2016. január 15.
2016. 1. szám
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI A Z A L K O T M Á N Y B Í R Ó S Á G H I VATA L O S L A P J A
TARTALOM 3001/2016. (I. 15.) AB határozat 3002/2016. (I. 15.) AB végzés 3003/2016. (I. 15.) AB végzés 3004/2016. (I. 15.) AB végzés 3005/2016. (I. 15.) AB végzés 3006/2016. (I. 15.) AB végzés Helyreigazítás
alkotmányjogi panasz elutasításáról................................... alkotmányjogi panasz visszautasításáról............................. alkotmányjogi panasz visszautasításáról............................. alkotmányjogi panasz visszautasításáról............................. alkotmányjogi panasz visszautasításáról............................. alkotmányjogi panasz visszautasításáról.............................
2 13 15 17 22 24 29
2
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
A Z ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG TANÁCSAINAK A MAGYAR KÖZLÖNYBEN KÖZZÉ NEM TETT HATÁROZ ATAI ÉS VÉGZÉSEI •••
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3001/2016. (I. 15.) AB HATÁROZATA alkotmányjogi panasz elutasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő h a t á r o z a t o t: 1. Az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja, valamint a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése és XIII. cikk (1) bekezdése tekintetében elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja, valamint a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény II. cikke, valamint a XV. cikk (4) és (5) bekezdései vonatkozásában visszautasítja. Indokolás I. [1] 1. Az alkotmányjogi panaszt előterjesztő gazdasági társaság jogi képviselője útján a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz 2014. augusztus 5-én benyújtott alkotmányjogi panaszával – az indítvány tartalma alapján – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján fordult az Alkotmánybírósághoz, elsősorban a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete, valamint – másodlagosan – az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) 5. § b) pontja alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését kérve. [2] Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügy előzménye, hogy egy magánszemély (a továbbiakban: kérelmező) 2013. június 13-án fordult az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (a továbbiakban: alpereshez vagy alperesi hatósághoz) azzal a panasszal, hogy 2013. május 25-én hajnali 1 óra tájban egy szórakozóhelyre férfiként 1000 Ft értékű levásárolható belépőjegy ellenében léphetett csak be. Ugyanakkor a társaságában lévő nők számára a belépés ingyenes volt. A sérelem megtörténtének bizonyítására két tanút jelölt meg, illetve utalt arra, hogy a szórakozóhely az interneten fellelhető közleményében maga is elismerte a megkülönböztető beléptetési gyakorlatot. [3] A kérelmező a szórakozóhely gyakorlatát diszkriminatívnak vélte, tekintettel arra, hogy a férfiak számára az 1000 forintos kupon megvásárlása „plusz” terhet jelentett. Álláspontja szerint nem releváns, hogy az így megfizetett belépődíj egyébként levásárolható volt. Érvelt az Alapvető Jogok Biztosának írt saját levelének megállapításával is, amelyben kifogásolta a gyakorlatot, mert az megerősíti a szexuális sztereotípiákat. Kijelentette, nem lehet az előnyben részesítés valamely jogszabályban meghatározott esetének tekinteni az általa sérelmezett gyakorlatot. [4] Az eljárás megindítását követően az alperesi hatósághoz 2013. augusztus 6-án érkezett nyilatkozatában a szórakozóhelyet üzemeltető gazdasági társaság (a továbbiakban: felperes vagy panaszos) előadta, hogy az 1450 fő
2016. 1. szám
3
befogadóképességű szórakoztató központba a belépés 2012. júniusától 1000 Ft értékű italkupon megvásárlásával történt mind a nők, mind a férfiak esetében. Ezen a gyakorlaton 2012 júliusában azért változtattak, mert a bejáratnál történő sorban állás során egyes férfiak – fizikai erejüket kihasználva – a mielőbbi bejutás érdekében tolakodtak, a nőket hátrébb tolták, akik így lényegesen később jutottak be a szórakozóhelyre. Ezen kívül a férfiak nyomdafestéket nem tűrő hangon beszéltek a nőkkel, ha azok szóvá tették a tolakodást. A vendéglátóhely biztonsági szolgálata próbálta a problémát kiküszöbölni, de a várakozás közterületen történt, ahol intézkedni nem tudtak. Álláspontja szerint az, hogy a nőknek italkupont nem kell vásárolniuk, „pozitív intézkedést” megvalósító, „az alkotmány figyelembe vételével” biztosított kedvezmény, a nőket „alkati sajátosságaik (kisebb fizikai erő)” miatt ért hátrányok kiküszöbölése érdekében. A kialakított új beléptetési rend megszüntette a panaszokat mind a nők, mind a férfiak részéről, mert a férfiaknak így már nem érdeke a tolakodás. Álláspontjának alátámasztására a felperes a szóban forgó szórakozóhely két üzletvezetőjének tanúkénti meghallgatását java solta. [5] A felperes hivatkozott arra, hogy ez a beléptetési rend Európában és az Amerikai Egyesült Államokban elfogadott üzletpolitika, valamint arra, hogy az alapvető jogok biztosa a 2013. május 29-én kelt, AJB-3893/2012. számú tájékoztatásában „a hátrányos megkülönböztetés semmilyen formáját nem tapasztalta” a kérelmező által sérelmezett gyakorlattal kapcsolatosan. A kérelmező vitatta, hogy önmagában a belépődíj elengedése révén kiküszöbölhető lenne a nők felperes által felvázolt állítólagos hátránya (azaz, hogy a férfiak akadályozták őket a bejutásban, és ezért csak később léphettek be). Nézete szerint a nők és a férfiak a kérelemben megjelölt napon is egy sorban álltak, és csupán a kapunál volt elkülönítés, itt ugyanis a férfiaknak meg kellett vásárolni a kupont. Vitatta, hogy a férfiaknak már ne lenne érdekük a tolakodás, ugyanis annak motivációja – a mielőbbi bejutás – álláspontja szerint nem szűnt meg. [6] 2. Az alperesi hatóság – az alábbiak szerint – megállapította, hogy a felperes-üzemeltető megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, és közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg. Megtiltotta a felperesnek a jogsértő magatartás jövőbeni folytatását, és kötelezte, hogy a határozat jogerőre emelkedését követő harminc napon belül alakítson ki a férfiakra és nőkre vonatkozó egységes beléptetési feltételeket. [7] Az alperesi hatóság álláspontja szerint a felperes az Ebktv. 5. § b) pontja és 30. § (1) bekezdése alapján köteles az egyenlő bánásmód követelményét megtartani. A szórakozóhelyen való tartózkodásnak egy bizonyos összeg megfizetéséhez kötése a teljes mértékben azonos szolgáltatást igénybe vevő, tehát összehasonlítható helyzetben lévő (homogén csoportot alkotó) személyek egy csoportja esetében az ingyenes belépésnél kedvezőtlenebb, akkor is, ha ez az összeg később lefogyasztható. A kupon belépőjegyként funkcionál, megvásárlása nélkül a belépés, a szolgáltatáshoz való hozzáférés nem lehetséges. Ennek oka, hogy a szórakozóhely szolgáltatásai nem merülnek ki az italok árusításában, de a vendég a belépés után dönthet úgy, hogy mégsem kíván a szórakozóhelyen maradni, és fogyasztás nélkül távozik, vagy egyszerűen nem kíván a belépésnél vásárolt kupon értékének összegében fogyasztani. Az alperesi hatóság leszögezte, ehhez a megoldáshoz képest a fizetés nélküli belépés lehetősége mindenképpen előnyösebb, így a kuponvásárlási feltétel hátránynak tekinthető. Ezen nem változtat az sem, hogy a felperes kedvezményként értékeli a nők ingyenes belépését, ugyanis a két csoporttal szemben alkalmazott bánásmódot egymáshoz képest kell vizsgálni, a nőknek nyújtott kedvezmény pedig a férfiak szemszögéből nézve hátrány. Mindezek alapján megállapította, hogy a kérelmező az őt ért hátrányt valószínűsítette az alperesi hatóság eljárásában. [8] A kérelmező az Ebktv. 8. § a) pontját (vagyis a nemét) jelölte meg a hátránnyal összefüggésben álló ún. védett tulajdonságaként, ugyanakkor hivatkozott nemi identitására is. Tekintettel arra, hogy a kérelem alapján a kérelmező nemi identitása és neme (férfi) nem különbözik; az alperesi hatóság megállapította, hogy a kérelmező nemével kapcsolatban sérelmezte eljárás alá vont gyakorlatát. A nemet mint védett tulajdonságot külön igazolni nem szükséges az Ebktv. alperesi hatóság által követett értelmezése szerint, ezért az alperes azt valószínűsítettnek tekintette. [9] A felperes a kérelmező által valószínűsített tényeket nem vitatta, elismerte, hogy a szórakozóhely látogatói között nemük alapján tett különbséget. Ezután az alperes azt vizsgálta, hogy a megkülönböztetésnek volt-e olyan indoka, amely alapján az mégsem sértette az egyenlő bánásmód követelményét. [10] Azt is megállapította az alperesi hatóság, hogy az alapvető jogok összeütközésére vonatkozó szabály (mérce) az ügyben nem alkalmazható. Így az alperesi hatóság azt vizsgálta, hogy a kimentés körében a felperes által felhozottak alapján az intézkedésnek volt-e tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka, illetve, az előnyben részesítésnek tekinthető-e. Következtetése szerint az egyes
4
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
férfiak bizonyos időszakban megtapasztalt viselkedése befolyásolásának szándékával nem indokolható az egyenlő bánásmód követelményével összeegyeztethetetlen felperesi gyakorlat. Álláspontja szerint a felperesi módszer nem küszöböli ki a mielőbbi bejutás igényét sem. Így a felperes kimentésének indokait [lásd az Ebktv. 7. § (2) bekezdését] elfogadni nem tudta, és megállapította, a nők ingyenes beléptetése a bejutásuk felgyorsítása érdekében sem alkalmas, sem szükséges eszköznek nem tekinthető. Így a felperes megkülönböztető gyakorlatának nem volt olyan ésszerű indoka, amely alapján megállapítható lenne, hogy az nem sértette az egyenlő bánásmód követelményét. [11] Az alperesi hatóság a felperesnek a pozitív, megerősítő intézkedésre hivatkozó álláspontját sem fogadta el. Nézete szerint az Ebktv. a pozitív intézkedés fogalmát nem ismeri, az egyes meghatározott társadalmi csoportok esélyegyenlőtlenségének felszámolása érdekében tett intézkedések megjelölésére a törvény az előnyben részesítés elnevezést használja. Előnyben részesítésre az alperes szerint az Ebktv. 11. §-a értelmében a felperes akkor hivatkozhatott volna, ha azt törvény, vagy törvény felhatalmazása alapján kiadott kormányrendelet valamely konkrét rendelkezésére alapítja, és az megfelel a törvény egyéb feltételeinek (nem sérthet alapvető jogot, nem biztosíthat feltétlen előnyt, nem zárhatja ki az egyéni szempontok mérlegelését, határozott időre vagy határozott feltétel bekövetkeztéig szól). Ilyen jogszabályi rendelkezés a nők előnyben részesítésére az áruk forgalmazásának és szolgáltatások nyújtásának területén nincs. Az Alaptörvény XV. cikke (4)–(5) bekezdéseiből a nők védelme tekintetében a hatóság álláspontja szerint nem vezethető le olyan általános felhatalmazás, amely a gazdaság szereplőit feljogosítaná arra, hogy anélkül, hogy ezt konkrét jogszabályi rendelkezés lehetővé tenné, a férfiakat hátrányosan érintő értékesítési és/vagy szolgáltatási gyakorlatukat a nők előnyben részesítésével indokolják. Az Ebktv. rendelkezéséből az következik, hogy a jogalkotó hatáskörébe tartozik azoknak a társadalmi csoportoknak és területeknek az azonosítása, ahol az esélyegyenlőtlenség felszámolásának érdekében az előnyben részesítés indokolt, így például a foglalkoztatás területén a kollektív szerződésben meghatározott, és a törvény egyéb feltételeinek megfelelő előnyben részesítésre van lehetőség a munkáltatók részéről. [12] A felperes külföldi, így az Amerikai Egyesült Államok és Európa államaiban folytatott gyakorlatára történő hivatkozást szintén nem fogadta el, mert szerinte a jogi környezet eltérő volta miatt e példák nem relevánsak. Utalt arra, hogy Magyarországhoz hasonlóan az Európai Unió Tanácsának 2004/113/EK számú, a nők és a férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról szóló irányelvét implementáló tagállamok joggyakorlatában viszont többnyire, ha nem is egységes, de hasonló a gyakorlat megítélése. Az alperesi hatóság e körben az ír Egyenlőségi Igazgató 2004. január 5-ei határozatára utalt [elérhető: http://www.equalitytribunal.ie/en/ Cases/2004/January/DEC-S2004-001-Full-Case-Report.html]. [13] Az alperes a szankció megválasztásánál mérlegelte, hogy a jogsértés a kérelmezőn kívül még nagyszámú személyt érinthet, de tekintetbe vette a gyakorlat megítélésével kapcsolatosan a nyilvánosság számára korábban elérhető információk ellentmondásosságát. Az alperes a felek által javasolt tanúk meghallgatásától eltekintett, mivel a kérelmező valószínűsítési kötelezettségének eleget tett, a felperesi álláspont tanúvallomással történő megerősítését nem látta szükségesnek. Tekintettel arra, hogy a felek között lényeges ténykérdésben vita nem merült fel, és az ügy eldöntésére az iratok alapján mód volt, az alperes az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) 9. § (2) bekezdés b) pontja alapján tárgyalás tartása nélkül hozta meg döntését. [14] 3. A felperes keresettel támadta meg az alperesi hatóság határozatát a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon (a továbbiakban: bíróság, jelenleg Fővárosi Törvényszék). Kérte, hogy a bíróság a határozatot a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdése alapján, illetőleg a 339. § (3) bekezdése alapján helyezze hatályon kívül, és kötelezze az alperest új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára, továbbá kérte a határozat végrehajtásának felfüggesztését. [15] A felperes azzal érvelt, hogy a határozat mind eljárásjogi, mind anyagi jogszabályokat sért. Eljárásjogi jogsértésként hivatkozott az ügyintézési határidő jelentős túllépésére, amellyel az alperes megsértette a Korm.r. az eljárás megindulásának időpontjában még hatályban lévő 7. § (1) bekezdését, és a közigazgatósági hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 33. § (7) bekezdését. Az alperesi hatóság 159 nap alatt folytatta le az eljárást és a határidő meghosszabbításáról nem rendelkezett, és eljárási jogot sértett az alperesi hatóság, amikor nem tartott tárgyalást. Szerinte a kérelemre indult eljárásokban alapesetben tárgyalást kell tartani, az alperesi hatóság azon hivatkozása pedig, hogy az ügy megítélése egyszerű, elfogadhatatlan. Kifejtette, egy olyan bonyolult, sokoldalú megítélést követelő ügyről van
