ICGFM Konferencia Miami, 2008. május 19.
Az államháztartás tervezése a gazdasági felzárkóztatás érdekében - magyar esettanulmány (Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevıszék elnöke)
Bár az esettanulmány a magyar államháztartásról és nemzetgazdaságról szól, az összefüggések jobban megérhetık, ha figyelmet fordítunk a „8+2” új EU tagállam sajátos, de több vonatkozásban hasonló helyzetére. Ebbe a körbe az EU-hoz legutóbb csatlakozott országok tartoznak Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, illetve Bulgária és Románia.
Felzárkózás a fejlett világhoz – öröklött és új problémák Az új tagállamok fı törekvése a felzárkózás a fejlett világhoz. Ez azonban az Európai Unió keretében sem automatikus. A felzárkózást szolgáló reál-konvergencia bonyolult, s rövid távon esetenként egymást keresztezı prioritásokat is támasztó kölcsönhatásban áll az egyensúlyi követelményeket támasztó nominál-konvergenciával. Megvalósításuk korszakos kihívást jelent, ami a tagországok társadalmának és lakosságának teljesítıképességét és toleranciáját is egyaránt roppant erıteljesen próbára teszi. E feltörekvı régió fejlıdését, dinamikáját érzékelteti, hogy az IMF adatai szerint 1994-2004 között az egész közép-kelet európai régió jelentısen növelte súlyát a világkereskedelemben, méghozzá úgy, hogy – Bulgária, Lettország és Litvánia kivételével – az exportja legalább olyan gyorsan bıvült, mint az importja. Az áruk és szolgáltatások exportja 2005-ben Magyarországon 3,4-szerese volt az 1995-ösnek, az észtek 3-szoros, a többi közép-kelet európai ország 2-2,5-szeres növekedést tudott elérni. A magas vagy közepesen magas technológiai színvonalú termékek aránya a kivitelben Magyarországon a legmagasabb, 75%-os. Az exporttermékek egységértéke (unit value) 2004-ben Csehországban, Észtországban és Magyarországon már lényegében elérte a világátlagot. A GDP 2005-ben Lengyelországban és Szlovákiában több mint 40%-kal, Szlovéniában 35%kal haladta meg az 1989-est (míg Bulgáriában, Romániában és a többi balti országban éppen csak elérte a rendszerváltás elıttit). Az 1995 és 2005 közötti idıszakban Magyarország gazdasági fejlıdése vásárlıerı-paritáson évi 4,1%-ot tett ki, gyorsabb volt – Írország és Luxemburg kivételével – minden nálunk fejlettebb tagországénál és lassúbb volt minden nálunk fejletlenebbnél. Tanulságos, ha megnézzük, hogy az ezredfordulón, 2000-ben a szóban forgó országok egy fıre számított GDP-je milyen hányadát tette ki az EU-15-re vonatkozó ugyanezen mutató átlagos értékének. A Világbank 2005 évi közlése szerint a mutató Magyarország esetében
52%, míg Csehország 60%-ot, Szlovákia 48%.-ot, Bulgária 24%-ot, Románia 27%-ot, ugyanakkor Szlovénia esetében 71% ez az arány. A kutatók szerint a felzárkózási folyamat – még optimális külsı és belsı feltételek esetén is – több évtizedet igényel. Az EBRD számításokat végzett arra, vajon hány év szükséges ahhoz, hogy az Unió korábbi tagjainak vásárlóerı-paritáson számított 2000 évi egy fıre jutó GDPjének átlagát az új tagok elérjék, az 1998 és 2001 közötti átlagos növekedésükkel számolva. Ez Magyarország és Lengyelország esetében 30 évet, Romániának 40 évet, Litvániának 70, míg Szlovéniának csupán 8 esztendıt igényelne. Az új EU tagok nagyjából hasonló háttérrel rendelkeztek és lényegében azonos problémákkal kellett szembenézniük a múlt század 90-es évtizedének elején kibontakozott rendszerváltásuk körülményei között. Gyakorlatilag minden országban feltornyosultak a régóta halogatott problémák az egészségügyi-, valamint a nyugdíjrendszer mőködıképességének biztosítása, megreformálása terén. Más síkon is felszínre kerültek sajátos gondok. Mindenek elıtt például az államháztartás, a költségvetési szisztéma átláthatóságának hiánya, bizonyos fehér foltok a számvitelben, gyakorlatilag a sajátos államszámvitel hiánya, valamint az, hogy külön sínen futott a költségvetési tervezés és az ágazati-, illetve szakpolitikák megalkotása, miközben nem volt, s a legtöbb helyen ma sincs a kor követelményeinek megfelelı, nemzetgazdasági szintő középtávú tervezés. Az azonban érzékelhetı különbség volt, hogy a többi országtól eltérıen Magyarország, Bulgária és Lengyelország jelentıs adósságterheket örököltek. Az újdonsült EU tagoknak kemény lecke a konvergenciával kapcsolatos közösségi elıírásoknak való megfelelés. Annál is inkább, mert költségvetési politikájukra jellemzı, hogy gyakorlatilag szembemennek a gazdasági ciklussal: 2006-ban például az országok többségében romlott a költségvetési egyenleg, holott a régióban erısödött a gazdasági növekedés. Különösen Csehország, Lengyelország és Magyarország sorolható a számottevı államadóssággal rendelkezı, s a költségvetési pozíciók tekintetében problémás ország-csoportba. A többinek viszonylag stabilabb a költségvetési helyzete, a GDP-hez mérten viszonylag szerényebb az államadósságuk. Ugyanakkor ezekben az országokban - ahol a fiskális konvergencia kisebb gondot jelent – az árstabilitás fenntarthatósága képviseli az alapvetı kockázatot. Magyarország volt a tíz új EU tag között a „legnagyobb újraelosztó”: 2006-ban a GDP-nek kereken 53%-át költötte el a pénzügyi kormányzat (2008-ban ez az arány már 50% alatti) s ebbıl – GDP-arányosan – 9,2%-ot hitelbıl finanszírozott. GDP-arányosan Magyarországon a legnagyobb a kamatteher, ami a kiugró mértékő, 2007-ben 66 % és 2008-ban is várhatóan még hasonló mértékő államadósság következménye. A költségvetési pozíció alakulásának vizsgálata megmutatja, hogy Magyarország, Csehország és Románia esetében 2000 és 2006 között számottevıen meggyengült a költségvetési fegyelem. Erre utal, hogy a kamatfizetések nélküli elsıdleges egyenleg euróban mérve folyamatosan romlott és GDP-arányosan is csak Magyarországon sikerült ennek a romlásnak kemény megszorítások útján 2006-ban megálljt parancsolni. Szétfeszítené esettanulmányunk kereteit a költségvetési folyamatok mélyebb elemzése. Ezért mindössze annyit teszek hozzá az eddigiekhez, hogy az irányítás, a vezetés és az intézményi mőködés is meghatározóan befolyásolja a költségvetési politikát, azt, hogy a költségvetés megtervezésétıl a végrehajtás lezárásáig ható különbözı erık és kölcsönhatásaik hogyan be-
2
folyásolják a költségvetés helyzetét. Tény, hogy intézményi szempontból közel azonos (természető) problémák tapasztalhatók az új EU tagok sorában. A demokratikus politikai átmenet során egymáshoz hasonló intézményrendszer jött létre. Mindenhol többpárti koalíciós kormányzásra épül a rendszer, ami eleve oda vezet, hogy a pénzügyminiszternek rendszerint csak korlátozott a befolyása a szaktárcák költségvetéseire. Amint arra már két évvel ezelıtti itteni elıadásunkban is utaltam, nyilvánvalóan új alkalmazkodási feladat áll elıttünk. Új alkalmazkodási stratégiák szükségesek. Elsısorban azok az alkalmazkodást és változást igénylı folyamatok érdemelnek figyelmet, amelyek az állam és intézményei újszerő és korszerő szerepvállalását igénylik. Ez márcsak azért is szükséges, mert meg kell változtatni a gazdaság irányításának és fejlesztésének szakmai alapjait, a gondolkodásmódot és az állami intézményi mechanizmust, ahhoz, hogy a mőködés és a fejlıdés kiegyensúlyozottabbá váljon. Az országok többségében ugyanis jellemzı volt az utóbbi években a gazdasági növekedés, valamint a kiadási és az adómérséklési lehetıségek túlbecslése, továbbá a költségvetési kiadásoknak a politikai ciklushoz, az országgyőlési választásokhoz való igazodása. Ezek Magyarországon különösen markánsan jutottak érvényre, amiben közrejátszott az is, hogy hiányzott, illetve hiányzik a költségvetési tervezésben a középtávú szemlélet, a sokoldalúan megalapozott és hiteles makrogazdasági elırebecslések és mindenek elıtt a költségvetési kiadásoknak korlátokat szabó törvény, jogszabály.
