül, magától értetvén, hogy azon esetben, ha az emlitett munkácsi uradalom, akár egészben, akár részben, ismét a királyi ügyigazgatóság kezére találna visszakerülni, az többé nem mint koronajószág lesz tekintendő, hanem más fiscális jószágok módjára királyi adómányozásnak legyen alávetve.” Az 1848-ig, a rendi világ fennmaradásáig állandóan érvényesül a Szent Korona öröklési joga, a fiscalitas. A rendek minden jussa a Szent Koronától ered. Amennyiben a törvényes birtokosnak magvaszakad minden a koronához, mint forráshoz háramlik vissza. Ezek újabb eladományozása a Szent Korona alapvető jogaihoz tartozik és azt a Szent Koronával megkoronázott király gyakorolja. Kocsis István is hasonlóképpen összegzi az 1848ig tartó időszakot: „A Szentkorona-birtoktan (a rendi társadalom felszámolásáig, 1848-ig az ősiség eltörléséig van érvényben) szerint minden földtulajdon gyökere a Szent Koronában van, következésképp a birtok a Szent Koronára száll vissza. (A birtok magszakadás, valamint hűtlenség esetén háramlik vissza a Szent Koronára.)” Grosschmid Béni Werbőczy és az angol jog című könyvében egy külön fejezetet szentel Jurisdictio Sacrae Regni Coronae elnevezéssel, ami a Szent Korona azon jogát jelenti, ami alapján a korona az öszszes földbirtokot képviseli és közvetve minden magánbirtoknak az alapjául szolgál. „Az 1848 előtti hazai jogunk álláspontja” a Szent Korona főtulajdonjogának négy fajtáját különbözteti meg: főtulajdonjog a nemesi birtok fölött, a főpapi jószágokban, a szabad királyi városokban, a jobbágyi földek fölött. A nemesi birtokok fölötti főtulajdonjogot a magyar

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM magánjog sarktételének nevezi Grosschmid — hiszen ez volt az 1848 előtti birtokviszonyok éltető eleme: „A jus donationale következtében a birtokok a királyi fiscusra szállottak vissza. Werbőczy Hármaskönyve következőképpen szól: Omnia enim bona, & Jura eorum (Nobilium &c.) possessionaria ab ipsa sacra Regni Hungariae Corona … originaliter dependent, & ad eandem semper respiciunt, devolvunturque eorum possessore legitimo deficiente (mert azoknak összes fekvő jószágai és birtokjogai eredetileg Magyarország szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak).” A főpapi jószágokban a főtulajdonjog azt jelentette, hogy a főpapi jószágok a tisztség megszűnésével visszaáramlottak a Szent Koronához, hogy ezután a jószág a főpap-utódnak ismételten eladományozódjon. A szabad királyi város testületi (tamquam Communitas) nemesként (Nobilium adinstar) a város területét privilégiumánál fogva a királytól, mint földesurától kapta. Közvetetten egyedül a nemesi jószág alkatrészeinek minősülő jobbágyi földek és telkek fölött érvényesült a korona főtulajdonjoga. Grosschmid radix omnium possessionumnak nevezi a Szent Koronát (mert minden birtok a koronától, mint gyökértől ered) és Werbőczyt idézve írja le a Szent Korona összefüggését a főtulajdonjoggal: „főpapok, bárók, főurak, bármiféle rendű és méltóságú nemesek az ő jószágaikat Magyarország fenséges

15

Király urainak az adományaiból bírják és birtokolják (universa eorum Jura possessionaria ex Donationibus Serenissimorum Dominorum Regum Hungariae habent atque possident).” E főtulajdont maga a nemzet ruházta át a Szent Koronára, a koronázás által a királyra (a communitate et communitatis auctoritate …translata est). Szabó Béla a következőket írja (1848-ban): „Mivel Magyarország a koronáé, azért a magyar állam a királynak úri tulajdonává nem válhatott s nem válhatik. A magyar királynak a magyar álladalomhoz dynasticus joga nincs. …Szolgáljon ez kalauzul azoknak, kik azt állítják, hogy Magyarország, — a magyar álladalom öröksége az ausztriai háznak. Az ausztriai ház első szülöttjének az öröksége az országlási jog (ius regiminis), nem a magyar álladalom; — mi igen különböző tény(lény). …A magyar fölségi jog — folytatja — a koronában van letéve s ezért nem valamely személyi tulajdonból folyó uralkodási jog.” Ez minden államban társadalmi szerződésen alapul. Tehát ezt a magyar államra alkalmazva ki kell mondanunk, hogy a magyar felségjog a koronáé. Mivel a korona élettelen lény szükségképpen élőt kell képviselőjévé tenni. Ezzel bebizonyul az, hogy a magyar fölségiség nem személyi tulajdonnak a következménye, nem közvetlen, hanem közvetített, vagyis nem olyan jog, amelyet az állam fölött gyakorolnak, hanem statustól nyert jogminőség feltételek alatti használásának kötelessége. „Ebből világos, hogy a magyar király a magyar szuverenitásnak nem tulajdonosa, hanem csak birtokosa. Ő így nem uralkodik, hanem csak országol.”

Vezér TV Akiket nálunk biztosan láthat, hallhat: Dr. Tóth Zoltán József (jogtörténész) Balogh Barna (újságíró), Tóth Ferenc (mezőgazdász), Pap Gábor (művészettörténész), Szántai Lajos (művelődés-történész), Molnár V. József (néplélek-kutató), Paksi Zoltán (asztrozófus), Kercselics Imre (szellemsebész), Szőke István Atilla (költő), Balázs László Gábor (színész), a népzene legjobbjai, a színház és a magyar irodalom klasszikusai, a magyar könnyű- és komolyzene legértékesebb darabjai, ...és még mennyi mindent! Nézze műsorainkat a www.dobogommt.hu, www.nemzetihirhalo.hu, vagy a www.vezertv.fusz.hu honlapokon keresztül.

A tudás ingyenes, megtanulni kötelező, továbbadni felelősség!

Vezér TV — a mi televíziónk!

16

Dobogó

Zámbó Vendel az első somogyi iskolateremtő faragópásztor fogták el s már a következő év január 12-én az ítélet is megszületett. Négy év tömlöc, szólt a szigorú reguSorozatunkban eddig elsősorban a Dunántúl nyu- la. Ezt letöltvén, 1854 január 12-én szabadult. Itt gati területein élt neves alkotók életútját (már ameny- készítette életműve legmívesebb, leginvenciózusabb nyire a szórványos, fennmaradt adatok ezt lehetővé darabjait. Különösen rabságának a két utolsó évében tették) és ránk hagyott tárgyaik sorát mutattuk be. A sokasodnak meg ezek a páratlan teljesítményei. (Szevasi, zalai és Sopron vármegyei emlékanyag szám- rencsére, ha gyéren is, de néhány tárgyát évszámmal bavétele azt jelzi, hogy az első igazán is feliratozta, így egy-egy időszakájeles időszak itt az 1830-as évektől az nak munkái jól elkülöníthetők!) 1950-es évekig terjedt. A faragók Faragótudományát azonban feltetöbbsége — miként másutt is — a hetően nem a börtönben sajátította börtönökben, illetve a mellettük felel, mert már korábbról, 1845-ből és épült dologházakban tevékenykedett. 1847-ből is ismert két borotvatokja. De mi történt ezekben az években a Kivitelezésük alapján egyértelmű, déli, somogyi és baranyai (ormánysági) hogy nem ezek voltak a faragó első területeken? Vagy még inkább — ponpróbálkozásai. Az 1847-ben faragott tosítva —, milyen tárgyakat készítettek darabján — amin egy sokatsejtető az innen a pécsi és a kaposvári börkosfejes kígyó is látható — már a tönbe került faragópásztorok? A már iskésőbb rá oly jellemző három szín, a mertetett Pánta Ferkó munkálkodását piros, a sötétkék és a zöld is megjekövetően, kik lettek az itteni térség iskolenik. Egyetlen alkalommal, az éplateremtő mesterei? pen a nevét megörökítő 1854-es, Ezek egyike s feltehe-tően legkoMos Lidinek dedikált mángorlóján rábbi képviselője volt Somogyban a nem élt vagy nem élhetett a spanyolpásztor családból 1826. november 9viasz berakással. (Feltehetően azért, én Zámbó Mihály számadó és Benke mert nem jutott a börtönben színeErzsébet fiaként — a ma Iharoshoz zett viaszhoz!) A somodori Mos Lidi tartozó — Kanizsaberekben született egyébként Zámbó Vendel rabtársa Zámbó Vendel. Ő az, aki a spanyolovolt ezekben az években a kaposvári zás addig is ismert vonalas megolbörtönben. dása helyett — a korai, első próbálkoMásik mángorlója, már csak mízásait követően — a foltszerűen, devessége és mérete alapján is, olyan koratívan megjelenített viaszberakápéldaként szolgálhatott a terület alsos technika első remekeit hozta létre kotói számára, mint Király Zsiga haSomogyban. Hatása jól felismerhető a sonló remekei a Dunántúl nyugati viszlói Méhész Ferenc, a két Mecseki, területein. Az ekkor, tehát Zámbó sőt az itteni pásztorművészet talán Vendel fénykorában, az 1850-es élegkarakteresebb alkotójaként, s egyvek első éveiben készült tükrösei is ben — Hodó József mellett — a legnaa „Király”-i magaslatra emelkedve, a Borotvatok, 1847. Somogy megye, gyobb életművet ránkhagyó Pap József téridő és a képírás szintjén is, kerek magángyűjtemény munkásságában is. Utóbbinál a két egészként szólnak a teljességről. szálon futó, karcolt és spanyolozott tárgyak soroza- Amire talán meggyőző bizonyíték, hogy az itt látható tánál az utóbbiak kialakításánál érezhető ez legin- két kerek tükröse helyett kért magának Pap Gábor kább. Érdekes módón az éppen több éven át vele Hazatalálás című kötetének (Püski, Budapest, 1999.) együtt raboskodó Hodó, igazi nevén Szokoli József színes képmellékletében is. Sőt, a tömör leírást a tárgyain nem található meg Zámbó Vendel inspiráló szerző az egyik, a darányi tükrös bemutatásának kiehatásának még a nyoma sem. Igaz, Hodó csak sok gészítéseként még egy négy oldalas elemzéssel is évvel később vette a kezébe a bizsókot, hogy főként megfejelte. (Első nekifutásra!...) karcolt, s néhány domborúan faragott, illetve spanyoA Dobogó olvasói talán nem tartják szentségtöréslozott darabját a pécsi és a kaposvári börtönben nek, ha ezúttal a numerológia oldaláról is közelíteni elkészítse. próbálunk Zámbó Vendel személyiségéhez. Nos, a Zámbó Vendel 23 éve-sen, mint nőtlen kanász ke- neves faragópásztor születési adatai alapján egyértelrült a kaposvári börtönbe. 1849. december 17-én műen vezéregyéniség volt a szűkebb és tágabb kör-

SZELESTEY LÁSZLÓ

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

17

Tükrös, feltehetően az 1850-es évek eleje, Darány, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 72.46.1.

nyezetében. Ugyanis a születési számainak összege 28, ami egyszerűsítve 1-es. S ezt talán nem is kell tovább ragozni… Nevének külső számai, tehát a mássalhangzói viszont harmincat adnak ki. Magáról a hármasról Rózsási Sándor alapvető összegzése szerint azt kell tudni, hogy az ilyen ember energiáit embertársai életének megszépítésére, tartalmasabbá tételére kívánja gyümölcsöztetni. A hármas ember mozgékonyságáról, tudásszomjáról, tanítói képességeiről ismert. A harmincas minden esetben az ilyen képességek felsőbb oktávját hívja elő az adott egyénből!...

Mángorló részlete, 1854. Toponár. Felirata: „MOS LIDINEK KÉ/SZÍTETET KAPOS/VÁRBA ZÁMBÓ/VENDEL CSINÁLTA/ 1853. Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 63.659.1

Borotvatok, 1853. Taszár, Néprajzi Múzeum, 16 553.

Mángorló, feltehetően 1853ban készült. Somogy megye, magángyűjtemény

Tükrös, feltehetően az 1850-es évek eleje, Csokonyavisonta, Néprajzi Múzeum, 95 133.

