Harangi-Rákos Mónika1 – Szenderák János2
Az állományméret hatása nagyüzemi tejtermelő gazdaságok versenyképességére Effect of the herd size on the competitiveness of large-scale dairy farms
[email protected] 1 Debreceni 2 Debreceni
Egyetem, Gazdaságtudományi Kar, tanársegéd
Egyetem, Gazdaságtudományi Kar, PhD hallgató
Bevezetés Követendő gazdaságszerkezetre nem találunk egységes normát. A legnagyobb problémát az egyes egységek lehatárolása jelenti; országonként, de gyakran szakirodalmanként is más-más definíciót találunk a gazdaságok ideális méretére vonatkozóan. Az Unió tagországainak üzemi rendszere sem mutat egységes képet. A gazdasági növekedés létfontosságú eleme a versenyképesség. A legtöbb tudományág használja a versenyképesség fogalmát, de a használat, illetve az értelmezés egyazon tudományágon belül is eltérő lehet. A termelékenység növelése a fenntartható versenyképesség egyik lényeges eleme, továbbá nagymértékben kapcsolódik az új technológiák vagy más újítások, innovációk bevezetéséhez. Az elmúlt 50 évben a fejlettebb országok tejágazata a nagyobb állomány és a magasabb fajlagos tejtermelés felé mozdult el. A nagyobb állomány hatékonyabb szervezést és kiépítettebb infrastruktúrát igényel, de az állategészségügyi problémák aránya magasabb lehet. Ennek némileg ellentmond, hogy az európai tejtermelők legversenyképesebb 10%-át jellemzően a 60 tehenet tartó családi gazdálkodók adják (VŐNEKI – MÁNDINAGY, 2014). Szakmai viták folynak arról, hogy mi az ideális méret a tejtermelésben, bár az világosan látszik, hogy a méretgazdaságosság elve érvényesül a tejtermelő telepek esetében is. A vizsgálat elsődleges célja az volt, hogy a három gazdaság versenyképességének és állománynagyságának összefüggéseit megmutassa, továbbá a termelési folyamat kritikus részeire rávilágítson. Anonimitási okokból a gazdaságok A – B – C elnevezést kaptak, ahol az „A” a legkisebb, a „C” a legnagyobb állományú gazdaságot reprezentálja. Szakirodalmi áttekintés A világon és az EU-ban sem találunk egységes normát a gazdaságszerkezetre, melyet követni kellene. Az Unió tagországainak üzemi rendszere sem mutat egységes képet, ugyanis nem létezik egységes norma a megfelelő gazdaságméretre (TÓTH – VARGA, 2000). Az EU jelenleg sem ír elő egységes határokat, csak előírja a maximális lefedettséget, hogy a mezőgazdasági tevékenység minél teljesebb legyen, illetve egyéb esetekben csak bizonyos határok feletti gazdaságok számbavételét írja elő (LACZKA – SZABÓ, 2000). Az egyes gazdaságok tevékenységét nagymértékben befolyásolják a környezeti tényezők, illetve az adott ország adottságai. Ebből kifolyólag egyes tagországok növénytermesztésre (szántóföldi, illetve zöldség- és gyümölcstermesztésre) specializálódnak, más tagországokban az állattartás képvisel nagyobb súlyt a mezőgazdaságon belül. A 2010. évi Általános Mezőgazdasági Összeírás alapján elmondható, hogy az EU-27 gazdaságainak több, mint a fele kizárólag növénytermesztéssel foglalkozik, állattenyésztésre a gazdaságok több, mint 30%-a specializálódott. A fennmaradó gazdaságok 13%-a vegyes gazdálkodást folytatott, illetve 2%-a nem beazonosított gazdaság (EUROSTAT, 2012). Az egyes tagországokban a gyepterület magas arányának köszönhetően nagy hagyományai vannak a kérődző állatfajok (szarvasmarha, kecske, juh), valamint a lófélék
153
tartásának. Írország sajátos helyzetéből adódik, hogy a farmok mintegy 87%-a kizárólag legelőre alapozott állattartásra (szarvasmarha, juh) specializálódott. Szlovéniában, Ausztriában, Németországban, Svédországban és Hollandiában 40-53% között alakult e gazdaságok aránya, de még Csehországban és Franciaországban is a gazdaságok mintegy harmada foglalkozott kizárólag kérődző állatok tartásával. Abrakfogyasztó állatok tartásában elsősorban Románia és Magyarország emelkedett ki. Itt fontos azonban megemlíteni, hogy Magyarországon az abrakfogyasztó állattartó gazdaságok magas aránya az alacsony küszöbértékből következik, jelentős része