AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI

2016. június 21.

2016. 15. szám

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI A Z A L K O T M Á N Y B Í R Ó S Á G H I VATA L O S L A P J A

TARTALOM 11/2016. (VI. 15.) AB végzés 3115/2016. (VI. 21.) AB határozat 3116/2016. (VI. 21.) AB határozat 3117/2016. (VI. 21.) AB végzés 3118/2016. (VI. 21.) AB végzés 3119/2016. (VI. 21.) AB végzés 3120/2016. (VI. 21.) AB végzés 3121/2016. (VI. 21.) AB végzés 3122/2016. (VI. 21.) AB végzés 3123/2016. (VI. 21.) AB végzés 3124/2016. (VI. 21.) AB végzés 3125/2016. (VI. 21.) AB végzés 3126/2016. (VI. 21.) AB végzés 3127/2016. (VI. 21.) AB végzés 3128/2016. (VI. 21.) AB végzés 3129/2016. (VI. 21.) AB végzés

alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz elutasításáról bírói kezdeményezés elutasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról alkotmányjogi panasz visszautasításáról

712 718 729 738 743 746 750 755 758 760 764 767 772 775 778 783

712

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI

A Z ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG TELJES ÜLÉSÉNEK A MAGYAR KÖZLÖNYBEN KÖZZÉTETT HATÁROZ ATAI ÉS VÉGZÉSEI •••

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 11/2016. (VI. 15.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Sulyok Tamás és dr. Stumpf István alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 26. § (1) bekezdés p) pontja, valamint a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 12.K.27.293/2014/3. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Az Alkotmánybíróság elrendeli e végzésének a Magyar Közlönyben való közzétételét. Indokolás [1] 1. Az alkotmányjogi panasz előterjesztője jogi képviselője útján 2015. június 16. napján az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, melyben az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 26. § (1) bekezdés p) pontja, valamint a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 12.K.27.293/2014/3. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását kérte. [2] Az alkotmányjogi panaszt a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság továbbította az Alkotmánybíróságnak és egyúttal tájékoztatta arról, hogy az indítványozó (az alapügy felperese) 2015. május 13. napján felülvizsgálati kérelmet terjesztett fel a 12.K.27.293/2014/3. sorszámú ítélettel szemben a Kúriához mint felülvizsgálati bírósághoz. [3] 2. Az Alkotmánybíróság a 2015. november 3. napján kelt IV/1799-5/2015. sorszámú végzésében felhívta a Kúriát, hogy a Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 12.K.27.293/2014/3. sorszámú ítéletével szemben előterjesztett felülvizsgálati ügyben meghozott határozatát a végzés kézhezvételétől számított 30 napon belül küldje meg, amennyiben az rendelkezésre áll. [4] A Kúria tanácsa a Kfv.35.319/2015/6. sorszámú végzésében arról tájékoztatta az Alkotmánybíróságot, hogy a felülvizsgálati eljárásban még nem döntött. [5] Ezt követően az Alkotmánybíróság Ügyrendjének akkor hatályos 46. § (1) bekezdése értelmében eljárását szüneteltette. A Kúria tanácsa a 2016. február 18-án hozott Kfv.V.35.319/2015/9. sorszámú végzésével a Pp. 152. § (2) bekezdésére hivatkozva a felülvizsgálati eljárást az Alkotmánybíróság eljárására tekintettel felfüggesztette. [6] A Kúria tanácsának eljárást felfüggesztő végzésére, illetve az időközben módosított Ügyrendjére tekintettel az Alkotmánybíróság a szünetelő eljárást az Abtv. 56. §-a és az Ügyrend 30. § (3) bekezdéseinek alkalmazásával a befogadási eljárással folytatta. [7] 3. A Kúria az eljárását arra tekintettel függesztette fel a Pp. 152. § (2) bekezdése alapján, hogy a Kúria döntése más bíróság előzetes döntésétől függ. Az Alkotmánybíróság azonban az Alaptörvény 25. cikkének helyes értelmezése szerint nem polgári ügyben eljáró bíróság, hanem az Alaptörvény 24. cikkének (1) bekezdése szerint az

2016. 15. szám

713

Alaptörvény védelmének legfőbb szerve, amely a 24. cikk (2) bekezdés d) pontja szerint felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. [8] Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) és d) pontjából következően az alkotmányjogi panasz eljárásokban tehát, amikor az Alkotmánybíróság bírói döntések alkotmányossági felülvizsgálatát végzi, az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdésében szabályozott legfőbb bírósági szerv, a Kúria számára az Alaptörvény 24. cikke szerinti hatáskörű Alkotmánybíróság döntése nem lehet előkérdés. Ezzel függ össze az Abtv. 25. § (1) bekezdésének azon rendelkezése, amely csak abban az esetben teszi lehetségessé a bíró számára a bíróság előtt folyamatban lévő eljárás felfüggesztését, ha a bíró az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján bírói kezdeményezéssel fordul az Alkotmánybírósághoz. Ebben az esetben azonban nem a bírói döntés, hanem egy bíró által alaptörvény-ellenesnek ítélt jogszabály alkotmányos felülvizsgálata az Alkotmánybíróság eljárásának tárgya. Az Abtv. az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdésével illetve 24. cikk (2) bekezdés c) és d) pontjával, illetve az Alaptörvény 25. cikkével összhangban nem teszi tehát lehetővé a bíróság számára, hogy eljárását az Alkotmánybíróság döntéséig az Abtv. 26. §-ában és 27. §-ában szabályozott alkotmányjogi panasz eljárásokra figyelemmel felfüggessze. [9] Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) és c) pontjában írt hatásköreiben az Alkotmánybíróság egyaránt az egyedi ügyben alkalmazott jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját vizsgálja felül, a b) pont esetében a bíró kezdeményezésére, 90 napos határidőn belül, a c) pont esetében a felek valamelyike által benyújtott alkotmányjogi panasz alapján. Az Alaptörvény 28. cikke előírja a bíróságok számára a jogszabályoknak az Alaptörvénnyel összhangban történő értelmezését. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a bíróságok a jogszabályok alkalmazása során feltárják azok alkotmányos értelmezési lehetőségeit, és ha egy jogszabály nem értelmezhető az Alaptörvénnyel összhangban, a bíróságnak az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja szerint – figyelemmel az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésére – bírói kezdeményezéssel szükséges élni az Alkotmánybíróságnál. Amennyiben a Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálata során arra az álláspontra helyezkedik, hogy az adott egyedi ügyben alkalmazott jogszabály alaptörvény-ellenes, az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései miatt bírói kezdeményezéssel él a 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján. Ebben az esetben a Kúria az Abtv. 25. §-a szerint eljárását az Alkotmánybíróság döntéséig felfüggeszti. [10] Amennyiben azonban a Kúria az adott ügyben a jogerős ítélet felülvizsgálata során nem észleli a jogerős ítélettel összefüggésben alkalmazott vagy a Kúria által alkalmazni szándékozott jogszabály alkotmányellenességét, eljárását amiatt nem függesztheti fel az Alkotmánybíróság döntéséig, mert az alkotmányjogi panasz felveti a jogerős ítéletben alkalmazott norma alaptörvény-ellenességének kételyét, ez a gyakorlat ugyanis a bírói kezdeményezés és az alkotmányjogi panasz mint az utólagos konkrét normakontroll két eltérő formája közötti lényeges alkotmányjogi különbséget szüntetné meg. Ez a különbség az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésében írt bírói függetlenségből és a bíró törvénynek alárendeltségéből, illetve az Alaptörvény 28. cikk szerint a bíróság alkotmány-konform jogértelmezési és jogalkalmazási kötelezettségéből ered. A bírói függetlenséget és törvénynek alávetettséget illetve a bíróság az alaptörvény-konform értelmezési kötelezettségét sértené, ha a bírónak olyan jogszabályt kellene alkalmaznia, amelyet ő maga alkotmányellenesnek vél, ezért a bíró által alaptörvényellenesnek vélt jogszabály alkalmazásának lehetősége az Alkotmánybíróságnak az alkotmányosság kérdésében való „ultima ratio” jellegű döntésétől függ. A bíró által alkalmazni szándékozott jogszabály alkotmányossága tehát csakis azért előkérdése a bírói jogalkalmazásnak, mert maga a független bírói meggyőződés vezetett el az alkotmányosság kételyéhez, és csakis ez indokolja alkotmányosan az Abtv. 25. §-ának a bírói eljárás felfüggesztését előíró rendelkezését. [11] Más a helyzet, ha a felülvizsgálati eljárásban a Kúria maga nem véli az általa alkalmazni szándékozott jogszabályt alaptörvény-ellenesnek, hanem az egyedi normakontrollt célzó alkotmányjogi panasz benyújtására tekintettel függeszti fel eljárását az Alkotmánybíróság döntéséig. Ilyen esetben a bírói függetlenség, illetve törvény alá rendeltség, valamint az alaptörvény-konform értelmezési kötelezettség védelmet igénylő alkotmányos értékei nem indokolják a bírói eljárásnak az Alkotmánybíróság döntéséig történő felfüggesztését, mivel a bíróságban az általa alkalmazandó jogszabályok alkotmányosságával kapcsolatban kétely nem merült fel, a peres felek ilyen kételye pedig nem áll semmi összefüggésben az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdésével illetve az Alaptörvény 28. cikkével. [12] 4. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) és d) pontjai szerint az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály, illetve a bírói döntés és az Alaptörvény összhangját. A kétféle eljárás részletes szabályairól az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a rendelkezik. A két panasz-

714


eljárás közös szabálya, hogy akkor lehet az Alkotmánybírósághoz fordulni, ha az indítványozó jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. A kétféle eljárást a 28. § azzal köti össze, hogy az Alkotmánybíróság a 27. §-ban meghatározott bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban a 26. § szerinti, jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját illető vizsgálatot is lefolytathatja, illetve a 26. § alapján indítványozott eljárásban a bírói döntés alkotmányosságát is vizsgálhatja. A hivatkozott szabályok alapján az Alkotmánybíróság feladata a rendes bíróságok végleges döntéseinek felülvizsgálata, az Alkotmánybíróság döntése pedig az Abtv. 39. § (1) bekezdése szerint mindenkire, így a rendes bíróságokra is kötelező. [13] Az Abtv. 56. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság tanácsa – és ez az 50. § (3) bekezdésére tekintettel nyilvánvalóan irányadó a teljes ülésre is – mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt feltételeit, így a jogorvoslat kimerítését is. Az Alkotmánybíróság Ügyrend jének 32. §-ában a fenti jogszabályi rendelkezéseket úgy értelmezte, hogy a jogorvoslati lehetőség kimerítésének kötelezettsége nem vonatkozik a felülvizsgálatra mint rendkívüli jogorvoslatra. Ha azonban a bírósági felülvizsgálat kezdeményezésére jogosult indítványozó élt ezen jogorvoslat jogával, az azt a helyzetet eredményezi, hogy a bírósági felülvizsgálat lezárulásáig az eljárási jogszabályok szerint jogerősnek minősülő és alkotmányjogi panasz tárgyát képező bírói döntés véglegessége az Alaptörvény 25. cikke szerinti bírósági rendszerben az alkotmányjogi felülvizsgálat szempontjából kérdésessé válik. [14] Az Alkotmánybíróság rámutat, hogy az alkotmányjogi felülvizsgálat szempontjából a jogorvoslatoknak az Abtv. 26. és 27. §-aiban szabályozott kimerítettsége az Alaptörvény fenti szabályaiból következően azt a követelményt jelenti, hogy az alkotmányjogi felülvizsgálat tárgya a rendes bíróságok által már meg nem változtatható tartalmú, teljességgel végleges döntés lehessen. [15] Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy az ügyrendi szabályból csak az következik, hogy a felülvizsgálati kérelem benyújtása nem kötelező, annak hiánya ezért nem, a megindult felülvizsgálati eljárás viszont már akadálya az alkotmányjogi panasz elbírálásának. A felülvizsgálat kezdeményezése az alkotmányjogi panasz előterjesztőjének döntésén múlik, ha viszont kezdeményezi, akkor a jogorvoslat kimerítettnek csak a felülvizsgálati döntés meghozatalát követően tekinthető. Ugyanakkor a felülvizsgálati eljárás az Ügyrend 30. § (3) bekezdése szerint nem akadálya a befogadási eljárás lefolytatásának, mivel a befogadásban való döntés nem a bírói döntés tartalmát, hanem az alkotmányjogi panasz indítvány tartalmát érintő vizsgálatot követel meg. [16] Ez az értelmezés következik az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének c) és d) pontjaiból, valamint az Abtv. hivatkozott szabályaiból. A Kúria ugyanis a Pp., illetve a Be. szabályai alapján a felülvizsgálati eljárás eredményeként a jogerős döntést hatályában fenntarthatja, hatályon kívül helyezheti vagy megváltoztathatja. Hatályon kívül helyezés esetén a jogerős döntés alkotmánybírósági felülvizsgálata okafogyottá válna (ekkor a megismételt eljárásban hozandó újabb jogerős határozat megtámadása merülhet fel). A Kúria megváltoztató döntése pedig az alkalmazott jogszabály értelmezése, illetve a bíróság döntése és az Alaptörvény összhangja tekintetében egyaránt kihathat az alkotmányjogi panasszal támadott jogerős döntés megítélésére. Az Alkotmánybíróság feladata a rendes bíróságok által hozott végleges, felülvizsgálat esetén tehát a Kúria döntése elleni alkotmányjogi panasz elbírálása, a folyamatban lévő felülvizsgálat esetén ezért az Alkotmánybíróságnak a Kúria döntését megelőzően hozott döntése idő előtti lenne. [17] A leírtakból az következik, hogy a Kúria döntése az Alkotmánybíróság eljárásának minden esetben előfeltétele. Az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdése, (2) bekezdés d) pontjának illetve 25. cikkének együttes értelmezése kizárja azt, hogy bírói döntések alkotmányjogi panasz keretében történő felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság döntése a rendes bírósági szervezet csúcsán álló Kúria döntésének előkérdése lehessen. Rendes bíróság számára előkérdés csakis az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontjában és az Abtv. 25. §-ában szabályozott bírói kezdeményezés alapján történő alkotmánybírósági döntés lehet. [18] 5. Az Alkotmánybíróság mérlegelési jogkörében korábban megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem folytán a jogerős határozat ellen benyújtott alkotmányjogi panasz nem bírálható el, de nem tartotta szükségesnek a visszautasítását, ezért hívta fel a Kúriát a felülvizsgálati ítélet megküldésére, illetve ezért állapította meg saját eljárása szünetelését. A megindított felülvizsgálati eljárás változatlanul nem tekinthető kimerített jogorvoslatnak, amíg a Kúria tanácsa abban nem dönt, a Kúria tanácsának felfüggesztő végzésére tekintettel viszont felülvizsgálati döntés nem várható, az Alkotmánybíróság a befogadhatóságot újramérlegelve az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 56. § (3) bekezdése, illetve az Ügyrend 30. § (2) bekezdés e) pontja alapján, figyelemmel az Abtv. 50. § (3) bekezdésére, visszautasította.

2016. 15. szám

715

[19] Az Alkotmánybíróság tájékoztatja az alkotmányjogi panasz előterjesztőjét arról, hogy mivel nem kellett számolnia a Kúria felülvizsgálati eljárásának felfüggesztésével és ennek hatásával az Alkotmánybíróság eljárására, ha a felülvizsgálati eljárás befejezését követően újabb alkotmányjogi panaszt nyújt be, annak befogadhatóságát az Alkotmánybíróság ismételten megvizsgálja. [20] 6. Az Alkotmánybíróság e végzésének közzétételét a Magyar Közlönyben az Abtv. 44. § (1) bekezdés második mondata alapján rendelte el. Budapest, 2016. június 13. Dr. Sulyok Tamás s. k., az Alkotmánybíróság elnökhelyettese

Dr. Balsai István s. k.,

Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,

Dr. Juhász Imre s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Pokol Béla s. k.,

Dr. Salamon László s. k.,

Dr. Stumpf István s. k.,


Dr. Szalay Péter s. k.,

Dr. Szívós Mária s. k.,

Dr. Varga Zs. András s. k.,

alkotmánybíró

alkotmánybíró

előadó alkotmánybíró

Dr. Stumpf István alkotmánybíró párhuzamos indokolása [21] Egyetértek a többségi végzés rendelkező részével és az indokolásban tárgyalt problémának az adott ügyön túlmutató jelentőségével is, azaz hogy megoldást kell találni annak a helyzetnek a kezelésére, ha az Alkotmánybíróság előtt indított alkotmányjogi panasz eljárással párhuzamosan ugyanabban az ügyben a Kúria előtt is felülvizsgálati eljárás van folyamatban, s eljárását – a másik eljárásra tekintettel – mindkét szerv felfüggeszti. A jelen ügyben benyújtott alkotmányjogi panasz visszautasítását azonban más indokok alapján láttam támogathatónak. [22] A többségi indokolás arra a konklúzióra jut, hogy „[a] megindított felülvizsgálati eljárás változatlanul nem tekinthető kimerített jogorvoslatnak, amíg a Kúria tanácsa abban nem dönt, a Kúria tanácsának felfüggesztő végzésére tekintettel viszont felülvizsgálati döntés nem várható, az Alkotmánybíróság a befogadhatóságot újramérlegelve az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 56. § (3) bekezdése, illetve az Ügyrend 30. § (2) bekezdés e) pontja alapján, figyelemmel az Abtv. 50. § (3) bekezdésére, visszautasította.” [23] Az Abtv. hivatkozott szakaszai eljárási szabályt fogalmaznak meg, konkrét visszautasítási indokot csak az Ügyrend 30. § (2) bekezdés e) pontja tartalmaz, tehát a végzés lényegében ezen alapul. E rendelkezés szerint az Alkotmánybíróság visszautasítja az alkotmányjogi panaszt, ha „az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit nem merítette ki”. [24] Elvileg nem kizárt, hogy az Alkotmánybíróság a jogorvoslatok kimerítettségének az Abtv. 26. és 27. §-aiban előírt követelményét a többségi indokolás szerint értelmezze, tehát, hogy „[a] felülvizsgálat kezdeményezése az alkotmányjogi panasz előterjesztőjének döntésén múlik, ha viszont kezdeményezi, akkor a jogorvoslat kimerítettnek csak a felülvizsgálati döntés meghozatalát követően tekinthető”. [25] A fenti értelmezés ugyanakkor az Ügyrend hatályos 46. § (1) bekezdése alapján álláspontom szerint vitatható. E rendelkezés alapján, amennyiben az alkotmányjogi panasz eljárással egyidejűleg a Kúria előtt felülvizsgálati eljárás is folyamatban van, az Alkotmánybíróság – az alkotmányjogi panasz típusától függően – az eljárását lefolytathatja, felfüggesztheti vagy (kötelezően) felfüggeszti (ha nincs helye visszautasító végzés meghozatalának). Értelmetlen lenne azonban az alkotmányjogi panasz eljárás felfüggesztésének lehetővé tétele, ha a Kúria előtti egyidejű felülvizsgálati eljárás folyamatban léte már önmagában – a jogorvoslati lehetőség kimerítésének elmulasztásaként – visszautasítási oknak minősülne, hiszen akkor soha nem kerülhetne sor a felfüggesztési szabály alkalmazására, hanem a panaszt minden ilyen esetben vissza kellene utasítani. [26] Az indítványt – a többségi indokolásban foglalt, jogorvoslat kimerítettségével kapcsolatos érv helyett – annak tartalma miatt nem látom befogadhatónak. Egyrészt, az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti indítványi elem az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontját támadja, amely egyértelműen „az illetékekről szóló törvény”-nek minősül, s így az

716


Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésébe foglalt hatáskör-korlátozás alá esik. Ezzel összefüggésben az indítványozó a B) cikk (normavilágosság), P) cikk, T) cikk, XII. cikk, XIII. cikk, továbbá XV. cikk sérelmére hivatkozik, amelyekre vagy nem is lehet önállóan alkotmányjogi panaszt alapítani, vagy legalábbis nem tartoznak hatáskör-korlátozás esetén a 37. cikk (4) bekezdésében felsorolt kivételes körbe. Másrészt, a 27. §-a szerinti indítványi elem indokolása a XII. cikk, XIII. cikk, továbbá XV. cikk vonatkozásában tulajdonképpen nem a bírói jogértelmezést, hanem – a normakontrollos indítványi elemmel megegyezően – tartalmilag a jogszabályt támadja, így arra is a fent leírtak az irányadóak. A tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban pedig a „hasznosítás” fogalmának bírósági értelmezését vitatja, ami – még ha esetleg helytelen is – nem hozható érdemi összefüggésbe ezzel az alapjoggal. [27] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az alkotmányjogi panasz visszautasítását helyesebb lett volna az Ügyrend 30. § (2) bekezdés f) és h) pontjára alapozni. [28] Ami pedig az ügyben felmerült általános probléma jövőbeli megoldását illeti, ahhoz – az alapjogvédelem és az igazságszolgáltatás működési szempontjait is mérlegelve – meg kell fontolni az Alkotmánybíróság Ügyrendjének módosítását, illetve – amennyiben erre is szükség mutatkozna – a törvényhozó figyelmét felhívni a vonatkozó törvényi szabályok egyértelműsítésére. Budapest, 2016. június 13. Dr. Stumpf István s. k., alkotmánybíró

[29] A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom. Budapest, 2016. június 13. Dr. Dienes-Oehm Egon s. k., alkotmánybíró

[30] A párhuzamos indokoláshoz azzal a kiegészítéssel csatlakozom, hogy a többségi indokolás 5. pontjába foglalt, az esetlegesen beadandó újabb alkotmányjogi panasz befogadhatóságának vizsgálatára vonatkozó megjegyzést a vonatkozó, hatályos eljárási szabályok fényében aggályosnak tartom. Budapest, 2016. június 13. Dr. Sulyok Tamás s. k., alkotmánybíró

Dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleménye [31] A végzéssel nem értek egyet, mert az a jogorvoslathoz való jog kimerítését illetően úgy alakít ki az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatához képest eltérő értelmezést, hogy az – az Ügyrend hatályos rendelkezései folytán – nincs összhangban az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés e) pontjában meghatározott jogvédelemnek a Kúria felülvizsgálati eljárás során hozott döntéseire is kiterjedő kivétel nélküli érvényesülésével. [32] Egyetértek a végzésnek azzal a megközelítésével – sőt, ezt sarkponti tételnek tekintem –, hogy az Alaptörvény alkotmányjogi panasszal kapcsolatos konstrukciójának lényegi eleme a bírói döntéssel szembeni alkotmányvédelem teljes körű érvényesülése. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés e) pontja általános érvénnyel biztosítja a bírói döntések Alaptörvénnyel való összhangja felülvizsgálatának lehetőségét. Ebből következően maradéktalanul egyetértek a határozat indokolásában a Kúria felülvizsgálati eljárás során hozandó döntése és az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz eredményeként hozandó döntése egymáshoz való viszonyával kapcsolatban kifejtettekkel. [33] Elvileg el tudom fogadni azt az értelmezési irányt is, amely abból indul ki, hogy a jogorvoslati lehetőségek kimerítését illetően ilyen lehetőségnek kell tekinteni az indítványozó által igénybe vett rendkívüli jogorvoslatot is. Az értelmezés azonban nézetem szerint nem vezethet olyan eredményre, mely az Alaptörvényben biztosított jogvédelmi eszköz kivétel nélküli igénybevételének lehetőségét kérdőjelezi meg. A jelenleg hatályos Ügyrend

2016. 15. szám

717

szerint [32. § (2) bekezdés] legalábbis kérdéses (a grammatikai értelmezés szerint inkább kizárt), hogy a jogorvoslati jog kimerítésének hiányára alapított visszautasítás után az indítványozó a felülvizsgálati eljárás során hozott – Alaptörvényben biztosított jogait esetlegesen sértő – bírói döntéssel szemben alkotmányjogi panasszal élhessen. Ezen véleményem szerint az sem változtat, hogy az indítványozónak nem kellett számolnia a Kúria felülvizsgálati eljárásának felfüggesztésével és ennek az Alkotmánybíróság eljárására történő hatásával. [34] Nézetem szerint a végzésnek a jogorvoslati jog kimerítésével kapcsolatos értelmezése – következményeire tekintettel – az Ügyrend jelenlegi szabályai mellett nem koherens azzal az Alaptörvényből egyértelműen következő konstrukcióval, hogy az ügy érdemében hozott, vagy az eljárást befejező bírói döntések – a Kúria felülvizsgálati eljárás során hozott ilyen döntéseire is kiterjedően – alkotmányjogi panasszal alkotmánybírósági kontroll alá vonhatók. Budapest, 2016. június 13. Dr. Salamon László s. k., alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/1799/2015. Közzétéve a Magyar Közlöny 2016. évi 87. számában.

•••

718


A Z ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG TELJES ÜLÉSÉNEK A MAGYAR KÖZLÖNYBEN KÖZZÉ NEM TETT HATÁROZ ATAI ÉS VÉGZÉSEI •••

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3115/2016. (VI. 21.) AB HATÁROZATA alkotmányjogi panasz elutasításáról Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő h a t á r o z a t o t: 1. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme kapcsán az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére alapított, a Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10.K.27.325/2014/6. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság egyebekben az alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás I. [1] 1. Az indítványozó jogi képviselője útján az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján 2015. július 2-án alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10.K.27.325/2014/6. számú – részére 2015. május 4-én kézbesített – ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt. [2] 1.1. A peres eljárást megelőző adóhatósági eljárás alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozó 2009. február 10-én megvásárolta az eljárással érintett – erdő művelési ágú – ingatlant adásvétel útján. A felek az adásvételi szerződés 7. pontjában a következő nyilatkozatot tették: „[a] felek kijelentik, hogy magyar állampolgárok, a vevő kijelenti továbbá, hogy regisztrációs igazolással rendelkező őstermelő, s nem áll tulajdonszerzési korlátozás alatt, s vállalja, hogy a most megvásárolt ingatlant 5 éven belül nem idegeníti el, s mezőgazdasági célra hasznosítja.” [3] Az illetékes adóhatóság az adásvételi szerződés alapján megállapította, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdés p) pontja alapján az indítványozót illetékmentesség illeti meg, és erre tekintettel nem terheli vagyonátruházási illeték-fizetési kötelezettség. [4] Az elsőfokú adóhatóság öt év elteltével ellenőrizte az adásvételi szerződésben vállalt kötelezettségek teljesülését, és ennek eredményeként – a 2014. április 3-án meghozott határozatával – megállapította, hogy az indítványozót 200 000 forint illetékfizetési kötelezettség terheli. Indokolása szerint ugyanis megkeresésére az illetékes kormányhivatal erdészeti igazgatósága azt a tájékoztatást adta, hogy az érintett ingatlanon található erdő vonatkozásában az indítványozó – mint erdőgazdálkodó – nincs regisztrálva, bejegyzett erdőgazdálkodóként a korábbi tulajdonos van feltüntetve. Erre tekintettel megállapította, hogy nem teljesültek az illetékmentességnek az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában foglalt feltételei, mert az ingatlant a vállalt öt éven belül nem az indítványozó hasznosította. [5] Az adóhatósági eljárás folyamán az indítványozó a volt tulajdonosnak a következő szövegezésű – 2014. április 16-án kelt – teljes bizonyító erejű nyilatkozatát terjesztette elő: „[a]z adásvételi szerződésben rögzített megállapodásunk értelmében, [az indítványozó] az adásvételi szerződés aláírásával egyidejűleg, azaz 2009. február

2016. 15. szám

719

10. napján az ingatlan birtokába lépett. Legjobb tudomásom szerint az ingatlant ez időtől kezdődően [az indítványozó] használta, hasznosította és viselte annak terheit. [Az indítványozóval] közös mulasztásunk következménye az, hogy engem a Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatal Erdészeti Igazgatósága nyilvántartásából a mai napig nem töröltek és a nyilvántartás adatai szerint jelenleg is én vagyok az ingatlan bejegyzett erdőgazdálkodója. Nyilatkozom ugyanakkor arról, hogy [az indítványozó] 2009. február 10. napja óta részemre sem az Ingatlan földhasználatát, sem annak haszonélvezetét vagy használatát nem biztosította, javamra az Ingatlanon vagyoni értékű jogot nem alapított. A Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatal Erdészeti Igazgatóságának nyilvántartásában foglaltakkal ellentétben, 2009. február 10. napja óta az Ingatlanon erdőgazdálkodási tevékenységet nem folytatok.” [6] A másodfokú adóhatóság a 2014. június 20-án meghozott határozatában az elsőfokú adóhatósági határozatot helybenhagyta. Indokolásában rámutatott, hogy az erdőgazdálkodói nyilvántartásba – annak konstitutív hatálya folytán – az ingatlanra vonatkozó jogokat és tényeket be kell jegyeztetni ahhoz, hogy a jogszabályban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazhatók legyenek. „Nem elég tehát használni, művelni a földet, be is kell jegyeztetni az illetékkedvezmény elnyeréséhez, mert a bejegyzés bizonyítja hitelesen a használatot, és a bejegyzéshez fűződik az illetékmentesség mint jogkövetkezmény, az egyéb törvényi feltételek mellett”. [7] Rámutatott továbbá a másodfokú adóhatóság, hogy jelen esetben az indítványozó helyett a volt tulajdonos szerepelt az erdőgazdálkodói nyilvántartásban erdőgazdálkodóként, így – a nyilvántartás közhitelességéből és konstitutív jellegéből adódóan – ő tekintendő az erdei haszonvételek gyakorlójának, azaz az erdő hasznosítójának. A másodfokú adóhatóság álláspontja szerint „[b]ár helyesen hivatkozott az [indítványozó] fellebbezésében arra, hogy a közhiteles erdőgazdálkodói nyilvántartással szemben is helye van ellenbizonyításnak az [indítványozó] által becsatolt nyilatkozatok, okirati bizonyítékok a közhiteles nyilvántartásban foglaltak megdöntésére és a bejegyzéssel keletkező jogok fennállásának a bizonyítására nem alkalmasak”. [8] 1.2. Az indítványozó a jogerős adóhatósági határozatot keresettel megtámadta. Ebben kérte, hogy a bíróság a támadott határozatot helyezze hatályon kívül. [9] A bíróság az indítványozó keresetét elutasította. Indoklása szerint a bíróságnak a perben azt kellett vizsgálnia, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában írt feltételek megvalósultak-e. Utalt arra, hogy az Itv. hivatkozott rendelkezése értelmében illetékmentességre akkor jogosult a vevő, ha a vásárolt termőföldet a vásárlástól számítva legalább öt évig nem idegeníti el, azon vagyoni értékű jogot nem alapít és egyéni vállalkozóként vagy mezőgazdasági őstermelőként a termőföldet mezőgazdasági célra hasznosítja. A bíróság szerint e rendelkezés nyelvtani értelmezéséből az következik, hogy az indítványozónak kellett az erdőt egyéni vállalkozóként vagy mezőgazdasági őstermelőként hasznosítani. [10] A bíróság álláspontja szerint erdőgazdálkodónak a nyilvántartásba vett személy tekinthető. Rámutatott, hogy „peradat az, hogy erdőgazdálkodóként [a volt tulajdonos] került bejegyzésre, így ő tekinthető az erdőterület használójának, valamint az erdei haszonvételek gyakorlójának, azaz az erdő hasznosítójának”. A bíróság hangsúlyozta, hogy „a használat, hasznosítás igazolására a közhiteles nyilvántartás alapján került sor, ennél fogva jogszerűen járt el az adóhatóság, amikor a nyilvántartás alapján győződött meg az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában foglalt feltételek teljesüléséről”. [11] 1.3. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének, a XXIV. cikk (1) bekezdésének, az R) cikk (1)–(2) bekezdésének, valamint a 28. cikkének sérelmére hivatkozott. [12] Álláspontja szerint az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában rögzített illetékmentességnek az a feltétele, hogy az arra jogosult regisztrációs igazolással rendelkező mezőgazdasági tevékenységet végző személy maga hasznosítsa a termőföldet, ugyanakkor nem tartalmazza azt, „és az abban foglalt feltétel nem is értelmezhető úgy, hogy az illetékmentesség igénybevételének a feltétele az erdőgazdálkodói nyilvántartásba történő szereplés”. [13] Utalt arra, hogy a hatályos szabályozás – az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény (a továbbiakban: Evt.) 17. § (3) bekezdése – szerint az erdőgazdálkodói nyilvántartásban foglaltakkal szemben ellenbizonyításnak van helye. Véleménye szerint „[a]hol és amennyiben a jogalkotó a bizonyítás eme szabadságát korlátozni kívánta, ott a jogbiztonság és jogállamiság követelményét kielégítő módon, egyértelmű és taxatív felsorolással megtette”. Az Itv. érintett rendelkezésében foglalt „maga hasznosítja” törvényi feltétel bizonyíthatóságával kapcsolatban azonban nem található ilyen korlátozás.

720


[14] Az indítványozó álláspontját úgy összegezte, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában foglalt rendelkezéssel összefüggésben „a bíróság részéről az adóhatósági állásponttal megegyező megítélés ebben az ügyben már nemcsak jogértelmezési, hanem contra legem jogalkalmazási – tulajdonképpen jogalkotási – tevékenységet jelent”. Ez pedig sérti a jogbiztonság követelményét, ami magában foglalja a jogalkalmazó szervek döntéseire vonatkozó kiszámíthatósági és előre láthatósági elvárást. [15] 1.4. Az indítványozó – hiánypótlási felhívást követően – indítványát kiegészítette, és az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmét is állította. Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben megismételte a fentiekben hivatkozott érveit, míg az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésével összefüggésben előadta, hogy az adóhatóság indokolatlanul leszűkíti értelmezésével az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában szereplő „maga hasznosítja” törvényi feltétel bizonyíthatóságát. [16] Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben kifejtette, hogy „[a]z adóhatósági jogszabály- értelmezés [b]íróság általi, kritika nélküli átvétele sérti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogo[t] is”. Emellett hangsúlyozta, hogy véleménye szerint az eljárt bíróság az ügy eldöntése szempontjából releváns tényezőket (így az általa becsatolt teljes bizonyító erejű magánokiratokat) figyelmen kívül hagyta, „amely tény önmagában is a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét okozta”. [17] Konkrét ügyek megjelölése nélkül – általánosságban – utalt arra is, hogy a bíróságnak ez a gyakorlata ellentétes az Emberi Jogok Európai Bírósága által követett ítélkezési gyakorlattal is. II. [18] 1. Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.” „R) cikk (1) Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja. (2) Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek.” „XXIV. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni.” „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.” „28. cikk A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alap törvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” [19] 2. Az Itv. érintett – 2009. február 10-én hatályos – rendelkezése „26. § (1) Mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól: […] p) a külön jogszabály alapján a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv által kiadott regisztrációs igazolással rendelkező, mezőgazdasági tevékenységet végző magánszemély termőföldvásárlása, feltéve, ha az így vásárolt termőföldet a vásárlástól számítva legalább 5 évig nem idegeníti el, azon vagyoni értékű jogot nem alapít, és egyéni vállalkozóként vagy mezőgazdasági őstermelőként a termőföldet mezőgazdasági célra hasznosítja. A feltételek vállalásáról a vagyonszerzőnek legkésőbb a fizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig kell nyilatkoznia az állami adóhatóságnál. Ha a vagyonszerző a termőföldet az 5 év letelte előtt elidegeníti, vagy azon vagyoni értékű jogot alapít, igazolhatóan nem mezőgazdasági célra hasznosítja, az egyébként járó illeték kétszeresét kell megfizetnie”.

