AZ APPELATIO AB ABUSU A MAGYAR JOGRENDSZERBEN Az 1990. évi IV. tv. 20 éves születésnapja kapcsán ünnepi ülést tartott a Magyar Jogászegylet Egyházjogi Szekciója. Az itt elhangzott hozzászólások, értékelések azt mutatják, hogy ez a törvény egyházügyi törvényként került be a köztudatba, de a tudományos köztudatba is, holott címe a lelkiismereti és a vallásszabadságról is szól. Ezért úgy gondolom, hogy az ünneplés kapcsán ne csak a vallásszabadság kollektív összetevőjéről, a közösségi vallásgyakorlatról és annak szervezeti formáiról, annak sikeres vagy kevésbé sikeres érvényesüléséről emlékezzünk meg, hanem az egyéni szabadságjogok is legalább ekkora figyelmet kapjanak. És ha már figyelmünket az egyházakra is összpontosítjuk, akkor a lelkiismereti és vallásszabadság jogának érvényesüléséről is essen szó, mégpedig az egyházzal szolgálati viszonyban állókra figyelemmel. Ennek során a törvény két sokat vitatott bekezdésére, a 15. § (1) és ezen alkotmányi rendelkezés tartalmi összetevőjeként jelentkező (2) bekezdésének értelmezésére szeretném felhívni a figyelmet, különös tekintettel arra, hogy már sor került e törvényhely alkotmánybírósági értelmezésére, de felemás megoldás született. Ugyanakkor sajnálatosan a most megjelent Alkotmány kommentárban1 a vallásszabadság jogával kapcsolatos fejezetet jegyző Schanda Balázs által képviselt katolikus álláspont kizárólagosságával találkozhatunk csak az egyházi szolgálati viszony mibenlétét illetően, mely vélemény több ponton is vitatott és vitatható itthon és külföldön egyaránt.2 Ezzel a kizárólagossággal sem protestánsként, sem az egyházjog tudomány művelőjeként nem érthetek egyet. A probléma, továbbá a római katolikus egyházjogászok és az általam képviselt református-protestáns felfogás közötti különbség, az eltérő megítélés három lényeges okcsoportra vezethető vissza. Az első az, hogy eltérően ítéljük meg az egyes egyházak belső normarendszerét annak jogi mivoltát vagy jogi jellegét illetően. A Magyar Katolikus Egyház3 egyházjogászai egyházuk belső normarendszerét önálló jogrendnek tekintik4, s az Egyház Magyar Köztársasággal való kapcsolatát a megkötött nemzetközi szerződések folytán két azonos státuszú, egyenrangú felek által létrehozott önálló jogrend együttműködéseként értelmezik. Ennek vitatott voltára itt és most nem kívánok kitérni, mert e dolgozatom témája nem a Katolikus Egyház nemzetközi jogalanyiságának sokak által még mindig vitatott kérdése,5 hanem az állami egyházjog és ezen belül a Magyar Köztársaság állami egyházjoga, amely a Magyar Köztársaság Alkotmányán és az ünneplés tárgyát jelentő 1990. évi IV. törvényen (a továbbiakban Lvt.) alapul. Ezen alapnormák egy adott állam és annak területén működő valamennyi vallási közösség viszonyában a magát semleges államként definiáló Magyar Köztársaság esetében a vallási közösségek egyenlőként való kezelését írják elő. Ebből pedig annak kell következni, hogy a Magyar Köztársaság nem tekinti, mert nem is tekintheti egyik egyházat sem, így a Magyar Katolikus Egyházat, s annak belső normarendszerét sem eltérően, netán magasabb rendűnek a többi, általa egyházként kezelt vallási közösségétől, függetlenül attól, hogy mit gondol erről bármelyik egyház, így például a Magyar Katolikus Egyház. E tekintetben helytálló megállapítást tesz Erdő Péter, amikor a kölcsönösség viszonyát elemezve azt a megállapítást teszi, hogy „A kölcsönösség értelme tehát az állami egyházjogban különbözik attól, amit a nemzetközi jog ismer, mert azok a jogok, amelyekről itt szó van a különböző egyházak és vallási közösségek tagjait nem saját egyházuk jogrendjében illetik meg, hanem az állam jogrendjében, függetlenül attól, hogy ezt az illető egyházak elismerik-e vagy sem.”6 Nem lehet pedig másként ez a most vizsgálatunk céljaként kitűzött lelkiismereti és vallásszabadság esetén sem. A magyar állam számára egyik egyház belső normarendje sem jogrend, ahogyan azt az Alkotmánybíróság a
Megjelent: Magyar Jog 2010. 7. 416-422. Schanda Balázs: Lelkiismereti és vallásszabadság In Jakab András (Szerkesztő): Az Alkotmány kommentárja. Századvég Kiadó Budapest, 2009. 2216-2218. 2 Így lásd Torfs, Rik: Állam és egyház Belgiumban. In Robbers, Gerhard (szerkesztő) Állam és egyház az Európai Unióban. Pápai Református Teológiai Akadémia 2004. 36. és 37. Szathmáry Béla: Az egyházi autonómia határai. Jogtudományi Közlöny LXII. (2007. március) 87-99. 3 Itt most szándékosan használom az állami egyházjog alapján a Magyar Köztársaságban egyházként nyilvántartásba vett, egyébként a katolikus kánonjog szerint önálló egységet nem képező vallási közösség hivatalos megnevezését. 4 Schanda Balázs: Világi jog az egyházban – egyházi jog az államban. Kánonjog 1999. évi 1-2. 79. 5 Így például Kovács Péter egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy a Szentszék önálló jogalanyisága elméletileg nem azonosítható az állam objektív jogalanyiságával, tehát nem is erga omnes jellegű, de az államok túlnyomó többsége (kiemelés tőlem: SzB.) mégis elismeri. Kovács Péter: Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó Budapest, 2006. 274. 6 Erdő Péter: A kölcsönösség elvének érvényesülése az egyházjog területén. Jogtudományi Közlöny LXIV. 10. (2009. október) 398. 1
