Helen Shelton
Az öbölparti boszorkány
Eredeti cím: Idyllic Interlude 2000 Egy tudományos dolgozat megírásának idejére Nathan beköltözik féltestvére tengerparti nyaralójába. Már az első este csodálatos jelenést lát: egy gyönyörű fiatal lány fürdik meztelenül az öbölben. Libby, aki azelőtt Londonban ápolónőként dolgozott, a nagyanyja halála óta él itt, és gyógyfüvekkel, masszázzsal kezeli a környék rászorulóit...
1. FEJEZET Alistair egy szív alakú kulcstartót szorongatott a háta mögött, melyen két kulcs függött, és kicsit hátrább lépett bátyjától. - A család már egészen vad feltevésekbe bocsátkozik - mondta kedélyesen. - Senki sem érti, miért érdekel hirtelen ennyire a kis cornwalli tanyám. Talán beleszerettél egy férjes asszonyba, és bujkálnotok kell? - Nyugodt lehetsz, még sosem voltam ilyen helyzetben - válaszolta Nathan hűvösen. - Különben sem engedem, hogy a szenvedély eluralkodjon rajtam. - Kedvelte a női nemet, de érzelmeit mindig kordában tartotta. - Egy pletykalapnál lenne a helyed, nem egy komoly magazinnál! - korholta az öccsét. - Add ide a kulcsokat, Ali! Nem akarok elkésni a színházból, neked pedig indulnod kellene a repülőtérre. Alistair változatlanul a háta mögött csörgette a kulcstartót. - Elég egy halvány utalás is, csak kérlek, mondj valamit! - makacskodott. - Akkor rögvest megkapod a kulcsokat. - Az izgat, miért tűnök el pár hétre? - Hát persze, Nate, hiszen egyébként sose veszel ki szabadságot. Most aztán mindenkinek furdalja az oldalát a kíváncsiság. - És amikor elutaztam Floridába? - sóhajtott Nathan. - Az talán nem szabadság volt? - Miután befejezted az egyetemet... Tizenhárom éves voltam, most meg huszonhat vagyok. - Akkor remélhetőleg megérted, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Alistair nagy nehezen engedett, és Nathan tenyerébe ejtette a kulcsokat. - Ezek a fészert és a hátsó bejáratot nyitják. A bejárati ajtó kulcsát a legfelső lépcsőn, a virágcserép alatt találod. - Bátyjának döbbent tekintete láttán elnevette magát. - Az Cornwall, Nate, nem a veszedel-
mes London! Azonkívül rendes szomszédom van. Viszont mérföldeket mehetsz, mire találsz egy kórházat. Biztos, hogy nem lesznek elvonási tüneteid? Nathan az órájára pillantott, majd zsebre vágta a kulcscsomót, és kitárta az orvosi szobája ajtaját, hogy kiterelje az öccsét. - Jó utat! - búcsúzott tőle. Alistair visszafordult: - Megígértem anyának, hogy felhívom, miután beszéltem veled. Tudod, milyen kíváncsi. A saját érdekedben azt ajánlom, valld be neki, hogy egy nővel utazol el. Különben még képesek rá, és rögtön holnap útra kelnek Cornwallba apával, hogy leleplezzenek. - Nincs semmilyen nő! - csattant fel Nathan. - Egyedül megyek, de nem fogok ráérni, hogy szenvedjek a magánytól. - Közben az járt a fejében, hátha Alistairnek igaza lesz. Szerette az anyját és a mostohaapját is, szívesen időzött náluk, de idegeire ment az anyja örökös kérdezősködése és az, hogy mindig takarított, amikor ő dolgozott volna. - Kell egy hely, ahol nyugodtan foglalkozhatom az írással - fordult az öccséhez. - Nincs időm szórakozni. Este felhívom anyát, és elmagyarázom neki. - Gondolod, hogy ez elég? Jó ideje már, hogy Nathan újból és újból elhatározta, többet fog törődni az édesanyjával, de a kórházi munka teljesen lekötötte. - Értsd meg végre, Ali, békére és nyugalomra van szükségem! - bizonygatta. - Remélem, Cornwallban egy hónap alatt annyit tudok haladni a tanulmányommal, mint itt fél év alatt. Arról hallgatott, hogy nézeteltérése támadt a kórház vezetőségével a betegek kezelését illetően. Pedig részben emiatt vette ki felgyülemlett szabadságát. El akart tűnni egy időre. Bizonyos gazdasági megfontolások miatt nem kezelhette a szerinte helyes módon betegeit. Tudta, hogy csak ez az akadály, mégsem küzdött, s ezért megvetette magát. Persze ha határozottan kinyilvánítaná a véleményét, valószínűleg még több megszorítással számolhatna. Jobb, ha Alistair nem is tud ezekről a gondokról. Igaz, hogy az öcskös egy amerikai folyóiratnak fényképez vadon élő állatokat, de azért vannak még kapcsolatai a brit sajtóban. - Hát... Szerintem mégiscsak valami nőről és a féltékeny férjéről lesz itt szó - vélte jókedvűen Alistair. - És ne is reménykedj abban, hogy nem leplezlek le! Mindenütt vannak kémeim. Most viszont tényleg mennem kell. - Kedvesen intett Nathan titkárnőjének, Mrs. Lanleynek, és jó mulatást kívánt a testvérének, - Add át üdvözletemet Libbynek! - fűzte hozzá. - Még nálam is jobban ismeri a környéket, és szívesen segítségedre lesz, ha kell valami. - Ki az a Libby? - csodálkozott Nathan. - A szomszédasszony. És még egy: hagyd békén! Nathan elvigyorodott. Eddig abban a hiszemben élt, hogy öccse számos barátnőt tart, de egyik kapcsolat sem túl komoly. Lehetséges, hogy van egy titkos imádottja? - Miért akarod, hogy békén hagyjam? - kérdezett vissza. - Maradj meg a városi lányoknál! Libby túl érzékeny ahhoz, hogy futó kalandba keveredjetek. Akkor sem engedném, hogy megbántsd, ha nem ő lenne az életem nagy szerelme. - Ez komoly, Ali? - Mielőtt Nathan választ kaphatott volna, megszólalt a csipogója. Váratlanul a műtőbe hívták. Alistair közben búcsút intett, és távozott. Mire Nathan bemosakodott és beöltözött, a műtőben már felnyitották a beteg hasfalát. A hasi főverőéren veszélyes mértékű tágulat alakult ki, feltehetően a súlyos érelmeszesedés következményeként. - Nem értem, miért csak most jelentkezett ez a beteg - fordult Nathan a műtétnél segédkező kollégájához. - Már évekkel ezelőtt észre kellett vennie, hogy valami nincs rendben. - Így igaz, de semmire se tartja a hagyományos orvostudományt - válaszolta Richárd. - Kenegette a lábát, mert a piacon egy csodadoktor azt ajánlotta. Csak amikor már tíz métert is alig tudott gyalog megtenni, akkor engedett a felesége unszolásának és fordult szakorvoshoz. Nathan a homlokát ráncolta. - Ha még pár hétig kenegeti a lábát, kileheli a lelkét. Feltételezem, a csodadoktor a dohányzást se tiltotta meg neki. Richard megrázta a fejét. - Makrobiotikus diétát írt elő - közölte. - Szerencsétlen ember, utolsó napjaiban talán még a gyomorrontás is kínozta volna! - nevette el magát Nathan. - Jó, hogy végül hallgatott a feleségére...
Végül is Nathan csak másnap déltájban hagyta el a kórházat. Kocsijával átvergődött a zsúfolt városon, aztán otthon lezuhanyozott és összepakolt. Késő délután ért le Cornwallba. Négy éve, amióta a St. Stephen's Kórházban dolgozott, egyszer sem vett ki szabadságot, mert úgy érezte, minden műtött betegét figyelemmel kell kísérnie, amíg csak túl nem jut a válságon. Ma is már reggel nyolckor eljöhetett volna a kórházból, a frissen operált beteget pedig Richard gondjaira bízhatta volna, ahogy eredetileg tervezték. Éjszaka azonban még elvégzett egy életmentő műtétet, és csak akkor indult útnak, miután meggyőződött arról, hogy az illető állapotát sikerült stabilizálni az intenzív osztályon. Noha tudta, hogy a többiek lelkiismeretesen törődnek majd a betegeivel, nem szívesen ruházta át másra a felelősséget. Így aztán a kezelési utasítások mellett megadta a telefonszámát is, hogy bármikor elérhessék. Az autó ülésén heverő mobilkészülékre pillantott, és tudta, hogy nem lesz képes kikapcsolni. Végül mégiscsak kezdte élvezni a festői vidéken keresztül vezető utat. Igaz, főnöke szinte ráerőszakolta a szabadságot, de neki magának is be kell látnia, jót fog tenni, ha Londontól távol tölt néhány hetet. Bár a szervátültetés volt a tulajdonképpeni szakterülete, a kórházban Richard mellett ő lett a másik érsebész. A gyógyító tevékenységét megnehezítő takarékossági intézkedések ellenére a rengeteg munkát és a szinte folyamatos testi-lelki megterhelést inkább izgalmasnak érezte. Most azonban rádöbbent, milyen fáradt és agyonhajszolt. Ennek ellenére az előtte álló egy hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Talán két hét is elég lenne, hogy a jegyzeteit kiadható állapotba hozza, feltéve, hogy egész nap azzal foglalkozik. Így hamarabb visszatérhetne a műtőasztal mellé... - Micsoda szamár vagy te, Nathan Thomas! - korholta magát fennhangon. - Négy éve most először mégy szabadságra, és már első nap azon töröd a fejed, hogyan állhatnál leggyorsabban ismét munkába! Lekanyarodott a főútról, és megállt egy vendégfogadó előtt. A sok üléstől megmerevedtek a tagjai, nehézkesen szállt ki a kocsiból. Jólesően nyújtózkodott, és mélyen beszívta a friss vidéki levegőt. Le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje fejét az alacsony szemöldökfába. Valahol olvasta, hogy ezen a vidéken régen főként csempészésből éltek. A félhomályos, hangulatosan berendezett helyiség láttán nem esett nehezére elképzelni, amint néhány száz évvel ezelőtt az asztalokon gazdát cserélt a csempészáru. Egy helyi tésztaételt és egy pohár alkoholmentes sört rendelt a barátságos, fiatal pincérnőtől. Eszébe jutott Alistair figyelmeztetése, hogy ne csábítsa el a szomszédasszonyát, és önkéntelenül elmosolyodott. Mégis, mit képzel róla az öccse? Természetesen örömmel megismerkedik Libbyvel, ahogy Ali minden barátjával és barátnőjével. De bármilyen ellenállhatatlannak találja is a testvére ezt a nőt, ő szándéka szerint legfeljebb barátságos jószomszédi viszony kialakítására törekszik vele. Nem mintha szerzetesként élne, ám a testi vágyak kielégítésénél számára fontosabb a munka. Alkonyodott, mire célba ért. Leállította a kocsit, és megkereste a ház kulcsát. Pontosan ott lelt rá, ahol Alistair mondta: az agyagcserép alatt, amelyben fehér és rózsaszínű virágok díszlettek. Bevitte a csomagokat a hálószobába, aztán szétnézett a házban. A szobák különös berendezése arról tanúskodott, hogy Alistair természetfotósként bejárta az egész világot. A függönyökön és a térítőkön indián motívumok tekergőztek, a falakon tarka afrikai maszkok és fényképek függtek, a kényelmes ülőalkalmatosságokat és a földre helyezett japán matracokat élénk színű huzatok borították. Az aprócska fürdőszobába Alistairnek sikerült beszorítania egy zuhanyfülkét. A konyha és a nappali sem volt valami nagy: de Nathan nem igényelt sok helyet a munkájához. Mindent egybevéve: sokkal hangulatosabbnak és szebbnek érezte a nyaraló berendezését, mint a saját drága lakásáét Londonban, amelyből hiányzott a személyes jelleg. Ebben a kis házban döbbent rá először, hogy a munkája már-már teljesen kitölti az életét, alig jut ideje másra - és ez a felfedezés nem töltötte el örömmel. Hirtelen nyugtalanság fogta el. A konyhában elővett egy sört, aztán a hátsó ajtón keresztül kiballagott a telek végére, a meredek tengerpartra. A szirten mélyet lélegzett a víz felől jövő friss levegőből. Torkában összekeveredett a só és a sör kesernyés íze. A tenger lélegzetelállító látványt nyújtott a fogyó fényben. A lebukó nap arany és vörös színekkel festette meg az eget, s a határtalan, csillogó vízfelület a távolban összeolvadt az éggel. A telek bal oldalán sűrű sövény magasodott, és eltakarta a kilátást. Mellette lépcső, illetve kanyargós gyalogösvény vezetett le a partra.
Már-már elindult lefelé, amikor meggyőzte magát: sokkal bölcsebb, ha most inkább kicsomagolja a számítógépét, és rendbe rakja a papírjait, hogy másnap reggel rögtön nekiláthasson a munkának. Lesz még időm bőven, hogy felderítsem a környéket, és lemenjek a tengerhez, biztatta magát. Épp sarkon fordult volna, hogy visszamegy a házba, amikor mintha egy mozgó pontot látott volna a sötét vízen. Senki sem lehet olyan bolond, hogy késő este ilyen messzire egyedül kiússzon, - morfondírozott. Bár a tenger csendesnek látszott, tudta, hogy a csalóka áramlatok veszélyesek lehetnek. Megiramodott az ösvényen, de rájött, hogy nem kell a hős megmentőt eljátszania, mert az illető erőteljes karcsapásokkal tartott kifelé. Amint kiért a part menti sekély vízbe, talpra állt. Keblének íve elárulta, hogy nő. A combig érő vízben talpra állt, majd összefogta sötét haját, amely zuhatagként omlott a hátára és a vállára. Meztelen, - döbbent rá Nathan, és úgy hiszi, senki se látja. A nő kigázolt a hullámokból a fövenyre. Szárazra dörzsölte szépséges testét, aztán kicsavarta hajából a vizet, és a törülközőből turbánt tekert a fejére. Már olyan sötét volt, hogy nem vehette észre a leskelődőt. Nathan egyrészt zavarba jött, amiért akaratlanul és titokban ugyan, de meglesett egy vadidegen nőt, másrészt tudta, hogy csöndben kell maradnia, ha nem akarja tönkretenni ezt az álomképet. A szépség sajnos hamarosan eltűnt a meredek sziklák alatt, s Nathan gondolataiba mélyedve visszasétált a házikóba. Bosszantotta a heves vágy, amelyet az ismeretlen nő keltett benne. A zuhany alá állt, és addig maradt a jéghideg vízsugár alatt, amíg csak le nem csillapodott. Munkáról aznap szó se lehetett már. Szárazra dörzsölte a bőrét, ágyba bújt, és perceken belül mély álomba merült.
2. FEJEZET Libby valami hideget és nedveset érzett a fülénél. Ettől felébredt. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta két fekete macskáját, amint ártatlan ábrázattal üldögélnek az ágy előtti szőnyegen. - Kis gazfickók! - háborgott. Az éjjeliszekrényen fél hatot mutatott az óra. - Gazfickók, ha mondom! Nagyon jól tudjátok, hogy most már nem bírok elaludni. Kénytelen-kelletlen felkelt az ágyból, és széthúzta a nehéz függönyöket, Beáradt a fény. Libby kitárta az ablakot, és élvezettel nyújtózkodott a friss reggeli levegőben. Szokatlan ez a meleg május végén, gondolta. William kandúr orrával gazdasszonya lábát döfködte, követelve, hogy ölbe vegyék. Libby nevetve felkapta, kiszaladt vele a konyhába, és reggelit adott nyávogó kedvenceinek. Magának készített egy tálka joghurtos müzlit, amellyel kiballagott a házikó verandájára. Imádta ezt a kilátást. Nem tudott betelni a csillogó víztükör és a sötét szirt látványával, amelyek a megvilágítástól és az évszaktól függően más-más színárnyalatokban pompáztak. Évek óta próbálta vízfestményeken megörökíteni a tájat, és minden újabb kép másmilyen lett. A bentlakásos iskolában és később, amikor nővérnek tanult, ezekkel díszítette a szobája falait. Cornwalli hangulatuk felvidította a szürke Londonban. Ma reggel úgy ragyogott a tenger, mint a folyékony ezüst. Libby most már örült, hogy a cicák korán felkeltették. A víz felett élelem után kutató sirályok köröztek vijjogva. Más hang nem zavarta meg az idilli táj békéjét. Reggeli után Libby a szomszédos házikóra pillantott, és meglepetten vette észre, hogy nyitva van a hálószoba ablaka. Pedig amikor Alistair megkérte, hogy ügyeljen a nyaralójára, azt mondta, legalább egy hónapig lesz távol. Beszaladt, és magára kapta a festőköpenyét. - Alistair biztosan kiadta valakinek a házát - magyarázta a napon sütkérező, egymás bundáját tisztogató macskáknak. Érdekes, eddig még sose tett ilyet, - morfondírozott magában. Furcsa, hogy nem is értesített. Magához vette Alistair házikójának kulcsát, és macskái kíséretében elindult. Még ha betörő járt is ott az éj leple alatt, mostanra már messze van innét, - nyugtatta magát. Biztos, ami biztos, azért fogta az ajtó mögé támasztott seprűt, és így felfegyverkezve, a sövény résén átmászott a szomszéd telekre. Duncan és William szorosan a sarkában maradt. Nathan arra ocsúdott, hogy mellén enyhe nyomást érez, arcát pedig meleg lehelet csiklandozza.
- William - suttogott valaki gyere vissza! Kábán bámulta a mellkasára telepedett sárga szemű, jól táplált fekete kandúrt. Amikor felkönyökölt, az állat egyetlen ugrással a padlón termett, és az ajtóból bekukucskáló fiatal nőhöz szaladt. Mégsem csak álom volt hát a gyönyörű sellő! - Elnézést kérek! - szólalt meg egy fátyolos hang. - Amikor kinyitottam az ajtót, beszaladt. Most a lány lábánál ült a cica, egy másik ugyanolyan fekete és ugyanolyan jól táplált kandúr mellett. Nathan fejében egymást kergették a gondolatok. Előző este csak a fürdőző törékeny alakja tűnt fel neki. Most látta, hogy kivételes szépség áll vele szemben, s közelről is megcsodálhatta fekete haját, finom fehér bőrét, mandulavágású zöld szemét. - Jobb, ha most már megyek - mondta a lány zavartan. Nathan egyetlen mozdulattal felült. - Mit keres itt? És ki maga egyáltalán? - Libby Deane vagyok. Itt lakom a szomszéd házban. Láttam, hogy nyitva van az ablak, és meg akartam nézni... - A lány idegesen az ajkába harapott, és kivillantak fehér fogai. - Vagyis csak ellenőrizni akartam, minden rendben van-e. - Minden a legnagyobb rendben van - szögezte le Nathan. A takaró alatt átkulcsolta felhúzott térdét. Nem vagyok betörő. - Igen, tudom. Megismertem Alistair kulcscsomóját az asztalon. - Libby lesütötte a szemét, mint akit zavarba ejt a férfi jelenléte, de ezt igyekszik palástolni. - Először valóban azt hittem, betörő, de amikor megláttam a kulcsokat, rájöttem, hogy biztosan Alistair barátja. - Azzal akart elkergetni? - Igen, úgy valahogy.., - hebegett a lány, és háta mögé rejtette a seprűt. - Bocsássa meg a zavarást! dadogott zavartan. - A cicám berohant a szobájába, és meg akartam fogni. Nem állt szándékomban felébreszteni magát. Már itt sem vagyok... - Ne, Libby, ne menjen, kérem! Várjon egy pillanatig a konyhában, amíg magamra kapok valamit! Azonnal készen vagyok. A lány még mindig úgy festett, mint aki menekülni akar. - Szeretnék kérdezni pár dolgot a házról és a környékről. Például szeretném tudni, hol lehet itt bevásárolni. Alistair azt mondta, hogy maga mindenben segít nekem - igyekezett maradásra bírni Nathan. A név hallatán a lány kissé megnyugodott. Bólintott, lehajolt az egyik macskához, felemelte, és kiment. A másik macska a nyomába szegődött. Libby lehuppant egy székre a konyhában, és magához szorította Duncant. Selymes bundájába temette arcát, és emlékeztette magát, hogy már nem egy meztelen férfit látott. Ápolónőként talán több százat is. Ám az a férfi, akit Alistair hálószobájában talált, egyáltalán nem hasonlít a betegeire. Erős, izmos, és kicsattan az egészségtől. Nyilvánvalóan nem szorul ápolásra. Vajon miért kavarta, fel ennyire az alvó férfi látványa? - Kér teát, Libby? A lány felriadt gondolataiból, és talpra ugrott. Az idegen most farmernadrágot és homokszínű pulóvert viselt. Felöltözve is ugyanolyan hihetetlenül jól néz ki, mint meztelenül, állapította meg róla Libby. Markánsabb az arca, mint Alistairé, szinte ellenállhatatlanul vonzó. Szürkéskék szeme mindent észrevesz, és a szépen ívelt ajkak sarkában bujkáló mosoly jókedvről árulkodik. Libby sosem érzett még késztetést, hogy lefesse Alistairt, de ha volna bátorsága, ezt a férfit megkérné, hogy üljön modellt. Természetesen nem lesz ehhez mersze, csak majd otthon, emlékezetből készít vázlatokat. - Igen, kérek - felelte. Így legalább lefoglalhatja a reszkető kezét. - Alistair a mosogató fölötti szekrényben tartja a teát, és a polcon kávénak is kell lennie - mondta segítőkészen. - Látom, jól kiismeri magát itt - jegyezte meg a férfi, és levett a jégszekrény fölötti polcról egy dobozt. - Mivel az enyém a másik ház az öbölnek ezen a partján, sok mindent tudunk egymásról. Mondhatnám, barátok vagyunk. Alistair csodálatos szomszéd. - El tudom képzelni - jegyezte meg Nathan kissé szúrósan. Odament a szekrényhez, ahol az öccse különböző teafajtákat tárolt. - Van valami határozott kívánsága? - érdeklődött. - Hársfavirágot kérek - válaszolta Libby. Úgy vélte, az majd megnyugtatja. Figyelte, ahogy a férfi keresgél, és azon törte a fejét, vajon mire gondol közben. - Mióta ismeri Alistairt? - érdeklődött Nathan, mialatt megtöltötte vízzel a kannát. Aztán lehajolt, és megsimogatta Williamet.
- Akkor ismerkedtünk meg, amikor először megnézte a házikót. Körülbelül két éve lehetett. - Maga már régóta itt lakik? - Kisebb megszakításokkal szinte az egész életemet itt töltöttem - mesélte Libby. Feltételezte, hogy a férfit csak az udvariasság vezérli, nem igazi érdeklődés. - Mondhatnám, itt nőttem fel. Nagyanyám a haláláig itt élt. - Az persze nem volt teljesen igaz, hogy itt nőtt fel, mert nagyanyja egy bentlakásos iskolába küldte, hogy olyan neveltetésben részesüljön, amilyet a szülei szerettek volna. De hát nem lehet mindent egyszerre elmesélni. A szünidőt valóban mindig Cornwallban töltötte, ez a ház volt az otthona, és az maradt a nagyanyja halála után is. - A kiejtése nem vall cornwallira. - Londonban születtem - magyarázta Libby és többször laktam is ott. - Mosolyt erőltetett az arcára, s átvette a feléje nyújtott színes bögrét meg a gőzölgő teáskannát. Nathan kihúzott egy széket a széles tölgyfa asztal alól, és leült mellé. Csendben kortyolgatták a forró italt, és Libby arra várt, hogy a férfi megszólaljon. - Alistair munkája azzal jár, hogy gyakran és hosszabb időre elutazik. Ez bizonyára megnehezíti a dolgokat - tapogatózott Nathan. - Ezt hogy érti? - Nem magányos? Hirtelen feszültté vált a hangulat, és ettől Libby még jobban megzavarodott. Duncan megérezte ezt, szemrehányó pillantást vetett gazdasszonyára, és felugrott az ölébe. William már ott dorombolt. - Itt van nekem a házikó, a tenger, a cicák és a munkám. - Itthon dolgozik? - Ühüm. Libby eltöprengett. Bárcsak olyan magabiztos és nyugodt lenne, hogy értelmes válaszokat tudjon adni! Csakhogy nem ez a helyzet. Pedig szereti a társaságot. Régebben voltak barátai, és fiatal férfiakat is ismert, de amióta hazaköltözött, kijött a gyakorlatból ezen a téren. Az eldugott kis házban bizony magányos az élet. Néha bemegy vásárolni Penzance-be vagy Truróba, de egyébként nem nagyon jár emberek közé. Az utóbbi két évben nem is beszélt férfiakkal, hacsak a betegeit kísérő, általában idősebb férjeket nem számoljuk. Alistair üdítő kivételt jelentett. Olyan férfival, mint Nathan, akinek a jelenlétében ennyire megrázóan tudatára ébred a női mivoltának, Libby még Londonban sem találkozott. Nem tudta, hogyan viselkedjen, az idegen társaságában gátlásos lett, mint egy kamasz lány. - Kérdezni akart valamit a házról, meg érdekelte, hogy hol tud bevásárolni - jegyezte meg mereven. - Tényleg? Megint teljesen elbizonytalanodott a férfi tekintetétől. - Ha jól értettem, az előbb azt mondta, Alistair biztatta, hogy forduljon hozzám, ha segítségre van szüksége - emlékeztette. Csend támadt. Aztán úgy látszott, Nathan megelégelte a játékot. - Nem lényeges - mondta már-már sértő hangon. Libby arra következtetett, hogy idétlen viselkedésével idegesíti a férfit. Mintha csak meg akarta volna erősíteni a gyanúját, Nathan váratlanul felpattant, és lendületesen félretolta a csészéjét. - Feltartom a munkájában. - Nem számít - felelte Libby, de érezte, hogy a férfi meg akar szabadulni tőle. Felállt, hátravetette dús, hosszú haját, felkapta Duncant, és megindult az ajtó felé. Nathan szinte bánatosan mosolygott rá. Közben kivillant hibátlan, fehér fogsora, és a lánynak feltűntek a szarkalábak a szeme körül. - Hány éves maga, Libby? - firtatta a férfi, csak úgy mellékesen. - Tizennyolc? Tizenkilenc? A lány elvörösödött. - Huszonnégy. - A kétkedő tekintet láttán megerősítette: - Tényleg. Ha nem hiszi, megmutathatom az igazolványomat. - Felesleges - hárította el Nathan. - Akkor is nagyon fiatal - jegyezte meg. Szélesre tárta az ajtót. A telkeket elválasztó kőfalra és a dús sövényre pillantott, amely mögül kilátszott a szomszéd ház palatetője. Ott lakik? - Igen - bólintott a lány, és rászólt a Nathan lábához törleszkedő Williamre. A kandúr semmi hajlandóságot nem mutatott az indulásra. Nathan lehajolt hozzá, és felemelte.