2016. 15. szám

721

III. [20] Az Alkotmánybíróság elsőként az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának formai feltételeit vizsgálta, és megállapította, hogy a határidőben benyújtott alkotmányjogi panasz határozott kérelmet tartalmaz [Abtv. 30. § (1) bekezdés, 52. § (1) bekezdés, 52. § (1b) bekezdés]. Az indítványozó ugyanis egyértelműen megjelölte a) azt a törvényi rendelkezést (Abtv. 27. §), amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, és amely az indítványozó jogosultságát megalapozza; b) az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét; c) az Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírói döntést [Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10.K.27.325/2014/6. számú ítélete]; d) az Alaptörvény általa megsértettnek vélt rendelkezéseit [Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés, R) cikk (1)–(2) bekezdés, XXIV. cikk (1) bekezdés, XXVIII. cikk (1) bekezdés, 28. cikk]; e) az indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezéseivel, valamint f) a kifejezett kérelmet a bírói döntések megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés]. [21] Az indítványozó alkotmányjogi panasza ezért a befogadhatóság formai feltételeinek eleget tesz. IV. [22] Az Alkotmánybíróság a befogadhatóság formai feltételeinek vizsgálatát követően az alkotmányjogi panasz tartalmi követelményeit vizsgálta. Ennek során megállapította, hogy az indítványozó az alkotmányjogi panasz benyújtására jogosult, mert a megelőző peres eljárásban érintett személy (peres fél) [Abtv. 27. §, 51. § (1) bekezdés]. Az indítványozó a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeit kimerítette [Abtv. 27. § b) pont]. [23] Az Alkotmánybíróság e körben mérlegelte, hogy az indítvány befogadhatóságának további tartalmi feltételei [Abtv. 27. § a) pont és 29. §] az adott ügyben fennállnak-e. [24] Az Abtv. 27. § a) pontja értelmében az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés Alaptörvényben biztosított jogát sérti. [25] Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. [26] A hivatkozott rendelkezésekhez mérten az adott ügyben az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg. [27] 1. Az indítványozó álláspontja szerint a bíróság ítéletének meghozatala során tévesen – contra legem – értelmezte az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában rögzített illetékmentességi feltételeket. Erre alapítottan állította az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének, R) cikk (1)–(2) bekezdésének, a XXIV. cikk (1) bekezdésének és a 28. cikkének a sérelmét is. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben a következőkre mutat rá. [28] Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ából következően nem tekinthető a bírósági szervezetrendszer egyik felülbírálati fórumának, az alkotmányjogi panasszal kapcsolatos hatásköre is – az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogának védelmén keresztül – az Alaptörvény védelmét biztosítja [Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdés]. A rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések ezért önmagukban nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasz előterjesztésére. Ellenkező esetben az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}. [29] Ebből következően az Alkotmánybíróság nem foglalhat állást a bíróság döntési jogkörébe tartozó szakjogi vagy kizárólag törvényértelmezési kérdésben {3392/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [6]; 3017/2013. (I. 28.) AB végzés, Indokolás [3]; 3028/2014. (II. 17.) AB végzés, Indokolás [12]; 3098/2014. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [28]}. Az a tény ezért, hogy az ügyben eljáró bíróság – és azt megelőzően a hatóság – az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontját illetően az indítványozó által helyesnek tartott értelmezéstől eltérően értelmezte az alkalmazott anyagi jogi normát, önmagában nem veti fel a támadott bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, és nem alapoz meg alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést sem. [30] A fentiek mellett az Alkotmánybíróság hangsúlyozza azt is, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésére – abban az összefüggésben, amint arra az indítványozó hivatkozott – nem alapítható alkotmányjogi panasz, mert az nem tekinthető Alaptörvényben biztosított jognak. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint ugyanis a B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiság elvén alapuló jogbiztonság sérelmére alapozott alkotmányjogi pa-

722


naszt csak két kivételes esetben – a visszaható hatályú jogalkotásra és a felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetében – vizsgálja érdemben {3033/2013. (II. 12.) AB határozat, Indokolás [7]}. [31] Az indítványozó hivatkozott az Alaptörvény R) cikk (1)–(2) bekezdésének sérelmére is. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban is arra mutat rá, hogy ezen – az Alaptörvény Alapvetés című részében található – rendelkezések sem tekinthetőek Alaptörvényben biztosított jognak, így azokra alapított alkotmányjogi panasz benyújtására az indítványozónak nincs lehetősége {3203/2015. (X. 14.) AB végzés, Indokolás [9]}. [32] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 28. cikkével összefüggésben pedig arra a következetes gyakorlatára emlékeztet, hogy az Alaptörvény e rendelkezése sem tekinthető Alaptörvényben biztosított jognak, mert annak címzettjei a bíróságok. E rendelkezés ezért nem fogalmaz meg olyan jogot, amelyre alkotmányjogi panaszt önállóan lehetne alapítani {3231/2014. (IX. 22.) AB határozat, Indokolás [7]}. [33] A fentiekben kifejtettekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, R) cikk (1)–(2) bekezdésével, valamint – a törvényértelmezés kifogásolására alapított kérelem okán – a XXIV. cikk (1) bekezdésével és a 28. cikkével összefüggésben nem felel meg a befogadhatóság tartalmi feltételeinek, ezért e rendelkezésekkel összefüggésben az alkotmányjogi panasz érdemi vizsgálatának nincs helye. [34] 2. Az indítványozó az alkotmányjogi panaszban a XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben azt állította, hogy az eljárt bíróság a per érdemi eldöntése szempontjából releváns tények bizonyítására az általa előterjesztett bizonyítékokat (a volt tulajdonos teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt nyilatkozatát) figyelmen kívül hagyta, és ennek ítéletében semmilyen indokát nem adta. [35] Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az indítvány – ebben a részében – felveti a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, amely az Abtv. 29. §-a értelmében a befogadhatóságot megalapozza, ezért vizsgálatát e tekintetben folytatta le. V. [36] Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott. [37] 1. Az Alkotmánybíróság a 7/2013. (III. 1.) AB határozatában – kifejezetten az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontján és az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörével összefüggésben – megerősítette a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatos gyakorlatát, és megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó – az Alkotmánybíróság által korábbi gyakorlatában kimunkált – alkotmányos követelmények nemcsak a szabályozási környezettel, hanem az egyedi bírói döntésekkel szemben is érvényesíthetők (Indokolás [27]). [38] Az Alkotmánybíróság gyakorlatában „a tisztességes eljárás alkotmányos követelménye a bírói döntésekkel szemben azt a minimális elvárást mindenképpen megfogalmazza, hogy a bíróság az eljárásban szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon. Ennek megítéléséhez az Alkotmánybíróság vizsgálja a jogvita természetét, az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseit, a felek által az adott ügyben előterjesztett kérelmeket és észrevételeket, valamint az ügyben választ igénylő lényeges kérdéseket.” {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [34]}. [39] Az Alkotmánybíróság azonban – a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben is – hangsúlyozza azt a következetes gyakorlatát, amely szerint a rendes bíróságoktól eltérően nem a felülbírálatra alkalmasság szempontjából vizsgálja a bíróságok indokolási kötelezettségének teljesítését, és tartózkodik attól, hogy jogági dogmatikához tartozó kérdések helytállóságáról, illetve törvényességéről, avagy kizárólag törvényértelmezési problémáról állást foglaljon {3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4]}. Az Alkotmánybíróság nem vizsgálja azt sem, hogy az indokolásban megjelölt bizonyítékok és megjelenő érvek megalapozottak-e, mint ahogy azt sem vizsgálja, hogy a jogalkalmazó helytállóan értékelte-e az eljárásban beszerzett bizonyítékokat és előadott érveket, vagy a konkrét ügyben a bírói mérlegelés eredményeként megállapított tényállás megalapozott-e. A tényállás megállapítása, a bizonyítékok értékelése, és mérlegelése ugyanis az eljárási jogi szabályokban a jogalkalmazó számára fenntartott feladat {3309/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [5]} [40] Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta azt is, hogy „értelmezése szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz fűződő jog azt a minimális tartalmi követelményt állítja az adóigazgatási eljárásban hozott határozatot felülvizsgáló bírói döntés indokolásával szemben, hogy az eljárási törvény rendel-

2016. 15. szám

723

kezéseinek megfelelően a határozat törvényességét érintő lényeges kérdéseit kellő mélységben vizsgálja meg, és ennek indokait döntésében részletesen mutassa be.” {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [38]} [41] 2. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában és annak kiegészítésében kifogásolta a bíróság – az adóhatóságéval azonos – jogértelmezését, továbbá azt, hogy a bíróság indokolatlanul hagyta figyelmen kívül az általa felajánlott bizonyítási eszközöket. [42] Az Alkotmánybíróság az indítvány befogadásával összefüggésben tett megállapításai szerint – a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) rendelkezéseit is figyelembe véve – azt, és csak azt vizsgálta, hogy a bíróság a) figyelembe vette-e és mérlegelte-e a bizonyítékok között az indítványozó által az eljárás során előterjesztett „nyilatkozatot”, és amennyiben igen, úgy b) mérlegelése eredményének indokát adta-e az ítéletében. [43] A Pp. 324. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben a Pp. I–XIV. fejezetének rendelkezéseit a Pp. XX. fejezetében foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A Pp. hivatkozott rendelkezése alapján közigazgatási perben a per tárgya a felülvizsgálni kért határozat – jelen esetben a NAV Észak-alföldi Regionális Adó Főigazgatósága 2014. június 20-án hozott 3153507079 ügyszámú másodfokú határozata –, ezért a bíróságnak a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján e határozat jogszabálysértő voltáról kellett döntenie. A közigazgatási határozat indokolásának a vizsgált kérdés vonatkozásában releváns megállapítása szerint: „[j]elen esetben azonban az [indítványozó] helyett [az eladó] szerepelt az erdőgazdálkodói nyilvántartásban erdőgazdálkodóként, így – a nyilvántartás közhitelességéből és konstitutív jellegéből adódóan – 2009. február 10. és 2014. február 10. napja között ő tekintendő az erdei haszonvétek gyakorlójának, azaz az erdő haszno sítójának. Bár helyesen hivatkozott az [indítványozó] fellebbezésében arra, hogy a közhiteles erdőgazdálkodói nyilvántartással szemben is helye van ellenbizonyításnak az [indítványozó] által becsatolt nyilatkozatok, okirati bizonyítékok a közhiteles nyilvántartásban foglaltak megdöntésére és a bejegyzéssel keletkező jogok fennállásának a bizonyítására nem alkalmasak.” [44] A közigazgatási határozat jogszerűségének felülvizsgálata során a bíróság e kérdést illetően azt állapította meg, hogy „a használat, hasznosítás igazolására a közhiteles nyilvántartás alapján került sor, ennél fogva jogszerűen járt el az adóhatóság, amikor a nyilvántartás alapján győződött meg az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában foglalt feltételek teljesüléséről”. [45] Az indítványozó szerint a bíróság (és az adóhatóság) a döntéshez figyelembe vehető bizonyítási eszközök indokolatlan és jogellenes szűkítésével és ez által a nyilatkozattételi jog kiüresítésével csorbította a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát. Megjegyzendő, hogy a bírósági eljárás során 2015. április 13-án tartott tárgyaláson a jegyzőkönyv szerint az indítványozó jogi képviselője nem a nyilatkozat figyelmen kívül hagyását kifogásolta, hanem azt, hogy azt „mégsem fogadták el”, azaz a hatósági mérlegelés eredményét. [46] A hatósági határozat és a bíróság ítélete alapján tehát az állapítható meg, hogy a bíróság az eljárása során „nem hagyta figyelmen kívül” a szóban forgó nyilatkozatot, hanem – figyelemmel a közigazgatási határozatok felülvizsgálata iránti eljárás sajátos szabályaira, elfogadva a felülvizsgált közigazgatási határozat szerinti mérlegelést –, jogszerűnek ítélte a közhiteles nyilvántartás adataira alapított döntést. [47] A bíróság tehát, bár számba vette és mérlegelte a bizonyítékok között az indítványozó által csatolt okiratot, ugyanakkor felvetődik az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jog részét képező indokolási kötelezettségnek való megfelelés kérdése. [48] Az Alkotmánybíróság általánosságban hangsúlyozza: a bizonyítékok mérlegelésénél adott esetben egy konkrét ok, vagy körülmény ítéleti indokolásban való megjelölésének hiánya önmagában nem szükségképpen eredményez alaptörvény-ellenességet, és – mivel eljárása során az Alkotmánybíróság előtt mércéül kizárólag az Alaptörvény áll –, csak alapos alkotmányjogi mérlegelés után dönthető el, hogy az ítélet indokolásával kapcsolatos esetleges jogszabálysértés alaptörvény-ellenességhez vezetett-e. [49] Az indítványozó által támadott ítélet indokolása a per tárgyát, azaz a közigazgatási határozat jogszerűségét illetően – egyebek mellett –, megállapítja, hogy „a közigazgatási szerv a csatolt iratok és a felperesi nyilatkozatok értékelését elvégezte, azokból érdemben helytálló következtetést vont le […]”. Az Alaptörvényből az indokolt bírói döntéshez való jog kapcsán sem vezethető le, ezért alkotmányossági szempontból sem kifogásolható az, ha a bíróság – egyetértve a hatósági határozatban foglaltakkal –, nem ismétli meg a hatóság bizonyítási cselekményeit, beleértve a hatóság által már mérlegelt bizonyítékok újramérlegelését is, illetve a bíróság által helyesnek tartott hatósági indokolást.

724


[50] Jelen ügyben a fentiek szerinti mérlegelés során az Alkotmánybíróság tehát azt állapította meg, hogy a támadott ítélet indokolása nem sértette az indítványozónak az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jogát. [51] Végül az Alkotmánybíróság ismételten hangsúlyozza, hogy döntése nem érinti az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjának jogértelmezési kérdéseit. Kizárólag azt vizsgálta az ügyben, hogy a bíróság az eljárást – ennek keretében a bizonyítást – a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó követelményeknek megfelelően folytatta-e le. [52] A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt – az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, R) cikk (1)–(2) bekezdésével, XXIV. cikk (1) bekezdésével, és a 28. cikkével összefüggésben – az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította, míg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben elutasította. Budapest, 2016. június 13. Dr. Sulyok Tamás s. k., az Alkotmánybíróság elnökhelyettese


Dr. Czine Ágnes s. k.,



Dr. Juhász Imre s. k.,

Dr. Salamon László s. k.,



alkotmánybíró

alkotmánybíró

Dr. Szalay Péter s. k.,

Dr. Szívós Mária s. k.,

Dr. Varga Zs. András s. k.,


Dr. Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleménye [53] Az alábbiakban kifejtett indokok miatt nem értek egyet a rendelkező rész 1. pontjában foglaltakkal. [54] 1. Mindenekelőtt fontosnak tartom hangsúlyozni: az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontján és az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörében különös gondossággal kell értékelnie, hogy az indítványozó jogsérelme alapjogi relevanciával bír-e, és ha az ügy ezen alapjogi vetülete fennáll, az állított jogsérelem olyan súlyú-e, amely a támadott bírói döntés alaptörvény-ellenességét megalapozza. [55] Ezzel összefüggésben fontosnak tartom hangsúlyozni azt is, hogy az Alkotmánybíróság nem tekinthető a bírósági szervezetrendszer egyik felülbírálati fórumának. Ebből következően az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörével nem egyeztethető össze a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálata. Az Alkotmánybíróság ezért a bizonyítékok bírói mérlegelését nem vizsgálhatja felül, és nem foglalhat állást olyan – kizárólag törvényértelmezésen alapuló – szakjogi kérdésben sem, amely a rendes bíróságok felülbírálati jogkörébe tartozik. Az Alkotmánybíróság a rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértéseket – alapjogi relevancia nélkül – nem vizsgálhatja érdemben. [56] 2. A bírósági peres eljárásban felmerült eljárási szabálysértéseknek kivételesen lehet alapjogi vetülete. Ez a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben merülhet fel [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés]. [57] Az Alkotmánybíróság a 7/2013. (III. 1.) AB határozatában – kifejezetten az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontján és az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörével összefüggésben – megerősítette a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatos gyakorlatát, és megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó – az Alkotmánybíróság által korábbi gyakorlatában kimunkált – alkotmányos követelmények nemcsak a szabályozási környezettel, hanem az egyedi bírói döntésekkel szemben is érvényesíthetők (Indokolás [27]). [58] 2.1. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját elvi jelentőséggel a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében [5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75.; 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 108.; 15/2002. (III. 29.) AB határozat, ABH 2002, 116, 118–120.; 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 211.] egységes gyakorlattá formált. [59] A kimunkált alkotmányos mérce értelmében a tisztességes eljárás (fair trial) követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe, és egy olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülmé nyeinek figyelembe vételével lehet csupán megítélni. Ebből következően egyes részletszabályok hiánya miatt

2016. 15. szám

725

éppúgy, mint valamennyi részletszabály megalkotásának dacára lehet egy eljárás méltánytalan, igazságtalan vagy nem tisztességes. [60] 2.2. Az Alkotmánybíróság értelmezésében a tisztességes eljáráshoz fűződő jog körébe tartozik a hatékony bírói jogvédelem követelménye, amely szerint alkotmányos igény, hogy a perbe vitt jogokról a bíróság érdemben dönthessen. Önmagában a bírói út igénybevételének formális biztosítása ugyanis nem elegendő az eljárási garanciák teljesedéséhez, hiszen az alkotmányos szabályban előírt garanciák éppen azt a célt szolgálják, hogy azok megtartásával a bíróság a véglegesség igényével hozhasson érdemi döntést. [61] Az Alkotmánybíróság ezt a követelményt a 39/1997. (VII. 1.) AB határozatában, a közigazgatási határozatok törvényességének ellenőrzésével összefüggésben úgy fogalmazta meg, hogy „[a] közigazgatási határozatok törvényessége bírósági ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány[ban] [...] meghatározott feltételeknek megfelelően érdemben elbírálhassa.” Az Alkotmánybíróság e határozatának indokolásában kifejtette, hogy a közigazgatási határozatok bírói ellenőrzésének alkotmányos szabályát csak a tisztességes eljáráshoz fűződő jogra tekintettel lehet értelmezni. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben úgy fogalmazott, hogy „az összes, az Alkotmányban részletezett követelmény – a bíróság törvény által felállított volta, függetlensége és pártatlansága, az, hogy a tárgyalás igazságosan [...] és nyilvánosan folyjék – ezt a célt szolgálja, csak e követelmények teljesítésével lehet alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a jogot megállapító döntést hozni. A közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség vizsgálatára. A közigazgatási perben a bíróság nincs a közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is.” (ABH 1997, 263, 272.) [62] 2.3. Az Alkotmánybíróság a 7/2013. (III. 1.) AB határozatában a tisztességes eljáráshoz való jogot annak egyik részjogosítványával – az indokolt bírói döntéshez való joggal – összefüggésben vizsgálta. Ebben – figyelemmel arra a következetes gyakorlatára, hogy az Alkotmánybíróság által nyújtott jogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) által biztosított jogvédelem szintje {61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011, 291, 321.; 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]} – részletesen áttekintette az EJEB-nek az indokolt bírói döntéshez való joggal kapcsolatos gyakorlatát (Indokolás [31]–[33]). Erre alapítva pedig rámutatott, hogy „[a]z indokolt bírói döntéshez fűződő jog ebből következően az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerén belül jelentkezik.” (Indokolás [33]) [63] Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság gyakorlatában „a tisztességes eljárás alkotmányos követelménye a bírói döntésekkel szemben azt a minimális elvárást mindenképpen megfogalmazza, hogy a bíróság az eljárásban szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon.” {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [34]} [64] Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta a hivatkozott határozatában, hogy az indokolt bírói döntéshez való jog állított sérelmének megítéléséhez szükségeképpen vizsgálnia kell a jogvita természetét, az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseit, a felek által az adott ügyben előterjesztett kérelmeket és észrevételeket, valamint az ügyben választ igénylő lényeges kérdéseket. {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [34]}. [65] Az Alkotmánybíróság tehát kizárólag akkor tud állást foglalni a támadott bírói döntés állított alaptörvény-ellenessége kérdésében, ha kellő körültekintéssel feltárja a jogvita természetét, az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseit, és a felek által az eljárás során előterjesztett kérelmeket és észrevételeket. Az indokolt bírói döntéshez való joggal összefüggésben ezt a vizsgálódást az Alkotmánybíróság még akkor sem kerülheti meg, ha az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörében a rendes bíróságok felülbírálati jogköréhez képest – az 1. pontban bemutatott – korlátozott jogkörben jár el. [66] 3. Álláspontom szerint ugyanakkor az Alkotmánybíróság az adott ügyben ezt a vizsgálódást annak ellenére nem folytatta le, hogy az alkotmányjogi panaszt befogadta, és azt érdemben vizsgálta. Az alábbiakban részletezettek szerint az adott ügyben az Alkotmánybíróságnak fel kellett volna tárnia a jogvita természetét (3.1. pont); a felek által az eljárás során előterjesztett kérelmeket és észrevételeket (3.2. pont); és az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseit (3.3. pont). A 7/2013. (III. 1.) AB határozatban hivatkozottak szerint ugyanis kizárólag ezen vizsgálódás eredményeként lehet állást foglalni az indokolt bírói döntéshez való jog állított sérelmével kapcsolatban.

726


[67] 3.1. Az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjának a perrel érintett időszakban hatályos rendelkezése szerint „[m]entes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a külön jogszabály alapján a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv által kiadott regisztrációs igazolással rendelkező, mezőgazdasági tevékenységet végző magánszemély termőföldvásárlása, feltéve, ha az így vásárolt termőföldet a vásárlástól számítva legalább 5 évig nem idegeníti el, azon vagyoni értékű jogot nem alapít, és egyéni vállalkozóként vagy mezőgazdasági őstermelőként a termőföldet mezőgazdasági célra hasznosítja”. Ez a szabályozás 2005. május 10-től – a rendelkezés lényegét nem érintő, a normaszöveg kisebb módosításaival – 2014. április 30-ig volt hatályban. [68] A hivatkozott törvényi rendelkezést az adókról, járulékokról szóló törvények módosításáról szóló 2005. évi XXVI. törvény 28. §-a iktatta az Itv. rendelkezései közé. A törvény normaszöveg-javaslatához fűzött indokolás szerint „[a] törvény a személyi jövedelemadóról szóló törvény 2005. évi változásával összhangban nem csak a családi gazdálkodónak, hanem minden regisztrációs igazolással rendelkező magánszemély termőföld vásárlására illetékmentességet biztosít. A mentesség feltétele, hogy a vagyonszerző külön jogszabály alapján a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal által kiadott regisztrációs igazolással rendelkezzen, továbbá, hogy a termőföldet a vásárlástól számítva legalább 5 évig nem idegeníti el, azon vagyoni értékű jogot nem alapít, és egyéni vállalkozóként vagy mezőgazdasági őstermelőként a termőföldet mezőgazdasági célra hasznosítja.” [69] Ebből következően a szabályozás a következő feltételek fennálltát kívánta meg az illetékmentességhez: (i) regisztrációs igazolás; (ii) elidegenítési tilalom (5 év); (iii) terhelési tilalom (vagyoni értékű jogok tekintetében); (iv) személyi minőség (egyéni vállalkozó, mezőgazdasági őstermelő, később: őstermelő, egyéni mezőgazdasági vállalkozó, családi gazdálkodó); (v) mezőgazdasági célra történő hasznosítás. [70] A Legfelsőbb Bíróság elvi határozatában az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjára tekintettel azt hangsúlyozta, hogy „[e] rendelkezésben az illetékmentesség feltételeként megfogalmazott »egyéni vállalkozóként vagy mezőgaz dasági őstermelőként a termőföld mezőgazdasági célú hasznosítása« azt jelenti, hogy az arra jogosult regiszt rációs igazolással rendelkező személynek magának kell hasznosítania a termőföldet. Az illetékmentesség az Itv. módosításáról szóló 2005. évi XXVI. törvény indokolása szerint a termőföldet kizárólag a saját maguk által művelő személyeket kívánta illetékmentességben részesíteni, ezzel segíteni termőföldvásárlásukat és gazdálkodásukat, nem pedig azokat, akik a termőföldet mással műveltetik meg.” (EBH 2007.1658.) Ennek megfelelően hangsúlyozta a Kúria is, hogy „az Itv. szerinti mentességhez a sajátjaként – közreműködő nélkül – történő hasznosítás szükséges” (Kfv.I.35.807/2012/4. számú, Kfv.I.35.335/2012/5. számú döntések). [71] A Kúriának egy másik ügyben azt kellett vizsgálnia, hogy megilleti-e az illetékmentesség azt a tulajdonost, aki nincs bejegyezve az erdőgazdálkodói nyilvántartásban. A meghozott ítéletében arra mutatott rá, hogy a tulajdonosok, ha érvényes jogcímen művelik a földet, illetékmentesek. Hangsúlyozta, hogy „[a]z illetékmentességhez a saját használat szükséges, ezt kell az ügyfélnek hitelt érdemlően igazolnia” (Kfv.I.35.397/2012/5. számú döntés). [72] A jogvita természetének vizsgálata alapján tehát azt lehet megállapítani, hogy az indítványozónak az illetékmentesség feltételei körében az adott ügyben a tényleges használatot kellett bizonyítania, vagyis nem a vagyonszerző használati jogának földhasználati lapon történő feltüntetése képezi az illetékmentesség törvényi feltételét. A jogvita érdemét illetően nincs jelentősége sem az erdőgazdálkodói minőségnek, sem az erdőgazdálkodói nyilvántartás konstitutív hatályának. (Ezeknek a kérdéseknek legfeljebb a bizonyítással összefüggésben lehet jelentősége.) [73] 3.2. Az adott ügyben a periratok alapján megállapítható: az indítványozó a keresetében kifejezetten hivatkozott arra az álláspontjára, amely szerint a becsatolt teljes bizonyító erejű magánokiratokkal hitelt érdemlően bizonyította, hogy az erdőgazdálkodói nyilvántartással szemben a tényleges állapot megfelel az adásvételi szerződés 7. pontjában tett – az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjára alapított – nyilatkozatának. Megállapítható továbbá, az indítványozó a per tárgyalásán is kérte, hogy a bíróság a nyilvántartás adatai mellett vizsgálja az általa előterjesztett egyéb bizonyítékokat – így például a volt tulajdonos 2014. április 16-án tett nyilatkozatát – is. Kifejezetten előadta, hogy megítélése szerint a „tételes jogi rendelkezések kiüresítésére kerül sor a perbeli esetben”, mert „ugyan van elméletileg lehetőség ellenbizonyításra a közhiteles erdőnyilvántartás adataival szemben, azonban mégsem fogadták el az eladónak és a vevőnek azt az egybehangzó nyilatkozatát, mely szerint az adásvételi szerződés megkötésével birtokba került és az erdei haszonvételeknek a szedője, illetőleg ezeknek a jogoknak a gyakorlója volt […], vagyis ténylegesen az ő személyéhez kapcsolódott a vétel tárgyát képező ingatlannak a hasznosítása minden vonatkozásban” (10.K.27.325/2014/6. számú tárgyalási jegyzőkönyv 1. oldal).

2016. 15. szám

727

[74] Az Alkotmánybíróság azzal az indokkal utasította el az indítványozónak a bizonyítással összefüggésben előadott érveit, hogy a bíróság megállapította: „a közigazgatási szerv a csatolt iratok és a felperesi nyilatkozatok értékelését elvégezte, azokból érdemben helytálló következtetést vont le”. Emellett a határozat rámutat, hogy „[a]z Alaptörvényből az indokolt bírói döntéshez való jog kapcsán sem vezethető le, ezért alkotmányossági szempontból sem kifogásolható az, ha a bíróság – egyetértve a hatósági határozatban foglaltakkal –, nem ismétli meg a hatóság bizonyítási cselekményeit, beleértve a hatóság által már mérlegelt bizonyítékok újramérlegelését is, illetve a bíróság által helyesnek tartott hatósági indokolást.” [75] Erre tekintettel fontosnak tartom annak megvizsgálását is, hogy melyek azok az indokai a közigazgatási szervnek (NAV), amelyeket a bíróságnak nem volt szükséges megismételni. Eszerint a NAV megállapította, hogy jelen esetben „az adózó helyett [a volt tulajdonos] szerepelt az erdőgazdálkodói nyilvántartásban erdőgazdálkodóként, így – a nyilvántartás közhitelességéből, és konstitutív jellegéből adódóan – 2009. február 10. és 2014. február 10. napja között ő tekintendő az erdei haszonvételek gyakorlójának, azaz az erdő használójának. Bár helyesen hivatkozott az adózó fellebbezésében arra, hogy a közhiteles erdőgazdálkodói nyilvántartással szemben is helye van ellenbizonyításnak az adózó által becsatolt nyilatkozatok, okirati bizonyítékok a közhiteles nyilvántartásban foglaltak megdöntésére és a bejegyzéssel keletkező jogok fennállásának a bizonyítására nem alkalmasak.” (a jogerős hatósági határozat 6. oldala) [76] Álláspontom szerint a hatósági határozat fentiekben hivatkozott indokolásából – amellyel tehát a bíróság egyetértett – valójában nem derül ki, hogy a hatóság miért nem fogadta el az indítványozó bizonyítékait. Annyit állapított meg a hatóság, hogy a nyilvántartás tartalmának megdöntésére nem alkalmas a bizonyítási indítvány, de hogy miért, arra már nem tért ki. [77] 3.3. Végül, az Alkotmánybíróságnak – a 7/2013. (III. 1.) AB határozatban foglaltak szerint – figyelemmel kellett volna lennie az alkalmazandó eljárási törvényekre. Az adott esetben különösen a Pp. 221. § (1) bekezdésében és a Pp. 324. § (1) bekezdésében foglaltakra. [78] A Pp. 324. § (1) bekezdése alapján a Pp. I–XIV. fejezet (általános) rendelkezéseit a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perekben megfelelően alkalmazni kell. Az indokolási kötelezettséggel összefüggésben a Pp. XX. fejezete nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a Pp. általános szabályait lerontaná. [79] A Kúria jogelődje (a Legfelsőbb Bíróság) elvi határozatában kifejezetten hangsúlyozta a következőeket: „[a] Pp. 221. §-ának (1) bekezdése alapján az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. Az ítélet írásba foglalt indokolásának kötelező része a tényállás megállapítása, az ún. jogi indokolás és a bizonyítékok értékelése. A közigazgatási perekben az ítélet tényállási részének tartalmaznia kell a kereseti kérelem függvényében, a felülvizsgálni kért határozatok, továbbá a hatóság eljárásának ismertetésén kívül azokat a tényeket is, amelyeket a bíróság a döntése meghozatalakor bizonyítottnak fogadott el.” E szempontokhoz mérten a Legfelsőbb Bíróság megállapította az adott ügyben „[a]z elsőfokú bíróság ítéletében a közigazgatási eljárást hiányosan, meg nem állapítható logikai rendszer alapján, okszerűtlenül ismertette.” Megállapította továbbá: „Az elsőfokú bíróság jogsértő álláspontja okán a Pp. 324. §-ának (1) bekezdése alapján a közigazgatási perben is alkalmazandó a Pp. 163–164. §-aiban foglaltak ellenére a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása érdekében nem rendelt el bizonyítást, és a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése ellenére nem hívta fel a felperest és az alperesi beavatkozót állításainak bizonyítására; az írásbeli nyilatkozatokban szereplő tanúk meghallgatásának fontosságára.” (EBH 2007.1662.) [80] A hivatkozott elvi bírósági határozat alapján a bíróság indokolása nem lehet formális. Ebből következően a bíróság nem tehet eleget az indokolási kötelezettségének azzal, hogy ítélete indokolásának tényállási részében utal az indítványozó bizonyítási indítványára, anélkül, hogy ennek értékelésére bármilyen érdemi indokot tartalmazna az ítélet. [81] 4. A fentiekben kifejtettekhez képest az adott esetben támadott bírói ítéletnek az ún. jogi indokolása és a bizonyítékok értékelésére vonatkozó része a következő: „[az] [Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjának] nyelvtani értelmezéséből tehát az következik, hogy a felperesnek kellett az erdőt egyéni vállalkozóként, vagy mezőgazdasági őstermelőként hasznosítania. Márpedig a régi erdőtörvény 13. § (1) bekezdése szerint erdőgazdálkodó: az erdő

728


tulajdonosa, vagy az erdőgazdálkodási tevékenységet folytató jogszerű használó. Az erdőgazdálkodás fogalmát az Evt. 7. §-a fejti ki, az a régi erdőtörvény 2. §-ában foglaltak szerinti fenntartása, közcélú funkcióinak biztosítása, őrzése, védelme az erdővagyon bővítése, valamint az erdei haszonvétek gyakorlására irányuló tevékenységek összességét jelenti. Ebből következően erdőgazdálkodóként a nyilvántartásba vett személy tekinthető, aki dologi, vagy kötelmi jogcímen az erdő használatára jogosult. Peradat az, hogy erdőgazdálkodóként [a volt tulajdonos] került bejegyzésre, így ő tekinthető az erdőterület használójának, valamint az erdei haszonvételek gyakorlójának, azaz az erdő hasznosítójának. A fentiek alapján a felperes tulajdonosi jogokat gyakorolt, de a régi erdőtörvény értelmében annak nem használója, tehát nem erdőgazdálkodó. A használat, hasznosítás igazolására a közhiteles nyilvántartás alapján került sor, ennél fogva jogszerűen járt el az alperes akkor, amikor a nyilvántartás adatai alapján győződött meg az Itv. 26. § (1) bekezdés p) pontjában foglalt feltételek teljesüléséről.” [82] Álláspontom szerint a bírói döntés indokolása nem felel meg a Pp. 221. § (1) bekezdésében és a Legfelsőbb Bíróság EBH 2007.1662. számú elvi határozatában foglaltaknak. Abból ugyanis nem állapítható meg, hogy a bíróságnak mi volt az indítványozó által a keresetben és a tárgyaláson előadott érvekkel (3.2. pont) összefüggésben az álláspontja. [83] Hangsúlyozom, hogy a támadott bírói döntés alaptörvény-ellenességét nem azért kellett volna megállapítani, mert az eljárt bíróság az eljárási (bizonyítási) szabályokat súlyosan megsértette, vagy más, kirívó jogalkalmazási hibát vétett. A bírói döntés alaptörvény-ellenessége véleményem szerint azért áll fenn, mert annak indokolásából nem állapítható meg, hogy a bíróság az indítványozó bizonyítási indítványait és észrevételeit érdemben értékelte-e, illetve ha igen, azt milyen indokok miatt utasította el. Nem állapítható meg továbbá az sem, hogy az eljárt bíróság egyáltalán mit tekintett a jogvita érdemi (az ügy anyagi jogi) kérdéseinek, és ezzel összefüggésben miért tulajdonított jelentőséget az erdőgazdálkodói nyilvántartás konstitutív hatályának, illetve az erdőgazdál kodói minőség tartalmának. [84] 5. Az EJEB estejoga az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 6. cikke, a tisztességes tárgyaláshoz való jog keretein belül foglalkozik a nemzeti bíróságok előtt folyó eljárások bizonyításának és a bizonyítékok értékelésének a kérdéseivel. [85] A Vidal kontra Belgium ügyben a Bíróság ítélete 33. pontjának első mondatában hangsúlyozza: az általános, fő szabály az, hogy a nemzeti bíróságok feladata annak eldöntése, hogy mikor szükséges valamely bizonyíték értékelése, illetőleg annak eldöntése, hogy mennyire releváns az a bizonyítási indítvány, amit a védelem előterjeszt. A második mondatban pedig az előző megállapítást pontosítva kifejti: annak eldöntése, hogy mikor van a tanú meghallgatásának – és értelemszerűen más bizonyíték elfogadásának – létjogosultsága, általános szabályként a nemzeti bíróságoknak kell állást foglalnia. [Vidal kontra Belgium, (12351/86), 1992. április 22., 33. bekezdés] [86] A Bíróság a Wierzbicki kontra Lengyelország ügyben hozott ítéletének 39. pontjában az alábbiakat fejtette ki. A Bíróság megállapítja továbbá, hogy a bizonyíték elfogadhatóságának, valamint a bizonyításnak a kérdéseit elsősorban a nemzeti jog szabályai határozzák meg, és ez általában azt jelenti, hogy a nemzeti bíróságok feladata az előttük lévő bizonyítékok értékelése. [Wierzbicki kontra Lengyelország, (24541/94), 2002. június 18., 39. bekezdés; lásd még: Sidiropoulos és mások kontra Görögország, (57/1997/841/1047), 1998. július 10., 45. bekezdés]. [87] Számos határozatában megerősítette továbbá a Bíróság ezzel összefüggésben azt a követelményt is, hogy a nemzeti bíróságok kötelessége számot adni az elutasított bizonyítási indítványok elutasításának konkrét okáról. [88] A fentiekben hivatkozott körülmények, álláspontom szerint az indokolt bírói döntéshez való jogot sértik. Budapest, 2016. június 13. Dr. Czine Ágnes s. k., alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/2160/2015.