Változó világpiaci erıviszonyok A közel- és a távolabbi jövıt kutatók, elemzık sajátos válaszútról, útelágazásról beszélnek, aminek bonyolult kölcsönhatásai már most erıteljesen befolyásolják a világpiaci mozgásokat, erıviszonyokat, alkalmazkodási kényszereket. Az egyik út a kiegyensúlyozott gazdasági fejlıdés, a tudományos és technológiai újítások térnyerése, az egészségi állapot javulása, a prosperitás felé vezet. A másik irány a globalizáció káros mellékhatásaival, a sokasodó demográfiai problémák eluralkodásával, a politikai válsággócok fenyegetéseivel, egyszóval a világ mőködésének, a gazdasági folyamatoknak nehezen leküzdhetı nehézségeivel jellemezhetı. Az ökológiai változások szemléletformáló követelményei mellett már most elıtérben állnak a demográfiai polarizálódás kihívásai. A fejlett országok lakossága 2050-re a világ népességének alig 10%-át teszi majd ki. Messzemenı konzekvenciái vannak a lakosság elöregedésének, ami a jelenlegi társadalombiztosítási és nyugdíjrendszereket belátható idın belül finanszírozhatatlanná teszi. Szinte megdöbbentı adat, hogy a valaha a világon élt 65 éven felüliek kétharmada napjainkban él. Tény, hogy a világ „mőködésében” egyre több a bizonytalansági tényezı. Új gazdasági, hatalmi erıközpontok alakulnak ki. Ázsia rohamléptekben feltörekvı hatalmai, kiváltképpen Kína és India – újabban már évi 8-10 %-os nagyságrendő GDP növekedéssel – minden bizonnyal nemcsak a nemzetközi gazdaságot, hanem a geopolitikai viszonyokat is átformálják majd. Felgyorsul a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépülése. Két-három évtized alatt a termelés megkétszerezıdhet, a világkereskedelem pedig háromszorosára bıvülhet. Megállíthatatlanul élesedik a gazdasági verseny. A pozíciók változását és a verseny-kihívást az is érzékelteti, hogy miközben a fajlagos termelési, innovációs és – nem mellékesen – a hadi po-
3
tenciál tekintetében az Egyesült Államok továbbra is az elsı számú világhatalom, fejlıdési dinamikája már elmarad több ázsiai országétól, miközben az egy fıre jutó GDP tekintetében Európa mintegy 25 %-kal „gyengébb”, s termelékenysége is alacsonyabb, mint az Egyesült Államoké. Az új EU tagok gazdasági mozgásterét a nemzetközi gazdasági fejlemények sorában napjainkban kisebb-nagyobb mértékben az amerikai hitelválság is befolyásolja. A 2007 nyarán az Egyesült Államokban kezdıdött hitelpiaci válság – mint ismeretes - a másodlagos jelzálogpiacról indult ki. Átterjedt az amerikai és – a globalizáció nyomán – a nemzetközi pénz- és tıkepiac többi részére. Közvetlenül vagy közvetve érinti a világ azon országainak pénzügyi szektorát és reálszféráját, amelyek erıteljesebben integrálódtak a nemzetközi munkamegosztásba. Párhuzamosan a magas energia- és élelmiszerárak, valamint más tényezık hatására az inflációs nyomás is erısödıben van. A jegybanki szerepkört betöltı amerikai Fed a többi ország központi bankjával együtt azzal a célkonfliktussal szembesült, hogy ha a recesszió ellen hadakozik, akkor az infláció gyorsulását kockáztatja, míg az inflációval szembeni fellépés a gazdasági visszaesés valószínőségét fokozhatja. Ilyen körülmények között sajátos dilemma, hogy a két egymást kizáró kedvezıtlen döntés közül melyiknek a kockázatai és következményei a kevésbé súlyosak. A Fed utóbbi hónapokban tett lépései a recesszió elkerülését célozzák. Az esetleges pénzügyi válság, illetve az amerikai gazdasági növekedés visszaesése szerte a világon éreztetheti hatását. A hitelválság folytán elıre láthatóan csökken a világmérető pénzbıség. Ennélfogva a magyar pénzügyi közvetítı szféra, illetve azon keresztül a vállalkozói szféra drágábban juthat külföldi forrásokhoz. A mind általánosabbá váló kockázatkerülı magatartás a forintban meghatározott pénzügyi eszközöktıl elvárt hozamot is emeli. Ez megmutatkozik a forint euróval szembeni árfolyamának gyengülésében és a hosszú lejáratú állampapírok hozamának megemelkedésében. A magyar gazdaságot a pénzügyi válságjelenségek nem közvetlenül, hanem nemzetközi folyamatok részeként fenyegetik, kiváltképpen azzal összefüggésben, hogy egyes felzárkózó országokban (balti államok, Bulgária, Románia, Törökország, szovjet utódállamok stb.) megrendülhet a befektetıi bizalom, és onnan jelentısebb tıkekivonásra kerülhet sor. Ennek hatásai a befektetık regionális szemlélete miatt Magyarországot is elérhetik.