- Eredj szépen haza, cica! - biztatta, majd átadta Libbynek. Tekintetével követte a távozó lányt, és gyönyörködött kecses mozgásában. Miután Libby eltűnt a sövény mögött, nagyot sóhajtott, és visszament a házba. Az a tény, hogy a lány szinte meztelenül ült vele szemben a konyhában - mert a kurta köpeny nem sokat takart és hogy előző este a parton teljes valójában láthatta a gyönyörű testet, mit sem jelent, igyekezett meggyőzni magát. Ha Libby valami módon bátorítani akarta volna alig kendőzött szépségével, azt észreveszi. De nem, teljesen ártatlanul ült ott, és ez az ártatlanság zavarba ejtette Nathant. Miközben a teáscsészéket elmosta, Alistair és a lány kapcsolatán töprengett. Vajon az öccse tartós kapcsolatot tervez? Ez a lehetőség nem töltötte el lelkesedéssel. Kötelességtudatból odaült a számítógép elé, ám néhány óra elteltével feladta. Csüggedten lehunyta a szemét, és belátta, hogy első nap aligha fog sokat haladni a munkájával. Tréningruhát húzott, és leszaladt a szirthez. Leguggolt, és a mélyben, a sötét sziklafal aljában megtörő, tajtékos hullámokat bámulta. Időnként Libby házának a sövény mögül kikandikáló tetejére sandított, és azon törte a fejét, hogyan viselkedjen a lánnyal a továbbiakban. Egyértelműen a munkát tartotta a legfontosabbnak az életében, de ha női társaságra vágyott, mindig talált valakit. Az utóbbi időben Paulával, egy altatóorvossal járt. Bár kapcsolatuk inkább gyakorlati előnyökön, mint regényes érzelmeken alapult, a testi szükségleteit mindenképp kielégítette. Lassan fölállt, nyújtózkodott, és tempósan kocogni kezdett a szirt fölött kanyargó keskeny ösvényen. Még jó, hogy Alistair figyelmeztetett, - győzködte magát. Különben ma délelőtt nem a számítógép előtt ülök, hanem csalafinta terveket kovácsolok, hogyan csábíthatnám el legügyesebben az elragadó, fiatal szomszédasszonyt. Ez pedig, be kell látni, egészen biztosan nem vezetne jóra.
3. FEJEZET A sövény résén keresztül Libby visszatért a telkére. Elégedetlen volt magával. Alistair barátja biztosan azt gondolja róla, hogy teljesen bolond nőszemély. Letette a macskákat, és letelepedett a ház lépcsőjére. Gondolataiba merülve szemlélte a szirtet és a mögötte hullámzó tengert. Kész csőd volt az iménti jelenet. Ha látja valaki, el sem hiszi róla, hogy valamikor egy teljes osztályt felügyelt egy nagy londoni kórházban. Csakhogy mindaz, amit valaha tudott, semmivé foszlott az idegen jelenlétében. Úgy viselkedett, mint egy ostoba gyerek, elvörösödött, ha a férfi szólt hozzá, és zavarában alig tudott néhány összefüggéstelen mondatot kinyögni. Még arra sem derült fény, ki ez az ember, és meddig marad. Az egyetlen, amit biztos: az apró villanástól, amelyet a férfi szemében látott, amikor sarkon fordult és eljött, úgy kalapált a szíve, mintha maratoni távot futott volna. Libby bement a házba. William követte, és mintha szemrehányóan pillantott volna rá. Tartoztam az ördögnek egy úttal, - gondolta a lány, és felsóhajtott. Friss törülközőket és lepedőket vitt a kezelőnek kinevezett helyiségbe, aztán elégedetten körülnézett. Régen titokzatos volt számára ez a kis kamra, tele színes üvegcsékkel és furcsa illatokkal. Később, amikor valamelyest enyhült a nagyanyja halála miatt érzett fájdalom, nekilátott, hogy kitakarítsa. Leszedte a pókhálókat, és kidobált egy csomó megavasodott kencét. A hajdani kamra végül dolgozószobául is szolgáló, világos, szellős kezelőhelyiséggé változott. A könyvek és a növénygyűjtemények azonban tovább őrizték a varázserőt. Akármilyen véleménnyel volt is Libby a nagymama módszereinek tudományos értékéről, az illatok és az emlékek megkönnyítették, sőt élvezetessé tették tevékenységét. Az ápolónői munkája azelőtt soha nem okozott annyi örömet, mint a mostani itt, Cornwallban. Genevieve Tregoning riasztotta fel gondolataiból: - Libby, drágám! Nem hallotta, hogy kopogtam? - Sajnálom - szabadkozott a lány, és bevezette betegét az előszobából. - Álmodoztam. - Nem lehetett valami boldog álom - jegyezte meg Genevieve. Egy zacskó illatos epret tett az asztalra, a saját kertjében szedte. - Mintha bántaná valami. - Dehogy! Ugyan mi bajom lehetne itt, a paradicsomban? - Libby megvárta, amíg az asszony elhelyezkedik a heverőn, és párnát tett a feje alá. - Hogy érzi magát mostanában? - Sokkal jobban - válaszolt Genevieve. - Elmúlt a hasogató fájdalom, csak néha tér vissza esténként, de sokkal gyengébben. Tegnap felkerestem Geoffreyt, aki el van ragadtatva. Szerinte folytatnom kellene a kezelést. Maga mit gondol?
- Szerintem is - bólintott Libby. Geoffrey Gates, a háziorvos már tegnap beszélt vele erről telefonon. Az asszony évek óta, nap mint nap erős fejfájástól szenvedett, amelyen az orvos nem tudott segíteni. Végül elküldte a beteget Libbyhez. A lány azt gyanította, Geoffrey titokban arra számított, hogy egyszerűen jót tenne Genevieve-nek, ha hetente egyszer kipanaszkodhatná magát. Ez feltehetően tényleg hozzájárult a gyógyuláshoz, de ezenkívül Libby bízott a kivonatokban és főzetekben, amelyekkel az asszonyt kezelte, valamint a rendszeres maszszázsban. Genevieve a maga részéről teljes mértékben hitt a módszereiben, és alig néhány kezelés után visszatért az életkedve. A lány persze örült a sikernek. Elbeszélgetett az asszonnyal, miközben rozmaring-, levendula- és barackmagolajból keveréket készített. Miután letakarta a beteg ruháját és haját törülközőkkel, mindkét kezét belemártotta az illatos masszázsolajba. - Hogy van Ray? - érdeklődött, miközben Genevieve halántékát masszírozta. - Most kicsit jobban. Jövő héten megint befekszik a kórházba. Az az érzésem, örül neki. - És maga? - firtatta Libby. Tudta, hogy Genevieve férje néhány havonta kéthetes kórházi kezelésre szorul, és a feleségét igencsak megviselik ezek az időszakok. Bár megkönnyebbül, hogy egy kis időre megszabadul a betegápolás gondjaitól, ugyanakkor szégyenkezik is emiatt. - Azt hiszem, tényleg be kellene iratkoznom arra a tanfolyamra, amelyet ajánlott nekem - válaszolt Genevieve. - Tudja, a festő kurzusra. Az első héten, amíg Ray kórházban van, elmehetnék egy ilyenre St. Ivesban, és ott is laknék. Ha kedvem támad tovább maradni, Geoffrey biztosan meg tudná szervezni, hogy valaki hetente egyszer meglátogassa a férjemet. - Jó ötlet - jelentette ki Libby elégedetten. Genevieve most először magára is gondol. - És Marie? - Őt a második héten akarom meglátogatni. Évek óta nem jártam Londonban, kellemes kikapcsolódás lenne. - Lehet, hogy haza akar majd jönni magával. - Azt nem hiszem. Nehéz neki. Az apját szeretné látni, aki mellett felnőtt, és nem egy elbutult öregembert, aki a saját nevére sem emlékszik. Azt akarja, hogy adjam be Rayt egy öregotthonba, ahol ápolják. - Maga miatt szeretné - szólt közbe Libby együtt érzően. - Csakhogy én akarom gondozni - vágta rá az asszony, ellentmondást nem tűrően. - Nemcsak kötelességből teszem. Miután megbeszéltek egy újabb időpontot, Genevieve újból férjére terelte a szót: - Tudom, hogy az idegeskedés okozza a fejfájásomat, és az elmúlt hetek valóban megviseltek. Igaz, az Alzheimer-kór nagyon megváltoztatta a férjemet, de hát ő mégiscsak ugyanaz a férfi, akit szerettem! Kétségbeesetten szerettem. Ezt nem lehet egyszerűen kitörölni és elfelejteni. Libby a kertkapuból nézett utána, míg csak a kocsija el nem tűnt a kanyarban. Elgondolkodtatták az asszony szomorú szeméből kiolvasott mély érzelmek. Genevieve kétségbeesetten szereti Rayt - milyen bűvös és súlyos szó ez! Elárulja, hogy élni sem akar a férje nélkül; és most az őszinte szerelem és a feltétlen odaadás oda vezet, hogy egész életét egy olyan ember ápolásának szenteli, aki a legtisztább pillanataiban sem ismeri fel. A lánynak egyfolytában ezen járt az esze, miközben kicserélte a törülközőket és a lepedőket, majd becsukta a kezelő ajtaját. Az ablakából Alistair házikójára látott. - Kétségbeesetten szerettem - ismételte meg fennhangon Genevieve szavait. Nem tudott a hatásuk alól szabadulni. Bekapcsolta a mosógépet, és kitűzött egy cédulát az ajtóra: „Lementem az öbölbe úszni. Libby.” Ha valakinek szüksége van rám, majd kiabál a szirtről, - gondolta, és leszaladt az ösvényen a tengerpartra. Duncan és William letelepedtek a kiterített törülközőre, onnan figyelték türelmesen gazdasszonyukat, aki erőteljes karcsapásokkal tempózott a hullámokkal szemben. Már messze kint járt, amikor visszafordult. Hosszú haja fátyolként terült szét mögötte a vizén. Tekintete a partot pásztázta, innen babaháznak látszott a házikója. Amikor a szomszédos nyaralóra pillantott, egy alakot vett észre a szirten. A gondolattól, hogy Alistair barátja figyeli, majdnem elakadt a lélegzete. Csak amikor a férfi megfordult és elment, akkor tört meg a varázs.
Libby gyorsan kiúszott a macskákhoz, megtörölte az arcát, és nekivágott a meredek kaptatónak. Amikor fölért, meglepetten látta, hogy Alistair barátja szapora léptekkel épp a szomszéd ház irányába távozik. Úgy látszik, valamilyen okból meg akarta látogatni, Libby megborzongott. Nathan megállt, amint meglátta. Arca nem árult el meglepetést. - Visszahoztam a seprűjét - közölte. - Az ajtó mellé állítottam. Ott felejtette Alistair konyhájában. - Köszönöm. - Libby megdörzsölte az arcát. Vajon miért épp akkor hozta vissza a férfi a seprűt, amikor ő a vízben volt? Talán kerülni akarja? - Úszni voltam - jegyezte meg. - Látom. - Nathan tekintete végigsiklott a testére tapadó nedves fürdőruhán, aztán az arcába nézett. Elég hideg lehetett a víz. Süt a nap, maga mégis libabőrös. - Az évszakhoz képest nem is olyan vészes - ellenkezett a lány, és beburkolózott a törülközőbe. - Nagyon felfrissít. Próbálja ki, ha szeret úszni! - Lehet, hogy sor kerül rá - mosolygott a férfi, szinte gúnyosan - majd egyszer. - Ha társaságra vágyik, csak szóljon! - Libby nagyon merésznek érezte magát, amint ezt mondta. Alistairrel sokszor lemegyünk a tengerhez. Ne higgye, hogy a terhemre van! Imádom a vizet, és szívesen megmutatom magának a partot. A férfi felvonta kissé a szemöldökét. - Milyen hosszú a haja! - állapította meg válasz helyett. - Nincs vele gond. Hamar megszárad. - Remekül úszik, látszik, hogy élvezi. - Apám úgy hívott, a kis hableány. Ő tanított meg úszni, még egészen aprócska koromban. - Múlt időben beszél... - A szüleim meghaltak, amikor még kicsi voltam. Alig emlékszem rájuk. - Libby dühös volt magára, az üres fecsegés miatt. A férfi nem felelt. Közelebb lépett, kinyújtotta a kezét, és felemelte Libby állát. - És a nagyanyja? - Két éve halt meg. - Van testvére? - faggatózott tovább Nathan. - Nem, egyedüli gyerek voltam. - Akkor most nincs senki, aki vigyáz magára? - Nagykorú vagyok - felelt a lány, és fölnézett. Nem volt magas, talán százhatvan centi cipő nélkül. Mindig elámult Alistair magasságán, de a barátja még rajta is túltesz. - Persze, itt van magának Alistair. Ám ő nincs mindig jelen, igaz? Szóval senki sincs, aki védelmezné. - Nincs szükségem gyámolításra! - tiltakozott Libby öntudatosan. - Tudok én magamra vigyázni! - Csodálkoznék - felelt Nathan, és elfordult. - Ahhoz, hogy megvédje magát, először tudnia kellene, hogy milyen veszélyek fenyegetik. Vigyázzon magára, Libby! - figyelmeztette, majd sarkon fordult, és elment. A lány döbbenten nézett utána, míg csak el nem tűnt a házban. Nathan egyenesen a hűtőszekrényhez ment. Kivett egy doboz sört, felnyitotta, és a nappaliban levetette magát a hintaszékbe. Lábát felrakta a dohányzóasztalra, hátradőlt, és becsukta a szemét. Mint egy nedves selyemfüggöny, úgy terült Libby vállára a haja. Nathan túlontúl is szerette volna megragadni a vizes fürtöket, és magához kötözni velük a lányt. Követelő testi vágyat érzett, ám ezt most nem elégítheti ki, hiszen ez a nő tiltott gyümölcsnek számít. Ezért hagyta faképnél és jött haza, bár roppant nehezére esett. Kiitta a sörét, és a telefonért nyúlt. Alig két napja volt szabadságon, mégis úgy érezte, már biztosan hiányolják a kórházban. - Halló, Richard! Hogy van az értágulatos betegünk? - Köszöni, jól - felelt a kollégája vidáman. - Egyébként azt hittem, maga szabadságon van. Nathan nem vett tudomást a megjegyzésről. - Minden rendben? - Semmi komplikáció. Egyelőre az intenzíven tartjuk. A bal lábában még nem állt helyre a keringés, de ultrahanggal ellenőrizzük. - Egyéb sürgős esetek?
- Nyugodjon meg! - nevetett Richard. - Úgy beszél, mint aki eleped egy kis munkáért. Pihenje ki magát, lazítson! Megérdemli. Itt mindent elrendezünk. Kisvártatva Nathan ismét felhívta a kórházat. Véletlenül Paulához kapcsolták. - Drágám, már vártam, hogy felhívsz! - lelkendezett a barátnője. - Igaz, nagyon elfoglalt vagyok, de most éppen szusszanok egyet. Az a helyzet, hogy el akartam mondani neked valamit... egy nagyon bizalmas dolgot, amelyet okvetlenül meg kell beszélnünk. Milyen Cornwall? - Szép. Paula...? - Ne izgulj! Csak a menstruációmról van szó. Késik pár napja. - Mivel nem érkezett válasz, Paula más irányból közelített. - Legutóbb... szóval... elfelejtettem védekezni. Nem hittem, hogy baj lesz... Nathan lehunyta a szemét. - Hány napja késik? - Egy hete. - Csináltál tesztet? - Szerintem az még várhat. Nem ritka nálam az ilyen rendszertelenség, a teszt pedig még akkor sem jelent semmi biztosat, ha pozitív az eredménye. - Holnap hazamegyek - jelentette ki a férfi. - Kedves tőled, Nathan. Csakhogy semmi szükség nincs erre, drágám. Holnap egész nap be leszek fogva, és a héten végig ügyelek. Azonkívül meglátogat a nővérem a rosszcsont gyerekeivel. Nem tudnék változtatni a programomon, ha itt lennél. Arra is alig lenne időm, hogy lássalak. Sokkal jobb, ha ott maradsz, ahol vagy. Viszont én a jövő héten leruccannék hozzád. Nem hívsz meg egy hosszabb hétvégére? - Cornwall túl messze van. Nem tenne jót neked az utazás, ha terhes vagy. Egyébként is helytelen, hogy ilyen sokat dolgozol egyhuzamban. Nem tudnál több pihenést beiktatni? - Nem is akarok. Elképzelhető, hogy állapotos lettem, de attól még nem vagyok beteg. Tökéletesen jól érzem magam. Eddig nem volt alkalmam kipróbálni az új autómat, kimondottan örülnék egy hosszabb útnak. Meg ne próbálj hazajönni, hogy elrontsd a mulatságomat! Különben, ha jól tudom, egyikünk sem akar feltétlenül gyereket. Nathan úgy szorongatta a telefonkagylót, hogy belesajdultak az ujjai. - Tiéd a döntés. De ez a lehetőség eddig még nem vetődött fel. - Akkor a jövő hét végén meglátogatlak. Úgyhogy hagyjuk most ezt a témát! Ha ott leszek, mindent nyugodtan megbeszélhetünk. Mennem kell, szól a csipogóm. Viszontlátásra, drágám! Nathan letette a kagylót, és percekig mereven bámulta a készüléket. Aztán elővett még néhány doboz sört, s közben engedélyezett magának egy nagy kortynyit Alistair legjobb whiskyjéből. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Paula hírei nem is olyan vészesek. Az arra vonatkozó megjegyzését, miszerint nem feltétlenül szükséges megtartani a gyereket, nem vette komolyan. Paula nem tudhatja, mert még nem volt alkalma elmondani neki, hogy természetesen rögtön feleségül veszi, mihelyst megbizonyosodnak a terhességről. Alapjában véve semmi kifogása az apaság ellen. Paula vonzó nő. Igaz, nem kívánja olyan hevesen, mint Alistair szomszédasszonyát, de hát ilyen emésztő vágyat eddig más nők esetében sem tapasztalt. Paulával jól összeillenek az ágyban, és igazán tiszteletre méltó a nő hivatásszeretete. A legjobb altatóorvos, akivel valaha dolgozott. Megérti, hogy ő is rengeteg időt szentel a munkájának. Röviden: mindkettejük számára kielégítő ez a kapcsolat, és Paulának biztosan nincs kifogása a házasság ellen. Nathan újabb pohár whiskyt töltött magának, egy mozdulattal fölhajtotta, majd koppanva az asztalra tette a poharat. Jó pár leszünk, - mondta magának. És legalább nem eshetem többé kísértésbe, hogy kikezdjek Alistair csodaszép Libbyjével. Mostantól arra kell gondolnom, hogy menyasszonyom van.
4. FEJEZET Két nappal később Monica Mulholland kifulladva és izgatottan, érkezett a kezelésre. - Az imént találkoztam a legjobb pasival, akit valaha is láttam! - lelkendezett. - Mögöttem jött az úton egy fekete Saabbal. Sötét hajú, elképesztően jól néz ki! Magához jön? Libby csak egyvalakit ismert, akire ez a leírás ráillett. - Biztosan Alistair barátja az - felelt közömbös hangon. Két napja nem látta a férfit, már attól tartott, elutazott. - A házában lakik.
- Lehet, hogy be kellene néznem hozzá valami ürüggyel? - latolgatta Monica izgatottan, miközben a függöny mögött levetkőzött a kezelőben, és felvette Libby egyik fürdőköpenyét. - Mondjuk... kérnék kölcsön tőle cukrot. - Hát... Ehhez a férjének is lenne egy-két szava, - próbált tréfálkozni Libby. - Ugyan! - legyintett az asszony bosszúsan. - Esetleg, ha tíz évvel fiatalabb lennék, vagy hússzal... Sajnos sose hozott össze a sors ilyen férfiakkal. Viszont maga, Libby! Magának lenne esélye. - Nem, ez nem igaz - vágott a szavába a lány. - De még ha így lenne is, nem akarnám. Nem való nekem az ilyesmi, a nyugodt életet szeretem. - Szétdörzsölt néhány csepp illóolajat a tenyerén, aztán maszszírozni kezdte a beteg vállát. - Ma egy kis kamillát is kevertem a gerániumba - jegyezte meg. Hamarosan érezte, ahogy Monica görcsös izmai ellazulnak. - Mit tapasztalt, hat a borsmentakivonat? - érdeklődött. - Szinte teljesen elmúltak a hőhullámok, és akármit kevert is a fürdőolajba, amit adott, csodálatos a hatása. Mintha más ember lennék, miután használom. Megint van kedvem... No, tudja, mihez. Rex egészen lelkes! - Örülök - mosolygott elégedetten Libby. Monicának ugyanis a női hormonok termelését serkentő illóolaj-keveréket adott. A masszázs után Monica felöltözött, majd újból előhozakodott azzal a témával, amelyet Libby inkább elkerült volna. - Ez az ember egyedül jött ide? Van barátnője vagy félesége? - Fogalmam sincs - felelt a lány tárgyilagos hangon. Ha egyedül jött is, ez még nem jelenti azt, hogy agglegény. A mai világban még annak sincs jelentősége, hogy nem visel jegygyűrűt. Kikísérte Monicát az autójához. Az asszony nem indult el rögtön, hanem letekerte az ablakot. - Majdnem elfelejtettem! Képzelje, olyan hatásosnak bizonyult az olaj, amelyet Melissának legutóbb adott, hogy a múlt héten megkérték a kezét! - Az csak egyszerű illatkeverék volt. Ajándék, semmi több - szabadkozott a lány. - Ne akarjon megtéveszteni, Libby Deane! Annak idején, amikor megakadt a szemem Rexen, a nagyanyja ugyanilyen üvegcsét, adott nekem, és az is hatott! Magának is sokat kellene használnia! Nem jó az, hogy egy magafajta lány túl sokat van egyedül. - A szomszéd házra pillantott. - Hadd érezze az illető jó sokszor ezt a varázsillatot! - biztatta Libbyt, és jót mulatott a zavarán. - Viszontlátásra jövő héten! - kiáltotta, aztán elhajtott. Alighogy Monica elment, már jött is a következő beteg, Mrs. Spalding a férje kíséretében, aki segített neki kiszállni a kocsiból. - Rengeteget javultam hétfő óta - újságolta az asszony. - Egészen jól tudom mozgatni a lábamat. - Remek! - Libby bekísérte a házba, kezet mosott, gumikesztyűt húzott, és óvatosan eltávolította Mrs. Spalding lábáról a kötést. Már hetek óta kezelte a makacs fekélyt, amely egy korábbi sérülés nyomán maradt. - Ez tényleg szépen javul - állapította meg. Steril sóoldatba mártott gézdarabbal óvatosan megtisztogatta a seb szélét. - Elment tegnap Gates doktorhoz? - Igen, és ő is nagyon meg volt elégedve. Szerinte a keringési problémáim miatt nem gyógyult a lábam, s attól tartott, nem is jön már rendbe soha. Csodadoktornak nevezte magát. - Ez azért túlzás! - mosolygott Libby. - Hát a tea? Issza még? - Ó, az csodákat művel! - lelkendezett Mrs. Spalding. - Hónapokig jártam kötözésre minden javulás nélkül. És mivel maga se tesz mást, mint azelőtt a körzeti nővér, a teában kell keresnem a gyógyulás okát. Szabadalmaztatnia kellene ezt a keveréket, egy vagyont kereshetne vele. Libby csak nevetett. - Főleg körömvirágsziromból készült. Örülök, hogy ilyen jót tesz. - Örökölte a nagyanyja tehetségét - jelentette ki Mrs. Spalding, miközben Libby kikísérte - ez nyilvánvaló. - Nem tehetség ez - hárította el a lány - hanem szakismeret és gyakorlati tapasztalat. Akkor kedden találkozunk. Tiszta, meleg idő volt, és Libby délután felkerekedett a festőfelszerelésével. A szomszédos nyaraló mellett elhaladva látta, hogy minden ajtó és ablak be van zárva. Lehet, hogy Alistair barátjának nincs kedve látogatókat fogadni, - gondolta, és tovább ballagott a kanyargós ösvényen, míg egy sziklás magas-
latra nem ért, ahonnan az ösvény meredeken vezetett le a következő öbölbe. A macskák bevették magukat Alistair kertjébe, és bogarakra vadásztak. Libby a nehéz festőállvány cipelésétől kifulladva leült, és hosszan bámulta a tengert. Tekintete megpihent a vijjogva köröző sirályokon, a fehér tarajos hullámokon és a partfal tetején, a szélben ringó fűszálakon, majd összerakta az állványt. Néhány vonással felvázolta a tájat, aztán hozzáfogott, hogy finom ecsetvonásokkal megörökítse a látóhatáron finom párába vesző víztükrön villódzó, különleges fényeket. A keskeny partszakaszra kigördülő hullámok állandóan váltakozó, csodás színeket kínáltak a festőnek. Libby órákra belefeledkezett a munkába, mígnem hírtelen megzavarta valami mozgás a háta mögött. Rémülten fordult meg. - Nagyon ügyes! - mondta elismerően Alistair barátja. - Nem igazán - szabadkozott Libby. Haja repdesett a szélben. Amikor össze akarta fogni, egy tincs a szemébe hullott, és eltakarta előle a világot. Csak később vette észre, hogy néhány szál a férfi gyapjúpulóverére tapadt. Zavartan le akarta szedni, ám Nathan abban a pillanatban elkapta a csuklóját, és megszorította. Libby alig mert lélegezni. Zavarodottan nézett a férfira, amíg az a szabad kezével füle mögé simította a haját, és közben gyöngéden megérintette az arcát. - Megrémítettem? - kérdezte. - Meglepett - igazította ki a lány. - Nem hallottam, hogy jön. - Nem akartam zavarni, de győzött a kíváncsiságom. - Nathan leguggolt az állvány elé, és figyelmesen szemügyre vette a vízfestményt. - Nagyon tetszik. Eladja a képeit? Libby torka összeszorult. - Előfordul - felelte. - Azt hiszem, egészen jók. - Adja el ezt nekem! - Ez inkább felszólítás volt, mint kérés. A lány belegyezően bólintott. - Még dolgoznom kell rajta néhány órát. Ha van kedve, jöjjön át vacsorára, utána magával viheti. Nathan rápillantott, és nem szólt semmit. Arca rezdületlen volt, akár egy álarc. - Nem, Libby - mondta végül inkább nem. Holnap délelőtt nem leszek otthon. Be akarok menni Truróba, vásárolni. Az lesz a legjobb, ha a teraszon leteszi a képet. - Ahogy akarja - bólintott a lány. Legszívesebben elsüllyedt volna, annyira szégyellte a visszautasítást. A férfi zsebre vágta a kezét, és emlékeztette, hogy ne feledje a számlát. Aztán elindult, de pár lépés után visszafordult, - Van valami híre Alistairről? - Korai lenne még. Ahol most van, onnan több hétig jön a posta. - Nem telefonált? - Alistair? Nem, ritkán hív fel. - Libby? - közelített Nathan. - Haragszik rá, amiért nem jelentkezik? - Nem. Miért tenném? - Feltehetően nagyon elfoglalt. De biztosan gondol magára. - Nathan gyöngéden a lány vállára tette a kezét, és vigasztalóan megsimogatta a karját. - Ne szomorkodjon! Libby behunyta a szemét, és átadta magát a jóleső érzésnek, ahogy a férfi keze nyomán bőre megbizsergett. Hiába fújt hűvösen a szél, a simogatás melege áthatolt pulóverén, és parányi tüzeket lobbantott a bőrén. - Alistair úgy tesz, mintha félvállról venné az életet - hallotta Nathan hangját - ám valójában nagyon rendes ember, bízhat benne. Libby tisztában volt vele, hogy csak vigasztalni akarja. Elmosódottan, távolról jutottak el hozzá a szavai: - Alistair szereti magát. Bár tudta, hogy ez nem igaz, legalábbis nem úgy, ahogy a férfi gondolja, nem szakította félbe. Legalább addig is átölelve tartja. - Ha egyszer igazán szerelmes, akkor élete végéig kitart - folytatta Nathan, és tovább cirógatta a karját. - Higgyen nekem, nagyon fontos számára a család! - Elhallgatott, ám Libby nem húzódott arrébb, és kezük összefonódott. Megfeledkeztek térről és időről. Végül Nathan gyöngéden eltolta magától. - Szereti magát, higgyen nekem! - ismételte. A lány megrázkódott, mint aki mély álomból ébred.