•••

2016. 15. szám

729

A Z ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG TANÁCSAINAK A MAGYAR KÖZLÖNYBEN KÖZZÉ NEM TETT HATÁROZ ATAI ÉS VÉGZÉSEI •••

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3116/2016. (VI. 21.) AB HATÁROZATA bírói kezdeményezés elutasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítása iránti bírói kezdeményezés tárgyában meghozta a következő h a t á r o z a t o t: 1. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 94. § második mondata alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezést – az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése, C) cikk (1) bekezdése és azzal összefüggésben a 25. cikk (1) bekezdése, valamint a XV. cikk (2) bekezdése alapján – elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést egyebekben visszautasítja. Indokolás I. [1] A Budapest Környéki Törvényszék bírája (a továbbiakban: indítványozó) – az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett – a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 94. § második mondata alaptörvény-ellenességének megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól. [2] A támadott jogszabályhelyet a bíróságnak az alábbi ítéletek tekintetében folyamatban lévő összbüntetési eljárásban kell alkalmaznia. Az érintett elítéltet a Budapest Környéki Törvényszék 2012. május 7-én kelt (20.B.131/2010/114. számú) ítéletével felbujtóként elkövetett emberölés bűntette miatt 14 év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet harmadfokon (a Fővárosi Ítélőtábla – 2013. június 24-én hozott – 2.Bf.48/2013/20. számú döntését követően a Kúria Bhar.I.1348/2013/6. számú ítéletével) 2014. február 18-án emelkedett jogerőre. Ezt követően az elítéltet a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2014. március 6-án meghozott és jogerős (24.B.31/969/2013/10. számú) ítéletével hamis vád bűntett miatt 10 hónap börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Végül a Monori Járásbíróság az elítéltet 2014. október 21-én hozott (12.B.714/2013/18. számú) ítéletével kényszerítés hatósági eljárásban bűntett miatt 3 év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet másodfokon (a Budapest Környéki Törvényszék 1.Bf.1227/2014/7. számú ítéletével) 2015. április 24-én emelkedett jogerőre. [3] Az első ítéletben, amelyben felbujtóként elkövetett emberölés bűntette miatt állapította meg a bíróság az elítélt büntetőjogi felelősségét, a cselekmény elkövetésének ideje 2009. május 25. volt. A második ítéletben a bíróság hamis vád bűntettének elkövetése miatt vonta felelősségre az elítéltet, aki a cselekményét az első ítélet alapjául szolgáló büntetőeljárásban követte el 2009. július 29-én. A harmadik, a kényszerítés hatósági eljárásban bűntette miatt hozott ítélet alapjául szolgáló cselekményt az elítélt szintén 2009. május 25-én, tehát az első ítélet alapjául szolgáló cselekménnyel egy időben, továbbá az első ítéletet megalapozó büntetőeljárás tárgyával ös�szefüggésben követte el. [4] A bíróság az összbüntetési eljárást – a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (a továbbiakban: Btkátm.) 3. §-ára figyelemmel – a Btk. alapján folytatja le. A Btk. 94. §-a értelmében „[a]z összbün-

730


tetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Az összbüntetés tartamának azonban el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és a rövidebb büntetés vagy büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot, de az nem haladhatja meg a büntetések együttes tartamát.” [5] Az összbüntetés utalt szabályán túl az indítvány hivatkozik a halmazati büntetésnek a Btk. 81. § (2) és (3) bekezdésében rögzített szabályaira, valamint idézi az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, C) cikk (1) bekezdését, XV. cikk (2) bekezdését, XXIV. cikk (1) bekezdésének első mondatát és 25. cikk (1) bekezdését. Az indítványozó álláspontja szerint az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogbiztonság elve megköveteli, hogy a jogszabályok legyenek ellentmondásoktól mentesek. Az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése szerinti hatalommegosztás elvének és a 25. cikk (1) bekezdésében meghatározott bírói hatalom elvének a bíróságok a büntetőeljárás során azáltal szereznek érvényt, hogy a jogalkotó által meghatározott keretek között arányos és a bűnösségi körülményekkel összhangban álló büntetést szabnak ki az elkövetőre, figyelembe véve az elkövető és az elkövetés körülményeit is. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalma és a XXIV. cikk (1) bekezdésének első mondatában meghatározott tisztességes eljárás követelménye pedig olyan módon érvényesül a büntető ügyekben, hogy „a több cselekmény miatt kiszabott, illetve megállapított büntetésnek függetlennek kell lennie annak halmazati, vagy összbüntetési voltától”. [6] A konkrét eljárás kapcsán az indítványozó kifejti, hogy az elítélt egymással összefüggő és egymáshoz közeli időpontokban elkövetett cselekményeit a büntetőeljárás hatásköri és illetékességi szabályai miatt nem lehetett egy eljárásban elbírálni. Az összbüntetés kiszabásával, és annak során a Btk. 94. § második mondata szerinti szabály alkalmazásával ugyanakkor az elítélt hátrányosabb helyzetbe kerülne, mintha cselekményeit egy eljárásban elbírálva a bíróság halmazati büntetéssel sújtotta volna. [7] A Btk. 94. § második mondatában foglalt szabály ugyanis előírja, hogy az összbüntetésnek el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és a rövidebb büntetés vagy büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot. Az indítványozó értelmezése szerint a jogalkotó a Btk.-ban az összbüntetés szabályainak a meghatározásakor az összbüntetés kötelezően megállapítandó legkisebb mértékét is meghatározta, és nem csupán az összbüntetési tételkeret alsó – leghosszabb tartamú büntetéshez igazodó – és felső – a büntetések együttes tartamánál egy nappal rövidebb tartamú – határát állapította meg. [8] Az indítványozó úgy véli, hogy mivel a szabály nem teszi lehetővé a rövidebb tartamú büntetés kétharmad részénél nagyobb büntetésrész elengedését, meghatározza az összbüntetés kötelező legkisebb mértékét. Ezzel egyúttal korlátozta a bíróság azon lehetőségét, hogy szabad belátása szerint figyelembe vegye azokat az egyedi körülményeket (például: a cselekmények elkövetésének az ideje, a cselekmények hasonlósága), amelyek az összbüntetés keretei között is lehetővé tennék a büntetéskiszabási elvek egyénekre szabott érvényesítését. A Btk. 94. § második mondata egyúttal akadályát képezi a jogszabályhely I. mondata alkalmazásának is, mivel a bíró az összbüntetést nem állapíthatja meg úgy, mintha halmazati büntetést szabna ki. [9] Az indítványozó szerint nincs ésszerű indoka az összbüntetés kötelező legkisebb tartama fentiek szerinti előírásának, valamint az adott jogszabályhelyen az utalt ellentmondás fenntartásának. A konkrét esetben pedig nincs ésszerű indoka annak, hogy az elítélttel szemben a bíróságnak összbüntetésként legkevesebb 15 év 40 napi fegyházbüntetést kell megállapítania. [10] Úgy véli az indítványozó, hogy a Btk. 94. § második mondata szerinti szabály megalkotásával a jogalkotó megsértette a hatalommegosztás elvét, a bírói hatalom elvét, a tisztességes eljárás elvét. A szabály ezen felül a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik, a jogszabályhely belső ellentmondásossága okán pedig sérti a jogbiztonság elvét. [11] Tekintettel arra, hogy a Btk. 94. § második mondatának alkalmazása nélkül az összbüntetési ítélet meghozatalára a konkrét ügyben nincs lehetőség, az indítványozó bíró az összbüntetésbe foglalásra irányuló eljárást felfüggesztette, és az Alkotmánybírósághoz fordult. II. [12] Az Alkotmánybíróság eljárása során az alábbi jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe. [13] 1. Az Alaptörvény érintett rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.”

2016. 15. szám

731

„C) cikk (1) A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.” „XV. cikk (2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” „XXIV. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni.” „25. cikk (1) A bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. A legfőbb bírósági szerv a Kúria.” [14] 2. A Btk. érintett rendelkezései: „94. § Az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Az összbüntetés tartamának azonban el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és a rövidebb büntetés vagy büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot, de az nem haladhatja meg a büntetések együttes tartamát.” III. [15] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a bírói kezdeményezés megfelel-e a törvényben előírt feltételeknek. Az Abtv. 25. §-a szerint a bíró – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – abban az esetben kezdeményezheti az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál a jogszabály vagy a jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását, ha az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította. [16] Az indítványozó a Btk. 94. § második mondata alaptörvény-ellenességének a megállapítását három megközelítésben kezdeményezte. Érvelése szerint a kifogásolt jogszabályhely először is nem felel meg az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogbiztonság elvének, ugyanis a Btk. 94. § I. mondatával ellentétben álló alkalmazási szabályt fogalmaz meg. Úgy véli továbbá az indítványozó, hogy a kifogásolt szabály az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése szerinti hatalommegosztás elvét és azzal összefüggésben a 25. cikk (1) bekezdésében meghatározott bírói hatalom elvét is sérti, mivel az összbüntetés minimum mértékének meghatározásával megvonja a lehetőséget az adott jogszabályhelyet alkalmazó bíróktól, hogy az elkövető és az elkövetés körülményeire figyelemmel arányos büntetést szabjanak ki. Végül az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmával és a XXIV. cikk (1) bekezdésének első mondatában meghatározott tisztességes eljárás követelményével is ellentétesnek tartja az indítványozó a sérelmezett rendelkezést. Ennek okát abban látja, hogy a szabály alkalmazásával – a halmazati büntetés szabályainak megfelelően – kiszabott összbüntetés az elítéltre nézve hátrányosabb helyzetet eredményez, mintha vele szemben ténylegesen a halmazati büntetés szabályait alkalmazták volna. [17] Az Alkotmánybíróság a rendelkezésre álló iratok alapján megállapította, hogy az indítványozó bíró előtt folyamatban lévő ügyben az összbüntetési ítélet meghozatalára a Btk. 94. § második fordulatának alkalmazása nélkül nincs lehetőség. [18] Figyelemmel erre, valamint az indítványozó által felvetett alaptörvény-ellenesség lehetőségére, az Alkotmánybíróság a Btk. 94. § második mondatát érintően folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot. [19] Megjegyzi ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy az indítványozó bíró által megjelölt alaptörvényi rendelkezések közül a XXIV. cikk (1) bekezdése a közigazgatási eljárásokhoz kapcsolódik, a büntetőeljárásokkal összefüggő rendelkezést nem tartalmaz. Ezért az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésének sérelmét állító részében az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította.

732


IV. [20] Az indítvány nem megalapozott. [21] 1. Az Alkotmánybíróság érdemi vizsgálata a bírói kezdeményezés azon állításain alapul, amelyek szerint a Btk. támadott szabálya ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, C) cikk (1) bekezdésével, XV. cikk (2) bekezdésével és 25. cikk (1) bekezdésével. [22] 2. Az Alkotmánybíróság elsőként az indítványozó azon kifogását vizsgálta meg, amely szerint a Btk. 94. §-ának második mondata ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel. [23] Az indítványozó álláspontja szerint az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogbiztonság elve megköveteli, hogy a jogszabályok legyenek ellentmondásoktól mentesek. A Btk. 94. § második mondata ugyanakkor akadályát képezi a jogszabályhely I. mondata alkalmazásának, mivel a bíró az összbüntetést nem állapíthatja meg ezen I. mondatban rögzített követelmény alapján úgy, mintha halmazati büntetést szabna ki. Ezen ellentmondás okán tartja az indítványozó a Btk. 94. § második mondatát a jogbiztonságból fakadó alkotmányos követelményekkel ellentétben állónak. [24] 2.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság klauzulából fakad a jogbiztonság követelménye. E követelmény az Alkotmánybíróság következetes felfogása szerint azt kívánja meg, hogy a jogrendszer egésze, annak részterületei, valamint egyes szabályai világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára előre láthatóak legyenek és a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzanak {9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 65–66.; 38/2012. AB határozat, Indokolás [84}. [25] A jogállamiság és azon belül a jogbiztonság követelményeinek teljesülését az Alkotmánybíróság különös gonddal vizsgálja az állami erőszak legális alkalmazásának területén, vagyis a büntetőhatalom gyakorlásával összefüggésben. Az Alkotmánybíróság büntetőjogi tárgyú határozataiban következetesen hangsúlyozza, hogy az állam büntető hatalma korlátozott közhatalmi jogosítvány, a büntetőjog a jogrendszer szankciós zárköve, ultima ratio {lásd pl. 4/2013. (II. 21.) AB határozat, Indokolás [57]}. Alapvetésként fogalmazza meg továbbá, hogy alkotmányos jogállamban az államnak nincs és nem is lehet korlátlan büntető hatalma, mivel maga a közhatalom sem korlátlan. Az alkotmányos alapjogok és alkotmányos védelmet élvező szabadságok miatt a közhatalom csak alkotmányos felhatalmazással és alkotmányos indokkal avatkozhat be az egyén jogaiba és szabadságába. [26] A jogbiztonság követelménye a büntetőhatalom gyakorlása során csak akkor érvényesül maradéktalanul, ha a büntetőjog egyes szabályai világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára előre láthatók. [27] A büntetőhatalom jogállami gyakorlásának további ismérve, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás egészére – a büntethetőség feltételeitől kezdve a büntetés végrehajtására vonatkozó szabályokig – ugyanazok az alkotmányos követelmények érvényesek. A büntető anyagi jog büntetéssel fenyeget, a bíróság ezt a törvényben szabályozott eljárás során kiszabja, az állam pedig a végrehajtó szervek eljárása útján végrehajtja: így áll össze a büntető igazságszolgáltatás komplex, összefüggő szabály- és intézményrendszere. Az alkotmányos büntetőjog által szabott korlátok a büntetőjogi felelősségi rendszer valamennyi elemére és intézményére kiterjednek. Ennek megfelelően a büntető jogkövetkezményekre, illetőleg azok végrehajtására a büntető felelősségre vonás egész folyamatára alkalmazandó alkotmányos elveket – köztük a jogbiztonság követelményét – kell irányadónak tekinteni. [28] 2.2. A konkrét esetben kifogásolt szabályt az Alkotmánybíróság összevetette a jogbiztonságból fakadó és az indítványozó által nevesített azon követelménnyel, hogy a norma világos és egyértelmű normatartalmat hordozzon, és legyen mentes a belső ellentmondásoktól. [29] Ennek során az Alkotmánybíróság figyelemmel volt azon korábbi megállapításaira, amelyeket az összbüntetés jogintézményének vizsgálata során 1012/B/2008. AB határozatában rögzített. Ezek értelmében az összbüntetés jogintézménye büntető anyagi jogi kategória. „Az összbüntetés célja – a halmazati szabályokból kiindulva – valójában az arányos büntetés garantálása azokban, a terhelt számára a leghátrányosabb esetekben, a személyi szabadság elvonásával járó szankciók alkalmazásakor, ha a terhelt ismert és felderített cselekményeinek egy eljárásban való elbírálására a hatóságok, illetve a bíróság oldalán felmerülő objektív okból nem volt mód. Ezt

2016. 15. szám

733

a kriminálpolitikai célt a jogalkotó más alkotmányos eszközökkel is biztosíthatja.” (ABH 2011, 1864, 1867.) Döntésében az Alkotmánybíróság az összbüntetést járulékos jogintézményként kezeli, amelynek alkalmazásakor „a bíróság nem kerül abba a helyzetbe, hogy önálló tényállást állapítson meg, bizonyítást folytasson le, felelősséget tisztázzon, önálló büntetést szabjon ki. Csupán arra van joga, hogy – előre meghatározott elvek szerint – a korábbi döntések tartalmát a büntetés mértéke és egyes végrehajtási kérdések tekintetében egységesítsen. Ennek során a már megállapított büntetések össztartamától csak kedvező irányba térhet el” (ABH 2011, 1864, 1870.). Az összbüntetés az Alkotmánybíróság értelmezésében – a fentiekre is figyelemmel – „deklaratív” bírói tevékenység, amelynek során a büntető törvény általános és különös részében foglalt szabályokat a bírónak következetesen kell érvényesíteni. [30] Az indítványozó kifogásainak értékelésekor az Alkotmánybíróság figyelemmel volt az összbüntetésnek a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (a továbbiakban: régi Btk.) 93. §-ában rögzített szabályaira is. [31] Az adott jogszabályhely tartalma és a jogalkotó által alkalmazott szövegezési technika alapján megállapítható, hogy a jogalkotó szándéka nem terjedt ki arra, hogy az összbüntetés kiszabásakor az eljáró bíróságok ugyanúgy járjanak el, mintha halmazati büntetést alkalmaznának. Az összbüntetés szabályainak alkalmazásához a jogalkotó valóban hozzákapcsolta a halmazai büntetés szabályait, a régi Btk. 93. §-ának második mondatában ugyanakkor egy olyan követelményt rögzített, amely a halmazati büntetés szabályaitól való eltérést írt elő a bíróságok számára. A Btk. 94. §-ban a jogalkotó ugyanezt a megoldást alkalmazta: a jogszabályhely első mondatában az összbüntetéshez hozzárendelte a halmazati büntetés szabályait, majd a második bekezdésében ahhoz képest kifejezett eltérést rögzített. [32] Az indítványozó azért is állítja a jogszabályhely alaptörvény-ellenességét, mert a bűnhalmazatnak a Btk. 81. §-ában meghatározott fogalma nem egyezik a Btk. 94. §-ában, az összbüntetés szabályozásában megjelenő fogalmával. [33] A halmazati büntetés fogalmának a büntető jogtudományban régi hagyománya van. Először a „quot delicta, tot poenae” elve érvényesült. Ennek lényege abban testesült meg, hogy amennyiben az elkövetővel szemben több bűncselekmény miatt szabtak ki büntetést, akkor a kiszabott büntetéseket összeadták, vagyis halmozták (kumuláció). Ezt követően pedig, amennyiben a kiszabott tartamok lehetővé tették, a büntetéseket egymást követően hajtották végre. Később a jogtudomány kialakította az „poena major absorbet minorem”, vagyis az abszorpció elvét. Ennek jegyében az elkövetett bűncselekmények közül csupán annak a büntetési tételét alkalmazták, amely a legszigorúbb volt. A Csemegi-kódex már az aszperáció elve alapján vezette be azt, hogy több bűncselekmény megvalósításakor „összbüntetésként” egyetlen büntetést kell kiszabni az elkövetőre. [34] A bűnhalmazat fogalma a büntető jogtudományban egyrészt azt jelenti, hogy több elkövetett cselekmény miatt egyetlen büntetést kell kiszabni. Másrészt a halmazati büntetés egyszeri és egységes elítélést jelent abban az értelemben, hogy a halmazati büntetést később nem lehet felbontani. A Btk.-ban mint tételes jogban a halmazati büntetés kiszabására történő utalás ezért egyrészt egyszeri elítélést jelent, másrészt azt is, hogy a halmazati büntetés kiszabása során az eljáró bíróságnak azon szabályokat kell alkalmazni, amelyeket a törvényalkotó a halmazatban lévő bűncselekmények egységes szankcionálása érdekében dolgozott ki. (Így például a büntetési tétel felső határára, a kiszabható büntetés felső határára vonatkozóan). Az összbüntetés esetén a törvényalkotó lényegében ugyanezt a metódust követte a szabályozás kialakításában. [35] A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy sem a korábbi döntésében tett megállapításokból, sem a korábban hatályos szabályozás tartalmából nem vonható le olyan következtetés, amelynek értelmében az összbüntetés hatályos szabályait a Btk. 94. §-ában fennálló belső ellentmondás terhelné. Nem kérdőjelezhető meg az ellentmondás hiánya az összbüntetés jogintézményének funkciója, jellemzői, az abból fakadó jogalkotói szándék, valamint a halmazati büntetéssel való viszonya alapján sem. [36] Mivel az Alkotmánybíróság a Btk. 94. § második mondatával összefüggésben nem tárt fel a jogbiztonság Alaptörvényben rögzített követelményét sértő ellentmondást, az indítványt az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését érintő részében elutasította. [37] 3. Az indítványozó beadványában kifejtett álláspontja szerint az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése szerinti hatalommegosztás elvének és azzal összefüggésben a 25. cikk (1) bekezdésében meghatározott bírói hatalom elvének a bíróságok a büntetőeljárás során azáltal szereznek érvényt, hogy a jogalkotó által meghatározott keretek között arányos és a bűnösségi körülményekkel összhangban álló büntetést szabnak ki az elkövetőre, figyelembe véve az elkövető és az elkövetés körülményeit is. Úgy véli az indítványozó, hogy mivel a Btk. 94. §-ának második mondata nem teszi lehetővé a rövidebb tartamú büntetés kétharmad részénél nagyobb

734


büntetésrész elengedését, korlátozza a bíróság azon lehetőségét, hogy szabad belátása szerint figyelembe vegye azokat az egyedi körülményeket (például: a cselekmények elkövetésének az ideje, a cselekmények hasonlósága), amelyek az összbüntetés keretei között is lehetővé tennék a büntetéskiszabási elvek egyénekre szabott érvényesítését. [38] 3.1. Az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése a magyar állam működésének alapjaként nevesíti a hatalom megosztásának elvét. Az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdése – és (2) bekezdése – értelmében a bírói hatalom az állami hatalomnak az a megnyilvánulása, mely az erre rendelt szervezet útján a vitássá tett vagy megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás során – kötelező erővel dönt. [39] Az Alkotmánybíróság értelmezésében a hatalmi ágak elválasztása a hatalomkoncentráció kialakulását hivatott megakadályozni. „Az elv lényeges elemeinek rendeltetése a hatalomkoncentráció, a korlátlan, önkényes állami hatalomgyakorlás megelőzése, a hatalmi központok kölcsönös korlátozása, egyensúlyozása és szabályozott együttműködése.” [42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 517.] „A hatalommegosztás akkor érvényesül, ha a hatalmi ágak egymást érdemben korlátozhatják.” [62/2003. (XII. 15.) AB határozat ABH 2006, 637, 645.]. A hatalommegosztás érvényesítése ugyanakkor nem jár az államhatalmi ágak merev elválasztásával, hiszen a hatalom forrása minden esetben közös. Éppen ezért az alkotmányos szervek esetében követelmény a kölcsönös együttműködés. A hatalommegosztás elvének értelmezése során az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy „a bírói hatalom sajátossága az, hogy a másik két, »politikai« jellegű hatalmi ággal szemben állandó és semleges [akkor is, ha a politikai programokat megvalósító törvényeket és rendeleteket (is) alkalmazza]. […] Ebből következően a bíróság nem is lehet olyan kölcsönös meghatározottságban és függésben a többi hatalmi ágtól, amilyenben azok egymás között vannak.” [38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 261–262.] A bírói hatalom a jogszabályok által szabott keretek betartását szolgálja, amely működésének garanciája a bírói függetlenség. „A hatalommegosztás elvéből következik a bíróságnak az […] igazságszolgáltatási monopóliuma, amely végső soron az egyedi ügyekben […] ítélkezési tevékenység kizárólagosságában ölt testet” [62/2006. (XI. 23.) AB határozat, ABH 2006, 697, 713.]. [40] „A hatalommegosztás, a hatalmi ágak elválasztása elvének megfelelően az állami büntető hatalom gyakorlása is megosztott. A törvényhozó hatalom joga és feladata, hogy általános érvénnyel kijelölje az állami büntető hatalmának jogi feltételrendszerét, alapját és kereteit” [42/2005. (XI. 14.) AB határozat ABH 2005, 504, 524.]. Így tehát a törvényhozó hatalom jogkörébe tartozik annak megállapítása, hogy egyes jogintézményeket hogyan szabályoz. [41] 3.2. A bírói hatalom szerepét az összbüntetés szabályozásával összefüggésben értelmezve az Alkotmánybíróság az alábbi megállapításokat teszi. A Btk. úgy határozza meg a 94. § második mondatában, hogy az összbüntetés tartamának el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és a rövidebb büntetés(ek) egyharmad részének ös�szegeként számított tartamot, de az nem haladhatja meg a büntetések együttes tartamát. [42] Az indítványozó bíró szerint a jogalkotó azzal sértette meg a hatalommegosztás és a bírói hatalom elvét, hogy nemcsak az összbüntetési tételkeret alsó és felső határát határozta meg, hanem az összbüntetés legkisebb mértékének számítási módját is, aminek következtében nincs lehetőség a rövidebb tartamú büntetés vagy büntetések kétharmad részeinél nagyobb büntetésrész elengedésére. Álláspontja szerint ezzel megakadályozta a jogalkotó, hogy a bíróságok a büntetési célok elérését lehetővé tevő, a büntetés-kiszabási elveknek megfelelő büntetéseket állapítsanak meg. Az indítványozó bíró álláspontja szerint az indítvány alapjául szolgáló büntetőügy terheltjével szemben, az ügy egyedi körülményei alapján, a hatályos szabályozás alapján kiszabható 15 év 40 napi fegyházbüntetésnél enyhébb büntetés kiszabása lenne indokolt. [43] A Btk. rendszerében a törvényhozó az általános részben állapítja meg az egyes büntetési nemekre és intézkedésekre vonatkozó fő szabályokat, az azokban rejlő joghátrány jellegét, azok generális minimumait és maximumait, s részben az alkalmazhatóságuk körét és feltételeit is. Ugyanitt kerül sor a büntetés kiszabása során figyelembe veendő, a bűncselekményhez vagy az elkövető személyéhez tapadó büntetőjogilag releváns egyes körülmények körülírására. A törvény különös részében az egyes különös részi törvényi tényállásokhoz kapcsolódóan a bűncselekmények súlya szerint határozza meg a jogalkotó az alkalmazható – esetleg vagylagosan választható – büntetési nemet, valamint az adott tényálláshoz tapadó speciális szabadságvesztési minimumot és maximumot. [44] Erre figyelemmel állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy „[a]z egyes bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai együttesen szolgálják a jogállami

2016. 15. szám

735

legális büntetés funkcióját: a szankcióval történő arányos és megérdemelt viszonzást.” (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571, 576, 577.) [45] Az Alkotmánybíróság értelmezésében a büntetéskiszabás büntetőtörvényben megjelenő szabályai minden esetben egy adott büntetőpolitika normatív megtestesülését jelentik. „Az Alkotmánybíróságnak nem feladata a büntetőpolitikai célok, követelmények helyességéről és indokairól, így különösen azok célszerűségéről és hatékonyságáról dönteni, azt azonban vizsgálhatja, hogy a büntetéskiszabás rendjével kapcsolatos szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alaptörvény valamely rendelkezésével.” {23/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [33]–[34]} [46] Az Alkotmánybíróságnak tehát arra van jogosítványa, hogy megállapítsa a büntetőpolitika alkotmányos korlátait – anélkül, hogy a büntetőpolitika tartalmáról állást foglalna –, ennek során pedig különös tekintettel legyen az alapvető jogok védelmének alkotmányos büntetőjogi garanciáira. Alkotmányjogilag az nem kérdőjelezhető meg, hogy egy adott büntetőjogi szankció alkalmas-e a büntetőpolitikai célok elérésére, de a szankció alkalmazása jogszabályi feltételeinek az alkotmányossága vizsgálható. A büntetőjogi szankciók az állampolgárok alapvető jogainak legsúlyosabb korlátozását jelentik, ezért különösen fontos, hogy a büntetőjogi jogkövetkezményeket megfelelő garanciák mellett lehessen alkalmazni. [47] Figyelemmel az Alkotmánybíróság utalt jogosítványára és az indítványozó által hivatkozott érvekre, az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy a Btk. 94. §-ának második mondata összhangban áll-e a hatalommegosztás elvéből és a bírói hatalom elvéből fakadó követelményekkel. Ennek eredményeként az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. támadott szabálya valóban szűkebb teret enged a bírói mérlegelésnek az összbüntetés legkisebb mértéke meghatározásában, mintha az adott számítási szabályt nem kellene alkalmazni. A jogsza bályhely ugyanakkor nem tekinthető olyan korlátozásnak, amely ne lenne összeegyeztethető a hatalommegosztás és a bírói hatalom elvével. A számítási szabály ugyanis az összbüntetés jogintézményének funkciójából és jellemzőiből levezethető, a jogalkotó által szem előtt tartott büntetőpolitikai célokkal összhangban álló kor látozását valósítja meg a büntetéskiszabás keretében érvényesülő bírói mérlegelésnek. Nem ellentétes ugyanakkor a hatalommegosztás és a bírói hatalom elvéből levezethető azon legfőbb követelménnyel, hogy a bírói hatalom az ítélkezési tevékenység kizárólagosságában ölt testet. [48] Az Alkotmánybíróság ezért az indítvány azon részét is elutasította, amely a támadott jogszabályhelynek az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésével és ahhoz kapcsolódóan az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdésével való ellentét állítja. [49] 4. Az indítványozó megállapítása szerint az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalma azt a követelményt támasztja a büntetőjogi szankciók vonatkozásában, hogy „a több cselekmény miatt kiszabott, illetve megállapított büntetésnek függetlennek kell lennie annak halmazati, vagy összbüntetési voltától”. Úgy véli, hogy ez a követelmény a kifogásolt szabály alkalmazásával nem teljesíthető, és az érintett terhelt összbüntetés kiszabása esetén hátrányosabb helyzetbe kerül, mintha cselekményeit egy eljárásban elbírálva a bíróság halmazati büntetéssel sújtotta volna. [50] 4.1. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésével kapcsolatos gyakorlata értelmében az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése az alapjogok egyenlőségét és a diszkrimináció tilalmát tartalmazza. {Lásd: 3073/2015. (IV. 23.) AB határozat, Indokolás [54]–[57]; 3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [27]–[29]; 42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [37]–[43]}. Az alkotmányos szabály szerint „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” A tételesen felsorolt tulajdonságok mellett az „egyéb helyzet szerinti különbségtétel” fordulat nyújt garanciát arra, hogy az előre nem látható, de a felsorolásban szereplő tulajdonságokkal döntő hasonlóságot mutató helyzetben élő személyeket, illetőleg ezek személyek csoportjait se érhesse hátrányosan sújtó különbségtétel. „Ez a fordulat ad lehetőséget az Alkotmánybíróságnak arra, hogy a társadalom aktuális változásaira időszerűen reagálva mindig maga határozhassa meg, melyek a társadalom sérülékeny csoportjai, vagyis mely csoporthoz tartozók tekinthetők kiszolgáltatottnak, kirekesztettnek, illetve folyamatos, és indokolatlan hátránnyal sújtottaknak.” {3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [27]} [51] Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése tehát egy nyílt felsorolást tartalmaz, amely ugyanakkor nem bővíthető korlátlanul. „Nem nyújt védelmet olyan személyeknek, akiket valamely szabály ugyan éppen hátrányosan érint,

736


de mégsem diszkriminál. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében garantált diszkriminációtilalom ugyanis csupán olyan élethelyzeteket ölelhet át, amelyekben az emberek önazonosságát, identitását meghatározó lényegi tulajdonságuk miatt előítélettel, vagy társadalmi kirekesztéssel néznek szembe. Vagyis a diszkriminációtilalom alkotmányos klauzulája elsődlegesen a társadalom személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonság mentén elkülönülő csoportjainak védelmét szolgálja.” (3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [27]) [52] Következetes az Alkotmánybíróság álláspontja abban is, hogy az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt diszkrimináció tilalma nem kizárólag az alapvető jogok védelmi körébe tartozó jogszabályokra, hanem a teljes jogrendszerre kiterjeszthető. „Ez abból adódik, hogy a diszkrimináció tilalma valójában az alaptörvényi szabályban megjelölt, az emberek önazonosságát, identitását megtestesítő tulajdonságok szerinti megkülönböztetést, vagyis a diszkriminációt tilalmazza. Ebből az is következik, hogy az ilyen különbségtétel érvényességét és igazolhatóságát az Alkotmánybíróságnak az alapjogok és nem alapjogok tekintetében egyaránt különleges szigorúsággal szükséges vizsgálnia” {3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [28]; lásd még: 42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [42]–[43]}. [53] 4.2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tilalom az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti olyan alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetésre terjed ki, amelynek következtében egyes jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. Nem tekinthető viszont hátrányos megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás különböző tulajdonságokkal bíró alanyi körre eltérő rendelkezéseket állapít meg, mert alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható – azonos csoportba tartozó – személyi körben lehetséges {például: 3062/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [168], 3/2014. (I.21.) AB határozat, Indokolás [46]–[47]}. [54] A hátrányos megkülönböztetés vizsgálata keretében ezért az Alkotmánybíróság elsőként azt értékelte, hogy a támadott jogszabályhely kapcsán az indítványozó által nevesített személyi kör homogén csoportnak tekinthető-e. Az indítványozó azt sérelmezte, hogy hátrányosabb helyzetbe kerülnek azok az elkövetők, akiknek a cselekményeit külön eljárásokban bírálták el, és akikkel szemben összbüntetés alkalmazására nyílik lehetőség, azon elkövetőkkel szemben, akiknek a cselekményeit egy eljárásban vizsgálták és esetükben halmazati büntetést alkalmaztak. Az összevetés során az Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra, hogy valamennyi érintett elkövető közös jellemzője, hogy több bűncselekményt követtek el. A felelősségre vonásukat érintő különbözőség ezzel szemben abban áll, hogy ezen cselekményekért egy vagy több büntetőeljárásban állapították meg a felelősségüket. A büntetőeljárási törvény értelmében az, hogy valamely terhelt cselekményeit egy vagy több büntetőeljárásban bírálják el, objektív ismérvektől (pl.: az elkövetés helye és időpontja, a felderítés körülményei) függ. Ezen ismérvekre figyelemmel, és ennek következtében a terhelt ellen lefolytatott több büntetőeljárás esetére biztosítja a Be. – a jogalkotói szándékkal összhangban álló kriminálpolitikai törekvéseknek megfelelően – az összbüntetésbe foglalás kedvezményének az alkalmazását. [55] Az utalt objektív ismérvek tehát jelentőséggel bírnak abból a szempontból, hogy adott elkövető több bűncselekményét egy vagy több büntetőeljárásban bírálják-e el. Az ismérvek meghatározása pedig az állami büntető igény érvényesítése szempontjából különösen fontos. Az állami büntető igény érvényesítése, az ahhoz fűződő társadalmi érdek kívánja meg ugyanis, hogy a több bűncselekményt elkövető terhelt esetében, a rá nézve ös�szességében hátrányosabb megoldást alkalmazva cselekményeit a felderítést követően minél előbb, akár különböző eljárásban bírálják el. Erre a helyzetre kíván utóbb korrekciós lehetőséget teremteni az összbüntetési jogintézménye. A korrekció célja, hogy a terheltet utólag hozza olyan helyzetbe, mintha cselekményeit egy eljárásban bírálták volna el. Az összbüntetés alkalmazása az elítélt számára így mindenképpen kedvezményt jelent, amely helyzetét azon elítéltek helyzetéhez képes közelíteni, akikkel szemben a bíróság egy eljárásban bírált el több bűncselekményt, és akiknek az esetében ennek megfelelően halmazati büntetést alkalmazott. [56] Az összbüntetés kedvezménye ugyanakkor nem alkalmas arra – és ez nem is célja –, hogy a büntetéskiszabás szempontjából az alkalmazásával érintett elítélteket teljesen azonos helyzetbe hozza azokkal, akikkel szemben halmazati büntetést szabtak ki. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy – a jelen ügy alapjául szolgáló alkotmányossági probléma, – a büntetés kiszabása szempontjából a halmazati büntetéssel sújtott és az összbüntetés kedvezményében részesített terhelteket nem lehet homogén csoportnak tekinteni.

