Az Árpádsávos zászló

Az Árpádsávos zászló Napjainkban divatossá vált a magyar nemzeti jelképek alattomos és alantas támadása. Az 1990-es évek elején valaki „svájcisapkának” nevezte a magyar Szent Koronát. Egy másik pedig úgy vélekedett, hogy a magyar mőveltségben a „bıgatyán” és a „fütyülıs barackon” kívül nem igen akad más, amivel a magyarok dicsekedhetnének. Aztán kiderült, hogy a magyarságnak történelme is van, méghozzá nem is akármilyen, sıt vannak ısi jelképei is, például a Turulmadár, mely a hunok nagykirályához, Atillához vezet. De legújabban az Árpád-házi sávozott zászlónk szúrja egyesek szemét, és a múltév (2006) októberi eseményei után a XI. századból való, legısibb lobogónk ellen indítottak mocskolódó hadjáratot. Kapcsolatba hozzák az 1940-es években használt nyilaskeresztes pártzászlóval. Orbán Éva írónı meggyızıen kimutatta, hogy ez miért nem állja meg a helyét. A Nemzeti Szocialisták, amikor az 1930-as évek közepén megalapították pártjukat, a német nemzeti szocialisták zászlójához hasonló lobogót alkottak, melynek közepében, vörös mezıben, fehér körben, a fekete horogkereszt helyett a fekete nyílvégő keresztet helyezték. Nos, az 1940-években új zászlóval jelentek meg, melyhez a három magyar színt, a piros-fehér-zöldet használták. A lobogó zászlórúd felıli kb. egyharmad része vörös mezı, melynek közepében egy fehér rombusz áll, abban pedig a zöld nyílvégő kereszt helyezkedik el, mely közepében a nagy H bető látható. A kb. kétharmad részben pedig nyolcszor vágott, azaz öt piros és négy fehér, összesen kilenc sáv van. Nos, e zászlórész hasonlít, de nem azonos az Árpád-ház hétszer vágott, nyolc sávos piros-fehér lobogójával.E sorok írója nem tudja, hogy a nemzeti szocialisták a Nemzeti Címerünk sávjait vették-e alapul, avagy az Árpád-ház sávos zászlójáét, melyek mindegyikében nyolc és nem kilenc sáv van. A két zászlót csak a rosszindulat azonosíthatja. Ezen az alapon az amerikai sávos zászlót is meg lehet támadni, mert még ma is létezik olyan párt vagy mozgalom – valószínő több is – Amerikában, amelyik címerében az amerikai zászló színeit, sávjait, és csillagjait a németek fekete színével dolgozták össze a fekete horogkereszttel a közepén. Ilyen például a Minesota-i National Socialist Movement (Nemzeti Szocialista Mozgalom) címere.

A nyilaskeresztes zászló

A minesotai Nemzeti Szocialista Mozgalom címere Tudni kell azt is, hogy a nyilaskeresztes zászló soha nem volt állami, vagyis a magyarság nemzeti zászlaja, mint ahogy a minesotai szocialista mozgalom címere se Amerika állami címere. A horogkereszt egyébként egy ısi, a Nap, az élet, a természet megújulásának jelképe, melynek használata visszamegy az újkıkorig. Az 1930-as évek elıtti idıben használták Európában és Amerikában is. Az amerikai hadseregnek volt egy indián alakulata, melynek jelképe a horogkereszt volt, mert az indiánok a jószerencse jelének tartottá. Sıt, az 1920-as években Arizona állam útjelzı tábláin is látható volt. Miután Hitler is a horogkeresztet választotta pártja jeléül, eltőnt Amerika és Európa népeinek használatából. 2003-ban történt, hogy egy erélyes hangú, és a saját igazában biztos hölgy felhívta a hódmezıvásárhelyi polgármesteri hivatalt, és közölte – ellentmondást nem tőrı hangon –, hogy a polgármesterrel kíván beszélni. Mit tehetett a megszeppent titkárnı, mint kapcsolta a polgármester urat. Hódmezıvásárhely városháza elıtt három zászlórúdon három zászló lobog. A piros-fehér-zöld színő nemzeti zászlónk, a város zászlaja és az Árpádsávos zászló. Az erélyes hangú hölgynek éppen az utóbbival volt baja. Mondván, hogy ez egy „náci” jelkép, és követeli annak azonnali eltőntetését. Mit tehetett a polgármester, mint levetette a zászlót. Persze, Hódmezıvásárhelynek vannak olyan polgárai is, akik ismerik a magyar történelmet és jelképeket, akik bementek a polgármester úrhoz – megfelelı felkészültséggel –, és elmondták neki, hogy az Árpádsávos zászlónak semmi köze nincs a nácizmushoz vagy fasizmushoz, miután a XI. századból való, legısibb zászlónk visszakerült tisztes helyére. 2007-ben azonban ismét levetették az Árpád-ház sávos zászlóját, és olyan nyomást gyakorolnak a polgármesterre, hogy az nem meri az árbocra felhúzni. Meg kell jegyezni, hogy létezett egy másik Árpád-házi zászló is, mely vörös volt és közepében a hármas halom tetején a kettıs kereszt állt 2004-ben egy Bácsfi Diana nevő hölgy tőnt fel, aki „hungaristának” vallja magát. A 2004 augusztusában-szeptemberében az egyik közszolgálati TV adó a hírekben számolt be Diana tevékenységérıl. A hölgy felsorakoztatta a kopasz, feketeruhás követıit, akik mindegyikének kezében egy-egy Árpádsávos zászló lobogott, miközben a bemondó fasiszta jelképekrıl beszélt. Kell ettıl több a tudatlan és rosszindulatú embereknek? 2005 júniusában Hatvan város ünnepelte várossá nyilvánításának 60. évfordulóját. Ez alkalomból némely lelkes ünneplı az Árpádsávos zászlóval vonult ki. Nagy meglepetésükre és méltatlanságukra a rendırség igazoltatta, majd arra kérte ıket, hogy a zászlókat tegyék el, vagy hagyják ott az ünnepélyt, s mert erre nem voltak hajlandók, a rendırség elkobozta e zászlókat. Igaz, másnap visszaszolgáltatták ıket, de azért egy magyar város rendırfıkapitányának illene annyit tudni, hogy a piros-fehér sávos zászlónk nem "önkényuralmi jelkép", mint ahogy azt az esetleges feljelentık vélték. Napjainkban, azaz 2006-ban, miután Gyurcsány Ferenc öszödi beszéde nyilvánosságra került, a tőntetık ezrei gyülekeztek a Kossuth téren, követelve a miniszterelnök lemondását. Bizony, sokan voltak a tőntetı tömegben, akik az Árpádsávos zászlót lengették. A hatalom, azonosítószám nélküli „rendırei” ezekre megkülönböztetett „szeretettel” vadásztak, miközben „rothadt magyar”-t üvöltöttek. A sajtó képviselıi körében is akadnak szép számmal, akik újra és újra felemlegetik ama beláthatatlan veszélyt, amelyet e zászló jelenthet. Ugyan mit? Azt, hogy a sárbadöngölt magyarság kezd nemzeti tudatára

ébredni? Ez részükre valóban baj. Úgy tőnik, a magyar nem lehet magyar a saját hazájában. Mit kell tudni a négy piros- és négy fehérsávos zászlóról? Mindenek elıtt azt, hogy a legısibb zászlónk és a XI. századból való. Nagy a valószínősége annak, hogy e zászló Álmos nagyfejedelem által szervezett és létrehozott nemzetszövetségnek a központi zászlaja volt, amelyet a Vérszövetséggel szentesítettek. A piros az uralkodó, míg a fehér a fıúri réteget képviselte, mert a hatalom e szövetség értelmében megosztott volt. Jellemzı a magyar történetírásra, hogy nem tartotta fontosnak e zászló mibenlétének kikutatását és tudatosítását. A négy piros és négy fehér sáv pedig arról tanúskodik, hogy e szövetséget nem hét, hanem nyolc nemzet (törzs) kötötte. Erre lehet következtetni a fejedelmek számából is; Álmos, Árpád, Elıd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Összesen nyolc. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a szövetség szervezıjének, és választott nagyfejedelmének, Álmosnak ne lett volna saját nemzete, így katonasága. A legvalószínőbb, hogy a Kürtgyarmat nem egy nemzet (törzs) volt, hanem kettı; Kürt és Gyarmat, melyeket kis lélekszámuk miatt, hadászati célból egybe tettek, de a nemzetszövetségben – melyet vérszerzıdés név alatt ismerünk – teljes jogú szövetkezık voltak. Persze, más megoldás is elképzelhetı, mint például a csatlakozó kabarok, és még inkább már a Kárpát-medencében lévı avarok és székelyek, mint a nyolcadik szövetkezı. Az Árpádsávos zászló nemzeti címerünknek is alkotóeleme, mely a címer jobb oldalában helyezkedik el. Téves ama felfogás, hogy a piros alapon négy fehér vagy ezüst sáv a Kárpátmedence négy „ezüst folyóját” képviseli. Mi történt ugyanis a Marossal? Az Erdélyi-medence vízlevezetıjével? A Kárpát-medencének öt nagy folyója van. A Maros tehát semmi esetre se maradhatott volna ki. A kettıs-kereszt és a hármas-halom eredete pedig az újkıkorba vezethetı vissza.

Mogyoródi csata a Képes Krónikából A berzenkedık tehát nyugodjanak meg, mert e zászló megtalálható már az 1300-as évek második felében készült Képes Krónika több képén is, mint például a mogyoródi csatára emlékeztetı képben, amikor Géza herceg seregei legyızték Salamon király csapatait, aki menekülni volt kénytelen. Géza pedig, mint I. Géza király vonul be a magyar történelembe.

A Magyar Posta 1981-ben emlékezett meg ısi zászlóinkról, amikor is kiadott egy bélyegsorozatot, melynek az elsı, 40 filléres bélyegén az Árpádsávos zászló látható. Ezt követte a Hunyadi ~, Bethlen Gábor ~, Rákóczi ~, 48-as Honvéd ~ és a Csepeli Vörös Ezred zászlaja. A Budapesti Múzeum pedig egy képeslapsorozatot adott ki, ugyan e zászlókkal. Ezt jó tudni, mert történelmi zászlóinkat is csak a megalapozott ismeret védheti meg az alantas rágalmaktól. Befejezésül: A nyilaskeresztes zászló egy párt lobogója volt. Az Árpád-ház sávozott zászlója a magyar múltat, a magyar történelmet képviseli. Aki mocskolja, az a magyarságot mocskolja.

A Magyar Nemzeti Címer Századok során a magyar királyok különbözı címereket használtak családi és hatalmi jelképeikkel egyetemben. 1896-ban törvényerejő rendelettel rögzítették a címerek használatát, véglegesítették az alkotóelemeik elrendezését. Ettıl kezdve a kis és a közép címer használata volt elrendelve. A koronás kiscímert Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták. Alkotóelemei: A címer jobb (szembenézve bal) oldalában helyezkedik el a négy piros és négy fehér vagy ezüst sáv. Bal oldalán pedig a kettıs kereszt, alatta a korona és az alatt a hármas halom van elhelyezve.

Kis címer

Közép

címer A középcímer a Magyar Királyság országait és tartományait képviselte. Alkotóelemei: Jobb (szembenézve bal) oldalon; felül Dalmácia, alul Szlavónia, bal oldalon; felül Horvátország, alul Erdély, míg legalul Fiume, középen Magyarország korona nélküli kis címere foglal helyet. E címert használták ama minisztériumok és intézmények, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra. A címerekrıl tudni kell, hogy azok valójában képírások. Alkotóelemeiknek mondanivalójuk van. Címerünk alkotóelemeinek több értelmezhetısége van, melyek az ókori mőveltségek jelképeinek segítségével szólaltathatók meg. A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) idırendi kialakulása és bizonyíthatósága: Közel hatezer évvel ezelıtt Enki a legısibb sumer városnak, Eridunak volt a fıistene, azaz a bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki nevét négy ékkel írták. Késıbb az akkádoknál Ea (fıisten) vette át Enki szerepét, akinek szintén négy ékkel írták a nevét, amint ez a babiloni pecsétlenyomaton az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten) látjuk, akinek nevét három ékkel írták, melyek jelképe, a bika oldalán vannak.

A babiloni hengerpecsét lenyomata

Az esztergomi oroszlán és a tarsolylemez

Az esztergomi várkápolna egyetlen megmaradt oroszlánjának (falfestmény) oldalán szintén négy éket látunk, amelyek hármas halommal van egybeszerkesztve. Négy hajlított sáv/ív látható a Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez két egymással szembe nézı oroszlánjának oldalán is, mely igazolja, hogy az esztergomi oroszlán nem egyedülálló jelenség ısmőveltségünkben. Az utolsó ív ékszerően van kiképezve, tehát nem oldalbordákat jelképeznek. A hármas-halom idırendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 elıtti ısi halom elsıdleges értelme a föld volt, de használták a hegy és képírásokban a hármas az ország fogalom jelölésére, írására is. A suméreknél ez három ékjellé változott, míg halom alakjában. Kálti Márk Képes az egyiptomiaknál megmaradt a hármas

Krónikája festményeiben is megtalálható a hármas-halom hol pajzson, hol mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettıs kereszttel a tetején. A kettıs kereszt idırendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettıs kereszt megtalálható az ısi képírásokban, mint a fıember, fıpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán talált korong alakú cserép bal alsó negyedében is látható, mely korát az egyiptomi államférfiú Nefer-Yu sírkövén hétezer évre becsülik. Úgyszintén is, ahol a kettıs kereszt egy szív alakú „körte” tetején van, tehát ebben az esetben is fıembert jelent. Hasonló a magyar országalmához, csak a „gömb” szív alakú. Nefer-Yu Kr.e. 2170 táján élt. Nagy Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettıs keresztet. A hivatalos álláspont szerint, III. Béla (1172-1196) király révén innen került Magyarországra, bár II. László (1162-1163) általa kiadott pénzek hátlapjain is kettıs-kereszt van. Úgyszintén IV. Béla király nagypecsétének hátlapján is.

A hétezer éves alsótatárlakai korong bal alsó negyedében látható a kettıs kereszt, amely azonos a székely-magyar rovás Gy betőjével. A bal felsı negyedben a rovás Z betője, a jobb felsı negyedben pedig a rovás Ny betője látható.

A rendelkezésre álló adatok alapján a kettıs kereszt a hármas halom tetején elıször a Képes Krónika festményeiben jelent meg, tehát az 1300-as évek második felében. A három fı alkotóelem; négy piros és négy fehér sáv, a hármas halom és a kettıs kereszt együttesen I. Ulászló (1440-1444) Budán kiadott dénárján jelenik meg elıször. Ettıl kezdve a három fı alkotóelem használata rendszeressé vált, de az uralkodók, mint például a Hunyadiak is, saját családi jelképeikkel együtt alkalmazták, mígnem II. Rákóczi Ferenc zászlaján és pénzein véglegesül mai elrendezésében. A hármas halom és

a kettıs kereszt közötti korona, valamint a címer tetején a Szent Korona késıbbi fejlemény.

