Az Adrián játék A játékosok száma: amennyi játékosunk van. A tábla alapegysége:
A játéktábla a fenti alapegység másolataiból alakítható ki. A négyzeteknek nem muszáj azonos méretűeknek lenniük. Íme egy a végtelen sok lehetőség közül:
Az így kialakított tábla közös megegyezés alapján színezhető. A játék bábuit és más kellékeit a játékosok közös megegyezéssel választják ki. A játék indulóállását a játékosok közös megegyezéssel alakítják ki. Az egyes lépések érvényességéről a játékosok valamilyen közös megegyezés alapján kiválasztott formában döntenek. Ilyenek lehetnek például: – – – –
kellő tiltakozás hiánya, demokratikus szavazás, meggyőzés, alku, vagy akár ezek kombinációja.
Amikor egy lépés általánosan elfogadottá válik, akkor abból a játékosok egyhangú döntéssel szabályt alkothatnak. A játék célja tetszőleges, a játékosok által egyhangúlag efogadott állapot elérése.
1
Ajánló az Adrián játékhoz Egyszer egy nyugati archeológus asszony egy bennszülött törzsnek meg akarta mutatni, hogy miként játszik a civilizált világ. Ütőket osztott szét, kapukat alakítottak ki, majd odaadta a labdát és elmagyarázta a szabályokat. A törzs tagjai játszottak egy keveset, majd egyszer csak fölháborodtak, eldobálták az ütőket és nagy dérrel-dúrral távoztak. Jóval később, miután hajlandóak voltak ismét szóba állni az asszonnyal, elmondták neki, hogy ők még olyan játékról sohasem hallottak, amelyiknek a végén csak az egyik fél örül.∗ A versengés korát éljük. Versenyeztetnek minket az iskolában, a testmozgásban, a munkánkban, a fogyasztói döntéseinkben. Sajnos egyes családok is versenyeztetik a tagjaikat akik e hagyományosan együttműködésre alapuló közegben sem lelhetnek nyugalmat. A játék sem kivétel: szinte mindegyik a versengésre épül. A verseny individualizál, elszakít, kifacsar. Közben persze a gazdaság számított teljesítménye jó. Pörgés kell és pazarlás. Pedig nagyon valószínű, hogy együttműködésre épülő rendszerekkel sokkal hatékonyabban, nyugodtabban – talán boldogabban is – élhetnénk. Ennek gyors bemutatására a játék- vagy döntéselmélet egyik alapvető fogalma lesz segítségemre, mégpedig a fogoly-dilemma. Két bűntársat letartóztat a rendőrség, ám ellenük csak kisebb bűncselekmények kapcsán rendelkeznek elégséges bizonyítékkal. Beismerő vallomás kell viszont ahhoz, hogy a feltételezett súlyos bűntény miatt vádat lehessen emelni. A hatóság ezért ajánlatot tesz az elkülönített foglyoknak: ha csak az egyikük tesz vallomást, akkor őt elengedik, a másikat viszont várhatóan három év börtönbüntetésre ítélik. Ellenben ha mindketten vallanak, mindketten megkapják a három év elzárást. Ha semelyikük sem tesz vallomást, akkor a kisebb bűncselekmények miatt csak egy-egy év börtönbüntetést fognak kapni. A játékot egy táblázat szemlélteti a legjobban: K K (1, 1) V (0, 3)
V (3, 0) (3, 3)
A táblázat sorai az első, oszlopai pedig a második fogoly stratégiáit tartalmazzák. A zárójelekben az első és a második fogoly által letöltendő évek számait látjuk. A rövidítések: K, mint kooperál, és V, mint verseng. Természetesen ebben a játékban egy fogoly számára a nulla a legkedvezőbb kimenetel. Kettejük együttes legjobb stratégiája viszont a KK, mert ekkor összesen csak két évet kell raboskodniuk. Ahhoz viszont, hogy ez a kimenetel érvényesüljön, a helyzet megértésén túl erős bizalmi viszonyra és áldozatvállalási hajlandóságra is szükség van a felek között. Be kell tudni érni kevesebbel. Legtöbbször ez az akadálya annak, hogy a játék kimenetele nem a közös legjobb lesz, hanem gyakran éppen az ellentéte. A fogoly-dilemma az élet számos területén jelen van, mindennapjaink szerves része, még ha nem is vesszük észre. Az előbbi könyv szerinti példában a rossz minimalizálása a cél, de átfogalmazható úgy is, hogy a jó maximalizálása legyen az. A példa rövid távú hasznosságról szól. Feltételezem, hogy hosszabb távon vizsgálva a megnövekedett bizalom által megnyitott új lehetőségek tovább növelik a szerzett hasznosság jelenértékét. ∗
A történetet egy barátom mesélte. Az eredeti forrást nem találtam, de ha valaki ismeri, attól örömmel fogadom. Ennek hiányában a történetet tekintsük mesének.