2016. 1. szám
5
szó, amely alapjogi „problematikát” vet fel. Indokolatlan volt a tanúk meghallgatásának mellőzése, és emellett alkotmányjogi szakértői testület kirendelése lett volna indokolt. A garanciális jogok mellett sértette így a hatóság a Ket. 50. § (1) bekezdésébe foglalt tényállás felderítési kötelezettségét is. Ezek az ügy érdemére kihatottak, így lényeges eljárási szabálysértések voltak. [16] Anyagi jogszabálysértésekre hivatkozással előadta, az Alaptörvény a gyermekek mellett különleges gondoskodásra szoruló és külön védelmet igénylő csoportként emeli ki a nőket, az időseket és a fogyatékossággal élőket. A nők nem csupán fizikai erejük okán voltak és jelenleg is vannak hátrányosabb helyzetben, hanem a társadalomban, a családban, a munkaerőpiacon is hátrányból indulnak a férfiakhoz képest. E hátrányos helyzet megszüntetésére számos nemzetközi norma van, köztük az Európai Unió Tanácsának a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról szóló 2004/113/EK számú irányelve vagy a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezmény kihirdetéséről szóló 1982. évi 10. törvényerejű rendelet szabályai. A felperes nézete szerint a nők hátrányos helyzetét az előnyben részesítés útján lehetséges kiküszöbölni, amit az Ebktv. 11. § (1) bekezdése határoz meg. [17] Keresetében előadta azt is, hogy a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak, ezért ha egy nő szeretne szórakozni, számára a belépő megfizetése jóval nagyobb terhet jelent, mint az azonos pozícióban dolgozó férfitársának, illetőleg lehetséges, hogy a belépőt egyáltalán nem is tudja megfizetni. Amennyiben mindkét nem számára belépőjegy megváltásához kötik a belépést, nagy valószínűség szerint azt eredményezi, hogy az adott szórakozóhelyen nagy számban fognak férfiak előfordulni és jóval kevesebb számban lesznek jelen hölgyek, tekintettel arra, hogy az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezés okán kevesebb nő teheti meg azt, hogy a belépőt megfizesse, vagy olyan helyre megy szórakozni, ahol belépő egyáltalán nincs. Ha egy nő párkapcsolatban él, akkor nem fizet belépőt, ám a párkapcsolatban élő férfiak kétszeresen váltják meg a belépőjegy árát, és az egy keresményből élő – jövedelmi viszonyok tekintetében egyébként is hátrányban lévő – egyedülálló hölgyek azok, akik a belépőjegy árát ténylegesen megfizetik. A felperes álláspontja szerint az új gyakorlatot követően a hölgyeket ért atrocitások megszűntek, és álláspontjuk szerint az intézkedéssel elért előnyök meghaladják az intézkedéssel okozott hátrányokat. A beléptetés pedig a hátrányosabb helyzetben lévő nők esélyegyenlőségének előmozdítását szolgálja, mivel a szórakozóhely kedvezőbb feltételeket biztosított a hölgyek részére a bejutásra. [18] Hivatkozott arra is a felperes, hogy az 1 000 Ft-os italkupon lefogyasztható, így a férfiak egy további szolgáltatást – italfogyasztást – kapnak a hölgyekhez képest. Amennyiben a férfi vendég úgy dönt, hogy mégsem kíván a szórakozóhelyen maradni, az általa megvásárolt italkupont egy másik alkalommal is lefogyaszthatja. Ezért az alperesi határozat azon megállapítása, miszerint azonos szolgáltatásban részesül mindkét nem, téves. A kuponvásárlás sem hátrány, tekintettel a más időpontban történő, illetőleg az elvitel lehetőségére. A férfi vendégeket emiatt sem közvetett sem közvetlen hátrány nem éri. Előadta továbbá, hogy a férfiak és a nők nem tekinthetők homogén csoportnak és ezáltal nem hasonlítóak össze, így az egyenlő bánásmód megsértését sem lehet megállapítani. [19] Kifogásolta, hogy az alperes a kérelmező véleményét emelte határozati szintre, a beléptetési gyakorlat egyebekben megfelel a férfiak nők felé irányuló, a társadalomban gyökerező udvariassági normáknak. Hivatkozott az alapvető jogok biztosa válaszlevelére, aki szerint a panaszban érintett vállalkozások részéről a hátrányos megkülönböztetés semmilyen formája nem tapasztalható. A felperes a keresetleveléhez csatolta az álláspontját alátámasztó tanulmányokat, normaszövegeket és egy jogász szakvéleményét. Kérte alkotmányjogi szakértő testület kirendelését, amit a bíróság a Pp. 3. § (4) bekezdésre, továbbá a szakértő jogkérdésre való kirendelésének – közelebbről meg nem határozott – tilalmára hivatkozva elutasított. [20] Az alperesi hatóság összefoglaló iratában – fenntartva korábbi, a felperest elmarasztaló határozatában kifejtett álláspontját – a nemzetközi joggyakorlatra hivatkozva csatolta az osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal Egyenlő Bánásmód Bizottsága szakértői véleményét. [21] 4. A bíróság az alábbi indokokkal utasította el a felperes keresetét az eljárási és anyagi jogszabálysértések tekintetében. [22] Az eljárási jogszabálysértések körében a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy perben a felperes semmilyen bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, így azt sem adta elő, milyen más tényállás megállapításához vezetett volna a tanúk meghallgatása. A közigazgatási perben sem terjesztett elő erre vonatkozó indítványt, így a bíróságot nem hozta olyan helyzetbe, aminek alapján megállapította volna a Ket. 50. §-ának megsértését. A szakértő kirendelésének elmaradását a bíróság nem értékelte, mivel jogkérdésre szakértőt kirendelni nem
6
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
lehet. A felperes egyébként jogi szakvéleményt csatolt a keresetleveléhez, ezt a bíróság mint a felperesi álláspont jogi indokolását vette figyelembe. [23] Eljárási jogszabálysértésként hivatkozott a felperes a tárgyalás elmaradására is. A bíróság szerint nem helytálló ez a felperesi hivatkozás sem, mivel az Ebktv. felhívott rendelkezése lehetővé teszi az eljáró hatóságnak, hogy egyszerű tényállás esetében a tárgyalást mellőzheti. Megjegyezte azt is a bíróság, hogy az ügyintézési határidő túllépése nem hatott ki az ügy eldöntésének érdemére. [24] Az anyagi jogszabálysértés értékelése körében a bíróság leszögezte, hogy az Ebktv. keretei között az adott közigazgatási eljárást kellett megvizsgálnia, amely egy konkrét, a kérelmező és a felperes közötti jogviszony jogkövetkezményét állapította meg. Nem vizsgálhatta azokat az alkotmányos, vagy más jogrendszeren kívüli problémákat és hivatkozásokat, melyeket a felperes felhívott, vagy amelyekre az alperes hivatkozott. Mivel az EU-irányelv sérelme nem merült fel, az implementációs követelményeknek eleget tevő hatályos nemzeti jogszabály alapján kellett eljárnia. Az Ebktv. alapján tehát azt kellett vizsgálni, hogy a megállapított tényállásban a felperesi magatartás sértette-e az egyenlő bánásmód követelményét, illetőleg a felperes kimentési hivatkozását jogszabályba ütköző módon mellőzte-e az alperes. [25] A bíróság megállapította, hogy az alperesi hatóság a jogszabályoknak megfelelően állapította meg, hogy a felperesi magatartás sértette az Ebktv.-ben biztosított egyenlő bánásmód követelményét, és közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg. Az Ebktv. 8. §-a szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt neme miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne. A felperes nem vitatottan a nyilvános helyen történő szolgáltatásnyújtás igénybevételét a szórakozóhelyre belépni kívánó férfiak számára az ugyanarra a szórakozó helyre belépni kívánó nőkkel szemben hátrányos feltételekben határozta meg, a megkülönböztetés oka pedig a vendégek neme volt. A védett tulajdonságok értelmezésével az alperesi hatóság határozatában a jogszabályt nem sértette, és az összehasonítható helyzetben lévőket is a nem vitatható tényállás alapján állapította meg. Az alperesi hatóság helyesen, a jogszabályoknak megfelelően állapította meg, hogy a korlátozás nem volt célszerű és nem volt indokolt. A bíróság szerint a felperesnek egyébként sem a közigazgatási eljárásban (ahol kimentő bizonyítást kellett volna elvégeznie), sem a peres eljárásban nem sikerült bizonyítania, hogy az intézkedés célszerűsége és az indokoltsága fennállt. Nincs olyan jogszabály, amely megengedi magánjogi jogalanyok számára az előnyben részesítést, erre a felperes jogot, előnyt nem alapíthatott, ezért a felperes keresetét elutasította. [26] 5. A panaszos által előadottak alapján az Ebktv. 5. § b) pontja és a bíróság azt értelmező, támadott ítélete és sérti az Alaptörvény II. cikke szerinti emberi méltósághoz való jogot, a vállalkozáshoz való alapjogot [XII. cikk (1) bekezdés], a tulajdonhoz való jogot [XIII. cikk (1) bekezdés], továbbá a nők előnyben részesítésének követelményét és a nők jogát az esélyegyenlőségük védelmére [Alaptörvény XV. cikk (4)–(5) bekezdései]. Előadta továbbá, hogy a panasszal támadott ítélet sérti „az emberi méltósághoz való jogból levezetett cselekvési szabadsághoz és önkiteljesítési szabadsághoz való jogot is. Ezen alapjogok egyrészt a jogi személyeket is megilletik, másrészt társaságunk egy családi vállalkozás, a vállalkozók személyével összeforr, tehát lényegében a cég mögött álló természetes személyek alapjogait is sérti a bírósági ítélet. Ugyanez vonatkozik a támadott jogszabályra is”. II. [27] 1. Az Alaptörvény az alkotmányjogi panasszal érintett rendelkezései: „II. cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” „XII. cikk (1) Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz.” „XIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.”
2016. 1. szám
7
„XV. cikk (4) Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti. (5) Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket.” [28] 2. Az Ebktv. támadott rendelkezése: „5. § Az egyenlő bánásmód követelményét a 4. §-ban foglaltakon túl az adott jogviszony tekintetében köteles megtartani, […] b) aki az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségeiben szolgáltatást nyújt vagy árut forgalmaz”. III. [29] 1. Az Alkotmánybíróság először azt tekintette át, hogy az alkotmányjogi panasz a befogadhatóság formai feltételeinek megfelel-e. Az indítványozó a bírósághoz 2014. augusztus 5-én benyújtott alkotmányjogi panaszával – az indítvány tartalma alapján – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján fordult az Alkotmánybírósághoz a bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete, valamint az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését kérve [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pontja]. Bár a főtitkári előkészítő eljárásban az Alkotmánybíróság felhívta panasza hiánypótlására, de tekintettel arra, hogy a jogerős ítélet 2014. június 23-án kelt (azt 2014. július 4-én vette át), az alkotmányjogi panasz határidőben benyújtottnak tekintendő. Az eljárás során az is megállapítható volt, hogy a panaszos megjelölte az Abtv. azon rendelkezését, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására [az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a], továbbá az Alaptörvény megsérteni vélt rendelkezéseit is [II. cikk, XII. cikk (1) bekezdése, XIII. cikk (1) bekezdése, XV. cikk (4)–(5) bekezdései]. A panaszos emellett azt is megindokolta, hogy a támadott rendelkezések miért ellentétesek az Alaptörvény felhívott rendelkezéseivel, és megindokolta a bírói döntés alaptörvény-ellenességét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontja]. [30] Az Abtv. 26. § (1) bekezdésében szabályozott panasz esetében a panasz benyújtásának feltétele, hogy az alapjog-sérelemnek a támadott jogszabályi rendelkezés bírósági alkalmazása révén kell bekövetkeznie. Az indítványozó ügyében az Ebktv. támadott szabályát tartalmilag alkalmazta az ügyben eljárt bíróság (ítélet 11. o.). [31] 2. Az Abtv. 26. § (1) bekezdésére és 27. §-ára alapított alkotmányjogi panasz befogadhatóságának tartalmi feltételei vizsgálata során – az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján – az Alkotmánybíróság az Ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról, az 56. § (2) bekezdése értelmében pedig a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálta az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen a 26. §-a szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. E körben megállapítható volt, hogy az indítványozó közvetlenül érintettnek tekinthető, mivel az alkotmányjogi panaszra okot adó ügyben hozott ítéletekben félként szerepel, továbbá az indítványozó a rendes jogorvoslati jogát kimerítette, ezért e tekintetben a panasz szintén részben megfelel az Abtv. 26. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek. [32] 3. Az Abtv. 29. §-a alapján az „Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be”. A testület szerint alapvető alkotmányjogi kérdést vet fel, hogy a férfiak lehetnek-e alanyai a nőkkel szemben a tiltott hátrányos megkülönböztetésnek, továbbá az alkotmányjogi tilalmak magánjogi jogviszonyokra gyakorolt hatásának problémáját, valamint az esélyegyenlőségi klauzulák hatókörének értelmezését (felhívhatóságát) is felveti. [33] 4. A fentiekre figyelemmel – az Ügyrend 30. § (1) bekezdése alapján – az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt befogadta, és részben érdemben bírálta el.