vidéki háztartás (EUROSTAT, 2012). A gazdasági növekedés létfontosságú eleme a versenyképesség. A termelékenység növekedése a fenntartható versenyképesség egyik jelentős eleme, továbbá nagymértékben kapcsolódik az új technológiák vagy más újítások, innovációk bevezetéséhez. Miközben a nemzeti versenyképesség gyakran a politika fókuszában van, Michael Porter szerint ez a figyelem rossz helyre van irányítva, és a termelékenységre kellene irányulnia. A termelékenység növeléséhez azonban hosszú távon innovációra van szükség, és a termelékenyebbé váláshoz a cégeknek képesnek kell lenniük idővel változtatni a termelési rendszerükön. Az újítás lehet olyan egyszerű típusú is, mint például egyszerűen egy új növény termelésére váltani, vagy komplexebb, például egy teljesen új üzleti modell és termelési rendszer kiépítése (OECD, 2011). A legtöbb tudományág használja a versenyképesség fogalmát, de a használat, illetve értelmezés egyazon tudományágon belül is eltérő lehet. Számos irodalom foglalkozik a versenyképességgel. BAKÁCS (2003) szerint a hazai és nemzetközi szakirodalomban jelentős véleménykülönbségek fedezhetőek fel, továbbá BATÓ (2004) is felhívja a figyelmet arra, hogy a versenyképességről szóló szakirodalom jelentős részét magáról a versenyképesség értelmezéséről szóló viták teszik ki, továbbá a vizsgálat tárgyát képező dimenziók meghatározása sem tiszta. Az elmúlt 30 évben kulcsfogalommá vált versenyképesség, ahogy LENGYEL (2000) idézi BEGG (1999) szavait, miszerint: „…a versenyképesség javítása, ahogy az mindenki által köztudott, a gazdasági nirvánába vezető út”, utalva arra, hogy már-már „divatos közhellyé” vált a fogalom. A versenyképesség fogalmát több aspektusból is értelmezhetjük, beszélhetünk hazai és nemzetközi versenyképességről, mérhetjük vállalati és ágazati szinten. SZŰCS (2004) szerint az is közrejátszik ebben, hogy a fogalmat számos tudományág használja. Adam Smith (1723-1790) nevéhez fűződik a versenyképesség fogalmának első megjelenése, aki még nem magát a fogalmat használta, de munkássága szorosan kötődött hozzá. Bármiféle versenyképességi vizsgálatot végzünk, legyen szó akár makro vagy mikro gazdasági kutatásról, megkerülhetetlen hogy Michael E. Porter munkásságát megemlítsük. Több szerző (CZAKÓ (2000), BAKÁCS (2004), BATÓ (2003), JÁMBOR (2008), TÍMÁR (2004)) is összefoglalta a szerző munkásságának főbb elemeit. A porteri elemzések főként arra törekedtek, hogy a nemzetközi versenyben melyik vállalat (mely országhoz tartozó vállalatok) képes helyt állni, továbbá a mögöttes ok-okozati viszonyok feltárása (BATÓ, 2003). CZAKÓ (2000) Michael E. Porter és Chikán Attila kutatásaira alapozva, azokat a vállalatokat tekinti versenyképesnek, melyek eredményesen járulnak hozzá a nemzetgazdasági szinten vizsgált versenyképesség teljesüléséhez. A versenyképesség tényezőit és szintjeit összevetve, CZAKÓ (2000) több szerző munkája alapján kiválóan szemléltető táblázatot állított össze. Ebben megfigyelhető a termék, vállalat, iparág és nemzetgazdaság versenyképességi tényezői, melyből a vállalati versenyképesség szintjét szeretnénk kiemelni. A nemzetközileg versenyképes vállalatoknak a szerzők az export és a működő tőke-befektetések területén kiemelkedően sikereseket tekintik. A vállalati versenyképesség esetében a legnagyobb kockázatot általában a tulajdonosok vállalják, legfőképp a befektetett tőke megtérülése a legnagyobb rizikófaktor. A vállalaton belül a főbb érintett csoportok az alkalmazottak és a menedzsment, az előbbinél a jövedelem és a munkaposzt, az utóbbinál a presztízs és a tulajdonosi érdekeltség és természetesen szintén a jövedelem tekinthető fő motiváló tényezőnek a vállalat eredményességének szempontjából. A hosszú távú és sikeres működés feltételének a nyereségességet tekintik a szerzők, amihez szükséges a széles körben értelmezett alkalmazkodás képessége is. A cél, a versenyképes vállalattá válás, ezt pedig a hazai és nemzetközi vállalatokhoz képest értelmezzük.
