AZ ÜDVTÖRTÉNET ALAPJAI AZ ÉSZ FÉNYÉBEN. 12. évfolyama számára

AZ ÜDVTÖRTÉNET ALAPJAI AZ ÉSZ FÉNYÉBEN

12. évfolyama számára

Bevezetés 1. Az üdvtörténet apológiájának (apológia = védőbeszéd) fogalma és célja: a katolikus tanítás hihetőségének (credibilitas) igazolása. Az üdvtörténet fogalma Általános értelemben azt a tényt jelöli, hogy Isten az egész emberiség történelmének és ebben minden embernek felajánlotta az Ő üdvösségét, amely Jézus Krisztus eljövetelével valósult meg. Szűkebb értelemben az üdvtörténet jelenti az üdvösség megtapasztalását és megvalósulását elsősorban az Ószövetségben és az Újszövetségben, az egyházban és az egyes emberben, aki Isten hívását szabadon elfogadja a hitben. Tehát az üdvtörténet nem a történelem feletti hitbeli tapasztalat, hanem a profán történelemmel egyenlő kiterjedésű történelem. Az apológia fogalma A kereszténységnek történelme legkorábbi szakaszaiban vitát kellett folytatnia a nem-keresztény környezettel és számot kellett adnia a keresztény hit alapjáról (l Pt 3, 15). "Apológiát" (védőbeszéd) kellett folytatnia a zsidósággal és a pogánysággal, azaz meg kellett védeni saját tanításának igazságait, ugyanakkor tisztáznia a keresztény teológia "fundamentális" (fundamentum: alap; fundamentális: alapvető) kérdéseit. Később a kereszténységnek meg kellett védenie magát a deizmussal (Isten megteremtette a világot, aztán magára hagyta), a racionalizmussal (az ész mindenhatóságába vetett hit), az idealizmussal (az anyaggal, a természettel, a léttel szemben az ideát, a tudatot elsődlegesnek tartó filozófiai, világnézeti irányzat) és a materializmussal (anyagelvűség) szemben. Ennek során alakultak ki az "apologetika" (hitvédelem) témakörei. A fundamentális (alapvető) teológia fogalma A fundamentális teológia nem csupán a keresztény kinyilatkoztatás tényének apologetikáját és bizonyítását nyújtja, hanem arra törekszik, hogy mint a rendszeres teológia (dogmatika) egyik ága a keresztény teológiát megalapozza. A fundamentális teológia módszereiben különbözik a dogmatikától, mivel a kinyilatkoztatás tényét igyekszik igazolni és nem teológiailag értelmezni. (A dogmatika tárgya ugyanis a keresztény hit hiendőségének (credenditas) igazolása, vagyis a kinyilatkoztatás tartalmának teológiai (theosz+logosz = Istenről szóló tudomány) értelmezése.) A fundamentális teológia tehát megalapozza a dogmatikát: az általános antropológiai (embertan) és az általános vallástudományi kérdések tisztázásával hozzájárul ahhoz, hogy e tudományok eredményei bekerüljenek a dogmatikába. Az embert olyan lényként mutatja be, aki meghallója lehet az isteni kinyilatkoztatásnak, de olyan lényként is, aki el is utasíthatja ezt az isteni közeledést. A fundamentális teológia bemutatja a hitet belülről veszélyeztető erőket és a társadalmi környezetből fakadó támadásokat is. Átgondolja a teológiának a filozófiához való viszonyát: a hit szavahihetőségének, hitelt érdemlő voltának megalapozását. A fundamentális teológia az emberi létezés történelmi, társadalmi és vallási összefüggéseit vizsgálja: hogyan mutatkozik meg és valósul meg benne az a dialógus, 2

amelyet Isten akkor kezdett el, amikor az isteni Igét a megtestesüléssel ebbe a bűnös világba küldte. A fundamentális teológia feladata tehát a hit alapjainak (Isten léte, a kinyilatkoztatás lehetősége és ténye, valamint az ember képessége a kinyilatkoztatás elfogadására) racionális (ésszerű) igazolása. Végső soron azt igazolja, hogy a keresztény hit nem butaság, nem vakhit, hanem értelmes engedelmesség. 2. A fundamentális teológia módszerei és témái Módszerei hasonlítanak a filozófia módszereihez: nem föltételezi a hitet és a kinyilatkoztatást, hanem az ész fényében kutat. Témái: a hit előfeltételei (praeambula fidei) 1. A vallás ténye és lehetősége 2. A Krisztus-esemény bizonyossága 3. Az egyház jézusi alapítása és szükséges volta 4. A kinyilatkoztatás lehetősége és ténye 3. Leggyakrabban előforduló idegen kifejezések: apológia = védőbeszéd fundamentum = alap fundamentális = alapvető racionalizmus = az ész mindenhatóságába vetett hit idealizmus = a tudatot elsődlegesnek tartó filozófiai, világnézeti irányzat materializmus = anyagelvűség deizmus = Istent csak a világ első okának elismerő felfogás apológia = védőbeszéd apologetika = hitvédelem antropológia = embertan fenomenológia = (fenomén jelenség) a filozófia azon ága, mely a különféle vallásos megnyilvánulásokat kutatja szimbolon = jel; természetből fakadó, v. mesterségesen létrehozott jel mítosz = szimbólum nyelvén előadott történet transzcendencia = értelemmel fel nem fogható, tapasztalat, érzék feletti immanens = benne rejlő, természetéből következő (közelség) etnológia = egyetemes, összehasonlító néprajz kultikus = istentiszteleti fétis = különleges tárgy, amelynek erőt tulajdonítanak, tisztelik animizmus = az ősök lelkébe, szellemekbe vetett hit. mana-hit = bizonyos tárgyaknak vagy embereknek varázserőt tulajdonítanak mágizmus = mágikus erőkbe vetett hit, mágia alkalmazása totem és tabu = a totemizmus az a hiedelem, hogy egy-egy embercsoport őse valamilyen állat, növény vagy természeti tárgy. Az így tekintett ősökkel kapcsolatban bizonyos tilalmak, tabuk szerepelnek: nem szabad megenni, érinteni, stb. frusztráció = tudatos vagy öntudatlan vágyaink, törekvéseink meghiúsulása egzisztencializmus = minden jelenséget és problémát a személyiség szemszögéből vizsgál, a megismerés alapja az egyéni lét cionizmus = a zsidó néphez való tartozás tudatosítása (II. vh. utáni mozgalom) Talmud = a Tóra tanulmányozása teokrácia = a hatalom a papság, egyház kezében van fenomén = különleges, ritka jelenség posztulátum = követelmény monoteizmus = egyistenhit reflexió = valamihez fűzött észrevétel; elmélkedés, önmegfigyelés 3

eszkatológia = hittudomány ága, a világ sorsával, elmúlásának problémájával foglalkozik politeista = sokistenhivő kozmogónia = égitestek keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány reveláció: Isten önközlése a történelemben – kinyilatkoztatás ontológia: a szubjektumtól független létről szóló tanítás parúzia: Jézus Krisztus újra-eljövetele

I. A VALLÁS TÉNYE ÉS LEHETŐSÉGE

4

1. A vallás filozófiai fogalma 1.1. A vallásosság és a vallás fogalma a köznapi nyelvhasználatban A vallásosság elsősorban a tiszteletben részesített természetfölötti erők és lények létezésébe vetett hitet és az ebből fakadó belső magatartást (fogalmi, érzelmi és akarati tudatvilágot) jelenti, másodsorban az ezeknek megfelelő viselkedést (külső magatartást, mint pl. hitvallás, ima, áldozatbemutatás, bűnbánati cselekedetek). A vallásos tudat (magatartás) és a vallásos viselkedés olyan "tárgyakra" irányul, amelyeknek összessége rendszert alkot és ezt a "rendszert" nevezzük általában vallásnak. Ilyen értelemben beszélhetünk keresztény és nem keresztény vallásokról, régi és új vallásokról, stb. A vallásosság "tárgyai": a.) a vallási eszmék, tanok, dogmák, szokások, szertartások, valláserkölcsi előírások, mítoszok, legendák, történetek b.) olyan alkotások és intézmények, amelyeket vallásos emberek hoznak létre és használnak, pl. fétisek, bálványok, oltárok, templomok, szentképek, szobrok, énekek, vallásos társulatok c.) láthatatlan valóságok, amelyeknek tárgyi létezését hiszik a vallásos emberek, pl. Isten vagy istenek, lélek, túlvilág A vallásosság megnyilvánulási módjai: hit, remény, szeretet, imádság, áldozat, szertartások, vallási közösségbe való bekapcsolódás. A vallásosság megjelenésének formái: a.) intézményes vallásosság, azoknak vallásossága, akik elkötelezik magukat egy vallási közösségnek és átveszik annak eszmei világát, szokásait, törvényeit, stb. b.) önkényes vagy egyénieskedő vallásosság, azoknak vallásossága, akik teljesen elvetik az intézményes vallásosságot és önmaguk által kitalált vagy különféle vallási rendszerekből válogatott vallási gyakorlatot folytatnak, vagy akik elfogadnak ugyan egy vallási intézményt, de annak eszméiből és szabályaiból nem mindent tartanak önmaguk számára kötelezőnek. c.) öntudatos, meggyőződéses, következetes vallásosságról akkor van szó, amikor valakinek nézetei összhangban vannak meggyőződésével és viselkedése is ebből a meggyőződésből, hitéből forrásozik. d.) tekintélyi (auktoritatív) vallásosságról beszélünk, amikor valakinek vallásos meggyőződése nem tudatosságon és szabad választáson alapszik, hanem szülők, nevelők, barátok, környezet vagy társadalmi légkör vallásos nézeteinek többé-kevésbé tudatos átvételére épül. e.) fiktív (kitalált, képzelt, feltett) vallásosság: ha valakinek vallásos viselkedése nem meggyőződésre épül, hanem kétkedő, bizonytalankodó feltételezésre: "hátha mégis van Isten!", "hátha mégis igaz, amit az egyház tanít!". A fiktív vallásosság lehet előzménye egy későbbi meggyőződéses vallásosságnak.

1. 2. A vallási jelenségek vizsgálata A vallásnak mint rendszernek elemeit és a vallásosság megnyilvánulási módjait összefoglaló néven vallási jelenségnek nevezzük. A vallási jelenségek különféle tudományoknak lehetnek tárgyai: 5

    

vallástörténet: különböző korok vallásait mutatja be. valláspszichológia: minden olyan lelki, szellemi jelenséggel, megnyilvánulással foglalkozik, ami a vallással kapcsolatos. vallásszociológia: a vallás és a társadalom összefüggéseit vizsgálja. vallásfenomenológia: (fenomén: jelenség): a filozófia azon ága, amely a különféle vallásos megnyilvánulásokat kutatja. vallásfilozófia: a vallás alapjainak, lényegének kutatásával foglalkozik.

A vallás legtágabb és szűkebb értelemben vett meghatározása A vallást legtágabb értelem úgy határozhatjuk meg, hogy lényege egy Abszolútumnak vett valamivel vagy valakivel való találkozás tudata és ennek nyomán kiváltódó gyakorlati elkötelezettség. A "találkozás" jelenthet értelmi megfontoláson alapuló felismerést, ösztönszerű vonzódásból fakadó megsejtést, féltudatos megérzést, megvilágosodást. Az "elkötelezettség" lehet tudatos akarati állásfoglalás, de ösztönszerű vonzódásból fakadó engedelmesség, ambivalens (két ellentét egysége) magatartás is: a ragaszkodás és idegenkedés, az engedelmesség és tagadás keveréke. "Abszolútum" elméletileg a Végső Valóság, akire minden visszavezethető, akitől minden függ, de ő maga nem függ senkitől, gyakorlatilag mindaz, amiben vagy akiben az ember törekvéseinek és erőfeszítéseinek végső célját, egész életének értelmét véli megtalálni. Amiben az ember leginkább hisz, amitől mindent remél, amit leginkább szeret, az az ő "istene" (Szent Pál: "istenük a has", a pénz, az érvényesülés, a szerelem, a művészet, a tudás, stb.) A meghatározás kritikája A meghatározás igen tág - minden belefér: a kereszténység, a történeti vallások Istene; a relatív értékű mindennapi dolgok; az egyetemes emberszeretet, humanizmus, a művészetekért, a tudományért való rajongás, eszmék, érvényesülés, sport, teljesítmény, szerelem, egészség, akár az ateizmus bizonyos formái is. Igazsága annyiban van, hogy mindenféle abszolutizálásban fellelhető két magatartásforma: a teljes függés átérzése és a teljes odaadás készsége (a valláspszichológusok ezt tartják a vallási élmény legjellemzőbb elemének!) A meghatározás alkalmas arra a megkülönböztetésre, hogy van "igaz vallás", amely valódi Abszolútum előtt hódol, és "pszeudovallások" (látszólagos, képzelt vagy hamis), amelyek relatívumot, azaz evilági értékeket abszolutizálnak. A vallás szűkebb értelemben vett meghatározása: a transzcendens Végső Valóságba (=személyes és a világfölötti) vetett hit és ennek megfelelő viselkedés (vallásosság), másodlagosan az ezzel összefüggő tanok, szabályok, alkotások és intézmények rendszert alkotó összessége (a vallás mint rendszer). A vallás fogalmának elmélyítése a „vallás” szó etimológiai (szófejtés, a szó eredetének magyarázata) vizsgálatának segítségével: a magyar VALLÁS szó jelentése: a hit megvallása, azaz egy belső meggyőződés külső megvallása. "Vallom Istent" = confiteor: vallom Isten nagyságát, elismerem, dicsőítem, magasztalom. A latin RELIGIO szó etimológiája Cicero: re-legere (átolvasni) – eszerint az értelmezés szerint a vallás nem más, mint az isteni, a titokzatos szorgalmas, lelkiismeretes tanulmányozása, újra-gondolása; Lactantius: religare (odakötni, összekötni) – Istenhez kötöttek, Istenhez kapcsoltak vagyunk; 6

Szent Ágoston: re-eligere (újraválasztani) – Istent mindig újraválasztva szeretettel közeledünk felé; Voltak, akik a relinquere (elhagyni) igében látták a religio szó ősét. Szerintük a vallás magában foglalja a nem vallásostól, a "profán"-tól való elkülönülést. A phanum az a szent kör, amellyel a vallás tárgyai vannak körülvéve, ami kívül esik ezen, az pro-phanum. Az így értelmezett szó ugyanakkor a szent tárgyakkal kapcsolatos tartózkodó magatartást is jelezné: csak felszentelt személyek érinthetik azokat. A csak összetételekben használatos ligare szógyökre is gondoltak. Ennek jelentése: féltő gonddal tartani szemmel valakit, ahogy a szégyenlős szerelmes vágyódva, de titokban leselkedik kedvese után. Ebben az értelemben a vallás az Istentől lenyűgözött, Isten igézetébe került ember vágyakozó és bátortalanul közeledő magatartását jelenti. Szent Tamás: Religio importat ordinem ad Deum – a vallás egy bizonyos rend, rendszer, kapcsolat teremtése Isten és ember között. Mindezek a szóelemzések keveset mondanak a vallás lényegéről, de utalnak a fogalom gazdag tartalmára, amelyből különféle korok más-más emberei hol ezt, hol amazt emelték ki, tartották lényegesnek. A vallás általános jellemzői A vallás általános emberi jelenség - egyidős az emberiséggel. Plutarchos (Kr. u. 46-120.) megállapítása: "Bejárhatsz messze földeket, találsz talán városokat védőfalak nélkül, tudományok és művészetek nélkül; városokat, amelyekben az aranyat nem ismerik vagy nem használják, városokat nyilvános csarnokok és színházak nélkül. De senki nem látott olyan várost, amelyből hiányozna a templom és hiányoznának az istenek, amelyben ne imádkoznának, ne tennének fogadalmat, ne jövendöltetnének, ne mutatnának be áldozatokat a javakért, és ne törekednének áldozatukkal elhárítani az ártást. Ilyen várost még senki sem látott és nem is fog látni." Cicero (Kr. e. 106-43.) így írt: "Minden nép közt megtalálható az egyértelmű meggyőződés – hiszen az velünk együtt születik és mindegyikünk lelkébe bele van vésve –, hogy vannak istenek... Sokan helytelenül gondolkodnak róluk, sokan hibáznak, de egyek abban, hogy egy isteni erő és isteni természet létezését elismerik." A vallástörténet eddigi kutatásai szerint az emberi tudat kialakulásával egy időben alakult ki a túlvilági személyes hatalomba, Istenbe vetett hit. A tudomány eszközeivel nem tudjuk megállapítani, milyen tényezők játszottak közre az ősi hit kialakulásában. A kinyilatkoztatásból nyilvánvaló, hogy Isten közreműködését ebben a korban is fel kell tételeznünk. Az Isten felé irányulás velünk születik, ezt a hajlamot az isteni kegyelem gyújtotta lángra, tette vallásos fölismeréssé és gyakorlattá. A különböző vallásos rendszerek magukon viselik a népek, tájak és gazdasági körülmények sajátosságait. A minden vallásos rendszerben többé-kevésbé föllelhető tartalmi jegyek: a.) Személyes, rajtunk kívül álló, transzcendens istenséget kezdetben természeti megnyilvánulásokban tisztelték, illetve önálló isteneket láttak a természet erői mögött; b.) Függési tudat: a természet erőinek való kiszolgáltatottság megélése, a vadász és hadi szerencse biztosítani akarása, bizonyos etikai normák, amelyeket az istenség akarata szerint értelmeztek, számonkérő és büntető istenség eszméje; c.) Kapcsolatot igyekszik teremteni az istenséggel: mágikus praktikák, kultuszok számtalan formája, imádság és áldozatbemutatás szertartásai, etikai törvények vallásos motivációi, a halál után élet (jutalmazás és büntetés)

7

A kereszténységen kívüli vallások és a kereszténység között sok a hasonlóság, sőt azonos eszmékkel és gyakorlatokkal is találkozunk. Hogyan lehetséges, hogy a kinyilatkoztatott vallás sokban hasonlít a természetes vallásokhoz? A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű – a nem keresztény vallásokról szóló – nyilatkozatában ezt olvassuk: "Ezek a tanok sokban különböznek mindattól, amit az Egyház igaznak tart és tanít, mégis nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely minden embert megvilágosít" (Nostra aetate 2.). A zsinat szerint tehát az emberi elme kinyilatkoztatás nélkül, de nem Isten segítő kegyelme nélkül, szert tehet igaz és helyes vallási ismeretekre. Az ilyen ismeretek közös kincsét képezhetik a kinyilatkoztatott vallásnak és a többi vallásnak. A kinyilatkoztatás ugyanis nem tette feleslegessé azokat az általános emberi vallásos eszméket és magatartásformákat, amelyek emberi természetünkben gyökereznek. A vallási élmény (vallási átélés, tapasztalat) sajátos vonásai A vallási élményben elsősorban nem a racionális, értelmi megfontolás és nem is az ember etikai készsége, inkább az emocionális (érzelmi) elemek vannak túlsúlyban. Ez nem azt jelenti, hogy tudatunktól függetlenül csupán érzelmeinkkel reagálunk Isten megszólítására, közeledésére, hanem azt, hogy egész egyéniségünk, tudatos és tudattalan lélekszféráink együttesével. Az érzelmek ugyanis jelző szerepet töltenek be: azt tudatosítják, hogy egyéniségünk egésze hogyan reagál egy kívülről jött vagy belső indításra. Ezért kell jelentőséget tulajdonítanunk az érzelmi jelzéseknek, de nem vezetjük le a vallási élményt és az abból következő külső és belső vallásos magatartást csupán a vallási érzelmekből. A vallási élmény és érzelmi világunk Az Istennel való találkozás, a megszólítottság egész emberségünket érinti, nem csak értelmileg, érzelmileg is válaszolunk. a.) Szent Ágoston szerint az istenélményben két ellentétes érzés ragadja meg az embert: tremendum et fascinosum, egyrészt rettegő tisztelet, bűnös voltunk átélése, másrészt bizalmat keltő, hívogató, vonzó, elbűvölő erő. A Vallomásokban olvassuk: "Mi az az elém csillogó-villogó és szívemre ütő, de szívemet nem sértő valami? Rémület nyilallik belém, és lángra gyulladok. Rémület tölt el, amennyiben hozzá hasonló nem vagyok. Lángra gyulladok, amennyiben hasonlítok hozzá" (IX. 9.). b.) hála, belső béke, öröm (színeváltozás) c.) szeretet d.) bizalom (Ábrahám alkudozása az Istennel) e.) bűnbánat (Izajás, Péter a csodálatos halfogáskor, Pál: utolsó vagyok az apostolok között) f.) engedelmesség (kötelesség és felelősségtudat) A vallási élmény és értelmi képességeink A nyugati ember racionalista: kérdez, kutat, következtet, tudni, belátni akar, a keleti ember az értelmi ismeret legkezdetlegesebb formáival is megelégszik: a szimbólumokkal és a mítoszokkal. a.) vallási szimbólumok Szimbolon = jel: természetből fakadó vagy mesterségesen létrehozott jelek, amelyek útján tudomást szerzünk valamiről, vagy mások tudomására hozunk valamit, amit fogalmakkal nem tudunk a maga egészében kimeríteni. Fajtái:  mozdulatok, gesztusok (térdelés, kitárt kar, kézrátétel); 8



térszimbolika (Isten a magasban, az égben, szárnyaló gondolatok, fenséges és alantas érzelmek, előrelátás, széles látókör);  egyéb általános emberi szimbólumok (szív, tűz, fény, sötét);  kulturális és társadalmi tényezőkre visszavezethető szimbólumok (bárány, hal, horgony); egyéni szimbólumok - jelentésük függ a hozzájuk fűződő ismeretektől vagy érzelmektől (kereszt). Rendeltetése: nem értelmi ismeret közlése, hanem a magatartás megváltoztatása. Mircea Eliade, a neves etnológus (etnológia: a természeti népek nyelvét, gondolkodásmódjának nyelvi megnyilvánulásait, szociális és kulturális sajátosságait vizsgáló tudományág) írja, hogy a nap, a hold, a föld, az ég, a víz, stb. a legprimitívebb népeknél sem önmagukban tárgyai a vallásos tiszteletnek, hanem egy másik valóság kinyilatkoztatói és bemutatói. A Végső Valóság sem metafizikai (filozófiai), sem teológiai fogalmakkal nem ragadható meg a maga teljességében. A szimbólumok és mítoszok azonban lényegüknél fogva többértelműek, így az azokba való beleélés által sokkal inkább megközelíthető a Végső Valóság teljessége. Az ilyen átélés hatása majdnem azonos azzal, amit az ún. misztérium-vallások a misztériumokban való részesedésnek tulajdonítottak: a misztérium nemcsak ismeretet közvetít, nemcsak megemlékezés, hanem az átélés révén isteni erőben részesít. b.) A mítoszok a szimbólumok nyelvén előadott történetek. Az istenek és egyéb szellemi lények tetteiről szóló legrégibb mítoszok valójában az embert izgató kérdésekre akarnak válaszolni: Miért ilyen a világ? Hogyan alakult ősidők óta? Hogy kell beilleszkednünk a világ rendjébe, amely az egész mindenség, még az istenek életét is szabályozza? Mítoszok, amelyek majdnem minden népnél megtalálhatók valamilyen formában: az ősi paradicsomi állapotból való kiesés az ember hibájából vagy az istenek hibájából, feltámadás-mítoszok (a természet téli halála, tavaszi újjáéledése) A mítoszban hívő archaikus ember erőt kapott a mítoszból, amely jobbá, erkölcsi tanításának megfelelő emberré tette. A monoteista vallások átértékelték a mítoszokat (teremtéstörténet). c.) Vallási tanok A gondolkodó ember igénye, hogy tudását világos fogalmakba, ellentmondás nélküli tételekbe rendezze. Ez az igény érvényesült akkor, amikor a mítoszból kinőtt a filozófia (Arisztotelész szerint mindez akkor kezdődött, amikor az ember nem elégedett meg az ősöktől átvett hiedelmekkel, hanem kételkedni kezdett és bizonyítékokat keresett), másfelől a teológia (az értelem fényében veszi szemügyre azokat a valóságokat, amelyekről a szimbólumok és a mítoszok költői képekben beszélnek). d.) Dogmák Az egy tárgyra vonatkozó és egymásnak ellentmondó vallási tételek között sok esetben a vallási tekintély mondott ítéletet, adta meg a helyes megoldást. A dogma a vallásos meggyőződés számára a kétségbevonhatatlan, megváltoztathatatlan igazság biztonságát nyújtja. Veszélye, hogy megmerevítheti a vallásosságot. Mert ha nemcsak mondanivalóját, hanem megfogalmazását is végérvényesnek tekintik, vagy ha minden vallási nézetet dogmaként kezelnek, akkor a vallás élettelen tételek gyűjteményévé válik. A dogmák helyes értelmezése nem zárja ki, hogy ugyanazt az igazságot minden kor a maga nyelvén újra fogalmazza. e.) A hitvallások: olyan alapok, amelyekkel hitét tanúsítja és megerősítheti a vallásos ember. f.) Szent iratok – klasszikus, időtálló könyvek: Eddák, Gilgames, Mahabharata, Korán, Biblia, stb. A szent könyveket tekintélyi erővel bíró jegyzékekbe (kánonokba) foglalják, magyarázásukra nemegyszer külön könyvek íródtak (pl. Talmud). 9

Minden vallásban megtalálhatók a következő témák, amelyeket az értelem, a tudomány módszereivel igyekeznek bemutatni: a.) isteneszme: transzcendencia - immanencia (távolság - közelség), Isten egyetlensége, személyes vagy személytelen Abszolútum, változatlan és változást feltételező működése b.) világ: keletkezése, rend és törvényszerűség kérdése, történelemszemlélet, a világ vége c.) ember: a kozmosz egy része, a testet elhagyni képes szellemi lélek eszméje, adottság, képesség kibontakoztatása (tökéletesség, megváltottság), az ember halál utáni sorsa Vallási élmény és vallási cselekedetek kapcsolata Vallási kultusz (istentisztelet) A kultikus (istentiszteleti) aktusokban az ember hódolata két formában fejeződik ki: az áhítatban és bizonyos előírások (szolgálat) végrehajtásában. Az áhítat a vallási átélés bensőségét, intenzitását fejezi ki. Veszélye a spiritualizmus (a világ szellemi őselvét valló felfogás) vagy pietizmus (érzelmes, kegyeskedő vallási buzgóság), amely az átélést teszi kizárólagos szemponttá, ezért nem sokat törődik az előírásokkal. A szertartások előírásos végzése a külsőségek, ritualizmus, üres formalizmus veszélyét hordozza. A külső formák, rítusok, a viselkedés legfőbb rendeltetése Isten imádata, a megszentelődés elősegítése. Etika és vallás szorosan összetartozik Csak a modern nyugati ember képes arra, hogy a vallást külön válassza az etikától. Szükségszerű, hogy minden vallás etikai követelményekkel, bizonyos törvények és előírások megtartásának igényével lépjen fel. Az ilyen törvények általában három területre vonatkoznak: Isten iránti, önmagunk iránti és embertársaink iránti kötelezettségek. Hogy részletekben mire terjednek ki ezek a kötelességek, abban már nagy eltéréseket mutatnak fel az egyes vallások. Pl. a nagy világvallások a következő erényeket tartják legfontosabbnak: engedelmesség, elmélyülés, önuralom, mértékletesség, türelem, jóakarat, alázat, tisztelet, tisztesség, igazmondás, józanság, hálás lelkület, bőkezűség, igazságosság, hűség, bölcsesség, segítőkészség, a vallás megvédése, terjesztése és hasonlók. A vallási élmény közösségi vonatkozásai A vallás nem csupán az egyén, hanem a közösség ügye: a hit és az eszmények azonossága fogja össze, de karizmatikus adottságú személyekre is szükség van a közösségben. A keresztény közösségben mindenkinek megvan az Istentől kijelölt helye és szerepe (Szent Pál: egy test, sok tag!) 1.3. A vallás kialakulása, keletkezése A vallás eredetének kérdése két problémát foglal magában: egy antropológiai és egy történelmi problémát. Az antropológiai probléma így fogalmazódik meg: Miből keletkezett a vallás? Mi az alapja az egyes emberben és a történelemben? Tudatlanság? Félelem? Boldogságvágy? A biztonság keresése? Eltorzult társadalmi viszonyok kivetítése? A történelmi probléma így fogalmazódik meg: Hogyan keletkezett a vallás? Hogyan született meg a vallási igény? Az antropológiai problémára a válasz: a vallási jelenségek az ember szellemiségével együtt járó örök emberi igényre vezethetők vissza. A vallás alapja az emberi természet nyitottsága a végtelenre. A történelmi probléma megoldására háromféle kiindulási pont kínálkozik:

10

a.) A kinyilatkoztatás: Isten a teremtés után kapcsolatba lépett az emberrel és fokozatosan feltárta előtte tulajdonságait és kívánságait. Hogy ez az "őskinyilatkoztatás" miképp ment végbe, nem tudjuk, hisz a Biblia képekben, nem fogalmi megközelítésben szól a teremtésről és Isten közléseiről. b.) Történelmi vizsgálódás nem lehetséges, hiszen történeti adatokkal nem rendelkezünk a vallás keletkezéséről. c.) Bölcseleti (filozófiai) okoskodás: Isten létét és alapvető tulajdonságait filozófiailag (az emberi ész fényében) fel tudjuk ismerni. Az istenkeresés alapja embervoltunk belső igénye. Ahogyan nem tudjuk, hogy találta ki az ember a matematikát, a zenét, a képzőművészetet, csak azt tudjuk, hogy mindezek alapja emberségünk belső igénye, úgy azt mondhatjuk, voltaképpen nem is kitalálta az ember ezeket, hanem rátalált ezekre, mintha megtalálásuk előtt is meglettek volna valahol és lelkünk tudattalan igénye keresésükre ösztönzött. Mircea Eliade, a román vallásfenomenológus a mértani törvények felfedezésével veti össze a vallás felfedezését. "Az első mértani törvények felfedezése minden valószínűség szerint a Nilus-delta öntözésével kapcsolatos gyakorlati problémáknak köszönhető. De a törvényeknek ez a felfedezése nem bír jelentőséggel a mértani törvények érvényessége szempontjából. Hasonlóképpen az Isten-eszme érvényességét sem teszi kérdésessé az a tény, hogy Isten fogalmának felmerülését a Nap szemlélése, a természet végtelensége, a félelem, vagy akár a boldogságvágy váltotta ki. Amint a földmérés igazában nem szüli a mértant, ugyanúgy a napfényes ég szemlélete vagy a vihartól való félelem sem szüli az Isten-eszmét." Ez a szemlélet, ha logikusan végiggondoljuk, több olyan elmélet téves voltára is rámutat, amelyek a történelem során a vallás keletkezését magyarázni próbálták. Kognitív (megismerő, a megismerésre vonatkozó) elméletek Tudatlanság és félelem Lényege: a tudomány térfoglalása nyomán a félelemmel együtt a vallás is megszűnik. Ezt a nézetet először Lucretius (+ Kr. u. 53.) fogalmazta meg, ezt az álláspontot képviselik a marxista gondolkodók. Ez a nézet nem ad választ arra, hogy a tudatlanság és a félelem miért éppen vallásos képzetek kialakulásához vezet, hiszen művelt, tudós, jólétben élő emberek is vallásosak. Félelem az állatokban is van, mégsem feltételezik, hogy a villámlás mögött van valaki, akihez imádkozni lehet. Van egyfajta vallásos félelem: timor filialis - félek megbántani, elveszíteni, akit szeretek, akit Istennek, támaszomnak ismerek. A bölcsesség kezdete az Úr félelme - mondja a zsoltáros. Tudatlanság és mitologizáló világmagyarázat E vélemény megfogalmazása August Comte (+1857) nevéhez fűződik. Lényege: a vallás kezdetleges világmagyarázat, amelyet az újkori fizika, amely felismerte a jelenségek egymásközti összefüggéseinek törvényeit és így megteremtette a pozitív tudásra épülő világmagyarázatot, fokozatosan kiszorítja a régi világképeket, így a vallásét is és vele a vallást. Ez a nézet nem ad választ arra, miért nem szűnik meg a vallás a modern természettudományokban jártas, a modern fizikai világképben nevelkedett, művelt emberek körében. Azonfelül egyoldalúan szemléli a vallást, mintha nem lenne egyéb, mint világmagyarázat. Az előző fejezetekben igazoltuk, hogy a vallás az egész emberhez szól és emberségünkből 11

fakadó magatartásformáinkat nem lehet egyetlen képességre, csupán az értelemre visszavezetni. Kétségtelen, hogy világértelmező szerepe is van a vallásnak, ad is választ az értelem kérdéseire, pl. a Biblia teremtéstörténete az akkori ember mitologizáló nyelvén, de a vallás nem akkor kezdődött, amikor a világ kezdetére vonatkozó kérdések a Biblia szerzői számára felmerültek, hanem korábban. Csak azután tette fel a kérdéseket az ember a Végső Valóságnak, amikor már találkozott vele. A tudatlanságra épülő egyéb elméletek Fétisizmus: a fétis különleges tárgy, amelynek erőt tulajdonítanak, bíznak erejében, félnek tőle, tiszteletben részesítik. Mai vallásbölcselők szerint nem a tárgyat, hanem a szellemet tisztelték, ami benne vagy mögötte van, vagy amit jelképez. Animizmus: az ősök lelkébe, szellemekbe vetett hit. A lelkek tisztelete az idők folyamán politeizmussá lett, ebből fejlődött ki a henoteizmus (egy főisten, a többi alá van rendelve), az utóbbiból pedig a monoteizmus. Dinamizmus vagy mana-hit: dünamisz (gr. erő), a primitív vallásokban: mana bizonyos tárgyaknak vagy embereknek varázserőt tulajdonítanak. Mágizmus: mágikus erőkbe vetett hit, mágia alkalmazása. A mágia lényege: emberen kívüli erők különféle szertartásokkal és praktikákkal való befolyásolása, segítségük biztosítására vagy ártalmuk elhárítására (babonás hiedelmek, szertartások mágikus értelmezése, amulettek, kabalák). Totemek és tabuk: A totemizmus az a hiedelem, hogy egy-egy emberi csoport őse valamilyen állat, növény vagy természeti tárgy. Az így tekintett ősökkel kapcsolatban bizonyos tilalmak, tabuk szerepelnek: nem szabad megenni, elejteni, érinteni, stb. A szociális tanulás elmélete Lényege: a vallás utánzás, szoktatás, mechanizmusok kialakításával jött létre. A tanulás, nevelés szót a legtágabb értelemben kell venni, ahogy pl. a kutya "megtanul" valamit. A modern lélektan sikerrel vizsgálta ennek a tanulásnak mechanizmusát és egyes kutatók megkísérelték, hogy eredményeiket a vallás elsajátítására is alkalmazzák. Ez a nézet nem ad magyarázatot a vallásosság leglényegesebb elemének, a hitnek mint egzisztenciális elkötelezettségnek, továbbá a vallási élménynek a gyökerére és keletkezésére. Ha a vallás pusztán ránevelődés eredménye, miért nem lehet lenevelni az emberiséget a vallásról? Honnan van az, hogy a vallások időnként megújulnak, levetik megmerevedett formáikat? Nem annak jele-e ez, hogy a vallás belülről fakad, nem pedig kívülről rakódik rá az emberre? Frusztrációs elméletek (Frusztráció: tudatos vagy öntudatlan vágyaink, törekvéseink meghiúsulása.) Az elméletek abból indulnak ki, hogy az emberiség nem tud az ilyen kudarcokba belenyugodni, kompenzációt, kárpótlást, vigasztalást keres, pl. ilyen a vallás. Ludwig Feuerbach (+1872.) szerint a ki nem elégült, csalódott szív találta ki a vallást: a földön elérhetetlent a túlvilágba vetíti, és onnan reméli. Isten tehát az embert megillető tökéletességek kivetítése, projekciója. Istent maga az ember alkotta arra a mintára, amivé neki kellene lennie. Önmagunk képzeletbeli mása, illetve ennek vallásos tisztelete elidegenít önmagunktól, eltérít saját lehetőségeink felismerésétől, megbéklyózza azt az erőt, amellyel sorsunkon tudnánk változtatni, hiszen nem önmagunktól, hanem egy felsőbb hatalomtól várjuk sorsunk megváltoztatását. Feuerbachnak igaza van abban, hogy a kivetítés kétségtelenül megtörténik. Az ember ugyanis belső igényeit és elképzeléseit is hajlamos kivetíteni, és saját világot teremteni magának. A művész is a szépet úgy éli meg és ábrázolja, hogy saját igényeit és 12

elképzeléseit rávetíti, így tudatosítja a természetben fellelhető szépségeket. De a művészi ábrázolásmód nem jelenti azt, hogy a művésztől függetlenül nincs szép a természetben, és hogy a művész nem létező, hanem csak kivetített valóságokkal foglalkozik. A kivetítés ténye tehát nem bizonyítja, hogy ez a világ önmagában, a kivetítéstől függetlenül nem létezik. Egzisztencialista filozófusok elmélete (Egzisztencializmus: a 19. században keletkezett filozófiai irányzat.) Lényege: a vallás illúzió, amelyet az ember létbizonytalansága hozott létre. A létbizonytalanság érzését a halál bizonyossága táplálja, de más tényezők is, pl. járványok, háborúk, anyagi veszteségek lehetősége. Kevés ember tudja tudatosan vállalni a létbizonytalanságot, s ennek tudatában értelmét látni az életének. Többségük kábítószerekbe menekül előle. Ilyen pl. a munka, a szórakozás, a vagyongyűjtés, családi és közösségi feladatok, a boldogabb jövő reménye és a vallás is. A nézetet a következőkkel lehet cáfolni: Vágyai teljesedésének keresése ösztönzi az embert, s mivel nem találja a teljes boldogságot itt a földön, a transzcendensben keresi. A kielégítetlen vágy nem lehet illúzió, léteznie kell valahol, másképp nem ébredhetne az emberben. Továbbá az emberi tapasztalat szerint a létbizonytalanság, háborúk, szenvedés inkább vallástalanná tesz sok embert, mint vallásossá. Ezenfelül a vallás nem passzivitás, nem elidegenedés: Ter 1, 28 arra szólítja fel az embert, hogy vesse uralma alá a földet. Hogy a vallás létbiztonságot is ad, nem tagadjuk, sőt egyes filozófusokkal együtt a vallás igazolását látjuk benne: egyedül ez képes célt adni életünknek. A kivetítés (saját vágyaink, elképzeléseink projiciálása) és az antromorf (Istenről emberi módon, emberi szavakkal beszélni) gondolkodás nem cáfolja Isten létét. A matematika törvényszerűségei az ember felfedezésétől függetlenül is érvényesek voltak, de amikor az ember felfedezte, saját fogalmait vetítette rájuk. Nyíri Tamás filozófus így érvelt: "Ha egyáltalán van valami, ami az emberi tudat tiszta kivetítésének nevezhető, akkor a matematika egészen bizonyosan az. A modern természettudomány legmeglepőbb, de újból és újból igazolt felfedezése pedig éppen az, hogy a természet mérhető és matematikai összefüggésekben kifejezhető. A matematika, amit az ember saját tudatából kivetít, valamilyen külső matematikai valóságnak felel meg, ami kívül van az emberen, mégis tükröződik az emberi tudatban." (Vagyis: a tudatunktól független matematikai törvényszerűség fogalmaink rávetítése útján tudatosítható, tudatunkban, mint egy tükörben szemlélhető.) "Hogyan lehetséges ez? Csak úgy, hogy a tudat struktúrái és a tapasztalati világ struktúrái között alapvető rokonság, megfelelőség, összefüggés van. A projekció és a reflexió (elmélkedés, szemlélődés, önmegfigyelés) tehát egy közös átfogó valóságon belüli mozgás." (Vagyis: a projekció, azaz kivetítés és a reflexió, azaz a tudatban történő tükröződés ugyanazon valóságnak két irányú mozgása: a kivetítés emeli be tudatunkba a tudattól függetlenül is létező valóságot.) "Leibniz gondolatával élve igaza van Feuerbachnak abban, hogy a vallási fogalmak és képzetek tagadhatatlanul emberi kivetítések; de nincs igaza, amikor tagadja, hogy ezek valamiképpen mégis megfelelnek a valóságnak. Amint a matematika nem azonos a természet folyamataival, bár megfelel nekik, a vallási kivetítés sem azonos a "dologgal", bár valamiképp arra utal." (Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése 358. o.) Patopszichológiai (kórlélektan) elméletek Lényege: A kísérleti valláslélektan megindulásakor (a múlt század vége) a rendkívüli vallásos jelenségeket: megtéréseket, fanatizmust, misztikus élményeket, extázist (elragadtatás) vizsgálták. Ezeket gyakran labilis (bizonytalan egyensúlyú, ingatag), 13

neurotikus (ideggyengeségben szenvedő vagy arra hajlamos) vagy patologikus (patológia: kórtan; a betegségek okaival és a betegségek okozta testi (lelki) jelenségekkel foglalkozó tudomány) embereknél észlelték. E tapasztalat alapján a vallást és a patologikus tüneteket összekapcsolták, a vallásosságot a patológiás alkat megnyilvánulásának tekintették. Sigmund Freud (+1935) szerint a lélek "tudatalattija", azaz az elfojtott és a tudatból kiszorított indulatok neurózist eredményeznek. A tudat alá kényszerített elfojtások kényszerképzetek és kényszercselekedetek formájában hatnak. Ezek a kényszerképzetek sok hasonlóságot mutatnak a vallási meggyőződésekkel, a kényszercselekedetek a vallási előírásokkal, különösen a szertartásokkal. A vallás tehát egyfajta kényszerneurózis. Hogyan jött létre a vallás? Erre a kérdésre Freud a következő választ adja. A primitív kultúrákban a törzsi tilalmak (tabuk) sok esetben kivetítődnek a totemállatra. A fejlettebb népeknél ugyanez a kivetítési folyamat valami világfeletti láthatatlan totemnek, a büntető és egyben gondviselő istenségnek képét hozza létre. Ebben része van az emberiség és az egyes ember állandó bűntudatának, amelyet kényszeres jellegű vallási eszmékkel és gyakorlattal kompenzál. A bűntudat egy ősrégi élményből (traumából=hirtelen bekövetkező testi-lelki sérülés, súlyos lelki megrázkódtatás) származik: amikor még csak egy embercsalád létezett, a kegyetlen apa ellen összeesküdtek fiai és meggyilkolták. Ennek öröksége az "oidipuszkomplexus" és az ennek elfojtása nyomán keletkező kompenzációs (kiegyenlítés, kárpótlás, valamilyen alsóbbrendűségi érzés kiegyenlítése sikerre töréssel) mechanizmusok. Az "oidipusz-komplexus" azt jelenti, hogy minden kicsi gyermek szerelmes az ellenkező nemű szülőjébe, és a vetélytársnak érzett egynemű szülőt meg szeretné gyilkolni. Az ősrégi trauma azzal bosszulta meg magát, hogy az ősi gyilkosság után jelentkezett bűntudat óta a társadalom tiltja a vérfertőzést, a kisgyermek tehát elfojtja, és a tudatalattiba száműzi az ilyen vágyakat. Ott pedig kényszerképzetek és kényszercselekvések forrásává lesznek. A kompenzáció valamiképpen "visszahozza" az apát, részben annak tiltó rendelkezéseit, részben az apai gondoskodás reményét, a gondviselésbe vetett hitet, tulajdonképpen a vallást. A neurózis azonban veszedelmes, tehát meg kell szüntetni. "Gyógyszere" a tudatosítás, az értelem fényének bebocsátása a tudatalattiba, azaz a felvilágosultság idővel megszabadítja az emberiséget a vallás neurotikus illúzióiból. Erich Fromm az ősi gyilkosság elméletét elvetve a freudi "apaképet" megtartva magyarázza a vallás lényegét és eredetét. Az apakép olyan öntudatlan kép, amely a lélek mélyén azokat a személyeket és erőket jelképezi, akiktől függő viszonyban van az ember, ahogy a gyermek apjától. A civilizáció, a technika elidegenítette az embert a természettől és egyre jobban embertársaitól. Ennek ellensúlyozására függőségbe, vagyis az apaképbe menekül, vagy a tételes vallások Istenhez fűződő vallásos függésébe, vagy a tömegben való feloldódásba, vagy a fasizmus vezérkultuszába, vagy a sztálinizmus személyi kultuszába. Mindezek "vallások", mert egzisztenciális függést váltanak ki. Az ilyen vallás elpusztíthatatlan, mert az elidegenedés a fejlődés során egyre fokozódni fog. Fromm azt ajánlja, hogy a neurotikus függőség helyett válasszunk egészséges vallásosságot: ez a természettel való kozmikus azonosulás élménye valamiféle elmosódott panteizmusban (Istent a természettel azonosító, a természet felett álló Isten létezését elutasító filozófiai irányzat), amit a keleti filozófiák és meditációs módszerek és a pszichoanalízis révén lehet elsajátítani. Újabban amerikai orvosok és pszichológusok az Isten nélküli vallást, az ún. "kémiai vallást" ajánlják. Kábítószerek, hallucinogén anyagok révén részesülhet az ember olyan vallási élményekben, mint egyes misztikusok; a misztikus egyesülés boldogító megélése anélkül, hogy az ember Isten létét elfogadná. 14

Carl Gustav Jung (+1961) a lélek "tudattalanját" és a vallás összefüggéseit kutatta. Nézetei röviden így foglalhatók össze: A vallásosság nemcsak patológiás jelenség, hanem a neurotikus lélek gyógyulásának hatékony eszköze. Ez nem föltétlenül valláshoz való tartozást, hanem vallásos beállítottságot jelent. Az ember legfontosabb feladata egyénisége teljes kibontakoztatása: "individuáció" (egyénné válás, elkülönülés). Ezt a folyamatot egyéni adottságain és a külvilág hatásain kívül a tudattalan legmélyén élő "archetípusok" (tudattalan tudás) irányítják, amelyek megfelelő körülmények között aktualizálódnak, pl. a madárnál a fészeképítés, az embernél a más emberekkel, szülőkkel vagy másneműekkel tanúsítandó viselkedés öröklött, ösztönös tudása. Egyéniségünk adottságainkon túl a külvilággal való találkozásunk révén alakul ki. Hogy milyenné kell válnia az embernek kibontakozása során, annak is van archetípusa és ennek az archetípusnak a kivetítése az Isten-fogalom. Hogy létezik-e Isten, annak kutatása nem a pszichológus, hanem a vallásbölcselő feladata. A pszichológus azzal foglalkozik, hogy a vallásos magatartás milyen hatásokat vált ki az emberben. Jung megállapítja: aki Istent valóságnak tartja és aszerint él, könnyebben megmenekül a neurózistól. A marxizmus valláselmélete Marx átveszi Feuerbach kivetítés elméletét, de továbbmegy: A tudat, a vallási tudat nem egyéni, individuális termék, hanem a társadalom terméke. Az ember természete nem örökké ugyanaz, munkája, a világ és a társadalom által állandóan változik. A vallás gyökerei az emberekkel és a természettel való konfliktusokból erednek - a társadalmi hiányérzetből. Forrása az elidegenedés: oka a munka és a magántulajdon. A munka és eredménye nem önkéntes vállalás, hanem az embernek alkalmazkodnia kell a törvényekhez, amelyek az együttműködést és a termelés eredményének elosztását szabályozzák. A természet és a társadalom által megszabott törvényeket az ember rajta kívül álló hatalomnak és erőnek fogta föl. A magántulajdon kialakulása fokozta az elidegenedést. A bérmunkás és a munkaadó másképp viszonyult a munkához és annak eredményéhez. Ez szükségszerűnek látszott, így még inkább megerősödött az emberben az a nézet, hogy az embernél hatalmasabb erők munkálkodnak a természetben és a társadalomban. Így jött létre a kivetítés, amely egyrészt igazoló alapjává vált a történelemben kialakult állapotnak, másrészt vigasztalássá, megoldássá, amennyiben az emberen kívüli felsőbb hatalmakat kultusz és rituális praktikák segítségével megnyerni próbálta magának az ember. A vallást tehát nem az örök emberiből kell magyarázni, hanem átmeneti történelmi alakulatnak, felépítménynek kell tartani, mint a jogrend, etika, esztétika, filozófia is felépítmény. Vigasztaló (ópium) jellegénél fogva veszedelmes is a vallás, mert hamis társadalmi tudatból eredő illuzórikus vigasztalása megbénítja a forradalmi lendületet: szükségszerűnek, változtathatatlannak tünteti fel a társadalmi helyzetet, akadályozza a gyökeres változást. A fejlődést, a történelmi folyamatokat azonban nem lehet megállítani: ha az elidegenedés megszűnik, megszűnik a vallás is. A kommunista társadalomban a humánus társadalom lép az Isten helyébe. "A vallást – mint a nép illuzórikus boldogságát – megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szent fénye a vallás." (Marx művei I. kötet 378-379. o.) Marx nézeteinek jó részét a történelem elsöpörte. Néhány mondatban mégis cáfoljuk állításait.

15

Marx a vallást pusztán társadalmi jelenségnek tartja, nem figyel arra, hogy az elidegenedés megszűntével is megmaradnak az emberből fakadó problémák, pl. a betegség, a halál, a szenvedés, a magány, az unalom, a közöny, balszerencse, stb. Marx a 150 évvel ezelőtti keresztény vallásgyakorlatot bírálja. Azóta az egyház önértelmezésében is sok változás ment végbe. Nem számolt Marx azzal, hogy az ésszerű társadalomban is lesznek szenvedések, teljesületlen vágyak, azzal pedig éppenséggel nem gondolt, hogyan fog megvalósulni a proletárforradalmak után a "humánus" társadalom. Nem valósult meg a Marx elméletét igazoló vallás nélküli kommunista társadalom, nincs, aki megcáfolja, hogy a vallás lényegében hamis tudattartalom. Ma új veszély jelentkezik: a jóléti társadalom gazdagsága közömbössé teszi az embert a transzcendenciával szemben. 2. A zsidó vallás, az iszlám és a kereszténység előtti keleti vallások A zsidó vallás Zsidónak nevezzük az embereknek azon csoportját, akik Izrael 12 törzséből származnak, akiket közös történelem és közös hagyományra épülő közös hit egyesít (nép, hit, föld). A babiloni fogság óta gyakorlatilag az egész földön szétszórva (diaszpora) élnek, de Izrael földjét mindig hazájuknak, Jeruzsálemet központjuknak, magukat egy népnek tekintették. Cionizmus: a II. világháború utáni mozgalom, melynek célja, hogy tudatosítsa a zsidó néphez való tartozást, és új államot alapítson Izrael földjén. Ma a zsidóság összlétszáma mintegy 17 838 000, azaz a világnépesség 0,4 %-át alkotja. A zsidó vallás jellemzői Istenképe: az Ószövetség Istene a világtól független Személy, Teremtő, nem ábrázolható, neve ki nem mondható, sorsa nincs népe sorsával összekötve, népe viselkedése nem befolyásolja, Szent - különbözik a profántól, a világ fölött áll, jóságos: "Szentek legyetek, mint én szent vagyok" (Lev 11, 44,). A zsidóság történelemszemlélete teocentrikus, történelme üdvtörténelem, alaptanítása a monoteizmus: S’ma Jiszráél, Adonai Elohenu Adonai Ehod: Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy! A vallás jellemzői: parancsok megtartása, Isten akaratának teljesítői Isten népét alkotják, a legnagyobb bűn Isten elhagyása (aposztázia) és Isten képének imádása (bálványimádás), a monoteizmus kizárja a bálványimádást, a Szentháromságról szóló keresztény tanítást, a közvetítő szerepét Isten és ember között, az angyalokba vetett hitet. Fontos tanítása: a teremtés Isten műve, a megtérés, a jutalmazás, büntetés, Isten más népekkel való kapcsolata, a messianizmus, lényeges eleme az istentisztelet - a jeruzsálemi templomban áldozati istentisztelet, a zsinagógai istentisztelet lényege az ima és a Tóra olvasása. A zsinagóga nemcsak az ima háza és a Tóra őrzésének helye, hanem a közösség központja is; az imát (naponta háromszor) végzik. A vallási élet a Tóra parancsainak megtartásában (613 kötelező parancs, ebből 248 pozitív, 365 tiltó) áll, a szombat a munkaszünet és az öröm napja. A vallás lényege a Tóra megtartása. A Tóra nem jogi, hanem vallási értelemben vett törvény, ami meghatározza az élet és a viselkedés szabályait. Egyben tanítás, ami megtanít az igazságosság szerinti helyes magatartásra, vagyis az Istennel való helyes kapcsolatra. Aki megtartja a törvényt, helyes kapcsolatban van Istennel, nincs szüksége megigazulásra. 16

A Tóra (Törvény) kifejezést általában Mózes öt könyvére használják. A hagyomány ezt írott Tórának nevezi, szemben a szóbelivel. A zsidó hit szerint a Tórát Mózes Istentől kapta Sínai hegyén és vele együtt kapta annak szóbeli magyarázatait és parancsait is. A Tóra tehát tágabb értelemben a zsidó hagyomány szerint felöleli az írott és szóbeli Tórát minden magyarázatával és értelmezésével, beleértve a Talmudot és annak magyarázatait is. A Tóra arám fordítása a Targum Onklosz. A Talmud (elmélyedés a Tórában és annak tanulmányozása) olyan enciklopédia, mely mintegy háromezer tudós (rabbi) nézetét és vitáját tartalmazza a törvényről, a jogról, a tudományról, a művészetről, az erkölcsről és a vallásról. Foglalkozik az élet minden ágával, annak szellemi és anyagi fogalmaival. A zsidóság erkölcsi felfogását élethűen tükrözi vissza. A Biblia tehát csak gyökere, első láncszeme egy hatalmas hagyománynak. Nem megváltoztathatatlan, hanem kiegészíti, amennyiben a Tórát a különféle történelmi helyzetekre alkalmazza és továbbfejleszti. A Tóra ilyenformán magában foglalja a zsidó hagyomány és tanrendszer egészét, törvényeivel, szokásaival, imáival, példabeszédeivel és énekeivel együtt. Állandóan megújul, új értelmezést kap. A Talmud keletkezésének története A Talmud első rétegét a tánnáiták (kb. 250 törvénytudó) hozták létre, ez a Talmud Misná nevű része a Kr. u. 1-3. században. A "kimaradt Misnák" külön gyűjteménye a Tószeftá, amely kiegészíti és magyarázza a misnákat. A tánnáiták munkáját folytatták az ámórák (3000 törvénytudó) a Talmud Gemárá nevű részében. Ők arámra fordították a Talmudot. A Gemárá lényegében a Misná törvényeinek megvizsgálása és bővebb megmagyarázása: a törvények szövegén (hálákhá) kívül elbeszéléseket is tartalmaz (hággádá). Az izraeli ámórák által tárgyalt témák kerültek be a Jeruzsálemi Talmudba (5. század), a babiloniaké a Babiloni Talmudba (480-520 táján). A későbbi korok bölcsei inkább a Babiloni Talmudra támaszkodtak, mert megbízhatóbbnak tartották. Viszont igen nagy jelentősége van a Jeruzsálemiben található hággádáknak. Ezek az üldözés nehéz korszakában igaz lelki vigaszt nyújtottak. A szabóráé (szaboreusok) azok a bölcsek, akik a Talmudot kb. 499-550-ig magyarázták és meghatározták a szövegét és olvasatait. Működési idejük a Babiloni Talmud korától a gáónok koráig tartott. A gáónok - így nevezték a babiloni főiskolák vezetőit - voltak a zsidóság legfelsőbb vallási tekintélyei 589-1038-ig. Ők tették a Talmud tanulását a zsidó tudományos élet központi feladatává, továbbá feleltek azoknak a közösségeknek a kérdéseire, ahol nem volt Talmud vagy azt ismerő ember. Vallási jelentősége miatt a Talmud sokszor vált gyűlölet céltáblájává: a 16. század második felében többször ítélték elégetésre. A midrás (tanulmányozás, kutatás) olyan műfaj, amely a betű szerinti értelmezéssel szemben bizonyos dolgokra következtet szentírási versekből azok szellemének megfelelően. Fajtái a hálákhá és a hággádá. Hálákhá minden olyan vallási törvény, amely kapcsolatokat, utalásokat vagy bizonyítékokat keres az írott Tórában. A hággádá bibliamagyarázó elbeszélések gyűjteménye, amely a Tóra heti szakaszaihoz tartalmaz példázatokat az ünnepek és a szombatok jelentőségének megfelelően. Ünnepek A Jeruzsálembe való zarándoklatok ünnepei: húsvét (peszáh), a hetek ünnepe (sávuót) és a sátoros ünnep (szukkót). Ezek eredetileg a betakarítással kapcsolatos falusi ünnepek voltak: a húsvétot tavasszal, niszán hónap (március-április) 15. és 21. között 17