Konvergencia program és gazdaságpolitikai fordulat Magyarországon Magyarországon a fenntartható, finanszírozható növekedést meghatározóan befolyásolja az is, hogy az innováció és a beruházások terén a multinacionális vállalatbirodalmak (illetve nálunk mőködı szervezeteik), a foglalkoztatás körében pedig az elsısorban a piaci szolgáltató szektorokban mőködı kisvállalkozások szerepe a domináns. További sajátosság – ami összefügg a duális szerkezettel – hogy a kis, nyitott szerkezető magyar gazdaság alapvetıen mőködı tıke-import révén modernizálható. Az ipari termelés kétharmada közvetlenül, további mintegy 15 százaléka közvetve, így együttvéve nagyságrendileg 80 százaléka az EU piacára kerül. A magyar GDP-nek mintegy negyede a német piacon realizálódik, ami az export roppant erıs területi koncentrációját, következésképpen az exportteljesítménynek a német konjunktúrától
4
való páratlan függését jelenti. A magyar reálszférát az amerikai hitelválság elsısorban azáltal érintheti, hogy lassulhat a fı felvevıpiac, az Európai Unió, azon belül a Gazdasági és Monetáris Unió gazdasági növekedése. Emiatt visszaeshet az importkeresletük növekedési üteme, ami a külsı feltételek oldaláról nehezíti a 2006-2007. évi korrekciós intézkedések nyomán visszaesett gazdasági növekedés dinamizálását. A magyar gazdaság csak exportvezérelt növekedés alapján lehet tartósan dinamikus. Mivel a magyar exportnak több mint a háromnegyede a multinacionális társaságok hazai leányvállalataitól származik, ebben az összefüggésben is nyilvánvaló, hogy a dinamikus export feltétele a tıkevonzási-, illetıleg megtartási képesség fenntartása. Ez nem kizárólag és talán nem is elsısorban az újabb és újabb beruházásokat jelenti, hanem a külföldi tulajdonú cégek profitjának magyarországi újra befektetését is, annál is inkább, mert a korábban egyirányú tıkeáramlás kétirányúvá vált: nemcsak Magyarországra jön a tıke, hanem egyre jellemzıbb a magyar vállalkozások külföldi tıkebefektetése, valamint a külföldi befektetık jövedelem-visszautalásai, a profitrepatriálás. A költségvetési hiány Magyarországon az ezredforduló óta rendszerint a kiadási oldalon keletkezett, de a nem mindig átgondolt adó- és járulékcsökkentések is kedvezıtlen hatásúak voltak. Államháztartásunk GDP-arányos hiánya 2000-ben éppen 3% volt, akkor megfelelt a maastrichti kritériumnak. Az azt követı években – kimutathatóan a választásokhoz igazodó ciklikussággal – fokozatosan nıtt a hiány, ami 2006-ra rekordmértékővé vált, meghaladta a 9%-ot. A magyar gazdaság vonatkozásában egyértelmő, hogy a parlamenti választásokat megelızı drasztikus kereslet élénkítésre, majd pedig az erıtlen egyensúly javítást eredményezı intézkedésekre épülı gazdaságpolitika tarthatatlanná vált, ezért határozott fordulat, reformléptékő változások sora szükséges. A kiútkeresı reformok kibontakozóban vannak. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem megfelelıen elıkészítettek. Az elırehaladást az is megnehezíti, hogy a különbözı intézkedések nem képeznek konzisztens rendszert, nincs világos perspektívájuk és a megvalósítás is sok tekintetben bizonytalan, vagy szervezetlen. A reformok és a költségvetési kiigazítás egymásba csúszása miatt a változásokat kedvezıtlenül fogadja, sıt többnyire ellenzi a társadalom. Az elmúlt években jellemzı viszonylag dinamikus magyar gazdasági növekedés 2007-ben erıteljesen visszaesett (2006-ban 3,9%, 2007-ben mindössze 1,3%-os GDP bıvülés valósult meg). Ebben egyedi okok, például a mezıgazdaságot sújtó aszály is közrejátszottak, de a döntı tényezı kétségkívül a nemzetközi összehasonlításban is tetemes egyensúlyi feszültségek visszaszorítására irányuló konvergencia program eddigi eredményes teljesítése. A költségvetés kiadási oldalának kontrolja egyértelmően sikeres volt. A 2006 évi 9,2% mértékő GDParányos deficit 2007-ben az elıirányzott 6,8%-nál jobban, 5,7%-ra mérséklıdött. Egyidejőleg a külsı egyensúly is javult, a magyar gazdaság küldı finanszírozási igénye 2007-ben a GDP 3,9%-ának megfelelı nagyságúra csökkent. A tudatos és kemény költségvetési konszolidáció ílymódon – érthetıen - számottevı „növekedési áldozattal” járt, ami 2007-ben elsısorban a beruházások stagnálását, a foglalkoztatás csekély mértékő további mérséklıdését, valamint a közszolgáltatási kiadások nominális viszszaesését hozta magával.
5
A számottevı költségvetési megszorítások és a növekedés lelassulása mindenképpen átmeneti jelenség. A gazdasági növekedés üteme 2008-ban érezhetıen emelkedik, jóllehet dinamikája még elmarad a Magyarországgal együtt csatlakozott EU tagállamokétól. A közelebbi jövı alapkérdése az, hogyan sikerül kibontakoztatni a költségvetés pozícióját is befolyásoló strukturális reformokat, mindenekelıtt a nagy közösségi ellátórendszerek, így a nyugdíjrendszer, az egészségügy, valamint az oktatás modernizálását és felgyorsítani az EUforrásokra támaszkodó, versenyképességet erısítı fejlesztéseket, hozzáigazítva ezekhez a közigazgatás, ezen belül az önkormányzati rendszer, illetve a régiók reformléptékő korszerősítését. A reál-konvergencia folyamatainak erısítése, a fejlettebb országokhoz való felzárkózáshoz vezetı növekedés feltételezi és igényli a tıkevonzó- és megtartó képesség erısítését, az üzleti szféra nagyobb mozgásterének biztosítását, a költségvetési stabilizációt és annak nyomán a kormányzati politika hitelességének erısödését, a gazdasági vezénylés, valamint a költségvetési- és a pénzügypolitika terén az átláthatóságot és a kiszámíthatóságot, s ezek alapján azt is, hogy a növekvı beruházási ráta a magasabb tıkeállományon és a termelékenység emelkedésén keresztül támogatta a gyorsabb növekedést. Zömében ugyanezek az elemek hordozzák az úttévesztés, az útvesztés veszélyeit is. Ha ugyanis nem lesz következetes a fiskális kiigazítás, nem teljesednek ki a reformok, nem lesz kiszámítható a gazdaságpolitika, nem sikerül fenntartani a beruházások külpiaci húzóerejét, nem javul a munkaerı-forrás minısége és a foglalkoztatás aránya (ezek közül akár egy-egy kedvezıtlen elem önmagában is veszélyforrás), az akadályozza a magántıke aktivitását, az elsıdleges fejlesztési tényezınek, a külföldiek tıkeberuházásainak a fenntartását és bıvülését, ami radikálisan aláásná a finanszírozható növekedés esélyeit Magyarországon. A gazdaságpolitika legnagyobb kihívása az államháztartás pénzügyeinek rendbetétele. Ez összefügg a jövedelem-koncentrációval, a társadalmi újraelosztással, a szociális ellátásokkal és a versenyképességgel, s mindezeket áthatják az adórendszer problémái. Kulcskérdés tehát a közszféra tevékenységének hatékonyabbá tétele. Tény ugyanis, hogy a közpénzek felhasználása nem hatékony. Szinte minden államilag finanszírozott beruházás – az autópályáktól a metrón át a kulturális célú épületekig – drágább a nemzetközi átlagnál. Ráadásul a közbeszerzési rendszer irreálisan lassúvá és gyakran a piaci áraknál drágábbá teszi a közületi beruházásokat. Szükséges a korábbiaknál fokozottabb harmónia, a kellı összhang a monetáris és a fiskális politika között. A lassú növekedés és a magas infláció egy idıben való megjelenése ugyanis rendkívüli nehéz jegybanki „feladvány” a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében. A magyar pénzügyi kormányzat a 2007-2011 évi aktualizált konvergencia programban a középtávú költségvetési pályára vonatkozóan egyértelmővé teszi, hogy – szándékai szerint – a 2006 második felében megkezdett költségvetési konszolidációs program az államháztartási hiány gyors csökkentése mellett strukturális reformokkal biztosítja majd az egyensúly tartós fennmaradását. A költségvetési pálya fı jellemzıi a programidıszak idıhorizontján: •
a kiigazítás „orrnehéz”, 2007-2008-ban hiánycsökkentés több mint 70%-a, 2009-ig 85%-a megvalósul,
6
•
2007-ben, a kiigazítás elsı teljes évében az egyenlegjavulás fele még a bevételek növelésének volt köszönhetı, 2008-tól azonban a hiány csökkenését a GDP-arányos kiadások visszafogása biztosítja.
