Az 1950-es évek Magyarországa játékfilmeken

Az 1950-es évek Magyarországa játékfilmeken (Oktatási segédkönyv)

Összeállította és szerkesztette:

Gyarmati Gyöngyi Schadt Mária Vonyó József

ASOKA Bt. Pécs, 2004

A kötet a Pécsi Tudományegyetem rektorának anyagi támogatásával készült.

ISBN 963 214 619 0

Kiadó: Asoka Bt.

A kiadásért felel: Vonyó József

Tipográfiai munkák: Asóka Bt. Pécs

Nyomdai kivitelezés: Ofszet Hungária Typo-Stúdió, Nyomda és Dekorációs Szolgáltató Kft. 7623 Pécs, Szabadság út 28. Tel.: 72/512-555, Fax: 72/512-567 E-mail: [email protected] Felelős vezető: Takács Imre

2

Tartalom Előszó …………………………………………………………………………………………………...

5

Vonyó József: A pártállam politikai intézményrendszere Magyarországon ……………………

7

Gyarmati György: A politikai rendőrség a Rákosi-korszakban (1945-1956) ……………….…...

16

Schadt Györgyné: A magyar társadalom szerkezetének átalakulása (1945-1956) ……………..

26

Gyarmati Gyöngyi: Nők, játékfilmek, hatalom …………………………………………………….

41

Filmszövegek …………………………………………………………………………………………..

68

Angi Vera ……………………………………………………………………………………...

68

Becsület és dicsőség …………………………………………………………………………..

83

Filmismertetők ………………………………………………………………………………………...

107

Kis Katalin házassága ………………………………………………………………………...

107

Gyarmat a föld alatt …………………………………………………………………………..

108

Első fecskék ……………………………………………………………………………………

109

Civil a pályán ………………………………………………………………………………….

110

Nyugati övezet ………………………………………………………………………………..

111

Állami Áruház ………………………………………………………………………………...

112

Én és a nagyapám …………………………………………………………………………….

113

Körhinta ………………………………………………………………………………………..

114

Ménesgazda …………………………………………………………………………………...

116

A kurzus teljesítésének feltételei …………………………………………………………………….

119

Vetített filmek …………………………………………………………………………………

119

Követelmények ………………………………………………………………………………..

119

Választható dolgozattémák ………………………………………………………………….

119

Ajánlott irodalom ……………………………………………………………………………..

120

Mellékletek …………………………………………………………………………………………….

146

Szerkezeti ábrák Vonyó József tanulmányához …………………………………………...

1–5

Dalolva szép az élet (filmszöveg) …………………………………………………………..

1–27

3

4

Előszó Egyetemisták ismerkednek múltunkkal — közelmúltunkkal is. Ismerkednek egyéni érdeklődésből, és hallgatóként — a választott szakmájuk szerinti szakon — kötelességszerűen. A tanszékeken folyó oktatás keretében előadásokon, szemináriumon (a szociológusok gyakorlaton is), illetve szakkönyvekből (forráskiadványokból, feldolgozásokból) szereznek ismereteket. Akarva-akaratlanul alakítja a korszakról alkotott képüket számos élmény: irodalmi olvasmányok, színházi előadások, családi hagyományok, a korszakot átélt idősebbek elbeszélései — és filmek. A játékfilm talán minden másnál nagyobb hatást gyakorol ránk. Valós (vagy annak feltüntetett) történeteket, életszerű helyzeteket, emberi sorsokat, örömöket, tragédiákat, konfliktusokat stb. tár szemünk elé. A korabeli mindennapi élet tényleges vagy lehetséges momentumait, melyek kereteit, trendjeit, általánosítható tapasztalatait, legfontosabb összefüggéseit dolgozzák fel a szakmunkák, a történeti és szociológiai szakirodalom. A kétféle hatás — a tudományos munkáé és a művészi élményé — nem mindig épül össze magától szerves ismeretté. Holott a kettő nemcsak kiegészíti egymást, hanem kölcsönösen segíti a másik ismeretszerzési forma hatékonyabb kihasználását. A szakirodalomból szerzett általános ismeretek nélkül aligha érthető meg, illetve értelmezhető, értékelhető helyesen egy át nem élt korszak hétköznapjait ábrázoló film. Az utóbbi által — képpel, hanggal, élő szereplőkkel stb. — megjelenített történetek viszont a kívülálló számára is átélhetővé teszik a múltat. A nézőnek megadatik a lehetőség, hogy gondolatilag, érzelmileg azonosuljon olyan helyzetekkel és emberekkel, melyeket (akiket) nem ismerhetett — vagy viszonyuljon hozzájuk akár ellenségesen. Egy jól megformált film megtekintése után gyakran fogja el az embert olyan érzés, hogy többet tudott meg belőle egy korról, mint könyvtárnyi szakirodalomból. Pedig nem történt más, mint a néhány fontos és jellemző tényt — hétköznapi történet elmesélése keretében — felvillantó művészi alkotás segített rendet rakni a tudomány által közvetített “száraz” történeti, szociológiai ismeretek garmadájában, segített megérteni a köztük lévő (gyakran bonyolult) összefüggéseket. Ezek a felismerések vezették a kötet szerkesztőit arra, hogy két szaktudomány (történelem és szociológia) ismeretanyagát és a filmélmény hatásait egyesítve dolgozzák fel egy kurzus keretében a magyar társadalom 1948–1956 közötti (a “klasszikus” ’50-es évek) életét. A kurzus célja az is, hogy bemutassa, miként lehet felhasználni a művészetet a hatalom eszközeként. A korszakban és a korszakot bemutató, de később született filmek kontrasztja, a születési körülmények és a tartalom, megformálás összefüggéseinek elemzése a történész és szociológus (hallgató) számára egyaránt jól hasznosítható módszertani ismereteket, tapasztalatokat nyújt a film, mint forrás hasznosításáról. Az immár sokadik alkalommal meghirdetett, Az 1950-es évek magyar társadalma filmeken (szociológia), illetve Az 1950-es évek Magyarországa filmeken (történelem) c. féléves kurzus keretében hetenként kerül sor egy-egy — az adott korban született, vagy azt ábrázoló — játékfilm levetítésére, majd annak (2 órás) szeminárium keretében történő megbeszélésére. A szeminárium két, eltérő — történeti, illetve szociológiai — szempontokat érvényesítő csoportban zajlik, közvetlenül a vetítést követően. A sikeres munka feltétele, hogy a részt vevő hallgatók megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek a korszak (ezen belül a vetített film témájával összefüggő) történeti és szociológiai kérdésekről, illetve a film keletkezési körülményeiről. Könyvünk, mely oktatási segédanyag, ebben kívánja segíteni a kurzust felvevő hallgatókat. Feladata, hogy 1. néhány összefoglaló tanulmány révén adjon alapot a korszak legfontosabb problémáinak megismeréséhez, a részletes szakirodalomból szerzett ismeretek rendszerezéséhez; 2. ajánló bibliográfiájával segítse a tájékozódást az 1945-1956 közötti időszakot tárgyaló történeti és szociológiai szakirodalomban;

5

3. filmismertetések, filmszövegek, a filmekről készült korabeli kritikák bibliográfiai adatai révén tegye lehetővé a hallgatók számára a vetített alkotások alaposabb és hatékonyabb elemzését, feldolgozását; 4. ismertesse a kurzus teljesítésének követelményeit. A szerkesztők — a szerzett tapasztalatoktól függően, illetve azokat hasznosítva — tervezik a kötet későbbi kibővítését és átdolgozását, olyan formában, hogy az a szélesebb, filmszerető és a korszakot jobban megismerni akaró olvasóközönség számára is hasznosítható legyen. * * * A korabeli magyar filmművészet, filmpolitika, azaz a politika és film kapcsolatának, továbbá az egyes filmek születési körülményeinek, legfontosabb tartalmi elemeinek megismerése szempontjából alapvető fontosságúak Szilágyi Gábor könyvei (Tűzkeresztség, 1992 és Életjel, 1994), melyekből a filmismertetők szövegét átvettük. Köszönet illeti a lehetőségért a szerző lányát, Szilágyi Blankát, aki hozzájárult a szövegközléshez, s mind őt, mind a Magyar Nemzeti Filmarchívumot és igazgatóját, Gyürey Verát azért a segítségért, melyet a kurzus számára fontos, de már semmiféle formában nem forgalmazott — egyébként beszerezhetetlen — filmek kópiájának biztosításával adott. 2004. február A szerkesztők

6

Vonyó József

A pártállam politikai intézményrendszere Magyarországon A diktatúra Magyarországon Magyarországon 1950-re teljesedett ki a kommunista diktatúra – korabeli szóhasználattal: a proletárdiktatúra – rendszere. Egyes elemei azonban már 1944-1945 fordulójától létrejöttek a Magyar Kommunista Párt vezetésével, a térséget hatalmába kerítő szovjet vezetés akaratából, támogatásával és közreműködésével. Ide kell sorolnunk mindenekelőtt a rendőrséget, ezen belül is a “Terror Háza” lakóit, a politikai rendőrséget (Politikai Rendészeti Osztály, ÁVO, ÁVH), mely kezdettől túlnyomórészt kommunista vezetéssel működött, s az MKP, majd az MDP fontos – de nem kizárólagos – eszköze volt a hatalmi struktúra teljes átalakítása során. Abban pedig terrorisztikus módszereket alkalmazott. A terror elsődleges célja nem is a politikai ellenfelek megsemmisítése volt, hanem a kommunista politikát nem támogató tömegek megfélemlítése. Az ismert folyamat legfontosabb elemei: (1) a rivális és szövetséges pártok különböző eszközökkel történő felszámolása, az egypártrendszer kialakítása; (2) az önszerveződéssel létrejött társadalmi egyesületek sokszínű hálózatának megszüntetése, helyettük monolit, a hatalom által szervezett és irányított társadalmi szervezetek kialakítása; (3) a gazdaság és a kulturális intézményrendszer államosítása; (4) az államszervezet gyökeres átalakítása. Összegezve: a hatalom és társadalom viszonyának radikális módosítása, diktatórikus hatalmi struktúra kiépítése. Az új típusú állam – az első három elem szempontjából is meghatározó jelentőségű – jogi megalapozását, s egyben törvényesítését szolgálta az új alkotmány (1949:XX. tc.) és a korábbi közigazgatási rendszert felszámoló ún. tanácstörvény (1950:I. tc.) elfogadása. Ezeket a törvényeket már az 1949 májusában (az ún. első népfrontválasztás során) megválasztott, de facto egypártrendszerű, új országgyűlés fogadta el. Az az országgyűlés, mely a jelentős részben erőszak hatására kialakult politikai erőviszonyokat tükrözte, s éppen ezért nem fejezte ki a korabeli magyar társadalom valós politikai érdekeit és törekvéseit. A választások lebonyolítása azonban a törvényesség látszatát keltette, s az országgyűlés alkotta jogszabályok jogi legitimációt teremtettek a rendszernek. Az alkotmány ehhez az alapokat és az általános kereteket teremtette meg, melyeket később törvények és rendeltek sora aktualizált az államszervezet különböző elemeinek, a társadalom élete valamennyi területének szabályozása érdekében. Maga az alaptörvény – jóllehet, számos ponton demokratikus elveket tartalmaz – a vezető (kommunista) párt kizárólagos hatalmát bástyázta körül jogi eszközökkel. Mindenekelőtt azzal, hogy az állam és az állampolgárok fő feladataként az MDP (később MSZMP) programjának megvalósítását jelölte meg: “A Magyar Népköztársaság állama … szervezi a társadalom erőit a szocializmus építésére.” (3.§.) “A dolgozók munkájukkal … a szocialista építés ügyét szolgálják.” (9. §. [3] bekezdés) És a példák részkérdésekben folytathatók. Ha bárki, vagy bármilyen szervezet e politikai célokat veszélyeztető, vagy csak attól eltérő tevékenységet folytatott, nézeteket hangoztatott, törvényellenes, sőt alkotmányellenes tettet követett el. Tehát jogszerűen büntethetővé vált. Másrészt, az alkotmány deklarálta a kommunista párt vezető szerepét. Az 1949:XX. tc. még “elrejtve”: “A nép demokratikus egységére támaszkodó és élcsapata által irányított munkásosztály az állami és társadalmi tevékenység vezető ereje.” (56.§. [2] bekezdés utolsó mondata). A módosított változat (1972:I. tc.) már leplezetlenebbül fogalmazott: “A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.” (3.§.) A szövegezés nem csak az állam tekintetében érvényesülő, hanem a társadalom egész életére kiterjedő, totális vezető szerepre utal. Ennél is fontosabb azonban, hogy a vezető szerep deklarálása mellett nem szabályozták annak tartalmát, részterületeit, kereteit, korlátait, ellenőrzésének lehetőségeit. Ezáltal a vezető párt mintegy alkotmány feletti erővé vált, mely arra is hivatott, hogy maga döntsön az alaptörvényben nem rendezett kérdésekről. Így vált lehetővé, hogy a párt és az állam, a párt és a társadalom viszonyát meghatározó szabályokat 1949 és 1989 között sohasem állami szervek alkotta törvényekben és rendeletekben, hanem párthatározatokban fogalmazták meg. Ezeket pedig a társadalom jórészt nem is ismerte, s ezért sem befolyásolhatta, ellenőrizhette, még kevésbé volt lehetősége megváltoztatni, megsemmisíteni őket. Azaz, 1949 után nem államközpontú, hanem pártközpontú politikai rendszer épült ki Magyarországon. Abban nem az állam határozta meg a poli7