154
POTORI (2004) a mezőgazdasági ágazatok élet- és versenyképességét vizsgálta. A vállalkozás esetében az eltartó képességet, az életképességet és a versenyképességet említi, melyek egymáshoz kapcsolódó fogalmak, illetve a felsorolásban visszafelé haladva egymás részterületei. LENGYEL (2000) szerint a versenyképesség „általános felfogásban nemcsak a piaci sikerességet, hanem a piaci versenyben való helytállásra törekvést, a sikeres alkalmazkodásra való készséget, hajlamot is jelenti”. SZŰCS (2004) szerint a helytállás, a tartós fennmaradás, a vagyon gyarapodása azok a tényezők, melyek meghatározóak a vállalati versenyképesség esetében, mely folyamatos megújulási és alkalmazkodási kényszerrel párosul. A folyamatok adott időbeli állapota az üzemgazdasági-számviteli és pénzügyi mutatókkal fejezhető ki. Az eredmények nagy szóródást mutatnak, melyek a gyakran hivatkozott eltérő környezeti és földrajzi adottságokkal szemben – az új irányzat szerint – sokkal inkább a szubjektív tényezők függvénye, azaz a vállalkozásban résztvevők tulajdonságai, képességei és készségei. Az élelmiszeripari vállalatok a piaci részesedést és a profitot tartják a sikeresség mérőszámainak. A versenyképesség egyik alapvető meghatározói a költségek, mivel egy vállalat akkor képes növelni jövedelmezően az eladásaikat, ha a termék egységköltségeit a piaci árszint alatt képesek tartani adott minőségű és szolgáltatásokat tartalmazó termékek esetében. Véleményünk szerint a versenyképesség a változó gazdasági környezethez történő folyamatos alkalmazkodás képessége, melynek eredményeként a vállalat értékesíteni tudja a termékeit a piacon, ezáltal megtartani, növelni tudja profitját és a piaci részesedését. Anyag és módszer A vizsgálatban három hazai, meghatározó tejtermelő gazdaság adatait hasonlítottuk össze. Az elemzés természetéből fakadóan a gazdaságok relatív helyzetét vizsgáltuk, azaz egymáshoz viszonyítottuk őket. Az országos adatok feltüntetése csak bizonyos, indokolt esetekben történt meg, melyet az is befolyásolt, hogy az AKI1 Tesztüzemi Rendszerében a 2013-as adatok nem elérhetőek. Az elemzés során törekedtünk a költség- és jövedelemszerkezeti, továbbá egyéb gazdasági adatok lehető legalaposabb összegyűjtésére. Ezt nehezítette a gazdaságok eltérő adatrögzítési és adatszolgáltatási metódusa. A megfelelő adatokat az AKI Tesztüzemi Rendszeréhez készült Ágazati Kérdőívbe rendszereztük annak módszertana szerint, így a gazdaságok helyzete összehasonlíthatóvá vált. Ezt egészítették ki egyéb üzemgazdasági számítások. A vizsgálat időtartama a 2010 és 2013 közötti időszakot ölelte fel. Korábbi adatokat néhány gazdaság helyzete miatt (telep összevonások, más elszámolási rendszerek) nem lehetett gyűjteni, frissebb adat pedig számviteli sajátosságok miatt nem elérhető az elemzés ezen időszakában. Eredmények és azok értékelése Az „A” gazdaság évi 5-6 millió literes tejtermelést tudott produkálni, átlagosan 600 tehénnel, így a tehenenkénti átlaghozam 8 800 és 9 700 liter között mozgott 2010 és 2013 között. Ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is magasabb szintet képvisel az elemzett gazdaságokhoz képest, mivel a tej zsírtartalma 3,6-3,9%, a fehérjetartalma 3,5% volt az elemzett években. A „B” gazdaság 9 millió liter tejet termelt 1000-1100 tehénnel, majd állomány összevonások után 14 millió literre növelte előállítását (az állomány nagyságát pedig 1700 egyedre). Ezzel szemben a fajlagos hozamai 8 600 literről valamivel több, mint 8 000 literre csökkentek. A „C” gazdaság rendelkezett a legnagyobb állománnyal, amely 3100-3400 tehenet jelentett az elemzett években, ehhez mérten összes tejtermelése is magasabb volt. 2010-ben a 24 millió literes éves előállítását 2013-ra már 29 millió literre tudta növelni. Ebben nem csak az állomány növekedése, hanem a fajlagos hozamok mérsékelt emelkedése is közrejátszott (7 900 literről 8 300 literre). A „B” és a „C” gazdaságnál a beltartalmi értékek közel megegyezőek voltak, 3,6 illetve 3,7%-os zsír, és 3,3%-os fehérjetartalom. A nagyobb állományú gazdaságok tehát nem voltak
1
Agrárgazdasági Kutató Intézet, továbbiakban AKI, 2014-08-06.