18

Dobogó

Magyar Elektra (Egy irodalmi élmény utórezgései) KARDOS GÉZA Ha nem látok neki immár másodszor Pap Gábor (Szabó Gyulával közösen jegyzett) könyvének olvasásához, talán sohasem kezdem keresni Bornemisza Péter művét, a „Tragédia magyar nyelven az Szophoklész Élektrájából”-t (első kiadója Raphael Hoffhalter, Bécs, 1558). De nekiláttam, és nagyszerű bevezető tanulmányában Pap Gábor másodszor is figyelmeztetett arra, hogy nem ismerem a magyar irodalomnak azt a remekművét, ahol az ún. magas irodalomban elsőként lehet kimutatni, hogy „már jelen van az asztrálmítoszi keretrendszer, éspedig olyan egyedi megfogalmazásban, amelyet nem kölcsönözhetett a görögöktől” . A sors különös véletlene (?), hogy Bornemisza Péter műve — 86 év után — ismét megjelent hasonmás kiadásban. A kicsiny könyvecskének már a kézbe fogása is örömmel tölti el az embert, ám felnyitva megrémül a magamfajta, mert az első benyomása az, hogy a könyv olyan nyelven íródott, amit képtelen lesz elolvasni. Ami Móricznak nem okozott nehézséget (mert, mint híres — 1930-ban a Nyugat 24. számában megjelent — tanulmányában írja: „sokat olvastam a kódexeket, úgy hogy az olvasás nem volt igen nehezemre …”), az bizony nekünk — első ránézésre — megfejthetetlen titkosírásnak tűnik. Ám ahogy kiböngésszük az első mondatokat, olyan elementáris vágy fog el, hogy ez az idestova fél évezreddel ezelőtti csodálatos magyar nyelv tovább visszhangozzék bennünk, hogy ez a vágy az, mely mintegy varázsütésre képessé tesz minket az eleinte döcögő, de azután egyre folyékonyabb olvasásra. Mélyen át lehet érezni Móricz felindultságát, mely a következő mondatokat vetteti vele papírra: „Ez a könyv a magyar irodalom újszövetségének első könyve…, mától kezdve legfőbb dísze…. Már az

előszó után véghetetlen gyönyörűséget éreztem. Úgy sejtettem, hogy ebben a könyvecskében roppant értéket kaptunk: a mohácsi vész korának magyar nyelvét.” Bornemisza Péter „Tragoedia”-ja Magyar Elektra néven került be (már amennyire bekerült) a köztudatba — és ez a cím helyénvaló is volna, ha a „magyar” jelzőt úgy értelmeznénk, hogy itt a magyarság küld figyelmeztetést, az emberiség számára kritikus üdvtörténeti pillanatban: „Vigyázz ember! Olyan történelmi, és asztrálmítoszi fordulat következett be az életedben, amelynek észre nem vétele, vagy szándékos figyelmen kívül hagyása, elfedése végveszélybe sodorhatja magát az emberlétet.” Ám ha utána nézünk a műről megjelent elemzéseknek, méltatásoknak, kritikáknak, akkor ennek az értelmezésnek nyomát sem találjuk. Ezek szerint azért „magyar” Bornemisza Elektrája, mert ez az első magyar fordítása Szophoklész Elektrájának. Mindjárt Móricz beleesik ebbe a tévedésbe, amikor már idézett méltatásában — a szereplők felsorolásakor — ezt írja: „Parasitus, Királszolgája. (Udvarmester. Ez az alak a görög eredetiben nincs is meg, ezt csak egy latin átdolgozásból vehette. A nevek latin végződése s a fordítás számtalan fordulata azt mutatja, hogy hiába a dicsekvés, hogy az eredeti görögből fordított, voltaképpen latinból csinálta.” Oláh Szabolcsnak a fakszimile kiadáshoz csatolt — hatalmas forrásanyagra támaszkodó — tanulmányában ugyanakkor ezt olvashatjuk: „Borzsák István tüzetes összehasonlító elemzéssel igazolta, hogy Bornemisza a görög eredetiből fordított…” Ennél tovább azonban ez az elemzés sem megy, nem firtatja a továbbiakban a „Parasitus jelenséget”, hanem minden olyan változ-

tatást, mely nyilvánvalóan jelzi, hogy Bornemisza nem (csupán) lefordította Szophoklész művét, hanem a korának, és a jövőnek szóló üzenettel feldúsította azt, Bornemisza bécsi tanárai (elsősorban Georg Tanner), valamint a kor neves nyugat-európai görög-latin műfordítói (Joachim Camerarius, Georges Rataller, Vitus Winshemius), és nem utolsó sorban Philipp Melanchthon hatásának tulajdonítja, az utóbbinak főleg az antik görög tragédia keresztény humanista átértelmezéséről szóló tanítását kiemelve. Minden esetre Parasitus kétséget kizáróan Bornemisza Péter „találmánya”. Ám ezzel a — mű értelmezése szempontjából talán legfontosabb — ténnyel ötszáz évig úgy tűnik, senki sem foglalkozott. De nézzük meg, mit mond erről Pap Gábor „Az ember tragédiája” bevezetőjében: „Bornemisza drámája — a közhittel ellentétben — nem fordítás, Szophoklész művét csupán nyersanyagként kezeli. Főszereplője, Parasitus, meg sem jelenik a görög változatban, viszont a Magyar Elektra cselekményének ő a mozgatója a háttérből.” Hogy ez mennyire így van — vagyis, hogy Bornemisza tragédiája valóban a minden szentséget felrúgó, senkivel, és semmivel nem törődő, csak a saját önös érdekét szem előtt tartó, mindent felélő parazita embertípus megjelenésének, és uralkodóvá válásának veszélyére kívánja figyelmünket elsősorban irányítani —, azt igazolja (az új szereplő mellett) a cselekmény menetének lényegi megváltoztatása, és olyan párbeszédek, monológok beiktatása, melyek az eredeti műben nem szerepelnek (Aigiszthosz-Parasitus, Klütaimnésztra-Aigiszthosz, Klütaimnésztra-Khrüszothemisz, Aigiszthosz-Elektra párbeszédei, Parasitus és a Mester monológja). Szophoklész műve a nevelő és

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Oresztész párbeszédével indul. Nem így a Magyar Elektra. Itt Aigiszthosz nyitja a drámát ilyen szavakkal: „…valami testemnek kell, minden elég vagyon. Jeles vadászóhelyeim vannak, kincsem torkig vagyon, kiket sem fegyverrel, sem véremmel, sem verítékemmel, sem nagy fáradsággal nem kerestem, de csak könnyen találtam, könnyen ismég elköltöm.” Mire Parasitus: „Úgy, felséges uram, úgy, lakjunk, meddig lakhatunk.” „…minden úgy féljen, úgy tiszteljen mint királyt. Ha Agamemnon nem tudott belőle élni: tudok én!” – folytatja Aigiszthosz, mely szavakra így reagál a szolga: „Az mint látom, nem Agamemnon ez, fel tudja süvölteni az másét.” Idézzünk tovább Pap Gábortól: „Ez a szereplő [mármint Parasitus – K.G.] nyíltan csak a reneszánsz óta mozgatja a történelmet — igaz, hogy a mai napig! —, de az ókori feldolgozásokból még teljesen hiányzik.” De ki is ez a Parasitus, milyen az az embertípus, amelynek képviselőjeként — a drámai szövetbe illeszkedve — itt most éppen a király szolgájának jelmezébe bújt? Kinek, vagy inkább kiknek a helyére lépett a reneszánsz beköszöntével? „[…] a társadalmi termelés folyamatából — önként vagy kényszerűen — kiszakadt, ahhoz képest kívülállóként, sőt kifejezetten parazitaként viselkedő, a társadalmi organizmusba szervesen beépülni képtelen, de erre hovatovább nem is hajlandó tőkés kereskedő-bankár, zsoldoskatona, (felsőfokon condottiere), illetve tirannus. Lényegében egyazon társadalmi funkció háromféle jellegzetes megnyilatkozásáról van itt szó, amelyek éppen ezért nemritkán egyazon személyben is realizálódnak (Medicik, Sforzák stb.).[…] Közös alapmagatartásukat tekintve mindhárman kívülről „szállnak rá” a társadalmi termelés folyamatára, majd kellőképpen megszedvén magukat, „leszállnak” róla, hogy adandó alkalommal […] elől-

ről kezdjék a műveletsort. Így, minthogy maguk végső soron nem érdekeltek a hosszabb távú társadalmi-termelési folyamatok végigkövetésében, különösen pedig nem a végigcsinálásában (ellentétben a maga által előállított árut forgalmazó őstermelővel, a nem zsoldért hadakozó, hanem a maga és az övéi javait védő „népfelkelővel”, illetve a társadalmi piramis csúcsára közakarattal emelt vezetővel), per definitionem közömbösek az ilyen folyamatokkal szemben.” Ha egymás után olvassuk Szophoklész és Bornemisza Péter Elektráját — amit feltétlenül javasolnék —, akkor az egyes műveknek az olvasóra gyakorolt érzelmi hatása adja talán a legjobb magyarázatát annak, miért cserélte fel Bornemisza a jelenetek sorrendjét, s miért iktatta be az eredeti műben nem szereplő párbeszédeket, monológokat. Szophoklész tragédiájában jóval hamarabb kerül sor Klütaimnésztra és Elektra nagy vitájára, amelyből kiderül, hogy a királyné azért gyilkolta meg (Aigiszthosz segítségével) a királyt, mert az a trójai háborúból hazatérve feláldozta leányukat (Iphigeneiát). A magyar változatban viszont mire ez a párbeszéd elhangzik, már pontosan tudjuk, hogy a gyilkosság indítéka a hatalom- és haszonvágy. Míg az elvesztett leányáért bosszút álló anyát meg tudjuk érteni (ha felmenteni nem is), addig ezt a másikat semmiképpen sem. A Magyar Elektrában eszközölt változtatások során felmerül még egy kérdés: Egyáltalán miért van szükség Parasitusra, amikor Aigiszthosz maga is tökéletesen megtestesíti a parazitává vált embertípust. Magam részéről két nyomós okát látom az új szereplő megjelentetésének. Az első ok az eddigiekből nagyjából már ki is derült: A Parasitus név már önmagában is ráirányítja a figyelmet a mű legfontosabb üzenetére (elvégre Aigiszthosz nevét nem változtathatta meg Bornemisza Péter), ugyanakkor fel is erősíti az Aigiszthosz-Klütaimnésztra kettős negatív szerepét. De Parasitusnak van egy másik

19

— rendkívül fontos — szerepe is. Aigiszthosszal alkotott kettőse tökéletes ellentéte az Oresztész (Agamemnon) — Mester páros(ok)nak, és így megteremti a lehetőségét annak, hogy a szerző megmutassa, hogyan változott meg az uralkodó és a nép viszonya a reneszánsz beköszöntével. Nézzük, hogyan ír erről a változásról Kocsis István: „Valódi hűség csak szakrális királyságban képzelhető el. Ki a hűséges? Az, aki felismeri az utasításokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát … A hűséget tehát a szakrális királyságban még nem a félelem határozza meg, hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli …A tulajdonhoz való viszony …akkor változik meg, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) hűbérúrnak (mint királynak…) járó hűséggé silányul… Az átalakulás egyik legszembetűnőbb velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a legkártékonyabb félelem… A félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot.” És tegyük mindjárt hozzá: a ravasz számításon alapuló haszonlesést. Egyenes következménye ez annak a szerepcserének (őstermelő-kereskedő/bankár, népfelkelőzsoldos, szakrális uralkodó-tirannus), melyre Pap Gábort idézve már utaltam. Az elmondottak illusztrálására idézzük előbb a Mesternek Oresztészhez intézett szavait: „….A te atyád, Agamemnon király volt, nagy hatalommal bírt, igen jámbor ember, nagy eszes ember, nagy tökéletes és nagy kegyelmes volt… Anyád …immár húsz esztendeje, hogy Aegistushoz adta magát, az atyádét mind eltékozlották, az községet eldúlták. Elnyomorodtak, elkeseredtek szegények, csak tebenned egyedül Isten által vagyon minden bizodalmuk.” Majd hallgassuk meg, hogyan szól Elektra a hűséges szolgához: „…Áldjon meg az Úristen. Nemkülönben látlak, mint egy édesatyámat, mert lámcsak, te voltál ennyi ezer ember közül az én atyámnak