tikai párt(ok) mozgásterét, hanem a hatalmat kizárólagosan uraló párt önkényesen alakíthatta az állam működését, s általa is a társadalom életét. Az irányítottak Az állam és szervei A párt kizárólagos hatalmának biztosítását szolgálta a polgári államszervezési elvek, mindenekelőtt a hatalmi ágak megosztásának, relatív függetlenségének, egymást ellenőrző szerepének tagadása. Rákosiék – a marxi elképzelések nyomán és Sztálin gyakorlatát követve – nyíltan deklarálták a törvényhozó és végrehajtó hatalom egységét. A bírói hatalmat nem vonták be ebbe a körbe, de annak függetlensége a gyakorlatban nem – hosszú ideig még a látszat szintjén sem – érvényesült. A szocialista államot a legdemokratikusabbnak deklaráló pártnak azonban fenn kellett tartania az állam demokratikus voltának legalább a látszatát. Ezért hangoztatták a népszuverenitás elvét, s azt, hogy a belőle fakadó jogosítványokat “a Magyar Népköztársaság állampolgárai [által] általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján, titkos szavazással” választott országgyűlés gyakorolja. A demokratikus elvek azonban súlyosan sérültek a gyakorlatban. A népszuverenitás ab ovo nem érvényesülhetett egy olyan rendszerben, amelyben az állampolgárok – egypártrendszer lévén – nem választhattak különböző politikai alternatívák közül, s az egyes jelölés következtében még csak azonos politikai elveket más-más módon képviselő személyek között sem. A képviselőket nem az állampolgárok, vagy azok szuverén szervezetei jelölték, hanem formailag – a párt által irányított – Népfront (Magyar Függetlenségi Népfront, majd Hazafias Népfront) szervei, valójában a párt vezető testületei. A képviselők összetétele látszólag a magyar társadalom – “hatalmat gyakorló” – dolgozó osztályainak arányait tükrözte. Ám általában több mint kétharmad részük volt párttag, s a többi is lojális a hatalomhoz, ami a társadalom egészéről aligha állítható. Másrészt többségük nem hivatásos politikus volt, hanem laikus, s a kezdeti időszakban különösen sok az alacsony iskolázottságú, akiket a legkülönbözőbb eszközök segítségével könnyűszerrel manipulált a pártvezetés. Ez az országgyűlés is csak évente 2-4 alkalommal ülésezett, alkalmaként 2-5 napig. Ilyen időkeretben nem nyílhatott mód érdemi vitákra, a végrehajtó hatalom ellenőrzésére. A ritkán ülésező országgyűlést – az alkotmány módosítását kivéve, minden tekintetben teljes jogkörrel – a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) helyettesítette, ellenőrzés nélkül. Miként az elnevezés is jelzi, az általa alkotott törvényerejű rendeletek pótolták a törvényeket, amelyeket csak bemutatni kellett az országgyűlésnek, nem jóváhagyatni vele. A 21 tagú testület pedig már nemcsak manipulálható, hanem direkt módon irányítható volt. A NET-nek a rendszer működtetésében betöltött szerepét mindennél jobban jelzi, hogy 1951 és 1986 között éves átlagban 5 törvényt és 33 (azaz majd hétszer annyi) törvényerejű rendeletet alkottak. Az egység jegyében a végrehajtó hatalmat formailag is teljesen alárendelték a NET által helyettesített törvényhozó hatalomnak. Ez nemcsak, és nem is elsősorban a kormány vonatkozásában volt fontos, hanem a vidék igazgatásának átalakítása tekintetében. A tanácsrendszer megteremtésével megszűnt a települések és a megyék önkormányzata. A lakosság által választott helyi tanácsokat már az alkotmány megfelelő fejezetcíme is “Az államhatalom helyi szervei”-ként definiálta, melyek – a tanácstörvény szerint – “a demokratikus centralizmus elveinek megfelelően egymás alá és fölé rendelt szervek” (1.§.). Ezzel egyrészt megszüntették azt a polgári gyakorlatot, mely szerint a települések és nagyobb közigazgatási egységek választott testületei a törvényekben meghatározott szuverenitással rendelkeztek, helyi jogszabályokat alkothattak, s azok révén a felsőbb testületek beleszólása nélkül alakíthatták az adott közösség életének fontos területeit. Másrészt felépítettek egy, a különböző szintű szervek alá- és fölérendeltségén alapuló, vertikálisan tagolt hierarchikus rendszert, mely – az országgyűléstől és a minisztertanácstól a legkisebb község tanácsi hivataláig – magába foglalta a magyar állam- és közigazgatás valamennyi testületét és intézményét. (Melléklet 1. sz. ábra) A központi hatalom sokféle eszközt alkalmazott akarata érvényesítésére. Az államosítások nyomán a tanácsok nem rendelkeztek saját tulajdonnal és bevételekkel, költségvetésüket a redisztribúciós rendszer keretében központilag határozták meg, s folyósították. A tanácsi hivatalok 8

munkatársai nem tanácsi, hanem állami alkalmazottként dolgoztak. Mindez a tanácsokat eleve kiszolgáltatta a központi hatalomnak. A felsőbb szintű tanácsok minden tekintetben irányítási, felügyeleti szerepet töltöttek be a hierarchiában alattuk elhelyezkedő tanácsok felett, s egyben azok fellebbviteli fórumaiként működtek. Csak néhány fontos példa e jogosítványok hatályáról. A megyei és járási tanácsok határozatai kötelezőek voltak a hierarchiában alattuk elhelyezkedő tanácsok számára. Utóbbiak feladata jószerével a felettes szervek határozatainak, utasításainak végrehajtására korlátozódott. A tanácsok szabályrendeleteit csak a felettes tanács előzetes jóváhagyása után lehetett kihirdetni, melyek utólag is megsemmisíthették a felügyeletük alá tartozók döntéseit. Előzetes, illetve utólagos felsőbb jóváhagyás nélkül érvénytelen volt a vezetők választása és a vezető tisztségviselők kinevezése. Utóbbiakat azonban a felettes hatóságok (az illetékes szakminiszter, megyei tanács végrehajtó bizottsága) a helyi szervek egyetértése nélkül is áthelyezhették. A NET fel is oszlathatta azt a helyi tanácsot, “amelynek működése az Alkotmányba ütközik, vagy a dolgozó nép érdekeit súlyosan veszélyezteti”. Ennek mérlegelése azonban nem a választók – “a dolgozó nép” – joga volt, hanem az illetékes pártszerveké. Az Elnöki Tanács feladata pedig a végrehajtásra korlátozódott. A felettes szervek irányító, ellenőrző szerepe egymást erősítve, párhuzamosan érvényesült a rendszer mindhárom vertikumában, a képviseleti szervek, a végrehajtó testületek és a hivatali apparátus (szakigazgatási szervek) körében. A központi akarat érvényesítését szolgálta a tanácsok szerveinek horizontális struktúrája, jogkörük szabályozása. A lakosság által választott, nagyobb létszámú képviseleti szervek, a tanácsok érdekérvényesítő szerepét nem csak a parlamenti képviselőkhöz hasonló jelölésiválasztási szisztéma, a viszonylag ritka ülésezés korlátozta. Döntéshozó szerepüket a kisebb létszámú, gyakrabban ülésező operatív testületek, a végrehajtó bizottságok (VB) vették át. Mégpedig a törvényalkotók szándéka szerint. Ezt fejezte ki, hogy a tanácsok elsőszámú vezetőit (elnökök, titkárok), illetve a hivatali apparátusát – a tanácstörvény szövegének megfelelően – nem tanácselnöknek, tanácstitkárnak, hanem vb-elnöknek és titkárának nevezték, a hivatali apparátus pedig a VB osztályai keretében látta el feladatait. A vezetők választása és a hivatalnokok kinevezése is a megfelelő pártszervek és a felettes tanácsi szervek által közvetlenül irányított VB-k, nem pedig a tanácsok jogosítványa volt. Az állami alkalmazottakat tömörítő tanácsi osztályok egyrészt önálló hatósági jogköröket is gyakoroltak, másrészt döntően befolyásolhatták a testületek döntéseit helyzetelemzéseikkel, a rendelet- és határozattervezetek előzetes megfogalmazásával. Így a központi hatalomtól egzisztenciálisan is függő hivatalnokoknak – különösen az első másfél évtizedben – általában nagyobb befolyásuk volt a rendszer működtetésében, mint a lakosság által választott tanácstagoknak. Mindez azt eredményezte, hogy a községek, városok lakossága által közvetlenül választott tanácsok nem választóik akaratát érvényesítették hétköznapi életük megszervezésében, hanem a felettes hatalom céljainak megvalósítására szervezték választóikat. Nem az utóbbiak vágyai, törekvései megvalósításának segítői, hanem azok kordában tartói voltak. Az alkotmány deklarálta ugyan a bírák függetlenségét, a politikai hatalomtól független bíráskodás azonban – legalábbis politikai természetű ügyekben – nem létezett. Ezt fejezte ki, hogy mind az alkotmány, mind a bíróságokról szóló törvény (1954:II. tc.) szövege szerint a bíróságok funkciója: védeni “a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjét”, illetve nevelni “a dolgozókat a szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására”. Ezek pedig a hatalom céljait szolgáló politikai feladatok voltak. A bírákat választották, és visszahívhatók voltak. Mindkettőben a pártvezetésnek volt döntő szava, miként – esetenként – az ítéletek tartalmának meghatározásában is. Mindennél nyilvánvalóbban derült ez ki a koncepciós perek idején. A kommunista hatalomváltást követően felszámolták a korábbi közigazgatási bíróságokat, s nem hoztak létre helyette hasonló funkciójú bírói szervet (pl. alkotmánybíróságot). Így a kommunista diktatúra időszakában nem volt olyan független bíróság, mely elfogulatlanul ítélkezhetett volna a különböző hatalmi szervek egymás közötti, illetve állampolgárokkal kialakult vitás ügyeiben; amely jogi védelmet nyújthatott volna az állampolgárok számára az állammal, illetve a hatalmat ténylegesen birtokló párttal szemben. Ennek egyik felemás következménye volt, hogy a községi tanácsok, ha nem értettek egyet felettes szerveik utasításaival, jogorvoslatért csak ahhoz a –

9

fellebbviteli fórumként is működő – tanácshoz fordulhattak, melynek határozatát kifogásolták, s amelyeket kötelesek voltak végrehajtani. Ilyen feltételek mellett politikai természetű esetekben nem a szó valódi értelmében vett igazságszolgáltatás folyt, hanem a korlátlan hatalommal rendelkező párt alkotmányos normává emelt politikai céljai megvalósításának segítése – bírói eszközökkel, jogi kényszer alkalmazásával. A társadalmi szervezetek A polgári rendszerekben nemcsak az önkormányzatok, hanem az önszerveződéssel kialakult társadalmi egyesületek széles köre is biztosított lehetőségeket az állampolgárok számára. A tulajdonosi és munkavállalói érdekképviseleti szervek védelmet a másik féllel, illetve az állammal szemben; a vallási, nemzetiségi alapon, vagy korosztályok és nemek szerint szerveződők az adott csoportok sajátos törekvéseinek megvalósítására; az azonos érdeklődésűek által alakított kulturális és sportegyesületek a szabadidő értelmes, személyiséget gazdagító eltöltésére stb. Ezt, a Magyarországon is létrejött hálózatot számolta fel az új hatalom 1945 és 1950 között. A belőlük-helyettük létrehozott, a párt által irányított, hatalmas, egységes társadalmi és tömegszervezetek (szakszervezetek, DISZ majd KISZ, MNDSZ, Hazafias Népfront stb.) valójában nem a társadalom szerveződései, hanem az új hatalmi struktúra szerves részei voltak. Funkciójuk nem a társadalom akaratának érvényesítése, hanem egyfajta “transzmissziós szíj” szerepének betöltése: a társadalom véleményének, hangulatának megismertetése a hatalom birtokosaival, s még inkább az utóbbi céljainak elfogadtatása, akaratának érvényesítése a lakosság pártonkívüli többsége körében. Ezt fejezte ki pl. az, hogy – a jövő biztosítása, az ifjúság nevelése miatt kiemelten kezelt – DISZ-t, illetve KISZ-t nem az ifjúság szervezeteként, hanem a párt ifjúsági szervezeteként definiálták. Miként a szakszervezetek funkcióváltása és szervezeti rendjének ezt szolgáló átalakítása is. Feladatukká az irányításukat átvevő kommunista párt (MDP) a dolgozók érdekeinek védelme helyett utóbbiak mozgósítását tette a hatalom által meghatározott gazdaságpolitikai célok megvalósítására. Az érdekvédelmi tevékenységet – “szindikalizmusnak” és “szociáldemokratizmusnak” bélyegezve azt – elítélték, s helyette azt várták el tőlük, hogy a munkásokat a teljesíthetetlen normák betartására (I. ötéves terv), munkaversenyek szervezésére, plusz műszakok vállalására késztessék, kényszerítsék. A SZOT elnökségének 1950. május 7-i határozata – a szakszervezet tragikomikus karikatúrájaként – arra kötelezte az üzemi szakszervezeti szerveket, hogy “ne tűrjenek meg semmi liberalizmust a vállalatvezetés részéről. Hassanak oda, hogy a vállalati fegyelmi bizottságok hozzanak szigorú intézkedéseket a normalazítások, bércsalások elkövetőivel szemben.”.1 Az ellentmondásos szituáció a rendszer egészének jellemzőiből fakadt. Az alkotmány (és a propaganda) szerint “a termelési eszközök zöme társadalmi tulajdonként az állam … tulajdonában van.” A “munkások és dolgozó parasztok államá[nak]” tulajdonában. Utóbbiak így saját javaikat gyarapítják erejük megfeszítésével végzett – az alkotmány által “kötelességükké és becsületbeli ügyükké” tett – munkájukkal. Ha viszont úgy érezték, hogy az eléjük állított követelmények ellentmondanak érdekeiknek, s ezért szembefordultak a tulajdonossal, a tulajdonviszonyok szerkezete miatt egyben az állammal fordultak szembe. Ezzel pedig államellenes tevékenységet fejtettek ki, amit a törvény szerint büntetni kellett és lehetett. A hatalmat gyakorló párt céljait szolgálta, hogy a korábbi szakmai szakszervezeteket ágazatok szerinti egységekbe tömörítették, s erősítették az egész mozgalom egységét. Ezáltal direktebben érvényesíthették a pártirányítást, másrészt az érdekképviseleti szerv struktúrája közelített az állami tulajdonú gazdaság és az állami intézményrendszer szerkezetéhez, ami lényegesen megkönnyítette az azonos célokat szolgáló, de részben eltérő módszerekkel történő párhuzamos irányítási feladatok ellátást a társadalom életének egyes területein. A kulturális és sportegyesületeket, a különböző tárgyakat gyűjtők köreit, a hagyományőrző és honismereti csoportokat stb. nem lehetett ilyen monolit szervezetekbe tömöríteni. Ezeket vagy állami intézmények (minisztériumok, egyetemek, iskolák, állami vállalatok stb.), vagy tanácsok, szövetkezetek (stb.) és azok intézményei vették át, szervezték és finanszírozták. Ezzel pedig be1

Nehéz esztendők krónikája 1949-1953, 239.