155
155
képesek olyan fajlagos hozamot és beltartalmi mutatót produkálni, mint az A gazdaság. Ezen felül, amíg a „B” gazdaság hozama csökkent (-7%), a „C” gazdaság hozama pedig mérsékelten növekedett (+5%), mindkét esetben állománynövekedés mellett, addig az „A” gazdaság állománya 15 tehénnel csökkent 2013-ra 2010-hez képest, de a fajlagos hozama 10%-al növekedett. A gazdaságok tejhozamai országos szinten is kiemelkedőek voltak (országos átlag: 7 100 liter/tehén 2010-ben és 2011-ben (BÉLÁDI – KERTÉSZ, 2012)). A költségtételek legnagyobb hányadát a takarmány és a munkabér költsége tette ki. Előbbi az „A” gazdaságban az elemzett évek során legalább 57%-át adta a termelési költségnek, de nem haladta meg a 65%-ot. Ez 230-440 ezer Ft-ot (25-45 Ft/liter) jelentett tehenenként. A „B” gazdaságnál ezzel szemben 65 és 72% között változott a takarmány aránya. A 2013-as évben a fajlagos takarmányköltségek 113 ezer Ft-tal nőttek meg tehenenként. Ilyen mértékű növekedés az „A” gazdaságnál is előfordult, illetve a „B” gazdaságnál a korábbi években, de a bevételek növekedése ezt addig kompenzálta. 2013-ban már nem volt erre képes a „B” gazdaság, így az előző évek átlagos 100-120 ezer Ft/tehén ágazati eredménye 14 ezer Ft-ra esett vissza. Ez jól mutatja, hogy a takarmányköltség növekedése önmagában milyen problémát jelent, ha ehhez a hozamok visszaesése, az értékesítési árak csökkenése és/vagy egyéb költségtényezők növekedése is hozzájárul, a tejtermelés könnyen veszteséggel zárhat. A költségnövekedés egy részét a hozamok csökkenése okozta, mivel ezt takarmány-kiegészítők vásárlásával igyekeztek javítani. Egyedre vetítve a takarmány költsége 377-586 ezer Ft-ot (43-72 Ft/liter) jelentett. A „C” gazdaságnál átlagosan 60% volt az elemzett években a takarmány aránya a termelési költségben, ami 354-510 ezer Ft/tehén (45-60 Ft/liter) közötti érték. A fajlagos takarmányköltségek a gazdaságok mindegyikénél növekedtek 2010 és 2013 között, ami részben jelzi a takarmány piaci árának emelkedését, amellett, hogy a saját takarmánygazdálkodás hibái is okozhatnak költségnövekedést. A tejelő szarvasmarha takarmányok ára 75,5%-al emelkedtek, azaz 523 ezer Ft/tonnáról 918 ezer Ft/tonnára 2010 I. negyedéve és 2013 IV. negyedéve között (KSH, 2014). Ez az áremelkedés a leghatékonyabb termelők költségszerkezetére is nyomást gyakorol, rontva ezzel a jövedelmezőséget. A saját és vásárolt takarmányok aránya a „B” gazdaságnál az előbbi (saját: 58-70%, vásárolt: 30-42%), a „C” gazdaságnál az utóbbi felé tolódott el (saját: 30%, vásárolt 70%). A kedvező piaci takarmányárak mellett a gazdaságok értékesítik a saját termelésű takarmányaikat, alacsony piaci áraknál pedig vásárolnak. Az „A” gazdaság legeltet is, többek között ez okozta az alacsonyabb fajlagos költségeket. A növénytermesztési ágazattól átvett takarmányt vásároltként könyvelik el, ennek oka, hogy nincs saját takarmány feltüntetve. A gazdaságok mindegyike monodietetikus takarmányozási rendszert alkalmazott. Ez a típusú takarmányozás előnyösebb a magas tejhozamú állományoknál, hiszen évszaktól függetlenül, egész éven át folyamatosan ugyanazokat a takarmányféleségeket etetik az állatokkal. BÉLÁDI – KERTÉSZ (2012) és SZABÓ (2012) is kiemelten fontosnak tartja, hogy Magyarországon az önköltségi árat csökkenteni kell, mivel a takarmányköltség, azon belül a