ünnepelték. Ez volt az első betakarítás ünnepe. A hetek ünnepét sziván hónapban (májusjúnius) tartották. Ez volt a második betakarítás ünnepe. A sátoros ünnepet tisri hónapban (szeptember-október) tartották. Ez a szüret és a gyümölcs betakarítás ünnepe volt. (A zsidó naptár a Hold járása szerint határozza meg a hónapokat és a Nap járása szerint az évet. Mivel egy hónap kb. 29 és fél nap, a holdév 354 nap, tehát kb. 11 nappal kevesebb a napévnél, mely 365 nap.) Idővel ezeket az ünnepeket Izrael történetének egy-egy fontos eseményével kapcsolták össze, vallási tartalmat adtak az ünnepnek: a húsvétot az egyiptomi fogságból való szabadulással, a hetek ünnepét a Sínai-hegyi kinyilatkoztatással és a Tóra ajándékával, a sátoros ünnepet a pusztai vándorlással. Két bűnbánati nap van: az újév (Ros-haSáná) és a kiengesztelődés napja (Jóm Kippur). Hanukka (avatás) a jeruzsálemi templom Kr. e. 164-ben történt újra felszentelésére emlékeztet, valamint a Makkabeusoknak a Szeleukidák fölött aratott győzelmére, Purim (sors ünnepe) Eszter királyné művére emlékeztet, aki megmentette a zsidókat a Hámán főminiszter által felbujtott Ahasvéros király vérengző rendeletétől. (A zsidó naptár a Hold járása szerint határozza meg a hónapokat és a Nap járása szerint az évet. Mivel egy hónap kb. 29 és fél nap, a holdév 354 nap, tehát kb. 11 nappal kevesebb a napévnél, mely 365 nap.) A jámbor zsidó egész életét áthatja a vallásosság. Mindig maga előtt tudja az Urat, életét akarata szerint rendezi be, törekszik a parancsok megtartására. Ezt jelzik az imalepel szélén viselt bojtok és a kis pergamendarab a S’ma szövegével, amit a lakás kapuja fölött helyeztek el. Ezt fejezik az étkezési előírások is. Körülmetélés: ezzel veszik fel a fiút Ábrahám közösségébe. Nagy gondot fordítanak a vallási képzésre. A fiúk 13 éves kortól vallásilag nagykorúnak számítanak. A házasságot Mózes törvénye szerint kötik. A halál közeledtével bűnvallomást tesznek, elimádkozzák a S’ma szövegét. A temetésen megvallják Isten igazságosságát és akaratára bízzák magukat. Az iszlám Az iszlám (arab: megadás, belenyugvás, teljes engedelmesség, odaadás) fogalma: az iszlám felfogásban a vallás nem a valóság egy része, hanem olyan totális, mindent magában foglaló realitás, ami átfogja a gondolkodást és az életet, a vallási és a politikai tevékenységet, a jogot és a gazdasági életet, a köz- és a magánéletet. Az iszlám kialakulása A Kr. u. 7. századig az Arab-félsziget városainak uralkodó vallása a sokistenhit volt. A törzsi istenek tisztelete fölött elterjedt még egy "Nagyobb Isten" (Allah akbar) tisztelete is. A legfontosabb kultuszhely pedig a Kábah szent köve köré épült Mekka volt. Nem voltak azonban ritkák a zsidó közösségek, sőt a keresztény - főleg monofizita és nesztoriánus - csoportosulások sem. A nomád beduin népesség vallásos hite és szokásai pedig nagyon alacsony fokon álltak. Ebben a színes vallási környezetben lépett fel Mohamed (Muhammad) tanításával. A vallásalapító 570-ben született Mekkában. Apja kereskedő volt, de korán elveszítette. Fiatalon egy kereskedő özvegyének szolgálatába lépett, megnyerte bizalmát, később feleségül is vette. Mohamed ekkor 25 éves, az asszony (Khadidzsa) pedig 40 éves volt. A házasságból fia született ugyan, de korán meghalt, ami az iszlám első nemzedékének történelmében sok bonyodalmat okozott. Mohamed már elmúlt 36 éves, mikor a hagyomány szerint Gábriel angyal több ízben szólt hozzá, s ráébresztette prófétai hivatására. Ekkor (kb. 612-13-ban) lépett a 18

látomásokban kapott kinyilatkoztatással a nyilvánosság elé, s a következő 10 évben elsősorban a mekkai szegények, illetve háttérbe szorult rétegek köréből toborzott híveket. Tanait és egyre növekvő befolyását a város vezetősége azonban veszélyesnek ítélte, Mohamed pedig az őt ért támadások elől a 350 km távolságban fekvő Medina városába települt át követőivel. Itt egyezséget kötött a város lakosságával, akik vezetőjüknek ismerték el. Ez a nap a hagyomány szerint 622. július 16. a Julián-naptár alapján - a hidzsra napja, az iszlám időszámítás kezdete. Ezt az eseményt tévesen nevezik "Mohamed futásának", mivel a hidzsra szó nem egyszerűen menekülést jelent, hanem egy törzsi közösségből való kiválást és másikhoz csatlakozást, valamint az ezzel járó (gyakran fegyveres) konfliktusokat. Egyedül a Medinában élő zsidókat nem sikerült megnyernie. Őket elűzte a városból. A zsidókkal kiéleződő ellentét abban is megnyilvánult, hogy az imádság irányát Jeruzsálem helyett Mekka felé vitte. Mohamed a törzsi egység helyébe a vallási egységet állította, így jött létre az ummah, az Allahban hívők szent közössége. Ez azonban nemcsak vallási közösséget jelent, hanem olyan totális rendszert, mely a politikára, jogra, gazdaságra, magánéletre is kiterjed. Ezzel megszületett az iszlám állam modellje. A forradalmi jellegű társadalmi változások ellenére Mohamed elsősorban próféta. Érintetlenül hagyta a rabszolgaság intézményét. Bár első hívei nem a befolyásos rétegből származtak, később mégis úgy vélekedett, hogy a hatalmasok megnyerése nélkül mozgalma nem lesz erős. Isten az igazságosságot a végső ítéletkor kéri majd számon: Mohamed üzenete elsősorban eszkatologikus jellegű. Prófétai látomásait az akkori arab jövendő mondók és bölcsek módjára fogalmazta meg. Ezeket tartalmazza a Korán, az iszlám szent könyve. Mohamed hívei a próféta vezetésével "szent háborút" (dzsihad) kezdenek a sokistenhívők ellen, melynek célja iszlám uralmi formák és államok létesítése. 630-ban elfoglalta Mekkát, s ez lett az új hit szent városa. A próféta ekkor már nemcsak vallási szabályok hirdetője, a naponta ötször megtartott istentiszelet előimádkozója, hanem sikeres hadvezér és egy teokratikus (teokrácia: istenuralom; a legfőbb hatalom a papság vagy az egyházi hata-lommal is rendelkező király kezében van) államszervezet szervezője és vezetője is. A nagy vagyona ellenére, amely a sikeres hadjáratok zsákmányaiból, a hívők adományaiból és a hitetlenekre kivetett adókból származott, életmódja egyszerű maradt, csak három vonatkozásban engedett meg magának minden luxust: a jó ételek, illatszerek és a nők. Első feleségével, Khadidzsával monogám házasságban élt, annak halála után azonban nemcsak a hívőknek a Koránban engedélyezett négy feleséget vett magának, hanem többet is. 632-ben az immár uralkodóvá emelkedett Mohamed búcsúzarándoklatot tett a Kábah kövéhez, s még ugyanebben az évben Medinában meghalt. Az iszlám terjedése Az alapító halála idején már Arábia nagy része iszlám hiten volt. Az első négy kalifa (a próféta helyettese) alatt már nem arab lakosságú vidékekre, Egyiptomba és Perzsiába is eljutott. Az örökösödés alapján álló Omájjád-kalifátus uralma idején kialakult a szunniták csoportja. A szunna Mohamed mondásainak és szokásainak gyűjteménye, a Koránnal egyenrangú tekintélynek örvendő forrás. A szunniták a szunnák vallási jelentőségének hangsúlyozásáról nyerték elnevezésüket. Ők alkotják ma az iszlámhívők 90 %-át. Ugyanilyen korán létrejött a siíták (Ali pártja) pártja is, akik Ali kalifa (Mohamed veje) leszármazottait tekintik az iszlám jogos vezetőjének. Kharidzsiták (kivonulók,

19

szakadárok) elhagyták a közösséget, mert csak azt a kalifát voltak hajlandók elfogadni, akit erkölcsi és vallási tulajdonságai méltóvá tettek arra, még ha fekete rabszolga is az illető. Szakadás ment végbe tehát az Omájjád-dinasztiával kiegyező szunniták és a siíták között, ami a szellemiség megoszlását is jelentette. Az Omájjádok Damaszkusz központtal a politikai hatalomhoz ragaszkodtak, a siíták pedig azt hirdették, hogy a Mohamednek adott isteni lélek tovább működik az imám, a vallási vezető személyében, míg majd az utolsó imámban, a Mahdi-ban mint megváltó jön el. Ez utóbbi gondolat szolgált az iszlám misztika egyik táptalajául. Az Omájjádok 670-ben elfoglalták Észak-Afrikát, 711-ben pedig spanyol földre léptek. (Ez jelentette többek között az addig virágzó észak-afrikai kereszténység végét is, aminek az egyiptomi koptok és az etiópok személyében csak hírmondója maradt.) A kalifátus 1031-ig uralkodott Cordoba városában. Őket keleten az Abhászidák dinasztiája váltotta fel (7561258), akik azt tűzték ki célul, hogy az újonnan alapított Bagdad városában helyreállítják az igazi iszlám uralmat. Ezalatt jött létre az iszlám hit első rendszerezése a Mutazila iskolában, mégpedig a görög filózófia segítségével. Ez a rendszerezés azonban fenyegetni látszott a Korán addigi szerepét, ezért véget vetettek neki. 1258-ban Bagdad elesett a mongol hódítók előtt, ez az Abhászidák kalifátusának végét jelenti. Az iszlám birodalom az oszmánok idején állt helyre (1290-1918). 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, hatalmukat kiterjesztették a Balkánra és a Közel-Keletre. A kalifátus politikai hatalmát a szultán vitte tovább. 711 óta Indiában állandóan terjed az iszlám, amelynek fénykora Dzsalaluddin Mohammed Akbar mogul birodalma (1542-1605). Indiai kereskedők révén az iszlám a 15. században Indonéziába is eljutott. Az iszlám tehát túllépte az arab nemzeti és kulturális kereteket is, s a legtöbb török nép, a perzsák (irániak), afgánok, indiai és maláj, valamint afrikai népcsoportok csatlakoztak hozzá. Ma az iszlám a világ 162 országában mintegy 820 millió követőt számlál, s ezzel a kereszténység után a második legnagyobb világvallás. "Az iszlám ébredés" A múlt század első évtizedeitől kezdve indult útjára egy átfogó mozgalom, mely az iszlám "újjáéledéseként" vagy " újraébredéseként" az egész iszlám világot felkavarta. Eredetileg a keresztény Európa civilizációs fölénye és a gyarmati elnyomás válthatta ki a modernizálás és a reformok igényét, amit azonban csakhamar az ősiszlámhoz való visszatérésként kezdtek értelmezni. A mozgalom tehát, bár európai szemmel vallási köntösben jelenik meg, egyszerre kulturális, politikai és gazdasági jellegű. Ebben meg is felel az ummah eredeti eszményének, melyben a fenti elemek elválaszthatatlanul fonódnak össze. Valójában azonban korántsem egységes mozgalomról van szó, s az egyetlen vitathatatlanul közös elem az alapvető nyugatellenesség. Általában is elutasítják az európai társadalom modelljét, és az eredeti iszlám értékekhez való visszatérést sürgetik. Az iszlám forradalom végső célja az iszlám társadalmi rendnek és az államnak, valamint az iszlám államok közösségének (ummah) bevezetése, illetve helyreállítása és megerősítése. A megvalósítást illetően a nézetek viszont annyira különbözőek, hogy ez többször vezetett már iszlám országok közötti fegyveres konfliktushoz (Irak-Irán). Részben az iszlám újraébredésen belül érhető meg az iszlám Európán belüli terjedése. Nem csak arról van szó, hogy ezekben az országokban iszlám hitűek - pl. vendégmunkásként vagy menekültként - egyre nagyobb számban (több millió fő!) vannak jelen, s hogy sorra épülnek imaházaik, mecsetjeik, alakulnak szervezeteik. Az igazán új keletű jelenség az, hogy egyre több keresztény tér át önszántából az iszlám hitre. Maga a missziós tevékenység persze nem új, hiszen a hit terjesztése mindig is fontos feladatnak számított. Az iszlám teológiája igen egyszerű, s könnyen alkalmazkodik a helyi 20

szokásokhoz. Békés eszközökkel ilyen hatékonyan azonban még soha nem fejtette ki hatását. A Korán A hit forrása a Korán, mely a Mohamednek adott isteni kinyilatkoztatást tartalmazza. Ez csak annyiban a próféta műve, amennyiben Allah maga diktálta neki szó szerint, így tanítása végleges, csalatkozhatatlan és megváltoztathatatlan. Az Írás alapvető jelentőségű az iszlám számára. A zsidóság és a kereszténység ("a könyv népei") szent könyveit azonban csupán azon a közös nevezőn hajlandók tisztelni, amely az iszlám lényegét adja: a monoteizmus. Az iszlámban az alapvető kinyilatkoztatás rendkívül rövid idő alatt folyt le: 612-632 között. A kánon is igen gyorsan alakult ki. A kezdeti szóbeli hagyományozás után Oszmán kalifa idején, 650 körül már papírra vetették a szöveget, és rögzült a Koránnak legalábbis a mássalhangzó-bázisa. A 8. század elejére már magánhangzós, "pontozott" szöveg is létezett. A Korán szúrákra oszlik, a 114 szúra hosszúság szerint csökkenő sorrendben van elrendezve. Az idézés első száma a szúrát, a második az azon belüli verset jelenti, a keresztény szentírási számozáshoz hasonlóan. Az iszlám szerint Isten a Mohamednek adott üzenet óta nem szól, semmi újat nem mond, a Koránban viszont szüntelenül hangzik szava. A muszlim hívő a Korán szövegének recitálása révén találkozik Istenével ("Az ige könyvvé lett"). Nagyjelentőségű tény, hogy Mohamed korának nyelvén tolmácsolja a kapott kinyilatkoztatást. Ő arab próféta, írása az arab nyelvű Korán. Bár létezik bizonyos hagyománya az írásmagyarázatnak, a Koránt a legtöbb muszlim mégis szó szerint Istentől diktált dokumentumnak, az iszlám egyetlen csodájának tartja. A csodás jelleg nem is annyira a tartalomra, mint inkább a nyelvi formára vonatkozik. Isten arabul szólt, és nem követett el hibát. A következmények beláthatatlanok: nyelvtan, retorika és poétika ezentúl a Koránra alapozódik. Ami eredetileg az extatikus látnok nyelvezete volt, aki később törvényeket kellett, hogy alkosson, és ami azután Oszmán Kalifa idején átrendeződött, az most már stilisztikai norma lett. Ezt a nyelvet az iszlám áhítat változtathatatlannak tartja. Ez állandó problémát jelent a vallás számára: olyan nyelvet tisztel, amelyet legtöbb követője nem ért tökéletesen, némelyikük egyáltalán nem. Az óarab nyelv azonban éppen emiatt volt képes fennmaradni. A Korán saját megfogalmazása szerint: "Olyan Írás ez, amely korábbi Írások igazságát bizonyítja, arab nyelven, hogy intse a vétkeseket, és örömhír legyen a jóravalóknak." (46,12) Mohamed a sugalmazás "verbálinspiráció" (szó szerinti) kifejezéssel jelölt módja szerint kapta a Korán üzenetét. Közvetítő szerepe csupán annyi, hogy ő a "szócső". Az üzenet nem megy át saját kreativitásán (legalábbis a saját és az iszlám felfogása szerint). Az iszlám "öt pillére" Az iszlám vallásgyakorlás magját "öt pillér" betartása alkotja. Parancsok végrehajtásai ezek és nem szimbolikus cselekedetek. Alapvető szándékuk az Istennek való engedelmesség kimutatása, és nem tulajdonítanak nekik semmiféle "szentségi hatékonyságot", hiszen Isten transzcendens, elérhetetlen. 1. A hit megvallása Ez abból áll, hogy valaki legalább két tanú előtt elmondja: "Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő küldöttje." Bővebb megfogalmazásban: "Hiszek szilárdan Allahban, az egyben és egyetlenben, angyalaiban, a prófétáknak kinyilatkoztatott könyvekben, Isten küldötteiben, az ítélet napjában, a halált követő életben és abban, hogy a jó és a rossz Istentől jön." Ez a hitaktus - eltérően a kereszténytől - végső soron nem 21

magára Istenre irányul, hiszen az isteni misztérium teljességgel megközelíthetetlen, hanem a Korán előírásaira, vagyis Istennek teremtményeivel közölt szavára. Egyes szerzők szerint az öt pillér nem oszlik belső aktusokra (ez a hit) és külsőkre, hanem a hitvallás, mint külső, nyilvános aktus alkot pillért. 2. Az ima A muszlimok a törvény szerinti tisztaság állapotában, naponta ötször, a nap állásától függő időben, Mekka felé fordulva, meghatározott szavakkal és mozdulatokkal, lehetőleg közösen imádkoznak. Minden imádság az 1. szúra, a Fatiha elmondásával kezdődik: "Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk, és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!” Az ima alapvetően istentisztelet, nem pedig "beszélgetés Istennel". Imádságuk annak a törekvésnek a része, hogy állandóan tudatosítsák magukban Isten jelenlétét. A vallásosságnak van olyan irányzata, amely inkább a jogtudományból indul, ki és az egyéni jámborsági gyakorlatokat gyanakodva nézi, mert a vallás "külső" cselekedeteinek lebecsülésével vádolja. 3. Az alamizsna vagy szegényadó Minden muszlim köteles vagyonának egy bizonyos százalékát átadni a szegények és rászorulók javára. Az érték 2,5-10 % között mozog. Megadását a Korán is sok helyen előírja, csaknem mindig az istentisztelet elvégzésével együtt. Az első években fontos szerepe volt a muszlim közösség hadi kiadásainak viselésében, történelmileg azonban a társadalmi szolidaritás erősítőjének bizonyult. 4. A böjt Ramadán hónapban a muszlimok számára napkeltétől napnyugtáig kötelező a böjtölés, vagyis tartózkodás az ételen kívül italtól, dohányzástól, illatszerektől, a nemi érintkezéstől. Mivel a muszlim naptár holdhónapokat követ, ezért a ramadán minden évben kb. 11 nappal előbb kezdődik. Amikor nyári időszakra esik, akkor főleg az arab országokban vagy Pakisztánban a megtartása komoly erőfeszítést igényel. A böjt közös erőfeszítése az összetartozás erőteljes élményét nyújtja. Szigorúsága miatt igen erős a nyilvános ellenőrizhetőség. Még értelmiségiek körében is csekély azoknak a számra, kik nyilvánosan megszegik. A ramadán hónap azért számít szentnek, mert a hagyomány szerint ekkor érkezett el az égből a Korán. 5. Zarándoklat Mekkába Minden muszlimnak életében egyszer, ha csak teheti, el kell zarándokolnia Mekkába. Itt a zarándokok hétszer megkerülik a Kábah kövét, és a törvény szerint a tisztaság különleges állapotába kerülnek. Egyes irányzatok hatodik pillérnek tekintik még a "szent háború" kötelezettségét is. A dzsihád szó "erőfeszítést" jelent, amely itt arra irányul, hogy az élet minden területén Isten szándéka és utasítása jusson érvényre, elsősorban magában a személyben és az egész világon. Az iszlám tanítása Az iszlám legfontosabb tanítása a szigorú monoteizmus. Ezt a Korán így fogalmazza meg: "Mondd: Ó Allah, az egyedülvaló, Allah, az örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzetett. És senki sem fogható hozzá." (112.) Ez az egyetlen Isten a világ teremtője, a történelem Ura és az ember bírája a végső, egyetemes ítéleten.

22

Ez az Isten szólt az emberekhez a próféták által, akik közé tartozik Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus is, de Mohamed a legnagyobb. Isten neve a Korán szerint Allah (maga Isten), de ezzel szinte egyenrangú istennév az Ar-Rahmán (az irgalmas). A muszlim istenkép tehát a transzcendencia és gondoskodás egysége. Isten az ember felé fordul, mint teremtményéhez és szolgájához, de nincs szó "gyermeki" viszonyról. A hit lényege egyetlen mondatban összefoglalható: Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő küldöttje. Mohamed pedig az utolsó és legnagyobb próféta, a "próféták pecsétje", hit és erkölcs dolgában példakép. A hívő állapot maga az iszlám (arab: odaadás, alávetés), azaz Allahnak való teljes alávetettség. Muszlim (odaadó, alávető) tehát az, aki a fenti hitvallási formulával elismeri Allahot, Mohamed prófétai küldetését, és teljesíti a Koránban előírt vallási kötelezettségeket. Ábrahámot nem egyszerűen egy pátriárkának tekinti Mohamed, hanem az első monoteistának. Ezzel az iszlám hitnek mély vallástörténeti gyökereket tulajdonít. A zsidók és a keresztények szerinte csak meghamisították azt az ősi kinyilatkoztatást, amit ő most az emberek elé tár. Nem újat hoz tehát, hanem csak a régit idézi fel ismét. Allah megköveteli, hogy a jót tegyük és elhagyjuk a rosszat, és számon kéri tetteinket. "Azon a napon az emberek külön-külön jönnek elő, hogy lássák tetteiket. Aki csak egy porszemnyi jót is tett, az meglátja azt. És ha valaki csak egy porszemnyi rosszat tett, az is meglátja azt." (99, 6-8) Másfelől viszont a Korán annyira hangsúlyozza Isten mindenhatóságát, hogy valójában ő tesz mindent, megteremti az embert tetteivel együtt (37, 96). Az e két felfogás között feszülő ellentét a muszlimokat mindig is intenzíven foglalkoztatta. Az ún. Kadarija irányzat a predestinációt tanította, egy másik csoport, a Matuzila Isten igazságosságát és az ember cselekvési szabadságát hangsúlyozta, egy harmadik csoport, az Asarija pedig azt a közvetítő megoldást választotta, hogy tanította Isten együttműködését minden cselekedetben, de az ember felelősségét is tetteinek erkölcsi-akarati háttere miatt. Közös törekvése azonban mindhárom irányzatnak, hogy Isten szabadságát semmilyen módon ne korlátozza, és leírásában minél inkább csökkentse az emberi kategóriák szerepét. Kerülik az antropomorf kijelentéseket Istenről, és az isteni jelzőket csak analóg értelemben veszik. Istenről szólva mindig arra törekszenek, hogy egyetlenségét, fönségét és transzcendenciáját hangsúlyozzák. Egyén és közösség élete tehát szigorú szabályokhoz igazodik az iszlám vallásban, országról országra némileg eltérően, de átfogó igénnyel. Ez az átfogó igény azt jelenti, hogy a muszlim hívő az egész társadalomban kívánja az iszlám jog érvényesülését. A keresztény ember inkább "magában hordja" hitét, a muszlim azt "maga körül" is szeretné látni. Ilyen szemlélet alapján az üdvösség feltétele, hogy valaki küzdjön az iszlám jogrend érvényesüléséért az egész társadalomban. Napjaink történelmének kérdése, hogy az egyetemes iszlám mozgalom mennyire enged a jog korszerű értelmezésének. A hívő élet jutalma a Paradicsomba jutás a feltámadás és a végítélet után, ahol a hívőre érzéki gyönyörök, valamint Allah látása várnak. "Arannyal és drágakővel átszőtt pamlagokon hevernek kényelmesen egymással szemben, és örökifjú fiúk járnak körbe közöttük kelyhekkel, kancsókkal és forrásvízzel telt kupákkal, nem fáj tőle a fejük és nem részegednek meg. és gyümölcsökkel, amit csak választanak és szárnyasok húsával, amit csak megkívánnak, és nagy szemű hurik lesznek, akik jól elrejtett gyöngyökhöz hasonlatosak - mindez fizetségül azért, amit tettek." (56, 15-24) A hitetlenekre ezzel szemben ugyanilyen érzékletesen leírt büntetések várnak: "Számumban és forrásban lévő vízben lesznek, fekete füstárnyékban, amely nem hűvös és nem kellemes" (56,42-44). A zakkúm-fa gyümölcsét eszitek, azzal töltitek meg a

23

gyomrotokat, és forrásban lévő vizet isztok rá, úgy isztok, ahogy a vízkórságban szenvedő nősténytevék isznak." (56, 52-55) A kereszténység és az iszlám A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata a zsidóság kiváltságos helye mellett a legkiemelkedőbb rangra az iszlámot helyezi a nem keresztény vallások között. A gondosan megfogalmazott mondatok kiemelik a muszlim hitvallás alaptételeit, amelyeket a keresztények is osztanak. Az iszlám ismertetése tükrében érthető ezek jelentősége. Külön említést érdemel a szöveg magyarázataként, hogy Istennek "még rejtett határozatait is" tiszteleik. Az iszlám szerint nem magának Istennek vannak misztériumai (ő annyira megközelíthetetlen az emberi elme számára), hanem akaratának, és ez elsősorban a végső dolgokra, az ítéletre vonatkozik: Mondd: "Akik az egekben és a földön vannak, azok nem tudják azt, ami rejtve van - kivéve Allahot. És nem tudják, mikor lesz az ő feltámasztásuk." (27, 65) Mária tisztelete nemcsak a Koránban tett említésének köszönhető, hanem annak is, hogy a Közel-Keleten több helyen a muszlimok, főleg a nők körében valóban tiszteletnek örvend. A szöveg szerint "értékelik az erkölcsi életet". A zsinat egyrészt utalni kívánt az iszlám komoly erkölcsi követelményeire, de nem akart úgy tenni, mintha nem tudna a házassági és társadalmi erkölcs olyan vonásairól, amelyeket a kereszténység nem hagyhat jóvá. Innen a fogalmazás általánossága. Jézus és a keresztények a Koránban A Korán a többi próféta közé sorolja be Jézust. Csupán Isten szolgája ő is. Üzenete arról szól, hogy Istent Urunknak tiszteljük, és csak őt szolgáljuk. A jézusi tanítást a Korán tehát a Tóra megerősítésének tartja. Ennek alapján a Korán heves kirohanásokat intéz a keresztények és hitük ellen. Szerinte Jézus soha nem tartotta magát Istennek. "Ti Írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban, és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia csupán küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle kiáradó szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben, és ne mondjátok azt, hogy ´Három!´ Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen Isten. Magasztaltassék! Hogyan is lehetne gyermeke! Övé mindaz, ami az egekben és a földön van. Allah elégséges istápoló!" (4, 171) A Korán tagadja Jézus kereszthalálát, következésképpen annak megváltó jelentőségét is. Isten "magához emelte őt": "Azt mondták: ´Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét´ – holott valójában nem ölték meg őt, és nem feszítették keresztre, hanem valaki más tétetett nekik Jézushoz hasonlóvá és azt ölték meg. Akik Jézust illetően összekülönböztek, azok kétségben vannak felőle. Nincs tudományuk róla, csupán vélekedésüket követik. Bizonyosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg. Allah magához emelte Őt. Allah hatalmas és bölcs." (4, 157-158) Amikor Mohamed még remélte, hogy a keresztényeket megnyerheti ügyének, a Korán ezt a verset őrizte meg: "Ugyanabban a kinyilatkoztatásban hiszünk. A mi Istenünk és a ti Istenetek ugyanaz." (29, 46) Amikor azonban világossá vált, hogy a keresztények elutasítják az iszlámot, a Korán ezt a parancsot adta ki: "Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek, és nem tartják tiltottnak mindazt, amit Isten és Mohamed megtiltott, és nem vallják az iszlámot, hogy a keresztényeknek és zsidóknak személyesen, megalázva kelljen fejadót fizetniük." (9, 29) Jézus és Mohamed Érdemes összehasonlítani a két vallás alapítójának életét, amely egészen eltérően alakult. Emberi kategóriák szerint Jézus földi működése kudarccal végződött, vállalkozását 24

nem sikerült végrehajtania, a nép és a tanítványok várakozása, "Izrael helyreállítása", a politikai-társadalmi rendben nem valósult meg. Jézus élete a szenvedés kérdéséhez azt a megoldást kínálja, hogy benne Isten együtt szenved az emberrel, megváltja szenvedését, de a világból nem iktatja ki azt. A kudarcok Mohamed életének legfeljebb a kezdeti szakaszát jellemzik, egyébként sikeres volt, mindent végrehajtott, amit eltervezett. Ez a különbség szoros összefüggésben van a két személyiségnek a fegyveres harchoz való viszonyával. Jézus elhatárolja magát Izrael felszabadításának gerilla-törekvéseitől, Mohamed számára a hadviselés természetes emberi tevékenység. Jézus nem nősült meg, emberi életét az Atya imádása és az Isten Országának hirdetése egészen betölti. Élete ma is példát és ösztönzést ad a cölibátusi tisztaság vállalására. Mohamed házasember volt, sőt, saját bevallása szerint gyöngéje volt a női nem, és ezen a téren nem is törekedett önmegtartóztatásra, csak az igazságosságot hangsúlyozta. A két személyiség önmagának egészen más szerepet tulajdonított Isten tervében: "Aki engem lát, látja az Atyát is" - mondja Jézus. Az őhozzá való viszonyon az ember végső üdvössége fordul meg. Üzenete nem független személyétől, sőt szinte azonos azzal. Önmagát akarja átadni, amikor az "élet kenyere" kíván lenni az embernek. Mohamed egészen más istenkép alapján beszél. Ő csupán "intő", "figyelmeztető", és a muszlimnak nem őt kell követnie, hanem Istent kell imádnia. Szinte kísérletet sem tesz arra, hogy követésre méltó életet éljen. Üzenete teljesen független személyétől. Csak a Mohamed halála utáni hagyomány magasztosította fel alakját annyira, hogy példaképül állítható. Jézus és Mohamed eltérően tanít. Jézus nem is hivatkozik Gábriel arkangyalra vagy más isteni szóra. A saját tekintélye alapján tanít. Az ÓSZ-et nem csupán elvben ismeri el, hanem teljességgel annak alapján áll, az abban tanúsított üdvtörténet folytatásának tekinti magát. Tanítását követői az ő életének elbeszélésébe foglalják bele: a jézusi kinyilatkoztatásban szavak és tettek egységet alkotnak. A Korán csupán Mohamed prófétai szavait jegyzi fel, de nem mondja el élettörténetét. Meg kell még említeni azt a különbséget is, hogy míg a Korán csupán Mohamed tanítását tartalmazza, addig az Újszövetség nagyobb időszakot állít elénk kinyilatkoztatásként, mint csupán Jézus földi élete. A kereszténység számára az első két-három nemzedék élete is kánoni mérce. A szent iratok szerepe Eltérő az Írás szerepe a két vallásban is. A keresztény ember mindig csak fordításokban ismeri a Szentírást. A muszlim viszont alapvetően lefordíthatatlannak tartja a Koránt, amelynek arab nyelve szorosan hozzátartozik a könyv csodájához. A fordítás szerepe miatt is fontos a keresztény istentiszteleteken a homília. Az iszlámban az istentisztelet során elhangzó beszédnek legfeljebb politikai vagy buzdító jellege van, exegetikai szerepe jóformán nincs. Az imádságban sem "elmélkednek" Isten szaván, hanem azt jól ismert formulákban felidézik. A nyelvnél is jelentősebb a különbség a szentként tisztelt iratok kialakulásában, ahogy az alapítók összehasonlításánál említettük. Ismét ki kell térnünk erre, hiszen a keresztény Újszövetség keletkezése már magának a kereszténységnek a történetéhez tartozik. A szent írók és az első nemzedékek pedig olyan szabadsággal kezelik a Jézusról szóló forrásokat, ami elképzelhetetlen a Korán világában. Jézus életének forrásait az evangélisták egy narratív tanúságtétel műfajában fogalmazzák meg, Mohamed halála után Oszmán kalifa csupán a terjedelem alapján rendezi a fennmaradt írásokat. A Bibliát pedig kialakulása óta is körülveszi az egyház élete és hitbeli tapasztalata, amely kötelező erejű megfogalmazásokkal fejti azt a hagyomány keretében. Az egyház tudatában van annak, hogy Krisztus Lelke működik benne, amely "megtanítja a teljes igazságra". Hasonló tekintélyű "tanítóhivatal" az iszlámban nincs. 25

Különbségek a kinyilatkoztatás felfogásában A kinyilatkoztatást illető legdöntőbb különbség az, hogy a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás a történelemben velünk járó Istent imádja, az iszlám pedig nem enged meg ennyi érintkezést vagy találkozást Isten és ember világa között. Isten transzcendenciáját az iszlám olyan értelemben és oly mértékben hangsúlyozza, hogy elfogadhatatlan lesz számára az a leereszkedés, amelyet Isten részéről a zsidó, de főleg a keresztény vall a kinyilatkoztatás történelme során. Jézus a kinyilatkoztatás és egyszersmind az üdvösség közvetítője, Mohamed az isteni üzenet szóvivője. Mivel pedig a kinyilatkoztatás keresztény felfogása szorosan összefonódik a megtestesülés tanításával, az eltérés a tanbeli különbségekhez vezet el minket. Tanbeli különbségek Az egyistenhit hasonlósága mellett látnunk kell, hogy az iszlám éppen a kereszténység két központi hitigazságát, a Szentháromság és a megtestesülés tanát utasítja el mereven. Mindkettőben a monoteizmus megsértését látják, mert szerintük Isten egyetlenségével nem egyeztethető össze sem az, hogy benne személyeket különböztessük meg, sem az, hogy az isteni természet az emberivel egy személyben egyesüljön. Így bár Jézust, mint prófétát, tisztelet illeti, istenfiúsága szóba sem jöhet. De általában is igaz az iszlám istenképére, hogy a kereszténységétől lényeges pontokon különbözik. Allah transzcendenciája mindenek fölött áll, ami megközelíthetetlenné is teszi egyben. Ő nem "Atyaisten", bár tulajdonságai közé tartozik a könyörületesség és irgalom. A Korán szerint Isten szereti az igazat, aki parancsait követi, ez a szeretet azonban nem önátadás. Az ítélet kedvező voltát jelenti, nem pedig azt, hogy "Isten a szeretet". A kereszténység előtti keleti vallások: a hinduizmus és a buddhizmus A hinduizmus Nyugaton hinduizmusnak nevezik az ind vallástörténetnek a védikus vallás (Kr. e. 1500-900) és a bráhmanizmus (Kr. e. 900-400) utáni harmadik és utolsó történeti fejlődésszakaszát, amely tovább örökíti a Kr. e. 400 táján kikristályosodó hagyományokat. A hinduista vallás követőit először az Indiába benyomult muszlimok nevezték "hindu"-nak. A hindu perzsa szó, amely az Indus folyó menti tájat és lakóit jelöli. A hinduizmus azt a sokféle hit- és életformát foglalja magában, amely a mai indeket a szent társadalmi és kasztrend kötelékében tartja össze. A kereszténység és az iszlám után a hinduizmus a harmadik legnagyobb világvallás. 647 567 ezerre tehető a hívek száma, azaz a világ népességének 13,5 %-ára. A hinduk 99,4 %-a Dél-Ázsiában él. A hinduk mintegy 58 %-a az Indiai Köztársaságban él, ahol a 78,8 %-ukkal a népesség többségét alkotják, s meghatározzák az indiai társadalmi struktúrát. A hindu vallású indiaiak emigrációja miatt a hinduizmus ma 84 országban terjedt el, köztük többségi vallás Nepálban. Jelentékeny hindu csoportok vannak még Ázsiában (Banglades, Sri Lanka, Bhután), Afrikában (Mauritius), Latin-Amerikában (Guyana, Trinidad) és Óceániában (Fidzsi-szigetek), Bali szigetén, Kelet-Jávában. Ugyanakkor az USA-ban 500 ezer, Nagy-Brittaniában 380 ezer a hinduk száma. Németországban főként reformmozgalmaikról ismertek (jógaiskolák, transzcendentális meditáció, Haré-Krisnamozgalom, amelyeket részben ifjúsági vallásoknak is tekinthetünk. A hinduizmus nem alapított vallás. Nem tud senkiről, akit vallásalapítónak tarthatna. Nincsenek szilárd elvei Istenről, lélekről, túlvilágról, egyformán helyet kapnak 26

benne a legellentétesebb felfogások. Ezért hiányzik az egyházfogalom is. Nincs pozitív missziós tevékenysége sem, hanem az önként csatlakozókat olyan értelemben fogadja be, hogy azokat az emberiség alsóbbrendű kasztjának, de a tőle távolállóknál magasabbrendű kasztbelieknek tekinti. Legalapvetőbb követelménye a sors által kiszabott és változhatatlannak hitt kasztok által előírt törvények és szokások megtartása. Ezen belül azonban teljes világnézeti kötetlenség uralkodik: mindenki azt hiszi, és olyan szertartást gyakorol, amilyet jónak ítél. A kasztszerűség csak a legújabb korban kezd lazulni a technika és a tudományok fejlődésének hatására, valamint a társadalmi egyensúly eltolódása következtében. Újabban monoteista törekvések is észlelhetők, és az isteni kegyelemre való ráhagyatkozást is kezdik emlegetni, bár a hindu lélek önmegváltásra (autoszótéria) való ráhangoltsága nehezen tudja az utóbbit befogadni. A hinduizmus mai formája hosszú fejlődés eredménye. 1.) A véda-vallás a Kr. e. 1500 körül Észak-Indiából bevándorolt árja törzsek és a dravida őslakosság vallásának keveredéséből alakult ki. A szóbeli hagyományokat az 1500500-ig keletkzett véda-könyvek foglalták írásba (véda: látni, tudni). Kinyilatkoztatásokat, himnuszokat, imádságokat és szertartásokat tartalmaznak. Isten-világuk meglehetősen homályos és kezdetleges. A természeti erőknek, kasztoknak, foglalkozásoknak más-más istenei vannak. Általában azonban Indra istent tekintik főistennek. Isteneik közömbösek az emberek iránt, de igénylik a hódolatot és az áldozatokat. Az áldozatok bemutatását kínos aprólékossággal szabályozták. Etikai előírásokkal nem találkozhatunk ezekben a könyvekben. A holtak sorsa is bizonytalan. A másik isten-csoportba tartozó istenek előázsiai eredetűek, tiszteletük is sokban emlékeztet az elő-ázsiai vallásokra. 2.) Brahmanizmus A védák aprólékos előírásai, magyarázatai a brahmanák (szertartások és áldozatok liturgikus szövegei) nevű könyvekben találhatók. Ezek alapján a Kr. előtti évezred első harmadában a papi kaszt tagjai teljesen átalakították a védizmus istenvilágát. Az emberek iránt korábban közömbös istenek az áldozatok révén megnyerhetők, sőt mágikusan befolyásolhatók, az elő-ázsiai eredetű istenek pedig olyan ártó erőkké, illetve szellemekké váltak, akik áldozatbemutatással megszelídíthetők. Az istenek tehát ki vannak szolgáltatva a bonyolult szertartásokhoz egyedül értő papi kasztnak. Így az indus vallásnak ez a második szakasza, a brahmanizmus tulajdonképpen a papság korlátlan uralmát szolgálta. A túlvilági élet hite, amely kezdettől fogva, de homályosan létezett, ebben a korban a lélekvándorlás alakját öltötte magára. Az ember halála után a lélek az életben elért tökéletesség foka szerint jobb sorsú emberbe vagy pedig állatba költözik, és csak az ilyen újjászületések révén bekövetkező tökéletesedés után szűnik meg számára az újabb megtestesülések kényszere, a szamszára. Ezzel a tannal az etikai elem is megjelent az indus vallásban. De hogyan lehet elérni a tökéletességet? Erre a kérdésre két irányban kerestek feleletet a hinduk. Egyik irányzat a magasabbrendű ismeretek elsajátításában, a másik az aszkézis gyakorlásában jelölte meg a tökéletesség útját. a.) A helyes ismeret útját a véda-könyvek legutolsójában az upanisádokban (titkos tanítások) lehet megtalálni. Már korábban is megfogalmazódott az a gondolat, hogy a világon mindennek közös lényege az örök, láthatatlan és elképzelhetetlen kozmikus világelv, a Brahman. Az upanisádok ezt a gondolatot építi ki következetesen. Szerinte minden létező a Brahman valamiféle megnyilvánulása, mintegy álma. A Brahmanon kívül tehát minden létező voltaképpen csak látszatléttel bíró illúzió. Ilyen az ember gondolkodó, érző és akarattal bíró énje is, az Atmán. Az tehát, hogy másnak tudom magamat, mint pl. egy könyv vagy asztal vagy embertársam, tulajdonképpen érzéki csalódás, amelynek oka 27

az, hogy érzékszerveim túlságosan hozzákötnek a látszatvilághoz. Ha azonban érzékeimet kikapcsolva befelé fordulok, a lelkem legmélyére tekintek, akkor rájövök, hogy a Brahman és az Atmán teljesen azonosak. Ilyenkor az ember egyesül a világ lényegével, ennek következtében földöntúli nyugalmat érez. Ez a "megváltottság" nemcsak a földi bajokkal szemben tesz közömbössé, hanem - amennyiben tartós - biztosítja az ember számára a szamszára kényszerétől való megszabadulást is. Az a gondolat, hogy mindennek alapja a Brahman, és hogy ez tulajdonképpen azonos az istenek lényegével is, érthetővé teszi a hindu vallás két sajátosságát: Az egyik az, hogy a hindu a sok isten tisztelete ellenére is bizonyos értelemben egyistenhívő, hiszen minden istenben ugyanazt az egy lényeget, a Brahmant imádja. A másik sajátosság, hogy – különösen a néptömegek vallásosságában – ugyanaz az isten egészen ellentétes tulajdonságokkal is rendelkezhet. Siva isten pl. bajt, pusztulást és halált hoz, de istene az áldásnak és a gyógyulásnak is; felesége Káli pedig rettegést keltő, de ugyanakkor elbájoló és jósággal teljes is, ha más néven tisztelik. A hindu istenháromság (trimurti) – Brahma, Visnu, Siva – ugyanannak az egy Brahmannak három különféle szerepben történő megnyilvánulása: teremtő, fenntartó, romboló erő. A hinduk ismert tehén-tisztelete valószínűleg a régi állat-istenek tiszteletének maradványa. b.) Akik a szamszára kényszerétől való megszabadulást az aszkézis útján akarják elérni, azok két nevezetesebb rendszert dolgoztak ki: a jóga és a dzsainizmus gyakorlatát. A jóga (befogni pl. az ökröket a kocsiba, egyesíteni) jelentése: az emberi energiák összefogása egy cél érdekében, azaz az ember fizikai, értelmi és szellemi függőségének megszüntetése, felszabadítása és egyesítése az Abszolútummal) részben lélegzési gyakorlatokkal, részben különleges testgyakorlatokkal igyekezett elérni azt a magas fokú koncentrálást, azt az elmerülést, amire mások az upanisádok elmélkedései segítségével törekedtek. Tovább megy a dzsainizmus, amikor arra a gondolatra épít – amely igen régóta foglalkoztatta a passzivitásra hajlamos hindukat –, hogy minden tett nyomot hagy az ember lelkében, és ez a nyom a karma. A halál után a lélekben felgyülemlett karmák összege és milyensége határozza meg, hogy a lélekvándorlás következő fázisában mivé kell az embernek válnia. Legfőbb feladata tehát az, hogy megakadályozza a karmák felgyülemlését. Ennek, illetve a már felhalmozódott karmák levezetésének útja csak a túlzásba vitt aszkézis, a teljes szegénység, koplalás és egyéb önsanyargatás lehet. A jóga és a dzsainizmus követőinek nagy része idővel teljesen függetlenítette magát a vallási elképzelésektől, sőt sokan kifejezetten tagadják az istenek létezését. 3.) A mai hinduizmus, amely Kr. u. 1000 körül alakult ki, az eddig bemutatott vallási elgondolások továbbfejlesztése. Ezenkívül a buddhizmusból is vett át elemeket, sőt idegen vallásokból is, ezért szinkretisztikus (kevert) képződmény, "vallások dzsungelének" is nevezhető. Sajátossága az erősen monoteista jelleg. A főisten a teremtő, fenntartó és ítélő úr. A megváltás abban áll, hogy az ember elszakad a látszatvilágtól (mája), egyesül a minden dolgok ősforrásával, a mindent magában foglaló istenséggel, aki körül szinte áttekinthetetlen istenvilág nyüzsög. A hívek tiszteletét a kisebb jelentőségű istenek és a helyei istenségek légiója is igényli. A szentélyekben és templomokban szinte valamennyinek képe és szobra megtalálható, de igen sokrétű kultusz veszi körül az istenszobrokat is. A mai vallásosságnak talán legszembetűnőbb sajátossága az isten-ábrázolásokat körülvevő kultusz: a szobrok és képek mosdatása, ékesítése, étellel kínálása, lefektetése, 28

körmenetben hordozása, stb. Mégsem szabad azt gondolni, hogy a hindu istent lát a képben – figyelmeztet Mahatma Gandhi (+1948): "Minden hindu hisz az egyetlen, mindent magában foglaló istenségben, az újjászületésben és a megváltásban. Ami a hinduizmust minden vallástól megkülönbözteti – sokkal inkább, mint a kasztjához tartozó kötelességek vállalása –, a szent tehén tisztelete és védelme, mert az utóbbiban az emberen aluli világ szimbólumát látja". "Hiszek a védákban, az upanisádokban és mindabban, amit a hinduk szent könyvnek tartanak. Ismerem mindazokat a tévedéseket és eltévelyedéseket, amelyek a hindu szentélyekben végbemennek. De szeretem ezeket a szentélyeket leírhatatlan eltévelyedéseik ellenére is. A képek az imádathoz segítenek minket." A kereszténység és a hinduizmus A II. vatikáni zsinat nyilatkozata a hinduizmus olyan pontjait emeli ki, amelyek a párbeszéd kapcsolódási pontjául szolgálhatnak. Méltatja a hinduizmusban megnyilvánuló istenkeresést. Ennek eszközéül a mítoszokat és a filozófiát egyaránt említi. Az istenkeresés melletti másik törekvés az üdvösségre, az emberi élet végső megoldására irányul. Eszközül a jóga aszkézisét és meditációs gyakorlatát említi, valamint a bhakti jóga (az erények gyakorlása) útját. A relativizmus: (relatív: viszonylagos; relativizmus: az emberi megismerés viszonylagosságát, feltételes és tudatunktól függő jellegét hirdető ismeretelméleti felfogás). A kereszténység és a hinduizmus összehasonlításakor először azt a különbséget emeljük ki, amely a mai kulturális helyzetben talán a legélesebb. A kereszténység abszolút vallásnak tartja magát Isten tervében, ami megengedi ugyan, hogy a hinduizmus régmúltba nyúló történetében a Lélek titokzatos működését lássa, de ugyanakkor ragaszkodik Krisztus egyedüli üdvözítő voltához. Vallja, hogy Isten egyedülálló módon lépett be az emberi történelembe, amikor emberré lett Krisztusban. A hinduizmus a Védák tanítása szerint ("egy a valóság csak a bölcsek sokféleképp hívják", illetve "Bármilyen úton indulnak, hozzám jutnak az emberek") egyenrangúnak tart minden vallást az Istenhez való eljutás szempontjából. Az "örök vallás" elvéből indulnak ki. Szerintük mindegyik vallás az örök vallás valamiféle kifejeződése. A hindu felfogás azonban a legtöbb esetben mégsem képes tökéletesen egyenrangúnak tekinteni minden vallást, mert abból indul ki, hogy az örök vallás legmagasabb rendű megnyilvánulása a Védákban található. Aki ezt a felfogást teljesen tagadja, az már kívül kerül a hinduizmuson, így tesz a buddhizmus is. Ez sajátos kettősséghez vezet. A hindu vallásról egyrészt az a vélemény terjedt el, hogy toleráns, befogadó, nem versenyez vagy harcol senkivel. A hindu békésen elfogadja, ha mások más úton törekszenek a végső igazság, "Isten" felé. Gondolkodásában nem állít fel kizáró ellentétet a saját és mások vallása között. Ugyanakkor a hinduizmus sem mentes a vallási türelmetlenség jelenségeitől. Benne is megtalálható "az abszolút érvényű" vallás gondolata. Megfigyelhető a misszionálás jelensége, amelyben érvényesül az a tudat, hogy a hindu vallás a rajta kívüliek számára is az igaz vallás. Így a hinduizmus olykor éppen a teljes vallási relativizmusra hivatkozva magát ajánlja olyan vallásnak, amely az összes többit egyesíti és beteljesíti az új korszak "világvallásaként". Ezt a hagyomány ősiségére hivatkozva teszi, tehát olyan beteljesedést hirdet, amely visszatérés, nem pedig előrelépés. A hinduizmus és a kereszténység felfogása a világ keletkezéséről A kereszténységtől eltérően a hinduizmus nem alapított vallás, kezdete nem kötődik időponthoz. Szerinte az isteni "kinyilatkoztatás" egyidős az emberiséggel. A "kinyilatkoztatás" nem más, mint egy feledésbe merült ősi tan felélesztése, emlékezetbe idézése. A világnak, s benne a történelemnek nincs kezdete és végcélja, hanem hullámzó, ciklikus 29

folyamat. "Az indiai ciklikus kozmogónia (a világ keletkezéséről vallott tanítás) szerint Brahma, a Teremtő, minden világkor elején megteremti a semmiből (más elgondolás szerint a Létezőből) a világot, amely ciklikusan négy-négy korszakon keresztül fokozatosan romlik. A romlás meggátolására rendszeresen megjelenik egy-egy megváltó. Egy világkor Brahma egy napja, amely 4320 millió földi évnek felel meg. Utána Brahma éjszakája, majd újabb napja, azaz újabb világ teremtése következik. Brahma száz Brahma-évig (tehát 311 billió 40 milliárd földi évig) létezik, utána ő is megsemmisül." (Vekerdi: A Magasztos Szózata, Bp., 1987. 209. o.) A "kinyilatkoztatás" felfogása szorosan kapcsolódik a "teremtésről" alkotott elképzeléshez. Mindkettőt meghatározza az időfelfogás, amely a két vallás esetében eltérő. A kereszténységgel összehasonlítva ezért mindkét teológiai fogalmat idézőjelbe tettük, hiszen a gyökeres különbségeket tudatosítanunk kell. A keresztény felfogás szerint Jézus Krisztus az idők teljességében jött el, Isten tervének egy meghatározott pontján. Isten üdvözítő szándéka egységes tervben, az üdv oikonómiájában nyilvánul meg, amely egy kezdeti állapottól egy végső állapot felé halad (Az oikonomia a görög egyházatyák kifejezése az üdvtörténelem egységére). A kezdet a teremtés, az üdvtörténelem első "eseménye", Isten első üdvözítő tette. Egyszeri aktus Isten részéről, amelynek célja, hogy a teremtmény eljusson Teremtőjének tökéletes ismeretére és szeretetére. Ez valósul meg Krisztusban. Az üdvrendben meghatározott helyet kap a Krisztus-esemény, de az egyház történelme és működése is. A mindenkori helyzetben a feladat sohasem az ősállapot, az "aranykor" felélesztése vagy az az utáni vágyakozás, hanem az előre haladó üdvtörténelem beteljesedésén való munkálkodás és várakozás az Úrra, "míg el nem jön". Az Ige megtestesülése és az avatárok = istenek leszállása Az üdvtörténelem és a világfolyamat eltérő elképzeléseiből érthető a döntő különbség a kereszténység által hirdetett megtestesülés és az avatárok között. Az avatár jelenségét gyakran jelölik a "megtestesülés" kifejezéssel, ahogy pl. Krisna fogalmaz A Magasztos Szózata c. műben: "Valahányszor az igazság aláhanyatlik, és eluralkodik a törvénytelenség, én megalkotom önmagamat. Az igazak oltalmára, a gonoszok elpusztítására, az igazság uralomra juttatására koronként testet öltök." (IV, 7-8) Ez a "testet öltés" azonban gyökeresen eltér attól a megtestesüléstől, amit a kereszténység vall Jézus Krisztusról. A hindu felfogásban az avatár időről-időre eljön az örök rend helyreállítására. Eljövetele azonban nem jelenti, hogy "magára vette" volna emberi természetünket. Krisnáról, Visnu isten avatárjáról (leszállásáról) olyan legendák élnek az indiai vallási tudatban, mint az apokrif evangéliumok Jézusáról: gyermekként is csodákat művel. A szenvedés nem éri el. A nehéz helyzetekből könnyedén kikerül, nem vállal igazi emberi sorsot. A világ uraként van itt, és nem az Atya "igazi imádójaként" (Jn 4, 23), az Istent egészen viszontszerető és neki mindvégig engedelmes Fiúként. Nem játszódik le nála az, amiről a Filippi levél ír: "Jézus Krisztus, isteni mivoltában, Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem szolgai alakot öltve kiüresítette önmagát." A hinduizmus és a kereszténység istenfogalma Az Újszövetség Istene a szerető, irgalmas Atya. Ebben a megszólításban elfogadás, bensőséges szeretet sűrűsödik. A hindu isten-fogalom a valóság egészét, teljességét jelenti. Az alap-metafora az "Egész", míg az Újszövetségben "Atya". A hindu a teljesség harmóniáját a karmajóga útján igyekszik elérni. A teljesség harmóniájára irányuló cselekvés a karmajóga útja. A "ragaszkodás" a kerülendő önzés az, amely az egyént 30

kiszakítja a valóság egészéből. Amikor valaki az istenséghez fordul, akkor nem a szeretetnek az Újszövetségben leírt helyzetébe lép, hanem úgy gondolja, hogy a valóság teljességének harmonikus része, azaz beleolvad az mindenségbe, az istenségbe. A keresztény Isten szeretetét fogadja be és számára boldogság, az üdvösség az Istennel való személyes találkozást jelenti és személyisége kiteljesedését Isten jelenlétében. A buddhizmus A buddhizmus alapítása A buddhizmus alapított vallás, ellentétben a hinduizmussal. Alapítója Sziddhárha Gautama herceg, aki később a Buddha (megvilágosodott) nevet kapta. Kr. e. 560 körül született egy észak-indiai fejedelem fiaként a mai Nepál területén, és ifjúkorát a királyi udvarban töltötte. Rangjához méltóan megnősült, egy fia is született, ám nem sokkal ezután ott hagyta a pompát és aszkéta lett. A legenda szerint az öregséggel, a betegséggel és a halállal való találkozás késztette erre a lépésre. Először egy Brahman, majd egy jógi tanítványa volt, később szélsőséges aszkézissel próbált az emberlét szenvedéseitől megszabadulni. Majd elhagyta az önsanyargatást, mert felismerte, hogy a szellemi elmélyüléshez egészséges, kiegyensúlyozott testre van szükség. Ettől kezdve nem hagyta el a középutat, és mindenkinek ezt ajánlotta. A lótusz-ülésben végzett meditációra fordította teljes figyelmét, s Kr. e. 530 körül, remeteségének hetedik évében érte el a megvilágosodást, "buddhává lett". Három virrasztás során bejárta az elmélyedés összes lehetséges fokozatait, megszerezte a saját korábbi létformáira való visszaemlékezés képességét, a más lények újramegtestesülése felismerésének képességét és a szenvedés gyökere, a "négy nemes igazság" tudását. Amikor meditációjában a testi összeszedettségből halad a szellemi felé, a megvilágosodást a test által és a testtel éri el, nem pedig annak ellenére. A megváltottságnak ebben az állapotában megmaradhatott volna, azonban önszántából visszatért, hogy felismerését "minden élőlénnyel" megossza. Nem sokkal később elmondta híressé vált "benáreszi beszédét", ezzel forgásba lendítette a "Tan kerekét". Első tanítványaiból szerzetesrendet (szangha) hozott létre: ezek a követői nem nősültek, önmegtartóztatásban és szegénységben éltek. Követői a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerültek ki. Noha Buddha fellépett a papi kaszt igényei ellen, mégis egész sor brahman is csatlakozott hozzá. Fogadalmukban oltalomért folyamodnak a Buddhához, a tanhoz és a közösséghez (buddha, dharma, szangha). Buddha több mint negyven éven át járta Északkelet-Indiát, hogy párbeszédekkel és prédikációkkal terjessze tanait. Csak az esős évszak négy hónapjában húzódott vissza tanítványaival a városok melletti ligetekbe. Nyolcan éves korában halt meg: "végleg eljutott a nirvánába". Eredetét tekintve a buddhizmus tehát a korabeli brahmanizmussal vitázó, heterodox (az ortodoxiától eltérő) indiai vallási mozgalomként is felfogható, mely azonban még Buddha életében nagy tekintélyre és önállóságra tett szert. Észak-Indiából kiindulva fokozatosan elterjedt egész Indiában és Ceylon szigetén. A Kr. u. 1. században kilépett eredeti kulturális környezetéből is, először Kínába, a következő évszázadokban Koreába, Japánba, Indokínába, Indonéziába és Tibetbe is eljutott és virágzásnak indult. Sajátos módon eközben épp hazájában, Indiában először háttérbe szorult, míg északon az iszlám hódítása a 12. században szinte teljesen elsöpörte. Ma a buddhizmusnak a világ 84 országában mintegy 300 millió (a világ népességének 6, 2 %-a) követője él, s ezzel ez a negyedik legnagyobb világvallás.