20 hűséges szolgája. Ó, istenes ember, ó, nagy hívséges szolga! Az Úristen fizesse meg az te nagy kegyelmességedet, mert én soha meg nem fizethetem!” Lássuk, mivé züllött ez a kapcsolat. Hogy beszél Parasitus a hatalmon lévő zsarnok szolgájaként: „Haja, haja, jóllakom ma, víg uram, víg az szolgája is! Most tizenkét király, hatvan zászlós úr udvarol előtte, pohárszéket gazdagon megrakatta, kincsét hordatja erősen, ajándékoz urakat. Nagy örömébe, vigasságába nincs kit el nem kérhetnének tűle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tűle.” És hogyan segédkezik elveszejtésében — immár Oresztészt nevezve urának —, amikor Aigiszthosz térden állva könyörög életéért: „Felséges uram, én magam fejét veszem az árulónak, mondtam én, hogy megsiratja még az királyságot. Jöszte! …Hallod-e, az ki ebül keresi, ebül veszi hasznát. Tartsd a nyakad, hozszja az üstököd, vágjad uram.” De fel kell ismernünk, hogy Bornemisza Péter nem csupán a királyalattvaló, uralkodó-nép megváltozott viszonyáról, hanem általában az ember-ember kapcsolat drámai fordulatáról beszél. Arról a változásról, amikor az egymásért való életet az egymás rovására való élet váltja fel. És hogy szerzőnk milyen pontosan látja a jövőt, semmi sem bizonyítja jobban, mint a Mester Oresztészt féltő záró monológja: „Az szegény árvát, im, behozám jószágába, igaz, elég munkával, elég fáradsággal. Ő is minden igyekezetit elvégezte: országába immár szabadon uralkodhatik, csak hogy tudja magát forgatni, de igen félek rajta, hogy ez is, mint az több atyjafiai, el ne veszesse magát… Ez az, ez az, ki az én belemet furdalja, ettűl féltem ezt is: hogy ő is bolondságába elveszti magát. De elmegyek el be hozzája, jó tanácsot adok nekie, hogy erősen megőrizze magát ez veszedelmektűl, jámbor és tiszta életű legyen, igazán és

Dobogó kegyelmesen éljen, ha úgy nem akar járni, mint az ő elei.” És most nézzük meg, mi volt az a — történelmi változással egyidejű, azt kiegészítő, mintegy alátámasztó — asztrálmítoszi fordulat, melyre Pap Gábor hívja fel a figyelmet már idézett tanulmányában: „Olyan drámáról van itt szó, amelyikben átíródik az ókori klaszszikus hétbolygó-rendszer. Az 1500as évek második felének, Bornemisza Péter korának van egy nagy élménye asztrálmítoszi vonatkozásban: a hétbolygó-rendszerhez Kopernikusz felfedezésének hatására csatlakozott egy újabb bolygó, a Föld. Ez az a pontja az egyetemes művelődéstörténetnek, ahol a bolygók közé besorol Gaia, az emberlakta golyóbis… Ha a Földet az emberi minőség székhelyéből a bolygók egyikévé minősítjük át, annak az a közvetlen következménye, hogy az ember parazitává válik.” Hadd tegyem hozzá, hogy annak közvetlen következménye pedig, ha nem ismerjük saját hagyatékunkat, nem tudjuk — mert meg sem próbáljuk — megfejteni az előttünk járók számunkra szóló üzenetét, az, hogy nem tudunk tájékozódni a bennünket körülvevő világban. Új keletűnek hiszünk olyan jelenségeket, melyek gyökerei messze évszázadokba nyúlnak vissza, égbekiáltó igazságtalanságnak érzünk történéseket, melyeket

a mindenség törvényei szabályoznak, nem ismerjük a dolgok lényegét, így a velünk történteket sorscsapásként éljük meg, ahelyett, hogy kezelni tudnánk azokat. Intsen mindnyájunkat szerénységre, és türelemre az a tény, hogy a Bornemisza Péter Magyar Elektrájában megfogalmazott felismerés megértéséhez fél évezredre volt szükség, de töltsön el nyugodtan büszkeséggel, hogy: „Ez a fölismerés egyedül a magyar irodalomban fogalmazódik meg, sehol máshol nem találjuk nyomát. Úgy látszik, a magyar irodalom sajátságos feladata éppen az, hogy olyan dolgokat tudatosítson, amelyeket máshol nyelvi-mentalitásbeli korlátozottságok miatt nem tudhatnak.” Mi azonban tudhatunk, és kötelességünk is tudni. Tegyünk hát meg mindent, hogy eleink méltó utódai lehessünk, és végigjárhassuk a számunkra kijelölt utat!

Zabgyerek! te horog lábú hegy'mászni teremtett Tót csuda! mely dolog az: hogy a magyar ellen ugatsz? Megvesztél-e, hogy eb fogadat vigyorítod Uradra, S annyi kegyelme után föl marod álmaiból? Ódd magadat! ha fölébreszted, bizony elbotoz egyben, Bőrödből ki vet, és azt buta dobra üti. — Majd bezzeg akkor bőgsz, és bőgve Swatoplug apádat 'S hasztalanul hívod szürke vitézit elő. Mert rajtok síron túl is nyargalva megy Árpád! S vas sarkantyúját oldalaikba veri. Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna, Szólani nem tudván, bőgene a' ki magyar. Hogy lehet az? te egészen tót csak bőgeni tudsz, és Medve hazádban nem hallani emberi szót — "Krk, Szmrt, prszt“ — Ne üvölts! mert elfúlsz tőle 's bögyödből A zab, melyet evél, — vissza böfögve meg öl.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: "egy Szlav nemzetiségért buzgolkodó hivatalnokhoz" (1836)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

21

Kiválasztók és kiválasztottak múltban és jövőben TÓTH FERENC "1. Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában űl vala, és a mint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arczczal a földre borúla. 2. És monda: Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok útatokra. Azok pedig mondának: Nem, hanem az utczán hálunk meg. 3. De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének. 4. Lefekvésök előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körűlvevék a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig. 5. És szólíták Lótot, mondván néki: Hol vannak a férfiak, a kik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket. 6. És kiméne Lót ő hozzájok az ajtó eleibe, és bezárá maga után az ajtót. 7. És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot. 8. Ímé van énnékem két leányom, a kik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök a mint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek. 9. Azok pedig mondának: Eredj el innen. Ismét mondának: Ez egy maga nálunk a jövevény s ő szabja a törvényt? Majd gonoszbul cselekszünk veled, hogy nem azokkal. És reá rohanának a férfiúra, Lótra, felette igen, és azon valának, hogy betörik az ajtót. 10. De kinyújták azok a férfiak kezeiket, és bevonák Lótot magokhoz a házba és bezárák az ajtót. 11. Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében. 12. És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, a mi a tied a városban, vidd ki e helyből. 13. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt. 14. Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna. 15. És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne veszsz a városnak bűne miatt. 16. Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a

férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon kívül. 17. És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne veszsz. 18. És monda Lót nékik: Ne oh Uram! 19. Ímé a te szolgád kegyelmet talált te előtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta: de én nem menekűlhetek a hegyre, nehogy utólérjen a veszedelem, és meghaljak. 20. Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd menekűljek kérlek oda, lám kicsiny az; és én életben maradok. 21. Monda azért néki: Ím tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, a melyről szólottál. 22. Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz. Azért nevezték annak a városnak nevét Czóárnak. 23. A nap feljött vala a földre, mikor Lót Czóárba ére.” 1Móz 19: 1-23. Az „idegen civilizációk”, „földönkívüliek” hívei számára a Biblia valóságos kincsesbánya (gondoljunk csak Hargitai Károly vagy Erich von Däniken írásaira). Se szeri, se száma az Ószövetség „UFO-gyanús” részleteinek, amelyekben Mózes népét jól láthatóan műszaki csodákkal segítik meg „az Úr angyalai”, akik a korabeli szemtanúk számára egyértelműen férfiaknak tűnnek. A hollywood-i filmgyártás, korunk szellemi csodafegyvere meg is lovagolja, rá is erősít erre a hitre. Nincs nehéz dolga. Olvassuk csak el Ezékiel próféta könyvét! Letagadhatatlanul egy repülő szerkezet műszaki leírásával kezdődik, amit a „Képlet” (’Knowing’) című filmben látványosan — és a bibliai szöveghez hűen — meg is jelenítenek a filmesek. Nem is ez a fajta érdeklődés a különös, hanem az a szűklátókörűség, ahogy korunk tudatformáló ipara (tudomány, egyház, mozi) értelmezi az idegen civilizációra utaló ószövetségi idézeteket. Úgy tűnik, mintha csak három lehetőség lenne a korba nem illő jelenségek esetében: 1. A leíró képzeletének termékei, esetleg jelképes események, amik ebben a formában sosem történtek meg, így a műszaki fejtegetés többnyire értelmetlen. Ez a hivatalos tudomány álláspontja. 2. Isteni csodák, jelek, amiket nem kell és nem is lehet műszakilag megfejteni. Ez az egyházak álláspontja. 3. Idegen bolygóról jött, műszakilag és erkölcsileg az emberiség felett álló lények tevékenysége. A kapcsolat újra létrejöhet ezekkel az idegenekkel, akik

22

Dobogó

segíthetnek nekünk a műszaki és erkölcsi felemelkedésben is. Ez Holywood üzenete. (Természetesen vannak olyan filmek is szép számmal, ahol a földönkívüliek rosszindulatúak, de azok a filmek nem kapcsolódnak az ószövetségi csodákért felelős „angyalokhoz”, tehát a jelenlegi elemzés szempontjából közömbösek.) Az első kettőt roppant valószínűtlennek tartom, míg a harmadikat erősen félrevezetőnek. A Bibliának valóban vannak jelképes részei, vannak meseszerű részei is, de stílusérzékem tiltakozik az ellen, hogy a vitatott idézeteket a jelképes vagy meseszerű részek közé soroljam. Az isteni csodák ellen pedig az igazságérzetem tiltakozik: az a következetlenség, részrehajlás és igazságtalanság, ami az említett csodákat kíséri, az én Istenképemmel nem egyeztethető össze. De hát akkor mi bajom lehet a harmadik változattal, ha az említett bibliai leírásokat én is hitelesnek érzem? Egyrészt az idegen bolygót nem veszi be a gyomrom, másrészt az erkölcsi fölényt. A műszaki fölényt nem vitatom. Én is úgy gondolom, hogy Mózes népét a kor színvonalától sokkal fejlettebb eszközökkel rendelkező, de mégis korlátozott lehetőségű, ugyanakkor roppant kegyetlen háttérhatalom segítette.

„24. És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. 25. És elsűlyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is. 26. És hátra tekinte az ő [mármint Lót] felesége, és sóbálványnyá lőn.” 1Móz 19: 24-26. Az „Úr angyalainak” ijesztő eszköztára ad némi magyarázatot Lót — apához méltatlan — viselkedésére. Vagy eszelős rettegés, vagy az „égből jöttek” iránt érzett őrült imádat késztette lányai utcára dobására. Akárhogy is volt, a kiválasztottakra sem vet jó fényt a jelenet. Érdekes, hogy a város népe megérezte, hogy az idegenek veszélyt jelentenek rájuk, azért is voltak tántoríthatatlanok. Az idegeneknél természetesen volt valami „tömegoszlató” fegyver, amivel a vakságot előidézték (mai eszköztárunkból a villanófény vagy a könnygáz lett volna megfelelő az adott helyzetben). A városok pusztulásakor Lót feleségének sóbálvánnyá válása se tűnik jelképnek, hanem sokkal inkább az alkalmazott tömegpusztító fegyver „angyalok” által jól ismert mellékhatásának. Hogy a héberek miért kötöttek szövetséget egy ilyen tömeggyilkos háttérhatalommal, az érthető. Erkölcseik, szokásaik miatt megvetették őket a környező népek. A megvetés bizony nagyon tud fájni. A megvetéstől elméletileg többféleképpen is meg lehet szabadulni: 1. A saját erkölcs, saját szokások hozzáigazítása a környező népekéhez. Ez súlyosan veszélyezteti a nemzeti öntudatot, önazonosságot. A felszínen sokszor

megtörtént a zsidóságnál, a mélyben viszont a zsidó-tudat feladása nélkül bajosan sikerülhet. 2. Erőfölényt szerezve a megvetés átalakítása félelemmé és tiszteletté. Az ószövetségi időkben ez a folyamat indult el az „Úr angyalainak” segítségével, de félelem és tisztelet helyett félelem és gyűlölet jutott a hébereknek osztályrészül, ráadásul a megvetés is maradt. A háttérhatalommal kötött szövetséget azonban már nem lehetett felbontani. Volt ugyan a zsidóságnak jónéhány elkeseredett kísérlete, de az „Úr” azonnal rájuk uszította a környező népeket. Hát igen, az antiszemitizmus kétélű csodafegyver: az engedetlen zsidókat és nemzsidókat egyaránt sakkban lehet tartani vele még ma is. 3. A környező népek erkölcseinek hozzáigazítása a zsidó erkölcshöz. Ez kezdetben szinte lehetetlennek tűnhetett, mára nagyjából mégis megtörtént. Az egyének szintjén ugyan még komoly az ellenállás, de hivatali, üzleti vagy társadalmi szinten a zsidókereszténnyé vált népek önazonossága gyakorlatilag már megszűnt, a muzulmánná vált népeké pedig éppen megszűnőben van. A zsidókat tehát kiszolgáltatottságuk, emberi gyengeségük, és talán hiszékenységük, babonás hajlamuk sodorta bele, hogy a Földet megátkozó, népeket kiirtó, dögvészt, himlőt, hazugságot és rettegést terjesztő „Úrral”, az „ördög atyával” szövetséget kössenek. A szövetség felbontásához viszont emberfeletti erőre lett volna szükségük, ami egyének szintjén sokszor megtörtént, de közösségi szinten eddig még nem sikerült. Ahhoz bizony az önazonosságot, a jogfolytonosságot is fel kellett volna adni, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Ahogy János Evangéliumában olvashatjuk Jézus és a zsidók hitvitájában:

„42. Monda azért nékik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. 43. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. 44. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” János 8: 42-44 Vajon mi mentette meg annakidején a nemzsidókat ugyanettől a kellemetlen szövetségtől? Lehetett a szerencsének is szerepe a dologban, de szerintem alapvetően az ember eredeti, ősi világszemlélete óvta meg ideig-óráig a többi népet. A természetvallások egyik legjellegzetesebb törvénye ugyanis éppen az önkorlátozást írja elő: tiltja a kiválasztottságot, a felsőbbrendűséget, az erőfölénnyel való durva visszaélést, a résznek a többi rész felé vagy az egész felé emelését (Török Tibor: Erkölcs és vallás mint evolúciós alkalmazkodás; Máté Imre: Yotengrit). Nem is tudta addig a zsidóság saját képére alakítani az emberiség nagyré-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM szét, amíg az eredeti világnézetet szét nem zúzta az „isteni kinyilatkoztatás” vallásainak, a „tárgyilagos és pártatlan” tudománynak, a „korszerű és demokratikus” társadalomszervezésnek és a „világnézetileg semleges” szórakoztatóiparnak a segítségével. Csupa szemérmetlen hazugság és hihetetlen önbecsapás, de mégis hatott. Tehát arra a kérdésre, hogy miért volt jó a zsidóságnak egy ilyen háttérhatalommal szövetséget kötni, azt mondhatjuk: egyáltalán nem volt jó, de így alakult, mert valószínűleg hiányzott a korabeli héber hagyományból néhány létfontosságú tiltás. Mint ahogy a rákos sejtnek is csak egy baja van: hiányzik belőle az a képesség, hogy felismerje a rész helyes szerepét az egészben. Ha pedig mégis felismeri, akkor képtelen belehelyezkedni a helyes szerepbe. Tehát szerintem nem többlet, hanem hiány tette alkalmassá a zsidóságot a kiválasztott szerepre. Aztán elkezdődött a történelmi kényszerpálya… De miért kezdtek bajlódni a kiválasztók a héberekkel annakidején? Az Ószövetség tanúsága szerint boszszantóan nehezen ment a kiválasztottak engedelmessé idomítása és győzelemre segítése. Közben a kiválasztó, „az Úr” tekintélyén is sok csorba esett, mert a beígért győzelmet számtalanszor el kellett halasztania. Gyakran csak a legdurvább erőszakkal tudta visszaterelni csalódott választottait engedelmes nyájába. Talán elsőre észszerűtlenül hangzik, számomra mégis a legvalószínűbb válasz: a kiválasztók még szorultabb helyzetben lehettek, mint a héberek. Nagyon nagy szükségük lehetett már egy megbízható „beszállítóra”, aki jó minőségű és nagy mennyiségű ételt és nyersanyagot hoz rendszeresen „áldozatként” előre megbeszélt gyűjtőpontokra, azaz „oltárokra”. Hogy miért? Mint láttuk Lót történetéből, ezek az „angyalok” bizony emberi ételt ettek, és roppant erőforrás-igényes hadviselést folytattak. Az is számtalan helyen kiderül az Úrról is és angyalairól az Ószövetségben, hogy bujkálnak az emberek elől, még a kiválasztottak előtt is csak alkonyat után jelennek meg, napfelkeltekor pedig sürgősen távozniuk kell. Lehet, hogy csalódás az UFO-rajongóknak, de ezek bizony hús-vér emberek. Csak hát a mi ízlésünk szerint igen ijesztőek, csúnyák lehettek (lehetnek?), ha nem mutogatták magukat, ráadásul nem csak azért kerülték a fényt, mert féltek, hogy meglátják őket, hanem valószínűleg ártalmas is lehetett számukra a napsugárzás.

„24. Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. 25. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. 26. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. 27. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób.

23

28. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. 29. És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott. 30. Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” 1Móz 32: 24-30. Hasonló jelenetet olvashatunk a bűnbeesésnél is:

„8. És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között. 9. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?” 1Móz 3:8-9. Azt se tartom véletlennek, hogy később Mózesnél olyan szigorúan kiköti az Úr, hogy melyek a tiszta és tisztátalan állatok, illetve, hogy áldozatként csak teljesen egészséges, és teljesen kivéreztetett, elsőszülött hím állatot vihetnek a zsidók az oltárra. Mint amikor egy mai agyongépesített, légkondícionált, steril, UVszűrő üveggel felszerelt nagyvárosi irodából érkezik egy érzékeny bőrű és gyomrú, nagyhatalmú hivatalnok a forró égöv valamely válságövezetébe, hogy „segítsen” a helybéliek egy csoportjának. Bizony lesznek furcsa kikötései szép számmal, hisz a helybéliek számára már megszokott sugárzás, szennyezés, étrend, vagy épp a kórokozók a mesterséges, védett közegből érkező idegen számára halálos veszélyt jelentenek. Tehát mindezek alapján azt állítom, hogy az ószövetségi zsidókat segítő, majd később sakkban tartó háttérhatalom nem földönkívüliekből, nem is szellemlényekből, hanem szorult helyzetüket ügyesen leplező, erkölcsi gátlásoktól mentes, mesterséges közegben élő, természettől elidegenedett technokrata (műszaki fölényükkel visszaélő) emberekből állt. És áll talán még ma is, mert az „ufonauták” következetes, emberszerű ábrázolása, illetve „földönkívüli” származásuk sulykolása mögött tudatosságot érzek, amire az ösztönös divatirányzatok egyszerűen csak ráerősítenek. Az Olümposz „isteni” karának viselt dolgai is megérnének egy misét… Újabb összeesküvés-elmélet a már meglévő többezer mellé? Lehet. Annyiban talán mégis érdemes elgondolkodni ezen a változaton, hogy én nem titkos tervek, hanem ismert mintákból adódó kényszerpályák mentén keresem a képkockákat. Képzeljük el, mi lenne, ha a közeljövőben a jégsapkák gyors elolvadása miatt a földkéreg lemezei óriási földrengések és szökőárak kíséretében keresnék meg új helyzetüket, netán a nagy óceáni áramlatok leállása miatt hirtelen beköszöntene a legújabb jégkorszak. (Erre azért nagyobb az esély, hogysem egy legyintéssel elintézhetnénk.) Ilyen esetekre a nagyobb államok vezetése vészforgatókönyveket készít. A vészforgató-

24

Dobogó

könyvek kihagyhatatlan részei a külvilágtól energetikailag teljesen függetlenített, óriási élelelem-, gyógyszerés fegyvertartalékkal, és mindenféle műszaki ketyerékkel felszerelt földalatti bunkerek, ahová a vezetőség, illetve a legbefolyásosabb családok behúzódhatnak. Innen biztonságosan lehet irányítani a mentési, helyreállítási munkálatokat, hacsak… Hacsak nem olyan mértékű a civilizáció összeomlása, hogy nincs kit irányítani odalentről. Ilyen helyzetben bizony előfordulhat, hogy bezáródnak a bunkerlakók saját kis világukba. A mesterséges környezet, a bezártság, a reménytelenség miatt sokan megőrülnek. Az egész közösséget veszélybe sodró szerencsétlen elmeháborodottak viselkedése aztán kikényszeríti majd a legszigorúbb, embertelen szabályokat. Az ostromlott várak, a körülzárt városok, az eltévedt hajók, vagy az Andokban lezuhant, elhíresült repülő túlélőinek története ad némi ízelítőt, hogy a kényszer mennyire felül tudja írni az otthonról hozott erkölcsöt. Ha a bezártság több nemzedéken át tart, akkor szinte biztosan nem lesz már visszaút a bunkerből a földfelszínre. Akkor sem, ha közben rendeződik a felszínen a túlélő csoportok élete. Ez a rendeződés többnyire azt jelenti, hogy a felszínen visszatér az őskor tiszta, átlátható erkölcse és végtelenül egyszerű, emberközeli műszaki színvonala, miközben a kimerülő készletű bunkerek csekély létszámú lakossága kétségbeeseten keresi az alkalmat, hogy valamelyik túlélő csoportot „kiválasztottjává”, azaz beszállítójává tegye. A bunkerlakók tényleges lehetőségei korlátozottak, az idő is sürgeti őket, de ha azt a néhány, múltból (azaz a mostani jelenünkből) átmentett kézigránátot, jelzőrakétát, mikrohullámú tömegoszlató fegyvert, vagy aknavetőt ügyesen beosztva használják fel, a lélektani hatás elérheti a célját. Mindenhatók ugyan jól láthatóan nem lesznek a mai civilizációnkból megörökölt fegyvertártól, így néha kénytelenek lesznek cserbenhagyni választottaikat, de sebaj, majd ráfogják, hogy a kiválasztottak vétkei miatt gerjedtek haragra, és fordították el orcájukat az ellenséges törzsekkel, klánokkal vívott háború egy-egy eseményénél. Ha jól sikerül a választott nép terelgetése, a bunkerlakók újra gyarapodásnak, fejlődésnek indulhatnak. Hogy ennek a fejlődésnek a hatványozottan növekvő erőforrás-igényét megszerezzék, a mai civilizációhoz hasonló technokrata fejlődési útra kell ráállítani a választott népet, majd a választott nép segítségével az egész emberiséget. Nincs ebben semmi rejtélyes cél, titkos összeesküvés. Ez bizony kényszerpálya. A jelenlegi műszaki civilizáció alapképlete, működési mintája ugyanaz, mint a ráksejté: a folytonos növekedés. Hiába jutott el a gőzgéptől a fúziós erőműig, a lényeg, a működési minta nem változott. Ha valamilyen természeti csapás vagy atomháború a föld alá kényszeríti, és ott nem pusztul el, ugyanezzel a mintával fogja beoltani az új emberiségnek egy kicsiny csoportját. Ez a kicsiny csoport pedig fokozatosan, szívós munkával felülírja a természetes hajlamainkból adódó, fölösleges hará-

csolástól irtózó erkölcsöt, majd rákényszeríti a korlátlan növekedés daganatos mintáját az új emberiségre. Amint azonban a külső kényszer megszűnik, a felszínen élő emberiség — óriási mértékű pusztulást követően — visszatér az egészséges rész-egész mintához. Ha nincs művilág, akkor ugyanis csak a természet egészséges mintáit lehet követni — vagy kipusztulni. Örök hullámzásnak látom, ahogy az egyik civilizációs korszak kiválasztottai a következő korszak kiválasztói lesznek, majd az újabb összeomlásnál — iszonyatosra növekedett erőforrás-igényük miatt – a régi kiválasztók kipusztulnak. Három ilyen „nemzedék” együttélését nagyon valószínűtlennek tartom. Habár, amilyen mértékben felpörgették az informatikai és géntechnológiai kutatásokat, elképzelhető, hogy genetikai beavatkozással le lehet csökkenteni a régi kiválasztók, az „idegenek”, az „angyalok” élettani kiszolgáltatottságát, testi gyengeségeit és ezzel az erőforrás-igényét is olyan szintre, hogy a mi civilizációnk számukra fapadosnak tűnő bunkerei is életben tudják majd tartani őket. Mit tehetünk ilyen körülmények között mi magyarok, akik a mai Izrael egyik fő célországában élünk? Milyenek a kilátásaink, ha a sejtésem igaz, és a háttérhatalom nem a köztudottan jól képzett és kiváló kapcsolati tőkével rendelkező, de mégiscsak földi emberként érző zsidóság, hanem egy elképesztő műszaki fölénynyel és történelmi tapasztalattal felfegyverzett, embertelenül céltudatos, természetpusztító kényszerpályán száguldó, energiazabáló falanszter lakossága? A teendőket egyszerűbb összefoglalni, mint gondolnánk, a kilátásaink pedig derűsebbek, mint remélnénk. Őrizzük és erősítsük magunkban mindazt, ami örök emberi erény: legyünk egészségesek, szeretetre méltók, bátrak, bölcsek, önzetlenek, gerincesek! Tanulmányozzuk, gyakoroljuk a műszaki civilizáció előtti egyszerű, természetes tudást az élelemtermeléstől az eszközkészítésen át a gyógyításig és az önvédelemig! Tiszteljük Föld Anyánk egészségét és Ég Atyánk igazságát! És adjuk tovább a legfontosabb törvényt, ami segít majd elkerülni, hogy bennünket is kiválasszon az „ördög atya”! Nevezhetjük ezt a szeretet törvényének is, de én jobban szeretem az egészség, vagy a részegész törvényének nevezni: életünk értelmét a minket magukba foglaló EGÉSZek adják (emberi közösségek, tájak), miközben kötelességünk a bennünket alkotó RÉSZek (szervek, szövetek, sejtek, érzelmek, gondolatok) létének is értelmet adni, hiszen részeink számára mi vagyunk az „egész” egyik megtestesülése. Ennyi az egészség titka, ahogy ezt Vígvári János (Vigesz) „népi gyógyász” barátomtól tanultam. És hogy milyenek a kilátásaink? Emlékezetünkben, nyelvünkben elevenen él még az előző korszak is. Az Özönvíz és a bábeli nyelvzavar előtti világé. Ha már ennyi évezreden át megőrzött bennünket a Jóisten, biztosan tartogat még számunkra feladatot a következő korszakban, korszakokban is! „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” Madách Imre: Az ember tragédiája