1
32/2003. (VI.4.) AB határozatában megállapította arra hivatkozással, hogy e normarendek mint jogforrások a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényben (Jat.) nem szerepelnek, tehát jogforrásnak nem tekinthetők. Ha bármely jogfogalmat vesszük is alapul, a tárgyi jog általánossága – az a tulajdonsága, hogy rendelkezései valamennyi, az állam területén tartózkodó személyre egyaránt érvényesek és betartása mindenki számára kötelező – egyik, a társadalmat alkotó bármely létszámú közösség esetében sem fog egybeesni az állam területén tartózkodó személyekkel, e közösség sajátos magatartásszabálya általános érvényűvé nem tehető. Így eleve pozitív jogként nem funkcionálhat, nem is beszélve arról, hogy egyik állam sem engedne teret ilyen, a szuverenitását jelentősen korlátozó autoritásigénynek. Ugyanakkor a Szentszék politikai értelemben nem állam, a nemzetközi jogi kapcsolatoknak nem állami minőségében résztvevője, nemzetközi jogalanyiságát, annak terjedelmét a nemzetközi jog és az általa elismert gyakorlat határozza meg.7 A Szentszék státusza voltaképpen a nemzetközi közszolgálat megvalósulása, ahol a széleskörű hatásköröket részben a történelem, részben a 400 millió hívő katolikus állampolgárára tekintettel lévő államok egyetértése magyarázza.8 Így a magyar állami egyházjog szempontjából egyházként tekintett Magyar Katolikus Egyház belső felépítését, működését meghatározó Egyházi Törvénykönyv9 sem egy állam törvénykönyve, olyan jogrend, amelyet bármely állam, így a Magyar Köztársaság is ilyenként kellene, hogy elfogadjon. Azt pedig egyáltalán nem eredményezi, hogy a magyar állam egy idegen szuverenitás szabályrendszerét a saját jogrendjével azonos érvénnyel engedjen érvényesülni területén. Erre egyébként a magyar történelem során hosszú évszázadokon át katolikus királyaink is – különösen Zsigmond királyunk óta – határozottan hivatkoztak a ius placeti regii alapján.10 A Vatikáni Megállapodásként közismert szerződés11 pedig a katolikus egyházjog szerint sem a Katolikus Egyháznak a Magyar Köztársaság területén élvezett jogi státuszát rögzítő, a kapcsolatok egész körét tartós jelleggel rögzítő konkordátum, hanem csak részleges megállapodás12 a közszolgálati és hitéleti tevékenység finanszírozásáról. A magyar jogrendszerben nem a nemzetközi szerződésnek minősített jellegétől, hanem a jogrendszerbe történt beiktatásának formájától függően lett jogforrás,13 tekintettel arra, hogy azt a Magyar Köztársaság törvénnyel iktatta belső jogrendjébe. Mindez azonban a Magyar Katolikus Egyház számára nem eredményez a többi, nyilvántartásba egyházként felvett vallási közösségéhez képest eltérő, attól „erősebb” jogi státuszt, így az államtól nem várható el, hogy a felekezeti paritás értelmében a többi egyházzal megkötött megállapodást is erre figyelemmel tartsa tiszteletben, illetve jogalkotását önként igazítsa a Szentszékkel megkötött szerződésekhez.14 Nem várható el, mert ezzel a Magyar Katolikus Egyház megkülönböztetése alkotmányosan nem lenne igazolható. Nem várható el azért sem, mert például a Magyarországi Református Egyházzal megkötött megállapodás15 lényegesen részletesebb, az állam és az egyház kapcsolatát árnyaltabban rendező, az autonómia mértékét a Katolikus Egyházéhoz mérten bizonyos tekintetben szélesebb körben biztosító – ezért néhány vonatkozásában alkotmányossági kérdéseket is felvető16 – rendelkezéseket tartalmaz, amely ezen egyház vonatkozásában a megszerzett Így például az 1969. évi bécsi egyezmény 1. és 3. cikkének rendelkezései, kihirdette a 1987. évi 12. tvr. Nguyen Quoc Dinh – Patrick Daillier – Alain Pellet – Kovács Péter: Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 226. 9 Elfogadta a II. Vatikáni Zsinat, kihirdette 1983. január 25-én II. János Pál pápa. 7 8
Zsigmond 1404-ben rendeletben tiltotta meg az egyháziaknak, hogy a pápától egyházi javadalmat fogadjanak el. Ez a királyi rendelet vezette be a placetum regium-ot, a királyi tetszvényjogot, ami azt jelentette, hogy külön királyi engedély nélkül pápai, bíborosi, pápai bíróságtól származó iratot, bullát, ítéletleveleket, idézéseket tilos volt elfogadni, kihirdetni, végrehajtani. 10