31

Magyarországon hivatalosan elismert hét szervezete működik; a Tan Kapuja Buddhista Egyház főiskolát is tart fenn. A buddhizmus tanításának lényege A buddhizmus a hinduizmussal értelemszerűen sok közös elemet tartalmaz, attól azonban kezdettől fogva világosan el is különül. A karma és a lélekvándorlás tana, pl. hindu örökség, de nincs is jelen a buddhizmus minden irányzatában. Összeköti még a két vallást a jóakarat etikája, a részvétteljes szeretet és az áldozatkész testvériség, az emberlét végességének tapasztalata, valamint az üdvösség igénye. A buddhizmusban egész különös hangsúly esik a múlandóságra. Már a benáreszi beszédet is áthatja a gondolat, hogy minden, ami van, múlandó, ezért minden lét egyben szenvedés (dukkha). Erről szól a "négy nemes igazság" - buddhizmus meta-etikai alapelvei. "A szenvedés nemes igazsága ez: A születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregedés szenvedés, a halál szenvedés. Nem szeretettel együtt lenni szenvedés, szeretettől elválasztva lenni szenvedés és minden vágy, amely nem elégíttetik ki, szenvedés. Röviden, minden ragaszkodásból fakadó állapot szenvedés. A szenvedés keletkezésének nemes igazsága ez: a szenvedés oka a vágyakozás, amely a szenvedélyek kielégítésére ösztönöz, a vágyakozás egy eljövendő élet után, a vágyakozás e világnak örömei után. A szenvedés megszüntetésének nemes igazsága ez: a vágyakozás kiirtása, a nemkívánás megvalósítása. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága ez: helyes fölismerés, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életmód, helyes igyekezet, helyes elmélkedés és helyes elmélyedés. Ezen az ösvényen a helyes fölismerés a fáklya, a helyes elhatározás a vezető, a helyes beszéd a biztos védelmező, a helyes cselekedet az egyenes irány, a helyes életmód létének fönntartása a vándorúton, a helyes igyekezet teszi biztonságossá lépteit, a helyes elmélkedés szabályozza lélegzetvételét, és a helyes elmélyedés teszi szabaddá szellemét." (Dr. Hetényi Ernő: Buddha, Dharma, Sangha. A Megvilágosodott élete, tanítása és közössége, Bp., 1994. 39-40. old.) Összefoglalóan: a létezés szenvedéssel jár, a szenvedés belülről fakad, a szenvedés megszüntethető, ennek útja a "nyolcrétű ösvény", amely három területre osztható: bölcsesség (fölismerés, elhatározás), erkölcsi magatartás (beszéd, cselekedet, életmód) és meditáció (igyekezet, elmélkedés, elmélyedés). A megváltáshoz így az élvezetek és az önsanyargatás közt vezető "középső út" vezet, amely elsősorban etikai önfegyelmet kíván. Ezáltal lehet kilépni a folytonos újjászületés (szanszára) köréből, s ez vezet el végső soron a nirvánába is, mely a buddhista tulajdonképpeni célja. A nirvána (szanszkrit: elfújás, kialvás) a tökéletes béke és nyugalom állapota, a fizikai létezés teljes megszűnésével egyenlő. Nem helyes "a semmiben való elmerülésként" elgondolni, mert olyan állapotot jelöl, mely túlmutat lét és nemlét kategóriáin. Mint a szanszára ellentéte, a lét törvényei alól való tökéletes felszabadulást jelenti. Milyen világképről beszélhetünk Buddha tanításában? A múlandóság okát kutatva megállapította, "hogy az ember és az általa átélt világ nem alkot egységes egészet, hanem számtalan különálló alkotórészből tevődik össze, testi dolgok, érzések, észlelések és elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációjából áll. Ezek az összetevők azonban szintén nem változatlan, végső realitások, amelyek egybeilleszkedve átmeneti jelenségeket hoznak létre, majd miután kapcsolatuk meglazul, ismét másfajta, új kapcsolatokra lépnek, hanem ők maguk is rövid életű elemek, amelyek létrejönnek, átmenetileg léteznek, azután megsemmisülnek. Szükségtelennek tartotta, hogy a múlandó jelenségek mögött bármiféle maradandót kimutasson. Szerinte az egyén, valamint annak 32

külső és belső világa egyszerű elemekre oszlik, amelyek állandó jövés-menésben vannak. Ezek az egyszerű elemek azonban nem esetlegesen és összefüggés nélkül vannak jelen, hanem szigorú törvényszerűségnek vannak alávetve, ők a világtörvény végtelen sokaságú megnyilvánulásai" (von Glasenapp: Az öt világvallás, Budapest, 1981. 91-92. o.). E világkép alapján érhető az anatta (nem-én) tana is. Buddha korában, a hinduizmusban vita folyt az Én örök voltáról. Buddha ebben úgy foglalt állást, hogy egyrészt tagadta az egyedi vagy egyetemes Én létezését. "Így elveti az upanisadok lényeges tanítását, vagyis az atman és brahman azonosságának tanát. A "nem-én" tannal, ami tagadja egy lélek vagy egy "Én" mint állandó alany létét, a buddhizmus gyökeres ellentétben áll a hinduizmussal. Ez annyira alapvető tétel, hogy a buddhizmus ezen áll vagy bukik. Buddha tanítása szerint ugyanis az "Én" gondolata hamis és képzelt hiedelem, aminek a valóságban semmi sem felel meg." (de Rosa: Vallások, szekták, kereszténység, Budapest, 1991. 130. o.) A hinduizmusból megőrizte viszont a karma és a szanszára védikus fogalmát, már ezeket az anatta tanához igazította. Buddha állásfoglalásának másik része az, hogy hangoztatja: "fölösleges és haszontalan dolog választ keresni ilyen kérdésekre: mi a világ természete, eredete és jellege. A válaszok úgysem oldják meg az ember számára egyedüli fontos problémát, vagyis a fájdalom és a fájdalomtól való végleges és teljes megszabadulás kérdését" (Uo. 131. o.). Sajátos vonása a buddhizmusnak az ateizmus. A buddhista mítoszokban szerepelnek ugyan istenek – mint pl. Mára, a halál és sóvárgás istene –, de ezek valójában csak különböző szellemi fokozatokon álló intellektuális lények. Egy teremtő és gondviselő Isten létét a buddhizmus határozottan tagadja. Bármily nagy is Buddhának, mint megváltottnak és megváltónak a jelentősége, eredetileg ő is a lét szakadatlan körforgásának alávetett lény volt, aki fokozatosan és a saját erejéből jutott el a megvilágosodásra. Ebben az állapotában az összes istenek, szellemek és kozmikus erők ura, mégsem személyes Abszolútum, következésképp imádás sem illeti meg. Irányzatok a buddhizmusban A különböző országokban a századok során, a buddhizmuson belül is különböző irányzatok jöttek létre. Az alapvető tanbeli egyezésen túl a különbségek is akkorák, hogy a megváltáshoz vezető eltérő utak alapján három nagy válfaját kell megkülönböztetni egymástól: Hinajána ("kis szekér") az eredeti buddhai tanításhoz legközelebb áll, s főleg Délkelet-Ázsiában honos. Ez az irányzat őrizte meg a Buddha által alapított tanítványi közösséget (szangha). A nirvánáról alkotott felfogása: az üdvösség folyamatos állapot túl születésen, halálon és újjászületésen, de csak a szerzetesek hivatottak e cél elérésére, s ők is egyedül járják végig az ide vezető fáradságos utat. Mahajána ("nagy szekér") Kelet- és Észak-Ázsiában terjedt el, ide tartozik, pl. a japán Zen-buddhizmus is. A nirvána felfogásában nem elsősorban a szenvedés világából való megmenekülést hangsúlyozza, hanem a világban élt bölcs és részvétteljes életet. A bölcsességet az együttérzés egyetemes formájának tartja. A mahajána-buddhizmus terjedését Kínában és Japánban elősegítette az a tanítása, hogy a megvilágosodás elérésében nem csupán a kiválasztottak részesülhetnek, hanem mindenki előtt nyitva áll az üdvösség, de a nirvána küszöbéig elérkezve bódhiszattvaként, megvilágosodott lényként, jövendő buddhaként a többi élőlény üdvét szolgálja, míg be nem teljesedik minden szenvedő megváltása. Itt tehát nagy szerep jut az ilyen segítőkbe, de főleg magába Buddhába vetett bizalomnak. Tantrajána vagy vadzsrajána ("gyémánt szekér" v. villám szekér") elsősorban Tibet és Mongólia vallása, melyet lámaizmusnak is neveznek. Ez a buddhizmus ezoterikus 33

(titkos, rejtett, csak a beavatottak számára érthető, hozzáférhető) formája, amely ősi sámáni hagyományokat is fölvett magába. A Tantrajánában Buddha beszédeinek (szutra) tanulmányozása, imaszövegek (mantra) recitálása és különféle mágikus szertartások is szükséges eszközei a nirvána elérésének. A kereszténység a buddhizmus A két vallás egyezni látszik három ponton: abban, hogy alapítóik történelmi személyek, mindkettő egyetemes jellegű és az üdvösség útjaként értelmezi magát. A Buddha életét születésétől haláláig körülvevő számos legenda ellenére biztos, hogy az alapító meghatározott személy, akinek történeti létezésében nem lehet kételkedni. Ugyanígy Jézuséban sem. A két ember között sok eltérés mutatkozik. "Jézus vallásos ember volt, Buddha ezzel szemben, ha nem is jelentette ki, hogy ateista, minden isteni iránt agnosztikusnak (a világ és Isten az ember számára megismerhetetlen) mutatkozott. Jézus tudatában volt isteni transzcendenciájának (bár ezt csak közvetett és rejtett formában fejezte ki), továbbá annak, hogy küldetést teljesít, amikor hirdeti és személyében az emberekhez viszi Isten országát: tudatosan teljesítette az emberiség üdvözítését célzó küldetését. Buddha ezzel szemben mindig csak egyszerű embernek tartotta magát, akinek az volt az érdeme, hogy fölfedezte az újjászületések körforgásától való megszabadulás módját. - Szembeszökő a kereszténység és a buddhizmus két legismertebb jelképe közötti ellentét: Jézus, aki kimondhatatlan fizikai és lelki szenvedések közepette kereszten halt meg és a nirvána békéjében derűsen mosolygó Buddha." (Uo. 142-143. o.). A másik érintkezési pont a két vallás egyetemes jellege. "Nincsenek se egy nemzethez, se egy néphez kötve, üzenetük minden emberhez szól, mindkettőt erős hithirdető buzgóság jellemzi. Érdekes, hogy egyik sem abban az övezetben virágzik, ahol született - Észak-Indiában, illetve Palesztinában -, hanem távoli országokban vertek gyökeret, s nemcsak alkalmazkodni tudtak régi kultúrákhoz, hanem új kultúrát ihlette." (Uo. 143. o.). "A harmadik hasonlósági pont, s talán a legfontosabb: a buddhizmus is és a kereszténység is az "üdvösség útjaként" mutatkozik be. A célt mind a kettő az üdvösségben jelöli meg, és fel is ajánlja az ehhez szükséges eszközöket. Az üdvösségről alkotott fogalmuk és az ahhoz szükséges eszközök tekintetében azonban gyökeresen eltérnek egymástól. A buddhizmusban az üdvösség a nirvána elérésében áll. A nirvána az abszolút valóság, az egyedüli igazi valóság, állandó és végtelen, képes kielégíteni az emberi szív boldogságvágyát, azonban nem Isten és nem isteni létrendű. A buddhizmus tehát elismer egy Abszolutumot, de nem fogadja el egy személyes Isten létezését. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a buddhizmusban, amint az egész indiai filozófiában, a ´személy´ és az ´individuum´ (egyed, önállóan létező élő szervezet, egyén, egyéniség) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. A buddhizmus alapja végső soron az anatta, a nem-én tana. Világos, hogy ez a tan elfogadhatatlanná teszi az Abszolutumnak mint abszolút Én-nek és így a személyes Istennek fogalmát. A buddhizmus és a kereszténység ezen a ponton tér el leginkább egymástól." (Uo. 143-144. o.). "A kereszténységben egyedülálló helyet foglal el a Názáreti Jézus, a valóságos Isten és valóságos ember. Ő egyrészt Isten kinyilatkoztatásának teljessége és csúcsa, úgyhogy őbenne megadatott az embernek az Istenre vonatkozó teljes igazság, másrészt közvetítő is Isten és ember között – közli nem csupán az igazságot, hanem az üdvösséget is –, úgyhogy egyidejűleg Isten Kinyilatkoztatója és az emberek Üdvözítője. A buddhizmusban nincs semmi, ami közvetítené az üdvösséget, a buddhista a maga erőfeszítései árán akar üdvözülni, követve a törvényt és a Buddha által megnyitott üdvözítő utat. Buddha semmit 34

sem tehet az emberek üdvösségéért, ő csak vezet, példát mutat, de ez minden. Nem így Krisztus: az emberek nem azért üdvözülnek, mivel követik tanítását és példáját, hanem azért, mivel Krisztus közvetíti számukra az Atya üdvözítő kegyelmét és szeretetét" (Uo. 144. o.). További lényeges különbség, hogy míg a buddhizmusban a fő hangsúly a bölcsességre tevődik, mellette a tevékeny szeretet látszólag háttérbe szorul. Ezzel szemben a mai kereszténység szinte kizárólag az agapé jegyében áll, az ezoterikus tudáshoz (gnószisz: megismerés) pedig negatívan viszonyul. Az antignosztikus (gnosztikus = ókori keresztény eretnek vallásfilozófia /i. sz. 1-3. sz./, amelyet a jó és a rossz dualizmusa jellemez, és amely a magasabb isteni titkok megismeréséből az egyszerű hívőt kizárja) beállítottságának történeti okai vannak, hiszen a gnószisz szerepét eretnek irányzatok és apokrif hagyományok hangsúlyozták túl. A gnószisz és az agapé lelkiségi modelljei közt mégis van egy találkozási pont, mégpedig az a meggyőződés, hogy az önkéntes szegénység üdvös tapasztalatot jelent. Itt érintkezhet a buddhizmus belső felszabadulásának útja a krisztusi tanítványság egyik lényeges vonásával. A szegényekért folytatott küzdelem síkján – ami túlmutat a politikai messianizmuson – egymásra találhat a két vallás. Végül még ki kell emelnünk itt is a közös meditációs gyakorlat fontosságát. Nem véletlen, hogy eddig a legjelentősebb keresztény-buddhista találkozók a szerzetességen belül jöttek létre. Ezek azonban nem öncélú tapasztalatcserék voltak, hanem az általános szinten való közeledés jelei is. 3. A keresztény vallás megkülönböztető jegyei Kinyilatkoztatott és természetfölötti vallás Igazságainak forrása és tartalma az értelem hatósugarán túl esik. Hittitkai csak a kinyilatkoztatásból és a hit kegyelmi megvilágosítása által ismerhetők meg, pl. a Szentháromság, a szentségek, a túlvilág. A keresztény hittitkok kifejtése és rendszerezése történelmileg a görög filozófia fogalmainak segítségével történt. A filozófia mint alaptudomány a teológia "szolgáló leánya" – utat mutat a teológiának, és önvizsgálatra készteti, pl. a teremtéstörténetnek a bibliai műfajok figyelembevételével történő értelmezése. A természetfölötti és a természetes létsík kapcsolata A keresztény vallásbölcselet feladata, hogy a különböző vallástudományok és a filozófia, teológia, antropológia eredményeit egységbe fűzze, ezáltal a keresztény vallás örök időszerűségét bemutassa és az emberiség vallásélményének legmélyebb alapjait feltárja. Isten-fogalma – a kinyilatkoztatásból tárja fel. A görög filozófusok a természetes emberi ész fényében keresték, ki a világ létének alapja, ki vagy mi a Végső Valóság. Így jutottak el az Első Mozgató vagy az örök Jóság, Szépség, Igazság fogalmához, amelyben végső soron a keresztények Istenének vonásait ismerhetjük fel. (A filozófiai isten-érvekkel a filozófia órákon ismerkedünk meg.) A kinyilatkoztatás, azaz a hit Istene Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, élő, személyes Isten. Isten azonban csak egy van. A filozófusok Istenének igaz Istennek kell lennie, még ha csak homályosan, mintegy fátyol mögött pillantják is meg. Isten megközelítésének hármas útja A vallásfilozófia Isten megközelítésének hármas útját tárja fel a teremtett és a teremtetlen lét között fennálló analógia, hasonlóság alapján: 35

Az állítás útja: állítja Istenről a teremtett lét tökéletességeit, mert Ő e tökéletességek végső oka. A tagadás útja: tagadja Istenről a teremtett lét végességét és e végesség minden következményét. A kiválóság útja: hangsúlyozza, hogy azok a tökéletességek, amelyek Istenben és a teremtményben egyaránt megvannak, Istenben, az isteni természetben végtelen tökéletességek mértéke szerint vannak meg. Ezáltal az ember Istent megsejti, de nem tud kimerítő, tökéletes fogalmat alkotni róla, nem tud isteni lényegéhez méltó kifejezésekkel beszélni róla. 4. A vallás fogalma és lehetősége a katolikus egyház önértelmezésében A teológia a kinyilatkoztatás forrásai (Szentírás és szenthagyomány) mondanivalóinak tudományos feldolgozása. Történelmi áttekintés formájában vázoljuk, hogy ez a feldolgozás mit ad hozzá az eddig tárgyaltakhoz, tehát mit mond a felmerült vallási jelenségekről és fogalmakról, s a kinyilatkoztatott vallás csúcspontjáról milyennek látja, és hogyan értékeli a többi vallást. Biblia A Biblia a Végső Valóságot személyes Istennek vallja. Az embert úgy állítja elénk, mint Isten teremtményét, aki személyes dialógust képes folytatni Istennel. Az emberi élet célját ennek a dialógusnak legtökéletesebb megvalósulása elérésében jelöli meg. Vallja, hogy az emberiség általános vallási élményekben és felismerésben részesülhet a teremtés művének (Róm 1, 18-20), a lelkiismerete szavának (Róm 2, 14-16) és a történelmi tényeknek (ApCsel 14, 16; 17, 26-30) elemzése útján. Ez azonban csak előkészületi állapot, melynek folytatása már be is következett, amikor Jézus Krisztus elhozta a teljes és végleges kinyilatkoztatást. Ezzel beteljesítette mindazt, amit az ember a vallástól elvárhat, feltárta a vallásban rejlő összes lehetőségeket és kívánalmakat, és megadott minden eszközt arra, hogy az ember eljuthasson az Istennel folytatott dialógus teljességére. Ezzel kapcsolatban a Biblia bemutatja a vallásosságnak helyes és téves gyakorlatát. Egyes helyzetekkel kapcsolatos állásfoglalásaiban nyomon kísérhetjük a kinyilatkoztatott vallás és egyéb vallások egymáshoz való viszonyáról alkotott véleményét. A kinyilatkoztatáson kívüli vallásosságot mindig értékeli a Szentírás. Az Ószövetségben szép számmal találkozunk a választott népen kívüli emberekkel, akik a szentíró dicséretét érdemlik ki, és magatartásuk a nép számára is eszmény, pl. Ábel, Hénoch, Melkizedek és Jób. Külön figyelmet érdemel Jónás könyve, mert abban az időben keletkezett, amikor a zsidóságban sokan azt állították, hogy Isten csak a választott népet tekinti sajátjának, a többi népet és vallásokat pedig elveti. Jónás könyve ennek ellenkezőjét mutatja be a niniveiek sorsában: Jahve irgalommal tekint minden bűnbánóra, és nemcsak az ítélet napján, hanem már itt a földön, az adott pillanatban kész a megbocsátásra. Jézus is elismeréssel szólt, pl. a kafarnaumi századosról, akinek hite felülmúlta a választott nép fiainak hitét, vagy a föníciai asszonyról, aki leánya meggyógyításáért könyörgött. A szamariai asszony messiásváró hitét is megdicsérte, és nem sajátos szamariai vallásosságát hányta a szemére, hanem bűneit. Szent Pálnak az athéni Areopáguszon mondott beszéde a pogányoknál észlelhető kereső hitnek, a transzcendens Valóság felé való nyitottságnak elismerése és egyértelmű dicsérete.

36

Sokkal szigorúbb a Szentírás ítélete a kinyilatkoztatáson kívüli vallásokról. Ennek célja az Ószövetségben az volt, hogy visszatartsa a választott népet, nehogy átvegye a környező népek vallási nézeteit és szokásait. Az Újszövetség ezen kívül azt is akarta hangsúlyozni, hogy a krisztusi kinyilatkoztatás egyetemes vallás, azaz minden vallási igazságot magában foglal, és minden tévedést kizár. Különösen az Ószövetség áll szemben minden más vallással. A mózesi törvényhozás a leghatározottabban tiltja az idegen istenek tiszteletét, és a bálványimádókkal szemben kemény megtorlásokat alkalmaz. A próféták különös erővel küzdenek a monoteizmus megőrzéséért. Igen éles szavakkal bélyegzi meg a pogányokat a Bölcsesség könyve (13, 1-9), amelynek elítélő magatartását Szent Pál megismétli a Rómaiaknak írt levélben (Róm 1, 18-19). Megfontolandó azonban, hogy ezekben az esetekben nem elvi kijelentésekről van szó, hanem gyakorlati állásfoglalásokról az "árulókkal" szemben. Annak számára, aki a kinyilatkoztatott vallás kötelékében van, a kitekintés mindig árulás, mert a kitekintő a többől a kevesebb után vágyakozik, és figyelmen kívül hagyja a Biblia alapvető mondanivalóját, hogy a kinyilatkoztatott vallás minden más vallást messze felülmúl. A szenthagyomány Szent Pál areopagoszi beszédében nemcsak az ószövetségi ígéretek beteljesülésének tünteti fel a kereszténységet, hanem a pogányok lelkében élő Isten-keresés, az igaz Isten utáni vágyakozás beteljesülésének is (ApCsel 17, 23). Valószínű, hogy a pogányok evangelizálásának ez a formája volt egyik alapja a nem keresztény vallásokra vonatkozó elvi állásfoglalásnak, amellyel már az első századokban találkozunk. A másik alapvető szempont ugyancsak Szent Pálra megy vissza: az Ószövetség nevelő módjára készítette elő a választott népet a krisztusi kinyilatkoztatás befogadására (Gal 3, 24). Az areopagoszi kijelentés hatására ezt a paidagógosz-hasonlatot már az első filozofáló atyák (Iustinus, Tertullianus, Irenaeus, Alexandriai Kelemen, Origenész) kiterjesztették az Izraelen kívüli vallásokra, főleg az ókori gondolkodók vallási eszméire. Szerintük a pogányoknál fellelhető értékes gondolatok is Istentől származnak. Iustinus a korabeli sztoikusok (szenvedélymentes, természetes életmódot, szigorú erkölcsiséget tanító ókori görög-római filozófiai iskola) "logosz szpermatikosz" tanát így módosította: amikor az isteni Magvető elszórta a kinyilatkoztatás eszméit, egyesek az útfélre estek, ezekre találtak rá a pogány bölcsek. Később hozzáteszi, hogy amint a gondolatok megelőzik a szavakat, a szavak pedig megtestesítik a gondolatokat, úgy Isten is először a nagy bölcsek által hirdetett gondolatok útján jelentkezett a választott népen kívül állók előtt, és csak jóval később találkoztatta őket a szóbeli kinyilatkoztatását birtokló Izraellel. Ennek folytatása a krisztusi kinyilatkoztatás, mert Krisztus a láthatatlan Isten látható képmása (Kol 1, 15; 2 Kor 4, 4). Szent Ágoston volt az első, aki ilyen formában foglalta össze a korábbiak meglátásait. A klasszikus és az újkori teológia tanítása Aquinói Szent Tamás a fenti meglátásokat egységes rendszerbe foglalta. Főbb elvei: van kinyilatkoztatásra épülő természetfölötti istenismeret és van természetes istenismeret, amely a kinyilatkoztatás nélkül okoskodó józanész meglátásaira és következtetéseire épül. Vallást eredményezhet a természetes istenismeret is, ha olyan Valakihez visz el, Aki alapja, illetve oka és egyben végső célja is az egész világmindenségnek. Eszünk ugyanis képes belátni, hogy az ilyen Végső Valóságnak értelemmel és akarattal rendelkező személynek kell lennie, és ezért azonos azzal a Valakivel, akit a keresztények Istennek neveznek. Ebből következik, hogy a természetes istenismeret megadja azokat az alapokat (praeambula fidei), amelyekre közvetlenül ráépülhet a kinyilatkoztatásba vetett hit. 37

Ebből következőleg minden vallás rendeltetése, hogy eljussunk általa annak felismerésére, illetve elismerésére, akit a kinyilatkoztatás Istennek mond. A vallás lényege tehát erre a célra való beállítottságunk, a kinyilatkoztatás Istenéhez való odarendeltségünk. (Religio importat ordinem ad Deum.) A kinyilatkoztatás figyelembevétele tehát kibővíti "vallási igényünk" fogalmát. Ennek az igénynek elemzésében ugyanis a bölcselet csak odáig juthat, hogy benne látja megalapozva az ún. "természetes" vagyis kinyilatkoztatás nélküli vallásokat. A kinyilatkoztatás elemzése azonban tovább vezet, mert azt mutatja, hogy Isten ezen felül a természetfölöttinek (a kinyilatkoztatás és kegyelem) befogadására is alkalmassá tette az embert. Eszerint a vallási igény a természetfölötti befogadására való alkalmasságunkat (potentia oboedientialis) is kell, hogy magában foglalja. Szent Tamásnak ezeket a tanításait a későbbi teológia a vallás és a kinyilatkoztatás elfogadásának kötelező voltáról szóló tanítással bővítette. Ezt a kötelezettséget a hittudósok kétféleképpen indokolták:  ha valóban létezik Isten, akitől mindenestől függ az ember, és ha van rá képességünk, hogy őt megismerjük, akkor az utóbbinak keresése teremtményi kötelességünk.  ha a vallás emberi természetünkből következik, nem pedig esetleges történelmi adottságokból, akkor önmagunkkal szemben is kötelességünk természetünknek ezt a velejáróját kibontakoztatni: teljes emberségre való törekvésünk kötelessége előírja ennek a képességnek kamatoztatását. Amikor azonban kötelezettségről beszélünk, csak elvi jelentőségű megállapításokat teszünk. Az elvből levonható gyakorlati kérdések egyike-másika önmagában, a legtöbbje pedig a konkrét körülmények figyelembevételével komolyan vitatható. Ilyen gyakorlati kérdések: hogyan egyeztethető össze a vallás kötelező elfogadásáról szóló tétel a vallásszabadság tételével? Mennyire lehet kötelező a vallásos nevelés? Milyen kötelességek hárulnak a közösségre és a közösségek vezetőire a vallással kapcsolatban? El lehet-e marasztalni azokat, akik jóhiszeműleg elutasítják a vallást? Meddig mondható valaki jóhiszeműnek e tekintetben? Az igaz vallás elfogadásának kötelezettsége és a vallásszabadság tétele látszólagos ellentétét általában a következő módon oldják fel a 20. század hittudósai. A vallásszabadság tétele az emberek egyenlőségére alapozott jogrendhez tartozik, az igaz vallás elfogadásának kötelezettsége pedig elvi jellegű erkölcsi kötelesség. Az utóbbi a vallás igazságtartalmát tartja szem előtt, a vallásszabadság pedig a személyi jogokat és az embernek azt a fogyatékosságát, hogy nem mindig képes megtalálni, illetve magáévá tenni a teljes igazságot. Hiszen a vallási igazságok nem bizonyíthatók olyan egyszerűen, mint a matematika vagy fizika tételei. Ezért kinek-kinek joga van azt a vallást választani vagy nem választani, amit jó lelkiismerettel igaznak lát. Az objektíve igaz vallás elfogadása csak akkor válik erkölcsi kötelezettséggé, ha valaki előtt alanyilag is világossá vált annak igazvolta. Ha nem hirdették neki meggyőző módon az igazságot, ha saját hibáján kívül nem jutott el az igazság elfogadására, akkor erkölcsileg az a helyes, ha (objektíve ugyan téves) lelkiismeretére hallgat. A vallásszabadságért folytatott küzdelmekben és ezek nyomán az újkori teológiában ez a kérdés is felmerült: a sok vallás közül melyik nevezhető igaz vallásnak? Ennek a kérdésnek elemzése majdnem az egész fundamentális teológia anyagát felöleli. A vallás igazolása után ugyanis a hagyományos módszer a kinyilatkoztatást bizonyítja, majd azt, hogy ennek a kinyilatkoztatásnak Istentől igazolt őrzője és közvetítője a katolikus vallás.

38

A vallás értelmezésénél az újabb teológia általában nem teremtettségünkből indul ki, mint Szent Tamás, hanem abból a tapasztalati tényből, hogy az ember törekvései túlmutatnak (transzcendálnak) az emberi adottságokon és lehetőségeken. Az embernek a Végtelen Lét megismerésére és birtoklására irányuló ilyen képességéből Karl Rahner azt következteti, hogy a természetes és a természetfölötti rend közelebb áll egymáshoz, mint ahogy azt a skolasztikusok (eredetileg az arisztotelészi és a keresztény filozófia rendszerbe foglalása, majd ennek középkori merev, formalista irányzata) gondolták. Az embernek a természetfölötti befogadására való alkalmassága (potentia oboedientialis) nem olyan aktív képesség, mint amilyen, pl. a mag képessége arra, hogy kedvező körülmények között kicsírázzon, majd fává nőjön (mert akkor a természetfölötti a természetesből nőne ki). De több mint negatív fogékonyság, hiszen a kinyilatkoztatásra épülő antropológia (embertan) szerint emberi természetünk akkor bontakozik ki teljes személyiséggé, ha Isten - ingyen és szabad elhatározásból - megadja a kinyilatkoztatást és a kegyelmet, és az ember ezeket felhasználja. Az ember tehát nem annyira természeténél, inkább rendeltetésénél fogva Isten igéjének befogadására irányuló valaki, "Isten szavára hallgató lény". Karl Rahner szerint egészen profán jellegű törekvések is lehetnek vallási, sőt krisztusi vonatkozásúak. Mindazok, akik az igazságot és a jóságot meggyőződéssel és teljes önzetlenséggel keresik és szolgálják, öntudatlanul kapcsolódnak Krisztushoz, és részesei lehetnek az üdvösségnek, még ha nem-hívők is. Karl Rahner ezt a tágabb értelemben vett vallásosságot "anonim kereszténység"-nek mondja. A keresztény (krisztusi) elnevezést részben arra alapozza, hogy kegyelem nélkül senki sem képes ilyen magatartásra, a kegyelem viszont Krisztusnak köszönhető. Az anonim jelző viszont arra utal, hogy az illetők nem csatlakoztak semmiféle keresztény közösséghez. Az anonim keresztény elnevezést sokan támadják. Azt is kétségbe lehet vonni, hogy bár az igazságot és jóságot önzetlenül szolgáló emberektől Isten nem tagadja meg az üdvösséget, magatartásuk mondható-e öntudatlan vallásosságnak, vagy pedig a vallásosság elnevezést fenn kell tartanunk azok magatartásának jelzésére, akik tudatos kapcsolatban vannak Istennel vagy valamiféle istenséggel, természetfölötti hatalommal. (Meg kell jegyeznünk, hogy a Rahner által öntudatlan vallásosságnak vagy anonim kereszténységnek mondott magatartás sokkal szűkebb értelmű, mint amit "legtágabb értelemben vett" vallásosságnak mondottunk. Mert az utóbbiba beleférnek azok is, akiknek "istenük a has", és belefér az összes "pszeudovallásos"-nak mondott jelenség. Rahner azonban nem fogad el minden "abszolutizálást", hanem csak az igazságnak és jóságnak önzetlen keresését és szolgálatát.) 5. Az egy Isten - sok vallás problémája A nem-keresztény vallások elvi jellegű értékelésénél a következőkre hivatkozik az újabb teológia: Az Ószövetség népe Isten választott népének tudta magát, szent könyveiben éppen választottságát örökítette meg. A kiválasztás központi eseménye az Egyiptomból való kiszabadulás volt. Ezt az eseményt rögzítették irodalmilag a legkorábban, ez alkotja a Biblia legősibb magját. Később azonban szükségét érezte a nép annak, hogy korábbi történetét, sőt az egész emberiség őstörténetét is összefoglalja. Nyilván isteni ösztönzés, inspiráció (sugalmazás) hatására történt mindez. Az ószövetségi történet központjában a Sínai-hegyi szövetség áll, ennek hátterében azonban egy átfogó szövetség-eszmény helyezkedik el. Ábrahám azt az ígéretet kapta, hogy benne megáldatik a föld minden népe. Noénak pedig az egész emberiség számára ígérte 39

meg Isten, hogy nem lesz több vízözön, és hogy megbosszulja az ártatlanul kiontott vért és az állatokkal való öncélú kegyetlenkedést. Ozeás próféta (6, 7) szerint az első ember teremtését is szövetségkötés követte, és a mai teológia igazat ad a prófétának: Isten és ember szövetségébe tehát az egész emberiség beletartozik. Isten üdvözítő akarata már az ószövetségi Szentírás szerint is kiterjed az egész emberi nemre. Az utóbbit kifejezett formában képviseli az Újszövetség (pl. 1 Tim 2, 4; Ef 2, 12-18; Róm 11, 25, stb.). Az előbbiekben bibliai idézetekkel bizonyítottuk, hogy Isten adott esetben még a pogányságban élők vallásos hitét is szívesen fogadta. Az ilyen emberek a maguk vallásosságát természetesen egy bizonyos vallási rendszer keretében, nem pedig a vallásosszellemi miliőből kiszakítva élték meg. Egyes bibliai helyeken úgy látszik, mintha az Isten részéről történő elismerés ezzel a ténnyel is számolna, pl. a niniveiek vagy a szamariai asszony vagy Kornéliusz esetében olyan vallásosság elismeréséről van szó, amelyet a pogány vallási keretben gyakoroltak az illetők. Ha ezt a tényt meggondoljuk, önként adódik a következtetés: egyesek vallásosságának szentírási értékelése – bár bizonyos fenntartásokkal – az illetők vallási rendszerére is vonatkozik. Ha adott esetben egyesek a keresztény valláson kívül is az üdvösség útján járhatnak, akkor mindenképpen bele vannak foglalva a krisztusi megváltásból folyó kegyelmi rendbe. A bennük működő kegyelem azonban szükségszerűen meg akar mutatkozni, mintegy inkarnálódni (megtestesülni) akar. Ez történhet úgy, hogy csak egy pillanatnyi ideig mutatkozik mint kimondott szó vagy cselekedet. De az is lehetséges, hogy a láthatatlan isteni közreműködésnek tartós gyümölcse támad: törvény lesz belőle vagy eszme, más szóval vallást teremtő, vallást formáló tényezővé válik. A nem-keresztény vallások egyes értékeit, gyümölcseit szemlélve lehetetlenség nem gondolnunk arra, hogy ezek eredeténél isteni kegyelem is közreműködött. Ezért semmiképpen sem szabad ezeket a vallásokat a maguk egészében rossznak mondani és elvetni. A keresztény és nem-keresztény vallások viszonyának teológiai tisztázása még nem ért véget. "Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy a vallásoknak Krisztusra irányuló nevelő munkája nem nyomozható ki. Őrizkednünk kell attól, hogy ezt a nevelői hatást túl optimista módon fogjuk fel, tehát hogy olyasmit is lássunk ezekben a vallásokban, amelyek a hit szemével nézve valójában nem is láthatók. Ebből azonban nem következik, hogy leértékeljük a nem-keresztény vallásokat. Sőt ellenkezőleg, a tartózkodó magatartás éppen a nem-keresztény vallások más-ságát veszi nagyon komolyan, és nem tesz elhamarkodott megkülönböztetést jó és rossz, helyes és téves között." (H. R. Schlette. Die Religionen als Thema der Theologie 108. o.) A II. vatikáni zsinat a vallásról Nyilatkozat a vallásszabadságról "Dignitatis humanae" A nyilatkozatban a zsinat olyan kérdésben foglal állást, amelyet korunk emberisége egyre sürgetőbben követel. Olyan értéket fogad el, amelyeket a profán jogalkotás fogalmazott meg először. A nyilatkozat azt fogalmazza meg, mit ért Jézus Krisztus Egyháza a vallásszabadság jogán. A nyilatkozat keletkezésének története A vallásszabadság kérdésének tárgyalását a Zsinaton két körülmény tette fontossá: 1. 1948-ban az ENSZ nyilatkozatba foglalta az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogait. Az Emberi Jogok kartájának nevezett nyilatkozatban az ENSZ leszögezi, hogy minden személynek joga van a gondolati, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez magában 40

foglalja a vallásváltoztatás jogát, a vallásgyakorlat szabadságát, egyénileg és közösségben, magán vagy nyilvános formában, szóban és magatartásban. Ezt a jogot egyre több állam foglalja alkotmányába. Szükséges és időszerű tehát a katolikus egyház állásfoglalása is. 2. A Zsinat célkitűzései közt szerepel a keresztények egységtörekvésének (ökumené) munkálása. Az egységtörekvésnek mind ez ideig útjában állt a katolikus egyház vallási türelmességről vallott felfogása. Az egységtörekvések kimozdítása a holtpontról, a nem katolikus keresztények várakozása lényegessé tette a vallásszabadság jogának elismerését. Ellentétek a nyilatkozat megfogalmazása során: A többség kezdettől a nyilatkozat mellett foglalt állást. Az ellenzők arra a régi elméleti alapelvre hivatkoztak, hogy csak az igazságnak van joga, a tévedésnek semmiféle joga nincs. Ha a tévedésnek ugyanolyan jogot ismernénk el, mint az igazságnak, az egyértelmű lenne az indifferentizmussal (semlegesség). Cáfolat: Mivel az emberi személy joga nem egyenlő az igazság jogával, a vallásszabadság elismerése nem jelenti az igazság feladását, csupán az igazság eszközeivel kívánja szolgálni az igazságot. A vallásszabadság elismerése előmozdítja a másvallásúakkal való kapcsolat felvételét, egyben felhívja a figyelmet a vallás belső lényegére, amely az ember szabad és felelősségteljes kapcsolatát jelenti Istennel. A vallásszabadság fogalma "A Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az embernek, aki személy, joga van a vallásszabadsághoz." /2. p./ A vallásszabadság joga az ember természetéből fakadó természetjog, amelyet a társadalomban civil jogként is el kell ismerni. Negatíve azt jelenti, hogy senki sem kényszeríthető vallási dolgokban a lelkiismerete elleni cselekvésre és nem akadályozható abban, hogy lelkiismeretének szavát kövesse. Pozitíve jelenti az önként vállalt felelősséget, amellyel az ember természetéből követke-zően köteles az igazságot keresni és a megismert igazsághoz ragaszkodni. A nyilatkozat magát a jogot ismeri el és nem annak felhasználását, még kevésbé a vele való visszaélést. Hogy valaki a kötelességét jól vagy rosszul teljesíti, vagy egyszerűen elhanyagolja, független a jog érvényességétől. "A kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik nem tesznek eleget kötelességüknek, az igazságot nem keresik, és ahhoz nem ragaszkodnak." /2. p./ A vallásszabadság joga addig marad érvényben, amíg az ember ember marad. A vallásszabadság forrása Magában az emberben van, alapja az emberi személy méltósága, amely mind az észből, mind pedig az Isten kinyilatkoztatott szavából megismerhető. A vallásszabadság jogának alapja nem a személy szubjektív hajlama, hanem magának a személynek a természete. Alapja az ember méltósága; abból is igazolható, hogy a vallásszabadság elismerésének igénye éppen napjainkban jelentkezik, amikor az emberi személy méltósága tudatosodik a tömegekben. A kinyilatkoztatásból is kimutatható az emberi személy méltóságából fakadó szabadságjog a vallási dolgokban. Bár ez nem kifejezetten található meg a kinyilatkoztatásban, de a kinyilatkoztatás előtárja a személy méltóságát, bemutatja, mennyire tiszteli Krisztus a szabadakaratot, amellyel az ember vállalja kötelességét és hisz Istenben. A hit természeténél fogva szabadakarati tény. A kiegészítő elemzés, amelyben a nyilatkozat áttekintést nyújt Krisztus és az apostolok magatartásáról, megmutatja, hogy a vallásszabadság jogának elismerésével az Egyház hűséges a kinyilatkoztatáshoz, követi Krisztus és az apostolok útját. A vallásszabadság tárgya

41

Nem az ember vallási tevékenységének igazsága, jósága, hanem maga az igazságra való törekvés, maguk a vallási dolgok tartalmuktól függetlenül. A vallás igazsága vagy téves volta szellemi tényező, nem a jognak, hanem a metafizikának, ismeretelméletnek és erkölcsnek a tárgya. A nyilatkozat e vallási dolgokat három pont köré csoportosítja: a.) az embernek Isten felé irányuló tevékenysége, azaz a kultuszszabadság; b.) a vallásos meggyőződés kifejtése és továbbadása, azaz a missziós tevékenység szabadsága; c.) joga van az emberi személynek egész életét, annak földi célkitűzéseit is vallási meggyőződése szerint irányítani. Mindhárom tevékenység az ember szabadságjogának tárgya függetlenül annak tartalmától. A vallásszabadság jogának alanya csak az ember lehet, aki személy. Az egyént, mint fizikai személyt illeti meg a vallásszabadság joga. Mivel a jog független a vallás tartalmától, a hivőt, a nem hívőt, az ateistát egyaránt megilleti. Nem az igazságot, hanem az ember személyét éri sérelem, ha kényszerrel, erőszakkal korlátozzák őt a vallási dolgokban. "A vallásszabadság joga, a kényszertől való mentesség nemcsak az egyes személyt illeti meg, hanem el kell ismerni azt a közösség cselekményeire is, mert mind az embernek, mint a vallásnak természete megkívánja, hogy legyenek vallási közösségek." /4. p./ A közösséget megilleti a vallásszabadság joga, mert a vallási közösségek vallásszabadsággal rendelkező egyénekből állnak; mert a közösség önmagában is új társadalmi egység, közvetlen jogalany, tagjaitól független jogi személyiséggel bír; több olyan értelemmel és szabad akarattal irányított tevékenységet fejt ki, amivel az egyes személy nem rendelkezik: pl. vezetőinek választása, intézményei fenntartása. A szabadság forrása lehet közvetlen isteni intézkedés, amely joggal ruházott fel egy vallási közösséget, hogy akadály- és kényszermentesen folytassa Krisztus küldetését a világban. (Ez különösen vonatkozik a katolikus egyházra!) A vallásszabadság jogának határai A vallásszabadság gyakorlati megvalósításával kapcsolatban mindig hozzáteszi a nyilatkozat a kiegészítést: " jogos határok között", /2. p./ "feltéve, hogy tiszteletben tartja a jogos közrendet" /3. p./ " bizonyos szabályok korlátozzák" /7. p./ Ha elismerjük az ember teljes szabadságát, megkérdezhetjük azt is, meddig tekinthető jogosnak a joggal történő élés az emberi közösségen belül. A zsinati nyilatkozat a jog határainak megállapítására két általános érvényű irányt szab meg: az egyéni és a közösségi normát. Sérthetetlen az emberi személy joga vallási dolgokban addig, amíg tevékenysége a másik ember jogát nem sérti. A Zsinat felhívja a figyelmet, hogy a kényszernek és a rábeszélésnek még a látszatát is kerülni kell. /4. p./ A közösségi határ a közrend és a közerkölcs. Biztos, hogy túllépi a szabadságjog határát minden olyan tevékenység, amely megbontja egy társadalomban a rend nyugalmát, a békét, vagy felborítja a közerkölcsöt. /7. p./ A zsinatnak ez az állásfoglalása számos következtetést, kérdést vet fel, amelyek megoldása további vizsgálatot, kutatást igényel: pl. a vallásszabadság jogának védelme a társadalom interszubjektív rendjében; a közhatalom feladata és korlátai; a család és a vallásszabadság; az Egyház igényei és reményei a nyilatkozattal kapcsolatban. A nyilatkozat pasztorális (lelkipásztori) vonatkozásai

42

Első olvasásra a vallásszabadság jogának negatív értelmét hangsúlyozza, vagyis a kényszermentességet. A vallásszabadság pozitív értelme: az emberi személy felelőssége a vallási dolgokban. Tetteiért csak az felelős, akinek módjában áll másképpen is cselekedni. A vallásszabadság éppen ezt a lehetőséget biztosítja. Ezt tudatosítani kell. Ezért a felelősségre nevelés feladatként jelentkezik. Ez a nyilatkozat pasztorális mondanivalója. Aki elismeri vallási dolgokban az emberi személy és közösségek szabadságát, annak az embereket e jog birtoklására nevelnie kell. Ez a feladat elsősorban a két véglet elleni küzdelmet jelenti: "Korunkban az emberek különböző elnyomatásokban szenvednek /pl. kommunista országok!/ és szabad elgondolásaikat veszélyek fenyegetik. Másrészt az is tapasztalható, hogy sokan hajlamosak a szabadság ürügye alatt minden alárendeltséget elvetni, és kevésre becsülni a köteles engedelmességet." /8. p./ A zsinat buzdít mindenkit, akinek része van az emberek nevelésében, irányításában, hogy kerülje az igazsággal össze nem egyeztethető eszközök használatát, és ugyanakkor alapozza meg a helyes engedelmességet, a közrendhez nélkülözhetetlen tekintéllyel szemben. Mire irányuljon ez a felelősség, azaz a vallásszabadság pozitív gyakorlása? Nyilvánvalóan a vallásszabadság jogának tárgyára, az Isten iránti köteles tisztelet kifejezésére, a vallási igazság terjesztésére és a vallásos életre. Különösen érvényes ez a felelősségteljes törekvés a katolikus egyház püspökei, papjai és hívei számára, hisz ők nemcsak saját meggyőződésük szerint, hanem Krisztus útmutatása nyomán kell, hogy imádják Istent, hirdessék az evangéliumot és Krisztus követőiként éljenek. A vallásszabadság jogának elismerése további gyakorlati tennivalók elé állítja az embert, az egyházat és annak tagjait. Felül kell vizsgálni a vallásszabadság jogának fényében a vegyes házasságok, a gyermekek vallásos nevelése, a közhatalom illetékessége kérdésében eddig általános katolikus véleményeket. Ez már a zsinat utáni idő teológiai, szociológiai, jogi vizsgálatának tárgya. A várható eredmények azonban mind ebből a rövid zsinati nyilatkozatból fognak kibontakozni. Nyilatkozat az egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról "Nostra aetate" A nyilatkozat keletkezésének története Ez a zsinat legrövidebb nyilatkozata. 1965. október 25-én hirdette ki VI. Pál pápa. A pillanat történelmi jelentőségű volt: első eset az egyház történetében, hogy a zsinat e kérdésben ünnepélyes tanítást adjon. Bea bíboros a nyilatkozatról: "Erre a nyilatkozatra joggal alkalmazhatjuk a mustármag bibliai képét. Hiszen eleinte egyszerű megnyilatkozásról volt csak szó, amely a keresztényeknek a zsidó nép iránti magatartásáról szólt. Az idő múltával - és mindenekelőtt itt a zsinati aulában lefolyt viták során - közreműködéstekkel ez a mag szinte fává nőtt, amelyen sok-sok madár megtalálhatja a maga fészkét, azaz benne legalábbis valamiképpen minden nem keresztény vallás helyet kap." XXIII. János pápa 1960-ban bízta meg Bea bíborost, hogy készítsen elő szövegtervezetet az egyháznak a zsidók iránti viszonyáról. Kósza hírek és félreértések alapján az arab világ az egyháznak azt a szándékát, hogy nyilatkozni akar a zsidó népről, a jelenlegi Izrael állam politikai elismeréseként értelmezte, ami azután így rendkívül felkavarta a közel-keleti kedélyeket. Igaz, némely zsidó személyiségek is ezt óhajtották volna látni az egyház megnyilatkozásában. Az okosság úgy kívánta, hogy a zsidókról szóló tervezetet belefoglalják az Egyház és általában a nem-keresztény vallások viszonyának tágabb kereteibe. 43

A nyilatkozat újszerűsége Lényege az, hogy a katolikus egyház értékeli mindazokat a vallásokat, amelyek az ember Isten-kereső vágyát szándékoznak kielégíteni és az élet végső nagy kérdéseire kívánnak választ adni. /1. p./ "A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami e vallásokban igaz és szent", de hozzáteszi, hogy neki magának változatlanul hirdetnie kell, hogy a vallásos élet teljességét csak a Krisztus által alapított vallásban találhatjuk meg. /2. p./ A zsinati állásfoglalás újszerűségét leginkább akkor értékeljük, ha csak mintegy ötven évre visszamenőleg is megvizsgáljuk a különböző vallásokra vonatkozó pápai megnyilatkozásokat. XV. Benedek pápa 1919-ben missziós enciklikájában minden vallásos megnyilatkozásukat babonának nevezi. A missziós feladata: " a pogányokat a tisztátalan babonától a keresztény bölcsességre vezetni." XI. Pius a felebaráti szeretet legmagasabb fokának jelenti ki, ha "gondoskodásunkkal a pogányokat a sötét babonából kivezetjük és Krisztusba vetett hittel töltjük el, ugyanis senki sem olyan szegény, ruhátlan, beteg, éhes és szomjas, mint az az ember, aki nem ismeri Istent és nélkülözi az ő kegyelmét. " XII. Pius missziós enciklikájában 1951-ben "infideles", azaz hitetlen névvel illeti a pogányokat. 1957-ben írt missziós körlevelében már nem használja ezt a kifejezést, sőt méltánylás érezhető soraiban. A szemlélet-változás kezdetét mutatja az az utasítás, amelynek értelmében a misszionáriusoknak a pogány népek szokásait jóindulattal kell megvizsgálniuk, és amit lehet, meg kell őrizniük abból. A régi felfogás nyilvánult meg abban is, hogy az egyház nagypénteken híveit a pogányokért imádkoztatta, hogy az irgalmas Isten vegye el szívükről a bűn nyomorúságát, hagyják el bálványaikat és térjenek meg az élő, igaz Istenhez. Ma úgy imádkozunk értük, mint akik még nem hisznek ugyan Krisztusban, de kérjük számukra a hit kegyelmét, hogy általa rátaláljanak az üdvösség útjára. Tudjuk, hogy a zsinat nyilatkozatában eredetileg csak a zsidókkal kívánt foglalkozni, nem is annyira vallásukkal, mint inkább az irántuk tanúsított helyes magatartásunkkal. Mindenesetre a zsidó vallás értékelését készítették elő azok a megnyilatkozások és rendelkezések, amelyek védeni igyekeztek őket a méltatlan bánásmódtól és kifejezésektől. XI. Pius 1938-ban belga zarándokok előtt így nyilatkozott: "Elfogadhatatlan, hogy keresztények antiszemiták legyenek". XII. Pius a nagypénteki liturgia szövegéből törölte az "istentelen zsidók" kifejezést és ennél a könyörgésnél is elrendelte a térdhajtást. XXIII. János 1960-ban zsidó küldöttséget fogadott, kitárt karral és e szavakkal sietett feléjük: " Én vagyok József, a testvéretek!" VI. Pál a zsinat alatti zarándok utazásaival igyekezett kedvező légkört teremteni a nyilatkozat nemzetközi elfogadásához, amely már nemcsak a zsidó vallást érintette, hanem minden nem-keresztény vallást is. "Minden vallásban van egy fénysugár, amit nem szabad sem megvetnünk, sem kioltanunk. Minden vallás fölemel bennünket a transzcendens léthez, létünknek, gondolkodásunknak, felelős cselekedeteinknek és reménységünknek egyetlen Okához. Minden vallás a hit hajnalhasadása". Miért változott meg egyházunk felfogása a nem-keresztény vallások iránt? A vallástörténeti kutatások által az egyház a többi vallást, népeket, szokásaikat, kultúrájukat jobban megismerte. A kutatások kiderítették, hogy a legtöbb politeista és primitív vallásban is benne rejlik az egy és szellemi Isten és mind több szép és nemes értéket tárnak fel előttünk. Az egyház azt is jól látja, hogy az egykor gyarmati népek elnyomatásukból felszabadulva mennyire ragaszkodnak ősi, saját, nemzeti vallásukhoz. A nemzeti újjáéledéssel együtt több országban a hinduizmus, buddhizmus, iszlám is 44

virágzásnak indult. De megfigyelhető a közeledés a kereszténységhez is, amennyiben egyre inkább a monoteizmus felé hajlanak és vallási felfogásukban mind több keresztény elemet építenek bele. Ebből magyarázható korunk egyházának a nem-keresztény vallások értékeit elismerő és ugyanakkor reménykedő magatartása is. A nyilatkozat tanítása és követelményei Legfontosabb tanítását két pontban foglalhatjuk össze: 1. A vallásosság az emberi természet velejárója, minden vallás ennek megnyilatkozása 2. A nem-keresztény vallások is tartalmaznak értékes, becsülésre méltó elemeket. A kereszténység és a zsidó vallás kapcsolata A vallástörténeti fejezetben összehasonlítottuk a vallások és a kereszténység tanítását, megállapítottuk, miben különböznek egymástól. Mivel a nyilatkozat eredetileg a kereszténység és a zsidó vallás kapcsolatáról szándékozott a zsinat álláspontját kifejteni, ezt a pontot (4. pont) az alábbiakban ismertetjük. Különleges kötelék köti össze az egyházat a zsidó néppel. Az egyház elismeri, hogy hitének és választottságának gyökerei a pátriárkákig, Mózesig és a prófétákig nyúlnak le; hogy Izrael kivonulása Egyiptomból az egyház üdvösségét jelzi előre titokzatos módon; hogy az egyház a zsidó néptől kapta az Ószövetséget. Az egyház azt is elismeri: a zsidóké az istengyermekség, a szövetség és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek; a zsidó népből származnak nemcsak az apostolok és az első tanítványok közül a legtöbben, hanem Szűz Mária is és általa Jézus Krisztus, aki keresztje által kiengesztelte a zsidókat is, a pogányokat is és a kettőt eggyé tette önmagában. Isten továbbra is nagyon szereti a zsidókat őseik miatt. Bár a zsidók nagy része elutasította az evangéliumot, Isten még mindig szereti őket őseik miatt. Az összes népek eszkatológiai (a végső időben történő) egyesülésének reménye: A prófétákkal és Pál apostollal együtt az egyház várja azt a napot, "amikor a népek mind együtt könyörögnek Istenhez, és egy szívvel szolgálnak neki" (Szof 3, 9). Megismerni és megbecsülni a közös örökséget. Ezt a célt kell szolgálniuk a biblikus és teológiai tanulmányoknak, valamint a testvéri párbeszédnek. Kit terhel a felelősség Jézus haláláért? Jézus kínszenvedését és halálát nem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak a rovására írni, és nem szabad úgy beszélni a zsidókról, mintha Isten elvetette volna őket, "noha a zsidó hatóságok és párthíveik Jézus halálát követelték". (Jézus halála ugyanis nem baleset vagy tragédia, hanem megváltó halál, amelyben Jézus magára vette az emberiség bűnét és saját testében kiengesztelte azt, megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy Istenhez forduljon bűne és gyengesége ellenére.) Az antiszemitizmus elítélése. Az egyház, amely elítél minden üldözést, bárki ellen irányul is az, mélyen sajnálja mindazt a gyűlöletet, üldözést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult. A nyilatkozat befejező soraiban felhívja a keresztények figyelmét, becsüljék meg minden embertársuk vallásosságát. A közeledés kedvéért igyekezzenek megismerni a különböző vallásokat és folytassanak párbeszédet azok képviselőivel, tudományos szinten is. Óva int mindattól, ami a zsidóság elleni érzésnek tápot adna, a gyűlölködés távol áll az evangélium szellemétől. A nyilatkozat a vallásszabadságra vonatkozóval együtt az ember személyi méltóságának legfőbb elismerését jelenti. A "Gaudium et spes" konstitúció tanítása az ateizmusról (a nem-hívőkről)