8
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
IV. [34] Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott. [35] 1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, hogy – az emberi méltósághoz való jogra történő absztrakt hivatkozással összefüggésben – az indítványozó gazdasági társaság hivatkozhat-e az általános cselekvési és „önkiteljesítési” szabadságának korlátozására (van-e alapjogi jogalanyisága, locus standija e tekintetben) az Abtv. 26. § (1) bekezdése, illetve a 27. §-a szerinti panaszeljárásban. [36] Az önkiteljesítés szabadságával összefüggésben az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az elsősorban a véleményszabadság gyakorlásának következménye, nem pedig a méltósághoz való jog holdudvarához tartozó szabadságjog, így a panasz eme részét az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jogból következő általános cselekvési szabadság tekintetében bírálta el. [37] Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdése szerint „[a] törvény alapján létrehozott jogalanyok számára is biztosítottak azok az alapvető jogok, valamint őket is terhelik azok a kötelezettségek, amelyek természetüknél fogva nem csak az emberre vonatkoznak”. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság a 3001/2013. (I. 15.) AB végzésben kifejtette: „[a]z Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében a jogi személynek nincs emberi méltósága [az emberi méltóság alapjogából eredő, a természetes személyeket megillető általános cselekvési szabadsága], ezért a vizsgált esetben a jogi személy-indítványozó nem hivatkozhat az emberi méltóság sérelmére” {Indokolás [6]; legutóbb: 3139/2013. (VII. 2.) AB végzés, Indokolás [19]}. Jelen ügyben is jogi személy indítványozó nyújtotta be az alkotmányjogi panaszt, az ő vonatkozásában így az emberi méltóság sérelme nem következhetett be. [38] Mivel e tekintetben a panasz nem felel meg az Abtv. 26. § (1) és 27. §-a szerinti követelményeknek, így ebben a részében az Alkotmánybíróság a panaszt visszautasította. [39] Megjegyzi ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy az általános cselekvési szabadságra vezethető vissza a hatalmi befolyástól mentes döntési jog a jogügyletek tekintetében, és a jogi személyeket is megilleti ez a jog [24/1995. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111–112.]. A szerződések tekintetében az Alkotmánybíróság gyakorlata a döntési szabadságot – az indítványozó által nem hivatkozott – piacgazdaság elvével összefüggés ben értelmezi. [40] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatályba lépése után áttekintve a korábbi gyakorlatát, és, immár az új alaptörvényi rendelkezésekre is figyelemmel, azt állapította meg, hogy az Alaptörvény a „piacgazdaságra utalást kifejezett módon nem tartalmazza. E szövegszerű változás azonban nem jelenti azt, hogy a szerződési szabadság – amely jellegénél fogva szoros kapcsolatban áll a vállalkozás szabadságával is – ne élvezné a továbbiakban az Alaptörvény védelmét. [...] Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a piacgazdaság két létfontosságú eleme a vállalkozás és a verseny szabadsága. A piacgazdaság plurálisan tagolt tulajdoni szerkezetű gazdaság, amely a különböző tulajdonformák egyenrangúságának, valamint a vállalkozás és verseny szabadságának alkotmányosan elismert elve alapján működik. [...] A piacgazdaság alapvető létformája a verseny. A piacgazdaságra alapozott társadalmi és gazdasági rend létfontosságú értéke a gazdasági verseny kibontakoztatása, védelme. [19/1991. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1991, 401, 402.] A piacgazdaság, és így az Alaptörvény M) cikke által védett vállalkozás és verseny szabadsága működésének elengedhetetlen feltétele a szerződési szabadság, amely ennek következtében szintén élvezi az Alaptörvény védelmét. Ezt támasztják alá a szerződési szabadságnak a Ptk.-ban foglalt garanciális szabályai is.” {3192/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [15]–[21]} [41] Ahogyan a 33/2015. (XII. 3.) AB határozat összefoglalóan megállapította: a – panaszos által fel nem hívott – szerződési szabadság „az Alaptörvény M) cikkéből és a XIII. cikk (1) bekezdéséből következik, tehát nem alapvető jog, azonban önálló alkotmányos jogként élvezi az Alaptörvény védelmét, és olyan, Alaptörvényben biztosított jognak minősül, melynek sérelmére az Abtv. szerinti alkotmányjogi panasz alapítható. A korlátozás alkotmányossága azonban nem az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján, hanem – figyelemmel a közérdekre is – az ésszerűségi tesztet alkalmazva bírálandó el” {Indokolás [26]}. [42] A fentiek mellett az Alkotmánybíróság fenntartja azt a 20/2014. (VII. 3.) AB határozatában kifejtett álláspontot is, hogy „[c]selekvési autonómiával a társadalmi szervezetek és a gazdasági társaságok is rendelkeznek. Döntéseiket alapszabályuk, alapító okiratuk, vagy a létrehozásukról, alapításukról készített társasági szerződésben foglalt célkitűzéseik alapján gazdaságossági vagy más, pl. közérdekű rendeltetésük figyelembevételével kell megalkotniuk. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e szervezetek cselekvési autonómiája is védelmet élvez. Ez a védelem nem azonos a természetes személyek alkotmányos jogait megillető védelemmel. Míg az emberi
2016. 1. szám
9
méltósághoz való jog abszolút jellegű, feltétlen és elidegeníthetetlen jogként illeti meg az embert, az egyesület vagy a gazdasági társaság autonómiája az adott szervezet céljához, rendeltetéséhez kötött. Mivel az Alkotmány alapvető jogként ismeri el az egyesülési jogot, a vállalkozás, így a gazdálkodó szervezetek alapításának és a gazdasági, társadalmi érdekek védelmére irányuló szervezetek alakításának szabadságát, ezért az államnak az e jogok gyakorlására létrehozott szervezetek önállóságát is tiszteletben kell tartania. [24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111–112.]” {Indokolás [140]}. [43] 2. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította azt is, hogy ugyancsak hiányzik az alapjogi jogalanyiság az Alaptörvény – indítványozó által felhívott – esélyegyenlőségi klauzuláinak, a XV. cikk (4) és (5) bekezdéseinek alkalmazásakor mind az Abtv. 26. § (1) bekezdése, mind a 27. §-a szerinti eljárásban. [44] E klauzulák elsősorban államcélokat fogalmaznak meg, tehát elsődleges címzettjei állami szervek, nem pedig gazdasági társaságok {ezzel összefüggésben legutóbb lásd a 3244/2015. (XII. 8.) AB végzést; Indokolás [20]}. Mindez nem jelenti azt, hogy az állam ne részesíthetne előnyben (például adókedvezmények révén) esélyegyenlőségi programokat megvalósító jogi személyeket: mindez addig alkotmányos, amíg az előnyben részesítés nem korlátoz alaptörvény-ellenesen alapjogot vagy egyébként (akár hatásában) nem diszkriminatív. Hangsúlyozza az Alkotmánybíróság, hogy az esélyegyenlőségi klauzulára hivatkozással nonprofit vagy nyereségszerző tevékenység (pozitív diszkriminációs üzletpolitika folytatása) sem kizárt, de a gazdasági tevékenység végzése e körben sem adhat felhatalmazást a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésére, a társadalmilag káros nemi sztereotípiák megerősítésére. [45] Mivel a panasz e tekintetben sem felel meg az Abtv. 26. § (1) és 27. §-a szerinti követelményeknek, így az Alkotmánybíróság a panaszt ebben a részében is visszautasította. [46] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően a tulajdonhoz való jogra vonatkozó érveket vizsgálta az Abtv. 26. § (1) bekezdésére alapított panaszelem vonatkozásában. Az indítványozó szerint a „tulajdonos tetszése szerint rendelkezhet tulajdona felett, ennek alapján kedvezményeket adhat, premizálhat célcsoportokat” (lásd a partnerválasztás szabadságát), és emiatt őt nem érheti hátrány, a jogalkotó ilyen módon nem avatkozhat be polgári jogi jogviszonyokba. [47] 3.1. E körben az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen azt kellett vizsgálnia, hogy a tulajdonjog részjogosítványának tekintendő rendelkezési jog az Alaptörvény XIII. cikkének védelme alá esik-e. [48] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megerősíti az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott döntéseinek hivatkozhatóságával kapcsolatosan a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában kifejtetteket. Ez alapján „[a] hazai és európai alkotmányjogi fejlődés eddig megtett útja, az alkotmányjog szabályszerűségei szükségképpen hatással vannak az Alaptörvény értelmezésére is. Az Alkotmánybíróság az újabb ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az Alaptörvény adott szakaszának az Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése, az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése. Az Alkotmánybíróság – a fenti feltételek vizsgálata mellett – a hatályát vesztett alkotmánybírósági határozat forrásként megjelölésével, a lényegi, az adott ügyben felmerülő alkotmányossági kérdés eldöntéséhez szükséges mértékű és terjedelmű tartalmi vagy szövegszerű megjelenítéssel hivatkozhatja vagy idézheti a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket. Az indokolásnak és alkotmányjogi forrásainak ugyanis a demokratikus jogállamban mindenki számára megismerhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lennie, a jogbiztonság igénye az, hogy a döntési megfontolások átláthatóak, követhetőek legyenek. A nyilvános érvelés a döntés indokolásának létalapja. A korábbi határozatokban kifejtett érvek felhasználhatóságát az Alkotmánybíróság mindig esetről esetre, a konkrét ügy kontextusában vizsgálja”. (Indokolás [32]–[34]) [49] Az Alkotmánybíróság ismételten megállapítja, hogy a tulajdonhoz való jog szabályait a korábbi Alkotmány és az Alaptörvény lényegében egyező módon tartalmazza, ezért az ebben a tárgykörben hozott korábbi határozatai hivatkozhatók és idézhetők.
10
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
[50] 3.2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a tulajdoni alapjogvédelem kiterjed a tulajdoni részjogosítványokra és azok gyakorolhatóságára is, és csak az Alaptörvény erre vonatkozó szabálya szerint korlátozhatóak. [51] Így az Alkotmánybíróság a 1256/H/1996. számú határozatában kifejtette, hogy „[a] használati, a birtoklási és a rendelkezési jog a tulajdonjog tartalmát adó, a tulajdonhoz tartozó részjogosítványok, amelyek a dolog feletti hatalmat és a dolog élvezetét jelentik. Az Alkotmánybíróság már több döntésében, elvi jelleggel a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban rámutatott arra, hogy a tulajdonjoghoz kapcsolódó részjogosítványok korlátozása csak akkor jár magának a tulajdonjognak mint alkotmányos jognak a korlátozásával, így csak akkor alkotmányellenes, ha az elkerülhetetlen, tehát kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan (ABH 1991, 26.). Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben arra is felhívta a figyelmet, hogy a tulajdonjog (és részjogosítványai) korlátozásának alkotmányosan elfogadható indoka lehet a korlátozás közérdekűsége. A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál pedig az Alkotmánybíróság határozza meg azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás arányosságát eldöntik. [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 382.]” (ABH 1996, 796.) [52] 3.3. Ezt követően az Alkotmánybíróságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy a támadott rendelkezésben szereplő korlátozás közérdekűnek és arányosnak tekinthető-e. [53] Ahogyan azt az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában megállapította, „[a] tulajdonjog korlátozása tekintetében is az Alkotmánynak az alapvető jogok korlátozására meghatározott szabályát és az ennek alapján kialakult alkotmánybírósági gyakorlatot kell alkalmazni. Ennek során figyelembe kell venni azonban az Alkotmánynak a tulajdonjogról szóló 13. §-ából származó sajátosságokat is. Ilyen sajátosság az, hogy a 13. § (2) bekezdése a tulajdonjog teljes elvonásánál a közérdeket jelöli meg egyik feltételként. Erre tekintettel a tulajdonjog korlátozásánál az alkotmányossági vizsgálat egyik szempontja a másik alapvető jog, alkotmányos érték vagy cél érvényesülésének szükségessége, vagy a közérdek miatt fennálló szükségesség. A jelenlegi körülmények között a közérdek értelmezésénél elfogadható, hogy bár közvetlenül a magánérdek áll előtérben, közvetetten a társadalmi problémák megoldása révén az egész közösség érdekeinek szolgálatáról van szó. A közérdek alapján történő tulajdonkorlátozásnál az Alkotmánybíróság nem tekinti elégséges alapnak, hogy a jogszabály általánosságban hivatkozik a korlátozást szükségessé tevő közérdekre, szabad hatósági mérlegelés jogkörében hagyva annak meghatározását, konkrétan milyen tulajdoni tárgyakra kell a korlátozást alkalmazni. A közérdeket jogszabályban úgy kell meghatározni, hogy konkrét ügyben a közérdekből korlátozás szükségességét bíróság ellenőrizhesse. A vizsgálat másik szempontja itt is – az Alkotmány 8. § (2) alapján – az arányosság. Az arányosság tekintetében a tulajdonhoz való jog Alkotmányban meghatározott szabályából nem származik sajátos követelmény. Ezért az arányosság általános mércéje alkalmazandó: a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjog-sérelem súlyának összhangban kell állnia”. [42/2006. (X. 5.) AB határozat, ABH 2006, 529.] [54] Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában a korábbi Alkotmány 13. §-ával kapcsolatban a következőket állapította meg: az alkotmányos tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat, és nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. Az alapjogként védett tulajdonhoz való jog tartalmát a mindenkori közjogi és (alkotmányos) magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. (ABH 1993, 373, 379.) Ugyanebben a határozatában azt is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy [a]z alapjogi tulajdonvédelem sajátosságai miatt az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett”. (ABH 1993, 373, 381–382.) A törvénnyel érvényesített közérdek alkotmánybírósági vizsgálatának ezért arra kell kiterjednie, hogy megfelelően indokolt-e, alátámasztott-e a közérdekre való hivatkozás. [55] 3.4. A hátrányos megkülönböztetés tilalma, amely hárompólusú jogviszonyt feltételez [lásd a 3/2014. (I. 14.) AB határozatot] jogosultság és tilalom egyben magánjogi jogviszonyokban is – főszabály szerint – irányadó [erre lásd többek között a 45/2000. (XII. 8.) AB határozatot]. Ennek oka az, hogy az „Alaptörvény XV. cikke egyaránt tartalmazza az általános egyenlőségi szabályt [(1) bekezdés], és az alapjogok egyenlőségét, illetve a diszkrimináció tilalmát [(2) bekezdés]. Az általános egyenlőségi szabály az Alkotmányban kifejezetten nem szerepelt;