Kihirdetve az 1999. évi LXX. törvénnyel 1999. július 5-én. Lásd Erdő Péter: Egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, é.n. 63-64. 13 Ez a jogforrási forma a megállapodás kihirdetésének idején is hatályos, A jogalkotásról szóló 1987. év XI. tv. 16. § (1) bekezdése alapján ugyanis megkérdőjelezhető. E szakasz rendelkezése szerint az általánosan kötelező magatartási szabályt tartalmazó nemzetközi szerződést kell a tartalmának megfelelő szintű jogszabályba foglalva kihirdetni. A megállapodás tartalma azonban nem általánosan kötelező magatartási szabály. 14 Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Schanda Balázs. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 1990. évi IV. törvény után. Jogtudományi Közlöny LXV. 1. (2010. január) 4. 15 Az 1998. december 8. napján megkötött, az 1057/1999. (V.26.) Korm. határozattal közzétett megállapodás. 16 Ilyen a Magyarországi Református Egyház törvényhozói és bíráskodási hatáskörrel történő felruházása. A megállapodás 1. cikke ugyanis azt rögzíti, hogy a Református Egyház olyan önkormányzattal rendelkező jogi személy, amely saját szervezete tekintetében egyházi törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal rendelkezik. A megállapodás szövege ugyanis azt a látszatot kelti, mintha a magyar állam államhatalmi jogosítványokkal ruházná fel az egyházat, s 11 12
2
jogainak csorbítását eredményezné. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy a magyar állami egyházjog keretén belül az állam nem a Katolikus Egyházat, hanem a Magyar Katolikus Egyházat tekinti egyháznak, s annak belső normarendszerét ugyanúgy nem tekinti és nem is tekintheti jognak, mint bármelyik más, általa egyházként elismert vallási közösség belső normarendszerét. A katolikus és a református vélekedés eltérésének másik alapja az állami egyházjog eltérő értelmezéséből adódik. A Schanda Balázs által képviselt értelmezés szerint „Az állami egyházjog a joganyag azon részét öleli föl, mely az egyházaknak az államhoz, egymáshoz és az egyes személyekhez fűződő viszonyára vonatkozik.”17 Az egyház és az egyes személyek közötti jogviszony azonban nem lehet az állami egyházjog része, hiszen Magyarországon ma már nem állami törvény rendezi, hogy az egyes állampolgárok mely egyházhoz tartoznak. A vallásszabadság egyéni szabadságjogának egyik összetevőjeként jelentkezik a vallás szabad megválasztásának joga, melynek alapján az egyén dönt arról, hogy milyen világnézetet fogad el igaznak, vallásosat-e vagy sem, s ha igen, elfogadja-e egy létező vallás hitelveit. Ennek alapján szintén egyéni szabadságjoga alapján dönt arról, hogy csatlakozik-e követői közösségéhez. A csatlakozás feltételeit pedig az egyes egyházak, vallási közösségek a belső szabályaik alapján maguk határozzák meg. Nem lehet továbbá az állami egyházjogi jogviszony szabályozási tárgya az állam és az egyes ember közötti, a vallásgyakorlással kapcsolatos szabályrendszer sem, mert a vallásszabadság alapjogának a gyakorlása egyéni formában nélkülözi az „egyházi”, azaz a közösségi, társas jelleget. Kétségtelen ugyan, hogy a vallást tipikusan közösségi formában gyakoroljuk, de ez nem kötelező. Azzal ugyanis, hogy az egyén a vallásszabadság joga alapján elfogadja, és egyéni formában gyakorolja valamely egyház hitvallását, hitelveit, ezt az állam alkotmányos szabadságjogként mindenki számára köteles biztosítani, függetlenül attól, hogy a vallását gyakorló egyén tartozik-e, egyáltalán akar-e tartozni bármely, magát egyházként nyilvántartásba vett közösséghez. Ezért e kérdés szabályozása egyértelműen alkotmányjogi, s nem egyházjogi feladat, még akkor sem, ha hangsúlyozzuk az állami egyházjog szoros kapcsolatát az alkotmányjoggal. Az általam adott meghatározás szerint az állami egyházjog az állam által alkotott azon jogi normák összessége, amelyek az államnak az általa egyháznak tekintett társadalmi szervezetekhez való viszonyát, az ebben a közösségi formában történő vallásgyakorlás érvényesülési formáit és kereteit, valamint az e körben létrejövő közjogi jogviszonyok tartalmát határozzák meg.18 Ez a fogalommeghatározás a Schanda Balázs meghatározásához képest megfordítja a sorrendet, s az egyházjogfogalomnál az államnak mint hatalomnak az egyházakhoz mint szervezetekhez való viszonyára helyezi a hangsúlyt, a kérdést az állam mint jogalkotó hatalom, s a területén átfogóan egyháznak nevezett szervezetnek a többi társadalmi szervezethez képest eltérő jogi státuszt adó és engedő szuverenitás oldaláról vizsgálja. Az egyes egyházak viszonyulását az államhoz meghagyja azok belső normaalkotása szabályozási körében, ezáltal is hangsúlyozva, hogy az állami egyházjog anyagi jogforrása az állam és jogalkotásra felhatalmazott szervei. Ezt pedig kizárólagosan teszi így és nem döntően, ahogyan arra Schanda Balázs hivatkozik.19 Ez a fogalom-meghatározás