45

Ebben a konstitúcióban az egyház meghatározza a világban elfoglalt helyét, tisztázza viszonyát a világhoz, feladatát és hivatását. Olvasásakor szédülés fogja el az embert az eszme merész újszerűsége, ugyanakkor ízig-vérig evangéliumi tartalma láttán. Az a benyomás alakul ki bennünk olvasásakor, hogy az a közösség, az az egyház, amely ilyen tárgyilagosan és bátran elemzi a maga helyét, küldetését a világban, és ilyen bátran szembe mer nézni a tényekkel, a maga hibáival is, megújulhat saját erőtartalékaiból és biztos jövő előtt áll. A konstitúció alcíme: lelkipásztori rendelkezés az egyházról a mai világban. A pasztorális szándék elválaszthatatlan a tanító szándéktól. A tanításnak mindig van bizonyos történelmi, időhöz kötött jellege. Az egyház nyilatkozatait, tanítását éppen ezért mindig az adott történelmi, gazdasági, társadalmi, kulturális környezetbe ágyazottan kell vizsgálni és értékelni. Különbséget kell tenni az örök és változatlan és annak időbeli megjelenése között. A konstitúció az egyház útját a mai világban vizsgálja. Tisztázni kell a világ fogalom jelentését: a világ Isten alkotása, jó, de ez a jó világ sérülést szenvedett (a bűn miatt), helyesebben az emberhez való viszonya változott meg. Nem a világ romlott meg, hanem az emberi szív. A teremtett dolgok és az ember megromlott viszonyát mutatja az a tapasztalat, hogy a teremtett dolgok tolakodnak Isten helyébe, mintegy végső értékké, végső céllá kívánnak válni. A világi valóságok bűnös volta tehát abban gyökerezik, hogy elszakítanak Istentől, alkalmasak arra, hogy az embert egészen a maguk bűvöletébe vonják. Az utolsó szó azonban Jézusé, aki belépett ebbe az ambivalens, mégis dinamikus világba. Általa, halálán és feltámadásán át megnyílt az út az Istenhez. A konstitúció ismételten használja az "idők jelei" kifejezést: olyan fontos történelmi események, tények, melyek jelentőségét nem csupán maga a tény adja meg, hanem az, hogy kifejezői az emberi történések irányát meghatározó egyetemes törekvéseknek. Esetenként bennük konkretizálódik az az alapvető törekvés, amely az emberek nagy tömegének vágyaiból, reményeiből fakad. Az egyháznak fel kell ismernie az adott események horderejét, történelemformáló jellegét. Mögöttük a történelmet irányító Isten kezét kell látni. Korunk egyik legsúlyosabb problémája, amelyről a konstitúció a 3. fejezetben szól, az ateizmus. Különösen néhány szocialista országból érkezett püspök, közöttük Wojtyla krakkói érsek volt azon, hogy a zsinat külön és behatóan foglalkozzék az ateizmus kérdésével. Ne olyan módon, hogy ítéletet mondjon, hanem az egész kérdéskomplexumot elemezve segítsen megoldást találni. Tisztázni igyekeztek az ateizmus fogalmát és különböző formáit. Különös figyelmet fordítottak az ateizmus okainak elemzésére is. Az okok sorában hangsúlyozott helyet kap az emberi szellemnek az a tehetetlensége, amellyel hamis istenképet rajzol magának, amit azután elutasít. A mai civilizációnak és a természettudományos fejlődésnek is szerepe van az ateizmus kialakulásában. A földi, evilági dolgok "rosszaságához" tartozik, hogy az ember érdeklődését és figyelmét magukra vonják, és Istentől elterelik. Tehát az ember belső szétszakítottsága miatt segítői, előidézői lehetnek az ateizmusnak. E rész legtöbb visszhangot kiváltott sorai azok, amelyekben az egyház elismeri a maga felelősségét az ateizmus tömegméretű kialakulásában. A vallástól való elhidegülés nem egy esetben reakció az egyház kicsinyes és hibás magatartására. A hívők, az egyház nemegyszer éppen az ellenkezőjét érik el annak, mint amire hivatásuk szól. A keresztények gyakran nem jelei, hirdetői az Isten nagyságának, emberszeretetének, megváltó irgalmának, nem Istenhez vezetik az embereket, hanem éppen ellenkezőleg, kiábrándítják, és közömbössé teszik őket. Teszik ezt nem csupán egyéni életük fogyatékosságaival, hanem beszűkült, megmerevedett, éppen ezért hamis tanításukkal, hitük hibás értelmezésével és hibás megélésével is. Úgy gondoljuk, hogy ez a "bűnbevallás" minden keresztény, minden 46

vallásos ember részéről nagy figyelmet érdemel. E szavak lelkiismeret-vizsgálásra köteleznek. A zsinat szerint az ateizmus kialakulásában nem csupán a keresztények emberi gyarlóságai, hibái és bűnei játszanak közre, hanem életidegen elveik, tanításuk is. /19. p./ Külön foglalkozik a konstitúció azokkal a vádakkal, melyeket a két szervezett ateista irányzat vet az egyház szemére. Az egzisztencialisták (egzisztencializmus: a 19. sz. végén keletkezett, minden jelenséget és problémát az elkülönült személyiség szemszögéből tekintő, a megismerés alapjának az egyéni létet tartó filozófiai irányzat) szerint az ember szabadságát éri sérelem, hogyha elfogadja Istent, veszít önnön méltóságából, kisebbé válik, mert hiszen aláveti magát egy nálánál hatalmasabb valakinek. Aligha kell bizonygatni, hogy a helyes isteneszme semmiben sem csökkenti az ember méltóságát és értékét, nem teszi kisebbé az embert, sőt a keresztény meggyőződés szerint, az ember egyedül Istenben válhat naggyá, egyedül benne és általa léphet túl a maga beszűkültségén, saját korlátain, hogy legyőzve a maga szétszakítottságát, az igazi szabadság állapotára jusson. A kommunista ateisták azt vetik a vallás szemére, hogy elvonja a figyelmet a gazdasági és társadalmi felszabadulástól, útját állja ennek a felszabadulásnak, "mert egy jövendő élet ábrándjával ébreszt reményt az emberben, és ezzel elveszi kedvét a földi társadalom építésétől." /20. p./ Ezt a vádat, álláspontot és ellenvetést a Gaudium et spes konstitúció számos alkalommal határozottan elutasítja. Szó sincs arról, hogy a vallás elidegeníti az embert evilági feladataitól, sőt inkább növeli felelősségét, és ezzel növeli készségét a földi dolgok és feladatok megoldására. A Gaudium et spes konstitúció további témái: az ember és tulajdonságai; az ember a közösségben; a földi dolgok helyes automóniája; a dialógus fontossága; a házasság és a család; a kultúra és az egyház; a gazdasági élet problémái; a politika, a béke problémája. Nyilatkozat az ökumenizmusról "Unitatis redintegratio" A II. vatikáni zsinatnak a keresztény egységtörekvésről szóló határozatát nyugodtan nevezhetjük Isten kegyelmének a mai idők számára. Amit az egység érdekében eddig a zsinatig mondtak és tettek, ebben a határozatban nyeri el beteljesedését. Természetesen ez a dokumentum az egységtörekvésnek nem a befejezése, hanem új reményeknek, új ígéreteknek kezdete. A kereszténység botránya: a megoszlottság. Jézus Krisztus csak egy egyházat alapított és ezt az egyetlen egyházat egységesnek alapította. Hogy az evangélium nem hat a mai világban, annak egyik oka, hogy az evangéliumot képviselő, az evangélium üzenetét hordozó kereszténység nem egységes. A történelem folyamán két nagy szakadás, illetve megoszlás volt: A keleti egyházszakadást 1054-től számítjuk - különvált Kelet és Nyugat egyháza kölcsönösen kiközösítették egymást. 1965-ben VI. Pál és Athenagorász konstantinápolyi pátriárka egyidőben kölcsönösen visszavonta az 1054-ben történt kiközösítést. Ez még nem az egység helyreállítását jelentette, hanem csak azt, hogy az egység útjából elhárították ezt a botrányos akadályt. A nyugati megoszlást Luther Márton fellépésétől 1517-től számítjuk – reformáció néven vonult be az egyház történetébe. Mivel a reformációs egyházak megtagadták az egység elvét, a pápaságot, további bomlási folyamat indult meg: különböző egyházak, illetve egyházi közösségek jöttek létre. Az ellenreformáció, valamint a vallásháborúk nyomán elmélyült ellenszenv megmerevítette az álláspontokat, amelyhez a trentói zsinat is hozzájárult, különösen a zsinat nyomán 47

kialakult merev jogi formákkal (pl. az áttérés szabályai). Az egyház történetében máskor is voltak szakadások, megoszlások, eretnekségek. Jogi előírások, merevítő, az egységet védő, de mégiscsak elidegenítő előírások nem voltak, és szinte észrevétlenül helyreállt az egység. A trentói zsinat után kialakult szigorú előírások szilárd bástyát vontak az egyház köré, a katolikus és a reformációs egyházak közé. Ezeket a szigorú előírásokat az állam is támogatta. Ennek az volt a következménye, hogy a katolikus egyházból a reformációs egyházakba és viszont nagyon nehézzé vált az átmenet. A katolikus egyház a történelem folyamán többször tett kísérletet az egység helyreállítására a keleti és a nyugati egyházszakadás megszüntetésére. A trentói zsinat célkitűzései között is szerepelt az egység helyreállítása, de nem hozott eredményt. IX. Pius pápa 1868-ban valamennyi protestánst meghívott az 1870-ben tartandó I. vatikáni zsinatra, de egységesen távolmaradtak. Az egység vágya ellenére sem jöttek létre eredmények, és ennek oka az egység katolikus felfogása, mely szerint a többi keresztény felekezetet vissza kell vezetni a katolikus egyházba, hiszen onnan szakadtak ki. Ez a rekatolizációnak is nevezhető elgondolás elfogadhatatlannak és megalázónak látszott a többi keresztény egyház számára. Az "ökumenikus mozgalom" viszont nem katolikus eredetű. A protestáns missziósok kezdeményezték, mivel ők érezték legjobban, mit jelent a kereszténység megosztottsága. Ez a mozgalom elsősorban a protestáns egyházak egységét igyekezett előmozdítani. Hosszú próbálkozás után 1948-ban Amsterdamban megalapították az Egyházak Világtanácsát, amely hat-hétévenként közgyűlést tart. A katolikus egyház kezdetben tartózkodó magatartással nézte az ökumenikus mozgalmat. A hitközömbösség veszélye miatt védekező álláspontot foglalt el. Az ortodoxokat szakadároknak, a nyugati különvált testvéreinket pedig eretnekeknek neveztük. XI. Pius pápa vezérgondolata: Jézus Krisztus egyházának egysége, ennek ellenére megtiltotta a katolikus híveknek, hogy az ökumenikus mozgalom gyűlésein részt vegyenek. Indok: Róma nem tárgyalhat a protestánsokkal mint egyenrangú felekkel. XII. Pius pápaságát új korszaknak tekinthetjük. Megválasztásáról hivatalosan értesítette a keleti pátriárkákat. A konstantinápolyi pátriárka a pápa koronázása alkalmával hálaadó istentiszteletet tartott és jókívánságait fejezte ki. XII. Pius pápa 1949-ben megengedte, hogy az ökumenikus találkozókon katolikusok is részt vegyenek, de pár év múlva újra megtiltotta. Ezekből a rövid utalásokból is látható, hogy a katolikus egyház egységtörekvése mutat bizonyos fejlődést, de valójában a rekatolizáció szellemében fogant. Döntő fordulatot és egyértelmű elkötelezettséget hozott a II. vatikáni zsinat. Két fontos esemény előzte meg az ökumenizmusról szóló zsinati vitát és a megfogalmazott nyilatkozatot: XXIII. János pápa 1960-ban megalapította az Egységtitkárságot, amely később zsinati bizottságként is működött. Jelentősége: összekötő szerepe van a katolikus egyház és az ökumenikus mozgalom között. Nem volt könnyű meggyőzniük a különvált egyházakat, hogy itt új elindulásról van szó, hogy ezentúl másképpen értelmezzük az egységet. A titkárság vezetője Bea bíboros volt, aki a nem katolikus keresztények teljes bizalmát élvezte. A pápa és az ő nyíltsága és egyeneslelkűsége eredményesen hidalta át és győzte le a kezdeti nehézségeket. Protestáns megfigyelőket hívtak meg a zsinatra és ugyanilyen minőségben katolikusok is részt vesznek az Egyházak Világtanácsa találkozóin. A zsinati határozat tartalma és jelentősége Kinek szól a határozat? Elsősorban nekünk, katolikusoknak és csak azután különvált testvéreinknek. Azt hangsúlyozza, hogy nekünk kell kezdeményeznünk. Világos 48

eligazítást ad, határozott felhívást tartalmaz, új alapelveket szögez le. Nekünk is alakulnunk kell, hogy alkalmasak legyünk az ökumenikus munkára. Minél közelebb jutunk Krisztushoz, annál közelebb jutunk egymáshoz is. Így valósul meg majd az egyesülés. Ebből érthető, hogy a zsinat nem hoz létre egy új katolikus ökumenikus mozgalmat, hanem a már meglevőt akarja támogatni. A határozat első megfogalmazásában az első fejezet címe ez volt: A katolikus ökumenizmus alapelvei, de ezt megváltoztatták: Az ökumenizmus katolikus elvei. Természetesen a határozat különvált testvéreinknek is szól. Megtanulhatják belőle a mi állásfoglalásunkat, készségünket, szándékainkat és alapelveinket, amelyek bennünket vezetnek vagy kötnek. Alapelvek, amelyek nem változtak és nem is változtathatók Az egyháznak egységesnek kell lennie a következő szempontok miatt: megváltás, Krisztus imádsága, az Oltáriszentség (jelzi és meg is valósítja az egységet), Krisztus parancsa. Az egység feltételei: Az egy hit megvallása, a közös istentisztelet, a testvéri egyetértés. Az egység biztosítékai: Szentlélek, az apostolok kiválasztása, a pápa és a püspökök küldetése az evangélium hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában és a szeretetben való kormányzásban. Ezek az alapelvek az egyházról szóló konstitúciót tükrözik vissza. Az egységet Krisztus kezdettől fogva megadta egyházának: "Hisszük, hogy a katolikus egyházban elveszíthetetlenül megvan és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra a világ végeztéig." /4. p./ A határozat szelleme A zsinat új szempontokat kínál, új magatartást vár el tőlünk. Az egység ügye mindenki gondja legyen. A begyökerezett előítéletek, a kölcsönös ellenszenv feloldása ránk, hívekre vár. Bűnbánat: az egység ellen elkövetett bűneinket emlegeti a zsinat. Azelőtt csak a különvált egyházak bűneiről beszéltünk. Most ezt olvassuk a határozatban: "Alázatosan könyörögve kérünk tehát bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." (7. p.) Továbbá már nem érdekes, hogy ki volt a hibás, ki volt a bűnös, egy a lényeg: az akkor történt és ma is fennálló megoszlottságot meg kell szüntetnünk. Belső reform: a bűnbánat a múltra tekintett, a belső reform a jelent és a jövőt nézi. Azt kívánja, törekedjünk az életszentségre. Belső megtérés nélkül, buzgó vallásosság nélkül sohasem lesz egység. Kezdeményezés: Nem elég, hogy készséggel várjuk vissza elszakadt testvéreinket. Eddig az volt az álláspont, hogy térjenek meg, tartsanak bűnbánatot, és szívesen visszafogadjuk őket. Most: az első lépést nekünk kell megtennünk. Nem nevezzük őket eretnekeknek és szakadároknak. Imádkoznunk kell egymásért. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt! A közösségi kapcsolat, bár nem teljes, de már most is megvan a katolikus és a többi egyház között. Elsősorban ott van meg ez, azokkal áll fenn, akik hisznek Jézus Krisztusban és részesülnek a keresztség szentségében. Valóban keresztények ők, ezért őket a katolikusok testvéreiknek ismerik el. A hiten és a keresztségen kívül találhatók még más, egyházat építő vagy alkotó elemek is. Mindezek Krisztustól származnak, hozzátartoznak Krisztus egyetlen egyházához. A fogyatkozások és hiányok ellenére is, a krisztusi örökségből megőrzött értékek miatt a különvált egyházaknak, egyházi közösségeknek megvan az üdvtörténeti jelentőségük. 49

Krisztus lelke nem utasítja el, hanem felhasználja őket az üdvösség eszközéül - állapítja meg a zsinat. E zsinati igazságok elismerése kötelez bennünket. Természetesen a zsinat tudatában van annak is, hogy a teljes egyházi közösséget igen sok akadály gátolja, mind a fegyelem, mind pedig az egyház szervezetét illetően. De ami érték van bennük, azt el kell ismernünk, azt értékelnünk kell, azt fel kell karolnunk. Elismerjük, ami náluk jó, sőt tanulhatunk is tőlük. Nem rekatolizáció és nem uniformizálás: A zsinat elfogadja azt a tényt, hogy a különböző egyházak, egyházi közösségek sajátos egyéni értékekkel is rendelkeznek. Ezért nem akar teljes egyformaságot mindenben. Csak abban kell ragaszkodni az egyöntetűséghez, amiben szükséges. A többiben, főleg a lelkiségnek és kegyelemnek, a szertartásoknak a formáiban, sőt még a kinyilatkoztatott igazságok hittudományos feldolgozásában is ügyelni kell a szabadságra. De minden dolog legfőbb törvénye a szeretet legyen. Párbeszéd és imádság: A jobb megismerést teszik lehetővé a találkozások. A zsinat feltételei: A résztvevők legyenek szakemberek, tárgyaljanak egyenlő rangú félként és álljanak az egyházi feljebbvalóik felügyelete alatt. A párbeszéd olyan légkört biztosít, amelyben az egymás megismerése és az egymáson való segítés minden hátsó gondolat nélkül megvalósítható. Csak ilyen légkörben lehetséges a közös imádság is. Új követelmények a hittudományban - A zsinatig hittudományunk eléggé vitatkozó, hitvédő jellegű, de főleg elítélő volt. A zsinat kívánsága: igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse a hittudományt. Fölhívja a zsinat a figyelmet arra, hogy a kinyilatkoztatott igazságok másképpen kapcsolódnak a hit alapjához, azaz bizonyos hierarchiát, rangsort alkotnak, pl. kifejezetten, közvetlenül, vagy bennfoglaltan, közvetve kinyilatkoztatott igazság. Hangsúlyozza a zsinat azt is, hogy semmi sem veszedelmesebb az ökumenizmusra nézve, mint a hamis békülékenység, ill. az igazságoknak a békülékenység érdekében történő hamis beállítása. A zsinat abban bízik, hogy a különböző egyházakban tudatosul majd a kinyilatkoztatás központi magja. Így nyilvánvalóvá lesz, hogy a legfontosabb dolgokban máris megvan az egység. Közös tanúságtétel és összefogás - ez gyakorlati szempont, éspedig nagyon sürgős és fontos. Ez abban áll, hogy valamennyi keresztény vallja meg hitét, kölcsönösen becsüljék meg egymást, és vállvetve tegyenek tanúságot a keresztény reményről. Ez az összefogás főleg szociális együttműködésben mutatkozzék meg. Ez az a terület, ahol legjobban meg tudjuk mutatni, hogy máris mennyire egyek vagyunk. A keleti egyházak Értékeik elismerése és feladataink A keleti egyházak közül számos apostoli eredettel dicsekedhet. Van szentmiséjük, papságuk és szentségeik. Ez az alapja annak, hogy lehetséges a szent cselekményekben való közös részesedés. Külön kiemeli a zsinat a keletiek mélységes Mária-tiszteletét. Gazdag lelkiéleti hagyománnyal rendelkeznek. Ősidők óta virágzott náluk a szerzetesség. A különbözőségek nem érintik a lényeget. A nyugati egyházak A zsinat nem vállalkozik a nyugati egyházak és egyházjellegű közösségek kimerítő jellemzésére. Ezek nemcsak a katolikustól, hanem egymástól is meglehetősen különböznek. A zsinat célja az, hogy megkeresse azokat a szempontokat, amelyek a párbeszéd alapjai lehetnek: a.) Szentháromság és Jézus hite b.) a Szentírás nagyrabecsülése 50

c.) a keresztség és a többi szentség A keresztség valóban egyesítő kötelék. A zsinat megfogalmazza: különvált testvéreink nem őrizték meg sértetlenül az Eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát. A zsinat mégis megtalálta azt a közös alapot a protestánsok Úrvacsorájában, amely a párbeszédnek kiindulópontja lehet: az Úrvacsorában Jézus Krisztus haláláról és föltámadásáról emlékeznek meg és így megvallják, hogy a Krisztussal való közösség az életet jelzi és várják az ő dicsőséges eljövetelét. Ezt tesszük mi is minden szentmisében. A zsinat kifejezte szándékát, hogy az Úrvacsoráról és a többi szentségről szóló tanítás legyen párbeszéd tárgya. A határozat a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik különvált testvéreink példamutató életéről. A határozat zárszava: a zsinat bizalommal tekint a jövőbe, mégpedig azért, mert reméli, hogy magunk is megteszünk mindent. Az egység helyreállítása emberi erőt és tehetséget meghaladó cél. Az eredmény nagymértékben attól függ, engedelmesebbek leszünk-e Krisztus iránt, hűségesebbek leszünk-e Krisztus követésében. A határozat nem befejezés, hanem reményteljes ígéretek kezdete.

II. A KRISZTUS-ESEMÉNY BIZONYOSSÁGA 1. A Krisztus-esemény fogalma és igazolhatóságának problémája A meggyőződéses keresztény is szükségét érzi annak, hogy megindokolják számára, miért vallják a názáreti Jézust Úrnak és Krisztusnak, mivel érdekli őt "Jézus ügye", szeretné tudni, milyen módon és minek a nevében hihet abban, hogy a názáreti Jézus az Isten Fia. Nem elég állítani a hit igazságait annak bemutatása nélkül, hogyan és milyen utakon jutottak el a keresztények ehhez a hitvalláshoz, milyen fejlődési folyamat vezetett el ehhez a hitvalláshoz, milyen ellentétekkel kellett megküzdeni, hogyan vált olyan emberi cselekedetté, amely igazolható az ész, a történelem előtt, azaz a Krisztusban való hit nem vakhit, nem butaság, hanem ésszerű engedelmesség. A keresztény hit középpontjában egy történeti személy áll: Jézus, akit hitünk szerint Krisztusnak vallunk. Hitünk sarokpontja Jézus feltámadása. A keresztény hit alappillére tehát:  hogy Jézus valóságos történeti személy volt, vagyis egy bizonyosan meghatározható időben élt,  bár meghalt, de bizonyosan feltámadt és ma is él, ha nem is evilági és történeti dimenziókban. Ez a kereszténység lényege, egyben paradoxonja, belső felszültsége is. Jézus történetisége azt kívánná, hogy a Jézus-eseményt a történettudomány eszközeivel vizsgáljuk. Hitünk tanúsága szerint azonban Jézusban az Isten lépett a történelembe, Jézus történetével az Isten vált történelmünk "résztvevőjévé" és szereplőjévé. Jézus tanításával, életével, halálával és feltámadásával mutatta meg az emberiségnek, hogy kicsoda Isten és mi a célja az emberrel; hogy ki az ember és milyen úton juthat el végcéljához, a teljes boldogsághoz Isten szeretetében. Isten útja Jézuson, a Krisztuson át vezet az emberhez, az emberé rajta keresztül Istenhez. Amit tudunk Istenről és magunkról, azt Jézustól tudjuk. A benne beteljesedő kinyilatkoztatásra épül a keresztény hit rendszere. A fundamentális teológia a történelem 51

felől közelít a Jézus-jelenséghez, s vizsgálja életét, alakját, csodáit, majd kereszthalálát. Elsősorban pedig annak a mindent felülmúló és beteljesítő eseménynek keresi magyarázatát és jelentését, amit feltámadásnak hívunk. Ezen az úton jut el a Krisztusba vetett hitéhez. A mai teológiai kutatás vizsgálódása és eredményei alapján azt mutatjuk be, hogyan alakult ki Jézus tanítványaiban a benne való hit, majd húsvét után hogyan váltak a Krisztushit tanúivá és hirdetőivé. Így tudjuk megalapozni a Krisztusban kapott kinyilatkoztatásból építkező hitet. Ez a fundamentális teológia egyik legfontosabb feladata, hogy szintézist alkosson a kritikai történettudomány és a keresztény hit között. Krisztusba vetett hitünk ésszerű megalapozásához tehát Krisztus történeti léte a kiindulás, a feltámadás a csúcspont. Ehhez az út a Krisztusról szóló megemlékezéseken át vezet, főképp a keresztény és részben a kereszténységen kívüli forrásokból. A legnagyobb és döntő bizonyítékot az evangéliumok adják, amelyeket ebben az összefüggésben tisztán mint emberi, történeti dokumentumokat nézünk és vizsgálunk.

2. Jézus történetisége pogány és zsidó források alapján 2. l. Jézus történetiségének igazolása a biblián kívüli keresztény forrásokból Az apokrif iratok Az ´apokrif´ jelzővel az ókeresztény szerzők rendszerint az olyan írásokat illetik, amelyeknek homály burkolta az eredetét és szerzőiket nem ismerték. A szó szakkifejezéssé vált a szentírási kánonba nem tartozó, a nyilvános istentiszteleti felolvasásra nem alkalmas, de vallásos tartalmú keresztény iratok jelölésére. Az apokrifek tehát ismeretlen eredetű, az újszövetségi kánonba föl nem vett vallásos könyvek. "Az idők folyamán a szó jelentése úgy árnyalódott, hogy egyszerűen kétes eredetű, eretnek tartalmú írások jelölésére szolgált. Ez a tendencia a IV. század után vált egyre erősebbé. Az apokrifek virágkora a II-III. század. Addig írták őket nagy buzgalommal, amíg le nem záródott az újszövetségi szentírási kánon. Később írásuk alábbhagyott, mert a kánon lezárása után már nincs többé esélyük, hogy az egyház fontos kánoni könyvekként elfogadja őket." (Vanyó: Ókeresztény írók sorozat I. k. 177-232. o.) Az apokrifek tartalmuktól függetlenül fontos II-III. századi tanúk Jézus történetiségéről. Azzal, hogy az újszövetségi könyvek címét utánozzák (pl. Péter, ill. Tamás evangéliuma), tanúsítják azok tekintélyét. Az összehasonlítás megmutat valami lényegeset: ha van döntő különbség az apostoli hagyományban a Krisztus-esemény értékelésében, akkor az nem a történeti Jézus és az apostoli igehirdetés, illetve a kánoni evangéliumok között van, hanem a kánoni evangéliumok és az apokrifek között. Az előbbiek világa reális, a történetiség levegőjét árasztja, az utóbbiakra pedig a csodás, legendás elemek kidomborítása jellemző. Régészeti leletek a Szentföldön Az evangéliumok adatait megerősítik a Szentföld keresztény régészeti emlékei is. Pl. A János evangélium 5, 2-3-ban szereplő Beteszda-fürdő létezését a racionalista bibliakritika teljes szkepszissel (kételkedés) fogadta. A "miszticizáló" János fantáziájának minősítették mind a fürdőt, mind az ötcsarnokos épület létezését a történettel együtt. Egyetlen történetíró sem említi a fürdőt, még a Jeruzsálemben született és a várost részletesen leíró Josephus Flavius sem. Földrajzilag sem volt semmi nyoma a fürdőnek, 52

mígnem 1866-ban a Szent Anna templom falából elő nem került egy fehér márvány lábfej, egy II. századi fogadalmi ajándék, a hálálkodó görög asszony nevével, az akkori Aszklépiosz szentélyből. Az ásatások először ciszternákat, majd kettős fürdőmedencét tártak föl - öt oszlopcsarnokkal. Még századunk 50-es éveiben is folyt a feltárás. 1959-ben pedig egy réztekercsen, amely Qumránból került elő, kétséget kizáróan sikerült felfedezni a Beteszda-tó nevét. 2. 2. Jézus történetiségének igazolása zsidó források alapján Josephus Flavius bizonyságai: Josephus Flavius (Kr. u. 38-100) zsidó családból származó neves ókori történetíró. 64-ben járt Rómában, 67-ben vezető szerepet vállalt a zsidó felszabadító háborúban, majd fogságba esett. Vespasianus császár 69-ben szabadon bocsátotta, s ettől kezdve közvetített a római hatalom és a zsidó nép között. Művei: A zsidó háború (Bellum Judaicum 75-79-ben keletkezett) A zsidók története (Antiquitates Judaicae 93-94-ben keletkezett) Josephus Flavius Jézus történetiségét két említéssel támasztja alá, az evangéliumok hitelességét pedig a Keresztelő Jánosról szóló tudósítással. Testimonium Flavianum: A zsidók története XVIII. 3, 3-ban ez a szöveg olvasható: "Ebben az időben jelent meg Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek nevezni. Ugyanis csodálatos dolgokat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot és sok zsidót és görögöt is megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár népünk vezetőinek feljelentésére Pilátus keresztre feszíttette, hívek maradtak hozzá azok, akik szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét." E szöveg hitelességét először a 16. században vonták kétségbe a kiemelt részek keresztény jellege miatt. Valószínűnek tartják, hogy a szöveghez keresztény írók kiegészítéseket fűztek, s ezeket későbbi másolók a lap széléről egyszerűen bevették a szövegbe. Origenész pl. a 3. században "szemrehányást" tett Flaviusnak, amiért nem tekintette Jézust Messiásnak, viszont Euzébiusz a 4. század elején már a ma ismert formában idézte a szöveget. A "betoldás"-elméletet erősíti, hogy a 10. században élt Agapiosz püspök arab nyelvű Világtörténetében a feltételezett betoldások nélkül idézte a szöveget. A zsidók története című könyvében (XX. 9,1) írt megjegyzését Jakab kivégzésével kapcsolatban a kutatók hitelesnek tartják. "Anan főpap a Nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze, és eléje állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, meg néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül megköveztette. Ez még a város legistenfélőbb embereit is felháboríotta" (vö. ApCsel 12, 2). A zsidók története című könyvében (XVIII. 5, 2) Keresztelő Jánosról ezt írta: "Némely zsidó azon az állásponton volt, hogy Heródes seregének pusztulását Isten haragjának kell tulajdonítani, mert így sújtotta megérdemelt büntetéssel Keresztelő János meggyilkolása miatt. Ugyanis Heródes kivégeztette ezt a derék embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy törekedjenek a tökéletességre, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborok Isten iránt, és csak azután keresztelkedjenek meg. Seregestől tódultak hozzá az emberek és nagyon szívesen hallgatták." A szakasz igazolja az evangéliumok híradását Keresztelő Jánosról, illetve kiegészíti azt, mivel Flavius János halálának okát így írja le: "Heródes attól tartott, hogy ennek a férfinak a tekintélye, akire úgy látszik, mindenki hallgatott, a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak látta még idejében eltenni őt láb alól. Bilincsbe verette tehát Jánost, és Macharius várába vitette, és ott kivégeztette." 53

A Talmud bizonyságai A Talmud alig hoz valamit Jézus életéről. Ennek okai: a Talmud mesterei a babiloni fogság utáni időről alig beszélnek; a babiloni Talmud volt az ismertebb, ez pedig távol volt a Krisztus-esemény helyétől; szándékosan igyekszik elhallgatni Jézus emlékét (damnatio memoriae). A kevés ismert szövegre jellemző, hogy Jézus nevét nem írja le, helyette "az a bizonyos férfi" vagy "az a valaki", stb. Gyakran gúnyos, közszájon forgó népies elbeszéléseket, tulajdonképpen az evangéliumok cáfolatát olvashatjuk. Ennek ellenére a Talmud szövegei ugyancsak Krisztus történetisége mellett tanúskodnak. Szanhedrin 43, a: "Peszah előestéjén felakasztották Jézust. 40 napig kiáltott előtte a kiáltó: Jézust, a Názáretit megkövezésre ítélték, mert varázslást művelt, Izraelt elcsábította és hűtlenné tette Istenhez, aki azonban mentő körülményt tud számára, jöjjön, mondja el. De nem találtak mentő körülményt, és 40 napi várakozás után Peszah előestéjén kivégezték." Misna Jebamot 4,3: "Rabbi Simon ben Azai így szólt: Jeruzsálemben egy származási táblázatot találtak, amelyben a következőket olvastam: Az a bizonyos ember egy házasságtörő nőnek törvénytelen gyermeke." Babiloni Talmud, Szanhedrin 106, b: "Balaám, a Sánta (Jézus) 33 esztendős volt, amikor Pintiasz (Pontius Pilatus), a Rabló megölte. Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett." 2. 3. Jézus történetiségének igazolása pogány források alapján Tacitus (Kr. u. 55-117) a római történetírás legnagyobb egyénisége. 116-ban Annales c. művében 16 könyvre osztva ismerteti Róma történetét Augusztusz halálától Nero haláláig, tehát Kr. u. 14-68. között. Történetírásának alapelve: Sine ira et studio - de nem mentes az ellenszenvtől és az előítélettől. Annales XV. könyvében ír Neróról, aki felgyújtatta Rómát. A szöveg azt mutatja, hogy Tacitus jó információkkal rendelkezett a keresztényekről. Fontos történeti dokumentum ez a szöveg, kritikai épsége és hitelessége vitathatatlan. "Hogy tehát véget vessen a sok szóbeszédnek, Neró a vádat áthárította azokra, akiket a tömeg istentelen életük miatt gyűlölt és keresztényeknek nevezett. Ennek a névnek a szerzőjét, Krisztust, Tibériusz uralkodása alatt Pontius Pilatus kivégeztette. Ez a vészes babona, melyet sikerült egy pillanatra elfojtani, ismét kitört, és elözönlötte nemcsak Judeát, ennek a bajnak származási helyét, hanem még a Várost is, hiszen a világ minden tájáról ide csődül és talál hangos tetszésre mindenfajta borzalom és gyalázat. Így tehát először elfogták azokat, akik beismerő vallomást tettek, azután az ő vallomásuk alapján nagy sokaságot mondottak ki bűnösnek, nem annyira a gyújtogatás vádjában, mint inkább az egész emberiség gyűlölete miatt." Ifj. Plinius (+113) 10. levele Traianus császárhoz. Ifj. Plinius Bythinia és Pontus kormányzója volt Traianus császár idejében. 121 levelet írt a császárnak; 10. levél a keresztényekkel szembeni eljárásra kér utasítást. A szöveg kritikai épsége kétségtelen, így fontos bizonyság Krisztus történetiségéről. "A keresztények meghatározott napon, napkelte előtt össze szoktak gyűlni, és Krisztusnak, mint Istennek váltakozva éneket zengeni. Esküvel is kötelezik magukat nem valami bűnre, hanem arra, hogy lopást, rablást, házasságtörést nem követnek el, szavukat meg nem szegik és a rájuk bízott jószágot le nem tagadják. A dolog megérdemli figyelmedet, főleg az érdekeltek nagy száma miatt. Mert minden korból, minden rangból, mindkét nemből igen sokan vannak érdekelve ebben az ügyben. E babonának a járványa 54

nemcsak a városokban, hanem a falvakban és tanyákon is elterjedt, úgy látszik azonban, még lehetséges megállítani és megszüntetni." Traianus válasza: "Felkutatni nem kell őket, de ha előállíttatnak és vádoltatnak, meg kell büntetni őket, ha azonban valaki tagadja, hogy keresztény és ezt ki is nyilvánítja, vagyis ha áldoz az isteneknek, habár múltja miatt gyanússá vált, megbánása miatt nyerjen bocsánatot." Suetonius (75-150) A tizenkét császár életéről (Kr. u. 120) szóló írásában említi a keresztényeket (25,4). Claudius császár 50-ben "a zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából" (vö. ApCsel 18,2). Nero 64-ben "halálbüntetést szabott a keresztényekre, erre a káros, új babonának hódoló népségre."

3. A Krisztus-esemény történetileg igazolható oldala Az evangéliumok keletkezés-története, műfaji jellemzői A Szentíráson kívüli forrásokból csak korlátozott mértékű támpontot nyerünk Jézus Krisztus történeti valóságára vonatkozóan. Igazolják, hogy létezett, de életének mikéntjéről, igazi kilétéről nem nyújtanak ismeretet. A Krisztus-eseményt döntően a bibliai forrásokon keresztül kell megközelítenünk. Ezek hitelességét a bibliakritika nem gyöngítette, hanem csak pontosította. Mi jellemző ezeknek a forrásoknak a keletkezésére, és hogyan teszik lehetővé Jézus Krisztus történeti valóságának megközelítését? Azt mondhatjuk, hogy ezeknek a forrásoknak a keletkezése, bár egységes folyamat eredménye, mégis három síkra bontható. Az első a történelem síkja, az események szintje, az "élet". Az események haladnak: a Jézus által elindított közösség élete fejlődik, hitbeli és istentiszteleti gyakorlata egyre kidolgozottabb. Az egyház terjedésével a keresztények új és új helyzetek elé állnak, amelyek megoldásában nincsenek magukra utalva: erős a tudat, hogy "az Úr Lelke" irányítja döntéseiket. Az újszövetségi iratok keletezésének nyelvi folyamata: szóbeliség, írásbeliség A szóbeliség szintje: az apostoli igehirdetés, a tanúságtétel, a hitvallási formulák, imaformák, hitvédelmi érvelések és bizonyítások valójában maguk is "események", beszédaktusok. Különösen fontos azt emlékezetben tartanunk, hogy a Szentírás keletkezése egy szóbeli kultúra keretében zajlik. Az emberek nem olvasnak, nem rádióznak, nem tévéznek, hanem beszélgetnek. A hírek szóban terjednek. A történetek sok elmondáson keresztül menve csiszolódnak, válnak egyre didaktikusabbá (taníthatóbbá), formájuk rögzül. A szóbeli kultúrában jelentős szerepe van a műfajoknak. A műfaji jegyek jelzik, hogyan értsük, amiről szó van, milyen összefüggésbe helyezzük őket. Az írásbeliség szintje: az írott szó már nemzedékeket, sőt évszázadokat is átível. Fenyeget a veszély, hogy az írott források keletkezését – irodalmi vagy vallási művek esetében – az ihlet és a sugalmazás sajátos, ún. verbális felfogása alapján képzeljük el: a szerző fülébe súgja a szavakat a démon, az angyal vagy maga az Isten. Az emberi tényező szerepe csupán a közvetítés, ő valójában nem vesz részt benne. Az írásban azonban a történelem és a szóbeliség együttesen jelenik meg. Az írott műben tükröződnek a szerző által átélt események, nyelvezete, a hallott hagyományok. Az írás során azért volt korlátozott a szerző szabadsága, mivel a szóbeli hagyományban már kicsiszolódott egységeket fűzött egybe.

55

A történelmi esemény tehát a szóbeli hagyományon keresztül éri el a tárgyiasult, írott anyag szintjét, és válik objektív, számunkra is megközelíthető forrássá. Az evangéliumok történetiségét ezeken keresztül közelíthetjük meg. Ez az ún. hermeneutikai (értelmezési) folyamat, az írott forrás megértése. Valamiképpen visszafelé járja be a fent leírt keletkezés útját: az írott forrásokból a hagyomány szóbeli egységeire (apostoli kérügma=igehirdetés), majd pedig a történeti valóságra (Jézus életének eseményei) következtet. Amikor a Szentírás értelmezésében az egyházi tanítás elismeri, sőt ajánlja e törvényszerűségek érvényesítését, valójában az irodalomtudomány és a művészetfilozófia eredményeit hasznosítja. Erről adott ki a Pápai Biblikus Bizottság 1964-ben egy ún. instrukciót (irányelv), amely arra inti a magyarázót, hogy "ügyeljen pontosan a hagyomány három korszakára, amelyen át Jézus tanítása és élete eljutott hozzánk." (712-18. o.). (A Pápai Biblikus Bizottság a Szent-írásmagyarázat az egyházban című, legújabb dokumentuma 1993-ban jelent meg; a Szent Jeromos Bibliatársulat 1998-ban adta ki magyar fordításban.) A hagyomány három szakasza Első szakasz: Jézus nyilvános működése "Az Úr Krisztus tanítványokat választott magának (vö. Mk 3,14; Lk 6,13), akik kezdettől fogva követték őt (vö. Lk 1,2; ApCsel 1,21-22), látták tetteit és hallották szavait, és így alkalmassá váltak arra, hogy életének és tanításának tanúi legyenek (vö. Lk 24,48; Jn 15,27; ApCsel 1,8; 10,39; 13,31). Tanításának szóbeli átadása során az Úr az akkor használatos érvelési és leírási módot követte, mivel igazodott hallgatóinak szelleméhez és így érte el, hogy amit tanított, az elméjükben megmaradjon, és könnyen emlékezetben tarthassák. A tanítványok a csodákat és Jézus életének egyéb eseményeit is helyesen mint tényeket fogták fel, amelyek azért játszódtak le vagy arra rendeltettek, hogy általuk az emberek higgyenek Krisztusban és az üdvösségre vezető tanítást hitben megragadhassák." Az első szakaszban elsősorban eseményekről van szó, illetve az ezekbe ágyazódó jézusi igehirdetésről. Jézus a fő cselekvő alanya, valamint tanítványai. A fő kérdés az, hogy az események és a tanítás értelmét hogyan képesek megragadni a tanítványok? Az első értelmezési helyzet tehát Jézus és tanítványai között jön létre, ez a megértés első feladata. Ez a folyamat, amelynek eredményeként a tanítványokból tanúk lesznek. Már ezen a szinten is megfigyelhető a kinyilatkoztató Isten részéről az alkalmazkodás: Jézus "igazodott hallgatóinak szelleméhez". Ez egyrészt a korabeli nyelvezet és a vallási kategóriák (fogalmak) felhasználását jelentette, másrészt pedig az ún. memotechnikai szempontot, vagyis az emlékezetben tartást segítő tanítási elemeket: témák szerinti csoportosítás, állandó fordulatok, kulcsszavak, szigorú elbeszélő formák, ritmusos szerkesztés. Feltehető, hogy Jézus merített bizonyos elemeket a rabbinizmus korabeli gyakorlatából, amely a szóbeli hagyomány igen kifinomult eszközeivel rendelkezett. Nem kellett ugyanis mindent nekik kitalálniuk, hogy egy rabbi tanítását milyen eszközökkel őrizhetik meg. A tanítás áthagyományozásának módja tehát bizonyos pontokon őhozzá vezethető vissza. Az írásbeliség szintjén ebben az időben nem keletkezik forrás, Jézus nem ír le semmit, az apostolok – mint szóbeli kultúra részesei – szintén nem készítenek riportszerű feljegyzéseket. Írásbeli forrás ebben az időszakban az Ószövetség és a zsidó vallási irodalom. Második szakasz: Az apostoli igehirdetés "Az apostolok mindenekelőtt az Úr halálát és feltámadását hirdették, amikor tanúságot tettek Jézusról (vö. Lk 24,44-48; ApCsel 2,32; 3,15; 5,30-32). Ennek során az igehirdetés módjának megválasztásában tekintetbe vették hallgatóik sajátos viszonyait (vö. 56

ApCsel 13,16-41-et az ApCsel 17,22-31-gyel). Miután Jézus föltámadt a halálból és ők világosan felismerték istenségét (ApCsel 2,36; Jn 20,28), a hit nem hogy kioltotta volna annak emlékezetét, ami történt, hanem ellenkezőleg, még inkább rögzítette azt, mivel Jézus szavaira és tetteire alapozódott (ApCsel 2,22; 10,37-39). Az sem játszódott le, hogy a tanítványok a kultusszal, amellyel Jézust most már mint Urat és Isten Fiát tisztelték, Jézust egyfajta ´mítikus´ személlyé alakították volna át, és tanítását sem ferdítették el. Azt azonban nincs okunk tagadni, hogy az apostolok mindazt, amit az Úr valóban mondott és tett, hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták tovább, melynek ők maguk örvendtek (Jn 2,22; 12,16; 11,51-51; vö. 14,26; 16,12-13; 7,39), miután megismerték a megdicsőült Krisztussal történt eseményeket és megkapták a világosságot az Igazság Lelkétől (vö. Jn 14,26; 16,13). Ahogy a föltámadás után maga Jézus ´megmagyarázta nekik´ (Lk 24,27) mind az Ószövetség, mind pedig a saját szavait (vö. Lk 24,44-45; ApCsel 1,3), úgy magyarázták ők is szavait és tetteit aszerint, amit a hallgatók igényei megkívántak. ´Az Ige szolgálatára´ szentelve magukat (ApCsel 6,4), úgy prédikáltak, hogy különböző beszédmódokat alkalmaztak ennek során, ami szándékuknak és a hallgatók elméjének megfelelt. Hiszen adósai voltak (1 Kor 9,19-23) görögnek és barbárnak, bölcsnek és balgának egyaránt (Róm 1,14). A beszédmódokat, amelyekkel az igehirdetők Krisztust hirdették, meg kell egymástól különböztetni és jól át kell gondolni: katekézisek, elbeszélések, az Írás tanúságai, himnuszok, doxológiák, imádságok és más, a Szentírásban és akkori időkben szokásos irodalmi műfajok." A történelem szintjén két esemény hermeneutikai jelentőségét írja le az instrukció: A Húsvét a megértés folyamatában kulcsfontosságú: ehhez köthető Jézus istenségének "világos felismerése" és élete egységes értelmének feltárulása. Ebben a megértési eseményben kialakul a hit és az emlékezet sajátos keresztény viszonya: a hit nem oltja ki az események és szavak (történet) emlékezetét, mert azok nélkül "mítikus alak" lenne Jézusból. A hitben lejátszódó megértés Jézus kilétét és földi életének jelentését egyszerre tárja fel. Ez a "teljesebb megértés", amelyre a zárójelben szereplő szentírási utalások János evangéliumából szolgáltatnak példákat. Ezek a helyek ugyanis arról szólnak, hogy János evangélista "kiszól" a történetből, pl. 2,22: "Mikor aztán föltámadt halottaiból, tanítványai visszaemlékeztek erre a mondásra és hittek az Írásnak meg Jézus szavainak". Elindul az apostoli egyház élete, istentisztelete, missziója, üldöztetések és vádaskodások közepette, amely a tanítás megértésének, gyakorlatának és továbbadásának új helyzeteit teremti meg. A második szakasz cselekvő alanyai az apostolok, fő síkja pedig a szóbeli igehirdetés. Ennek a szakasznak a tanulmányozása állt a formatörténeti módszer érdeklődésének középpontjában, hiszen ez a kutatási módszer felismerte a műfajok kialakulásának és fejlődésének jelentőségét. Az instrukció szintén hangsúlyozza a szóbeli műfajok jelentőségét. Ezek a történelmi feltételek hatással vannak a tanítás kiépülésére és megfogalmazására. Az első igehirdetők és a "szemtanúk" gyűjteményekbe, elbeszélésekbe foglalják össze a Jézusról szóló hagyományokat. "Az ige szolgálatának" feladata a gyűjtemények áthagyományozása és előzetes szerkesztése. Harmadik szakasz: Az írásbeli források keletkezése – az evangélisták korszaka "A legrégebbi tanítást, amelyet először szóban, majd írásban hagyományoztak át – mivel hamarosan arra került a sor, hogy sokan megpróbáltak ´beszámolni mindarról, ami történt´ az Úr Jézussal (vö. Lk 1,1) –, a szent írók jegyezték fel a négy evangéliumban az egyházak kedvéért, olyan módszerrel, amely megfelelt kitűzött céljuknak: Bizonyos dolgokat kiválasztottak a gazdag hagyományanyagból, másokat összefoglaltak, másokat megmagyaráztak az egyházi közösségek helyzete szerint, ennek során pedig minden 57

erejükkel azon voltak, hogy az olvasók meggyőződhessenek annak a tanításnak a megbízhatóságáról, amelyre oktatták őket (vö. Lk 1,4). A szent írók ugyanis mindabból, amit kaptak, főleg azt választották ki, ami a hívők különféle viszonyai között megfelelt kitűzött céljaiknak; és azt úgy mondták el, ahogy az leginkább megfelelt ezeknek a viszonyoknak és céloknak. Mivel egy kifejezés értelme az elmondottak sorrendjétől is függ, ezért az evangélisták az Üdvözítő szavainak és tetteinek áthagyományozása során különböző összefüggésekbe – egyikük ilyenbe, másikuk olyanba – állította és az olvasók kedvéért magyarázta azokat. Az exegétának ezért keresnie kell, hogy mi volt a szándéka az evangélistának, amikor egy mondást vagy egy történetet valamilyen módon elbeszélt vagy valamilyen kontextusba állított. Egy elbeszélés igazságát ugyanis a legkevésbé sem érinti, hogy az evangélisták az Úr szavait és tetteit különböző sorrendben mondják el (vö. Aranyszájú Szent János: In Matthaeum, Hom. I. 3.), és beszédeit nem szó szerint, hanem értelem szerint, különféleképpen írják le (vö. Szent Ágoston: De consensu Evang., 2,12,28.). Mert, ahogy Szent Ágoston mondja: ´Valószínűleg minden evangélista úgy gondolta, hogy abban a rendben kell beszámolnia, ahogy Isten az ő emlékezetébe idézte a mondandókat, legalábbis mindarra vonatkozóan, aminek sorrendje az evangélium igazságát és tekintélyét nem befolyásolta. Azt azonban, hogy a Szentlélek, aki mindenkinek megadja, ahogy jónak látja (1 Kor 12,11), és aki ezért a szentek elméjét az ilyen nagytekintélyű könyvek írásakor kétségtelenül vezette és irányította, az egyiknek miért így, a másiknak miért úgy sugallta a mondandó rendezését, Isten segítségével mindenki kitalálhatja, aki jámbor buzgósággal keresi´. (Szent Ágoston: De consensu Evang. 2,21,5)”. „Ha az exegéta nem ügyel mindarra, ami az evangéliumok létrejöttét és megszerkesztését illeti, és nem alkalmazza rendszeresen mindazt, ami hasznosat az újabb kutatások mint eredményt hoztak, akkor nem fogja teljesíteni feladatát, hogy felismerje, amit a szent író szándékolt, és amit valóban mondott. Mivel az újabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy Jézus tanítását és életét nem pusztán az emlékezetben tartás céljából jegyezték fel, hanem ´hirdették´ azt, hogy az egyházban a hit és erkölcs alapjaként szolgáljanak, ezért a magyarázó, aki fáradhatatlanul kutatja az evangélisták tanúságát, mélyebben meg tudja mutatni az evangéliumok örökérvényű teológiai jelentését, és jobb megvilágításba tudja helyezni az egyházi értelmezés szükségességét és súlyát.” (Az idézetek a Pápai Biblikus Bizottság 1993-ban kiadott Szentírásmagyarázat az egyházban c. dokumentumából valók.) Az apostoli kor végén az egyház bontakozó élete sajátos helyzeteket teremtett a hellenista világban, melyek meghatározták a további hagyományozást. A szóbeli hagyomány kezdi átadni helyét az írásbeli munkának: a cselekvő alanyok a szent írók. Figyelemre méltó megfogalmazás ez, hiszen teret enged annak az értelmezésnek, amely az evangéliumok szerzőségét nem köti szorosan Máté vagy János apostol személyéhez. A szakasz során összeállítják az evangéliumokat és más szent könyveket, az egyház lassanként kánonba foglalja ezek jegyzékét. Ezt a szakaszt tanulmányozza a szerkesztéstörténeti módszer: milyen módszerekkel dolgoztak az evangéliumok szerkesztői? Milyen elvek, teológiai szempontok vezették őket? Az instrukció ezen a téren kiemelkedően fontos megállapításokat tesz: "Bizonyos dolgokat kiválasztottak a gazdag hagyományanyagból, másokat összefoglaltak, másokat megmagyaráztak az egyházi közösségek helyzete szerint." Azért fontosak ezek a megállapítások, mert mutatják a Lélekből fakadó szabadságot, amellyel a szerzők a forrásokat kezelték. A válogatás, összefoglalás és magyarázás ugyanis óhatatlanul magával vonja egyes elemek elhagyását, átalakítását. A kinyilatkoztató Isten tehát három lépcsőben is alkalmazkodott az emberi befogadóképességhez, és ezt a bibliai szövegek értelmezése során figyelembe kell venni. 58

4. Jézus életének főbb eseményei 4.1. A gyermekkor, keresztelés és megkísértés A gyermekkor Máté

Lukács

Jézus nemzetségtáblája

Keresztelő János születésének ígérete

Jézus születése

Jézus születésének ígérete

a napkeleti bölcsek

Mária látogatása Erzsébetnél

menekülés Egyiptomba

Jézus születése Jézus bemutatása a templomban a 12 éves Jézus a templomban

Mit tudhatunk meg ezekből a történetekből a názáreti Jézusról? a.) Megszületett: Jézus születési évének megállapítására történetileg két út kínálkozik:  alapul vehetjük Nagy Heródes halálának évét /Kr. e 4. tavasza/, aki a betlehemi gyermekek gyilkosságát elrendelte.  kiindulhatunk abból a népszámlálásból is, amelyről Lk emlékezik meg, s amely Quirinius alatt volt kb. Kr. e. 8-ban. Mindezek alapján Jézus i.e. 6-ban, 7-ben, esetleg 8-ban született. A VI. sz-ban Dionisio il Piccolo római apát a születési évet a Róma alapításától számított 753. évre tette. Ez a meghatározás azonban később tévesnek bizonyult, mert Heródes 749-50-ben halt meg! b.) A Betlehemben megszületett gyermek Isten Fia, Messiás. Ezt a fontos teológiai állítást ószövetségi utalásokkal, idézetekkel, műfajok és jelképek felhasználásával fejezik ki ezek az elbeszélések. A Jézus születését és gyermekségének pár epizódját elbeszélő szövegek teológiai reflexiók: vagyis Mt és Lk a születő egyház hitének fényében értelmezik a Jézus születésére vonatkozó népi hagyományokat. A felnőtt Jézus művéből kiindulva képzelték el Jézus gyermekkorát, amely valamiképpen a jövő előképe volt. Teológiai reflexió: az evangélisták úgy mutatják be Jézust, mint Krisztust és Urat. Ezek az írások elsősorban hitvallások, Jézus halála és feltámadása után szerkesztették őket. A Szentlélektől éltetett első keresztény közösség reflektált Jézus személyére és feltámadása következményeire, ébredt tudatára a Jézus-esemény jelentőségének. A teológiai elmélyítés a népi hagyományokból indult ki. Nem úgy rögzítik a tényeket, ahogy azt egy mai történész tenné. De ezek a hagyományok egy tényből indulnak ki: Jézus történeti születésének tényéből. Mt és Lk amikor a gyermek Jézusról beszélnek, a nyelvezet, az alkalmazott műfajok révén azt akarják kimutatni, hogy Jézus már mint gyermek Krisztus és Úr volt. A gyermekség-elbeszélésekben felhasznált hagyományok mögött történeti tények húzódnak meg: Jézus születése, a pásztorok jelenléte abban a környezetben, ahol Jézus világra jön, azoknak az emberek a léte, akik abban a korban és már előbb keresték az élet értelmét a csillagok megfigyelésével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományok szándékosan törekedtek a tények rekonstruálására. Az evangélium végtelenül többet akar 59

nekünk mondani az aprólékos tényeknél, adatoknál. Amikor Lk úgy mutatja be Jézust, mint aki a szegény emberek között születik, és akit elsőnek pásztorok imádnak, elsősorban teológiai szándék vezeti, nem pedig a történeti rekonstrukció gondja: a szegényeknek hirdeti az Örömhírt, az üdvösséget. Ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy pl. az istállóban való születés nem történeti tény. Amikor Lk azt állítja, hogy Jézust elsőnek a pásztorok fedezték fel, a következőt akarja mondani: "Jézust először a szegény emberek fedezték fel, akiket a környezetük megvetett", mert pásztorok voltak. Főleg azok vetették meg őket, akik magukat jámboroknak és igazaknak tartották, a pásztorokat pedig lenézték, mivel nem tudták magukat alávetni Mózes minden törvényének, mert a nyájukkal voltak elfoglalva még szombaton is, nem mehettek a jeruzsálemi templomba, hogy áldozatot mutassanak be. Lk egész evangéliumában következetesen visszatér e szempontra: Jézus mindenekelőtt a /lelki/ szegényeknek hirdeti az üdvösség örömhírét. (Jézus Krisztus tegnap és ma, 34-38. o.) A Jézus gyermekkoráról szóló elbeszélések értelmezése Jézus nemzetségkönyve (biblos geneseos): Mt 1,1-17 Mt-nál Jézus története nem nyilvános föllépésével, még csak nem is születésével kezdődik. Jézus történetét Mt szoros összefüggésben látja azzal a történettel, melynek során Isten életadó ígérete beteljesedik. Mt egész evangéliumát az alábbi kérdés hátterében kell olvasni: Mikor és hogyan teljesíti Isten nekünk adott ígéreteit? Ezért kezdődik a nemzedékek sora Ábrahámmal, az ígéretek mindenkori hordozójával, és ezért fejeződik be az evangélium a tanítványok küldésével az egész világba. A nemzetségtáblával Mt azt akarta szemléletesen kinyilvánítani, hogy a dávidi ígéretek szabad isteni választás alapján és nem örökösödési jogon József fiában váltak valóra, és ezért ez a fiú a messiás, akire vártak. Sok dávidi leszármazott élt Izrael történelme folyamán, s rokoni alapon egyik sem jutott el a messiási rangra. Pál szerint Ábrahám minden hívő atyja, anélkül, hogy ezek fajilag tőle származnának /Róm 4,16/. Mindkét esetben az isteni hívás számít, nem a testi hovatartozás. Mt nemcsak Dávid fiaként, hanem Ábrahám fiaként is mutatja be Jézust, vagyis azoknak az áldásoknak örököseként, amelyeknek ő a letéteményese. Benne, Jézusban, az egész emberiség elnyeri az ígéretet. Jézus születésének hírüladása: Lk 1,26-38 Formakritikai elemzés segítségével tudjuk megállapítani a szöveg mondanivalóját. Több ószövetségi történet szól gyermek születésének hírüladásáról: Ter 16,7-12; Ter 17,1519; l Kir 13,1-2. Az ószövetségi hírüladásforma a következő elemeket tartalmazza: a.)Isten küldöttje megjelenik b.) bejelenti, hogy gyermek születik c.) megmondja a gyermek nevét d.) megmondja a gyermek jövőjét, üdvtörténeti szerepét. A hírüladásforma legfontosabb része a d.) pont: a gyermek szerepe az üdvösség történetében. Jézus születésének hírüladása az ószövetségi hírüladásformát követi, de valamilyen többletet is tartalmaz. Mária nem mond azonnal igent. Az Ószövetségben is olvashatunk olyan történeteket, amelyekben a meghívott nem mond azonnal igent, miután Isten hívását hallotta: Kiv 3,10-12; Bír 6,14-17,36-40; Jer 1,4-10. Az ószövetségi meghívásforma a következő elemeket tartalmazza: a.) Isten szolgálatába hív b.) a meghívott vonakodik /ellenvetés/ 60

c.) Isten magyarázatot ad d.) jel A meghívásforma legfontosabb eleme az a.) pont: a gyermek üdvtörténeti szerepe. Jézus születésének hírüladása Mária ellenvetéséről az ószövetségi meghívásformát követi. Tehát Jézus születésének hírüladása ószövetségi mintát követ. Pontosabban arról van szó, hogy a meghívás és híradásformát ötvözi úgy, hogy a meghívásforma első pontjába a híradásformát teszi: 1.) a.) Isten küldöttje megjelenik "Az angyal belépett hozzá" b.) gyermek születik híradás "Gyermeket fogansz, fiút szülsz" c.) megmondja a gyermek nevét "akit nevezz Jézusnak". d.) a gyermek jövője "Fiad nagy lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni.... 2.) a meghívott vonakodik meghívás "Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?" 3.) Isten küldöttje magyarázatot ad. "Szentlélek száll rád." 4.) Jel "Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van. Az előbbiekben megállapítottuk a két forma legfontosabb pontját: a gyermek üdvtörténeti szerepe a legfontosabb mondanivaló, minden egyéb körülmény másodlagos jelentőségű. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a d.) pontot, kiderül, hogy idézetről van szó: 2 Sám 7,12.14.16 versekből Az Atyja leszek, ő meg a fiam,

Lk 1,32-33 Fiad nagy lesz, és a Magasságbeli fiának fogják hívni. megtartom utánad magvadból származó Az Úr Isten neki adja atyjának, utódodat, Dávidnak trónját, és megszilárdítom királyságát, uralkodni fog Jákob házán örökké házad és királyságod örökre megmarad. országának nem lesz vége. Jézus születésének hírüladása tehát a Sámuel-könyv alapján királyi messiásként hirdeti Jézust. A Jézus születésének hírüladását értelmezve figyelembe kell venni az elbeszélés műfaját (vö. a születések hírüladásának műfaja: Izsák, Ter 17; Sámson, Bír 13; Keresztelő János Lk 1). Az első keresztények ebben a formulában fogalmazták meg azt a meggyőződésüket, hogy Jézus nem élete folyamán vált Isten fogadott fiává, hanem földi léte első pillanatától fogva Isten Fia volt. Az annunciáció (fogantatás) krisztológiai és mariológiai szintézis. Az élményt, amelyet a szerző Máriának tulajdonít, nincs okunk kétségbe vonni, de ez az élmény Mária életének nem kezdeti szakaszára vonatkozik, hanem végső szakaszára. Visszatekintve és Jézus feltámadásának fényében ő maga is igent mondott volna a lukácsi irodalmi kompozícióra (mint ahogy igent mondott annak tartalmára). A hírüladás nem riport (krónika), s nem a Mária elbeszélte misztikus tapasztalat dramatizálása. A szöveg inkább Jézus isteni mivoltát és az isteni tervben vállalt szerepét körvonalazza sajátos irodalmi eszközökkel. Ez az értelmezés nem a biológiai, hanem a vallási értelemben vett szüzességre helyezi a hangsúlyt: Mária elsősorban abban