- Ezt rosszul látja. Nem szeretem Alistairt, és ő sem szeret engem. Szavai furcsa, hatást váltottak ki a férfiból. Pár másodperce még egészen közel voltak egymáshoz, most viszont hidegen és közönyösen tekintett a lányra. - Nem érdekel, mit érez iránta, de ha komolyan azt hiszi, hogy ő nem szereti magát, akkor nagyon téved! - Ezzel hátat fordított, és gyors léptekkel elindult az ösvényen a tenger felé. A parton ledobálta a ruháit, és begyalogolt a vízbe. Összeszorított fogakkal merült bele a jeges hullámokba, és lendületes karcsapásokkal úszni kezdett. Annyira egyszerű lenne, - gondolta. Ez a lány csupa bizalom, ugyanakkor védtelen és sebezhető. Se családja, se más szomszédja. Amikor Alistair elutazik, és ez gyakran előfordul, teljesen egyedül van. Ha történne vele valami, legalább félóra, mire ideérnek a rendőrök. Ha valaki erőszakot követne el rajta... Aggodalmas képzelgését a végletekig hajszolta, s bár sejtette, hogy riadalma ostobaság, a lehetőségtől megfagyott a vér ereiben. Noha ennek egy cseppet sem örült, erőt vett rajta a vágy, hogy védelmezze a lányt. Legszívesebben falat húzna köré, és kis házát erődítménnyé építené! Őrökkel, riasztóberendezésekkel és kutyákkal venné körül. Józan esze azonban arra figyelmeztette, hogy félelmei nevetségesek, Libby egyáltalán nincs veszélyben, neki pedig nincs joga ahhoz, hogy rátukmálja a védelmét; egy belső hang mégis azt súgta, hogy a helyzet úgy, ahogy most van, aligha elfogadható. Gyorsan visszaúszott a partra. Megtörülközött az ingével, majd felvette a farmert, a pulóvert és a cipőt, a vizes alsónadrágját pedig az ingből csomózott batyuba kötötte. Bár igaz, hogy az előbb átölelte Libbyt, de csak azért, hogy megvigasztalja. És utána sikerült otthagynia, pedig amikor egymáshoz simult a testük, úgy érezte, hogy a lánynak nem volna kifogása a szorosabb kapcsolat ellen. Törődni fogok vele, - határozta el, miközben fölfelé kaptatott a meredek partoldalon. Persze csak, mint barát, vagy mint egy nagybácsi. Rá kell venni, hogy jobban, ügyeljen a biztonságára, és legyen óvatosabb. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, menyasszonyom van, fűzte tovább a gondolatait. Paula terhességi tesztje időközben negatív eredményt hozott, ám biztosak csak akkor lehetnek a dologban, ha megjön a vérzése. Nathan mindenesetre megígérte, hogy feleségül veszi, ha valóban gyerekük lesz, és Paula egyetértett ezzel. Következésképpen ő most vőlegény - legalábbis annak tekinti magát, ami annyit tesz, hogy Libby-nek nem kell tőle tartania. Felért a meredek ösvényen, és meglátta a sövény mellett álló lányt. - Csuromvizes! - csapta össze a kezét Libby. - Úszott egyet? Nathan úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. - Azt hittem, még fest. Elkészült a kép? - Majdnem. Már csak kevés van hátra. Ma este befejezem, és holnap majd lerakom a teraszára, ahogy megbeszéltük. Nathan sejtette, miért van a lány annyira zavarban, hogy alig mer ránézni. - Nem úgy értettem - kezdett ügyefogyottan magyarázkodni. - Nem azért nem fogadtam el a vacsorameghívását, mert valami kifogásom van a társasága ellen! - Semmi gond - vágta rá Libby, még mindig sértődötten. - Nem vagyok különösebben művelt, de túlérzékeny sem. - Kihúzta magát. - Őszintén szólva, nem is számítottam rá, hogy elfogadja a meghívásomat. Sejtettem, hogy unalmasnak találná a társaságomat... - Nem! - vágott a szavába a férfi. - Erről szó sincs! - Leejtette kezéből a batyut, és hogy szavainak nyomatékot adjon, atyaian a lány vállára tette a kezét. - Egyáltalán nem lenne unalmas, Libby! Épp ellenkezőleg... Szerintem maga elragadó teremtés! A lány megkönnyebbülten hajtotta fejét a vállára, és teste elernyedt, ahogy Nathan önkéntelenül átölelte. - Sajnálom - motyogta Libby, arcát a pulóverhez szorítva. - Alig ismerem magát, nem kellene foglalkoznom a véleményével, de valahogy mégsem mindegy, mit gondol rólam. Nathan behunyta a szemét, és mélyen belélegezte a lány illatát. Arra azonban ügyelt, hogy csípőjük ne kerüljön túlságosan közel egymáshoz, mert az ölelés, amely a feszültséget volt hivatott oldani közöttük, igencsak felizgatta. Néhány perc múltán Libby felemelte a fejét. Zöld szeme nedvesen csillogott. - Nem szoktam ennyire... érzelmes lenni - suttogta. - Ne higgye, kérem, hogy mindig ilyen bután viselkedem! Nathan megcirógatta
- Túl fiatal. Libby zavarba jött, az ajkát harapdálta, végül mégis megszólalt: - Túl fiatal... magához? - firtatta. Ahogy mély lélegzetet vett, hullámzott a keble. - Általában véve - felelt Nathan. Meghatódott ettől a ritkán tapasztalható nyíltságtól, és gyöngéden eltolta magától a lányt. Atyáskodó szavai és a Paula iránti elkötelezettsége ellenére sem volt biztos abban, hogy keze nem téved véletlenül Libby pólója alá. - Még egyszer, bocsásson meg! - kérte Libby. - Ostobán viselkedtem. Ne féljen, többé nem fordul elő. Megígérem, hogy a jövőben nem leszek ilyen tolakodó. Nathan fölszedte a holmiját, és maga is meglepődött, amikor azt mondta: - Nem lett volna szabad olyan udvariatlanul viselkednem, amikor meghívott vacsorára. Ha a meghívás még mindig érvényes, szívesen elfogadom. A lány lesütötte a szemét, és nagyot nyelt. - Természetesen érvényes. Szívesen látom. Fél kilenckor megfelel? Nathan az órájára pillantott. Most hét óra. Elég ideje marad, hogy összeszedje magát. - Rendben. Libby felszabadultan és vidáman rámosolygott, és Nathan úgy érezte, mintha hirtelen kibukkanna a nap a felhők mögül. Otthon a zuhany alá állt, hogy lemossa testéről a tengeri sót. - Úgy nézek ki, akár egy csavargó - állapította meg tükörképe láttán. Reggel megborotválkozott, de mostanra kiütközött a sötét borosta az arcán. Hirtelen maga előtt látta Libby fehér hattyúnyakát, amint a durva szőrszálak vörösre horzsolják, és nyomban a borotva után nyúlt. Ám meggondolta magát, és visszatette a polcra. Vacsorázni megyek, semmi több. Nem akarom, nem szabad, hogy megérintsem! Törülközőt tekert a dereka köré, és a nappaliban, hátát a falnak vetve, szemezni kezdett Alistair whiskysüvegével. Nagy volt a kísértés, de ellenállt, és megőrizte a józanságát. Nem töltött magának. Aztán a szoba másik sarkában árválkodó számítógépre esett a pillantása. Három nap alatt szinte semmit se haladt. Úgy döntött, leül kicsit dolgozni, hiszen Libby csak egy óra múlva várja. Éppen arra gondolt, hogy még leír egy mondatot, mielőtt öltözködni kezd, amikor egyszer csak elhomályosult a látása. Elfordította tekintetét a képernyőről, és mereven egy pontra nézett a falon. Hiába. Sóhajtva megdörzsölte a szemét, amikor halántékába belehasított az éles fájdalom. Tudta, mire számíthat a következő percekben. Mégis el kell jutnia Libbyhez! Ma már egyszer megbántotta a figyelmetlenségével. A lánynak nem szabad azt gondolnia, hogy azért nem megy át, mert nincs kedve a vacsorához!
5. FEJEZET Libby épp arra készült, hogy betegye a sütőbe az előkészített felfújtat, amikor Alistair barátja megjelent a konyhaajtóban. A csípőjére tekert törülközőtől eltekintve meztelen volt, ám sápadt, fájdalomtól eltorzult arca elterelte a lány figyelmét kisportolt testéről. - Valami... valami baj van? - rettent meg. - Migrén - nyögte Nathan. Bebotorkált a szobába, és megkapaszkodott a legközelebbi szék támlájában. - Sajnálom - szabadkozott, miközben egyik kezével eltakarta a szemét -, évek óta nem fordult elő. Libby leoltotta a lámpát, és leültette vendégét egy karosszékbe. - Fogja! - adott kezébe egy edényt. - Arra az esetre, ha hánynia kell. Nathan megragadta a tálat, melyre hirtelen szüksége is lett. - Bocsásson meg! - motyogta. - Semmi baj - nyugtatta meg Libby, és kivitte az edényt. Amikor visszajött a fürdőszobából, szánakozva nézett a férfira. - Van gyógyszere? - érdeklődött. - Nincs. Olyan régen volt migrénem, hogy már azt hittem, megszabadultam tőle. Libby megsimogatta a tarkóját. Ujjai hideg verítéket tapintottak. - Orvost hívok. - Ne! - Nathan megpróbálta felemelni a fejét, de a mozdulat szörnyű fájdalmat okozott. - Nem kell orvos - erősködött. - Egyébként sem tudna mit tenni. Ilyenkor már csak az alvás segít. Napokig eltart, amíg rendbe jövök. Jobb, ha most visszamegyek.
- Maradjon itt! Vigyázok magára. Ebben az állapotban ne mászkáljon! Alig lát, még lezuhan a szikláról, és kitöri a nyakát. Nathan feje lekókadt. Megadta magát a sorsának, és öklendezve újból a tál után kapott. Libby eltakarította a rosszullét nyomait, aztán felsegítette a férfit, és betámogatta a hálóba. Betakarta, ráterített még egy takarót, és leült mellé az ágy szélére. - Szokott afta lenni a szájában? - kérdezte. Nathan összeráncolta a homlokát, mintha ezzel akarná kifejezni, mekkora butaságnak tartja a kérdést. Ám túl gyenge volt a válaszhoz, csak egy erőtlen „soha" tellett tőle. Libby a homlokára tette a kezét, hogy ellenőrizze, van-e láza, ám a bőrét hűvösnek érezte. - Mindjárt visszajövök - biztatta. Nathan még nem aludt, amikor ismét megjelent. - Üljön föl! - kérte. Csak egy pillanatra, aztán alhat. Nathan engedelmeskedett. Közben résnyire kinyitotta a szemét, és látta, hogy Libby egy szendvicset tart a kezében. - Nem bírok enni! - tiltakozott menten. - Muszáj. - Libby türelmesen elmagyarázta neki, hogy az éhség csak súlyosbítja a fejfájást, a szendvicsben viszont van valami, ami segít rajta. Letört egy falatot, és a szájához tartotta. Nathan így apránként elfogyasztotta az egészet. Aztán Libby segített neki kényelmesen elhelyezkedni, és meleg borogatást tett a homlokára. - Most próbáljon aludni! Itt vagyok, ha szüksége van valamire. Tizenegy körül a beteg nyugodtabb lett, és álomba merült. Libby időnként kicserélte a borogatást, aztán őt is elnyomta az álom a kanapén. Reggel kilenc körül ébredt. Nathan a hasán fekve, két kézzel fogta a párnát. Csupasz volt a háta, a takaró csak csípőtől lefelé fedte a testét. Libby leült mellé az ágy szélére, és megérintette a nyakát. Hála istennek, nincs láza! Ám ezután ahelyett, hogy elhúzta volna a kezét, gyöngéden végigsimított a férfi hátán. Felgyorsult a szívverése. Nathan bőrét kellemesen melegnek és puhának találta. Révülten fölállt, és illatos olajat öntött a tenyerébe. Testében szétáradt a meleg. Ezt adta át a férfinak, ahogy tenyere ösztönösen végigsiklott a hátán, akaratlanul is a csípője felé. Könnyed, simogató mozdulatokkal dolgozott, nem akarta felébreszteni. így is érzékelte bőre simaságát, az izmokból áradó erőt és a vér meleg dobolását. Egyre mélyebben hajolt fölé, lélegzetvisszafojtva tanulmányozta a testét. Még soha ilyen alaposan nem figyelt meg egy másik embert, még soha ilyen kíváncsiságot nem érzett. Most viszont látni akart mindent! Szemügyre vette a gerinc hullámait és a bordák görbületét. Ujjaival követte, számba vette őket. Ilyen közelről a finom szőrszálak is jól látszottak, és izgatott, érzékeny ujjbegyei megérezték, ahogy érintése nyomán felegyenesednek. Maga se tudta volna megmondani, mennyi ideig térdelt az ágy mellett és bámulta a férfit. Amikor ujjai egyszer csak a takaró alá tévedtek, Nathan megmozdult, s ő rémülten hátrahőkölt. Reszketve menekült ki a konyhába, békésen alvó macskáihoz. Lehuppant az első székre, és várta, hogy megnyugodjon. Túlfűtött vagyok, - ostorozta magát, romlott nőszemély! Beteg, ápolásra szorul, rám bízta magát, és erre mit teszek? Lerohanom! Mi lett volna, ha váratlanul kinyitja a szemét, és meglát, ahogy föléhajolok? Még a gondolattól is kirázta a hideg. Vajon dühös lett volna Nathan, vagy megbotránkozik? William felpislantott. Nagyot ásított, kimászott a kosarából, kinyújtóztatta tagjait, majd gazdasszonya lábához törleszkedett. - Neked, ugye, nincs kifogásod ellene, ha hozzád érek? - Libby ölbe kapta a cicát, és örömmel hallgatta, hogy a kandúr elégedett dorombolással válaszol. Valami nesz hallatszott az ajtó felől. - Nekem sincs - szólalt meg Nathan. William a padlón találta magát, ahogy Libby felugrott. - Ébren volt?! A férfi összefont karral az ajtófélfának támaszkodott. - Miért nem szólt? Nathan nem válaszolt. - Szeretnék lezuhanyozni - jelentette ki végül. - A hálószoba melletti ajtó. Szappant a kosárban, törülközőt a szekrényben talál - igazította útba Libby.
Meg se kérdeztem, mi van a fejfájásával, - kapott észbe, amikor már a víz zubogása hallatszott. Fejét csóválva elővette a teát és a csészéket. Megetette a macskákat, kezet mosott, aztán reggelit készített. Nathan talált magának egy fürdőköpenyt, abban jött vissza a konyhába. Addigra Libby összeállított két tálka müzlit, és a kenyérszeleteket a pirítóba tette. - Mi van a migrénjével? - érdeklődött. - Csak a nyomát érzem a tarkómban. Pedig általában napokig szokott tartani a fájdalom. Mi volt abban a szendvicsben, amit adott? Pethidin? - Őszi margitvirág. Értágító hatóanyag van benne. - Reszkető kézzel odanyújtott egy meleg pirítóst vendégének, és a lekvárosüvegek felé biccentett: - Szolgálja ki magát! Csakhogy Nathan nem is látta, mi van az asztalon, annyira lekötötte figyelmét a lány. - A masszázs is hozzátartozott a kezeléshez? - tudakolta. - Az is segít enyhíteni a feszültséget, amely a fejfájást okozza, az illóolaj pedig, amit használtam, levendulát, majoránnát, kamillát és gyömbért tartalmaz. Nem tartok itthon szokványos fájdalomcsillapítót, maga pedig nem akarta, hogy orvost hívjak. Gondoltam, a magam módján próbálok segíteni. Nathan belekortyolt a csészéjében levő italba, és elhúzta a száját. - Borzalmas! Ez is valami gyógytea? - Jobb, ha most nem iszik kávét. Lehet, hogy kezdődő migrénnél segít, de elő is idézhet egy ilyen rohamot. - Tudom, hogy jót akar nekem, de ezt nem bírom meginni. Az ápolásért persze nagyon hálás vagyok, - Szívesen tettem. Elhallgattak, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Aztán Nathan az eperlekváros üvegért nyúlt. - Úgy látom, házi - jegyezte meg. - Bizony. Nagyanyám receptje szerint, magam készítettem. - Gondolhattam volna - mosolyodott el a férfi. Jó étvággyal nekilátták a reggelinek. Nathan nem hozta többet szóba a cirógató masszázst; a környékbeli bűncselekményekről és betörésekről kérdezősködött. Libby igyekezett megnyugtatni, hogy errefelé legfeljebb autólopás, esetleg rongálás szokott előfordulni, ezért is tartja szemmel Alistair nyaralóját. Ám Nathan tovább faggatta, miért nincs riasztóberendezése, vagy legalább egy házőrző kutyája. Libby nem értette az aggodalmát. Igyekezett más mederbe terelni a beszélgetést, például megkérdezte, mi mindent szeretne a férfi megnézni a cornwalli nyaralása során. - Vár a munkám - hárította el Nathan a kérdést. - Nem érek rá kirándulni. - Min dolgozik ennyire? - Kétévi munkám eredményét akarom feldolgozni. Azt reméltem, a szabadságom alatt lesz alkalmam végre hozzálátni. Eddig nem jutott rá időm. - Maga is újságíró? Onnan ismeri Alistairt? Nathan megrökönyödött: - Komolyan nem tudja, ki vagyok? - Csak azt, hogy Alistair barátja. - Ezek szerint nem mutatkoztam be? Nathan Thomas vagyok, Alistair bátyja. Libby összerezzent a név hallatán. - A bátyja? - ismételte elhűlve. - A sebész? - Igen. - Hallottam magáról. Munkamániás. - Lehet. Mindenesetre Alistair ezt gondolja rólam. Libby felállt, magához ölelte egyik macskáját, és arcát a puha bundájába rejtette. Miket mesélhetett neki rólam az öcsém? - töprengett Nathan. - Ne haragudjon, várok valakit. Lenne olyan... - Már itt sem vagyok. - Akármit mondott Alistair, nem lehetett valami hízelgő. Talán igaza is volt. Köszönöm mindazt, amit ma éjjel tett értem! - mondta Nathan, és a hátsó ajtón át távozott. - Nincs mit - felelte a lány, és nem nézett fel.
Csaknem tizenegy óra lett, mire a férfi visszatért öccse házikójába. Még a kölcsönvett fürdőköpenyből se bújt ki, megragadta a whiskys-üveget, és töltött egy jókora adagot. Aztán váratlanul a mosogatóhoz lépett, és kilöttyintette a drága nedűt. Meglepő módon ez segített legyűrni a keserűséget. Farmert és tornacipőt húzott, feltörölt néhány szétfröccsent cseppet a padlóról, s közben azon törte a fejét, miért kívánja annyira az italt. Amióta találkozott Libby Deannel, több alkohol csúszott le a torkán, mint az elmúlt két évben összesen. Ennek azonban most már vége. A poharat a mosogatóba tette, helyet szorított az üvegnek a konyhaszekrényben, majd bekapcsolta a számítógépet, hogy folytassa, amit előző este elkezdett. Ám alig telt el egy félóra, félretolta a billentyűzetet. Kénytelen volt beletörődni, hogy ez sem lesz eredményes nap a munkát illetően. Nyugtalanul fel és alá járkált a házban, felemelt egy-egy fotót, szemügyre vett néhány emléktárgyat, s azon töprengett, vajon miért nem tette ki sehova az öccse Libby fényképét. Végül lezökkent a hintaszékbe, és lehunyta a szemét. Nem csoda, hogy nem képes dolgozni. Egyfolytában a reggeli jelenet járt az eszében, Libby kezének simogató érintése. Bár nem árulta el, ébren volt már, mielőtt a lány bejött a szobába. Először hűvös volt a tapintása, akár egy orvosé, ám ez hamarosan megváltozott. Zihálva szedte a levegőt, csuklóján szaporán lüktetett az ér, tenyere forrón és nedvesen simult a hátára, hosszú hajtincsei végigsimították a gerincét, ahogy ajka a bőréhez közeledett - mindezekből Nathan arra következtetett, hogy testük közelsége felizgatja Libbyt, és ez az ő vérét is felkorbácsolta. Fohászkodva ismételgette magában Alistair és Paula nevét, csak ez akadályozta meg, hogy végképp elveszítse a fejét, és magához szorítsa a lányt. Felállt, és az ablakhoz lépett. Innen rálátott Libby házának szürke palatetőjére. Szombat van, számolgatott, egy hét múlva itt lesz Paula, és akkor kiderül, apa lettem-e. És ha nem? Az sem változtat semmin. Még ha Alistairt figyelmen kívül hagyja is, nem tud mit felajánlani Libbynek. A lány idetartozik, ebbe a környezetbe, ő viszont nem. Erre kell gondolnia, ha legközelebb találkoznak. Vasárnap délután Libby már majd megőrült az idegességtől. Már szombaton aggódni kezdett, mert nem látott mozgást a szomszéd házikó körül, pedig Nathan kocsija ott parkolt a bejárat előtt. Lehet, hogy kiújult a migrénje, egyedül, betegen fekszik a szobájában, és segítségre szorul? Mi van, ha tényleg ez a helyzet? Ha haldoklik, vagy tán már nem is él? Összeszorult a gyomra rémületében. Minden erejével igyekezett elhessegetni ezeket a baljós gondolatokat. Senki sem hal bele egy migrénbe, - nyugtatgatta magát. Igen ám, de ha egészen más okozza a fájdalmat? Például agyvérzés? Ismert olyan beteget, aki két hét leforgása alatt belehalt. Kezdett eluralkodni rajta a kétségbeesés. Az is lehet persze, hogy Nathan egész éjjel dolgozott, és most pihen. Vagy engem akar kerülni? Érthető lenne a kínos masszázs után. Kezébe temette az arcát. Nem akart ezen töprengeni. Csakhogy a kínzó bizonytalanságtól nem tudott szabadulni. Alistair gyakran mesélt neki a családjáról, különösen Nathanről: „Sose megy szabadságra, így aztán nem is fogod látni soha.” Libby rájött, hogy a szomszédja tulajdonképpen mélyen tiszteli a bátyját. „Mindannyian izgulunk, hogy halálra dolgozza magát. Az apja még nem volt ötvenéves, amikor elvitte egy szívroham.” Azt már korábban megemlítette, hogy Nathan édesanyjuk első házasságából született. „A bátyám erős és egészséges, mint a makk... De sajnos, még nem jött rá, hogy más fontos dolog is van az életben, nemcsak a munka.” Libby végül döntött. Nem engedheti meg, hogy bármi baj érje a pártfogásába ajánlott férfit. Reszkető kézzel kocogtatta meg a kertből nyíló konyhaajtót. Minden rosszra felkészülve arra számított, hogy Nathant félholtan, de legalábbis eszméletlenül találja. Így aztán ijedten ugrott hátra, amikor az ajtó azon nyomban feltárult. Nathan ugyan borotválatlan volt, de szemmel láthatóan egészséges. - Tessék! - vakkantotta morcosan. - Elnézést! Csak áthoztam a képet. A férfi szótlanul átvette a festményt, még csak meg sem nézte. - Jól érzi magát? - érdeklődött tétován Libby.
- Persze! - Úgy látszott, Nathan mindjárt becsapja az orra előtt az ajtót, aztán mégis meggondolta magát. - Jól vagyok. Elmúlt a fejfájásom, nem kell aggódnia miattam. Próbáltam dolgozni. - Nem is akarom tovább feltartani - mondta mereven Libby. - Remélem, tetszik a kép. Viszontlátásra! - Várjon! - Nathan megragadta a karját. - Bocsásson meg! Nem vagyok a legjobb formámban. Nem úgy haladok a munkámmal, ahogy terveztem, de ezért nem magán akarom elverni a port. - Nem számit - felelt Libby. Elég volt a férfi közelébe kerülnie és ujjait a karján éreznie, máris újból forogni kezdett vele a világ. - De nekem számít - ellenkezett Nathan. - Rám fér egy kis szünet. Jöjjön be, főzök teát! Libby nem tudta, mitévő legyen. - Tulajdonképpen úszni készülök - vonakodott. - Túl erős ma a hullámzás. - Na és! Nem félek a víztől. - Ha ennyire ragaszkodik az úszáshoz, akkor elkísérem. - Semmi szükség rá. Gyerekkorom óta ismerem az öblöt. Tudok magamra vigyázni. Nathan eleresztette füle mellett az ellenvetést. - Öt percet kérek - mondta. - Az ösvénynél találkozunk. Libby hazaszaladt, és fürdőruhát húzott. Remegő ujjai alig boldogultak a pántokkal, Duncan és William kíváncsian pislogott rá. - Úszni megyek - magyarázta nekik. - Nathannel. Amikor magára kanyarította a köpenyt, meglepetésére a macskák visszamásztak a kosarukba, és öszszegömbölyödtek. Pedig máskor mindig lementek vele a partra, és figyelték, ahogy fürdik. Úgy látszik, Nathant megbízható kísérőnek tartják. Libby reszkető térddel és dobogó szívvel közeledett a férfihoz, aki már várta. - Menjen előre! - rendelkezett. A lány magabiztosan szökdécselt lefelé a keskeny csapáson. Behunyt szemmel is megtalálta volna az utat, annyiszor járt már erre. A szél belekapott fürtjeibe, s mire leért, haja kócos sörényként hullott arcába és vállára. Megállt, hogy összefogja. Nathan, még farmerban, a vízhez szaladt, és belemártotta a kezét. - Jéghideg! - szörnyülködött. - Jót fog tenni - nevetett Libby. - Ne nyafogjon, puhány alak! - Jöjjön közelebb, és ismételje meg! - évődött Nathan, miközben tenyerébe fenyegetően vizet merített. Libby visszasétált a sziklafalhoz, és onnan nézte, ahogy a férfi leveti a farmert, és kék fürdőnadrágjában belemerészkedik a vízbe. Ő is ledobta a köpenykéjét, de csak akkor vetette magát a hullámok közé, amikor Nathan már belemerült a tengerbe. - Versenyezzünk! - indítványozta a férfi. Libby jó úszó volt, ám inkább kitartó, mint gyors. Amikor Nathan meglátta, hogy lemarad, visszafordult, és olyan közel úszott hozzá, hogy a lány kénytelen volt egy helyben taposni a vizet. - Ez nem tisztességes! - tiltakozott levegő után kapkodva. - Magasabb nálam, előnyt kellett volna adnia! Nathan hátravetette a fejét, és teli torokból kacagott. - Tisztességes versenyben nyertem! - állította. Nem vette le szemét a lányról, és amint észrevette, hogy az is áthatóan nézi, tekintetük összekapcsolódott. Egyszerre minden megváltozott. A férfi arcán hirtelen vad elszántság tükröződött. Kinyújtotta a kezét, és vállánál fogva oly szorosan magához húzta a lányt, hogy érezte a keble remegését. - Most pedig kérem a jutalmamat! - jelentette ki halkan, ám nagyon határozottan.