az egyházfogalmat illetően alapvetően és kizárólagosan az állam által meghatározott egyházfogalmat használja. Ennek oka az előzőekben keresendő, azaz a viszonyulás iránya az államtól az egyházak irányába mutat. Végül a harmadik okcsoport, amely az eltérő megítélést motiválja a hitvallásaink eltérésében keresendő. A protestantizmus, s benne a kálvinizmus csakis egyedül Istent ismeri el szuverénnek, közte és a keresztyén vallású egyén közötti közvetítőként pedig egyedül Jézus Krisztust, tehát az egyházat és a benne bármilyen belső normarendjét jogrendnek ismerné el. Ez akkor is így van, ha a szöveg szerint erre „csak” saját szervezete tekintetében van felhatalmazása a Magyarországi Református Egyháznak. Látnunk kell azonban, hogy az állam bírói hatalma is elismerni látszik az államhatalmi ágak korlátozott voltát azzal, hogy bizonyos ügyekben saját joghatóságának hiányát állapítja meg, s a feleket egyházi igazságszolgáltatási fórumrendszerhez utasítja. Így például a Legfelsőbb Bíróság Pfv.VI.21.240/1998/2. számú, a későbbiekben kifejtettek szerint erősen vitatható végzés indokolása szerint „lelkészi képesítésű és jellegű személy szolgálati viszonyban áll, ezért e jogviszonya és ebből eredő igényei tekintetében az egyházi törvények szerint kell eljárni, a követelések érvényesítése egyházi bíróság eljárása alá tartozik” 17 Erdő Péter – Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. Szent István Társulat, Budapest 1993. 15. és Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest 2003. 3. 18 A német minta alapján a Schanda Balázséhoz közel hasonló állásponton van Boleratzky Lóránd. Lásd: Boleratzky Lóránd: Az állami egyházjog alapjai. Valóság 2000. 1. 49. A fogalommeghatározás indokait részletesebben: Szathmáry Béla: Az állami egyházjog fogalma. Magyar Jog 2006.6. 342-349. 19 Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 19901. évi IV. törvény után. Jogtudományi Közlöny LXV. 1. (2010. január) 4.
3
tisztséget ellátó papságát nem ruházza fel üdvszerző szereppel. A kálvinista felfogás szerint a keresztyén ember minden feltétel nélkül egyedül Istennek van alárendelve, minden más hatalom, legyen az egyházi vagy világi, e hatalom vonatkozásában csak relatív lehet. Esetünkben ez azt jelenti, hogy református keresztyénként nem tartozom feltétlen engedelmességgel egyházi tisztségviselőnknek, mert választott tisztségviselőink nem urai, hanem szolgái közösségünknek. Jogomban áll tehát kétségbe vonni döntéseinek helyességét. Engedelmességünk szabad engedelmesség. A református hitet valló egyháztag és polgár Istennek való engedelmessége az összes földi hatalommal való érintkezés kritikus gyakorlása. Nem véletlen, hogy a protestantizmus által megjelenített vallásszabadság volt az első szabadságjog, amelynek követelői az angol puritánizmuson át a középkor és az újkor határvonalát jelentő polgári forradalmat elindították, s lett a többi szabadságjog anyajogává, ahogyan Auguste Laugel megfogalmazta: „A francia forradalmat filozófusok csinálták, az angol forradalmat a protestánsok. Franciaország teoretikusai a politikai szabadságot tekintik elsődlegesnek. Angliában a vallásszabadság volt minden politikai szabadságjog szülőanyja. A Biblia tette az angol polgárt szabaddá azáltal, hogy őt a Szentírás tekintélyének vetette alá.”20 A református keresztyén – különösen a puritán – ezért mindig is republikánus és soha nem rojalista, a vázolt vertikális függősége révén természetesen az emberek egymás közötti, tehát horizontális kapcsolatában sem ismeri el a tekintélyelvűséget, hittestvérét és polgártársát magával egyenlőnek tekinti.21 Ebben a vonatkozásban liberális, liberalizmusa azonban protestáns liberalizmus, tehát konzervatív. A protestáns liberalizmus ugyanis nem abszolutizálja, nem abszolutizálhatja Istennel szemben az egyént, egyetlen személy érdekeit sem helyezheti a másik fölé, de azt, ami a sajátja, azt értéknek és megvédendőnek tekinti. Az egyház Aquinói Tamástól Kálvinon át az egyéni lelkiismeret elsőbbségét hirdeti. Az egyháznak ezért sincs joga az egyénen erőszakot tenni.22 Nem állítom, hogy a kálvinista református hitvallás és az arra felépülő eltérő jogi és egyházjogi megítélés az egyedüli igaz és helyes nézetrendszer a világon, azt azonban igen, hogy létezik ilyen, s ebben az országban több százezer ember életét meghatározó meggyőződésről van szó. De ha csak egyedül lennék is, a vallásszabadság alapjogaként e nézetrendszerem is védendő lenne, s az állam köteles lenne ennek kiteljesedését is biztosítani, s védeni, tehát nem a kvantitás, hanem a kvalitás a meghatározó. Így a református egyház lelkészének is vannak emberi jogai, alkotmányos alapjogai, amelyről nem kell lemondania akkor sem, ha hivatásának a lelkészi