61

az értelemben szűz, amelyben szűz, szent és szeplőtelen az egyház (vö. Ef 5, 27; Kol 1, 22); Lásd még: Gál Ferenc: Dogmatika I. 287-288 oldal!) Ezt az értelmezést támogatja az, hogy a szűzi fogantatás jól ismert szimbólum az isteni eredet jelölésére: a.) a pogány vagy nem keresztény világban szűztől született: Buddha (Kr. e. 560-480; fehér elefánttól); a hinduizmusban Krisna Visnu inkarnációjaként (Krisna élete Kr. e. 3102-ben ért véget); a zoroasztrizmusban Zarathusztra (+ Kr. e. 553) fia; a görög-római mitológiában Perseus, Romulus; az egyiptomi és a klasszikus világban a fáraók, Alexandrosz, Augusztusz; s híres filozófusok, miként Platón, Tüanai Apolloniosz. - Kétségtelen azonban, hogy nincs affinitás a pogány legendák és az evangéliumi elbeszélés között (hiszen Máriát nem a hímnemű isteni elv termékenyítette meg, mint a többi vallásban és legendában, ahol feltételezik az istenség közvetlen vagy közvetett szexuális tevékenységét; b.) A zsidó világban kevesebb a párhuzam: több tudós annak tudatában és ellenére, hogy Iz 7, 14 nem beszél szűzi fogantatásról, úgy gondolja, hogy a görög nyelvű zsidók így értelmezték a LXX szerinti Iz 7, 14-et (LXX: állítólag 6x12 zsidó 72 nap alatt fordította; Mózes könyvei készen Kr. e. 3. sz-ra; a többi Kr. e. 150-re); A katolikus egzegéták többsége ragaszkodik a biológiai szüzesség tételéhez. Arra hivatkoznak pl., hogy Mt és Lk feltételezte a biológiai szüzességet, s így a sugalmazás és tévedhetetlenség miatt a biológiai szüzességnek történeti ténynek kell lennie. Itt azonban föl lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon Jézus fogantatásának biológiai módját is azok közé kell-e sorolni, amiket Isten leíratott üdvösségünkre (Brown 719). A katolikusok az egyház hitére és megnyilatkozásaira hivatkoznak (200-1800-ig szinte egyöntetű). Ez kétségtelenül fontos, jelentős érv. Megfontolandó azonban, hogy a szűztől születés (mint ahogy ezt a credo megfogalmazza) elsősorban biológiai jellegű állítás-e. Meg kellene vizsgálni, hogy a teológiai állítás mennyiben elválaszthatatlan a biológiai előfeltevéstől. Konklúzió: a tudományosan ellenőrizhető bibliai tanúságtevések megoldatlanul hagyják a biológiai értelemben vett szűzi fogantatás történetiségének problémáját. Ez a konklúzió radikális a konzervatívoknak; ugyanakkor azoknak, akik teológiai drámát látnak az elbeszélésben, visszafelé lépést jelent a konzervatív álláspont felé. Mindenesetre a biológiai szüzességet állítóknak jobban kellene ügyelniük arra, hogy a szűzi fogantatás eszméje által az evangélisták elsősorban krisztológiai állítást akarnak tenni Jézusról mint Isten fiáról s mint Dávid fiáról. Feltételezik ugyan a fizikai szüzességet, de állításukban nem ez a lényeg. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy a biológiai szüzesség vitatása egyenlő a szöveg fő teológiai mondanivalójának tagadásával vagy kétségbe vonásával. A biológiai szüzességet tagadóknak vagy kétségbe vonóknak pedig azt kellene megfontolniuk, hogy az egyszerű keresztények szemében a biológiai értelemben vett szűzi fogantatás hatékony értelmező eszköznek bizonyult Jézus isteni mivoltának elfogadásához. Ezért pedagógiai, pasztorális szempontból nem valószínű, hogy a tagadás a hitet erősítené. Jézus születése: Lk 2,1-7 A konzervatív értelmezés riportnak tekinti a leírást, nem ügyel a riport belső ellentmondásaira (miért Betlehem?, miért nem találtak helyet?) és szimbolikájára; A modern értelmezés szerint a szöveg történeti elemei ellenére is kérügma, vallási dráma, amely szimbólumokkal utal Jézus dávidi eredetére és születésének szegényes körülményeire; Jézus betlehemi születése inkább egy teológiai posztulátum, s nem történelmi adat (vö. Mik 5, 1). Egyébként Jézust hivatalosan mindig názáretinek tartották. A szerző mindenképpen össze akarja kapcsolni a messiást Dávid városával, házával és családjával; igaz, ugyan, hogy ezt éppen József személye által teszi (azaz a férfiúi ágon, 62

ahol áthagyományozódnak a jogok), és nem Mária személyén keresztül (mintha megfeledkezne arról, amit a szűzi fogantatásról mondott). A szerző nyilvánvalóan nem riportot akart írni, tehát a jászol is szimbólum: Dávidra, a betlehemi pásztorra emlékeztet, akit a Zsolt 78, 70 szerint a juhok aklától hozott el Jahve (s a messiás az ő leszármazottja). Ezért van az is, hogy az első látogatók éppen a pásztorok (s nem a bölcsek, nem hatalmasok és nem gazdagok!) A Józsefnek szóló hírüladás: Mt 1,18-24 Az evangéliumi jelenet a megtestesülés misztériumának közvetlen előzményeire irányítja figyelmünket és két alapvető igazságot fogalmaz meg. Az első igazság lényege az, hogy Jézus Isten és ember egyetlen személyben. Az evangéliumi részlet műfaja és jelképei (az angyal megjelenése, a szűztől való születés) arra utal, hogy a földi édesanyától születő Jézus nemcsak ember, hanem egyben Istenként múlja fölül az ember törékeny világát. A zsidó nép hosszú évszázadokon keresztül várta a messiást, Isten megváltó küldöttjének érkezését, de arra senki sem gondolhatott, hogy maga Isten jön az emberiség megmentésére. Mária és József sem gondolhatott ilyesmire. A születés körülményeiről hírt adó vallási dráma csak jóval később, Jézus föltámadása után fogalmazódott meg. Csak ekkor vált bizonyossá Jézus istenemberi mivolta. De akkor valóban nyilvánvalóvá vált, és azóta ez az igazság kitörölhetetlenül él a hívő emberek lelkében. A másik igazság abban jelölhető meg, hogy Isten közeledése az ember részéről nyitottságot és szabadságot feltételez. "József úgy cselekedett, amint megparancsolta az Úr angyala." Ez nagyon fontos megjegyzés. Nem szabad átsiklanunk fölötte, mert hősies és mélyen hívő cselekedetre utal. Józsefnek teljes bizonytalanságban kellett igent mondania az eljövendő eseményekre, hiszen az Istenbe vetett hitén kívül más bizonyossággal nem rendelkezhetett. Meg kellett küzdenie önmagával, le kellett számolnia kételyeivel, és emberileg nézve a legteljesebb bizonytalanságban kellett vállalnia az eljövendő történéseket. Minthogy azonban nyitott ember volt és mélységesen bízott Istenben, igent tudott mondani a titokzatos isteni rendelésre. Mária látogatása Erzsébetnél: Lk 1,39-45 Ez a történet nem valamiféle szokványos rokoni látogatás megörökítése, hanem dramatizált és jelképes megfogalmazása annak, hogy a népéhez közeledő Messiás néhány ember szívében otthonra, elfogadásra talált. A dráma két lényeges mozzanatból áll. Az első mozzanat: a Messiás közeledése a választott néphez. Az evangéliumi leírás szerint Mária - méhében a magzattal - sietve útnak indul a hegyek közé, Jeruzsálem irányába. Ez az út arra az ószövetségi eseményre emlékeztet, amelyben Dávid és társai az Isten szövetségét jelképező frigyládát Jeruzsálembe viszik (2Sám 6). A szövetség ládájának átvitele annak idején a Jeruzsálemre adott isteni áldást jelképezte. Mária útja ugyanezt szimbolizálja: sietve útnak indul, hogy az isteni áldás és szövetség teljességét jelentő Jézust egészen közel vigye Jeruzsálemhez. Utazása azt az üdvtörténeti folyamatot örökíti meg, amelyben a Messiás népéhez közeledik, hogy e népet áldásával halmozza el, s hogy végérvényesen kibékítse egymással az emberi és az isteni világot. A dráma másik mozzanata: a Messiás közeledésének felismerése és elfogadása az ember részéről. Erzsébet azokat az embereket szimbolizálja, akik a rejtélyes események ködfátylában is felismerték Isten ígéreteinek beteljesülését, s akik nyitott szívvel várták az isteni áldás teljességét. Megdöbbenése és áldó szavai arra utalnak, hogy - jóllehet csak a sejtések szintjén - fölismerte a Mária szíve alatt rejtőző magzat isteni eredetét. Méltatlanságának tudatában éppúgy megdöbben, mint a frigyláda közelségétől érintett 63

Dávid: "hogyan lehetséges, hogy Uram anyja jön hozzám?"- kérdi. De aztán a frigyláda előtt ujjongó és táncra perdülő Dávidhoz hasonlóan örvendező és áldó szívvel köszönti Mária méhének gyümölcsét, a várva-várt Messiást. A napkeleti bölcsek látogatása: Mt 2,1-12 Az evangéliumi dráma főszereplője Jézus, Jézus küldetése, a megváltás egyetemessége. Jézus küldetése nemcsak a zsidó népnek szól, hanem az egész emberiségnek. Ezt jelképezi a 3 napkeleti bölcs látogatásáról szóló történet. Iz 60,4 prófétai jövendölése kapcsolható ide: népek és királyok jönnek a zsidó népnek támadt világossághoz, fényességhez, a népéhez eljött messiáshoz, aki valamennyi népre kiárasztja fényességét, az üdvösséget. A bölcsekről szóló történet prófétai módon tágítja ki a messiási távlatokat. A zsidók újszülött királya körül a világ minden embere találkozik: a kicsinyek (Lk!) és a nagyok (Mt!) Az első evangélista nem kunyhóba vagy jászolba helyezi a messiást, hanem házba. Azt is mondhatnánk, szinte királyi palotában látja őt, amint trónon ülve fogadja a föld népeinek hódolatát. Az ajándékok, amelyeket átadnak neki - az arany, a tömjén és a mirha csillogásukkal és értékükkel ünnepélyessé és színpompássá teszik a jelentet. Az elbeszélés csúcspontja, amikor a keleti nagyságok leborulnak a zsidók királya előtt, lába elé helyezik kincseiket és a bölcsességet, amelynek ők kiváló képviselői. Alakjuk felidézi Sába királynőjét, aki megcsodálta Salamon bölcsességét. A bölcsek imádják a zsidók királyát, aki majd személyesen is nagyobbnak fogja nyilvánítani magát Salamonnál. Úgy látszott, a zsidók hűtlensége, keményszívűsége magának az üdvösségnek jövőjét is kockáztatja. A pogányok odaözönlése azonban megszilárdítja a születő egyház reményeit. Ily módon az első evangélista szerint a bölcsekről szóló elbeszélés arra a tragikus fordulatra vonatkozó "prófécia", amelynek megtételére az üdvösség rendeltetett. Miként a jelen pillanatban, ugyanúgy a végén is a pogányok lesznek az evangéliumi üzenet címzettjei. Jézus bemutatása a templomban: Lk 2,22-32 Az evangéliumi részlet a vallási dráma jelképeinek segítségével Jézus áldozat mivoltáról beszél és a jézusi áldozatot elfogadó közösséget állítja elénk. Jézus áldozat mivoltára a templomi bemutatás eseménye utal. A bemutatás kifejezést a Szentírás görög szövege a "parisztémi" igével jelöli. Ez az ige egyrészt annyit jelent, mint papként az Úr szolgálatára állni (Dt 17,12), másrészt: áldozatot bemutatni. Amikor tehát az evangélista Jézus bemutatásáról beszél, Jézus főpapi vonásait akarja megrajzolni. Az ősegyháznak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy Jézus hivatása kezdettől fogva az volt, hogy papként álljon az Úr szolgálatára, és áldozattá váljék. Ugyanakkor az evangélista arra is utal, hogy e főpapi áldozatból üdvösség és világosság árad a világra. A jézusi áldozatot elfogadó közösséget Mária, József és az agg Simeon képviseli. A bemutatást az ószövetségi törvények nem írták elő. Mária és József önként viszi gyermekét a templomba, azaz szabadon mond igent Jézus hivatására és életművére. Simeon magatartását is az elfogadás jellemzi: befogadja, karjába veszi a gyermeket. Hálát ad Istennek, és ezzel burkoltan igent mond e gyermek jövőjére és üdvösséget hozó áldozatára. E három személy azt a közösséget jeleníti meg, amely kezdettől fogva nyitott volt Jézus felé, és amely a húsvéti események fényében végérvényesen elfogadta a jézusi áldozatból fakadó remény és üdvösség ajándékát. A szent család menekülése Egyiptomba: Mt 2,13-15.19-23 A szent család egyiptomi útja a jelképek nyelvén azt tanítja, hogy a názáreti Jézus az emberiség szabadítója. Egyiptom a rabság és a bűn szimbóluma. Isten egyszer már 64

megszabadította népét a fogságból. Erre utal az Ozeás prófétától származó idézet: Egyiptomból hívtam az én fiamat (11,1). De Jézusban végérvényessé és teljessé teszi e szabadulást. Ő ugyanis a bűn és a reménytelenség fogságából szabadítja meg Isten népét. Ezt a szabadságot csak ő nyújthatja, mert ő a názáreti. Názáret neve a héber necer, azaz hajtás szóból származik. Amikor az evangélista Jézust názáretinek nevezi, azt hirdeti, hogy Jézus az az Izáj gyökeréből sarjadó hajtás, akiről Izajás próféta jövendölt (11,1), vagyis ő a szabadító Messiás. Ez a tanítás semmiképpen sem lehet közömbös számunkra, mert mi is rabságban élünk: a bűn és a reménytelenség Egyiptomának foglyai vagyunk. Ebből a rabságból csak a názáreti Jézus szabadíthat meg bennünket. És jó, ha tudjuk, hogy ez a Názáreti itt van közöttünk. Amint annak idején Mária és József családja hordozta az Üdvözítőt, most e családnak folytatódása, az egyház hordozza Jézust. Az egyház jelen van bűneink egyiptomi fogságában, és naponta felkínálja a szabadulás lehetőségét. A bűnbocsánat szentségében Jézus szabadító tevékenységét közvetíti, igehirdetésével feléleszti szívünkben a reményt, és segíteni akar az örök élet elnyerésében. A 12 éves Jézus a templomban: Lk 2,41-52 Az ókori irodalomban gyakran előfordult, hogy egy-egy neves személy egyéniségét az illető gyermekkorához fűzött legendákkal világították meg. Ezt látjuk ebben az evangéliumi részletben is, amely nem egy elkallódott kisfiúról szóló történet, hanem igehirdetői célzattal szerkesztett vallási dráma, amely Jézus misztériumát és a jézusi misztériumot elfogadó apostoli közösséget állítja elénk. Jézus misztériumát a zarándokcsoportból eltűnő, majd a templomban megjelenő gyermek szimbolizálja. Az ősegyház igehirdetői a húsvét fényében értelmezik Jézus személyét. Azt akarják kiemelni, hogy az ő lényében a szenvedés és a dicsőség, a halál és a feltámadás szorosan egybetartozik. A szenvedés és a halál időszakát a csoporttól három napra elszakadó gyermek ismeretlen sorsa idézi fel. A dicsőség és a feltámadás időszakát ezzel szemben az a fordulat jelképezi, hogy a gyermek dicsfénytől övezve megjelenik a templomban, s megmutatja emberfölötti hatalmát. A Jézus misztériumát elfogadó apostoli közösséget Mária és József személye jeleníti meg. E közösség elfogadta a kereszt felfoghatatlan titkát: elfogadta, hogy Jézus megdicső-ülésének előfeltétele a szenvedés és a halál. A nagypénteki tragédia fájdalommal tölti el az apostolok szívét, s tiltakozást vált ki elméjükben. Erre a fájdalmas tiltakozásra utalnak Mária szavai: "atyád és én bánkódva kerestünk téged". De a varázslatos húsvéti hajnal elsöpri a szomorúságot és felébreszti a reményt. Már elfogadják a kereszt titkát. Erre a változásra a drámának az a mozzanata utal, hogy Mária és József boldogan fedezi fel a templomban a gyermeket. Nekünk is jó megfontolni, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett keresztény családi élet alapja csak a szenvedés és a dicsőség vonásait egyesítő Krisztus lehet. Máriához hasonlóan gondolkodjunk el ezen a tanításon, és tegyünk meg mindent, hogy életünkről ismerje fel a világ: mi már elfogadtuk a halált életté változtató Krisztus misztériumát. Jézus keresztsége: Mk 1,9-11; Mt 3,13-17; Lk 3,21-22; Jn 1,29-34 Jézus nyilvános szolgálata a keresztséggel kezdődik. Mind a négy evangéliumban megtalálható a keresztség elbeszélése. Minden bizonnyal történeti tény. Irodalmi műfaja: apokaliptikus elbeszélés vagy magyarázó látomás, amely Jézus életének értelmét és jelentőségét igyekszik világossá tenni. Középpontjában a teofánia (Isten-látomás) áll. Az égi szózat nem parancsot ad, hanem közlést: a látnoknak, Jézusnak 65

az alakját értelmezi. Az angyali jelenések és teofániák gyakoriak a Bibliában, de mindig az a céljuk, hogy keretet adjanak az Istennel való találkozásnak, amelynek elsősorban az a rendeltetése, hogy valamiféle hatással legyen az üdvösség történelmére. Az evangéliumi hagyomány a Jordán melletti tapasztalatot a teofániák kifejezéseivel, vagyis az ószövetségi irodalmi elemeket felhasználva írja le, éspedig azért, hogy ne hagyjon kétségeket Jézus hivatásának és küldetésének eredete felől. E hivatás nem valamiféle álomnak vagy személyes tévedésnek gyümölcse, hanem a magasságból érkező hívás eredménye. A leírás irodalmi elemei a teofániák leírásánál használatos elemek: az ég megnyílása, a Lélek leszállása galambhoz hasonló formában és az Atya szózata. Miért vette fel Jézus János bűnbánati keresztségét, hisz neki nem volt szüksége bűnbocsánatra és a hit jelképes kifejezésére? Jézus mindenben hasonlóvá akart válni hozzánk. Legalábbis külsőleg megpróbált besorakozni a bűnösök tömegébe, hogy a lehető legközelebbről megtapasztalja életüket. Az evangéliumok leírásában a feltámadás utáni "látást" érezzük meg: Jézust az Atya és a Lélek igazolja: tehát akkor is Fiú volt, amikor elfogadta a bűnbánat keresztségét. Az "ég megnyílása" az isteni kinyilatkoztatás meghirdetésének szokványos előfeltétele, a korabeli világképet tükrözi, de annak a jele, hogy a két világ, Isten és ember kapcsolatba kerül egymással. Az ég Krisztusra nyílt meg, egyben azonban az emberiség egész családjára is. Isten és ember kibékülésének, vagyis az üdvösségnek ideje valósággá lett. A szent Léleknek galamb formájában történő "leszállása" népszerű kép, egyben azonban rejtélyes is. Lk pl. testi alakban történő leszállásról beszél, miként a Pünkösdről szóló elbeszélésben is látható módon megjelenő lángnyelvekről tesz említést (ApCsel 2,3). A galamb esetleg újrafelidézése "Isten Lelkének", aki az ősvizek felett lebegett (Ter 1,2), vagy a vízözön után megjelenő, Isten békéjét hirdető galambnak. Ha most Krisztus felett állapodik meg, ez azt jelenti, hogy vele a történelem újra kezdődik, de már új alapon. Nem arról van szó, hogy a Lélek valóban galamb formájában jelent meg; ugyanakkor jelenléte az üdvtörténetben, és különösen ebben a lezáró és egyben kezdeti pillanatban, szinte kézzelfogható. A bibliai hagyományban a Lélek megadatik a bíráknak, a királyoknak, a prófétáknak, a papoknak, de különösen a messiás és a messiási nép kap ígéretet birtoklására. Jézust a keresztség pillanatában - betöltendő prófétai missziójára tekintettel különleges módon is eltölti a Lélek. A keresztségről szóló elbeszélés csodálatosan felépített kompozíció, de az Istennel való kapcsolat, a Lélek kiáradása és a prófétai beiktatás a valóság világába tartozik. A Lélek jelenléte megerősíti Jézus küldetését, amelynek betöltésére hivatott, ugyanakkor felkészíti őt a reá váró nehézségekre és megpróbáltatásokra is. A "hang" bizonysága annak, hogy a keresztségről szóló rész meghívás-elbeszélés. Hang szólítja Ábrahámot (Ter 12,1-3) és vezeti őt vándorlásai folyamán (Ter 15,1;17,1), Mózes hangot hall a csipkebokorból (Kiv 3,4) és a felhőből (Kiv 19,16-24), Sámuel álmában hallja Istent /1 Sám 3,4/, Izajás a templomban (6,8), Jeremiás a szabadban (1,11). Rendes körülmények között a hang az ember belső világában szólal meg, de a bibliai szerzők külsővé teszik, hogy hitelét növeljék. Az ószövetségi hagyományban az Atya szavainak két egymástól különböző változatát olvashatjuk: "te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem"; "fiam vagy, ma adtam neked életet". Ez utóbbi a Zsolt 2,7-ben olvasható, amely a messiásnak, az eszkatologikus királynak beiktatását adja hírül. Az előbbi Iz 42,1-ben olvasható: fiam helyett "szolgám" kifejezés szerepel. Az Atya szózata az ószövetségi messianizmus összefoglalásaként "messiáskirálynak", "fiúnak" és "szenvedő szolgának" mutatja be Jézust. A "fiú" megnevezés emlékezetbe idézi a hírüladásban (Lk 1,35) elhangzott nevet, és a továbbiakban is előfordul az evangéliumokban. Itt nem 66

biológiai, hanem metafizikai értelemben kell felfogni Jézus fiúságát. A "szeretett" és a "kedvem telik" kifejezés azt a jóakaratot és különleges szeretetet érzékelteti, amellyel Isten a "Fiú" felé fordul, s amelyet az is tanúsít, hogy milyen egyedülálló küldetést adott neki. Ugyanúgy, mint ahogy Mária is azért "kegyelemmel teljes", mert elfogadta az ajándékot, hogy anya legyen és így a messiás munkatársa. János evangéliumában a Keresztelő prófétai szóval köszönti Jézust: "Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit". János nemcsak a húsvét fényével tekint vissza Jézusra, hanem teológiailag értelmezi alakját. A Bárány és az Isten Fia nevekben az ősegyházi igehirdetés konkretizálta azt, amit Jézusról mint megváltóról hirdetett. Az Isten Báránya kifejezés ószövetségi gyökerekből táplálkozik. A húsvéti bárány – bár nem engesztelő áldozatul ajánlották fel – mégis a szabadulást jelképezte. (Jézus abban az órában halt meg, amikor megkezdték a húsvéti bárány leölését.) A szenvedő szolga alakja Izajásnál. Párhuzamot lehet vonni Izsák és Jézus feláldozása között. Az Isten Báránya kifejezés tehát két állítást tartalmaz: az ószövetségi előképek beteljesedtek, továbbá, hogy Jézus egész élete, működése önfeláldozás, halála és feltámadása üdvösségszerző. A keresztség döntő lépést jelent Jézus életében, a közösségnek pedig alkalmul szolgál arra, hogy megragadja az ő misztériumát és elmélyüljön benne. Jézus tudatára ébred hivatásának, a vele kapcsolatos isteni tervnek, és egyúttal megkapja mindazt az erőt, amely missziójának betöltéséhez szükséges. Hivatása nem egyik napról a másikra születik, de a keresztségben világosságot kap és ezt követően olyan döntéssé válik, amely megmásíthatatlannak bizonyul. A keresztség – e pillanattól fogva immár életre-halálra szóló – kötelezettséggel járó program Jézus számára is, amelynek megértésében egyre jobban elmélyül majd. Róla is elmondhatjuk: az volt hivatása, hogy élje, és valóra váltsa keresztségét. Jézus megkísértése: Mk 1,12-13; Mt 4,1-11; Lk 4,1-13 Jézus a keresztség után visszavonul a pusztába, hogy küldetéséről gondolkodjék, szembenézzen a rá váró feladatokkal. Nyilvánvalóan személyes kezdeményezésről van szó, egyben azonban isteni sugallatról is. A böjt szokványos bűnbánati gyakorlat a zsidóknál, miként más népeknél is (1 Sám 31,11-13; Jón 3,3-10). Jézus teljesen megtartóztatta magát az ételtől: negyven nap és negyven éjjel böjtölt. E pusztai tartózkodás páratlan eseménye a Sátánnal való megütközés, a megkísértés. Jézust Isten Lelke vezérli, ugyanakkor megjelennek lelkében a gonoszság szellemének csábításai is, hogy megzavarják a sugallatokat, amelyek az Atyától erednek. A bibliai kísértés-fogalom közelebbi vizsgálatot igényel. A bibliai szövegekben szereplő megkísért szót nem lehet mindig, minden további nélkül a "bűnre vinni, csábítani" értelemben felfogni és fordítani. A kísértés fogalmának pontos bibliai értelmét csak akkor tudjuk megállapítani, ha figyelembe vesszük, ki az, aki kísért és mi ezzel a célja. Eszerint a kísértés lehet: istenkísértés, próbatétel és bűnre csábítás. Istenkísértés: A Biblia gyakran említ olyan eseteket, amikor az ember kísérti Istent. A választott nép Istent kísérti a pusztában, amikor a vízhiány miatt lázadozik (Kiv 17,1-7), amikor visszavágyik Egyiptom húsosfazekai mellé (Kiv 16,3), Istent kísérti Mózes és Áron is, amikor nem hisznek gondviselő szeretetében (Szám 14,18-19), Ananiás és Szafira az Úr Lelkét, amikor letagadják az eladási ár egy részét (ApCsel 5,9). Az istenkísértés azt jelenti, hogy az ember nem bízik meg Istenben, nem hisz hatalmában, szeretetében és jóságában, bár mindezt állandóan tapasztalja. Isten ugyanis kérés és provokáció nélkül újra és újra 67

olyan tetteket hajt végre, amelyekből egészen nyilvánvaló, hogy ő jó és hűséges, választottai érdekében mindent meg tud tenni, és meg is tesz. Ha az ember folyton újabb bizonyítékokat követel, súlyosan megbántja Istent: Zsolt 95,9 és ez a vétek a legsúlyosabb büntetést érdemli: Szám 14,22-23; 20,12; ApCsel 5,9-10. Isten és az ember jó kapcsolata ugyanis csak az ember teljes Isten iránti bizalmára épülhet (Bölcs 1,2). Próbatétel: A kinyilatkoztatás korábbi szintjén, az Ószövetségben találkozunk azzal a gondolattal, hogy Isten kísérti meg az embert. Ábrahám áldozatának története a legismertebb: Ter 22,1-19, a manna: Kiv 16,4-5, törvényei: Kiv 20,20, a negyven évig tartó pusztai vándorlás: Mtörv 8,4. Az idézett bibliai szövegek semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy amikor Isten kísérti az embert, nem az a célja, hogy a bűnt előidézze, épp ellenkezőleg: Isten alkalmat ad az embernek, hogy bebizonyítsa hűségét, engedelmességét, így méltónak bizonyuljon az ő szeretetére, jótéteményeire. (pl. Ábrahám készségét látva Ter 22,13.16). Ezek a kísértések tehát próbatételek, egyben a nevelés eszközei is és az ember szabadságának, emberi méltóságának kifejezései is. Az emberi boldogság lehetetlen szabadság nélkül. A szabadságot pedig csak akkor éli meg az ember, ha van döntési, választási lehetősége. Kérdés: mi van, ha csak egy ember nem tudja legyőzni a kísértést és ezért elkárhozik? A pokol sajátos képi megfogalmazása annak, hogy halálos komolyan kell venni az életet. Isten emberhez méltó boldogságot akar adni, s ehhez kell ez a homályban történő erőlködés, azaz, hogy bukásaink ellenére is Isten mellett döntsünk. (Az Újszövetség is beszél erről a kísértésről, próbatételről, ezeket inkább megpróbáltatásoknak, gyötrelmeknek nevezi. Pál apostol megnyugtatja a híveket: Isten nem hagy erőtökön felül megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja /l Kor 10,13/.) Csábítás: A Biblia kertelés és szépítés nélkül elmarasztalja az embert a bűnökért. Tanítja, hogy az ember maga felelős a bűneiért (Jak 1,13-15). A Szentírás mégsem ítéli el teljesen a bűnös embert. Rámutat, hogy a gyönge embernek komoly próbákat kell kiállnia, másrészt utal arra, hogy a bűnök azért is fordulnak elő, mert valamilyen külső hatalom, ártó akarat csábítja az embert, hogy ne engedelmeskedjék Istennek, ne tegye a jót, ne álljon helyt a próbatételekben (Jak 1,13-15). Az ősszülőket a kígyó csábítja el (Ter 3,1-5), Dávidot a sátán veszi rá a népszámlálásra (l Krón 21,1); az Újszövetség is felhívja a figyelmet a sátán ártalmas tevékenységére: konkolyt vet a búza közé, betegséget támaszt, Jézust el akarja téríteni útjáról, ordító oroszlánként jár körbe, stb. Sátán (gör. diabolosz a diabolló ige főnévi alakja) jelentése: elválasztani, megosztani, eltéríteni, valami ellen fordulni, vádolni, rágalmazni, becsapni. Tehát valamennyi jelentés megtalálható a diabolosz szóban: ellenség, vádló, rágalmazó, félrevezető. A LXX a diabolosz szót választotta a héb. satan (démon) fordítására. Ezért a két kifejezés többé-kevésbé azonos. Az Újszövetségben különféle kifejezések találhatók: e világ fejedelme, az ellenség, a gonosz, a kísértő, e világ istene, a levegő hatalmasságainak fejedelme, amelyeket az apokrif irodalomból vettek át, de ezeknél gyakrabban megjelenik a diabolosz és a Szatanasz kifejezés. A szerep, amelyet az ördög betölt a történelemben, nyilvánvalóan az, hogy ellenlábasa legyen Istennek és az ő tervének. A modern teológia elsősorban funkcionális szempontból közelíti meg a kérdést, elsősorban tetten érhető működése szempontjából vizsgálja a sátán létét. Ebben az értelmezésben a sátán azoknak a tényezőknek összessége, amelyek személyek közvetítésével, emberellenes szellemi áramlatokban, gonosz politikai rendszerekben érnek el bennünket, s Istentől elfordítani, eltávolítani igyekeznek minket. Ebben az értelmezésben is egyénfelettiek, személyesek és gonoszak. A nagyon rövid Mk szöveg csupa prófétai jelkép, eszkatologikus kép:  a negyven nap jelentése: nagyon sok, a lehető legtöbb, maximum. „Negyven napig/évig”: vízözön, Mózes könyörgése a népért, Góliát ingerli a zsidókat, Illés az 68

Isten hegyéhez megy, pusztai vándorlás, nagy királyok uralkodása, megengedett botütés. Teológiai értelmezésben: negyven nap a bűnbánat, a böjt, a próbatétel, az ima, tehát a 40 az Istennel való találkozás kulcsszáma. Jézus böjtjének 40 napja arra utal, hogy ez a böjt és a kísértés a lehető legkomolyabb, legsúlyosabb (burkolt utalás: Jézus egész életére kiterjed), ugyanakkor döntő üdvtörténeti esemény: a messiási kor kezdetét jelenti.  a "vadállatok közt élt" jelentése: a messiási kor szépségét, békéjét, harmóniáját ecseteli: Iz 11,6-8. Oz 2,20; Iz 11,9 - a paradicsomi állapot visszatérését, helyesebben megvalósulását fejezi ki. A "valakivel lenni" kifejezés a Bibliában kifejezett jó-viszonyra, baráti kapcsolatra, összhangra utal, pl. Dávid győzött, mert vele volt az Úr, Jézussal lenni = Jézus tanítványának lenni, Krisztussal lenni = vele egységben élni. Ha tehát Mk azt írja, hogy Jézus vadállatokkal élt, ez azt jelenti, hogy benne elérkezett a végső, a beteljesült messiási idő.  az "angyalok szolgáltak neki" jelentése: amit az ember engedetlensége által elveszített, Jézus visszaszerzi engedelmessége által. (Ld. angyali étel: Eukarisztia!)  a "puszta, sivatag" jelentése: az Istennel való találkozás helye, alkalom a prófétai feladatok tisztázására, a személyes döntések meghozatalára. (Ld. Lk-nál: hegy!) Pl.: Pál apostol is Arábia sivatagjában készült föl apostoli feladatára, Illés próféta 40 napig vándorolt Isten hegyéhez. A sivatag a kényelem, a komfort hiánya miatt alkalmas az önmegtagadó, böjtölő, imádságos magány megteremtésére, ahol az ember szembesülhet önmagával, feladataival, nehézségeivel. A márki szöveg mondanivalója: Jézus átélte, megküzdötte a kísértést. Életre szólóan döntött Isten akarata mellett, ellene mondott a kísértésnek, benne, személyében a messiási kor érkezett el hozzánk. Lk evangéliumában a 3 kísértés Jézus messiási útját elővételezi és jellemzi. A kísértés hangjai – akár belülről, akár kívülről erednek – veszélyeztetik Jézus választásait és döntéseit. Lelkében az isteni elvárások és a személyes emberi vágyak ütköznek össze egymással. Ő ugyan mindig előnyben részesítette az Atya kívánságait, de ehhez nagy önmegtagadásokra és elszántságra volt szüksége. Az első próbatét közvetlenül a böjthöz (éhség) és a keresztséghez (ha Isten fia vagy) kapcsolódik. Az ördög azt sugallja, hogy a messiás azáltal próbálja csillapítani éhségét, hogy az előtte heverő kövek egyikét átváltoztatja. A nép elvárásaiban a messiás csodatevő hatalommal megáldott lényként szerepelt. Ha valóban ő a messiás, ennek most tanújelét adhatná. A Sátán nemcsak csodát kér, hanem jelet. A "ha Istenfia vagy" bevezetés teszi ezt világossá. Jézus nem utasítja el a csodatevést, ha rászorulókon kell segíteni, vagy küldetését kell igazolnia, de nem tesz csodát azért, hogy valaki kíváncsiságát kielégítse, vagy hogy ellenségei arcátlan kérésének eleget tegyen. Kenyérről gondoskodni saját éhségének csillapítására, s mi több a Sátán kérésére, aki csak megzavarója lehet Isten tervének, annyit jelent, mint nem elfogadni a küldetéshez tartozó kényelmetlenségeket. Ha saját kényelme érdekében használja az isteni hatalmat, és nem vállalja az apostoli fáradalmakat, akkor nem vállalja majd az ellenséges üldöztetést sem, sőt a jövőben elmenekül a fogság és a halál elől is, aminek megtételére egyébként Péter és a rokonok is csábítják őt. A karizmák a közösség javára vannak, és nem annak javára, akire rábízattak. A szerző itt az isteni pedagógia dicséretét zengi, amely a kivonulás ideje alatt éhínség által tette próbára népét azért, hogy értésére adja, "nem csak kenyérrel él az ember". Nem ítéli ezzel sátáninak a kenyérért és a földi dolgokért való aggodalmaskodást, de kétségtelen, hogy a földi értékek félrevezethetik és becsaphatják az embert, hiányuk pedig az ember elidegenedésének és bukásának veszélyével jár.

69

A következő próbatétel a hatalom kísértése. Nyilvánvalóan képzeletbeli látomásról van szó, a csábítás ezáltal nem kevésbé valódi. A földi vagy politikai érvényesülés vágya föltámadhatott Jézus gondolataiban és lelkében. Keményen harcolnia kellett ellene, nehogy e vágy magával ragadja őt. A Sátán azzal dicsekszik, hogy a világ országainak tulajdonjoga az övé. Képtelenség, hogy Isten valamiféle vetélytárssal osztja meg a világ feletti uralmat. Az ördögi javaslatnak csak az ember féktelen vágyaiban van objektivitása, aki csak önmaga felmagasztalására törekszik. Pl. az Ószövetségben: fejedelmek égbe emelkedni akarása, hogy Istent megfosszák trónjától, és helyébe üljenek (Bábel). A bármilyen hatalom vágya az a kísértés, ami legkönnyebben feltámad az ember lelkében. Ha a messiás uralma egyetemes, akkor Jézus megkezdhetné e hatalom érvényre juttatását. A Lélek megkísérli megértetni vele, hogy ez illúzió. Az evangéliumnak nincs szüksége hatalomra ahhoz, hogy érvényre jusson, még kevésbé földi hatalmak támogatására. Sőt ezek segítsége nélkül gyorsabban tud terjedni. A Sátán bujtogató szavait követni annyi, mint függő viszonyba kerülni vele, urunknak elismerni, szolgálni és imádni őt. Jézus elutasítja a hatalmat, mert arra kapott hívást, hogy a szolga útját járja végig, és nem az úrét. Az egyetlen Úr, akinek az ember imádattal és szolgálattal tartozik: Isten. A jahvista parancs hangzik el újra, hogy megtörjön minden sátáni akarást. Isten elsőbbsége, uralma azonban nem az ember megsemmisítésén alapul. Jézus saját személyes hatalmát (személyi kultuszát) utasítja el, de nem az emberét, akit Isten a mindenség királyává és urává tett. A harmadik kísértés színhelye Jeruzsálem. Jézus egész földi léte folyamán aggódó félelemmel és örömmel tekint Jeruzsálemre, mert e város jelzi végső megaláztatásának és végérvényes felmagasztaltatásának pillanatát. Ez a kísértés a szenvedés előjátéka. A sátáni javaslat kihívó: rá akarja venni a messiást arra, hogy Istentől eredését káprázatos és látványos jelekkel igazolja, lépjen ki a névtelenségből. Később ellenfelei is "égi jeleket" követelnek tőle. Jézus azonban nem varázsló, hanem üdvözítő. Betegeket gyógyít, tömegeket táplál, föltámadása után eljön majd az égből, de nem a látványosság kedvéért, hanem hogy élőként mutatkozzék be a kételkedőknek. Jótettei tanúskodnak arról, kicsoda ő valójában. Az ördög visszatér az "Isten fia" megnevezésre és bibliai érvvel hozakodik elő: Zsolt 91,11-13, ahol a szerző Istenbe vetett bizalmáról beszél, aki megszabadítja őt a veszélyből. Jézus nem tagadja a gondviselést, de nem azonosítja az emberi elbizakodottsággal. Istent kísérteni = megfelelő ok nélkül kérni közbelépését. Isten segít, de nem kell helyettesítenie az embert, és még kevésbé kell kijavítania az ember oktalanságából és vakmerőségéből eredő hibákat. Ő mindenkinek megadta az önmegvalósításhoz szükséges adományokat, az embernek kell ezekkel élnie, s nem rendkívüli segítségben bizakodnia. A lukácsi szöveg mondanivalójának összefoglalása: Jézus szolgálata a Lélek jegyében kezdődik, egyben azonban a sátáni árnyék is ráborul. Csak a végén következik be, hogy az első lassanként a második fölé kerekedik. A kísértésről szóló elbeszélés történeti, egyben buzdító jellegű. Lk a csábításokat legyőző Jézust példaképként akarja felmutatni, akit a hívőknek követniük kell küzdelmeikben, hogy ne valljanak kudarcot keresztségi kötelezettségeikben. 4.2. Az apostolok kiválasztása: Mt 4,18-22; 9,9; Mk 1,16-20; 2,13-14; Lk 5,1-11, Lk 5,2728; Jn 1,35-37 Jézus tanítói módszerében nem volt semmi külső forradalmi újítás a törvénymagyarázók és Keresztelő János működéséhez viszonyítva. Felszólalt a zsinagógákban, tanítványok csoportja követte és hallgatta. Tanítványait azonban maga választotta ki és hívta meg követésére. Mind a négy evangélium elbeszél néhány 70

meghívástörténetet, Mt fel is sorolja a kiválasztott és meghívott 12 apostol nevét. (Apostolok névsora: Mt 10,1-4, Mk 3,13-19) Lk úgy mutatja be az apostolok kiválasztását, mint igazi messiási tevékenységet: Jézus imában tölti az éjszakát, amikor megvirrad, magához hívja hallgatóit, s közülük választja ki az apostolokat (6,12-13). A szinoptikusok öt apostol meghívását írják le, valamennyien ugyanazt a sémát használják: Jézus találkozik a leendő tanítványokkal, elhalad előttük, ő látja meg őket. A tanítványok foglalkozásukat végzik (halásznak, vámot szednek). Ezt követi a hívás: a Mester hívja azokat, akiket meglátott. A harmadik mozzanat: a követés. Alkalmasint megjelölik azt is, amit vagy akit elhagy a meghívott. Az apostolmeghívás-forma célja annak bemutatása, hogy az apostolok az igehirdetés (kérügma) legfőbb letéteményesei és képviselői az egyházban. Jézus akaratából lettek apostolokká és tanúivá mindannak, ami az igehirdetés tárgyát képezi: Jézus tanítása, tettei, élete, halála, feltámadása. Ezek a meghívásformák kidomborítják, hogy az apostolok tanítvánnyá válásában egyértelműen és kizárólagosan Jézus volt a kezdeményező: ők elmerülten végezték munkájukat, Jézus látta meg őket, ő hívta és szólította meg valamennyiüket. Az apostolokkal kapcsolatban az igehirdetés másik célja: az apostolok magatartása példa a hívők számára. Rámutatnak az elbeszélések arra, milyen készségesen, késlekedés és vonakodás nélkül, azonnal követték Jézus hívását, és alkudozás nélkül adták fel egész eddigi életüket, tevékenységüket. Az ószövetségi meghívástörténetek megengedik a késlekedést, pl. Elizeus elbúcsúzhat családjától (1 Kir 19,19-25), Jézus apostolai pedig példát adnak a készséges Krisztus-követésre. Az evangéliumok más helyein maga Jézus figyelmezteti a késedelmeskedőket, figyelmetleneket, munkájukhoz vagy vagyonukhoz ragaszkodókat, hogy ez a magatartás nem méltó hozzá (Mt 19,13-22). János evangélista nem alkalmazza ezt a szokványos formát. Az apostolok meghívását közvetlen, élményszerű módon adja elő. Beszámolói színesek, fordulatosak, egymáshoz nem hasonlíthatók, pl. János és András, Fülöp és Bertalan meghívásának elbeszélése. János arról is beszámol a legtermészetesebb módon, hogy az apostolok eltávoznak Jézustól. (András és János csak egy napig maradnak nála, vagy elmennek és mást is magukkal hoznak.) A negyedik evangélista számára nyilvánvalóan fontosabb szempont az, hogy az apostolok azonnal felismerték Jézus kilétét "Te vagy az Isten Fia", és siettek másoknak is elmondani azt. Az apostol szó a profán görög nyelvben inkább kiküldött csapatot jelentett, nem egyedi személyt. A LXX fordítás azonban a prófétákat is Isten küldötteinek mondja, így fordítja le a héb. saliach szót. Az ősegyház - mint Pál levelei mutatják - a karizmatikus hithirdetőkre is alkalmazta ezt a nevet, de elsősorban mégis Jézus 12 tanítványára. Később közéjük sorolták Mátyást és Pált is (ApCsel 1,15-26). Teljes jogon csak az számított apostolnak, aki tanúja volt Jézus nyilvános működésének és a feltámadás utáni megjelenéseknek (ApCsel 1,22;2,32). Pál is azon a címen meri magát apostolnak nevezni, hogy látta "az Urat", a feltámadt Krisztust (1Kor 15,3-11; Gal 1,15; ApCsel 9,27). A tizenkettes szám szimbolikus értelmű. Jézus jelezni akarta vele az üdvtörténet folytonosságát és betetőzését. Az Újszövetség az Ószövetség beteljesítője. Ezt a gondolatot különösen a Jelenések könyve emeli ki azzal, hogy még az üdvözültek seregére és a mennyei Jeruzsálemre is alkalmazza a jelképet. (A mennyei Jeruzsálem 12 kapuja, 24 vén, 144 ezer üdvözült: valamennyi a 3 és a 4 szent szám számkombinációi - teológiai mondanivaló hordozói.) Azt is kifejezik, hogy az újszövetségi közösség, az egyház Isten szervezett népe lesz. Ebből kell kiindulni, amikor az apostoli hivatal jelentőségét mérlegeljük. Az apostolok tisztében Krisztus papi, prófétai és kormányzói hatalma folytatódik:  Krisztus úgy küldi apostolait, ahogyan őt küldte az Atya (Jn 20,21); 71

   

az Atya minden hatalmat neki adott a mennyben és a földön (Mt 28,18); Krisztus átadta az apostoloknak az oldás-kötés hatalmát (Mt 18,18); átadta a tanításra vonatkozó különleges megbízatást (Mt 28,18); átadta a bűnbocsátó hatalmat (Jn 20,21); rájuk bízta az eukarisztia ünneplését (Lk 22,19);  a kinyilatkoztatás letéteményeseivé tette őket - megígérte a Szentlelket (Jn 14,26).  egyet kiemelt közülük: Simonnak a nevét Kepha-ra, Péterre, azaz sziklára változtatta. Később megígérte, hogy erre a sziklára építi egyházát, amelyet a gonosz hatalmak sem tehetnek tönkre. Péter külön is megkapta az oldás-kötés hatalmát, majd a főpásztori megbízatást az egész nyáj fölött. Jézus előzőleg hitet és szeretetet követelt tőle, vagyis teljes önátadást és szolgálatot. Jézus a hatalom gyakorlásának módját is szabályozta. A tanításban magát állítja példaképül: ő szelíd és alázatos szívű, nem úgy, mint azok a tanítók, akik saját dicsőségüket keresik (Mt 12, 29). Tanítványainak úgy kell a hatalmat felfogniuk mint szolgálatot, nem pedig uralkodást. Az apostolok kiválasztása Jézus életének misztériuma. Jézusnak ez a tette is a megváltást, Isten országának megvalósulását célozta, de egyúttal az egyház alapításának jele és lényeges mozzanata is volt. Jézus mint megtestesült Ige akart továbbélni a történelemben, s kegyelmeit ki akarta árasztani a világ végéig. Élete az Atyában gyökerezik, küldetése tőle van. De az Atya azért küldte őt, mert szereti a világot. Az egyház ennek a természetfölötti életnek, küldetésnek és szeretetnek a továbbadására szolgál. A világnak hirdeti, hogy Isten Fiában felkarolta az embert, kiengesztelte önmagával és a Szentlélek elküldésével járhatóvá tette számára az örök hazába vezető utat. (Ef 2,18) 4.3. Jézus küldetése, tanításának főbb vonásai Alapmotívum: Isten országának közeledte. Mk evangélista Jézus evangéliumának tartalmát a következőképpen foglalja össze: "Beteljesedett az idő, már közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban". Valószínűleg nem eredeti Jézuslogiont idéz, hanem ő maga foglalja össze Jézus tanítását. Kétségtelen azonban, hogy Mk helyesen összegzi Jézus küldetésének lényegét. (Amikor Mt az Isten országa helyett mennyek országáról beszél, lényegében ugyanazt mondja, mint Mk, mert a menny nem más, mint Isten nevének egyik, a zsidóknál szokásos rejtőztető körülírása.) Mt és Mk tehát ugyanúgy foglalja össze Jézus küldetését: Jézus igehirdetésének és fellépésének középpontja és kerete Isten elközelgő országa. Jézus "ügye" az Isten országa volt. Jézus sehol sem mondja meg kifejezetten, hogy miben áll Istennek ez az országa, csak annyit mond, hogy közel van. Nyilvánvalóan föltételezi, hogy hallgatóinak van előzetes ismerete, amellyel mi már nem rendelkezünk. Csakhogy Jézus korában is elég különböző dolgokat vártak az emberek Isten országa címén: a farizeusok a Tóra tökéletes beteljesedésének képzelték, a zelóták politikai teokráciának, az apokaliptikusok az új korszak, az új ég és új föld eljöttének. Jézus egyik csoportba sem sorolható be. Az Isten országáról szóló szavai meglepően újak és nyitottak. A történelem során Jézus Isten országáról szóló szavait különbözőképpen értelmezték:  a régebbi katolikus irodalom az egyházat tekintette Isten országa történelmi megvalósulásának  az újkorban, főleg az I. Kanthoz kapcsolódó liberális teológiai szemlélet azt hangoztatta, hogy Isten országa a legfőbb jó, a szellem és a szabadság birodalma 72

 

a későbbi teológiai kutatás fedezte fel Jézus szavainak eszkatologikus jelentését, természetesen úgy értelmezve, hogy a jelenben még megvalósíthatatlan, ezért inkább visszatértek az erkölcsi értelmezéshez ez a gondolkodás manapság a politikai teológiák, az ún. szabadság-teológiákban jelentkezik: eszerint Jézus az Isten országáról szóló igehirdetése politikai és társadalmi utópia, amelyet a felebaráti szeretetben és a testvériségben kell megvalósítani. Isten országa így tulajdonképpen feloldódik a szabadság birodalmában, eredeti jelentését, értelmét elutasítják

Az Isten országa (uralma) fogalom eredeti, jézusi jelentése Az uralom fogalmához a ma emberében rossz asszociációk kapcsolódnak: szolgaság, a szabadság elnyomása, az ember autonómiájának megsértése. A korabeli zsidók másképp éreztek. Számukra az Isten országa azt a reményt jelentette, hogy megvalósul az igazságos uralkodó ideálja. Az igazságosság az ő számukra nem a pártatlan igazságszolgáltatást jelentette, hanem a kiszolgáltatottaknak, a gyengéknek, a szegényeknek nyújtott segítséget és védelmet. Isten igazságosságának megvalósulását várták a világban. Isten országa az üdvösség reményének kifejezése volt: a népek és emberek közötti béke, salom megvalósulása, sőt az emberekben és a kozmoszban megszülető béke. Pál és János helyesen értelmezve Jézus szándékát, Isten országa helyett Isten igazságosságáról, illetve az életről beszéltek. Jézus tanítását az Isten országa eljöttéről a békét, szabadságot, igazságosságot és életet kereső emberiség nézőpontjából kell vizsgálnunk. Miért állította Jézus igehirdetése középpontjába az Isten Országának eljövetelét? Az emberiség ősi reménysége és az Isten országa eljöttének ígérete közti összefüggés magyarázata a bibliai felfogás szerint az ember bűne. Ennek következtében az ember nem egyszerűen önmagától birtokolja a békét, igazságosságot, szabadságot és életet. A ember saját erejéből nem tud megszabadulni a bűnös létállapotból. Ezt az emberellenes hatalmat nevezi a Biblia démonnak, gonosznak, neki tulajdonítja az ember és a teremtett világ elidegenedését, ellenségessé válását, szétszakítottságát, a végzetszerű és tragikus élethelyzeteket. Csak e háttér figyelembevételével válik teljesen világossá, hogy a megoldást az emberiség bűnös állapotára egyedül Isten, az élet és a történelem ura adhatja meg. Az Isten országa tehát: az az Új, ami még soha sem volt, ami el sem képzelhető, nem megcsinálható, amit egyedül Isten tud megadni, ami végül is maga az Isten. Jézus küldetésének alapmotívuma tehát: az Isten Isten és Úr volta, amely meghozza az emberlét emberségét és a világ üdvösségét azáltal, hogy megszabadít a rossz erőitől, és kiengesztelődéshez vezet. Ez egyben Jézus személyének végső titka. Isten országának eszkatologikus jellege A bibliai remény Isten országának eljöttében nem puszta vágyálom vagy utópia. Ez a reménység Izrael konkrét történelmi tapasztalatán alapul. Isten országa eljöttének ószövetségi reménye abban gyökerezik, hogy Jahve Izrael és az egész világ királya. Történelme folyamán Izrael népe fájdalmasan megtapasztalta, hogy az Isten országába vetett hit kiáltó ellentétben van a fennálló valósággal. Így ez a hit egyre határozottabban eszkatologikus jelleget ölt. A múlt minden nagy üdvösséghozó isteni tettét, pl. kivonulás, szövetségkötés, fokozott formában várják a jövőben. Így kezd kialakulni egy új szövetség és egy új kivonulás reménye. Isten országának eljövetele a jövőbe tolódik. Ezt a reményt viszi tovább az apokaliptika: új korszak érkezik, de nem a történelemben, mert ez az új 73

korszak transzcendens valóság. Dániel könyvében olvassuk az egymást váltó 4 világbirodalom vízióját: mind a négy emberkéz közreműködése nélkül egyetlen szempillantás alatt pusztul el, és akkor " az ég Istene olyan birodalmat támaszt, amely nem szűnik meg soha. Ez a birodalom nem száll át más népre" (Dán 2,34-45). Az Isten országa bibliai értelmezéséből ezt a következtetést vonhatjuk le: az eszkatologikus remény nem eljövendő eseményekről készült előzetes riport. Inkább a sanyarú helyzetben elhangzó vigasztaló és reménykedő szavak ezek. Az eszkatologikus és apokaliptikus kijelentések a hitnek arról a bizonyosságáról tanúskodnak, hogy Isten legvégül az egész világ abszolút urának fog bizonyulni. Jézus újabb fordulatot ad ennek a reménységnek: azt hirdeti, hogy az eszkatologikus remény most teljesedik be, Isten országa nem elérhetetlen messzeségben jön majd el, hanem közvetlenül most: beteljesedett az idő; itt van az óra; boldog a szem, amely látja, amit ti láttok; beteljesedett az Írás; itt van az óra, amelyről a próféta mondta: a vakok látnak.... Mindez most történik Jézus szavaiban és tetteiben. Jézus hozzáteszi: "Boldog, aki nem botránkozik rajtam". Mert bőven akad ok a botránkozásra: ismeretlen rabbi Galileából, műveletlen tanítványok, kétes csőcselék, vámosok, utcanők! Ez lenne a világ fordulópontja, Isten országa? Kezdettől fogva elutasítás, kétkedés fogadja, legközelebbi rokonai is őrültnek tartják. Ilyen körülmények között mond Jézus példabeszédeket Isten országáról: mustármag, kovász, mag, stb. A legnagyobb a legkisebben rejtőzik el, és ott válik hatékonnyá. Hasonlóképpen az Isten országa is rejtőzködve érkezik, sőt sikertelenségben. Az előbbi példabeszédek modern olvasója organikus növekedésre gondol, az ókori ember számára ez ismeretlen volt. Akkoriban a mag és a termés közt nem folyamatos fejlődést láttak, hanem ellentétet, és ebben a változásban Isten csodáját. Jézus számára ezért az egyetlen forma, amelyben Isten országáról szólhat, a példabeszéd. A példabeszédben az Isten országa hasonlatként fogalmazódik meg. Mert az Isten országa rejtett valóság: itt és most rejtőzik egy nagyon is hétköznapi jelenlétben, amelyen kívülről nem látható, mi zajlik belül. Jézus azonban nemcsak a jelenre vonatkozó kijelentéseket tesz, hanem olyanokat is, amelyekben még csak várja és kéri Isten országának eljöttét: Miatyánk.... jöjjön el a te országod! Ez a jövőbeli hatalom a baszileia, de ez a jövő már most állít döntés elé, tehát már a jelenben is hat. Jézus a baszileia közeljövő bekövetkezéséről beszél. Ezzel viszont nehéz és megoldhatatlannak tűnő kérdés vetődik fel. Tévedett esetleg Jézus az Isten országa közeli eljövetelének kérdésében? Ha igen, ez megkérdőjelezi Jézus teljhatalmát, hisz itt tanításának lényegéről van szó. E kérdés megválaszolásában nem szabad figyelmen kívül hagyni a Biblia sajátos gondolkodásmódját, történelemfelfogását, mely szerint a történelem az Isten és az ember közti dialógus története. Isten ígérete új lehetőséget nyit az ember előtt, de a megvalósulás konkrét módja már az ember döntésétől függ - hitétől vagy hitetlenségétől. Isten országa tehát csak ott érkezik el, ahol a hitben Istent valóban elismerik Úrnak. Jézusnak az Isten országa eljöttéről szóló tanításában hatalmas ígéret rejlik: olyan reményt táplál, amely eddig is, ezután is beteljesületlen. Akkor teljesedik be, ha egyszer tényleg Isten lesz "minden mindenben" (l Kor 15,28). Ezt az eszkatologikus feszültséget az ember hitének és reménységének kell valamiféleképpen feloldania. Isten országának teo-lógiai jellege Jézus igehirdetésében nemcsak az eszkatológiai, azaz a jövőben megvalósuló Isten országáról beszél, hanem Isten országának közelségéről. Amikor ezt mondja: "közel van a 74

mennyek országa", azt jelenti ki, hogy Isten közel van, azaz dicsősége, istensége megnyilatkozik az ember számára. Az Ószövetségben Isten Úr voltának gondolata a teremtéshitben kapott egyetemes távlatokat. Isten a szó legteljesebb értelmében minden valóság ura. Jézus igehirdetésében a teremtéssel kapcsolatos ószövetségi kijelentéseket messze meghaladja, elmélyíti Isten közelségének gondolata. Jézus mintegy újraértelmezi Isten országát és uralmát: számára Isten abban úr, hogy szeretete szuverén. Isten érkezése és közelsége azt jelenti, hogy eljön szeretetének uralma. Ez az új értelmezés főleg abban nyilvánul meg, ahogyan Jézus az Istenről mint atyáról (abba) beszél, ahogyan őt atyának szólítja. Jézus beszédeiben összekapcsolódik e szónak két jelentése: az uralkodói és tekintélyi, valamint a családias, intim és bizalmas jelentés, ami szintén benne rejlik a fogalomban. Az evangéliumok százhetvenszer nevezik Istent atyának. Jézus szájába adják az evangélisták e szót. Nem kételkedhetünk abban, hogy ez valóban Jézus-logion. Jézus nemcsak atyának nevezi Istent, hanem így is szólítja meg. Mivel az "abba" eredetileg a kisgyerekek által használt becéző forma, könnyen érthető, hogy a zsidó imádságok miért nem használták ezt a megszólítást. Az abba nemcsak gyereknyelv, a hétköznapi szóhasználatban és az udvariassági formákban is használták, tehát a zsidók tiszteletlenségnek érezték volna ezzel a családias megszólítással illetni Istent. Jézus azért merte ezt megtenni, mert egyedülálló módon ismerte Isten közelségét: tudja, mire van szüksége gyermekeinek; jósága és gondoskodása nem ismer határt; még a verebekre is kiterjed figyelme, stb. A gyermekség Isten országának fő jellemzője (Mt 18,3). Az "abba" megszólításban tehát Jézus istenképének újdonsága mutatkozik meg: Isten szeretetben van közel az emberhez. Jézus megőrzi Isten magasztosságát, szuverenitását és dicsőségét, de újraértelmezi: Isten úr volta szeretetben való uralom; Isten dicsősége abban mutatkozik meg, hogy szuverén szabadsággal szeret és megbocsát. Épp ebben látszik, hogy ő Isten és nem ember. Isten tökéletessége nem olyan, mint a görögök elképzelésében az erkölcsi jóság csúcsa, hanem olyan teremtő jóság, amely másokat jóvá tesz, vagyis önmagát közlő szeretet. Ahol Isten mint atya kezdi meg uralmát, életre kel, ami halott, új teremtés jön létre, ott minden lehetségessé válik. Az Isten országa fogalomnak e minden addigit felülmúló jézusi újraértelmezéséből következik, hogy Isten országa kizárólag és mindenestül Istenen múlik. Sem vallási-etikai teljesítmény nem érdemelheti ki, sem politikai harc nem küzdheti ki, még kevésbé lehet számítgatásokra építeni. Csak örökbe tudjuk kapni. Az embertől megtérést és hitet kíván. A hit bizalom és ráhagyatkozás Istennek Jézusban működő hatalmára, egész egzisztenciánk Istenre alapozása. A hit tehát engedi, hogy Isten működhessen, hogy Isten kezdeményezhessen, hogy Isten Isten maradhasson. A hit megadja Istennek a tiszteletet, tehát elismeri uralmát. Isten országa konkrét történelmi valósággá lesz egy ilyen hitben. A hit mintegy befogadó tere Isten országa jelen-létének. A hit válasz az Istennek és az ő országának eljöveteléről szóló örömhírre. Jézus hangoztatja, hogy Isten országa a szeretetben jön el. Isten szeretete radikális, önmagát ajándékozó anélkül, hogy önmagát feladná. Istensége szeretetének szuverenitásában áll. Jézusnak ez az istenképe más, mint a görög filozófusoké vagy az ennek alapján felépített teológiáé. Ha hisszük, hogy a világ Isten teremtménye, az azt jelenti, hogy teljességgel Isten ajándékozó szeretetének köszönheti létét. A világ Isten országa közeledtével az üdvösség felé tart. A szeretet tehát nemcsak célja, hanem oka is minden valóságnak. Isten országának megváltó, üdvözítő jellege