2016. 1. szám
11
az Alkotmánybíróság gyakorlata ezért ezt az alkotmányos demokráciában elengedhetetlen szabályt az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése együttes értelmezéséből vezette le. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.] Az Alkotmánybíróság érvelése szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított emberi méltóság joga – mint a 70/A. § (1) bekezdésben említett alapvető jogok legalapvetőbbike – szükségképpen magában foglalja az egyenlően kezelés követelményét a jogrendszer minden normájával szemben” {42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [22]}. [56] Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata alapján az „Alaptörvényben garantált szabadságok a magánjogi viszonyokban közvetett érvényesülést kívánnak, vagyis az Alkotmánybíróság felfogása szerint a szerződéses szabadság tiszteletben tartása mellett az Alaptörvényből fakadó alapjogi követelmények végső soron a magánjog generálklauzuláin keresztül szolgálhatnak a magánfelek közötti jogviszonyok megítélésnek alkotmányjogi mércéjeként” {erről lásd: 8/2014. (III. 20.) AB határozat, Indokolás [56]; [64]–[66], illetve 34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [94]}. [57] Mivel az emberi méltósághoz való jog az alapvető jogok „legalapvetőbbike”, a diszkrimináció tilalma erőteljesebben, közvetlenebbül érvényesül a magánjogi jogviszonyokban mint más alkotmányos szabadságok. Különösen irányadó ez a támadott szabály hatálya alá tartozó jogviszonyokra, amikor a szolgáltatás nyújtása nyilvános helyen történik. [Ezt a közvetlenebb érvényesülést tükrözi a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:43. §-ának c) pontja, amely – a korábbi Ptk.-hoz hasonlóan – a nevesített személyiségi jogok körében szintén tiltja a személyek hátrányos megkülönböztetését.] [58] Figyelemmel arra, hogy a társadalmi egyenlőség elérése alkotmányos cél, az Ebktv. támadott rendelkezése (és annak bírósági értelmezése a konkrét ügyben mindkét nemet érintő) diszkrimináció tilalmán keresztül az emberi méltósághoz való jog érvényesülését hivatott előmozdítani, így a korlátozás közérdekűsége megállapítható, azzal, hogy a korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjog-korlátozás arányos. A fentiek alapján az Ebktv. érintett rendelkezése ellen – az Alaptörvény XIII. cikkével összefüggésben – előterjesztett alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság elutasította. [59] 4. Az Alkotmánybíróság ezt követően a vállalkozáshoz való jog sérelmét állító indítványi elemet bírálta el az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti hatáskörben. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés kiüresítette a vállalkozás alapjogát, lehetetlenné tette a vállalkozói tevékenység további folytatását, különös tekintettel arra, hogy kizárta az addigi üzlet- és árpolitikai gyakorlat folytatását. [60] Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésébe foglalt vállalkozáshoz való alapjog, „amely azt jelenti, hogy bárkinek az Alaptörvényben biztosított joga a vállalkozás, azaz üzleti tevékenység kifejtése. A vállalkozás joga azonban egy bizonyos, a vállalkozások számára az állam által teremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének biztosítását, másként megfogalmazva a vállalkozóvá válás lehetőségének – esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott – biztosítását jelenti. A vállalkozás joga nem abszolutizálható, és nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga egy meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást {54/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 340, 341–342.; megerősítette a 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [155]}. Az Alkotmánybíróság a vállalkozáshoz való alapjog alkotmányos tartalmának a meghatározása során arra is rámutatott, hogy [a] vállalkozáshoz való jognak nem tulajdonítható olyan jelentés, amely szerint a már működő vállalkozásokra vonatkozó jogi környezet módosíthatatlan lenne {282/B/2007. AB határozat, ABH 2007, 2168.; megerősítette a 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [161]}. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. Ezen korlátozások alkotmányossága ugyanakkor más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is eltérő a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. A foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja. A szubjektív feltételek előírása is a választási szabadság korlátozása. Ezek teljesítése azonban elvileg mindenkinek nyitva áll (ha nem, akkor a korlát objektív). Ezért a jogalkotó mozgástere némileg nagyobb, mint az objektív korlátozásnál. Végül a foglalkozás gyakorlásának korlátai jórészt szakmailag és célszerűségi szempontokból indokoltak, alapjogi problémát csak határesetekben
12
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
okoznak.” {21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.; megerősítette a 3134/2013. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [13]; összefoglalóan lásd a 3194/2014. (VII. 15.) AB határozatot, Indokolás [28]}. [61] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ebktv. támadott rendelkezése a vállalkozáshoz való alapjog gyakorlására adott alkotmányos mércét (lásd az Indokolás [46]–[58]), az indítványozó állításával ellentétben nem üresítette ki a vállalkozáshoz való alapjogot, nem tette lehetetlenné a vállalkozói tevékenység további folytatását, gyakorlását, ami az irányadó esetjog (lásd a 254/B/1992. AB határozatot) alapján enyhébb mérce alapján ítélendő meg (ABH 1995, 821, 822.). Mivel az indítványozó által felvetett probléma nem jelent olyan határesetet, amely sértené a vállalkozáshoz való alapvető jogot, így az alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság az Ebtkv. támadott rendelkezése vonatkozásában – az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése tekintetében is – elutasította. [62] 5. Az Alkotmánybíróság végül az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt bírálta el. Ennek során az Alkotmánybíróság hangsúlyozza és megerősíti azt, hogy az Ebktv. – figyelemmel az uniós jogból eredő kötelezettségekre is – az Alkotmánybíróság értelmezését követve határozza meg az egyenlő bánásmód követelményét és megsértésnek egyes eseteit [v.ö.: 41/2007. (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 551, 557.]. Az Ebktv. tehát az Alaptörvény diszkrimináció tilalmára vonatkozó és esélyegyenlőségi rendelkezéseivel összhangban álló szabályozást tartalmaz. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az irányadó alkotmányossági mércének megfelelően az Ebktv. 2. §-a – a hátrányos megkülönböztetést tilalmazó és szankcionáló jogszabályok koherenciájának biztosítása érdekében – úgy rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó, külön jogszabályokban meghatározott rendelkezéseket az Ebktv. rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni (v.ö.: a Ptk. felhívott rendelkezésével). Tekintettel arra, hogy a bíróság az Ebktv. támadott rendelkezésének alkalmazása során nem lépett ki az alkotmányos értelmezési keretből azáltal, hogy nemen alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősítette a panasz alapjául szolgáló ügyet, az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt is elutasította. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., előadó alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/1584/2014.
•••
2016. 1. szám
13
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3002/2016. (I. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény 3. §-a, továbbá a Debreceni Járásbíróság 45.B.627/2010/26. számú végzése, valamint a Debreceni Törvényszék 3.Beüf.194/ 2015/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó fogvatartott – jogi képviselő nélkül eljárva − 2015. május 29-én a Debreceni Járásbírósághoz alkotmányjogi panasz indítványt nyújtott be, amelyet hiánypótlási felhívás alapján kiegészített. [2] 1.1. A 2015. május 29-én benyújtott és az Alkotmánybírósághoz 2015. július 3-án érkezett indítvány, valamint a 2015. november 10-én az Alkotmánybírósághoz érkezett indítvány-kiegészítés (a továbbiakban együtt: indítvány) az Abtv. 26. § (1) bekezdése alapján a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (a továbbiakban: Btkátm.) 3. §-a, továbbá az Abtv. 27. §-a alapján a Debreceni Járásbíróság 45.B.627/2010/26. számú végzése, valamint a Debreceni Törvényszék 3.Beüf.194/2015/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének a megállapítására és a megsemmisítésére irányul. [3] 1.2. Az indítványozó kérelmet nyújtott be a vele szemben kiszabott két végrehajtandó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása iránt, amelyből az egyik ítélet a 2012. évi C. törvény hatályba lépése után emelkedett jogerőre. [4] A Debreceni Városi Bíróság 45.B.627/2010/26. számú végzésével a kérelmet elutasította, mert a Btkátm. 3. §-a nem enged mérlegelést a jogalkalmazó számára abban a tekintetben, hogy ilyen esetben a 2012. évi C. törvénynek az indítványozóra egyébként kedvezőtlenebb szabályát kell alkalmazni, amely szerint összbüntetésbe foglalásnak helye nincs. [5] A Debreceni Törvényszék mint másodfokú bíróság 3.Beüf.194/2015/4. számú végzésével az első fokú bíróság végzését helyben hagyta. [6] 1.3. Az indítványozó az Abtv. 26. § (1) bekezdése alapján alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Btkátm. 3. §-a ellen és kérte a jogszabályhely alaptörvény-ellenességének a megállapítását, illetve a megsemmisítését, valamint annak megállapítását, hogy ügyében ez a rendelkezés nem alkalmazható. A Btkátm. 3. §-a ugyanis álláspontja szerint sérti a Nemzeti Hitvallást, a szabadsághoz és személyi biztonsághoz [Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdés], a jogegyenlőséghez [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés] és a tisztességes eljáráshoz [Alaptörvény XXVIII. cikk (1), bekezdés] és a jogorvoslathoz [Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés] fűződő jogát, valamint az ártatlanság vélelmét [Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdés], továbbá a jogállamiság elvét [B) cikk (1) bekezdés], a nemzetközi jog és a magyar jog összhangjának követelményét [Q) cikk (2) és (3) bekezdés] és a jogforrási hierarchiát [T) cikk (3) bekezdés]. [7] Az Alkotmánybíróság 2015. október 20. napján kelt végzésében az indítványozót tájékoztatta arról, hogy a jelen ügyet az előtte folyamatban lévő IV/717/2015. számú – az összbüntetéssel érintett egyik ítélettel össze függő – ügytől elkülönítve tárgyalja, valamint arról, hogy az Abtv. 52. § (1) bekezdése szerint az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia. A kérelem akkor határozott, ha – többek között – indokolást tartalmaz arra nézve, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezés, illetve bírói döntések miért ellentétesek az Alaptörvény
14
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
megjelölt cikkeivel. Az Alkotmánybíróság az indítványozót hiánypótlás keretében felhívta arra, hogy az általa hivatkozott alaptörvényi rendelkezések vonatkozásában alapjogsérelmet alátámasztó indokolást terjesszen elő. [8] Az indítványozó 2015. november 9-én postára adott és az Alkotmánybírósághoz 2015. november 10-én érkezett indítvány-kiegészítésében kifejtette, hogy mindkét jogerős elítéléséhez alapul szolgáló bűncselekményt a 2012. évi C. törvény hatályba lépése előtt követte el, de az ügyekben született ítéletek közül az egyik csak a hatályba lépést követőn emelkedett jogerőre, mert az eljárás neki fel nem róható okból elhúzódott (elmaradtak tárgyalások, bíróváltás történt). Kifogásolta továbbá, hogy az összbüntetéssel kapcsolatos jogszabályváltozásról az eljáró bíróság őt nem tájékoztatta. [9] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának a formai feltételeit vizsgálta. [10] Az Abtv. 30. § (1) bekezdése értelmében az Abtv. 26. § (1) bekezdése és a 27. § alapján alkotmányjogi panaszt a sérelmezett bírói döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet benyújtani az ügyben első fokon eljárt bírósághoz címezve. Az indítványozó a Debreceni Törvényszék 3.Beüf.194/2015/4. számú végzését 2015. április 15-én vette át, az alkotmányjogi panaszt pedig 2015. május 29-én nyújtotta be az első fokú bírósághoz, eszerint az előírt határidőt megtartotta. [11] A panasz azonban csak részben felel meg az Abtv. 52. § (1), illetve (1b) bekezdésében foglalt, az indítványokkal szemben támasztott további formai követelményeknek, mivel nem jelöli meg a támadott bírói döntések vonatkozásában az Alaptörvény megsértett cikkeit és az alaptörvény-ellenesség indokait. [12] Az indítvány a Btkátm. 3. §-a vonatkozásában az Alaptörvény sérülni vélt rendelkezéseit ugyan megjelöli [Nemzeti Hitvallás, B) cikk, Q) cikk, T) cikk, IV. cikk (2) bekezdés, XV. cikk (1) bekezdés, XXVIII. cikk (1), (2) és (7) bekezdések], de alkotmányjogilag értékelhető indokolást nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság töretlen gyakorlata szerint ilyen indokolás hiányában a kérelem nem felel meg a határozottság – az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében rögzített – követelményének, így annak elbírálására nincs lehetőség. {Legutóbb: 3215/2015. (XI. 10.) AB végzés, Indokolás [8], valamint pl. 3199/2015. (X. 14.) AB végzés, Indokolás [22], 3192/2015. (X. 7.) AB végzés, Indokolás [23], 34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [212]} [13] Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 52. § (1b) bekezdésének b) és e) pontjaiban foglalt feltételek hiánya miatt, az Alkotmánybíróság Ügyrendje 30. § (2) bekezdés h) pontja alapján, figyelemmel az Abtv. 56. § (3) bekezdésében előírtakra is, visszautasította. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/3055/2015.