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

25

SÁR KÁN JÓNÁS CSABA A magyar archaikus kultúra jelképisége teljes mértékben alkalmas arra, hogy úgy a benti mint a kívülről érkező minőségeket, hatásokat, jelenségeket megszűrje úgy, hogy arról egyértelművé válik, teremtő, az életet szolgáló, pártoló szándéka rejtezik benne, vagy azonnali netán hosszú távon ható pusztító, felforgató szándék. A magyar kultúrát ezért hamisítják és pusztítják, ezért rontják hitelét minden megnyilvánulás során. Félnek tőle. Ez a rövid írás korántsem akar mitológiai vagy meseelemzéssé lenni. A most megélt időben, amikor sokat fordúl és fordúlhat sokunk sorsa, nemzetként is komolylyá kell válnunk ismét. Erre minden esélyünk megvan, ha megtérünk a tőlünk elcsalt-elvert és mesterségesen távol tartott hitünkhöz, miben semmi mássá nem leszünk, „csupán” ismét teljessé. A mélyben és a magasságban iszonyatos erő várakozik, ami csak ismét teljessé vált nemzetünkön keresztül tud teremtő módon megnyilvánulni. Ez ugyan sokaknak félelme, de nékünk igazán nem vélük kell törődnünk. A sárkány nem véletlenül a legalkalmasabb a mélységbe menekített kincsek őrzésére. Az ő tudása a legnagyobb. A legmagasabb felhőeget és a Föld gyomrát egyformán uralja fizikai és szellemi minősége. Sár kán egyszerre jelenti az anyag (nem pedig az anyagiasság) urát és a szellemiség fejedelmét. Miért? A föld és a víz elegye nem piszok, hanem életelemek egymásba hatoló rítusa, bármennyire is el akarják venni az erejét ennek a látásmódnak. Az archaikus magyarban a sár a fehéret és a telített, szín minőséget és így a teljes tisztaságot is jelenti. Sár kán a Fehér Úr, vagyis a Teljes Úr. Most mondjak Mindenhatót vagy Világügyelőt? Mondjátok ki ti, magyarok. Milyen volt a magyar mesék és mondák sárkánya? Jóindulatú és pártatlanul igazságos. Így vigyázza az életet, minek őrzésére rendeltetett. A sárkány tudását csak beavatottakkal osztja meg, a próba adja meg szellemiségük hitelét. Aki mellett ilyen ősi és nagy erejű tudás áll és pártolja jó szándékát, az képes sokakat a teljes élet felé segíteni. A tudást (így kincset) akaratosan és ellenségesen maguknak orozókat mindenáron távol tartja őrzött tudásától. Ezeknek a távolról sem hétpróbásoknak — ne dicsérjük őket, hiszen a szavaknak tényleges ereje van ugye — így persze hogy ellenségessé és gyűlöltté válik. Csak elpusztítani akarják kudarcuk esetén. Mindet, az összes archaikus tudást őriző sárkányt. Utána elpusztítják és torzítják a sárkányok nyomait az emlékezetben. Lássék úgy, ősi tudás sosem volt. Vajon milyen sárkányt ölt le Szent György mi szándékkal? A mi magyar Sár kánunkat? Milyen kígyókat űzött el Írországból Szent Patrik? Azokat, kik a küszöb, a fal vagy tornác alatt laknak és a háziak szerencséjét vigyázzák?

No, van még valami, ami sokáig életben tudja tartani az ősi tudást. Az, ha nem bolygatják jó szándékkal avatatlan kezek. A hegyi faluban szolgáló parasztfiú nagyapjától már 5 éves korában megtudta, melyik barlangban lakik a Sár kán, és így azt is, hogyan kerülje el. Őszintén beismerte maga előtt, hogy ő nem állhat e próba elé. De a kulcs a megoldáshoz mégis nála van. Ő találkozik majdan a beavatódásra születettel, hiszen nagyapja néki mondotta tovább. Ő ismeri az ösvényt, ő lesz a tudáshoz vezető út utolsó szakasza. A legfontosabb. Csak figyelemmel kell élnie életét, mert már nagyapjától tudja, hogy egyszer az ő életében valaki érkezni fog a faluba és joga lesz a Sár kánt keresni. A történetben nem fölérendelt személy a kiválasztott, csupán úgy az egész része, hogy ő ér a közösség nevében a tudáshoz vezető út végére. Ám a megszerzett tudással egy pillanatig sem szándékszik visszaélni a maga javára, nem is tehetné, mert a Sár kán tudását hosszútávon csak a közösség egészének adva lehet megőrizni, éltetni. Ugyanúgy, ahogyan megszerezték a történetben előlépő és kimondatlanul a háttérben szükségszerűen ott lévő szereplők. Együtt az egész látszólag különböző nagyságú részeiként. A fent leírt történet általános szabályrendszere a sárkánytörténeteknek. Egy dologról nem esett igazából szó. Az időről. A sárkányok messze laknak és nehezen hozzáférhető helyen. Az égig érő paszuly is egy esztelennek tűnő kereskedelmi árucsere, egy látszólag buta ráfizetés következtében kerül a fiúhoz. Eredménye mégis a lehetetlen magasság legyőzése. Az idő itt is sokára telik, napok, hetek kellenek elérni a felhőn túli Sár kán uradalmát. A hozzá vezető út lehetetlen vagy iszonyú nehéz. Ám a legnagyobb próbát az eltelt idő jelenti. Hosszú időre egy népnek kiváltképp nehéz megőriznie a törekvést, hogy folyamatosan és a lehető leginkább kollektíven közeledjen a Sár kán tudásához. Sok embernek sok idejébe tellik. Azokat a népeket, akik végigjárták ezt a hosszú utat, ősműveltségeknek tudjuk. Sárkányok laknak régi építésű templomainkban, oromdíszeken, padfaragásokon, timpanonon. Miért? Mert a templom nem egy egyházi tulajdon. Égi birtok, ami ha jól gazdálkodnak benne, ott a betérő megpihen és feltöltődik Sár kán égi birtokaiból eredő javakkal. De lakhat házadban is, ez már nagy szerencse, mit osztani kell. Mi magunk, de még inkább eleink ez utat már megjárták rég, vagy inkább jártak rajta fel és alá, ide s tova régtől. Az utat hasznukra fordítva éltek együtt, így sokra jutott Sár kán javaiból. Ő pedig nem bánta, nem szóllott közbe míg ez így maradott. Ez utat mi nékünk meglelnünk már „csak” magunkban szükséges egymással is megosztva. Minden másunk megvan hozzá a rontás ránk dobált gúnyái alatt. Vetkeznünk kell hát most színig, addig semmi sincs fontosabb. Sár kán adakozni akar sok idő után, újra az arra érdemes sokaság nemtőjévé nemesedve.

26

Dobogó

Milyen volt Mátyás király egyeteme? Kiigazító széljegyzetek egy neves szerző ismeretterjesztő cikkéhez VETRÁB JÓZSEF KADOCSA „Az igazat mond, ne csak a valódit” (József Attila: Thomas Mann üdvözlése) Az Ősi Gyökér 2008. áprilisi számában megjelent cikk elkerülte volna a figyelmemet, ha a New-York-i székhelyű Magyarságtudományi Intézet honlapján, a világháló jóvoltából nem tűnik fel izgalmasnak tűnő címválasztásával. Az írástest három részre tagozódik fejezetcímeit tekintve: 2008. Corvin Mátyás esztendeje, Mátyás király titkos terve egy 40 ezer fős magyar egyetemről, valamint Bárány Péter titkos drámája Mátyás egyeteméről. Az első két fejezet egyes megállapításaihoz kényszerülök kiegészítést tenni, nem vitatkozva a tanulmány szerzőivel, hiszen a tények ismertetése nem képezheti vita tárgyát a tudományos kutatás egyetlen területén sem. Hangsúlyozni szeretném, hogy célom a kizökkent idő révén reánk ülepedett tévképzetek, gondolati síkon röghöz kötött, kikezdhetetlen ténymegállapítást sugalló, tudatzavart fenntartó eszmék ellen szóljak. Ezen a szinten már nem a közlő személye a fontos, hanem a teremtő ige és az általa létrehozott gondolatfolyam, továbbá annak irányultsága, mert az eszmék felemelhetik a lelket, és tükör által igaz képet mutathatnak, de több síkra tört felületük visszfényével tehetik látszólag torzzá önön arcunkat. A cikk mögött az a téves állítás búvik meg, hogy a mindenkori Magyarország, melyet koronként hívtak Hunniának, Pannóniának is, Buda nevű vára, királyi székhelye, a ma Budának nevezett város; Budapest főváros I. kerületének területén található. Idézem az erre utaló vonatkozó sorokat: „Mátyás király Magyar Egyetemének kívánta szentelni a gyűjteményt (Corvináknak elnevezett könyveit, — a szerző), amit a legújabb kutatásaival igazolt a disszertációján dolgozó Krizsai Mónika SAL programos magánegyetemi hallgató. Feltárta, hogy a nagy királynak volt egy gyűjteménye és 30-40 másolóval működő műhelye a reprezentatív, díszes könyvek számára, de volt egy másik könyvtára is. Épített egy kápolnát a Duna felé néző keleti szárnyon, melyet szerzetesek gondjaira bízott és elhelyezte benne Alamizsnás Szent János, régi, korai keresztény szkíta szent hamvait.” – eddig az idézet. Nagy különbség mutatkozik Mátyás Budája földrajzi helyzetének valódi leírásai és korunk vélt tudása

között. Heltai Gáspár (1510-1574) író, nyomdász, prédikátor 1575-ben posztumusz kiadott művének.: „Krónika az magyarok dolgairól”, Mátyás királynak nagy dicséreti című fejezetében utal Corvin Mátyás Budájának földrajzi helyzetére. Arról a városról van szó, amelyről, Mátyás király halálát követő harminchat évvel később, 1526. szeptember havának 18. napján, Szulejmán szultán hadinaplójába felvéteti a következő sorokat: „(932. év Zil-Hidzse hó, — a szerző) 10. kedd. Kurbán bajrám ünnepe (annak emlékére, hogy Ábrahám feláldozni készült, fiát, Izsákot). Az állam oszlopai, a birodalom előkelői, a ruméliai és anatóliai bégek mindnyájan a trón elé járultak, és kezet csókoltak a padisahnak. Azt mondják, hogy Buda építése óta és az egyenes ágon leszármazó magyar királyok uralkodása óta Lajos király idejéig 4700 esztendő múlt el.“ (fordította: Thúry József) Érzékelhető, hogy nem a mai Budáról, hanem az ún. Ős-Budáról, a szkíta királyok ősfészkéről, királyi székváráról, városáról szól a hódító. Erről a Budáról írja Evlia Cselebi török világutazó százharminchat évvel később, amikor a török hódoltság alatt lévő várat ismerteti: „…Körülete tízezer lépés; a Kizil szerájtól (Veres palota) az Ova-kapuig kettős, vastag és erős fal van, a többi helyeken egyszeres fal van. De oly tömött és erős építkezésű fal, hogy fölötte két kocsi egymás mellett elmehet és lovakkal dsiridet lehet játszani; …56 láb széles; erős építkezés ez.” — néhány sorral alább — „…E palotára nézve GürzEliász hegye a magaslat. E magaslatok ellen való védekezés czéljából a palota keleti oldala előtt kettős, erős várfal van. Ezen az oldalon, a nagy bástyák fölött negyven-ötven darab kiálló ágyú van. Ámde Muhabat dombja igazán magaslat s az ellenség a várat mindig arról az oldalról támadja.” — továbbá — „A Kizil Elma palotájától délkeleti irányba, felülről lefelé a palota alatt elmenvén, kettős erős fal között, tíz darab katonaháznál…A kapun belül egy bástya van, mely az összes budai bástyáknál nagyobb. Gog és Magog bástyáihoz hasonló bástya ez, a mely fölött 500 lovas dsiridet játszhatik…E bástyához hét aga és száz katona van őrségül kirendelve.” ...E bástyán kívül …nagy gödör és sziklába vágott széles árok van.” „A Duna partján, Buda völgyében, egy tágas síkon, éppen ezer házból álló virágzó kül-város.” 3 A leírásból kitűnik, hogy a királyi palota, ill. vár keleti és nyugati oldalán erősen tagolt domborzat mutatkozott, (hegy) magaslat volt, oly magas, hogy hadászatilag számolni kellett azzal, hogy az ellenséges tüzérség innen löveti a várat annak ostromakor, így