pályát választja, ugyanis olyan jogokkal is rendelkezik, mely jogait senki, így sem az állam, sem a földi, látható egyház nem korlátozhatja, vagy csak igen szigorú feltételek megléte esetén. Itt és most az ünnepelt törvény kapcsán a lelkiismereti és vallásszabadságára gondolok, s helyzetüket pusztán ezen alapjogok érvényesülése okán vizsgálom.23 Térjünk tehát vissza a most 20 éves törvény vitatott értelmű rendelkezéseire. A törvény 15. § (1) bekezdése, megismételve az Alkotmány 60. § (3) bekezdését azt rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. A (2) szerint emiatt az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható. Az állam és az egyház kapcsolata során a bíróságok már többször hivatkoztak erre a korlátra, amikor is hatáskörük hiányát állapították meg a lelkészek egyházukkal, egyházi szervezetükkel kapcsolatos jogvitájában. Ezekben az esetekben a lelkészek szolgálati viszonyának egyes kérdéseit vitató, a jogviszony jogellenes megszüntetését perlő lelkészek kerültek szembe az egyházukkal, annak szervezeti egységeivel, intézményeivel. Ezekben a világi Laugel, Auguste: L'Angleterre politique et sociale. Hachette et cie Paris, 1873. 41. Erre kötelezi őt az értékrendjét meghatározó két nagy parancsolat, a Mt 22,37-39 alapján számára irányadó vallási értékrend. Vallási és nem egyházi. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az egyházak sokszor megcsúfolták, hiteltelenné tették ezt az értékrendet. Ezért kell és szabad csak és kizárólag valláserkölcsről és nem egyházerkölcsről beszélnünk. Az emberi jogok és a keresztyén egyház kapcsolatáról lásd Sawyer, Frank: Természeti törvény és emberi jogok, in uö. Isteni célok és emberi lehetőségek, Hernád Kiadó, Debrecen, 2004. 57. 22 Lásd erről a katolikus Elfriede Hart előadását a Bibó István Közéleti Társaság által szervezett „Világi állam a XXI. században” című, 2001. december 8-án tartott konferencián. Forrás: http://www.bibotarsasag.hu/Bibo/Web Folder/bibo/eloadasok/vilagi.html. A lelkiismeret fontosságának és szerepének protestáns megítélését illetően: Szathmáry Béla: Keresztyén értékek az emberi jogok világában – A jogtudomány lehetséges szempontjai egy egyházi fenntartású jogi karon. Theológiai Szemle 3/2009. 173-183. 23 Azzal persze tisztában vagyok, hogy az egyház lelkészének az egyházban nem kell, hogy vallásszabadságot biztosítson, de témánk szempontjából nem az egyházon belüli eltérő hitvallásról van szó. Részletesen foglalkozom szélesebb kitekintéssel ezzel a problémakörrel „Az egyházi autonómia határai” című tanulmányomban. Szathmáry Béla: Az egyházi autonómia határai. Jogtudományi Közlöny, LXII. (2007. március) 87-99. 20 21
4
bíróság előtt indított perekben a bíróságok többek között arra hivatkoztak, hogy az elválasztás elvéből következően az egyház autonómiájából eredően általuk megalkotott belső szabályok nem jogszabályok, hiszen a Jat-ban nincsenek felsorolva, az egyházi belső normarendszer érvényre juttatására pedig állami kényszer, így a bírósági út sem vehető igénybe.24 Ezt erősítette meg az Alkotmánybíróság a 32/2003. (VI.4.) AB határozatában. Mindez általam „egyenlő kétoldalú korlátozás” fogalmával jellemzett elbírálást jelent, ami azt eredményezi, hogy az egyházi „jogviszony” két oldalán szereplő „jogalany”, így az egyház, illetve szervezeti egysége, intézménye stb. sem a lelkészi jellegű egyháztag nem érvényesíthet igényt világi bíróság előtt e „jogviszonyból” eredően, holott jogalanyiságuk a szabadságjogok szempontjából lényeges eltérést mutat. Az egyház mint a vallásszabadság kollektív alanya az egyéni szabadságjogi összetevőkkel nem rendelkezik, s különösen nem a lelkiismereti szabadsággal. Az Alkotmánybíróság az állami jogszabályok által nem szabályozott jogviszonyokból eredő jogviták esetében a bírói út kizárását az egyháztagság, illetve az egyházi szolgálat nem kötelező jellegével, a kilépés lehetőségével, valamint az egyház belső normarendszerét vállaló egyén önkéntes alapjog korlátozásának lehetőségével indokolja, nevezetesen azzal, hogy a lelkész hivatalba lépésekor lemond esetleges sérelmének bíróság elé vitelének jogáról.25 A bírósághoz való jog önkéntesen korlátozható, hiszen bármikor dönthetek úgy nem egyháztagként is, hogy bármekkora sérelem is ért, nem indítok pert a sérelem okozójával szemben. Itt azonban nem csak erről van szó! Ha ugyanis a lelkészi szolgálattól az egyház belső normarendszere szerint jogerősen eltiltott személy nem indít pert, mert az egyházi normák szerint erről a jogáról szolgálatba állásával le kellett mondania, elveszti lelkészi mivoltát, hivatását tovább nem gyakorolhatja. A kérdés, hogy társítható-e egy önkéntesen is korlátozható jog egy nem korlátozható joggal, és a korlátozható jog társítása