10

tagolódtak az állam intézményrendszerének hierarchiájába. Azokat, amelyek oda sem illettek, a Hazafias Népfront fogta össze, s biztosította – mindenekelőtt a hatalom által történt ellenőrzésüket. Az állampolgárok valódi önszerveződése ezzel lényegében baráti körökre, s esetenként azokból kibontakozó, határozott programok megvalósítására szerveződő csoportokra korlátozódott. A hatalom azonban ezeket is kontrollálta – “titkosszolgálati eszközökkel”, besúgók alkalmazásával, lehallgatásokkal stb., amit az ÁVH, majd a III/III-as ügyosztály végzett vagy irányított. Az irányító – a párt (MDP, MSZMP) Az egész problémakör egyik nagy kérdése: Miként lehetett képes a társadalom általában 8% körüli részét tagjai sorában tudó párt négy évtizeden keresztül megtartani hatalmát, s ennek nagyobb részében (1963-1989) a nyers erőszak alkalmazása nélkül? Mi tette lehetővé, hogy egy szűk csoport, időszakonként a legfelső pártvezetés néhány (pl. 1951-1953 között a Honvédelmi Bizottság három) tagja dönthessen az egész ország sorsáról? A válasz részben külső tényezőkben (nemzetközi erőviszonyok, szovjet befolyás és katonai jelenlét stb.) keresendő. Ezek azonban éppúgy nem adnak mindenre magyarázatot, mint a terror. Autentikus válaszok csak a párt szervezetének, belső működési mechanizmusainak és az irányítás eszközeinek, módszereinek ismeretében adhatók. A párt szervezete és működése Az MDP és az MSZMP szervezeti struktúráját – miként a hatalmat kizárólagosan gyakorló pártokét (állampártokét) általában – területi és munkahelyi szempontok szerint alakították ki. Működési alapelvük pedig – más bolsevik típusú pártokkal egyezően – a demokratikus centralizmus volt. E két elv érvényesítésével egy vertikálisan tagolt, szigorú hierarchia keretei között működő szervezet jött létre, és működött – a név- és a részleges formai változások ellenére – bő négy évtizeden keresztül lényegében változatlanul. (Melléklet 2. sz. ábra) A két szervezeti elv önmagában nem kárhoztatható. Még a sokak által és sokszor minden rossz forrásaként aposztrofált demokratikus centralizmus sem. Számos (köztük több mai magyarországi) polgári párt gyakorlati működésében legalább annyi centrális elem fedezhető fel, mint amennyi az MSZMP szervezeti szabályzataiból kiolvasható. Az igazi probléma nem a hirdetett elvekben, hanem a tudatosan torzított megvalósításban volt. A demokratikus centralizmus, szervezeti szabályzatokban megfogalmazott, legfontosabb demokratikus elemei az alábbiak voltak: (1) a vezető szerveket alulról felfelé, titkos szavazással választották; (2) a vezetők és a testületek beszámolási kötelezettséggel tartoztak választóiknak; (3) a határozatokat testületek hozták többségi szavazással; (4) a tagságnak és az alacsonyabb szintű szervezeteknek joga volt javaslatokkal, véleményezéssel befolyásolni a felsőbb szervek döntéseit, munkáját. A centrális elemek: (1) a felső szervek határozatai kötelezőek az alsó szintű szervekre és a párt valamennyi tagjára; (2) a választott vezetők a felettes szint testületeinek is felelősséggel tartoztak, azok is beszámoltathatták, ellenőrizhették őket; (3) a testületekben többségi szavazással hozott döntések képviselete és végrehajtása a kisebbségben maradtak számára is kötelező volt; (4) utóbbiak nem ismertethették meg álláspontjukat a tagsággal, illetve más pártszervezetekkel. (Aki ezt tette, az egyik legsúlyosabb pártvétséget követte el, a frakciózást.) Lássunk néhány példát, melyek jelzik az elmélet és gyakorlat kontrasztját. A különböző szintű vezető szervek, azok irányítóinak (első titkárok, titkárok) illetve a pártértekezletekre, a kongresszusra delegált küldöttek megválasztása a szervezeti szabályzat szellemében, valóban alulról felfelé, titkos szavazással történt. Rendszerint a párt legfelsőbb szerve, a kongresszus előkészítéseként. A Központi Bizottság (KB) vagy a Politikai Bizottság (PB), választások rendjét szabályozó határozatai szerint azonban a tagság, illetve a küldöttek által választott jelölőbizottságok csak olyan javaslatokat terjeszthettek az alapszervezet taggyűlése, illetve a pártértekezletek elé, melyeket a felettes végrehajtó bizottság (a megyei szervek esetében a Politikai Bizottság) jóváhagyott. A párt működésében – hasonlóan a törvényhozáshoz és a tanácsrendszerhez – nem a közvetlenül választott, nagy létszámú, ritkábban ülésező döntéshozó szervek 11

(KB, pártbizottságok), hanem a kis létszámú, operatív végrehajtó testületek játszottak meghatározó szerepet. Ezeket és vezetőiket nem közvetlenül a kongresszus és a pártértekezletek választották, hanem az általuk választott KB és pártbizottságok. A jelölés pedig ebben az esetben már nem választott jelölőbizottságok joga volt, hanem – képviselője révén – a felettes végrehajtó testületé. Mindez azt jelentette, hogy a választás csak formálisan történt alulról felfelé. A tagság és a küldöttek titkos szavazással valójában a felettes szervek által kijelölt (jóváhagyott) személyeket juttattak párttisztségekbe. Azaz: a vezetőket a gyakorlatban nem alulról felfelé választották, hanem felülről kiválasztották. Ez is szerepet játszott abban, hogy a választott vezetők többnyire nem választóik érdekeinek, véleményének képviselői, hanem kiválasztóik (azaz feletteseik) akaratának érvényesítői lettek. Ez pedig nem a demokratikus működést, hanem a centrális irányítás lehetőségét erősítette. A felülről történő “kiválasztás” gyakorlata nemcsak a demokratikus elemet változtatta centrális elemmé. Konzerváló tényező is volt, hisz az új vezetők jelölését jóváhagyó felsőbb szerveket az előző kongresszust megelőzően (4-5 évvel korábban) választották. Ezáltal nemcsak a felsőbb szintek, hanem mindig a régi vezetők választották ki az újakat – saját normáik szerint. Nem véletlen, hogy konszolidált időszakokban minden szinten a változatlanság jellemezte a pártvezetést, s csak nagyobb társadalmi feszültségek felhalmozódása, a hatalom válsága, vagy külső nyomás eredményezett jelentős változásokat a vezetés személyi összetételében és politikai habitusában. Hasonlóképpen sérültek más demokratikus jogok is. A KB-t és a pártbizottságokat választóik (a kongresszus és a pártértekezletek) csak 4-5 év elteltével számoltathatták be, s már nem ugyanazok a küldöttek, akik választották és megbízásokkal látták el őket. E döntéshozó szervek – ritkán tartott – ülésein nem nyílhatott mód az általuk választott végrehajtó szervek és vezetők következetes és tartalmas beszámoltatására. Ezt a felettes végrehajtó szervek rendszeres irányító és ellenőrző munkája helyettesítette. Mindezek következtében nem a tagság, s még csak nem is a döntéshozó testületek, hanem minden téren a végrehajtó szervek határozták meg a párt működését, s ezzel önmagában is sértették a demokratikus centralizmus elvét. Ezt példázza a választási gyakorlat alakulása is. A vezetőségek alulról felfelé történő, demokratikus választásáról a párt legfelsőbb szerve, a kongreszszus által elfogadott szervezeti szabályzat rendelkezett. Ezt az elvet a kongresszus által választott KB, illetve az utóbbi által választott (9-13 fős) PB, vagy (5-7 fős) titkárság határozatai alapján változtatták (és sértették) meg a gyakorlatban. Azaz a KB vagy a PB saját felettes szervük – rájuk nézve kötelező – határozatát nem hajtották végre, sőt az általuk irányított alsóbb pártszervezeteket arra kényszerítették, hogy a párt alapszabályával ellentétes tevékenységet folytassanak. S mivel a KB (PB, titkárság) felettes szervük volt, ők kötelesek voltak határozatait végrehajtani. Erre kötelezte őket a pártegység (a párt ideológiai, politikai és cselekvési egysége) érdekében szigorúan megkövetelt pártfegyelem. (Az MDP szervezeti szabályzata “vasfegyelmet” várt el a tagoktól.) A testületek formailag demokratikusan, többségi szavazással hozott döntéseinek kötelező érvénye a hierarchia alsóbb szintjeire nézve, a kisebbségi vélemények terjesztésének, megvitatásának, s ennek érdekében a szervezetek közötti horizontális kapcsolatok tilalma egyrészt nem adott módot a különböző álláspontok széleskörű ütköztetésére, a tagság többségi véleményének megismerésére, másrészt lehetetlenné tette a pártvezetés valódi kritikáját, legalábbis azt, hogy érdemben befolyásolják utóbbi döntéseit. Hiába deklarálták a demokratikus centralizmus meghatározó jellemzőjeként, hogy “annak két oldala szorosan összefügg, egymás rovására nem, csak egymást erősítve fejleszthetők”, a centrális elemek érvényesítése minden kérdésben rendre lehetetlenné tette a demokratikus elvek érvényesülését. Ennek egyik alapvető oka, hogy a szervezeti szabályzatokban nem teremtették meg az utóbbiak garanciáit, míg a centrális elemek megsértőivel szemben szigorú szankciók alkalmazását írták elő. Ezért fogalmazza a történeti és politológiai szakirodalom teljes joggal, és szinte egyhangúan: a demokratikus centralizmus jelszavával formált párt (és államszervezet, társadalmi szervezetek) működését az egyoldalú, bürokratikus centralizmus jellemezte.

12

Ez a rendszer a legfelső pártvezetés számára a párton belül csak a saját belátása által korlátozott – tehát lényegében korlátlan – döntési lehetőséget biztosított, míg a szervezeteket és a tagságot a felsőbb utasítások kritikátlan végrehajtására kényszerítette. Így az MDP és az MSZMP, mint állampárt nem az átlagosan mintegy nyolcszázezernyi tag akaratának érvényesítője, hanem a pártot irányító néhány vezető akaratérvényesítésének eszköze lett. Miként alkalmazták ezt az eszközt? A pártirányítás módszerei Az állampárt központi szervei, a hatalom kizárólagos birtokosaként meghatározták Magyarország egész életét. Nem volt a társadalmi tevékenységnek olyan területe, a gazdaságnak olyan ágazata, a kultúrának olyan eleme, vagy éppen olyan intézménytípus, melynek működését ne szabályozták volna párthatározatok. A pártközpontban döntöttek arról, mikor, milyen kérdésről születik törvény vagy törvényerejű rendelet. Ugyanott született meg ezek koncepciója, és ütötték rá a szakminisztériumokban megfogalmazott végső szövegváltozatra a pecsétet, mielőtt az illetékes állami szerv elé terjesztették elfogadásra. Nemcsak törvények, hanem párthatározatok megvalósítását is szolgálták miniszteri rendeletek, illetve társadalmi szervezetek vezető testületeinek határozatai. Ezek a párthatározatok csak a párttagokra nézve voltak kötelezőek. Ők azonban állami vagy társadalmi szervezet tagjaként, vezetőjeként, intézmények élén állva sem cselekedhettek a “párt útmutatásától” eltérően. Övék volt a felelősség, hogy az általuk irányított szervezet, intézmény a párt(vezetés) akaratának megfelelően működjék. Az 1962-ig a fontos pozíciókban lényegében kizárólag, s azt követően is zömmel a párttagok közül kikerült vezetők így érvényesíteni tudták a párt akaratát a társadalom életének minden szférájában, valamennyi intézményben. Ezt a gyakorlatot nevezték közvetett pártirányításnak. A közvetett pártirányítás megvalósításának kulcseleme volt a párt kádermunkája, az ún. nomenklaturális jogok kizárólagos gyakorlása. Az 1980-as évek végéig valamennyi állami vezető, illetve magasabb beosztású alkalmazott (pl. egyetemi, főiskolai tanár, docens) kinevezésére és felmentésére, a társadalmi szervezetek vezetőinek, vagy pl. bírák választás előtti jelölésére csak az illetékes párttestületek előzetes egyetértése esetén kerülhetett sor. E pártjogosítvány kiterjedt a minősítések, kitüntetések, előléptetések, jutalmak stb. véleményezésére, lényegében a személyzeti munka minden elemére, az 1980-as években mintegy 90.000 pozícióval kapcsolatban. A vezetőkkel szemben hármas követelményt támasztottak: a politikai megbízhatóságot, a szakmai felkészültséget és a vezetői alkalmasságot. Kezdetben szinte kizárólag arra figyeltek, hogy a kiválasztottak az első követelménynek feleljenek meg. Később az arányok változtak, de a politikai lojalitás mindvégig primátust élvezett. A hatalom megragadása és kiépítése időszakában általános, s később is gyakori megoldás volt, hogy alacsony iskolázottságú, kevés politikai tapasztalattal rendelkező fiatalokat neveztek ki, lakhelyüktől távoli településekre. Az egzisztenciális emelkedést, kiváltságokat biztosító megbízással a kinevező felsőbb vezetők eleve megalapozták az új vezetők lojalitását, akik – megfelelő ismeretek és tapasztalatok híján, az ismeretlen környezetben – segítséget is kinevezőiktől, a tapasztalt felettesektől várhattak. Ez pedig már nem (csak) vállalt lojalitást, hanem kényszerű kiszolgáltatottságot (is) jelentett. E káderpolitikával a központi akarat érvényesülésének személyi feltételeit biztosították. Az irányítás eszköze volt “az intézményesített többes szervezeti tagság”.2 A társadalmi szervezetek (párttag) elsőszámú vezetői minden szervezeti szinten tagjai voltak a pártbizottságoknak, országos szinten a KB-nak, de a szakszervezet és a KISZ főtitkára szinte mindvégig a PB-nek is. A tanácselnököket általában beválasztották a párt végrehajtó bizottságba, s fordítva: a párt (első)titkárait a tanács VB-be. Így az állami és társadalmi szervezetek vezetői nem egyszerűen párthatározatokat hajtottak végre kötelező érvénnyel, hanem személyes részvételükkel hozott döntéseket. (Melléklet 3. sz. ábra) Mindezek révén olyan hatalmi struktúra alakult ki Magyarországon (is), melyben nem az állami keretek, alkotmányos normák szabályozták a párt(ok) lehetőségeit, hanem a kizárólagos hatalmat gyakorló párt diktált mindent. A párt belső viszonyai pedig a legszűkebb vezetői körnek 2

Bihari Mihály: Magyar politika, 26.