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM erről az oldalról (keleti oldal) a várat kettős, széles fal védte 40-50 ágyúval. Ha Budát keleti oldalról egy hegy határolta, nem lehetett rálátása a Dunára a várbelieknek. A távoli folyóra a várból csak dél-kelet felé lehetett kitekinteni a Duna völgyén keresztül. Cikkének következő részében a szerző ezt írja Mátyás tervezett egyeteméről szólván: „Ezt hallottam Brodarics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jelzésének a képe is”. — majd lentebb — „Tehát a tudományos szöveg arra utal, hogy Brodarics István püspökkel tervezgette Mátyás király azt az intézményt, amelyet Buda várban kívánt megépíteni, amelyhez külföldről hívta hazánkba az „írás tudományokban” járatos tudósokat.” Az idézet első mondata helyesen így hangzik: „Ezt hallottam Brodorics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is”. E mondat rögzíti tényszerűen Heltai Gáspár forrásának személyét: Brodarics Istvánt (Stephanus Brodericus) II. Lajos király főkancellárját, aki erre a tisztségre 1526. március 11-én emeltetett és 1526. augusztus 29-ig, a mohácsi csata elvesztéséig viselte. Több mint valószínű, hogy Mátyás király jedzete, mai értelemben tervrajza, II. Lajos kancelláriáján került a kezébe és maradt birtokában hátralévő élete folyamán. A mondatban szereplő egyházi stallumra utaló címzés alapján Heltai Gáspár (1510-1574) találkozása a püspökkel 1529 utánra tehető, amikor is az megmutatta neki a szóban forgó tervrajzot. Brodarics István születésének idejét több forrás másként jelöli (1470 k, 1480, 1490) feltehetően az 1480 év állja meg a helyét, mivel a XVI. század elején Pádovában tanul, ahol 1506-ban doktorált kánonjogból. Kancellárista, szerémi püspök, főkancellár, pécsi (1532), majd Váci püspök (1537) haláláig (1539). A fentiekből érthető, hogy Mátyás királlyal együtt nem tervezgethette a Buda alatti universitas városát, hiszen a király halálakor csak tíz éves gyermek lehetett. Térjünk át a fenti tanulmány következő idézetére mely szerint: „Az öt kerengős, vagyis ötemeletes kerek építményt a föld alatti széles alagúttal akarta összekötni a kisebbik piaccal, ahová a doktorok, és magiszterek lakásait tervezte, az infrastruktúrával.” Idekívánkoznak Heltai erre vonatkozó mondatai: „(Mátyás) úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bólt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép bóltok, szép szobák és szép kamorák lönnének,…” Ha átgondoljuk a leírtakat, tudatosul bennünk néhány fontos ismeret: — Nem kör alakú épületről

27

van szó, hiszen az épület ablakai négy égtáj felé nyílnának; északra a Dunára, délre Budára, keletre a kisebbik piacra, és nyugatra, Bécs felé, a nagyobbik piacra, ahol az oszlopok tetején lévő székeken a professzorok hirdetnék a hét művészet tantételeit. Olvassunk tovább! A szerző szerint: „Ugyancsak üzleteket, kis falatozókat tervezett arra a hídra, amelylyel Budát Pesttel kívánta összekötni. Nagy, széles kőhídról álmodott, ahol zajlik az élet, a diákvárost nem zárta le a Duna, hanem egy híd utat mutatott számukra kelet felé.” Vessünk egy pillantást Heltai Gáspár idevonatkozó soraira: „Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett, nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Duna-parton, Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegeletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának.” A szerzőt idézve már megint felbukkan a keleti irányra való makacs törekvés, holott az általa is hivatkozott Heltai Gáspár krónikája kizárja azt. Képzeljük el a magas hegyre épített Budavárát, amelynek északi tornyából letekintvén megláthatnánk a hollós Mátyás király által tervezett 40000 fős diákságot, a professzorokat és családjaikat befogadó scholat, az autonóm egyetemi várost, keletre és nyugatra nyíló piacaival, boltjaival, mészárszékével. Ha tovább siklik tekintetünk az északi irányba, a hegyek lábánál, megláthatnánk a Duna ezüstszalagját, azon túl Pest felett a magas sziklapárkányra épített erős várat, a Pest közeli hídfőt, melynek hídja magas töltéseken, érintve az universitas városát, Buda várába fut. Nos, ennek a tervezett hídnak legalább 5 km hosszúnak kellett lennie. Evlia Cselebi leírásából még három irányt ismerünk Budát illetően: keletre hegy, nyugatra hegy, dél-keletre Buda hosszú völgye határolja, amelyben 1000 házból álló városrész terül el a Dunáig. A fenti ismereteket rendszerezve elméjében, ki-ki vegye elő a térképet, és tegyen kísérletet arra, hogy megtalálja az ősi Buda városát, amelyet Mátyás újjáépíttetett, és korábban a visegrádi várhoz tartozó Sassad földjével gazdagított.

Hivatkozott irodalom: Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól Letöltés helye: http://www.tankonyvtar.hu/main. php?objectID=533 4153 Letöltés ideje: 2009-02-16 Szulejmán naplói. 1526-ki napló. [Török történetírók I. (ford.: Thúry József) Budapest 1893.] Evlia Cselebi: Egy török világutazó magyarországi utazásai /Akadémia Kiadó, 1907. Budapest

28

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

2010. május-június A műsorváltozás jogát fenntartjuk! TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: május 4. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: május 7. péntek, 18 óra: A Szent Korona üzenete 3. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) HINTALAN LÁSZLÓ JÁNOS előadása: május 10. hétfő, 18 óra: Szerves társadalom (A Teljesség— Kiesés—Hazatalálás 1-3. előadás) A Hazatalálás példájának felsorolása (Belépőjegy: 500 Ft) TÓTH FERENC előadása: május 14. péntek, 18 óra: Kiválasztottak a múltban és a jövőben (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: május 18. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 14. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) BORN GERGELY előadása: május 19. szerda, 18 óra: „Én vagyok a kezdet és a vég...“ 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: május 21. péntek, 18 óra: A második világháború rejtélyei (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: május 28. péntek, 18 óra: Táltosló és táltos révülés —- a táltos a magyar hagyományban (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: június 1. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) TÓTH FERENC előadása: június 8. kedd, 18 óra: „Káposztából faóriás“ (Belépőjegy: 1000 Ft) BORN GERGELY előadása: június 9. szerda, 18 óra: „Én vagyok a kezdet és a vég...“ 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: június 11. péntek, 18 óra: A Szent Korona üzenete 4. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) HINTALAN LÁSZLÓ JÁNOS előadása: június 14. hétfő, 18 óra: Szertartások — az évkör és az emberélet ünnepeinek ma is átélhető formái (Hangképes előadás néhány szertartás eljátszásával) (Belépőjegy: 500 Ft) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: június 25. péntek: Meglepetés előadás rengeteg képpel és megdöbbentő információkkal! (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: július 2. péntek, 18 óra. (Belépőjegy: 1000 Ft)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

29

Rendelje meg otthonra a Dobogót! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval,. Minden számunkhoz tartozik egy kis meglepetés amellyel tovább növelheti ismereteit a magyar hagyomány és -őstörténet kimeríthetetlen tárházában. Terjesztés: interneten és a nemzeti könyvesboltokban Előfizetési díj — 6 éve változatlanul! — egy évre: 4000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is. Európába: 7000 Ft, Tengeren túlra: 10000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen. Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

Gyűjtse össze újságunk számait, mert azok soha nem évülő tudást tartalmaznak az utókornak is!

30

Dobogó

Evolúció vagy Istenhit

2. rész

Az anyag és a világegyetem keletkezéséről általánosságban DR. KOROM GYULA A Dobogó VIII. évfolyamának 2009/4. számában megjelent eszmefuttatásomban (28-29. oldal) a legáltalánosabb formában hasonlítottam össze az evolúciós tények materialista-ateista alapvetésű magyarázatául szolgáló ateista evolucionizmus és az evolúció ún. intelligens tervezésen alapuló, kreacionalista magyarázatát. Az ősi, történelem előtti ember hitvilága és a mai tudományos elméletek között hatalmas szakadék húzódik. A tudományos gondolkozástól távol álló, a tudomány empirikus vizsgáló módszereit, valamint rendszerező, tudományos megalapozású elméleteket alkotó erőfeszítéseit nem, vagy nem eléggé alaposan ismerő ember számára a dilemma így fogalmazódik meg: Két egymással egyenértékűnek látszó elképzelés létezhet, az isteni teremtés hite, amivel szemben áll az istentagadás hite. Objektív bizonyítékok alapján dönteni nem lehet e két hit között, ízlés, erkölcsi beállítottság, de legfőképpen igen mély lelki folyamatok döntik el, hogy az egyén az ateista hit, vagy az Istenhit valamely formája mellett dönt. Az Istenhitre hajlamos, vagy alapvetően hívő ember, illetőleg a szentélyek és templomok köré szervezett, szerzetesek vagy papok által vezetett vallások, illetőleg egyházak számára az anyagot, az égbolton látható és nem látható csillagvilágot, valamint a Föld holt anyagát élettel behintő primitív és igen fejlett fajok egyedeinek nyüzsgő biológiai sokszínűségét az anyagi világ felett, azon kívül létező természetfeletti erő, az Isten, vagy Istenek teremtették a semmiből. Lényegtelen, hogy hogyan, és mennyi idő alatt. A hívő szerint a világegyetem és az élet nem jöhetett létre csak úgy önmagától, véletlenül! Hiszek a Teremtésben, tehát igaz! Csak az a feladatom, hogy kiismerjem Isten, vagy az istenek akaratát, és csak arra kell törekednem, hogy jó kapcsolatot tartsak a Teremtővel. Az ateista beállítottságú ember elutasítja a teremtés gondolatát, többek között azon az alapon, hogy soha nem találkoztunk Istennel vagy istenekkel, Isten létét — szerinte — bizonyítani nem lehet, különben is, a teremtés megalapozatlan bűvészmutatványával minden, és mindennek az ellenkezője is létrehozható képzeletben. Az ateista szerint csak a tudatlan, birkatermészetű, felső irányításra szoruló, felsőbb gondoskodás után kívánkozó embereknek van igénye a kényelmes istenhitre. A tájékozott, kellően felkészült, önálló és öntudatos embernek úgymond nincs szüksége olyan üres, és teljességgel bizonyíthatatlan lelki támaszra, mint az istenhit. Különben is, ha Isten teremtette az anyagot és a világegyetemet, akkor még mindig ott áll a kérdés, hogy mi teremtette meg Istent?!