I. Ulászló (1440-1444) dénárja és Hunyadi János (1446-1452) aranyforintja A magyar címer nem egy gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél évezredre volt szükség. Az teszi valóban csodálatossá, hogy e három ısi képjel értelmes mondanivalóval ötvözıdött egyé címerünkben, bár több értelmezése is lehetséges. Kezdjük a címer jobb oldalán (szemben bal) látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye szerint a négy „ezüst” sáv piros alapon a Kárpát-medence négy „ezüstfolyóját”, a Dunát, Tiszát, Drávát és Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpátmedencének öt nagy folyója van. Aligha képzelhetı el, hogy a Maros, az Erdélyimedence vízlevezetıje kimaradhatott volna. Ettıl meggyızıbb eredményre juthatunk, ha az ókori mőveltségek említett istenségei neveinek írását vesszük figyelembe. Enki és Ea isteneknek négy ékkel írták a nevüket. Négy sáv (fıisten) látható a Szent Koronán is az Atya Istent közrefogó ciprusfákon. (Forray Z. felismerése). Jézust, a Fiú Istent közrefogó ciprusfákon három sáv (alisten) van. Az elızıleg bemutatott tarsolylemez pedig azt igazolja, hogy e négy ékjelet Árpád népe is ismerte és használta, s amint láttuk, megtaláljuk az esztergomi várkápolna festett oroszlánjának oldalán. Jogos a feltevés, hogy e négy jel századokon át megırizte Isten, istenség, fıpap értelmét. A hármas halmot, mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. Mivel a hármas halmot a föld, hegy és ország értelem írására használták, de azzal nem jelölhették egyetlen hegy tulajdonnevét sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas halommal van egybeszerkesztve, s ha a két fogalmat egybeolvassuk, akkor megkapjuk az Isten földje, mai értelmezéssel Isten országa olvasatot. A harmadik fı alkotóelem a kettıs kereszt, mely ismereteink szerint az Apostoli kettıs kereszt, s amely a hármas halomra van helyezve. A magyar királyok az apostoli joggal is fel voltak ruházva, a két fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli Ország olvasatot. A korona a hármas halom és a kettıs kereszt közé a XVII. században került. E három jel összeolvasásával már értelmesebb olvasatot kapunk: Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság.

Az énlakai rovásfelirat A kettıs keresztnek további olvasata is lehetséges. Erdélyben az énlakai unitárius templom mennyezetén van egy festmény, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg olvasata: Gy az Isten Georgyius Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon. Elgondolkodtató, hogy Musnai mester miért hagyta el az Egy szó írásához az e betőt? Az egy írására miért használta csupán a rovásírás gy betőjét, mely a kettıs kereszthez hasonló jel. Tény, hogy az „e” a magyar nyelv leggyakrabban használt magánhangzója, a rovásírásban el lehetett hagyni akkor is, ha az a szó kezdıbetője volt. Azonban, Musnai mester következetességébe mintha hiba csúszott volna. Miért írta ki az e betőt az Isten szóban? A rovás gy betőjével ugyanis írhatjuk az egyet, és az egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ha tehát, a kettıs keresztet Isten – ezt a bemutatott példák is alátámasztják –, a hármas halmot ország értelemmel egybeolvassuk, ebben az esetben is megkapjuk az Isten Országa olvasatot, ugyanúgy, mint az esztergomi oroszlán esetében. Vissza kell térnünk a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezéséhez. E lehetıségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s talán a következıt lehet a legvalószínőbb megoldás.

Az Árpád-sávos zászló

Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet (törzs) kötötte a vérszerzıdést: Megyer, Nyék, Tarján, Jenı, Kér, Keszi és Kürtgyarmat. De, ha a Kürtgyarmat szót felbontjuk, akkor két szót kapunk: Kürt és Gyarmat. E lehetıséget támogatja a nyolc fejedelmi személy is: Álmos, Árpád, Elıd, Kund, Ond, Tas Huba és Töhötöm. E két nemzet két kis, vagy két csonka lehetett, melyeket hadászati célból egybevontak, de a nemzetszövetségben teljes jogú tagok voltak. Nemzeti címerünk jobb felén tehát ennek emléke lett megörökítve, melyet az Árpád-sávos zászló is igazol. Bakay Kornél tanár úr szerint a piros szín az uralkodó, míg a fehér a fıúri réteget képviselte, mert a hatalom megosztott volt. Nemzeti címerünk fı alkotóelemeinek más értelmezése is elképzelhetı ugyan, de nem fér kétség ahhoz, hogy eredetük, ısi mondanivalóval az újkıkorba vezethetı vissza.

A Magyar Szent Korona

A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi, a másik eszmei. Mindkettı szinte egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki Istennek tetszı cselekedeteivel érdemelte ki. A késıbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától, míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (10441077) királyunknak. Az abroncs zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvő feliratán ez áll: „Geobitzás, Turkia Istenben hívı királya.” Újabban olyan vélemény is felvetıdött, hogy a Koronát Géza király feleségének küldték, aki bizánci hercegnı volt. A magyarság csak a Szent Koronával megkoronázott királyt fogadta el. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon ment át. Vetélytársak, ellenkirályok többször ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó megkoronázását megakadályozzák. 1945-ben a Koronaırség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elıl, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum elıcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték ünnepségek közepette. A nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét. Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösmővet tüzetesen megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepı felismerésekhez vezettek. Csomor Lajos úgy látja, hogy a Szent Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezıje a Poti-i püspökség fıpásztora lehetett, s a Szent Korona szentképei a keresztény tanoknak megfelelıen vannak elhelyezve. A legmeglepıbb, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szőz Mária elhelyezése a tulipánnal vagy liliommal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szőz Mária a Szentlélektıl fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán vagy liliom a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, mely Szőz Mária képe fölé volt erısítve, melyet Izabella királyné törte le – véli Csomor –, mielıtt a Szent Koronát átadta Habsburg Ferdinándnak.

Ezzel szemben Pap Gábor úgy látja, hogy a Szent Koronát nem a római vagy bizánci egyház, hanem a manicheus istenhit tanaira alapozva tervezték és készítették. A manicheus bölcseletnek azonban nem Mani volt a megalkotója, hanem e tanokat ı Buddásztól kapta, aki pedig mindezt Szkythiánosztól örökölte. E szerint a manicheus tanok a szkytha, magyarosan szittya hitbölcseletbe gyökereznek. Mesterházy Zsolt pedig A Magyar Szent Korona, az elsı keresztény ikonosztáz címő tanulmányában úgy vélekedik, hogy a Szent Koronát a Pártos Birodalomban Kr.u. 303 és 326 között készíthették. 303 elıtt nem készülhetett, mert ez a két vértanúszent, Damján és Kozma kivégzésének éve, akik képei a Szent Koronán vannak. A végsı választ a további kutatások adhatják meg. İsi kapcsolatra enged következtetni az etruszk sírbolt falfestménye (Kr.e. VIII. sz.) is, melyen egy férfialak (istenség?) jellegzetes kéztartással egy magot, gyöngyöt, látszatra győrőt tart a hüvelyk és győrős ujja között, melyet az elıtte lévı nıi alaknak (istennınek?) mutat. E jelenet a termékenységi vallás vezéreszméjére, a megtermékenyülésre, az élet továbbvitelére utal.

Jelenet az etruszk sírboltból és Jézus képe a Szent Koronáról

Mesterházy figyelt fel arra, hogy Szent Koronán Jézus ugyanezzel a kéz- és ujjtartással van ábrázolva, és ujjai között gyöngy látható. Mesterházy e jelenetnek Tamás apostol evangéliumában található Gyöngy-himnusszal kíván értelmet adni, miszerint a gyöngy elnyerése az uralkodásra való alkalmasságot bizonyítja. Ez természetesen lehetséges, de nem lehet kizárni, hogy Jézus kezében a gyöngy az örök életet jelképezi. Vagyis, aki elfogadja Jézus a tanítását, elnyeri az örök életet, így eszmeisége a termékenységi vallásból táplálkozik. Figyelemreméltó különbség van a hivatalos álláspont és a magánkutatók véleménye között, ami Mihály császár és Szőz Mária képét illeti. A hivatalos álláspont szerint a császár képe eredeti a Szent Koronán, annak ellenére, hogy mérete nagyobb a foglalatnál, ezért szegecsekkel kellet felerısíteni. S még inkább, mert Révay Péter koronaır 1613-ban jegyzıkönyvbe foglalta, hogy Jézus képével átellenben Szőz Mária (Boldogasszony) képe van, ahol ma Mihály képét látjuk. A kaukázusi triptichonon van egy megcsonkított Szőz

Mária zománckép. Csomor lehetségesnek tartja, hogy ez a magyar Szent Korona eredeti Szőz Mária képe. Mások ezt vitatják, bár e képen látható ciprusfa hasonlít az Atya Isten és Fiú Isten képein látható ciprusfákhoz. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a Kárpát-medencébe. Vannak, akik a hunokra gondolnak, mások az avarokra. Nagy Károly 795-96-ban meghódította a dunántúli avarokat (itt mellızzük Illig álláspontját) és rengeteg arany- és ezüstkincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. Feltevések szerint 800 karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000ben III. Ottó császár kinyittatta a sírboltot, kivetette a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Eszerint Szent Istvánt 1000 karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, mellyel Nagy Károlyt kétszáz évvel korábban. A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel se kevésbé csodálatos, mint a tárgyi. Más népeknek is vannak nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek nevében a király gyakorolta a hatalmat, de törvényeinek maga a király is alá volt rendelve. Ezen eszményi uralkodói rend századok során a szabadságjogok küzdelmei kapcsán mővelıdött ki, melynek megtestesítıje a Szent Korona volt. A Szent Korona törvényeit, vagyis alkotmányát nevezzük a Szent Koronatannak. A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a fıurak és fınemesek élvezték, késıbb azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, miután a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a hazánkat megszálló szovjet csapatok megdöntötték a magyar királyságot, és hatályon kívül helyezték a Szent Korona tanát. A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerzıdésben lefektetett megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik: „Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ık maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország tisztségeibıl.” A vérszerzıdés tehát olyan messzemenı szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország fıurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972997) nagyfejedelem a központi hatalom megerısítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a nagyfejedelmi, késıbb a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a fıurak szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetıbb szabadságjogokat nem tudta, talán nem is akarta eltörölni.

Kezdettıl fogva az államhatalom megoszlott a király és a fıurak között. E hatalommegosztás és a szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepette ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges fıbíró képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján létrejött vagy a kiharcolt jogokat ugyanis a Szent Korona törvényébe iktatták, melyeket, ha bármelyik fél megsértette, az a Szent Korona ellen vétett. Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nıtt. Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak. A magyarságnak, mint más ısi népeknek szent uralkodói voltak, akik Isten kegyelmébıl vezették népüket. Emese álma címő mondánkból tudjuk, hogy ısi hitünk szent madara, a Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy uralkodója, vezetıje lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentıl küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelmébıl gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti összekötı pedig a Turulmadár volt. Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent Korona a Turulmadár szerepét tölthette be. Azonban az égi és földi hatalom közötti kapocs szerepét túlnıtte, és az államhatalom valóságos birtokosa lett. Vagyis a szent fejedelmeink jogutóda. A hatalmat Isten akaratából nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona szentségének alapját Szent István fektette le, mikor Magyarországot a Szent Korona jelképében a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta.

Fejér megye címere: Szent István a Szent Korona jelképében Magyarországot a Magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlja.

Más elgondolás szerint, szentség csak Istentıl származhat, ezért nem tartják lehetetlennek, hogy a Szent Korona a majdan feltámadandó Jézusnak készült. Az, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló gondolata egyáltalán felmerülhet, már önmagában csodálatosnak mondható.

A Turulmadár Anonymus a Gesta hungarorum címő munkában a következıképp írta le Álmos nagyfejedelem születésének történetét: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáz-tizenkilencedik esztendejében Ügyek, …Magóg király nemzetségébıl való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban İnedbelia vezérnek Emese nevő lányát. Ettıl fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévı anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette ıt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhébıl forrás fakad, és ágyékából dicsı királyok származnak, …” Nos, ez kísértetiesen hasonlít Jézus Urunk születése történetéhez, melyet megtalálunk Máté apostol evangéliumában (1:18-21). Íme: „Jézus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielıtt azonban egybekeltek volna, kitőnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektıl. A férje, József igaz ember volt, nem akarta ıt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert benne fogant élet a Szentlélektıl van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ı váltja meg népét a bőneitıl.”

A mádéfalvi TURUL-emlékmő: 1899-ben állították az 1764-es vérengzés székely áldozatai emlékére.