13

biztosították ezt a lehetőséget. A társadalmi szervezetek nem a lakossági érdekek érvényesítését szolgálták a hatalommal szemben, hanem az utóbbi eszközei voltak a társadalom feletti uralom biztosításában. Ebben a rendszerben egyszerre irányított és ellenőrzött minden szervezetet az azonos szintű (munkahelyi, községi, megyei stb.) pártvezetés és a szintén a megfelelő pártszerv által irányított és ellenőrzött felettes állami vagy társadalmi szerv. Így valósult meg – Bihari Mihály szavaival – “a döntési jogosítványok erős vertikális és horizontális centralizációja”3, másként fogalmazva, a hatalom koncentrációja, melynek kiindulópontja, mindkét irányban a párt központi vezetése volt. (Melléklet 4. sz. ábra) Az állampolgárnak pedig az irányításoknak-ellenőrzéseknek ebben a mindent és mindenkit lefedő hálójában kellett élnie mindennapi életét. A túlnyomó többség pedig – ha akart, ha nem – állami alkalmazottként (hisz másra alig volt lehetősége) valamilyen módon és mértékben kénytelen volt beilleszkedni ebbe a hálóba. A hálóba, ami nem(csak) segítette, hanem mindenekelőtt korlátozta. Ha úgy tetszik – jóllehet egyre enyhébb formában – rabságban tartotta. Ez a háló volt tehát a lánc. S benne szem (majdnem) mindenki, aki akkor élt… Mindez persze csak váz, a legfontosabb jellemzők összefoglalása. Az összképet számos eltérő részlet árnyalja, s a rendszer – több vonatkozásban – időben is módosult. Ezek jelzése érdekében most csak két megjegyzést teszünk. Egyrészt azt, hogy a szavak és a tettek kontrasztjával eleve beépítettek a rendszerbe egy olyan elemet, ami a belső bomlás lehetőségét rejtette magában. Ormos Mária már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a sztálini szisztémában a “gyakorlat lényegében elszakadt az eredetileg humanistaként megfogalmazott ideológiától”, s az utóbbi alapján “a vezetés számonkérhetővé vált”.4 Hozzátehetjük: még nagyobb súlya volt ebből a szempontból annak, hogy az ideológiában megfogalmazott elveket az alkotmány(ok)ban és párt szervezeti szabályzatokban kodifikálták is. Így – kedvező szituációban – jogi, illetve pártjogi értelemben is hivatkozni lehetett rájuk. E lehetőségek kihasználása is szerepet játszott abban, hogy a hatalom – válságszituációkban (pl. 1953-ban, 1956-ban) kényszerből, konszolidált viszonyok között (a Kádár-korszak utolsó másfél-két évtizedében) a társadalommal kialakított konszenzus erősítése érdekében tett engedményként – változtatásokat hajtott végre a rendszer egyes elemein, illetve más, humánusabb módszereket alkalmazott. Másrészt, épp a Kádár-korszakban bekövetkezett, az iménti momentummal is összefüggő változásokra kell utalnunk. 1962-1963 után a hatalom nem csak, sőt egyre inkább nem büntetett, hanem “csak” megfigyelt, tiltással, tűréssel és támogatással presszionált, más szocialista országoknál kedvezőbb életfeltételek (a vagyonszerzés lehetőségei, a kulturális szabadság jóval nagyobb mértéke, mozgásszabadság stb.) biztosításával nyert meg százezreket, sőt milliókat. Mindez részlegesen kiterjedt az államszervezet és a párt működésére. A demokratikus jogok bővítése az MSZMP-ben az 1970-es évek végétől, a választójog viszonylag jelentős átalakítása, az országgyűlés jogosítványainak – addig elképzelhetetlen, s korlátozott voltuk ellenére is jelentős – kiterjesztése 1983-ban, fontos pontokon bontotta meg a rendszert. Ezek a változások tették lehetővé, hogy az MSZMP 1988. évi pártértekezletén a tagságból is induló kezdeményezések hatására, a régi mechanizmusokat megtörve, a központi akarattól eltérő összetételű új testületeket választottak; az 1985. évi választásokat követően pedig az országgyűlésben már ellenzéki hangok is megszólaltak, s érdemi viták bontakoztak ki. Mindennek nem kis szerepe volt abban, hogy felgyorsult az MSZMP belső átalakulása, ami 1989 októberében elvezetett az MSZP megalakulásához. Másrészt abban, hogy az MSZMP KB eljutott a többpártrendszer elfogadásáig, az illegálisan szervezkedni kezdő ellenzéki csoportok pedig már ezt megelőzően a régi hatalmi szisztéma keretei között legálisan léphettek fel, pártokká alakulhattak, s a pártállam vezetésével folytatott tárgyalások során, az előbbi beleegyezésével és közreműködésével, békés úton valósulhatott meg a rendszerváltás kezdetét jelentő fordulat.

3 4

Bihari Mihály: Magyar politika, 22-23. Ormos: Nemzetiszocializmus – sztálinizmus, 11. Lásd még: Uő.: Boldogságideológiák, 1191-1994.

14

Válogatott bibliográfia A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948-1956. Főszerk.: Izsák Lajos. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962, 1963-1966, 1967-1970, 1971-1975, 19761980, 1981-1985, 1986-1989. Kossuth, Budapest. Az MDP és az MSZMP kongresszusainak jegyzőkönyvei a Szikra, illetve a Kossuth Könyvkiadó kiadásában. Állami és társadalmi szervezetek Magyarországon. Főszerk.: Péter János Szerk.: Besnyő Károly. Kossuth, Budapest, 1985. Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal. Budapest, 2000. Az alkotmányosság alapjai. Társadalom – demokrácia – alkotmányosság. Szerk.: Kukorelli István, Schmidt Péter. Kossuth, Budapest, 1989. Bélley László: A szocialista bürokráciáról. Szociológia 1989. 3-4. sz. 221-235. Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia. Universitas, Budapest, 1992. 206-219. Bihari Mihály: Magyar politika 1945-1995. (A magyar politikai rendszer történetének főbb szakaszai a második világháború után) Korona Kiadó, Budapest, 1996. Feitl István: Pártvezetés és az országgyűlési választások 1949-1988. In: Parlamenti képviselőválasztások 19201990. Tanulmányok. Szerk.: Földes György, Hubai László. Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1994. 285-306. Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története. Pannonica, Budapest 2000. Gyarmati György: A diktatúra intézményrendszerének kiépítése Magyarországon 1948-1950. Juss 1991. 2. sz. 136-147. Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere. Valóság 1991. 2. sz. 51-63. Gyarmati György: A kampány-szocializmus állama. In: A magyar államiság első ezer éve. Szerk.: Font Márta – Kajtár István. Pécs, 2000. 239-263. Gyarmati György: A politika rendőrsége ’45-56. Beszélő 2000. 9-10. sz. 85-94. (E kötetben: 17-26.) Gyarmati György: Káderpolitika a Rákosi-korszak tanácsrendszerében, 1950-1953. Magyar Tudomány 1998. 10. sz. 1183-1194. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989. Hegedűs András: A funkcionárius. Századvég 6-7. Bp. 1988. 123-132. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. I-III. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. Íme a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle 1992. 3. sz. 73-95. Ki volt Kádár? Szerk.: Rácz Árpád. Rubicon – Aquila-könyvek, Budapest, 2001. Kovács M. Mária – Örkény Antal: Káderek. (Szociológiai Füzetek 52.) ELTE Szociológiai Intézet, Budapest, 1991. Magyar alkotmánytörténet. Szerk.: Mezey Barna. Osiris, Budapest, 1995. 359-371. Magyarország a XX. században. I. kötet. Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Főszerk.: Kollega Tarsoly István. Babits Kiadó, Szekszárd, 1996. Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Szerk.: Balogh Sándor. Gondolat, Budapest, 1986. Ormos Mária: Boldogság-ideológiák a XX. században. Magyar Tudomány 1994. 10. sz. 1189-1201. Ormos Mária: Nemzetiszocializmus – sztálinizmus. História 1995. 4. sz. 9-14. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 1999. Segédkönyv a Politikai Bizottság (MSZMP) tanulmányozásához. Szerk.: Nyírő András és mások. Interart, Budapest, 1989. Szakadát István: Káderfo(r)gó. A hatásköri listák elemzése. Társadalmi Szemle 1992. 8-9. sz. 97-120. T. Varga György: Adalékok és szempontok a Magyar Dolgozók Pártja hatalmi helyzetéhez. Múltunk 1998. 2. sz. 175-182. Terror, diktatúra és demokrácia. (Pünkösti Árpád interjúja Ormos Máriával) Népszabadság (Hétvége) 2002. május 25. 21, 25.

15

Gyarmati György

A politika rendőrsége a Rákosi-korszakban, 1945–1956.* 1. A politika rendőrsége – fogalomtisztázás A politikai rendőrség minden modern államban létező belügyi szakigazgatási ág, értelemszerűen sajátos intézményi, feladat- és eszközrendszerrel, de már a “normális” parlamenti demokráciákban sem egyértelműen rögzített működési, hatáskörrel, illetve felügyelettel. A totalitárius – esetünkben a kommunista – rendszerek politikai rendőrsége az előbbiekhez képest több szervezeti-irányítási, és “funkcionális” működési eltérést mutat. Az általánosnak tekinthető közfelfogással ellentétben a második világháború utáni politikai rendőrség működési területének bővülése nem “saját maga által kivívott” kompetencia-kiterjesztés eredménye, hanem nevezett rendszer felépítésének, működési logikájának következménye. (A világháború alatt létrejött – különböző irányítás alatt álló – politikai természetű ügyekben eljáró elhárító, hírszerző szervezetek már törekedtek a társadalom politikai arculatának lehetőleg teljes körű feltérképezésére, illetve politikai orientációjának kiterjedt hálózaton keresztül való befolyásolására.) Elöljáróban egy olyan anomáliára kívánok utalni, ami történeti narrációkban is visszatérő tartalmi “elírás”. A közkeletűen pártállaminak nevezett rendszer működési mechanizmusának bemutatása során rendre olyan értelmezési mezsgyébe zökkennek a részletező leírások, mintha a – különböző időszakokban eltérő néven működő – politikai rendőrség “önjáró”, teljhatalmú intézményként működött volna, s nem a hatalmi központ egyik(!) eszközeként járt volna el. Mérei Ferenc – a történeti irodalomba Litván György által beemelt – “krampusz” fogalma a politikai rendőrség kódolására5, nem csupán a politikai folklór területén, hanem a hatalmi hierarchia intézménytörténeti rendje felől nézve is pontosan jelöli ki a politikai rendőrség helyét, státusát. A krampusz – esetünkre aktualizálva – Rákosi Mikulás fenyítő segédje, úgy, ahogyan ezt a szerepet a virgácsosztó igazi krampusz játssza az igazi Mikulás asszisztenseként. (Más kérdés, hogy – a példázatnál maradva – Rákosi Mikulás puttonya jórészt virgácsokkal volt kibélelve.) Az az ideológiai kizárólagosság igényével vezérelt monolit politikai rendszer, mely a második világháború után – a kelet-közép európai kisállamok sorához hasonlóan – Magyarországon is kiépült, legfőbb jellemzőjeként kívánta teljes körűen maga alá gyűrni a társadalom minden létezési szféráját és annak minden szintjét. Az adott uralmi rendszer lényegéből eredt, hogy szélesebb vizslatási terep és kiterjedtebb represszív funkció jutott a politikai rendőrségnek. Egyként gyarapodtak a politikai vezetéstől közvetlenül kapott feladatai, valamint a társadalommal szembeni konfrontációs ideológiai tételekből derivált kopó-szerep tennivalói. A ma esetleg mosolyt fakasztó “élesedő osztályharc”, illetve “fokozódó éberség” ideológiai toposzokból akkor napi feladatok következtek, pontosabban ezek megtalálásával kellett bizonyítani a rendszer fenntartás nélküli szolgálatát. Ugyancsak a vizsgált korszak pártállamának “logisztikai készületlenségéből” eredt, hogy saját (elvi) igényének is képtelen volt megfelelni. A szándéka szerinti totális uralmat nem sikerült konszolidálni, azaz minden területen egyidejűleg és azonos intenzitással működőképessé tenni az elnyomás rendszerét. Emiatt tekinthető a Rákosi-korszak – beleérve Nagy Imre “új szakaszát” is – a kampányszocializmus időszakának. Kezdetben a kampányok valóban egy-egy területre összpontosított offenzívaként indultak. De már 1950 második felétől változás érzékelhető a motiváló tényezőkben. A teljes körűen centralizált államgépezetben hol itt, hol ott mutatkozott tartós üzemzavar. Egy idő után már aszerint kellett rangsorolni az akciókat, hogy hol halasztható még a gépezet reparálását célzó azonnali beavatkozás, s a leginkább működésképtelennek bizonyuló területeknek próbáltak – mondjuk így – gyorssegélyt nyújtani. Ezt persze minden esetben összekötötték az adott területen “kártevő célzattal aktivizálódó ellenség” felmutatásával, amihez a politikai rendőrség mindig sietett hozzárendelni a megfelelő – úgymond – bizonyító anyagok sorát. (Gondoljunk a “több szabotázs, mint munkaóra” időszakára –, vagy az ún. ellenséges elemek megjelenési formái* 5

Eredeti megjelenés: Beszélő 2000. 9-10. sz. 85-94. Litván György: Mérei és a “Krampusz”. Beszélő, 1999. 2. sz. 60-70. o.

16

nak valóban fantáziadús kategorizálására, tipizálására.) A józan ítélőképességüket őrző kortársak számára leginkább ezen – idővel egymásba érő – kampányok nyújtottak támpontot annak feltérképezésére, hogy éppen hol futott ismét zátonyra a szocializmus hajója. Ezen összefüggésben próbálom érzékeltetni apró nyelvi korrekcióval azt, hogy a hagyományos fogalomhasználat szerinti politikai rendőrség – a korábbról vagy máshonnét is ismerhető szervekhez képest –, sokkal szorosabb értelemben közvetlenül a politika rendőrsége volt. A háború utáni magyar politikai rendőrség nem (csupán) az állam biztonságát veszélyeztető konspirált ügyleteket csendben felderítő és semlegesítő szerv,6 hanem (főként) egy egyeduralomra törő politikai irányzatnak a hatalom megszerzésében, majd annak gyakorlásában a legkülönbözőbb területeken és a leghétköznapibb praxisában is intenzíven használt segédereje. Ennek szem elől tévesztése többfajta módon is elrajzolttá teheti a korszak történeti rekonstrukcióját. A Péter Gábor, illetve utódai által vezetett politikai rendőrség valóban szinte kimeríthetetlen leleményességről tett tanúbizonyságot mind a társadalom szabadlábon lévő hányadának megfélemlítését, mind az őrizetes vallomások kicsikarásának módozatait illetően. Hasonló, dehonesztáló minősítéssel jellemezhető az eljárások során a fiktív tényállás kényük-kedvük szerinti további kriminalizálása, súlyosabb büntetés kiszabása érdekében. Az eddig feltárt esetek is bőségesen elégségesek ahhoz, hogy az utókor elszörnyülködjön, noha ténykedésük formaváltozatainak – a teljes repertoárhoz képest – még csak a kisebbik hányada ismert. A politikai rendőrség működésének a bemutatása akkor is erőteljesen kriminalizálja a Rákosi-korszak történeti pannóját, ha azt nem igyekszünk nyelvi fordulatokkal tovább dramatizálni. (Más kérdés, hogy mennyire lehet – a szakmai önbecsülés szempontjából szükséges is – különválasztani a közelmúlt rendszerváltásával óhatatlanul együtt járó, visszamenőleges elégtételszerzéssel párosuló kriminalizálást, és azt a sötétebb tónusú korrajzot, mely a jórészt csak újabban hozzáférhetővé vált források felhasználása révén körvonalazódik.) Célt téveszt viszont a krónikás, ha – a korábban idézett Mérei-hasonlatnál maradva – túlzottan impresszionálva a valóban gyomorfordító eljárások sorától, a krampuszt “mikulássá” lépteti elő. Ezzel Rákosi Mátyás ’mindenért Péter Gábor provokációja a felelős’ teóriáját galvanizálja újra életre, azaz – akarva-akaratlanul – az állampárt változó összetételű vezérgarnitúrájának a fontosságát relativizálja, s mintegy “alájuk célozva” leli fel azt a kört, melyet a korabeli társadalom megpróbáltatásainak (meghurcoltatásainak) okozóiként ír le. Mivel az említett szerv tárgyalt korszakunkban valóban a politika rendőrsége volt, működésének bemutatása nélkül aligha rekonstruálható hitelesen a korszak politikatörténete. De – profánul szólva – nem a farok csóválta a kutyát. Akkor sem, ha Péter Gábornak vagy utódainak voltak ilyen irányú ambíciói. Sőt, úgy tűnik, hogy esetenként – főként a személyes áskálódás síkján – még sikeres akciókat is elkönyvelhettek. Mindez – a rendszer egészének működése szempontjából – alig volt több, mint amikor a gazda koncot dob a vérebnek, avagy a király szabad kezet ad hóhérának az általa hozott halálos ítélet végrehajtási módozatának a megválasztásában. 2. Periodizáció A fentiekben amellett érveltem, hogy a második világháború után a politikai rendőrség működése sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a köztörténet eseményeivel, fordulataival. Ebből mégsem következik, hogy szervezeti metamorfózisa, működési rendjének a változása a köztörténetben elfogadott korszakolással egyező módon lenne leírható. Az intézménytörténeti vizsgálat szempontjait követve szervezeti rendjében, működésében évenként rögzíthetünk újabb és újabb stációkat. De ezek sem a “fordulat évéről” szóló korábbi kommunista terminológiával nincsenek köszönő viszonyban, sem a “fordulatok éveiről” értekező újabb felfogásba nem illeszthetőek.7 Noha a politika rendőrségét 1945 és 1950 között majd minden évben jelentős mértékben átszervezték – módosítva egyben működési terét és kompetenciáját is –, a köztörténeti fejleményeknek a historiográfiában uralkodó periodizációjához nincsenek funkcionális kötődési pontjai. 6 Amely az említetteken túl ellenlépéseket – stilisztikailag szörnyű szakzsargonban – “támadólagos elhárítást” is tervez és végez. 7 A fordulat évei, 1947-1949. (Szerk: Standeisky Éva – Kozák Gyula – Pataki Gábor – Rainer M. János). 1956-os Intézet, Bp. 1998.