•••
2016. 1. szám
15
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3003/2016. (I. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a bíróságok szervezetétől és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 103. § (1) bekezdés e) pontja, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 104/A. §-a, a 99/2014. (VII. 22.) OBT határozattal jóváhagyott Szolgálati Bíróságok Ügyrendje 10. § (4) bekezdésének második mondata, valamint a 131/2014. (XI. 10.) OBT határozattal jóváhagyott Bírói Etikai Kódex 6. cikk 5. pontja alaptörvényellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (2) bekezdésére alapozva alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, amelyben kérte a Szolgálati Bíróságok Ügyrendje [a Budapest területén működő ítélőtábla mellett eljáró elsőfokú szolgálati bíróság és a Kúria mellett eljáró másodfokú szolgálati bíróság bíráinak 2014. július 4. napján elfogadott, az Országos Bírói Tanács OBT 99/2014. (VII. 22.) számú határozatával jóváhagyott és a szolgálati bíróságok 2014. november 14. napján tartott együttes ülése által módosított, és egységes szerkezetbe foglalt ügyrendje; a továbbiakban: SZBÜ] 10. § (4) bekezdésének második mondata, valamint az Országos Bírói Tanács (a továbbiakban: OBT) 131/2014. (XI. 10.) OBT számú határozatával elfogadott Bírói Etikai Kódex (a továbbiakban: Bírói Etikai Kódex) 6. cikk 5. pontja alaptörvényellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az SZBÜ 10. § (4) bekezdése sérelmezett rendelkezése szerint a megtagadó határozat ellen a fegyelmi eljárás kezdeményezője a kézhezvételtől számított tizenöt napon belül, a felfüggesztésről hozott határozat ellen pedig az eljárás alá vont bíró, illetve az eljárás kezdeményezője a határozat kézbesítésétől számított nyolc napon belül fellebbezhetnek. Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés sérti az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésében biztosított bírói függetlenséget. [2] A Bírói Etikai Kódex 6. cikk 5. pontja kimondja, hogy a bíró tartózkodik minden olyan megnyilvánulástól, melyek a munkatársait érintően kötelezettségszegésre, politikai vagy egyéb érdekeket kiszolgáló ítélkezésre utalnak. Az indítványozó úgy vélte, hogy ez a szabály sérti a véleménynyilvánításhoz való jogát, és a bírói függetlenséget is, álláspontja szerint ugyanis a bíróságok tekintélyét, a beléjük vetett közbizalmat, tágabb értelemben a közérdeket épp az szolgálja, ha a bírói visszaéléseket feltárják és szankcionálják, nem pedig elhallgatják és büntetlenül hagyják. [3] Az Alkotmánybíróság főtitkára 2015. április 29-én kelt levelében felhívta az indítványozó figyelmét arra, hogy a Bírói Etikai Kódex nem minősül sem közjogi szervezetszabályozó eszköznek, sem olyan közvetlenül alkalmazandó/hatályosuló normának, amely az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerinti eljárás hatálya alá esne, illetve az alkotmánybírósági eljárás megindítását lehetővé tenné. [4] Az indítványozó válaszlevelében kifejtette, hogy álláspontja szerint mind a Bírói Etikai Kódex, mind az SZBÜ közjogi szervezetszabályozó eszköznek, azaz jogi normának minősül, így az Alkotmánybíróság hatásköre kiterjed vizsgálatukra. A Bírói Etikai Kódex megalkotására a bíróságok szervezetétől és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 103. §. § (1) bekezdésének e) pontja, az SZBÜ megalkotására pedig a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (a továbbiakban: Bjt.) 104/A. §-a alapján került sor, így egyértelműen törvényi felhatalmazás alapján hozott normákról van szó. Az indítványozó álláspontja szerint, ha egy norma jogi normaként funkcionál, akkor függetlenül attól, hogy a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) szerint normának minősül-e, azt normának kell tekinteni és az Alkotmánybíróság vizsgálhatja annak alkotmányosságát. Az indítványozó véleménye szerint ellenkező esetben felmerülhet az Alaptörvény jogforrásokra vonatkozó 7. cikkének [valójában T) cikkének] a sérelme, amely kimondja, hogy általánosan kötelező magatartási szabályt csak Alaptörvényben meghatározott jogalkotó szerv hozhat. Nem vitatható ugyanis – állítja az indítványozó –, hogy mind az SZBÜ, mind a Bírói Etikai Kódex általános magatartási szabályokat tartalmaz, így ha azokat OBT nem jogalkotó szervként alkotta meg, akkor megsértette az
16
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
Alaptörvény 7. cikkét [T) cikkét] és emiatt kellene megsemmisíteni azokat. Ha ezt az érvelést sem fogadná el az Alkotmánybíróság, akkor az indítványozó szerint a Bírói Etikai Kódex másképp nem hatályosulhat, csak a Bszi. részeként, így e formában az vizsgálat tárgyát képezheti. Ugyanakkor az indítványozó kérte a Bszi. 103. § (1) bekezdés e) pontjának a megsemmisítését is, mivel úgy véli, hogy „törvény nem adhat felhatalmazást egy nem jogalkotó szervnek arra, hogy általános jelleggel korlátozza egy formálisan jogi normának nem minősülő aktussal egy bírósági szervezet tagjainak alkotmányos jogait”. [5] Az SZBÜ tekintetében az indítványozó – a fentieken túl – előadta, hogy a bíró tisztség megszüntetésére csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás keretében kerülhet sor. A szolgálati bíróságok eljárását tehát a Bjt.-ben kellett volna szabályozni, az nem adhatott volna felhatalmazást az SZBÜ megalkotására. Az indítványozó szerint így a Bjt. 104/A. §-a és az annak alapján kibocsátott SZBÜ is ellentétes az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésével. [6] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról szükséges döntenie. Ezért az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján előterjesztett indítvány megfelel-e az alkotmányjogi panasz előterjesztésére vonatkozó, törvényben meghatározott formai és tartalmi követelményeknek. [7] 2.1. Az Abtv. 26. § (2) bekezdése abban az esetben teszi lehetővé alkotmányjogi panasz előterjesztését, ha az indítványozónak alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelme, és nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette. [8] A Bírói Etikai Kódexszel kapcsolatban az OBT a 2015.OBT.IX.A.1/19. számú levelében arról tájékoztatta az indítványozót, hogy az „Etikai Kódex megalkotásának célja, hogy a bírósági szervezet iránti közbizalom erősítése érdekében meghatározza a bírák által követendő erkölcsi normákat. Iránymutatásként fogalmazza meg a bírói hivatás etikai követelményeit, támogatást nyújt az etikai kockázatot rejtő magatartások megismerésében és védelmezi a hivatásukhoz méltó magatartást tanúsító bírákat.” Az OBT álláspontja szerint tehát a 131/2014. (XI. 10.) OBT határozat nem minősül jogi normának. Az Alkotmánybíróság osztja az OBT jogi álláspontját a Bírói Etikai Kódex normativitása tekintetében. Különös tekintettel arra, hogy az Alaptörvény T) cikke határozza meg a jogszabályok, a Jat. pedig a közjogi szervezetszabályozó eszközök körét. A sérelmezett Bírósági Etikai Kódex azonban nem sorolható be sem a jogszabályok, sem a közjogi szervezetszabályozó eszközök körébe. [9] A fentiek alapján az Alkotmánybíróság – figyelemmel az Abtv. 37. § (2) bekezdésére is – nem vizsgálhatja a Bírósági Etikai Kódex alkotmányosságát, tekintettel arra, hogy mind az Alaptörvény, mind az Abtv. szerint az Alkotmánybíróság hatásköre csak a jogszabályok (közjogi szervezetszabályozó eszközök, jogegységi határozat) alkotmányossági vizsgálatára terjed ki. [10] 2.2. Az indítványozó kérte a Bszi. 103. § (1) bekezdés e) pontja, a Bjt. 104/A. §-a és az SZBÜ 10. § (4) bekezdés második mondata alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését is. Az Abtv. 30. § (1) bekezdése szerint az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerinti alkotmányjogi panaszt a támadott jogszabályi rendelkezés hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül lehet előterjeszteni. A Bszi. 103. § (1) bekezdésének e) pontját a 2013. évi CCXLIII. törvény 11. § (7) bekezdése iktatta be és 2014. január 1 napjától hatályos. A Bjt. 104/A. §-át a 2012. évi CXI. törvény 25. §-a iktatta be és 2012. július 17. napjától hatályos. Az SZBÜ-t 2014. július 4. napján fogadták el, és 27. § (3) bekezdés alapján az az OBT jóváhagyásának napján – azaz az OBT 99/2014. (VII. 22.) OBT számú határozatának elfogadásakor – 2014. július 22-én lépett hatályba. Az indítványozó indítványát 2015. április 1. napján tehát mindkét törvényi rendelkezés és az SZBÜ tekintetében is egyértelműen – a hatálybalépést követő 180 napon túl, tehát – elkésetten terjesztette elő. [11] Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az indítvány fenti formai hiányossága okán további, az Alkotmánybíróság hatáskörére vonatkozó vizsgálatot nem folytatott le. [12] Az Alkotmánybíróság a fentiekben kifejtett okok miatt az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerinti panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés d) és h) pontjai alapján visszautasította. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró
2016. 1. szám
17
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/942/2015.
•••
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3004/2016. (I. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Dunakeszi Járásbíróság 1.P.20.925/2012/29. számú ítélete és a Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság 4.Pf.21.414/2014/3. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránti alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó magánszemély jogi képviselője útján alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmány bírósághoz. [2] Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján fordult alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz, amelyben kérte a Dunakeszi Járásbíróság 1.P.20.925/ 2012/29. számú ítélete és a Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság 4.Pf.21.414/2014/3. számú ítélete perköltség viselésére vonatkozó részének alaptörvény-ellenessége megállapítását és megsemmisítését, mivel az indítványozó álláspontja szerint a hivatkozott határozatok sértik az Alaptörvény XXIV. cikkében, XXVIII. cikk (7) bekezdésében, és a 28. cikkében foglaltakat. [3] 1.1. Az indítványozó mint vevő a későbbi alperesekkel 2011. január 7-én ingatlan adásvételi szerződést kötött, 60 000 000 Ft vételár kikötésével. A szerződés aláírásakor az indítványozó 6 000 000 Ft foglalót fizetett meg az alpereseknek. Vállalta, hogy a teljes vételárat 2011. április 30-ig kiegyenlíti. A szerződés 5. pontjában rögzítették, hogy az ingatlan az LK 13-as építési övezetbe tartozik és ennek megfelelően beépíthető. A szerződés 9. pontjában kijelentette, hogy az ingatlant 4 éven belül lakás céljára beépíti és ezért az ezzel járó illetékmentességet igénybe kívánja venni. [4] A 2012. június 6-án kelt levelében az indítványozó az alperesekkel közölte, hogy mivel az adásvételi szerződésben általuk garantált beépíthetőség nem áll fenn, ezért az adásvételi szerződést semmisnek tekinti és felszólította alpereseket a 6 000 000 Ft és késedelmi kamatai, továbbá 600 000 Ft költség megfizetésére. Alperesek az igényt elutasították. [5] Az indítványozó a 2012. november 5-én benyújtott keresetlevelében elsődlegesen az adásvételi szerződésnek a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 210. § (3) bekezdésében szabályozott, a közös téves feltevés miatti érvénytelensége megállapítását, másodlagosan a szerződés semmisségének megállapítását kérte arra hivatkozással, hogy alperesek az adásvételi szerződést hibásan teljesítették. A 2013. március 25-én tett nyilatkozatával a keresetet kiterjesztette a szerződés jogszabályba ütközésére. Kérte továbbá a szerződés semmisségének megállapítását jóerkölcsbe ütköző volta miatt, valamint hivatkozott a feltűnő értékaránytalanságból eredő érvénytelenségi okra is.
18
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
[6] Az alperesek ellenkérelmükben a megtámadási kereset elkésettségére hivatkoztak, továbbá vitatták a hibás teljesítés tényét, miszerint az ingatlan a szerződésben meghatározott tulajdonságoknak megfelel. Álláspontjuk szerint – az indítványozói állítással szemben – nem szavatolták, hogy az egy 30 lakásos társasházzal beépíthető, csak arra vállaltak szavatosságot, hogy az ingatlan az LK 13-as övezetbe tartozik és ennek megfelelően beépíthető. Az ingatlan pedig e tulajdonságoknak megfelelt. [7] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, az indítványozót az alperesek javára fejenként 250 000 Ft perköltség fizetésére kötelezte és felhívta az indítványozót, hogy leletezés terhe mellett külön felhívásra fizessen meg 1 140 000 Ft kereseti illetéket. [8] Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában rámutatott, hogy a pertárgy értékére figyelemmel a peres eljárás a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 23. § (1) bekezdés a) pontja alapján a törvényszék hatáskörébe tartozott volna, ugyanakkor a Pp. 28. §-a értelmében mivel a hatáskör a pertárgy értéktől függött, így az alperes érdemi ellenkérelmének előadása után már nem volt helye az ügynek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező törvényszékhez történő áttételének. A fentiekre tekintettel a bíróság megállapította, hogy az alperes hatásköri kifogása nem volt alapos. [9] Az ítélet ellen az indítványozó élt fellebbezéssel, melyben az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával annak megállapítását kérte, hogy a szerződés a Ptk. 210. § (3) bekezdése alapján a szerződő felek közös téves feltevése miatt érvénytelen. Másodlagosan az ítélet részbeni megváltoztatásával a hibás teljesítésre alapozott elállásának jogszerűségét kérte megállapítani. Mindkét fellebbezési kérelme tekintetében jogkövetkezményként az alpereseket a nekik vételár előlegként kifizetett 6 000 000 Ft és annak 2011. január 1-től a kifizetésig járó jegybanki alapkamat mint késedelmi kamat megfizetésében kérte marasztalni. Harmadlagos fellebbezési kérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, új eljárás elrendelését kérte. Fellebbezésében sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a perben tett bizonyítási indítványai egy részét mellőzte. [10] Az indítványozó kifogásolta továbbá a pertárgy értékének 60 000 000 Ft-ban való megállapítását és emiatt további 1 140 000 Ft illeték megfizetésére kötelezését. Álláspontja szerint a Pp. 24. §-a, 2. § (1) bekezdése és 215. §-a értelmében a keresettel érvényesített követelés alapján kell a pertárgy értékét megállapítani, amely a jelen perben 6 000 000 Ft. Az elsőfokú bíróságnak, amennyiben valóban nem lett volna hatásköre, a pert át kellett volna tennie a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz. Hivatkozott arra is, hogy az alperesek érdemi ellenkérelmüket megelőzően már hatásköri kifogásukat előterjesztették. [11] A másodfokú bíróság ítélete szerint a fellebbezés nem alapos: az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás adatainak okszerű mérlegelésével helyesen állapította meg a tényállást és a fellebbezéssel érintett körben is a jogvita elbírálására irányadó jogszabályok helyes alkalmazásával hozta meg érdemi döntését, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete indokait mindenben osztotta. [12] A fellebbezési hivatkozások miatt a másodfokú bíróság továbbá többek között rámutatott: az indítványozó az elsőfokú eljárásban az ingatlannak a szerződés megkötése után az ártéri védvonalba sorolással kapcsolatban, semmilyen igényt nem érvényesített, ezért az erre történő fellebbezési hivatkozása a Pp. 235. § (1) bekezdése értelmében, mely szerint a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény vagy az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, már érdemben nem volt figyelembe vehető. [13] A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – helyes indokai folytán – helybenhagyta. Az indítványozót a fellebbezése eredménytelensége miatt a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alkalmazásával kötelezte a le nem rótt 2 500 000 Ft fellebbezési illeték állam javára való megfizetésére és a Pp. 78. § (1) bekezdése szerint az alperesek másodfokú perköltsége (fejenként 100 000 Ft ügyvédi munkadíj) megfizetésére. [14] Az indítványozó nyilatkozott arról, hogy a fentebb megjelölt ügyben nincs folyamatban felülvizsgálati eljárás a Kúria előtt, és nem kezdeményezett perújítási eljárást sem. [15] A Pp. 359/C. § (1) bekezdésére hivatkozással, – miszerint az első fokon eljárt bíróság az alkotmányjogi panaszban támadott határozat végrehajtását az Alkotmánybíróság eljárásának befejezéséig felfüggesztheti, e határozat ellen külön fellebbezésnek van helye, – az indítványozó végrehajtás felfüggesztése iránti kérelmet terjesztett elő az első fokon eljárt bíróságnál. E kérelmet a Dunakeszi Járásbíróság 1.P.20.925/2012/37. számú, 2015. május 13. napján kelt végzésével elutasította. [16] 2. Az indítványozó álláspontja szerint az alkotmányjogi panaszban támadott határozatok perköltség viselésére vonatkozó része sérti az Alaptörvény XXIV. cikkében, XXVIII. cikk (7) bekezdésében és a 28. cikkében foglal takat.