vásárolt takarmány aránya rendkívül magas. Ezt az elemzett gazdaságok is részben alátámasztották. BÉLÁDI – KERTÉSZ (2012) szerint a takarmányozással (fajlagos takarmány felhasználás, naturális mutatók, a takarmánytermelés hatékonyságának) kapcsolatos problémák az egyik legfontosabb területe az általánosan javítandó területeknek. A felvásárlási árak jövedelemtartalma lesz a központi kérdés a termelők számára, ezért is fontos a költséghatékonyságra való törekvés. A munkabérek fordított arányosságot mutattak az állomány méretével. Az „A” gazdaság egy tehénre számítva 95100 ezer Ft munkabért fizetett ki átlagosan, a „B” gazdaság 70-80, míg a „C” gazdaság 40-44 ezer Ft-ot. Az A gazdaság magasabb munkabéreket fizetett az átlagosnál, a „B” gazdaság pedig jutalmakkal motiválja dolgozóit. A „C” gazdaság hatékonysági mutatói nem indokolják a munkabérek növelését, de a béreket mindig infláció fölötti mértékben emelik. Az „A” gazdaságnál nem értelmezhető a munkaóra alatt megtermelt tej mutató, mivel az állattenyésztés és a növénytermesztés dolgozóit az adatszolgáltató nem tudta kettéválasztani. A „B” gazdaságban 72-109 liter között, a „C” gazdaságban 76-94 liter között volt a munkaóra alatt termelt tej.
156
A magas bérek ágazati szempontból is előnyösek, mivel az állattenyésztés természeténél fogva nem vonzó a fiatalok számára. Képzett szakemberek bevonásával nem csak az ágazati esélyeket lehet javítani, de a személyi állomány elöregedését is vissza lehet szorítani. A „B” gazdaság állategészségügyi helyzete kedvező volt, az állatorvos és az állatgyógyászati készítmények költsége átlagosan 14-18 ezer Ft-ot jelentett tehenenként. Ez az „A” gazdaságnál 21-26 ezer Ft volt, ami 2013-ban 57 ezer Ft-ra növekedett, „C” gazdaságnál évi 30 ezer Ft volt átlagosan. Az állategészségügyi költségek mértéke nem mutatott összefüggést az állomány nagyságával. A legkisebb állományú telep, az „A” gazdaság fajlagos gyógyszerköltségei literre vetítve 2,4-2,7 Ft között változtak, körülbelül megegyezően a legnagyobb állományú „C” teleppel. A „B” gazdaság mutatója ezzel szemben a kedvezőtlenebb évben sem ment 2,0 Ft/liter fölé. Általánosságban viszont elmondható, hogy a nagyobb állomány hatékonyabb szervezést és kiépítettebb infrastruktúrát igényel, az állategészségügyi problémák aránya magasabb lehet, a beteg egyedek kezelése pedig körülményesebb, mivel azokat nehezebb azonosítani és elkülöníteni (FAO, 2011). A nagyobb állományú gazdaságoknak kiemelt figyelmet kell fordítani a megfelelő állategészségügyre, mivel nehezebb megakadályozni a betegségek elterjedését. Az árbevételek összetétele állománymérettől függetlenül azonos volt. 70-80%-ot tett ki a tej értékesítésének összege, gazdaságtól függően 13-20%-ot a közvetlen támogatások, és 6-10% között az egyéb bevételek összege. Az egyéb bevételek minden esetben az élő állat eladását jelentették. A 10-20 Ft-os literenkénti támogatás a tiszta jövedelmet gyarapította. A gazdaságok a termelt tej 90-95%-át a tejfeldolgozóknak értékesítették. Az „A” gazdaság csupán a tejértékesítésből folyamatosan tudta fedezni a költségeit, a „B” gazdaságnál ezzel szemben csak az egyéb bevételek segítségével volt erre képes legtöbbször. A „C” gazdaság az elemzés kezdeti időszakát leszámítva szintén nyereségként számolhatta el a közvetlen támogatásokat és az egyéb bevételeket.