A konszolidációs program eddig sikeresnek bizonyult. Az államháztartás hiánya – mint láttuk - 2007-ben a vártnál erıteljesebben csökkent és 2008-ban is kisebb lehet a korábban tervezettnél. A deficit 2009-tıl a jelek szerint a konvergencia programban kitőzött célok szerint alakul. A hatályban lévı konvergencia program szerint a magyar Kormány azzal számol, hogy a gazdasági növekedés az alappályán a 2008-as 2,8%-ról a 2009-2011-ben 4,0-4,2%-ra emelkedik. A növekedés megugrásának egyik oka – a Kormány szerint -, hogy az állami szektor hozzáadott értéke a kiigazítás után már újra növekedhet, és a magánszektor által elıállított GDP dinamikája is emelkedik, körülbelül annak 2000-2005 közötti években megfigyelt átlagos növekedési ütemére. A magánszektor növekedésének fı húzóereje a felhasználási oldalon az EU-források beáramlásával összefüggı növekvı kereslet és a továbbra is erıs exportdinamika, a termelési oldalon pedig a munkaerı-felhasználásnak, a tıkeállománynak és ezek együttes termelékenységének – az úgynevezett teljes tényezı termelékenységnek – kedvezı alakulása. A különbözı gazdasági kutatóintézetek véleménye árnyaltabb arra nézve, hogy valóban bekövetkezhet-e ilyen rövid távon markánsabb növekedés-gyorsulás. Az Állami Számvevıszék – a 2008 évi költségvetési törvényjavaslat megalapozottságát és kockázatait elemzı tanulmányában – úgy fogalmaz, hogy a Pénzügyminisztérium 2009-2010 évekre vonatkozó GDP prognózisa – a GDP ugrásszerő emelkedése – meglehetısen aggályos, ugyanis a rendelkezésre álló információk alapján (lásd: vállalkozások rendelési állománya, beruházási ütem, pótlólagos külföldi tıke, „Új Magyarország Fejlesztési Terv”, belföldi fizetıképes kereslet alakulása) nem tekinthetı megalapozottnak a majd, másfélszeres növekedés, illetve annak automatikus továbbvezetése. Tény, hogy – alternatív forgatókönyvek formájában – figyelembe veszi a Kormány a világgazdaság esetleges lassulásának következményeit, valamint azt az eshetıséget is, ha – kínálat oldali okok miatt – a növekedés az alappályához képest csak hosszabb idı alatt áll vissza a magasabb ütemre. Mi magunk is felhívtuk a Kormány figyelmét ellenırzéseink alapján arra a számvevıszéki megítélésre, hogy a konvergencia program teljesítésének kockázatai között számolni kell az uniós források felhasználásának gondjaival. E források hasznosításának mértéke és üteme elmarad a korábban tervezettıl, holott az EU forrásokra épülı fejlesztések felgyorsítása halaszthatatlan feladat. A számvevıszéki ellenırzések arra is rávilágítottak, hogy az európai források hasznosításának zökkenıi – több más, konkrét szervezési és eljárás-technikai hiányosság mellett – arra is visszavezethetıek, hogy nincs konszenzussal elfogadott és kiérlelt komplex nemzeti fejlesztési stratégia, hanem pusztán különbözı rész-stratégiákra épülı programok alapján bontakozik ki a szóban forgó források hasznosítása. Az ÁSZ szerint 2008-at követıen kockázatot jelenthetnek a kormányzati körbe tartozó gazdálkodó szervezetek, valamint bizonyos állami garanciavállalások kapcsán felvett hitelek miatti esetleges adósságátvállallások. A konvergencia programnak emellett további bizonytalansági tényezıje – a Számvevıszék szerint - a bérek alakulása, aminek növekedési üteme fontos faktora a költségvetési bevételek 7
alakulásának és – elsısorban, de nem kizárólag a nyugdíjak vonatkozásában - a kiadásokra is számottevı hatással van. Kutatóintézetünk elemzései valószínősítik, hogy a bruttó bérek gyorsabban emelkedhetnek a konvergencia programban elıirányzottnál (erre utalnak a 2007. évi adatok is), s különösen a versenyszféra béremelkedése számít 2008-ban és 2009-aben tovagyőrőzı hatásokkal együtt járó kockázati tényezınek. A jelentıs adósságállomány és a költségvetési deficit olyan kockázattal jár, hogy nehéz megbecsülni, meddig tarthat a külföldi befektetık, hitelezık bizalma a magyar gazdaság iránt. Erre a veszélyre és a magyar gazdaság- és pénzügypolitika hitelessége erısítésének szükségességére jelentéseink is rámutattak, s mindez parlamenti hozzászólásaimnak is egyik fı mondanivalója volt. Mindemellett aligha kétséges, hogy a konvergencia programban foglaltak valóra váltásának és a gazdaság dinamizálódásának egyik alapfeltétele a vállalható és végrehajtható adócsökkentési pálya kijelölése, a jelenleginél alacsonyabb adókulcsok és a kiszámíthatóbb adózási környezet. Európai összehasonlításban ugyanis a magyarországi