17

Ennek magyarázata – egyben a szerv legközismertebb jellemzője –, hogy a politikai rendőrséget létrejötte pillanatától a legközvetlenebbül és kizárólagosan a kommunista pártvezetés irányította, illetve az, hogy Péter Gábor egyedül Rákosit ismerte el autentikus feletteseként. (Gerő Ernőt és Farkas Mihályt úgy tekintette, mint a párthierarchia – változó – szervezeti rendjéből eredően fölé rendelt moszkovita vezetőket.) A háború utáni fél évtizedben egymást követő “fordulatok évei” a cég belső (szervezeti, működési) rendjét annak ellenére sem a köztörténeti cezúrákhoz illeszkedve módosították, hogy maga a politikai rendőrség intenzíven működött közre az egymás követő fordulatok előkészítésében, végrehajtásában.8 Az Államvédelmi Hatóság kvázi-minisztériummá tétele 1950 elején valóban meghatározó fordulat volt. (Leginkább ebben az átszervezésben mutatható ki az ún. szovjet mintához való igazodás.) Ez az év viszont már nem sorolódik a “fordulatok évei” közé, holott ekkor indul a tervutasításos gazdaság első ötéves terve, ugyancsak ekkor szervezték át gyökeresen az igazgatás intézményrendszerét (tanácsrendszer). Ezek a kommunista Einrichtungswerk – a gazdasági és politikai hatalmi berendezkedés – teljes körű “beüzemelésében” legalább olyan súllyal bírtak, mint a korábbi évek számos jegyzett fordulata. Noha Péter Gábort 1953 január első napjaiban őrizetbe vették – amit tucatnál is több vetőtársának letartóztatása követ, míg mások ezt elkerülendő menekültek öngyilkosságba –, ez csak intézménytörténeti szempontból tekinthető cezúrának, a rendszer működése szempontjából nem. A szervezet vezetésével újonnan megbízottak a következő fél évben, a korban kötelező gyalázkodó rituálé szerint siettek elhatárolódni egykori – immár általuk őrzött – elöljáróiktól, s szolgálták tovább “még éberebben” az immár egy személyben pártfőtitkár és miniszterelnök Rákosi Mátyást. Mindezekből adódóan a köztörténeti periodizációval csupán egy alkalommal esik egybe a politikai rendőrség szervezetének históriája: az 1953 nyarán meghirdetett “új szakasz” kezdetén. Noha Nagy Imre kormányprogramja nem tért ki külön e szerv sorsára, az ún. szocialista törvényesség helyreállításának részeként ekkor újra a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe iktatták a politikai rendőrséget. 1955-ben, Nagy Imre félretétele nyomán volt ugyan egy kísérlet a szerv ismételt önállóvá tételére, ezt azonban szinte a kezdeményezés nyilvánvalóvá válásával egy időben iktatták ki – más “racionalizálási” törekvések rovására – az újabb vehemens átszervezési tervek forgatókönyvéből. Így a politikai rendőrség a Belügyminisztériumba integrált – de azon belül a legerősebb és továbbra is széles jogosítványokkal bíró – testületként működött 1956 októberéig. 3. Irányítás és működés Az az általánosan ismert jellemző, hogy a politikai rendőrség életre hívása pillanatától kommunista dominancia alatt működött, óhatatlanul – és joggal – tereli a történeti feltárást abba az irányba, hogy ezt a közvetlen párthoz kötöttséget helyezze a vizsgálat középpontjába. Lazítva a hűvösen távolságtartó szakmai (ön)fegyelmet, némi iróniával azt is mondhatnók, hogy csupán nézőpont kérdése a politikai rendőrség történetéről a kommunista párt “belügyeként” írni, avagy a – változó nevű – kommunista párt történetét a politikai rendőrség “bővített kiadású” históriájaként papírra vetni. De – félretéve az iróniát –, aligha kerülhető meg egy ennél tágabb horizontú, s tematikájában több síkú szempontrendszernek a jelzése. Akkor is, ha a módszeres feltárás számos részterületen még épp hogy elkezdődött, vagy annak csak igénye fogalmazódott meg. A világháború utáni magyar politikai rendőrség története legalább négy tematika köré rendezve tárgyalható, tárgyalandó. Ezek egymással értelemszerű szoros kapcsolatban vannak, s inkább csak a vizsgálat főbb szempontjait jelzem. Intézménytörténet: szervezet, hatáskör, funkció változása – archontológia és patológia(!)9 Erre a téziseknek a politikai rendőrség működését taglaló részében térek ki. A két világháború közötti illegális kommunista pártban létezett egy – mondjuk így – titkosszolgálati csapat, melynek feladatai közé tartozott a konspirált találkozók szervezése, lebukások vizsgálata, ebből adódó intézkedések (fegyelmik, kizárások) előkészítése, a besúgók lehetőség szerinti kiszűrése, lebukottak hozzátartozóinak segítése, bebörtönzöttekkel a kapcsolattartás organizálása. “Az elvtársak egymást is figyelték”. A háború alatt ezek egyike volt Péter Gábor, aki – többek emlékezése szerint – már akkor arról ábrándozott, hogy a “rendszerváltás” esetén ő lehetne a titkosrendőrség vezetője. Az illegalitás körülményei között kényszerűen “begyakorolt” konspiratív működési móddal az MKP a háború után sem hagyott fel, beidegzettségként emelte be a már legálisan folytatható politika eszköztárába. Ez és a sztálini 8 9

18

a) A párttörténet része, párton belüli konfliktusok megvívásának eszköze és színtere. Ennek keretében tárgyalandó – egy mexikói közmondás parafrázisával élve – a “milyen messze vagyunk az Istentől és milyen közel a Szovjetunióhoz” helyzet, illetve annak következményei. b) A társadalom minél teljesebb körű megfigyelésének, megtörésének és rettegésben tartásának elsődleges eszköze (“a munkásosztály ökle”), – már az “önálló” Államvédelmi Hatóság létrehozása előtt is. c) Hagyományos értelemben felfogott politikai rendőrségi funkciók (belső és külső hírszerzés, elhárítás). Amennyiben elfogadható a fentebb értelmezni próbált módosított fogalomhasználat, a politika rendőrsége esetében a felsorolt működési síkok egymástól nem különíthetők el mereven. A háború utáni ún. koalíciós időszakban sem, a berendezkedett pártállam működési rendjében még kevésbé. Eltérés legfeljebb abban jelölhető, hogy a háborút közvetlenül követő években a “hagyományos” konspiratív titkosszolgálati eszközök alkalmazása legalább olyan intenzív tevékenységi forma volt, mint a nyílt hatósági fellépés. A kommunista pártegyeduralom kiépítése után viszont nem csupán működési területe bővült jelentékeny mértékben. “Intézményesített politikai komisszárként” funkcionált, úgy mint a rádiókabaréból ismert “hivatalos elvtárs”: mindent kompetenciájába tartozónak tekintett. A pontokba szedett vizsgálati síkokból ez alkalommal csupán a második (b) tárgykörbe tartozó ügyekből említek néhány elemet. A politikai rendőrség irányításának története 1945 és 1950 között úgy is értelmezhető, mint két eltérő pontról induló, egymáshoz közelítő vektornak a találkozása. Péter Gábor – fennmaradt feljegyzései, jelentései alapján – kezdettől arra törekedett, hogy közé és Rákosi Mátyás közé semmifajta közbenső vezetői szintet (személyt) ne iktassanak, teendőit illetően egyedül nevezett pártvezető tudja őt leginkább instruálni. Rákosi kezdettől fogva élt is a “kézivezérlés” eme formájával, szervezetileg azonban ez a szóban forgó történet egyik – köztes – kifutási pontja. A koalíciós időszakban Péter formálisan az államigazgatás szervezeti hierarchiájának egy közbenső (osztályvezetői) szintjén funkcionált, – hasonló státusban volt Pálffy György a Katonapolitikai Osztály élén –, ezzel együtt vált (váltak) a pártfőtitkár közvetlen és bizalmas “munkatársává”.10 Péter a változott szerepre szánt szerv vezetőjeként lett státusát messze meghaladó fontosságú kegyenc. Egyfelől a kommunista párt koalíciós társai ellen vívott politikai bozótharcának lett a kulcsfigurája, másfelől hasonló szerepet kapott a saját pártján belüli rivalizálások – majd leszámolások – kavalkádjában is. Az irányítás tárgykörében most csupán három további mozzanatot említek – tételes kifejtés nélkül. • Péter Gábor 1945 márciusától állandó meghívottja előbb a Központi Titkárság, később pedig a Politikai Bizottság üléseinek. Rajk és Kádár belügyminisztersége idején ez szünetelt,11 majd 1950 végétől 1953-as letartóztatásáig újra állandó meghívottként volt ott jelen. • A politikai rendőrség kezdettől ugyanazon – tudatosan homályos és tág – értelmezés szerint járt el az ún. “reakcióval” szemben, ahogyan azt a kommunista párt sugallta-sulykolta. A publikus szférában ezt a “lényegében mindenki reakciós, aki nem kommunista” felfogást közvetítette a Szabad Nép, s még inkább az MKP nem nyilvános vezető fórumai.12 A közpolitika szférájában értelemszerűen minden esetben a vezető szervek intencióit szem előtt tartva ügyködött, a “politikai névtelenekkel” szemben viszont gyakorlatilag szabad kezet

Szovjetunióból hazatértek félelem-effektusa sajátos egyveleget alkotva éltetett tovább valamifajta frusztráltságot, ami akár egyes személyeket illetően, akár kollektíve, egyfajta (hatalom-) patológiai megközelítést is igényel. 10 A jelenség nem teljesen ismeretlen, ha mondjuk az ún. miniszter-közvetlen státusokra, vagy a hadosztály-közvetlen katonai egységekre gondolunk. Az ún. szürke eminenciásokkal való összevetés azért vitatható, mert számukra – általában – nem szoktak ekkora intézményesített hatalmat (is) biztosítani. 11 Nevezettek belügyminiszterségük idején egyidejűleg pártjuk főtitkár-helyettesei – és értelemszerűen PB-tagok – is voltak, azaz “kettős státusban” voltak Péter elöljárói. 12 Lásd, parlamenti pártfrakció ülések, Szervező Bizottság, Titkárság, Politikai Bizottság fennmaradt iratait, jegyzőkönyveit. A horthysta, fasiszta, nyilas, illetve a konzervatív fogalmak differenciálatlanul értelmeződtek a “reakciós”, árnyalatokat nem ismerő szinonímáiként.

19

•

kapott, s csak ritkán fordult elő, hogy – az MKP vezetőinél történt interveniálás eredményeként – egyikük-másikuk visszanyerte szabadságát.13 Az ún. koalíciós korszakban a politikai rendőrséget rendre “megvédték” minden nem kommunista intervenciótól. Szervezetében a politikai civakodások nyomán kinevezett más párti vezetők címet-rangot kaphattak ugyan, de érdemi hatáskört nem. Skandalumokat követő miniszterelnöki beavatkozási kísérlet esetén Rákosi “saját testével védte” Péter Gábort és szervezetét, s ha ez sem tűnt elég hatásosnak, azonnal aktivizálta magát a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetése (Vorosilov vagy Szviridov), illetve Puskin követ, s minden esetben hathatósan tartották távol a kormányfőt attól, hogy a politikai rendőrség (vagy a Katonapolitikai Osztály) eljárását felülbírálja.