kizárja-e a nem korlátozható jog érvényesítésének lehetőségét vagy sem. Ezért a vallásszabadság jogának mint egyéni szabadságjognak nem korlátozható összetevőjére, s ezzel szoros összefüggésben a lelkiismereti szabadság jogának érvényesülésére kívánok rámutatni az Alkotmánybíróság utóbbival kapcsolatos állásfoglalására hivatkozással. Az Alkotmánybíróság a lelkiismereti szabadságot az egyén személyes integritásához való jogaként értelmezte, fogalmát úgy határozta meg, hogy az állam senkit sem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, mert az összeegyeztethetetlen lenne a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. E jog nem korlátlan, mert az Alkotmánybíróság értelmezése szerint nem alkotmányellenes, ha ez utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.26 Ez utóbbi kitétel – mint minden nem abszolút jog korlátozhatóságának kritériuma – esetünkben nagy jelentőséggel bír. Azt állítom ugyanis, hogy lehetséges olyan ügy, amelyben a vallásszabadság nem korlátozható tartalmi eleme, illetve a bírósághoz fordulás jogáról való lemondás találkozása a lelkiismeretei szabadság aránytalan korlátozását eredményező helyzetet teremt. Ilyen lehet például a lelkészi hivatásától jogellenesen megfosztott református lelkész helyzete, akinek lelkészi hivatásának vállalásával le kellett mondania arról a jogáról, hogy szolgálati viszonyával kapcsolatos jogvitáját világi bíróság elé vigye, majd egyházának joghatósága egy megalapozatlan, vagy súlyosan jogsértő eljárás keretein belül megfosztja őt hivatása gyakorlásától, s erre a belső fórumrendszerben jogorvoslatot nem talál. Ezzel pedig az egyház jogellenesen megszünteti a joglemondás alapjául szolgáló szolgálati viszonyát, ugyanakkor elvárja, s ehhez az állam is segítséget nyújt, hogy ebbéli helyzetét ne vitassa, ne vitathassa, holott már régen kívül került azon a körön, amelybe való bekerülésének feltételéül írták elő bizonyos alapjogairól történő lemondási kötelezettségét. Ha tehát továbbra is lelkész szeretne maradni, tartania kellene magát az egyház belső szabályaihoz, amely lehetetlenné teszi számára, hogy lelkész maradjon. Mi ez, ha nem lelkiismereti meghasonlást eredményező konfliktushelyzet? A kérdés ezután persze az marad, hogy a javasolt megoldás, az egyházból történő kilépés aránytalanul súlyos korlátozást jelent-e egy lelkész számára.
Legfelsőbb Bíróság Pfv.VI.21.240/1998/2. A 604/B/1990. számú határozatban kifejtett, majd a 1282/B/1993. AB határozatban és a 32/2003. (VI.4.) AB határozatban megismételtek szerint „Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerint a személyeknek alapvető joga az, hogy - a törvényekben meghatározottak szerint - jogorvoslattal élhessenek az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogukat vagy jogos érdeküket sérti. E jogosultsággal nem áll ellentétben az, hogy a személyek meghatározott esetekben - a jogorvoslathoz fűződő joguk gyakorlását mellőzzék, vagy azt maguk kizárják.” 26 64/1991.(XII.17.) AB határozat 24 25
5
A vallásszabadság nem korlátozható tartalmi eleme a vallás szabad megválasztása, ezen belül annak eldöntése, hogy az egyén vallásos világnézetet fogad-e el maga számára irányadónak vagy sem, elfogadja-e egy létező vallás hitelveit, s csatlakozik-e követőihez, ha csatlakozott, akkor marad-e ott ebben a közösségben, vagy elhagyja azt, illetve megváltoztatja vallását, sőt új vallást is alapíthat. Ez a szabadság csak az egyént illeti meg, a vallásszabadság alapjoga ez esetben kizárólag egyéni szabadságjog, s azt mindenki köteles tiszteletben tartani, s az államnak kötelessége az ellene vétőkkel szemben kényszerapparátusával fellépni. A vallásszabadság csak a vallás gyakorlásában korlátozható akár önkéntesen, akár állami jogalkotási tevékenység útján. Az előzőekben azonban nem, mert azok az egyén belső meggyőződését, személyisége integritásának részét képező összetevők, s függetlenek azok gyakorlásától vagy annak mikéntjétől. Ezek közül a közösséghez tartozás szándékát, a közösségért való szolgálattétel vállalását – és nem annak gyakorlati megvalósítását – kívánom kiemelni. A Magyarországi Református Egyház alkotmánya szerint a lelkészi szolgálathoz belső és külső elhívás (vocatio interna és vocatio externa) szükségeltetik, s mindkettő konjunktív feltételként áll egymás mellett. Ha tehát az egyház a szolgálatot belső késztetésből vállaló, azt hivatásként és küldetésként megélő egyháztagját jogellenes eljárás keretében, vagy érdemében megalapozatlan döntéssel megfosztja e szolgálat további ellátásának lehetőségétől, az ebbe a helyzetbe került egyén számára nem alternatíva a vallás követésének vagy a vallása megtartása mellett a vele azonos vallásúak közösségének önkéntesen vállalt elhagyása, ahogyan azt