adók szintje a közepesnél alig magasabb, ám a hasonló fejlettségő országokét meghaladja. A GDP-arányos adócentralizáció mértéke 2006-ban 37% volt, a konszolidációs kiigazítások hatására 2007-ben és 2008-ban 39% körüli, és 2011-re – a konvergencia program elıirányzatai szerint – ismét visszaáll 37%os nagyságra. Magyarországon a tıkét terhelı adók aránya az EU-átlag alatti, míg átlag feletti a fogyasztás adóztatása és átlagos a munkát terhelı adók mértéke, amiben benne foglaltatnak a társadalombiztosítási járulékok is. Az egészében erodálódott adórendszer egyre kevésbé felel meg a közteherviselés elvi követelményeinek, miközben túlsúlyba került a közbevételeket biztosító szerepe. Szükséges az élımunka adóterhelésének mérséklése, fenntartással kell kezelni a fogyasztási adóterhek növelésére irányuló törekvéseket, s igényelni kell a tıke- és a vagyonhasznosítás jövedelmeinek markánsabb adóztatását. Távlatos megoldások szükségesek a központi és a helyi adózás közötti megfelelı arányok megtalálására is. Fontos az adóbázis szélesítése, mert nálunk kevesen adóznak sokat és 2,5 millió adózó nem tud eltartani 10 milliós lakosságot, emellett ésszerőtlen az is, hogy a vállalatok több mint 50 jogcímen kényszerülnek adózni. Rendszerbeni, reform léptékő megoldás szükséges, annál is inkább, mert a széleskörő adóelkerülést a fokozottabb ellenırzés is csak részben akadályozhatja meg. A konvergencia program végrehajtásának veszélyeztetése nélkül az adók érzékelhetı csökkentésére csak a költségvetési kiadások radikális mérséklése jelenthetne alapot. Ez azonban a társadalomban meglévı feszültségek további erısödésével járna együtt. Meggyızıdésem, hogy ilyen helyzetben nem lehet és nem is szabad tankönyv-szerő „receptek” alapján intézkedni, hiszen végtére is az ország, a gazdaság van az emberekért és nem fordítva! A hatályban lévı, 2007-2011 évi aktualizált konvergencia program számításai még változatlan adórendszert feltételezve készültek. A magyar Kormány azonban szükségesnek tartja, hogy korszerőbbé, egyszerőbbé, áttekinthetıbbé és igazságosabbá tegye az adórendszert, hogy az jobban ösztönözze a gazdasági növekedést, a foglalkoztatás bıvítését és a versenyképesség javítását. Az adóbevételek belsı arányai majd módosulhatnak, de csak a konvergencia programban meghatározott adószintek változatlansága mellett, mert – mint az imént említettem - az adó- és járulékbevételek azt meghaladó mértékő csökkentését a hiánycél veszélyeztetése nélkül csakis a kiadásoknak a tervezettnél jóval erıteljesebb visszafogása tehetné lehetıvé. 8
Mindehhez járul, hogy – amint arra az Állami Számvevıszék 2007 évi ellenırzési tapasztalatait összegezve ismételten rámutatott - a helyi önkormányzatok rendszere megérett a reformra, mert ott egyre nagyobb mértékben összpontosulnak a magyar államháztartás fiskális kockázatai. Ellentmondásban áll a szinte teljes körő jogi függetlenségük és a sok tekintetben „gúzsba kötött” finanszírozási, fejlesztési képességük, miközben – figyelemmel az EU-források felhasználására is – mindinkább növekszik e szektor jelentısége, de pénzügyei és vagyongazdálkodása az államháztartás egészét (is) potenciálisan fenyegetı kockázatokkal terheltek. Felgyorsult a szektor eladósodása (jelenleg a GDP közel 3%-ára tehetı és tovább növekszik). Erre az önkormányzati feladatok és a finanszírozási rendszer „összerendezése” nélkül nem lehet tartós megoldást találni. Nem tagadható – így látják az EU illetékes szervei is – hogy Magyarország az államháztartás hosszú távú fenntarthatósága tekintetében a magasabb kockázatú tagállamok sorába tartozik. Hozzá kell tennem, hogy a költségvetési politikák és rendszerek minısítésének különbözı szempontjai lehetnek. Ilyenek például a költségvetési szerkezet, az intézményi hatékonyság, a fenntarthatóság, a rugalmasság és más tényezık. A különbözı tényezık a költségvetés erısségeit és gyengeségeit, azaz - közgazdasági szakzsargonnal élve - sebezhetıségét írják körül. A költségvetési sebezhetıség azokat a fiskális gyengeségeket foglalja magában, amelyek a közkiadási szervezetbıl, az intézményi kapacitásból, a költségvetési irányításból, illetve – tágabban értelmezve – a nem megfelelı kormányzati hatékonyságból fakadnak. Ilyen értelmezésben a költségvetés sebezhetısége voltaképpen inverze a fenntarthatóságnak, az egyensúlynak, a stabilitásnak, a megfelelı fedezettel rendelkezı kötelezettségeknek és az átláthatóságnak.