75

Isten országának közeledte Keresztelő Jánosnak fenyegető ítéletet, Jézusnak az üdvösség lehetőségét jelenti. Jézus igehirdetése nem fenyegetés, hanem örömhír. Jézus tanításában az Isten országa fogalma az üdvösség fogalma. Jézus úgy gondolja, hogy az Isten országa eljöttével, a megváltáskor vége lesz minden szenvedésnek, könnynek és kínnak: a vakok látnak..... Hogy mennyire meg fognak változni a viszonyok, a Jézus igehirdetésére oly jellemző boldogok (makarioi) felkiáltás jelzi. Az ún. makarizmusok bevett stíluseszközei a görög és zsidó bölcsességi irodalomnak, amelyben azokat mondják boldognak, akiknek szép gyerekei vannak, jó felesége, hű barátai, stb. Jézus másképpen beszél. Nála a boldogságok nem az emberi tapasztalat világának elemei, hanem bíztatások és ígéretek. Az Isten országában való részesedés háttérbe szorít minden profán javat, értéket. Nem a boldogokat, sikereseket, hanem a szegényeket, az éhezőket, a sírókat mondja boldogoknak. Kik azok a szegények, akiknek Jézus megígéri Isten országát? Ugyanaz a szó Mtnál és Lk-nál másképp hagyományozódik tovább és mást is jelent. Mt a lélekben szegényekről beszél, és ezzel vallási jelentést ad: alázatként értelmezi: Isten előtti szegénységként. Lk a ténylegesen szegényekre gondol e szó használatakor, de nem egyszerűen az anyagi szükséget szenvedőkre, hanem azokra, akik a tanítványság kedvéért lettek szegények. Jézusnak ez a kiállása a szegények mellett tökéletesen követi az Ószövetséget: pl. ahogy Ámosz próféta bírálta az igazságtalanságot és az elnyomást (Ám 2,7;4,1;5,11). Az Ószövetség nem veti el a gazdagságot, sőt mint Isten ajándékát hálásan fogadja, de nem ujjong a szegénység miatt sem. Az Újszövetség álláspontja egészen realista: "Szegények mindig lesznek köztetek." Amikor Jézus boldognak mondja a szegényeket, akkor ezzel nem egy szociális rétegre céloz, és nem szociális programot hirdet. A szegények azok, akik a világtól már nem várnak semmit, de mindent Istentől várnak; Istenre utaltak és Istenre hagyatkozók. Jézus magatartása tökéletesen egybevág szavaival, igehirdetésével: szimpátiája, szolidaritása elsősorban a kicsinyek, egyszerűek, a terheket cipelők felé irányul. Azokat az embereket, akik között megfordul, gyakran hívják megvetően vámosoknak, utcanőknek, vagy egyszerűen bűnösöknek, azaz istenteleneknek. Ez utóbbi névvel illették azokat, akik Isten törvényét következetesen figyelmen kívül hagyták, és emiatt ujjal mutogattak rájuk. Bizonyos foglalkozásokat eleve erkölcstelennek, tisztátalannak tartottak: vámosok, utcanők mellett a pásztorokat is, meg a szegény és tanulatlan embereket, akik nem ismerték vagy nem tudták megtartani a Tóra bonyolult előírásait. A zsidó gondolkodás ezeknek a sorsát Isten büntetéseként fogja fel, amin úgysem lehet változtatni, tehát sem Istentől, sem embertől nem remélhetnek már semmit. És hozzájuk szól Jézus: Boldogok vagytok.... Miben áll ez a nekik ígért üdvösség? Tömören: az Isten országából való részesedés. Az üdvösség ideje Jézus számára már most kézzelfogható valóság. Erre mutatnak tettei és csodás gyógyításai: ezekben Isten országa gyógyító és megváltó módon nyúl bele a jelenbe, ezekben nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten országának üdvössége minden egyes ember testilelki üdvösségét jelenti. Isten országának üdvössége, örömhíre elsősorban a bűnök megbocsátásában áll, és abban az örömben, hogy kiárad Isten határtalan és meg nem érdemelt irgalma. Aki megtapasztalta Isten szeretetét, az azt élte át, hogy Isten teljesen elfogadta, igenli és szereti őt, azt, hogy az embernek lehet és szabad elfogadnia önmagát és embertársát. Isten országának üdvössége abban is kézzelfoghatóvá válik, hogy Isten szeretete az emberek között is uralkodik. Ha Isten megbocsátja nekünk azt az óriási bűnünket, amelyet egymagunk sohasem lettünk volna képesek levetni, akkor nekünk is késznek kell lennünk arra, hogy elengedjük embertársaink kis tartozásait. Isten megbocsátása képesít minket 76

korlátlan megbocsátásra. Megbocsátásra való készségünk a feltétele és mértéke is annak, hogy Isten megbocsát-e nekünk, és hogyan bocsát meg (Mt 18,23-24; Lk 17,3sk; Mk 11,25; Mt 6,12; Mk 4,24; Mt 7,2; Lk 6,38). Az érkező Isten országának kora a szeretet kora; és ez a szeretet azt követeli tőlünk, hogy feltétel nélkül fogadjuk el egymást. Az ilyen szeretet útjában áll a világban lévő gonosznak (Mt 5,39 sk; Lk 6.29), áttöri az erőszak, a bűn és a bosszú ördögi körét. A szeretet az új kezdet és az üdvösség konkretizálása. Felebaráti szeretetünkkel bele kell kapcsolódnunk Istennek a hazatérő bűnösök miatt érzett örömébe (Lk 7,36-47; 15,11-32; 19,1-10). Ezek a kijelentések azonban csak akkor kapják meg igazi súlyukat, ha felismerjük, hogy Isten országának közeledte a démoni erők legyőzését és végét jelenti (Mt 12,28; Lk 11,20). Isten országának üdvössége tehát győzelem a Gonosz pusztító, teremtésellenes erőin és egy új teremtés kezdete. Erre az új teremtésre az élet, szabadság, béke, kiengesztelődés és szeretet jellemző. Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy Isten országának üdvössége abban áll, hogy az emberben és az ember révén uralomra jut Isten önközlő szeretete. A szeretet a lét értelmének bizonyul. A világ és az ember csak a szeretetben teljesedhet ki. Az ember azonban a bűnben gyakorlatilag elszakadt Isten szeretetétől, átadta magát az egoizmusnak, önakaratának, a haszonlesésnek, jogtalanságnak. De ez a világ újra rendbe jön ott, ahol újra megvalósul és uralomra kerül Isten szeretete. E gondolkodásnak következményei vannak a keresztények magatartására a világgal kapcsolatban. Lehetővé válik a világ megváltoztatása, emberivé formálása a szeretet hatalmával. A szeretet az igazságos és emberi világ keresésére adott válasz, a történelem rejtvényének megfejtése. A szeretet tehát a világ és az ember üdvössége. 4. 4. A messiás-eszme; Jézus messiási és isteni öntudata Jézus igehirdetése, fellépése és csodái egyaránt azt a kérdést szegezik nekünk, hogy ki ő, mit mond magáról. Tudta-e, hogy ő a Messiás? Azzal az igénnyel lépett-e fel, hogy őt tekintsék Messiásnak? A Messiás, illetve Krisztus megnevezés már az Újszövetségben annyira központi helyet foglalt el, hogy végül Jézus nevévé vált. Már elég korán összekapcsolták az Emberfia és az Isten Fia kifejezésekkel is. A messiás-eszme és a Messiás-várás az Ószövetségben Az Ószövetségben a reménység eredetileg nem egy külön üdvösséghozó személyre irányult, hanem magára Istenre és országa eljövetelére. A Messiás-váráshoz az ószövetségi királyeszme kapcsolta: a papok és a próféták mellett a király számított fölkentnek (1 Sám 10,1) és Jahve földi helyettesének. A király ezért az egyetemes világuralom ígéretét kapta trónralépésekor. Először Dávid háza kapott ilyesfajta jövőbeli ígéretet Nátán próféta jövendöléseiben (2 Sám 7,12-46). Az üdvösséghozó Dávid-sarjra vonatkozó ígéret később nagyon különböző formákban bukkan elő: Ám 9,11; Iz 9,6sk; Mik 5,2-4; Jer 33,15-17; Ez 37,22-24; Agg 2,20sk. Deutero-Izajásnál Isten szenvedő szolgája hozza el az üdvösséget, Dánielnél az Emberfia (7,1), Zakariásnál két messiási alakkal találkozunk, egy királyival és egy főpapival (4,11-14). A messiás-eszme és a Messiás-várás Jézus korában A messiás-eszme Jézus korában egyáltalán nem volt egységes: a legkülönbözőbb messiás-elképzelésekkel lehetett találkozni: a zelóták politikai-nemzeti várakozása mellett ott volt a rabbinikus várakozás egy új törvénytudóra. De más formák is léteztek: Az

77

eszkatologikus főpap, a próféta, a visszatérő Illés, az Emberfia, Isten szolgája. Vagyis a messiási cím nyitott, sőt pontatlan, többértelmű és félreérthető volt. 1.) A messiás-cím az evangéliumokban Az evangéliumok sosem adják Jézus ajkára a Messiás címet. Túlságosan sokjelentésű és félreérthető volt ugyanis ahhoz, hogy pontosan kifejezze Jézus küldetését. Messiásnak mindig más nevezi Jézust, ő pedig helyesbíti, sőt kritizálja ezt a szóhasználatot (Mk 8,1933). Jézus messiási öntudata körüli viták két újszövetségi szövegből indulnak ki:  a Fülöp Cezareája melletti jelenetből (Mk 8,27-33)  és Jézusnak a főtanács előtt tett vallomásából (Mk 14,61) A Fülöp Cezareája mellett elhangzott beszélgetésből arra lehet következtetni, hogy a tanítványok már húsvét előtt megvallották Jézusról, hogy ő a Krisztus, vagyis a Messiás. Ez a hitvallás különbözött a nép véleményétől, tehát nem jelent politikai messianizmust. Jézus mindig visszautasította működésének zelotikus-politikai értelmezését. Péter hitvallása ezért nem a politikai messianizmust, hanem a Felkentről szóló prófétai hagyományt követi. E felfogás szerint a Messiás a végső idők Szentlélekkel felkent prófétája. A szöveg szerint Jézus ezen is messze túlmegy: közvetett módon visszautasítja Péter hitvallását, illetve kiegészíti azzal, hogy szenvedése szükségszerű Isten akarata szerint. Még ezt a Messiásértelmezést sem teszi magáévá, sőt megtiltja, hogy bárkinek elmondják, hisz a messiási várakozást politikailag félre lehet magyarázni, és az így, a nép körében támadt messiási mozgalom alkalom lehet a vádra és az elítélésre. Jézusnak a főtanács előtt tett vallomása biztosan nem bírósági jegyzőkönyv. Tanítványai közül egy sem volt jelen a tárgyaláson. Az eljárásban bizonyára fontos szerepet kapott a Messiás-kérdés, mert mind a négy evangélista beszámolója szerint Jézust mint " a zsidók királyát", vagyis mint Messiást ítélték el. A kereszt feliratának eredetiségében aligha kételkedhet bárki is. Következtethetünk tehát a tárgyalás lefolyására: Jézus nem tagadhatta meg egészen messiási öntudatát, hiszen ezzel feladta volna eszkatologikus öntudatát; ha tagadta volna fellépése messianisztikus jellegét, egész küldetését megkérdőjelezte volna. Mikor Jézus kiszolgáltatott és megcsúfolt állapotában Messiásnak vallotta magát, a Messiás cím új értelmet kapott: Jézus a szenvedés és a kereszt Messiása lett. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Krisztus cím először a passióról szóló kérügmában fordul elő 1 Kor 15,3-5: Jézus a legkorábbi igehirdetés számára is már a kereszt Messiása. Ennek megfelelően a későbbi hagyomány is ragaszkodik ahhoz, hogy Isten csak halála és feltámasztása által tette Jézust Messiássá (Ap Csel 2,36). Összefoglalva: Ha tehát Jézusról mint Messiásról akarunk beszélni, nem indulhatunk ki egyik korabeli Messiás-felfogásból sem, hanem csak abból, hogy az ősegyház átvett ugyan egy zsidó megnevezést, de azt keresztény módon értelmezte. Az ősegyház a Messiás cím megőrzésével ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus az Ószövetség beteljesedése: olyan beteljesedés, amely minden várakozást felülmúl. A közelgő Isten országáról szóló igehirdetésének ellenfele nem politikai erő, hanem a Gonosz sátáni hatalma. Jézus nem törekedett a hatalom megszerzésére, erőszakot sem alkalmazott, működését szolgálatnak tekintette. W. Grundmann: "Ha a Messiás meghatározó jegye az uralom, akkor Jézus uralma a szolgálatban valósul meg; a Messiás útja harcon és győzelmen keresztül vezet az uralkodáshoz, Jézus útját viszont a szenvedés és a vereség jellemzi. Szolgáló uralkodás - amely Isten gondolatainak továbbgondolásából forrásozik magában foglalja a szenvedést, és felragyog benne a Messiás-eszme új értelmezése; ez tartotta vissza Jézust attól, hogy Messiásnak hívassa magát, mert ezzel csak küldetésének téves értelmezését erősítette volna meg."

78

2.) Jézus öntudata még a Messiás (Krisztus) címnél is világosabban fejeződik ki akkor, amikor Emberfiának nevezi magát. A Messiás, illetve Krisztus megjelölést mindig mások alkalmazzák Jézusra, és sohasem adják Jézus szájába. Az Emberfiát viszont az Újszövetségben egyetlen kivételtől eltekintve (Ap Csel 7,56) Jézus maga használja, összesen kb. nyolcvanszor. Kit és mit értenek Emberfián? A semita gondolkodásra jellemző szó embert jelentő általános és általánosító fogalom. Ebben a jelentésben fordul elő Ezekiel könyvében: 93 alkalommal így szólítja Isten a prófétát; ezenkívül használják még az Ószövetségben mint emelkedett kifejezést magára az emberre (Zsolt 8,5; 80,18; Jób 25,6, stb.). A Dán 7,13skban és az apokaliptikában a mennyei Emberfia jelenik meg, aki az ég felhőin jön el, Isten országának és "a Fölséges szentjeinek" – vagyis a világbirodalmak helyére lépő igaz Izraelnek – eszkatologikus képviselője. A végső időkben eljövő Isten országának emberséges voltát szimbolizálja az Emberfia, szemben az előző világbirodalmakat megszemélyesítő borzalmas állatfigurákkal. Az Emberfia fogalom a késői zsidóságban rejtélyes, titokzatos kifejezés volt, amellyel Jézus ki is fejezhette, de leplezhette is öntudatát. Az Emberfia-fogalom újszövetségi előfordulását 3 nagyobb csoportra lehet osztani. a.) Jézus földi életével kapcsolatosak azok a helyek, amelyek az Emberfia pillanatnyi működéséről számolnak be:  Mk 2,10: bűnbocsátás,  Mk 2,28: a szombat törvények áthágása,  Mt 8,20: Jézus helyzetének összevetése a rókákkal és a madarakkal,  Mt 11,19: Jézus elleni vád, hogy falánk és borissza,  Lk 11,30: az a kijelentés, hogy Jézus az ítélet jele,  Lk 17,22.26: Jézus napjainak összevetése Noé idejével, mert az emberek gondtalanul éldegélnek, s nem hallgatnak az Emberfia szavára. Mindegyik szöveg nagyszerűen illik Jézusnak a bűnösökkel való bánásmódjához és a velük való asztalközösséghez, a szombat megszegéséhez, vándoréletmódjához, Jézusnak bűnbá-natra és döntésre indító eszkatologikus felhívásához. Ezek a helyek Ezekiel próféta szóhasználatát követik: ott az Emberfiát eltölti a Lélek (2,2), Isten szavát kell közvetítenie (2,3 sk), olyan nép között él, amelyik nem akar látni és hallani (12,2 sk), jövendölnie kell Jeruzsálem ellen (4,7), a véggel kell fenyegetőznie (11,9-11), szava rejtély és példázat (17,2). Ha tehát Jézus indirekt módon Emberfiaként beszél magáról, akkor ezzel azt mondja, hogy ő egyrészt megtapasztalja az ember-lét sorsát, másrészt pedig Isten küldötte, ő Isten eszkatologikus jele, akit az emberek mégis elvetnek. b.) Mk 8,31; 9,31;10,33: ezek a szövegek az Emberfia szenvedéséről számolnak be. Mai formájukban e szövegrészek húsvét után keletkeztek az egzegéták többségének véleménye szerint, bár a földi Jézus életére utalnak. Ez annál inkább igaz, mert az Emberfia-helyek első csoportja is az Emberfia elutasításáról és otthontalanságáról beszélt. Ezek a szövegek összekapcsolják az Emberfiáról szóló hagyományt a szenvedő és felmagasztalt szolgáéval (Izajás: Ebed Jahve). A titokzatos Emberfia kifejezést Jézus arra használta, hogy kifejezze vele az egész küldetésén végighúzódó feszültséget: az idők teljessége, az eszkatologikus teljesség egy szegény és kinevetett, üldözött és végül megölt vándorprédikátor személyében és személyén keresztül valósul meg. c.) A jövőre vonatkozó, apokaliptikus újszövetségi szövegek: az Emberfia az idők végezetével eljön nagy hatalommal és dicsőséggel az ég felhőin (Mk 13,26). További helyek: Mt 24,27.37; Lk 18,8; 22,22; Mt 10,23.

79

Az Emberfia kifejezés itt a prófétai prédikáció szolgálatában áll, és alkalmas arra, hogy felmutassa Jézus igehirdetésének feszültségekkel teli dinamikáját, és a jelenlegi igehirdetésnek s döntésnek összefüggését azzal a közelgő Isten országával, amelyet az Emberfia képvisel. Az Emberfia kifejezés ezekben a szövegekben szimbóluma Jézus biztos tudásának, hogy benne érkezett el a beteljesedés. Összefoglalva: A sokrétegű és titokzatos Emberfia kifejezés Jézust mint Isten és az ő országa eszkatologikus képviselőjét, és mint az emberek képviselőjét mutatja be: benne és rajta keresztül, az ő személyében és sorsában dől el Isten és ember ügye. Ő Isten kegyelme és Isten ítélete, és mindkettőnek elhozója. Az Emberfia kifejezés segít abban, hogy az Ószövetségnek a megváltóra, a szenvedő Szolgára, a parúziára, az ítélő Emberfiára utaló messiási jövendöléseit egy személyre, Jézusra irányítsa és hangsúlyozza Jézus személyes és egyetemes jelentőségét. 3.) Jézus legmegfelelőbb, legtermékenyebb megnevezésének a fiú, illetve Isten Fia bizonyult. Ez játszotta a legnagyobb szerepet a későbbi újszövetségi iratok és az ősegyház hitvallásának fejlődésében is. Ezt a címet vizsgálva tárul fel Jézus öntudatának legmélye és személyének egész titka. A „fiú”, „Isten Fia” név történeti értelmezése: Amikor fiú és Isten Fia megnevezésről beszélünk, nem szabad a Jézus metafizikai istenfiúságáról szóló későbbi dogmatikai nyilatkozatokból kiindulnunk. Ez a metafizikai istenfiúság egyelőre teljesen kívül esik Jézus és az Újszövetség, de az Ószövetség és a hellenisztikus gondolkodás körén is. A pogány mitológia gyakran beszél biológiai-genealógiai értelemben vett, emberi asszonytól született istenfiakról. A monoteista Ószövetség is beszélt Isten Fiáról, de azt sosem leszármazás vagy más, természetszerű összetartozás alapján tette, hanem kizárólag kiválasztás, küldetés és az ezeknek való engedelmesség és szolgálat alapján. Ilyen értelemben nevezik Izraelt fiúnak, akit Egyiptomból hívott Isten (Kiv 4,22; Oz 11,1), a királyt mint Izrael képviselőjét (Zsolt 2,7), és ennek megfelelően a Messiást (2Sám 7,14) illették Isten Fia névvel. Később minden jámbor ember lehetett Isten Fia (Zsolt 73,15). Minden esetben teljesen ki van zárva a fizikai leszármazásnak még a gondolata is. Az istenfiúság kizárólag örökbefogadáson alapszik, alapja pedig az ószövetségi kiválasztás-hit és a teokratikus várakozás. Hogyan olvasható ki az evangéliumokból, hogy Jézus Isten Fia? A szinoptikusok szerint Jézus sosem nevezte magát Isten Fiának. Egyértelmű tehát, hogy az istenfiúságról szóló újszövetségi megnyilatkozások az egyház hitvallásai. Csak arról lehet elgondolkodni, hogy Jézus beszélt-e önmagáról abszolút formában, mint "a Fiú"ról. A következő nyelvi megfigyelésből kell kiindulnunk: Jézus mindig az "én Atyám"ról, vagy a "ti Atyátok"-ról beszélt és nem a "mi Atyánk"-ról. (A Miatyánkban azt mondja Jézus: "ti azt mondjátok"!) Jézusnak az "én Atyám" kifejezéséből sugárzik az Atyához fűződő páratlan, egyedülálló viszonya, különleges Fiú-tudata. Nem tudjuk, hogy a Fiú címet Jézus kifejezetten használta-e magára, de szavaiban implicit módon kifejeződik az, hogy ha mindenki Isten Fia, akkor ő különleges és egyedülálló módon az. Mt 11,27, illetve Lk 10,22 értelmezése: A semita nyelvhasználatban bevett az a kijelentés, hogy apa és fia ismeri egymást. Bibliai értelemben nem gondolhatunk arra, hogy apa és fia mintegy külsőleg ismeri egymást. Egymás ismerése nem puszta értelmi folyamat, hanem a kölcsönös szeretetben való összetartozás átfogó élménye. A Fiú kifejezés ebben a szövegben tehát nem cím, hanem az általánosan érvényes tapasztalatot fejezi ki. A Fiú kifejezés Jézus egyedülálló Fiú-öntudatának megfogalmazása: Ő Isten önközlő szeretetének 80

befogadója: az Atya odafordult Jézushoz és közölte magát vele, Jézus erre fiúi engedelmességgel és odaadással válaszolt. Ennek a Fiú-öntudatnak van egy másik dimenziója is: nem pusztán Jézusnak és Atyjának privát és intim viszonyáról van itt szó, hanem legalább annyira Jézus nyilvános működéséről is. Jézusnak, a Fiúnak adatott minden hatalom; neki adatott át minden, hogy másoknak kinyilatkoztassa. Ő, az egyedülálló és páratlan értelemben vett Fiú, egyben a többi fiú számára is az a Fiú, aki a többieket is fiakká teszi. A fiúi küldetés és a fiúi lét elválaszthatatlanok. Összefoglalva: Jézus létének és küldetésének egysége imáiban látszik a legvilágosabban, hiszen imáiban hite és szeretete nyilvánul meg. Minden kérés a szegénység beismerése; aki kér, az alárendeli magát másvalakinek. Engedelmességében Jézus teljesen kiüresíti magát Isten számára, Isten szeretetének létmódja lesz. Mivel teljesen hisz, ezért Isten ereje teljesen eltölti: részesül Isten teljhatalmából, ami a szeretet. Jézus azonban nemcsak az Atyára teljesen nyitott, hanem reánk. is. Ő, aki kér, egyben az Úr is. Jézus Fiú volta tehát elválaszthatatlan küldetésétől és szolgálatától. Jézus Isten ittléte, jelenléte az emberek számára. A Fiú, Isten Fia megnevezés tárja föl tehát Jézus öntudatának páratlan mélységeit és személyének egész titkát. 4.5. Jézus tettei, csodái mint isteni mivoltának jelei A mai ember csodafogalma A ma embere a rendkívülit, a természettudományos módszerekkel nem igazolható eseményt tartja csodának, pl. ha az ejtőernyős nem lefelé esne, hanem fölfelé szállna; a természetes ésszel nem érthető eseményt tartja csodának, pl. a parapszichológia, telepátia, távolbalátás, előrelátás, pszichokinézis jelenségeit; a váratlanul bekövetkezett eseményt tartja csodának, pl. súlyos balesetben mindenki életben marad; és az emberek nagyon kicsiny százaléka beszél akkor csodáról, ha Isten különleges módon belenyúl az eseményekbe, ha felfüggeszti a természeti törvényeket. A technika haladása egyre inkább háttérbe szorítja a rendkívüliség értelmében használt csodafogalmat. Az ókori ember csodafogalma Kr. e. 1000-től Kr. u. 100-ig tartó időben keletkeztek a Bibliai könyvei. A szerzőket a kor, a kultúra, a világkép éppúgy meghatározta, mint minden kor emberét. Az ókori Közel-Kelet és a görög-római kultúra világképe geocentrikus. Ez meghatározza gondolkodását, világlátását. Az ókor embere isteni erők jelenlétét, beleavatkozását az emberi világba természetesnek tartotta: az isteni és emberi világ között közvetlen kapcsolatot érzett. Csodának nem a természettudományos módszerekkel mérhető rendkívülit tartották, hanem az isteni megtapasztalását. Az istenség jelenlétének, hatásának a szokottnál erőteljesebb megtapasztalását csodának tartották, pl. magát az életet, gyógyulást, harctérről hazatérést, egy harc jó kimenetelét, vihar kitörését, stb. A Biblia csodafogalma Az Ószövetség csodafelfogása különbözik az ókor felfogásától. A Biblia nem is annyira a csoda kifejezést használja, mint inkább a jel (szémeion), hatalmas tettek (dünameisz) kifejezéseket. E jelek olyan rendkívüli, váratlan események, amelyek az emberből ámulatot, csodálkozást váltanak ki, amelyek felfelé, Istenre irányítják az ember tekintetét.

81

Legnagyobb csodának a teremtést tartja (Zsolt 136,4-7). Nem a természet erőit és jelenségeit isteníti, hanem a mindezeket teremtő Istent. Csodának tartja történelmét, amelyben Isten vezetését, Isten hatalmas tetteit látja. A Biblia embere csodaként éli meg Isten minden ember iránti gondviselését. Izrael hite: az egyes ember és az egész nép Isten gondviselése alatt él. Ez a hit bizonyos korokban csodaelbeszélésekben fejeződik ki, különösen a kivonulás, a pusztai vándorlás, a honfoglalás eseményeihez kapcsolódva: égő csipkebokor, egyiptomi 10 csapás, átkelés a Vörös tengeren, a manna, a vízfakasztás, Jerikó falainak leomlása. Ezen eseményekről szóló csodaelbeszélések jelentése, mondanivalója: a megmenekülést nem maguknak, kizárólag Isten segítségének köszönhetik. A nagy, karizmatikus próféták, Illés és Elizeus is tettek csodákat (2 Kir 1,9-15). Csodálatos tetteik a prófétai intézmény isteni megerősítései. Az Újszövetségben sokféle csodaelbeszélés van: ezek szoros kapcsolatban vannak az Ószövetséggel, de különböznek is: Isten üdvözítő tettei, amelyek Jézus életében és hatalmas tetteiben valósulnak meg, végérvényesek. Ember és a történelem egyaránt beteljesedik Krisztusban, aki az életet veszélyeztető hatalmakat győzi le. A csoda bibliai fogalma: olyan feltűnő esemény, amelyet a hívő emberek Isten üdvözítő tettének jeleként értenek. Alapvető kritériumok a Biblia csodáinak értelmezésében Tisztázni kell a természeti törvények és a csoda viszonyát. A természeti törvények nem olyan szilárdak, hogy az azoktól való eltérést a törvény megszegésének vagy felfüggesztésének kelljen tartani. Ha mégis a törvénytől eltérő jelenséget fedeznek fel, arra kell gondolni, nem volt elég pontos a kutatás vagy elégséges az ismeret. Ha ezek ismételten fellépnek, akkor korrigálni kell az eddig ismert törvényszerűségeket. Nem az a fontos, hogy az esemény a természet ellenére következett be, hanem az, hogy Isten üdvöt ajándékoz az embernek. Ezek a csodaelbeszélések hitvallások, pl. a Jn 2,11, a víz borrá változtatása. (A zsidóságnak más volt a betegségekkel kapcsolatos felfogása!) A csodaelbeszélésben nem magával a csodával találkozunk, hanem azokkal a szövegekkel, amelyek a csodáról beszélnek. A csodaelbeszélések nem történeti elbeszélések, hanem Isten üdvözítő tettére mutatnak rá. Ezzel személyes elkötelezettségre, döntésre indítanak. Világosan tudnunk kell, hogy a csodaelbeszélések nem természettudományos igazságokat akarnak tanítani. Az Újszövetség csodafogalmának megközelítése a.) A csoda: jel (szémeion) – az Újszövetség szövegei Jézus hatalommal végbevitt tetteiről beszélnek. (Mt 11,2-6) A szövegek elemei: 1. Felszólítás, küldetés: menjetek és mondjátok el Jánosnak 2. A tartalom, amit el kell mondani: az, amit látnak, hallanak 3. Gratuláció azoknak, akik nem botránkoznak meg benne Jézus válasza a tettekre utal, amelyeket látni lehet, és küldetésére, amit hallani lehet. A kérdezőnek magának kell ítéletet alkotnia. Jézus csodái tehát Őrá mutató jelek: Ő az Eljövendő; az Izajás által jövendölt messiási idő Jézus jelenlegi tetteiben mutatkozik meg; Jézus történelmi fellépésében kezdődik meg Isten uralma a földön; csodái eszkatologikus jellegűek: van továbbra is szenvedés és halál, de általa mondta ki Isten üdvözítő szándékát; arra is utalnak, milyen ez

82

az Isten-uralom: ahol ez megvalósul, az ember meggyógyul, üdvözül. Jézus az egész embert fogadja el és gyógyítja. b.) Jézus csodái szoros kapcsolatban vannak küldetésével János követeinek azt mondta, jelentsétek, amit láttok és hallotok, azaz Jézus tetteit és tanítását. Jézus csodái akkor nyerik el értelmüket, ha Jézus értelmező szavai elhangzanak. Szavai által világosodik meg, hogy csodái ugyanannak az üdvösséghirdetésnek a szolgálatában állnak, mint prédikációi: megtérésre és hitre szólítanak. Az Evangéliumok úgy vannak szerkesztve, hogy ez világosan kitűnjék: a csoda és Jézus küldetése szorosan összetartoznak: a tanítást és a tetteket egymást megvilágító, értelmező módon szerkesztették össze, pl. Mt. hegyi beszéde 2 fejezeten át, utána 2 fejezet csodaelbeszélések sorozata. c.) A csoda mint jel hitet és megtérést követel A csoda nem bizonyíték (a bizonyíték kényszerítő erejű!). Jézus nem bizonyítékul, igazolásul tett csodát, mert a csodát csak a hit, a hívő ember tudja csodának látni. (Mk 3,22; Jn 6,68 – mindkét magatartás lehetséges: hit vagy elutasítás.) Hit és csoda kapcsolata: a hit feltétele-e a csodának, vagy a csoda idézi elő a hitet? (Mk 6,5 – Názáretben Jézus nem tud csodát tenni hitetlenségük miatt; Mk 10,52 – hited meggyógyított; Mt 14,33 – a csoda vezet hithez; Mk 9,24 – "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!") A hit nem kész, lezárt, befejeződött állapot: Jézus nem azt várta, hogy benne az Isten Fiát ismerjék fel, hanem nyitottságot, ráhagyatkozást várt, olyan hitet, amely engedi, hogy a csoda, a jel elvezesse az embert valami nagyobb felismerésére, megragadására. Ezért mondja boldognak, aki nem botránkozik meg benne. Jézus csodáinak formai, műfaji szempontú elemzése A csoda és az emberi tudás Ókori csodák a.) Az istenek szentélyeinél: Aszklépiosz szentélyénél Epidauroszban vakok, bénák, süketek stb. gyógyultak meg a fogadalmi feliratok szerint; b.) Mágiával létrehozott csodák: pl. Josephus Flavius leírja, hogy a zsidó ördögűző Eleazar hogyan gyógyított meg egy ördögtől megszállottat (Zsid. Rég. 8, 2, 5); c.) Karizmatikus személyek csodái: Tüanai Apolloniosz az 1. században betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki; hasonló csodákat művelt Simon Mágus is. A vallási értelemben vett csoda az a belső esemény, amelyben az önmagába zárkózó bűnös ember Isten önközlésének hatására megnyílik Isten felé vagy feladatot kapván közelebb kerül Istenhez. A csoda lényegi eleme tehát mindig az ember szívében játszódik le, és soha nem a felszínen. Rahner szerint „az csoda, ha az Isten titkára nyitott, szellemi ember számára olyan az események elrendeződése, hogy ebben az elrendeződésben benne van az isteni önközlés” (A hit alapjai, 282. o.). A csoda mindig konkrét személynek szól, megszólító funkciója van. A külsőleg is ellenőrizhető (szokványos vagy rendkívüli) jelenség csupán jele (gör. szémeion) a belső világ csodálatos változásának. A szémeion (a csoda felszíni, külső oldala) esetében a hangsúly nem a rendkívüliségben van. Már Ágoston is felhívta a figyelmet arra, hogy a természetes események nem kevésbé csodálatosak, mint a rendkívüli és ritka jelenségek (vö. De civitate Dei, 21, 8, 3). Az a fontos, hogy az események megszólítják, és Isten felé fordítják az embert. 83

A szémeion nem a természeti törvények felfüggesztésével jön létre. Szent Ágoston szerint a csodák nem a természet ellenében jönnek létre. Legfeljebb számunkra látszanak ilyen eseményeknek, mert megszoktuk, hogy a dolgok másként szoktak viselkedni (vö. De Genesi ad litteram, 6, 13, 24). K. Rahner arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendkívüli szémeion létrehozásakor Isten nem a természet törvényeit függeszti fel, hanem magasabb, átfogóbb és általunk nem ismert természeti törvényt enged érvényre jutni (vö. A hit alapjai, 278-280. o.). A jézusi csodák jellegzetessége Jézus csodái nem abban különböznek más ókori csodáktól, hogy ezek valóban megtörténtek, s a többiek nem, hanem abban, ahogy Jézus értelmezi azokat. Kijelenti, hogy az ő csodái a kezdődő Isten országának jelei (Lk 11, 10). Amikor gyógyít, ördögöt űz stb., mindig a belső világ csodálatos átalakulására utal, s jelzi, hogy ezek csak előízei annak, amit Isten az új világban meg fog valósítani. Csodái epizódok, de egyben világméretűek és világtörténelmi jelentőséggel bírnak, mert ablakot nyitnak a kezdődő Isten országára, amely minden ember életére hatással van (ez látszik pl. abból, hogy az elbeszélések alkotói a csodák túldimenzionálására törekszenek). A csodaelbeszélés mint irodalmi műfaj Könnyen meg tudjuk különböztetni egymástól a magánlevél, a tudományos esszé, a költemény, stb. tág értelemben vett irodalmi műfajait. Ehhez hasonlóan a csodaelbeszélésekre is könnyű ráismerni (többé-kevésbé azonos szkémák alapján íródtak; vö. Csodák 12. o.). Az újszövetségi csodák fajtái: gyógyítás, feltámasztás, ördögűzés, mentő-csoda, szabály-csoda, ajándékozó csoda. Csodaelbeszélések Lukácsnál A béna meggyógyítása: Lk 5, 17-26 A hagyományos felfogás riportnak tekinti a leírást, és a fizikai gyógyulásra helyezi a hangsúlyt. Nem ügyel az elbeszélés műfajára, és nem veszi figyelembe az elbeszélés riport jellegét megkérdőjelező szinoptikus eltéréseket (vö. Mk 2, 1-12 és Mt 9, 1-8). A modern értelmezés szerint az igehirdetői célzattal megfogalmazott elbeszélés a tanítványok és az ősegyház tapasztalatát írja le dramatizált formában, sajátos irodalmi műfajban (gyógyítási csoda). Jézus követői valamiképpen megtapasztalták azt, hogy a Mester emberfeletti hatalommal rendelkezik, s hogy isteni hatalmat vindikál magának. Azt, hogy e tapasztalat milyen 'tényekre' épült, pontosan nem tudjuk. A végleges formában csak a jézusi feltámadás után megfogalmazódó elbeszélés mindenesetre azt tanítja, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezik, és így hatalma van a bűnök megbocsájtására és a betegek gyógyítására.

A naimi ifjú feltámaszatása Lk 7, 11-17 A szó szerinti értelmezés nem ügyelt eléggé az elbeszélés műfajára. Nem tisztázta eléggé a halál fogalmát, és átsiklott afölött, hogy a teológiai értelemben vett halálból (ami egyenértékű az érdemszerzés idejének lezárulásával) nincs visszatérés a földi életbe. - Nem szembesült azzal a problémával, hogy önmagában véve a halottfeltámasztás még nem bizonyíték Jézus istensége mellett, hiszen Illés, Elizeus, Tüanai Apolloniosz vagy Simon Mágus is támasztott föl halottat. A modern értelmezés figyelembe veszi az elbeszélés műfaját (feltámasztási csoda). Ez az első húsvét után megfogalmazott szöveg nem riport, hanem vallási dráma, amely az 84

ősegyháznak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a feltámadt Krisztus az élet és a halál ura (hatalma van arra, hogy életet adjon). - Arra a kérdésre, hogy milyen élménysor állt e vallási dráma hátterében, nem tudunk pontos választ adni. Ha feltételezzük, hogy Jézus valóban 'életre keltett' halottakat, akkor is számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy az ókorban minden súlyos beteg halottnak számított (vö. Zsolt 86, 13; 2 Kir 5, 7). Tehát elképzelhető, hogy csupán súlyos beteg gyógyításáról volt szó (esetleg a klinikai halál állapotában levő ember életre keltéséről), amelyet csak a húsvét utáni értelmező igehirdetés mutatott be halott-feltámasztásként (vö. J. Kremer: A halottak jövője, 65. o.). A vihar lecsendesítése Lk 8, 22-25 A hagyományos értelmezés nem vette figyelembe a műfajt (mentő-csoda). Elsiklott a szimbólumok felett, s csupán egy Jézus életéből vett epizódnak, illetve meglepő fizikai jelenségnek tekintette az elmondottakat. A csoda bizonyíték jellegére helyezte a hangsúlyt, és nem gondolt arra, hogy e csoda önmagában még nem bizonyíték Jézus istensége mellett (másokkal kapcsolatban is leírnak hasonló csodákat). Nem emelte ki azt a mondanivalót, hogy az „alvó Jézus” jelen van a mi háborgó világunkban is. A modern értelmezés szerint az elbeszélés elsősorban az ősegyház kezdeti missziójának nehézségeit, illetve a nehézségekben tapasztalt isteni segítségnek tényét fogalmazza meg dramatizált formában (időnként összecsaptak fejük felett a hullámok, de a Feltámadott segített nekik). Pontosan nem tudjuk, milyen élménysor áll az elbeszélés mögött; ennek ellenére jó, hogy az elbeszélés szimbólumokban fogalmazódott meg, mert így többet tudunk Jézusról (nem rendkívüli fizikai fenomén bemutatásáról van szó, hanem Jézus egész életművét átfogó mini-evangéliumról, amely bennünket személyesen is érint). A gerázai megszállott Lk 8, 26-39 A hagyományos értelmezés riportnak tekintette a leírást, nem vette figyelembe műfaját, s nem tudott mit kezdeni az ellentétekkel (a Mt 8, 28-34-ben pl. két megszállott szerepel!); a démonokat csupán emberfeletti szellemeknek tekintette, s nem mutatott rá, hogy mi az emberek szerepe ezek közvetítésében; az eseményt epizódként fogta föl, s nem olyan általános érvényű tapasztalatnak tekintette, amelyben ma is részünk lehet. A modern felfogás figyelembe veszi a leírás műfaját (ördögűzési csoda); az ördög valóságának és hatásának funkcionális értelmezésével arra figyelmeztet, hogy a gonoszságot az emberi világ közvetíti; az elbeszélést általános érvényű tapasztalat dramatizálásának tekinti; nem tagadja, hogy az elbeszélés hátterében esetleg olyan jézusi gyógyítások állnak, amelyeket a kor embere ördögűzésnek tekintett. A csodálatos kenyérszaporítás Lk 9, 10-17 A hagyományos értelmezés nem vette figyelembe a leírás műfaját és a benne szereplő szimbólumokat; nem tudott mit kezdeni az ugyanarra az eseményre vonatkozó eltérő jellegű beszámolóval (vö. Jn 6, 1-13); a csodát Jézus istensége mellett szóló bizonyítéknak tekintette, s nem ügyelt arra, hogy mások (Mózes, Illés) is tettek hasonló csodákat; az eseményt olyan epizódnak tekintette, amelyhez nekünk nem sok közünk van. A modern értelmezés figyelembe veszi a leírás műfaját (ajándékozó-csoda). A leírás teológiai, liturgikus és igehirdetői céllal szerkesztett vallási dráma. E drámában átfedi egymást valamiféle élménynek – a kenyér tényleges megszaporításának?, a mannára emlékező lakomának? –, az ószövetségi manna-csodának és az utolsó vacsorának (Lk 22, 19) szimbolikája. Ha csupán riportot vagy filmfelvételt birtokolnánk az eseményről, sokkal kevesebbet tudnánk az önmagát ajándékozó Jézusról!; a szöveg alapvető tanítása: Jézus az örök élet kenyere (Jn 6, 22-58), és ez az igazi csoda; ez a csoda az én életemben is megismétlődik. 85

A Jézus csodáiról szóló evangéliumi beszámolók itt és most személyesen szólítják meg az olvasót. Fontos elgondolkodni azon, mit jelentenek életemben a csodák (az éthosz szempontjából)! Hogyan lehet „csodát közvetíteni” és csodát látni? A csoda teológiai értelmezése A csoda fogalma A csoda megfigyelhető, tapasztalható jelenség, természettudományos módszerekkel nem magyarázható, azaz oka és magyarázata nem ebben a világban van; Isten hozza létre. A csodákat 3 mozzanatban mutatja be és igazolja a klasszikus fundamentális teológia. A csodák történeti valósága A csodák nyilvánosan történtek; nemcsak az Evangéliumok számolnak be, Jézus ellenségei is elismerik, pl. a főpapok és farizeusok, a Talmud és a pogány Celzusz sem tagadja, csak igyekszik varázslásnak feltüntetni. A csodák teológiailag értelmezett híradások – nem puszta tényközlések – a feltámadás fényében! Ha arról számolnak be, hogy Jézus a bűnösökkel barátkozik, annak jelentése az Istennel való kiengesztelődés; ha Jézus leprásokat gyógyít meg, azt jelenti, a vele való találkozás belső megtisztulást eredményez; ha Jézus kiűzi az ördögöket, elérkezett Isten uralma. Előadásmódban, szerkezetben utalnak a csodaelbeszélések az ószövetségi előképekre: manna, Elizeus csodája (liszt, olaj) – kenyérszaporítás. A csodák bölcseleti valósága Nem az a fontos, hogy megállapítsuk, hogy a természet rendjét meghaladó jelenség történt, hanem az, hogy megmutatkozzék: isteni erő lépett közbe az ember érdekében. Az irgalmas Isten nyilatkozik meg benne, aki üdvözíteni akarja az embert. A csodák teológiai vonatkozása A Biblia embere nem azt kutatta, lehetséges-e a csoda, hanem Isten jelének tartotta, s a benne foglalt üzenet érdekelte: Isten üdvözítő szándéka. A csoda által párbeszéd jött létre Isten és ember között – az ember Isten által megszólítottnak érzi magát. Fölfedezi, hogy Isten irgalma, szeretete mutatkozik meg benne. Jézus csodatévő hatalmát soha sem használja büntetésre, vigyáz, hogy ne rekedjenek meg a csodáknál, hanem tekintsenek hittel és szeretettel Istenre, aki felénk fordult. Jézus megígérte, hogy a csodák megmaradnak az egyházban: a szentségekben és a keresztény életgyakorlatban.

Jézus csodái és a hit: egész életünket érintő döntésre késztetnek Hittétel-e, hogy Jézus csodákat vitt végbe? Nem az a hit lényege, hogy az és úgy történt-e, hanem, hogy hiszem, Isten döntően szól bele az ember életébe és visszafordíthatatlan változást idéz elő. Összefoglalva: a csodák Isten országának megnyilvánulásai. Feltárják Isten országa erőit és kegyelmeit: Isten köztünk van mindenhatóságával, hatalmát az irgalom és a szeretet jegyében gyakorolja. Az Atya dicsősége és ereje Jézuson keresztül kiárad a világba – azaz képes a fizikai világot az üdvözült ember életének keretévé alakítani. A csoda felszólító, felhívó jel 86

Az újszövetségi csodák vizsgálata visszavezetett kiindulási pontunkhoz: a csodába vetett hit nem varázslatban hisz, hanem Isten teljhatalmában és gondoskodásában bízik. Ennek a hitnek a tárgya nem valamiféle rendkívüli jelenség, hanem maga Isten. Jézus csodái tehát végső soron azt hirdetik, hogy Jézusban Isten lépett a színre, és hogy benne Isten cselekedett az emberek és a világ üdvösségére. 4.6. Jézus szenvedése és halála mint megváltás A megváltás ígérete az Ószövetségben A bűnbeesés után Isten megígéri a megváltást: Jézus legyőzi a sátánt. Ter 3,15: Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba. Ez a protoevangélium = az üdvösség első örömhíre. Az „asszony és ivadéka” azt jelképezi, hogy a megváltó a zsidó népből születik, és hogy a történelem nem körforgás, a jó és a rossz állandóan visszatérő küzdelme, hanem cél felé halad, mégpedig Jézus irányításával, aki üdvösségre akarja az embert elvezetni. A keresztény hagyomány krisztológiai értelmezést adott ennek a próféciának – bár közvetett krisztológia, nem az üdvösséget hozó személyre, hanem közvetlenül az üdvösségre utalt. Az Ószövetségben megváltásként, szabadításként értelmezték az egyiptomi kivonulást, ennek analógiájára a babiloni fogságból való szabadulást is. Pozitív tartalma: Egyiptomból való szabadulása után Izrael Isten népe lesz; Babilon az üdvösség kezdete. Zsoltárok: 130, 7 – a bűntől való etikai szabadulás – Isten meg tud váltani. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől. Izajás prófétánál: Isten Izrael teremtője, kiválasztója, szabadítója, de ez nemcsak a fogságból való szabadításra korlátozódik, hanem Jeruzsálem helyreállítását, népének a pogányok előtt végbemenő fölemelését is magában foglalja – kiírtja a bűnöket, az üdvösség útjára tanít. Ez a megváltás Isten örök szeretetének megnyilatkozása: Iz 54,8; 43,1! A Szenvedő Szolga alakja: (Iz 42, 1-7; 49, 1-9a; 50, 4-9; 52, 13-53). Istentől kapott küldetést teljesít; küldetése nemcsak Izraelhez, hanem a pogányokhoz is szól. P hozza a Törvényt, amelyet Izraelnek meg kell tartania, és térít a pogányok között; „sokak” bűnét magára veszi, sokak helyett szenved, így részt vesz Isten üdvözítő művének megvalósításában; közösséget vállal a néppel, együtt érez a néppel, és magára vállalja azt a küldetést, amit Izraelnek kellene a népek között betöltenie. Nincs ilyen történelmi személy, aki mindezeknek a föltételeknek meg tudott volna felelni - Isten szolgája ígéretet testesít meg a jövőre nézve: ő köti meg újra a szövetséget, elviszi a pogányoknak Isten világosságát, mert magára vállalja és sokakért viseli a szenvedést, végül Isten megdicsőíti. Ezeknek a követelményeknek Jézus tett eleget. Az áldozat, áldozatbemutatás, áldozati állat, bármely tulajdon, bűnbak, stb. feláldozása: Istennel közösséget hoz létre, engesztel a bűnökért, Jézus, az Isten Bárány húsvéti engesztelő áldozattá válik, vérével mossa le a bűnöket. Jézus szenvedése és halála mint megváltás jelenik meg az Újszövetségben Jézus azért jött, hogy életét váltságul adja sokakért Mt 16, 21; 17, 22-23; 20, 17-19. Jézus szenvedéstörténete az Evangéliumokban: mind a négyben összefüggő egészet alkot. Az idő- és a helymegjelölések szétszórtan találhatók, de az egész esemény-sornak közösek a motívumai:  a vacsora előkészítése és elköltése  Jézusnak mint Messiásnak kihallgatása  Jézus Messiásként és királyként függ a kereszten 87

 asszonyok a kereszt alatt és a sírnál Márknál a szenvedéstörténet úgy szerepel, mint az üdvösség története:  az egész történelem értelme nyer megvilágítást  rámutat, hogy Jézus előre tudta és megmondta szenvedését és halálát; önként vállalta sorsát  az esemény összefonódik a kozmosszal, Istennel  az előképek beteljesednek Jézus nagy türelemről, megbocsátásról tesz tanúságot; a szenvedésben is Isten Fiának bizonyul, mindent tud, gondoskodik övéiről; szabad, megaláztatása ellenére is fenséges, maga viszi a keresztjét, a kereszten győzedelmeskedik - a világ királya, akinek 3 ismert nyelv hirdeti uralmát. Szükség volt-e a megváltáshoz Jézus szenvedésére és halálára? Kellett-e ez a véres dráma Isten haragjának kiengesztelésére? Az ember nem tudja megváltani önmagát. Csak Isten tehette meg a megváltást! Miért éppen így? Jézus a vállalt szenvedéssel és halálával mutatta meg, mennyire szeret az Isten. A bűn foglyai voltunk - ezt a bocsánatot csak Isten adhatta meg. Jézus szenvedésének lényege: az egész világ bűnét magára vette, sőt a következményeit is. Emberileg megélte a poklot, a teljes sötétséget, kilátástalanságot, elhagyatottságot, reménytelenséget. Ettől félt, ezért verejtékezett vérrel, és nem csupán a fizikai szenvedésektől irtózott. Ezt a terhet csak egy Isten tudta elviselni, de úgy, hogy ebbe emberi lénye belehalt. – A bűn poklából csak Isten tudott kiszabadulni. Jézus helyettünk is megtette ezt: meghalás a földi életnek, kiszakadás a bűn fogságából. Nekünk most már keveset kell tennünk: hittel elfogadnunk megváltottságunkat. Mit jelent a Credo-ban „alászállt a poklokra”? Poklok: az Ószövetség alvilág fogalmát, az árnyak világát fejezi ki; "száll alá poklokra": azt jelenti, hogy a megváltás mindenkire érvényes, a Jézus előtt élőkre is. Az objektív megváltás: kiragadott minket az áteredő bűn végzetes rabságából. Megadta azt a lehetőséget, hogy ha akarjuk, győzedelmeskedjünk a bűn fölött. A megváltás ténye akkor is érvényes, ha valaki nem tud róla. A megváltottság azért nem látszik a világon, mert szubjektíve nem fogadjuk el a megváltást.