Már 1945-ből maradtak fenn Péter Gábor jelentései között olyanok, amelyekből kiviláglik: a kisgazda pártközpontból, illetve a kisgazda miniszterek, államtitkárok hivatalaiból naponta kapta – és továbbította – az információkat az érintettek tevékenységéről, esetenként legszűkebb környezetükben tett kijelentéseikről, stb. De saját pártját illetően, “befelé is” hasonlóképpen járt el Péter. Rákosinak egy utalása elég volt ahhoz, hogy a Moszkvából hazatérő pártvezér Budapestre érkezésének másnapján “a párt foglya” legyen a két világháború közötti “hazai” kommunista mozgalom egyik kulcsfigurája, Demény Pál, illetve néhány további, az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe delegált kommunista parlamenti képviselő. A személyes szolgálatokat Péter igyekezett a saját maga számára kamatoztatni. A pártvezetés határozatai ellenére elérte, hogy a politikai rendőrség élére Moszkvában kiszemelt Tömpe András ne kerülhessen az “ő helyére”. Saját – ugyancsak kommunista párti – belügyminiszteréről, Rajk Lászlóról és annak közvetlen munkatársairól 1946-tól kezdve vezetett “külön könyvelést”. Gondosan regisztrálta – úgymond – pártszerűtlen megnyilvánulásaikat, azon intézkedéseiket, melyekkel véleménye szerint a politikai rendőrség munkáját akadályozzák. Megkülönböztetett ellenszenvvel sározta azokat, akik “osztályidegen, (kis)polgári származásúak voltak, s ennél is becsmérlőbbgyűlölködőbb hangnemben jelentette fel azokat, akik nem átallottak egyetemet végezni, horribile dictu még dr. jelzést is viselhettek nevük előtt. Az 1948-ig elkülönült szervezeti rendben tevékenykedő Gazdasági Rendőrség vezetője, Villányi András ellen is addig intrikált, míg nevezettet menesztették, stábja jó részét pedig “besorozták” a Péter Gábor vezette ÁVH-ba. Rajk elleni áskálódásában Péter – idővel – nem kisebb szövetségesre lelt, mint az akkori másik főtitkárhelyettes Kádár János. Nevezett az MKP titkárságának 1947. decemberi ülésén terjesztette elő intézkedést igénylő napirendi pontként a Rajk László belügyminiszter és az Államvédelmi Osztályt vezető Péter Gábor között egyre inkább elmérgesedő személyi és szervezeti konfliktus ügyét. Ez leginkább abból adódott, hogy a belügyminiszter értelemszerűen tekintette hatáskörébe tartozónak a politikai rendőrség irányítását és felügyeletét. Péter azonban visszatérően sérelmezte, hogy Rajk élni kívánt – és élt is(!) – felettesi jogkörével. A beszámolót követően Rákosi Rajk magatartását pártellenesnek ítélte és javasolta, hogy kezdeményezzék leváltását. Kádár is értett a szóból. Ha ebben a – bridzselők úgy mondják – gábliban a gazda a miniszter rovására fogja pártját a (beosztott) kegyencnek, neki is tudnia kell, hogy hol a helye. Annál is inkább, mivel Kádár – éppen Rajkkal való összevetésben – mellőzöttnek érezte magát. Nevezett 1945. májusi hazatérését követően a pártvezetők közül ő volt az MKP – Rákosi mellett – leginkább futtatott favoritja. Kádár hozzá képest inkább a pártépítés – egyébként kulcsfontosságú – apparátcsikjaként robotolt, de a nyilvánosság számára alig volt “saját arca”. A korabeli filmhíradókban Rákosi, Rajk – s mellettük leginkább Gerő – szerepelt önálló híranyagként, Kádár legfeljebb az ő környezetükben “vágóképként” tűnt fel. Mindennek annyi szerepe van a politikai rendőrség történetében, hogy a belügyminiszteri székében hamarosan Rajkot váltó Kádár megadta azt Péter szervezetének, amit elődje elmulasztott. A Magyar Közösség elleni per, illetve vele szoros összefüggésben a kisgazdapárt 1947. évi szétzilálása nyomán – melyben kommunista szemszögből nézve dicséretes eredményességgel működött közre a politikai rendőrség –, Rajk ígéretet tett ugyan Péternek, hogy szervezetét testületileg “előlépteti” ún. középfokú hatósággá, de ezt nem teljesítette. Kádár viszont első intézkedései kö13 Megfigyelésük ezen esetekben is tovább folytatódott, s nevükkel később szinte menetrendszerűen találkozunk a perbe fogottak, elítéltek, internáltak, kitelepítettek névjegyzékeiben.

20

zött sietett honorálni Péter Gábor apparátusának érdemeit. Miután sikeresen lobbizott a pártvezetés fórumain, maga adta ki azt a rendeletet, mely szerint a szervezet 1948 szeptemberétől, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává alakulva nagyobb mozgásteret, kiterjedtebb hatáskört birtokolva működjön tovább. Az erről való döntéssel egy időben az MDP – szervezeti rendjében egyébként ismeretlen – Belügyi Bizottsága működésének új krédóját is kijelölte: “a demokratikus burok levetésével, [sic!] nyíltan marxista-leninistává kell lennie.”14 A bizottságnak arra is volt gondja, hogy a bíztatás mellett “iránymutató dorgálással” is ösztönözzön. Ez a szerv működését illetően szövegszerűen úgy hangzott, hogy – elvárásaikhoz képest – “hiányzik a kellő harci szellem és vadászszenvedély!”15 1948 őszi hónapjai külön kitérőt érdemelnek. Két okból is. Egyrészt azért, mert az új belügyminiszter, Kádár János és az új státusú ÁVH vezetője, Péter Gábor között létrejött politikai frigynek – úgy tűnik – ezek voltak a “mézeshetei”. Másrészt azért, mivel ekkor lett az Államvédelmi Hatóság a politikai közélet kriminalizálásának nagyüzemi méretekben működő “beszállítója”. (Nem elsősorban a szervezet “testületi előléptetése” miatt.) Ezzel korántsem kívánjuk bagatellizálni addigi működését. A népbíróságoknak a nyomozati szakban való “aládolgozás” –, illetve a kommunistáknak nem tetsző ítéletek esetében a perbe fogottak felmentő ítélet ellenére történő őrizetben tartása –, az ún. legitimisták elleni hajsza 1946 első felében, s azok egy részének csendes Moszkvába expediálása, a már említett “köztársaság-ellenes összeesküvés” izzadtságszagú koncepciójának összetákolása persze épp elég lótás-futást igényelt már korábban is. Épp úgy, mint 1947 nyarán az a rohammunka, amivel – a törvényi kizáráson túl – több százezer választópolgárt ütött el adminisztratív csalásokkal a politika rendőrsége attól, hogy a parlamenti választásokon voksát a szavazóurnába dobhassa. (Amire utalok, az egy külön tétel volt, nem az “alig” hatvanezernyi kékcédulás választási csalás.) Ehhez képest már szinte kényelmes ütemű rutinmunkának számított, midőn 1948 első felében fél éven át végezhette a politikai rendőrség a szociáldemokraták adminisztratív “előszűrését”, nehogy nemkívánatosak is bekerüljenek a munkáspártok fúziójából konstruált Magyar Dolgozók Pártjába. Ezen “tömeg-ügyekhez” képest “kis tételnek” számítottak az olyan, gyors operatív beavatkozást igénylő ügyek, mint a kunmadarasi pogrom, a miskolci lincselés, a pócspetri rendőr-megöngyilkolás, vagy ha egy fél falut végigverni indultak, mert azok papjuk védelmére keltek, hogy elhurcolását megakadályozzák. Szó sincs tehát arról, hogy korábban ne adott volna elég munkát számukra a politikai vezetés. Addig sem tétlenkedtek, de többnyire egymást követték a kiterjedtebb teendők. Az MDP létrejötte után viszont szinte egyidejűleg szakadtak a nyakukba a különböző nagy volumenű “új megbízatások”. Kádár hivatalba lépése nyomán látott hozzá a politika rendőrsége, hogy összeboronálják Csornoky Viktor volt kairói követ – menesztett köztársasági elnök, Tildy Zoltán veje – elleni vádakat, mely fél év múltán halálos ítélettel zárult. Az ugyanekkor zajló úgynevezett “FMper” – a korabeli Földmívelésügyi Minisztérium tisztviselői ellen indított eljárás –, azért is érdemel külön említést, mert ez esetben a “megrendelő” is önkorlátozással élt. Péter utasításban kapta, hogy csak – tételesen rögzített – korlátok között vizsgálódhat. Attól tartottak, hogy ha a szervet korlátok állítása nélkül szabadítják rá az ügyre, a még hátra lévő betakarítási munkák épp úgy veszélybe kerülhetnek, mint az élelmiszer-ellátás. Ezzel szinte egyidejűleg a MagyarAmerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) kebelében vélelmezett szabotázst Kádár maga “leplezte le”, ami négy hónap múltán kémkedéssel is megtetézett ítéletekbe torkollott. Gőzerővel folyt a Mindszenty hercegprímás elleni propaganda-hadjárat, és persze vele párhuzamosan az aulák, rendházak, templomok, parókiák teljes körű megfigyelése. Ez szó szerint értendő. Péter Gábor fennmaradt – Kádárnak, Farkas Mihálynak és Rákosinak készített – háromnaponkénti jelentéseit tanulmányozva nem túlzás azt állítani, hogy nevezettek ekkor több információval bírtak a magyar katolikus egyház belső viszonyairól, mint Esztergom érseke. Ugyancsak az év utolsó hónapjaiban zajlott a Nemzeti Parasztpárt megtisztítása azoktól, akik Rákosinak a szövetkezetesítést meghirdető programja ellenére továbbra is a magángazdaságot preferáló “paraszti jövendő”-re voksoltak. A kontraszelekciós listák összeállítását – ugyanúgy mint az év első felében a szociáldemokraták esetében – ezúttal is az ÁVH-ra bízták. Ezzel egyidejűleg állították fel a szerv 14 15

MOL M-KS 276. f. 84/3. ö.e. MOL M-KS 276. f. 84/1. ö.e.

21

“kulákverő brigádjait”, melyek nem csupán a célcsoportot, hanem a velük szimpatizálókat is móresre taníthatták. Ez – miniszteri instrukció nyomán – azt jelentette, hogy ha az ügy érdekében úgy látták jónak, végigverhették az egész falut. A fentebb elősoroltak mellett Péter Gábor “önszorgalmára” is találunk példát ebből az időből. A pártfúzióval egyidejűleg kiszélesítette vizslatási körét, s immár saját “egyesült” pártjának összes – különböző szintű – vidéki szervezeteiben is megjelent az ÁVH szeme-füle. Rákosi és a szűkebb vezetői kör erről értesülve jelezte ugyan rosszallását, de több – hivatalosan – ekkor nem történt.16 Csendben azonban korántsem ódzkodtak felhasználni ezeket az információkat az ugyanekkor megindított ún. tagrevízió során. Ugyancsak Péter “éberségét” tanúsítja, hogy ő – legkorábban reagálva a szovjet instruktorok intelmeire –, már 1948 szeptemberére összeállította egy sokfelé elágaztatott, tőről metszett “trockista koncepciós per” komplett forgatókönyvét, melyben a szociáldemokratáktól átigazolt Justus Pált kívánta fővádlottként szerepeltetni.17 Kádár 1949 elején hozta szóba először bizalmi testülete (a Belügyminisztérium Politikai Kollégiuma) ülésén, hogy – szovjet mintát követve – felmerült az ÁVH teljesen önálló költségvetési fejezetté, kvázi-minisztériummá tétele. A megvalósításra azonban még várni kellett, mert a későbbiekben – némileg mentegetődzve – többször jelezte: a pártvezetésben “az elvtársak nagyon elfoglaltak.” A krónikás ezen elfoglaltságok, illetve a belőlük az ÁVH-ra háruló tevékenységi körök elősorolásánál a szó legszorosabb értelmében ütközik terjedelmi korlátokba. Az 1949-es év főbb politikatörténeti eseményeiben, a hatalmi berendezkedés ekkori lépéseiben alig említhető olyan terület, ahol mellőzték volna az ÁVH operatív közreműködését. Ténykedésük nagyságrendje öt számjegyű üggyel mérhető, és túlzás nélkül állítható: a kommunista Einrichtungswerk legnagyobb kapacitással, s “leghatékonyabban” működő nagyüzeme – 9 ezer főre rúgó munkakönyves állományával és mintegy 35 ezernyi “bedolgozójával” (besúgójával) –, az Államvédelmi Hatóság volt. A politika rendőrsége már az iparból ismert termelési rohamokat megelőzően is minden területen sztahanovistaként dolgozott. De mégiscsak a Rajk-per, valamint a vele párhuzamosan futtatott katona-perek előkészítésében mutatott “helytállásával” érdemelte ki – két fázisban érkező – újabb jutalmát. Kádár János belügyminiszter az utóbbiak kivégzésének másnapján szignálta azt a felterjesztést, mely alapján november 1-én közel félszáz rendőr – benne az ÁVH majd minden kulcspozíciót betöltő alkalmazottja – kapta meg “kiváló szolgálatteljesítése elismeréséül” a Magyar Köztársasági Érdemrend, illetve Érdemérem különböző fokozatát. Ezzel párhuzamos volt a “csillaghullás”. Mintegy két tucatnyian kaptak eggyel magasabb tiszti rendfokozatot. A jutalmazás másik fele karácsonyi ajándékként érkezett. Magyarországon is megalománra sikeredett rendezvényekkel, kiadványokkal tisztelegve ünnepelték J. V. Sztálin 70. születésnapját, de a pártparádé szüneteiben arra is szakított időt a vezetők szűk köre, hogy létrehozza a Belügyminisztériumtól immár teljes mértékben függetlenített “önálló” Államvédelmi Hatóságot. Az Államvédelmi Bizottság szentestén, december 24-én hozta meg vonatkozó határozatát, a Politikai Bizottság két nappal később, Karácsony másnapján hagyta jóvá az előzetes döntést. Az 1950. január 1jétől – a Honvéd Határőrséget is magába olvasztó – Államvédelmi Hatóság új helyzetét illetően most három jellemző momentumot emelek ki. 1. Rákosi Mátyás immár minden formálisan közbeiktatott áttétel nélkül irányíthatta Péter Gábor apparátusát. Itt ért össze az a két “vektor”, melyet fentebb Rákosi és Péter Gábor 1945 óta meglévő közvetlen, informális összedolgozásaként említettem. Ezt – a következő pontban érintendők alapján – annak ellenére állítom, hogy az ÁVH-t önállósító rendelet szerint a szervet továbbra is a minisztertanács egy tagján keresztül felügyeli.18 2. A szétválás bizonyos mértékig mérsékelte a Kádár és Péter Gábor között az év folyamán szintén kiéleződött hatásköri, illetve presztízs-konfliktust. Másképp fogalmazva, 1949 tavaszára véget érni látszottak annak a politikai frigynek a “mézeshetei”, melyet Péter GáPIL 274. f. 11/10. ö.e. A források hézagossága miatt csak töpreng a krónikás: véletlennek tekinthető-e, hogy háromnegyed év múltán, a Rajk-ügy “előmunkálatai” során azt a Szőnyi Tibort tartóztatják le elsőként, aki a leghatározottabban ellenezve jelezte pártja legfelső vezetőinek, hogy Péter Gábor immár a kommunista pártszervezetek mindegyikét saját ágenseivel ellenőrizteti. 17 MOL M-KS 276. f. 67/154. ö.e. 18 4.353/1949. MT. sz. rendelet. Magyar Közlöny, 1949. december 28. 16