Az átmenet, a rendszerváltás néhány sajátos aspektusa A gazdasági és a költségvetési folyamatokat, nem különben az üzleti szektor mőködésének feltételeit sokrétően befolyásolta és befolyásolja a társadalmi átalakulás, a tulajdonosi szerkezet megváltozása, ami eddig ismeretlen, új kihívások elé állította az állami irányítást, a közigazgatást is. Az új EU tagok körében a politikai és társadalmi rendszer megváltozása, a gazdasági átalakulások, a korábbi paternalizmus fokozatos meghaladása nyomán megkezdıdött az állam szerepének átértékelıdése. Ez azonban a rendszerváltás eddig eltelt idıszakában gyakorlatilag minden országban bizonytalanságokkal, elırelépésekkel és részleges visszarendezıdésekkel járt együtt. Még nem sikerült igazán tisztázni az állam megváltozott szerepét, célrendszerét, gazdaságszervezési-és szabályozási teendıit. Általában nem került sor a modernizációs vonalvezetés elemeinek harmonizált trendekbe rendezıdı újragondolására. Éppen az elvi bizonytalanságot juttatja kifejezésre, hogy a „gondoskodó állam” leépítésének hivatkozási keretéül szolgálva sok helyen túlértékelt szerep jutott annak a nemzetközi „fıáramlatnak”, miszerint az utóbbi két-három évtizedben elıtérbe került a korábbi u.n. jóléti állam fokozatos leépítése és azzal egyidejőleg a profitorientált magántıke hangsúlyosabb szerepvállalása a közszolgáltatásban, a közszférában. Ezek az átalakulások mindenek elıtt alkalmazkodási kényszerekkel jártak együtt és kiszolgáltatottabb helyzetbe hozták azokat az országokat, amelyek nem alakítottak ki nemzeti alkalmazkodási stratégiát, hanem egyszerően a globalizációs nemzetközi trendek követésére bízták magukat. Elgondolkoztató, hogy ilyen korszakos jelentıségő társadalmi hatásokat és követ9
kezményeket hordozó átalakulások körülményei között az Európai Unió által deklarált „szociális állam” tartalma jószerével máig sem igazán tisztázott. Az Európai Unió szabályai nem szüntetik meg a nemzetállami felelısséget, Így nem háríthatók el, nem kerülhetık meg azok a politikai és államvezetési kötelezettségek sem, amelyeket a politikai és gazdasági elitek viselnek a társadalom boldogulásáért. Alig néhány hete egyik jeles közgazdász-tudósunk akadémiai székfoglalójában rávilágított arra, hogy az ún. közgazdasági fıáramlat növekvı súlya, szinte egyeduralma magyar sajátosság. Úgy ítélte meg, hogy a volt KGST országokban részben a politikai konzervativizmus eszmerendszere szőkíti a neoliberalizmus elméleti, gazdaságpolitikai és gyakorlati mozgásterét. A magyar gazdasági elit rendszerváltoztatás utáni nagyobb mértékő kontinuitása, az üzleti világ kormányzati pozíciók megszerzésére irányuló törekvéseinek ereje, az állam és az államigazgatás szerepének leértékelése, a vállalatvezetési módszerek és érdekviszonyok államigazgatási megjelenítése, a közvetlen haszonelvőségen alapuló értékrend Magyarországon jóval erıteljesebb és láthatóbb mint az Európai Unió hajdani szocialista tagországaiban. E körülmény feltehetıen közrejátszott abban – hangsúlyozta - hogy a magyar gazdaságpolitika célrendszerében, eszköztárában hiányos dimenzió lett a fejlesztéspolitika. Ellenırzéseink is visszatérıen tapasztalják annak hátrányos következményeit, hogy a versenyképesség javítására és azzal összehangoltan az államháztartás mőködésének korszerősítésére eddig nem sikerült társadalmi konszenzuson alapuló átfogó nemzeti fejlesztési stratégiát és arra épülı modernizációs program-rendszert kimunkálni. Nemcsak a termelési- és a termékszerkezet, vagy például a régiókra konkretizált területfejlesztés terén, hanem a „háttérben” is ez a helyzet: így például a magyar K+F szektor és az innovációs rendszer átfogó nemzeti stratégiája sem áll rendelkezésre (amit nem pótol a Magyar Tudományos Akadémia tudománypolitikai koncepciója sem, mert az nem esik egybe a K+F szektorral, s még kevésbé az innovációs rendszerrel. Ehelyett inkább a jóléti-szociális, az egészségügyi és a nyugdíjszolgáltatások finanszírozásának, forráshiányának mindinkább markáns kényszerei dominálnak. Nem sikerült megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek a nominál- és a reálkonvergencia lehetıség szerint összehangolt kibontakoztatásával a nagy ellátó rendszerek szolgáltatási színvonalának ırzését és javítását is lehetıvé tennék, azaz e rendszereket – különbözı addicionális forrásokra is támaszkodva – anélkül lehetne finanszírozni, hogy az keresztezné a megkerülhetetlen deficitcsökkentı folyamatokat. Az utóbbi évek egyik viszonylag új jelensége Magyarországon is a közszféra és az üzleti szektor közötti „átjárás” kibontakozása, az állam és a magánszféra közötti kooperáció erısödése, ami elsısorban az infrastruktúra fejlesztésének körében került elıtérbe. Magyarországon napjainkban sokan tartanak attól, milyen hatásokkal járhat, ha például az egészségügyi ellátásban markánsabb szerepet kap, kapna a magánszektor. Ezzel egyidejőleg jelenik meg, kerül elıtérbe, hogy a lakosságnak is fokozottabb mértékben lehetne, kellene e téren „öngondoskodást” vállalnia. Nem ritkán megfeledkeznek azonban arról az ezt propagálók, esetenként a döntéshozók, hogy az öngondoskodáshoz társadalmi méretekben szükséges megfelelı feltételeket, kereseteket biztosítani, amelyek azonban forrásoldalon rövid távon lényegében elıteremthetetlenek, ugyanakkor a versenyképességet romboló magas bérköltségekhez vezetnének. Mindenesetre a különbözı elképzelések megvalósítása nagymértékben függ attól, hogy a társadalom mennyire tekinti hitelesnek a vezetési-irányítási rendszert, mennyire fogadja el a
10
közpolitika egy-egy szereplıjének argumentációját. Azt, hogy jót akar, s képes sikerre vezetni. A kihívásokra adott válaszok közfinanszírozási következményei a maguk konkrétságában, egy adott ország életkörülményeire, szociális összetartására, s természetesen a nemzetgazdaság versenyképességére visszahatva jelentkeznek. Ma sehol a világban nem beszélhetünk „tiszta” ideológiai alapú gazdaságpolitikai megközelítésrıl. Óvatosnak kell lennünk azonban abban, hogy mit hogyan minısítünk, mit tekintünk napjainkban szociáldemokrata vagy konzervatív útnak. Sıt, még az egyéni gondoskodást leginkább hangsúlyozó neoliberális gazdaság- és államfelfogás térnyerése vagy háttérbe szorulása sem attól függ, hogy a magát liberálisnak meghatározó párt éppen koalíciós partner vagy sem, hanem inkább attól, hogy e gondolkodásnak, felfogásnak a markáns képviselıi az adott pillanatban nemcsak gazdaságiterapeuta, hanem elképzeléseik közvetlen érvényesítését lehetıvé tevı kormányzati szerepet töltenek-e be, vagy sem. A közpolitika a társadalom egészének az érdekeit hivatott érvényesíteni. Mégpedig tekintet nélkül az ideológiai, társadalmi, politikai, tulajdonosi, jövedelmi különbségekre. Ebbıl következik, hogy az éppen kormányon lévı pártnak (pártoknak) nem pusztán a politikai preferenciákat kell, kellene figyelembe venni, s minél teljesebben érvényesíteni, hanem a társadalom egyéb érdekeit, a „szők” pártpolitikán kívül esı szempontokat, elvárásokat is. A világ gazdasági és politikai eseményei versengések sorozatát jelentik. Következésképpen a globalizált folyamatokban elfoglalt hatalmi erıtér valójában egy-egy ország, integráció vagy gazdasági szereplı által elért versenyképességi tényezık sorából áll. Ezért, úgy vélem, az a helyes, ha abból indulunk ki, hogy a versenyben-maradás – de akár emelkedettebben, bár nem túlzással, a nemzeti fennmaradás – alapfeltétele az alkalmazkodási teljesítmény, az adekvát válasz az új követelményekre. Az elmondottak lényegileg érintik a közszféra és a gazdaság versenyképességét, ezen belül pedig a politikai és a gazdasági szféra kapcsolatainak optimalizálását. A legfontosabb talán az, ahogyan egy ország gazdasági versenyképessége is csak a világ egészének, a többi országnak a fejlıdéséhez és szerkezetéhez mérhetı, a közszféra versenyképessége is csupán adott ország társadalmi és gazdasági mőködésének egészében nyer értelmet. Azaz: nem pusztán összekapcsolódik, hanem egységes egészben mőködik a közszféra, a közigazgatás és a gazdaság, a gazdasági vállalkozások, a magánszektor, valamint a politikai intézményrendszer, a civil szféra, a profitorientált és a non-profit szervezetek, azaz az intézmények, a mőködési struktúrák teljes sora. A következı évtizedek globalizációs világában mindinkább azok az országok, nemzetgazdaságok számíthatnak sikerre, amelyek kormányzását nem torzítják el szőkebb csoportérdekek, amelyek képesek reálisan és gyakorlatiasan mérlegelni nemzetközi helyzetüket és nemzeti érdekeiket, ezek alapján reális célokat tőznek ki és azokat képviselni is tudják.