6. FEJEZET Nathan heves csókja rövid volt, Libby mégis beleszédült. Érezte, hogy már nem tudja a víz színén tartani magát, s lábát a férfi teste köré kulcsolta. Torkában maró sós ízt érzett. - Nathan! - sikoltotta rémülten. A férfi olyan vad vággyal csókolta, hogy Libby kis híján eszméletét vesztette, és mindketten elmerültek a vízben. Nathan persze vigyázott rá, visszahúzta a felszínre, és dörzsölgette a hátát, míg ki nem nyitotta a szemét. Időbe telt, mire Libbynek sikerült felköhögnie a tengervizet, és újból szabályosan tudott
lélegezni. Megdörzsölte a szemét, és a férfi komor arcába nézett. Az előbb még halálos veszedelembe sodorta, most meg gyöngéden félresimítja a haját. - Kifelé! - adta ki az utasítást Nathan, és karjánál fogva a sekély víz felé vonszolta. - Kérlek... - Mit kérsz, Libby? - kérdezte ingerülten. - Legközelebb hagyjalak megfulladni? Ezt akarod? - Szeme sötéten és kiismerhetetlenül villogott. - Hibáztam. Nem lett volna, szabad megérintenem téged! Libby fülig elvörösödött, amikor rádöbbent a félreértésre. Nathan csupán játékból csókolta meg, az úszóverseny győztesének örömével, ő meg teljesen elolvadt a boldogságtól. Az életét is gondolkodás nélkül odadobta volna valamiért, ami a férfinak semmit se jelent. Most, hogy ez tudatosult benne, nem érzett mást, csak szégyent, és dühös volt magára. Szó nélkül, lerázta magáról a férfi kezét, és kiúszott. Nathan a parton érte utol. Megint átölelte. - Nem a te hibád, hanem az enyém. Semmi rosszat nem tettél. Libby kiszabadította magát az ölelésből, és továbbszaladt. - Állj meg! - kiáltott rá a férfi, és mindkét karját megragadta. - Nekem kellene szégyenkezni, nem neked! Kis híján megfulladtál, én meg nem engedtelek el. Meghalhattál volna! - De hisz meg akartam halni - ellenkezett sírós hangon Libby. - Mindegy volt. - Nem igaz. Megrémültél, és joggal haragudhatsz rám. Sokkal erősebb vagyok nálad, esélyed se volt, hogy elmenekülj. - Nem akartam elmenekülni tőled - erősködött Libby, és a sírás fojtogatta. - Azt akartam, hogy tovább csókolj. Nathan átölelte, és gyöngéden ringatta. - Sajnálom, Libby. A lány behunyta a szemét. - Megmentetted az életemet. - Hogy mondhatsz ilyet? Majdnem megöltelek! Nem erről volt szó, de Libby túl fáradtnak érezte magát a további vitához. - Mindegy lett volna - ismételte. Most csak egy számított: hogy Nathan még sokáig a karjában tartsa. Ezúttal a férfi nem tolta el magától, hanem egyik kezével a haja alá nyúlt. Összefogta, és kicsavarta belőle a vizet, aztán megpróbálta a gubancos fürtöket szétbontani. A lány szeme még mindig csukva volt, testét az izgalom forró hullámai öntötték el, és vágya fokozódott, amikor Nathan ujjai finoman végigsimítottak a hátán és a csípőjén. Amikor kis szünetet tartott, a lány tiltakozásul felnyögött, mire Nathan maga felé fordította, és szorosan átölelte. Libby hallgatta a szíve dobogását, a férfi pedig a tarkóját és a füle mögötti selymes bőrt cirógatta. - Elég ebből! Fogd a holmidat, és eredj haza, Libby! - rivallt rá váratlanul. - Most rögtön! A lány erőtlen térde megroggyant, de Nathan nem nyújtotta neki a karját támaszul. Reszketve megfordult, és visszament oda, ahol a fürdőköpenyét hagyta, majd szomorúan nekivágott a meredek ösvénynek. Csak akkor fordult hátra, amikor már majdnem fölért. A férfi nem követte, még csak nem is nézett utána. A vízhez rohant, belevetette magát a hullámokba, és messzire kiúszott az öbölben. Kedd délutánra Nathannek elege lett az önkéntes száműzetésből Alistair házikójában. Kikapcsolta a számítógépet, és nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Néhány órányi alvástól eltekintve vasárnap este óta szakadatlanul dolgozott, ennek köszönhetően jól haladt a munkájával. Most, hogy kisütött a nap, és kéken ragyogott az ég, nem volt más vágya, mint kimenni végre a szabadba. A Libby-ügynek pedig véget vet. Egyszer elvesztette a fejét, de ez nem fog többször előfordulni. Becsületes embernek tartja magát, akinek vannak erkölcsi elvei, és igyekszik is hű maradni ezekhez. Igaz, mindez nem sokat segített, amikor úrrá kellett volna lennie a kísértésen. Számtalanszor megnézte már Libby festményét, és mindahányszor elgyönyörködött benne. Még mindig tartozik neki az árával, pedig lehet, hogy szüksége volna a pénzre. Hirtelen elhatározásból átment hozzá. A kertkapu nyitva állt, és a konyhában két idegen nőt talált. Nyilván Libbyt várták. Nathan habozott, hogy visszaforduljon-e, de egyikük, egy pirospozsgás, vörös hajú faluszépe, megszólította: - Jó napot! Ugye maga Alistair barátja? - Testvére - helyesbített Nathan. A nők leplezetlenül mustrálták, és úgy látszik, rokonszenvesnek találták, mert egyikük megszólalt:
- Libby mindjárt jön. Kér teát? Nathan nem akart udvariatlan lenni. Leült egy gőzölgő csésze elé, de nem nyúlt hozzá. - Éppen kezel valakit - magyarázta a vörös hajú. Nathan elcsodálkozott. Eddig abban a hiszemben élt, hogy Libby festészettel keresi a kenyerét. - Szerelmi bánat... - kacsintott rá a vörös hajú. - Kinek van szerelmi bánata? Libbynek? A nők nevettek, és sokatmondó pillantást váltottak. - Nem, Megannek vannak gondjai. Libbynek nincsen barátja. Vajon ezek semmit se tudnak Alistairről? - töprengett Nathan, és belekortyolt a furcsa színű lébe. - Adott Megannek egy varázsitalt - árulta el roppant titokzatosan az ősz hajú asszony. - Libby különleges képesség birtokában van! - Milyen különleges képessége van? - értetlenkedett Nathan. - Az én lábamat is meggyógyította. Nézze csak! Nathan igyekezett megakadályozni, hogy az asszony levegye a kötést. - Hagyja csak! Elhiszem így is. Jobb, ha az a seb fedve marad, még elfertőződhet. - De ezt látnia kell! - erősködött a vörös hajú. - Kész csoda! Az idősebbik asszony már tekerte is lefelé a gézt, mígnem előtűnt a fekély, amely már szinte teljesen begyógyult. - Tényleg szép - ismerte el Nathan. - Nemsokára teljesen rendbe jön. - Több mint egy évig kínlódtam vele - mesélte az asszony - és egyre csak rosszabb lett. Az orvos azt mondta, sose fog begyógyulni. Magyarázott valamit plasztikai sebészetről meg bőrátültetésről, de aztán nem utalt be a kórházba, mert velem együtt úgy vélte, hogy nem élnék túl egy ilyen műtétet. A körzeti ápolónő hónapokig járt hozzám, már a fülemen jött ki az a sok antibiotikum. És tudja, mi segített? A körömvirág. Nathan érezte, hogy mondania kellene valamit, de semmi értelmes nem jutott eszébe. - Libby fekete nadálytőt is tett a kötés alá, de igazából a körömvirág használt. - Öt hét! - lelkendezett a fiatalabbik nő. - Öt hét alatt ilyen picike seb lett abból a hatalmas, gyulladt lyukból. - Nagyon... meggyőző - bólintott Nathan. - Én pedig - folytatta a vörös hajú - már öt éve túlérzékeny voltam. Ám amióta Libby kezel, és hetente kétszer megmasszíroz, enyhült bennem a feszültség. Még a házasságom is vidámabb azóta, ha érti, mire gondolok - kuncogott. Nathan zavartan lesütötte a szemét. Szeretett volna anélkül távozni, hogy megsértené az asszonyokat. Ám még mielőtt erre sor került volna, belépett Libby. A vendéget látva elsápadt. - Majd később visszajövök - pattant fel Nathan. - Látom, nagyon elfoglalt. Ekkor azonban a vörös hajú Monica magához ragadta az irányítást: - Libby, kedvesem, vegye előre Isabelt, a férje kint vár a kocsiban. Addig én majd szóval tartom... ööö... - Nathan - mutatkozott be a férfi. - Nos, addig én szóval tartom Nathant. Libby arcáról lerítt, hogy egyáltalán nem tetszik neki a felajánlás, de a nő nem zavartatta magát. - Mondja csak - tért a lényegre Monica, amikor kettesben maradtak -, maga nős, vagy elvált? - Egyedül élek... Maga itt lakik a környéken? - Igen, a közelben. No és meddig marad nálunk? - Amíg Alistair visszajön Dél-Amerikából. - Ebben az évszakban Cornwall különösen szép, majd meglátja. Egyébként nem hasonlít a testvérére. - Alistair a mostohaapámra ütött. Az én apám még gyerekkoromban meghalt. Monica újabb csésze teát töltött magának. Nathant is kínálta, de ö köszönettel elhárította. - Libbynek is meghaltak a szülei gyerekkorában. - Említette egyszer, hogy a nagyanyja nevelte fel. - Autóbaleset volt - magyarázta Monica. - A szülei Londonból jöttek hazafelé. Libby még járni is alig tudott akkor. A nagyanyja, Elspeth, remekül értett a gyógynövényékhez. Voltak itt, akik boszorkánynak tartották, de ettől, még felkeresték, ha valami bajuk volt.
Nathan alig állta meg mosolygás nélkül. Vajon erre céloztak az asszonyok, amikor Libby különleges képességéről beszéltek? Monica, mintha olvasott volna a gondolataiban, közölte, hogy Libby-nek ápolónői végzettsége van. - Nem is tudta? - csodálkozott. - Nem, ezt nem tudtam - felelt Nathan meglepetten. Valahogy túl légiesnek ítélte a lányt ehhez a munkához. - Londonban tanult, és ott dolgozott egy ideig, de amikor Elspeth meghalt, végérvényesen hazajött. Itt a helye. Elégedett az itteni élettel, csakhogy ő még nem öregasszony, mint a nagyanyja. Nem jó neki, hogy annyi időt tölt egyedül. Két macska mégsem elegendő társaság. - Itt van Alistair. - Alistair az Alistair - intézte el Monica röviden - még akkor is, ha a maga öccse. Az egyik fekete macska felugrott Nathan térdére. A férfi megvakarta az állát, mire a kandúr elhelyezkedett az ölében, és dorombolni kezdett. - William kedveli magát - jegyezte meg az asszony. - Ez jó előjel, ha azt tervezi, hogy ideköltözik. - Londonban élek. Ott dolgozom, és minden odaköt. Szeretem a várost, és nem áll szándékomban máshova költözni - szögezte le Nathan. Úgy érezte, elég világosan beszélt, ám Monicát nem lehetett ilyen egyszerűen lerázni. - Az emberek annyi mindent feladnak a szerelemért - jegyezte meg jelentőségteljesen. Nathan azt fontolgatta, hogyan tudná udvariasan lezárni ezt a témát. Szerencsére ebben a pillanatban hangok hallatszottak az előszoba felől, és rövidesen megjelent a háziasszony. Meglepte, hogy Nathant még mindig a konyhájában találja. - Jól érzi itt magát - jelentette ki Nathanre pillantva Monica. - Bizonyára szívesen elüldögél még egy darabig. - Ha akar - jegyezte meg Libby fátyolos hangon. Betessékelte a kezelőbe Monicát, és a válla fölött hátraszólt: - Ez a kezelés eltarthat egy ideig. Igazán nem kell itt maradnia. - Semmi gond - felelt a férfi. - Jól elvagyok itt Williammel. Nem kell sietnie. Monica ezúttal nem sokáig tartotta fel Libbyt. Vidáman bekukucskált a konyhaajtón, és integetett Nathannek, majd sietve távozott. Libby átöltözött, mielőtt belépett a konyhába. Kifakult farmernadrágot és tarka pólót viselt, kibontott haja a vállára hullott. - Azért jöttem, hogy kifizessem a festményt - kezdte Nathan a mondandóját. - Nem is mondta, mennyit kér érte. - Tekintse ajándéknak! - felelte a lány idegesen. - Amiért megmentette az életemet. - Ezt már megbeszéltük. Nem tartozik nekem semmivel - erősködött Nathan. - Akkor adjon tíz fontot! - legyintett a lány. Vizet töltött a teáskannába, a kihűlt tea maradékát pedig egy műanyag edénybe öntötte. - Ne vicceljen! - tiltakozott Nathan. - Mindketten tudjuk, hogy egy galériában' sokkal többet fizetnék érte. - Nem többet, mint húsz font. Kér még egy csésze teát? - Libby, előbbi kotyvalék volt a legundorítóbb folyadék, amelyet valaha is ittam. Majdnem kihánytam. Ha meg akar tőlem szabadulni, mondja meg nyíltan! - Nem akarok. Sajnálom, ha nem ízlett, csakhogy az nem tea volt. Mrs. Spaldingnek készítettem, hogy azzal borogassa a lábát. - Körömvirágból? - Többek között. - Nem kaphatnék egy csésze kávét? - kérdezte Nathan. - Sajnos nincs kávém. Viszont megkínálhatom vodkával vagy konyakkal. Nathan a fejét rázta. Alkoholra van legkevésbé szüksége. Elnézte, ahogy Libby a konyhában sürgölődik, és közben a vasárnap történtek jártak az eszében. Mindkettejüknek az volna a legjobb, ha ezt az esetet soha többé nem hoznák szóba. Elkészült a tea, és Libby is leült a konyhaasztal mellé. - Nem is tudtam, hogy maga ápolónő. - Monica pletykált rólam? - Mellékesen megemlítette. Hol töltötte a gyakorlóidejét?
- Londonban, a York Kórházban. Nathan úgy tudta, hogy az utóbbi időben ott is erősen igyekeztek csökkenteni a költségeket, végül a baleseti osztályt teljesen be is zárták. - És most mivel foglalkozik? - érdeklődött. - Körzeti ápolónő? - Az alternatív gyógymódok érdekelnek, pontosabban a természetgyógyászat. Nagy hasznát veszem az ápolónői gyakorlatomnak, de nem akarom többé a hagyományos értelemben vett ápolási munkát végezni. - A délelőtti betegeit láthatóan lenyűgözik a módszerei. - Gondolom, megvan a véleménye ezekről. - Miért? - Mert sebész. - Győzzön meg! Bevallom, nem rajongok az alternatív gyógymódokért. Az én szakmámban egy dolog vagy fekete, vagy fehér. Azt is el kell ismernem, hogy sok tekintetben elfogult vagyok a hagyományos orvostudománnyal szemben. Ugyanakkor még nem alakult ki a végleges véleményem. Ám amikor mindenféle kuruzslók csudálatos betegségeket állapítanak meg, csak hogy a beteg pénztárcáját megkönnyítsék, akkor dühös vagyok. - Ebben természetesen igaza van - bólogatott a lány. - Maga képzett ápolónő, ezért biztosan körültekintő. A fekélyes lábú asszonynak láthatóan tudott segíteni, és az én migrénem is gyorsabban elmúlt, mint bármikor. - Nem gondolhatja komolyan, Nathan, hogy ez az én kezelésem hatása - mosolygott Libby elnézően. - Igaz, elismerem, továbbra is kételkedem - hagyta rá Nathan. - Ha őszinte lehetek, nem nagyon hiszem, hogy az a növény vagy a masszázs sokat használt volna. Sokkal inkább a gondos ápolás és az odafigyelés segítette a gyógyulást. Ami pedig Monica panaszait illeti, inkább tartózkodom a véleménynyilvánítástól. Rendben? - Rendben. Libby mosolya elbájolta a férfit. - Mesélne még a gyógymódjairól? Szívesen tanulnék magától. - Komolyan? - Libby zöld szeme felcsillant. - Persze. Bizalmatlan vagyok, de érdeklődő. Szóval, mi mindent kezel, és honnan tudja, hogy mit kell alkalmazni? - Egyszerű eseteket kezelek, például az állandó idegfeszültség okozta panaszokat, allergiát, bőrbetegségeket és emésztési bajokat meg ehhez hasonlókat. Egyes helyi orvosok is küldenek hozzám betegeket; én pedig, ha azt látom, hogy nem tudok eredményt elérni, akkor szakorvoshoz irányítom az illetőt, vagy vissza a háziorvosához. Egyébként nem nehéz megtanulni, hogy mit kell és lehet használni. Sokat foglalkoztam természetgyógyászattal, és nagyanyámtól is rengeteget tanultam. Meg aztán egy idő után az ember sok mindent ösztönösen csinál. - Tényleg? - A forgalomban levő gyógyszerek több mint felét növényi vagy egyéb természetes hatóanyagokból készítik, esetleg ezek vegyi úton előállított változatából. A gyógynövények ismerői már évszázadokkal ezelőtt alkalmaztak aszpirint, penicillint, kinint és számtalan egyéb szert, még mielőtt az orvostudomány felfedezte volna ezeket. Az ősi egyiptomiak például több ezer évvel ezelőtt penészes kenyeret tettek az elfertőződött sebekre, jóval azelőtt, hogy a penészgombák termelte penicillint a tudósok felfedezték volna. Nathan védekezően felemelte a kezét: - Hiszek magának! - Sajnálom, ha megbántottam - visszakozott Libby. - Ám ápolónőként azt tapasztaltam, hogy az orvosok igencsak lenézően nyilatkoznak, ha szóba kerülnek az alternatív gyógymódok. Azt hittem, maga is gúnyolódik velem. - Sose akart orvos lenni? - Nem. Soha. - Miért? - Nem volt lehetőségem továbbtanulni, azonkívül a hagyományos orvoslás számos állítását nem tudom elfogadni. Szerintem a pirulák önmagukban nem jelentenek megoldást; a beteg személyiségét egészében kell kezelni. - És mégis ápolónőnek állt?
- Azt hittem, hogy a nővér ápolja a betegeket, csakhogy ma már ez alig fordul elő. - Libbyt egyre jobban elragadta a hév, izgatottan ágált, és hátravetette a haját. - Rettenetes volt a kórházban dolgozni. A sok költségvetési megszorítás következtében már az utolsó gyakorlóévemben egyszerre több osztályért is felelősséggel tartoztam. Előfordult, hogy nem is volt más képesített ápolónő ügyeletben. Arra sem jutott időm, hogy néhány szót váltsak a betegekkel, nemhogy behatóan foglalkozzam velük. Ott volt a rengeteg beteg, a papírmunka és a számítógépes adatkezelés, közben foglalkoznom kellett a nővértanulókkal, meg költségvetési javaslatokat kellett kidolgozni... Azt se tudtam, hol áll a fejem! - Annyira beleélte magát az elbeszélésbe, hogy kipirult az arca. - Valójában senkinek sem tudtam igazán segíteni. Pedig a képzés során nemcsak a természetes gyógymódokat sajátítottam el, hanem aromaterápiát és masszázst is tanultam. Azt hittem, hogy a kórházban, főleg az idősebb betegeknél, majd a gyakorlatban is tudom alkalmazni ezeket. De egyszer sem volt rá lehetőségem. Egyetlenegyszer sem! - Nagyot sóhajtott. - Csak küszködtem egyik napról a másikra egy olyan rendszerben, amelyikben fontosabb a pénz, mint a betegek. Nekem viszont egészen más elképzelésem van az életről. Nathan számos ponton egyetértett Libbyvel. Időnként őt is kétségek kínozták a munkáját illetően. - Ezért hagyta ott a kórházat? - kérdezte. - Ennyire azért nem volt egyszerű. Csak a nagyanyám halálával vált egyértelművé a helyzet. De ez biztosan nem érdekli... - Folytassa, kérem! - Nagyanyám nagyon egyszerűen élt - mesélt tovább Libby. - Tanulmányozta a gyógyfüveket, gondját viselte a macskáknak, és ápolta a kertjét. Semmi sem hiányzott a boldogságához, és valóban segíteni tudott azoknak az embereknek, akik hozzá fordultak. Amikor meghalt, hirtelen rádöbbentem, hogy én is ilyen életre vágyom. És most itt vagyok. Szavai megerősítették Nathan meggyőződését, hogy a lány idetartozik, ebbe a kis házba, ennek az öbölnek a partjára. Irigylésre méltó az elégedettsége. - Soha nem bánta meg ezt a döntést? - kérdezte. - Nem. Szeretem az itteni életet. Egy vagy akár két órát is eltölthetek egy-egy beteggel, ha kell. Amit teszek anélkül segít, hogy kárt okozna. - Meg tud ebből élni? - Nem írok számlát. A betegek ellátnak a kertjükből zöldséggel, gyümölccsel, vagy hoznak maguk sütötte kenyeret, esetleg húst a macskáimnak. Vannak, akik pénzt is adnak. Elfogadom, bár nincs rá szükségem. A szüleim jól álltak anyagilag, és tizennyolc évesen megkaptam az örökségemet. Azt hiszem, helyeselnék, amit csinálok. - Biztosan - bólintott Nathan. - Meséljen a gyógynövényeiről! Saját maga termeszti őket? - Némelyiket igen - mondta Libby ragyogó arccal. - Megmutassam a füveskertemet? - Miért is ne? - A férfit elbódította a virágok édes illata, no és az, ahogy Libby keble meg-megrezdült a póló alatt, s ahogy karcsú combjára ráfeszült a farmer. Eszeveszetten vágyott rá, hogy megérintse. Hangtalanul fohászkodott magában: Paula, Alistair, Paula, Alistair...
7. FEJEZET Péntek este Libby vacsorára várta Nathant. Zöldséges rakott tésztát és salátát készített. Az utóbbi három napban Alistair bátyja többször is járt nála, hogy megtudjon egyet s mást a természetes gyógymódokról, mindenekelőtt a gyógynövényekről. Kétkedéssel, de érdeklődve hallgatta. Libby a hetedik mennyországban érezte magát ilyenkor. Rádöbbent, hogy szereti ezt az embert. Kétségbeesetten szereti. Mintha nem élt volna igazán, mielőtt Nathannel találkozott. Ám bármennyire elszomorította is, be kellett látnia, hogy érzelmei nem lelnek viszonzásra. Gondolataiba merülve éppen megnézte a rakott tésztát a sütőben, amikor Nathan megkocogtatta az ablakot. - Korábban jött - engedte be Libby. - Csak néhány perccel. - Nathan farmernadrágot és kék inget viselt, ám amikor meglátta, hogy Libby kontyba tűzte a haját, és borostyánszínű, ujjatlan vászonruhában tevékenykedik a konyhában, feszengeni kezdett. - Átöltözzem? - kérdezte.
- Felesleges - tiltakozott Libby. Ebben az öltözékben is lélegzetelállítóan vonzónak találta a férfit. Csak azért vagyok ruhában, mert szinte mindig farmerban vagy rövidnadrágban járok, és egyszerűen kedvem támadt valami mást felvenni - magyarázta. Nathan felmutatta a magával hozott üveg vörösbort. - Jó lesz? - Nagyon jó. Dugóhúzót a fiókban talál. Remélem, szereti a zöldséges tésztát. - Ne aggódjon, Libby! Miután napok óta konzerveken és szendvicseken élek, rá fogom vetni magam a tésztájára. - Főztem volna magának szívesen, csak egy szavába kerül. - Nem így gondoltam - intett Nathan nevetve. - Tölthetek magának egy pohár bort? Libby ritkán ivott alkoholt, ám nem akart kislánynak tűnni, ezért elfogadta a felkínált poharat, és hősiesen belekortyolt. Úgy tett, mintha ízlene neki a bor, pedig állott, erjedt vörös áfonyára emlékeztette az íze. Félre is tolta, amin Nathan csendesen mulatott. - Ez jót tesz - biztatta a lányt csökkenti a szívbetegség veszélyét és a koleszterinszintet. - Próbálkozott már fokhagymával, gabonafélékkel vagy ginszenggel? Azoktól nem lehet berúgni. - Néha érdemes vállalni a kockázatot az élvezet kedvéért - nevetett Nathan. - Maga talán csak gyógyteát iszik? - Korántsem. Mindent kipróbálok, de csak mértékkel. - Mindent? Tényleg? Libby érezte, hogy elvörösödik, de állta a férfi tekintetét. - Majdnem mindent. Amennyiben értelmes dologról van szó. - Értelmes... És mi történik, ha a vágyak túllépnek az értelem határán? A lány attól tartott, hogy ebben a szópárbajban nem lehet győztes. Lehajolt, és bekukucskált a sütőbe. - Isteni illata van - jegyezte meg Nathan. Végre egy semleges téma, - örvendezett Libby, miközben kivette a tepsit. A vastag sajtréteg alatt paradicsom- és padlizsándarabok bújtak meg a tészta közt, bőségesen megszórva oreganóval. Most már csak a salátát kell befejeznie. - Szeretnék többet megtudni az őszi margitvirágról, amellyel a migrénemet kúrálta. Ha tényleg tágítja az ereket, hasznos lehetne a betegeimnek is. Ugyanis az érsebészet a szakterületem. Készült már belőle gyógyszer? - Amennyire tudom, kivonatot állítanak elő belőle, receptre adják. Csodálkozom, hogy nem hallott felőle. Évekkel ezelőtt írtak róla a Lancet című szakfolyóiratban. Azt hittem, már minden szakorvos ismeri. - Ha így van, lemaradtam. Az is lehet, hogy ismerem a gyógyszert, csak nem tudom, hogy őszi margitvirágból készül. Pontosan hogyan hat? - A kézikönyvben az állt, hogy tágítja az ereket, ezenkívül megakadályozza, hogy a migrént kiváltó hatások kialakuljanak. Kielégíti a válasz? - Azt tudja, hogy a növény melyik részét hasznosítják? - Többet is, nem tudom pontosan. Meg kellene néznem a könyveimben - felelte Libby, miközben a salátaöntettel foglalatoskodott. - Az biztos, hogy minden rész fontos. A különböző összetevők kiegészítik egymást. Ha az egyiket kihagyja, elvész az összhang. Az őszi margitvirág, avagy őszi aranyvirág gyulladáscsökkentő - folytatta. - Sokféle betegség esetében használható, például ízületi gyulladásnál. Enyhíti a menstruációs fájdalmakat, és szülés után elősegíti a méh összehúzódását. Ám vannak mellékhatásai is, előfordul, hogy apró, fájdalmas hólyagok keletkeznek a beteg szájában. - Ezért érdekelte, szokott-e aftám lenni, amikor migrénem volt? - Pontosan. Nem volt itthon kivonat, csak a levelek. De próbálkozhattam volna valami egészen mással is. - Például? Libby az asztalra tette a salátástálat. - Levendulával, rozmaringgal vagy mentával. - Alátétre helyezte a forró tepsit, és jókora adagot szedett a tésztából a férfinak. - Sokszor a legegyszerűbb dolgok a leghatásosabbak. Természetesen sok szer van migrén ellen, de tapasztalatom szerint az őszi margitvirág a legjobb, főleg, ha megelőzésképp alkalmazzák. Szerencséje volt. - Az is lehet, hogy nem volt olyan súlyos a migrén - mosolygott Nathan.