Tehát úgy az egyik, mind a másik születéstörténetben az Úr, az Isten küldötte adja tudtára Emesének, mind Máriának, hogy gyermekük, fiuk születik, aki népe nagy, elhivatott királya – Jézus esetében –, megváltója lesz. A turulmadár tehát az Isten hírnöke, küldötte, mint ahogy az angyal is az volt. Az angyal szerepét a keresztény tanítás fényében mindnyájan értjük és ismerjük, de a turulmadár mibenléte már sokkal rejtelmesebb. A turulmadarat illetıen nem kaptunk, és fiataljaink ma sem kapnak lényegi tudnivalót az iskolai oktatásban.A régmúlt idık embere jelképekben gondolkodott, és beszélt. Napjainkban, leginkább a székelység gondolkodásmódjában ismerhetı fel. E jelképes gondolkodást és életfelfogást talán a legérthetıbben a Romulus és Rémus testvérpár történetével lehet megvilágítani. A monda szerint Romulust és Rémust egy anyafarkas nevelte fel. Mai ismereteink birtokában tudjuk, ha egy csecsemı, egy gyermek nem kapja meg a szülıi, a társadalmi nevelést életének elsı három-négy évében, akkor életét, mint szellemi fogyatékosként éli le. Hogyan lehetséges mégis, hogy az anyafarkas nevelte Romulus és Rémus, nemhogy daliás legényekké nıttek, hanem Róma alapítói lette? Úgy, hogy a testvérpár egy olyan nép gyermeke volt, amelynél az anyafarkas isteni jelkép volt.Az ısi idıkben a láthatatlan isteneknek, szellemeknek, tündéreknek volt egy égi és egy földi jelképük. A fıisten égi jelképe a Nap, míg annak földi jelképe egyik vagy másik állat volt, aszerint, hogy egy adott vidéken melyik állatot tartották a legalkalmasabbnak. A kiválasztott állatban egy kivételes tulajdonságot kerestek, melyet azonosítottak egy isteni tulajdonsággal. Az oroszlánt – az állatok királya – például hatalmas ereje miatt

választották a Nap, azon keresztül fıistenség földi jelképének. A szkítáknál, azaz a szittyáknál pedig a szarvast a gyorsasága emelte e szerepkörbe. A hunoknál, s mert Álmos-Árpád népe hunivadéknak vallotta magát, valamelyik ragadozó madár, többek szerint a kerecsensólyom, vagyis a Turulmadár töltötte be e szerepet. Mi a ragadozó madarak legfıbb jellemzıje, tulajdonsága? Az éles látás. Az Isten mindent lát!Az olasz nyelvész, Mario Alinei İSI KAPOCS: A magyar-etruszk nyelvrokonság (Etrusco: Una forma arcaica di ungherese) címő tanulmányában arról ír, hogy Róma alapítói – az etruszkok – a Kárpát-medencébıl mint hódítók mentek Itáliába. Szerinte az etruszkok magyarok voltak, akik egy keletrıl érkezı lovas – szintén hódító –, halomsíros (zokimőveltség) és a délrıl betelepedett földmőves péceli mőveltség urnasíros népébıl alakultak ki Kr. e. 2000 táján. Könyvének 92 oldalán a következıt olvashatjuk: „A Turan nevet az etruszkológusok kezdettıl fogva Vénuszhoz és Aphroditéhez hasonlítható szerelemistennınek tulajdonították. A nyelvészeti és ikonografikus dokumentáció igen gazdag, fıleg tükrökön, a turan ati atun képaláírástól kezdve, amely „Turan anyára” és „Adoniszra” utal, egészen a hercle menrva turan apul feliratig, mely „Herkulest, Minervát, Turant és Apollót” sorolja. Nem lehetetlen tehát, hogy a TURUL, mint istenjelkép, a termékenységi vallás istennıjéhez, nagyasszonyához, TURAN-hoz vezethetı vissza, melyet a halomsírosok (zokiak) hoztak magukkal a Kárpát-medencébe, majd vittek Itáliába. Lehetséges, hogy eme halomsírosok az Aral-tótól keletre fekvı síkságról indultak el, melyet Turáni-alföld néven ismerünk – a TURAN istennıtıl kaphatta nevét –, s melyet a turáni népek szülıföldjének tartanak. A turulmadár tehát az Égi és földi hatalom közötti kapocs, ıshitünk, ısszellemiségünk szent madara, istenjelképe volt, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott szent fejedelme lesz, aki megszervezte a vérszerzıdéssel foganatosított nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalták a Kárpát-medencét, és lerakták a magyar nagy-hatalmiság alapjait az elkövetkezı hatszáz évre. Nem csoda tehát, hogy a Turulmadarat megtalálhatjuk a Kárpát-medencében számos emlékmő csúcsán, hirdetve a hajdani dicsıségünket.

Nyilatkozatok a Magyar Nyelvrıl Ács Tivadar az 1940-ben kiadott Akik elvándoroltak címő könyvében foglalkozik Berzenczey Lászlóval – A Himalája magányos magyar lovasa alcím alatt –, aki mint Kossuth tábornoka volt kénytelen menekülni a világosi fegyverletétel után. Berzenczey barangolása során sok kiváló egyéniséggel találkozott, akiktıl sok érdekességet hallott a magyarság eredetérıl és nyelvérıl. Ez is ösztökélte, hogy fölkeresse a magyarok "ıshazáját", mint annak idején Kırösi Csomát. E béli szándéka Kínába is elvitte, ahol Sir John Bowringgal is találkozott, aki ebben az idıben Anglia nagykövete volt. Bowring több nyelvet beszélt és nyelvészettel is foglalkozott. Sokat beszélgettek a nyelvekrıl, köztük a magyarról is. Ács Berzenczey naplóját kutatta fel, és a tábornok bejegyzései alapján írta le Bowring véleményét a magyar nyelvrıl. Íme: "Az angol követ híres nyelvtudós volt s a magyar nyelvnek ıszinte bámulója. Önmagából következetesen és szilárdan alkotott beszédnek jellemezte, amelyben következetesség van, sıt matézis, az erı, a hangzat minden hajlékonyságával és formázhatóságával. Szerinte az angol legyen büszke arra, hogy az ı nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetık, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek különbözı

népekkel való érintkezés idején rávakolódtak. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskı, melyen az idık viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idık változatosságától függı naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem trafikál, nem ad, nem vesz senkitıl. Nyelvünk nemzeti önállóságunknak, szellemi függetlenségünknek legrégibb, legfényesebb élı emléke. Amit a tudósok nem tudnak megmagyarázni, azt mellızik. Ez a nyelvészetben is így van, épp úgy a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kıbıl készült padolatait se tudják megmagyarázni. Honnan, melyik hegységbıl vágták ki e csodálatos tömeget, miként szállították le, vagy emelték fel egy templom tetejéig? A mi nyelvünk eredetisége ennél csodálatosabb tünemény. Aki megfejti az az isteni titkot fogja boncolni, annak is az elsı tételét: 'Kezdetben vala az Ige, s az Ige vala az Istennél, s az Isten vala az Ige." Nos! Valaki ezt írta át úgy, mintha Bowring írta volna le a Poetry of the Magyars címő verseskötete elıszavában, mely 1830-ban jelent meg. Késıbb valaki angolra is átfordította. A kötet elıszavában egyébként a következıt olvashatjuk: "The Magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of exceedingly little use towards its right understanding. It is molded in a form essentially its own, and its construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region." Magyarul: "A magyar nyelv más nyelvektıl távol áll és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntıformájából fejlıdött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehetı, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre." Bowring lényegi mondanivalója tehát megegyezik Ács jellemzésével, ahogy azt leírta Berzenczey nyomán. Az amerikai tudós, Grover S. Krantz a Geographical Development of European Languages (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása) címő munkájában ezt írta: "This would include, for example, developing Greek in its present area since 6500 B.C., and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity of Magyar in Hungary may be equally surprising; I find it to be a Mesolithic speech, that predates the Neolithic entry." Magyarul: "Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr.e. 6500zal, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdıdıen alakult ki. A magyar nyelv ısisége Magyarországon legalább ilyen meglepı; Úgy találom, hogy átmeneti kıkori nyelv, megelızte az újkıkor kezdetét.". Krantz tehát úgy véli, hogy a magyar nyelv más európai nyelveket megelızve a Kárpátmedencében alakult ki, mintegy tízezer évvel ezelıtt. Az olasz fıpap, Giuseppe Mezzofanti bíboros ritka nyelvtehetség volt. Egyesek szerint száz nyelvet is beszélhetett. 1836 nagyhetében felkereste a cseh költı Frankl Ágoston, akinek a következıt mondta: "Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv elıtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább

fejlıdésre képesnek? A magyart. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.". (Kosztolányi Dezsı: A vértanúk nyelvérıl. Pesti Napló, 1919. február 23.) Az utolsó mondat utalás lehet egy történetre. Ugyanis, magyar fıurak jártak Rómában. Mezzofanti fölkereste ıket, hogy elcsevegjen velük. Az urak latinul kiválóan, magyarul alig beszéltek. A fıurak, úgy látszik nem tudták „micsoda kincs lakozik” anyanyelvükben. George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-n elhangzott beszélgetés kapcsán sokkal bıvebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyızıdésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életmővem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerően azért, mert ezen a különös, ısi erıtıl duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

A magyar nyelv eredetiségérül (Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Mővei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.) "Régóta gyanús lévén elıttem az a régi elıítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Vizsgálataimnak elsı tárgyai valának azon fizikai (természeti) dolgoknak nevei, melyek természet szerint az embereknek és beszédnek legelsı, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld, víz, tőz, nap, stb., melyeknek hihetıképpen legelsıbb adának nevezeteket az elsı emberek. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sıt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ..". Kırösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrákmagyar követnek írt levelében írta: „... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bıvebb ismereteire tesznek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.” (Marton Veronika: Kırösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.) Dr. Molnos Angéla Szent és sérthetetlen címő könyvének hátlapján a következı idézeteket találjuk nyelvünkrıl (Debrecen, 2000.):

"Minden nemzet fıkincse a nyelv. Bármit elveszíthet, visszaszerezheti, de ha nyelvét elveszíti, Isten se adja vissza többé. Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló!" (Gárdonyi Géza, 1863-1922) "Az idegen nyelvekrıl nem mondhatunk le. Sıt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden mővelt magyar tökéletesen tudjon. … párhuzamosan tanuljuk újra a magyart…." (Kodály Zoltán, 1882-1967) "… az idegen szó dédelgetése nem szókincsbeli gazdagodást, hanem éppen ellenkezıleg, szegénységet jelent. Egy sereg magyar szót hagyunk figyelmen kívül, mikor idegen szót használunk." (Szabó T. Attila, 1906-1987) "Ma, anyanyelvünk megcsúfolásával, züllesztésével büntetlenül valamiféle nyegle tiszteletlenség jött divatba. A szabadság szabadossággá válva dicsekszik mőveletlenségével." (Szokolay Sándor, 1996) „Most még … a magyar a világ azon … nyelvei közé tartozik, amelyeken minden tudományt mővelni lehet. … ha azonban a szaktudományok anyanyelven való mővelését nem szorgalmazzuk, menthetetlenül a nagy tudományos világfolyam partjára sodródunk.” (Fábián Pál, 1997) A két külföldi nyelvtudós – Bowring és Mezzofanti – nem a mai magyar nyelvrıl mondott elismerı véleményt. A magyar nyelv az elmúlt 150 évben sokat romlott. Elvesztettük például jövıidınket. A németajkú újságírók és akadémikusok hatására átvettük a német segédigét: werden = fog. Nyelvünk ragozó és a jövıidıt is tudta ragozni. Például: Csodálkozand, megyend, jövend, stb. Ez ma már furcsának, esetlennek hangzik, de kétszáz évvel ezelıtt még így beszéltek. A teljesen fölöslegesen használt, szolgai módon átvett idegen szavak jó magyar szókat szorítanak ki a használatból. Ilyen például mőveltség szónk helyette használt "kultúra" és "civilizáció", anélkül, hogy nyelvünk károsodását észrevennénk. Mennyivel nagyobb értékő, vagy magasabb rendő a "populáció" a népesség, az "objekt" a tárgy, a "fizika" a természettan, "topic" a téma szóknál, stb.? A Tragédia és katasztrófa szók annyira beépültek nyelvünkbe, hogy jelentésüket magyar szóval már ki se tudjuk fejezni. Használhatjuk a csapás (sorscsapása) szót, de érezzük, hogy e szó nem ugyanazt a mélységet fejezi ki. Szomorú, hogy szépíróink, akik elsıszámú feladata lenne nyelvünk tisztaságának ırzése, védelmezése, szintén nagyon megfeledkeznek e nemes kötelességrıl.

A népdal és népzene „Sírva vígad a magyar” – mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a szívet tépı, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és érzelmek terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és nı egymás iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a kétséget, a bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a bizonytalanság eloszlik, akkor a tépelıdés is megszőnik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a zene ropogós lesz. Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a hazaszeretet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük

és szavaik a nyelven túl magukon viselik a sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, amelybıl fakadtak, és amit egyben mővelnek is. A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség érzéseinek és lelkivilágának legmélyébıl jövı. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népi-nemzeti életnek. A hétköznapok kemény munkája után, vagy akár munkaközben fontos a vidámság, a felfrissülés. Milyen csodálatos volt annak idején, mikor a fonóban vagy kukoricafosztás közben magyar dallal tették hangulatossá az estét, a munkát örömmé. Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi mivoltának egyik legszembetőnıbb, legalapvetıbb részérıl, a kovászról, mely nélkül fellazul a közösségi, a társadalmi élet, és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a vége felé közeledik.Hozzuk vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok akarunk maradni.

Nemzettudat A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor nagyon megoszlanak a vélemények a teendıket illetıen. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés nyitját történelmünkben és sajátos mőveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthetı megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. E nélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán. Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezetı ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása: A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretbıl táplálkozó közösségtudat. Az együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erıt ad ahhoz, hogy egymást megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes megoldani nemzeti sorskérdéseit. Az újkıkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítıje a termékenység istennıje, a mi esetünkben a Boldogasszony volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hőség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. A nemzeti társadalmak vezéreszméjében a nemzet emelkedett eszményi magaslatra, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és ırangyala. Tehát a nemzeti önismeretbıl kimővelıdı társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás ıre, eszmei védelmezıje. Ahol nincs alkotótöltető, társadalmat átfogó vezéreszme, ott a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz. Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse magát, a következı négy tényezınek kell jelen lenni a közösségi életben, amelyekbıl a vezéreszme is táplálkozik: a. testi közelség, b. a közös nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövı mélységes

istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezıket, mert együttessen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikbıl akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert nem forrhat ki az építı és védelmezı társadalmi vezéreszme. Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon lehetıségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevıdik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit is védelmezi. Az alkotótöltető társadalmi vezéreszme nélkül ez lehetetlen, mert a nélkül felbomlik az együvé tartozás tudata, amely nélkül megszőnik a kiegyensúlyozott közösségi élet. Szó esett a nemzeti önismeretrıl, melybıl kimővelıdik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme. Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamibıl ered. Mibıl? A nemzet múltjának ismertébıl, a történelmébıl! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére. Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylı, megalázó tételekkel, melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a nemzet és egymás iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelıség azért, hogy a nemzeti önbecsülésnek még az árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak.

Az Asszony

Az élıvilágot a Teremtı két nemre osztotta, mely az élet továbbvitelét, folytonosságát szolgálja. E két nemnek az emberi közösségekben is megvan a sajátos rendeltetése, szerepe. Már az ısközösségekben is megvolt úgy a férfinek, mind a nınek a testi adottságai szerinti feladata. Az élelem elıteremtése közös feladat volt ugyan, de külön munkakörre oszlott. A férfit nagyobb testi ereje alkalmasabbá tette a nagyállatok vadászatára, melyeket elejtésük után a telephelyre kellett cipelni. Nık a telephely, tehát gyermekeik közelében maradtak, és a gyümölcsök, magvak és gyökerek begyőjtése volt a feladatuk, miközben kisbabájukat hátukon cipelték. Ezen ısi természetes rend a termelı életforma beindulása után is, hosszú ezer éveken át, irányította a család, majd a közösségek életét. A nı munkakörét – mint a férfiét – szintén testi felépítése, és életrendeltetése határozta meg. İ lett gyermekeinek szülıje, anyja és nevelıje. Ezen keresztül a család, a közösség, majd pedig a társadalom oszlopa. A család a társadalom alapsejtje, mely akkor egészséges, ha azt egészséges és kiegyensúlyozott családok alkotják. Ilyen családok pedig csak akkor létezhetnek, ha a nı, pontosabban az asszony, maradéktalanul betölti szerepét. Asszonynak lenni tehát nem csupán annyit jelent, hogy egy nı valakinek a felesége, vagy gyermekeinek az anyja. Asszonynak lenni társadalmi tiszt, társadalmi rang, melyért İ – az asszony –, a társadalom részérıl a legnagyobb tiszteletet érdemli. E szerep betöltése nagyon nehéz, de fontos feladat. Az asszony e munkát akkor végzi jó kedvvel, és hivatása magaslatán, ha ezért megkapja az elismerést és szeretetet, úgy férje, mind a társadalom részérıl.