2016. 15. szám

737

[57] Ezért az Alkotmánybíróság elutasította az indítványozó azon kifogásait is, amelyek az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének a megsértését állították. Budapest, 2016. június 14. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró




alkotmánybíró előadó alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Juhász Imre s. k., alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: III/426/2016.

•••

738


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3117/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.III.21.547/2014/3. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó szövetkezet, valamint az indítványozó magánszemély (a továbbiakban: indítványozók) a Fővárosi Törvényszék útján alkotmányjogi panaszt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságnál. [2] Az indítványozók az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja, valamint az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján azért nyújtottak be alkotmányjogi panaszt, mert álláspontjuk szerint a Kúria Pfv.III.21.547/2014/3. sorszámú, felülvizsgálati eljárásban meghozott ítélete sérti az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert tisztességes eljárás követelményrendszerét. Az indítványozói álláspont szerint ezen kívül az ítélet sérti az Alaptörvény XIII. cikk (1) és (2) bekezdéseiben foglalt tulajdonhoz fűződő jogot és a kisajátítás esetén járó kártalanítás garanciális elvét, valamint az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdésében előírt hatósági jogkörben jogellenesen okozott kár megtérítésének követelményét. Az indítványozók ezen kívül felhívták az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésében, valamint az Alaptörvény 28. cikkben foglalt szabályokat is. Az indítványozók a Kúria említett ítéletének, valamint az annak alapjául szolgáló Fővárosi Törvényszék 4.P.20.778/2012/15. sorszámú ítéletének, illetve a Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.21.020/2013/4. sorszámú ítéletének alkotmányossági vizsgálatát, illetve a hivatkozott bírói döntések alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezik. Ezen kívül az indítványozók kezdeményezik, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 61. § (1) bekezdés b) és c) pontjai alapján hívja fel az elsőfokú bíróságot a döntés végrehajtásának felfüggesztésére. [3] 1.1. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló, kártérítés megfizetése iránt indított polgári peres eljárásban az indítványozók felperesként szerepelnek. A Fővárosi Törvényszék ítéletében megállapított és a peres eljárás során irányadó tényállás szerint az indítványozók a Budapest XXII. Kerületi Önkormányzattal (I. rendű alperes) és Budapest XXII. Kerületi Polgármesteri Hivatallal (II. rendű alperes) szemben indítottak kerestet. A per tárgya az indítványozók tulajdonában volt, majd kisajátított budapesti belterületi ingatlan. Az indítványozók keresetükben elsődlegesen kérték a perbeli ingatlan közművesítésével összefüggő költségeknek és az ahhoz tartozó késedelmi kamatoknak a megtérítését. Másodlagosan a perbeli ingatlan őrzésével és gondozásával összefüggésben felmerült költségeiknek megtérítését kérték. Az indítványozók harmadlagos kereseti kérelmüket a kisajátítással kapcsolatban felmerült költségeiknek közigazgatási jogkörben okozott kár keretében való érvényesítése érdekében terjesztették elő. Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelemmel összefüggésben megállapította, hogy a Fővárosi Bíróság korábbi eljárásában már döntött a keresettel érvényesíteni kívánt jog felől. Ennek megfelelően a Fővárosi Bíróság ebbéli ítéletének jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek egymás ellen új keresetet indíthassanak, így az elsőfokú bíróság az eljárást ebben a részében megszüntette. A másodlagos kereseti kérelem tekintetében az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az érvényesíteni kívánt követelés elévült, így a keresetet ebben a részében elutasította. Az elsőfokú bíróság végül a harmadlagos kereseti kérelmet azért utasította el, mert értékelése szerint egyfelől a kisajátítási eljárást nem a II. r. alperes folytatta le, másfelől pedig önmagában nem értékelhető jogellenes magatartásként, hogy az I. r. alperes a kisajátítással összefüggő eljárás során az indítványozóktól eltérő álláspontot kifejtette (erről lásd: Fővárosi Törvényszék 4.P.20.778/2012/15. sorszámú ítéletének 10–13. oldalait). [4] Az indítványozók fellebbezése alapján indult jogorvoslati eljárás során a Fővárosi Ítélőtábla járt el. Az indítványozók fellebbezésükben vitatták a közművesítés költségeinek res iudicata jellegét, illetve az elsőfokú bíróság elévülés körében elfoglalt álláspontját. A fellebbezésben előadottak vitatták továbbá, hogy az alperes kisajátí-

2016. 15. szám

739

tási perben tanúsított magatartása nem volt jogellenes. Ezen kívül az indítványozók kérték, hogy az ítélőtábla az alperesek rosszhiszemű eljárása miatt a perköltség viselése alól mentesítse őket. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét nagyobb részben helybenhagyta. Ítéleti indokolása szerint a korábbi kisajátítás miatt indult kártalanítási eljárásban a bíróság közművesített ingatlanértéket vett figyelembe és a közművek értékére vonatkozó keresetet a korábban eljáró bíróság elutasította. Így ez elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a keresetben érvényesíteni kívánt követelés korábban jogerős ítélettel már elbírálták. Egyetértett továbbá az elsőfokú bíróság karbantartási költségek elévülése körében kifejtett okfejtésével is, valamint osztotta a közigazgatási jogkörben okozott kárkövetelés megalapozatlanságával összefüggő bírósági érvelést is (erről lásd: Fővárosi Ítélőtábla 43.Pf.636.217/2014/6. sorszámú ítéletének 3–7. oldalait). [5] Az indítványozók a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletét felülvizsgálati kérelemmel támadták. Felülvizsgálati kérelmükben elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy az alsóbb fokú bíróságok döntéseiket iratellenes tényállásra alapították, illetve következtetésük jogszabálysértő. E körben az indítványozók a rosszhiszemű alperesi eljárásra hivatkoztak, illetve ismételten utaltak arra, hogy korábban nem terjesztettek elő közműbekötéssel kapcsolatos költségtérítést. Ehelyütt az indítványozók arra hívták fel a Kúria figyelmét, hogy a közművesítés és a közműbekötés nem ugyanaz, így nem lehet ítélt dolognak tekinteni a kereseti kérelmükben előterjesztett igényüket. Végül vitatták, hogy a karbantartási és őrzési költségigényük elévült. [6] A felülvizsgálati kérelem alapján eljáró Kúria a Fővárosi Ítélőtábla hivatkozott sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta. A Kúria a támadott ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta, és ennek során állapította meg, hogy az indítványozók a korábbi kártalanítási perben összegszerűen megjelölve, a kamataival együtt érvényesítették közművesítést is. Ezt a korábban eljáró bíróság azzal utasította el, hogy az ingatlan forgalmi értékébe és ennek folytán a kártalanítás összegébe beszámította. A Kúria osztotta az alsóbb fokú bíróság álláspontját, amely szerint a perbeli ingatlan karbantartásával és gondozásával kapcsolatos követelések elévültek és az indítványozók nem igazoltak elévülést megszakító jogcselekményt. Egyetértve az alsóbb fokú bíróságok következtetésével, a többletköltségek tekintetében előterjesztett indítványozói igénnyel összefüggésben a Kúria álláspontja szerint az eljárási jogszabályokban a védekezésre biztosított lehetőségek alperesi igénybevétele nem értékelhető jogellenes cselekményként. A Kúria végül megalapozatlannak ítélte az indítványozók perköltségre vonatkozó hivatkozását is (erről lásd: Kúria Pfv.III.21.547/2014/3. sorszámú ítéletének 4–9. oldalait). [7] 1.2. Az indítványozók ezt követően terjesztették elő alkotmányjogi panaszukat. Indítványukat az Abtv. 27. §-ára alapítva állítják, hogy a Kúria ítélete, valamint az alsóbb fokú bíróságok döntései azért sértik az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert tisztességes eljárás követelményrendszerét, mert a peres eljárás során a tényállás megalapozott feltárásához, így különösen a közművesítés és a közcélú vezetékek költségeinek megállapításához szükséges bizonyítási eszközök beszerezése, így különösen további szakértők kirendelése és tanúmeghallgatások foganatosítása elmaradt. Ezen túl a peres eljárás során beszerzett szakvélemények téves és egymásnak ellentmondó következtetéseket tartalmaznak. Az indítványozók e körben adják elő, hogy a Kúria ítéletében írtak eltérnek a szakértők véleményében megfogalmazottaktól. Szintén az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben hivatkoznak az indítványozók arra, hogy a jelen alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló kártérítési pert megelőző kisajátítási eljárás 1995-ben kezdődött és 2012-ben fejeződött be, vagyis mintegy 17 évig tartott, amely sérti a tisztességes eljárásból fakadó ügyek ésszerű elbírálásának követelményét. [8] Emellett az indítványozók felhívják az Alaptörvény XIII. cikk (1) és (2) bekezdéseiben biztosított tulajdonhoz fűződő jogot, az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésben garantált tisztességes hatósági eljárás követelményét, az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdésében foglalt jogellenes hatósági működés következményeként okozott kár megtérítésének követelményét, valamint az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésében és az Alaptörvény 28. cikkében foglalt alkotmányjogi szabályokat. E körben általános jelleggel megfogalmazott indítványozói érvelés szerint a kisajátítási intézmény és kisajátítási szabályok célja, hogy egyensúlyt teremtsenek a tulajdonosi jogosítványok és közérdek érvényesülése között. Az indítványozók arra hivatkoznak, hogy a Budapest XXII. Kerület Önkormányzata e követelményeket sértette meg a kisajátított ingatatlan közművesítésének rendezése során, így a Kúria kifogásolt ítéletében megállapított tényállás iratellenes. Az e körben előadott további indítványozói álláspont szerint a kisajátítással kapcsolatos költségek tekintetében előterjesztett kereseti kérelem megalapozott, és minthogy az indítványozók véleménye szerint az alperes önkormányzatok korábbi eljárása jogellenes volt, így a költségek megtérítését elutasító kúriai döntés alaptörvény-ellenes. Az indítványozók alkotmányjogi panaszuk további részeiben az alperes önkormányzat rosszhiszemű magatartására hivatkozva egyfelől a kifogásolt kúriai ítélet alapjául szolgáló eljárásban megállapított tényállást, másfelől pedig a megelőző közigazgatási és

740


polgári peres eljárások egyes tényállási részeit vitatták a közművesítés és a kisajátítás költségeivel összefüggésben. Ez utóbbi költségeket alkotmányjogi panaszukban tételenként, részletesen mutatták be. Ezen kívül a szóban forgó ingatlan gondozására, karbantartására fordított költségek körében valamennyi, korábban felhívott alaptörvényi szabály sérelmét állítva általánosságban vitatták az ügyben eljáró bíróságok elévüléssel összefüggésben elfoglalt álláspontját. [9] Az indítványozók ilyen okok alapján kezdeményezik a kifogásolt kúriai döntés, valamint e döntéssel felülvizsgált alsóbb fokú bírósági ítéletek alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az indítványozók emellett kezdeményezik, hogy az Alkotmánybíróság hívja fel az elsőfokú bíróságot a kifogásolt bírói döntés végrehajtásának felfüggesztésére. [10] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében előírtak szerint az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról szükséges döntenie. Az Alkotmánybíróság ezért tanácsban eljárva mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e a törvényben előírt formai természetű, valamint az Abtv. 26–27. §-ban, illetve az Abtv. 29–31. §-ban előírt tartalmi természetű befogadhatósági feltételeknek. [11] 3.1. Az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése alapján kifogásolják, hogy az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló kártérítési pert megelőző kisajátítási eljárás mintegy 17 évig tartott. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a arra ad lehetőséget, hogy az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntéssel szemben terjeszthessen elő alkotmányjogi panaszt. Az indítványozók ugyanakkor az alkotmányjogi panaszuk alapját jelentő peres eljárásban hozott bírói döntéstől függetlenül és attól különálló kisajátítási peres eljárás elhúzódását kifogásolják, így indítványuk ebben a részében nem felel meg az Abtv. 27. §-ban foglalt követelménynek. [12] 3.2. Az Abtv. 27. § a) pontja, és ezzel összhangban az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pontja úgy rendelkezik, hogy alkotmányjogi panasz kezdeményezésére olyan bírói döntéssel szemben van lehetőség, amely Alaptörvényben biztosított jogot sért, vagyis alkotmányjogi panaszt Alaptörvényben biztosított jog sérelmére lehet alapítani. Az indítványozók alkotmányjogi panaszukat részben az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésében és az Alaptörvény 28. cikkben foglalt szabályok vélt sérelmére alapítják. Az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésében előírtak szerint az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek, míg az Alaptörvény 28. cikke a bíróságok számára alkotmányos kötelezettségként írja elő, hogy ítélkező tevékenységük során a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék. Az Alaptörvény e szabályainak egyike sem Alaptörvényben biztosított jog, így ennek megfelelően vélt sérelmükre alkotmányjogi panasz sem alapítható {elsőként lásd: 3268/2012. (X. 4.) AB végzés [19], legutóbb megerősítette: 3066/2016. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [11] és 3067/2016. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [15]}. Az indítványozók alkotmányjogi panaszukban emellett felhívják az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében garantált követelmény sérelmét. Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében foglalt garancia a tisztességes eljárás követelményét a közigazgatási hatósági eljárásokban fogalmazza meg. Ennek megfelelően az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésére nem lehet bíróság hatáskörébe tartozó eljárásokban hozott bírói döntésekkel szemben előterjesztett alkotmányjogi panaszt alapítani {elsőként lásd: 3179/2013. (X. 9.) AB végzés, Indokolás [6], majd legutóbb megerősítette: 3212/2015. (XI. 10.) AB határozat, Indokolás [9] és 3072/2016. (IV. 11.) AB végzés [30]}. Ebből következően az alkotmányjogi panasz ezekben a részeiben nem felel meg a befogadhatóság Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pontjában foglalt törvényi követelményének. [13] 3.3. Az Abtv. 52. § (1) bekezdésében foglalt előírás szerint az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontjai értelmében az alkotmányjogi panasz akkor tartalmaz határozott kérelmet, ha bemutatja az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét és egyértelmű indokolást ad elő arra nézve, hogy a bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény felhívott rendelkezéseivel. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az indítvány az Alaptörvény XIII. cikk (1) és (2) bekezdéseinek, valamint az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdésének sérelmére hivatkozó részei tekintetében nem felel meg az indítvány határozottságára vonatkozó követelményeknek. A hivatkozott alaptörvényi rendelkezések tekintetében előterjesztett indítványozói érvelés ugyanis lényegében azt sérelmezi, hogy a peres eljárásban megállapított tényállás iratellenes, bírósági ítéletek indokolásai belső ellentmondásoktól terhesek, a perbeli alperes önkormányzat rosszhiszemű magatartást tanúsított és a bíróságok elévülés körében kialakított jogértelmezése téves. Ugyanakkor emellett az indítványozók nem adnak elő olyan releváns alkotmányjogi érvelést, amelyből kitűnne, pontosan milyen kap-

2016. 15. szám

741

csolatban áll az ítéleti tényállás iratellenessége, belső ellentmondásai, valamint a tévesnek vélt bírói jogértelmezés a felhívott alapjogokból fakadó követelményekkel. Ebből következően az indítvány ebben a részében nem tartalmaz olyan indokolást, amelyből kitűnhetne, hogy a kifogásolt bírói döntés miért sérti a felhívott alaptörvényi szabályokat, így nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontjaiban foglalt követelményeknek {korábbról lásd: 3183/2013. (X. 9.) AB végzés, Indokolás [23] és Indokolás [30], 30/2014. (IX. 30.) AB határozat, Indokolás [126]; 3064/2014. (III. 26.) AB határozat, Indokolás [12] és 3015/2015. (I. 27.) AB végzés, Indokolás [12]}. [14] 3.4. Az Abtv. 29. §-a a befogadhatóság tartalmi feltételeként határozza meg, hogy az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet tartalmazzon, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. E befogadhatósági feltételek vagylagos jellegűek, így fennállásukat az Alkotmánybíróság minden esetben külön-külön vizsgálja {elsőként lásd: 3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [30]}. [15] 3.5.1. Az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelmének alapjaként egyfelől a bizonyítékok értékelésével, mérlegelésével, valamint a tényállás megállapításával összefüggésben hivatkoznak, mert előadásuk szerint egyfelől nélkülözhetetlen további szakértők kirendelése a megalapozott tényállás feltárásához, másfelől pedig a bíróságok okszerűtlenül és jogellenesen értékelték az ítéletek meghozatala során irányadó tényállást megalapozó bizonyítékokat. Az alkotmányjogi panaszban megjelölt kérdést ugyanakkor az Alkotmánybíróság korábbi döntésében már alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként értékelte. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményrendszere elismeri az indokolt bírói döntéshez fűződő alapvető jogot is, amelynek minimális elvárása, hogy a bíróságok az eljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően az ügyben szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit, kérelmeit kellő alapossággal megvizsgálják, és ennek értékeléséről határozatukban számot is adjanak {erről lásd: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]–[34]}. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a hatalom megosztásának alkotmányos elve alapján azt is kimondta, hogy a bizonyítást kívánó tények és körülmények meghatározása, a bizonyítékok értékelése és mérlegelése, és ennek eredményeként a tényállás megállapítása az eljárási jogi szabályokban a jogalkalmazó számára fenntartott feladat {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]}. Mindebből következik, hogy a jelen alkotmányjogi panaszban felvetett elvi jelentőségű alkotmányjogi kérdéseket az Alkotmánybíróság korábban már eldöntötte {lásd elsőként: 3212/2013. (XI. 18.) AB végzés, Indokolás [7], majd legutóbb: 3012/2016. (I. 25.) AB végzés, Indokolás [10]}. [16] 3.5.2. Az Abtv. 29. §-a szerint az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának másik feltétele, hogy olyan alkotmányossági kifogást tartalmazzon, amely a bírói döntést érdemben befolyásolhatta. Az Alkotmánybíróság e törvényi feltétellel összefüggésben emlékeztet arra, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak. Az Alkotmánybíróság ugyanis az alkotmányjogi panasz intézményén keresztül is kizárólag az Alaptörvényt és az abban elismert jogokat oltalmazhatja {erről lásd elsőként: 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [13]; legutóbb megerősítette: 3056/2016. (III. 22.) AB végzés, Indokolás [19]}. Az Alkotmánybíróság így a bírói döntések felülvizsgálata során az Alaptörvényben és az elfogadott nemzetközi emberi jogi egyezményekben elismert alapjogi követelményrendszer tényleges érvényesülését garantálja {erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [55]}. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint nem vizsgálja, hogy a bírói döntés indokolásában megjelölt bizonyítékok és megjelenő érvek megalapozottak-e, a jogalkalmazó helytállóan értékelte-e ezeket a bizonyítékokat és érveket, illetve a konkrét ügyben a bírói mérlegelés eredményeként megállapított tényállás, valamint az abból levont következtetés megalapozott-e, mint ahogy azt sem vizsgálja, hogy bíróságok jogértelmezése helyesen illeszkedik-e jogági dogmatika elfogadott szabályaihoz {legutóbbról lásd: 3207/2015. (X. 27.) AB végzés, Indokolás [12], illetve 3067/2016. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [18]}. Az indítványozók ugyanakkor az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében garantált tisztességes eljárás követelményrendszerét az egyes bizonyítékoknak tulajdonított bizonyító erővel és a bizonyítékok, így különösen a peres eljárás során beszerzett szakértői vélemény okszerűtlen mérlegelésével és további szakértői vélemények beszerzésének szükségszerűségével összefüggésben hívják fel. Az Alkotmánybíróság előbbiekben felidézett következetes álláspontja értelmében az ítélkező bíróság bizonyítékértékelési szabadságához tartozik, hogy a bizonyítékokat meggyőződése szerint mérlegelje, amelynek felülvizsgálatától az Alkotmánybíróság mindaddig tartózkodik, amíg

742


a bíróság bizonyítékértékelése, a bizonyítékok felhasználása, avagy jogértelmezése pontosan körülírt, Alaptörvényben védelmezett jogot nem sért {lásd például: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [55]; legutóbb lásd: 3247/2015. (XII. 8.) AB végzés, Indokolás [43]}. Az indítványozók alkotmányjogi panaszukban azonban ilyen jellegű, a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességre nem hivatkoznak, ehelyett indítványuk kizárólag a bizonyítékok értékelését vitatja. [17] 4. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz befogadhatósági vizsgálatának eredményeként így arra a következtetésre jutott, hogy az alkotmányjogi panasz részben nem felel meg az Abtv. 27. §-ában, részben az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontjaiban, részben pedig az Abtv. 29. §-ában foglalt befogadhatósági feltételeknek. Az Alkotmánybíróság ezért az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) és h) pontjai alapján, figyelemmel az Abtv. 56. § (3) bekezdésében előírtakra is, visszautasította. Mivel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt visszautasította, okafogyottá vált az indítványozók abbéli kezdeményezése, hogy az Alkotmánybíróság hívja fel az első fokon eljáró bíróságot a támadott bírósági határozat végrehajtásának felfüggesztésére {elsőként lásd: 3097/2015. (V. 19.) AB végzés, Indokolás [21]; majd későbbről: 3243/2015. (XII. 8.) AB végzés, Indokolás [12]}. Budapest, 2016. június 14. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró





alkotmánybíró

alkotmánybíró



•••

2016. 15. szám

743

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3118/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.I.21.866/2014/8. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó jogi képviselője alkotmányjogi panaszt terjesztett elő a Kúria Pfv.I.21.866/2014/8. számú ítéletével szemben. [2] Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó keresetében annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy az alperes az örökségről leszármazóira is kihatóan lemondott, így az örökhagyó után az öröklésből kiesett, ezáltal az indítványozó az örökhagyó törvényes örököse. [3] A Kúria által rögzített tényállás szerint az alperes az örökhagyó első házasságából származó gyermeke, a felperes az örökhagyó második felesége. Az alperes 1993-ban teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaltan kijelentette, hogy édesapjától 2 500 000 forintot ajándék-örökség címén átvett, és ez az összeg teljes mértékben fedezi azt az értéket, amely őt az édesapja halála után megilletné, és teljesen lemond minden olyan igényéről, amelyet édesapja halála esetén vele vagy feleségével szemben támaszthatna. Kijelentette továbbá, hogy az édesapja végrendeletét, vagy végrendelet hiányában azt, hogy édesapja egyetlen és általános örököse a jelenlegi felesége legyen, semmi címen nem fogja megtámadni. [4] Az örökhagyó az 1996-ban saját kezűleg írt végrendeletében általános örököséül házastársát jelölte meg. A végrendelet tartalmazza, hogy leányának a fenti összeget mintegy kötelesrészként átadta, azzal a feltétellel, hogy leánya az írásbeli nyilatkozatában foglaltak szerint lemond mindennemű esetleges öröklési jogáról, és a végrendeletet semmilyen jogcímen megtámadni nem fogja, ez utóbbi feltétel megszegése esetén őt az örökségből kitagadja. [5] Az örökhagyó 1998-ban elhunyt. A közjegyző az örökhagyó hagyatékát a felperes özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten a törvényes öröklés rendje szerint az alperesnek adta át, a törvényes örökös és a végrendeleti örökös között kialakult öröklési jogvitára tekintettel ideiglenes hatállyal. Az alperes alaki hibára hivatkozva a végrendeletet nem ismerte el érvényesnek. [6] Az indítványozó keresetében annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó és leánya között lemondás tárgyában létrejött szerződés alapján az alperes a leszármazóira is kihatóan lemondott az öröklésről. [7] Az örökség iránti perben első fokon eljáró Fővárosi Bíróság ítéletében az indítványozó keresetének helyt adott. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Mindemellett az Ítélőtábla álláspontja szerint „az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján helytállóan állapította meg, hogy az alperes az örökhagyóval kötött írásbeli szerződésben az öröklésről lemondott, ítéletének ezzel kapcsolatos indoklása mindenben megalapozott.” [8] A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság indokolásában kifejtettek szerint az alperes kötelesrész fejében az örökhagyó után az öröklésről leszármazójára is kiterjedően érvényesen lemondott, a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét pedig helybenhagyta. Indokolása szerint a felek kölcsönös és egybehangzó akaratukat két külön okiratban nyilvánították ki, egyrészt az alperes 1993-ban kelt teljes bizonyító erejű magánokiratban [Pp. 196. § (1) bekezdés b) pont], másrészt az örökhagyó az általa saját kezűleg írt 1996-ban kelt teljes bizonyító erejű magánokiratban [Pp. 196. § (1) bekezdés a) pont]. Tényként rögzítette, hogy az utóbbi okirat végrendeletként érvénytelen, ám mint az örökhagyó személyes nyilatkozata félreérthetetlen. Álláspontja szerint e két nyilatkozattal az öröklésről lemondó szerződés érvényesen létrejött. [9] A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt. A Kúria ítéletében rámutatott arra, hogy az öröklésről lemondás csak írásban megkötött szerződés esetén érvényes, a szóban létrejött szerződés érvénytelen.

744


Az 1993. évi nyilatkozat alaki szempontból hibás, mert az csak az alperes egyoldalú nyilatkozatát tartalmazza. A Kúria álláspontja szerint tehát a törvényes örökös és az örökhagyó között a lemondás tárgyában a szerződés mint élők közötti jogügylet érvényesen írásban nem jöhetett létre. Mindezek alapján a Kúria – jelen alkotmányjogi panasszal támadott döntésével – a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva, a felperes keresetét elutasította. [10] Az indítványozó a fentiekben ismertetett előzmények után terjesztettek elő alkotmányjogi panasz indítványt a Kúria felülvizsgálati eljárásban meghozott Pfv.I.21.866/2014/8. számú ítéletével szemben az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a alapján, kérve annak megsemmisítését. [11] Az indítványozó mindenek előtt azt kifogásolja, hogy a Kúria határozatával az ügy megítélését új ténybeli alapra helyezte és abból az első- és másodfokú bíróságétól eltérő jogi álláspontot vezetett le, amellyel szemben további bizonyításnak nem volt helye és ellene rendes jogorvoslattal nem élhetett. Álláspontja szerint az ítélet sérti ezáltal az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében megfogalmazott jogorvoslathoz való jogot, illetve a Kúria anyagi- és eljárásjogi jogsértései az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése, valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jog sérelmével is járnak. [12] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta a Kúriával ellentétes jogi álláspontját a szerződés érvénytelensége tárgyában. Érvelése szerint az ezzel ellentétes jogértelmezés által az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése szerinti örökléshez való alapvető jogosultsága is sérül, hiszen az őt egyébként megillető örökségétől esett el. [13] 2. Az alkotmányjogi panasz az alábbiak miatt nem befogadható. [14] 2.1. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának formai feltételeit vizsgálta. Ennek során megállapította, hogy a határidőben előterjesztett alkotmányjogi panasz benyújtásra jogosulttól, azaz az alapügy felperesétől származik [Abtv. 51. § (1) bekezdés], és az indítvány határozott kérelmet tartalmaz a megjelölt bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés]. [15] 2.2. Az Alkotmánybíróság a befogadhatóság formai feltételeinek vizsgálatát követően az alkotmányjogi panasznak az Abtv. 27. § és 29. §-a szerinti tartalmi követelményeit vizsgálta. [16] Az eljárás során az indítványozó jogorvoslati lehetőségét kimerítette [Abtv. 27. § b) pont]. [17] Az Abtv. 27. § a) pontja értelmében az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti. [18] Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. [19] 2.3. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt rámutat, hogy az Abtv. 27. §-ából következően nem tekinthető a bírósági szervezetrendszer egyik felülbírálati fórumának, és valójában e hatásköre is – az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogának védelmén keresztül – az Alaptörvény védelmét biztosítja [Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdés]. A rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések ezért önmagukban nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasz előterjesztésére. Ellenkező esetben az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna {lásd: 3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}. [20] Az Alkotmánybíróság jogköre – a fentiekben hivatkozottak szerint – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a értelmében arra terjed ki, hogy kiküszöbölje a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet. Következésképpen a bizonyítékok bírói mérlegelésének, és a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára nem rendelkezik hatáskörrel {lásd: 3231/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás [4]; 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [13]}. [21] 3. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az előadott aggályok elsősorban a szerződés érvénytelensége tekintetében a bizonyítékok bírói mérlegelésével és szakjogi ténymegállapításaival összefüggésben merültek fel, tehát tartalmilag bírói döntés irányának, a bizonyítékok bírói értékelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára irányulnak, amelyre az Alkotmánybíróság nem rendelkezik hatáskörrel.

2016. 15. szám

745

[22] Az Alkotmánybíróság emellett megjegyzi, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog az Alkotmánybíróság értelmezésében és következetes gyakorlata szerint a rendes, azaz a még nem jogerős határozatokkal szemben igénybe vehető jogorvoslatokra vonatkozik, a jogorvoslathoz való jog alkotmányos tartalma ezért a felülvizsgálattal mint rendkívüli perorvoslattal nem hozható összefüggésbe {például 3120/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [22], 3194/2013. (X. 22.) AB végzés, Indokolás [19], 3273/2014. (XI. 4.) AB végzés, Indokolás [11]}, ez pedig a panasz érdemi elbírálásának szintén gátja. [23] Önmagában az a tény, hogy az adott ügyben a szerződés érvénytelenségét a Kúria az alsóbb fokú bíróságoktól és az indítványozótól eltérő módon értékelte, azokból nem az indítványozó által helyesnek vélt következtetést vonta le, s ezért ő pervesztes lett, még nem teszi az eljárást tisztességtelenné. Az indítvány ténylegesen a Kúria eljárását és ítéletét, annak indokolásának egyes megállapításait, a bíróság mérlegelési körébe tartozó, jellegét tekintve törvényességi és nem alkotmányossági szempontok miatt kifogásolta. [24] Bár az indítványozó az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése, illetve a XXIV. cikk (1) bekezdésének sérelmét is megjelölte, ugyanakkor az Alkotmánybíróság által értékelhető érvelést nem adott elő és a bírói döntések érdemével kapcsolatosan sem jelölt meg olyan pontosan körülírt alaptörvény-ellenességet, amelyet alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként lehetne figyelembe venni, vagy amely felvetné a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét. [25] 4. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz befogadhatósági vizsgálatának eredményeként így arra a következtetésre jutott, hogy az alkotmányjogi panasz az Abtv. 29. §-ában megfogalmazott befogadhatósági akadályban szenved és megfelelő alkotmányjogi érvelést sem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság ezért a kérelmet – az Abtv. 47. § (1) bekezdése és az 56. § (2)–(3) bekezdései, valamint az Ügyrend 5. § (1) és (2) bekezdései alapján eljárva, az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) és h) pontja alapján – visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró





alkotmánybíró

alkotmánybíró



•••

746


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3119/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Székesfehérvári Törvényszék 1.Bpkf.168/2015/2. számú, 1.Bpkf.169/2015/2. számú, 1.Bpkf.170/2015/2. számú, 1.Bpkf.171/2015/2. számú, 1.Bpkf.172/2015/2. számú, 1.Bpkf.173/2015/2. számú végzései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó magánszemély az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) 27. §-a alapján az ügyben első fokon eljárt bíróságnál 2015. szeptember 9-én, fax útján alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amely az Alkotmánybírósághoz 2015. szeptember 18-án érkezett. Az indítványozó a Székesfehérvári Törvényszék 1.Bpkf.168/2015/2. számú, 1.Bpkf.169/2015/2. számú, 1.Bpkf.170/2015/2. számú, 1.Bpkf.171/2015/2. számú, 1.Bpkf.172/2015/2. számú, 1.Bpkf.173/2015/2. számú végzései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Az indítványozó beadványában az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének és XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmére hivatkozott. [2] 2. Az indítványozó ellen a Székesfehérvári Járásbíróság előtt 5.B.451/2009. szám alatt büntetőeljárás volt folyamatban. Mivel az indítványozó szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg az igazságügyi orvosszakértői vizsgálaton, ezért a bíróság több esetben az elővezetését rendelte el. Az elővezetés minden esetben eredménytelen volt. [3] A Járásbíróság az eredménytelen elővezetéssel összefüggésben (alkalmanként 7000 Ft), illetve két esetben az igazságügyi szakértő részére (esetenként 6858 Ft) bűnügyi költséget állapított meg 2015. április 13-án hozott 5.Beü.201/2015. számú, 3–8. alszámú végzéseiben. [4] Az indítványozó a határozatok ellen fellebbezett, de a Székesfehérvári Törvényszék a támadott végzéseiben a fellebbezéseket elutasította azzal, hogy az indítványozó a szabályszerű idézés ellenére az igazságügyi elmeorvos-szakértői vizsgálaton nem jelent meg és távolmaradását sem a vizsgálat napját megelőzően, sem azt követően nem igazolta. [5] Az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Székesfehérvári Törvényszék jogerős végzései ellen. Indokai szerint tárgyalás tartása nélkül kötelezték pénzfizetésre, így érvelést előadni, dokumentumokat megtekinteni, azokra érdemben reagálni nem volt módja. Az indítványozó álláspontja szerint a határozatok, a joggyakorlat és a jogszabályi alap, amely lehetővé teszi a tárgyalás nélküli döntéshozatalt, ellentétes az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdésében foglalt tisztességes tárgyaláshoz fűződő joggal, valamint az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt demokratikus jogállamiságból eredő jogalkotási követelménnyel, mivel a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 3. §-a kimondja, hogy azonos vagy hasonló életviszonyokat azonosan vagy hasonlóképpen kell szabályozni. Példaként említi, hogy a polgári eljárásban még a kis értékű perekben is kötelező tárgyalást tartani. [6] 2015. szeptember 25-én az Alkotmánybíróság tájékoztatta az indítványozót, hogy alkotmányjogi panasz benyújtására, illetve érdemi alkotmánybírósági eljárás megindítására nincs lehetőség. Az indítványozó 2015. december 2-án az Alkotmánybírósághoz érkezett hiánypótlásában postai úton is megküldte indítványát és az Abtv. 26. § (2) bekezdésére hivatkozva kérte az eljárás lefolytatását, de nem jelölte meg, hogy melyik jogszabályi rendelkezést tartja alkotmányellenesnek. [7] Az Alkotmánybíróság ezért az Abtv. 26. § (2) bekezdésére alapozott vizsgálatot nem tudta lefolytatni, így a továbbiakban az alkotmányjogi panasznak az Abtv. 27. §-ára alapozott befogadhatóságával kapcsolatos körülményeit tekintette át.