5. A Krisztus-esemény az egyház kritikai reflexiójában 5. 1. Jézus feltámadásának igazolhatósága a.) Alapelvek Az Evangéliumok a húsvéti hit fényében beszélnek Jézusról. Az első apostoli igehirdetés: tanúságtétel Jézus feltámadásáról. A feltámadás hitünk alapja, központi tétele: Szent Pál: ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló igehirdetésünk, hitünk. b.) A feltámadás fogalmának tisztázása A feltámadás vallási fogalom – elsősorban üdvtörténeti jelentése van. Nem azt jelenti: a halálból visszajött az életbe, mert Jézus nem a földi életbe tért vissza, hanem magára öltötte a megdicsőülés, az örök élet állapotát, a végérvényes természetfölötti állapotot. Erről az állapotról, a feltámadott, megdicsőült testről nem sokat tudunk. Nem 88

érvényesek rá a biológiai törvények. Kérdés: vajon földi érzékszervekkel föl lehet-e fogni a természetfölötti létmódot? c.) A feltámadás hitünk központi tétele, alapja Erről a központi eseményről a bibliai „híradásokból” értesülünk. (A forma- és műfajkritika segítségével próbáljuk értelmezni a feltámadásról szóló híradásokat.) Az ateista történelem- és irodalomkritika a feltámadást a mesék, a legendák, a hamis mítoszok világába helyezi. d.) Történetileg 2 szilárd pillér van: a nagypénteki tragédia és az első pünkösd A nagypénteki tragédia: az újszövetségi iratok, az evangéliumok, a páli levelek, zsidó és pogány források (Tacitus) tanúsítják Jézus halálát, továbbá régészetileg tudományos alapossággal bizonyított Jézus keresztjének és sírjának helye. Halálának ideje: 30. április 7. vagy 33. április 3. Jézus halála teljes kudarc a tanítványok számára. A beszámolók vaskosan realisták: az apostolok gyávák, elfutnak, Péter átkozódva megtagadja mesterét. Az első pünkösd: nem sokkal nagypéntek után ez a félénk, kétségbeesett kis csoport halált megvető bátorsággal hirdeti, hogy Jézus él. A kereszténység gyors terjedése, amelyről pogány források is tanúskodnak, az üldözések és vértanúságok ellenére feltartóztathatatlan. A két pillér közti szakadék áthidalása: a feltámadás misztériuma. Mi történt közben? Mi idézte elő a tanítványokban ezt a gyökeres változást? Rendkívüli tapasztalataik voltak, amik a gyáva apostolokból hősöket faragtak. Kevés történeti adat van. Az Evangéliumok nem riportok (fénykép - festmény!), a feltámadás természetfölötti esemény, tehát csak bizonyos mértékig eshet az evilági tapasztalás hatókörébe. Az apostolok magatartásában végbement változásra különféle magyarázatok születtek (nem keresztény körben!).  az üres sír elmélete: Jézus testét ellopták. Válasz: Az apostolokat nagyon zavarja az üres sír ténye, de nem ebből következtetnek a feltámadás tényére.  hallucinációk, álomlátások, kényszerképzetek hipotézise: az apostolok csak elképzelték Jézus feltámadását. Válasz: Az apostolok normális, sőt vaskos, földhözragadt kétkezi munkások voltak, akiktől távol állt mindenféle idegbaj, képzelődés. e.) Hogyan értelmezhetjük, magyarázhatjuk az evangéliumi beszámolókat Jézus feltámadásáról? Az Evangéliumok írói szinte minden korabeli műfajban írnak; keveredik bennük a történeti elem és a hitvallás, a hívő állásfoglalást kifejező jelképek, ötvöződik bennük a tény és a hívő értelmezés. De épp az ilyen hitvallási drámák, ezek jelképei és díszletei teszik valamiképp megfoghatóvá a tényt, a feltámadás misztériumát. Természetesen ezekben a beszámolókban is vannak történeti híradások: pl. Pál apostol: 1 Kor 15, 3-8. A Jézust követőknek rendíthetetlen megtapasztalása van arról, hogy Jézus él. Ezt a levelet Pál 57-ben írta, még éltek szemtanúk! A történeti tény tehát az, hogy a tanítványoknak élményszerű tapasztalata van arról, hogy a Mester él. Ha megvizsgáljuk a jelenésekről szóló beszámolókat, a következőket állapíthatjuk meg: a beszámolók ellentmondók, töredékesek, nehezen megfoghatók, de művészi gonddal vannak kidolgozva, és szinte valamennyi ugyanarra a sablonra készült:  a tanítványok félelme, árvasága - Jézus hirtelen megjelenik: szobában, úton, a kertben, a tóparton.  meglepődnek, kételkednek, ingadoznak. 89

 

aztán felismerik, pl. a „kenyértörésben”, vagy amikor eszik velük. csodálkoznak, örvendeznek. Ezek a drámai motívumok mindegyik evangéliumi beszámolón végigvonulnak, más részletekben azonban különböznek egymástól. Van, ahol nem is kétséges a műfaj: Mt, Mk –angyal jelenti Jézus feltámadását; Lk-nál két káprázatos ruhájú ifjú lép eléjük. Szimbólumokkal fejeznek ki olyan élményeket, amelyeket másként nem is lehetne kifejezni. f.) Milyen volt e találkozások természete? A Jézus megjelenéseire vonatkozó és sajátos irodalmi műfajokban megfogalmazódó beszámolók azt tükrözik, hogy nagypéntek és pünkösd között lassan az a szilárd meggyőződés alakul ki az apostolokban, hogy Jézus él. Nem tudjuk pontosan, milyen tapasztalat, de egyedülálló és rendkívüli tapasztalatuk volt, amely a vértanúságig vitte őket. Fontos tényező a hit! Jézus csak azoknak „jelent” meg, akik hittek. A híd felépítése csak a hívő számára lehetséges. A beszámolók olyan eseményre utalnak, amely nem eshet a (durva, érzéki) emberi tapasztalás látókörébe. Ez misztérium! (Az Evangéliumok meg sem kísérlik leírni a feltámadást eseményét - az apokrifek igen!) g.) Az Ószövetség megértése a feltámadás fényében Az Ószövetség: „előevangélium”, amely Jézusról szól, Jézusban teljesedik be, amelynek értelme a Jézusban hívők számára tárul föl. Jézust úgy értelmezik és mutatják be az Evangéliumok, mint Isten Szenvedő Szolgáját, Emberfiát, az új Izraelt, mint tökéletes áldozatot, Messiáskirályt, második Ádámot, mint Isten végső és teljes teofániáját. 5.2. A feltámadt Jézussal való találkozás lehetősége a szentírási szövegek alapján Tamás találkozása Jézussal János 20, 25-29 Jn 20,25: láttuk az Urat: Jn evangéliumában a látás sokkal gazdagabb tartalmú kifejezés, mint az érzéki észlelés: vonatkozhat olyan látásra, amely nem ragadja meg a látható teljességét (Jn 12,40); vonatkozhat a hittel egybekötött látásra (Jn 1,39); az Úr dicsőségének látására (Jn 1,14); az Atya látására !! (Jn 14,7 és 9; 12,45); a Jn 20, 14-16-ban Mária Magdolna hívő látásban látta az Urat (azaz az Úr személyesen felé fordult, és nevén szólította őt; és miután nem érintette őt, azaz nem kereste az érzéki bizonyosságot); a Kyrios = Úr (s nem egyszerűen Jézus) az eleve nem érzékelhető Feltámadottra utaló kifejezés! (Nem a földi létbe visszatérő személyt "látta", s ugyanígy a tanítványok sem!); Jn 20,25: ha csak nem látom kezén a szegek nyomát: itt a "látás" nyilvánvalóan érzéki látásra utal; s nem érintem: az "érintés" nyelvi kifejező eszköz arra, hogy meggyőződtünk valaminek valóságáról (vö. 1 Jn 1,1); (egyébként a magyar időnként még az igazságot is kézzel tapintja!); a "nem hiszem" arra emlékeztet, hogy Jézus ellenfelei is meggyőző jeleket követelnek (Mt 12,38; Jn 2,18 stb.), Jézus azonban az ilyen hitet nem túlzottan értékeli (vö. pl. Jn 2,23-24; 4,48); 20,26: nyolc nap múlva ismét: a vasárnapi összejövetelek (eukarisztikus lakoma); az ajtók zárva: a Feltámadott nem rendelkezik fizikai, evilági tulajdonságokkal!; eljött Jézus feltűnő, hogy a görögben jelen idő szerepel (erkhetai: eljön); ez arra utal, hogy nem a szokványos húsvéti megjelenésekről van szó, (amelyekben lezárult múlt időben, aoristosban áll ugyanez az ige); 20,27: aztán Tamáshoz fordult: a görögben "mondja (újra jelen idő!) Tamásnak "tedd ide ujjadat" (jelen imperativus) "és nézd a kezemet" (aoristos, befejezett múltban álló imperativusz) a sebek említése nélkül = a Feltámadott " múltbeli kezének" "jelenben való látása"(nem több ez, mint érzéki látás?). Nyújtsd ki kezedet (praesens imperativusz), és tedd (aoristos imperativusz) oldalamba – most nyújtsd ki kezedet, és tedd múltbeli 90

oldalamba; emellett megfontolandó, hogy a feltámadott test nem érinthető (a jézusi felszólítás tehát nem nélkülözi a humort!); X. Leon -Dufour szerint Jézus, illetve a dráma szerzője itt a hitben való elmélyülésre buzdítja Tamást; ne légy hitetlen, hanem hívő (más fordításban: ne viselkedj hitetlenként): a szavak az érzéki megbizonyosodás igényét a hitetlenség jelének minősítik (nem véletlen, hogy a szöveg nem tesz említést arról, hogy Tamás megérintette volna az Úr testét!); Jn 20,28: Én Uram, én Istenem: ez a szép hitvallás nem fogalmazódott volna meg a puszta érzéki megbizonyosodás alapján (Jánosnál a jelek fontosak ugyan, de hitre nem lehet eljutni pusztán jelek alapján: vö. 6,44); Jn 20,29: Jézus csak ennyit mondott (a görögben: Jézus mondja: jelen időben): azért hiszel, mert láttál: egyes szövegtanúknál e mondat kérdő mondatként szerepel!; ha kérdés, akkor ez elmarasztalás Jézus részéről (hiszen akkor valamiféle érzéki jelenést igénylő kevéssé értékes hitről van szó; de a kérdés ebben az esetben is ezt jelenti: ugye, végül is nem azért hiszel, mert szemeddel érzékeltél engem?); valószínűbb azonban, hogy kijelentő mondatról van szó: Jézus egyszerűen értékeli az elhangzott hitvallást (amely nem érzékelő látásra, hanem hitbeli látásra támaszkodik, vö. 20,18 és 20,25); boldogok, akik nem látnak (aoristos participium), mégis hisznek (aoristos participium): jóllehet a boldognak mondás elsősorban azoknak szól, akik nem részesültek olyan kitűntetett élményben, mint az apostolok (vö. 1 Pét 1,8: nem olyan módon "látják"), az apostolok sincsenek e boldogságból kizárva: a boldogok a (múltban nem látók; aoristos participium) és mégis hívők (a múltban; aoristos participium) mondat arra utal, hogy az apostolok sem az érzéki bizonyosság alapján hittek (jóllehet tapasztalatuk intenzívebb volt, mint a későbbi keresztényeké): általában boldogok azok, akik nem követelnek érzéki bizonyosságot és mégis hisznek. Összefoglalva: a jelenet teológiai és igehirdetői célzattal alkotott vallási dráma; Tamás az ősegyháznak azt a kétkedő csoportját képviseli, amely eleinte érzéki bizonyosságot követelt a Feltámadottról; a dráma némi humorral élve azt a folyamatot mutatja be, amelyben ez a csoport lassan eljut arra a felismerésre, hogy a Feltámadottal való találkozás nem az érzékek szintjén történik, hanem a hívő látásban (pl. a hittel elfogadott eukarisztiában). Az emmauszi tanítványok Lk 24,13-35 Az evangéliumi részlet nem riport, hanem teológiai céllal alkotott vallási dráma, amely a tanítványok hitének érlelődését mutatja be: jelképek használatával arra a folyamatra utal, amelyben Jézus követői a nagypéntek után fokozatosan megbizonyosodnak arról, hogy Mesterük legyőzte a halált. A dráma két kulcsfontosságú eseménye e megbizonyosodás természetéről is árulkodik. Az egyik esemény a Szentírással való találkozás. Az Emmausz felé tartó tanítványok társalognak; de nem akármiről, hanem a Jézussal kapcsolatos eseményekről. Társalgásuk nem üres fecsegés, hanem az Írás és a Mester személyének értelmezése. A hozzájuk csatlakozó idegen is az Írásra hivatkozik: a próféták tanítása alapján mutatja be, hogy Isten logikájában a föltámadás a Messiás szenvedésének logikus következménye. S a vándoroknak lángol a szívük, mert a jól értelmezett Íráson keresztül megérinti őket a föltámadt Krisztus valósága. Az Emmausz felé haladó tanítványok a földön vándorló zarándok-egyházat jelképezik. A Jézus-esemény köré fonódó és az Írást értelmező társalgásuk pedig arra utal, hogy az ősegyház tagjai első fokon az igeliturgiában tapasztalták meg Krisztus titokzatos jelenlétét.

91

A dráma másik eseménye az idegen társaságában elköltött vacsora. Az emmauszi vándorok már sejtenek valamit a titokból, de látásuk még homályos és szívüket bizonytalanság uralja. Hitük erősítésre vár. És ezt az erősítést meg is kapják. A dráma csúcspontjához jutunk: a vándorok betérnek egy házba, asztalhoz ülnek, és a kenyértörés pillanatában felismerik Krisztust. Az esti homály az ősegyház tagjainak bizonytalanságát, kétségeit jelképezi. Az idegen társaságában elköltött vacsora pedig az utolsó vacsora megjelenítése. Az elbeszélés az eucharisztia alapításának szavait ismétli: "kenyeret vett kezébe, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik". Ezt az értelmezést erősíti az a tény, hogy a kenyértörés az ős-egyházban mindig az eukarisztikus lakomát, a szentmisét jelentette. Ebből pedig az következik, hogy az első keresztények az eukarisztia ünneplésében találkoztak a leg-teljesebb módon a föltámadt Krisztussal. Összefoglalva: Igeliturgia és eukarisztikus lakoma: két olyan "közeg", amelyben valamennyien megtapasztalhatjuk Krisztus jelenlétét. Mert ne feledjük, az emmauszi tanítványok mi vagyunk, és Emmausz nem más, mint pl. a templom. Ha tehát a Föltámadottal akarunk találkozni, nem látomásokra vagy jelenésekre kell várnunk, hanem nyitott szívvel kell résztvennünk a szentmisén. Jézus mennybemenetele: Lk 24,51; Ap Csel 1, 9-11. Szimbólumok:  40 nap: azt jelenti, hogy Jézus a feltámadásban minden dicsőséget megkapott;  fölemelkedik – a·kor kozmológiai felfogása fejeződik ki benne  felhő - Isten transzcendenciájának jele: kinyilvánítja és eltakarja egyszerre  utána angyali jelenés: kinyilatkoztatás Jézus istenségéről: mennybe ment, újra eljön a világ végén. A jelenet elég volt ahhoz, hogy kifejezhesse: Isten jobbjára ülteti, megdicsőíti a Messiást. A feltámadás utáni megjelenések és a mennybemenetel leírása összhangban van a kinyilatkoztatás természetével. Ha Isten a mi világunk jelein keresztül hírt ad magáról, akkor a jelek legalább annyira eltakarják, mint amennyire megismertetik. Ezért a hit homálya itt sem oldható fel. A megjelenések igazolták, hogy Jézus jelen van, és hogy természetfölötti világhoz tartozik. Testileg tapasztalható, mégis a szellem törvényeit követi. Bármennyire megismerik, mégis ismeretlen marad. A rejtőző Isten nem is viselkedhet másként: Jézus végeredményben azt akarja bemutatni, amit célnak, végső dolognak, eszkatológiának nevezünk. Ő már az emberi lét túlsó partján áll, a másik világból közeledik, azért jelenléte kiválthat bizonyosságot vagy kételkedést, örömet vagy félelmet, ahogy mindez tükröződik az apostolok viselkedésén. Szabadon mutatja meg magát, szeretettel közeledik, s így alkalmat ad arra, hogy az ember hite is szabad állásfoglalás legyen. Vár, amíg a kételkedés, a csodálkozás és a meghatottság fokozatain át elérkeznek a hit megvallásához. A feltámadt Krisztus a mi megdicsőülésünknek is példaképe. Úgy vezet a feltámadásra, hogy saját életében részesít. A mi örök életünk természetét az ő állapotából kell levezetnünk és kiolvasnunk. Ezért szeretnénk többet tudni arról, milyen volt feltámadott teste, milyenek voltak életnyilvánulásai. Nem mondhatunk mást, mint Pál apostol: a földi test dicstelenségével, romlandóságával, erőtlenségével és érzékiségével szembeállította a feltámadt test dicsőségét, romolhatatlanságát, erejét és szellemiségét. Az evangélisták beszélnek arról, hogy a feltámadt Krisztus együtt eszik és iszik tanítványaival, beszél velük, megmutatja sebhelyeit. De ezek a részletek csak a megjelenés valóságát jelzik, nem pedig azt, hogy neki szüksége van táplálékra, vagy hogy a sebek valóban megmaradtak mint sebek. Afelől azonban nincs kétség, hogy benne az egész ember beteljesült és tökéletesült. A beteljesülés magasabb szintet jelent, amit csak a szellem 92

felsőbbrendűségével lehet kifejezni. A változást modern szóval úgy lehetne leírni, hogy Jézus személyes energiái a halálban nem vesztek el, hanem fönségesebb összhangban jelentkeztek. Ezért apostolai most már nagyobb hitelt adnak szavának, parancsait, követelményeit kötelezőbbnek érzik, de egyben szeretetét is melegebbnek, átfogóbbnak, bátorítóbbnak. Nem szemrehányással közeledik, senkit nem von felelősségre, hanem felegyenesíti a megroppant nádat, lángra lobbantja a füstölgő mécsbelet és összefogja azokat, akik szétszóródtak (Gál Ferenc: Dogmatika I. 355-356. o.). 5.3. Pünkösd – a Szentlélek eljövetele – az egyház születése A pünkösd fogalma: gör. pentékhoszté (= az ötvenedik) szóból származik. Eredetileg zarándokünnep, amelyen Izrael minden fiának meg kell jelennie Jahve színe előtt. Nevezik még: aratási ünnepnek, az első termés ünnepének, hetek ünnepének, mert 7 héttel a kovásztalan kenyér ünnepe után volt. Örömünnep – hála a búza terméséért. Tehát eredetileg a földműveléshez kapcsolódott. Később a Sínai-hegyen kapott törvény kihirdetésének emléknapja lett. A pünkösdi csoda – Ap Csel 2,1-13 - az apostolok közösségére leszállt a Szentlélek Irodalmi elemei: zúgás, lángnyelvek, nyelvcsoda – mindezek ószövetségi előzmények nélkül érthetetlenek. Mivel a zsidók ezen a napon a Sínai-hegyen adott törvény emléknapját tartották, ezek a fogalmak, események kapcsolódtak hozzá. Kiv. l9 - villámlás, hang, amely tűzzé változott és beszédként mindenki számára érthetővé vált. A nyelvcsoda kapcsolatban van a bábeli nyelvzavar leírásával. A zsidó Sínaihaggada szerint Isten hangja 70 nyelvre oszlott szét a világ népei számának megfelelően. Keresztelő János hirdette, a Messiás Szentlélekben és tűzben fog keresztelni. Lk és az ApCsel pontosan beszámol arról, hogy hol: Jeruzsálemben, és mikor: pünkösdkor kezdték el hirdetni az Evangéliumot. A tanítványok a nyilvánosság előtt a Szentlélek birtokában Isten igaz népének mutatkoznak. A nyelvek adománya – elragadtatás nyelve: glosszolália. Nem idegen nyelven beszélést jelentett, hanem semmilyen nyelvből ki nem mutatható hangsoroknak elragadtatott állapotban való hallgatását. Az elragadtatás nyelve csak azok számára volt érthető, akiknek erre külön adományuk volt: 1 Kor 14. A prófétálás adomá-nyától eltérően nem a közösség épülésére, hitbeli ismereteik gyarapítására szolgált, hanem a Szentlélek jelenlétét tanúsította. (Visszaélés veszélye!) A Szentlélek ajándékai – karizmák /gör. kharisz / = kegyelmi ajándékok. A szentségek által közvetített megszentelő kegyelmen kívüli természetfölötti adományok, amelyeket a Szentlélek az Egyház gyarapodására az egyes embereknek vagy közösségeknek ajándékoz. Iz. 11,1-9 – a Szentlélek 7 ajándéka (tulajdonképpen 6, mivel a félelem ajándéka kétszer szerepel, a gör. fordítás jámborságnak nevezi az egyiket.) Azért 7 ajándék, mert a hetes szám a teljességet fejezi ki.  Bölcsesség - megfelelő cselekvés az Isten értékrendje szerint  Értelem - nem tárgyi tudás, hanem a dolgok fölmérésének képessége, a bölcsességre való képesség  Tanács - Istenre figyelés, ráhangolódás  Erősség - vagy hatalom ajándéka: Isten ereje

93



Az Úr ismeretének Lelke - elkötelezettség - elfogadom, hogy hozzá tartozom, az Ő erejéből élek  Félelem ajándéka - elismerem az Istent Istennek, életem Urának  Jámborság - elismerem, hogy Isten a teremtőm, életem indítója, sorosom részese, menedékem, hazaváróm, mindenem! Ő az Isten! (Nem féled az Istent?!) Az Evangéliumok és Szent Pál nem sorolja föl valamennyit. Pálnál több karizma szerepel, mint Izajásnál: bölcsesség, gnózis (ismeret), hit, gyógyítás, csoda, prófétálás, a lelkek megkülönböztetése és a nyelvek adománya és magyarázata. De figyelmeztet: legnagyobb a szeretet! A Szentlélek az egyes embernek adja ajándékait, hogy a közösség javát szolgálja velük. Minden megnyilvánulásának a közösség, az egység erősítésére kell irányulnia. A mai karizmatikusok legfontosabb jellemzője: bontják vagy építik az egységet! Pál is ezt emeli ki a korintusiak visszaélései miatt.

III. AZ EGYHÁZ JÉZUSI ALAPÍTÁSA ÉS SZÜKSÉGES VOLTA 1. Az egyház fogalma Szómagyarázat: ekklészia (gr.) profán jelentése: népgyűlés, a Septuagintában a héber qahal az ekklésziának megfelelő fordítása: Isten által összehívott gyülekezet, a választott nép együttese; küriakon: (gr.) szóból származik a church, kerk, Kirche = az Úr háza. A magyar egyház szó jelentése: szent ház = templom Az egyháznak hivatalos definíciója nincs. Két lényeges elem: communio fidelium: a Krisztusban hívők közössége, akik Isten hívására, az Isten akarta szervezett közösségbe: institutio Dei léptek be. A communio és az institutio kettőssége kíséri az egyház egész történelmét és a róla szóló megnyilatkozások történetét. Bellarmin Szent Róbert (+1621) meghatározása a reformáció miatt azt hangsúlyozza, melyik Krisztus igazi egyháza. "Az egyház azoknak az embereknek társasága, akiket ugyanannak a hitnek és ugyanazoknak a szentségeknek használata kapcsol egybe a törvényes pásztoroknak, kivált Krisztus földi helyettesének, a római pápának fősége alatt." E meghatározás elkülöníti az egyházat minden más vallási közösségtől, kiemeli az egyház látható voltát, a bűnösöket sem zárja ki, belefér a hierarchikus szervezettség, a közös hit, szentségek és az azonos vezetőknek való engedelmesség. Hiányossága: csupán az egyház külsejéről ad leírást, nincs benne, hogy maga Isten lépett be az ember történelmébe, nincs természetfölötti, szentségi kapcsolat. Újabb próbálkozások az egyház meghatározására: "Az egyház vallási közösség, amely Jézus Krisztus meghatalmazásából az idők végéig valósítja az emberek megszentelését, tagjai a hit, a kegyelmi eszközök, a törvényes felsőbbség iránti hódolat révén mint Krisztus titokzatos teste közösségben vannak egymással és Istennel." A II. vatikáni zsinat óta egyszerűen azt mondjuk, az egyház "Isten népe". "Az egyház Isten újszövetségi népe, amely Krisztus titokzatos teste gyanánt él és cselekszik, Isten uralma megvalósításának és az emberek ezáltal való üdvözítésének szolgálatában áll, hogy az emberek és a világ abszolút jövőjét előkészítse" (Lumen gentium konst.). A zsinat

94

nem fogalmazott meg definíciót, hanem bibliai szimbólumokkal érzékeltette: kijelentései az egyház lényeges vonásaira utalnak. A zsinat hangoztatta, hogy az egyház misztérium. 2. Az egyház jézusi alapítása, szükséges volta és céljai 2.1. Az egyház jézusi alapítása Jézus földön jártakor még nem volt egyház, csak az első pünkösdkor alakult meg. Megalakulását nem az apostolok kezdeményezték, ők csak engedelmes eszközei voltak a Szentlélek indításának. Ezt olvassuk az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében és ezt tanítja a II. vatikáni zsinat is: Jézus halála és feltámadása után Lelkének kiárasztása által jött létre az az új testvéri közösség, amelyet egyháznak mondunk. Az egyház megalakulása és a történelem folyamán a bekövetkezett vagy bekövetkező kiépülése, fejlődése, kibontakozása nem ellenkezik Jézus elgondolásával. Jézus kijelentései és intézkedései között sok olyat találunk, amelyek távolabbról utalnak arra, hogy tudatosan készítette elő egyháza megalakulását és fokozatos kibontakozását, pl. az a kijelentése, hogy Isten országa már elérkezett, vagy amikor Emberfiának nevezte magát (Dániel könyvében az Emberfia Istennek a végső időkben megvalósuló új választott népe eszméjéhez kapcsolódik), vagy amikor a jeruzsálemi templom lerombolásáról és újjáépítéséről beszélt, akkor egy új, magasabbrendű kultuszra utalt, az üdvösség új rendjére és új népre. Jézus egyházalapító szándékát és hogy milyennek akarta az új vallási közösséget, azt életének három mozzanata mutatja legvilágosabban: a.) Az utolsó vacsora eseményei (Lk 22,16, 30) A próféták hirdették, hogy a végső időkben Isten együtt étkezik választottaival. A vacsora elfogyasztása és a jövőre rendelt ismétlődő megjelenítése Krisztus követőit egymással is a legszorosabb kapcsolatba hozza, ugyanakkor el is különíti őket a többiektől. A kenyér és a bor megáldásakor Jézus új szövetségről beszél. Az "ezt tegyétek az én emlékezetemre" kijelentés új istentiszteleti formát jelöl meg követői számára: a kenyértörést. Ez elkülöníti őket a zsidóktól és a pogányoktól egyaránt. Az eukarisztia ismétlődő liturgiájának célja: megjelenítő visszaemlékezés Jézus megváltó halálára, föltámadására. b.) A 12 apostol meghívása és fölhatalmazása (Mk 3,13-14) "Magához hívta, akiket akart és tizenkettővé tette őket." E cselekedet szimbolikus értelmű: Izrael 12 törzse kap meghívást a próféták által megjövendölt Istenországba. Faladatuk: tanúságtétel, nem egy tanításról, hanem Jézus személyéről. Átadja nekik a tanítás hatalmát, az oldás és kötés hatalmát (Mt 18,18): enged vagy tilt, kötelez vagy felment, kizárhat vagy visszavehet, az apostoloknak és az apostolutódoknak való engedelmesség vagy engedetlenség az ember sorsát is eldönti (Mt 19,28); a bűnbocsátó hatalmat, a keresztelési parancsot, eukarisztikus áldozat megjelenítésének hatalmát. c.) A Péternek ígért főség, primátus. Péter személye kezdettől fogva kiemelkedik a többi apostol közül. Három evangéliumi szöveg tanúsítja Péter különleges megbízatását:  Péter mint sziklaalap: (E szövegből Jézus egyházalapító szándékát következtethetjük, de kérdés, hogy használta-e Jézus az "ekklészia" kifejezést, vagy más szót pótolt ezzel az ősegyház?)

95



Névváltoztatás: nem megszünteti, hanem hozzátesz egy másikat: Kéfa-Kéfás Petrus. Ő a közösség sziklaalapja.  A kulcs átadása = a hatalom teljes átadása. Az ekklészia nem egyenlő az Isten Országa fogalommal: az ekklészia olyan hatalom, amely biztosítja az Isten Országához vezető utat. "Az én egyházamat" kifejezés azt jelenti, hogy Péter nem a maga nevében vagy a közösség megbízásából, hanem Krisztus megbízásából áll a közösség élén. Jézus imádkozott Péterért, megadta neki a főpásztori tisztséget: "Legeltesd juhaimat!". Az első Pünkösdkor megalakult egyház elfogadta Péter főségét: a nép és a hatóságok előtt ő vállal felelősséget, fegyelmi kérdésekben őt intézkedik, pl. Mátyás megválasztása, zsinat összehívása. 2.2. Az egyház szükséges volta A fundamentális teológia feladata, hogy történeti módszerrel bizonyítsa, hogy konkrétan a római katolikus egyház Krisztus egyháza, hogy Krisztus olyannak akarta ezt az egyházat, ahogyan ez ténylegesen létezik, és hogy ez az egyház történelmi folytonossággal ered Jézus Krisztustól. A kereszténység lényegénél fogva egyház, nem csupán a vallás társadalmi és pedagógiai vonatkozásai miatt. Az egyház szervesen hozzátartozik a kereszténységhez mint valláshoz, legalábbis akkor, ha helyesen értelmezi önmagát és ha fenn akarja tartani az üdvtörténet folytonosságát. Az egyház több mint pusztán gyakorlati, emberi szempontból nélkülözhetetlen szervezet, amely vallási szükségletek betöltésére és kielégítésére szolgál. A kereszténység – mint az üdvösség eseménye, mint Isten rajtunk véghezvitt tette, és mint az ember felelete Isten végső önközlésére – szükségszerűen egyház. A kereszténység ugyanis több mint az ember saját, szubjektív, jámbor hajlandóságainak, valamint vallási tudatának ügye. Ezért szüksége van valamilyen tekintéllyel bíró egyházra, amely több mint az ember saját társadalmi szervezete. Ebből következőleg az egyház eleve azt az egyházat jelenti, amely számít rám, feladatokat ad, amely kézzelfoghatóvá teszi, amit Isten vár tőlem. Ha a kereszténység nem olyan vallás, amit én csinálok, hanem az üdvösség eseménye, amely Isten kifürkészhetetlen kezdeményezése, ha az üdvösségnek ez az eseménye nemcsak a lelkiismeretem mélyén, hanem egész lényemben is elér engem, akkor nemcsak Isten, hanem az ő egyháza is követelményeket állíthat elém. Mindez abból a tényből is következik, hogy a kereszténység mint Isten személyes önközlése a történelemben, az egyház közvetítésével jut el hozzánk. Ha tehát van üdvtörténelem, amely a megfeszített és feltámadott Jézus történetében éri el csúcspontját, akkor nem szűnhet meg az a konkrét üdvtörténelem sem, amely ezt az isteni önközlést konkrétan közvetíti, azaz kell, hogy legyen egyház. 2.3. Az egyház céljai a.) A megváltás gyümölcseinek eljuttatása minden emberhez. Hogy "így váljék valóra Isten terve, aki Krisztust tette meg az üdvösség szerzőjének az egész világ számára " (Ef 17). "Ismerje meg minden ember az egyedül igaz Istent, és akit Ő küldött, Jézus Krisztust, és bűnbánatot tartva térjen meg bűnös életmódjából. A hívők felé viszont az a küldetése, hogy szüntelenül hirdesse a hitet és a bűnbánatot, fölkészítsen a szentségek vételére, tanítson megtartani mindazt, amit Krisztus parancsolt, s buzdítson a szeretet, az imádságos lelkület és az apostolkodás gyakorlására" (Liturgikus konst. 9. p.). Az egyház "papi közösség", hiszen a laikusok is részesei az "általános papságnak". A pap feladata pedig a közvetítés Isten és az emberek között. Krisztus kegyelmeit kell tehát közvetítenünk az embereknek. 96

"Krisztus és Isten országát hirdesse és megalapítsa minden nép között" (LG 5. p.). Isten országa nem földrajzi vagy etnológiailag körülhatárolt területet jelent, hanem Isten uralmát. Ez az ország azokhoz jött el, akik a Krisztus által hirdetett Istent életük urának és normájának ismerik el. Az egyház nem azonos Isten országával, hanem csak "csírája és kezdete a földön", "Krisztusnak titokzatos módon már jelenlevő országa, amely az Isten erejéből látható módon növekedik a világban" (LG 3. 5. p.) Az egyház tehát egyrészt előkészíti, másrészt valamiképpen "megjeleníti" Krisztus eljövendő országát. b.) Az üdvösség "eszkatológiai távlatú, mivel teljesen csak az eljövendő világban érhető el" (Gaudium et spes 40. p.). Az embernek és világnak végső kiteljesedése a paruziakor következik be, akkor valósul meg az "abszolút jövő", amely a tökéletes boldogság állapota. Az egyház célja az emberiségnek erre az abszolút jövőre való felkészítése, az abszolút jövő alázatos szolgálata. c.) Az egyház feladata Krisztus titokzatos testének fokozatos kiépítése. Ez a kép erőteljesen rámutat az egyház és az abszolút jövő lényegesen Krisztusközpontú voltára, és hirdeti Krisztusnak az egyház útján megvalósuló jelenlétét az emberiség történetében. d.) A Biblia Isten templomának is mondja az egyházat, mert az egyház feladatához az igehirdetésen kívül kultikus élete, liturgiája is hozzátartozik. Az egyház kultikus közösség: az eukarisztia asztalánál összegyűlt és a megváltást megköszönő, hálát adó (eukarisztia=hálaadás) hívek közössége. Ez nemcsak szűkebb közösségére irányul, hanem az egész megváltott emberiség nevében köszöni meg a megváltást és Isten minden adományát. e.) Az egyháznak jel-nek kell lennie. Küldetése azt, hogy "Krisztusról tanúskodjék, vagyis őt mutassa be a világnak: úgy, ahogy megjelent evangéliumában, rendelkezéseiben és kegyelmi eszközeiben. Tehát nem intézményeihez akarja hozzákötni az embert, hanem magához Krisztushoz és rajta keresztül a Szentháromsághoz" (LG 160. p.). 3. Krisztus egyházának lényeges tulajdonságai Krisztus egyháza látható egyház Az I. vatikáni zsinaton megfogalmazott dogma. Isten Krisztusban látható, hallható és tapintható formában jelent meg köztünk. Ugyanilyen látható, hallható, tapintható Teste Krisztusnak az egyház, amelynek szakramentális (szentségi) jellegét éppen láthatósága biztosítja. Az egyház láthatósága nem külsőséges és lényegtelen elem, és nemcsak abban áll, hogy látható feladatokat végez és hogy a hozzá csatlakozó emberek láthatók, hanem külsőleg is felismerhető vonásokat kell fölmutatnia, amelyek által minden más közösségtől megkülönböztethető. Ezért tartalmaznia kell azokat a vonásokat, amelyek egy szervezett közösségre jellemzők: elöljárók és alattvalók, jog, törvény, tekintély, stb. A láthatóságot mint Isten igaz egyházának ismertető jelét azonban nem szabad egyoldalúan hangsúlyozni. Nem lehet ugyanis kívülről pontosan megállapítani az egyház tagjairól, még vezetőiről sem, hogy mennyire tartoznak Krisztus igaz egyházához, hiszen a lelkiismeret mélyére nem tud behatolni emberi tekintet. Egyházunk láthatóságának és láthatatlanságának kettőssége az ember Krisztusra emlékeztet, aki külsőleg annyira embernek látszott, hogy a rendkívüli tettekből, amelyeket véghezvitt, csak az tudott következtetni istenségére, aki a hit szemével tudta nézni ezeket. Krisztus egyháza egyetlen 97

"Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van" (Ef 4, 4-6). Ki tartozik Krisztus egyetlen egyházába? A hagyományos fölfogás értelmében azok tartoznak Krisztus egyetlen egyházába, akiknél fönnáll az ún. hármas kötelék (triplex vinculum), vagyis akik elfogadják a tanítást (dogmák), a keresztséget, eukarisztiát és a többi szentséget, valamint közösségben vannak a pápával és a püspökökkel, nekik engedelmeskednek. A vinculum-okat a legrégibb időktől fogva csak abban az esetben tekintették az egyházi tagság feltételeinek, ha megtartásuk a keresztény élet alapvető motívumaiból fakadt: elkötelezettség, meggyőződéses hit, remény és szeretet, a tökéletességre való törekvés, engedelmesség, a bánat és az engesztelés szelleme, stb. Sőt ezek a belső motívumok az elsődlegesek, a Lumen gentium is első helyen említi. Az újabb teológia a zsinat szellemében árnyaltabban fogalmaz. A keresztség csupán ontológiai tagságot hoz létre. Ezzel az ontológia tagsággal szembeállítható a dinamikus tagság: azoké, akik hitben, reményben és szeretetben élnek és a vinculumok egyre intenzívebb megvalósítására törekszenek. Akiknél a vinculumok valamelyike vagy nem teljes vagy hiányzik, de erről nem tehetnek, azok ontológiai tagságuk címén üdvözülhetnek. A tagság többrétű. Az egyes rétegeket lépcsőzetesen kell elképzelnünk: legalul a vallást nem gyakorló megkereszteltek, legfölül a hármas kötelékben (vinculum) elkötelezett keresztény életet élők, közöttük a többiek (vasárnapi keresztények). Ugyanez elképzelhető egyetlen központú, de nem egyenlő sugarú körben: a legnagyobb sugarú kör a megkeresztelteket foglalja össze, a középső sugarú kör azokat, akik ezen felül a krisztusi hit szerint iparkodnak élni, a legbelső körbe azok tartoznak, akik a három vinculum mindegyikét magukévá teszik. Az utóbbiakról mondja a zsinat, hogy ők "épülnek be teljesen az egyház közösségébe" (LG 14. p.). Melyik egyház mondható Krisztus egyetlen egyházának? A zsinat nem a katolikus egyházat mondja egyetlennek, hanem hogy Krisztus igaz egyháza a katolikus egyházban áll fenn, azaz amit Krisztus az ő egyetlen egyháza számára rendelt, azt nem teljesen, hanem a leginkább valósítja meg a katolikus egyház. A zsinat azokat az egyházakat nevezi általában Krisztus egyházának, ahol megvan az apostoli jogutódlás (ortodox, ókatolikus), a többit egyház-jellegű közösségnek (protestáns egyházak). A nem-katolikus keresztények tehát kevésbé valósítják meg Krisztusnak az egyházra vonatkozó elgondolásait, mégsem mondható, hogy Krisztus egyháza nincs jelen bennük is, hiszen az egyház alkotó elemeiből elég sokat birtokolnak. De nem ellenkezik a zsinat szellemével, hogy a nem-katolikus egyházakat is egyháznak tartsuk. Az aránylag legtökéletesebben krisztusi koinonia=közösség (a katolikus egyház) ugyanis nem zárja ki a kevésbé tökéletesek meglétét. Azt azonban kizárja a zsinat, hogy a nem-katolikus keresztény közösségeket Krisztus egyházának nevezzük. Természetesen különbséget téve a tagok és intézmények között, hiszen ezeknek a közösségeknek is vannak olyan tagjai, akik krisztusi életük és jóhiszeműségük miatt Krisztus egyházához tartoznak, de a közösségek egyikéről sem mondható ez el. A nem-katolikus keresztény felekezetekben ugyan sok olyan elem található, amelyek Krisztus igaz egyházának jellegzetességei és példaképül szolgálhatnak a katolikusoknak, de a zsinat nem mondhatott mást, ha ki akart tartani amellett, hogy Krisztus csak egyetlen egyházat alapított. A keresztények megoszlása botrány és ellenkezik Isten akaratával. Ezért a zsinat bátorítja és támogatja az ökumenizmus ügyét. Krisztus egyedül üdvözítő egyháza – Extra Ecclesiam nulla salus (IV. lateráni zsinaton kimondott dogma) 98

A tétel megindoklása abból indul ki, hogy az üdvösség egyedüli közvetítője Krisztus (1 Tim 2,5), aki az üdvözítés művének végrehajtását egyházára bízta, egyháza pedig csak egy van Krisztusnak. Az újabbkori teológia két szentségtani tételre hivatkozva értelmezi ezt a tételt: Az első szentségtani tétel megállapítása szerint háromféle szentségfelvételről szokás beszélni: érvénytelen, érvényes, de nem gyümölcsöző, érvényes és gyömölcsöző felvétel. Ez a három mód az egyháznak mint egyetemes szentségnek és az üdvösség közvetítőjének szempontjából is szóba jöhet. Eszerint csak azok üdvözülhetnek, akiknek élete a gyümölcsöző szentségfelvételre emlékeztet. A másik szentségtani elv azt fogalmazza meg, hogy a szentségekben nemcsak ténylegesen, hanem vágy formájában (in voto) is lehet részesülni. Ugyanez áll az egyetemes szentség, az egyház üdvösségszerző hatására. (A vágyakozás pótolhatja a szentség felvételét, pl. II. Valentinianus császár, aki keresztség nélkül, de katekumenként halt meg (vágy-keresztség), vagy a meg nem keresztelt, de Krisztusért vértanúhalált haltak (vér-keresztség), vagy a számtalan ember, akik hibájukon kívül keresztség nélkül, az egyházon kívül halnak meg.) Hogyan érvényesül az ilyeneknél Isten egyetemes üdvözítő akarata? Akik úgy élnek, hogy ha ismernék Krisztus egyházát és tanítását, el is fogadnák, azok, ha előbb nem, haláluk pillanatában eljutnak Isten létének és a túlvilági jutalmazásnak felismerésére (Zsid 11,6), és ha ezt hittel elfogadják, a keresztség és az egyház ismerete nélkül is üdvözülnek. Az ún. anonim keresztények üdvözüléséről már megismert elgondolás nem tételezi fel, hogy akik őszintén és önzetlenül keresik az igazságot és a jóságot, valamikor eljutnak a hitbeli felismeréshez. Karl Rahner abból indul ki, hogy az igazság és jóság teljessége, amit ők keresnek, maga az Isten; ezért ők öntudatlanul, sőt a tudatos ateisták saját szándékuk ellenére, voltaképpen Istent keresik. Az igazság és jóság keresését Krisztussal is kapcsolatba hozza, hisz az ő kegyelme nélkül semmire sem volnának képesek, azért mondja az ilyen keresőket keresztényeknek. Ezt több hittudós kifogásolja. A zsinat azt hangoztatja, hogy a jóhiszemű hitetlenek üdvözülhetnek oly módon, ami csak Isten előtt ismeretes (GS 22. p.).

Az egység Krisztus egyházában Dogma: Krisztus a teljes egységet akarta egyházában. Az egységet biztosító tényezők isteni ajándékok. Az egységet az intézményi jellegű közösségekben két tényező szolgálja: olyan szellemi vagy anyagi javak, amelyekre minden tag igényt tart, valamint az ezek révén elérendő közös cél. Ilyen a kinyilatkoztatásban való hit, a szentségek és az istentiszteleti közösség, továbbá az egységes szervezet (hármas vinculum). Az egység ajándék és feladat. Az egység biztosítéka a Szentlélek, ezért nem elég törekednünk az egyetértésre és a szeretetre, hanem szüntelenül imádkoznunk is kell ezekért. Kell, hogy az egyház minden tagja felelősséget érezzen, mennyire járul hozzá az egység minél tökéletesebb megvalósításához, mit tesz az egység megvalósítása érdekében. "Egység a sokféleségben". Krisztus egyházában egészséges feszültség áll fönn az egység és a sokféleség (pluralizmus) két pólusa között. Egyik ellensúlyozza a másikat, ezért nem szabad egyiket sem eltúlozni. Legfeljebb egyszer egyiken, máskor másikon van nagyobb hangsúly. A szentség Krisztus egyházában

99

Az egyház Krisztust jelzi és közvetíti, részt kap Krisztus szentségéből, tehát objektív értelem vett szentséggel, ontológiai szentséggel bír. A szentség feladat - etikai követelmény, mely csak a világ végén fog teljesen megvalósulni. Krisztus titokzatos Testének ontológiai szentsége állandóan ugyanaz. Ebben az ontológiai szentségben részesít bennünket a keresztség, mert eltörölhetetlen jeggyel kapcsol bele Isten új és örök szövetségébe. A keresztség egyéni objektív szentséget is ad: eltörli a bűnt, megadja a megszentelő kegyelmet. Szubjektív értelemben szent, aki kitart a kegyelem állapotában. Törekedni kell a szentségre. Az egyház történelme során az etikai szentség fluktuál: hol több, hol kevesebb van belőle. Bűnös-e az egyház? Tagjai kétségtelenül. "...bűnösöket is foglal magában, egyszerre szent is, és folytonos megtisztulásra szorul" (LG 8. p.). Azt is modhatnánk: a bűnösök egyháza. Az egyház tagjainak állandóan a bűnbánat és a megújulás útján kell járniuk. Isten bűneink ellenére is szeret bennünket. Az igazi bánat pedig a hála és a bizalom érzésével telíti szívünket. Egyetemesség – katolicitás – univerzalitás Krisztus egyházában A kinyilatkoztatás nemcsak Izraelnek szólt, Krisztus apostolait is az egész világra küldte. Az egyház egyetemessége nemcsak azt jelenti, hogy mindenütt jelen van, hanem hogy elvfeladás nélkül képes alkalmazkodni egyéni, népi, nemzeti, kulturális és történelemi sajátosságokhoz. Krisztus egyházának ezt a csodálatos rugalmasságát perszonális katolicitásnak mondják mai hittudósok. Az elnevezés alapja az, hogy amint a kegyelem kinek-kinek egyéniségéhez (perszonájához) alkalmazkodva fejti ki hatását, úgy működik a világban a kegyelmek legfőbb eszköze, az "egyetemes szentség", Krisztus egyháza. Ez lényegéből fakad. Azért képes minden korban és helyen alkalmazkodni, mert birtokában van a mindenkinek szóló igazság és az üdvösségre vezető javak teljességének. Az egyetemesség feladat: törekedni kell a kinyilatkoztatás egyre tökéletesebb megismerésére, küzdeni a megmerevedés és a partikularizmus (kisebb csoportok szempontjainak a közösség rovására történő érvényesítése) ellen, nem szabad megfeledkeznie Krisztus missziós parancsáról. "Egy akol lesz és egy pásztor": Jézusnak ezt a kijelentését a mai egzegéták szerint úgy kell értelmezni, hogy az akkori konkrét helyzetre utalva csak annyit akartak jelezni, hogy valamikor megszűnik a zsidók és a pogányok elkülönülése, mert az egyház nem származásra, hanem hitre épül. Krisztus egyháza apostoli egyház Az apostoliság fogalma a.) az eredet apostolisága: Krisztus elgondolása nyomán az apostolok szervezték meg az egyházat és kezdték kiépíteni alkotmányát. b.) a tanítás apostolisága: az egyház mindmáig hű maradt és az idők végéig hű marad ahhoz a tanításhoz, amelynek lényegét az apostolok örökítették meg a Szentírásban. c.) apostoli utódlás: a mai egyházi hivatalok alapvető formáit Krisztus elgondolása nyomán az apostolok szervezték. A pápa Szent Péter utóda, a püspökök kollégiuma az apostolok kollégiumának utóda. A római egyházban az apostoliság mindhárom eleme feltalálható. Ez tehát dogma. A katolikus egyház tanításának, megszentelő eszközeinek és életformájának az apostoli kor tanításával, megszentelési gyakorlatával és életformájával való megegyezését a teológia különféle szaktudományai, különösen a dogmatika és az erkölcsteológia igazolják. Jézusnak a mustármagról szóló hasonlatát nemcsak az egyház térbeli és számbeli terjeszkedésére kell vonatkoztatnunk, hanem a dogmafejlődésre is, sőt egyáltalában mindarra, amit az egyház –egyetemessége révén – az egyes korokhoz való alkalmazkodás 100

következményének mondtunk. Az apostoli jelleget tehát nem a tanításra vagy életformára vonatkozó bibliai tanítás egyszerű ismételgetésében kell látnunk, hanem a tanításnak és az életformának olyan szellemben történő korszerűsítésében, ahogyan Jézus tanítását, elgondolásait és intézkedéseit az apostolok a Szentlélek vezetésével már az első században saját koruk viszonyaihoz alkalmazva értelmezték. Az egyházban kialakult hierarchia (szent uralom) lényeges elemeinek apostoliságáról szükséges megállapítanunk, hogy annak bizonyos elemei már megvoltak az apostolok korában is, pl. a vezetők hatásköre, a vezetők és vezetettek megkülönböztetése, amellyel kapcsolatban krisztusi intézkedésre hivatkoztak; a vezetők hierarchikus tagozódása (pápa, püspök, áldozópap, diakónus) és "hatalmi" köre ugyanolyan szükségszerű fejlődés eredménye, mint a dogmafejlődés. Fontos leszögeznünk, hogy nemcsak az egyház vezetői tartoznak bele az apostoli egyházba, hanem a laikusok is: az egyház egésze apostoli. 4. A katolikus egyház önértelmezése a Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúció alapján Az egyház kétarcú: történelmi alakulat: intézmény (institutio), amelyben jog és hierarchia (szent uralom) van, ugyanakkor kegyelmi közösség (communio). E kettősség szemléltetésére a zsinat a Biblia képeihez fordul: akol, nyáj, termőföld, építmény, Isten háza, templom, város, új Jeruzsálem, Anya, a Bárány jegyese képeket alkalmazza az egyházra. Szent Pál Krisztus Testének, Isten népének mondja az egyházat. Az egyházról szóló konstitúcióban többször szerepel két olyan fogalom, amelyek nem szó szerint, hanem tartalmilag benne vannak a Szentírásban, és amelyeket századunk megújuló egyháztana alkalmasnak tart Krisztus egyháza lényegi kettősségének és üdvtörténeti szerepének érzékeletetésére, ez pedig az egyház misztérium-volta és szakramentalitása (szentség-volta). Az egyház Isten népe Az ószövetségi és újszövetségi nép történelme egyaránt Isten üdvözítő szeretetének és ajándékai elfogadásának vagy visszautasításának története. Az egyház története folytatása annak a kegyelmi történésnek, amelyről az Ószövetség és az Újszövetség könyvei tanúskodnak. Az egyház nem földrajzi, etnikai, politikai közösség, hanem nemzetek fölötti intézmény, különféle fajú és származású emberek közössége, amely nem állítható szembe a történelem vagy a különböző országok népeivel. Szolidaritás és együttműködés jellemzi. Isten népe vándor-egyház: csak a világ végén éri el teljességét, céljai megvalósulását (eszkatologikus jelleg). Ki tartozik Isten népének közösségébe? Elsősorban a katolikusok, de "oda vannak rendelve" Krisztus más hívei, az összes üdvösségre meghívott, tehát a nem-katolikus keresztények és azok is, akik még nem fogadták el az evangéliumot (anonim keresztények). Az egyház Krisztus misztikus teste Akik Krisztusba kapcsolódtak, egymással is szerves kapcsolatban vannak. "Egy kenyér, egy test" - Krisztusnak teste vagytok, egyenként pedig tagjai (1 Kor 10,17). Krisztus misztikus teste (az egyház) egyének fölött álló természetfölötti család, amelybe a keresztség révén születik az ember. Azért misztikus, titokzatos, mert Krisztus Teste nem fizikailag, nem is morálisan van jelen; jelenléti módja elképzelhetetlen.

101

Az egyház Krisztus jegyese Az Ószövetség (Ozeás 2, 4-25; Jeremiás 2,2; 3,1-22; 31,3-22; Izajás 54,4-10; 61,10; 32,4-5; Énekek éneke), Szent Pál ( 2 Kor 11,2; Ef 5,2; Gal 1,4; 2,20; 1 Tim 2,6; Tit 2,14; Ef 5,32) és a Jelenések könyve (Jel 21,9-10) a jegyesség képével érzékelteti Isten és a választott nép, illetőleg Jézus és az egyház kapcsolatát. Az egyház a Szentlélek temploma A Szentlélek az Atyát és Fiút összekapcsoló kölcsönös szeretet. Ebbe a szentháromsági szeretet-áramkörbe Jézus embersége az Ige révén van bekapcsolva, emberségének az egyházban való jelenléte pedig az egyházat is odakapcsolja. Tehát az isteni szeretet karolja át az egyházat. A Szentlélek a maga egész lényegét sugározza bele az egyházba, és így az isteni szeretet nemcsak a Szentháromságon belül hat, hanem az egyházban is, sőt az egyházon keresztül a világban is működik. Szent Pál: Isten Lelke lakik bennetek, testetek a Szentlélek temploma. A Szentlélek tanúságtételre képesít, karizmákat ad, irányítja a hívők mindennapi életét, az egyházi hivatalvezetőket, jelen van az egyházban (dinamikusan), együttműködik az emberrel, közben meghagyja szabadságát. Ő az egység Lelke! Elvileg nem szabad szembeállítani a jog és a szeretet egyházát. Az egyház misztériuma: az egyház mint hittitok A hittitok olyan hitigazság, amelyre a kinyilatkoztatás nélkül nem jöhet rá az ember, de a kinyilatkoztatottat sem képes teljesen megérteni. Az egyház misztérium: kettős arculatú: Istentől ered, isteni vonásai vannak, tehát természetfölötti, de emberekből áll, ezért szüksége van jogra, törvényre, vezetőkre, és ki van szolgáltatva az emberi gyengeségnek, tévedéseknek, visszaéléseknek, bűnöknek, benne él az adott történelmi korban, amelynek köti szemléletmódja, cselekvési normái, stílusa. Az egyház elsősorban mennyei javakban bővelkedő kegyelmi közösség, szentté tevő, megszentelő ajándékoknak és ezekkel élő, életszentségre törekvő hívőknek közössége, ugyanakkor látható gyülekezet, jogi struktúrával, hierarchikus szervekkel rendelkező intézmény. E kettősség állandó feszültséget okoz az egyházban: "emberi és isteni elemekből álló egyetlen összetett valóságot alkotnak, amelyet ezért kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szoktak hasonlítani" (LG 8. p.). Az egyház misztériuma mint szakramentalitás (szentség) A hét szentséget nevezzük szakramentumnak. A szentségek érzékelhető jelek, amelyek kegyelmet jeleznek, tartalmaznak és közvetítenek. Az újabb teológia Krisztust is szakramentumnak szokta mondani: Krisztus a forrásszentség vagy inkább az ős-szentség: minden kegyelem forrása. Mennybemenetele óta az egyház mutatja, hol található Krisztus a legbiztosabban. Nemcsak mutatja, hanem igehirdetésében, liturgiájában és szentségeiben közvetíti is Krisztust, azért egy idő óta az egyházat is ős-szentségnek vagy gyökér-szentségnek nevezik. Az egyházról szóló zsinati konstitúció egyetemes szentségnek mondja az egyházat: jele és hirdetője annak, hogy Isten mindenkit meghívott az üdvösségre. Krisztus egyházának fogyatkozhatatlansága és tévedhetetlensége A fogyatkozhatatlanság két dolgot jelent: a.) a krisztusi egyház fennmaradását a világ végig; b.) azt, hogy a tanítás, kultusz és szervezet lényege sohasem tér el a krisztusi elgondolástól.

102

Az I. vatikáni zsinat mindkét értelemben dogmának nyilvánította az egyház fogyatkozhatatlanságát. A tévedhetetlenség azt jelenti, hogy Krisztus kinyilatkoztatásának megőrzésében és tolmácsolásában nem lehet kitéve sem megtévesztéseknek, sem tévedésnek. Ez nem a hibáktól való mentességet jelenti, hanem a lényeghez való hűséget. Az egyház a maga egészében tévedhetetlen, a tanítóhivatal pedig csak szócsöve a tévedhetetlenségnek. A tévedhetetlenség szükségessége a Bibliából kimutatható: tévedhetetlenség nélkül nem lehetne az egyház az üdvösségre vezető biztos út. Ha lényeges dolgokban mást hirdetne, mint Krisztus, nem lehetne Krisztus egyházának mondani. "Aki nem hisz, elkárhozik" (Mk 16,61); "Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki engem küldött" (Lk 10,16). Aki ilyen nagy horderejű kijelentést tesz, az biztos abban, hogy nem tanít tévedést. Jézus megígérte, hogy velünk marad, a Szentlélek megvilágosít és megtanít mindenre. Szent Pál is hirdet, az ő szava, Isten szava. Miben tévedhetetlen az egyház? Elsősorban mindabban, ami a kinyilatkoztatásban akár kifejezett formában (explicite), akár burkoltan, bennfoglalólag (implicite), de formailag benne van. A tévedhetetlenség elsődleges tárgyához az is hozzátartozik, ami formaliter nincs ugyan a kinyilatkoztatásban, de nélküle a kinyilatkoztatás fenntartása és tolmácsolása elképzelhetetlen, pl. a kánon megállapítása és szövegének értelmezése, a szenthagyomány forrásainak megállapítása és értelmezése, a kinyilatkoztatott igazságok hű tolmácsolása, a hitbeli tévedések elítélése, illetőleg annak megítélése, hogy egy állítás ellenkezik-e a kinyilatkoztatással vagy sem. A tévedhetetlenség másodlagos tárgyai: annak megállapítása, hogy konkrétan mire vonatkozik a tévedhetetlenség, továbbá a dogmák megfogalmazása, a dogmatikai tények, egy zsinat egyetemességének, egy pápa törvényes voltának megállapítása, szerzetesrendek jóváhagyása, ájtatosságok, magatartásformák engedélyezése, szentek kanonizációja. Hogy ezekre is áll a tévedhetetlenség, nem dogma, hanem csak biztos teológiai következtetés. Kik tévedhetetlenek az egyházban? A keleti ortodoxok szerint a krisztusi igazságot az egyház egésze őrzi. Tévedhetetlensége az Istennel való egységből adódik. Az egyetemes egyházat a Szentlélek tanítja, ezért nem tévedhet, nem választhat hazugságot az igazság helyett és nem vezethető félre. A protestánsok kizárják a tanító hivatal tévedhetetlenségét. Szerintük a Bibliában a Szentlélek vezetésével mindenki megtalálja az igazságot, ezért fölösleges, hogy a tanítóhivatal kezeskedjék a krisztusi ige hiteles hirdetéséért és értelmezéséért. A római egyház szükségesnek tartja, hogy legyen olyan tanító testület (tanítóhivatal), amely hitelesen értelmezi a kinyilatkoztatást (azonos a püspökök kollégiumával). A tanítóhivatal tévedhetetlenségének gyakorlása három formában történik a.) egyetemes zsinaton, amikor ünnepélyesen jelent ki valamely tételt minden hívő számára kötelező érvénnyel; b.) rendes formában gyakorolják a püspökök a tévedhetetlenséget, amikor külön-külön, de egymással és a pápával egyetértésben tanítják valamely tételről, hogy olyan kinyilatkoztatott igazság, amely minden hívőre kötelező érvényű; c.) külön kijár a tévedhetetlenség a pápa személyének, amikor ex cathedra, azaz Szent Péter tanító székéből mint az egyház legfőbb tanítója ünnepélyesen hirdet ki egy hittételt.