Mintha a csodatévő véletlen segítségével nem lehetne elképzelni mindent és mindannak az ellenkezőjét! Elméletben bármi létrehozható hittel és gondolattal, legyen akár igaz, akár tévedés. Valóban igaz. Azonban igaz az is, hogy ugyancsak elméletben bármi létrehozható a vak véletlen szerepeltetésével történő ötletelések sorozatával is, akár helyes, akár téves az elképzelés. A kettős hitdilemma alapkérdései így is megfogalmazhatók: • Hihető-e, biztos-e, hogy Isten nem létezik, pusztán csak azért, mert elméletben elképzelhető az anyagi (az élettelen és élővilág) létrejötte és fejlődése vak véletlenek általunk még pontosan meg nem határozható sorozataként is? • Hihető-e, biztos-e, hogy világunkat Isten vagy Istenek teremtették, csak azért, mert nem tudjuk bizonyosan, hogy az elméletileg lehetséges véletlensorozatok közül a valóságban melyik véletlensorozat alakította ki a világegyetemet, benne a Föld élővilágát? Egyik változat sem lehet csak úgy, önmagától bizonyosság, egyik sem magától értetődő evidencia! Csak a tudomány, a tényekre alapozott alapos elméleti munka mondhatja ki a végső szót, ha a kutatómunka során nagy szerencsével ráakadunk olyan bizonyítékokra, amelyek alapján el lehet dönteni, melyik hit, az ateista hite, vagy az istenhívő hite érzett rá a helyes megoldásra! Csak az igaz, hazugságoktól és csúsztatásoktól mentes tudomány dönthetné el, hogy a teremtés a tudatosan alkotó isteni energia műve, vagy világunkat pusztán az élettelen természetben tomboló vak és céltalan energia véletlen kitörései során bekövetkezett egyszerű ütközések sorozatai alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Vannak-e azonban e kérdés tudományos eldöntésére alkalmas tudományos módszereink, és felgyülemlett-e már elegendő tapasztalati, empirikus, analitikus ismeretanyaga az emberiségnek ahhoz, hogy az ateista hit és az istenhit közötti vitát tudományos eszközökkel, a kor tudományos színvonalán egyáltalán lehetséges pontossággal és megbízhatósággal az egyik vagy a másik fél javára eldönthesse, vagy legalábbis valószínűsítse? Annyi ma már általánosságban bizonyosnak látszik, hogy a tudomány soha nem képes semmilyen elméletet minden kétséget kizáróan bebizonyítani. A legjobb esetben is csak marra lehet képes, hogy valamiről azt bizonyítsa be, hogy téves. Vajon az Istenhitről egyértelműen bebizonyította a tudomány, hogy valóban téves elképzelés? Az ateisták kórusa nagy hanghon bizonygatja, hogy igen, a kérdés eldőlt, a tudomány egyértelműen bebi-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM zonyította, hogy nincs Isten! Ez azonban nem igaz! Igaz, hogy az ellenkezője sem bizonyított, azaz azt sem tudjuk minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a materializmus vak véletleneken alapuló elképzelései a tévesek. Ma még nem dönthető el tudományosan, pontosabban nem valószínűsíthető, hogy melyik félnek van igaza. Az állam és az egyházak szoros összefonódásának időszakaiban a tudományosan tarthatatlannak bizonyuló egyházi dogmákat bíráló, az ateista világnézet lehetőségét felvető, vagy azt éppenséggel valószínűbbnek tartó természettudósokat elnyomták, üldözték, elhallgattatták, jobb esetben csak nem jutottak kellő publicitáshoz. A mai világra viszont az a jellemző, hogy a tudományosnak nevezett folyóiratok és a közmédiumok szinte kizárólag a modern tudomány ateista képviselőinek nyújtanak megszólalási lehetőséget. Ennek következtében pusztán a hivatalos sajtó és a médiumok alapján az a benyomása a gondolkodó átlagembernek, mintha az istenhitnek nem lennének tudományos alapjai, az isteni teremtő energia nem bizonyítható, az istenhit szószólói állandó defenzívában vannak, érveik és állítólagos bizonyítékaik fokozatosan elfogytak, kimerülnek a bizonyítatlan és bizonyíthatatlan csodák keresésében. Manapság úgy tűnhet, mintha az istenhívő kutatók napi kutatómunkájában — akarva, akaratlanul — az ateizmus hitének bizonyítékait szaporítanák. Az alapos tudományos kutatómunka során — állítólag — egyre másra az istenhitet cáfoló, az ateista hitet tudományosan megalapozó tények, adatok kerülnek felszínre, a győzelmesen előrehaladó ateizmus sorra arat diadalt minden tudományterületen, míg az istenhívő elveket valló kutatók képtelenek állításaikat tudományosan alátámasztani, sötét és obskúrus okfejtéseik nem állják ki az elfogulatlan tudományos világ kritikáját, ezért nem, vagy alig jelennek meg a hitet támogató természettudományos munkák. A tájékozatlan ember számára az ateizmus tudományosan bizonyítható elmélet, amely egyes részleteiben változik, ahogyan a tudományos módszerek tökéletesednek, és az empirikus adatok szaporodnak. Ezzel szemben a teremtésben hívő embertömegek sötétek, elmaradottak, primitívek, önálló gondolkodásra képtelenek. Legalábbis ezt a vélemény sugárzik szét minden e tárgyban készített és közreadott riportműsorban (köztévék), az ismeretterjesztő irodalomban (pl. Élet és Tudomány), szakosított TV csatornákon (National Geographic, Spektrum, Discovery, stb.). Ma a tudományos teremtéselméletet igazolni próbáló kutatókat üldözik és hallgattatják el, ők nem jutnak publicitáshoz. A valós, és egyáltalán nem az ateizmus híveinek ínyére való tudományos tények azonban egészen más képről árulkodnak! Az ateizmus korántsem annyira bizonyított elmélet, mint ahogyan azt szajkózzák. Ellenkezőleg, a folytono-

31

san szaporodó, és elfogulatlanul kielemzett empirikus tudományos ismeretek egyre inkább azt látszanak – ha nem is bizonyítani, de — igen megalapozottan valószínűsíteni, hogy a kreacionalizmus, magyarul a teremtéselmélet, manapság divatos új nevén az intelligens tervezés elmélete lesz a befutó. Utóbbi ma már sokkal megalapozottabb, és egyre szaporodó tudományos bizonyítékokat tudhat magáénak, mint az ateizmus. Csak nem elég erős, nem jut kellő publicitáshoz, mert ma az ateista tudomány van közelebb a hatalomhoz, és képviselői szorgalmasan törlesztenek az egyházak uralma idején elszenvedett sérelmekért.

A fő különbség az ateizmus és az Istenhit között A teremtéselmélet híve számára nem szükséges olyan — szerinte — felesleges feltételezés, hogy anyagra van eleve szükség ahhoz, hogy a semmiből létrejöhessen a világegyetem ma ismert szerkezete és az élet. Mindezt az isteni energia teremtette a semmiből. Az Isten energiája hozta létre az anyagot, a természeti törvényeket, és az anyag valamennyi élettelen és élő megjelenési formáját. Isten öröktől fogva létezik, alkotó energiája része a természetnek, ő a legelső természeti létező, ő a kezdet, a teremtő alkotóerő és ő a vég. Isten létrejöttének okait, módját nem ismerjük, ezért Isten eredetének a kérdése a hívő számára teljesen logikus módon olyan értelmetlen és megválaszolhatatlan probléma, amelyet nem is szükséges megválaszolni. A teremtés híve hisz a tudatosan teremtő isteni energiában. Ezzel szemben a modern ateista számára nem szükséges olyan — szerinte felesleges és primitív — feltételezés, hogy az anyagi világot és benne az életet, valamint a természeti törvényeket egy az anyag létrejöttét megelőzően már létező természeti tényező hozta volna létre. Az anyag öröktől fogva van, az anyag az energia egy különleges formája, az energia nem csak része, de alkotója, megteremtője is a ma ismert természetnek, a természeti törvényeknek. Az energia, és a belőle kialakult anyag a legelső és legalapvetőbb természeti létező, a vak energia a kezdet, a teremtő erő és a vég, létrejöttének okait, módját nem ismerjük, ezért az energia eredetének a kérdése az ateista számára teljesen logikus módon értelmetlen és megválaszolhatatlan probléma. Olvassuk el többször, és nagyon figyelmesen a fenti két bekezdést. Alapos elemzés és értelmezés után egyetlen lényegi különbséget találunk: A hívő ember az Isten tudatosan alkotó energiáját tekinti minden létező okának és eredetének, míg a büszke ateista csak tudat nélküli véletlenszerűen alkotó energiáról beszél. Az egyik felfogás Isten eredetét nem tudja magyarázni, a másik felfogás a vak energia eredetét nem tudja magyarázni. A különbség természetesen lényegi és alapvető. Va-

32

Dobogó

jon melyiket támasztják alá erőteljesebben a tudományos tapasztalás tényei? Fogalmazzuk kicsit át az alapproblémát, hogy tudományosan is vizsgálható legyen. Ebben az átfogalmazott formában jobban kezelhető lesz a dilemma. A tudományos eszközökkel megválaszolandó és megválaszolható fő kérdések: 1. A ma ismert világegyetem kialakulásában, az élet létrejöttében és a fajok evolúciójának igen lassú folyamatában megmutatkozó objektív tapasztalati adatok és jelenségek alapján — a tudományos bizonyítékok súlya alatt kényszerűen és nem puszta hitből — fel kelle tételeznünk olyan tudatosan alkotó isteni energia szerepét, amely a változásokat tudatosan szabályozza, és folytonosan felügyeli a változásokat, ha kell, beavatkozik (istenhit)? 2. Tudományos eszközökkel bizonyítható-e, hogy a Világegyetemben észlelhető változások, és a biológiai világ evolúciós folyamatai csupán a véletlenszerűen létrejött világegyetem színpadán véletlenszerűen kialakult természeti törvények és a folytonosan ható vakvéletlenek egymásra-hatásának kaleidoszkóp-szerű változásai során, önmaguktól alakultak ki és fejlődtek, és ezeknek a változásoknak egyetlen teremtője és mozgató rugója a tudattalan energia? A fenti két kérdés tulajdonképpen ugyanannak a tudományos kutatási tervnek a kétféle megfogalmazása. Amennyiben tudományosan igazolni (valószínűsíteni) tudjuk a tudatosan alkotó energia közreműködését, ezzel bizonyítottuk Isten (vagy az istenek) létezését, és egyben cáfoltuk az evolúció véletleneken alapuló teóriáját. Viszont ha tudományos eszközökkel igazolni (valószínűsíteni) tudjuk, hogy az anyag és a világegyetem létrejötte és fejlődése során tudatos közbeavatkozás nem történt, akkor cáfoltuk az istenhitet. Egy dologra azonban folyamatosan figyelemmel kell lennünk. Attól még, hogy valamiről bebizonyítottuk, hogy elméletileg lehetséges, még nem biztos, hogy úgy is van! Hiszen Isten létezése elméletben eleve lehetséges! Akkor miért nem fogadják el az ateisták Istent eleve létezőnek?! Igazuk van, ha nem teszik! Isten létezését — ha lehet — bizonyítani is kellene! Ugyanakkor természetesen az is lehetséges elméletileg, hogy az ember az egysejtűtől származik, de ebből az elméleti lehetőségből még nem következik az, hogy valóban így is alakult ki! Azt is bizonyítani kellene, hogy Isten nem létezik! Úgyhogy a hívő ateisták jobban teszik, ha hátrébb állnak az agarakkal, mert — a későbbiekben látni fogjuk — a tudományosnak kikiáltott guruk (főként ateista propagandisták) csak olyan lehetséges elméletecskékkel vagdalkoznak, amelyek elméletileg elképzelhetők ugyan, de nem kellően bizonyítottak. Szigorúan meg kell tehát vizsgálni minden tudományosnak kikiáltott elméletet abból a szempontból,

hogy kellő alapossággal valószínűsíthető-e, vagy csak egy lehetséges a sok lehetséges elmélet közül, de aminek vajmi kevés a valószínűsége! Abban a kényelmes helyzetben vagyunk ma már, hogy tudományos eszközökkel sokoldalúan vizsgálható az a kérdés, hogy a világegyetem mai szerkezete hogyan jött létre, és az élet általunk ismert kihalt és ma élő formáinak kialakulása hogyan ment végbe. Ahogyan az ember szellemét és lelkét nem lehet kézzel megfogni, látni, hanem csak annak működéséből ismerünk rá, tapasztaljuk meg, hogy milyen, és főként azt, hogy igenis létezik, ugyanúgy Istent is — ha létezik — a művéből lehet megismerni. A továbbiakban kalandos sétára invitálom az olvasót, a tudományos teremtéselmélet legfontosabb megállapításait és bizonyítékait próbálom bemutatni a teljesség igénye nélkül. A tudományos alaposságnak is híján leszek. Csak a modern csillagászat és fizika divatos elméleteinek teljes megalapozatlanságát tételesen bizonyító tudományos tények részletes tudományos igényű és alaposságú elemzéséhez többszáz oldalas könyv sem lenne elegendő. Csak Einstein Speciális Relativitáselméletének tudományos cáfolatához 800. oldalas könyvre volt szükség. Hol van akkor még a csillagászat, a kvantumfizika, a paleontológia, a biológia, a genetika bizonyítékhalmaza? Ezúttal csak figyelemfelhívásra törekedhetek. Sétánk során a csillagászat, a fizika, a paleontológia, a biológia, a genetika ateista hazugságoktól megtisztított lebilincselő világába próbálok betekintést nyújtani azok számára, akiket érdekel egy ilyen tudományos filozófiai utazás. Utunk végén az olvasó — reményeim szerint — legalábbis kételkedni fog az ateista világképet unos-untalan sulykoló mai tudományos- és sajtópropagandisták szavahihetőségében. Kezdjük az anyag és a világegyetem keletkezésének kérdéseivel.