2
Tanácsos lenne felismerni azokat a helyzeteket, amikor egy kis összefogással többen nyerhetnének külön külön egy picivel kevesebbet, mintha kevesen nyernek egy picivel többet, a többiek viszont semmit sem. Azok a befelé kooperáló ám kifelé versengő közösségek, ahol felismerték ennek jelentőségét, gyakran jelentős sikereket képesek elérni más csoportokkal szemben. Korunk trendje – és ebben a már együttműködő közösségek is érdekeltek – ezzel szemben éppen az emberi kapcsolatok lazulása, a családi, vallási, és más közösségek hanyatlása, és ezáltal az egyes ember mind nagyobb fokú kiszolgáltatottsága. Ezt az állapotot a fogyasztói társadalom jó marketinggel ügyesen feletteti. Úgy tűnik, hogy sokan a saját szabadságfokuk csökkenését vagy növekedését a pénzbeli vagyonukkal való összefüggésben élik meg, sőt kapcsolati tőkéjük mind nagyobb hányada is ezen a bázison nyugszik. A nem vagyonos rétegek tagjainak akkor van esélyük, ha nem egyénileg küzdenek a felemelkedésükért, hanem felismerik az együttműködő csoportok erejét, és ilyenekbe tömörülnek. Egy jól kooperáló csoport tagjai korábban elérhetetlen erőforrások birtokosaivá válhatnak. Viszont ha az együttműködés csak látszólagos, akkor könnyen előfordulhat, hogy az igazságtalan csoport egyes tagjai számára a tagság inkább káros lesz, mint hasznos. Bízom benne, hogy a játék egy olyan ősi eszköz, ami kiválóan alkalmas az emberi kapcsolatok szorosabbá tételére, az egymás iránti bizalom elmélyítésére, és az együttműködés mind hatékonyabbá tételére. Hát még ha a játék eleve ilyen céllal készült! Meglepett viszont a felismerés, hogy a legtöbb nagyra tartott táblás játék is versengés alapú. Jó pár igen jó vagy jónak tartott játékot kipróbáltam (Republic of Rome, Blood Bowl, Go, Sakk, Malom, Dominant Species, Power Grid, Twilight Struggle, Command & Colors, Catan telepesei és sok más), és azt vettem észre, hogy túl kevés kooperatív elemmel találkoztam. Részben kivétel a Republic of Rome, ami az egyik kedvenc játékom. Igen nehéz de brilliáns politikai szimulációs játék ez. A hosszú szabálykönyvet nem árt jól ismerni ahhoz, hogy ha elkezdünk játszani, akkor akár csak a legcsekélyebb esélyünk is legyen arra, hogy ne veszítsük el Rómát rövid időn belül. A játék az első korban a játékosoktól teljes együttműködést követel. Igen nagy hiba, ha bárki versengésbe kezd ilyenkor, mert az a tapasztalatok alapján Róma biztos bukását – és ezzel minden játékos vereségét is – jelenti. Sokkal helyesebb egy egészséges egyensúly fenntartására ügyelve szerény előnyök beérésével és másoknak is történő biztosításával főként az állam megerősítésén fáradozni. Később viszont, mikor legyőztük a komoly ellenségeket és az államot külső veszély már nem fenyegeti, megkezdődik a politikai versengés. A játékosokat a játékasztalnál tett nyilvános ígéreteik kötik, ám háttéralkuik nem, ezért ez utóbbi esetben mindig gyenge lábakon áll a kooperáció. A Go az emberiség ősi táblás játékai közül az egyik legkiemelkedőbb. Keletkezéséről különféle legendák mesélnek. Az egyik verzió szerint két testvér az örökölt föld elosztására használta. Hogy hogyan tették ezt? Mivel nemrég hallottak az Adrián játékról, úgy döntöttek, hogy kipróbálják. Megállapodtak abban, hogy azért játszák ezt a játékot, hogy elosszák az örökölt 169 holdas, négyzet alakú területet. Belekarcoltak hát egy 13x13-as négyzetrácsos „táblát” a talajba. Úgy döntöttek, hogy addig játszanak, amíg minden mezőről pontosan megállapítható lesz, hogy melyikükhöz tartozik. Köveket gyűjtöttek, és az egyikük a világosakat, másikuk a sötéteket vette magához. El is kezdhettek játszani. Az egyik testvér találomra letette a kövét valahova, majd a másik is. Rakogatták a köveket, igyekeztek területeket elkerítgetni maguknak. Aztán amikor már igen sok kő lent 3
volt a földön, az egyikük a következő állásrészletet fedezte fel: j zjz zz