103

IV. A KINYILATKOZTATÁS TÉNYE ÉS LEHETŐSÉGE A kinyilatkoztatás fogalma A kinyilatkoztatás (reveláció = Isten önközlése a történelemben) fogalma a kereszténység elméleti önértelmezésében alapvető fogalom. A kinyilatkoztatás ugyanis "a végső ok és a tulajdonképpeni alap, egyszersmind a kereszténység központi üzenete értelmezésének alapfogalma" (M. Seckler: Der Begriff der Offenbarung In: HFTh 2 1985. 68-83.). A kinyilatkoztatásnak azt a valóságot nevezzük, amely a kereszténységet átfogóan megindokolja és strukturálja (felépíti). A kinyilatkoztatás olyan esemény, amely együtt halad a történelemmel, ezért hozzátartozik az emberhez, élet- és tapasztalatvilágához, de nem merül ki ebben, mert mint az isteni cselekvés valósága igazságot közöl. Lényege: 1.) "Isten keresi az embert"; ez a keresztény hit alapmeggyőződése. A hívő ember ugyanis először Istenre tekint, mert saját életében felismeri a Teremtő erejét, aki személyes odafordulásban közölte magát az emberrel. A hívő ember az Istentől kér választ az emberi élet alapkérdéseire, a honnan és hová, a miért és mi célból kérdésekre. Továbbá az Istennel együtt tekint földi léte körülhatároltságán túl, mert Isten teljesíti az ember örökkévalóság iránti vágyát, azáltal, hogy megszólítja, feltárulkozik neki isteni létének gazdagságában. Ezzel meghatároztuk, mit jelent keresztény értelemben a kinyilatkoztatás: Isten feltárulkozása, önközlése. Az ember ezt a kinyilatkoztatást, önfeltárulkozást csak annyiban képes felfogni, amennyire Isten az emberi megértés szintjén önmagát közli. 2.) Az ember Istenre nyitott, Istenre hallgató lény, képes arra, hogy az értelem határait áttörve Isten lehetséges önfeltárulkozását megsejtse és remélje, hogy Isten, bár hallgat örök titkának mélyéről, mégis találkozhat és találkozni is akar vele, az emberrel. De hogy ez az Isten valóban megteszi vagy megtette, azt nem állíthatja teljes bizonyossággal. A kinyilatkoztatással szemben, amely magában Isten életében részesít, ahogy a keresztény hit vallja, az emberi értelem nem képes megértésre jutni. 3.) A kinyilatkoztatás mint Isten önközlése lehetővé teszi, hogy Isten irányításával a világra és az emberre tekintsünk. A Szentírás bizonyítja, hogy a kinyilatkoztatás történelmi valóságként felfogható "szóban és tettben". A teremtés aktusával kezdődik, Ábrahám meghívásával és Izrael népének kiválasztásával, majd vezetésével folytatódik, Izrael történetében egyre világosabban körvonalazódik, Jézus Krisztusban éri el csúcspontját, akiben a világnak a megváltás kegyelme adatik meg és a Szentlélek erejével mint a háromságos-egy szeretete saját maga mutatkozik meg. 4.) A fundamentális teológia feladata, hogy Istenről és a Bibliában nyújtott kinyilatkoztatás lehetőségéről a teológia nyelvén beszéljen. 5.) Isten kimeríthetetlen titok marad az ember számára a kinyilatkoztatás ellenére is. Az isteni kinyilatkoztatás megvallása Istent nem szállítja le az ember szintjére, hiszen ő maga közli magát velünk végtelen, maradandó titokként. 6.) A kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban történő beteljesedésének megvallása nemcsak a teológiai értelmezést teszi szükségessé, hanem azt a kérdést is felveti, hogy a kinyilatkoztatás hagyománya mennyire hatja át a hívők közösségét, az egyházat. A Lumen gentium konstitúció az egyházat minden szentség eredetének, az Isten világhoz fordulása üdvösséget adó szentségének, azaz gyökér-szentségnek határozza meg. Eszerint az egyház misztérium és egyúttal Isten népe, a Jézus Krisztusban hívők közössége, akiket Isten a 104

szentségekben megerősít és kísér. Jézus Krisztus, az egyház feje és egyúttal Isten kinyilatkoztatója egyházában jelen van. A kinyilatkoztatás jelenvalósága így az egyház történetében a Lélek ereje folytán minden időben érvényes. 7.) Az egyház és a kinyilatkoztatás viszonya: az egyház őrzője, továbbadója, értelmezője és magyarázója a kinyilatkoztatásnak történelme minden időszakában. 1. A kinyilatkoztatás keresztény értelmezése a Lumen gentium kezdetű konstitúció alapján 1.1. A zsinat tanításának főbb pontjai: a.) Jóságában és bölcsességében Isten úgy határozott, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9). Isten nem egyszerűen határozatokat közöl, hanem a misztériumot, akaratának szentséges titkát, aki Jézus Krisztus. Isten szavával elindít egy folyamatot, dialógust: szól az emberhez, közösségébe hívja és fogadja. Isten most szól, szólít fel életem megváltoztatására, és hogy közösségbe lépjek vele. Az ember Istennel folytatott párbeszédre és életközösségre meghívott lény. A közösség kezdeményezése az Atyától indul ki, Krisztus által jut el hozzánk, a Szentlélek által válik teljessé. b.) Isten nemcsak szavával, hanem tettekkel is kinyilatkoztatta magát: az üdv egész története Isten tetteinek sorozata, amelynek értelme egyre jobban feltárul a kinyilatkoztatás szavai által. Tehát a kinyilatkoztatás nem igazságközlés, hanem Isten kapcsolatkereséseként kell felfognunk: ahogy barátaivá, az üdvösség részeseivé akar tenni. c.) A szavak és tettek egysége Jézusban mutatkozik meg. Az általa adott kinyilatkozta-tásban: emberi módon beszél, tesz – személy szerint Isten –- a láthatatlan Isten kinyilatkoztatása a legtökéletesebben valósult meg benne, Ő Isten legtökéletesebb önközlése. A megváltás műve Krisztus feltámadásával befejeződött, új igazságok kijelentése nem várható. d.) Az egyház élete Krisztus titkának kibontása, Krisztus teljességének kiáradása a világban. Feladata Isten kinyilatkoztatásának egyre tökéletesebb megértése. Isten minden kor emberéhez most szól és minden kor a már végbement fejlődés mértéke szerint fog föl egyre többet Isten szavából. e.) A hit természete: engedelmesség, azaz olyan gesztus, amellyel az ember egész önmagát Istenre bízza, az Igét elfogadja, azaz nem pusztán igazságokat fogad el tekintélyi alapon, hanem az Igét mint létünk, életünk alapját és célját fogadja el; önmagát ajánlja fel, hogy Krisztus élete benne is megtestesüljön és egyre jobban kibontakozzék. Hitre, önátadásra, Krisztushoz való hasonulásra csak Isten tehet alkalmassá bennünket. Az Ige folytatja teremtő funkcióját, amely az elfogadás által eredményessé válik bennünk. 1.2. A kinyilatkoztatás továbbadása Az evangélium őrzése és továbbadása az egyház feladata. Az apostolok hirdették, amit Jézustól hallottak (tanítás és vele való beszélgetés), amit láttak (tettei), amit a Szentlélek ihletéséből tanultak. Tehát nemcsak tant, tanítást adtak tovább, hanem életet, a ki nem mondhatót is. A Lélek ihlette őket, azaz eszükbe juttatta Jézus szavait, tetteit úgy, hogy azok értelmét és jelentőségét is feltárta előttük. Az evangéliumok írásba foglalása apostolok vagy apostol-tanítványok által történt (a konstitúció nyitva hagyja a szerzőség kérdését). Az evangéliumok sértetlen megőrzését az apostolok püspökökre bízták, ez egyet jelent a hit történelmi folytonosságával. 105

A hagyomány: az egyház egész valóságának, szavakba nem foglalható élettevékenységének folytonossága: megörökítése és megjelenítése mindannak, ami az egyház, és amit hisz. A hagyományból ismerjük meg a kánont, vagyis mely könyvek sugalmazottak. A zsinat csak az Írásról mondja, hogy Isten írásba foglalt beszéde. 1.3. A Szentírás, a szenthagyomány és az egyház kapcsolata Az egész egyház alá van vetve az Írásban és a hagyományban található kinyilatkoztatásnak, az egész egyház – nem csak a hierarchia – feladata, hogy szent letéteményként őrizze. A hiteles magyarázatot az élő tanítóhivatalra bízta, de e három nem lehet meg egymás nélkül. A Szentírás sugalmazottsága A kinyilatkoztatás lejegyzése a Szentlélek közreműködésével, sugalmazására történt, tehát Isten a szerzőjük, bár valóságos szerzők az emberek is. Hogyan kell ezt értenünk? Karl Rahner hasonlata: egy rossz író egyszerűen saját szavait adja szereplői szájába, a tehetséges úgy beszélteti őket, hogy a szereplő szavát természetéből, szívéből fakadónak érezzük: ezt valóban ő mondja, bár ugyanakkor valóságosan a szerző is mondja. A zsinat nem szól a Szentlélek és a szerző együttműködéséről: az isteni ráhatás önmagában nem teszi Istent az emberi cselekedet szerzőjévé. Üdvösséges, jó cselekedeteinket is Isten behatása alatt tesszük, mégsem Isten gyakorol önmegtagadást, hanem az ember. A Szentírás tévedésmentessége "Biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják azt az igazságot, amelyet Isten a szent iratokban a mi üdvösségünkre le akart írni". Ez azt jelenti, hogy a szentíró szándékának tisztázása a döntő (pl. a két teremtéstörténet, vagy egymásnak ellentmondó evangéliumi állítások esetében). Az író állításának kiderítésére szolgáló eszközök az irodalmi műfajok. 2. Az ószövetségi kinyilatkoztatás ténye 2.1. A zsidóság történelmi tapasztalata, az ószövetségi iratok sugalmazottsága A kinyilatkoztatás nemcsak az Ó- és Újszövetség vallásában valósult meg, hanem már az emberiség kezdeteitől hatékonyan jelen van a világban. Meghatározott időben megjelent, méghozzá kiválasztó meghívások és szövetség formájában először személyekkel, azután egy néppel jött létre. Az ószövetségi kinyilatkoztatás tárgya mindig vallási természetű: Isten szándékait nyilatkoztatja ki, amelyek megvonják számára az üdvösség útját. Önmagát nyilatkoztatja ki, hogy az ember találkozhassék vele. Isten kinyilatkoztatta szándékait: törvényt adott, hogy a bűnös ember megismerje, mit akar vele, tőle az Isten. Kinyilatkoztatta az események értelmét, Isten üdvösségtervét: a próféták, bölcsek igyekeznek a történelem vallásos jellegű megértésére jutni, amelyek az isteni szóval és az Isten által irányított tényekkel történő találkozásból születtek. Kinyilatkoztatta fokozatosan a "végső idők" titkait – Dávid családjának jövőjét, Jeruzsálem végső dicsőségét, a Szenvedő Szolga szerepét. Ez a kinyilatkoztatás már elővételezi az Újszövetséget, még előképekbe öltöztetve, de felvázolja az eszkatologikus szövetség vonásait. Isten kinyilatkoztatta önmagát azon keresztül, amit megvalósít a földön: a teremtés által lehetővé teszi, hogy a teremtett világ nagyságán, szépségén keresztül az ember Istent 106

szemlélje. Izrael történelmében végbevitt tettei megmutatják, kicsoda ő: rettenetes Isten: ítél, harcol; együttérző Isten: vígasztal, gyógyít; erős Isten: megszabadít, győzelmet arat. Ahogy a Biblia Istent bemutatja, az nem spekuláció, hanem tapasztalat eredménye. Az emberből hitet, bizalmat, félelmet és szeretetet vált ki. Isten mindvégig megmarad abszolút világfelettiségben, de megenged az embernek bizonyos közeledést misztériumához. Lelke megszenteli őket. A "végső időkben" még többet fog tenni. Az ószövetségi kinyilatkoztatás jelentősége, hogy előkészíti és prófétailag hirdeti, különféle előképekben jelzi Krisztusnak, minden ember megváltójának és messiási országának eljövetelét. Egész terjedelmében szerves része az egyház hirdetésének, teljes értelmét az Újszövetségben kapja meg, az Újszövetség megvilágítja és magyarázza. Sugalmazottsága: Isten a sugalmazója és szerzője. A II. Vatikánum így nyilatkozik (DR 14-16): "Az üdvösség rendje az ószövetségi könyvekben van meg Isten igaz szavába foglalva. Ezért ezek az isteni sugalmazású könyvek megmaradnak örök értékűeknek. ´Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére´ (Róm 15,4)." 2.2. Az ószövetségi iratok és a mítoszok különbsége A mítoszok olyan eseményekről vagy történésekről adott beszámolók, amelyekben természetfeletti, emberfeletti erők vagy személyek működnek, és amelyeket ezért gyakran istentörténeteknek mondanak. Az Ószövetséget is gyakran hozzák kapcsolatba a környező népek, keleti vallások mítoszaival. Az alaposabb tanulmányozás azonban feltárja a lényegi különbségeket. A mítosz éppen azt mutatja meg, milyen lesz az istenség, ha csupán emberi képzelet alkotja meg. Mégsem szabad lenézni és üres fantáziaképeknek minősíteni ezeket. Az emberi szív mély vallási vágyakozása ölt bennük testet. Az ember a sorsában és lelke mélyén megsejt valami földöntúlit, azt lassan önálló létezővé teszi, és fokozatosan isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Ez a mítosz-képzés lélektana. A különböző szertartásokban, beavató rítusokban pedig az emberiség felfokozott megváltásvágyát kell látnunk, amely a Krisztus-esemény körüli századokban különös intenzitással jelentkezett. A kinyilatkoztatásban sok olyan kifejezést, előírást és szertartást találunk, ami a pogány vallásokból ismert, de az óriási különbség éppen a tartalomban jelentkezik. A mítoszból kölcsönvett szavak egy egészen más valóságnak a kifejezői. Ezért le kell hántanunk a kinyilatkoztatásról is a mítoszokból származó kifejezéseket, képeket. Az ószövetségi őstörténet arra szolgál, hogy átvilágítsa a hit és a valóságos élet közti sokféle ellentmondást. Pl. Isten a szövetségben szerencsés, megáldott jövőre adott ígéretet, de annak megvalósulása váratott magára. Vajon Isten nem tehetetlen vagy esetleg közömbös népe sorsa iránt? Hogy megszüntessék a kételyt és a bizonytalanságot Izraelben, történeteket beszélnek el, tanítást adnak Istenről és az emberről "narratív" formában. Ez a gondolkodási és tanítási mód Kelet sajátossága, eltér a görög és az európai bölcselkedő gondolkodástól. Az őstörténet bizonyítani akarja, hogy Isten gondoskodik népéről. Ezt a célt hatalmas teológiai háttérrel világítják meg a szerkesztők: bemutatják az egész világot teremtő Istent. Nem a hogyanról beszélnek, hanem arról, hogy puszta szavával teremtett, és jónak alkotta a világot. Az ember gyöngesége és a gonoszság titkából elhatalmasodott a bűn és a nyomorúság. Isten mégsem hagyja magára a világot. Egyetemes üdvözítő akarata megmutatkozik már a bűnbeesés után. Az egész őstörténet arra irányul, hogy Isten szövetségre léphessen Ábrahám kiválasztásával a pátriárkákon át Egyiptomból megszabadított népével. A környező népek mítoszai veszélyeztették a választott nép hitét. A tanításokat és a vigasztalásokat erre való figyelemmel fogalmazták meg. Nem kozmogóniát adnak, mint a 107

mítoszok, hanem történeteket írnak le, amelyek tanulságokat hordoznak. Isten állandóan gondoskodik a világról, az emberekről, minden látszat ellenére hatékonyan jelen van a világban, szól az emberhez, üdvösséget ígér. A baj, a szerencsétlenség onnan ered, hogy az emberek Isten szavait, hívását nem vették komolyan. Nem Isten hűtlen szövetségéhez, adott szavához, hanem az ember helyezkedett vele szembe már a kezdetkor. Így az egész "híradás" kérügmatikus (igehirdetői) jelleget kap, dicsőíti Isten nagy tetteit, hitre és bizalomra szólít. A teremtéstörténet elbeszéléseiből világosan kitűnik, hogy a babiloni mítoszokkal szállnak szembe, amelyek a zsidók hitét leginkább fenyegették. De tartalmazzák mindazon isteneszme elvetését és kritikáját is, amelyekkel a választott nép történelme során találkozott (Egyiptomban, az asszíroknál, Babionban). A mítoszok szerint a világ az istenek harcából keletkezett. A Genezis leszögezi: Isten minden fáradság nélkül, egyedül, szavával teremtette a mindenséget. Egyszerűen, szárazon, minden költészet és magasztosság nélkül, tényszerűen jelenti ki a teremtés aktusait. Mikor a nap, a hold, a csillagok teremtését mondja el, a hívő zsidó előtt - mítoszleleplező céllal elutasítja a babiloni asztrá-vallás isteneit. Ugyanez történik az egyiptomi állat-istenekkel is, hiszen ezek is csak az egy igaz Isten teremtményei. Az "ős-kinyilatkoztatás" kérdése: adott-e Isten az ember teremtésekor vagy az őstörténet folyamán olyan kinyilatkoztatást, amely fennmaradt, tehát ma is birtokoljuk, mint a nyilvános kinyilatkoztatás anyagát? Ezt a mai természettudományos gondolkodás (evolúció, hominizáció) elutasítja, de teológiai szempontból sem bizonyítható az ős-kinyilatkoztatás, nehezen képzelhető el, hogyan maradt volna fenn az emberiség történelmének primitív évezredei folyamán. Eszerint az első, szorosan vett kinyilatkoztatást Ábrahám és Mózes kapta. De akkor hogyan magyarázzuk a Biblia első 11 fejezetében elbeszélt párbeszédeket Isten és ember között (Ádámmal, Noéval, stb.), amelyek a történelmi kinyilatkoztatás dialógusaihoz hasonlóak? A "történetek" is teológiai tanításokat hordoznak, a későbbi konkrét, történelmi kinyilatkoztatás párbeszédes struktúrájának analógiájára megalkotva. A bennük foglalt isteni szavak az általános kinyilatkoztatás és az egyetemes üdvözítő szándék, illetve üdvtörténet kifejezései, tehát nem egy egykori őstörténeti kinyilatkoztatás anyaga, amelybe azonban a visszavetített teológiai reflexió a speciális üdvtörténet bizonyos elemeit is belefoglalta (pl. az ún. protoevangélium vagy a szivárvány jele mint Isten minden élőlénnyel, néppel kötött szövetségének jele). Izrael Isten-eszméje a politeista, mítoszokkal teli környezetben egyedülálló jelenség volt, szabályos "mítosztalanítás" az akkori világban. Elfogulatlan valláskutatók elismerik ezt a különlegességet. Erre nincs más elégséges magyarázat, mint a transzcendens eredet, az Istentől jövő kinyilatkoztatás. Nem egyezik az egész ókori világgal, de még a zsidó szellemiségből sem vezethető le. A kinyilatkoztatásnak és az irodalmi rögzítésnek, a Bibliának ez az egysége rejtély a kutatóknak. Egyetlen ok és magyarázat Isten, aki megtervezte és végrehajtotta a kinyilatkoztatás üdvrendjét. 3. Kinyilatkoztatás az Újszövetségben 3.l. Jézus mint hitet eredményező és feltételező kinyilatkoztatás (az önmagát kinyilatkoztatásnak tekintő Jézus és történelmileg ellenőrizhető hatása)

108

Az Ószövetség hirdeti, hogy Isten örök Igéje megjelenik a történelemben, amikor Isten maga jön cselekvő alanyként az emberek közé. Nemcsak történelem-alakító hatalom lesz, hanem személyes valóság. Az Újszövetség alapvetően elmélyíti az istenhitet Jézus Krisztus személyének értelmezésében, akit a "mennyek és a föld teremtőjének" tekint. "Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat. Mindent általa és érte teremtett; ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn" (Kol 1,5-17). Ő, aki az idő beteljesedésében jött el, egyúttal az, aki kezdettől fogva és minden idő előtt volt. Így kell értelmeznünk János evangéliumának prológusát. A Zsidókhoz írt levél így kezdődik: "Mint (az Atya) dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása ő (a Fiú) tartja fenn hathatós szavával a mindenséget." Hogy Krisztus ennek következtében a teremtés feje, azt az egyház liturgiájában is megvallja, különösen megkapóan húsvét éjszakáján. A kinyilatkoztatásról szóló, János ihlette szövegek Krisztust mint az alfát és ómegát hirdetik (Jelenések könyve). Jézus Krisztus nemcsak a teremtés alapja, hanem célja is. "A teremtés Krisztus alakjára terveztetett, ő maga a teremtés beteljesülése, a teremtés szavainak végszava, a teremtés műveinek, főképpen pedig a Jézus Krisztusban új és tulajdonképpeni képét megtaláló embernek életre hívása és beteljesedése" (Fries: Fundamentaltheologie Graz/Wien/Köln 1985. 267. o.) A Názáreti Jézus feltámadásának üzenete egyedülálló üzenet: a Keresztre-feszített él. A hit ezt a tanúbizonyságot a Feltámadottal való találkozásból meríti. Ő magyarázza meg az Írást (Lk 24,27), ő bátorít (Mk 16,6), ő leheli tanítványaira a Szentlelket (Jn 20,22), ő újítja meg tanítványai meghívását és küldetését (Mt 28,18). A Feltámadottal való találkozásokat a tanúk kinyilatkoztatásnak írják le. Ezzel alapvetően kizárják felismerésének folyamatát, szemben egyes tanítványainak kívánságával, akik nem tudtak hinni (Mk 16,14; Lk 24,38 sk), és föl sem ismerték (Jn 21,3). A tanítványok látják, de nem értenek semmit. "Megjelent" (Ophthe), mondja az Újszövetség (1 Kor 15,3-8 és Lk 24,34) a Feltámadottról: "Megjelent". Ez a fogalom már az Ószövetségben is teofániát jelez (vö. Ter 12,7; 17,1; 18,1; 26,2 és másutt). Az Újszövetségben a Feltámadott megjelenéseit mint Isten megjelenéseit írják le, mint olyan "kinyilatkoztatás-történéseket, amelyekben magával Istennel van dolgunk" (Kasper: Jesus der Christus Mainz 1974. 163. o.). Nem csak Istennek "az Atyának" cselekedetéről van tehát szó (vö. "feltámasztotta": Róm 4,24); Krisztus maga mutatkozik meg úgy, mint aki legyőzte a bűnt és a halált. Mint ilyen jelenik meg. A Jézus Krisztusban beteljesülő üdvtörténet ezért azt jelenti: Isten olyannak nyilatkoztatja ki magát Jézus Krisztusban, amilyen, közvetett közvetlenségében a Szentlélek erejéből. Azáltal, hogy a Feltámadott megjelenik, kinyilvánítja, hogy Isten örök "rejtettségében és titokzatosságában" (Uo. 164. o.) a jelenben működik. Jézus Krisztussal immár kezdetét vette Isten uralkodása. 3.2. Az újszövetségi iratok sugalmazottságának és megbízhatóságának kérdése Az Újszövetség különböző írásai egyértelműen tanúsítják, hogy a zsidóság az isteni ige "könyvvé-válását", írásba-testesülését vallotta, s ilyen hittel tartott tiszteletben bizonyos meghatározott "szent iratokat". Az Újszövetségnek erre külön terminusa is van már: "az Írás", vagy még gyakrabban ilyen utalással: "meg van írva". E kitételben a szenvedő szerkezet Istenre utal megnevezés nélkül is. Ez az Írás lesz a legfőbb bizonyítási alap a zsidóság felé a Krisztus-esemény kiértékelésében, mint az ószövetségi várakozások és jövendölések beteljesülése, főképp az Apostolok Cselekedetei prédikációiban, de Szent Pál érveléseiben, sőt az evangéliumok utalásaiban is (legtöbbször Máténál).

109

Valljuk, hogy a Biblia Isten szava, de mindenestől emberi szóba, annak korlátozottságaiba öltözködve. Az isteni és emberi együttműködés természetes szinten is misztérium. Isten abszolútsága, teremtő volta veszélyeztetni látszik az emberi szabadságot és önállóságot. A filozófiai és teológiai megfontolás Isten teremtői jellegét úgy mutatja be "első okként", mely vonzást gyakorol a teremtményre úgy, hogy nem nyomja el akaratát, személyiségét, szabadságát, képességeit, épp ellenkezőleg: felszabadítja és aktivizálja olyannyira, hogy akkor képes a legtöbbet kihozni magából, ha igazán átengedi magát az isteni mozgatásnak. Ez történik a sugalmazás esetében is. A szent szerző megmarad a maga egyéniségében, történeti adottságaival, megtartja személyi spontaneitását, nyelvi stílusbeli kötöttségeit, szubjektív, szociális, kulturális horizontját. A Szentlélek mindenestül elfogadja a konkrét személyt és a történeti szituációt. De írásra indítja a szerzőt, s még az sem szükséges, hogy az érintett tudtaára ébredjen ennek az indításnak. Mégis, ami íródik, annak "főszerzője" már nem az ember, hanem az Isten. Az ember másodlagos okként, "eszközként" működik közre, kitágított tudati horizonttal, új perspektívákkal, összefüggésekkel és felismerésekkel. Ezek a terminusok (főszerző, eszköz, első, második ok) az ókortól kezdve jelentkeztek, de a skolasztika korában váltak uralkodóvá a sugalmazás értelmezésére. E magyarázatok azonban teológiaiak, a sugalmazás ui. igazában misztérium, melynek lélektana nem ismeretes. Ezért vigyázni is kell a különböző műszavak használatával, és tudatában kell lenni annak, hogy csak analógiákról van szó, amelyek semmiképpen sem merítik ki a titokszerű történés lényegét. Az emberi szerző nem személytelen "eszköz" még csak nem is titkár-féle, aki egy égi "diktálást", tollbamondást rögzít. Ilyen túlzások születtek ténylegesen, és pl. egy majdnem mechanikus, szó szerinti inspiráció felfogásához vezettek. Az emberi szerző megmarad teljességgel valóságos szerzőnek és egyéniségnek, úgyhogy minden szent könyv igazi értelemben egyaránt az Isten és ugyanúgy az ember műve. Természetesen "mindkét fél" megtartja a maga alaptermészetét: az ember emberként, az Isten pedig teremtői módon működik közre. A Szentírás egzegézise ezen az alapon történik. Tudva, hogy a háttérben a Szentlélek áll, de a földi szerző is egészen benne van a műben. Erre az összetettségre hivatalos egyházi nyilatkozatban elsőnek XII. Pius pápa hívta fel a hittudósok figyelmét bátorítva az irodalmi műfajkutatásokra: "Az irodalmi értelem kelet ókori szerzőinél gyakorta nem olyan nyilvánvaló, mint a mai íróknál. A régi keletiek mondanivalójuk kifejezésére a saját koruk és környezetük beszédmódját és formáit használták. Ennek megértéséhez kevés a grammatika vagy filológia, vagy akár a szövegösszefüggés vizsgálata. Az egzegétának lélekben mintegy vissza kell szállnia Kelet múltjába, és a történelem, régészet, néprajz és más tudományok segítségével meg kell pontosan állapítania, milyen irodalmi műfajt akart a szerző használni" (DS 3830). Enélkül a Szentírást nem lehet helyesen értelmezni. A szent könyvek összetett keletkezését látva joggal felmerül egy további kérés, ami sok könyv esetében történelmi vagy irodalomkritikai alapon indokolt: ki volt tulajdonképpen a sugalmazott? Mindenki, akinek a könyvhöz bármilyen köze volt, vagy az első fogalmazó vagy a végső szerkesztő, az összeállító? Tulajdonképpen mindegyik vélemény képviselhető, de sokak szerint legvalószínűbb, hogy csak a végső redaktor (szerkesztő) részesült a sugalmazásban. Az újabb teológia e kérdésben is további teóriával próbálkozik. Lényege, hogy kiemeli az inspiráció fogalmát a személyes karizma bizonyos elszigeteltségéből, sőt túlzó radikális formájában "kollektív inspirációról" beszél. A Holland Katekizmus szerint pl. "az inspirációt nem szabad kiszakítani abból az egészből, amelyet az üdvtörténet és benne a Szentlélek működése jelent. A szent könyvek létrejötte egy Lélektől átjárt történés 110

egészének kiemelkedő mozzanatai. "Karl Rahner szerint pedig - "ha az egyház Istentől Jézus Krisztusban létrehozott és vezetett üdvintézmény, s az ősegyház ennek örök normája és alapja, s ha a Szentírásnak e normatív feladatban döntő hivatása van, ezzel elégségesen megalapozott az a tétel is, hogy az Isten a Szentírás szerzője, azokat ő akarta, "inspirálta", létbe hívta, anélkül, hogy erre külön, egyedekre szűkített sugalmazás-teóriát kellene felállítani". (vö. részletesen: Koncz: A sugalmazás teológiája, In Teológia 1979-4. 225231.) A sugalmazottság megállapításának kérdése (a kánoniság kritériumai) A szent könyvek egészére nézve nem egyszerű a kánoniság és sugalmazottság megállapításának kérdése. Különösen áll ez az Ószövetségre, amelynek eredeti zsidó kánonja az idők folyamán erősen változott, s tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy milyen "norma" alapján történt a megállapítás. Az Újszövetségről viszont már tudjuk, hogy itt az ősegyház hitélményi reflexiója végezte el a Szentlélek vezetésével a kiválasztó munkát. Kánonivá lett az a könyv, amelyben az egyéni munka és személyes jelleg ellenére - az Egyház a maga hitének, Krisztus-élményének objektivációját, írásbeli lecsapódását ismerte föl. Ezt a Szentlélek irányította tevékenységet kiterjesztve az Ószövetség értékelésére is, a kereszténység számára azok a könyvek mutatkoznak kánoninak, inspirált művekként az Ószövetségből, amelyek a Krisztus-eseményt készítették elő. A végső kritérium, a mérték (görögül: kánon = mérce), tehát maga Jézus Krisztus, akihez minden hozzáméretik, és a végleges kiértékelő az ősegyház hite a Szentlélek vezetésével - a kinyilatkoztatás-történés egészéről. Ezért az ősegyház hite az egész történelem számára a hit és igehirdetés alapvető forrása és normája. Az isteni és emberi szerzőség dialektikája azt a problémát veti fel, hogy nevezhető-e a Szentírás egyszerűen Isten szavának. A válasz csak differenciáltan adható meg. A zsinat is egyszer azt mondja, hogy a Szentírás Isten szavát tartalmazza, vagyis nem azonos vele, máskor viszont állítja, hogy a Szentírás Isten szava. A szentírásban a Lélek fejezi ki magát emberi szavakkal, átadva magát az emberi szerzőnek, de új meglátásokra, ismeretekre nyitva meg értelmét. A Lelket Krisztus küldte az egyháznak, hogy elvezessen a "teljes igazságra". A sugalmazó Szentlélek nemcsak Krisztusról beszélő szó, hanem magának a megdicsőült Krisztusnak szava önmagáról természetfölötti dimenziójából. Az újszövetségi szerzők által tehát Krisztus beszél hozzánk. Teológiailag abszurd az a vád, hogy a szerzők látszólag önkényesen bántak Jézus szavaival, nem őrizték meg az "eredeti", történeti jézusi szavakat, hanem alakították az ősegyház konkrét helyzeteire, problémáira. Az apostolok szilárd meggyőződése, hite volt, hogy az Úr jelen van az egyházban, Lelke által vezeti őket a teljes igazság felé, s ők a kérügmában magának az Úrnak szavait adják tovább. Pál újra meg újra felhívja a híveket, hogy a leírt kérügmát olvastassák fel a gyülekezetben, mert az ténylegesen Krisztus szava és tanítása. Ebben az értelemben igaz a protestánsok által használt formula: a Biblia nem Isten szava, hanem azzá lesz, ha valaki Isten igéjeként fogadja. Hittel kell meghallani a bibliai szóban Isten szavát, de az ténylegesen hordozza is ezt az isteni igét, a meghívást az örök életre (Lk 10,16; Jn 12,48). Aki tehát nem hisz és nem fogadja el a meghívást, annak számára a Biblia csupán emberi szó marad. Aki elfogadja, emberi szóba rejtve Isten üzenetét ténylegesen megkapja. Az újszövetségi iratok megbízhatósága Az új teológiai erősen hangsúlyozza az emberi szerzőség mozzanatát. Nem hordozzák-e magukon a szent könyvek az emberi korlátozottság, tudásbeli fogyatékosság következményét? 111

A zsinat leszögezi: "a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják az igazságot", másrészt hozzáteszi, hogy arról az igazságról van szó, "amelyet Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban" (11. p.) Ebben a rövid kitételben kettős szűkítés található: Az igazság fogalmát pontosabban megmagyarázza a zsinat: "Ha a szentírásmagyarázó meg akarja látni, hogy mit akart velünk közölni az Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy mit is akartak mondani a szent írók, és szavaik által mit látott jónak kinyilatkoztatni az Isten" (12. p.). A zsinat szerint tehát számolnunk kell a sokféle irodalmi műfajjal, mely a különböző művekben található (párbeszéd, novella, hasonlat, legenda, himnusz, elbeszélés, vallási dráma). Mindegyik műfaj összeegyeztethető a sugalmazással, de mindegyiket más-más módon, a saját törvényei szerint kell értelmezni. Jób, Jónás, Judit, Tóbiás könyveit egészen másként fogjuk érteni attól függően, hogy történelmi eseménynek vagy tanító elbeszélésnek tekintjük őket. Ha ezek irodalmi és nem történelmi elbeszélések, akkor tévedhetetlenül közlik ugyan az erkölcsi, teológiai mondanivalót, de ez nem terjed ki az esemény történetiségére. Mindenki egyetért abban, hogy a Szentírásnak nem célja természettudományos ismereteket közölni, korának tudásállapotát helyesbíteni vagy növelni. A Szentírás népszerű módon, saját korának nyelvén beszél. S mert nem mond ítéletet korának természetismereti felfogásáról, tévedésről sem lehet szó, amikor úgy írja le a dolgokat, ahogy "látszanak", pl. a napcsoda Józsue könyvében, a hold a "kisebbik világító", stb. Az ókori világképet tükrözi, pl. a teremtés-elbeszélésben az állatvilág csoportosítása, Jób könyvében "az ég csatornái", illetve a "föld oszlopai". Föltehetjük a kérdést, miért ilyen korhoz kötött, naiv és primitív a Szentírás? Belátható, hogy Isten nem tehetett erőszakot a kiválasztott emberekkel, s a maguk világától, ismereteitől végképp idegen igazságokat, stílust és szavakat nem sugalmazhatott nekik. Ezért nem lépheti át a kinyilatkoztatás a szerzők, a környezet és a történeti időszak tudásállapotát, pl. a természettudományos kérdésekben. De ha ez valami módon meg is történhetne, és a szerző leírna ilyen sugallatokat, teljességgel süket fülekre találna, s mint érthetetlenségeket utasítanák el azokat a kortársak. Akkor pedig a kinyilatkoztatás és a Szentírás - az isteni szándékkal együtt - teljesen célt tévesztene, eleve kudarcra volna ítélve. De a bölcs Isten részéről ilyen elvétés elképzelhetetlen. A másik leszűkítés a zsinati szövegben e két szóba van sűrítve: "a mi üdvösségünkre". Ez azt jelenti, hogy a Szentírás nem akar profán ismereteket tanítani, sem természettudományt, még történelmet sem elsődlegesen és pontosan, csak az üdvtörténet hordozója és tanúsítója akar lenni. De a Szentírásban még a profán igazságok és tudósítások is az üdvösséget szolgálják. E kettős alapelvre épül a Szentírás tévedésmentessége. Ha konkrétabb és egyszerűbb módszertani segítséget keresünk a gyakorlathoz, főképp egzegetikai használatra, akkor meg kell különböztetnünk a kinyilatkoztatás külső alakját és belső tartalmát. Az alak, a műfaj, az emberi szó korhoz kötött. Isten azonban nem ezt, hanem a belső tartalmat, a szó jelentését akarta közölni velünk. Ezt a tartalmat garantálja a tévedésmentesség, ezért vállal felelősséget a sugalmazó Isten. Az is igaz, hogy nem könnyű e kettőt elválasztani egymástól. A nyelvfilozófiák felmerései óta még súlyosabban érzékeljük a problémát. A külső alak ui. nem annyi csupán, mint a ruha, amelybe beleöltözik az ember. Nem is olyan, mint az edény, amely a jelentést folyadékként hordozza. Legjobban a test és lélek kapcsolatának mintájára lehet elgondolnunk viszonyukat. Ahogy a test és lélek kölcsönhatásban vannak egymással, ugyanúgy a beszéd külső alakja és tartalma is befolyásolják egymást. E nehézségek ellenére is fontos, hogy a 112

dolgokat el tudjuk választani és meg tudjuk különböztetni, mert csak így lesz világossá, hogy mit akart közölni az Isten. Régebben hangoztatták a hittudósok, hogy nem lehet ellentét a jól megértett kinyilatkoztatás és a természettudományok biztos eredményei között, mert minden igazság forrása ugyanaz az Isten. Ma már többet is tudunk mondani, mert rámutathatunk azokra a konkrét hermeneutikai szabályokra, amelyek alapján a kinyilatkoztatás formáját és tartalmát el tudjuk különíteni egymástól. Ebben a döntő alapelv: a kinyilatkoztatásnak az a célja, hogy az ember üdvösségi kapcsolatba kerüljön az Istennel, végkifejletként az abszolút jövő birtoklása az Isten boldogságában. Ami ezt a célt szolgálja, azt kell a kinyilatkoztatás tartalmának tekintenünk. 3. 3. Az újszövetségi vallási drámák és a mítoszok különbsége Az újszövetségi kinyilatkoztatásban is sok olyan kifejezést, előírást és szertartást találunk, ami a pogány vallásokból ismert. Szent Pál pl. gyakran említi a "mysterion" szót, legtöbbször "isteni, rejtett" dolog értelmében. Bizonyos pogány szentélyek feltárásai pedig kultikus hasonlóságokra engednek következtetni. A kérdés megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy a kereszténység átvette a korabeli hellenizmus nyelvét és kultúráját, s ezzel örökségül kapta a vallási kifejezéseket és formákat is. Akárhogyan adja Isten a kinyilatkoztatást, az ember csak a rendelkezésére álló fogalmakkal tudja kifejezni és továbbadni azt. A kinyilatkoztatás ruhája ezért mindig emberi lesz. Nemcsak általános emberi vagy egyéni, hanem magán hordozza a kor, a kultúra és a világkép színeit is. Az Isten megérinti bensőleg a kiválasztott embert, és bizonyos tartalmakat, üzeneteket közöl vele (ismert és ismeretlen elemeket vegyesen). Ezt a megtapasztalást és anyagot az ember megfogalmazza saját szavaival, "lefordítja az Istent emberire" (Vas István kifejezésével). Ez a "fordítás" pontosan megfelel a szent szerző egyéni adottságainak, temperamentumának, műveltségének, intelligenciájának, nyelvi és kifejezésbeli képességének, stílusának, kulturális helyzetének, politikai ítélőképességének, egyéb, környezetéből merített vallási ismereteinek. Így a szóbeli teofániának, Isten önfeltárásának eszköze és hordozója lesz az ember, mindig a maga konkrét valóságában. A kinyilatkoztatás minden esetben ilyen szintézis eredménye: isteni kezdeményezés és üzenet, valamint emberi válasz, befogadás és megfogalmazás eredőjéből. Tehát valóban Isten igéjének megtestesülése történik a kinyilatkoztatásban analóg értelemben, éspedig emberi szavakban és képekben, korhoz kötött, de egyénileg és kollektíven jellegzetes formában. Ezek közé tartoznak a mítoszok képei és kifejezései is. A szóbeli kölcsönzések ellenére a kereszténység formáló hatása érvényesült már a nyelvi alakzatokban is. Az áthidalhatatlan különbség pedig a tartalomban jelentkezik. A mítoszból kölcsönvett szavak egy egészen más valóságnak, a Krisztussal megjelent üdvrendnek lettek kifejezői. És ezáltal megszűnt a mítosz – mítosz lenni, amikor kifejezéseit kölcsönadta a történeti valóság leírására. Pl. a mítoszokban szó van az istenek megjelenéséről, a kinyilatkoztatás viszont megtestesülésről beszél; szó van az istenek haláláról, de sohasem arról, hogy meghal az Isten a benne hívők üdvözítésére. Vannak a mítoszokban meghaló és feltámadó istenek, de ez csak a természet őszi-tavaszi ciklusának dramatizálása, és nem történeti igényű valóság. Jézus feltámadása azonban azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra legyőzte a bűnt és a gonoszt, s ezzel megadta számunkra az üdvösség elérésének lehetőségét. Sok vallásban szerepel három főisten, ezek azonban mindig az istenített világmindenség hármas megjelenési formái, és sohasem az egyetlen, transzcendens Abszolútum isteni természete három isteni személyben. Azonos vagy hasonló anyagok és szertartások is szerepelnek, mint a víz, a tisztulás és a szent lakoma az Istennel való egyesülés jelzésére. Csakhogy a természet jellegénél fogva bizonyos korlátozottságot és meghatározottságot hordoz. Nem kimeríthetetlen az anyagi világ 113

megjelenési formáiban, azzal a képességével sem, hogy mi mire való és mit képes szimbolizálni. Pl. a víz a tisztálkodás kizárólagos természetes anyaga, tehát szükségképpen minden vallásban is a belső tisztulásnak, a bűntől való szabadulásnak jelképe. Ugyanígy a benső életközösség jelképe rendszerint az asztalközösség, a szent lakoma. Ez a végső magyarázata annak az általános vallástörténeti tapasztalatnak és ténynek, hogy a legkülönfélébb vallások jelképeiben, szertartásaiban, kultikus tárgyaiban sokszor meglepő hasonlóságot, azonosságot találunk. Pl. az ég, mennybolt, égitestek, világosság, tűz, víz tisztelete és kultikus felhasználása, vagy pl. hogy szinte minden vallásnak vannak "szent hegyei" (Sínai vagy a Sion-hegye). Vagyis a vallások ősi formanyelve - közös kincse az egész emberiségnek, a külső természet és az ember belső adottságaiból következőleg. Ma gyakran beszélnek a kinyilatkoztatás "mítosztalanításáról" a protestáns marburgi teológus R. Bultmann (+1976) terminológiáját alkalmazva. Az elmondottak alapján ez csak azt jelentheti a katolikus hittudós és hívő számára, hogy a kinyilatkoztatás külső ruháját jogunk van lehántani (tehát pl. a mítoszokból származó kifejezéseket, képeket), de az Istentől származó kinyilatkoztatási tartalmakat a maguk egészében és lényegi változatlanságában, legfeljebb mai kifejezésekkel kell tovább adnunk. Ez a felelős, értelmező és hirdető feladat a Szentlélek vezetésével a tanítóhivatal állandó figyelme és ellenőrzése mellett történhetik. 4. Az egyház mint a kinyilatkoztatás tévedhetetlen hirdetője 4.1. A Szentírás és az egyház kapcsolata A Szentírás akkor keletkezett, amikor az Egyház már megvolt. Az egyház tehát nem az Írásból született. Fordított a helyzet: az Írás született az Egyházból, a Krisztus-hívők közösségében. Ezt ma már protestáns részről is sokan elismerik. Az előzőkben már szóltunk arról, hogy a szent könyvek egy-egy szerző nevéhez kötődnek, mégis az egész közösség reprezentánsai, amelyekben az ősegyház hite, Krisztus-élménye nyer megfogalmazást. Viszont az egyházra is visszahat az a tény, hogy Szentírás van, és ez a körülmény meghatározza az egyház életét. A Szentírás tehát az egyházi önértelmezés örök normája, amely már minden fölött áll. A mélyén nem más ez, mint a már ismert tétel, hogy a Szentlélekben jelenlevő Krisztus az egyház végső normája, irányítója, és hogy amikor az egyház az Írást magyarázza, igazában Krisztus tárja fel önmagát a Szentlélek közreműködésével. De szükség van-e egyáltalán magyarázatra? A protestáns fölfogás szerint a Szentlélek maga tanúskodik és segít a megértésben. Ebben az állításban sok igazság van, de egyoldalúsága lehet veszedelmes. Meg kell ugyanis fontolnunk, hogy a Szentírás a történelemben született, korhoz kötött szavak és irodalmi formák köntösében. Ezek későbbi nemzedékek számára érthetetlenekké vagy félreérthetőkké válhatnak. Minden beszéd és szóbeli rögzítés bizonyos látószöget, korlátozottságot visel. Ugyanígy annak befogadása, megértési szükségszerűen a szubjektivizmus veszélyével járhat. Ha nem volna hivatalos, élő szervezet, amely az Írás értelmezését minden nemzedék számára újra el tudja végezni, teljes káosz és bizonytalanság keletkezne, ahogy az történelmileg - a katolikus egyházon kívül - be is következett. Jézus és szent Pál figyelmeztetései erre vonatkoznak: "A lélek az, ami éltet....Hozzátok intézett szavaim lélek és élet" (Jn 6,63). "Krisztus tett minket alkalmassá, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig életet" (2 Kor 3,6). A félreértések veszélyére, következőleg a helyes és illetékes magyarázat szükségességére figyelmeztet a 2 Pét 3,16 is Szent Pál irataival kapcsolatban: "Akad bennük nehezen érthető is, amit a tanulatlanok és a hitben ingadozók 114

vesztükre elferdítenek, akárcsak a többi Írást." És ugyanebben a levélben (1,20): "Az Írásnak egyetlen jövendölése sem származik egyéni értelmezésből". Ezért az egyház (a tanítóhivatal) Krisztus akaratából az Írás szolgáló értelmezője, minden korok számára újra meghirdeti és újra megmagyarázza az Írásban lefektetett alapvető Krisztus-élményt. Ennek köszönhető, hogy az egyházból nem lett könyvvallás vagy jámbor olvasókör. Az egyház Isten szavát hallgató, folyton megújuló közösség. 4.2. Az egyház mint a kinyilatkoztatás hirdetője Isten kinyilatkoztatott szava minden idők számára hangzott el, a kinyilatkoztatás már nem ismétlődik meg. Az egyház feladata Krisztus akaratából, a történelem minden nemzedéke számára jelenvalóvá tenni, vagyis hirdetni a kinyilatkoztatást. Az egyház nemcsak passzív befogadója, hanem aktív megjelenítője és valósítója. Az Isten úgy teszi kimondott szavát jelenvalóvá a történelemben, hogy igénybe veszi az egyház emberi közreműködését. Az egyház az az emberi orgánum, amely által az isteni kinyilatkoztatás kiemelkedik a földrajzi, történeti, tér és idő dimenzióiból és egyetemesen jelenvaló a világban és a történelemben. Krisztus parancsa: hogy az egész világon hirdessék az evangéliumot minden népnek és minden teremtménynek. Az egyháznak is vannak eszközei és orgánumai hivatásának betöltésére. Három ilyen alapeszközt jelölhetünk meg: szó, cselekvés és kép. Az utolsó főképp a szakrális vagy egyházi képzőművészetet jelenti, amely "a lélek és nem-láthatóság birodalmát" érzékelhető formában fejezi ki. Természetesen nem úgy, ahogy a matematika vagy logika tudja tenni. Ezek a világ értékeit az értelemhez közvetítik. A művészek viszont a lélek mélyeit igyekeznek feltárni, megőrizve ugyanakkor annak kifejezhetetlen lényegét, a titkok rejtett fényét" (VI. Pál). Legfontosabb eszköz az egyház kezében a szóbeli igehirdetés és a cselekvés. A cselekvés a liturgiában jut kifejezésre, amely a maga szentség-kiszolgáltató gyakorlatával, gazdag szimbólum-világával a leghatékonyabb eszköze és közvetítője a kinyilatkoztatásnak. Hiszen az isteni önfeltárás célja és lényege nemcsak az ismeretközlés, hanem a személyes találkozás és kapcsolat az Istennel. Ezért hangsúlyozza a zsinat a liturgia jelentőségét: "Amint az Atya Krisztust küldötte, úgy küldte Krisztus is a Szentlélekkel eltelt apostolokat, nemcsak azért, hogy az evangéliumot minden embernek hirdetve tanítsák, hanem azért is, hogy megvalósítsák a meghirdetett üdvösséget az áldozat és a szentségek útján. Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, Jézus Krisztus misztikus teste pedig, vagyis a fő és a tagok együtt teljes értékű, nyilvános Istentiszteletet mutatnak be" (Liturgikus konstitúció 6,7). A liturgia tehát a kinyilatkoztatás Isten-találkozásának megvalósítója, de egyben az igazság-tartalmak hirdetőjeként a kinyilatkoztatás teológiai "lelőhelye". (Ezért hangsúlyoztuk a dogmatika tanításakor, hogy az üdvtörténet misztériumai a liturgiában jelennek meg számunkra.) Legnagyobb jelentősége az igehirdetésnek, evangelizációnak (görögösen kérügmának /kérüsszein, kérügma, kérüx=hirdetni, hirdetés, hirnök/) van, amely a kinyilatkoztatott isteni szó további megjelenítése a történelem folyamatában. Az egyház és minden kánoni misszióval (küldetés) rendelkező igehirdető a küldetés felelősségével hordozza a tudatot, hogy emberi szavukban teljes egyértelműséggel és valósággal Isten szava hangzik fel a hívők felé Krisztus ígérete alapján: "Aki titeket hallgat, engem hallgat". 4.3. A tanítóhivatal fogalma

115

A Jézus Krisztusban kapott isteni önkinyilatkoztatás továbbadásának és tanúsításának képessége szükségszerűen benne van a hierarchikus felépítésű, Jézus által rendelt közösségben, az egyházban. Ha az egyház feltétlen hitet követelve tanúsítja a maga hitét, lehetetlen, hogy ne Jézus Krisztus igazságát tanúsítsa. Ma kétféleképpen teszi ezt az egyház: a püspökkollégium által (az apostolkollégium törvényes utódja) és e kollégium személyes vezetője által, a pápa által. A tanítás hordozóinak "tévedhetetlen" tekintélye csak ezen az eszkatologikus hitközösségen belül gondolható el, és ebben a tekintélyben Jézus Krisztus akarata valósul meg, mely a Krisztus-esemény üdvösségszerző igazságát a világban történelmileg jelenvalóvá teszi. A tanítóhivatal nem pótolja a Lélek működését, hanem alá van vetve neki és az Ő irányításának. Ha a pápa és a püspökkollégium az egész egyházban feltétlen hitet követelve terjeszt elő valamit Istentől kinyilatkoztatott igazságként, akkor "rendes tanítóhivatalként" működik és ezt a tanítást Isten Lelke abszolút módon meg kell, hogy óvja a tévedéstől, tehát ebben az esetben a tanítóhivatal tévedhetetlen. Ugyanez áll arra az esetre, ha a "rendkívüli tanítóhivatal" (a kihirdetés rendkívüli aktusa) vagy egy egyetemes zsinat ünnepélyesen kihirdet egy hittételt. A tanítóhivatal döntései nem módosíthatók, ugyanakkor alá vannak vetve az emberi igazság megismerés történelmiségének, ki vannak téve félreértéseknek, a nyelv megváltozásának, stb. Egy dogmát voltaképpeni, szándékolt értelmében és tartalmában sohasem lehet "visszamenőleg" elutasítani tévedésként; de "előre haladva" mindig "módosítható", vagyis mindig ki lehet mondani újonnan és helyesebben. Ezt mondjuk dogmafejlődésnek. A tanítóhivatal nemcsak őrző és ítélő hatóság, hanem magyarázó és tanító hatóság is. Egy mindenkire kötelező tétel megfogalmazása előtt a lehető legtökéletesebben tájékozódik a kérdést illetően, a hívek előtt világossá teszi, hogy az előterjeszteni kívánt tanítást üdvösségének valóságával akarja kapcsolatba hozni, ismerteti a hívekkel, hogyan jutott el a döntéshez, továbbá magyarázatot és felvilágosítást ad. 5. A kinyilatkoztatásra adott válasz: a hit 5.1. A hit fogalma A hit az a készség, amellyel elfogadjuk Istent és tanítását. A hit fogalma elméletileg azt jelenti, hogy elfogadjuk valaki közlését, igaznak tartjuk állítását az illető személy megbízhatósága miatt. A teológiai értelemben vett hit fogalma: az ember a kegyelem belső segítségével válaszol Istennek arra a kitárulkozására, amely az üdvtörténetben és főleg Jézus Krisztusban megvalósult. Az ember ezt a választ az egyház keretében és annak vezetése alatt adja. 5.2. A hit tartalma az Ószövetségben A hit tartalma az Ószövetségben abban a bizalomban jut kifejezésre, hogy Isten ígéretet adott népének és irányítja történelmét. A hit példái: Ábrahám, Mózes és a próféták, akik engedelmesen elfogadták Isten tervét és abban látták népük jövőjének biztosítékát. 5.3. A hit tartalma az Újszövetségben (Zsid 11,1-3; Jak 2,14-17) Az Újszövetségben a hit az Isten és ember kapcsolatának átfogó megjelölésére szolgál. Magában foglalja a bizalmat, a ráhagyatkozást, az engedelmességet, az ismeretet. A hit feltétele az üdvösségnek, a csodának, a gyógyulásnak, a bűnbocsánatnak. A húsvét utáni hit: elfogadja Jézust Úrnak, Messiásnak, akiben az üdvösség megvalósult. 116

A hit hatása: a bűnöst megigazulttá teszi. A hit kegyelmi ajándék és egyben az ember erkölcsi tette. 5.4. A teológia különbséget tesz a hit személyes aktusa (fides qua) és a hit tárgya (fides quae) között. Fides qua: (hit, amellyel hiszünk) Isten előtti magatartás, a szív hite: hogyan fogadom be, milyen módon teszem meg, amit Jézus Krisztus tanít és az egyház elém ad. Ez az ember részéről állásfoglalás, ugyanakkor tett is. Fides quae: (amit hiszünk) az ész hite, azaz azon igazságok összessége, amelyet elénk ad az egyház. 5.5. A hit és a tett kapcsolata A protestáns felfogás szerint az üdvösséghez egyedül a hit szükséges. Tagadja a cselekedetek szükségességét. A gnosztikus felfogás szerint a tudás, az ismeret üdvözít. Az egyház igehirdetése a protestantizmust megelőző időkben eltúlozta a cselekedetek fontosságát. Ellenhatásként hirdette a protestantizmus, hogy üdvözülni Jézus Krisztus kegyelméből lehet. Jézus az evangéliumok szerint a gyakorlatot is hangsúlyozza. Jakab apostol szerint a hit cselekedetek nélkül halott. A tett fontosabb, mint az elméleti megfontolás. Hogyan üdvözülhetünk tehát? Jézus Krisztus érdeméből vagy a saját cselekedeteink alapján? Ha Jézus Krisztus nem emelné fel gyarló, gyenge emberi cselekedeteinket, nem üdvözülhetnénk (ha az apa nem emelné föl gyermekét, nem tudna levenni egy szem gyümölcsöt a fáról).

117

ÖSSZEFOGLALÁS Az üdvtörténet racionális és kritikus vizsgálata rámutat, hogy a Jézusba vetett hit ésszerű engedelmesség, mert a hit előfeltételei (Isten léte, az ember nyitottsága Istenre; Jézus történetisége és feltámadása; az egyház jézusi eredete és a kinyilatkoztatás ténye) az emberi ész ítélete alapján is hitelre méltó előfeltételek. S ha hitelre méltóak, hitre, elfogadásra szólítják az embert.

118

IRODALOM A dogmatika kézikönyve I-II. (Budapest, 1996-97. Vigilia) A vallás a fundamentális teológia szempontjából (Várnai Jakab összeállítása, Szeged, 1992. Agapé) Alapvető egyháztan (szöveggyűjtemény, Szeged, 1994. Hittud. Főiskola) De Rosa, G.: Vallások, szekták és a kereszténység (Budapest, 1991. SZIT) Zsinati dokumentumok Előd István: Vallás és egyház (Budapest, 1981. SZIT) Gál Ferenc: Dogmatika (Budapest, 1990. SZIT) Gánóczy Sándor: Az egyház (Róma, 1980. TKK) Hardy Gilbert: Vallásbölcseleti bevezetés (Róma, 1977. TKK) Kasper Walter: Jézus a Krisztus (Vigilia, 1996.) Koncz Lajos: A Krisztus-esemény (Budapest, 1980.) Knoch Wendelin: Az emberkereső Isten (Agapé, 1999.) Lukács László: Alapvető hittan (Budapest, 1989. KKF) Mítosz és kinyilatkoztatás (Várnai Jakab szerkesztésében, Szeged, 1993. Hittud. Főiskola) Nyíri Tamás: Ki ez az ember? (Budapest, 1976. SZIT) Rahner, K.: A hit alapjai (Budapest, 1985. Hittud. Akadémia) Rahner, K.: Az Ige hallgatója (Budapest, 1991. Gondolat) Rahner,K., Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár (Budapest, 1980. SZIT) Sesboüé Bernard: Krisztus pedagógiája (Vigilia, 1997.) Tarnay Brunó: Jézus Krisztus Isten Kinyilatkoztatása (Budapest, 1989. Hittud. Akad.) Tarnay Brunó: Katolicizmus és kultuszok (Pannonhalma, 1992. Bencés) Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok (Budapest, 1993. SZIT) Várnai Jakab szerkesztésében: A kinyilatkoztatás (Szeged, 1995. Hittudományi Főiskola

119

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS.......................................................................................................................... 2 I. A VALLÁS TÉNYE ÉS LEHETŐSÉGE ........................................................................... 5 1. A vallás filozófiai fogalma ............................................................................................. 5 2. A zsidó vallás, az iszlám és a kereszténység előtti keleti vallások .............................. 16 3. A keresztény vallás megkülönböztető jegyei ............................................................... 35 4. A vallás fogalma és lehetősége a katolikus egyház önértelmezésében ........................ 36 5. Az egy Isten - sok vallás problémája ........................................................................... 40 II. A KRISZTUS-ESEMÉNY BIZONYOSSÁGA .............................................................. 52 1. A Krisztus-esemény fogalma és igazolhatóságának problémája ................................. 52 2. Jézus történetisége pogány és zsidó források alapján .................................................. 53 3. A Krisztus-esemény történetileg igazolható oldala ...................................................... 56 4. Jézus életének főbb eseményei………………………………………………………..59 5. A Krisztus-esemény az egyház kritikai reflexiójában .................................................. 90 III. AZ EGYHÁZ JÉZUSI ALAPÍTÁSA ÉS SZÜKSÉGES VOLTA ................................ 95 1. Az egyház fogalma ....................................................................................................... 95 2. Az egyház jézusi alapítása, szükséges volta és céljai................................................... 96 3. Krisztus egyházának lényeges tulajdonságai ............................................................... 98 4. A katolikus egyház önértelmezése a Lumen Gentium kezdetű zsinati konstitúció alapján ............................................................................................................................ 102 IV. A KINYILATKOZTATÁS TÉNYE ÉS LEHETŐSÉGE............................................ 105 A kinyilatkoztatás fogalma ............................................................................................. 105 1. A kinyilatkoztatás keresztény értelmezése a Lumen Gentium kezdetű konstitúció alapján ............................................................................................................................ 105 2. Az ószövetségi kinyilatkoztatás ténye........................................................................ 108 3. Kinyilatkoztatás az Újszövetségben ........................................................................... 110 4. Az egyház mint a kinyilatkoztatás tévedhetetlen hirdetője ........................................ 115 5. A kinyilatkoztatásra adott válasz: a hit ...................................................................... 118 ÖSSZEFOGLALÁS ........................................................................................................... 119 IRODALOM ...................................................................................................................... 120

120