Ezek szerint nem tudtam eloszlatni a kételyeit, - állapította meg elégedetlenül Libby. Miért is ment bele egyáltalán ebbe a beszélgetésbe? - Meglehet - válaszolta kurtán. Vacsora után a vendég segített elmosogatni. - Mióta él növényi koszton? - kíváncsiskodott. - Amióta csak az eszemet tudom. Húsra számított? Nathan csak a vállát vonogatta. - Van a hűtőben. Monica a macskáknak hozta, de nagyon szép szeletek. - Még ha éhes maradtam volna is, akkor se nyúlnék ahhoz a húshoz. A cicák nem örülnének, hogy eleszem előlük. - Ugyan, a macskák szeretik magát. - Alig ismernek. - Tudom, hogy kedvelik, nem is kicsit - erősködött Libby. William és Duncan ugyanúgy ismernek, mint én, és ha én szeretlek, akkor ők is szeretnek, gondolta. - Kedves hozzájuk, megsimogatja őket, játszik velük. Az állatok ennek alapján ítélik meg az embereket. Nathan letette a törlőruhát, és összefont karral a konyhaszekrénynél álló lány mellé lépett. - Libby – figyelmeztette -, ne essen abba a hibába, hogy ugyanolyan szempontok alapján ítél meg, mint a macskái! - Sohasem volt barátságtalan hozzám. - Maga hihetetlenül tapasztalatlan. - Nem vagyok már gyerek. - Azt látom. - Nathan tekintete a lány ajkára tapadt. - Ebben a ruhában, ezzel a frizurával majdnem felnőttnek tűnik. Libby elpirult. Pontosan ez volt a célja. Végre felnőttnek látszani, nem olyan csitrinek, mint farmerban. Keze tétován végigsimított a kontyán. - Bontsa le a haját! Libby keze megállt a levegőben. Ilyen halk, parancsoló hangon Nathan eddig még nem beszélt vele. Forró és fülledt lett köröttük a levegő. - Tessék? - A haját, Libby, bontsa ki a haját! - Akarata ellenére Nathan a lány haját összefogó csathoz nyúlt. - Miért? - Hogy emlékeztessen arra, hogy nem olyan felnőtt, mint amilyennek ma este látszik. - Nathan türelmetlenül félretolta a lány reszkető kezét, és maga szedte ki a csatot meg a tűket. Libby visszatartotta a lélegzetét, amikor a leomló selymes fürtök a bőréhez értek a ruha mély kivágásában. Nathan figyelmét a legkisebb rezzenése sem kerülte el, és megjegyezte: - Milyen érzékeny kislány maga! Hogy tudja Alistair megállni, hogy egy ujjal sem nyúl magához? - Barátok vagyunk, semmi több. - Két hét múlva újra itt lesz, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. - Mert addigra maga már Londonban lesz. De most még itt van. Csókoljon meg! - Nem. - Nathan a hüvelykujjával addig simogatta a lány alsó ajkát, míg az kinyitotta a száját, és a férfi körme a csillogó, fehér fogakhoz koccant. - Mondja, hogy menjek el! - kérte rekedten. Ám Libby nem engedelmeskedett. - Fogalma sincs, mit kér tőlem - köszörülte meg a torkát Nathan. Olyan közel ment hozzá, hogy a konyhaszekrényhez szorította a lányt. Mielőtt Libby észbe kaphatott volna, felültette a pultra. - Maga nagyon csinos lány, és kívánatos is, mégsem fogok magához nyúlni. Nem tehetem. Libby megfogta a kezét, és a melléhez húzta. Nathan egy pillanatig még állhatatos bírt maradni, ám aztán keze a lány testére simult, és cirógatni kezdte. - Látja, mégiscsak megy ez magának - évődött Libby. Hátravetette a fejét, és átadta magát az érzéseinek. A ruha kivágásában Nathan ujjai keble selymes bőréhez értek. Magához vonta a férfi fejét, de az nem csókolta meg. Csupán gyöngéden megérintette ajkával a nyakát, arcát és fülét, és közben tovább simogatta a mellét.
Libbyt forróság öntötte el, és zihálva követelt még többet. A férfi olyan közel volt hozzá, hogy érezte leheletének melegét. Nyújtózkodva próbált közelebb kerülni, hogy elérje a száját, ám Nathan elkapta a fejét, így csak az állára tudott csókot nyomni. Amikor a férfi keze a combjára tévedt, két kézzel megtámaszkodott a pulton a háta mögött, és megfeszült a teste. Nathan úgy nézett rá, mint aki engedélyt kér, ámbár tudja, hogy semmit se tagadnak meg tőle. Óvatosan feljebb tolta a ruha szegélyét, majd simogatni kezdte a combját. Mindketten kapkodva szedték a levegőt az izgalomtól, de Nathan nem vesztette el az önuralmát. - Nem lehet - mondta rekedten. - Annyira szeretném, de nem vagyok szabad. Libby úgy érezte, nem kap levegőt. Egyikük sem mozdult. Másodpercek vagy akár percek teltek el így, míg megtört a varázs. Libby hirtelen elszégyellte magát, és összezárta a combját. - Házas? - kérdezte. - Barátnőm van. Össze akarunk házasodni. Paulának hívják, és a hétvégére idejön. Feltehetően már el is indult. - Erről sose beszélt - mondta Libby halkan. - Ha tudtam volna, hogy van valakije, akkor soha... - Sajnálom. Libby mélységesen megbántva érezte magát, de nem akarta, hogy a férfi meglássa kétségbeesését. - Szereti? Nathan a fejét rázta, de nem a tagadás jeleként, hanem mert a kérdést feleslegesnek tartotta. - Jól összeillünk. - De ha ilyen biztos a dolgában, akkor minek ez az egész? Miért kellek én? - kérdezte Libby tehetetlen elkeseredésében. - Maga édes, kedves, és a teste ellenállhatatlanul vonzó. Meg akartam kapni, amióta csak megláttam. A múlt héten történtek után megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok magához, és azt kívánom, bárcsak így történt volna! - Szeretem magát, Nathan! - Nem! - A férfi befogta a száját, hogy ne is mondhasson többet. - Nem igaz! Lehet, hogy ebben a pillanatban azt hiszi, hogy szeret, de ez nem igaz. Figyeltem, amikor az itteni életéről mesélt. Feltételezem, hogy az utóbbi két évben Alistairen kívül én vagyok az egyetlen férfi, akivel kapcsolatba került. Megértem, mit érez, ám ha elmegyek innét, maga is hamar be fogja látni, hogy az irántam táplált érzelmei felületesek és múlékonyak. - Kis szünetet tartott. - Nem rám van szüksége. Egy magakorabeli férfit kellene találnia, olyasvalakit, aki itt él, és nem Londonban, mint én, és nem teszi tönkre az életét azzal, hogy elviszi innét. Nem tudnám megtenni. Libby magába roskadtan hallgatta. Nem, nincs igaza, amikor azt állítja, hogy a szerelme felületes és mulandó. Nem a magány miatt szeretett bele, hanem mert melegszívű és kedves, és azért, ahogy nevet. - Kérem, ne hibáztassa magát! - szólalt meg. - Végül is nem történt semmi. Még csak meg sem csókolt. Egyébként is, megivott majd egy üveg bort, én pedig bátorítottam. Előfordul az ilyen. - Meg akarta nyugtatni a férfit, de szavai épp ellentétes hatást váltottak ki. Nathan elfordult, lerítt róla a kétségbeesés. Szó nélkül kiment, az ajtó becsapódott mögötte. Libbyn úrrá lett az elkeseredés és a bánat. Másnap délután Nathan kirándult Paulával, aki még sosem járt Cornwallban. A meleg tavaszi idő sétára csábított St. Ives utcácskáin, később Newquay-nél a szörfösöket csodálták a partról. - Biztosan jéghideg a víz - borzongott Paula. - Nem tudom, hogy bírják ki. Nathannek akaratlanul is Libby jutott eszébe, amint meztelenül felbukkan a hullámok közül, akár egy tengeri istennő. - Nem szeretsz úszni? - kérdezte. - Semmi kifogásom ellene, ha meleg a víz és homokos a part, mint a Földközi-tengernél. Ha a riadalmunk nem bizonyult volna tévesnek, akkor most ott turbékolhatnánk egy hétig. - Kétlem, hogy jó férj vált volna belőlem - sóhajtott Nathan. - Botorság! Az isten is házasembernek teremtett! - Tényleg ilyennek látsz? - Drágám - nevetett Paula - pontosan ilyennek! Bizonyára nem én vagyok az első, aki ezt mondja. Nem mondanék nemet, ha megkérnél. Akár útban van egy gyerek, akár nem. Tökéletesen összeillünk. Nathan a vizet bámulta.
- Tudom. Csak hadd gondoljam át a dolgokat. Adj még időt! Paula hozzásimult, és megcsókolta. Közben izgatóan végigsimított a combján, de a férfi teste nem válaszolt. - Elég rossz a kedved ma, drágám! - jegyezte meg. - De majd én felvidítalak. Menjünk gyorsan vissza, és bújjunk össze a kis remetelakodban! - Majd - mondta Nathan. - Előbb sétáljunk még egy kicsit a faluban! - javasolta. Sikerült elérnie, hogy csak késő este, egy tengerparti vendéglőben elköltött kiadós vacsora után induljanak haza. Útközben megemlítette, hogy azt fontolgatja, felbontja a szerződését a kórházzal, és saját rendelőt nyit. Paula el volt ragadtatva az ötlettől. Régóta igyekezett rábeszélni Nathant, hogy önállósítsa magát, vagy helyezkedjen el egy magánklinikán, méghozzá vele mint altatóorvossal együtt. - És nincs erkölcsi kifogásod ellene? - kérdezte a férfi. - Ódivatúak az elveid - korholta nevetve Paula. - A jövő a magánrendelőké, gondold csak meg, anyagilag milyen előnyös! Ha összefogunk, egy vagyont kereshetünk. Nathant taszították a nézetei, de ismerte annyira Paulát, hogy tudja, nincs értelme vitatkozni vele. Hazaérkezvén Nathan rögtön leült a számítógépéhez. Valamivel éjfél után Paula csábos hálóingben bejött a dolgozószobába. - Mi van, drágám? Még mindig nem akarsz lefeküdni? - türelmetlenkedett. - Először be kell fejeznem a mai penzumomat. Sajnálom, Paula, biztos sokáig fog tartani. Ne várjál rám! Reggel látjuk egymást. - Utált kibúvókat keresni. - No, akkor jó éjszakát! - vonult vissza sértődötten a barátnője. Hajnali négy körül Nathan ledőlt a kanapéra, és csak reggel, a fürdőszobából kihallatszó vízcsobogásra riadt föl. Fölkelt, magára húzott egy pulóvert, és teát főzött. Paula örült, hogy már kész a reggeli, de azért feszélyezett volt köztük a hangulat. Nathan bevette magát a fürdőszobába, jéghideg vízzel lezuhanyozott, majd pólóba és farmerba bújt, és kiment a konyhába. Paula eltűnt, az asztalon érintetlen volt a teríték. - Paula! - szólongatta. Nem jött válasz. Kiszaladt a szirthez, lenézett a partra, és szitkozódásban tört ki. Paula ott ült a fövenyen egy halom tengeri hordalék és alga mellett, amelyet a dagály hagyott maga mögött, csakhogy nem egyedül. Nathan leszaladt az ösvényen. Csak a két cica vette észre közeledtét, akik gazdasszonyuk oldalán, őrködtek. Ahogy közelebb ért hozzájuk, megnyugodtak, és elhasaltak a homokban, mint két kis szfinx. Mindkét nő megrebbent, amikor váratlanul elébük toppant. Libbyn fürdőruha volt, meg egy törülköző a dereka köré csavarva. Nedves haja beterítette a vállát és a hátát. A lány sápadtan, hidegen és elutasítóan fordult felé. Vajon mit mondhatott neki Paula, ami ennyire felbosszantotta? - töprengett Nathan. A barátnője felugrott, és szájon csókolta. - Bocsáss meg, drágám! Hiányoltál, ugye? Libby elfordult. - Nem is mesélted, milyen bájos szomszédasszonyod van - csicsergett Paula. - Mindenféle varázserejű kencéket és főzeteket tud készíteni, a nagyanyjától tanulta. Megkérdeztem, nem keverne-e nekem szerelmi bájitalt, aztán eszembe jutott, milyen szenvedélyes tudsz lenni, és arra jutottam, hogy nincs is szükség rá. Igazam van? Nathan megragadta a csuklóját, - Fejezd be, Paula! - szólt rá. Érezte, hogy későn érkezett. - Jól érzi magát, Libby? - Csak fáj egy kicsit a fejem - felelt a lány, és megdörzsölte a halántékát. - Ó, jaj! - sajnálkozott Paula álnokul. - Be kellene mennie az árnyékba. - Hazakísérem - ajánlkozott Nathan, ám Libby elutasította. - Nem olyan vészes. - Ebben az esetben mi most megyünk - jelentette ki Paula. - Gyere, Nathan, hagyd békén szegény gyereket! - Minden rendben - biztosította Libby. - További kellemes időtöltést kívánok.
- Úgy lesz! Az én drágám legszívesebben ki se tenné a lábát a hálószobából, ha együtt vagyunk mondta a doktornő. Nathan dühösen összevonta a szemöldökét, mire Paula hozzábújt: - Ne legyél ilyen, álszent, drágám! Libby elég nagy kislány már, tudja, mi a helyzet a gólyával. - Most már elég! - förmedt rá Nathan. Bocsánatot kért Libbytől, és elvonszolta Paulát. - Szépen becsaptál, drágám! - támadt neki a barátnője a csukott ajtó mögött. - Kis kaland a nyaralás alatt, igaz? Veszélyesen fiatal ez a lány. Talán kitört rajtad a kapuzárási pánik? - Hozzá se értem, legalábbis nem úgy, ahogy te azt gondolod. - Drágám, a vak is látja, mennyire szeretnéd. Nathan a falnak dőlt, és csüggedten behunyta a szemét. - Paula... - Légy szíves, ne mentegetőzz! Fejezzük be ezt a témát, ahogy felnőtt és értelmes emberekhez illik! Semmi esetre sem akarok beleszólni az életedbe, de azt hiszem, mindkettőnknek hasznos, hogy idejöttem. Vagy neked más a véleményed? Nathan követte a hálószobába, és nézte, ahogy a nő összepakolja a holmiját. - Meggyőződésem, hogy tisztességesen viselkedtél volna, ha teherbe esem, de most más a helyzet. Van még hozzáfűznivalód? - Csupán annyi, hogy sajnálom. Nem kell elutaznod, Paula. Itt akartad tölteni az egész hétvégét. Kirándulhatnánk, elmehetnénk együtt vacsorázni, aztán külön aludnánk. - Semmi értelme, drágám. - Paula megpaskolta az arcát. - Látszik, hogy teljesen felborult a hormonháztartásod. Az lesz a legjobb, ha lefekszel ezzel a lánnyal, legalább egyszer. Amennyire a férfiakat ismerem, ez az egyetlen módja, hogy kiverd a fejedből. Nathan összeszorította a fogát. Szolgálatkészen felemelte Paula táskáját, kinyitotta az ajtót, és az autójához kísérte a nőt. - Egyébként még mindig hozzád mennék, ha megkérnél - mondta Paula. - Ha majd megint Londonban leszel, túl ezen a kis kalandon, akkor beszélhetünk róla. Nathan megkönnyebbült, amikor becsukta a kocsi ajtaját. - Jó utat! - kiáltott a távozó után.
8. FEJEZET Miután Nathan és Paula felment a házhoz, Libby gondolataiba temetkezve a tengert bámulta. Ölébe vette Duncant, és simogatta. Elhagyatottnak, végtelenül szomorúnak érezte magát. Észre sem vette, hogy múlik az idő. Arra riadt föl, hogy Nathan áll mellette, és leteszi Williamet a homokba. - Borzasztóan sajnálom a történteket - mondta a férfi, és leült mellé. - Nagyon szép a menyasszonya. Kitűzték már az esküvő időpontját? - Nem. Pillanatnyilag nem szívesen gondolok Paulára. De hogy mi lesz később, ha majd Londonban az életem visszatér a megszokott kerékvágásba... ki tudja? - Itt marad? - Visszament Londonba. Nem így terveztem... hogy lejön a partra, és véletlenül összetalálkozik magával. Libby útjukra engedte a macskákat, és nézte, ahogy hazafelé szaladnák. - Nem kedvel engem - jegyezte meg. - Ne törődjön vele! - Semmi rosszat nem mondtam, nem tudom, miért haragudott meg. - Rám haragudott, nem magára - magyarázta Nathan. - Meg se kellett szólalnia, Paula látta, mit vált ki belőlem, és ezt veti a szememre. Mondtam, hogy vonzódom magához. Ha nem ilyen angyalian ártatlan, kezdettől fogva tisztában lenne ezzel. Akar engem, - döbbent rá Libby, és megkönnyebbült. Lehet, hogy Paulát szereti, de én vagyok az, akire vágyik. - Mégis mit mondott? - kérdezte. - Szerinte félek az öregedéstől. Libby bátortalanul rápillantott. - Ahhoz túl fiatal - állapította meg.
- Nem tudom. Feltehetően Paulának van igaza. Libby összeszedte a bátorságát, és Nathan szemébe nézett. - Azt akarta, hogy maga is elutazzon? - Ellenkezőleg! Azt tanácsolta, feküdjek le magával. Véleménye szerint ez a megoldás. Libby szíve vadul kalapált. Elfordult, és fölhúzta a térdét. - És? Lefekszik velem? - Hát nem magán múlik ez? - kérdezte tőle Nathan olyan hangon, hogy a lány hátán végigfutott a hideg. - Az hiszem, szívesen megtenném - válaszolta halkan. - Libby, maga nagyon fiatal... - Felnőtt nő vagyok. - Érezte, hogy a férfi a vállára teszi a kezét, és gyöngéden magához húzza. - Mi van Alistairrel? - súgta a fülébe Nathan. - Alistair jó barátom. Bármit mondott magának, tényleg nincs köztünk semmi. - Arra kért, legyek kedves magához, és azt is mondta, hogy maga az élete nagy szerelme. - Jellemző. Mindig viccel. Hiszen ismeri. Egyébként a hűvös, szőke szépségeket imádja. Nem vette még észre? - Az ember ízlése változhat. Libby nem tudta, hogyan győzze meg. - Sohasem csókolt meg, még csak hozzám se ért. Nem is beszélt ilyesmiről. Nem gondolja, hogy talán észrevettem volna, ha érdeklődik irántam? - Nálam sem vette észre. - Alistair nem olyan kiismerhetetlen, mint maga. - Kiismerhetetlen? - Nathan keze a fürdőruha alá csúszott, és megérintette Libby mellét, - Ugyan már! - Lefektette a lányt a homokba. - Nem szeretlek – mondta - legalábbis nem úgy, ahogy neked jó lenne. - Tudom. A férfi kezére érdes homok tapadt, Libby majd megőrült az érintésétől. - Nem tudod, mit művelsz velem - mondta Nathan nyersen. Néhány percig fekve maradtak, aztán a férfi felugrott, és kézen fogta. - Menjünk fel Alistair házába! - Ne! - Nem szeretkezhetünk abban az ágyban, ahol a menyasszonya feküdt, - gondolta Libby. - Menjünk hozzám! Igaz, hogy csak egyszemélyes ágyam van, de elég széles. A férfi átkarolta a derekát, és lassan felsétáltak az ösvényen. - Be kell ugranom valamiért - mondta Nathan, amikor felértek csak pár perc. Azalatt meggondolhatod magad. - Gyere vissza, kérlek! - szólt utána Libby. Leült a verandája lépcsőjére, és ott várakozott. Nathan nem maradt el sokáig. Talpra segítette a lányt, és azt mondta: - Nagyon megszomjaztam. Akár a borzalmas teádból is innék most. - Maradj itt, kihozom! - biztatta Libby szégyenlős mosollyal. A férfi azonban követte a konyhába. - Kérsz valami ennivalót is? Egy szendvicset? - Semmit. Csendesen megitták a teát. Különös feszültség vibrált közöttük a levegőben. Úgy tűnt, a férfi gondolatai messze járnak. - Valamit még nem mondtam el neked, Nathan - fogott bele akadozva Libby. - Azt hiszem, tegnapelőtt este meg most a parton is kissé szabadosnak tűnhetett a viselkedésem, de én még soha... Úgy értem, te leszel az első... - Ne foglalkozz ezzel! Tudom - mondta Nathan rezzenéstelen arccal. Biztosan meggondolta magát, szorult össze Libby szíve, már nem vágyik rám. Pár másodperccel később a férfi átölelte a derekát, és ő boldogan hozzásimult. - Csupa víz még a hajad - állapította meg Nathan, ahogy meg akarta csókolni a nyakát. - És sós a bőröd. - Le kellene zuhanyoznom. Nathan felkapta, s Libby felbátorodva, becéző csókokkal borította a nyakát. A férfi ölben bevitte a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, és meg se várva, hogy meleg víz folyjon, letette a lányt a zuhany alá. Vidáman nevetett, amikor Libby sikoltozni kezdett a hideg vízsugár alatt.