2016. 1. szám
19
[17] Az indítványozó az alkotmányjogi panaszában következetesen tévesen hivatkozott az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének c) pontjára, az Alkotmánybíróság azonban ezt elírásnak tekintette, és a panasz tartalma alapján az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontjára való utalásként kezelte a téves hivatkozásokat. [18] Alkotmányjogi panaszában az indítványozó mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság ítéletében foglalt, – a perköltség mértékére vonatkozó – jogértelmezést támadta, de csak az illeték számítása tekintetében fejtette ki az álláspontját, anélkül, hogy utalt volna arra, hogy mi volt a tényleges kereseti kérelem és a fellebbezési kérelem tárgya és jogcímei. [19] Az indítványozó vitatta az eljárási illeték kiszámítási szabályaival összefüggésben az első fokon eljárt bíróságnak a hatásköri szabályokra vonatkozó jogértelmezését, annak megállapítása tárgyában hozott döntéseit illetve ezek időpontját, és az illeték kiegészítésre való felhívás hiányát, továbbá azt, ahogyan mindkét döntést hozó bíróság az Itv. és a Pp. eljárási illeték számítására vonatkozó szabályait értelmezte. Alaptörvény-ellenesnek ítélte meg, hogy az első és a másodfokú eljárások perköltsége (4 000 000 Ft illeték és 700 000 forint ügyvédi munkadíj) „megközelíti az általa követelt 6 000 000 forint értékét”. Utóbbit abszurdnak ítélte meg, és az Alaptörvény 28. cikke szerinti jogértelmezésnek ellentmondónak. [20] Az indítványozó álláspontja szerint a döntéseknek a perköltség mértékére vonatkozó részei sértik az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jogát, a XXIV. cikk (1) bekezdésében rögzített tisztességes hatósági eljáráshoz való jogát, a (2) bekezdés szerint a hatóságok által jogellenesen okozott kár megtérítése iránti jogát, valamint a 28. cikkben foglaltakat, mivel a jogszabályokat azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni. Álláspontja szerint: „Egy jogszabály célja nem lehet az, hogy amennyiben valaki követel egy összeget, akkor pervesztesége esetén annak dupláját legyen köteles perköltség címén megfizetni.” [21] A Pp. 395/C. § (2) bekezdésére hivatkozással, miszerint az első fokon eljárt bíróság az alkotmányjogi panaszban támadott határozat végrehajtását az Alkotmánybíróság eljárásának befejezéséig felfüggeszti, ha az Alkotmánybíróság erre hívja fel a bíróságot, az indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól az erre vonatkozó intézkedés megtételét. [22] 3. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint az Alkotmánybíróság elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról dönt. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 50. § (1) bekezdése és az Alkotmánybíróság ügyrendjéről szóló 1001/2013. (II. 27.) AB Tü. határozata (a továbbiakban: Ügyrend) 5. § (1) bekezdése alapján tanácsban jár el az ügyben. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság tanácsa mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen a 26–27. § szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. Ennek során az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a panasz nem fogadható be. [23] 3.1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy az indítvány megfelel-e az alkotmányjogi panasz előterjesztésére vonatkozó, törvényben meghatározott követelményeknek. [24] Az Alkotmánybíróság először az indítványozó érintettségét vizsgálta. [25] Az Abtv. 27. §-a értelmében, az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja alapján alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [26] Az indítványozó közvetlenül érintett, mivel az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben félként szerepelt. Ezért e tekintetben a panasz megfelel az Abtv. 27. §-ában foglalt feltételeknek. [27] Az indítványozó a fellebbezési eljárásban hozott másodfokú ítélet megsemmisítését kérte, amelyben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta, egyebekben azt nem érintette. Megállapítható tehát, hogy e határozattal szemben további (rendes) jogorvoslati lehetőség már nem állt rendelkezésre. [28] Az Alkotmánybíróság ezt követően az alkotmányjogi panasz előterjesztésére nyitva álló határidő betartását vizsgálta. [29] Az Abtv. 30. § (1) bekezdése értelmében az alkotmányjogi panasz benyújtására a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül van lehetőség. Az Abtv. 53. § (2) bekezdése értelmében pedig az alkotmányjogi panasz iránti indítványt – a 26. § (2) bekezdése szerinti eset kivételével – az ügyben első fokon eljárt
20
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
bíróságnál kell az Alkotmánybírósághoz címezve benyújtani. Az Ügyrend 28. §-a (2) bekezdése értelmében az Abtv. 30. § (1) bekezdése szerint meghatározott határidő a kézbesítést, illetve a jogszabály hatályba lépését követő napon kezdődik. Ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, a határidő csak az azt követő legközelebbi munkanapon jár le. [30] Az indítványozó perbeli jogi képviseletét ellátó jogi képviselő – a csatolt tértivevény tanúsága szerint – a másodfokú bíróság ítéletétét 2015. február hó 18. napján vette át, míg az alkotmányjogi panaszt 2015. április hó 20. napján ajánlott postai küldeményként adta postára, megküldve azt az első fokon eljárt bíróságnak, az Alkotmánybíróságnak címezve azt. A határidő számítás szabályaira tekintettel, amelyek értelmében, amennyiben a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, a határidő csak az azt követő legközelebbi munkanapon jár le, az alkotmányjogi panasz előterjesztésére határidőn belül került sor. [31] Az Alkotmánybíróság vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e az Abtv. 52. § (1) és (1b) bekezdé seiben előírt, a határozott kérelemmel szemben támasztott feltételeknek. [32] Az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó törvényi rendelkezést [az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdését, valamint az Abtv. 27. §-át], az Alaptörvény sérülni vélt rendelkezéseit [az Alaptörvény XXIV. cikke, XXVIII. cikk (7) bekezdése, 28. cikke], a támadott bírói döntéseket [a Dunakeszi Járásbíróság 1.P.20.925/2012/29. számú ítélete és a Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság 4.Pf.21.414/ 2014/3. számú ítélete], az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdésében rögzített a hatóságok által jogellenesen okozott kár megtérítése iránti jog kivételével tartalmaz a bírói döntés alaptörvény-ellenességére vonatkozó okfejtést, valamint rögzíti a kifejezett kérelmet az elsőfokú és a másodfokú bíróság fenti ítéleteinek megsemmisítésére. [33] Az alkotmányjogi panasz a kérelem határozottságát illetően a törvényi feltételeknek megfelel. [34] 3.2. A továbbiakban az Alkotmánybíróság mérlegelési jogkörében vizsgálta az Abtv. 27. §-a alapján előterjesztett alkotmányjogi panasz indítvány befogadhatóságának törvényben előírt további tartalmi feltételeit. Az Abtv. 52. § (4) bekezdése értelmében az alkotmánybírósági eljárás feltételeinek fennállását az indítványozónak kell igazolnia. Az Abtv. 27. §-a szerint alkotmányjogi panasz akkor terjeszthető elő, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti [a) pont]. [35] Az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pontja alapján alkotmányjogi panasznak olyan bírói döntéssel szemben van helye, amely Alaptörvényben biztosított jogot sért. E sérelem lényegét és az eljárás megindításának indokait az alkotmányjogi panasznak kell tartalmaznia. Rámutat az Alkotmánybíróság, hogy az Abtv. 52. § (2) bekezdés alapján az alkotmányjogi panasz tekintetében az Alkotmánybíróság által lefolytatott vizsgálat a megjelölt alkotmányossági kérelemre korlátozódik – a törvényben taxatíve felsorolt kivételektől eltekintve. [36] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában szereplő, megsértettnek állított jogok egy része nem minősül az Alaptörvényben biztosított és védett alapjognak. Ebbe a körbe tartozik az Alaptörvény 28. cikke, amely a bíróságok számára tartalmaz értelmezési szabályt. [37] Az Alaptörvényben szereplő – a támadott határozatok által megsértettnek állított – jogok másik csoportja ugyan alapvető jognak tekintendő, de az indítvány vagy nem jelöli meg a jog sérelmének lényegét, vagy nem tartalmaz alkotmányjogilag releváns indokolást arra nézve, hogy azok miért ellentétesek az Alaptörvény megjelölt rendelkezéseivel. [38] Alkotmányjogi panaszának főtitkári hiánypótlási felhívás utáni kiegészítésében az indítványozó ismételten megnevezte ugyan az Alaptörvény általa megsértettnek tartott rendelkezéseit, de sem az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog, sem a XXIV. cikk (1) bekezdésében rögzített tisztességes hatósági eljáráshoz való jog tekintetében nem állított az indítványozó olyan pontosan körülírt, releváns alkotmányjogi érvekkel alátámasztott alaptörvény-ellenességet a támadott bírósági határozattal kapcsolatosan, amelyet alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként lehetne értékelni, vagy amely a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet vetne fel. [39] Az indítványozó által részletes indokolás nélkül hivatkozott Alaptörvény XXIV. cikke a hatósági eljárásokra vonatkozóan fogalmazza meg a tisztességes eljárás követelményét, a bíróság hatáskörébe tartozó jogorvoslati eljárás során ezért ezen alapjoggal összefüggő sérelme az indítványozónak elvileg sem keletkezhetett {3179/2013. (X. 9.) AB végzés, Indokolás [6]}. Az indítvány az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése tekintetében tehát nem elégíti ki az Abtv. 27. §-ában előírt feltételt.
2016. 1. szám
21
[40] Az Alkotmánybíróság vizsgálta, hogy lehetséges-e, hogy az indítványozó az alkotmányjogi panaszában és annak kiegészítésében is következetesen, mindvégig tévesen hivatkozott volna az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésére. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy amennyiben azonban ezt elírásnak tekinti, és a panasz tartalma alapján az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére való utalásként kezeli a téves hivatkozásokat, e tekintetben sem tartalmaz a panasz alkotmányjogilag releváns indokolást arra nézve, hogy az miért ellentétes az Alaptörvény e rendelkezésével. [41] Az Alaptörvény 28. cikk első mondata úgy rendelkezik, hogy „[a] bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.” Az Alaptörvény 28. cikke tehát a bíróságokkal szemben azt a követelményt fogalmazza meg, hogy ítélkezésük során a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék és alkalmazzák. [42] Az Alkotmánybíróság jogköre az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a értelmében arra terjed ki, hogy kiküszöbölje a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet. [43] Az Alkotmánybíróság arra is számos határozatában rámutatott, hogy nem rendelkezik hatáskörrel arra sem, hogy a perorvoslati bíróság felülbírálati jogköréhez tartozó, szakjogi vagy kizárólag törvényértelmezési kérdésben állást foglaljon {elsőként: 3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4]; ezt követően megerősítette: 3392/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [6]; 3017/2013. (I. 28.) AB végzés, Indokolás [3]; 3028/2014. (II. 17.) AB végzés, Indokolás [12]; 3098/2014. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [28]} és ezt követően is számos AB végzés. Az a tény, hogy az eljárt bíróságok az indítványozó által irányadónak tartott értelmezéstől eltérően értelmezték az alkalmazott jogi normát, önmagában nem veti fel a támadott bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, és nem alapoz meg alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést sem. [44] Az Alkotmánybíróság rámutat, miszerint bár az indítványozó alkotmányjogi panaszában felveti az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való joga sérelmét, ugyanakkor az ezen indítványi elem vonatkozásában előterjesztett érvei a bíróság eljárási illeték megállapítására vonatkozó mérlegelési jogkörét, annak az Alaptörvény 28. cikke szerinti minősítését, nem pedig a jogorvoslathoz való jogot érintő kérdésköröket érintenek. [45] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a fentiekre tekintettel, a jelen ügyben nem merült fel olyan, a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, illetve alapvető alkotmányossági kérdés, Alaptörvényben biztosított jog sérelme, mely az alkotmányjogi panasz befogadását indokolta volna. Az Alkotmánybíróság ezért az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) és h) pontjai alapján az alkotmányjogi panaszt visszautasította. [46] 4. Az indítványozó a Pp. 359/C. § (2) bekezdésére hivatkozással kérte azt is, hogy az Alkotmánybíróság hívja fel a bíróságot a jogerős döntés végrehajtásának felfüggesztésére. [47] Az Abtv. 61. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság eljárásában kivételesen a kifogásolt döntés végrehajtásának felfüggesztésére hívja fel a bíróságot, ha az az alkotmánybírósági eljárás várható tartamára vagy a várható döntésre tekintettel, vagy súlyos és helyrehozhatatlan kár vagy hátrány elkerülése érdekében, vagy más fontos okból indokolt, és a bíróság az Abtv. 53. § (4) bekezdése alapján a döntés végrehajtását nem függesztette fel. [48] Mivel jelen ügyben az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt visszautasította, az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a bíróságnak a jogerős döntés végrehajtása felfüggesztésére való felhívását. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/1436/2015.
•••
22
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3005/2016. (I. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó nyilvántartásba nem vett civil szervezet meghatalmazással igazolt jogi képviselője útján az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszszal fordult az Alkotmánybírósághoz. [2] 1.1. Az indítványozó a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozta. Úgy vélte, hogy a felülvizsgálati döntés folytán sérült az Alaptörvény II. cikkében foglalt emberi méltósághoz való, az Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdésében foglalt szervezet létrehozására vonatkozó, az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes hatósági eljáráshoz való, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes bírósági eljáráshoz való joga. [3] 1.2. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta, hogy 2008. március 13-án mint az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (a továbbiakban: Etv.) alapján megalapított egyesület, bírósági és közhasznúsági nyilvántartásba vétel iránt kérelmet terjesztett elő a Bács-Kiskun Megyei Bíróságnál. Az eljáró bíróság az indítványozót hiánypótlásra hívta fel, azonban az indítványozó a rendelkezésére álló határidő alatt a hiányokat nem pótolta. Ennek következtében a Bács-Kiskun Megyei Bíróság a 2008. június 20. napján kelt Pk.60.039/2008/7. számú végzésével az indítványozó nyilvántartásba vétel iránti kérelmét elutasította. [4] Az indítványozó ezt követően keresetében annak megállapítását kérte, hogy mint társadalmi szervezet az Etv. 15. § (4)–(6) bekezdése alapján létrejött. Kérte továbbá, hogy a bíróság pótolja ítéletével a kérelmet elutasító bíróságnak az egyesület létrejöttét és nyilvántartásba vételét igazoló kivonat kiadását. [5] A Szegedi Járásbíróság mint első fokon eljáró bíróság 11.P.20.673/2014/1-I. számú végzésével a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította, azzal az indokolással, hogy a felperes nem rendelkezik perbeli jogképességgel. A Szegedi Törvényszék mint másodfokú bíróság az első fokon eljáró bíróság végzését 2.Pkf.21.127/2014/1. számú végzésével helyben hagyta. A jogerős végzés ellen az indítványozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A Kúria a jogerős végzést a Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzésében a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. A Kúria végzésében kifejtette, hogy a jogerős döntés álláspontja szerint nem zárja ki az egyesüléshez való jog érvényesítését, így nem sérti az Alaptörvény rendelkezéseit sem. [6] 1.3. Az indítványozó az Alaptörvény II. cikkének sérelmét arra alapozza, hogy tagjainak, mint el nem ismert civil szervezet tagjainak sérült az emberi méltósághoz való joga. [7] Álláspontja szerint a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása sérti az Alaptörvény VIII. cikk (2) bekez dését, mert az érintett tagok bírósági nyilvántartásba vétel hiányában 2008. március 13-a óta nem tudták gya korolni az egyesület alapításához való jogukat. [8] Véleménye szerint az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésének sérelmét a 2008-tól 2014-ig elhúzódó döntéshozatal okozta, amely így nem tett eleget a tisztességes és az ésszerű határidőben való eljárás követelményének.