az Alkotmánybíróság javasolja számára, s nem járható út a bírósághoz fordulás jogának önkéntes korlátozása sem. A bírósághoz fordulás jogáról való lemondása ugyanis számára azt jelentené, hogy mindazt, amit élete értelmének, céljának, hivatásának és küldetésének tekintett, a továbbiakban nem folytathatja, mert bár ő mindenben betartotta egyházának vallási előírásait, magatartásával nem sértette azt, de az egyház erre hivatott szerve hibás döntését is el kellene fogadnia az alávetettség és az ebből következő bírósághoz fordulás jogáról történő lemondása következtében. Azaz egyrészt korlátoznia kellene önmagát a senki más által nem korlátozható jogában, amely őt belső indíttatásból az adott valláshoz és annak követőihez köti (vocatio interna), másrészt pedig a helyzet egyértelműen olyan lelkiismereti konfliktushelyzet, amelynek sem az Alkotmánybíróság által javasolt megoldásával, a vallási közösség önkéntes elhagyásával sem pedig az ezt megakadályozni képes világi bírósági fórumrendszerről történő önkéntes lemondásával nem lenne képes megoldani, hiszen helyzetén egyik sem változtatna. Ha ugyanis bármelyiket választaná, szembekerülne az egész életét meghatározó küldetéstudatával, belső elhívásával. A lelkészi hivatás ugyanis nem egyszerűen egy egyházi munkakör ellátása, több annál, jellegéből fakadóan sokkal jobban kötődik az egyén belső meggyőződéséhez, mint más, szintén hivatásként gyakorolt foglalkozás.27 A lelkiismereti szabadság már hivatkozott értelmezése alapján, ha az állam nem áll az alapjogában sértett lelkész mellé, s nem biztosítja számára a minden személy számára annak igénylésekor kötelezően biztosítandó bírósági utat, akkor olyan konfliktushelyzetbe kényszeríti őt, amely ellentétes a személyiségét meghatározó lényeges meggyőződésével. Szükséges lenne tehát szélesebb értelemben lehetővé tenni az apellatio ab abusu-t, azaz az egyház törvénysértő intézkedései, határozatai ellen a világi bírósághoz fordulás lehetőségét a magyar jogrendszerben is. Ezért tehát a 15. § (2) bekezdését – az alkotmányellenes szabályozást kiküszöbölendő – akként lenne indokolt megváltoztatni, hogy a jelenlegi, a jogviszony mindkét oldalán szereplő jogalanyt kötő és egyenlően kötő szabályozást csak az egyházra, mint a vallásszabadság egyéni jogával, továbbá a lelkiismereti szabadság jogával nem rendelkező jogalanyra korlátozzuk. Ekként az egyházi határozat állami kikényszerítésének tilalmát tartjuk meg, míg a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság jogosultja, esetünkben a lelkész állami bírósághoz fordulását lehetővé tesszük. A javasolt szövegezés ekként a következő lenne: 15. § (2) Az egyház a belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszert nem vehet igénybe. Az állam és az egyház elválasztását ugyanis ez a fajta szabályozás töltené ki tartalommal, amely megakadályozhatná azt, hogy az egyház visszaéljen önkormányzatiságával. A jogállamnak az egyház törvényesen működő önkormányzatiságát kell tiszteletben tartania, s ezáltal megvédeni a kettős függőség alatt álló polgárát az egyházi szervek önkényes, jogellenes döntéseitől. Az államtól egyházi státuszát elismerni kérő vallási közösség ugyanis kérelme benyújtásával azt vállalja – mert az állam által alkotott Szuromi Szabolcs Anzelm és Ferenczy Rita ezt „sajátos életállapotként” határozza meg. Szuromi Szabolcs Anzelm – Ferenczy Rita: Az egyházi személyek foglalkoztatásának sajátos helyzete a mai magyar jogban. Jogtudományi Közlöny, LXIV. 10. (2009. október) 380. 27
6
állami egyházjogi norma ezt követeli meg tőle, – hogy csak olyan tevékenységet kíván folytatni, amely nem ellentétes az Alkotmánnyal és törvénybe nem ütközik.28 Úgy gondolom, hogy helyes értelme szerint ez nem csak az anyagi, hanem az eljárási szabályokra is vonatkozik. Ebből pedig inkább az a javaslat lenne kikövetkeztethető, hogy ne az egyén, hanem az adott vallási közösség számára tegyük alternatívává, hogy ha nem kívánja az Alkotmány és az állami törvények rendelkezéseit maradéktalanul betartani, akkor ne kérjen magának az állami egyházjog alapján egyházi elismerést, mert a közösségi vallásgyakorlás e státusz nélkül is gyakorolható.29 Az esetet továbbgondolva, ez a helyzet egyebekben felveti annak kérdését is, hogy a hivatásának gyakorlásától, tehát lelkészi jellegétől megfosztott egyháztagot köti-e eltávolítása után a világi bírósági útról való önkéntes lemondás kötelezettsége. A MRE Zsinati Bíróságának 1/2007. számú jogegységi határozat II. pontja alapján ugyanis a lelkészi jellegétől megfosztott egyháztagra az egyház belső, egyházi szolgálattal kapcsolatos törvényei nem alkalmazhatók. Ez a jogértelmezés feloldani látszik a konfliktushelyzetet, s álláspontom szerint megteremti a világi bírósághoz