22

bor és Kádár János egy évvel korábban Rajk eltávolítása érdekében kötöttek. Az ÁVH vezetője – ugyanúgy, mint elődje idején –, most éppen Kádárral szemben kezdte terjeszteni, hogy a belügyminisztérium vezetése nem támogatja kellő mértékben az “élesedő osztályharc közepette folytatott erőfeszítéseit”. Péter külön szívfájdalma volt, hogy minisztere jó fél éven át nem válogatta be a “saját kádereiből” verbuvált Politikai Kollégium tagjai közé. Úgy is mondhatnók, hogy Péterrel – adott esetben – hasznosnak látta szövetkezni, de nem tartotta számon bizalmas munkatársai között. Amikor meg a Politikai Bizottság mégis utasította Kádárt, hogy az ÁVH vezetőjét vegye be a kollégium tagjai közé, a miniszter végrehajtotta a döntést, de attól fogva sokkal kisebb intenzitással használta irányításra ezt a fórumot. Kádár időnként odajutott, hogy az érvekkel alig meggyőzhető Péterrel szemben halmozott pozicionális felsőbbségét emlegetve utasította rendre: tudomásul kéne vennie, hogy ő (Kádár) “a Politikai Bizottság tagja és belügyminiszter egy személyben”! 3. A Rajk-pert követően végletekig gerjesztett éberségi hisztéria Péter éppen önállósodott cégét is elérte. 1950 február elejétől március végéig “politikai megbízhatóság” szempontjából vizsgálták felül az ÁVH harminc főnyi szűkebb vezérkarát, majd május-június folyamán ugyanezt folytatták a szerv – mintegy 250 főre rúgó – középvezetői garnitúráján. Az előbbi kör szelekcióját Kádár János Kovács Istvánnal karöltve dirigálta. Saját “éberségüket” is bizonyítandó, az Államvédelmi Hatóság vezérkarának közel harmadát javasolták lecserélni, olyanokat is beleértve, akiket – mint utaltam rá –, alig néhány hónappal korábban még “kiváló szolgálatukért” tüntettek ki. Ezek, az általános indoklás szerint, elismerésre méltó módon álltak helyt a háború utáni tisztogatások időszakában, de elbizonytalanodtak, amikor a pártba befurakodott ellenség – azaz a perekben meghurcolt párttársaik – ellen kellett fellépni. A szelekció személyre szóló indoklásaiban három – általánosítható – tendencia érvényesült. A nem “proli” származású – többnyire tanultabb – vezető káderekről sorra állapították meg azt, hogy “a párttól idegen, opportunista, elpuhult, kispolgári elemek, akik politikailag semmit sem fejlődtek”. Az “egyébként becsületes, párthű, munkásszármazású” vezetőkről meg az derült ki a viszszaminősítő jelentésekben, hogy éppen tanulatlanságuk, illetve elemi intelligenciahiány miatt alkalmatlanok tisztük ellátására. Harmadik típusú averziót azokkal szemben fogalmazott meg Kádár minősítő csapata, akik – akkori megítélés szerint is – túljátszották szerepüket. A Katonai Elhárító Főosztály helyettes vezetője, Kardos György azért lett persona non grata, mert “megengedhetetlen módon viselkedett Pálffy [György tábornok] lefogásával kapcsolatban.” A Belső Reakció Elleni Osztályt vezető Horvát Sándor meg – úgy tűnik – melléfogott. Túlzásokba esett “a Dobi elleni intrikák megszervezésekor”, vélhetően ahhoz képest, hogy a kirakat-kisgazda politikusról időközben kiderült: immár több mint egy éve tűrhető módon statisztál Rákosi Mátyás mellett a miniszterelnöki pozícióban. A fenti minősítés-csoportok átvételével folytatódott a belső kontraszelekció a hierarchia alsóbb szintjein is. A tisztogatás elsődleges következménye az lett, hogy a magát addig érinthetetlennek tudó szerv teljes állománya frusztrálódott. Meglegyintette őket annak a szele, hogy státusuk sem menlevél a meghurcoltatásokból való kimaradásra. Ez viszont, frusztrált önvédelemből arra ösztönözte őket, hogy az irracionalitásig fokozzák éberségüket – maga a rendszer intézményesítette az irracionalitást –, ami oda vezetett, hogy a korábbiaknál is kíméletlenebbül jártak el mindazok ellen, akik a kezükre kerültek. Persze, hogy voltak az Államvédelmi Hatóságnál olyanok, akiknek – mondjuk így – genetikusan kódolt hajlamuk volt a szadizmusig terjedő kegyetlenkedésre, de ez aligha általánosítható. Az viszont igen, hogy a pártvezetés nyilvános ténykedése és belső elvárásai “politikailag kódolták” beléjük azt, ami napi ügyködésükben embertelenséggé deriválódott. A “vadászszenvedély” fölöttesi utasítással való gerjesztése, a “keressék és találják is meg a sorainkba befurakodott ellenséget” – Rákosi szájából elhangzott – instrukció, majd a politika rendőrségét is egymás után érő tisztogatások egy olyan állományt tenyésztettek ki, melynek tagjai maguk is félelemben élve tartották rettegésben az operatív értelemben nekik kiszolgáltatott társadalmat. A mindenáron eredményt kell produkálni drilljében cselekedetet és eljárásmódot(!) motiváló tényezővé vált, hogy ellenkező esetben róluk is kiderítik: nem elég öntudatosak, éberek, politikai-

23

lag ingadozók, vagy éppen – szintén korabeli fordulattal élve – maguk is “az osztályellenség, a reakció uszályába kerültek”. Miután soraikból kerültek ki a rendszerré intézményesített irracionalizmus “belső ellenőrzésének” szolgálatvezetői, kihallgatói és foglárai, nagyon is tisztában voltak vele, mit jelent a másik oldalra kerülni, kihallgatottá, őrizetessé, börtön- vagy lágerlakóvá válni. A politikai rendőrsége – ha ez a fentebb mondottakból kitűnt –, valóban különleges szerve volt a Rákosi-korszak pártállami rendszerének. A különlegesség elsődlegesen abban állt, hogy ez a szerv volt minden területre kiterjedően “a párt szeme, füle, ökle”, s mint ilyen testesítette meg az alávetett társadalom számára az ördögök pokolbéli karát, a mindennapi élet részévé váló félelem, rettegés, meghurcoltatás legközvetlenebb “okozóját”. S a korábbiakhoz képest is ekkor vált tevékenysége nyomán valóban tömegessé a represszió.19 De az ÁVH különleges státusa éppen akkor vált sebezhetővé – a hidegháborús éberségi hisztéria (egyik) következményeként –, amikor formálisan a leginkább önálló volt, illetve annak tűnt. Perzekutora, hivatásos üldözője volt minden olyan megnyilvánulásnak, mely a korabeli ideológiai-politikai megítélés szerint devianciának minősült, sőt ezek devianciává nyilvánításában meglehetősen tág – de tételesen nem rögzített – saját hatásköre volt. Ezzel egyidejűleg vált maga (állománya) is érintettjévé ugyanazon hiszterizált közpolitika rendre “fejek hullását követelő” mechanizmusának. Az eddig megismert – még csak hozzávetőleges becslést megengedő – részleges kádermobilitási összesítések viszont másra is utalnak. A felmentések, fenyítések, leváltások-lefokozások, áthelyezések, elmarasztaló bírósági ítéletek következtében előálló (kényszer)fluktuáció nem kisebb arányú a politikai rendőrség állományában, mint pl. ugyanezen korszak tanácsrendszerében, a begyűjtési apparátusnál, a termelőszövetkezetek vezető káderei körében. Sőt, épp a minden területen több fordulóban megejtett tisztogatások révén váltak közel egyívásúakká. A tanácsrendszerből – valamint az államigazgatás egyéb területeiről – éppúgy 1952-1953 fordulójára takarították el a háború után egy ideig még megtűrt “régi” tisztviselőket, valamint a koalíciós időszaknak a kommunista pártba lépő első garnitúráját, mint ahogy a politikai rendőrségtől is ekkorra tűnt el “az alapító atyák” jó része. Ennek révén nyertek igazán teret a “fejlődőképes munkás-paraszt káderek”, akiknek jórészt abból állt a – megbízhatóságon túli – felkészültségük, amit a különböző gyorstalpaló pártiskolákon, tanácsakadémiákon, vagy az ÁVH Félix Dzerzsinszkíjről elkeresztelt állambiztonsági tisztképezdéjében plántáltak beléjük. A korántsem lebecsülhető különbség elsősorban az volt, hogy míg a termelő vagy az igazgatási szféra el- és meghurcoltjai – a közemberek sokaságával együtt – egyértelműen “a rendszer” áldozatának tekinthették magukat, addig az ÁVH állományának hasonló sorsra juttatott hányada egyszerre (időben egymás után) volt ugyanazon rendszer kedvezményezett kádere, majd büntetettje. A “cégen belül” ugyanúgy nyírták egymást az elvtársak, mint ahogy “a Párt” különböző szintű vezető szerveiben mutattak erre példát kenyéradó gazdáik. (Más kérdés, hogy az innét félreállítottakban tudatosult inkább a “halmozottan hátrányos helyzet”. Abból adódóan, amit az ’így bánt velem az a rendszer, melyet a legodaadóbban szolgáltam’ sommázó effektussal, csak jelezni tudunk.) 4. Jelenleg majd' minden állítás féltucat további kérdést indukál Az idevonatkozó források hozzáférhetővé válása – a közelmúlt rendszerváltó politikai közegétől befolyásoltan – fel-, és esetenként túlértékelte a politikai rendőrség szerepét a második világháború utáni évtizedek magyar történelmében. Korábban nemcsak a források hiányoztak, hanem az erről való nyilvános diskurzus is tiltott volt. Ebből a szempontból akár érthető is lenne az, hogy a zsurnalisztikával is erősen elegyített historiográfiai inga ellenkező irányban lendült szélső pontjáig. Ennek azonban csak egyik következménye – amint arról fentebb már szóltam –, hogy a politika rendőrségéhez képest az őt tartó pártvezetés személyi és testületi súlyát, jelentő19 Gondoljunk a látványos kirakatperek helyi-területi változatainak tömeges leképezésére, a kitelepítésekre, az internálásokra, az “árurejtegetők”, “szabotálók”, “beszolgáltatási kötelezettséget elmulasztók”, “az osztályáruló egykori szociáldemokraták”, “a klerikális reakció szekértolói” és egyéb “diverzánsok” elleni eljárásokra.

24

ségét értékeli alá. A historiográfiai összefüggések három következményéről ez alkalommal csak tézisszerűen teszek említést. A módszeresebb – s ezzel együtt kevésbé látványos – feltárás egyelőre még ott tart, hogy nem téveszt(het)i szem elől: a tudományos igényességű múltidézés kijelentő módjához képest, e tárgykör felidézésénél még majd minden állító, kijelentő mondat után több – esetenként fél tucat – kérdés, kérdő mondat kívánkozik. Ez arra az irányítási, működési tematikára is vonatkozik, amiről fentebb kissé bővebben szóltam. Küldetéstudatos hályogkovácsként, a malomalatti Fekete lexikon20 mintájára megkomponálható ugyan “a magyarországi kommunizmus fekete könyve’”is. Még az sem kizárt, hogy megjelenése esetén a média-equilibrum patrónusai és patrónái segítenék népszerűsítését. A forráscserepeket olvasni tudók pedig – Dávid király krónikásához21 hasonlóan – zsörtölődhetnének magukban: “bizony mondom, nem csökkent a megválaszolatlan kérdések száma, ráadásul még azon ügyekben is fals az okfejtés, melyekben az egymással összevetett források egyértelműen eligazítanak.” A harmadik irányú velleitás mindenáron fel kívánja fedezni a paradigma értékűnek remélt újsütetű magyarázatot. Eszerint azért volt a Rákosi-korszakban oly kiterjedt és könyörtelen a társadalommal szembeni megtorlás, mivel csak ily módon remélhették legyűrni a rendszerrel szembeni – úgymond – vehemens “nemzeti ellenállást”. Ez aztán az igazi “Eb ura fakó!”, “Ugocsa nem koronáz!”, “Magyarral ne packázz!” tősgyökeres szakítás mindazzal, ami eddig íratott. Ez az interpretálás negligálja a konstruált perek hamis voltát, a társadalommal szembeni totális terror justizmordjainak egész tárházát. Más megközelítésben a kommunista pártvezetés mellett immár a politikai rendőrség ténykedését is “igazolja”. Ez ugyanis akarva-akaratlanul annak rögzítése, hogy a represszió tényleges cselekmények ellen irányult, illetve a meghurcoltatásnak volt tárgyi alapja, torzításoktól mentesen is hatályos paragrafusokba ütköztek. Sztálin és hűséges ügyésze, Visinszkij meg egykori magyarhoni helytartóikkal együtt dörzsölgethetik aszott kezeiket a túlvilágon: az újabb keletű revizionizmus mégiscsak őket választja a múltidézés zsinórmértékéül: “halál a tényekre, mint a veszett kutyákra”. Annál rosszabb a tényeknek, ha a magyar géniusz töretlen – vagy Főnixként újraéledő – “nemzeti ellenállása” csak a források ellenére rekonstruálható. Szekfű Gyula, A magyar állam életrajzában a következőképpen sommázta azt a szemléletet, amelyben az egy évszázaddal ezelőtti millennium történeti munkái fogantak, s hatottak hosszú ideig a századelő generációira: “a nagyközönség pedig megmaradt az immár végképp antikvált, szinte gyermekesnek tetsző, színpadias történelemszemléletben, meg lévén szíve mélyéig győződve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az őseinktől öröklött, amelyhez jó magyarnak ragaszkodnia kötelessége.”22

Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon. Malomfalvi Kiadó, 1994. Stefan Heym: Dávid király krónikája. Bp. 1977. Tudom, hogy e név szalonképessége manapság – viselőjének az egykori keletnémet Stasi-val való bensőséges kapcsolata miatt – vitatott. Mindazonáltal nem tudom, hogy Somerset W. Maugham, H. G. Wells vagy Graham Greene írói munkásságának értékét, megítélését mérsékli-e az, könyvespolcokon a hátsó traktusba soroltattak-e munkáik azért, mert a maguk korában saját államuk titkosszolgálatának szintén aktív bedolgozói voltak. 22 Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Bp. 1917. (Reprint, 1988.) 13. o. 20 21