2016. 15. szám

747

[8] 3. Az indítványozó a bűnügyi költségre vonatkozó utólagos rendelkezés során a különleges eljárásban született másodfokú jogerős végzéseket támadja. [9] Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában rögzítette, hogy az Abtv. 27. § első fordulata szerinti érdemi döntés, így alkotmányjogi panasz tárgya lehet a büntetőeljárásban hozott határozatok közül a vád tartalmi elbírálásáról, illetve a büntetőjogi felelősségről szóló határozat, azaz az ügydöntő határozatok közül a bűnösséget megállapító és a felmentő ítélet. Az ügydöntő végzések – a tárgyalás mellőzésével hozott végzés és az eljárást megszüntető végzés – nem tekinthetők az Abtv. szerinti érdemi döntésnek, azonban ezek a határozatok is vizsgálhatók alkotmányjogi panasz keretében, mert megfeleltethetők az Abtv. 27. § második fordulatának, a bírósági eljárást befejező egyéb döntésnek. Az Abtv. rendszertani értelmezéséből – a jogalkotói szándékra is tekintettel – az következik, hogy a jelenlegi jogszabályi környezetben az eljárás folyamán hozott bírósági határozatokkal szemben nincs lehetőség alkotmányjogi panasz benyújtására. Alkotmányjogi panasz keretében kizárólag az ügyek érdemében hozott végső döntések és a bírósági eljárást befejező egyéb döntések vizsgálhatók. {3002/2014. (I. 24.) AB végzés, Indokolás [20]–[21]} [10] Az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) 578. §-a szerint a bűnügyi költségre vonatkozó utólagos rendelkezés egy önálló bírósági eljárás, amelyben a bíróság utólagosan, végzéssel határoz egy olyan kérdésben, amelyről a jogerősen lezárt ügyben nem vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett. Ebben az eljárásban a jogorvoslati lehetőség is biztosított, tehát egy önálló, bár járulékos bírósági eljárásnak számít. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ezért az Abtv. 27. § második fordulatában meghatározott feltételnek megfelel a másodfokú jogerős végzés. [11] 4. Az Abtv. 30. § (1) bekezdése értelmében az Abtv. 27. §-ára alapozott alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet benyújtani az ügyben első fokon eljárt bírósághoz címezve. Az indítványozó a Székesfehérvári Törvényszék támadott végzéseit 2015. augusztus 10-én vette át. Az alkotmányjogi panaszt az indítványozó 2015. szeptember 9-én telefaxon küldte meg a Székesfehérvári Járásbíróságnak, eszerint az előírt határidőben benyújtotta. [12] Az indítvány formai hiányossága azonban, hogy telefaxon nyújtották be, mert az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 28. § (1) bekezdése alapján a beadványt személyesen vagy ajánlott küldeményként postára adva kell – az Abtv. 53. § (2) bekezdése alapján – az első fokon eljárt bíróságnál benyújtani. Tekintettel azonban arra, hogy az indítványozó hiánypótlás keretében postai úton is benyújtotta panaszát, az Alkotmánybíróság megvizsgálta annak befogadhatóságát. [13] A panasz megfelel az Abtv. 52. § (1), illetve (1b) bekezdésében foglalt, az indítványokkal szemben támasztott formai követelményeknek, mivel tartalmazza – az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó törvényi rendelkezést [az Abtv. 27. §], – az Alaptörvény sérülni vélt rendelkezéseit [B) cikk, XXVIII. cikk (1) bekezdés], – a támadott bírói határozatokat (Székesfehérvári Törvényszék 1.Bpkf.168/2015/2. számú, 1.Bpkf. 169/2015./2. számú, 1.Bpkf. 170/2015./2. számú, 1.Bpkf.171/2015/2. számú, 1.Bpkf.172/2015/2. számú, 1.Bpkf.173/2015/2. számú végzései), – az alaptörvény-ellenességre vonatkozó okfejtést, – a kifejezett kérelmet arra nézve, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a felsorolt határozatok alaptörvényellenességét és semmisítse meg azokat. [14] 5. Az Alkotmánybíróság ezt követően az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának az Abtv. 27. §-a és 29. §-a szerinti tartalmi követelményeit vizsgálta. [15] Az Abtv. 27. § a) pontja értelmében az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti. [16] Az alapul szolgáló büntető ügyben az indítványozó terheltként szerepelt, így a benyújtott indítvány vonatkozásában jogosultnak és értelemszerűen érintettnek is tekinthető, mivel a bűnügyi költség viselése rá vonatkozik. [17] Az Abtv. 27. § b) pontjában foglaltak szerint a bírói döntéssel szemben alkotmányjogi panasz akkor terjeszthető elő, ha az indítványozó jogorvoslati lehetőségeit kimerítette vagy a jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 32. § (1) bekezdése szerint az Abtv. 27. § b) pontjában foglalt

748


jogorvoslati lehetőség kimerítésének kötelezettsége nem vonatkozik a felülvizsgálatra mint rendkívüli jogorvoslatra. [18] Az Alkotmánybíróság ennek alapján rögzíti, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel az Abtv. 27. §-ban előírt követelményeknek. [19] Az Abtv. 29. §-a alapján az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának további feltétele, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. E két feltétel alternatív jellegű, így az egyik fennállása önmagában megalapozza az Alkotmánybíróság érdemi eljárását {3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [30], illetve 34/2013. (XI. 22.) AB határozat, Indokolás [18]}. A feltételek meglétének vizsgálata az Alkotmánybíróság mérlegelési jogkörébe tartozik. [20] 6. Az alkotmányjogi panaszban az indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jogának [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés] és a jogállamiságnak a sérelmét [Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés] kifogásolta. [21] 6.1. Az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy alkotmányjogi panasz az Abtv. 26–27. §-ai alapján az Alaptörvényben biztosított jogok védelmének eszköze. Az Alkotmánybíróság értelmezésében az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelmére alkotmányjogi panaszt csak kivételes esetben – a visszaható hatályú jogalkotás és a felkészülési idő hiánya esetén – lehet alapítani {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, 1657, 1658–1659.; utóbb megerősítve pl.: 3224/2014. (IX. 22.) AB végzés, Indokolás [12]}. Tekintettel arra, hogy az indítványozó a jogállamiság sérelmét nem e két kivételes esetre való hivatkozással állította, az alkotmányjogi panasz az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésére hivatkozással nem fogadható be. [22] 6.2. Az indítványozó szerint a támadott határozatok a tisztességes eljáráshoz való jogát [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés] sértik. [23] Az Alkotmánybíróság a 7/2013. (III. 1.) AB határozatában – kifejezetten az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontján és az Abtv. 27. §-án alapuló hatáskörével összefüggésben – megerősítette a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatos gyakorlatát, és megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó – az Alkotmánybíróság által korábbi gyakorlatában kimunkált – alkotmányos követelmények nemcsak a szabályozási környezettel, hanem az egyedi bírói döntésekkel szemben is érvényesíthetők (Indokolás [27]). [24] Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját elvi jelentőséggel a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében [5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75.; 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 108.; 15/2002. (III. 29.) AB határozat, ABH 2002, 116, 118–120.; 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 211.] megerősített és továbbfejlesztett. [25] A kimunkált alkotmányos mérce értelmében a tisztességes eljárás (fair trial) követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe, és egy olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembe vételével lehet csupán megítélni. Ebből következően egyes részletszabályok hiánya miatt éppúgy, mint valamennyi részletszabály megalkotásának dacára lehet egy eljárás méltánytalan, igazságtalan vagy nem tisztességes. [26] Az Alkotmánybíróság gyakorlatában „a tisztességes eljárás alkotmányos követelménye a bírói döntésekkel szemben azt a minimális elvárást mindenképpen megfogalmazza, hogy a bíróság az eljárásban szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon. Ennek megítéléséhez az Alkotmánybíróság vizsgálja a jogvita természetét, az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseit, a felek által az adott ügyben előterjesztett kérelmeket és észrevételeket, valamint az ügyben választ igénylő lényeges kérdéseket.” {7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [34]} [27] Az indítványozó kifogásolta, hogy az ügyében nem tartottak tárgyalást. [28] A Be. 555. § (2) bekezdés e) pontja szerint a bíróság az iratok alapján dönt, szükség esetén ülésen meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt; bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart. A Be. 555. § (2) bekezdés h) pontja szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezést is tanácsülésen bírálja el. [29] Az Alkotmánybíróság azonban – a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben is – hangsúlyozza azt a következetes gyakorlatát, amely szerint tartózkodik attól, hogy a jogági dogmatikához tartozó kérdések helytállóságáról, illetve törvényességéről, avagy kizárólag törvényértelmezési problémáról állást foglaljon {3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4]}. [30] Az Alkotmánybíróság nem vizsgálja azt sem, hogy az indokolásban megjelölt bizonyítékok és megjelenő érvek megalapozottak-e, mint ahogy azt sem vizsgálja, hogy a jogalkalmazó helytállóan értékelte-e az eljárásban

2016. 15. szám

749

beszerzett bizonyítékokat és előadott érveket, vagy a konkrét ügyben a bírói mérlegelés eredményeként megállapított tényállás megalapozott-e. A tényállás megállapítása, a bizonyítékok értékelése, és mérlegelése ugyanis az eljárási jogi szabályokban a jogalkalmazó számára fenntartott feladat {3309/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [5]}. [31] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány befogadására a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, illetve alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés hiányában nincs lehetőség. [32] A kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdésének a) és h) pontjai alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

750


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3120/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Fővárosi Törvényszék 117.Pf.633.168/2015/6. számú ítélete és a Budai Központi Kerületi Bíróság 5.P.XII.21.479/2014/16. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaság az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján alkotmányjogi panaszt nyújtott be. Ebben kérte a Fővárosi Törvényszék 117.Pf.633.168/ 2015/6. számú ítélete és a Budai Központi Kerületi Bíróság 5.P.XII.21.479/2014/16. számú ítélete alaptörvényellenességének a megállapítását, és azok megsemmisítését. [2] 1.1. A megelőző peres eljárásban megállapított tényállás szerint a felperes (a továbbiakban: indítványozó) egy korlátolt felelősségű társaság formájában működő gazdasági társaság. Az indítványozó vezető tisztségviselője (és egyben törvényes képviselője) az alperes testvére. Az alperes szakértőként egyéb üzleti tanácsadás és gazdasági, szakmai szakértés megnevezésű tevékenységeket végzett egy szakértői csoport tagjaként. E tevékenységével összefüggésben tanulmányokat készített egy kft. megbízásából. Ennek a kft.-nek (a továbbiakban: megbízó kft.) az volt az igénye, hogy az alperes cégen keresztül adjon számlát. Az alperes kezdeményezésére ezért az indítványozóval megállapodást kötöttek, annak érdekében, hogy az alperes számlázására az indítványozó közreműködésével kerüljön sor. [3] Az alperes a tanulmányokat elkészítette, amelyért a megbízó kft. 2012. június 26-án átutalt 19 178 270 forintot az indítványozó bankszámlájára. Az indítványozó törvényes képviselője 2012. június 28-án – a banki átutalási költségek levonásával – 19 140 483 forintot (tovább)utalt az alperes bankszámlaszámára. Az indítványozó törvényes képviselője az átutalással egy időben kérte az alperest, hogy az egyszerűsített vállalkozói adót (a továbbiakban: EVA) július 5-én, az iparűzési adót (a továbbiakban: IPA) pedig december 13-án utalja vissza. Az alperes 2012. július 9-én átutalt az indítványozó bankszámlaszámára 7 096 000 forintot, míg 2012. december 20-án megfizetett 200 000 forintot. [4] 1.2. Az indítványozó keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 12083551 forint megfizetésére elsődlegesen kölcsön, másodlagosan jogalap nélküli gazdagodás jogcímén. Keresetében előadta, hogy közte és az alperes között 2012. június 28-án kölcsönszerződés jött létre. Ezt a pénzösszeget az alperesnek három részletben kellett volna visszafizetnie. Megállapodásuk értelmében ugyanis az első részlet az EVA bevallásával vált esedékessé (7 096 000 forint), a második részlet az iparűzési adó megfizetésekor (200 000 forint), míg a harmadik részletet (2 083 551 forint) az alperesnek egy éven belül kellett volna visszafizetnie. Ez utóbbi törlesztőrészletet azonban az alperes – felszólítás ellenére sem – fizette meg. [5] 1.3. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indokolása szerint a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a számlákat az indítványozó az alperes munkájáért állította ki. Az indítványozó kizárólag „számlázás-technikailag” vett részt e folyamatban. [6] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az indítványozó törvényes képviselője – a személyes meghallgatása során – a kölcsönszerződés létrejöttére és konkrét tartalmára ellentmondásos nyilatkozatot tett. A perbeli bizonyítása ezért nem volt alkalmas arra, hogy a felek kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatát, és a kölcsönszerződés létrejöttét alátámassza. [7] Az elsőfokú bíróság az indítványozó jogalap nélküli gazdagodásra alapított igényét sem tartotta alaposnak, mert annak tényállási elemei nem álltak fenn. Az indítványozó ugyanis nem jogalap nélkül utalta át az alperes részé-

2016. 15. szám

751

re a 19 140 483 forintot, hanem ez az összeg az alperes által elvégzett szakértői tanulmányok elkészítéséért járó díjazás volt. Ezzel az összeggel tehát az alperes nem jogalap nélkül és nem az indítványozó rovására gazdagodott. [8] 1.4. Az indítványozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Indokolásában rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján helyesen állapította meg, és helytálló az abból levont jogi következtetése is. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel kiemelte: az indítványozónak téves az az álláspontja, hogy az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a visszafizetett összeg az alperes adója lenne. Az elsőfokú bíróság ítéletében ugyanis azt állapította meg, hogy az alperes az EVA címén megfizetendő 7 096 000 forintot utalta vissza. A másodfokú bíróság szerint „[n]yilvánvaló, hogy a fenti ítéleti megállapítás helyesen tartalmazza, hogy a vázolt fizetési konstrukció az alperes tényállítását támasztja alá, hiszen az alperes ekkor nyilvánvalóan nem a saját adóját fizette meg”. [9] A másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy az elsőfokú bíróság helytálló indokolással állapította meg, hogy az indítványozó nem tudta bizonyítani a felek közötti kölcsönszerződés létrejöttét. [10] 1.5. Az indítványozó – hiánypótlás keretében kiegészített – alkotmányjogi panaszában az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének, a IV. cikk (1) bekezdésének, a XIII. cikk (1) bekezdésének és a XXVIII. cikk (1) bekezdésének a sérelmét állította. [11] 1.5.1. Az indítványozó a B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben kifejtette, hogy a megbízó kft. által 2012. június 26-án kifizetett összeg felett – a bankszámlán történt jóváírással – tulajdonjogot szerzett. Álláspontja szerint a jogbiztonság elvéből fakad e megszerzett jog védelme. Az indítványozó szerint az csak egy „technikai lépés” volt, hogy továbbutalta az összeget az alperesnek. Ezzel összefüggésben utalt arra, hogy az eljárt bíróságok figyelmen kívül hagyták, hogy a 2012. június 26-án jóváírt összeg és a 2012. június 28-án továbbutalt összeg eltérő. Álláspontja szerint ez is azt támasztja alá, hogy „a két összeg rendeltetése, mibenléte, jogcíme két különböző dolog”. [12] 1.5.2. Az indítványozó lényegében az előbbiekben kifejtett érveit adta elő az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésével összefüggésben. Álláspontja szerint az Alaptörvény e rendelkezésében „meghatározott biztonsághoz való jogon keresztül is érvényre juttatandó jogbiztonság[ot] is sérti az ítélet”. [13] 1.5.3. Az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésének állított sérelmével összefüggésben kiemelte, hogy álláspontja szerint sérti a tulajdonhoz való jogát az eljárt bíróságoknak az a megállapítása, amely szerint a 2016. június 26án átutalt összeg nem az indítványozó tulajdona. Ez az összeg ugyanis az általa kötött megbízási szerződés alapján kifizetett összeg volt. E megbízási szerződés teljesítését pedig a megbízó kft. teljesítési igazolásokkal alátámasztotta. Következésképpen a megbízó kft. a szerződésből eredő fizetési kötelezettségét teljesítette, amikor az összeget átutalta, és ezért azon az indítványozó tulajdonjogot szerzett. [14] Az indítványozó hangsúlyozta: valójában két különböző átutalásról van szó, és a 2012. június 26-ai és a 2012. június 28-ai átutalás egymással nem függ össze. Ez utóbbi átutalásra azért került sor, mert az indítványozó és az alperes egy kölcsönszerződést kötött. Ezt támasztja alá az is, hogy a két átutalás összegszerűen is különbözik egymástól. [15] Álláspontját összegezve, előadta, hogy az eljárt bíróságok az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdését azzal sértették meg, hogy a felek közötti jogviszonyt tévesen minősítették. Ebből következően a bíróságok jogszabálysértő módon hozták meg döntésüket, és kirívó jogértelmezési hibán alapul, hogy nem kötelezték az alperest – elsőd legesen kölcsön visszafizetése jogcímén, másodlagosan jogalap nélküli gazdagodás jogcímén – a keresetben megjelölt pénzösszeg „visszafizetésére”. [16] 1.5.4. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben az indítványozó kifejtette, hogy a 2012. december 20-án történt kifizetés körülményeinek kellő alapossággal történt megvizsgálása „nem csak, hogy nem tűnik ki a másodfokú ítéletből, hanem teljességgel hiányzik, azt a másodfokú bíróság láthatóan meg sem vizsgálta”. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta azt is, hogy álláspontja szerint az elsőfokú bíróság sem vizsgálta meg a 200 000 forint „vissza (nem) fizetését”, és ezzel összefüggésben tett megállapításai ezért iratellenesek. Az indítványozó szerint az eljárt bíróságok a perbeli jogviszonyokat sem vizsgálták meg kellő alapossággal.

752


Nyilvánvaló ellentmondás ugyanis – álláspontja szerint –, hogy jóllehet a bíróságok megbízási díjnak minősítették az alperest megillető összeget, azonban olyan megbízási jogviszonyt, amelynek az alperes is részese lett volna, nem állapítottak meg. A perbeli bizonyítás alapján az állapítható meg, hogy a megbízási szerződés alapján az indítványozó teljesített, és nem az alperes. Az alperes nem tudta bizonyítani az ő nevére kiállított teljesítési igazolást. [17] Az indítványozó hangsúlyozta, hogy a per adataiból egyértelműen megállapítható: a 2012. június 26-án a bankszámláján jóváírt összeg őt illeti meg, és ezzel ellentétes megállapításra a bíróságok csak a bizonyítékok kirívóan téves értékelésével juthattak. Utalt továbbá arra is, hogy a perben előterjesztett – a 2016. június 28-ai átutalással kapcsolatos – bizonyítékok (pl. elektronikus levelezés) csak az átutalásban való megállapodást bizonyítják, de annak jogcímét nem. „Ha [pedig] nincs jogcím, akkor a jogalap nélküli gazdagodás megállapítható.” [18] Az indítványozó álláspontja szerint a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme – a bizonyítással összefüggésben – a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 3. § (1) és (3) bekezdésének, a 164. §-ának, a 206. § (1) bekezdésének és a 221. § (1) bekezdésének megsértése révén állapítható meg. E jogszabálysértések által pedig – a tisztességes eljáráshoz való jog egyik részjogosítványa – az indokolt bírói döntéshez való joga sérült. [19] Az indítványozó állította továbbá azt is, hogy az eljárt bíróságoknak a Pp. 163. § (2) bekezdésével kapcsolatos jogértelmezése ellentétes a kiszámítható és egységes bírói gyakorlaton alapuló joggyakorlattal, mert ítéletükben eltértek a feleknek – a megbízási díjjal összefüggésben tett – egyező előadásától. Erre pedig a Pp. hivatkozott rendelkezésének egységes bírói jogértelmezése alapján nem volt lehetőségük. [20] Rámutatott végül, hogy „[a]zt nem állapíthatja meg a bíróság, hogy [az indítványozó] és az alperes abban állapodott volna meg, hogy [az indítványozó] olyan – fiktív – számlát állítson ki, ami nem [az indítványozó] teljesítésén alapul”. Ez ugyanis ellentétes az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény 169. § e) pontjával, és a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 166. § (2) bekezdésével. [21] 1.6. Az elsőfokú bíróság az 5.P.XII.21.479/2014/26-I. számú végzésével az indítványozónak a végrehajtás felfüggesztése iránt – a Pp. 359/C. § (1) bekezdésén alapuló – kérelmét jogerősen elutasította. [22] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróságnak először az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának formai és tartalmi feltételeit kell vizsgálnia. [23] 2.1. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz befogadhatósága formai feltételeinek vizsgálata körében megállapította, hogy az indítványázó az alkotmányjogi panaszt határidőben nyújtotta be [Abtv. 30. § (1) bekezdés]. Az indítványozó ugyanis a Fővárosi Törvényszék 117.Pf.633.168/2015/6. számú ítéletét 2015. július 1-jén vette át, míg az alkotmányjogi panaszt 2015. augusztus 22-én adta postára, amelyet az első fokon eljárt bíróságon 2015. augusztus 24-én iktattak. [24] Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy az indítvány megfelel-e a határozott kérelem feltételeinek [Abtv. 51. § (1) bekezdés, 52. § (1b) bekezdés]. [25] Az indítványozó megjelölte azt a törvényi rendelkezést (Abtv. 27. §), amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására [Abtv. 52. § (1b) bekezdés a) pont]. [26] Az indítványozó az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében, XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt Alaptörvényben biztosított jogokkal összefüggésben megjelölte az állított jogsérelem lényegét. Az indítvány ugyanakkor az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben nem felel meg a határozott kérelem feltételének, mert az Alaptörvény e rendelkezéséből – abban az összefüggésben, amint erre az indítványozó hivatkozott – nem vezethető le Alaptörvényben biztosított jog. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint ugyanis csak kivételes esetekben, így a visszaható hatályú jogalkotás és a felkészülési idő hiánya esetén ismeri el az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság elvét olyan Alaptörvényben biztosított jogként, amelyre alkotmányjogi panasz is alapítható {elsőként 3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [14], megerősítette pl.: 3195/2015. (X. 14.) AB határozat, Indokolás [29]}. Az alkotmányjogi panaszban az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben hivatkozott „megszerzett jogok védelme” nem minősül az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogának, ezért vélt sérelmére – figyelemmel az Abtv. 27. § a) pontjában foglaltakra is – alkotmányjogi panasz nem alapítható. Ebből következően az alkotmányjogi panasz ebben a részében nem felel meg a befogadhatóság Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pontjában foglalt törvényi követelménynek.

2016. 15. szám

753

[27] Az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírói döntéseket (a Fővárosi Törvényszék 117.Pf.633.168/2015/6. számú ítélete és a Budai Központi Kerületi Bíróság 5.P.XII.21.479/2014/16. számú ítélete), és az Alaptörvény általa megsértettnek vélt rendelkezéseit [Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdés, XIII. cikk (1) bekezdés, XXVIII. cikk (1) bekezdés]. Az indítvány ugyanakkor az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésével összefüggésben nem tartalmaz indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés – az Alaptörvény e rendelkezésében foglalt alapvető jog tartalma alapján – miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével. Lényegében megismételte az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben már előadott érveket azzal, hogy az állított jogsérelmek a „biztonsághoz való jogát” is sértik. Ez ugyanakkor nem minősül alkotmányjogilag értékelhető indokolásnak, ezért az indítvány ebben a részében nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjában foglaltaknak. [28] Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy az indítvány kifejezett kérelmet tartalmaz a bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pont]. [29] Az indítványozó alkotmányjogi panasza a fentiekben kifejtettek szerint a befogadhatóság formai feltételeinek abban a részben felel meg, amelyben a támadott bírói döntések alaptörvény-ellenessége megállapítását az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése és XXVIII. cikk (1) bekezdésére alapítottan kéri. [30] 2.2. Az Alkotmánybíróság az alábbiakban – mérlegelési jogkörében – azt vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasznak a formai feltételeknek megfelelő része a befogadhatóság tartalmi feltételeinek – különösen a 27. § b) pontja szerinti érintettségnek, a jogorvoslat kimerítésének, valamint a 29–31. §-a szerinti feltételeknek – eleget tesz-e. [31] A befogadhatóság tartalmi szempontú vizsgálata során az Alkotmánybíróság elsőként az indítványozó érintettségét vizsgálta, és megállapította, hogy az indítványozó érintettsége arra tekintettel fennáll, hogy a megelőző bírósági eljárásban peres félként vett részt. [32] Az indítványozó által támadott bírói döntéssel szemben rendes jogorvoslatnak nincs helye, ezért megállapítható, hogy az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit kimerítette. [33] Az Abtv. 29. §-a értelmében az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának további feltétele a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés. Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ában szabályozott hatáskörében eljárva a bírói döntés és az Alaptörvény összhangját biztosítja. Ebből következően a bírói döntés alaptörvény-ellenességének vizsgálata során az Alkotmánybíróság tartózkodik attól, hogy a bíróságok felülbírálati jogköréhez tartozó, szakjogi vagy kizárólag törvényértelmezési kérdésekben állást foglaljon {3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4]; 3065/2012. (VII. 26.) AB végzés, Indokolás [5]; 3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]; 3391/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [25]; 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]}. [34] Hangsúlyozza az Alkotmánybíróság azt is, hogy önmagukban a rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasz előterjesztésére. Egyébként az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}. „A jogszabályokat a bíróságok értelmezik, az Alkotmánybíróság csak az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit jelölheti ki. Ez a jogkör azonban nem teremthet alapot arra, hogy minden olyan esetben beavatkozzon a bíróságok tevékenységébe, amikor olyan (állítólagos) jogszabálysértő jogalkalmazásra került sor, amely egyéb jogorvoslati eszközzel már nem orvosolható. Sem a jogállamiság elvont elve, sem a tisztességes eljárás alapjoga […] nem teremthet alapot arra, hogy az Alkotmánybíróság a bírósági szervezet feletti »szuperbíróság« szerepébe lépjen, és hagyományos jogorvoslati fórumként járjon el. […] A bíró bármely ténybeli vagy jogi tévedése nem teszi automatikusan tisztességtelenné az egész eljárást, mivel az ilyen tévedések teljesen soha nem küszöbölhetők ki, azokat az igazságszolgáltatás ma ismert rendszere magában hordozza.” {3352/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [14]–[15]}. [35] Az indítványozó érvelése értelmében az eljárt bíróságok a perbeli anyagi jogi jogviszonyt rosszul minősítették, és döntésük kirívó jogértelmezési hibán alapul. Erre tekintettel megállapítható, hogy súlyosan jogszabálysértő módon utasították el a keresetét, amely miatt elesett egy jogos követelés érvényesítésének lehetőségétől. Álláspontja szerint a bíróságok ezzel „megfosztották tulajdonától”, és ezért sérül az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében foglalt alapvető joga. [36] Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben mindenekelőtt arra mutat rá, hogy – figyelemmel a fentiekben hivatkozott gyakorlatára – abban a kérdésben, hogy a bíróságok a perbeli anyagi jogi jogviszonyt tévesen minősítették-e, kizárólag akkor foglalhatna állást, ha a kérdésnek lenne összefüggése a tulajdonhoz való jog alkotmá-

754


nyos tartalmával. A konkrét jogvitának azonban ilyen alkotmányossági vetületére az indítványozó nem hivatkozott. Az általa előadott kifogások nem érintenek olyan jogértelmezési kérdést, amely a törvényértelmezés keretein túlmutatna. A támadott bírói döntésekben foglalt jogértelmezési kérdések ezért nem vetik fel a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség érdemi vizsgálatának szükségét. [37] A tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutat, hogy az Alkotmánybíróság jogköre az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja és az Abtv. 27. §-a értelmében arra terjed ki: a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet kiküszöbölje. E jogköre azonban – a fentiekben hivatkozott gyakorlatnak megfelelően – nem teszi az Alkotmánybíróságot hagyományos jogorvoslati fórummá, és nem ad alapot a bizonyítékok bírói mérlegelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára {lásd: 3231/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás [4]; 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [13]}. [38] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában azt állította, hogy a bíróságok a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül értékelték, a bizonyítékokból levont következtetéseik ellentétesek a logika szabályaival és iratellenesek. Az indítványozó álláspontja szerint mindez megállapítható az ügy valamennyi releváns bizonyítandó tényével összefüggésben, így a 2012. június 26-ai, a 2012. június 28-ai és a 2012. december 20-ai átutalásokkal összefüggésben egyaránt. Az indítványozó szerint a per e lényeges körülményeire vonatkozó bizonyítási eljárás során a bíróságok súlyos eljárási szabálysértéseket követettek el. [39] Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben azt hangsúlyozza, hogy az eljárt bíróságok – egybehangzó döntéseik indokolásában – egyértelmű levezetését adták annak, hogy az indítványozó keresetét miért találták megalapozatlannak. Az indítványozó valamennyi kérelmére, előadására kiterjedően vizsgálták, és indokát adták annak, hogy mi volt az álláspontjuk. A támadott döntések indokolása nem veti fel annak kételyét, hogy az eljárt bíróságok az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdését sértő módon folytatták volna le a bizonyítási eljárást. Az indítványozó által az alkotmányjogi panaszban felhozott valamennyi sérelmezett kérdést vizsgáltak, és annak eredményét a Pp. előírásainak megfelelően indokolták. [40] Ebből következően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszban foglaltak nem vetik fel a támadott bírói döntés érdemére kiható alaptörvény-ellenesség kételyét, és nem alapoznak meg alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést sem. [41] A kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság a bírói döntések alaptörvény-ellenességének megállapítására, és megsemmisítésére irányuló indítványt a B) cikk (1) bekezdésével, a IV. cikk (1) bekezdésével összefüggésben – figyelemmel az Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) és e) pontjára – az Ügyrend 30. § (2) bekezdés h) pontja alapján, míg a XIII. cikk (1) bekezdésével és a XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben – figyelemmel az Abtv. 29. §-ában foglaltakra – az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Sulyok Tamás s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

2016. 15. szám

755

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3121/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Fővárosi Törvényszék 47.Pf.636.424/2015/3. számú ítélete és a Kúria Pfv.IV.20.054/2015/5. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó jogi képviselője útján alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz. [2] Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján kérte a Fővárosi Törvényszék 47.Pf.636.424/2015/3. számú ítélete (a továbbiakban: Ítélet), és a Kúria Pfv. IV.20.054/2015/5. számú végzése (a továbbiakban: Végzés) alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. [3] Az indítványozó jogi személyt adatközlésre szólította fel egy egyesület, amelynek az indítványozó nem tett eleget. Az adatigénylése elutasítását követően az egyesület keresettel kérte az indítványozó kötelezését ezen közérdekű adatok kiadására. [4] Az alapügyben eljárt bíróságok a felperes egyesület keresetét elutasították, azonban a Végzés alapján megismételt eljárásra került sor. A Kúria a Végzés indokolásában – az indítványozó által sérelmezetten – rögzítette, hogy az állami vagyonról szóló 2007. évi CVI. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 1. § (2) bekezdés c) pontja és 3. § (1) bekezdése rendelkezései alapján „az eljárt bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy az önálló jogi személy gazdasági társaság alperes – a gazdasági társaság tulajdonosainak társaságba bevitt vagyonától – elkülönült vagyonával gazdálkodik, így nem minősül jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szervnek. Amint azt a Legfelsőbb Bíróság hasonló tényállás alapján hozott döntéseiben már korábban kifejtette, az alperes gazdasági társaságban az állam tulajdonában álló – a Vtv. 1. § (2) bekezdés c) pontja szerint állami vagyonnak minősülő – részvények tekintetében a Vtv. 3. § (1) bekezdés alapján a miniszter – az MNV Zrt. útján – a gazdasági társaságban fennálló tagsági jogviszonyból eredő jogok gyakorlásával és kötelezettségek teljesítésével az állami vagyonnal gazdálkodik. Ez a tulajdonosi joggyakorlás azonban nem zárja ki, hogy a gazdasági társaság teljes vagyona felett rendelkezni jogosult, részvénytársasági formában működő alperes – a legfőbb döntéshozó szerve (közgyűlés) útján – a társaság valamennyi tagjának vagyonával, így az államnak a társaságba bevitt vagyonával is gazdálkodik, ezért az alperes a Vtv. 5. § (2) bekezdése alapján egyértelműen közfeladatot ellátó szervnek minősül.” [5] A Fővárosi Törvényszék a megismételt eljárást lezáró jogerős Ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva mellőzte az alperes perköltségben marasztalását és a közérdekű adat kiadása iránti felperesi keresetet elutasította. Az Ítélet az indokolásában rögzítette, hogy a Kúria hatályon kívül helyező Végzése köti az első-, és a másodfokú bíróságot abban, hogy az indítványozó állami vagyonnal gazdálkodó szervnek minősül, és ebből következően közérdekű adatszolgáltatási kötelezettség terheli, továbbá, hogy a hatályon kívül helyezés oka kizárólag az üzleti titok védelmére hivatkozó alperesi védekezés vizsgálata volt. [6] Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria Végzése alapján az Ítélet ezen megállapítása egy súlyosan jogsértő – az Alaptörvény, és a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit, a jogi személy létét és értelmét figyelmen kívül hagyó –, a jogi személy tulajdonhoz való jogát megvonó jogértelmezéssel jutott el. Ezért a Végzés alaptörvényellenes indokolása alapján hozott Ítélet sérti az indítványozónak mint jogalanyisággal rendelkező jogi személynek az Alaptörvény XIII. cikkének (1) bekezdésébe foglalt tulajdonhoz való jogát és ezért kérte az Ítélet és az annak alapjául szolgáló Végzés megsemmisítését. [7] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság az ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról. A (2) bekezdés alapján a tanács mérlegelési jogköré-

756


ben vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, ezek között a 26–27. § szerinti érintettséget, az Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a befogadás visszautasítása esetén a tanács rövidített indokolással ellátott végzést hoz, amelyben megjelöli a visszautasítás indokát. [8] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e az Abtv.-ben foglalt, a panaszok befogadhatóságára vonatkozó formai feltételeknek. [9] Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt az Abtv. 30. § (1) bekezdése értelmében a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet benyújtani, mégpedig az Abtv. 53. § (2) bekezdésének megfelelően az ügyben első fokon eljárt bírósághoz címezve. Az Ítéletet az indítványozó jogi képviselője 2015. december 4-én vette át és az alkotmányjogi panaszt 2016. január 29-én, határidőn belül adta postára az elsőfokú bíróságnak címezve. [10] Az alkotmányjogi panaszban az indítványozó határozott kérelmet terjesztett elő, amely tartalmazza az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében felsorolt kötelező indítványi elemeket. Az indítványozó – megjelölte az Abtv. 27. §-át, amely megalapozza az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására; – megjelölte az Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírói döntéseket (az Ítélet és a Végzés); – megjelölte az Alaptörvényben biztosított jog [XIII. cikk (1) bekezdése] sérelmét; – kifejtette az Alaptörvényben biztosított joga sérelmének lényegét, előadta az Ítélet és az annak alapjául szolgáló Végzés indokolása alaptörvény-ellenességére vonatkozó okfejtést; – előterjesztett kifejezett kérelmet a támadott Ítélet és Végzés megsemmisítésére. [11] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasz a befogadhatóság tartalmi követelményeinek megfelel-e. [12] Az Abtv. 27. §-a értelmében alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [13] Az indítványozó jogorvoslati lehetőségét kimerítette, alkotmányjogi panaszát a jogerős Ítélet és Kúria felülvizsgálati jogkörében hozott Végzése ellen terjesztette elő, további jogorvoslat nincsen számára biztosítva. [14] Az indítványozó érintett, mivel a támadott bírósági döntésekben peres félként szerepelt. [15] Az Ítélet az ügy érdemében hozott döntésnek minősül. A Végzés nem minősül az ügy érdemében hozott döntésnek vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntésnek, mivel a Fővárosi Törvényszék 47.Pf.635.355/2014/5. számú jogerős ítéletét helyezte hatályon kívül és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 32. § (3) bekezdés b) pontja rendelkezése szerint az Abtv. 27. §-a alapján alkotmányjogi panasz benyújtásának nincs helye a Kúria hatályon kívül helyező és új eljárásra utasító döntéséve szemben. [16] Az indítványozó álláspontja szerint a Végzés alaptörvény-ellenes megállapítást tartalmazó indokolása alapján hozott Ítélet sérti az indítványozónak mint jogalanyisággal rendelkező jogi személynek az Alaptörvény XIII. cikkének (1) bekezdésébe foglalt tulajdonhoz való jogát. [17] Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy az indítványozó és a felperes közötti bírósági eljárás közérdekű adat kiadása iránt indult, továbbá az új eljárásban hozott Ítélet a felperesi kérelmet elutasította. [18] Az indítványozó a panaszában is utalt rá, hogy „a bírói döntéseknek kizárólag az alkotmányossági szempontú vizsgálata tartozik” az Alkotmánybíróság hatáskörébe, a „tényállás és a bíróság jogértelmezésének vizsgálatára, a bizonyítékok bírói mérlegelésének (annak, hogy a bíróság egy-egy bizonyítási indítványt, bizonyítékot milyen szempontok alapján és miként értékelt), valamint a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára azonban már nem rendelkezik hatáskörrel”. [19] A Fővárosi Törvényszék sérelmezett (jogerős) Ítélete a panaszos mint alperes ellen indított közérdekű adat kiadása iránti perben a keresetet elutasította. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az ügy érdemében hozott bírói döntést, vagyis a kereset elutasítását nem támadta, kizárólag az Ítélet indokolásának meghatározott részét sérelmezte, annak alaptörvény-ellenességét állítva. Az alkotmányjogi panasz lényegében tehát kizárólag a kifogásolt Ítélet indokolásának felülbírálatára irányult. [20] Az Alkotmánybíróság a 3070/2014. (III. 26.) AB végzésében rámutatott: „Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz esetében valamely Alaptörvényben biztosított jog sérelmét maga a bírói döntés okozza. A bírói döntés rendelkező része váltja ki a hozzá kapcsolódó joghatást, így önmagában a bírói döntés indokolásának meg-

2016. 15. szám

757

változtatását nem lehet indítványozni.” {Indokolás [21]} Egyedül a bírói döntés indokolásával szemben – vagyis a bírói döntés rendelkező részét nem érintő indítvány nélkül – benyújtott alkotmányjogi panasz így a jelen esetben sem felel meg az Abtv. 27. §-ának. Az Alkotmánybíróság ezért az Ügyrend 30. § (2) bekezdés h) pontja alapján, az Abtv. 56. § (3) bekezdése alkalmazásával az indítványt visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró




alkotmánybíró

alkotmánybíró


Dr. Varga Zs. András s. k., alkotmánybíró


•••

758


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3122/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában indult eljárásban meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 18.K.33.702/2013/8. sorszámú ítélete és a Kúria Kfv.III.35.348/2014/6. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál 2015. október 20-án benyújtott, az Alkotmánybírósághoz a Kúriától 2015. november 23. napján érkezett indítványában az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, melyben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 18.K.33.702/2013/8. sorszámú ítélete és a Kúria Kfv.III.35.348/2014/6. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását kérte. Beadványában az Alaptörvény XVIII. cikk (1) bekezdése sérelmét állította. Az indítványozó a Kúria Kfv.III.35.348/2014/6. sorszámú ítéletét 2015. július 22-én vette át. Az indítványozó 2016. március 29-én igazolási kérelmet terjesztett elő, az Alkotmánybíróság a IV/3276-7/2015. sorszámú végzésben az igazolási kérelmet elfogadta. [2] 2. A Kúria a 2016. március 22-én érkezett levelében – végzése megküldése mellett –tájékoztatta az Alkotmánybíróságot arról, hogy a Kfv.IV.35.718/2015. szám alatt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárását az Alkotmánybíróságnak a IV/3276/2015. szám alatt folyamatban lévő eljárásában hozandó döntéséig felfüggesztette; az Abtv. 25. §-a szerinti indítványt nem terjesztett elő. A végzés szerint a felülvizsgálati kérelem a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 18.K.34.416/2014/5. sorszámú ítélete ellen irányul. [3] 3. A panasz – amelyet az Alkotmánybíróság a tartalma szerint bírál el – azt kifogásolja, hogy jóllehet a panas�szal támadott bírói döntésekben szereplő ügyben érintett I. fokú hatóság más és a panasz szerint jogerős határozat alapján köteles volt a panaszos részére foglalkoztatást helyettesítő támogatást fizetni, ennek a kötelezettségének a hatóság nem tett eleget, és a panaszosnak nem volt lehetősége arra sem, hogy a neki járó támogatási összeget a számára adósságcsökkentési támogatás megfizetése címén előírt fizetési kötelezettségbe beszámítsa. A panasz szerint az ügyben a közigazgatási bíróság a kérelme ellenére még a tárgyalást sem volt hajlandó megtartani. A panasz szerint „tehát nem az történt, hogy a beszámítási kárkérelmemben foglaltak elbírálásra kerültek és alaptalannak találtattak, hanem egyszerűen figyelmen kívül” hagyták azokat. Az indítvány szerint a támadott bírósági döntések súlyosan ellentétesek az Alaptörvényben foglalt tisztességes tárgyaláshoz való joggal, mivel kérelem ellenére megtagadták a tárgyalás megtartását. [4] 4. Az Abtv. 56. § értelmében az Alkotmánybíróság az ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról. A tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen a 26–27. § szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. A befogadás visszautasítása esetén a tanács rövidített indokolással ellátott végzést hoz, amelyben megjelöli a visszautasítás indokát. [5] Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. [6] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a kifogásolt bírói döntésekben foglalt jogértelmezés alaptörvényellenességét állította, azzal érvelt, hogy a bíróságok a határozatok meghozatala során nem tárták fel kellő körültekintéssel a tényállást, a bizonyítási eljárás lefolytatását követően a bizonyítékokat nem megfelelően értékelték, illetve az alkalmazandó jogszabályt tévesen értelmezték. A Kúria kifejtette, hogy a Pp. 338. § (1) bekezdése szerint a bíróság a pert tárgyaláson kívül bírálja el, a felek bármelyikének kérelmére azonban tárgyalást tart.