fordulás lehetőségét a lelkész számára a korábbi munkámban már hivatkozott érvelésekkel együtt.30 Itt és most csak röviden utalok arra az esetleges ellenérvre, mely szerint ez a változtatás azért nem lenne elfogadható, mert ha a lelkésznek megengednénk a jogvita világi bíróság elé vitelét, előfordulhatna olyan helyzet, amikor is állami bíróságnak kellene vallási kérdésekben dönteni, amely pedig kizárt lenne az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II.12.) AB határozatában kifejtett okokból, miszerint az állam a vallás tartalmi kérdéseiben nem foglalhat állást. Amint korábbi tanulmányomban hangsúlyoztam, az Alkotmánybírósági értelmezés egyértelműen vallási és nem egyházi kérdésekben ír elő tartózkodást a semleges állam számára, s annak megítélését, hogy mely kérdések vallásiak és melyek legfeljebb egyháziak, a világi bíróság megítélésének körébe utalja. És ahogyan már korábban is utaltam rá, a magyar jogrendszerben a munkavégzésre legáltalánosabban, legszélesebb körben alkalmazandó Munka Törvénykönyvéről szóló 1999. évi XXII. tv. hatálya kiterjed minden olyan munkaviszonyra, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság területén végzik, továbbá, amelynél a magyar munkáltató munkavállalója a munkát külföldön, kiküldetésben végzi. A munkaviszony jellemzője, hogy írásban megkötött munkaszerződéssel jön létre, a munkáltatót széles körű utasítási jog illeti meg, a munkavállaló köteles a munkáltató utasítása szerint rendelkezésre állni, rendszeresen, a megjelölt helyen és munkaidőben a munkát személyesen elvégezni, amiért rendszeres ellenszolgáltatás jár. A bírósági gyakorlat egységes a tekintetben, hogy a jogviszony minősítése, a szerződés jellegének megítélése szempontjából nem az elnevezésnek, hanem a tartalmi elemeknek van döntő jelentőségük. Ha a felek között - a szerződés tartalma szerint - munkaviszony állt fenn, azt a szerződést kötő felek akarata sem vonhatja ki a munkajog szabályai alól. A szerződéses szabadság elve ugyanis a szerződés tartalmának meghatározására, nem pedig annak elnevezésére terjed ki.31 Amint már hivatkoztam rá, az egyház jogi személy, jogképes, így a Munka Törvénykönyve 73.§-a alapján munkáltató lehet. Az egyház lelkészének – még ha szolgálati viszonynak is nevezik a felek – munkavégzési kötelezettsége van. A lelkész munkát végez akkor is, amikor liturgikus szolgálatokat lát el (istentisztelet, házasságkötés, keresztelés, temetés), amikor lelkészi minőségében vezeti a presbitérium, egyháztanács működését, amikor anyagi felelősséggel gazdálkodik a reá bízott vagyonnal, amikor esperesként dönt a lelkészek helyettesítéséről, szervezi az egyházmegye igazgatását, püspökként személyzeti feladatokat lát el, stb. A lelkészek az általuk elvégzett feladatokért havonta rendszeres ellenszolgáltatást kapnak, mely biztosítja megélhetésüket, nyugdíjjárulékot fizetnek.32 E jogviszonyt már nem uralhatja kizárólagosan az egyház, hiszen a társadalom nem tud, és nem is tehet különbséget az egyházban végzett munka és a többi munkavégzés között.33 De felvethető lenne a kérdés akként is, alkotmányosan igazolható-e az a megállapítás, hogy a lelkész nem munkát végez. Kérdés tehát ezt A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. 8. § (2) bekezdés. 8/1993. (II.27.) AB határozat 30 Szathmáry Béla: Az egyházi autonómia határai. Jogtudományi Közlöny, LXII. (2007. március) 87-99. 31 Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 28.044/1995/6. számú határozata 32 Az „egyházi személyek”, így a katolikus egyházban a klerikusok és a felszentelt élet intézményének a tagjai az egyházzal Erdő Péter és Schanda Balázs szerint „egyházi munkaviszonyban” állnak. Az „egyházi” jelző ebben az esetben az állami jog szerint értelmezett munkajogi jogviszonytól való eltérő jellegre utal. Erdő Péter – Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. Szent István Társulat, Budapest, 1993. 78. és Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 73. 33 A belga mintához hasonlóan nem sorolom ide a szerzetesrendeket. Lásd erről részletesebben Torfs, Rik: Állam és egyház Belgiumban. In: Robbers, Gerhard (szerk.): Állam és egyház az Európai Unióban. Pápai Református Teológiai Akadémia, 2004. 36. és 37. 28 29
7
követően, hogy kell-e kiüresedéstől féltenünk az egyházak önkormányzatát, ha a benne szolgálók munkához való jogának34 alkotmányos védelmét biztosítjuk. Nincsen-e fontossági sorrend az egyházi önkényt is lehetővé tevő autonómiának nevezett önkormányzatiság és az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak tiszteletben tartása és védelme mint az állam elsőrendű kötelessége között?35 Ceterum censeo…apellatio ab abusu-ra szükség van!
34 35
Alkotmány 70/B. § (1) Alkotmány 8. § (1) bekezdés
8