Kulcsszerepben a társadalmi párbeszéd és a bizalom A politika, szőkebben és konkrétabban a pártpolitika és a közszféra kapcsolatai szövevényesek, bonyolultak. Kedvezı és kedvezıtlen vonásaik egyaránt megtalálhatók a rendszerváltó gazdaságokban, az EU új tagállamaiban. Többé-kevésbé jellemzınek tekinthetı, hogy a politika, a pártpolitika eléggé intenzíven, a kelleténél erısebben „rátelepedett” a közszférára és a
11
társadalom más szegmenseire is. Ennek szerteágazó okai vannak. Ezek sorában – legalábbis Magyarországon – talán az a leginkább meghatározó, hogy a rendszerváltás jellege, természete miatt a politikai szerepvállalás egyben létmeghatározói, gazdasági erıforrás-szerzési, az érdekkörbe tartozók közötti felosztási funkcióvá is vált. Ennek formái annál inkább felszínre kerültek, minél jobban beszőkültek azok a gazdasági erıforrások, amelyek a politikai célok szolgálatában a különbözı (nem mindig stabil kötıdéső) szimpatizáló, támogató gazdasági erıket képviselı szervezıdésekhez kapcsolódtak. Társadalomkutatók arra következtetnek, hogy a pártoknak a klientúrák kiépítésére és a közpénzek ilyen célra való felhasználására irányuló hajlandósága nem pusztán „attitődprobléma” és nem is csak a még fejletlen demokratikus politikai kultúra kérdése, hanem a háttérben minden bizonnyal a mai társadalomszerkezet élı érdekviszonyait és rendies tendenciáit kell sejtenünk. Aligha tagadható, hogy amilyen kezdeti egyetértés volt a rendszerváltó elitben, a különféle politikai erık között a fordulat szükségességében és elindításában, annál erıteljesebb szembenállás alakult ki közöttük a politikai-gazdasági hatalom megszerzéséért, illetve annak birtoklásáért folytatott küzdelemben, végletekig túlzott ígéretlicitet vállalva, elszakítva a racionális szakmai megközelítéstıl a rövid távú politikai-haszonmaximálás gondolkodásának síkját. Így szükségképpen állt elı olyan helyzet, hogy nincs megfelelı kontinuitás, közös kiindulási alap, nem alakult ki a szükséges „minimum” a megtartandó értékek és a szükséges változások szelektív meghatározásában. A fenntartható és finanszírozható növekedési pályára állás, s annak érdekében a közpénzügyi rendszer korszerősítése, az államháztartás stabilizálása és más fontos gazdasági feladatok valóra váltása nem pusztán gazdasági kérdés. Annál jóval tágabb horizonton lehet és kell feltárni a közéleti klíma javításának, a politikai és a társadalmi közmegegyezés megteremtésének lehetıségét. Ez mindenhol igaz. Magyarországon azonban ráadásul azzal is szembe kell nézni, hogy a teljes gazdasági mechanizmus és annak intézményrendszere az 1990 óta megmerevedett politikai kompromisszumok által determináltak (önkormányzati rendszer, társadalombiztosítás, politikai-választási rendszer és az ahhoz köthetı érdekeltségek). E kompromisszumok a társadalmi és gazdasági mőködés stabilitását adták. Mára azonban rugalmatlanná és az adott politikai erıviszonyok között mozdíthatatlanná tették a rendszert. Ezért új kompromiszszumra és társadalmi párbeszédre van szükség az ország sorsát, jövıjét érintı alapvetı kérdésekben. Erre valószínősíhetıen leginkább szak(ma)politikai alapon, szak(ma)politikai törekvések harmonizálásával, rendszerré formálásával van esély. Ennek alapján lehet politikai kompromisszumokat találni, konszenzust teremteni, s így a változásoknak -–sajátos társadalmi szerzıdésként - utat engedni. Kutatási eredmények is rávilágítanak arra, hogy alacsony bizalmi környezetben az állampolgárok nem hiszik el a rövid távú áldozatokról és hosszabb távú javulásról szóló ígéreteket. Ezért csak úgy lehet szavazatokat szerezni, ha rövid távú, azonnali anyagi elınyhöz juttatják ıket. Az alacsony bizalom növeli a magas költségvetési hiány kialakulásának valószínőségét. A tapasztalatok igazolják, hogy amennyiben a rivális politikai erık konszenzusra tudnak jutni a költségvetési fegyelem fontosságáról, megvalósítható a kiegyensúlyozott költségvetés. Ha nem jön létre egy ilyen megegyezés, alacsony bizalmi környezet alakul ki: elterjed az adócsalás és a gazdaságpolitikai populizmusra való hajlam – amely a szükséges strukturális reformok halogatását is magában foglalja – és ez tartósítja a költségvetési egyensúlytalanságokat.