2016. 15. szám

759

A 338. § (2) bekezdése értelmében tárgyalás tartását az ügyfél – a (8) bekezdés b) pontját ide nem értve a keresetlevélben, a közigazgatási szerv a keresetlevélben foglaltakra vonatkozó nyilatkozatában kérheti. Ennek elmulasztása miatt igazolásnak nincs helye. A Kúria hangsúlyozta, a tárgyalás tartása iránti kérelemnek konkrétnak és határozottnak kell lennie, a felperes ilyen tartalmú kérelmet a keresetlevelében nem terjesztett elő. A Kúria szerint „a keresetlevélben szereplő azon mondat, hogy »kéri a tárgyalás esetleges távollétében történő megtartását« nem minősül konkrét tárgyalás tartása iránti kérelemnek, ezért az elsőfokú bíróság nem sértette meg a Pp. 338. § (1) és (2) bekezdését, amikor a pert tárgyaláson kívül bírálta el.” Az indítványozó – a panasz tartalma alapján – valójában a bírósági ítéletek felülmérlegelését kívánja elérni. A tényállás feltárása, a bizonyítékok, a nyilatkozatok mérlegelése és ennek alapján a következtetések levonása a rendes bíróságok feladata, amely önmagában alkotmányossági kérdést nem vet fel. [7] Az Alkotmánybíróság jelen ügyben is hangsúlyozza állandó gyakorlatát, mely szerint „[a]z Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikkének (1) bekezdése alapján az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. A (2) bekezdés d) pontja fogalmazza meg, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. A bírói döntéseknek kizárólag az alkotmányossági szempontú vizsgálata tartozik a testület hatáskörébe. […] A bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz azonban nem tekinthető a bírósági szervezeten belül jogorvoslattal (már) nem támadható bírói határozatok által okozott valamennyi jogsérelem eszközének. Miként az Alaptörvény és az Abtv. fent idézett rendelkezéseiből is kitűnik, az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszon keresztül is az Alaptörvényt, az abban biztosított jogokat védi. Önmagukban azonban a rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasznak.” {3198/2013. (X. 22.) AB végzés, Indokolás [22]; megerősítette: 3114/2015. (VI. 23.) AB végzés, Indokolás [19]} [8] Tekintettel tehát arra, hogy az indítványozó nem fejtett ki olyan indokokat, amelyek a bírói döntések alaptörvény-ellenességét vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vetnének fel, az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró





Dr. Varga Zs. András s. k., előadó alkotmánybíró


•••

760


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3123/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozók – jogi képviselőjük útján – 2016. február 1-jén az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz, melyet 2016. március 11-én főtitkári felhívásra kiegészítettek, mely indítványokban kérték a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel az véleményük szerint ellentétes az Alaptörvény 28. cikkével, az Alaptörvény XIII. cikkével, azaz a tulajdonhoz való joggal, továbbá az Alaptörvény XXVIII. cikkével, ezen belül is konkrétan a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való joggal és az érdemi indokoláshoz való joggal. [2] 2. Az indítványozók az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló per felperesei; az alapul fekvő jogvita alapja a következő tényállás volt. Az indítványozók egy nemzetközi vállalatcsoporthoz tartozó magyarországi székhelyű kft. alkalmazottai voltak, akik a cég oroszországi telephelyén kiküldetésben dolgoztak. 2007 novemberében a kft. mindkettejük munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette, amelyet jogellenesnek tartva a munkaviszony megszüntetése jogellenességének megállapítása és annak jogkövetkezményei (a munkaviszony megszüntetése jogszerűtlenségének megállapításához fűződő anyagi igényeik, valamint a jogviszonyból származó egyéb követeléseik érvényesítése) iránt munkaügyi bírósághoz fordultak. A Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 1.M.902/2007/12. számú közbenső ítéletével a rendkívüli felmondás jogellenességét megállapította, amelyet a Fejér Megyei Bíróság 3.Mf.20.675/2009/6. számú közbenső ítéletével helybenhagyott, így a panaszos felperesek munkaviszonya ezen közbenső ítélet jogerőre emelkedésének napján, 2009. szeptember 16-án megszűnt. Ezt követően a felek között már csak a jogkövetkezmények tekintetében volt vita, a jogalap tekintetében nem. A felperes indítványozók keresetükben egyrészt végkielégítést (az I. rendű felperes 34 283 692 Ft-ot, a II. rendű felperes 21 585 365 Ft-ot), másrészt a felmentési időre járó átlagkeresetet (az I. rendű felperes 6 856 838 Ft-ot, a II. rendű felperes 2 151 964 Ft-ot) követeltek; míg az alperes kft. ezen összegek kiszámításának módját helytelennek vélte. Az elsőfokú bíróság e kereseti követelésekről az 1.M.902/ 2007/84. számú részítélettel döntött, mely szerint az I. rendű felperest összesen 6 203 333 Ft, míg a II. rendű felperest 2 151 964 Ft illeti meg; a bíróság az ezt meghaladó követeléseket elutasította. [3] A keresetben foglaltakhoz képest jóval alacsonyabb összegek megállapításának oka az volt, hogy a közigazgatási és munkaügyi bíróság nem fogadta el a felperesek azon érvelését, hogy a felmondást megelőző 12 naptári hónapban kapott repülőjegy-térítés, valamint napidíj bérjellegű juttatás lett volna, így azt a végkielégítés, valamint az átlagkereset alapjába be kellene számítani. A két felperes-indítványozó arra hivatkozott, hogy a kft. e juttatásokat a munkabérrel együtt utalta át nekik, azok számfejtésére a munkavállalók bérjegyzékén bérként került sor, a repülőjegy-térítés felhasználásával elszámolniuk nem kellett, azzal a munkavállalók maguk rendelkeztek, illetve az a más módon ki nem fizetett túlmunka, továbbá a nehéz munkavégzési körülmények ellentételezéseként járt, még a szabadság idejére is, azaz e kifizetések összességében nem költségtérítésként, hanem bérjellegű juttatásként viselkedtek, és arra a felperesek és más munkavállalók is így tekintettek. A bíróság azonban ezt az érvelést nem osztotta. Abban egyetértett a felperesekkel, hogy a juttatásokat nem elnevezésük, hanem rendeltetésük alapján kell minősíteni, a rendeltetésük vizsgálata alapján viszont azt állapította meg, hogy e juttatások funkciója az utazási, illetve tartózkodási költségek munkáltatói átvállalása volt. A repülőjegy-térítés ugyanis a munkáltatók heti hazautaztatását végző charterjáratot váltotta fel, továbbá annak összege pontosan megegyezett a Lufthansa menetrend szerinti járatára szóló repülőjegyek árával, amely összeget a munkavál

2016. 15. szám

761

lalók háromhavonként egy összegben, átalányban kaptak meg. Bár azzal elszámolniuk valóban nem kellett, és a munkavállalók esetleg valóban úgy tekintettek erre az összegre, mint amelynek megspórolásával keresetük növelhető, ám az attól még a hazautazás költségének a megtérítése volt. A bíróság szerint e tekintetben sem annak nincs jelentősége, hogy azt miként számfejtették, sem annak, hogy arra a munkavállalók kereset-kiegészítésként (jutalomként) vagy költségtérítésként tekintettek-e, sem annak, hogy abból – annak révén, hogy sokszor ténylegesen nem utaztak haza hétvégére – mennyit takarítottak meg, és hogy azzal ténylegesen elszámolniuk nem kellett. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a kereseti kérelemnek részben helyt adott, de a megjelölt összegek feletti igényeket elutasította. [4] Az elsőfokú részítélet ellen a felperesek fellebbeztek, ezt azonban a másodfokon eljáró Székesfehérvári Törvényszék 3.Mf.21.723/2013/20. számú részítéletével elutasította, az elsőfokú részítélet fellebbezett részét jogerősen helybenhagyva. A felperesek arra hivatkoztak, hogy a munkaszerződésüket a kiküldetés idejére a juttatások tekintetében úgy módosították, hogy a munkáltató a napidíjat és a repülőjegy-térítést számukra jutalomként, azaz a munkabér részeként, nem pedig költségtérítésként folyósítja, ám a törvényszék szerint ennek alátámasztására semmilyen bizonyítékot nem tudtak megjelölni, így a bizonyítatlanság terhe a felpereseken maradt. Ezenkívül a bíróság szerint a felperesek által felajánlott bizonyítás (a felek nyilatkozata és egyes tanúvallomások) éppen a felperesek állításával ellentétes álláspontot, vagyis azt támasztották alá, hogy e két juttatást a munkáltató nem jutalomként (azaz munkabérként), hanem költségtérítésként adta; az egyetlen változtatás a korábbi gyakorlathoz képest csak a hazautazással járó költségek viselésének módja volt, vagyis hogy a charterjárat biztosítása helyett a munkáltató – a perbeli kérdések eldöntése szempontjából irreleváns gazdasági vagy egyéb megfontolásból – heti egy oda-vissza út költségeit térítette meg átalány jelleggel a munkavállalóknak. Mindezek alapján a törvényszék nem látta megállapíthatónak, hogy a felpereseknek fizetett napidíj és repülőjegy-térítés munkabér lett volna, sem pedig azt, hogy ez a panaszos felperesek által végzett többletmunka ellentételezésre szolgált volna. A bíróság nem zárta ugyan ki, hogy a felperesek valóban végeztek túlmunkát, de ennek ellenértékét az elévülési időn belül – kifejezetten ezen a jogcímen – érvényesíthették volna. Ráadásul e juttatásokat minden „expat” besorolású dolgozó egységesen kapta meg, függetlenül attól, hogy végzett-e rendkívüli munkát, vagy sem, és ha igen, mennyit. Vagyis a jogerős bírósági döntés szerint az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást, és megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a két kérdéses juttatás költségtérítésként szolgált, így az átlagkereset és a végkielégítés számításánál nem vehető figyelembe. [5] A jogerős részítélettel szemben a felperes indítványozók felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a Kúriához, számos anyagi és eljárási jogszabálysértésre hivatkozva, ezeket azonban a Kúria – alaptalannak tartva – Mfv.I.10.638/ 2014/5. számú részítéletével elutasította, és a Székesfehérvári Törvényszék jogerős részítéletét hatályában fenntartotta. A felperesek sérelmezték a másodfokú bíróság szerintük helytelen jogértelmezését, a jegyzőkönyvvezetést, a bizonyítási teher felperesekre telepítését, az irati bizonyítási eszközökből származó bizonyítékok, valamint a tanúvallomások szerintük helytelen bírósági értékelését; ezeket azonban a Kúria nem találta megalapozottnak. Megállapította, hogy az eljáró bíróságok semmilyen jogszabálysértést nem követtek el; hogy a bizonyítási eljárás lefolytatása és a bizonyítékok értékelése megfelelő volt; és hogy helyes jogi következtetéssel jutattak arra a megállapításra, hogy a napidíj és a repülőjegy-térítés költségtérítésnek minősült, így azt a végkielégítés és az átlagkereset számításánál figyelmen kívül kell hagyni. Arra is utalt a Kúria, hogy a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésének és új eljárás lefolytatásának a tényállás hibás megállapítása miatt csak akkor van helye, ha a tényállás megállapítása iratellenes, kirívóan okszerűtlen, avagy sérti a logikai szabályait vagy az indokolási kötelezettség előírását; ilyen azonban az eljáró bíróságok részéről nem volt megállapítható. Az elsőés a másodfokú bíróság helytállóan állapították meg, hogy a repülőjegy-térítés a havi négyszeri Magyarországra történő hazaút és visszautazás költségeit, a napidíj pedig a kinntartózkodás költségeit fedezte. Az, hogy az utazási és a hétvégi lakhatási költségekre nemcsak a repülőjegy-megváltást lehetett felhasználni, továbbá hogy a hazautazás mellőzésével megtakarítást lehetett elérni, nem változtat a juttatások költségtérítés jellegén. Nem merült fel a perben arra vonatkozó adat sem, hogy a repülőjegy-térítés a repülővel történő utazás átlagos és szokásos kiadásait meghaladta volna, ellenkezőleg, a felek egybehangzó állítása szerint annak összege éppen a menetrendszerinti járatok jegyeivel megegyező mértékű volt. Leszögezte a Kúria azt is, hogy ahhoz, hogy a költségtérítésre adott juttatásokat munkabérnek lehessen minősíteni, a bírói gyakorlat szerint az szükséges, hogy a kapott juttatás meghaladja az átlagos és szokásos kiadásokat. Mivel a repülőjegy-térítés összege a havi négyszeri haza- és visszautazás költségének felelt meg, a napidíj összegére vonatkozóan pedig a szokásos kiadásokat meghaladó mérték fel sem merült, ezért az, hogy a munkavállalók nem vették igénybe azokat a szolgáltatásokat, amelynek fedezésére ezen juttatásokat kapták, és azokból megtakarításokat értek el, a jut-

762


tatás rendeltetésénél nem értékelhető. A Kúria szerint tehát a törvényszék összességében helytállóan állapította meg, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy az általuk végzett túlmunka ellentételezéséül kapták volna átalány formában a kérdéses juttatásokat, így azt is helytállóan állapította meg, hogy azok ténylegesen költségtérítésként funkcionáltak, ezért a Kúria a jogerős részítéletet mint anyagi és eljárási jogszabálysértés nélkül meghozottat hatályában fenntartotta. [6] 3. Az indítványozók a kúriai részítélet ellen alkotmányjogi panaszt nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz, kérve a bírósági döntés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel az szerintük sérti az Alaptörvény 28., XIII. és XXVIII. cikkeit. Érvelésük szerint a Kúria jogellenesen állapította meg, hogy az a juttatás, amelyre a felek bérként tekintettek (mert azt a szabadság idejére is megkapták, azzal nem kellett elszámolniuk, és véleményük szerint a túlmunka ellenértékeként járt nekik), nem munkabérnek, hanem költségtérítésnek minősül, ezzel pedig megfosztották őket a nekik járó munkabérük, azaz tulajdonuk egy részétől. Azzal tehát, hogy a Kúria – helytelen értelmezéssel – a repülőjegy-térítést és a napidíjat nem tekintette munkabérelemnek, a tulajdonhoz való joguk sérelmét okozta, így a részítélet ellentétes az Alaptörvény XIII. cikkével. Az Alaptörvény XXVIII. cikkének sérelmét egyrészt azáltal okozta a Kúria, hogy – figyelemmel a Munka Törvénykönyve egyik kommentárjára, egyes korábbi eseti bírósági döntésekre, illetve a Központi Statisztikai Hivatal munkaügyi statisztikai kérdőívekhez adott útmutatójára – a munkabér fogalmát (jóllehet azt maguk az indítványozók is elismerték, hogy azt a Munka Törvénykönyve nem tartalmazta, így törvényi szinten nem volt meghatározva, mi számít munkabérnek), „szűkítő” módon értelmezte, ezzel pedig megsértette „az észszerű jogértelmezés követelményét”, továbbá e körben hivatkoztak arra, hogy a Kúria ítélete szerintük önellentmondó indokolást tartalmaz, illetve hogy megállapításai nem állnak összhangban az eljárás anyagával. Másrészt az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt érdemi indokolási kötelezettséget is megsértette a Kúria, mivel a panaszosok szerint a tisztességes eljárás alkotmányos követelményébe az is beletartozik, hogy a bíróság a döntését észszerű indokokra alapozza, és ezekről az ítéletben logikusan és egyértelműen számot adjon, amely ez esetben nem történt meg, mivel az indítványozók szerint a Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglalt érvek nagy részét nem válaszolta meg, vagy csak önellentmondó vagy körbeforgó jellegű érvelést adott. [7] 4. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az alkotmányjogi panasz alkalmas-e az érdemi elbírálásra, azaz megfelel-e a befogadási feltételeknek. Ennek alapján a következő megállapításokra jutott. [8] Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt a sérelmezett bírósági döntést követő 60 napon belül nyújtották be [Abtv. 30. § (1) bekezdés]. Az indítványuk tartalmazza azt a törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá amely az indítványozó jogosultságát megalapozza [Abtv. 52. § (1b) bekezdés a) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alkotmánybíróság által az indítványozó szerint vizsgálandó bírói döntést [Abtv. 52. § (1b) bekezdés c) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvénynek az indítványozó véleménye szerint megsértett rendelkezéseit [Abtv. 52. § (1b) bekezdés d) pont]. Az indítvány – az Alaptörvény 28. cikkét kivéve – tartalmaz érdemi indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pont]. Az indítvány tartalmaz kifejezett kérelmet a bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pont]. Az indítvány megfelel annak a tartalmi feltételnek, mely szerint az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva [Abtv. 27. § b) pont]. Az indítványozó jogosultnak tekinthető [Abtv. 51. § (1) bekezdés]. Az indítványozó érintettnek tekinthető [Ügyrend 30. § (2) bekezdés c) pont]. [9] Nem fogadható be azonban a panasz, ha az nem veti fel annak a lehetőségét, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség történt volna, illetve hogy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésről volna szó [Abtv. 29. §]. Jelen esetben megállapítható, hogy az indítványozók a bíróságok, különösen a Kúria tényállás-megállapítási és bizonyítékértékelési tevékenységét, valamint – elsősorban – a Kúria jogértelmezését támadják, érvelésük pedig részben a kúriai döntés tartalmi kritikáját, részben a kúriai részítélet jogi következtetései alapjául szolgáló bizonyításfelvétellel kapcsolatos kritikát foglalja magában; a panasz érdemi alkotmányjogi okfejtést nem tartalmaz. A tényállás megállapítása és az ehhez vezető bizonyítékok felvétele és értékelése, valamint a jogszabályok értelmezése azonban a bíróságok, ezen belül is elsősorban a Kúria, nem pedig az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó kérdés. Az Alkotmánybíróság továbbá már a 3325/2012. (XI. 12.) AB vég-

2016. 15. szám

763

zésben kifejtette, ezzel kapcsolatos gyakorlata pedig azóta is töretlen, hogy „[a]z Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikkének (1) bekezdése alapján az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. […] [A]z Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszon keresztül is az Alaptörvényt, az abban biztosított jogokat védi. Önmagukban […] a rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasznak. Egyébként az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}. [10] 5. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

764


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3124/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.III.37.528/2015/5. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó személyesen fordult az Alkotmánybírósághoz az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasszal. Az indítványozó édesanyja 1965ben, ideiglenes adásvételi szerződés alapján, egy nagyobb telek felosztásával, majd 1973-ban újbóli felosztásával vált a jelen egyedi ügy perbeli ingatlanának – egy Balaton menti, hétvégi ház udvar művelési ágú ingatlannak – tulajdonosává, melyen életjáradék jogcímén az indítványozó 1987-ben szerzett tulajdonjogot. Az indítványozó kérelmére 1989-ben a helyi földhivatal megállapította, hogy az indítványozó ingatlanának területét – számos szomszédos ingatlanéval egyetemben – tévesen mérték fel, ezért a térképészeti adatokat kijavította, az indítványozó ingatlanának területét 625 m2-ről 648 m2-re változtatta, egyúttal megállapította, hogy ezzel a természetbeni birtoklási állapotok nem változtak. Az indítványozó a döntés ellen a Veszprém Megyei Földhivatalhoz fellebbezett, mely a támadott határozatot helybenhagyta. Később, 2001-ben az indítványozó birtokvédelmi pert indított a Veszprémi Városi Bíróságnál, mely azonban 2002-ben, a kirendelt szakértő véleménye alapján elutasította a keresetet. [2] Az indítványozó 2014. február 27-én a Veszprémi Járási Hivatal Járási Földhivatalánál (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) kérte, hogy az ingatlan térképkivonatán az ingatlanának a szomszédos ingatlannal közös határvonala a tényleges tulajdoni viszonyoknak megfelelően kerüljön feltüntetésre. Az elsőfokú hatóság az ingatlanon található hétvégi ház megnevezésű épület térképi ábrázolását kijavította, az ingatlan egyéb adatait változatlanul hagyta. Megállapítása szerint az ingatlan méretei a megengedett eltérésen belül megegyeznek az 1989-es hibajavítást követő állapottal, csak a hétvégi ház térképezése volt hibás. Határozatát – a helyszíni szemle megtartására és a saját szemle elvégzésére tekintettel – kiegészítette, mely azonban a határozat érdemét nem érintette. Emellett ismét rögzítésre került, hogy a változtatás nem érinti a természetbeni birtoklási viszonyokat. Az indítványozó az elsőfokú határozat ellen fellebbezett a Veszprém Megyei Kormányhivatal Földhivatalánál (a továbbiakban: alperes), mely a fellebbezést elutasította, és az elsőfokú hatóság döntését helybenhagyta. Határozatában rámutatott arra, hogy a térképi ábrázolás a helyi földhivatal 1989-es, jogerős határozatán alapul, a határok térképi ábrázolása megfelel a helyszíni birtoklási állapotoknak. Egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy az indítványozó kérelme valójában a tulajdonjogi viszonyok megváltoztatására irányult – szerinte a szomszédos ingatlannal közös határt rossz helyen húzták meg, ezért az ő ingatlana kisebb annál, ami jogszerű –, ugyanakkor ennek megítélése nem a földhivatal, hanem a polgári bíróságok hatáskörébe tartozik. Az indítványozó a másodfokú határozat bírósági felülvizsgálatát kérte, a Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azonban a keresetet elutasította, majd ítéletét a felülvizsgálati bíróságként eljáró Kúria hatályában fenntartotta. [3] 2. Az indítványozó panaszában – melyhez az Alkotmánybíróság főtitkárának felhívására hiánypótlást csatolt – hivatkozott az Alaptörvény XIII. cikk (1) és (2) bekezdésére (tulajdonhoz és örökléshez való jog, teljes, feltétlen és azonnali kártalanításhoz való jog), XXIV. cikk (1) és (2) bekezdésére (tisztességes hatósági eljáráshoz való jog, hatóság által okozott kár megtérítéséhez való jog), valamint XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdésére (tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog, jogorvoslathoz való jog), továbbá utalt az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) és d) pontjára, (3) bekezdés b) pontjára, valamint 28. cikkére. Álláspontja szerint a Kúria ítélete ellentétes az Alaptörvény felhívott rendelkezéseivel, mert hatályában fenntartotta a Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság jogsértő ítéletét. Az egyedi ügyben eljáró hatóságok és bíróságok az ügy megítélésénél az 1989-es, jogerős földhivatali határozatban rögzített állapotokból indultak ki, holott a földhivatal az akkor hatályos ingatlan-

2016. 15. szám

765

nyilvántartási jogszabályokat megsértve járt el, ráadásul tovább súlyosbította a helyzetet azzal, hogy a szomszédos ingatlan területének megnövelése érdekében az azzal szomszédos ingatlanok területéből vett el – nem csak az indítványozóéból, hanem másokéból is. A Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság nem vette figyelembe az indítványozó által előterjesztett bizonyítékokat, ehelyett az alperes érdemi ellenkérelmének helyt adva az 1989 utáni állapotokat fogadta el. [4] Az indítványozó kifogásolta továbbá, hogy a bíróság nem rendelt el ügyészi vizsgálatot okirathamisítás és hamis tanúzás ügyében, holott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szerint meg kell semmisíteni a közigazgatási döntést, ha annak tartalmát bűncselekmény befolyásolta. Az 1973-as telekmegosztás nyomán készült megosztási vázrajz hátoldalára írt nyilatkozat („[a] megosztási vázrajzban foglalt megosztás akaratunk és kérésünk szerint történt.”) alatti aláírás nem az indítványozó édesanyjától (az ingatlan akkori tulajdonosától) származott, a szomszédos ingatlan korábbi tulajdonosa eltávolította a földmérők által kijelölt oszlopokat, és saját mérése szerint építette meg a kerítés egy részét, valamint az eredeti megosztási vázrajzon fél méterrel arrébb rajzolta a telekhatárt, csökkentve az indítványozó ingatlanának területét. Ezért közokirat-hamisítás bűntettében, valamint földmérési jel megsemmisítése, elmozdítása vétségében bűnös. A nyilatkozatot aláró tanúk hamis tanúzást követtek el, a szomszédos ingatlan korábbi tulajdonosa hamis tanúzásra felhívást. Hamis tanúzásban bűnös a 2002-ben eljárt szakértő, amiért hamis szakvéleményt adott. Az alperes nevében eljárt személyek hivatali visszaélés miatt büntetendők, mert nem az indítványozó kereseti kérelmét továbbították a bíróságra, hanem az elsőfokú közigazgatási határozat elleni, az indítványozó ügyvédje által megfogalmazott fellebbezést. [5] 3. Az Abtv. 56. § (1)–(2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az indítvány megfelel-e a törvényben foglalt – formai és tartalmi – befogadási feltételeknek, és így alkalmas-e az érdemi elbírálásra. [6] Az Abtv. 52. § (1) bekezdése előírja, hogy az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia, 52. § (1b) bekezdése pedig meghatározza, mely feltételek teljesülése esetén tekinthető határozottnak a kérelem. Ezekre tekintettel megállapítható, hogy az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság hatáskörét, valamint az indítványozói jogosultságát megalapozó alaptörvényi és törvényi (Abtv.-beli) előírásokat. Megnevezte az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit, és pontosan meghatározta, mely bírói döntést tartja azokkal ellentétesnek. Hivatkozott az Alaptörvény XIII. cikk (1) és (2) bekezdésének, XXIV. cikk (1) és (2) bekezdésének, valamint XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdésének sérelmére, melyek az Alaptörvényben biztosított jogok, így sérelmük vizsgálatára az alkotmányjogi panasz elbírálása keretében van lehetőség. [7] Az Alkotmánybíróság mindemellett megállapítja, hogy az indítvány az Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdésével, valamint XXVIII. cikk (7) bekezdésével összefüggésben nem tartalmaz az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontja szerinti indokolást arra nézve, hogy a támadott bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény hivatkozott rendelkezéseivel. Az Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdése a magántulajdon állami kisajátítása esetére biztosítja a teljes, feltétlen és azonnali kártalanításhoz való jogot, a jelen egyedi ügyben azonban nem került sor kisajátításra. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdése a jogorvoslathoz való jogot biztosítja, vagyis azt, hogy „valamennyi, az érintett jogát vagy jogos érdekét (helyzetét) érdemben befolyásoló [bírósági, illetőleg más hatósági] érdemi határozat felülvizsgálata érdekében legyen lehetőség más szervhez, vagy azonos szerv magasabb fórumához fordulni”, továbbá hogy az így nyújtott jogvédelem „hatékony legyen, vagyis ténylegesen érvényesüljön és képes legyen a döntés által okozott sérelem orvoslására” {3064/2014. (III. 26.) AB határozat, Indokolás [15]}. A rendelkezésre álló iratokból, illetve az indítványból nem derül ki olyan adat, ami arra utalna, hogy ilyen felülvizsgálatra az Alaptörvénnyel ellentétes módon nem került volna sor, avagy az ne lett volna az Alaptörvény szerinti értelemben hatékony. Az indítvány ezért ebben a részében nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjának. [8] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint teljesült az Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pontja szerinti kifejezett kérelem követelménye. [9] Az indítványozó a Kúria ítéletét 2015. december 21-én vette kézhez, az alkotmányjogi panaszt 2016. február 1-én adta postára, így teljesült az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt hatvan napos határidő. [10] Az Abtv. 27. §-a megköveteli az indítványozó érintettségét, valamint a jogorvoslatok kimerítését. Az indítványozó indította el a földhivatali eljárást, majd a közigazgatási perben félként vett részt, ezért érintettsége megállapítható. Jogorvoslati lehetőségeit kimerítette, az egyedi ügyben nemcsak a rendes jogorvoslati lehetőségeket (fellebbezés, bírósági felülvizsgálat) vette igénybe, de felülvizsgálati eljárásra is sor került.