- Jót fog tenni! - bíztatta, és elállta a zuhanyfülke ajtaját, nehogy szépséges foglya elmeneküljön. - Jó mulatást! Bár a víz hidegebb volt, mint a tenger, Libby boldogan kacagott. Ö fürdőruhát viselt, Nathan azonban nyakig felöltözve igyekezett kikerülni a zuhany hatósugarából. Sikertelenül, mert a lány magához húzta. - Jó mulatást neked is! - Úgy lesz - helyeselt a férfi, és a falhoz szorította. Újból és újból megcsókolta. A víz közben meleg lett, már gomolygott a gőz. Nathan kilépett a fülkéből, de csak azért, hogy egy szempillantás múlva anyaszült meztelenül térjen vissza. - Vetkőzz le nekem, Libby! Mutasd meg magad! - kérte végtelennek tűnő, izgató csókok után. Ám a lány habozott, még nem győzte le félénkségét. Nem ismerte a csábítás fogásait. Lassan félrehúzta a fürdőruhája pántjait, és Nathan unszolására feltárta keblét. - Tovább, Libby, tovább! Mindent látni akarok! Már a hasa is csupasz volt, amikor elfogyott a bátorsága. Nathan átölelte. - Annyira szép vagy - mormolta, miközben a szájára hajolt - soha még ilyen gyönyörű nőt nem láttam! - Miközben csókolóztak, beszappanozta Libby testét. Síkos keze végigjárta hátát, mellét, hasát, és szinte észrevétlenül lehúzta a fürdőruhát. Végigcsókolta az elé táruló meztelen testet. Ujjai a lány combja közé siklottak, és Libbyvel forogni kezdett a világ. - Nathan! - suttogta könyörögve. Felkorbácsolt vágya győzedelmeskedett gátlásai felett, és reszketve simult a férfihoz. Távolról hallotta, ahogy Nathan elzárja a vizet, és alig jutott el a tudatáig, hogy puha törülközőbe tekerve becipeli a hálószobába. Kábultan érzékelte, hogy lefekteti a lepedőre, tovább kényezteti, és végül maradéktalanul birtokba veszi testét. Semmi fájdalmat nem érzett, inkább ujjongani szeretett volna, ahogy mélyen magában érezte kedvesét, s egyesült vele. Gyönyör és olyan boldogság lett úrrá rajta, melyet elképzelni sem tudott, amikor Nathan hangosan nevén szólította, majd kimerülten a karja közé hanyatlott. Gyöngéden átölelte a kedvesét, és ajkán elégedett mosollyal elszunnyadt. Nathan csókkal ébresztette. - Álomszuszék! Felébrednél végre? Libby kinyitotta a szemét. - Sajnálom - hebegte kábán - nem is tudom, mitől lehetek ilyen fáradt... Nathan megcirógatta az arcát. - Semmi baj, nem unatkoztam. - Biztosan éhes vagy. - Te az vagy? - kérdezte a férfi, és amikor Libby tagadóan megrázta a fejét, így folytatta: - Téged akarlak. Most azonnal. - Én is kívánlak - súgta a lány. - Te kis szégyentelen! - évődött Nathan. A lány a hajánál fogva magához húzta. - Ne hagyd abba, kérlek! - zihálta, amikor a férfi elfordult, és egy apró csomagért nyúlt, hogy a nemkívánatos következményeket elkerüljék. Testük ismét egyesült, és gátlásairól megfeledkezve Libby átadta magát a szenvedély mámorának, mígnem szorosan Nathanhez simulva mély, álom nélküli alvásba zuhant. Többször is egymáséi lettek ezen az éjszakán. Mohón hajszolták a gyönyört, mely elfeledtette velük a valóságot. Már virradt, amikor Nathan felébredt, és egy óra hosszat gyönyörködött a mellette alvó szépségben. Lenyűgözte arcának tökéletes formája, selymes, puha bőre és a dús, hosszú szempillák. Ám nemcsak a vonzó külső tett rá mély benyomást, hanem mindaz, amit Libby szemében látott, amikor felébredt és ránézett. Megbabonázta a félénk, titokzatos és védtelen tekintet, mely mennyei boldogsággal kecsegtette. - Ébredj fel, édesem! Reggel van! - szólongatta. A lány elmerült kedvese gyöngédségének élvezetében, aztán újból lecsukódott a szeme. Végül Nathan felkelt, átszaladt Alistair nyaralójába, lezuhanyozott és átöltözött. Amikor visszatért reggelizni, Libbyről sugárzott a boldogság. A szemében bujkáló mosoly, arcának halvány pírja láttán a férfi egyszerre érzett örömöt és vágyat, hogy oltalmazza. Jobbat érdemelne, - gondolta, hiszen a kapcsolatunk nem lehet hosszú életű. Túl törékeny és sérülékeny ez a lány, - figyelmeztette egy belső hang, nem
lett volna szabad ezt tennem vele - de most már nincs visszaút. Még ha akarná, sem lenne elég ereje, hogy ellen tudjon állni az emésztő szenvedélynek. Reggeli után Libby leszedte az asztalt, és ahogy a férfi felé fordult, a napsugarak áthatoltak vékony blúzán, Nathan tekintete a ruha alatt felsejlő meztelen keblére tapadt. Igyekezett ellenállni a kísértésnek, és ökölbe szorította a kezét. - Libby! - szólalt meg mégis. A lány megállt előtte. Kiolvasta a szeméből, mire vágyik, és levetette a blúzát. Nathannek elfúlt a lélegzete. Ebben a pillanatban a világ minden kincsét Libby lába elé szerette volna tenni, ám csak saját magát adhatta. Szótlanul felemelte, és a hálószobába vitte kedvesét. Később nagyot sétáltak a tengerparton, aztán fönn, a szirtnél. Néha megálltak csókolózni. Hűvösebb lett, feltámadt a szél. Nathan mosolvogva nézte, ahogy Libby fejét hátravetve élvezi a friss, sós, tengeri levegőt. - Csodálatos! - kiáltott, és zöld szeme felcsillant. - Te is szereted ezt az időt? - Bolond vagy - ölelte át a férfi nevetve - épeszű emberek a szélcsendet szeretik. Megkerülték a szomszédos öblöt is. A tenger haragosan tajtékzott és zúgott, a hűvös szél arcukba vágott. A parti kövek és a kisodródott hínár között nehézkesen és lassan jutottak előre. Egyikük sem bánta. Minél később jutnak vissza a meleg kuckójukba, annál nagyobb lesz boldogságuk, - gondolták. Mire visszaértek a saját öblükbe, már fenyegető felhők tornyosultak az égen, és eltakarták a napot. Nathan kergetni kezdte Libbyt, évődve húzkodta pulóverét, a lány pedig kacagva, lihegve menekült fel az ösvényen. Kifulladva és kócosan ért a házhoz. Nathan legszívesebben ott helyben, a konyhában engedett volna vágyainak, ám türtőztette magát, és bevitte a lányt a hálószobába. Monica igencsak meglepődött, amikor másnap délután kezelésre jött. Libby kivirult, ilyennek még nem látta. - Akármit vett is be - mondta ugyanazt kérem én is! - Friss levegő és sok mozgás - felelte Libby. - Nagyokat sétáltam. - Ezért tette át a kezelést tegnapról mára? Mert sétálni akart? - Így van. - Nathannel is találkozott? - faggatózott Monica gátlástalanul. - Nem csodálkoznék. Megbeszéltük, milyen vonzó. - Elég volt, Monica - figyelmeztette Libby. - Lazítson, és hunyja be a szemét! - Nem állt szándékában folytatni ezt a beszélgetést, miközben illatos olajjal masszírozta az asszony karját. A kezelés után kiment a kertbe körülnézni. Szerencsére az éjszakai zivatar nem tett kárt a füveskertjében. Időnként Alistair házikója felé sandított. Az a gondolat, hogy Nathan ott ül és dolgozik, nem könnyítette meg a kertészkedést. Akármilyen meghitt lett is a viszonyuk, továbbra sem hárult el minden akadály. Testileg nem is kerülhettek volna közelebb egymáshoz, mint az elmúlt két éjszakán, érzelmileg viszont Nathan megközelíthetetlen maradt. Libby még akkor sem férhetett hozzá a lelkéhez, amikor a karjában tartotta. Elrévülten simogatta Williamet, miközben azon töprengett, vajon a férfi máshogy viselkedik-e Paulával. Újból és újból feltette magának a kérdést, igazán szereti-e őt Nathan. És Paula? Tényleg szereti a férfit? Képes olyannyira lenyűgözni, olyan bensőségesen magához láncolni, ahogyan ő? - Komoly vagy. Mi jár a fejedben? Libby elpirulva pillantott fel. - Nem hallottam, hogy jössz - dadogott. - Azt hittem, a számítógép előtt ülsz. - Meggondoltam magam. - Nathan nem látszott túl boldognak, ahogy ezt mondta. - Hiányoztál. Libby hosszan megcsókolta, majd szó nélkül kézen fogta, és bevezette a házba. A tény, hogy Nathan átjött hozzá, pedig komolyan dolgozni akart, bizakodással töltötte el. A hálószobában lassan vetkőztetni kezdte a férfit. Nevetve ágyba parancsolta, majd a szeme láttára maga is levetette ruháit, s minden darabot gondosan összehajtogatva egymásra rakott, hogy ezzel is fokozza a vágyat. Végül leengedte a haját, mert így akart Nathan kedvében járni. A férfi türelmetlenül felnyögött, amikor végre mellébújt. Libby már nem vonakodva és gyöngéden adta oda neki magát, mint két nappal ezelőtt. Felébredt benne a szenvedély. Magával ragadta őket az érzelmek vihara, s mindenről megfeledkeztek maguk körül.
Később, amikor Libby mélyeket lélegezve a mellette fekvő férfi zárkózott arcát tanulmányozta, rádöbbent, hogy Nathan a legnagyobb gyönyör pillanataiban sem tudja maradéktalanul átadni magát neki. Elérhetetlen marad számára. Csüggedten elfordult, és behunyta a szemét. Nathan ösztönösen megérezte elkeseredését, és magához húzta. - Mi van veled? Fájdalmat okoztam? - faggatta aggodalmasan. - Dehogy! Csodálatos voltál. Ölelj át! - Ám amikor a férfi rögtön újból cirógatni kezdte, Libby ellökte magától. - Csak ölelj át! - kérte sírós hangon.
9. FEJEZET A következő héten Nathan bejelentette, hogy szombaton vissza kell térnie Londonba. Amikor Libby csütörtök reggel felébredt a karjában, érezte, hogy a férfi mondani akar valamit. Félt ettől a beszélgetéstől, igyekezett minél tovább elodázni. Délelőtt Isabel Spaldinget várta, és egy másik beteget, erre hivatkozva kitért a beszélgetés elől. Isabel lába majdnem teljesen begyógyult. Tulajdonképpen már nem is kellett volna jönnie, ám attól félt, hogy újból felszakad a seb, és a biztonság kedvéért kapcsolatban akart maradni Libbyvel. A másik, beteg Dorothy Penrose volt, akinek makacs ekcémáját Libby több mint egy éve sikeresen kezelte. Ez az asszony is a természetgyógyászat lelkes híve lett. - Most nem az ekcéma miatt jöttem - magyarázta, és a szegycsontját tapogatta. - Korábban is gyakran fájt ezen a helyen, de két hete nagyon rossz. Vettem mindenféle orvosságot a patikában, ám nem használtak. Talán a gyomrommal lehet valami - vélte. - Mit szól hozzá a doktor? - tudakolta Libby. - Nem akartam ezzel terhelni Geoffreyt. Annak idején annyi tablettát és krémet írt föl a lábamra mindhiába, hogy inkább erre is magától kérnék valamilyen természetes szert. Alig merek enni valamit - folytatta - mert félek, hogy újból jön a fájdalom. Tud valamit ajánlani? - Sajnálom, de nem adhatok magának semmit, amíg nem keresi fel Geoffreyt. - Libby a heverőhöz vezette az asszonyt, és kitapintotta a pulzusát. Kicsit gyorsan, de viszonylag egyenletesen vert a szíve. Milyen természetű a fájdalom? - Nem a szívem szúr, ha ettől fél. Csakhogy Libby pontosan a szíve miatt aggódott. - Rosszul néz ki. Milyen gyakran érzi a fájdalmat? - Ahogy mondtam, korábban is éreztem már ezen a tájékon, de egy hete minden mozdulatnál szorít valami. Ma délelőtt ez a második roham. A legszívesebben megkértem volna Jimet, hogy hozzon el kocsival, de kinn dolgozik a mezőn. - Legyen szíves, dőljön hátra! - szólt rá Libby. Ismét megmérte a pulzusát. Gyengébb, mint pár perccel korábban. - Maradjon fekve, Dorothy! Fölhívom Geoffreyt, hogy jöjjön ide, és vizsgálja meg. Még a telefonig sem jutott el, amikor az asszony váratlanul mélyet sóhajtott, és elájult. Libby szíve vadul vert, ahogy megpróbálta kitapintani a beteg nyaki ütőerét. Nem érzett semmit. Rémülten az ablakhoz rohant, és hangosan Nathant szólongatta. Remélte, hogy meghallja. Mentőt kell hívni, - gondolta. Addig is szívmasszázsba kezdett. Szerencsére a férfi a futástól lihegve megérkezett. - Leállt a szíve, Nathan! Azonnal hívd az ügyeletet, és kérj mentőhelikoptert! - Libby folytatta a szívmasszázst, és közben szájon át lélegeztette Dorothyt: nyolcszor egymás után teljes erővel lenyomta a mellkasát, majd ötször levegőt fújt a tüdejébe, ahogyan tanulta. Nathan azzal a hírrel jött vissza, hogy a helikopter nem elérhető, de a mentőautó már elindult. Aztán levette a pulóverét, a heverő mellé térdelt, és folytatta a szívmasszázst, míg Libby a lélegeztetéssel törődött. - Még mindig nincs pulzus - állapította meg kétségbeesetten. Úgy érezték, sose érkezik meg a mentőautó. Időnként cseréltek Nathannel, és a férfi kipihenhette magát kissé a lélegeztetés közben. Végre felsivított a mentőautó szirénája. A rohamkocsi defibriliátort és oxigénmaszkot is hozott. Libby megkönnyebbülten átengedte a mentősöknek a terepet.
Egyikük azonnal intubált, hogy Dorothy oxigénhez juthasson. Nathan gyorsan bemutatkozott, és átvette a defibriliátort, a mentősök pedig felkészültek az újraélesztésre. Háromszori próbálkozás után a képernyő végre gyenge szívműködést mutatott. - Van pulzus! - ujjongtak. Amikor Libby a saját szemével látta, hogy Dorothy mellkasa ütemesen hullámzani kezd, kimerülten leroskadt egy székbe. A mentőorvos szíverősítő injekciót adott Dorothynak, Nathan pedig átnézte a mentőautó gyógyszerkészletét. Libby eközben Dorothy férjét hívogatta telefonon, de nem érte el. - Feltehetően még mindig kinn dolgozik a mezőn - mondta, - Az lesz a legjobb, ha kocsiba ülök, és megkeresem. Nathan vállalta, hogy elkíséri Dorothyt a trurói kórházba. Libby is odavitte a kocsiján Jimet, akire a pajtában talált rá. A kórházban egy barátságos ápolónő igyekezett megnyugtatni az aggódó férjet: - Még vizsgálják a feleségét, de már eszméletén van, és elmúlt a közvetlen életveszély. - Libbyhez fordulva pedig azt mondta: - Thomas doktor alig pár perce ment el. Azt mondta, fog egy taxit. Ha siet, még utoléri, mielőtt talál egyet. De csak otthon találkoztak. - Bevittem Jimet a kórházba - tájékoztatta a lány Nathant, és hozzábújt. - Annyira reszketett szegény, amikor elmondtam neki, mi történt, hogy alig tudott járni. - Képzelem. Szerencsére Mrs. Spalding valószínűleg rendbe jön. Ha túléli a következő huszonnégy órát, jók az esélyei. - Nem szeretnék ilyesmit újból átélni - jelentette ki Libby. Még nem heverte ki az ijedséget. - Biztosra vettem, hogy meghal. Hála istennek, hogy a közelben voltál! - A beteged nem lehetett volna jobb kezekben. Nélkülem is életben tartottad volna, míg megjönnek a mentők. Libby remélte, hogy ez nem csupán üres bók. - Sokszor csináltam már újraélesztést, de mégis más, ha nem a kórházban kell végezni. Amikor a baleseti ügyeleten dolgoztam, szinte naponta találkoztam ilyen esetekkel. Csakhogy ott helyben voltak a gyógyszerek, az oxigénmaszk és főleg a szakorvosok. Ami ma történt, nagyon megviselt. Mrs. Penrose emésztési zavarra gyanakodott, én viszont tudtam, hogy a szívével van baj. Nathan megcsókolta, és kigombolta a blúzát. - Vigyél az ágyba! - kérte a lány. - Érezni akarlak. - Annyi kérdést akart feltenni, annyi fontos dolgot megbeszélni ezen az éjszakán! Ám erre nem került sor. Amikor hajnaltájban felébredt Nathan mellett, rádöbbent, hogy utolsó közös napjuk virrad fel. Felhívták a kórházat, és megtudták, hogy Dorothy jól van. A vizsgálat megerősítette, hogy szívrohama volt. A telefonálás után Libby elküldte Nathant, akárcsak előző nap. - Szeretném befejezni az új festményemet, és a kertben is akad munka. Késő délután látták egymást újra. Nathan kihozta a fűnyírót, Libby pedig tovább gyomlálta az ágyasait. A levegő megtelt a frissen nyírt fű illatával, és a motor hangján kívül nem hallatszott más, mint a bogarak zümmögése és a tenger álmosító morajlása. Amikor végzett, Nathan kihozott a konyhából egy kancsó hideg limonádét. Egy darabig csöndben üldögéltek egymás mellett, aztán a férfin türelmetlenség lett úrrá. - Szerinted most mi legyen? - kérdezte ingerülten. - Menjek át, pakoljak össze, és szó nélkül utazzam el? Libby a tengert bámulta. - Annak idején a parton mindent megmagyaráztál - felelte rezzenéstelen arccal. - Nem érdemes erre több szót vesztegetni. Adjál, légy szíves, még egy pohár limonádét! Nathan dühösen a tálcára rakta a poharát. - Ide figyelj, Libby! - mondta gorombán. - Nem veszed észre, hogy bocsánatot próbálok tőled kérni? - Szükségtelen. - Aznap a parton azt hittem, egyetlen éjszakát fogok veled tölteni. Csakhogy minden megváltozott. - Én nem bánom - mondta a lány. - Te igen? - Mire gondolsz? - kérdezte Nathan. Elpárolgott a haragja.
- Nem vagyok olyan érzékeny, mint gondolod - felelt Libby. - Boldogan élek itt. Természetesen hiányozni fogsz, de egy napon lesz majd egy másik férfi az életemben. - Te is megváltoztál. - A férfi arca komoly és zárkózott lett. Libby nem felelt erre a megjegyzésre. - Holnap érkezik Alistair? - kérdezte kitérően. - Valószínűleg csak este. Reggel száll le a gépe Londonban, de még találkozik néhány emberrel. - Megvárod? - Nem. - Nathan felállt, és Libbyt is felhúzta a székről. - Korán reggel indulok. Mondd meg, milyen keretet készíttessek a képednek! Később Libby vacsorát főzött, de Nathannek nem volt étvágya. Egyikük se evett sokat. Kimentek a sziklákra. A hold megvilágította a partra vezető ösvényt. Szó nélkül leszaladtak, és kézen fogva megálltak a homokban. A tenger erősen hullámzott, fehér tajtéka csillogott a holdfényben, Libby haját összekócolta, függönyként arca elé terítette a szél. Hirtelen nevetni kezdett. Az ünnepélyes hangulat helyét csodálatos felszabadultság foglalta el. Egyetlen mozdulattal lehúzta ruháját és fehérneműjét, és meztelenül beszaladt a vadul hullámzó tengerbe. - Gyere már, Nathan! - kiáltotta. Átúszták az öblöt, s a veszély tudatában küzdöttek a dagállyal. Visszafelé Nathan megpróbálta elkapni Libbyt, ám ő ügyesen lebukott, és nevetett, amikor a férfi forgolódva kereste. Nathan dühösen utánaúszott, megragadta az egyik lábát, de a lány erősen rúgkapált, nem törődött vele, hogy fájdalmat okozhat. Igen, tulajdonképpen ez volt a célja. Nathan újból és újból utánakapott, de ő nem hagyta magát megfogni, elúszott. Amikor a férfi méregbe gurult, Libby hangosan kacagva kiúszott a partra. Csakhogy Nathan gyors volt, nagyon gyors. Utánairamodott, beérte, dühében durván a homokba lökte, és nagy hévvel a magáévá tette. Libby titkon mindig ilyennek szerette volna látni: erősnek, önzőnek, hogy egyes-egyedül az a vágy hajtsa, hogy birtokba vegye a testét. Körme a férfi izmos vállába mélyedt, ahogy testét nekifeszítette, küzdött vele, harapta, gyűlölte és ugyanakkor szerette. Nathan most végre mindenestül átadta magát neki, feloldódott szenvedélyes egyesülésükben. Végül a lány nevét kiáltotta. Ez a hang, a győztes diadalmas kiáltása mámoros gyönyört keltett Libbyben. Hűvös, borús vasárnapra virradtak. Libby hét óra tájban végtelenül fáradtan és leverten kászálódott ki az ágyból. Még a macskák is boldogtalannak tűntek. Nyávogva dörgölőztek a lábához, és figyelemre se méltatták az ennivalójukat. A lány ölbe vette és megsimogatta őket, közben pedig azon gondolkodott, vajon Nathan átjön-e még egyszer, mielőtt elutazik. A parti jelenet után a férfi kimondottan szófukar lett, és ahelyett, hogy nála töltötte volna az éjszakát, mint mindig az utóbbi időben, csomagolásról és rendrakásról motyogott valamit, aztán szó nélkül eltűnt öccse házában. Nyolc órakor Libby nem bírta tovább. Remegő térddel átmászott a sövény résén, és lassan a nyaraló felé sétált. Macskái megelőzték, a nyitott konyhaajtón át besurrantak a házba. Nathan kihozta Williamet a karjában. Nem szólt, csak nézte a lányt. - El akartam köszönni - nyögte ki Libby. - Mindent becsomagoltál? - Kész vagyok - felelt a férfi. - Feltétlenül szólj, ha van valami! Úgy értem, ha terhes lennél. Libby érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Ez eszébe sem jutott. - Biztosan nem vagyok az - válaszolt mereven, és védekezően összefonta maga előtt a karját. - Azt érezném. Nathan hűvös és távolságtartó maradt. Átnyújtott egy cédulát a londoni telefonszámával. - Akárhogy is, megtörténhet. Ha így van, rögtön tudni akarok róla. Libby összehajtogatta a cédulát, és rövidnadrágja zsebébe tette. Örült, hogy elérheti a férfit, ha szükségét érezné. - Szereted a gyerekeket? - kérdezte Nathan. - Persze. Valamikor majd nekem is lesz. Remélem, több is. De ismerem a testemet, Nathan. Nem lesz gyerek. - Hívj fel, ha mégis tévedsz! - Ilyenkor még nem túl nagy a forgalom. Jó utad lesz - mondta Libby, hogy végre másra terelje a szót.
Nathan megvakarta William kandúr füle tövét. - Vigyázz a gazdasszonyodra! Ez neked is szól, Duncan! - Aztán, mintha attól félne, hogy megérinti Libbyt, zsebre dugta mindkét kezét. - Ha szükséged van valamire... - Akkor felhívlak. Köszönöm. - Libby kezet nyújtott, és remélte, hogy a férfi nem veszi észre, mennyire remeg. - Viszontlátásra, Nathan! Nem kísérlek ki a kocsihoz. - Viszontlátásra, Libby! Vigyázz magadra! - búcsúzott tőle a férfi, és erőteljesen megszorította a kezét. - Úgy lesz. - Elengedte, és ezzel az utolsó érintésnek is vége szakadt. - Jó utat! - Libby a macskák védőőrizetében, sietős léptekkel visszament a házába. Rövidesen hallotta, ahogy Nathan beindítja az autót.
10. FEJEZET Hétfő reggel Richard meglepetten üdvözölte Nathant a szobájában. - Azt hittem, még szabadságon van - mondta. - Igaz, hogy lesült, de olyan fáradtnak látszik, mintha végig dolgozott volna. Nathan valóban kutyául érezte magát. - Történt valami rendkívüli az osztályon? - érdeklődött. - Az osztályon nem, de kegyetlenül lefaragták a költségvetést. Csak arra vártak, hogy maga szabadságra menjen. Így van ez manapság. Nathan az elutazása előtti napon beszélt az új gazdasági igazgatóval, akkor nem esett szó megszorításokról. - Még ma lesz hozzá néhány keresetlen szavam - dühöngött. - Ha hetente csupán kétszer fél nap használhatom a műtőt, akkor nem tudok rendes munkát végezni. Visszavonatom velük ezt az átgondolatlan döntést. Richard a vállát vonogatta. - Nehéz dolga lesz. Az új főnök harminc évig egy nagyvállalat élén állt, mielőtt hozzánk jött. A sajtó szerint sosem vezetett kórházat. Csak a pénz érdekli, eszébe se jutnak szegény betegek. Még a szervátültetéskor felhasználható ágyak számát is csökkenti. Múlt héten már tovább kellett adnunk egy beültethető vesét! Pedig volt szabad ágyunk, de a költségvetésre hivatkozva nem engedélyezte a műtétet. Nathan egy pillanatig azt kívánta, bárcsak a békés Cornwallban lehetne, aztán elhessegette ezt a gondolatot. - Képtelenség! - morgott. - Ez itt kórház, nem valami üzlet vagy gyár! Menjünk végig az osztályon, mielőtt elkezdődik a járóbeteg-rendelés! Nathan osztályos betegei között voltak olyanok, akiket Richard műtött meg a múlt héten, és olyanok is, akik még elutazása előtt feküdtek be. Az életvidám, nyolcvanéves Mr. McTaggart például idült lábszárfekéllyel kínlódott, és évek óta rendszeres „vendég” volt Nathannél. Richard elmondta, hogy az öregurat két hete hozták be egy elfertőződött fekély miatt. A fekély nem gyógyult, viszont a beteg általános állapota nem tette lehetővé a műtétet. - Thomas doktor! - örült meg az öreg. - Reméltem, hogy találkozunk, ha visszajön a szabadságáról. Hogy van? - Jól vagyok, Mr. McTaggart. - Nathan figyelmesen megvizsgálta a beteg lábát. - Már nincs elfertőződve. Hogy van a felesége? - érdeklődött, miközben a beteg pulzusát ellenőrizte. - Köszönöm, jól. Meghűlt kissé, de nem súlyos. Örülni fog, ha meghallja, hogy visszajött a doktor úr. Nyaralni volt, ugye? - Úgy is mondhatjuk... - A kórelőzményben olvastam, hogy Mr. McTaggart már jó ideje szenved fekélyektől - vette át a szót Richard. - Nyilvánvalóan nem elég erős egy műtéthez, és egyébként sem hiszem, hogy az tartósan segítene rajta. Szerintem haza kellene küldenünk, a háziorvos és a körzeti ápolónő majd folytatja a kezelését. Nathan gondolkodott egy pillanatig, azután a főnővérhez fordult, aki időközben csatlakozott hozzájuk. - Mi a véleménye a fekete nadálytőről? A gyógyszerészünk vajon tud krémet készíteni a gyökeréből? - Nadálytőből, Thomas doktor? Az valami gyógynövény? - hüledezett a főnővér. - Pontosan. Mi a véleménye? Nem kellene kipróbálnunk? - Ahogy gondolja, Thomas doktor - hagyta rá a főnővér némileg kétkedve. - Ismerek valakit, aki növényi anyagokkal dolgozik. Meglátjuk, hátha tud segíteni.
- Jó. Mondja meg neki, hogy hívjon fel, és megbeszéljük. Lehet, hogy van más ötlete is. Esetleg körömvirágot is használhatnánk. - Nathan lehajolt a beteghez, és megpróbálta elmagyarázni neki, miről van szó. - Úgy gondolom, ki kellene próbálnunk a tisztán növényi alapú szereket is. A fekélyei ugyanis eddig minden kezelésnek ellenálltak. - Magára bízom. Azt tesz, amit akar, doktor úr, csak tudjak megint lábra állni. - Mary, az osztályos nővér és a fizikoterapeuta megfigyeli, hogyan hat az új kezelés, és ha beválik, hazaengedjük. Jövő héten én is megvizsgálom. Míg átmentek a következő kórterembe, Nathan a nadálytőről magyarázott Richardnak. - Biztosan tudja, kolléga úr, hogy a nadálytő olyan hatóanyagokat tartalmaz, amelyek jobban elősegítik a sejtszaporodást, mint bármely forgalomban levő szer. - Maga a főnők - somolygott Richard. Nathan sem várt csodát a növényi kivonattól, de úgy gondolta, legalább megpróbálkozik vele, ha már az összes többi gyógyszer csődöt mondott. - Mondja el nyugodtan a véleményét! - biztatta a kollégáját. - A nadálytő legalább olcsó - vélte Richard. - Múlt héten úgyis megróttak, mert túlléptük az előirányzott gyógyszerkeretet. Péntek délutánra Nathannek elege lett a kórházi ügyekből. Nem volt elég, hogy az igazgatóság megkurtította a műtéti időt, még a rendelést is le akarták rövidíteni. És a legrosszabb: azt az utasítást kapta, hogy az osztályon néggyel csökkentsék az ágyszámot - noha eddig is alig volt hely. Amióta visszajött a szabadságról, már két esetben kellett más kórházakba irányítania sürgős eseteket. Annyira felbosszantotta ez az esztelen költségcsökkentés, hogy hirtelen elhatározástól vezérelve felkapta a telefont, és a tudakozó segítségével felhívta egy napilap szerkesztőségét. Még aznap este felkereste egy újságíró, aki döbbenten hallgatta, mi zajlik a jó hírű kórházban. Az a tény, hogy a költségcsökkentés kényszerítő hatására a betegek csak a legszükségesebb kezeléseket kapják meg, kiváló témának ígérkezett. - Hétfőn az esti kiadásban megjelenik a cikk - ígérte, és a kollégája készített néhány fényképet is. Minden bizonnyal nagy visszhangja lesz. Nathan nem sejtette, milyen vihart kavar az újságcikk. A jó hírű kórház hanyatlása olyan érdeklődést váltott ki, hogy nemcsak a nyomtatott sajtó, hanem a televízió is foglalkozni kezdett a témával. Szerencse, hogy Nathan keddre nem tervezett műtétet, mert egész nap interjúkat adott. Este Paula felhívta, miután megnézte a kórházról szóló adást a tévében. - Megőrültél? - mérgelődött. - El fognak bocsátani! A férfi hátradőlt a karosszékében, és végighallgatta a szemrehányásokat. - Nem örülnél neki? - érdeklődött hűvösen. - Eddig azért kardoskodtál, hogy hagyjam ott az állami egészségügyet, és nyissak magánrendelőt. - Csakhogy nem az intézmény támogatása nélkül! - dühöngött Paula. - Sokkal nagyobb tekintélyed lenne kórházi háttérrel. - Akkor több pénz ütné a markomat? - Természetesen nemcsak az anyagiakra gondolok, drágám. - Paula hangnemet váltott. - Komolyan aggódom az előmeneteled miatt. Túl sokat kockáztatsz! Nathan kénytelen volt belátni, hogy nem számíthat a barátnője támogatására. A többi munkatársa is ellentmondásosan viselkedett a sajtóhadjárat idején. Nyíltan csak ketten álltak mellé, a többiek feltűnően háttérbe húzódtak - féltették az állásukat. - Fáradt vagyok - közölte, amikor Paula lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Holnap találkozunk a műtőben. Késő este az anyja is felhívta. - Láttunk a televízióban. Büszkék vagyunk rád. Szavai jólestek Nathannek. - Lehet, hogy az állásomba kerül - jegyezte meg. - Ezzel bizonyára, tisztában voltál, amikor belevágtál - felelte az asszony. - Hadd emlékeztesselek viszont, hogy szombaton ünnepeljük a harmincadik házassági évfordulónkat. Örülnénk, ha eljönnél. Persze ha dolgod van...