Napjainkban divatos az asszonyt „lánynak” nevezni. Ezzel tulajdonképpen elvesszük az asszonytól a társadalmi rangot, és vele együtt a tiszteletet is. Meginog a család, és a társadalom züllésnek, bomlásnak indul. A széthulló családokban megszőnik a gyermekáldás, s a társadalom pusztulásra van ítélve. A társadalom védelme a férfiak feladata. Ez így volt az egészséges társadalmakban, és így kellene, hogy legyen ma is. De az olyan társadalmakban, melyekben felborult a természeti rend, ott a nık is katonai szolgálatot vállalhatnak. Ez a nık életrendeltetésével, de a társadalom érdekeivel is szöges ellentétben van. Ha a társadalom, a haza védelme megkívánja, hogy fiataljait a harctérre küldje, az esetleges halálba, akkor ezt a férfiaknak kell vállalni, míg a nık, az asszonyok feladata, hogy a vérveszteséget pótolják, vagyis szüljenek. Nekik tehát nem a harctéren, hanem otthonukba, a gyermekeik közelében van a helyük. Ahhoz tehát, hogy visszaállítsuk az ısi, természeti rendet, vissza kell állítani az asszony, az anyaság tiszteletét, e társadalomszolgálat elismerését. Egészséges és életerıs társadalmat és jövıt csak így építhetünk.

A boldogság Minden testileg, szellemileg és erkölcsileg egészséges ember leghıbb vágya a boldogság. Megbolydult világunkban erre szokják mondani: "nagyon bonyolult". Ebben van némi igazság, de ha nem vagyunk képesek megállapítani, lefektetni néhány fontos alaptételt, akkor elsüllyedünk a "nagyon bonyolult" örvényében. Mindenekelıtt tudni kell, hogy az emberi érzelem- és lelkivilág kiegyensúlyozottsága a boldogság alapja. A kiegyensúlyozottság számos tényezınek a függvénye, mégis azt kell mondani, hogy egy egészséges társadalomban, megfelelı neveléssel és iránymutatással a polgárok nagyobb része megtalálná a napjainkban szinte elérhetetlennek tőnı boldogságot. Egy züllött társadalomban, melyben az örökérvényő és építı erkölcsi értékek felbomlottak, s a polgár sekély, rövidélető testi és anyagi örömökben keresi a boldogságot. Ezzel nem nyerheti el sem boldogságot, sem a kiegyensúlyozott lelkivilágot. Ebben az esetben a társadalom erkölcsi és lélektani kérdései ugyanolyan "bonyolulttá" válnak, mint az egyéné, hiszen az egyénekbıl épül a társadalom. A Biblia tanítása szerint az Isten agyagból teremtette az embert és lelket lehelt bele. A lélekrıl azt tartjuk – legjobb tudomásunk szerint –, hogy az élıvilágban az Isten kizárólag csak az embernek adományozta. A lélek tulajdonképpen a hit vagy hiedelem kérdése. Tudományosan nem lehet bizonyítani se létezését, se nemlétezését. Vagy hisszük, vagy nem. Van viszont egy harmadik alkotója is az embernek, mely kézzel – mint a lélek – szintén nem megfogható, de mégis tudjuk, hogy van. Ez az ember érzelemvilága. Az ember társas lény, s léte – anyagi, lélektani, érzelmi – megköveteli a másik ember közelségét, a közösségben való élést. Egymásra utaltak vagyunk, s ezen egymásra utaltság a biztosítéka létünknek és boldogulásunknak. Hosszú ezer évek tapasztalatainak egymásra rakodása olyan magas életszínvonalat eredményezett százmilliók részére, amilyen ismert történelmünk során soha nem létezett. Mégis azt látjuk, hogy az anyagi jólét és kényelem ellenére a kiegyensúlyozottság, a boldogság elnyerése csalókább, mint valaha.

Az ember, mint társas lény az érzelem – nem az értelem – szálain kötıdik embertársaihoz, közösségéhez. Míg az embert saját életének vitelében, napi gondjainak megoldásában az értelem, addig közösséghez, a társadalomhoz való viszonyát szinte kizárólag az érzelem vezérli. Ezért lehetséges az, hogy a társadalmat felforgató eszméket, mint jó és hasznos értékeket lehet elfogadtatni az egyénnel, melyek idıvel közösségi tudattá válnak. Holott ezen eszmék az egyén, a polgár érzelem- és lelkivilágának egyensúlyát célozzák meg, mellyel lerombolják az egymásrautaltság tudatát, s a társadalom egyedeire bomlik. A polgár kiszolgáltatottá válik. Van azonban egy másik tényezı is, amiért a társadalmat felforgató eszmék gyökeret ereszthetnek. Különbözı tulajdonságokkal születünk e világra. Ki ilyen, ki olyan adottsággal. Kinek kiváló hangja, kinek kiváló kézügyessége van. Ki erre, ki arra fogékony a szellemiek területén is. Így egész a társadalom. Az anyagi jólétben élı ember egyik legfontosabb célja, hogy iskoláztassa gyermekét. E nemes szándék eredményezte az egyik legveszedelmesebb társadalmi buktatót. Az ifjú, akinek az iskolában eltöltött évek során nincs gondja a holnapi reggelire, elveszti a természettel való kapcsolatát és értékítéletét. A tudomány fellegváraiban tanítottakat – tisztelet a kivételnek – feltétel nélkül fogadja el. Megtévesztı lehet az is, hogy a szakosítással ugyan kiváló orvosokat, mérnököket, szakmunkásokat – fıleg, ha született tehetségük is van hozzá – lehet nevelni, de ebbıl nem következik az, hogy ezen emberek a társadalomtudományok ismerete területén is kiválóak. Így van ez a szellemi tudományok területén is. Csak azokból lesznek kiváló bölcsészek, történészek, politikusok, akikben megvan a született adottság e tudományok elsajátításához. Nem biztos tehát, csak azért, mert valaki képesítést szerez valamely intézményben, egy bizonyos szakmából vagy tudományból, azért ı lenne a legalkalmasabb valamely állás betöltésére. Az értékítélet hiányával magyarázható az is, hogy a polgár képtelen felmérni a saját boldogságához vezetı utat. Rombolója lesz a társadalomnak, melyben boldogulását kellene megtalálnia. Az ilyen társadalmakban aztán "túl bonyolult" lesz minden. Az egészséges és jól mőködı társadalom alapsejtje az egészséges, kiegyensúlyozott család. Ilyen család csak akkor jöhet létre, ha két ember, egy férfi és nı egymásra talál. A nyugati világ társadalmaiban az "egymásra találás" a véletlen, a szerencse függvénye. Nem létezik olyan tudomány, sem intézmény – legfeljebb csak szők közösségekben –, amelyik a fiatalt a párválasztására megfelelıen felkészítené. A párválasztást az érzelmi vonzódás, az anyagi érdek és a vallás irányítja, befolyásolja. Ezek lehetnek figyelemreméltó tényezık, de nem alapjai a sikeres és boldog házasságoknak. A legfontosabb, ami végsı fokon meghatározója lesz a házasság kiegyensúlyozottságának, az egyszerően figyelmen kívül marad. Pontosabban, legtöbbek részére nem is ismert. Bizony, hajdanában, nem is olyan régen, mikor a fiatalokat még vagyoni megfontolás alapján párosították, nagyon sok boldogtalan házasságnak volt az elıidézıje. Jánoska tíz holdat örököl, Juliskának öt hold lesz a hozománya, s boldogok lesznek halálukig. A vallások se tudnak sokat nyújtani e kérdésben. Az azonos vallásúak esetében csupán egy ütközıpont mérséklıdik vagy küszöbölıdik ki, és ez nem lebecsülendı. Nem lehetnek boldogok azok a házastársak se, ahol csak a vallásosság és az istenhit tartja ıket össze, mert kényszer hatása alatt vannak. Ilyen kényszerítı tényezı volt a merev családi, vagy társadalmi elvárás és a szégyenérzet is, többek között. Nagyon sok embernek tette pokollá az életét. Láthatjuk azonban, hogy napjaink szabadossága se hozott megoldást sem az egyén, sem a társadalom részére.

Az elızıekben szó volt a született tulajdonságok fontosságáról társadalmi vonatkozásban. Ezen adottságok még fontosabbak a házaséletben, úgy az egyén, mind a társadalom szempontjából. A testileg és szellemileg egészséges ember, csakis a családon belül nyerheti el a hın vágyott boldogságot. Ahhoz, hogy egy férfi és egy nı egymásra találjon, szükséges, hogy két született, hasonló tulajdonságú egyén kössön házasságot, akik természetes és azonos életszemlélete a belsı énbıl fakad. Közös elhatározással képesek megoldani a mindennapok gondjait, mert e gondok megoldását is hasonlóképpen látják. Az ilyen házasságokban a valóban komoly nézeteltérések nem alakulnak ki, mert a született alaptulajdonságok egymással párhuzamban, és nem ellentétesen haladnak. Ez tehát a maradandó, és az évek során egyre mélyülı szeretet, így a boldogság alapja is. A szeretet és boldogság nem önmagukból valók, hanem valaminek a függvényei. Milyen iránytőt adhatunk fiataljaink kezébe, mely eligazítást adhat az életüket döntıen meghatározó párválasztás komoly feladatában? Nincsenek kutatóintézetek, melyek a született tulajdonságokat a házasság szemszögébıl tanulmányoznák. Tarisznyánkban alig akad valami, mellyel gyermekeinket az életre felkészülve indíthatnánk útjukra. Pedig milyen fontos lenne, ha a különbözı emberi természetek ismérve tantárgy lenne a középiskolák két utolsó évében. Mikor a nevelık, szülık, tanárok, papok által összegyőjtött ismeretek alapján, megismertetnék a fiatalt elsısorban önmagával, s azután azzal a természettel, melyet majdani házastársában kell keresnie. Nincs szó a személyek szerinti párosításról. Ez társadalmi szélességben úgyse menne. A fiatalnak lenne választási lehetısége, de azt bele kellene égetni tudatába, ha boldog akar lenni, milyen tulajdonságcsoportból válasszon. Ez se lenne hibamentes, de a házasságok túlnyomó része kiegyensúlyozott, boldog lenne. A kiegyensúlyozott és boldog társadalmakat a kiegyensúlyozott és boldog családok alkotják. Befejezésül, a tarisznya legaljából azért mégis elıkaparhatunk néhány ütött-kopott útjelzıt. Nem esett szó a nemi életrıl, mely a házasélet velejárója. A testileg és lelkileg egészséges ember családalapítása másképp el se képzelhetı. A tapasztalat azonban az, hogy az úgy nevezett "mézeshetek" után a nemi élet önmagában nem biztosítéka a házasság tartósságának. Vannak azonban másod-, harmadrangúnak tőnı jelzık, melyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a házasulandónak némi esélyük legyen a magukhoz való pár kiválasztásában. Nagyon fontos, hogy a házastársak a szórakozás területén is egymás természetes társai legyenek. Egy éles példa: A fiú és a leány, akik érzelmileg egyre közelebb kerülnek egymáshoz ugyan, de mindig komoly vita kerekedik, mikor a fiú a vasárnap délutánokat, kedvenc labdarugó csapata pályáján kívánja eltölteni, vagy a mérkızést a televízión megnézni. Ha egy ilyen jelentéktelennek tőnı kérdés komoly vitára ad okot a szerelem csúcsán, akkor mi lesz, ha már házasok lesznek, a mézeshetek után? Bizony a viták hevesebbek lesznek, és a házasság keréktörıjévé válhatnak. Persze, ha a leány is örömmel megy a mérkızésre, mert szíve szerint kedveli, akkor se vita, se gond nem adódik belıle. Ez a legkívánatosabb állapot. Ha a leány megértı, ıszintén megértı, és néha csak azért megy a mérkızésre, hogy kedvesével legyen, de ıt valójában nem érdekli. Ha a fiú megérti ezt, és nem féltékeny, nem az jár az eszében, hogy kedvese most mit csinál, mikor nem vele van, akkor a szekér elzötyöghet, de a teljes bizalom nélkülözhetetlen. Mindez, a leány oldaláról is ugyanúgy érvényes. A lényeg, hogy bármi legyen is az, azt belsı indítatásból, nem kényszerbıl, jó kedvel, közös egyetértésben tegyék, és ezt tudniuk kell egymásról házasságkötés elıtt.

A született tulajdonságokat mővelni igen, de megváltoztatni nem lehet. Nem azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert ilyenek akarunk lenni, hanem azért, mert azok a belsı énünk törvényszerő megnyilvánulásai. Óriási tévedés tehát, mikor valaki ama hiedelemben él, hogy a kiválasztottat saját elképzeléseinek megfelelıen át tudja nevelni. Ilyen hozzáállással, szándékkal nem szabad házasságot kötni, mert az aligha lesz sikeres.

Mi és a Kárpát-medence A számunkra fontos világban, gyökértelenné vált az ember, gyökértelenné váltak a társadalmak. Elvesztették kapcsolatukat a természettel, elvesztették egészséges életérzéküket, és az örökérvényő emberi értékek, melyek felvirágozták a múlt mőveltségeit, egyre inkább kivesznek életünkbıl, és az enyészetbe süllyednek. A tömegek, a kitenyésztett proletár értelmiség által vezetve a szürke anyagiasság szolgaságában vergıdnek, anélkül, hogy értenék sorsukat, látnák jövıjüket. Csak a látók kapaszkodnak, azaz keresik a kapaszkodókat. Sokféle a kapaszkodókeresés. Vannak, akik a csillagok állásában keresik a kiutat, mások az elvont fogalmak magunkévá-tételében. Vannak, akik úgy látják, hogy a Pilisben dobog a világ szíve, és ennek ismerete, elfogadása gyógyír minden bajunkra. Mások úgy látják, hogy az emelkedett szellemiség lehet a kulcsa egy boldogabb jövınek. Magyar jövınek. Vagyunk egy maroknyian, akik úgy véljük, hogy nemzeti önismeretünk, azon belül, elsısorban eredetünk és ıstörténetünk tisztázásával kellene kezdeni, amely eldönthetné ama történelmi talányt is, hogy ki volt itt az elsı, mármint a Kárpát-medencében. Nézzük tehát, hogyan is volt, avagy hogyan is lehetett? Nincs egységes nézet arról, hogy a magyarság mióta él a Kárpát-medencében. Az iskolákban továbbra is azt tanítják, hogy Árpád-ágbeli ıseink voltak az elsı magyar nyelvőek a Duna-Tisza táján, de mert ezen idejétmúlt tanban repedések keletkeztek, megemlítik a „kettıs honfoglalás” eshetıségét is. A másként látók se vallanak egységes nézetet. Vannak, akik az avarok, mások a hunok, és megint mások a szittyák mellett törnek pálcát. Arról, hogy kik lehettek az ı ıseik, már ritkábban esik szó. Vagyunk néhányan, akik az újkıkorban megtelepedett földmővesekben látjuk a megoldást, de vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy a magyarság a Kárpát-medencében él – folyamatosan – harminc-negyvenezer év óta, vagy akár százezer évekre visszamenıen. Nos, melyik elképzelésnek lehet a legnagyobb valóságalapja? Melyiket lehet a legmegfoghatóbb adatokkal alátámasztani? Ha nyugvópontra szeretnénk helyezni a magyarság számára e fontos kérdést, akkor meg kell találnunk ama szilárd kiindulópontot, amely valóságalapjához nem férhet kétség, vagy legalábbis szilárd támpontnak mutatkozik. Nézzük tehát nagy lépésekben, az elmúlt háromezer év jól-rosszul ismert történetét, amelyre ha nem is kielégítı, de mégis vannak írásos források. Szem elıtt kell tartani, azonban, hogy a magyarság embertanilag ugyanolyan kevert népesség, mint Közép-Európa, vagy akár egész Európa bármely népe. Különbség csak az egyes fajták keveredésének arányában van. Marad tehát a nyelvünk, amely magányos és egyedülálló Európában, vagy akár az egész világban. Csak távoli rokonai vannak. A kérdés, hogy mikor, és ıseink mely ágában kell keresnünk a magyar nyelv ısalakjának hordozóját?