2016. 1. szám
23
[9] Úgy véli továbbá, hogy a támadott végzés az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdését azért sérti, mert az ügyében eljáró bíróságok tárgyalás tartása nélkül döntöttek, ennek következtében hiányzott a tisztességes és nyilvános eljárás alapja. [10] 1.4. Az indítványozó szerint tehát a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzése a fent kifejtettek alapján alaptörvény-ellenes, és emiatt kérte annak – a Szegedi Járásbíróság 11.P.20.673/2014/1-I. számú végzésére és a Szegedi Törvényszék 2.Pkf.21.127/2014/1. számú végzésére is kiterjedő – megsemmisítését. [11] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról szükséges döntenie. Ezért az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy az Abtv. 27. §-a alapján benyújtott indítvány megfelel-e az alkotmányjogi panasz előterjesztésére vonatkozó, az Abtv.-ben foglalt formai és tartalmi követelményeknek. [12] 2.1. Az Abtv. 27. §-a alapján alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [13] A Szegedi Járásbíróság 11.P.20.673/2014/18. számú átirata szerint a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzését az indítványozónak 2015. február 26-án tértivevény nélkül adták ki. Az Abtv. 30. § (1) bekezdése szerint a sérelmezett bírósági határozat kézhezvételétől számított hatvan napon belül terjeszthető elő az alkotmányjogi panasz. Az indítványozó alkotmányjogi panaszát 2015. április 29-én, a kézbesítéstől számított ötvenkilencedik napon nyújtotta be a Szegedi Járásbírósághoz. A fentiek alapján az indítványozónak a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzésével kapcsolatos alkotmányjogi panasz indítványa határidőben benyújtottnak minősül. [14] 2.2. Az Alkotmánybíróság ezt követően a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzésével kapcsolatos alkotmányjogi panasz indítvány kapcsán az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében foglalt törvényi feltételek (a határozott kérelem) meglétét vizsgálta meg. Ennek során megállapította, hogy az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó, illetve azt a törvényi rendelkezést, amely jogosultságát megalapozza [Abtv. 52. § (1b) bekezdés a) pont], az Abtv. 27. §-ában foglalt alkotmányjogi panasz hatáskörben kérte az Alkotmánybíróság eljárását. Az indítványozó megjelölte továbbá az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit, illetve az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét is, az Alaptörvény II. cikkével, a VIII. cikk (2) bekezdésével, a XXIV. cikk (1) bekezdésével, valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdésével kapcsolatban [Abtv. 52. § (1b) bekezdés d) és b) pontok]. Az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírói döntést, a Kúria Pfv. IV.21.529/2014/4. számú végzését [Abtv. 52. § (1b) bekezdés c) pont]. Az indítványozó kifejtette azt is, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pont]. Az indítványozó végül kifejezett kérelmet fogalmazott meg a bírói döntés megsemmisítésére, illetve az Alkotmánybíróság döntésének tartalmára [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pont]. Összegzésként megállapítható, hogy az alkotmányjogi panasz indítvány megfelel a befogadhatóság formai követelményeinek. [15] 2.3. Az Alkotmánybíróság a következőkben a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzésével kapcsolatos alkotmányjogi panasz indítványt az Abtv. 56. § (2) bekezdésében kifejtett tartalmi feltételekkel összefüggésben vizsgálta. Ennek során megállapította, hogy az Abtv. 27. §-a alapján alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet fordulhat alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz. Az Abtv. e rendelkezéséből egyértelmű, hogy az Alkotmánybírósághoz csak létező személy vagy szervezet nyújthat be alkotmányjogi panaszt. [16] Az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény 4. § (2) bekezdése értelmében „[a]z egyesület jogi személy, amely a nyilvántartásba vétellel jön létre.” Az Alkotmánybíróság a rendelkezésére álló iratokból megállapította, hogy a Magyar Közigazgatási Társaság nyilvántartásba vétel iránti kérelmét az eljáró bíróság – az indítványozó jogi képviselője által sem vitatottan – jogerősen elutasította, és e jogerős végzés következtében a Magyar Közigazgatási Társaság nem jött létre. [17] Az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 27. §-ában foglalt, az egyedi ügyben érintett szervezetnek a szervezetre irányadó anyagi jog alapján létrejött szervezetet kell tekinteni, márpedig az indítványozóra mint szervezetre
24
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
irányadó anyagi jog a konstitutív hatályú nyilvántartásba vételhez köti a civil szervezet létrejöttét. Ez a nyilvántartásba vétel a vizsgált esetben elmaradt, és az indítványozó mindmáig nem szerepel a civil szervezetek névjegyzékében. Létező civil szervezetek esetében az indítványozóknak indítványozói jogosultságuk alátámasztásához a civil szervezetek névjegyzékéből kiadott, hitelesítéssel ellátott kivonattal kell igazolniuk azt, hogy létező civil szervezetek, illetve ezen igazolás bizonyítja az eljáró képviselőjük képviseletei jogosultságát is. Ilyen kivonatot a jelen ügy indítványozója nem csatolt, és nem is lett volna képes csatolni, mert a névjegyzékben nem szerepel. Ennek következtében az indítványozó nem igazolta és nem igazolhatta az Abtv. 52. § (4) bekezdésének megfelelően az alkotmánybírósági eljárás feltételeinek fennállását sem. [18] Ezen túlmenően egy nem létező jogi személy (jelen esetben egy nem létező egyesület) nem lehet az Abtv. 27. §-a szerint érintett sem. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az indítványozó eljárásjogi értelemben sem érintett, mivel perlési jogképességgel nem rendelkezett. [19] Mindezek alapján az indítványozó nem tesz eleget az Abtv. 27. §-ában meghatározott, „az egyedi ügyben érintett szervezet”, illetve az érintettség követelményeinek. [20] Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a társadalmi szervezetet alapító természetes személyek nyilvánvalóan nyújthatnak be alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdésének sérelmére hivatkozva. A jelen ügyben azonban nem ez történt, hiszen nem az érintett magánszemélyek, hanem a nem létező egyesület fordult az Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panasszal. [21] A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglaltak szerint a Kúria Pfv.IV.21.529/2014/4. számú végzése – a Szegedi Járásbíróság 11.P.20.673/2014/1-I. számú végzésére és a Szegedi Törvényszék 2.Pkf.21.127/2014/1. számú végzésére is kiterjedő – alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés c) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető, előadó alkotmánybíró
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/1304/2015.
•••
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3006/2016. (I. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta az alábbi v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulásáról szóló 2014. évi XCIV. törvény alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
2016. 1. szám
25
Indokolás [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaságok (a továbbiakban: indítványozók) igazolt jogi képviselőjük útján az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja és az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján alkotmányjogi panaszt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságon. Indítványukban azt kérték az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulásáról szóló 2014. évi XCIV. törvény (a továb biakban: Tv.) alaptörvény-ellenességét és azt ex tunc hatállyal semmisítse meg. A panaszosok kérték továbbá azt is, hogy az Alkotmánybíróság mondja ki azt, hogy az alaptörvény-ellenes Tv. a panaszosokkal szemben nem alkalmazható. [2] A panaszosok a Tv. egészét több alaptörvényi rendelkezéssel is ellentétesnek ítélték. Indítványukban a sérelmet szenvedett alaptörvényi rendelkezések körében megjelölték az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, II. cikkét, a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését, a XIII. cikk (1) bekezdését, a XV. cikk (2) bekezdését továbbá a XXX. cikk (1) bekezdését. [3] Az indítványozók az Alaptörvény felhívott rendelkezésein túlmenően az Európai Unió jogával is ellentétben állónak találták a Tv.-t. E vonatkozásban a 2008/118/EK Irányelv (Jövedéki Adó Irányelv) 7. cikkének, a 2006/112/EK Irányelv (HÉA Irányelv) 401. cikkének, a 2011/64/EU Irányelv 15. cikkének, valamint az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdése harmadik mondatának – a tagállamok lojalitását előíró – rendelkezése sérelmére hivatkoztak. [4] A panaszosok elsősorban a Tv. diszkriminatív szabályozását kifogásolták, közelebbről azt, hogy szerintük a Tv. a tulajdonosi háttér szerint tesz hátrányos megkülönböztetést az adóalanyok között. A diszkrimináció tilalmának a sérelmén keresztül állították az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdésének és a II. cikkben foglalt „méltóságnak” a sérelmét. A panaszosok önálló indokolást nem adtak elő az Alaptörvény M) cikk (1) és (2) bekezdéseinek, a XII. cikk (1) bekezdésének továbbá a XIII. cikk (1) bekezdésének az állított sérelmére vonatkozóan, azok sérelmét a diszkrimináció tilalmának és a „méltósághoz” való jognak a sérelmén keresztül látták fennállónak. [5] A panaszosok az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének és ezen keresztül a II. cikknek a sérelmét az alábbi indokokkal támasztották alá. [6] A panaszosok kifejtették azt, hogy az emberi méltósághoz való jog alapját az „általános méltósághoz” való jog képezi. Nézetük szerint az „általános méltósághoz” való jog magában foglalja a személyiségi jogokat, a személyhez fűződő jogokat és a személyhez fűződő szabadságjogokat. Kifejtették, hogy szerintük az „általános méltósághoz” való jog a jogi személyeket is megilleti, továbbá – az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdésének és XV. cikk (2) bekezdésének az összevetése alapján – azt is, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma a jogi személyekre is kiterjed. Hivatkoztak továbbá arra, hogy nézetük szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a sérelme, egyben az „általános méltóság”, az ennek részét képező általános személyiségi jog sérelmét is jelenti. Utaltak arra, hogy abban az esetben, ha a törvényalkotó diszkriminál a jogi személyek között, akkor közvetett módon a jogi személyek mögött álló magánszemély tulajdonosok között is diszkriminál; nem lehet indok ugyanakkor szerintük a jogi személyek alapjogainak nagyobb mértékű korlátozására az, hogy a magánszemély tulajdonosok csak közvetetten érintettek, a korlátozás csak közvetetten érinti a magánszemélyek jogi helyzetét. [7] A panaszosok kifejtették, hogy a Tv. a külföldi tulajdonosi struktúrával rendelkező társaságokat nagyobb mértékű adóval terheli, ezzel tiltott hátrányos megkülönböztetést alkalmaz közvetlenül a jogi személy vállalatok, közvetetten a magánszemély tulajdonosaik között. A panaszosok szerint ezzel a Tv. nemzeti hovatartozás, illetve állampolgárság szerinti diszkriminációt valósít meg, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését és az „általános méltósághoz” való jogot. [8] A panaszosok szerint diszkriminatív a Tv. adóalapot meghatározó rendelkezése is, mert a hozzájárulás alapjába az általános forgalmi adó és a jövedéki adó is beletartozik. Hivatkoztak arra, hogy más iparági adók esetében az említett adók nem képezik részét az adóalapot képező nettó árbevételnek. A dohányiparban működő vállalkozások és a más iparágakban működő vállalkozások között – az indítványozók szerint – diszkrimináció áll fenn, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését és az „általános méltósághoz” való jogot közvetlenül a vállalkozások közvetett módon azok tulajdonosai tekintetében. [9] A panaszosok kifogásolták a Tv.-ben sávosan progresszívan meghatározott adómértéket is. Nézetük szerint az kirívóan diszkriminatív, mivel a középső és felső adósáv (árbevételi sáv) után fizetendő hozzájárulás mértéke a hozzájárulás alapját képező nettó árbevételben mutatkozó különbséghez képest aránytalanul nagy. Kifogásolták továbbá azt is, hogy a hozzájárulás nem veszi figyelembe az adófizetési képességet, a hozzájárulás mértékében – az érintettek gazdasági erejére tekintettel – rendkívüli aránytalanságot láttak fennállónak. A panaszosok
26
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