1. ábra: Egységnyi hozamra vetített árbevétel és termelési költség 2010-2013 *A 2013. évi országos önköltségi ár nem elérhető. Forrás: Saját, 2014 és BÉLÁDI – KERTÉSZ, 2014
157
157
Az „A” gazdaságnál 128-191 ezer Ft volt a tehenenkénti közvetlen támogatás, a „B” gazdaságnál 123-171, a „C” gazdaságnál 130-165 ezer Ft. Az „A” gazdaság termelési értéke 970-1 300 ezer Ft/tehén között mozgott az elemzett években és mivel a termelési költség nem haladta meg a 800 ezer Ft-ot tehenenként egyik évben sem, így 360-520 ezer Ft/tehén ágazati eredményre tudott szert tenni. Ez kimagasló volt az elemzett gazdaságok körében. A „B” gazdaság 850950 ezer Ft/tehén termelési értékét és 750-930 ezer Ft/tehén termelési költségét tekintve ágazati eredményekben alulmarad a másik két gazdasággal szemben. A gazdaság átlagos ágazati eredménye 2010-2012 között 100-122 ezer Ft/tehén volt, majd 2013-ban a takarmányköltség erőteljes növekedése miatt 14 ezer Ft/tehénre esett vissza. A „C” gazdaság stabil ágazati eredménye 116-266 ezer Ft/tehén volt az elemzett évektől függően, 800-1 115 ezer Ft/tehén termelési értékkel és 690-930 ezer Ft/tehén termelési költséggel. A költségarányos jövedelmezőség az „A” gazdaság esetében kétszer is 60% körüli, vagy ezt meghaladó értéket mutatott (átlagosan 35-60% között), a „B” gazdaságnál 16-18% között mozgott, egészen 2013-ig, amikor is 1%ra esett vissza. A „C” gazdaság mutatói 17-34% között változtak, különösen a 2011 és 2012-es év volt kiemelkedően nyereséges (34 és 28%). A termelési érték arányos jövedelmezőség esetében az „A” gazdaság itt is eredményesebb volt. A „B” és „C” gazdaság értéke 2011-ben megegyezett, majd előbbi értéke a következő években 15%-ra emelkedett, az utolsó évben pedig 1%-ra esett vissza. A „C” gazdaság értéke 2011-ben 26%-ra emelkedett, majd lassú csökkenéssel 19% lett a vizsgált időszak végére. A költségszint a termelési érték egy egységére vetített termelési költséget mutatja meg. Az A gazdaság költségszintje 60-75% között mozgott, ami kedvezőnek számít a vizsgált gazdaságokhoz képest. A „B” és „C” gazdaság közel azonos szinten teljesített 2012ig (előbbi 85-86%, utóbbi 74 és 86%).