766


[11] Az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia kellett az Abtv. 29. §-ából fakadó követelmény teljesülését is, melynek értelmében az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadható be. [12] Az indítvány tulajdonképpen azt célozza, hogy az Alkotmánybíróság, mintegy a Kúrián túli felülvizsgálati fórumként, változtassa meg az eljáró hatóságok és bíróságok döntésének tartalmát az indítványozó javára. Alkotmányjogi panasz azonban nem alapozható pusztán arra, hogy a jogerős döntés kedvezőtlen az indítványozóra nézve. Az indítványozó lényegében az alkalmazott jogszabályok értelmezését, valamint a bizonyítékok mérlegelését kifogásolja. Önmagában ennek felülbírálata azonban nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe. Az Alkotmánybíróság a gyakorlatában világosan kimondta, hogy nem hatásköre a rendes bíróságok jogalkalmazási-jogértelmezési tevékenységének további felülvizsgálata. „A bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz […] nem tekinthető a bírósági szervezeten belül jogorvoslattal (már) nem támadható bírói határozatok által okozott valamennyi jogsérelem orvoslása eszközének. […] A jogszabályokat a bíróságok értelmezik, az Alkotmánybíróság csak az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit jelölheti ki. Ez a jogkör azonban nem teremthet alapot arra, hogy minden olyan esetben beavatkozzon a bíróságok tevékenységébe, amikor olyan (állítólagos) jogszabálysértő jogalkalmazásra került sor, mely egyéb jogorvoslati eszközzel már nem orvosolható” {3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [14]; újabban: 3078/2016. (IV. 18.) AB végzés, Indokolás [19]}. Hasonlóképp, a bizonyítékok mérlegelésével kapcsolatosan az Alkotmánybíróság leszögezte – és e gyakorlathoz következetesen tartja magát –, hogy „jogköre a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatára és kiküszöbölésére korlátozódik, ezért a bírói döntés irányának, a bizonyítékok bírói mérlegelésének és értékelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára nem rendelkezik hatáskörrel” {3231/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás [4]; 3055/2016. (III. 22.) AB végzés, Indokolás [12]}. Az indítványozó nem terjesztett elő alapvető alkotmányjogi jelentőségű érvet, továbbá nem mutatott rá az Alaptörvényben foglalt jogának olyan – indokolással alátámasztott – sérelmére, amely a támadott bírói döntést érdemben befolyásolta. Az ügy irataiból kitűnően a hatóságok és bíróságok az egyedi ügyben irányadó jogszabályok szerint jártak el, ennek cáfolatára az indítványozó nem adott elő alkotmányjogilag releváns érvelést. Ugyancsak nem adta alkotmányjogilag figyelembe vehető indokát annak, miért ellentétes az Alaptörvénnyel az, hogy nem került sor a jogerős bírói döntéssel meg nem állapított, állítólagos – az indítványozó által is elismerten elévült – bűncselekmények figyelembe vételére. Az indítvány érdemi elbírálására ezért az Abtv. alapján nincs lehetőség. [13] 4. A fent ismertetett körülményekre és érvekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány csak részben felel meg a törvényi feltételeknek, nem mutat rá a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességre, továbbá nem vet fel alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést, ezért azt – az Abtv. 56. § (3) bekezdésére figyelemmel – az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a), illetve h) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

2016. 15. szám

767

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3125/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Gfv.VII.30.163/2015/4. számú ítélete, a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.611./2015/5/II. számú ítélete, valamint a Fővárosi Törvényszék 24.P.23.858/2013/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó magánszemély 2015. december 12-én az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, melyben kérte a Kúria Gfv.VII.30.163/2015/4. számú ítélete, a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.611./2015/5/II. számú ítélete, valamint a Fővárosi Törvényszék 24.P.23.858/2013/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel azok véleménye szerint ellentétesek az Alaptörvény XIII. cikkével, azaz a tulajdonhoz való joggal, továbbá az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdésével, vagyis a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való joggal és a jogorvoslathoz való joggal. [2] 2. Az indítványozó az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló per felperese; az alapul fekvő jogvita alapja a következő tényállás volt. A panaszos egyéni vállalkozóként jelentős összegű adó- és járuléktartozást halmozott fel, melynek kiegyenlítése érdekében egy magát Trampus Andrej szlovén állampolgárnak hamisan kiadó, később ezért csalás és okirat-hamisítás miatt büntetőeljárás alá volt személytől 16 millió forintot kért és kapott kölcsön, ezt azonban a lejáratkor nem tudta visszafizetni. A tartozás rendezése céljából abban állapodtak meg, hogy közös vállalkozásba kezdenek, és a felperes belép a Trampus Andrej ügyvezetésével működő kft.-be, ennek alapján a panaszos a 2006. október 4-én kelt társasági szerződéssel a kft. tagjává és ügyvezetőjévé vált. A társasági szerződés értelmében Trampus Andrejnek és a panaszosnak mint ügyvezetőknek minden jogosítvány vonatkozásában együttesen kellett eljárniuk, illetve az ügyvezetők képviseleti jogosultsága együttes volt, továbbá a másnap közjegyző előtt készített aláírási címpéldány is azt tartalmazta, hogy az ügyvezetők cégjegyzési joga együttes. 2006. december 5-én a későbbi alperes bank és a kft. hitelszerződést kötött egymással, melynek alapján a bank azt vállalta, hogy a kft. részére összesen 2 millió euró hitelkeret erejéig kölcsönöket nyújt a cég számára. A hitelkeret igénybevételét a négy nappal korábban tartott taggyűlésen maga az indítványozó is megszavazta, a hitelszerződéseket a kft. képviseletében ügyvezetőként eljárva mind Trampus Andrej, mind a felperes panaszos aláírták, továbbá a felvett összegből 500 000 eurót közvetlenül az indítványozó tulajdonában álló ingatlan tehermentesítésére fordítottak. A közjegyző előtt megkötött hitelszerződés azt tartalmazta, hogy mindkét ügyvezető önálló aláírási joggal rendelkezik, és ezt a cégnyilvántartásnak mint közhiteles nyilvántartásnak a hitelszerződés megkötésekor hatályos (a társasági szerződéssel azonban ténylegesen ellentétes) adatai is megerősítették, így a bank mindkettőjük aláírását – a cégnyilvántartás adataiban bízva, azok helytállóságát vélelmezve – önállóan is elfogadhatta. [3] A hitelszerződés megkötésének napján a későbbi alperes bank mint zálogjogosult és a felperes panaszos magánszemély mint zálogkötelezett között ingatlan keretbiztosítéki jelzálogszerződés jött létre. A szerződésben a felek megállapították, hogy a zálogkötelezett indítványozó tudomással bír arról, hogy a bank és a kft. között hitelszerződések jöttek létre, és erre tekintettel a panaszos a tulajdonában álló három ingatlan vonatkozásában összesen 2 200 000 euró keretösszeg erejéig egyetemleges keretbiztosítéki jelzálogjogot engedett a bank mint zálogjogosult javára. A hitelszerződések a kölcsön visszafizetési határidejét legkésőbb 2007. november 20. napjában állapították meg, a kft. azonban e határidőig nem fizette vissza a banknak a tartozását, ami miatt az indítványozó tulajdonában álló ingatlanokat végrehajtás fenyegette. Az ingatlanok végrehajtás alá vonásának megelőzése érdekében (a bankkal kötött megállapodás alapján) az indítványozó az ingatlanokat harmadik sze-

768


mély részére értékesítette, melynek során összesen 4 320 000 euró vételár folyt be, melyből az indítványozó a banki hiteltartozás teljes összegét kiegyenlítette. [4] Eközben, 2007. november 29-én a magát Trampus Andrej szlovén állampolgárnak kiadó, ténylegesen azonban más nevű személyt előzetes letartóztatásba helyezték, és ellene büntetőeljárás indult – egyebek mellett – a tárgyi ügyben elkövetett különösen nagy kárt okozó csalás bűntette, többrendbeli közokirat-hamisítás bűntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt. [5] Az indítványozó keresetet nyújtott be a bírósághoz, melyben kérte, hogy a bíróság kötelezze a hitelt nyújtó és kölcsönt folyósító bankot mint alperest összesen 2 116 346 euró és további 1 008 738 330 forint tőke és mindezek törvényes kamatai megfizetésére, részint jogalap nélküli gazdagodás, részint kártérítés címén. A kártérítés kapcsán arra hivatkozott, hogy az ingatlan kényszer-értékesítése során a felek által elfogadott ingatlan-értékbecslés és a tényleges vételár között 508 372 140 forint különbözet jelentkezett. Többször módosított keresetében kérte továbbá a hitelszerződések, illetve a keretbiztosítéki jelzálogszerződés hatálytalanságának, érvénytelenségének, illetve létre nem jöttének megállapítását is. Arra hivatkozott, hogy a hitelszerződés nem hatályosult, ugyanis a szerződésben rögzített hatálybalépési feltételek nem valósultak meg, így a kölcsön bank általi folyósítása, sőt magának a hitelkeretnek a rendelkezésre tartása is szerződésellenes volt, így az alperes jogellenesen, a rendeltetésszerű joggyakorlás, a jóhiszeműség és a tisztesség elveivel ellentétesen gyakorolta a jelzáloggal kapcsolatos jogait, amivel jelentős kárt okozott a felperesnek. A felperes azt is kérte, hogy a bíróság hozzon rész-, illetve közbenső ítéletet a hitelszerződések hatálytalansága, valamint az alperesi szerződésszegés vonatkozásában. [6] A Fővárosi Törvényszék elsőfokon az indítványozó felperes keresetét elutasította. A szerződés hatálytalanságának, érvénytelenségének, illetve létre nem jöttének megállapítása iránti kérelmet nem tartotta megalapozottnak, mert a bank és a kft. közötti szerződést nem a fiktív magánszemély (Trampus Andrej), hanem egy ténylegesen létező jogi személy (melynek ügyvezetője maga a felperes panaszos volt), azaz a kft. kötötte. Mivel a cégnyilvántartás akkor hatályos adatai szerint mindkét ügyvezető önálló képviseleti joggal képviselhette a kft.-t, így a hitelszerződés a panaszos önálló aláírásával, Trampus Andrej közreműködésétől függetlenül, érvényesen létrejött, ennek okán pedig az azt biztosító, a panaszos és a bank között kötött zálogszerződés is érvényes. Az indítványozó magánszemély felperesként a vele zálogszerződést kötő bankkal szemben kívánt igényt érvényesíteni, ezt azonban nem a zálogszerződés, hanem egy olyan szerződés, nevezetesen a hitel-, illetve kölcsönszerződés alapján kívánta megtenni, melyet nem is ő, hanem a tőle független jogképességgel rendelkező kft. kötött, így e tekintetben a felperes saját személyében semmilyen igény érvényesítésére nem volt jogosult. A jogalap nélküli gazdagodás azért nem volt követelhető, mert e jogintézményt csak szubszidiárius jelleggel, a felek közötti egyéb jogviszony hiányában lehet alkalmazni, a felek között azonban volt szerződés. A szerződéses jogviszonyból eredő kár megtérítése iránti igény viszont alaptalan, mert a kár a bíróság szerint nem a hitelszerződésben levő folyósítási feltételek megszegésével történt folyósítás eredményeképpen következett be, hanem azért, mert az adós kft. önként nem teljesített. A folyósítás ráadásul mindkét fél érdekében állt, a perbeli bizonyítékok ezt a bíróság szerint egyértelműen alátámasztják (maga a panaszos felperes sem tiltakozott a folyósítás ellen, és amiatt sem tiltakozott a folyósításkor, hogy a bank a folyósítási feltételek hiányában utalta volna át a kérdéses összeget a kft.-nek, ráadásul ezen összeg egynegyedét közvetlenül a saját tulajdonában álló ingatlan tehermentesítésére fordította). Az szintén nem róható fel a banknak, hogy a társasági szerződés és a cégnyilvántartás adatai között eltérés volt, és ő a közhiteles cégnyilvántartás adataiban bízva kötötte meg a hitelszerződést; éppen ellenkezőleg, a panaszos tanúsított felróható magatartást azzal, hogy úgy írta alá a hitelszerződést a közjegyző előtt, hogy annak tartalma nem felelt meg a társasági szerződést kötő felek valós akaratának. A felperes saját maga is elismerte az eljárás során tett nyilatkozataiban, hogy a cégnyilvántartás adatinak kiigazítása, helyesbítése iránt semmiféle eljárást nem kezdeményezett, így maga is belenyugodott az esetleges következményekbe, ezért a bíróság szerint a bankra annak terhét, hogy nem vetette össze a társasági és a hitelszerződés tartalmát, alappal áthárítani nem lehet. Mindezek alapján a bíróság a felperes keresetét mint megalapozatlant elutasította, utalva arra, hogy a felperes a kártérítési igényét a tényleges károkozóval szemben egy másik perben érvényesítheti. [7] Az elsőfokú ítélet ellen a panaszos anyagi és eljárási jogszabálysértésekre hivatkozva fellebbezett, ezt azonban a Fővárosi Ítélőtábla elutasította, és az elsőfokú bíróság ítéletét jogerősen helybenhagyta. A felperes indítványozó szerint a törvényszék kizárólag a jogalap tekintetében figyelmeztette a feleket a tárgyalás berekesztésére, így más kérdések tekintetében nem volt lehetősége bizonyítási indítványokkal élni. Továbbá a közbenső ítélet meghozatalára irányuló indítványokról a törvényszék nem döntött, vagyis sem el nem utasította azokat, sem helyt

2016. 15. szám

769

nem adott nekik, ehelyett előzetes figyelmeztetés és a bizonyítási eljárás befejezése nélkül érdemben ítéletet hozott, megfosztva őt eljárási jogai gyakorlásától. Sérelmezte, hogy a bank felelősségét annak ellenére nem állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy már a futamidő felénél tudott a Trampus Andrej elleni büntetőeljárásról. Továbbra is állította, hogy a fiktív ügyvezető miatt jogilag maga a hitelszerződést megkötő kft. sem létezett, így az hitelszerződést sem köthetett, ami miatt a bank és a közte létrejött, a főkötelemhez igazodó zálogszerződés sem jöhetett létre. Sérelmezte azt is, hogy a bíróság az időközben magát Trampus Andrejnek kiadó személy ellen megindult büntetőeljárás iratait nem használta fel a bizonyítás során. Vitatta továbbá az elsőfokú bíróság egyéb megállapításait is. [8] Az ítélőtábla mindenekelőtt megállapította, hogy részítélet, illetve közbenső ítélet hozatalának nincs helye olyan esetben, amikor a bíróság a keresetet egészében elutasítja, hiszen a jogalap tekintetében történő elutasítást követően nem marad olyan kérdés, amiben még dönteni lehetne; ha a keresetet egészében elutasítják, abban benne foglaltatik a részítélet, illetve közbenső ítélet hozatalára irányuló kérelem alapjául szolgáló kereseti igény bírósági megítélése is. Ezenkívül a bíróság köteles megakadályozni a per elhúzódását, így ha a bizonyítás alapján egyértelmű, hogy a kereset teljes körű elbírálásának feltételei fennállnak, akkor nem egy külön fellebbezhető végzést kell hoznia a jogalap tekintetében történő elutasításról, hanem az ügy érdemében döntő határozatot. A bizonyítási eljárással és a büntetőügyben keletkezett bizonyítékok beszerzésének elmaradásával kapcsolatban úgy érvelt, hogy a bizonyítékokat csak a kereset elbírálásához szükséges mértékben kell feltárni; az ügyben relevanciával nem rendelkező (így a büntető per iratanyagából megállapítható) tények figyelmen kívül hagyása jogellenességet nem eredményezhet. Ha tehát a kereseti kérelem a rendelkezésre álló adatok alapján elbírálható, további bizonyítás lefolytatásának nincs helye. Az ítélőtábla – kiegészítve a törvényszék indokolását – a kártérítés jogalapja vonatkozásában megállapította, hogy ha az ingatlan kényszer-értékesítése során a felek által elfogadott ingatlan-értékbecslés és a tényleges vételár között valóban félmilliárd forintos, azaz feltűnően nagy értékkülönbözet keletkezett, úgy a felperes ezt az ingatlant megvásárló harmadik személlyel, azaz a vevővel szemben, nem pedig a bankkal szemben érvényesítheti; a felperes egyébként sem bizonyította, hogy ha a kényszer-értékesítés nem történik meg, akkor a zálogjoggal terhelt ingatlant kinek, mikor és menyiért adta volna el. Megerősítette az ítélőtábla az elsőfokú bíróság azon jogértelmezését is, hogy a hitelszerződést megkötő kft. ténylegesen létezett, hiszen a közhiteles cégnyilvántartásban szerepelt, így az – attól függetlenül, hogy az indítványozó mint nyilvánvalóan nem fiktív tag mellett fiktív tagja is volt – a bankkal szerződést köthetett, a hitelszerződések aláírására pedig a cégjegyzéknek megfelelő módon került sor. Végül megállapította azt is, hogy alaptalan az indítványozó felperesnek a bank szerződésszegésére való hivatkozása, mivel a folyósítás a bank részéről a hitelszerződés teljesítését jelenti, amely nem minősülhet szerződésszegésnek. E folyósítási feltételek vizsgálata éppen a banknak áll érdekében, és a bankot védi attól, hogy esetlegesen fizetésképtelen kölcsönvevő részére kelljen folyósítania, miközben a hitelt kérő érdekében áll maga a folyósítás. Az, hogy a bank a saját érdekében kikötött jogosultságával nem él, nem tekinthető szerződésszegésnek a kölcsönvevővel szemben. Végül az elsőfokú bíróság azon jogértelmezését is megerősítette, hogy a zálogkötelezettség megnyíltát (vagyis a kár bekövetkeztét) nem a kölcsönök bank általi – szerződésszerű – folyósítása okozta, hanem az, hogy a kölcsönöket az egyenes adós, vagyis a kft. nem fizette vissza. [9] A felperes indítványozó a jogerős másodfokú ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúriához. Érvelése szerint jogszabálysértő módon állapította meg az első- és a másodfokú bíróság, hogy a hitelszerződés és a jelzálogszerződés érvényesen létrejött. A bíróságok elmulasztották a banki alkalmazottak felelősségének feltárását, a közjegyző és más személyek tanúkénti meghallgatását, továbbá a büntetőeljárás során keletkezett iratoknak a bizonyítási eljárás anyagává tételét, valamint jogértelmezési hibaként hivatkozott arra is, hogy a bíróságok szerint a vitatott szerződési feltételek csak az alperes számára teremtettek jogosultságot, és azok megszegése nem tekinthető szerződésszegésnek. [10] A Kúria ítéletével a felülvizsgálati kérelmet elutasította, és a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Megállapította, hogy a tényállás megalapozott, a kereset elbírálására alkalmas, így bármilyen további bizonyítás elmaradását a felperes alaptalanul kifogásolta. A megállapított tényállás értékelése sem volt iratellenes és nem tartalmazott logikai hibát sem. Jogszerűen állapította meg a jogerős ítélet azt, hogy az indítványozó felperes, illetve a hitelszerződést megkötő kft. két külön, önálló jogképességgel rendelkező jogalany; hogy a bank és a kft. által kötött szerződések érvényesen létrejöttek; hogy a kft. nem hivatkozhat arra, hogy bármely adata tévesen szerepel a cégjegyzékben; hogy a bank jóhiszeműen járt el, amikor a közhiteles nyilvántartás adataiban bízva kötött szerződést; hogy a bank a kölcsön folyósítása érdekében kikötött szerződéses feltételek vizsgálatáról mint saját jogáról lemondhatott, anélkül, hogy ezzel szerződésszegést követett volna el, és hogy ennek nem volt kihatása

770


az indítványozó és a bank által kötött jelzálogszerződésre. Azt is megállapította a Kúria, hogy amikor a panaszos a saját döntése alapján a végrehajtási árverés elkerülése érdekében teljesítette a hitelszerződéseket, akkor ténylegesen a közte és az alperes bank között létrejött jelzálogszerződést teljesítette; a jelzálogszerződés alapján ugyanis vállalta, hogy abban az esetben, ha a kft. nem fizet, úgy a tartozás az ingatlanából behajtható. A felperes panaszos kárai bekövetkezésének az oka a hitel vissza nem fizetése, de ez nem a bank magatartásának következménye, ezért a bank az indítványozónak nem okozhatott és nem is okozott kárt. Végül azt is kimondta, hogy a büntetőügy iratai alapján megállapítható tényeknek jelen perben nincs relevanciájuk, azok legfeljebb a kárt ténylegesen okozó, magát korábban Trampus Andrejnek kiadó magánszemély elleni perben használhatók fel bizonyítékként, a bank mint alperes elleni jelen eljárásban ezeknek a döntés alapjául szolgáló tények bizonyítása tekintetében nincs bizonyító erejük, mellőzésük sem minősíthető tehát jogellenesnek. [11] 3. Az indítványozó mindhárom ítélet ellen alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, kérve azok alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság nem adott lehetőséget számára a bizonyításra, mert anélkül hozott az ügyben érdemi döntést, hogy ezt kifejezetten kérte volna; ő csak részítélet, illetve a jogalapot megállapító közbenső ítélet meghozatalát kérte, egyébként még szeretett volna bizonyítást indítványozni, erre azonban az érdemi elsőfokú döntést követően már nem volt módja. Azt is sérelmezte, hogy bár kérte, hogy a büntetőeljárásban keletkezett iratokat bizonyítékként használják fel a polgári perben is, ezt azonban az elsőfokú bíróság nem tette meg. Az indítványozó szerint az elsőfokú bíróság végül úgy zárta le – törvény ellenére, figyelmeztetés nélkül – az eljárást, hogy a keresetben foglalt jogviszonyból származó követelés új bizonyítékok fényében történő további megalapozására, vagy az új adatok és tények tükrében a jogcím pontosítására módot sem adott. Mindez az indítványozó szerint sérti a tisztességes eljárásnak az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe foglalt követelményét; sérti továbbá – annak ellenére, hogy a panaszos mint felperes ténylegesen fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen, és ezt a másodfokú bíróság érdemben el is bírálta, sőt még ezen ítélet ellen is benyújtott felülvizsgálati kérelmet a Kúriához, amit az szintén érdemben elbírált – az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jogot is, mivel a panaszos szerint a bíróság érdemi döntésével szemben (ellentétben a közbenső ítélet tárgyában hozott végzéssel szembeni önálló fellebbezés lehetőségével) külön jogorvoslat nincs; végül sérti az Alaptörvénynek a tulajdonhoz való jogot deklaráló XIII. cikkét is, mivel a bíróság ezáltal tulajdoni igényének érvényesítésétől fosztotta meg a panaszost. [12] 4. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az alkotmányjogi panasz alkalmas-e az érdemi elbírálásra, azaz megfelel-e befogadási feltételeknek. Ennek alapján a következő megállapításokra jutott. Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt a sérelmezett bírósági döntést követő 60 napon belül nyújtották be [Abtv. 30. § (1) bekezdés]. Az indítvány tartalmazza azt a törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá amely az indítványozó jogosultságát megalapozza [Abtv. 52. § (1b) bekezdés a) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alkotmánybíróság által az indítványozó szerint vizsgálandó bírói döntéseket [Abtv. 52. § (1b) bekezdés c) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvénynek az indítványozó véleménye szerint megsértett rendelkezéseit [Abtv. 52. § (1b) bekezdés d) pont]. Az indítvány tartalmaz indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pont]. Az indítvány tartalmaz kifejezett kérelmet a bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pont]. Az indítvány megfelel annak a tartalmi feltételnek, mely szerint az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva [Abtv. 27. § b) pont]. Az indítványozó jogosultnak tekinthető [Abtv. 51. § (1) bekezdés]. Az indítványozó érintettnek tekinthető [Ügyrend 30. § (2) bekezdés c) pont]. [13] Nem fogadható be azonban a panasz, ha az nem veti fel annak a lehetőségét, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség történt volna, illetve hogy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésről volna szó [Abtv. 29. §]. Jelen esetben megállapítható, hogy az indítványozó a bíróságok ténymegállapítási és bizonyítékértékelési tevékenységét, valamint jogértelmezését támadja, érvelése pedig részben az ítéletek tartalmi kritikáját, részben az ítélet jogi következtetései alapjául szolgáló bizonyításfelvétellel kapcsolatos kritikát foglalja magában; a panasz érdemi alkotmányjogi okfejtést nem tartalmaz. A tényállás megállapítása és az ehhez vezető bizonyítékok felvétele és értékelése azonban a bíróságok, nem pedig az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó kérdés.

2016. 15. szám

771

[14] 5. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Kúria Gfv.VII.30.163/2015/4. számú ítélete, a Fővárosi Ítélő tábla 5.Pf.21.611./2015/5/II. számú ítélete, valamint a Fővárosi Törvényszék 24.P.23.858/2013/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

772


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3126/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Debreceni Ítélőtábla Gpkf.II.30.544/2015/4. számú végzése, valamint a Debreceni Törvényszék Vh.0900/29/2015/7. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaság – jogi képviselője útján – 2016. január 12-én az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, melyben kérte a Debreceni Ítélőtábla Gpkf.II.30.544/2015/4. számú, másodfokú eljárásban meghozott végzése, valamint az e végzés által helybenhagyott, a Debreceni Törvényszék Vh.0900/29/2015/7. számú, elsőfokú eljárásban meghozott végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel azok véleménye szerint ellentétesek az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, XIII. cikk (1) bekezdésével, XXVIII. cikk (1) bekezdésével, valamint 28. cikkével. [2] 2. Az indítványozóval szemben 2015. május 22-én végrehajtási eljárás indult, mivel a panaszos által felperesként egy osztrák alapítvány és más alperesek ellen indított perben a jogerős ítéletet hozó Debreceni Ítélőtábla a felperes keresetét elutasította, továbbá e jogerős ítéletet a Kúria felülvizsgálati eljárásban hozott ítélete helybenhagyta. A Debreceni Ítélőtábla és a Kúria kötelezte az indítványozót mint pervesztes felperest az alperesek perköltségének megfizetésére. A külföldi alapítvány 2015. május 22-én kérte kiállítani a végrehajtási eljárás megindulásához szükséges végrehajtási lapot, összesen 3 370 800 Ft perköltség vonatkozásában, illetéket azonban nem fizetett, mert véleménye szerint mint alapítványt illetékmentesség illeti meg. A Debreceni Törvényszék a végrehajtási lapot kibocsátotta, a panaszos adós azonban kérte a törvényszéktől a végrehajtási lap visszavonását, mivel annak kibocsátására véleménye szerint törvénysértő módon került sor. Indokként arra hivatkozott, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 5. § (1) bekezdés f) pontja csak a magyar jog szabályai szerinti alapítványt részesíti illetékmentességben, ez azonban az osztrák jog alatt bejegyzett, magyarra „alapítványként” fordítandó jogi személyekre, az ún. gemeinnützige Privatstiftungra nem vonatkozik. A végrehajtást kérő a törvényszék felhívására csatolta német nyelvű lajstromkivonatát, mely szerint Ausztriában alapítványként működik, véleménye szerint pedig az Itv. területi és személyi hatálya nem tartalmaz semmilyen olyan szűkítő feltételt, miszerint a külföldi alapítványokra az Itv. szabályai ne vonatkoznának, ha azok egyébként a magyar jog szerinti bírósági eljárásban vesznek részt. Mindazonáltal, hogy ez ne képezze akadályát a végrehajtási eljárásnak, – jogi álláspontját fenntartva – befizette a végrehajtási illetéket. A törvényszék ezt követően megállapította, hogy a végrehajtási eljárás folytatásának jogi akadálya nincs, ugyanis a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 211. § (1) bekezdése a végrehajtási lap visszavonásának feltételeként azt rögzíti, hogy „ha a bíróság a végrehajtási lapot a törvény megsértésével állította ki, a végrehajtási lapot vissza kell vonni”. A törvényszék indokolása szerint törvénysértés akkor állna fenn, ha a bíróság megsértette volna a végrehajtási lap kibocsátásának tartalmi feltételét jelentő Vht. 13. § (1) bekezdését, illetve a Vht. 15. § (1) bekezdés a) pontját. Előbbi azt mondja ki, hogy „a végrehajtható okiratot akkor lehet kiállítani, ha a végrehajtandó határozat a) kötelezést (marasztalást) tartalmaz, b) jogerős vagy előzetesen végrehajtható, és c) a teljesítési határidő letelt”; az utóbbi pedig azt, hogy „az első fokon eljárt bíróság végrehajtási lapot állít ki a bíróság polgári ügyben hozott marasztaló határozata alapján”. Mivel e feltételek teljesültek, a jogszerűen kiállított végrehajtási lap visszavonására nincs lehetőség.

2016. 15. szám

773

[3] Hivatkozott a panaszos arra is, hogy a végrehajtási lap kiállítása iránti kérelmet nem a végrehajtást kérő szervezet elnöke, hanem annak jogi képviselője nyújtotta be; ezzel kapcsolatban a törvényszék kifejtette, hogy a jogszerű perbeli meghatalmazott meghatalmazása a végrehajtási eljárásra is kiterjed, így az eljáró ügyvéd a végrehajtási eljárásban külön meghatalmazás nélkül is a végrehajtást kérő jogi képviselőjének tekintendő. Végül azt is sérelmezte a panaszos adós, hogy a bíróság nem küldte meg számára a végrehajtást kérő ügyvédi munkadíjára vonatkozó megállapodást; a bíróság azonban a végzés indokolásában ezt a hivatkozást is elutasította, mivel a magyar jog szerint az ellenérdekű fél munkadíjának a megállapításáról a jogszabályok keretei között a bíróság dönt, e tekintetben az adósnak sem döntési, sem véleményezési joga nincs. Összességében a Debreceni Törvényszék az adós indítványozó végrehajtási lap visszavonása iránti kérelmét elutasította. [4] A panaszos e végzés ellen fellebbezést nyújtott be a Debreceni Ítélőtáblához, az elsőfokú végzés megváltoztatását kérve; érvelése szerint a végrehajtást kérőt illetékmentesség nem illeti meg, annak pedig, hogy az illetéket utólag, a végrehajtási eljárás megindítását követően lerótta, nincs jelentősége, mert az illeték lerovására az eljárás megindításával egyidejűleg kellett volna sort keríteni, az utólagos lerovás az eljárás megindításakori jogszerűtlen helyzetet nem annullálja. Vitatta továbbá az elsőfokú végzés többi megállapítását is. Az ítélőtábla az adós fellebbezését elutasította, megállapítva, hogy az Itv. 2. § (5) bekezdése alapján az Itv. eljárási illetékekre vonatkozó rendelkezéseit természetes és jogi személyekre egyaránt alkalmazni kell, kivéve, ha nemzetközi szerződés másként rendelkezik. Mivel a végrehajtást kérő igazolta azt, hogy a magyar jog szerinti alapítvánnyal azonos, ezért illetékmentességre a nemzeti jog szerinti alapítványokkal azonos feltételekkel jogosult; az adós ettől eltérően rendelkező nemzetközi szerződésre maga sem hivatkozott. Mivel a törvényszék minden más tekintetben is jogszerű, a magyar jogszabályokat megfelelő módon értelmező és alkalmazó végzést hozott, így összességében a Debreceni Ítélőtábla a panaszos adós fellebbezését elutasította. [5] A panaszos 2016. január 12-én alkotmányjogi panaszt nyújtott be, melyben kérte a Debreceni Ítélőtábla Gpkf. II.30.544/2015/4. számú végzése és a Debreceni Törvényszék Vh.0900/29/2015/7. számú végzése alaptörvényellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel azok véleménye szerint ellentétesek az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, XIII. cikk (1) bekezdésével, XXVIII. cikk (1) bekezdésével, valamint 28. cikkével. Az Alkotmánybíróság főtitkára egyrészt több tekintetben hiánypótlásra szólította fel az indítványozót, aki az indít ványkiegészítésben lényegileg fenntartotta korábbi álláspontját; másrészt arról is tájékoztatta őt a főtitkár, hogy a végrehajtási kifogás elutasítása tárgyában hozott bírói döntés nem minősül az ügy érdemében hozott döntés nek, és nem tekinthető a bírósági eljárást befejező egyéb döntésnek sem. [6] 3. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az alkotmányjogi panasz alkalmas-e az érdemi elbírálásra, azaz megfelel-e befogadási feltételeknek. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az Abtv. 27. §-a alapján „alkotmányjogi panaszt csak az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés ellen lehet előterjeszteni. Az Alkotmánybíróság visszautasítja az olyan alkotmányjogi panaszt, amelyet nem ilyen határozattal szemben kezdeményeztek” {3179/2013. (X. 9.) AB végzés, Indokolás [9]}. A végrehajtási lap visszavonása iránti kérelem tárgyában hozott végzés sem az ügy érdemében hozott döntésnek, sem az eljárást befejező egyéb döntésnek nem minősíthető, hiszen az eljárás (ez esetben a végrehajtási eljárás) folyamatban van. Ezenkívül az indítványozó tartalmilag csak a bíróságok azon jogértelmezését vitatta, amely szerint az osztrák jog szerinti alapítvány az Itv. rendelkezései alapján a magyar jog szerinti alapítvánnyal azonos elbírálást élvez, illetve jogalkalmazási, bizonyítékértékelési kérdéseket vetett fel. E kérdésekben azonban az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre dönteni: nem fogadható be a panasz, ha az nem veti fel annak a lehetőségét, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség történt volna, illetve hogy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésről volna szó [Abtv. 29. §].

774


[7] 4. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Debreceni Ítélőtábla Gpkf.II.30.544/2015/4. számú végzése, valamint a Debreceni Törvényszék Vh.0900/29/2015/7. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

2016. 15. szám

775

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3127/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Gfv.VII.30.123/2015/6. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaság jogi képviselője útján nyújtotta be az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszát. Az egyedi ügyben az indítványozó II. rendű felperesként vett részt, az I. rendű felperes egy kft. (a továbbiakban: I. rendű felperes) volt, az alperes egy magányszemély (a továbbiakban: alperes). Az egyedi ügyben eredetileg alperesként vett részt egy felszámolás alatt álló kft. (a továbbiakban: korábbi I. rendű alperes), egy másik felszámolás alatt álló kft. (a továbbiakban: korábbi II. rendű alperes), valamint egy kereskedelmi kft. (a továbbiakban: korábbi III. rendű alperes). A korábbi I., illetve II. rendű alperesben az alperes többségi befolyást biztosító részesedéssel rendelkezett, a korábbi III. rendű alperes tagjai az alperes és házastársa voltak. 2007–2008 folyamán sor került egy perre, melyet a Fővárosi Bíróság, majd a Fővárosi Ítélőtábla a keresetindítási határidő túllépése miatt megszüntetett. A jelen alkotmányjogi panasz ügy alapjául szolgáló egyedi ügyben az I. rendű felperes 2008. szeptember 5-én előterjesztett kereseti kérelmében azt kérte, hogy a Fővárosi Bíróság állapítsa meg a korábbi alperesek között létrejött egyes – az I. rendű felperes szerint a felé fennálló tartozás fedezetének elvonására irányuló – szerződések vele szembeni hatálytalanságát a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 203. § (1)–(2) bekezdése alapján, egyúttal kötelezze az alpereseket az elvont vagyon mértékéig annak tűrésére, hogy az I. rendű felperes a korábbi I. rendű alperessel szembeni tőkekövetelését – valamint annak törvényes kamatait – a korábbi II. és III. rendű alperesek vagyonából közvetlenül kielégíthesse; továbbá perbe vonta az alperest – mint IV. rendű alperest –, és kérte a Fővárosi Bíróságot, hogy a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: régi Gt.) 296. § (1) bekezdése alapján a II. és III. rendű alperesekkel egyetemlegesen kötelezze őt annak a kárnak – valamint törvényes kamatainak – a megtérítésére, amely a régi Gt. hivatkozott rendelkezésében meghatározott tartósan hátrányos üzletpolitika következményeképpen állt be. A Fővárosi Bíróság 2008ban a keresetet elutasította, a Fővárosi Ítélőtábla azonban az alperes korlátlan és teljes felelősségének megállapítása iránti kereseti kérelem tárgyában az elsőfokú ítéletet részítéletével hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot pedig a per újabb tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. Az I. rendű felperes 2012. április 10-én az alperesekkel szembeni követeléseit az indítványozóra engedményezte. [2] 2014. április 23-án kelt ítéletében a Fővárosi Törvényszék a régi Gt. 296. § (1) bekezdése alapján helyt adott a felperesek kereseti kérelmének. Az ítélet indokolása szerint az alperes uralkodó tag befolyására a korábbi I. rendű alperes tartósan hátrányos üzletpolitikát folytatott, amellyel okozati összefüggésben kára származott az I. rendű felperesnek mint hitelezőnek, ezért kártérítési felelőssége megállapítható. A Fővárosi Ítélőtábla ezt az ítéletet – a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 254. § (3) bekezdésére figyelemmel – helybenhagyta. Az alperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, amely a támadott ítéletben hatályon kívül helyezte a másodfokú ítéletet és a keresetet elutasította. Az indokolás szerint, tekintettel arra, hogy a tartósan hátrányos üzletpolitikát az ellenőrzött társaság nézőpontjából kell megítélni (vagyis elsősorban nem azt kell nézni, hogy az I. rendű felperes igényével kapcsolatosan hogyan járt el az alperes), és az mindig folyamatos tevékenység, nem önmagában egy szerződés, a konkrét ügyben rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem vonható le az a következtetés, hogy az alperes befolyására megvalósult a felperesek kereseti kérelmében állított, tartósan hátrányos üzletpolitika. [3] 2. Az indítványozó a Kúria döntésével szemben alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz. Panaszának az Alaptörvény sérelmét ismertető részének első szakasza az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és (7) be-