- Ott leszek - ígérte Nathan. Azon töprengett, hogy vajon Alistair is eljön-e Cornwallból. - Mikorra menjek? - Fél nyolcra. És ha hozni akarsz magaddal valakit, úgy értem, ha éppen van egy kedves barátnőd... - Egyedül megyek - vágott közbe Nathan. Szombat reggel Richard társaságában Nathan végigjárta az osztályt, meg akart bizonyosodni felőle, hogy a hétvégén minden rendben lesz. - Már attól féltem, egyedül kell vizitelnem, mert maga álláskereséssel tölti az időt - ugratta Richard. Ami igaz, az igaz, Nathan maga is meglepődött a kórházvezetőség visszafogott viselkedésén. Legalábbis megrovásra számított. - Talán túlontúl ismert lettem ahhoz, hogy ki merjenek rúgni. A szomorú csak az, hogy semmi sem változott - jegyezte meg, amikor beléptek az intenzív osztályra. A fehér függönyt félrevonva két lehúzott ágyra mutatott. - A takarékossági intézkedések... - Azért a sajtó legalább ráirányította a nyilvánosság figyelmét a helyzetünkre - reménykedett Richard. Aznap reggel egy harminckilenc éves, idült vesebeteg férfit kezeltek. Egy örökletes betegség következtében nagyszámú ciszta keletkezett mindkét veséjében, és a férfi évek óta művesekezelésre szorult. Pénteken Nathan és Richard elvégezte a transzplantációt, és most a laboreredményeket elemezve elégedetten állapították meg, hogy az új vese jól működik. A műtéti sebet is rendben találták. - Szépen gyógyul - biztatta Nathan a beteget. - Sebészeti szempontból minden a legnagyobb rendben. A férfi hálálkodott, majd aziránt érdeklődött, hogy továbbra is ezen az osztályon marad-e. - Az már mástól függ - felelte Nathan. - Az utókezelést nem mi végezzük. Feltehetően hamarosan viszszahelyezik az urológiára. Az urológia osztályvezető főorvosa, Peter Jones megköszönte Nathannek, hogy elvégezte a veseátültetést. - Ha nem szerepeltünk volna ennyit ezen a héten a sajtóban, akkor szerdán megszüntették volna ezt az ágyat ugyanúgy, ahogy a másik kettőt fogják jövő héten. Akkor nem vehették volna fel a betegünket, és nem kaphatott volna egészséges vesét. - Így igaz - kapcsolódott be a beszélgetésbe az ügyeletes altatóorvos. - Hétfőn még azt hallottuk, hogy szerdán megszűnik ez az ágy, azután kedden minden megváltozott. Állítólag - pillantott a függönyön túlra -, még azt a kettőt is használhatjuk. - Csak akkor örülhetünk, ha megfelelő számú műtétet is engedélyeznek - figyelmeztette Nathan. Mindenesetre nagy megelégedéssel töltötte el, hogy az általa elindított lavina hatására kedvező irányt vettek az események. Úgy döntött, a hétvége hátralevő részét a Cornwallban elkezdett munka befejezésének szenteli. Ám hiába igyekezett, képtelen volt a tanulmányára összpontosítani. Nyugtalanul járkált a lakásban. Szüntelenül Libby körül forogtak a gondolatai, akiről majd két hete nem hallott semmit. Többször kézbe vette a telefont, hogy fölhívja, végül mégsem szánta rá magát. Elővette a lány festményét, és kicsomagolta. Milyen gyengéd és ártatlan volt Libby azon a napon, - jutott eszébe a tájkép láttán. Gyermekien tiszta volt, aztán utolsó éjszaka az ő vadsága mindent tönkretett. Önző módon tette magáévá a lányt, és mégis: ösztöneinek szinte állatias kielégítése kimondhatatlan gyönyört okozott számára. Visszacsomagolta a képet a barna papírba. Elhatározta, hogy bekeretezteti, és édesanyjának ajándékozza a házassági évforduló alkalmából. Tudta, hogy örülni fog neki. Felidézte magában, milyen rámát javasolt Libby, és ennek alapján választott a képkeretezőnél. Meg is várta, hogy elkészüljön. Mivel már elkezdődött a hétvégi csúcsforgalom, csak hétre ért haza. Gyorsan lezuhanyozott, ünneplőbe öltözött, és elindult Surreybe, az anyjáékhoz. Szép, meleg nyári este volt, az ódon épület összes ablakát és ajtaját kitárták. Kihallatszott a nevetés, a zene és a gyerekzsivaj. Nathan érthetetlen módon megborzongott. Egy másodpercig látta csak, de ez elég volt ahhoz, hogy az áttetsző konyhai függönyön keresztül felismerje a karcsú női alakot. A kocsiajtó csapódására elésietett az édesanyja, csókkal üdvözölte, és még mielőtt Nathan elmenekülhetett volna, bevezette a házba - egyenesen a konyhába.
11. FEJEZET
Libby boldogan segített Alistair anyjának a konyhában, de azért zavarta a sok ismeretlen ember. Éppen néhány friss bazsalikomlevelet akart tépni a salátához, amikor ismerős hangot hallott a háta mögött. Legszívesebben azon nyomban láthatatlanná vált volna. Nem számított erre a találkozásra. Idegesen megtörölte kezét a kötényében, és megfordult. - Nem tudtam, hogy te is... Alistair azt mondta, nem jössz - dadogta. - Fiam, ez gyönyörű! - lelkendezett Mrs. Thomas a kicsomagolt képet szemlélve. Ragyogott az arca. Szívből köszönöm! - Máris indult a vendégekhez, hogy mindenkinek megmutassa az ajándékát. Nathan is csatlakozott hozzá, de a küszöbről visszafordult, és sápadtan, kutató tekintettel a lány arcába nézett. Libby elfordult, és lázas sietséggel mosni kezdte a paradicsomot. - Hagyd már abba! - szólt rá a konyhába betoppanó Alistair. - Végre minden vendég megérkezett, szeretnélek bemutatni nekik. Ünnepelni jöttél, nem dolgozni! Ünnepelni? Mint akit megbabonázták, engedte, hogy Alistair kivezesse a konyhából. Nathan a mostohaapjával beszélgetett, ám a szeme sarkából látta, hogy az öccse átkarolja Libby derekát. Elsötétült az arca, nehezére esett, hogy uralkodjon magán. A lány elkapta a pillantását, és gyorsan ellökte Alistair kezét. - Ismeritek egymást, igaz? - kérdezte Alistair. - Biztosan találkoztatok Cornwallban, hacsak Nathan nem bújt egész idő alatt a számítógépe mögé. - Igen, találkoztunk - felelte Libby erőltetett mosollyal. Nathan semmit se szólt, viszont olyan feszültség volt köztük, hogy mindenki kellemetlenül érezte magát. - Elfelejtettelek figyelmeztetni - mondta Alistair a lánynak. Aztán az apjához fordult, és elmesélte neki, hogy a cornwalli szomszédasszonya gyógynövényekkel foglalkozik. Az idős úr vidáman hunyorgott, és azt firtatta, vajon Nathannek mint orvosnak van-e valami ellenvetése ezzel kapcsolatban. Nem kapott választ a fiától, így barátságos mosollyal a lányhoz fordult: - Nathan jobban ragaszkodik a hagyományokhoz, mint mi együttvéve. Valószínűleg hallani sem akar az alternatív gyógymódokról. - Ez nem igaz - próbálta Libby védelmébe venni a férfit. - Hagyd! - nézett rá ekkor egy hideg kék szempár. - Ne most! A lány meglepetten felvonta a szemöldökét, ám mielőtt megszólalhatott volna, a vendégek közrefogták Nathant, és lelkesen üdvözölték. A kezét rázogatták, és gratuláltak neki valamihez. Már semmit sem értett, és senki nem magyarázta el neki, miről van szó. Alistair egy másik szobába vezette, ahol a vendégek nevetve és fecsegve tülekedtek a roskadásig megrakott büféasztal körül. Alistair annyi testvérnek, nagybácsinak és nagynéninek mutatta be, a házban pedig annyi gyerek rohangált föl-alá, hogy Libby teljesen megzavarodott. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy valószínűleg itt gyűlt össze a világ legnépesebb családja. - Nyolcan vagyunk testvérek - világosította fel a melléje szegődött Nathan. - De csak Alistair és én vagyunk nőtlenek, a többiek szaporodásnak indultak, mint a nyulak – tréfálkozott. - Én egyedüli gyerek vagyok, és a szüleim is egykék voltak - mondta Libby. Miközben tányérjával a kezében megpróbált átvágni a tömegen, két teljesen egyforma fiúcska állandóan a sarkában járt. - Matthew és Jason, Lucy ikrei - mutatta be Nathan az apróságokat. Letette a tányérját, és felkapta az egyik kisfiút. - Köszönj szépen, Jason! - biztatta jókedvűen. - Vagy te Matthew vagy? A gyerek ránevetett Libbyre, aki karjára vette a pufók, pirospozsgás, angyalian szőke fürtös kisfiút. Nathan a másik fiúcskát dajkálta, és addig viccelődött, míg mindannyian nevetésben törtek ki. A feszültség felengedett. Jasont teljesen elbűvölte Libby haja. Addig cibálta, míg lebomlott a kontya. Nathan a lány füle mögé igazított egy kiszabadult tincset. Libby megremegett az érintésétől. - Átveszem Jasont, te meg rendbe szedheted a hajad - javasolta a férfi. Libby átadta a gyereket, és igyekezett megmenteni a frizuráját. Ekkor ott termett mellettük Alistair, és érdeklődve nézte őket. Ettől a lány olyan ideges lett, hogy végül egyszerűen leengedte hosszú haját. Feltűnt neki, hogy a testvérek ellenséges pillantásokkal méregetik egymást. Dadogott pár szót tükörről meg fésülködésről, és felmenekült az emeletre, ahol elszállásolták.
Alistair ikernővéreinek ízlésesen berendezett egykori gyerekszobájában világos tapéta borította a falakat, amelyeken a lányokat lóháton megörökítő fényképek függtek. A kitárt ablakon már alig szűrődött be fény, Libby mégsem mert lámpát gyújtani. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, és leült az egyik ágyra. Remegő kézzel igazgatni kezdte a haját. Nathan nem sokat váratott magára. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. - Itt nem hall minket senki - mondta -, úgyhogy most megmagyarázhatod, mi ez az egész. - Hónapokkal ezelőtt jelentkeztem egy londoni tanfolyamra - kezdett bele Libby. - Az egyetem meghirdetett egy ötnapos kurzust, Alistair felajánlotta, hogy felhoz magával a kocsiján, és ragaszkodott hozzá, hogy itt lakjam. - Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit csinálsz Londonban - szakította félbe a férfi - hanem arra, hogy mi van közted és az öcsém között. Miért mereszt rám vasvillaszemeket? - Semmi sincs köztünk. Tényleg. Szomszédok vagyunk és jó barátok. Úgy, mint eddig, semmi több. - Kikezdett veled? - Nem! - Ezek szerint csak elhozott, hogy megismerd a családot? - Ez még nem jelent semmit! - Libby kezébe temette az arcát. - Hagyd már abba! - De megcsókolt! Libbynek eszébe jutott, hogy reggel Alistair félszegen átölelte a kertben. Ez zavarba ejtette, de csupán a szomszéd túláradó barátságának jeleként értelmezte. - Nem csókolt meg. - Hazudsz! - Nathan egyetlen ugrással mellette termett, és felrántotta az ágyról. - A mostohaapám látott benneteket. Átölelve tartott téged. A szüleim most azt hiszik, hogy Alistair meg fogja kérni a kezedet. Az egész család ebben a hitben él. - De ez nem igaz! - tiltakozott a lány. - Adott egy puszit, de nem... Nathan szorosan magához ölelte, és szájára tapasztotta ajkát. Csókjai egyre szenvedélyesebbek és követelődzőbbek lettek. Libby megremegett a vágytól, ám amikor a férfi ezt észrevette, ellökte magától. - Vele is így csináltad? Folytatást kunyeráltál, mint most? - Nem! Nathan a lány ruhája alá nyúlt, és megmarkolta a mellét. - Így volt? - szűrte foga közt a szót. - Az öcsém érintésétől is megfeszült a melled? Libby lehunyta a szemét, és könyörgő hangon ismételte: - Nem nyúlt hozzám. - De szívesen megtette volna, igaz? - Nathan visszalökte az ágyra, ráfeküdt, és combja közé fúrta magát. - Őt is így engedted magadhoz? - Nem! - suttogott a lány, miközben Nathan ajka a mellét cirógatta. A gyönyörtől kábultan tűrte, hogy a férfi lefejtse róla ruháját, csipkés fehérneműjét és a selyemharisnyát. - Alistair járt az eszedben, amikor ezeket a göncöket vetted? Libby megrázta a fejét, és Nathan inggombjaival kezdett matatni, ám a férfi türelmetlenül ellökte a kezét. - Mondd ki a nevem! - parancsolt rá. - Nathan! - suttogta Libby. - Nathan... Nathan... Nathan... - Hangosabban! Beletúrt a férfi hajába, és ökölbe szorította kezét. - Nathan! - kiáltotta, és hangjában elfojtott vágy csengett. Nem törődött vele, hogy az ajtón túl halljáke. Szereti a férfit, aki most itt van vele, és csak ez számít. - Nathan! Nathan! Ám a férfi ahelyett, hogy csillapította volna a vágyát, fölállt, és pillantásra sem méltatta. Libby sírva fakadt, amiért Nathan ilyen durván kimutatta iránta a megvetését. Maga elé kapta a ruháját, hogy elfedje meztelenségét. Ami néhány pillanattal ezelőtt oly ígéretesen kezdődött, most mocskosnak és undorítónak tűnt. Olyan vagyok, mint egy éhes kismadár, - gondolta tehetetlenül, a morzsáknak is örülnék. Nathan végül leült mellé, a csípőjére tette a kezét, és vigasztalóan megsimogatta. - Teherbe estél utolsó éjszaka? - Nem.
- Egyszer sem hívtál fel. A lány hallgatásba burkolózott. - Nem akarom, hogy Alistair túl közel kerüljön hozzád - mondta Nathan. - Tudom, nincs hozzá jogom, mégis erre kérlek. Libby közelebb csúszott hozzá. - Én sem akarom. Nincs köztünk semmi, elhiheted nekem. Csak barát, semmi több. - Azt hiszi, szerelmes beléd. Meg kell mondanod neki az igazat, méghozzá ma este, mielőtt elmegyek. - Nem, nem ma este. Holnap. - Rendben, holnap - egyezett bele a férfi. Fölpattant, és az ajtóhoz ment. - Köszönöm - mondta visszanézve. - Soha többé nem foglak kérésekkel zaklatni. Másnap reggel Libby korán kelt. Felöltözködött, aztán csendesen, nehogy felzavarjon valakit, leosont a lépcsőn. A konyhában és a földszinti szobákban mindenütt ételmaradékokat, piszkos tányérokat és poharakat látott. Hideg cigarettafüst és állott alkohol szaga terjengett a levegőben. Nekilátott a hulladékot szemeteszsákokba pakolni, és beindította a mosogatógépet. Kisvártatva lejött a háziasszony is, és gondterhelten nézett körül. - Köszönöm szépen, Libby! - hálálkodott. - De igazán nem kellett volna, maga itt vendég! - Az nem járja, hogy az ünnepelt takarítson és mosogasson! - Ugyan, már hozzászoktam. Ha az ember ennyi gyereket felnevel, beletanul a háztartásba. Ám most legelőször egy csésze jó teára van szükségem. Megkínálhatom magát is? - Örömmel elfogadom. - Libby levette a gumikesztyűt, és a poharakat kezdte törölgetni. - Bocsássa meg, hogy tegnap este olyan hamar visszavonultam. Az út nagyon kifárasztott. - Nathan mondta, hogy megfájdult a feje. Jobban van már? Libby elpirult. - Sokkal jobban, köszönöm. Mrs. Thomas nagy kanna teát készített, majd tálcára rakta a két csészét, a cukrot és a tejet. - Hagyja a poharakat! - szólt Libbynek. - Gyönyörű az idő, odakint kellene teáznunk. Alistair mesélte, hogy maga tehetséges kertész, szeretnék néhány szakmai tanácsot kérni. Libby hamar rájött, hogy vendéglátója inkább a gyerekeiről, mint a növényekről akar vele beszélni, különösen Alistairről és Nathanről. - Észrevette, mennyire különbözik Nathan a többi családtagtól? - Igen... A többiek szőkék, mint maga és a férje, Kenneth - felelt Libby. - Nathan az apjára ütött. - Mrs. Thomson elmesélte, hogy Nathan még gyerek volt, amikor az édesapja meghalt. - Egyetlen órára hagytam őket magukra. Pont ezalatt kapott a férjem szívrohamot, és mire hazaértem, már elindult vele a mentő. Sajnos későn érkezett a segítség, Nathan komoly kisfiú volt. Abban az egyetlen órában tíz évet öregedett a haldokló apja mellett. Én kiborultam, jajveszékeltem és zokogtam, ő viszont maga volt a nyugalom. A mentőket is ő hívta ki, pedig még csak hétéves volt. Libby könnyedén el tudta képzelni a helyzetet. Olyannak látta Nathant, aki bármilyen helyzetben megállja a helyét. - Sosem beszélt erről a napról, de amikor évekkel később úgy döntött, hogy orvosnak tanul, tudtam, miért teszi. Sétálgattak a kertben, és Libby azon tűnődött, vajon mi lehet a célja ennek a beszélgetésnek. - Nagyon hamar újból férjhez mentem - mesélt tovább az asszony. - Kenneth a férjem barátja volt, szintén özvegy, két kicsi gyerekkel. Nem tellett sok időbe, elhatároztuk, hogy közös életet kezdünk. Szerettem a magam módján, azután jöttek a gyerekek: Peter, Lucy, majd Alistair és az ikrek; és rájöttem, hogy megtaláltam a tökéletes boldogságot, - Hogyan érezte magát Nathan az új családban? - érdeklődött Libby. - Roppant szeretetteljesen bánt a kicsikkel. Kenneth gyerekei imádták, és biztosan észrevette tegnap este, hogy minden testvére isteníti. Bár maga is kisfiú volt még akkoriban, nagyon komolyan vette a legidősebb szerepét. Vigyázott a kisebbekre, és mindig mellettük állt, ha szükségük volt rá. Úgy látszott, folyvást jókedvű és vidám, de valójában túl komolyan vette a feladatait. Letelepedtek egy padra az illatozó rózsakertben. - Manapság nem sokat látjuk. Túl keményen dolgozik, aggódom érte. Egészen olyan, mint az apja. - Attól tart, hogy egy nap ő is szívrohamot kap? - riadozott Libby.
- Nathan sokkal egészségesebb. Az apja nagyon megerőltető munkát végzett, ráadásul túlsúlyos volt, és erősen dohányzott. A fiam sportosan él. Kocog, fallabdázik, és sosem cigarettázott. Szeretném boldognak látni, Libby, mert megérdemli. A testvérei közül Alistair áll hozzá a legközelebb, és ez, kedvesem, magát is érinti. - Hogy érti ezt? - kérdezte a lány ijedten. - Mindketten a szívükbe zárták. Alistair nagyon fiatal még, olyan, mint egy lepke: röpdös egyik állástól és egyik nőtől a másikig, és közben élvezi az életet. Csakhogy én ismerem, és megfigyeltem, Libby! Ha bátorítja, ki fog tartani maga mellett. - És Nathan? - bukott ki a kérdés Libbyből. - Ő sokkal nehezebb eset. - Nem szeret engem. Alistair érzéseit, pedig, ha érezne irántam valamit, nem tudom viszonozni. - Nem akarom befolyásolni, de látta Nathant a televízióban múlt héten? - A televízióban? - csodálkozott Libby. - Nagyon indulatosan felszólalt a kórházában bevezetett újítások ellen. Meglepődtem, mert korábban mindig túlságosan is visszafogott volt. Bár aggódott, hogy mi lesz a betegeivel, és igyekezett képviselni az érdekeiket az egészségügyi rendszer keretein belül, de sohase vállalt volna ellenzéki szerepet a nyilvánosság előtt. Megváltozott. Attól a pillanattól fogva tudom, hogy átadta azt a festményt. Alistair szerint feltehetően maga festette. Rögtön láttam, hogy egy cornwalli tájat ábrázol. - Van ennek valami jelentősége? - tudakolta Libby. - Mielőtt Nathan apja meghalt, utoljára Cornwallban nyaraltunk, és rendkívül boldogok voltunk. A fiam kiváló megfigyelő. Tudta, hogy a kép erre a boldog időszakra fog emlékeztetni. Az idős hölgyet felzaklatták az emlékek, és Libby gyöngéden a karjára tette a kezét. - Nathan korábban mindig azon fáradozott, hogy elfeledtesse velem a fájdalmat, amelyet az apja elvesztése okozott, és arra biztatott, hogy tudatosan a jelenben éljek. Ám tegnap este úgy tűnt, hogy őt is az érzelmei vezérlik, sőt szeretné kimutatni őket. És azt hiszem, hogy ez a változás magának köszönhető. - Nem szerelmes belém - mondta a lány csüggedten. - Egy másik nővel van kapcsolata. Találkoztam vele. Paula nagyon szép. Az asszony a fejét ingatta. - Hallottam magukat tegnap este, Libby. Nathant kerestem, és láttam, hogy felmegy az emeletre. Amikor nem jött vissza, aggódni kezdtem. Tudja, borzalmas migrént kap néha. - Tudom - jegyezte meg a lány zavartan. - De nem az történt, amire gondol. - Ismerem a fiamat. Ha egy másik nőt szeretne, sose nyúlt volna magához. Hacsak nem lenne olyanynyira szerelmes magába, hogy már a lelkiismerete figyelmeztetését sem hallja. - Nem tudok erről beszélni - mondta Libby elutasítóan. - Sajnálom. Csakhogy Nathan édesanyja minden adandó alkalommal Nathanre terelte a szót, hiába igyekezett a lány ottléte alatt kitérni az útjából. Péntek délután - a kurzus végeztével, másnap akartak Alistairrel visszaindulni Cornwallba - a lány megingott elhatározásában, miszerint a jövőben elkerüli Nathant. Annyira szeretett volna hinni az édesanyja szavainak! Miért is nem vallotta be soha Nathannek, mennyire szereti? Egyetlenegyszer mondta ki ezt, ám akkor a férfi nem hitt neki, később pedig már nem volt bátorsága feltárni az érzelmeit. Talán ha megtette volna, másként alakul a kapcsolatuk... Ezzel a kínzó kétellyel kell leélnie hátralevő életét?
12. FEJEZET Nathan elégedetten dőlt hátra vizsgálat után a járóbeteg-rendelésen. - Alig hiszem, hogy csak két hónapja műtöttem. - Végigsimította a halvány heget a férfi hasfalán, majd műszerrel ellenőrizte a beteg lábában a vérkeringést. - Meglepő, hogy ilyen gyorsan rendbe jött, és már sportol is. Máshogy is végződhetett volna. Miközben a beteg felöltözött, a kórlapját tanulmányozta. A cornwalli utazása előtti éjszaka végezte el a sürgős műtétet. Már a Cornwall szó is sóvárgást ébresztett benne, ám igyekezett a bejegyzésekre összpontosítani, és végül megállapította, hogy a műtét kiválóan sikerült. - Elég magas volt a koleszterinszintje, amikor behozták a kórházba - fordult a beteghez. - Ez kockázatos, többek közt érelmeszesedéshez is vezethet. Beszélt már erről valaki magával?