kifejtették azt, hogy a Tv. progresszív adóztatást valósít meg, a Tv.-ben meghatározott törvényalkotói cél eléréséhez kíván többletforrást biztosítani. Ezt az adóalanyok arányos hozzájárulásával kívánja elérni, azonban a panaszosok álláspontja szerint az arányosságot az adóalanyok gazdasági erejének a függvényében lehet meghatározni. Az árbevétel a gazdasági erő alapjául szolgáló tényezők egyike, azonban a hozzájárulásnak arányosnak kell lennie az árbevétellel. A Tv. alsó árbevételi sávra vonatkozó adómértéke, az adóalapot képező árbevételi összegek egymáshoz viszonyított aránya alapján jelentősen eltér a középső és a felső sáv mértékétől. [10] Ez a progresszív adóztatás – a panaszosok szerint – torzítja a piaci versenyt. Az indítványozók szerint ténylegesen a tulajdonosi struktúra alapján és nem a gazdasági erő, az adófizetési képesség alapján tesz a Tv. különbséget az adóalanyok között, ami közvetlen hátrányos megkülönböztetést eredményez a vállalkozások között. [11] A panaszosok az 1558/B/1991. AB határozatra hivatkozással álláspontjuk alátámasztásaként utaltak arra, hogy nem önmagában a progresszív adósávok alkalmazása miatt látják fennállónak a hátrányos megkülönböztetést. Az Alaptörvény XXX. cikk (1) bekezdésére hivatkozással rámutattak arra, hogy a gazdaságban való részvételnek megfelelően kell hozzájárulni a közterhekhez. Arra is utaltak, hogy az adó mértéke akkor lehet alaptörvényellenes, ha az diszkriminatív, vagy eltúlzott mértékű. A Tv. támadott szabályozása – a fenti szempontok alapján – véleményük szerint olyan progressziót alkalmaz, amely „diszkriminatíven aránytalanul” érinti a külföldi tulajdonban álló vállalkozásokat. Álláspontjuk szerint a külföldi tulajdonban álló vállalkozások a felső és a középső adósávba kerülnek, az alsó adósávban irányadó alacsony adómérték csak a belföldi tulajdonban álló vállalkozásokra vonatkozik. Nézetük szerint ennek a különbségtételnek – figyelemmel a Tv.-ben foglalt törvényalkotói célra is – nincs objektív elfogadható indoka, azt sem más alapvető jog, sem más alkotmányos érték nem indokolja. [12] A panaszosok mindezekre tekintettel az „általános méltóság” sérelmén keresztül sérülni látták az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, II. cikkét, a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését és a XV. cikk (2) bekezdését. [13] A panaszosok indítványukban további indokolást adtak elő a dohányipari vállalkozásokat érintő közvetlen diszkrimináció alátámasztására. [14] Megismételték azon érvüket, hogy a Tv. a dohányipari ágazat és más iparági ágazatok vállalkozásai között is alkotmányosan tilalmazott hátrányos megkülönböztetést alkalmaz az adóalap meghatározása során. A dohányipari vállalkozások kötelesek a dohánytermékek adójegyét megvásárolni, ami már tartalmazza az általános forgalmi adót és a jövedéki adót. A Tv. ugyanakkor úgy határozza meg az adóalapot, hogy a nettó árbevételnél nem veszi figyelembe az adójeggyel már megfizetett általános forgalmi adót és jövedéki adót, azaz úgy állapítja meg a hozzájárulás (adó) adóalapját, hogy abban az adójeggyel már megfizetett általános forgalmi adó és jövedéki adó is benne van. A panaszosok megismételték, hogy a fenti különbségtételnek szerintük nincs felismerhető célja, az a Tv.-ben meghatározott törvényalkotói cél elérése szempontjából is szükségtelen és azzal aránytalan is. [15] A panaszosok továbbá azzal is érveltek, hogy az Alaptörvény XXX. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal is ellentétes a Tv. adóalap meghatározása amiatt, hogy az adóalap részét képezi az adójegyben már megfizetett általános forgalmi adó és jövedéki adó. Az indítványozók az Alkotmánybíróság 620/B/1992. és 8/2007. (II. 28.) AB határozataira hivatkozással kifejtették azt, hogy a törvényalkotó az adó gazdasági forrását, és az adó tárgyát viszonylag szabadon határozhatja meg, de ennek vannak alkotmányi korlátai. Ilyen korlát egyebek mellett az adó jövedelmi illetve vagyoni viszonyokhoz kötöttsége, illetve az is, hogy annak ténylegesen megszerzett jövedelmet illetve vagyont kell adóztatni. A panaszosok kiemelték, hogy el nem ért bevétel, a valós gazdasági folyamatoktól illetve teljesítménytől független összeg nem képezheti az adó, hozzájárulás alapját. [16] Az indítványozók álláspontjuk összegzéseként rámutattak arra, hogy a Tv. adóalap meghatározása, „adó utáni adófizetést” jelent, ami az alapjogi sérelem nagysága miatt sérti az Alaptörvény II. cikkéből levezethető „méltóságot”, az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, valamint mindezeken keresztül a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését, a XV. cikk (2) bekezdését és a XXX. cikk (1) bekezdését. [17] Az indítványozók az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének a sérelmét két okból is fennállónak látták. [18] Egyrészt a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmába ütközőnek tekintették a Tv.-t azért, mert a 2014. évi tevékenység után utólag állapított meg hozzájárulás fizetési kötelezettséget. A Tv. 2015. február 1-jén lépett hatályba, de a hozzájárulást korábbi, a 2014-es évben kifejtett tevékenység alapján rendelte megfizetni. Másrészt álláspontjuk szerint a Tv. sérti a kellő felkészülési idő alaptörvényi követelményét is, mert úgy határoz meg adókedvezményt, hogy arra (annak az igénybe vételére) az adózók előzetesen nem tudtak felkészülni. A panaszosok közelebbről a Tv. 6. § (6) bekezdésében foglalt azon adókedvezményt kifogásolták, ami a 2014-ben
2016. 1. szám
27
végrehajtott beruházásokhoz kapcsolódik. Azzal érveltek, hogy 2015-ben, a hozzájárulás bevezetésének az adóévében, már nem tudták utólagosan az üzleti, beruházási döntéseiket az adókedvezmény szabályhoz igazítani. Álláspontjuk szerint a kellő felkészülési idő alaptörvényi követelménye azt is magában foglalja, hogy a gazdasági illetve piaci környezet változásainak a figyelembe vételéhez szükséges idő is az érintettek rendelkezésére álljon. [19] Az indítványozók a nemzetközi joggal is ellentétesnek ítélték a Tv. szabályozását. Nézetük szerint a Tv. olyan új adót vezetett be, amely ellentétes a 2008/118/EK Irányelv (Jövedéki Adó Irányelv) és a 2006/112/EK Irányelv (HÉA Irányelv) rendelkezéseivel és ezeken keresztül az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdése harmadik mondatában foglalt – a tagállamok lojalitását előíró – rendelkezéssel. A panaszosok azt kifogásolták, hogy a Tv. hozzáadottérték-adót hozott létre, ami sérti a közösségi adózási szabályokat, veszélyezteti az Európai Unió célkitűzéseit, az EUMSZ hivatkozott cikkében foglalt lojalitási klauzulát. [20] Véleményük szerint a Tv. speciális célú egyéb közvetett adót vezetett be, ami sérti a jövedéki adó és a hozzáadottérték-adó esetén alkalmazandó közösségi jogot. Az indítványozók részletesen indokolták azt, hogy a Tv. miért és mennyiben sérti az Európai Unió dohánytermékekre vonatkozó jövedéki adó és hozzáadottérték-adó szabályait. E körben egyrészt azt kifogásolták, hogy a Tv. a teljes nettó árbevételt és nem a jövedéki termék értékesítéséből származó árbevételt adóztatja. Másrészt azt sérelmezték, hogy a 2014. évi értékesítés után rendeli el az adófizetést a Tv., nem pedig a dohánytermékek tényleges szabad forgalomba bocsátását követően. Ez tóbbival összefüggésben hivatkoztak arra, hogy az Európai Unió irányadó joga alapján a szabad forgalomba bocsátás után lehet jövedéki adót bevezetni. A panaszosok azt is kifogásolták továbbá, hogy a Tv. által bevezetett adó progresszív, ami szerintük ellentétes a jövedéki adóztatás szerkezetével. Hivatkoztak arra, hogy tételes jövedéki adó a jövedéki termék „egységére” vethető ki, illetve arra, hogy az arányos (ad valorem) jövedéki adót a súlyozott kiskereskedelmi értékesítési átlagár alapján kell kiszámítani. [21] Az indítványozók a Tv. visszamenőleges hatálya miatt sérülni látták a Jövedéki Adó Irányelv 7. cikkét valamint a 2011/64/EU Irányelv 15. cikkének a szabad árképzésre vonatkozó rendelkezését is. A panaszosok a HÉA irányelv 401. cikkének a sérelmére is hivatkoztak. Azt kifogásolták, hogy a Tv.-el bevezetett hozzájárulás és a további különadók együttesen hozzáadottérték-típusú szabályozás kialakítását jelentik, továbbá, hogy a hozzájárulás adóalapja megegyezik a hozzadottérték adó adóalapjával. [22] 2. Az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdése alapján mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b)–e) pontjában foglalt hatáskörében a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az Alkotmánybíróság az e tárgykörbe tartozó törvényeket is korlátozás nélkül jogosult megsemmisíteni, akkor, ha a törvény megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények nem teljesültek. [23] Az Alkotmánybíróság hatáskörét korlátozó fenti alaptörvényi rendelkezés irányadó az indítványozók által felhívott Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontjában és az Abtv. 26. § (2) bekezdésében foglalt alkotmányjogi panasz hatáskör esetében is. [24] A Tv. 1. § (2) bekezdése rögzíti azt, hogy az egészségügyi hozzájárulásból befolyó összeg a központi költségvetés bevétele, amely kizárólag az államháztartás egészségügyi alrendszerének finanszírozására fordítható. A Magyarország 2015. évi központi költségvetéséről szóló 2014. évi C. törvény az Egészségbiztosítási Alap költségvetését szabályozó LXXII. fejezetén belül az egészségbiztosítási ellátások fedezetéül szolgáló bevételek között tartalmazza a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulását. [25] Az indítványozók indítványukban a Tv. kifogásolt szabályozását törvényi úton bevezetett sávosan progresszív adónak tekintették. Az adó alapjával és annak mértékével továbbá a Tv. 6. § (6) bekezdésében szabályozott adókötelezettséget csökkentő kedvezmény szabállyal összefüggésben állították az Alaptörvény indítványban felhívott rendelkezéseinek a sérelmét. A panaszosok a nemzetközi joggal fennálló ellentét körében is azt kifogásolták, hogy a Tv. egy új, „hozzáadottérték-adónak minősíthető” adót vezetett be, és azt adóként tekintették ellentétesnek az Európai Unió indítványban megjelölt adózási irányelveivel, továbbá az EUMSZ felhívott cik kével.
28
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
[26] A vizsgált esetben – az indítványozók által sem vitatottan – tehát olyan törvény képezi a közvetlen alkotmányjogi panasz tárgyát, amely törvényi szinten központi adót szabályoz, és amelyből származó adóbevétel a központi költségvetés bevétele. Ezért az Alkotmánybíróság kizárólag abban az esetben vizsgálhatja érdemben a Tv. alkotmányosságát, ha az indítványozók megjelölik azt, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében biztosított alaptörvényi rendelkezések közül melyik őket megillető alaptörvényi rendelkezés alapján és milyen indokkal tartják felülvizsgálhatónak azt. [27] Az indítvány tartalma alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozók nem vették tekintetbe azt, hogy a Tv. az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdésében foglalt hatásköri korlátozás alatt áll. Ebből következően önálló indokolást nem adtak elő arra nézve, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében biztosított alaptörvényi rendelkezések közül konkrétan melyik az a jogi személyiségű gazdasági társaság indítványozókat megillető alaptörvényi rendelkezés, aminek az állított sérelme megalapozhatja az Alkotmánybíróság korlátozott hatáskörben történő eljárását. [28] Az Alkotmánybíróság ugyanakkor az indítvány tartalma alapján azt is észlelte, hogy az indítványozók az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésén keresztül hivatkoztak az „általános méltóság” sérelmére továbbá a II. cikkel összefüggésben a „méltóság” sérelmét is állították. Az Alkotmánybíróság a vizsgált ügyben rámutat arra, hogy az Abtv. 26. § (1) bekezdésének a) pontjában foglalt törvényi feltétel, amelynek alapján a panaszosnak az Alaptörvényben biztosított jogának a sérelmét kell állítani, a közvetlen panasz esetében is irányadó. Figyelemmel arra, hogy a Tv. az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdése alapján hatásköri korlátozás alatt áll, az indítványozók által felhívott Alaptörvényben biztosított jognak egyben a 37. cikk (4) bekezdésében is szerepelnie kell. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben rámutat továbbá arra is, hogy az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdése alapján is, kizárólag olyan Alaptörvényben foglalt jog sérelmére hivatkozhatnak az indítványozók, amely őket, mint jogi személyiségű gazdasági társaságokat megilletheti. Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében a jogi személynek alapvetően nincs a természetes személyeket megillető emberi méltósága (az emberi méltóság alapjogából eredő, a természetes személyeket megillető általános cselekvési szabadsága), ezért a vizsgált esetben sem hivatkozhat a jogi személy-indítványozó az emberi méltóság sérelmére. Hasonlóan foglalt állást az Alkotmánybíróság a 3001/2013. (I. 15.) AB végzésében, Indokolás [6], és a 26/2013. (X. 4.) AB határozatában, Indokolás [180]. Az Alkotmánybíróság az indítványozóknak az „általános méltóság” sérelmét állító érveihez kapcsolódóan megjegyzi továbbá azt is, hogy az Alaptörvény II. cikke nem a jogi személyek „általános méltóságáról”, hanem a természetes személyeknek az élethez és az emberi méltósághoz való alapjogáról rendelkezik. A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a jelen ügyben azt állapította meg, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdése alapján nincs hatásköre az indítvány elbírálására. Az Alkotmánybíróság a kifejtettek alapján – az Abtv. 47. § (1) bekezdése és az Ügyrend 5. § (1) bekezdése alapján eljárva – az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 26 § (1) bekezdésének a) pontja továbbá az 56. § (2) és (3) bekezdése, valamint az Ügyrend 30. § (2) bekezdésének f) és h) pontjai alapján visszautasította. Budapest, 2016. január 12. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető, előadó alkotmánybíró
Dr. Balsai István s. k.,
Dr. Czine Ágnes s. k.,
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: IV/2214/2015.
•••
2016. 1. szám
29
HELYREIGAZÍTÁS Az Alkotmánybíróság elnökének az Alkotmánybíróság iratkezelési szabályzatáról szóló 8/2015. (XII. 10.) utasítása közzététele során az 1. számú melléklet (Irattári Terv) táblázatából kézirathiba miatt kimaradt két tétel: Főtételszám
Altételszám
I
4
11
II
Megjegyzés
A levéltárba adás vagy a selejtezhetőség időpontja
Alaptörvény, az Alaptörvény módosítása
Az Alaptörvény S) cikk (3) bekezdése szerinti eljárás
NS(15)
Alaptörvény, az Alaptörvény módosítása
Az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés b) pontja szerinti eljárás
NS(15)
Az irattári altétel tárgyköre
•••
30
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI
Az Alkotmánybíróság Határozatai az Alkotmánybíróság hivatalos lapja, mely elektronikus formában, időszakosan jelenik meg. A kiadvány az Alkotmánybíróság döntéseinek gondozott, szükség esetén anonimizált változatú szövegét tartalmazza. Az Alkotmánybíróság Határozatainak egyes számai bárki számára, személyazonosítás nélkül, korlátozástól mentesen, díjmentesen hozzáférhetőek az Alkotmánybíróság honlapján: www.alkotmanybirosag.hu A szerkesztésért felel: dr. Bitskey Botond, az Alkotmánybíróság főtitkára layout: www.estercom.hu Kiadja a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest VIII., Somogyi Béla u. 6., www.mhk.hu Felelős kiadó: Köves Béla ügyvezető HU ISSN 2062–9273