Az Eredetünk és ıshazánk címő munkámban végig kísértem a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát az újkıkortól (Kr. e. 5500-2300), melytıl kezdve az újabb, azaz késıbbi jövevények – hódítók vagy telepesek – letelepedett népet találtak e medencében. Az elsı névrıl ismert népesség, amely betelepedett a Kárpát-medencébe, a kimmérek voltak Kr.e. 900 táján. A Királyi Szittyák szorították ki ıket a Fekete-tenger feletti hazájukból. Lovas-mőveltségő népesség volt, akárcsak a szittyák. A Kárpátmedencébe, mint hódítók érkeztek, minden jelentıs alaplakosság nélkül, ezért rövid idın belül beolvadtak a helyben talált lakosságba. Kr.e. 500 táján maguk a szittyák is megjelentek a Kárpát-medencében, de a régészet csak Mátra vidékén és Erdélyben tud kimutatni tömörebb szittya lakosságot, az ország nagyobb részében a már letelepedett ıslakosság élt. Elképzelhetı, hogy a székelyek ıseit szittyákban kell keresni. A Mátra-vidéki lányok pártája a szittya fıúri, nıi fejdísszel, vagy koronával mutat nagy hasonlatosságot. Az ország nagyobbik részében, a közigazgatásban, csupán a magas tisztségeket töltötték be a szittyák, míg a többit a meghódított nép vezetıi. A hazánkban elıkerült két szittya aranyszarvast is hamvasztásos sírokban találták, ami arra mutat, hogy gazdái nem szittyák voltak, hanem a helyi lakosság magas rangú vezetıi, akik ajándékban kaphatták a szép aranytárgyakat, esetleg utánozták a szittyák ebbéli szokását. S mert nagyszámú alaplakosságuk a szittyáknak se volt, ezért a helyi lakosság nyelvére nem voltak, nem is lehettek, jelentısebb hatással, vagyis nem lehettek nyelvadók. Kr .e. 350 táján a nyugati irányból terjeszkedı kelták is elérték hazánk területét. Régészeti tárgyaik arról tanúskodnak, hogy ık voltak a vas elsı nagybani használói. A vasból készült kardjaik és egyéb eszközeik mellett szépen megmunkált arany és ezüst tárgyaik is elıkerültek. İk voltak, akik a vas használatát elterjesztették Európában. E vaseszközök kezdetben nagyon gyenge minıségőek voltak, ezért a jó minıségő bronztárgyak, még hosszú ideig használatban maradtak. Az írek a keltákban keresik ıseiket, bár ez csak részben felehet meg a valóságnak, mert az ıstelepes földmőves nép Kr.e. 3500 táján megtelepedett az ír szigeten is. Nos, e földmőves nép ama része, amelyik nem kelt át a tenger csatornáin, alakulhatott át hódítóvá, és a kelta néven írta be nevét Európa történelmébe. Az ír és magyar nyelvi egybeesések is inkább a közös földmőves ısök nyelvében keresendı. Krisztus születése táján a kelták hatalmát Dunántúlon a rómaiak, az alföldön a szarmaták, Erdélyben pedig a dákok döntötték meg. Kielégítı ismereteink csak a rómaiakról vannak. Annak ellenére, hogy 450 évig uralták Dunántúlt, az ott élı népességnek mégse ık lettek a nyelvadói. Nem is lehettek, mert hódítók voltak. A dákokat a románok dolgozták be eredettörténetükbe, melynek szintén nagyon kicsi a valószínősége. A dákok kemény, hosszú harcot vívtak a rómaiakkal, és a történetírók általában úgy vélekednek, hogy nagyobbrészt felmorzsolódtak. Néhány germán hódítónép is megfordult a Kárpát-medence különbözı vidékein, mint a kvádok, a vandálok és gepidák, de ezek nyelvadók nyílván nem lehettek. Maradtak a hunok és az avarok. A hunok Kr. u. 373-ban lépték át a Volgát Balambér nagykirály vezetésével. Néhány éven belül Bizáncot adófizetıjükké tették, és 380-ban elfoglalták a Kárpát-medencét is a Duna vonaláig. Dunántúlt azért nem foglalták el, mert kihasználták Bizánc és a NyugatRómai Birodalom viszályságát, s ezét az utóbbival szövetségben álltak. A kettı egyszerre

kissé nagy falat lett volna. A hunok és a Nyugat-Rómaiak között 445 táján romlott meg a viszony. Többen úgy vélik, hogy Atillát ekkor választották nagykirállyá és nem 433-ban vagy 434-ben. Tény, hogy Atilla fiatal korában, mint túsz, több évet töltött Rómában, így hát jól ismerte, és meg is vetette ıket. Dunántúl keleti felét 450-ben, vagy 451-ben foglalta el, és 453-ban meghalt. Atillának tehát két-három év állt rendelkezésére, hogy valahol a Duna-mentén felépítse birodalmi központját, ha ilyen volt. Ezen idı csak arra volt elég, hogy rendbe hozzon valamely korábbi építményt, vagy egy újnak lerakja az alapjait. A rideg tény, hogy a hunok is csak hódítók voltak. Nagyszámú hun harcos és családjaik, csak a nagykirály környezetében volt. A katonaság nagyobb részét a meghódított és a behódolt népek fiai tették ki. Atilla halála után egyik fia se bizonyult alkalmasnak a birodalom vezetésére. Egymás között is torzsalkodtak. A birodalom rövid idın belül szétesett, és a megmarad hunok a Fekete-tenger és a Kaukázus feletti birodalmi központjukba húzódtak vissza. Tehát nem a Kárpát-medencét tartották annak. Nyelvadók ık se lehettek. Kr. u. 560 táján jelentek meg Baján nagykirály avarjai. Általában úgy vélik, hogy a kínai forrásokban szereplı zsuan-zsuanokkal azonos hódító népesség volt. Némelyek a heftalitákkal, vagyis a nyugati hunokkal azonosítják ıket. Mások a két nép egymással való keveredésében, esetleg szövetségében látják a megoldást. Kezdetben a Kaszpitengertıl az Alpok keleti nyúlványáig terjedt birodalmuk, de 628-ban Konstantinápoly alatt elszenved vereségüket kihasználták a meghódított népek, fellázadtak, és az avarok birodalma a Kárpát-medencére zsugorodott. A hódítással létrehozott birodalmaknak az a gyengéjük, hogy az alaplakosság nem azonos a hódítóval, s ha komoly megrázkódtatás éri, vagy hiányzik az erıskező vezetı, szétesik. Nyelvadók ık sem lehettek. László Gyula régész-történész tanár úr vetette fel a „kései avarokat”, mint az esetleges nyelvadókat, akik a 670-es évek táján, nagyszámban költöztek be a Kárpát-medencébe. E néprıl semmiféle írásos forrásban nincs említés, csak a keleti kapcsolatokra utaló, agyagból készített edényeik adnak alapot e feltevésnek. Nehéz elképzelni, hogy a kérdéses korban, egy nagylélekszámú népmozgás történt, s arról ne lenne említés valamely korabeli, vagy az esemény lezajlása utáni krónikában, feljegyzésben. Az ismert forrásmunkákban ilyenrıl nincs említés. László lehetségesnek tartotta, hogy a Nesztor Krónika ama megjegyzését, hogy „eltőntek, mint az oborok”, rájuk vonatkozhat. Ennyi, és nem több. Ez már azért is furcsa jelenség, mert e népesség a feltevés szerint földmőves volt. Annak, hogy egy letelepedett, földmőves nép felkerekedjen, és más vidékre költözzön, szinte kizárólag egy jelentıs éghajlati változás adhat okot. Ilyenrıl nem esik szó. Ha az „oborok” eltőnése mégis valós lenne, akkor az egy kis lélekszámú népre vonatkozhat. Avagy egy részük, valamely hódító pusztítása elıl menekült, de nem akkora számban, mint ahogy azt László feltételezte. Egy elıadása alkalmával „milliós” számot említett. Sokkal valószínőbb, hogy ama bizonyos, „kései avarokhoz” köthetı edényfajta készítésének módja terjed el, honosodott meg a Kárpát-medencében is. Maradtak tehát a „honfoglalók”, vagyis Árpád népe. Már éppen ideje lenne, hogy e szót egyszer és mindenkorra kiiktassuk a használatból. Igaz ugyan, hogy Árpád népe részére a 895-ös bejövetel „honfoglalás” volt, de nem volt az a már letelepedett helyi népesség részére. Ez nyilvánvaló. Minden jel arra mutat, hogy Árpád népe is hódító volt, jelentısebb alaplakosság nélkül. Nyelvadók tehát aligha lehettek. Nem is voltak egységesek. Azért kötötték a vérszerzıdést. Ettıl függetlenül nekik megvan a helyük a magyar történelemben, mert ık voltak, akik a Kárpát-medence népességét megszervezték, és lefektették a magyar nagyhatalmiság alapjait. A hun-magyar

rokonság bennük keresendı. Hun ivadéknak vallották magukat, és ennek valóságához nem férhet kétség. A kérdés tehát, hogy milyen nyelven beszélt a Kárpát-medence letelepedett, földmőves népe, amelyik már a Kárpátok koszorúján belül élt a kimmérek megjelenése elıtt is? Az Eredetünk és ıshazánk címő munkámban fejtettem ki ebbéli nézeteimet, melynek alapjait 1988-ban dolgoztam ki. Azóta csak megerısödött bennem ama nézet, hogy az újkıkor hajnalán az Észak-Mezopotámiából szétáramló földmőves népesség már hétnyolcezer éve benépesítette az egész Kárpát-medencét, sıt a Duna vonalán a Rajnáig jutott. Nézzük tehát, hogy hogyan is lehetett? A magyar ıstörténettel és eredetkérdéssel foglalkozók nagyobb része figyelmen kívül hagyja a földrajzi és természeti adottságokat, és fıleg az idınkénti éghajlati változásokat, amelyek alapjában rendezik át az életlehetıségeket, sıt az életteret is. Ezért történik az, hogy némelyek a 350 ezer éve élt vértesszılısi emberrıl úgy írnak, mintha a Kárpát-medencében uralkodó természeti és éghajlati viszonyok azóta mit sem változtak volna. Samu tehát egyenes ági ısünk. Varga Csaba, Szakács Gáborral való beszélgetése során így nyilatkozott: „Nem tudom miért, de ez az ısi jelkészlet a délfrancia, spanyol, portugál területekrıl 6-8000 (talán 10.000) évvel ezelıtt vándorútra kelt. „Átköltözött” a Kárpát-medencébe és lehorgonyzott itt, s mindmáig itt is van.” (Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás. 199. oldal.) Nos, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Európa, vagy legalábbis a számunkra fontos földrész éghajlata egy alapvetı változáson ment át a jégkor végén (kb. 12-13 ezer éve), amikor is egy nagy lehőlés történt, majd ezt követte egy újabb nagy változás az ellenkezı irányban (kb. 11 ezer éve), amikor a hidegégövi éghajlat a mérsékeltre változott, amely alapjában átrendezte a természeti adottságokat, az életlehetıségeket és életviszonyokat. Európa éghajlata, rövid idı leforgása alatt az egyik szélsıségbıl a másikba ment át. A mérsékelt égöv beálltával a hidegégöv északabbra húzódott, és a Pireneusok északi és déli oldalán élı jégkori vadászoknak megnyílt az út kelet felé, akik magukkal hozhatták ama jelkészletet, amelyet kedvezı életviszonyok közepette, a korábbi tízezer évek során létrehoztak. Ezzel lehetne magyarázni Varga Csaba véleményét, amelyet nem lehet kizárni a lehetıségek sorából. Azonban, csínján kell bánnunk e lehetıséggel, mert ha a kérdéses kort lebontjuk apróbb részleteire, akkor úgy tőnik, más megoldás is elképzelhetı, sıt, valószínőbb.

Az utolsó jégkor Európában: 1. A kékkel átlózott területeket a jégpáncél borította. 2. A piros függıleges vonalakkal hálózott terület állandó fagyott talajú tundra, melynek az Északi-Kárpátok is része volt. 3. A barna függılege vonalakkal hálózott terület a Kárpát-medence, mely erdıs tundra volt. 4. A lilával átlózott terület tengermelléki tundra. 5. A zöld vízszintes vonalazású terület tengermelléki tundra fagyott talaj nélkül. (László Gyula: Vértesszılıstıl Pusztaszerig.)

Friedrich Klára és Szakács Gábor Tászok-tetıtıl a bosnyák piramisokig címő könyvük 115. oldalán közölnek egy régészeti lelet képét, melyen írásjelekhez hasonló karcolatok vannak. A leletet a bajóti Jankovics-barlangban találták, és korát kb. 20 000 év körülinek becslik. A T. G. E. Powell Prehistoric Art címő könyve 15. oldalán közöl egy

kıbıl faragott istennıképet, amelyet gravetti mőveltség népe, vagy velük egy idıben élı nép alkotott, tehát valamikor a jégkor utolsó szakaszából való. A lelet ÉszakOlaszországban, Savignano vidékén került elı. Az istennı jobb combján egy Y és egy V vésete látszik. De, mert a V jobb oldali szárának csúcsából egy kissé lefelé hajló vonal is van, ezért az összevonás is elképzelhetı. A két jel között egy jobbra dőlı függıleges fehér vonal is látható, de a fényképrıl nem lehet megállapítani, hogy ez a tudatosság mőve lenne, avagy nem. E jelek elkerülték Powell figyelmét, pedig csodálattal énekli meg a mővészi munkát. E két régészeti lelet azt igazolja, hogy az írásjeleknek nem okvetlen kellett a Pireneusok vidékérıl jönni a Kárpát-medencébe. A folytonosságban – ugyanis – történt egy hatalmas törés, melyet nem lehet kifelejteni az egyenlegbıl.