Az energia, az anyag és a természeti törvények keletkezése Az isteni teremtésben hívő ember a ma ismert világot teljes egészében Isten művének tekinti, és a Biblia tanítása alapján hajlamos volt elfogadni azt, hogy Isten e hatalmas művét mindössze hat nap alatt alkotta meg. Hittek továbbá abban, hogy a világ pár ezer évvel ezelőtt keletkezett, és hogy csupán az emberi történelemben vannak Isten akaratának megfelelő, vagy az ő jóváhagyásával végbemenő változások, és hogy az egyes ember tetteit Isten a későbbiekben, az Ítélet Napján el fogja bírálni, melynek során jutalmazni vagy büntetni fogja a túlvilágon ítéletre váró, test nélküli emberi lelkeket. A klasszikus Istenhit-felfogásban a világegyetem és a Föld élettelen természetvilága, valamint az élőlények a teremtés óta változatlanok, csak az időjárás, illetve a születés és a halál, a földi porhüvely elenyészése zajlik szakadatlanul.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Amikor a csillagászat még gyerekcipőben járt, és főként szabad szemmel, illetve kis távcsövekkel tudta csak vizsgálni az égboltot, az istenhit melletti igen erős tudományos érvnek számított az, hogy a Nap, a Hold és az akkor még állócsillagoknak nevezett égitestek szabályos ciklusokban, és rögzített pálya mentén vándorolnak a Föld körül az égbolton. A tudományos tapasztalás azt látszott bizonyítani, hogy a Föld a világ középpontja, körülötte kering minden égitest. Kézenfekvő volt a következtetés, hogy ilyen csillagvilág csak úgy önmagától nem jöhetett létre, a világot te-remtő Isteni alkotóenergia kellett ahhoz, hogy a Nap, a Hold és a csillagok létrejöjjenek, a csillagok oda kerüljenek, ahol ún. csillagképekbe (pl. Göncölszekér, Rák, Kos, Vízöntő) rendezve keringenek az abszolút nyugalomban lévőnek hitt Föld körül. Mik ezek, ha nem erős bizonyítékok arra, hogy a Föld a Világ közepe? Valóban az lenne, ha időközben nem derültek volna ki olyan csillagászati tények, amelyek gyengítették azt a geocentrikus világképet, amely az ókori és középkori egyházak istenhitét és tudományos teremtés-elképzeléseit gyengítették.. Alaposabb csillagászati megfigyelések már igen korán, az ókori világ művelt részében (lényegében az északi félteke ún. folyó menti kultúráiban) kiderítették, hogy a látható csillagvilágban szabályos mozgások észlelhetők. Többek között megfigyeltek egy 24 órás ciklust, melynek során az égbolton egymástól állandó távolságban lévő ún. állócsillagok csillagképeinek teljes csapata lassan körbefordul egy teljes nyugalomban lévő csillag körül, amelyet ma Északi Sarkcsillagnak nevezünk. Az abszolút nyugalomban lévőnek és laposnak hitt Föld felett látszó csillagvilág (ma már tudjuk, hogy csak az északi félteke felett látható csillagképek) tehát minden 24 órában egyszer lassú méltósággal körbejárják a Földet. Kiderült továbbá, hogy az állócsillagok mozgása nem csak 24 órás ciklusokban zajlik, hanem észlelhető egy kb. 365 napos ciklus is. Az abszolút nyugalomban lévő Földet körül vevő, és szintén abszolút nyugalomban lévő csillagvilág képe jól látszott bizonyítani az isteni közreműködést, és ezt a hívők számára bizonyító értékű képet az sem zavarta meg nagyon, hogy nem csak a Nap és a Hold, hanem a csillagvilág is forog a Föld kör Minden a Föld körül forog! — mondották. Ebben is az isteni gondviselés munkáját vélték felfedezni. Már az Ókorban is volt azonban néhány, az eddigieknél is zavaróbb tényező. A legfényesebb „csillag”, az esthajnalcsillag (a Vénusz) nem követte az állócsillagokat lassú keringőjükben, hanem egyéni utakon bolyongott. Több más csillagról is kiderült, hogy nem a többiekkel együtt lassan keringő állócsillag, hanem a Vénuszhoz hasonlóan bolyong az égboltozaton, ezért ezeket az égitesteket együttesen bolygóknak kezdték nevezni. Nehezen lehetett megérteni azt is, hogy miért

33

keringenek a csillagképek egy 24 órás és egy 365 napos ciklusban. Az ókori Egyiptomban PTOLEMAIOS volt az, aki egységes matematikai rendszerbe tudta foglalni a Nap, a Hold, a csillagok és a bolygók megfigyelt pályáit, és számításai segítségével előre meg tudta határozni bármely látható égitest látszólagos jövőbeni helyzetét az égbolton. PTOLEMAIOS matematikai modelljében a Nap, a Hold és az „állócsillagok” a „nyugalomban lévő” Föld felett szabályos körpályákat írtak le. Az ún. bolygók pályájának matematikai leírása már nehezebb dió volt, de PTOLEMAIOSnak ez is sikerült, azzal a kompromisszummal, hogy egyes bolygók nem körpályán, hanem nyolcashoz hasonlító pályán mozogtak (1. ábra). Nem tudták megérteni, hogy miért van így, de belenyugodtak az isteni bölcsességbe. A tudományos bizonyítékok súlya alapján ma már

1. ábra A külső bolygók nyolcas alakú látszólagos pályáinak kirajzolódása az égbolton, ha távcsövön át figyeljük meg mozgásukat. A számok a bolygók azonos pillanatában elfoglalt helyzetét jelölik. Kövessük a számokat jobbról balra. A legbelső bolygó (a Föld) gyorsabban kering, mint a megfigyelt Mars. Amikor a Föld megelőzi a Marsot, a Mars látszólag visszafelé halad egy darabig az égbolton, majd újra követni kezdi a Földet. A hurok azért keletkezik, mert a bolygók pályasíkja nem teljesen esik egybe. PTOLEMAIOS geocentrikus rendszere a látszólagos mozgásokat írja le, a heliocentrikus Kopernikuszi Rendszer dinamikus felfogású, Newton a gravitációs vonzerőket is integrálni tudja az elméletbe, ezen kívül egyszerűbb is. Ma már vitathatatlan a heliocentrikus axiómarendszer magasabbrendűsége.

az Istenhívők is kénytelenek elfogadni azt, hogy a Föld nem a világ középpontja, hogy a ma ismert világ folytonosan változik, és hogy a csillagvilág, a világegyetem szerkezete sincs abszolút nyugalomban. Galilei a Jupiter elnevezésű nagy bolygó körül keringő négy holdat is felfedezett viszonylag kis teljesítményű távcsövével, amiből kiderült, hogy nem csak a Föld kiváltsága az, hogy égboltja felett időnként (a Föld esetében naponta kétszer) átvonul egy igen nagynak látszó égitest, a Hold. Kiderült tehát, hogy nem minden égitest kering a Föld körül, egyesek más égitestek körül keringenek. Csábító, de igen hely- és időigényes lenne követni azt a tudományos utat, és az eredmények publikálását követő vitákat, amelynek során Regiomontanus, Kepler, Galilei és Kopernikusz rámutatott arra, hogy nem a Föld gömbölyű, nem a világ középpontja, hanem maga is egy bolygó, amely a többiekkel együtt kering a Nap körül, szóval ahogyan megalkották a Heliocentrikus világképet. Végképp győzött a heliocentrikus világkép

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM akkor, amikor kiderült, hogy a Föld különböző részein, az egyenlítő mentén és a déli féltekén más csillagképek láthatók, mint északon, és hogy olyan más mozgásokat írnak le, amelyek csak akkor értelmezhetők, ha a Föld gömbölyű, és nem a Föld körül kering a Nap, hanem éppen ellenkezőleg, a Föld — más bolygók társaságában — kering a Nap körül. Úgy néz ki, hogy a Katolikus Egyház és az istenhit egyre erősödő defenzívába került a tudományos tényekkel szemben! A csillagvilágban, a Naprendszer mozgásaiban mutatkozó törvényszerűségek és furcsaságok, később a galaxisok (2. ábra) és galaxis-rendszerek felfedezése, a Naprendszer kialakulásának elméleti magyarázataiban mutatkozó ellentmondások és nehézségek, azaz a tudományos adatok és problémák tovább szaporodtak. Azok a tudományos adatok, amelyek a világe-

2. ábra Egy spirálgalaxis (Gemini) Vajon a galaxisok forgó középpontjában jönnek-e létre egymás után a csillagok, és a „születés” után spirális pályán fokzatosan távolodnak a születésük helyétől? Vagy éppen ellenkezőleg, a középpontban egy falánk fekete lyuk hatalmas gravitációs ereje örvényként szippantja magába a csillagokat, és ott „halnak meg”? Ma még tudományosan eldönthetetlen kérdés ez.

gyetem véletlenszerű keletkezésének ateista elméletét látszanak alátámasztani, széleskörű publicitást nyertek, azokat a tudományos tényeket viszont, amelyek a teremtés elméletét nemcsak támogatják, hanem igencsak valószínűsítik, következetesen elhallgatják, illetőleg meghamisítják az ateizmus prókátorai. A következő részben a Big Bang-ről, a táguló és felfúvódó világegyetemről, a fekete lyukak és a galaxisok keletkezéséről alkotott ateista-materalista mítoszokról mutatom be, hogy ezek a tudományos álarcban propagált, már a vízcsapokból is állandóan folyó modern csillagászati és fizikai mítoszok valójában kétségbeesett, ad hoc próbálkozások arra, hogy az újabb tudo-

34

mányos eredmények alapján már ismét defenzívába került ateizmust védeni és terjeszteni lehessen. A világegyetemről ma alkotható elfogulatlan tudományos kép, amelyet a következő részben vázolok fel, immáron újra azt látszik igazolni, hogy mégis az istenhitnek lehet igaza. Látni fogjuk, hogy igen valószínűtlen elképzelés az, hogy egy ilyen világegyetem csak úgy önmagától, véletlenül keletkezhetett olyan módon, mint ahogyan azt ma az ateista tudományos propaganda beállítja.

Szent Szaniszló püspök és vértanú Legendák szentjei szentek legendái Szent Szaniszló aki Szent Adalberttel együtt Lengyelország fővédőszentje 1030 körül született Krakkóban. Családja a lovagok közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Gyermekkorát Krakkóban töltötte, majd az akkori Európa egyik szellemi központjában Liegebe küldték. Pappá szentelése után, kitűnt lelki és szellemi adottsága, ezért kinevezték őt, krakkói kanonoknak. Később, 1072-ben ő lett a város püspöke, mert a nép s az uralkodó II. Merész Boleszláv is őt látta alkalmasnak. Sikerült buzgóbbá tennie a híveket és a papságot,és kezdetben ebben a király is támogatta. De amikor Szaniszló látta, II. Boleszláv zsarnokságát és kicsapongásait apostoli buzgósággal és félelem nélkül megintette, ezért a király meggyűlölte A vége az lett, hogy a püspök kiközösítette a királyt. Boleszláv ekkor bosszút forralt Szaniszló ellen, először megrágalmazta majd egy csapat katonát küldött, hogy öljék meg a püspököt. Azok visszatérve, jelentették a királynak, hogy nem tudták végrehajtani a parancsot, mert mennyei fényesség akadályozta őket, hogy a püspökhöz nyúljanak Erre a király maga tört rá, és megölte, földi maradványait a katonákkal szétszóratta. A hívek azonban összegyűjtötték a hamvakat és 1088-ban a Székesegyházban temették el.Szaniszlót 1253-ban IV. Ince Pápa avatta Szentté. FELLEGI BÉLA