2. ábra: A hatékonysági mutatók alakulása 2010 és 2013 között Forrás: Saját, 2014 Az „A” gazdaság 74-99 Ft/liter áron értékesítette a megtermelt tejet az elemzett időszakban. Ehhez képest az önköltségi ár mindössze 63-82 Ft/liter között változott. Az alacsony önköltséget főként a takarmányköltség arányának visszaszorítása okozta. A „B” gazdaság 73 és 95 Ft/liter közötti értékesítési árat ért el. A gazdaság a
158
megtermelt tej 95%-át egyetlen közeli feldolgozónak értékesíti, mely logisztikai szempontból előnyös. Ezek mellett 79-110 Ft/liter volt az önköltségi ár, amely legtöbbször magasabb volt az értékesítési árnál. A „C” gazdaság értékesítési árai 71 és 106 Ft/liter között változtak. Ezek mellé 80-107 Ft/liter önköltségi ár társult. Az eladási árakra jellemző, hogy csak az utolsó évben látható jelentős különbség közöttük a „C” gazdaság javára (+7 és +11 Ft az „A” és a „B” gazdasághoz képest). Ezek alapján a nagyobb gazdaságok alkupozíciója lehet, hogy erősebb volt, de mégsem értek el lényegesen magasabb értékesítési árakat az utolsó év kivételével. Az „A” gazdaság összességében nyereséges, stabil gazdaság képét mutatta. A gazdaságnak javasolható az eddigi kiváló takarmányozási gyakorlat folytatása, lehetőség szerint a gyepgazdálkodás színvonalának és a legeltetés arányának növelésével. Az állategészségügyi helyzet viszonylag kedvezőtlen volt a „B” és „C” gazdasághoz képest, ezért indokolt a gyógyászati készítmények felülvizsgálata és a gyakoribb állategészségügyi ellenőrzés. A munkabérek színvonalát érdemes megőrizni, mivel kiváló motivációs eszköz. A gazdaság fajlagos tejhozama és a tej beltartalmi mutatói kiválónak bizonyultak. A magasabb profitot célszerű részben új beruházásokra fordítani, melytől hosszú távon a fajlagos önköltség csökkenése várható. A „B” gazdaság nyereségét csak a magas takarmányköltségek befolyásoltak negatívan. A takarmány-összetétel felülvizsgálatával csökkenteni lehetne az egyes években kiugróan magas költségeket. A saját termelésű takarmány eladásával és visszavásárlásával a „B” gazdaság is él. Ennek óvatosabb megvalósításával elfogadható szintre lehetne csökkenteni az eredményt kedvezőtlenül befolyásoló költségeket. Meg kell azonban jegyezni, hogy a takarmányköltség a termelési költség legalább fele a rendkívül kedvező takarmánybázissal rendelkező gazdaságoknál is. Az állattenyésztő gazdaságok nem képesek olyan mértékben változtatni a ráfordítások szerkezetét, mint a növénytermesztők (BÉLÁDI – KERTÉSZ, 2014). Ennek eredményeképpen a takarmányköltség csökkentése nehéz feladat, kiváltképp az évente növekvő inputárak mellett. A gazdaság állategészségügyi helyzete kedvező volt. Továbbra is indokolt fenntartani a magasabb munkabéreket, melyek kedvező közvetett hatása itt is érvényesül. Jó meglátás a beruházások megvalósítása és az állománynövelés gondolata. Ezek segítségével a gazdaság 2015 után is stabil piaci pozícióban maradhat. A „C” gazdaság stabil képet mutatott, nem a legmagasabb, de folyamatosan növekvő eredménnyel. A „C” gazdaság esetében a magas vásárolt takarmány arány mellett is biztos takarmányozási gyakorlatot tudott megvalósítani, ennek folytatása indokolt a jövőben is. Az állategészségügyi költségek szintén magasak voltak a vizsgált gazdaságokhoz képest. Itt is eredményt hozhat a felhasznált gyógyszerek körének felülvizsgálata. A „C” gazdaság esetében láthattuk a legalacsonyabb munkabéreket. Ennek növelése kedvező hatásokkal bírhat, habár a munkatermelékenységi mutatók még így is erőteljes növekedést mutattak. A vizsgálat eredményeként összegezhető, hogy a versenyképesség az elemzett gazdaságoknál nem állt szoros összefüggésben az állomány nagyságával. A gazdaságok specifikus tényezői azonban nagy szerepet játszottak a jövedelmezőség alakulásában. A hátrányosabb helyzetet a megfelelő vezetői döntésekkel és a jó állománymenedzsmenttel ellensúlyozni lehet, de a stabil piaci pozíciót nagyban elősegíti a kedvező specifikus tényezők jelenléte, főként a takarmánybázis sajátosságai. Szakirodalmi jegyzék 1. BAKÁCS A. (2003): Versenyképesség koncepciók. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium által finanszírozott, "A hazai közlekedési hálózatok hatékonysága, versenyképessége növelésének lehetőségei a nemzetközi tapasztalatok alapján" (röviden HAVER-) című kutatási projekt keretében készült tanulmány (kutatásvezető: FLEISCHER T.). 2003. november 9. MTA Világgazdasági Kutat Intézet, Budapest. 24 p. 2. BATÓ M. (2004): AZ Európai Unió versenyképessége PhD értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok PH.D. Program, Budapest. 186 p.