Savignano-i istennı

A jégkor kb. 11 ezer éve ért véget, de nem akárhogy. Az utolsó egy-két ezer év, tehát 1213 ezer éve volt a leghidegebb, amelyrıl Gáboriné Csánk Vera régésznı azt írja Az ısember Magyarországon címő munkájában, hogy „Európa déli részén sarkköri növények élnek, rénszarvascsordák járnak, …. Spanyolországban is megjelenik a rénszarvas, …” (244. oldal.) A Kárpát-medencében a júliusi átlaghımérséklet a 12-13 C. fok körüli volt. Ez 10-12 fokkal alacsonyabb a mainál. Az Alföldön ettıl is hidegebb volt. E korban tehát egy alapos átrendezıdés történt. Az emberek és állatok vagy délebbre húzódtak, vagy elpusztultak. Erre köszöntött rá a 180 fokos fordulat – 11 ezer éve –, amikor is az éghajlat egy újabb változáson ment át a felmelegedés irányába. Azon állatok, fıleg a nagyállatok, amelyek e szélsıségekhez nem tudtak alkalmazkodni, elpusztultak, mint például a mamut és barlangi medve utolsó példányai. Vajon mi történhetett a Pireneusok északi és déli vidékén élı ısvadászokkal, akik barlangrajzai csodálatba ejtették a világot? Egyenes úton érkezte a Kárpát-medencébe, avagy kerülı úton, Délnyugat-Európán át, nagyon súlyos megpróbáltatások közepette? Mi történhetett a Kárpát-medence ısvadászaival e változások hatására?

Mielıtt tovább folytatnánk, íme itt egy másik ragyogó példa egy késıbbi korból, igazolva azt, hogy az éghajlati változások milyen hatással vannak az élıvilágra, beleértve az embert is. László Gyula a Vértesszılıstıl Pusztaszerig címő munkája 76. oldalán a következıt írja: „Maga a népesség ıslakónak számít ezen a területen, mert a tiszai mőveltség népének utóda, amelyik a paraszti életformáról lassan áttért a pásztorkodásra, és az egy faluban lakásról a téli-nyári szállások kettıs rendszerére.” Nos, ez a rézkorban, Kr. e. 2200 táján történt. De miért? 2008. április 6-án, Amerikában a Discovery televízió csatorna egy figyelemreméltó összeállítást sugárzott Why Ancient Egyip Fell (Miért dılt meg ısi Egyiptom) címmel. A tudósok már régóta keresték, hogy mi okozhatta Kr. e. 2200 táján Egyiptom összeomlását. Igen, ez pontosan egybeesik a korral, amikor a Kárpát-medence földmővesei állattenyésztésre tértek át. Az adásban bemutatták, hogy a mai tudomány, a fejlett mőszerek és mérések segítségével, mint tud visszapillantani a múltba. A tengerek fenekérıl rétegezıdési oszlopokat emelnek ki, és azokat kielemzik. A kérdéses kort képviselı rétegben 400 százalékkal több dolomitot találtak a normálisnál, ami a szárazviharok beálltát jelzi. Észak-Európa és Észak-Amerika éghajlata lehőlt – nincs egységes vélemény arról, hogy mi lehetett az oka, de többen a golfáram leállására, vagy délebbre húzódására gyanítanak –, és a délebbi területek, beleértve Észak-Afrikát is felmelegedtek, és nagy szárazság vette kezdetét, olyannyira, hogy a Nílus deltája is kiszáradt. İsi Egyiptomot nem külsı ellenség döntötte meg, hanem az idıjárás jelentıs változása. A Kárpát-medence földmővesei nem divatból váltottak át állattenyésztésre, hanem az egész földrészt befolyásoló éghajlati változás. E lehőlés kb. 200 évig tartott, mert Kr. e. 2000 táján megjelent a péceli mőveltség népe, amely földmőves volt. Eljött tehát az ideje, hogy az ıstörténet-kutatók felismeréseik megfogalmazásánál figyelembe vegyék az éghajlati változásokat is. Ezek után térjünk vissza az utolsó jégkor, utolsó szakaszára. A Kárpát-medence az utolsó jégkorban erdıs tundra volt, de hogy milyen lehetett az utolsó egy-kétezer évben, amely a leghidegebb volt, arról csak sejtéseink vannak. Nem valószínő, hogy jégpáncél borította, mint ahogy egyesek vélik, de hogy a korábbi idıjáráshoz viszonyítottan sokkal zordabb lett, azt biztosra vehetjük. E kort megelızıen itt volt a hidegégövi nagyállatok téli szállásterülete, legelıje. Az itt élı emberek fıleg barlangok és melegviző források közelében ütötték fel telephelyüket. Nagyállatokra vadásztak, s nyáron, mikor ezen állatok követték a természetet, és keresték a Kárpát-medencén kívüli északi legelıket, az ember családostól együtt követte ıket. Ez eddig rendben is lenne, de újra kell gondolni, hogy mi történt, miután bekövetkezett a nagy lehőlés. Amikor Európa déli vidékeit is a sarkköri növényzet vette birtokába, és megjelentek a rénszarvascsordák? Elképzelhetı, hogy a Kárpát-medence ebben az idıben a nagyállatoknak nem a téli szállásterülete lett, hanem a nyári legelıje? Ez egy alapvetı változást jelent. A megmaradt ember és állat csak a Balkánra húzódhatott vissza. Milyen hatása volt e lehőlésnek a Kárpátokon túli síkságokra? Elképzelhetı, hogy e területeken élık a Fekete-tenger és a Kaukázus közvetlen közelében találtak menedéket? Némelyek talán a Kaukázus déli vidékeiig hatolhattak? Észak-Mezopotámiába? Amennyiben így volt, úgy, az nyelvi szempontból sok mindent érthetıbbé tesz. Ezek után nézzük, hogy mi történhetett, mikor Európa, azon belül a Kárpát-medence éghajlata a hidegégövibıl a mérsékeltégövbe ment át. Amint említettük, ez egy 180 fokos fordulat volt a felmelegedés irányába. A hegyekben felhalmozódott hatalmas mennyiségő hó és jég olvadását eredményezte, ami áradatként zúdult az alföldi részekre,

amely elmocsarasodott, sıt a legalacsonyabb részeket az állóvíz boríthatta el. Ehhez még az is hozzásegített, hogy a hó és jég olvadásából keletkezett bıséges vízmennyiség párolgása feldúsította a légrétegeket, és beálltak a hatalmas viharok, esızések. Az így kialakult viszonyok nagyon kedvezıtlenek volta az emberi létfenntartást illetıen. Legfeljebb csak néhány magaslati ponton, némelyek úgy vélik, hogy úszólápok tetején találtak megfelelı helyet, ahol megélhetésüket biztosítani tudták. Amennyiben az úszólápok szóba jöhetnek e szempontból, úgy azok kialakulásához is huzamosabb idıre volt szükség. Az alföld déli egyharmadán az életlehetıség a jégkorban is más lehetett, mint az északi kétharmadban, de mikor elmocsarasodott, akkor az ott élı emberek is kénytelenek voltak délebbre húzódni a Dinári- és Balkán-hegység völgyeibe, ha ez a nagy lehőlés korában nem történt volna meg. Így telhetett el jó két-háromezer év, miközben a lassú, de egyre gyorsuló felszáradás is folyamatban volt. Kialakult a mérsékeltégövi növény- és állatvilág, és mintegy nyolckilencezer évvel ezelıtt a Kárpát-medence alkalmassá vált a földmővelésre. Az északi vidékeken a vadászok jelentek meg elsıként, melyrıl Jászberény környékén a kilencezer, míg Tarnaörs vidékén a nyolcezer évvel ezelıtti telephelyek tanúskodnak, akik ekkor már csak a mérsékeltégövi állatokra vadászhattak és – természetesen – halászhattak. A dél-alföldi és erdélyi részeken ebben az idıben a földmővesek jelentek meg, elsıként. Az átmeneti kıkor (Kr. e. 9000-5500) ideje alatt a Kaukázus alatti térségben nagy változások történtek. Felismerték a vadbúza és vadárpa termesztését, majd pedig a lencséét, babét és datolyáét is. Kialakultak az elsı földmőves közösségek. Bekövetkezett egy népesedési robbanás, és e földmővesek terjeszkedni kezdte a szélrózsa minden irányába, és megtelepedtek a földmővelésre alkalmas vidékeken. Ekkor mentek le DélMezopotámiába is, ahol létrehozták a világ legismertebb korai magas-mőveltségét. A szintén híres Nílus-menti mőveltség alapjait is ık rakták le. A Balkán délkeleti csücskét Anatólián, majd az Égei-tenger szigetein át kilencezer éve érték el. Innen a tenger partvidékén tovább terjeszkedtek, de fı terjeszkedési útvonaluk a Vardar és Morava folyók völgye volt. A Dinári- és Balkán-hegységet e két folyó völgye választja el egymástól. Mikor a Déli-Kárpátokhoz értek, akkor egy részük a keleti, másrészük a nyugati irányba terjeszkedett, de nagyobb részük a Kárpát-medencében talált életlehetıséget. Telephelyeikre a régészek, elıször a Vaskapu alatti térségben találtak rá. Elsı leleteiket a Belgrád melletti Vincsa nevő helység vidékén kerültek elı, ezért ezen újkıkori mőveltséget Vincsa-mőveltségnek nevezik, amelybe bele tartozik a magyar Körös-mőveltség területe és Erdély is. Ez tehát az újkıkori földmővesek által létrehozott elsı európai magas-mőveltség, amelyik másfél-kétezer évvel megelızte a délmezopotámiait és az egyiptomit is. A néhányszáz évvel késıbb a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti területet is benépesítették, melyet a régészet Cucutenmőveltségnek nevez. A Kárpátokon belül a Körös-mőveltséget, majd pedig az alföldi és dunántúli vonaldíszen edények mőveltségét hozták létre a korai földmővesek. A Tordos-Vincsa-mőveltség a kék pontokkal behatárolt területe. Az újkıkori földmővesek a Vardar és Morava folyók völgyében terjeszkedtek északra. (E térkép Marija Gimbutas tétképe nyomán készült)

Elgondolkodtató ezen ısparasztok népi összetétele is. Vajon hány százalékuk lehetett, akik észak-mezopotámiai gyökerekkel érkeztek a Kárpát-medencébe? Nyilván, azok utódai, akik az éghajlati változás miatt a Balkánra kényszerültek, most ık is északabbra igyekeztek. Vajon még mindig vadászok voltak, avagy eltanulták már a földmővelést a jövevényektıl? Erre az új természeti viszonyok is kényszeritették ıket. Nem lehet kétséges, hogy az ısvadászok nagyobb része, mint földmővesek vették birtokba ıseik vadászterületeit, ha nem, rövid idın belül azzá lettek. Jelek szerint az Észak-Balkánról indulók még vadászok voltak. Milyen nyelven beszélhettek mind az egyik, mind a másik közösségbe tartozók? Ha a földmővesek, a Balkánra való érkezésük idején nem azonos nyelvet beszéltek a helyben találtakkal, akkor ezer év állt rendelkezésükre, hogy még a Kárpát-medencébe való beköltözésük elıtt nyelvük ötvözıdjön. Szinte biztosra vehetjük, hogy a mezopotámiai eredetőek nyelve megtartotta uralkodó szerepét, mert egyébként a magyar nyelv nem lehetne rokona a délmezopotámiai sumérek nyelvének – amit nemzetközi tudósok állapítottak meg –, akiktıl már jó ezer/kétezer éve elvált. Ha ugyanis ısiségünket, eredetünket kutatjuk, akkor nyelvünk mibenléte lesz a döntı érv a mérleg serpenyıjében. Láthatjuk tehát, hogy embertanilag már ezen ısparasztok is kevertek voltak. A kérdés genetikai szemszögbıl való megközelítése nem mutatkozik gyümölcsözınek, mert vannak vizsgálati eredmények, melyek keleti kapcsolatainkat erısítik meg, míg mások szerint a lengyeleknek, ukránoknak és horvátoknak vagyunk a legközelebbi rokonai. Mindennek ellenére, nyelvük a Kárpát-medencébe való megérkezésük idején egységes és a mai nyelvünknek ıse lehetett, mert egyébként nem maradhatott volna meg a késıbb kialakult, és a Duna-Tisza medencéjét körülvevı indo-európai nyelvek tengerében. Ha magunk elé teszünk egy térképet, amelyen fel vannak tőntetve finnugor nyelvrokonaink földrajzi elhelyezkedése, akkor láthatjuk, hogy Északkelet-Európában, Finnország és az Urál-hegység délnyugati lábánál fekvı Baskíria közötti térséget ık lakják be. Ezek a lappok, a finnek, az észtek, a lívek, a vótok, a veszpek, a cseremiszek, a permiek, az ugorok, és a Volga felsı folyása alatt élı merják, muromák és mordvinok. Elképzelhetı, hogy e népek egyenes ági leszármazottai az ısvadászoknak, akik a nagyállatokat követve kerültek e vidékre? Igen. De honnan? Lehetséges, hogy egy részük Észak-Balkánról induló, a Kárpát-medencén áthaladó ısvadászok voltak, akik útba ejtették Jászberény és Tarnaörs vidékét, majd folytatták útjukat ÉszakkeletEurópa irányába. Nagyobb részük azonban, a Fekete-tenger és a Kaukázus vidékérıl, az állatokat követve nyomulhatott északra, némelyike, esetleg jelentıs része éppen a Kaukázus déli vidékeirıl. Ez magyarázatot adhat a földmővesek és a kelet-európai ısvadászok nyelvi rokonságára, mert azonos központ hatáskörébıl áramlottak ki. A jégkor mostoha körülményei közt, lassú lehetett a nyelvfejlıdés, és alacsony volt a szókészlet. Az utolsó egy-két ezer évben, amikor a puszta lét fenntartása is komoly feladat volt, inkább visszafejlıdés történhetett. Nem igen volt szükség 1000-1200 szónál többre. Ez alól talán a Pireneusok vidékén élık voltak a kivétel, mert ık éltek a legkedvezıbb életkörülmények között, errıl tanúskodnak barlangrajzaik és írásjeleik is. Igen, de ha Spanyolországban is megjelentek a rénszarvasok, akkor ık se úszhatták meg az utolsó hideghullámot következmények nélkül. Következmények nélkül talán nem, de átvészelték a hideghullámot, mert barlangmővészetük a mérsékelt égöv beálltával indult hanyatlásnak. Jelentıs részük azonban, délebbre kényszerülhetett, és némelyikük kerülı úton juthatott a Kárpát-medencébe, amennyiben ık hozták magukkal az ıskori írásjeleket, mint azt Varga Csaba gondolja. Amennyiben figyelembe vesszük e