Mivel ő volt a sötét kövekkel, fogta magát, letette a magáét a felső középső négyzetbe, és levette bátyja közrefogott kövét. Amaz erre felvonta szemöldökét, kicsit elgondolkodott, végül finoman bólintott. Este úgy döntöttek, hogy ez a játék még nem alakult ki tökéletesen, ezért a föld elosztását majd akkor fogják élesben lejátszani, amikor már jól lefektetett szabályaik lesznek. A foglyok – így nevezték el a levett köveket – ejtésének szabályát meg is fogalmazták. Másnap már nem is az Adrián játékot, sokkal inkább a saját játékukat fejlesztették tovább. Később az évek során készítettek egy második játéktáblát is, mert rájöttek, hogy asztalon játszva a kis köveket szerencsésebb a csomópontokra helyezni, mint a négyzetek közepébe. Egyszer végtelen ciklusba is kerültek, és egy frappáns szabályt alkottak annak jövőbeni elkerülésére. Megtanulták az alakzatokban a szemek szerepét, és sok más csodálatos dolgot. Végül az örökölt föld sosem lett felosztva, azon mindig közösen dolgoztak, ahogy e nagyszerű játék tökéletesítésén is. Úgy gondolom, hogy a kooperáció újrafelfedezésre vár. Meg kell tanuljunk együttműködni egymással, de a hozzánk közel állókkal mindenképp. Mi sem alkalmasabb ennek elsajátítására, mint egy erre épülő játék, hiszen abban a sikertelenség nem jár semmiféle kockázattal. Annál nagyobb segítségünkre lehet viszont egymás mélyebb megismerésében és a közös összhang megtalálásában. Erre egy példa: Nagyon érdekesnek találom a nők általam tapasztalt hozzáállását a versengő társasjátékokhoz. Azt vettem észre, hogy ha játszanak is, azt inkább a társaság miatt teszik, a játék során pedig időnként felületes, jószívű, vagy tisztán intuitív, nem racionális döntéseket hoznak. Ezt mi férfiak rendre nem értjük, hiszen mi inkább az optimális – vagy elég jó – választ keressük, és abban nyerünk kielégülést ha azt sikerül megtalálni és alkalmazni. Valójában a jó döntések egymásnak való prezentálásából űzünk sportot. Ezzel szemben a nőknek a játék fogalma valószínűleg talán anyai szerepük miatt is kevésbé szakad el a gyermeki játék világától, így őket fárasztja, ha az valami tökéletes kereséséből kell álljon, és például valószínűség-optimalizálást kellene végezniük könnyed szórakozás helyett. Az Adrián játék ötlete egyébként úgy született, hogy egy barátomnál elkezdtünk Ki nevet a végén? -t játszani egy óriás pizzásdobozon mindenféle konyhában talált tárgyakból kinevezett bábukkal, mikor is egyik barátom javasolta, hogy legyen érvényes minden lépés, ami ellen nem tiltakoznak legalább ketten. A kockákat kockacukorból készítettük és elkezdtünk játszani a hagyományos szabályok szerint. Szép lassan viszont jöttek az egyéni megoldások. Valaki keresztbe lépett a pályán. A lemaradó játékosokkal engedékenyebbek voltunk természetesen. Óvatosan kellett azonban bánni azzal, hogy milyen lépésre adja valaki az áldását, hiszen minden elfogadott új akció egyben precedenst is teremtett. Ez természetesen még nem jelentette azt, hogy legközelebb is meg lehetett lépni ugyanazt. Mégsem történt olyan egyszer sem, hogy valaki az eredeti szabályok szerint lépett, és az ellen bárki szót emelt volna. A végére már alig hasonlított az eredeti játékhoz az, amit játszottunk. Volt, hogy valaki bekapta a másik bábuját, ami egy cukorka volt. Jót nevettünk ezen, hiszen tiltakozni már késő volt. Mégis a végén alig volt különbség a játékosok között, azaz senki sem lett kisemmizve, és mindnyájan igen jól szórakoztunk. 4
Javaslom tehát az Adrián játék kipróbálását családi vagy baráti körben. Szeretném ösztönözni Önöket arra, hogy találják és fejleszzék ki vele a saját játékukat. Egy olyan játékot, melyben mindenkinek azonos szerepe és esélye van, és a versengés szorongató érzésének mellékhatásaitól mentesen fedezheti fel benne a közös szórakozás örömét. Szieberth Ádám
5