159
159
3. BÉLÁDI K. – KERTÉSZ R. (2012): Az állattenyésztési ágazatok költség- és jövedelemhelyzete. In.: A főbb mezőgazdasági ágazatok költség- és jövedelemhelyzete 2011. Agrárgazdasági Kutató Intézet, ISSN 2063 2843 ISSN 1418 2130 (Agrárgazdasági Információk), Budapest, 61-78. pp. 4. BÉLÁDI K. – KERTÉSZ R. (2014): Az állattenyésztési ágazatok költség- és jövedelemhelyzete. In.: A főbb mezőgazdasági ágazatok költség- és jövedelemhelyzete 2011. Agrárgazdasági Kutató Intézet, ISSN 2063 2843 ISSN 1418 2130 (Agrárgazdasági Információk), Budapest, 32-41. pp. 5. CZAKÓ E. (2000): Versenyképesség iparágak szintjén -a globalizáció tükrében- PhD disszertáció. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest. 202 p. 6. EUROSTAT (2012): http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS-FK-12-001/EN/KS-FK12-001-EN.PDF 7. EUROSTAT (2012): http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS-FK-12-001/EN/KS-FK12-001-EN.PDF 8. FAO (2011): Guide to good dairy farming practice. Animal Production and Health Guidelines. No. 8. Rome. 12. p. 9. GEROSA S. – SKOET J. (2013): Milk availability: Current production and demand and medium-term outlook. In.: Milk and dairy products in human nutrition (Technical editors: MUEHLHOFF E. – BENNETT A. – MCMAHON D.). Food and Agriculture Organization of the United Nations, Rome, 26. p. 10. JÁMBOR A. (2008): A versenyképesség elmélete és gyakorlata. Bulletin of the Szent István University Special Issue Part I. Gödöllő. 18 p. 11. KSH (2014): Takarmányok értékesítési ára. http://statinfo.ksh.hu/Statinfo/haViewer.jsp Letöltés dátuma: 2014. 08. 06. 12. LACKA S-NÉ – SZABÓ P. (2000): A gazdaság fogalma Magyarországon és az EU mezőgazdasági statisztikája. Statisztikai Szemle. 78. évf. 4. sz., pp. 225-238. 13. LENGYEL I. (2000): A regionális versenyképességről. Közgazdasági Szemle, XLVII. évf., 2000. december 970. p. 14. OECD (2011): Fostering Productivity and Competitiveness in Agriculture. OECD Publishing. 110 p. (http://dx.doi.org/10.1787/9789264166820-en) 15. POTORI N. (szerk.) (2004): A főbb mezőgazdasági ágazatok élet- és versenyképességének követelményei. Agrárgazdasági Kutató Intézet, HU ISSN 1418 2122 ISBN 963 491 472 1, Budapest, 91 p. 16. SZABÓ M. (2012): A kvótakivezetés várható hatásai Magyarországon In.: Tejágazati tendenciák és kilátások, II. Tejágazati Konferencia előadásai. Tej Szakmaközi Szervezet és Terméktanács, Budapest, 2012. szeptember 12. 16-21. pp. 17. SZŰCS I. (programvezető) (2004): A versenyképesség összetevői és mérési módszerei a hús-termékpályán. In:. A magyar mezőgazdaság nemzetközi versenyképessége. MÓDOS GY. (szerk.) Agroinform Kiadó, Budapest, 233 p. ISBN 6935028199 18. TÍMÁR I. (2004): Versenyképesség a magyar tejágazatban PhD-értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest. 165 p. 19. TÓTH E. – VARGA GY. (2000): A mezőgazdaság üzemi rendszere a hazai és az EU agrárpolitika tükrében. Statisztikai Szemle 78. évf. 4. sz., Budapest, pp. 248-261. 20.VŐNEKI É. – MÁNDI-NAGY D. (2014): Nemzetközi tejpiaci kilátások a kvóta megszüntetése után. Kézirat. 2014.04.04. 4. p.
160