lehetıséget, akkor az újkıkor kezdetén nem kettı, hanem három fı népcsoport népesítette be a Kárpát-medencét: 1. A Pireneusok vidékérıl érkezı ısvadászok, 2. A balkáni ısvadászok, 3. Az Észak-Mezopotámiából kiáramló földmővesek. A végeredményen ez semmit se változtat, mert sumér-magyar nyelvrokonság alapján arra kell következtetni, hogy a földmővesek nyelve volt az uralkodó, vagy a három népcsoport nyelve között csak tájszólási különbségek voltak, amely az egynyelvőség irányába mutat. Ha a Pireneusok vidékérıl érkezık – ha voltak ilyenek – nyelve nem volt azonos a földmővesek nyelvével, akkor jelentéktelen százalékban érkezhettek. Ebbıl láthatjuk, hogy a sumér-magyar nyelvrokonság azért nem hanyagolható el, mert az eredetkérdésünk meghatározó tényezıje. Mint ahogy a népesség szaporulatának, úgy a nyelv lendületes fejlıdésének is a földmővelés lett a mozgatója. Az újabb és újabb felismerések, újítások új szókat követeltek, s mert az emberek letelepedett életet éltek, az életfeltételek sem követelték meg a vándorlást, megszőnt a vadászok idıszakos, de mégis rendszeres találkozás. Minden egyes természeti határokkal övezett terület népességének nyelve sajátosan fejlıdött, ami az ısnyelv elkülönüléséhez vezetett. A magyar nyelv azért maradhatott meg a Kárpát-medencében, mert népsőrősége – amely legalább kétszerese lehetett az átlagnak – és elzártsága, tehát természetes határai ezt lehetıvé tették. Finnugor nyelvrokonaink azért tarthatták meg ıskori nyelvüket, mert olyan földrajzi térségben telepedtek le, ahol bántatlanul élhették sajátos életüket, még hosszú ezer éveken át. A magyar nyelv azonban a török nyelvekkel is rokonságban áll. Nyelvtani egyezések is vannak, de a szókincsben való egyezés sokkal jelentısebb a finnugor nyelvek szóegyezéseinél. Újabban (2007) pedig Obrusánszky Borbála a Hír TV Pörzsölı címő mősorában úgy nyilatkozott, hogy kb. 2000 mongol-magyar azonos szó van. Tudjuk, hogy az ujgurok nyelvében is szép számmal vannak szavak, melyek a magyarban is megvannak. Az elızıekben említés esett arról, hogy Észak-Mezopotámiából a földmővesek a szélrózsa minden irányába, tehát keleti irányba is terjeszkedtek. Kr. e. 2000 táján érkeztek az ujgurok földjére. Lehet, hogy az altáji nyelvekkel való rokonság ebben keresendı, de azt se lehet kizárni, hogy éppen az ısnyelvben, amelynek nagyobb volt a földrajzi kiterjedése, mint ahogy eddig szóesett róla. Nem valószínő, hogy a magyarság és a magyar nyelv Belsı- vagy akár Közép-Ázsiából jött volna, de az oda- és visszavezetı szálak tisztázása nagyon fontos lenne. Az elızıekben felsoroltak alapján sokkal valószínőbbnek mutatkozik a Kis-Ázsiából származó földmővesek és a Balkán ısvadászai nyelvének ötvözete – ha két különbözı nyelvet beszéltek volna –, jó nyolc/kilencezer évvel ezelıtti idıkbıl. Az emberiség fejlıdésének legnagyobb szellemi vívmánya az írás. A litván származású régésznı, Dr. Marija Gimbutas arról ír The Living Goddesses (Az élı istennık) címő könyvében, hogy a pontok, vonalak és nyilak mellett a V, Y, M és P alakú jelek, a régészeti leletek tanúsága szerint, többtízezer évre vezethetık vissza. Errıl tanúskodik a savignanoi istennın látható Y és V alakú jel is. E jelek abban az idıben, és még utána hosszú tízezer éveken át, nem valószínő, hogy egy bizonyos hangot képviseltek, hanem valamely fogalom vagy név jelölésére használták ıket. Az, hogy ezer éveken át megmaradtak, jelzi, ama fogalmak, amelyeket képviseltek, nagyon fontos szerepet töltöttek be az ıskori ember életében, és azok maradtak az újkıkori fölmővesekében is, egészen a bronzkorig. Az M alakú jel esetleges mondanivalóját az Eredetünk és ıshazánk címő munkámban elemeztem, és arra az álláspontra jutottam, hogy népnevünk, vagy egy Magar, Magyar

nevő istennı rejtızhet mögötte. A környezet és létfeltételek hatásai a nyelvek kialakulásában címő munkámban, ezt módosítottam, mert idıközben megtudtam, hogy a makar, magar a sumérban és ógörögben egyaránt „boldogot” jelent. A három régészeti tárgyon – az egyiptomi és anatóliai istennı, valamint a szolnoki edénytöredék – lévı jelek olvasatát a „magyar” szó helyett a „boldog”-gal helyettesítettem. S mert mind a három tárgynak istennıi vonatkozásai vannak, a Boldogasszony olvasat lehetıségét javasoltam. Íme:

A magyarok Nagyasszonya vagy A Boldogasszony

Kezdjük az egyiptomi szobrocska lehetséges olvasatával, mert az a legmegbízhatóbb. Ha ugyanis ránézünk ezen istennıre, azon érzésünk támad, hogy mond valamit. A sas fej, a feltőnı kartartás a becsukott ujjakkal a szándékosság félreérthetetlen jelzıi. Az egész test megformálása pedig a búzamagra emlékeztet: Mag. A termékenységi vallás istennıjérıl lévén szó. Ha vallatóra fogjuk ezen istennıt, akkor az egyiptomi hieroglifákat kell segítségül hívni. A hieroglifákban a sas az A bető jele. A kezet a becsukott ujjakkal az egyiptológusok khefa-nak olvassák, de mindjárt meg is magyarázzák, hogy ez annyit jelent mint grasp = markol (Wilkinson). A mellékelt képen ez jól látható, amint öt kéz markol egy kötelet. A karok olvasata pedig ka. Nos, e jeleket kell egybeolvasni ahhoz, hogy kiderítsük az ısi egyiptomiak üzenetét. Íme: A sas fej A, kéz a becsukott ujjakkal ma-rkol, a feltartott karok ka, s mert a egyiptomiak is k-val képezték a többes számot: kak, vagyis karok. Összeolvasva: A makarok, vagy A magyarok, ehhez olvassuk a szobrocskát istennı vagy nagyasszony értelemmel. Megkapjuk tehát A Magyarok istennıje vagy A Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Tévedés lenne az olvasat helyességét állítani, annyit viszont igen, ha a jelölt fogalmakat egybeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk.

Magyarok szülıföldje vagy Boldogasszony szülıföldje

A törökországi Çatal Hüyük újkıkori településének feltárásáról James Mellaart könyvében (The Neolithic of the Near East) olvashatunk. Több mint 10 hasonlóan kimunkált istennıi szobrocskát találtak, melyek azonos üzenetet tolmácsolnak. Mind a termékenységi vallás istennıi, nagyasszonyai. Mellaart a következı üzenetet olvassa ki a szobrocskából: women giving birth, vagyis az asszony szül. Szülı asszony. Az asszony lábai között valóban gyermekfejet látunk. Mellaart azonban figyelmen kívül hagyta az asszony térdeire és hasára bekarcolt íveket. Együttesen a hármas halmot alkotják (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomnak nemzetközileg elfogadottan föld, ország az elsıdleges értéke, olvasata, de lehet hegyet is írni, jelölni vele. Nos, ha a két fogalmat egybeolvassuk, megkapjuk a szülıföld olvasatot. Kérdés: kinek a szülıföldje? Ha gondosan megnézzük a szobrocska oldalát is, akkor látjuk, hogy a párduc elsı és hátulsó lába, valamint a lelógó has egy nagy M alakú jelet képez. A lelógó has ugyanis szögesített, vagyis nem természetszerően ívelt. A szándékosság nyilvánvaló, tehát valamit mondani akartak vele. Valakinek vagy valaminek az M hanggal kezdıdhetett a neve, és ez a valaki vagy valami olyan fontossággal bírt, hogy e jel ezer évekkel késıbb megmarad a latin ábécé M betőjének,

és nagyon hasonlít a magyar rovásírás M betőjéhez is. Elképzelhetı, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar szónak valamilyen változata rejtızhet? Ha igen, akkor a szobrocskán szereplı jelek egybeolvasása esetén megkapjuk a Magyar szülıföld, Magyarok szülıföldje olvasatot. Merész feltevés, de még senkise jelentkezett, hogy más nyelvek segítségével értelmes mondatot tudna kiolvasni a szobrocskán szereplı jelekbıl. A harmadik újkıkori tárgy, egy gabonatároló edény nyaktöredéke, mely a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítását gazdagítja. Eme cserépdarabon két jel szerepel, melyek az elızıekben tárgyaltak segítségével olvashatók. Az egyik a nagy M alakú jel, a másik egy háromszög, melyet az M alakú jel V szöge és a fenti díszítés vízszintese képez. A nagy M alakú jel az anatóliai szobrocskákon is megvan, s amint a szobrocska lehetséges olvasatából kiderül, talán éppen a magyar szó rejtızhet benne. A cserépdarabon szereplı két jel esetében is e lehetıséget választjuk. A nagy M alakú jelet tehát ebben az esetben is magyar, magyarok értelemmel olvassuk. A háromszög olvasata nemzetközileg elfogadottan a nıiség, istennı, áttételesen nagyasszony értelemmel olvasandó. Ha tehát a két jelet egybeolvassuk, akkor megkapjuk: Magyarok Istene, vagy a Magyarok Nagyasszonya. Mindezt egybevetve tehát nem lehetetlen, hogy azon ısi nép, mely a hosszú ezer évek során a Kárpát-medencében letelepedett meg, a magyar nyelv ısalakját beszélte.

Magyarok Nagyasszonya vagy Boldogasszony

A makar, magar szók értelmét illetıen Magyar Adorján Az ısmőveltség címő hatalmas munkájában találunk útbaigazítást. Íme: … a görögben makarosz, a szumerben és asszírban pedig magaru = boldog.” (40. oldal) A makar, magar szóknak tehát hajdanában boldog volt az értelme. Zakar András A sumér hitvilág és a Biblia címő munkájában szintén találunk utalást a makar szóra (46. oldal). Íme: „A Nagyboldogasszony (Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának egyébként magyar földön nagy irodalma van. Lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy János, Kálmány Lajos, Kandra Kabos, Bálint Sándor, stb. mőveit, legújabban pedig Fetich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hıs, szent. Az összetétele: Baudug – Boudug – Bódog – Boldog önmagában is kifejezi a nép nyelvén a Boldog-asszony jelentést. Ugyanezt az értelmezést erısíti meg az újszövetségi szentírás: „íme mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék” – mondja Szőz Mária az ı hálaénekében (Luk. 1, 48). A klasszikus görögben makar, aros jelentése: boldog, az istenekrıl mondva.” Boldogasszony tehát az életet adó anya, termékenységi vallás nagyasszonya. Ezt látszik alátámasztani ama tény is, hogy az áldott állapotban lévı asszonyt a magyar ember boldogasszonynak nevezte, és a még le nem züllesztett vidékeken ma is annak nevezi. Erre utalhat a szólás-mondás is, mely szerint „Szegény ember gondját Boldog Isten bírja.” Nos, Gimbutas könyvében van egy olyan közlés, amely e lehetıséget alátámasztani látszik.

A régi emberek jelképekben gondolkodtak, az istenségeket tulajdonságokkal ruházták fel, és olyan állatokat választottak jelképeknek, amelyek e tulajdonságokat megtestesítették. Az életet adó anya, az élet és egyben halál úrnıje is volt, aki meghal, de hamvaiból ismét feltámad. A jelképiség céljából kedvelték azon állatokat, amelyek átalusszák a téli hónapokat, de tavasszal ismét életre kelnek, mint például a medve. Gimbutas azt írja, hogy a nagy M jel, mint jelkép a békát képviseli, ez pedig egy bizonyos istennıt. Ez meglepı, de a béka is átalussza a telet, de még ettıl is fontosabb, hogy tojásai a vízben kelnek ki, és az ebihalak abban fejlıdnek ki. Az emberi élet is az anyaméh vízében fogan, és a mag, a magzat abban fejlıdik ki. Ebben van a nagy hasonlat, sıt a természeti és eszmei azonosság is. Magyar Adorján Az ısmőveltség címő hatalmas munkája 493. oldalán a következıt írja: „Szerintem ugyanis, amint ez népmeséinkbıl és egyéb néprajzi adatokból is kitőnik, a béka ıseinknél a nıiség és víz egyik jelképes és költıi megszemélyesítıje volt. Sıt, jelképezte a nı anyaméhét is, mivel alakja ahhoz valóban hasonlítható.” Gimbutastól még a következıket is megtudjuk: „Az egyiptomiak tisztelték a békát, mint Heket-et, az élet ısanyját. A korai uralkodóház elıtti idıkben (Kr. e. 3100 körül), ıt mint békafejő asszonyt ábrázolták, aki a varangyos béka képében istennınek adta ki magát. A hieroglifákban „béka” volt a jele. Heket uralkodott a termékenység és a halál utáni feltámadás felett is. Heketet kapcsolatba hozták a görög Baubo-val, aki valószínő bába (szülésznı) volt, és a sumér Bau-val, akit Baba-nak is neveznek. Bau a suméreknél a gyógyászat és gyógyítás istennıje volt.” „Egyptians revered the frog as Heket, primordial mother of all existence. In the early predynastic period (around 3100 B.C.), she was portrayed as woman with a frog head, or as a frog toad impersonating the goddess. “Frog” was her hieroglyphic sign. Heket controlled fecundity and regeneration after death. Heket has bin connected with the Greek Baubo, probably a wet nurse, and with the Sumerian Bau, also called Baba. Bau was the Sumerian goddess of medicine and healing.” (28. oldal.) Gimbutas ezek után megemlít néhány példát a mai nyelvekbıl. Némely európai nyelvben – írja – „bau” vagy „bo” szógyök, mint például a varangy, a boszorkány és gomba szókban van meg. A litvánban „baubas” és „bauba” félelmetes boszorkány vagy szörny. Franciaországban a „bo” (Haut Saone tartomány), „botet” (Loire) és „bot” varangyot jelent. Magyarban csak annyit mondhatunk, hogy a „béka” szónk kezdıhangja, a „b” egyezik. Lehetséges, hogy nekünk is volt „bau” vagy „bo” szónk, ami békát jelentett, de jelen ismereteink szerint a „Boldogasszony” hozható fel, melyet a görög Baubo, és a sumér Bau vagy Baba is alátámaszt. „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátronánk.” İshitünk felfogása szerint (Nagy)-Boldogasszony a világmindenséget szülı ısanya. Itt tehát nincs szó félelmetes boszorkányról vagy szörnyrıl, de lehet, hogy az indo-európai népek győlölettel néztek Európa mőveltségalkotó, ragozó nyelvő ısnépére és istennıjére. Ami nálunk szent volt, az náluk a félelem és győlölet tárgyát képviselte. Ma is így van. Megemlítendı az is, hogy a magyar népmesékben a varangyos béka képében, nem a tündérek és más jótevık (Boldogasszony), hanem a szörnyek, a boszorkányok jelennek meg. Erdélyben Lukács atya foglalkozik „Babba Mária” és Szőz Mária kapcsolatával, ami eszmeileg és hittudományi szemszögbıl jogos is lehet, de történetileg Babba Mária nem