- Igen, a fiatal doktor, Richard Price. Időpontot is kért nekem a szívgyógyásznál. Azt mondta, öltözzem kényelmesen, mert feltehetően ráültetnek egy biciklire, és terheléses EKG-t csinálnak. A háziorvosommal is beszélt, aki a feleségemmel együtt összeállította a diétámat. Azt ajánlotta, hogy sör helyett inkább naponta egy-két pohár vörösbort igyam. Nem lesz könnyű, de ha ez segít... Megállapodtak, hogy a beteg hat hónap múlva újabb ellenőrző vizsgálatra jelentkezik. - Ha maga vagy a háziorvosa úgy vélik, hogy tanácsos lenne hamarabb felkeresnie, akkor hívják fel a titkárnőmet. De amennyire látom, erre nem lesz szükség. Jó egészséget kívánok! - búcsúzott Nathan. Jókedvűen csukta be az ajtót a férfi mögött. Ilyen remek egészségi állapotban viszontlátni valakit, aki a halál küszöbén állt, igazi sikerélmény. Biztató jelnek érezte. Nem szabad feladnia a küzdelmet és otthagyni az állását. A nővér újabb betegkartonokat rakott az asztalra. - Hárman is várnak - közölte. - Ketten visszeres panaszokkal az egyes és a kettes fülkében, meg egy sántikáló férfi az ötösben. Nathan kézbe vette az első kórlapot, és elolvasta a háziorvos beutalóját. Éppen elindult a vizsgálóba, amikor megszólalt a telefon. - Van itt egy bizonyos Libby Deane, aki beszélni akar magával - hallotta a titkárnője hangját. - Mondtam neki, hogy eléggé elfoglalt, de mindenképpen meg akarja várni a doktor urat. Nathan lehuppant az íróasztala sarkára, és hallgatott. - Ott van még, Thomas doktor? - kérdezte végül a nő. - Legyen szíves, vezesse be a szobámba! És mondja meg neki, hogy sajnos sokat kell várnia. - Nathan lassan a helyére tette a kagylót. Szaporán vert a szíve. Miután minden beteget megvizsgált, Richard még tanácsot kért tőle, majd egyeztették a következő heti műtéti időpontokat. Így végül Libbynek több mint egy órát kellett várakoznia. Nathan igyekezett lélekben felkészülni a találkozásra. A Libbyvel töltött pár hét paradicsomi időszaknak tűnt. Csak hát elmúlt, és ez rendben is van így. Nem szabad többé rágondolnia. Gyönyörű lány, vonzó, határozott és izgalmas egyéniség, de nem illenek össze. Egy nap majd találkozik egy olyan férfival, akivel nyugodtan élhet Cornwallban, és gyönyörű gyerekeik születnek, akik élvezik a szabad életet a tengerparton. Libby boldog lesz. Na és ő? Végzi a munkáját itt, Londonban, és szintén boldog lesz a maga módján. Paula még mindig feleségül jönne hozzá. Abba is beleegyezett, hogy gyerekeik legyenek, ha Nathan mindenképpen erre vágyik. Kétségtelenül az a legokosabb, ha házasságot kötnek. Igen, örülnie kell, hogy olyan nőt talált, aki megértéssel viseltetik a munkája iránt, és nem várja el, hogy az egész életét átrendezze miatta. Végül majd úgy fog visszaemlékezni a Libbyvel töltött időre, mint egy édes közjátékra egyébként nem túl izgalmas életében. Libby felugrott, amikor Nathan belépett a szobába. - Mi történt? Miért jöttél? - kérdezte tőle a férfi barátságtalanul. A lány elpirult kissé, de viszonozta a pillantását. - Semmi sem történt - felelte erőltetett nyugalommal. - Nem jöttem volna ide, ha tudnám, hol talállak meg egyébként. Beszélni akartam veled. - Mit szól ehhez Alistair? - firtatta Nathan. Pedig legszívesebben megölelte volna a lányt. - Nem látszott mérgesnek miatta. Azt hiszem, túlbecsülöd, amit irántam érez. Nathan nem így gondolta, de most nem vitatkozott. Még mindig megrémítette a düh, amely a minap úrrá lett rajta. Sosem bocsátaná meg magának, ha nekiesett volna az öccsének. - Mikor utazol haza? - Holnap. - Libby újból leült, és keresztbe rakta a lábát. Combja izgatóan kivillant. Észrevette, és szégyenlősen térdére húzta a szoknyát. - Nathan, édesanyád beszélt velem. A férfi állva maradt, és összefonta a karját. - És? - Tud rólunk. Hallott bennünket szombat éjjel, amikor bejöttél a szobámba. - No és? Mondd meg neki, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába! Ez a durva és rideg válasz felháborította Libbyt. Felállt, az ablakhoz ment, és szótlanul kibámult rajta. - Libby, engem nem érdekel, hogy anyám kifogásolja-e a kapcsolatunkat, vagy sem, és nem értem, te miért izgatod magad miatta.
- Nem kifogásolja - felelt a lány halkan, - inkább az volt a benyomásom, hogy örül. Szerinte boldoggá tudnálak tenni. Végül is elmondtam neki, hogy szeretlek. Nathan egy pillanatra lehunyta a szemét. - Mondd, hogy ez nem igaz! Libby megfordult, és háta mögé rejtett kezével az ablakpárkányt szorította. Nem akarta a gyöngeségnek még csak jelét sem mutatni. - De hát szeretlek. Megpróbáltam akkor este elmondani, amikor közölted, hogy jön Paula, csak nem tudtalak meggyőzni. - Libby? - Nathan minden erejével küzdött a vágy ellen, hogy odamenjen hozzá. Tudta jól, hová vezetne, ha megérintené. - Nem viszonozhatom a szerelmedet. Az itteni munkám az életem, téged pedig minden Cornwallhoz köt. Nem tudom megadni neked azt, amire szükséged van. Egyszerűen nem illek hozzád. Ha miattam ideköltöznél, tönkretennéd mindazt, ami fontos neked. Számunkra nincs közös jövő. Tudom, szeretsz álmodozni, ám egy nap majd megértesz, és hálás leszel, amiért helyetted is hideg fejjel gondolkozom. Sajnálom, Libby, tényleg borzalmasan sajnálom! - De hát akartál engem! - Persze hogy akartalak. Angyali tested van. - És szombaton? A férfi lehajtotta a fejét. Semmi kétség, a szenvedély elvette az eszét. Alistair iránt érzett dühe csak palástolta valódi érzelmeit aznap este. Azt akarta, hogy ne az öccse, hanem ő érinthesse meg Libbyt, őérte vágyódjon a lány őrülten! - Elszórakoztunk, nem igaz? - De én nem szórakozni akartam. Azt akartam, hogy szeress! - Nincs értelme erről beszélnünk. - Szombat este elvesztette az önuralmát, nem akart több ilyen helyzetet előidézni. Igazság szerint olyan eszelősen kívánta a lányt, hogy már-már attól sem riadt volna vissza, ha fájdalmat okoz ennek a törékeny testű angyalnak, aztán mint valami vadember, aki megszerezte magának a kiszemelt nőt, legszívesebben levonszolta volna a lépcsőn, megmutatni Alistairnek és a családnak, hogy Libby az övé. Talán meg is tette volna, ha a lány védekezni próbál. De az odaadó viselkedése kijózanította, és erőt adott neki a visszavonuláshoz, még mielőtt mindent elrontott volna. - Soha többé nem érek hozzád! - jelentette ki eltökélten. Libby kihúzta magát. - Tehát igaz... Már akkor este a tengerparton megmondtad, hogy számodra az egészben csak a szex fontos - mondta olyan halkan, mintha csak magával beszélgetne. Elfordult, felvette a táskáját a szék mellől, és az ajtóhoz ment. - Viszontlátásra, Nathan! - búcsúzott mereven. - Sajnálom, hogy megzavartalak a munkádban. Tudom, menynyire fontos ez neked. Nem leszek többé a terhedre. - Most hova mégy? - Nathan hirtelen, sápadtnak és törékenynek látta a lányt. - Haza. Nem maradok még egy éjszakát, ahogy terveztem. Felszállok az első vonatra a Paddington pályaudvaron. Alistair majd holnap utánam hozza a holmimat Cornwallba. - Kiviszlek az állomásra - kapott a kulcsaihoz a férfi. - Ne aggódj, nem fogok a vonat alá ugrani! - hárította el az ajánlatot Libby. - Sehova se megyek veled, Nathan. És ki sem kell kísérned. Légy szíves, ne próbálj parancsolgatni nekem! Egyedül megyek. Egyébként el akartam neked mesélni valamit, még szombaton. Dorothy Penrose jól van. Kiderült, hogy három ér is elzáródott a szíve körül, ezért kapott rohamot. Bypass-mütétet végeztek el rajta, és a napokban engedik haza. - Örvendek. - Nathan kapcsolatba lépett a kórházzal, és tudott a fejleményekről, de nem árulta el. Megállt az ajtóban, s csak nézte, ahogy Libby végigmegy a folyosón, és kilép az életéből. - Új-Zélandra? - hüledezett Alistair. - Megőrültél! Miért, Libby? Neked Cornwallban van a helyed! Libby óvatosan gézzsákba töltötte az összezúzott zsályalevelekből, alkoholból és vízből álló keveréket, majd kipréselte. - Ott él apám egyik unokatestvére. Gyerekkoromtól fogva levelezünk - magyarázta. - Ideje meglátogatnom. - Hát látogasd meg, de az ég szerelmére, ne vándorolj ki! - Miért vándorolnék ki? Hat hónapig maradok, turistaként. - És ha megtetszik neked az ottani élet?
- Akkor folyamodnom kell a bevándorlási engedélyért. A követségi ügyintéző szerint feltehetően megkapom, ha elegendő pénzt fektetek be az országban. - Mikor indulsz? - érdeklődött Alistair. - Két hét múlva, hétfőn. - Mi lesz a macskákkal? Libby két kis felcímkézett üvegbe töltötte a kivonatot. - Természetesen velem jönnek. - Akkor is, ha hónapokra vesztegzár alá helyezik őket? - Nem örülök neki, de nincs más választásom. Nem hagyhatom itt Duncant és Williamet. - Bűntudatos pillantást vetett kedvenceire, akik hosszú időre szűk ketrecbe kényszerülnek. De hát mit tehetne? - És az itteni munkád? - Amennyire lehetett, minden betegemnek elmagyaráztam, hogy mit csináljon. De miért izgatod magad ennyire, Alistair? Alig vagy itt. Megígérem neked, jó bérlőket keresek, akik rendes szomszédaid lesznek. - Igyekezz hamar hazajönni! - kérte a fiatalember. - Hála istennek, hogy nem adod el a házat! - Azt sose tenném. - Libby...? Ugye tudod... - Egy szót se, Alistair! Ne kezdd újra! Barátok vagyunk, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Mi van azzal a nővel, aki múlt hónapban veled jött Franciaországból? Az volt a benyomásom, jól megértitek egymást. - Holnap találkozunk - felelt Alistair kissé zavartan. - Magammal viszem az esküvőre. Hát persze. Holnap lesz Nathan esküvője, - gondolta a lány, és elmélyülten ismét a gyógynövénykivonataival kezdett foglalatoskodni. - Csak nem vagy beteg, Libby? Ez az oka, hogy hirtelen el akarsz tűnni? - Kiváló egészségnek örvendek. Ami pedig az eltűnést illeti, már régóta tervezem ezt az utat. - Lefogytál, és sápadtnak látszol... - Jól vagyok. Ne izgulj! - Ugyanezt mondta Nathan is ma reggel. Én leszek a tanúja, csakhogy se próba, se megbeszélés, semmi. Azt sem tudom, hogy mi lesz a feladatom. Ma reggel felhívtam, legalább hadd ugorjak be hozzá, és adjon utasításokat, de erre állítólag nincs ideje. Délig dolgozik, és a kórházból egyenesen az anyakönyvi hivatalba megy. Ott akar velem találkozni. - Csak vinned kell a gyűrűket, és utána néhány szép szót mondanod. - Remélem, igazad van. De anya szerint Paula nehéz eset. Nem akarom egyből magamra haragítani azzal, hogy rosszul csinálok valamit. Libby nem akarta folytatni ezt a beszélgetést. - Vásárolnom kell még egyet-mást. Hozzak neked valamit a városból? - Nem, köszönöm. Bárcsak hamarabb beszéltél volna az útitervedről! Így csak két hetem van, hogy jobb belátásra bírjalak. Libby megrázta a fejét. Két hónapja nem látta Nathant, de nem tudta elfelejteni. Valahányszor elment egy autó a ház előtt, az ablakhoz szaladt. Bármi zajt hallott a szomszéd ház felől, egyből úrrá lett rajta az izgalom. Az egyetlen menekvés számára, ha jó messzire elutazik. Csak így tud belenyugodni abba, hogy többé nem látja a szeretett férfit. - Semmi sem változtatja meg a döntésemet, Alistair - szögezte le. - Remélem, szép lesz a holnapi nap. - Hétfőre visszajövök, akkor mindent elmesélek. A kórházba menet Nathan beugrott Mr. McTaggarthez. Minden héten sort kerített erre, megnézte, hogyan gyógyulnak a fekélyek az öreg lábán. Csodát ugyan a növényi kivonatokkal végzett kezelés sem művelt, ám múlt hétre a legkisebb fekély nagyjából begyógyult, és a legnagyobb is kezdett összehúzódni. Nathan elégedetten elmosolyodott, amikor levette a kötést. - Egészen szép - állapította meg. - Tegnap már sétáltunk is kicsit a parkban - mesélte boldogan Mr. McTaggart. - Iszik egy csésze kávét? - Sajnos csak tíz percem van - pillantott az órájára Nathan. - Még a kórházba is be kell mennem. - Túl sokat dolgozik - jegyezte meg Mrs. McTaggart, miközben kitöltötte a kávét. - Mire ez a nagy sietség?
- Délután házasodom. Vendéglátói majdnem félrenyeltek. - Dolgozik élete legszebb napján? - hüledezett Mr. McTaggart. - Legalábbis számomra az volt a legszebb nap. - Szeretetteljesen egymásra néztek a feleségével. - Szeptemberben leszünk hatvankét éve házasok. - Valóban különleges egy ilyen nap - fűzte hozzá az asszony. - Új élet kezdődik. Biztosan izgatott. Izgatott? Nathan elgondolkodott. Inkább beletörődés jellemzi a hangulatát. - Hatvankét év - morfondírozott fennhangon. - Sose bánták meg? Mr. McTaggart megpaskolta neje ráncos kezét, és kacsintott. - Egy vita se húzódott át másnapra. Sose aludj el haraggal, ez volt a jelszavunk. Az ágy a szerelem helye, nem a háborúskodásé. Nathan mosolygott, de valójában elég kényelmetlenül érezte magát. Utóbbi időben a szerelem nem nagyon jutott szerephez az ágyában. Szerencsére Paula alighanem azt hitte, hogy a vőlegénye hagyománytiszteletből vár az esküvő utánig. - Szóval veszekedés helyett szerelem? - ismételte. - Megjegyeztem. - Felállt, megköszönte a kávét, és magához vette a táskáját. - Jövő héten újból meglátogatom - ígérte. - Nem mennek nászútra? - értetlenkedett Mr. McTaggart. - Túl sok a munkám - felelte az orvos. Paula ugyan örült volna, ha a Földközi-tenger mellett töltik a mézesheteket, de ő nem akart ismét szabadságot kivenni. Mrs. McTaggart a kapuig kísérte. - Remélem, szép napja lesz! - búcsúzott. - Gondolunk magára délután. Nathan meglepetten vette észre, hogy az asszony szemében könnyek csillognak. A kocsija felé menet árulónak érezte magát. Néhány óra múlva megnősül, és őrajta múlik, hogy ez a házasság boldog lesz-e. Vajon képes lesz majd hatvankét év múlva azt mondani, hogy nem bánta meg ezt a lépést? Eszébe jutott Libby, maga előtt látta, ahogy kijön a tengerből, felidézte bájos, őszinte mosolyát, amikor a konyhában levetkőzött előtte. Határozott mozdulattal beindította a kocsit, és a gázra lépett. Az egyetlen helyes utat választotta, és most már egyébként is késő, hogy meggondolja magát. Néhány óra múlva összeházasodik Paulával. 13. FEJEZET Pár perccel két óra előtt Nathan leparkolt az anyakönyvi hivatal előtt. Saabja visszapillantó tükrébe nézve meglátta, saját komor arcát, és fennhangon figyelmeztette magát: - Szedd össze magad! Te akartad így! Még rosszabb kedve lett, mikor felfedezte rokonainak népes csoportját a városháza lépcsőjén. Komoran odament édesanyjához, aki férjével kissé félrehúzódott. - Azt mondtam, hogy csak te, Kenneth és Alistair gyertek el, nem az egész rokonság! - mérgelődött, És hol van Alistair? - Itt kell, hogy legyen valahol - nézett körül az anyja. - Azt mondta, a barátnőjével jön. - A barátnőjével? - Emlékszel Libbyre, nem? - Menj be, keresd meg! - javasolta Kenneth. - Alistair valami beszédet emlegetett, amelyet el akar próbálni. Nathan felrohant a lépcsőn. Pattanásig feszültek az idegei. Alistairt a polgármesteri hivatalban találta egy nevetgélő szőke lány társaságában. - Hol van Libby? - rohanta le az öccsét. - Anya azt mondta, itt van. Alistair értetlenül nézett rá. - Nem tudom, anya hogy értette, de ha Libby Deanre gondolsz, ő biztosan nincs itt. Ezt az ifjú hölgyet Cynthiának hívják. Ez meg itt a bátyám, Nathan. Ő házasodik ma - fordult a barátnőjéhez. A lány megérezte a feszültséget. - Kint várlak - mondta Alistairnek, és tapintatosan magukra hagyta a férfiakat. - Mi van Libbyvel? - kérdezte türelmetlenül Nathan. - Jól van? Úgy látszott, Alistair végre felfogta, mi a helyzet,
- Tehát mégiscsak igazam volt. Libby ugyan, mindent tagadott, és én balga, hittem neki. Ha pontosan tudni akarod, Libbyvel nincs minden rendben. Lefogyott, olyan, mint egy kísértet. Ki akar vándorolni ÚjZélandra. - Új-Zélandra? - Nathan alig kapott levegőt. - Mi lesz a cornwalli házával? Ő odatartozik! Az az otthona! - Menekül valami vagy valaki elől. Talán éppen előled. Nathan bűntudatosan lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. - Remélem, tudod, mit csinálsz, Nate - jegyezte meg Alistair, és kinézett az utcára. - Épp most érkezett meg a menyasszonyod. Meleg, napos délután volt. Tökéletes egy esküvőhöz, - gondolta Libby, miközben lesétált az ösvényen a tengerpartra. Levetkőzött, majd beszaladt a vízbe. Versenytempóban átúszott az öböl túlpartjára, s szinte cirógatásnak érezte a hideg víz érintését. Lassan sötétedni kezdett. Vajon mit csinálnak most? Mulatoznak még, esznek, isznak, vagy már viszszavonultak, hogy megkezdjék házaséletüket? Hangosan felnyögött, amikor erre gondolt. Ma egyszer s mindenkorra elveszítette Nathant. Hetek óta tudta, ám most vált végérvényessé. Majd ha felszállok a repülőgépre Új-Zéland felé, akkor megnyugszom, - vigasztalta magát. Oda-vissza tempózott az öbölben. Ha jól kifárasztja magát, akkor remélhetőleg legalább ma éjszaka álom jön a szemére. Mielőtt kiúszott a partra, fölnézett a kis házra, amelyet két hét múlva talán örökre elhagy. Fönt a szirten mozgott valami. Addig hunyorgott, míg ki tudta venni egy férfi körvonalait, ám ahhoz túl sötét volt, hogy felismerje. Nathan? Már a gondolattól is teljesen megzavarodott. Megrémült, hogy képzelődik, és a végén még megőrül. Csakhogy azután látta, amint az árnyalak elindul felé az ösvényen. Most már felismerte. - Nem, nem! - nyöszörgött, majd erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett kifelé. A férfi a macskák társaságában várta a parton. Amint gazdasszonyuk kigázolt a vízből, Duncan és William visszaszaladt az ösvényen, mint akik nem akarnak zavarni. A sötét ünnepi öltönyt viselő Nathan szótlanul Libby felé nyújtotta a törülközőt. A lány elvette, és maga köré tekerte. - Amióta csak megláttalak, menekülök - szólalt meg a férfi rekedten. - Nem akarok többé menekülni. Libby tanácstalanul hallgatott. - Hallgass meg! Fájdalmat okoztam neked. Nem szándékosan. Egyszerűen nem vettem tudomásul, hogy több az, mint vad, érzéki megszállottság, ami újból és újból a karodba hajt. Itt hagytalak, Londonban pedig elküldtelek, mert azt gondoltam, így lesz neked a legjobb. Most már bánom. Sajnálom. A lány elfordult, bánatosan lehajtott fejjel nekivágott az ösvénynek. Szóval azért jött, hogy bocsánatot kérjen. Nem veszi észre, hogy ezzel még jobban elrontja a dolgokat? - Libby! - Nathan visszatartotta. - Azt mondtad, szeretsz. Hát mindent tönkretettem? - Menj el, Nathan! - esdekelt a lány. - Kérlek, menj el! Nem bírom elviselni. - Nem tudok elmenni! Nem tudlak újból elhagyni, hiszen szeretlek! - Csak a testemet akarod - rázta meg a fejét Libby. - De nem teszek ezért szemrehányást. Nathan motyogott valamit, magához szorította, majd ismét elengedte, és a karját simogatta. - Nem volt igaz, amikor azt állítottam, hogy nem szeretlek. Azt hittem, úgy lesz a legjobb, ha a magad életét éled. A lány eltolta magától. - A saját életemet élem, és elfogadom, hogy köztünk mindennek vége - mondta. - Nem akarok a szeretőd lenni, Nathan. Nem lenne helyes, és tönkremennék egy ilyen kapcsolatban. Menj vissza a feleségedhez! - Nincs feleségem! Nem nősültem meg. Libby azt hitte, rosszul hall. - De hát mi történt Paulával?
- Elment - felelte a férfi nyugodtan, bár látszott, hogy van némi bűntudata. - Itt, veled töltöttem életem legszebb időszakát. Azt hittem, ilyen boldogság nem lehet tartós, ám most már tudom, eltarthat hatvan, hetven évig, vagy még tovább is. Nem akarok többé nélküled élni, mert szeretlek. Nélküled üres és értelmetlen lenne az egész világ. - Paula elhagyott? - Nem. Közös elhatározásból mondtuk le az esküvőt. Mindkettőnknek voltak kétségei az utóbbi hetekben, de annyit dolgoztam, hogy egyszerűen nem jutott időnk megbeszélni a gondokat. Ma az anyakönyvi hivatalban végre sikerült komolyan szót váltanunk egymással. Világossá vált, hogy hamis elképzelésekre épülne a házasságunk. Libby a homokba roskadt, és két kézzel fogta a fejét. Nem tudta mire vélni Nathan szavait. A férfi mellételepedett, de tisztes távolságot tartott. - Vigyázz a szép öltönyödre! - figyelmeztette a lány. - Tönkreteszi a homok. - Ne törődj vele! Paulával sosem voltunk egymásba szerelmesek. Mindkettőnk számára kényelmes volt a kapcsolatunk, és jól tudtunk együtt dolgozni. Sose jutott volna eszünkbe összeházasodni, ha egyszer csak nem érezte volna terhesnek magát. Ennek kapcsán beszéltünk egyszer a házasságról, azután a gondolat gyökeret vert a fejünkben, és úgy láttuk, érdemes volna valóban összekötni az életünket. Arra vágytam, hogy végre révbe érjen az életem. Azt hittem, ha elveszem Paulát, így lesz, de csalódást okoztam neki. - Nathan szünetet tartott. - Azt akarta, hogy nyissunk közösen rendelőt, ám én máshogy döntöttem. A kedvemért beleegyezett, hogy gyerekeink legyenek, de igazából nem vágyik családra. Ma végre észhez tértünk, és szakítottunk. Hálás lehetek, hogy még idejében, különben valószínűleg néhány hónap múlva a válóperes bíró előtt kötöttünk volna ki. Libby hallgatott, és vonalakat húzgált a homokba. - Mielőtt veled találkoztam, rendben volt az életem - folytatta a férfi. - Nem értek meglepetések, egyformán teltek a napok. Úgy gondoltam, így van rendjén, és semmi másra nem vágytam, mint hogy így is maradjon. Most viszont minden megváltozott. Most te vagy számomra a legfontosabb. Libby a szemébe nézett. - Szeretsz? - kérdezte. - Imádlak! - Nathan hanyatt döntötte a lányt a homokba, fölé hengeredett, és a könyökére támaszkodott. - Azt hiszem, kezdettől fogva szeretlek. - Amikor először láttál úszni, volt akkor rajtam valami? - kérdezte Libby szégyenlősen. - Semmi. Úgy léptél ki a hullámok közül, mint egy sellő. Megbabonáztál. Azóta is tart a varázslat. - Én is ilyesmit éreztem, amikor először megpillantottalak - vallotta be a lány -, de engem ez nem ijesztett meg. Mitől féltél? - Attól féltem, hogy nem tudok többé uralkodni magamon. Azt hittem, túl fiatal vagy, és Alistair szerelmes beléd. Most is így gondolom, és szerintem tényleg fiatal vagy hozzám, de már nem számít. Csak az okoz gondot, hogy te idetartozol, én pedig Londonban dolgozom, és nem szeretném feladni a munkámat. Tudom, nem lenne tisztességes elvinni téged innét. - Megcsókolta Libby nyakát. - Alistair mondta, hogy ki akarsz vándorolni Új-Zélandra. - Nem bírtalak elfelejteni. Reméltem, hogy ha elmegyek, az segít. - Utánad mentem volna. - Hozzád tartozom - súgta Libby. - Minden hétvégén itt leszek, ha nem ügyelek. Hét közben is néhány éjszaka. Majd repülővel jövök, és tartok egy második kocsit itt, Cornwallban. Te meg akkor jössz Londonba, amikor csak akarsz. Megoldjuk valahogy. - Hát nem akarod, hogy együtt éljünk? - kérdezte Libby értetlenül. - Persze hogy azt akarom. Feleségül akarlak venni, szeretni téged, és veled élni, de nem kérhetem, hogy feladd az itteni életedet. Idetartozol, Libby, tudom. - Hozzád tartozom. Nem vagyok olyan érzelgős teremtés, mint gondolod. És mesefigura sem, aki csak itt élhet. Tényleg szeretem az itteni magányos életemet, de mindenütt boldog leszek, ha veled lehetek. - Imádni való, csodálatos angyal vagy - mondta Nathan, és gyöngéden megcsókolta. - Itt töltünk majd minden hétvégét, meg az ünnepeket, Londonban pedig keresek egy nagyobb lakást, ahol a cicákkal együtt jól érzitek magatokat. Londonban is dolgozhatsz. Tódulni fognak hozzád a betegek. - Sikeresen elvégeztem Londonban a tanfolyamot. Esetleg továbbképezhetném magam. - Természetesen. Te leszel a legjobb!
- És a munkád? Nem zavar majd, hogy ott leszek? - Nem vagyok munkamániás, akkor se, ha Alistair ezt állítja. Szeretem a gyógyítást és a betegeimet, de ha ott vagy velem, nem fogom minden órámat a kórháznak szentelni. Ma megtanultam, mi tesz boldoggá: nem a munka, hanem te! - Szeretlek! Adj egy csókot, és győzz meg! - Amikor és ahol csak akarod, drágám! - Nathan levette a lányról a törülközőt, és magához ölelte. Önfeledten szeretkeztek a csillagos ég alatt, majd úsztak a tengerben, végül Nathan fölvitte kedvesét a házikóba, ahol újból és újból egyesültek a szerelemben. Később egymást átölelve beszélgettek. Nathan beszámolt a kórházi gondokról és arról, hogyan igyekszik a betegek érdekeit képviselni. - Sikerült elérnem néhány dolgot – mondta - ezért egyelőre ott maradok. - Örülök, hogy így gondolod - mosolygott Libby. Tudta, milyen az, amikor valaki értelmetlennek érzi a tevékenységét. Nathan beszámolt a kútba esett esküvőről és arról, mennyire örült az édesanyja, hogy elmaradt a házasságkötés. - Ő sejtette, hogy csak te kellesz nekem. Ma már én is tudom, hogy még legalább hatvankét évem van a szeretett nővel az oldalamon. És ennek minden percét ki akarom használni! - Honnan veszed a hatvankét évet? - Azt majd máskor mesélem el - ígérte Nathan két forró csók közt.