12
Társadalmi kiegyensúlyozó szerep - a számvevıszékek új „küldetése” Az elıadásomban vázolt államháztartási összefüggések sajátos tükörképei, megannyi színes tény és összefüggés, megtalálhatók a magyarországi rendszerváltás immár közel két évtizedes történetét végig kísérı számvevıszéki jelentésekben. Ezek nem öncélúak, hanem mindig igyekeznek a vizsgált terület, téma, projekt, vagy intézmény vonatkozásában is az ellenırzés adta lehetıségek keretein belül megkeresni az okokat, a mozgató-rugókat, a javítás lehetıségeit. A legfıbb állami, nemzeti ellenırzı szervezetek ma már nemcsak a hagyományos ellenırzés közvetlen hibajavítási-, megelızési és – szükség esetén - szankció kezdeményezési funkcióit látják el, hanem az államháztartás mőködését veszélyeztetı tényezıkre vonatkozó kockázatelemzésekre is vállalkoznak. Arra törekednek, hogy hozzájáruljanak a parlamenti döntésekhez, az államháztartásra, a közszférára vonatkozó probléma-kezeléshez és az irányítás, vezénylés optimalizálásához is. Amint arról már legutóbbi eladásomban is beszéltem Önöknek, a legfıbb ellenırzı szervezeteket integráló és szakmai fejlıdésüket támogató INTOSAI olyan fejlesztési metódusokat tár fel és épít ki, amelyek felhasználásával a számvevıszékek mindinkább képesek lesznek a közpénzügyek, az államháztartás biztonságos vitelét és fejlesztését, s azon keresztül a társadalom mőködésének menedzselését szolgálni. A világszervezet legutóbbi, 2007 ıszén Mexikó-városban lezajlott Kongresszusán reflektorfénybe került a teljesítmény-ellenırzések fejlesztése, s emellett jóváhagyták az INTOSAI stratégiai tervének megfelelıen átalakuló, modernizálódó ellenırzés-szakmai szabályozás, a nemzetközi strandardok rendszerének újszerő felépítését, a rendszer megújítására irányuló további teendıket, ide értve azokat is, amelyek a „jó kormányzás” vitelét és fejlesztését támogatják. A magyarországi Állami Számvevıszék is – stratégiája alapján - határozottan ennek az irányzatnak megfelelıen tevékenykedik. Egy éve már szóltam arról, hogy ellenırzési tapasztalataink alapján, támaszkodva saját kutató mőhelyünkre is, kidolgoztuk a magyarországi közpénzügyi szabályozás korszerősítésének téziseit, amit az Országgyőlés a Kormány figyelmébe ajánlott és az hasznosította is annak a parlamenti vitára váró törvényjavaslatnak a kidolgozásához, amelynek centrumában a költségvetési tervezés megújítása és a túlelosztás, a túlzott kiadások megelızésére szolgáló korlátok és eljárások alkalmazása áll. Azóta, a 2008 évi költségvetés megalapozásához, illetve parlamenti vitájához egy olyan, szintén kutatóink közremőködésével összeállított – elıadásomban már idézett - makrogazdasági tanulmánnyal járultunk hozzá, ami a nemzetgazdasági pénzfolyamatokat elemezte és rávilágított a legfontosabb kockázati tényezıkre. Közvetlen vizsgálati munkánkon túlmutat az is, hogy a Magyar Köztársaság Elnökének felkérésére – ellenırzési tapasztalatainkra támaszkodva – észrevételeket főztünk a magyar egészségügy, egészségbiztosítás átformálására irányuló törvény fıbb tartalmi kérdéseihez. Munkánk, tapasztalataink, tanácsadó tevékenységünk újabb kelető megnyilvánulásaként arra hívtuk fel nagy hangsúllyal az Országgyőlés és a Kormány figyelmét, hogy a reál- és a nominál-konvergencia megvalósítása, a fenntartható és finanszírozható fejlıdés és növekedés biztosítása elengedhetetlenné teszi a nemzetgazdasági méretekben való, szervezett keretekben
13
megvalósuló gondolkodást, ami feltételezi és igényli a nemzetgazdasági tervezés intézményi rendszerének mielıbbi kiépítését és mőködtetését. Az ilyen és az ehhez hasonló figyelem felhívásokkal, véleményformáló tanácsadó tevékenységgel is igyekszünk eleget tenni törvényi kötelezettségeinknek, hozzájárulni az Országgyőlés költségvetési jogának gyakorlásához, és megfelelni legfontosabb stratégiai célunknak, az Állami Számvevıszék „küldetésének”, ami nem más, mint a közpénzügyi folyamatok átláthatóságának, a közpénzekkel és a közvagyonnal való gazdálkodás elszámoltathatóságának erısítése, az államháztartás biztonságos, kiegyensúlyozott mőködésének szolgálata és fejlesztésének támogatása. Megkockázatható az az állítás, hogy a parlamenti demokráciák hatalmi szerkezetében mélyreható és radikális változások bontakoznak ki, erısödnek fel. A parlamentek ellenırzı funkciója változik. A legtöbb országban ma már a Kormánynak van parlamentje és nem fordítva. Ilyen körülmények között túl nem becsülhetı jelentıségő: a számvevıszékek tevékenységének modernizálódása nyomán a világ vezetı pénzügyi ellenırzı intézményei nem csak arra alkalmasak, hogy a vizsgált szervezetekre nézve „rendet tartsanak” és korrekciókat kezdeményezzenek, sıt az államháztartás egészére nézve jelzéseket adjanak a pénzügyek, a gazdaság biztonságáról, vagy éppen kockázatairól, hanem megbízható, kiegyensúlyozott mőködésük által arra is hivatottak, hogy maguk is mindinkább a közbizalom-teremtés eszközeként társadalmi kiegyensúlyozó szerepet vállaljanak, s ezáltal sajátos stabilizáló hatást gyakoroljanak nemcsak a nemzetgazdasági, hanem bizonyos fokig a társadalmi folyamatokra is.
14
Felhasznált irodalom, forrásmunkák: Antal, László (2004): Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest Báger, Gusztáv – Kovács, Árpád (2007): A few aspects of the relationship between the political and the economic sectors - the basis for minimum consensus, Public Finance Quarterly No. 3-4 Gyırffy, Dóra (2005): Az intézményi tényezık szerepe az államháztartási hiány alakulásában, Közgazdasági Szemle 10.sz. Kádár, Béla (2008): Our Deficits. Public Finance Quarterly No. 2 Kopits, György (2007): Fiscal responsibility framework – international experience and implications for Hungary, Public Finance Quarterly No. 2 Kovács, Árpád (2003): Pénzügyi ellenırzés változó erıtérben, PERFEKT Gazdasági Tanácsadó, Oktató és Kiadó Rt., Budapest Kovács, Árpád (2006): Competitiveness and Modernisation of Public Finances: Selecting an Action Scenario in Hungary following EU Accession, OECD Journal on Budgeting, Volume 6, No. 3 Kraan, D-J., - Bergvall, D., - Hawkesworth, I., - Krause, P. (2006): Budgeting in Hungary, OECD Journal on Budgeting, Volume 6, No. 3 Kutasi, Gábor (2008): Fiscal performance of the EU 8+2 countries, Public Finance Quarterly No. 1 Simai, Mihály (2007): A világgazdaság a XXI. század forgatagában, Akadémiai Kiadó Zrt., Budapest Szalai, Júlia (2007): Nincs két ország …? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon, Osiris Kiadó, Budapest Török, Ádám (2006): Stratégiai ágazat stratégia nélkül? A magyar K+F teljesítménye és versenyképessége nemzetközik összehasonlításban, Savaria University Press, Szombathely Vértes, András (2007): A magyar gazdaság versenyképessége – higgadt röiprat, in: Cikkek a cakkokról – Múltelemzés és jövıkép, GKI Gazdaságkutató Zrt., Budapest Állami Számvevıszék (2007): Értékelı tanulmány a 2008. évi költségvetési törvényjavaslat makrogazdasági megalapozottságának néhány összefüggésérıl, Budapest Állami Számvevıszék (2008): Jelentés az Állami Számvevıszék 2007 évi tevékenységérıl, Budapest 15
GKI Gazdaságkutató Zrt. (2008): Elırejelzés 2008-ra (2008/1. prognózis) INTOSAI (2007): XIX. INCOSAI, Mexico Accords, INCOSAI 2007 Secretariat, Mexico Külgazdaság (2008): Körkérdés a magyar gazdaság hosszú távú növekedési kilátásairól, 1-2. sz. Magyar Köztársaság Kormánya (2007): Magyarország aktualizált konvergencia programja 2007-2011, Budapest
16