hozható kapcsolatba, és fıleg nem azonosítható Szőz Máriával, sokkal inkább ısvallásunk istennıjével, Boldogasszonnyal. Torma Zsófia, 1874-ben a Maros-menti tordosi ásatás alkalmával elıkerült leleteken írásjeleket ismert fel. Torma felismerte, hogy e jelek némelyike nagy hasonlatosságot mutattak a mezopotámiai sumérok írásjeleivel. Ezt nagy méltatlankodással fogadták a Magyar Tudományos Akadémiára betelepített Habsburg-tudósok. A kétkedésbıl kijutott Marija Gimbutasnak is, aki azzal mert elıhozakodni, hogy a Vincsa-mőveltség földmőves népe fejlesztette ki az emberiség elsı írásrendszerét Kr. e. 5500 és 5000 között. A tudósok is, ismételten bizonyságot tesznek arról, hogy nagyon csökönyösek tudnak lenni. Leginkább a Tordostól mintegy 18 kilométerre lévı Alótatárlakán, 1961ben talált írásos korong kavarta fel a kedélyeket. A különbözı viszonyítások segítségével a korongot mintegy 1500 évvel korábbinak tartják, mint a legrégibb mezopotámiai írás, ráadásul helyi agyagból készült. Ezt több tudós egyszerően nem tudta elfogadni. Nehezen tudtak/tudnak megbarátkozni Gimbutás ama megfigyelésével is, hogy egy nem szemita vagy indo-európai, hanem egy ragozó nyelvő nép, a Vincsa-mőveltség népe – beleértve Erdélyt és a magyar Dél-Alföldet is – alkotta meg a világ elsı szerves írásrendszerét, közel kétezer évvel a suméreket megelızve, ez kissé nehezen emészthetı. Gimbutas „Old Europeans”-nek, „İseurópainak” nevezi e népet. A régésznı a következıképp vélekedik a kérdésrıl a már idézett könyve 48. és 49. oldalán:

Az alsótatárlakai korong, melyen a székely-magyar rovás Z, Ny és Gy betőjének alaki azonosa is megvan.

„Absztrakt – nem képjelek – jelek alkották az írásrendszert. A vonalasság jellemzi és rendszerezi a korai európaiak írását, hasonló a minoszi vonalas A, a ciprus-minoszi, és a ciprusi szótagíráshoz, amelyek megelızték a klasszikus világot. Ezen írások, mind hasonló megoldásokat alkalmaznak, vonásokkal és pontokkal módosítják az alapjeleket. A korai európai írás nem „elıírás”, amint Shan M. M. Winn vélekedett. Szerves írásrendszert képvisel, akárcsak a kínai, a sumér, az indiai, és az elı-kolumbiai szerves írásrendszerek.” „Abstract, not pictorial, signs comprised the script. Linearity characterizes and organizes Old European writing, a trait it shares with the Minoan Linear A, CypriotMinoan, and Cypriot Syllabic scripts, all scripts of the pre-classical world. All these examples use similar diacritical techniques, such as strokes or dots to modify a basic sign. Old European scripts is not “prewriting” as conceived by Shan M. M. Winn (1981). It represents a true writing system similar to Chinese, Sumerian, Indus, and preColumbian “nuclear” (logographic) writing system.”

A Rast-i istennı és a Pristina-i korong vonalas írásjelei

A tatárlakai korong mellett nagyon fontos a kb., szintén 7000 éves istennı, melyet Nyugat-Romániában, Rast vidékén találtak, és a közel 6000 éves, Pristina közelében elıkerült korong. Mindkettı a vonalas írás jeleivel van ellátva. Mindkettın, ugyanúgy, mint a tatárlakai korongon is megfigyelhetı a jelek összevonása. Ezen írásjelek megfejtése még várat magára. A régésznı szerint az a legnagyobb baj, hogy a korai mőveltségalkotó népeket az indo-európaiak nyelvükkel és írásukkal együtt, a baszkok kivételével, Európában mind kipusztították, ezért az ı nyelvükön kívül nincs Európában olyan elı nyelv, amely ebben segíthetne. Ezzel az a baj, hogy a baszkok ısei nagyon messze éltek a Vinca-mőveltségtıl. Megemlíti az etruszkokat is, de hát ıket is beolvasztották a rómaiak több, mint kétezer éve. Ettıl függetlenül, írásos hagyatékaik ismerete segíthetne. Bennünket, magyarokat meg se említ a régésznı. Valószínő azért, mert csak hivatalos történelmünket ismerte, mely szerint kései jövevények vagyunk Európában, ezért nyelvünk nem lehet kulcsa a megfejtésnek. Abban reménykedik, hogy esetleg a ciprusi és krétai vonalas (Linear) „A” írás megfejtéséhez, a már ismert vonalas „B” lesz az esetleges kulcs. Ha ez sikerülne, akkor a vonalas „A” írás ismerete vezethetne az újkıkori vonalas jelek olvasásához. A sumér ékírások olvasásához a háromnyelvő Bihistumi-sziklafelirat, míg az egyiptomi hieroglifák olvasásához a rozettakın keresztül vezetett az út. Kicsi annak a lehetısége, hogy az újkıkori Vincsaírás megfejtéséhez egy olyan lelet kerüljön elı, amelyen az újkıkori írásjelek mellett egy másik, már ismert írás és nyelv szerepeljen. Itt az elsı írásrendszerrıl van szó. A többiek ezer évekkel késıbb fejlıdtek ki. Így hát elég reménytelennek tőnik, hogy az újkıkori írás valaha is megszólaljon. Avagy talán mégse? Gimbutas megemlíti idézett könyvében, hogy ezen ısi mőveltség még kimutatható Kr. e. 1500 tájáról is a Vaskapu vidékén. Nos, ha tudta volna, hogy ezen újkıkori írásjeleknek számos alaki azonosa van a székely-magyar rovásírásban is, akkor valószínő Erdélyt se felejtette volna ki. Többen észrevették már, hogy számos újkıkori jel alakilag azonos a rovásírás betőivel. A tatárlakai korongon is van három jel, amely alakilag azonos a magyar rovásírás Z, Ny és Gy betőjével. Gimbutas úgy véli, hogy e jelek nem hangokat, hanem szókat, esetleg szótagokat képviseltek, mert több mint száz van belılük. Ennyi hangra egyetlen nyelvnek sincs szüksége. De ha, az általa említett kb. harminc jelet – melyek az írásrendszer alapját, gerincét képezték – egészítették ki vonalakkal és pontokkal, esetleg más betőkkel vonták össze, akkor már szóba jöhet az összevont írás, vagyis a ligatúrák, amelyben a jelek nem fogalmat, hanem hangot képviselhettek. A tatárlakai és a koszovói korongon is vannak olyan jelek, amelyek összevonásoknak mutatkoznak. Hiba lenne azonban, kizárólag ebben az irányban kutakodni, mert a szó vagy szótagírás valószínőbb. Az elsı és legfontosabb feladat ezen írásjelek összegyőjtése lenne. Az eredeti régészeti tárgyak jeleirıl a lehetı legpontosabb másolatokat kellene készíteni. Csak azután kellene hozzáfogni a megfejtés kemény és idıigényes munkájához. E tekintetben Friedrich Klára már elvégzett egy nagyon fontos munkát. Összegyőjtötte, és egy táblázatban összeállította azon újkıkori írásjeleket, amelyek alakilag azonosak a magyar rovásírás valamely betőjével. Friedrich a Tordos-Vinca-mőveltség írásjelei között megtalálta minden magyar rovásbetőnek alaki mását az E-É és Ly kivételével. Ez minden kétséget kizáróan igazolja, hogy az újkıkori írásrendszer jeleinek egy része, a fejlıdés folyamán, egy bizonyos hang képviselıje lett, ha abban az idıben még nem az volt. Igazolják azt is, hogy a rovásírás betőinek eredete visszamegy az újkıkor legelejére. Sıt, némelyike az ıskorba.

Friedrich Klára által összeállított rovástáblázat

Vajon, népünk alsó rétegei írástudók voltak-e? Tudjuk, hogy miután a magyarság felvette a római keresztséget, elrendelték a rovásírás pusztítását, üldözését. Azt is tudjuk, hogy 1450 elıttrıl csak nagyon kevés írásos emlékünk van, és azok se adják vissza a valós magyar nyelvet, mert a latin ábécé kényszerzubbonyába bújtatták, melynek nem volt á, cs, é, gy, í, j, k, ly, ny, ó, ö, ı, sz, ty, ú, ü, ő és zs betője. Összesen 18 hangunkra nem volt bető, de ha az öt hosszú magánhangzót nem számítjuk, akkor is 13 alaphangnak nem volt betője a latin ábécének. A rómaiak az etruszkoktól átvett 21 betővel kezdték, melynek a Wikipedia Enciklopédia szerint volt ugyan „k” betője, de csak idegen szavak írásához használták. Ezzel magyarázható, hogy a középkori nyelvemlékeinkbıl mégis hiányzik a k bető, és azzal, hogy az írástudók nagyobb része ezt nem tudhatta. Hogyan írtak e betők nélkül? Úgy, ahogy a nyelvemlékeink szólnak hozzánk. Nagyon ügyefogyottan. Amikor az 1400as évek második felétıl kezdenek megjelenni a magyar nyelvő versek, akkor ezeket nem rovással írták, ami annyit jelent, hogy tollforgatóink már nem ismerték, vagy nem merték használni a rovást, amelyet már közel félezer éve tiltottak. Mint lehetséges az, hogy még az 1800-as években is a kanászok, juhászok, csordások és csikósok, a maguk készítette karikás nyelére, vagy furulyára, citerára nevüket, esetleg egy rövid szöveget rovással írtak? Annyit jelentene ez, hogy mindenféle tilalom ellenére népünk alsó rétegei körében a rovás tudománya tovább élt, és írástudók voltak már az újkıkortól? Igen! Minden viszontagság ellenére ragaszkodtak ısi írásunkhoz, és nekik, a sokszor lenézett egyszerő rétegének köszönhetjük, hogy nem veszett ki. Sıt, nyelvünket is nekik köszönhetjük, mert bizony a magyar felsıréteg nagyon ellatinosodott. Nemrégiben egy Mezıtúr vidékérıl származó, Floridában élı magyar asszonnyal váltottam néhány levelet. Az egyik levélben azt írta, hogy kislány korában, 1938-ban a cselédjük tanította rovást olvasni. Ez felkeltette a figyelmemet. A cseléd tanította ura lányát rovást olvasni? Mindenütt azt olvastam, hogy az imént felsorolt állatırzık készítményein marad meg a rovás. Míg a puli vagy komondor ırizte az állatokat, nekik volt idejük faragásra a fa árnyékában, de, hogy egy nehéztesti munkát végzı cseléd is ismerte ısi írásunkat, azt nem olvastam sehol. Érdeklıdtem tehát a hölgytıl, hogy tudna-e többet mondani errıl. Annyit mondott, hogy az apjának 1000 holdja volt, és hat állandó cselédje. Ama cselédek, akik Mezıtúr vidékérıl valók voltak, mindnek volt citerája, és mind ismerte a rovást. Ennek bizony érdemes lenne utána nézni, talán még nem késı.

Radics Géza, 2008. április 7.

Forrásmunkák:

Anonymus

: Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.

Badiny Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft. Bakay Kornél

: İstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.

Bäuml, F.H.& Birnbaum, M.: Attila the man and His Image, Corvina, Budapest.1993. Bobula Ida

: A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.

Bóna István

: A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.

Botos László

: Hazatérés, Magna Lingua

Bray, W. Trump, D: Dictionary of Archaeology, Penguin Books, 1976. Forrai Sándor

: Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.

From the Land of the Schithians: The Metropolitan Museum of Art, N.Y. Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk, a rovásírás, Szakács Gábor kiadása, 2003. Friedrich Klára – Szakács Gábor: Tászok-tetıtıl a bosnyák piramisokig, Szakács Gábor kiadása, 2007. Gimbutas, Marija: The Goddesses and Gods of Old Europe: University of California Press, 1982. Gimbutas, Marija: The Language of the Goddess: Harper & Row, Publishers, San Francisco, 1989. Gimbutas, Marija: The Living Goddesses: University of California Press, 2001. Gosztonyi Kálmán : Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó, Svájc 1977. Hóman Bálint

: İsemberek - İsmagyarok. U.S.A. 1985.

Kramer, Samuel N. : Mythologies Of the Anciant World, Anchor Books, N.Y.1961. Kramer, Samuel N. : The Sumerians, The University of Chicago Press, 1963 Krantz, Grover S. : Geographical Development of European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988

Lamber-Karlovsky & Sabloff: Anciant Cilvilizations, The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979. Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz. Larousse

: World Mythology, Chartwell Books INC. N.J. 1976.

László Gyula

: A „kettıs honfoglalás”. Magvetı. 1980.

László Gyula

: Vértesszılıstıl Pusztaszerig. Gondolat. 1974.

Lloyd, Seton

: The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson, 1978

Magyar Adorján

: Az İsmőveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.

Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929. McEvedy, Colin

: The Penguin Atlas of Medieval History.

Mellaart, James

: The Neolithic of the Near East, C. Scribner's Sons, N.Y. 1975.

Molnos Angéla

: Jövınkért a magyar nyelv ügyében, Debrecen, 2003.

Nagy Sándor

: A magyar nép kialakulásának története. 1968.

Németh Gyula

: Attila és hunjai, Az Akadémiai iadó, Bp. 1986.

Powell, T.G.E.

: Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.

Radics Géza : A környezet és létfeltételek hatásai a nyelvek kialakulására. Chicagói Magyar Szabadságharcos Szövetség. Budapest 2005. Radics Géza Sebestyén Gyula Szász Béla

: Eredetünk és ıshazánk. Anahita-Ninti Bt. Budapest 2006. : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969. : A hunok története. Budapest. 1994.

The Atlas of Archaeology, DK Publishing, INC. 1978 The Metropolitan Museum of Art & The Los Angeles County Museum of Art: From the Land of the Scythians The Times Concise Atlas of Woeld History, Hammond, N.J. 1985. Torma Zsófia

: Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.

Treasures of Tyutankhamun: Metropolitan Museum of Art, N.Y. 1976. Varga Géza

: Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.

Varga Zsigmond

: Ötezer év távolából, Debrecen 1942.