776


kezdésére, második szakasza az Alaptörvény Nemzeti Hitvallására, M) cikk (2) bekezdésére, R) cikk (3) bekezdésére, valamint 28. cikkére támaszkodik. Ezekben az indítványozó sérelmezte, hogy a felülvizsgálati eljárás során neki már nem volt lehetősége a Kúria álláspontjára reagálni, nem kapott egyik bíróságtól sem tájékoztatást arra nézve, hogy a Kúria ítéletében figyelembe vett körülmények tisztázásra szorulnak. A Kúria az első és másodfokon eljáró bíróságokétól egészen eltérő álláspontra alapította ítéletét, olyan megfontolásokra, amelyeket még az alperes sem terjesztett elő felülvizsgálati kérelmében. Ez az eljárás ellentétes az indítványozónak az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt, tisztességes bírósági tárgyaláshoz, valamint (7) bekezdésében foglalt, jogorvoslathoz való jogával. Emellett a régi Gt. 296. § (1) bekezdésének a Kúria által adott értelmezése ellentétes az Alaptörvény Nemzeti Hitvallásával, M) cikk (2) bekezdésével, R) cikk (3) bekezdésével, valamint 28. cikkével, mert „gyakorlatilag kiürítette a régi Gt. 296. § (1) bekezdésében […] foglalt jogintézményt, hiszen a perbeli esetnél a tartósan hátrányos üzletpolitika alátámasztásául nyilvánvalóbb tényállás nemigen akad.” [4] 3. Az Abtv. 56. § (1)–(2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az indítvány megfelel-e a törvényben foglalt – formai és tartalmi – befogadási feltételeknek, és így alkalmas-e az érdemi elbírálásra. [5] Az Abtv. 52. § (1) bekezdése előírja, hogy az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia, 52. § (1b) bekezdése pedig meghatározza, mely feltételek teljesülése esetén tekinthető határozottnak a kérelem. Ezekre tekintettel megállapítható, hogy az indítványozó megjelölte az Alkotmánybíróság hatáskörét, valamint az indítványozói jogosultságát megalapozó alaptörvényi és törvényi (Abtv.-beli) előírásokat. Megnevezte az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit, és pontosan meghatározta, mely bírói döntést tartja azokkal ellentétesnek. Kérelmében kifejezetten kéri a támadott bírói döntés megsemmisítését. Ugyanakkor az indítvány, túl azon, hogy egyszer idézi az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdés első mondatát, semmilyen indokolást nem tartalmaz annak sérelmére nézve, ezért e vonatkozásban nem teljesíti az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontja szerinti indokolási kötelezettséget. [6] Az indítványozó jogi képviselője a Kúria ítéletét 2015. november 12-én vette kézhez, az alkotmányjogi panasz 2016. január 11-én érkezett be az elsőfokú bírósághoz, így teljesült az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt hatvan napos határidő. [7] Az Abtv. 27. §-a megköveteli az indítványozó érintettségét, az Alaptörvényben biztosított jogának sérelmét, valamint a jogorvoslatok kimerítését. Az indítványozó II. rendű felperesként és engedményesként vett részt az eljárásban, ezért érintettsége megállapítható. Jogorvoslati lehetőségeit kimerítette, az egyedi ügyben nemcsak a rendes jogorvoslati lehetőségeket (fellebbezés) vette igénybe, de felülvizsgálati eljárásra is sor került; az alkotmányjogi panasz az ennek során született ítélet megsemmisítésére irányul. Az Alaptörvényben biztosított jogok közül az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdését (tisztességes bírósági tárgyaláshoz, illetve jogorvoslathoz való jog) jelölte meg. Az Alkotmánybíróság mindemellett rámutat arra, hogy a Nemzeti Hitvallás, továbbá az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése, valamint 28. cikke állami célkitűzéseket, kötelezettségeket, jogértelmezési segédszabályokat fogalmaznak meg, ugyanakkor nem minősülnek az Abtv. 27. § a) pontja által megkövetelt, Alaptörvényben biztosított jognak {a 28. cikk vonatkozásában lásd: 3176/2013. (X. 9.) AB határozat, Indokolás [29]}, ezért az indítvány ebben a részében nem felel meg a törvényi feltételeknek. [8] Az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia kellett az Abtv. 29. §-ából fakadó követelmény teljesülését is, melynek értelmében az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadható be. [9] Az indítvány a tisztességes bírósági tárgyaláshoz és a jogorvoslathoz való jogra támaszkodik, azonban nem irányul másra, mint hogy az Alkotmánybíróság, mintegy a Kúria felülvizsgálati bíróságaként, semmisítse meg a támadott ítéletet, és ezáltal az indítványozónak kedvező eredménnyel zárja a pert. Az Alkotmánybíróság azonban a gyakorlatában világosan kimondta, hogy nem hatásköre a rendes bíróságok jogalkalmazási-jogértelmezési tevékenységének további felülvizsgálata. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz alapján a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját vizsgálja felül, ebből azonban csupán az következik – és így az Alkotmánybíróság csak azt ellenőrizheti a hatáskörében eljárva –, hogy a bírói döntés az Alaptörvény garanciáinak keretei között születhet, ezen túlmenően nem bírálhatja felül a bírói ténymegállapítás és jogszabályértelmezés eredményét, miként azt sem szavatolhatja, hogy az indítványozónak kedvező döntés születik. Az Alkotmánybíróság a bírói döntés elleni – „valódi” – alkotmányjogi panasz bevezetésétől kezdve következetesen tartja magát ehhez a gyakorlathoz: „[a] bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz […] nem tekinthető a bírósági szervezeten belül jogorvoslattal [már] nem támadható bírói

2016. 15. szám

777

határozatok által okozott valamennyi jogsérelem orvoslása eszközének. […] A jogszabályokat a bíróságok értelmezik, az Alkotmánybíróság csak az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit jelölheti ki. Ez a jogkör azonban nem teremthet alapot arra, hogy minden olyan esetben beavatkozzon a bíróságok tevékenységébe, amikor olyan (állítólagos) jogszabálysértő jogalkalmazásra került sor, mely egyéb jogorvoslati eszközzel már nem orvosolható” {3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [14]; újabban: 3078/2016. (IV. 18.) AB végzés, Indokolás [19]}. Az indítványozó nem mutatott rá olyan körülményre – annak kiemelésén túl, hogy az első és másodfokon eljáró bíróságokkal szemben a Kúria a rendelkezésre álló bizonyítékokból nem tartotta levonhatónak az eljárt bíróságok következtetését –, amely azt támasztotta volna alá, hogy a Kúria az Alaptörvényben foglalt alapvető jogok megsértésével járt volna el jogerős ítéletének meghozatala során. Az indítvány érdemi elbírálására ezért az Abtv. alapján nincs lehetőség. [10] 4. A fent ismertetett körülményekre és érvekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány nem mutat rá részben Alaptörvényben biztosított jog sérelmére, részben a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességre, továbbá nem vet fel alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést, ezért azt – az Abtv. 56. § (3) bekezdésére figyelemmel – az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a), illetve h) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető alkotmánybíró







•••

778


AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3128/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panaszok tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság a Kúria Kfv.III.35.227/2015/4. számú ítélete, valamint a Kúria Kfv.III.35.147/2015/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszokat visszautasítja. Indokolás [1] 1. Az indítványozó az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja, valamint az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján két alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, kérve a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.III.35.227/2015/4. számú ítélete, valamint a Kúria Kfv. III.35.147/2015/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mert ellentétesnek tartja azokat az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésével, XV. cikkével, valamint XXVIII. cikk (1) bekezdésével. [2] 1.1. Az első alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügy tényállása szerint az indítványozóval szemben a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Dél-budapesti Adóigazgatósága (a továbbiakban: adóhatóság) 2012. január-március időszakra és 2012. április-június időszakra bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett általános forgalmi adó (a továbbiakban: áfa) adónemben. Ennek eredményeképp 347473381. és 3474730358. számú határozataival az indítványozó terhére adókülönbözetet állapított meg, amely összegeket mindkét esetben jogosulatlan visszaigénylésnek minősített, ezért a kiutalásokat elutasította és a visszaigénylések összegei után adóbírságot szabott ki. Az adóhatóság határozatai szerint az indítványozó részére kiállított számlákon feltüntetett, földmunkagépek bérbeadásáról szóló gazdasági események a valóságban nem történtek meg, a befogadott számlák nem tekinthetők hiteles bizonylatnak, így nem alkalmasak adólevonási jog érvényesítésére, a szerződéses felek valódi célja az adómegkerülés volt. Az indítványozó ugyanis a részére kiállított számlák áfa tartalmát levonható adóként szerepeltette, majd az általa bérbe vett földmunkagépeket egy román gazdasági társaságnak adta bérbe, az általa kiállított számlák azonban már áfá-t nem tartalmaztak. [3] Az indítványozó az elsőfokú határozatok ellen fellebbezést nyújtott be. A másodfokon eljáró NAV Közép- magyarországi Regionális Adó Főigazgatósága (a továbbiakban: másodfokú adóhatóság) 2889332263. és 2889332285. számú határozataival az elsőfokú határozatokat – azok helyes indokaira tekintettel – helybenhagyta. Indokolásában kimondta, hogy az elsőfokú hatóság a tényállást helytállóan tárta fel, a rendelkezésre álló bizonylatok, nyilatkozatok, adatok alapján megállapította, hogy a vitatott gazdasági eseményekről kiállított számlák nem tekinthetők az adólevonást megalapozó hiteles bizonylatoknak. Kiemelte, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy az indítványozó számlázási láncba történő beiktatására kizárólag az adóelőny elérése érdekében került sor. [4] 1.2. Az indítványozó ezt követően bírósághoz fordult, és kérte a másodfokú adóhatósági határozatok bírósági felülvizsgálatát. [5] A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a pereket egyesítette, és 24.K.34.005/2013/11. számú ítéletével a felülvizsgálni kért másodfokú adóhatósági határozatokat – az elsőfokú határozatokra is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárások lefolytatására kötelezte. [6] Indokolásában kifejtette, hogy az adólevonási jog érvényesítése feltételeként az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Áfa tv.) nem ír elő konkrét kötelezettséget az adózó számára, mivel a jogalkotó az Áfa tv. 127. § (1) bekezdésében pusztán arról rendelkezik, hogy az adólevonási jog gyakorlásának tárgyi feltétele, hogy az adóalany személyes rendelkezésére álljon az ügylet teljesítését tanúsító számla, amely számlának a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Sztv.) szerinti formai és tartalmi szem-

2016. 15. szám

779

pontból hitelesnek kell lenni. Hangsúlyozta, hogy bérbeadási szerződés esetén a használatba adás körülményei nem relevánsak a jogviszony létrejötte szempontjából. [7] A közigazgatási bíróság elfogadta, hogy a bérbeadás és a bérbevétel a szerződések megkötésén túl nem járt a külvilágban megjelenő egyéb tevékenységgel, így az adóhatóság az adminisztratív jellegű tevékenységeken túlmenően más tevékenységet jogszerűen nem várhatott volna el az indítványozótól. Éppen ezért az adóhatóság tévesen hivatkozott a gazdasági esemény megvalósulása hiányának döntő bizonyítékaként arra, hogy mivel a gépek közvetlenül a számlázási lánc elején lévő társaságoktól kerültek ki Romániába, ezért az indítványozó és e gépek tulajdonosai közötti bérbeadási és bérbevételi tevékenység nem valósult meg. [8] Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) joggyakorlatát is figyelembe véve hangsúlyozta, hogy az áfa visszaigénylés jogát csak objektív bizonyítékok alapján lehet megtagadni, ahol az adóhatóság az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 97. § (4) és (6) bekezdés rendelkezéseinek megfelelően bizonyítja azt, hogy gazdasági esemény nem történt, illetőleg, hogy az érintett (jelen esetben az indítványozó) tudott, vagy tudnia kellett arról, hogy akár számlakibocsátói, akár annak üzleti partnerei az adólevonással érintett termékekre nézve adókijátszást valósítanak meg. E bizonyításnak objektív alapokon kell nyugodnia. A másodfokú adóhatóság ezen kötelezettségének nem tett eleget, mivel az indítványozó adólevonáshoz fűződő jogát csak jogszabályi alapot nélkülöző elvárásokra, illetőleg objektív bizonyítékokkal kellően alá nem támasztott feltételezésekre alapítottan vitatta el, és az adókijátszás tényét is minden alapot nélkülöző következtetések sorozatával próbálta alátámasztani. [9] Végül megállapította, hogy a másodfokú adóhatóság ezzel megsértette az Art. 97. § (3)–(6) bekezdésben foglalt kötelezettségét, mert azon túlmenően, hogy nem a jogszabályok által meghatározott körben, és nem releváns tényekre folytatott bizonyítást, megsértette a bizonyítékok értékelésére és mérlegelésére vonatkozó jogszabályi kötelezettségét is, ezért tévesen alkalmazta a határozatában hivatkozott anyagi jogszabályokat is. [10] 1.3. A jogerős ítélet ellen a másodfokú adóhatóság terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A Kúria a Kfv.III. 35.227/2015/4. számú ítéletével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az indítványozó keresetét elutasította. [11] Indokolásában az EUB döntéseire is hivatkozva rámutatott arra, hogy az uniós joggal összhangban van az az elvárás a gazdasági élet szereplői, így az indítványozó felé, hogy tegyen meg minden tőle ésszerűen elvárható intézkedést annak érdekében, hogy az általa teljesítendő ügylet ne vezessen adókijátszáshoz. [12] A Kúria nem értett egyet a jogerős ítélet azon megállapításával, mely szerint az adóhatóság megsértette a tényállás feltárására és bizonyítékok értékelésére vonatkozó kötelezettségét, mivel az általa tett megállapítások nagy része az indítványozó és a földmunkagépeket bérbe vevő gazdasági társaság közötti szerződésre és jogviszonyra vonatkoztak. Az adóhatóságnak és a bíróságnak ugyanis a teljes számlázási láncolatot szükséges vizsgálnia a gazdasági esemény számla szerinti megvalósulása és az adóelkerülésre irányuló magatartás vizsgálata során. Az adólevonás alapjául szolgáló számlák részét képezték a számlázási láncolatnak, ezért az adóhatóságnak vizsgálnia kellett a láncolat elemeit, és az erre vonatkozóan beszerzett bizonyítékokat is. [13] A Kúria rámutatott, hogy a másodfokú adóhatóság a határozataiban helyesen állapította meg, miszerint a számlázási láncolatban az indítványozó szerepe arra korlátozódott, hogy a géptulajdonos társaságoktól történő gépbérlés alapján nála visszaigényelhető áfa keletkezzen. Megállapította, hogy a bérbevétellel és bérbeadással kapcsolatban kiállított perbeli számlák fiktívek, az azokon szereplő gazdasági események nem jöttek létre, erre tekintettel az indítványozó az áfa levonási jogát jogszerűen nem gyakorolhatta. Az ezzel ellentétes jogerős ítéleti megállapítás tehát sérti az Áfa tv. 120. § a) pontját és az Sztv. 15. § (3) bekezdését, 165. §-át, valamint 166. §-át. [14] 2. Az indítványozó ezt követően fordult az Alkotmánybírósághoz, alkotmányjogi panaszában a Kúria Kfv. III.35.227/2015/4. számú ítéletének megsemmisítését kérte. [15] Álláspontja szerint a Kúria azzal, hogy az eljárás során elsőként – annak megállapítására irányuló határozott felülvizsgálati kérelem hiányában – adócsalásnak minősítette az indítványozó tevékenységét, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogát sértette. Az alaptörvény-ellenesség nem abban áll, hogy a Kúria a józan ésszel és a megállapított tényállással ellentétes, helytelen jogi következtetésre jutott, hanem abban, hogy az ügyben megállapított tényállást önkényesen új, abban korábban nem szereplő tényállási elemmel egészítette ki.

780


[16] Az indítványozó szerint a támadott ítélet sérti az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésében foglalt vállalkozás szabadságához való jogát és szerződési szabadságát is, hiszen a Kúria arra az álláspontra helyezkedett, hogy szerződő felek nem választhatják meg szabadon, kivel kötnek szerződést, amennyiben a hatóságok által vélt jogszerűség keretein belül kívánják folytatni gazdasági tevékenységüket. [17] Az indítványozó az Alaptörvény XV. cikkének sérelme vonatkozásában előadta, hogy míg annál a gazdasági társaságnál, amelytől korábban bérelte a fölmunkagépeket, és amely gazdasági társaság szintén Romániában adta bérbe azokat, az adóhatóság egy általa lefolytatott másik vizsgálat eredményeként nem találta szabálytalannak azt a szerződéses konstrukciót, amelyet az ő esetében viszont annak minősített. Mindkét gazdasági társaság azonos funkciót töltött be a szerződéses kapcsolatokban: bérbe vette a géptulajdonosoktól a munkagépeket, majd a külföldi vállalkozó igényeinek megfelelően adta azokat használatba. Összehasonlítható helyzetük tehát adott, azonban a jogszerűség vonatkozásában a kettejük közötti különbségtételnek ésszerű indoka nincs. A Kúria tehát indokolatlanul diszkriminálta az indítványozót, elzárva őt ezáltal az adólevonási joga gyakorlásától. [18] Az indítványozó fentieken túl hivatkozott az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésére, M) cikkére, XIII. cikk (1) bekezdésére, XXIV. cikk (1) bekezdésére és a 28. cikkre is, azonban az alaptörvény-ellenesség indokolását, ismertetését ezen rendelkezésekkel összefüggésben nem tartalmazta az alkotmányjogi panasz. [19] 3. A második alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozóval szemben az adóhatóság 2011. október-december időszakra is bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett áfa adónemben egy további, a számlázási láncba iktatott gazdasági társaság részéről, ugyanazon földmunkagépek bérlésére vonatkozó szerződés alapján kiállított számlák vonatkozásában. Az adóhatóság ebben az esetben is adókülönbözetet állapított meg az indítványozó terhére, amely összeget szintén jogosulatlan visszaigénylésnek minősített, ezért a kiutalást elutasította és a visszaigénylés összege után adóbírságot szabott ki. A másodfokú adóhatóság az első fokon hozott határozatot helybenhagyta, majd a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 24.K.34.007/2013/12. számú ítéletével az indítványozó által felülvizsgálni kért másodfokú adóhatósági határozatot – az elsőfokú határozatra is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. A másodfokú adóhatóság felülvizsgálati kérelme nyomán azonban a Kúria a Kfv.III. 35.147/2015/4. számú ítéletével a jogerős ítéletet ez esetben is hatályon kívül helyezte, és az indítványozó keresetét elutasította. [20] Mind az első és másodfokon eljáró adóhatóságok, mind az eljáró bíróságok az első alkotmányjogi panasz kapcsán ismertetett indokolással teljesen megegyező érvelés alapján hozták meg döntéseiket. Az indítványozó a második alkotmányjogi panaszát az elsővel teljesen egyező indokolással és alaptörvényi hivatkozásokkal támasztotta alá. [21] 4. A tartalmilag egymással megegyező alkotmányossági kérdéseket felvető alkotmányjogi panaszokat – azok tárgyi összefüggése miatt – az Alkotmánybíróság az Abtv. 58. § (2) bekezdése, valamint az Ügyrend 34. § (1) bekezdése alapján egyesítette, és egy eljárásban bírálta el. [22] 5. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panaszok megfelelnek-e az Abtv.ben foglalt, a panaszok befogadhatóságára vonatkozó kritériumoknak. [23] Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság az ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról. A (2) bekezdés alapján a tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, ezek között a 26–27. § szerinti érintettséget, az Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a befogadás visszautasítása esetén a tanács rövidített indokolással ellátott végzést hoz, amelyben megjelöli a visszautasítás indokát. [24] 5.1. A határidőben érkezett alkotmányjogi panaszok a befogadhatóság formai követelményeinek az alábbiak szerint részben eleget tesznek. [25] Az Abtv. 52. § (1) bekezdése alapján az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia, az 52. § (1b) bekezdése pedig meghatározza, mikor tekinthető a kérelem határozottnak. [26] Jelen alkotmányjogi panaszok tartalmazzák az Alkotmánybíróság Abtv. 27. §-a szerinti hatáskörére vonatkozó hivatkozást; megjelölik az Alaptörvény sérülni vélt rendelkezéseit; megjelölik azokat a bírósági döntéseket,

2016. 15. szám

781

amelyeket alaptörvény-ellenesnek tartanak; továbbá kifejezett kérelmet terjesztenek elő a támadott döntések alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére. [27] Az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjában foglalt követelményeket azonban az indítványok csak részben teljesítik. E rendelkezés értelmében az indítványnak indokolást kell tartalmaznia arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezéseivel. [28] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszok az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésével, XV. cikkével és XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben megfelelő indokolást tartalmaznak arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntések miért ellentétesek az Alaptörvény megjelölt rendelkezéseivel, az indítványozó előadja az alapjogi sérelem lényegét. [29] 5.2. Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, M) cikkével, XIII. cikk (1) bekezdésével, XXIV. cikk (1) bekezdésével és a 28. cikkével összefüggésben viszont az indítványozó nem adott elő indokolást arra vonatkozóan, hogy a kifogásolt bírósági döntések miért ellentétesek az Alaptörvény felsorolt rendelkezéseivel. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az Abtv. 27. § a) pontja értelmében az alkotmányjogi panasz benyújtásának feltétele az indítványozó valamely Alaptörvényben biztosított jogának a sérelme. Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése, M) cikke és 28. cikke azonban nem tekinthető ilyennek, így e rendelkezések tekintetében alkotmányjogilag értékelhető indokolás megléte esetén sem lett volna mód (csak kivételes esetben) a kérelmek elbírálására. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszok az Alaptörvény fenti rendelkezéseire alapított részeikben az Abtv. 27. § a) pontjának, valamint az 52. § (1b) bekezdés e) pontjában foglaltaknak nem felelnek meg. [30] 6. Az Alkotmánybíróság – miután megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszok az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése, XV. cikke, és XXVIII. cikk (1) bekezdése vonatkozásában a befogadhatóság formai feltételeinek eleget tesznek – a formai követelményeknek megfelelő indítványrészek tekintetében, a befogadhatóság tartalmi követelményeit vizsgálva az alábbi következtetésre jutott. [31] 6.1. Az Abtv. 27. §-a értelmében alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [32] Az indítványozó jogorvoslati lehetőségét kimerítette, alkotmányjogi panaszait a Kúria felülvizsgálati jogkörében hozott ítéletei ellen terjesztette elő, további jogorvoslat nincsen számára biztosítva; továbbá az alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló ügyekben félként szerepelt, ezért az Abtv. 27. §-a, és az Abtv. 51. § (1) bekezdése szerinti jogosultnak és nyilvánvalóan érintettnek tekinthető. [33] 6.2. Az Abtv. 29. §-a a befogadhatóság tartalmi feltételeként határozza meg, hogy az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet tartalmazzon vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. [34] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdésének értelmében az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja alapján a bírói döntéseket az alkotmányosság szempontjából ellenőrizheti, és jogköre a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatára és kiküszöbölésére korlátozódik, ezért a bírói döntés irányának, a bizonyítékok bírói mérlegelésének és értékelésének, illetve a bírósági eljárás teljes egészének ismételt felülbírálatára már nem rendelkezik hatáskörrel {elsőként lásd: 3231/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás [4]; ezt követően megerősítette: 3392/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [6]; 3017/2013. (I. 28.) AB végzés, Indokolás [3]}. [35] Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ában szabályozott hatáskörében eljárva a bírói döntés és az Alaptörvény összhangját biztosítja. Ebből következően a bírói döntés alaptörvény-ellenességének vizsgálata során az Alkotmánybíróság attól is tartózkodik, hogy a bíróságok felülbírálati jogköréhez tartozó, szakjogi vagy kizárólag törvényértelmezési kérdésekben állást foglaljon {elsőként lásd: 3003/2012. (VI. 21.) AB végzés, Indokolás [4]; ezt követően megerősítette: 3065/2012. (VII. 26.) AB végzés, Indokolás [5]; 3391/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [25]; 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]}.

782


[36] A rendelkezésre álló iratok alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló ügyekben mind az adóhatóságok, mind a bíróságok az adózó bizonyos szerződéseiből eredő gazdasági tevékenység megtörténte, illetve az azok alapján kiállított számlákra vonatkozó adólevonás jogszerűsége tekintetében folytattak le bizonyítási eljárást. Az alkotmányjogi panasszal támadott döntésekben a Kúria a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéleteit hatályon kívül helyezve az indítványozó kereseteit elutasította, miután felülvizsgálati jogkörében eljárva megállapította, hogy az általa vizsgált számlák fiktívek, az azokon szereplő gazdasági események nem jöttek létre, ezért azokra tekintettel az áfa levonási jog nem gyakorolható. [37] Az Alkotmánybíróság álláspontja alapján az alkotmányjogi panaszokban az egyes alapjogokkal összefüggésben kifejtett aggályok valójában a kúriai döntések irányának, a bizonyítékok bírói mérlegelésének és értékelésének, illetve a bírósági eljárások teljes egészének ismételt felülbírálatára irányulnak, amelyre az Alkotmánybíróság nem rendelkezik hatáskörrel. [38] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az indítványozó az alkotmányjogi panaszaiban a Kúria döntéseinek érdemével kapcsolatosan nem jelölt meg olyan pontosan körülírt alaptörvény-ellenességet, amelyet alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként lehetne értékelni, vagy amely felvetné a bírói döntéseket érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét. [39] 7. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy mivel az alkotmányjogi panaszok nem felelnek meg részben az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjában, részben pedig az Abtv. 29. §-ában írott feltételeknek, azok befogadására nincs lehetőség. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) és h) pontjai alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető, előadó alkotmánybíró







•••

2016. 15. szám

783

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG 3129/2016. (VI. 21.) AB VÉGZÉSE alkotmányjogi panasz visszautasításáról Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő v é g z é s t: Az Alkotmánybíróság Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.Pk.193728/2015/5. számú végzése és a Fővárosi Törvényszék 54.Pkf.638.234/2015/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt előterjesztett alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Indokolás [1] Az indítványozó 2016. január 29-én jogi képviselője útján alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, melyet az Alkotmánybíróság főtitkárának felhívására 2016. április 1-jén kiegészített. [2] 1. Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság elé, amelyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.Pk. 193728/2015/5. számú végzése, valamint a Fővárosi Törvényszék 54.Pkf.638.234/2015/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. A panaszos azt is indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság eljárása befejezéséig hívja fel a Pesti Központi Kerületi Bíróságot a jogerős döntés végrehajtásának felfüggesztésére. [3] 1.1. A panasz alapjául szolgáló ügy tényállása szerint az indítványozót hozzátartozói kezdeményezésére 2015. augusztus 19-én mentő szállította a Péterfy Sándor utcai kórházba (a továbbiakban: Kórház1.), ahonnan a pszichológiai konzílium véleménye alapján akut pszichotikus állapota miatt másnap a Nyírő Gyula Kórház– OPAI Központi Pszichiátriai Szubintenzív Részlegére (a továbbiakban: Kórház2.) szállították át. A Kórház2. az indítványozót 2015. augusztus 20-án sürgősségi gyógykezelésre vette fel. A Kórház2. az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 199. § (2) bekezdése alapján kezdeményezte a beszállítás indokoltságának megállapítását és a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését. [4] A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.Pk.193728/2015/5. számú végzésével megállapította, hogy az indítványozó sürgősségi gyógykezelésre történt felvétele (beszállítása) indokolt volt, és elrendelte kötelező intézeti gyógykezelését. Az elsőfokú bíróság az Eütv. X. fejezetében szabályozott eljárást lefolytatta, amelynek során meghallgatta a beteget, beszerezte a pszichiátriai intézet vezetője által kijelölt személy nyilatkozatát, és a kirendelt elmeorvos szakértő véleményét. Ezek alapján megállapította, hogy egyfelől a pszichiátriai beteg a beszállítást, felvételt megelőzően közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsított, ezért az Eütv. 199. § (1) bekezdése alapján a beszállítás indokolt volt; másfelől pedig az Eütv. 199. § (5) bekezdésében megkívánt feltételek fennállnak, a kérelmezett esetében a veszélyeztető magatartás fennáll, így a kötelező intézeti gyógykezelése szükséges és indokolt. [5] Az indítványozó fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Törvényszék az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelő, megalapozott döntést hozott. Az indítványozónál közvetlen veszélyeztető magatartása miatt fennállt a sürgősségi gyógykezelésbe vétel, valamint veszélyeztető magatartása miatt a kötelező intézeti gyógykezelés elrendelésének szükségessége. [6] 1.2. Az indítványozó a Fővárosi Törvényszék végzése ellen fordult az Alkotmánybírósághoz. Alkotmányjogi panaszában az Abtv. 27. §-a alapján kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a Fővárosi Törvényszék határozatát és a Pesti Központi Kerületi Bíróság annak alapjául szolgáló végzését. [7] Álláspontja szerint a döntések sértik az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdését, miszerint senkit nem lehet szabad ságától másként, mint törvényben meghatározott okból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

784


[8] Az indítványozó szerint azért sérült az alapjoga, mert a rendelkezésre álló adatokból, így a másodfokú bíróság által hivatkozott Kórház1. zárójelentéséből nem állapítható meg, hogy akut mentális zavara következtében saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelentene, valamint hogy az azonnali kezelés hiánya állapotának további romlását eredményezné. Nem támasztotta alá semmilyen irat vagy bizonyíték, hogy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsított volna, ezért a pszichiátriai intézetbe szállítása nem volt megalapozott, tehát az Alaptörvényben biztosított személyes szabadságától akarata és a kifejezett, pontosan körülhatárolt törvényi szabályozás ellenére fosztották meg. Indítvány-kiegészítésében ismét nyomatékosította: alapjogi sérelme abban áll, hogy a bíróságok kizárólag a Kórház1. zárójelentése alapján hozták meg támadott határozataikat, figyelmen kívül hagyva a szigorú törvényi garanciákat és nem vizsgálva az eset összes körülményét, amelyekből egyébként egyértelműen megállapítható az indítványozó teljes körű és önálló életvezetésre való alkalmassága mind az eset idején, mind azt követően. A korlátozó intézkedések elrendelésekor nem álltak fent az Eütv.-ben előírt feltételek, ezáltal a személyes szabadságának korlátozására az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdésében foglaltaktól eltérően – nem a törvényben meghatározott okból és meghatározott eljárás alapján – került sor. [9] 2. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e az Abtv.-ben foglalt, a panaszok befogadhatóságára vonatkozó kritériumoknak. [10] Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság az ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról. A (2) bekezdés alapján a tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, ezek között a 26–27. § szerinti érintettséget, az Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a befogadás visszautasítása esetén a tanács rövidített indokolással ellátott végzést hoz, amelyben megjelöli a visszautasítás indokát. [11] 2.1. Az alkotmányjogi panasz a befogadhatóság formai követelményeinek az alábbiak szerint tesz eleget. [12] Az indítványozó alkotmányjogi panaszát az Abtv. 27. §-ára alapozza, amely szerint alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [13] A Fővárosi Törvényszék végzése az ügy érdemében hozott döntés, amellyel a bíróság a pszichiátriai beteg indítványozó sürgősségi gyógykezeléséről döntött. A végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, az indítvány tehát e tekintetben megfelel a törvényi feltételeknek. [14] Az indítványozó jogosultnak és érintettnek is tekinthető, mivel saját egyedi ügyével összefüggésben terjesztette elő az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszát. [15] A panaszos az Abtv. 30. § (1) bekezdésében meghatározott határidőn belül terjesztette elő az indítványt. [16] Az indítvány az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében támasztott feltételeknek az alábbiak szerint felel meg. Az indítvány az Alkotmánybíróság hatáskörére és az indítványozó jogosultságára vonatkozó hivatkozást tartalmaz, megjelöli az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét és az Alaptörvény megsértett rendelkezését. Megjelöli továbbá a sérelmezett bírói döntéseket és kifejezetten kéri azok megsemmisítését, illetve indokolást is tartalmaz arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntéseket miért tartja ellentétesnek az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével. [17] 2.2. Az Abtv. 29. §-a az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának további, alternatív jellegű tartalmi feltéte leiként határozza meg, hogy az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet tartalmazzon, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. [18] Az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja, valamint az Abtv. 27. §-a alapján az ítéleteknek kizárólag az alkotmányossági szempontú felülvizsgálatára van jogköre, a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség esetén. [19] A jelen ügyben az indítványozó azt állította, hogy a bíróságok kizárólag a Kórház1. zárójelentése alapján hozták meg támadott határozataikat, nem álltak fent az Eütv.-ben előírt feltételek, ezáltal a személyes szabadságának korlátozására az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdésében foglaltaktól eltérően – nem a törvényben meghatározott okból és meghatározott eljárás alapján – került sor.

2016. 15. szám

785

[20] Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése a személyi szabadság korlátozásának garanciális feltételeként írja elő, hogy arra csak törvényben maghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján kerülhet sor. Az Eütv. X. fejezete az Alaptörvény előírásának megfelelően a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése elrendelésének okait és az ehhez szükséges bírósági eljárási szabályokat tartalmazza. [21] A befogadási eljárás során az Alkotmánybíróság egybevetette a fenti garanciális törvényi előírások betartását és az indítványozó azzal összefüggő állításait. [22] Az Alkotmánybíróság a rendelkezésére álló iratokból megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az Eütv. 199. és 201. §-ainak megfelelően folytatta le eljárását: meghallgatta a beteget, beszerezte a pszichiátriai intézet (Kórház2.) vezetője által kijelölt személy nyilatkozatát és a kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértő véleményét, továbbá ügygondnokot rendelt ki az indítványozó részére. A bírósági szemle keretében az igazságügyi elmeorvos szakértő azt nyilatkozta, hogy a közvetlen veszélyeztetés alapjául szolgáló állapot/magatartás (heveny tüneteket mutató, vonatkoztatásos tartalmakkal jellemzett mentális zavar) állapítható meg. Az indítványozó beszállításakor közvetlen veszélyeztető állapotban volt, amely inadekvát téveszmék és kóros kulcsészlelések által irányított cselekedetekben nyilvánult meg. A szakértő megállapította, hogy ez az állapot a szemle alkalmával lefolytatott vizsgálat idejében még fennállt, ezért a kórházi felvétel indokolt volt, és a kötelező intézeti gyógykezelése is szükséges és indokolt. Az indítványozó ügygondnoka csatlakozott a szakértő álláspontjához. Az elsőfokú bíróság a szemle során felvett jegyzőkönyv tartalma, a részletes igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény és az azzal egyező kezelőorvosi vélemény alapján hozta meg végzését. [23] A másodfokú bíróság az elsőfokú végzést helybenhagyta. Döntése indokolásában hangsúlyozta, hogy az indítványozó téveszmerendszere mindennapi életvitelét már gyakorlatilag olyan mértékben ellehetetlenítette, hogy élete, testi épsége, egészsége közvetlen és súlyos veszélyben volt, ezért – elsősorban az indítványozó életének, testi épségének védelme miatt – indokolt volt sürgősségi gyógykezelésre történt felvétele, továbbá ezen állapot fennállása miatt kötelező intézeti gyógykezelésének elrendelésével is egyetértett, miután megerősítette, hogy az elrendelés törvényi feltételei fennálltak. [24] Az Alkotmánybíróság a befogadási eljárás lefolytatása során arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozó által az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdésének sérelmére felhozott érvek nem támasztják alá az Abtv. 29. §-ában foglalt alternatív törvényi feltételek egyikének a fennálltát sem, mivel azok a bíróság eljárását vonják kritika alá, és a támadott végzésben foglalt döntést magát (annak hátrányos voltát) tekintik alapjogi jogsérelemnek, a döntés Alkotmánybíróság általi megváltoztatása érdekében {hasonlóan legutóbb: 3060/2015. (III. 31.) AB végzés, Indokolás [34]; 3119/2015. (VII. 2.) AB végzés, Indokolás [21]}. [25] Az Alkotmánybíróság ezért azt sem tartotta indokoltnak, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróságot felhívja a kifogásolt döntés végrehajtásának az Abtv. 61. § (1) bekezdés alapján történő felfüggesztésére. [26] 3. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy mivel az alkotmányjogi panasz nem felel meg az Abtv. 29. §-ában írott feltételeknek, annak befogadására nincs lehetőség. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította. Budapest, 2016. június 14. Dr. Szívós Mária s. k., tanácsvezető, előadó alkotmánybíró







•••

786


Az Alkotmánybíróság Határozatai az Alkotmánybíróság hivatalos lapja, mely elektronikus formában, időszakosan jelenik meg. A kiadvány az Alkotmánybíróság döntéseinek gondozott, szükség esetén anonimizált változatú szövegét tartalmazza. Az Alkotmánybíróság Határozatainak egyes számai bárki számára, személyazonosítás nélkül, korlátozástól mentesen, díjmentesen hozzáférhetőek az Alkotmánybíróság honlapján: www.alkotmanybirosag.hu A szerkesztésért felel: dr. Bitskey Botond, az Alkotmánybíróság főtitkára layout: www.estercom.hu Kiadja a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest VIII., Somogyi Béla u. 6., www.mhk.hu Felelős kiadó: Köves Béla ügyvezető HU ISSN 2062–9273

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI

Recommend Documents