25

Schadt Mária

A magyar társadalom szerkezetének átalakulása 1945-1956 között A második világháborút követően közmegegyezés volt az alapvető társadalmi fordulat szükségességében. Ugyanakkor már a társadalmi átalakulások kezdeti szakaszában érvényesült a szovjet vezetés meghatározó befolyása. Az 1945–47/48 közötti folyamatok mind politikai-, mind gazdasági téren olyan változásokat eredményeztek, amelynek következtében eltűnt a második világháborút megelőző társadalomszerkezet, egyes osztályok, rétegek megszűntek, míg másoknak megváltozott az egymáshoz viszonyított helyzete. Az ötvenes évekre kialakult egy homogenizáltabb társadalomszerkezet, az úgynevezett “két osztály egy réteg” modell.23 Míg a két világháború közötti társadalomszerkezet egyrészt a piaci-, másrészt a történeti nemzeti társadalom “rendies” viszonyai által meghatározott, addig az 1945-től formálódó társadalomban a piaci viszonyok egyre inkább elvesztették strukturáló szerepüket, és új, nem a piaci viszonyok által meghatározott egyenlőtlenségek keletkeztek. A volt uralkodó osztályok és középrétegek részben kivándoroltak, részben eltűntek, ezzel párhuzamosan “új uralkodó osztály”, új “egységes” társadalom keletkezett.24 Az új egyenlőtlenségek kialakulásában, a rétegződésben az egyes népgazdasági ágak eltérő arányú és ütemű fejlesztése játszott alapvető szerepet. Az erősen központosított gazdaságpolitikában a társadalmi egyenlőtlenségek nem a tulajdonviszonyok, hanem a redisztribució25 következtében jöttek létre. A társadalomi struktúra átalakításánál a földosztás, az államosítások,26 a nivellálást elősegítő új bérrendszer és az elosztási viszonyok játszottak alapvető szerepet. Ettől kezdve “A munka jellege jobban differenciálja a statisztikailag mérhető életviszonyokat, mint a tulajdonforma. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a tulajdonforma szerinti különbségek sem magából a tulajdonformából következnek, hanem abból, hogy az állami szektorban lényegesen nagyobb azoknak az aránya, amelyek a munkajelleg-hierarchiájában magasabb pozíciót foglalnak el...” (Kolosi 1974: 17) A változások nemcsak az újratermelési folyamatot, és az ideológiai/politikai rendszer által meghatározott elosztási viszonyok következtében kialakuló strukturális, rétegződési és mobilitási viszonyokat érintették, hanem a magánszféra átalakítására is irányultak. A munka és közösség, magánélet és család nem különültek el egymástól, a család többé már nem a magánélet színtere, mint a polgári társadalomban, hanem a szocialista közösség egyik formája. A nők helye és szerepe is megváltozott a társadalomban. Azáltal, hogy az otthoni feladatok és a gyermeknevelés társadalmasítása is cél volt, “felszabadulhattak” a hagyományos családi feladatok alól. “A nők helyzete olyan, hogy rabszolgahelyzetnek mondják; a nőt elnyomja a háztartás, és ebből a A struktúra a valóságban sokkal differenciáltabb volt, a hármas tagozódás a politikai vezetés autoriter álláspontját tükrözte. A “Társadalmi struktúrán marxista megközelítésben nem érthetünk mást (...) elsősorban a széles értelemben felfogott munkamegosztás révén egymástól elkülönülő funkcióval, érdekkel és céllal rendelkező társadalmi csoportokat, osztályokat vagy rétegeket.” (Hegedüs 1966:45). 24 Három tulajdonforma jellemző az akkori magyar társadalomban: 1) állami szektorban dolgozó bérből és keresetből élők, 2) mezőgazdasági és ipari szövetkezeti tagok, 3) önálló parasztok, kisiparosok, kiskereskedők. 25 “Ha egy társadalomban a többlettermék magántulajdonosi elsajátítása már nem megengedett, akkor a többlettermék elsajátításának azokat a mechanizmusait kell alaposan elemeznünk, amelyek erre a társadalomra jellemzőek. (...) a redisztribúció az a fő mechanizmus, amely az elsajátítást biztosítja az államszocialista társadalmakban.” (Szelényi 1990: 9). 26 Megváltozott a termelőeszközök tulajdonlása (állami, csoporttulajdon), amelyek segítségével előállíthatók a termékek és szolgáltatások. Családi üzem: családi parasztgazdaság, iparban, kereskedelemben is, főleg kisüzem. Állami vállalat: bürokratikus állami vállalat, stratégiai fontosságú, amelyekkel uralkodni lehet a gazdaság többi, nem állami szféráján (bányászat, energiatermelés és feldolgozóipar, szállítás és a tömegközlekedés, belföldi nagy- és külkereskedelem, a banktevékenység és biztosítás. Tulajdonos az állam, amit a kormány képvisel, az össznépi tulajdon ideológikus jellegű, nem fejezi ki a tényleges tulajdonviszonyokat. Elszemélytelenedett, mivel senki sem teheti el a hasznot, senki sem fizeti a veszteséget saját zsebéből = mindenkié és senkié. Szövetkezet: termelő és értékesítő, névlegesen a szövetkezeti tagok önkéntes társulásán alapuló szervezet, termelőeszközök a szövetkezet csoporttulajdonát képezik, amelyben a tagság maga választja vezetőit. A valóságban nem így működött. (Kornai 1993: 108) 23

26

helyzetből csak a szocializmus tudja megszabadítani. Csak majd, amikor a kisgazdaságokról áttérünk a közös gazdaságra és a föld közös művelésére, akkor lesz teljesen szabad, akkor szabadul fel a jobbágysorsból a nő.” (Lenin 1973: 23-24) Ugyanakkor a pártvezetés a nemek közötti egyenlőtlen viszonyokat a kapitalista, magántulajdonon alapuló társadalom megszűntetésével automatikusan egyenlőnek tekintette, úgy vélték, hogy a magántulajdonnal együtt eltűnnek azok az okok is, amelyek a nők alávetettségét okozták.27 Az új ideológiából egyenesen következett, az új értékrend: “A kommunista párt hívei számára három – egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező és részben átfedő – érték áll az értékrend csúcsán. (…) Szocializmus csak akkor és csak ott jön létre, ahol a kommunista párt van hatalmon: a hatalom alapvető végső érték. (…) abban különbözik a kapitalizmustól, hogy a magántulajdon helyébe a köztulajdont helyezte: tehát a magántulajdon felszámolása és a köztulajdon létrehozása és megszilárdítása is végső érték.” (Kornai 1993: 118–119) Mivel a hatalom letéteményese, a bürokrácia “élcsapatjellegéből” következően meg van győződve arról, hogy a nép érdekeit saját akarata ellenére is érvényesíteni kell, ezért a társadalomépítés kényszerítő jellege is megengedett volt. A szocialista rendszer felsőbbrendűségének tudatából következett egyrészt a messiánisztikus küldetéstudat az emberiség megváltására, másrészt a hit a kapitalista társadalom túlszárnyalásában a nagyobb gazdasági teljesítmények révén. Az erkölcsi fölény a szocialista rendszer egyenlőségeszményéből és az azt megvalósító szocialista embereszményből következett (Kornai 1993). Parasztok - mezőgazdasági munkások Az Ideiglenes Nemzeti Kormány földreformról szóló rendelete (1945. március 17.) értelmében teljes egészében kisajátították az 1000 kh-nál nagyobb birtokokat, az ez alattiakat kártalanítás mellett, meghagyva az úri birtokok esetében 100, míg paraszti birtoknál 200 kataszteri holdat. Akit ellenségnek nyilvánítottak elkobozták a földbirtokát. A földosztás következtében megszűnt a nagybirtokrendszer, a mezőgazdasági termelés uralkodó formájává a családi kisüzem vált. Mivel 1949-ig nincs lehetőség a paraszti munkaerő-felesleg mezőgazdaságon kívüli ágazatokban történő foglalkoztatására, az amúgy is magas arányú mezőgazdasági népesség a világháború után tovább növekedett, 49%-ról 51%-ra. A 3,3 millió katasztrális hold felosztása 642 ezer, többségében teljesen nincstelen paraszt között (átlagban 5,1 kh.) lassította a paraszti társadalom felbomlását, és egyben kiszélesítette a patriarchális falusi gazdaság kereteit. A hatékony gazdálkodáshoz a birtoknagyság sem volt megfelelő, ám még nagyobb problémát jelentett a tőke- és eszközhiány. Az elégedetlenség egyrészt abból is adódott, hogy 283 ezren föld nélkül maradtak, másrészt a földet kapottak többsége kevesellte a nekik juttatott területet. A földéhség miatt gazdagparasztságellenes hangulat is kialakult. Az 1948. augusztus 20. után – a szovjet kolhozok mintájára – elkezdődött téeszesítés tovább mélyítette a konfliktusokat. Ez nem volt más, mint az agrárszférában meginduló államosítási törekvés. A parasztok többségét önkényesen, a fenyegetettség érzésének növelésével kényszerítették be a termelőszövetkezetekbe. A gazdag parasztok azért léptek be, hogy elkerüljék a kuláknak minősítést, illetve elhagyva a falut, városi munkahelyet kerestek maguk és családjuk számára (körülbelül 300 ezer ember hagyta el ekkor a mezőgazdaságot). Emiatt a későbbi időszakban sem beszélhetünk igazi önkéntességről. A szövetkezeti vezetők választása csak névleges volt, valójában a bürokrácia tagjai voltak, alávetve a központnak, mivel a tulajdonjoggal a TSZCS-k nem rendelkeztek, általános utasítások és oparatív beavatkozás korlátozták cselekvőképességüket.28

27 A következtetések abból az elméleti előfeltételből adódtak, amely szerint “Minden társadalmi csoport öntudatát és társadalmi változtatásra való képességét a termelési viszonyban elfoglalt helye határozza meg.” (Feminism 1998: 2) 28 Nagyobb gép vásárlására sem volt joguk, mivel azok tulajdonjogát a gépállomások monopolizálták, növelve függésüket az állami szektortól. Magyarországon a gépállomások kiépítése 1948 tavaszán kezdődött meg, 1952-ig növekedett, majd összevonásokkal csökkent a számuk (Kornai 1993: 114). A mezőgazdaságban megtermelt jövedelem egy részét a gépállomások megemelt munkadíja révén vonták ki az ágazatból, és csoportosították át a nehéziparba.

27

1. sz. táblázat A termelőszövetkezetek (és tagok), az állami gazdaságok és az egyéni parasztgazdaságok arányának változása29 Év

Termelőszövetkezeti tagok száma ezer fő

1949

Egyéni gazdaságok %

Termelőszövetkezetek %

Állami gazdaságok30 %

34

0,9

2,1

97,0

1950

118

7,6

5,8

86,6

1951

202

15,3

7,4

77,3

1952

191

17,3

10,8

71,9

1953

193

18,8

14,7

66,5

1954

175

—

—

—

1955

253

—

—

—

1956

96

—

—

—

A parasztság a két világháború közötti időben már erősen rétegzett volt, ám mivel nem a piaci viszonyok határozták meg a társadalomban elfoglalt helyét, ezért “a parasztságnak a hivatalos társadalomból kirekesztett ’nemzet alatti’ helyzete az új polgári viszonyok között sem változott...” (Lackó 1981: 24). A földosztásnál és az azt követő gazdasági átalakulásban újra nem a piaci viszonyok játszottak szerepet, és mivel az iparfejlesztés a mezőgazdaság rovására történt, a parasztság az ötvenes években is sokkal rosszabbul élt, mint a bérből és fizetésből élők többsége. A progresszív beszolgáltatás, a politikai vezetők részéről megnyilvánuló bizalmatlanság, saját szervezetei (gazdakörök, társulások stb.) megszüntetése a paraszti társadalom felbomlását segítették elő. Munkásosztály A második világháború befejezése után a munkásosztály politikai, társadalmi jelentősége megnőtt. Valamennyi párt programjában szerepeltek a munkások élet- és munkakörülményeinek javítására tett ígéretek. Az 1945–1949 közötti államosítások névlegesen a hatalom birtokosává tették őket, vagyis a munkások állami tulajdonon keresztül részesültek a termelő eszközök tulajdonából. A termelési eszközök kollektív tulajdonosaivá váltak, ugyanakkor az egyes munkások, mint munkavállalók léptek kapcsolatba valamely állami vállalattal. A parasztságtól a termelőeszközökhöz való viszonyuk, és a megtermelt jövedelem elosztása tekintetében különböztek, ám – a hivatalos ideológia szerint – a tulajdonlás magasabb rendű volta miatt, mint osztály a hierarchiában is felettük álltak. A forint bevezetése főleg a segéd és betanított réteg szintjére nivellálta a “könyökvédős, nadrágtartós hivatalnokokat” és a szociáldemokrata hagyományokkal rendelkező szakmunkásokat, megteremtve ezáltal a bérmunkások nivellált nagy növekvő tömegét. 1945 után átmeneti munkáslétszám-csökkenés figyelhető meg. Az okok között a földosztás és a háború okozta károk a legfontosabbak. A növekedés – főleg 1947-ig – először a kisiparban, majd a hároméves terv végére a nagyiparban foglalkoztatott munkásság között is jelentős. A munkásság struktúráját, rétegződését, mobilitását meghatározó folyamatok a politikai változásokon túl a magyar gazdaság szerkezetének átalakulásában végbement változások alapján érthetők meg. 2. sz. táblázat A nem mezőgazdasági magánszektorban foglalkoztatottak aránya a gazdaság összes nem mezőgazdasági foglalkoztatottainak %-ában31 Forrás: Magyarország a XX. században I. 1996: 183. Az utolsó három év nem szerepelt a táblázat adatai között. 1948-49 között szerveződtek új típusú, önálló vállalati formában működő gazdaságokká, az elsők között Mezőhegyesen, Ohaton, Hortobágyon, Bábolnán és Nádaspusztán. 29 30

28

Év

Százalék

1949

20,3

1950

17,1

1952

4,5

1955

2,7

Azáltal, hogy az ipar újjáépítése, fejlesztése a nehéziparra koncentrálódott 1949-től folyamatosan nő a munkásságon belül a gyáripari foglalkoztatottak aránya. 3. sz. táblázat Az aktív keresők számának változása 1941–1960 között32 Ágazat

1941

1949

825 658

792 930

1 328 610

93 661

91 120

289 056

Közlekedés és távközlés

152 726

180 495

308 436

Kereskedelem

263 619

214 776

294 714

1 335 664

1 279 321

2 223 816

Ipar Építőipar

Összesen

1960

Az ötvenes években az iparban foglalkoztatottakra az átmenetiség a jellemző. A két világháború közötti munkáság zárt kultúrája felbomlott, amely a parasztból munkássá válók bizonyos fokig utóparasztinak minősíthető jellemzőiből adódott. Mivel a fizikai – főleg a segéd- és betanított – munkások többsége a parasztságból érkezett, anélkül, hogy életvitelük urbanizálódott volna, sem a falusi lakóhelytől, sem a paraszti munkától nem szabadultak meg teljesen, ezért paraszti identitásuk nagy részét is megtartották. Ugyancsak a bomlás jeleihez sorolható, hogy a “hagyományos testületi” munkásréteg (MÁV-, postai, Budapesten a BKV-alkalmazottak) elvesztette kivételezett helyzetét, közelebb került a munkások más rétegeihez, sőt relatív presztízsvesztésük bérezésükben is kifejeződött. Középrétegek - értelmiség A háborús pusztítások ezt a réteget érintették a legjobban. A zsidó vallásúak egy része elpusztult, míg a túlélők többsége elvesztette vagyonát, a középrétegek más csoportjai pedig – kötődve a régi rendszerhez – elhagyták az országot, illetve szintén elvesztették vagyonukat (1949-ben a 10-nél több munkást foglalkoztató üzemeket államosították), vagy állásukat. A legnehezebb helyzetbe a középrétegből azok a csoportok kerültek, melyek a háború előtt az államigazgatásban, illetve a megelőző hatalmi, szellemi elitjét képezték. Ugyanakkor a szabad – főleg műszaki – pályákon dolgozó értelmiségiek jóval nyitottabbak voltak, és szakértelmiségként könnyen elhelyezkednek a gazdaságban. Az új értelmiség, mint réteg nem alakult át önálló osztállyá, feladata a társadalom irányítása volt. Nagy részüket származása a munkásokhoz vagy a parasztsághoz kapcsolta. Legfontosabb ismérvük a politikai megbízhatóság. Sokszor nem a hagyományos iskolai úton váltak értelmiséggé. Az úgynevezett “szocialista értelmiség” egyik fő jellemzője küldetéstudata volt.

31 “Az adatok 1949-től kezdődnek, azaz az államosítás első hulláma után, amikor már a gazdaság »stratégiai magaslatait« államosították.” (Kornai: 1993: 116. A táblázatból kiemelve – S. M.) 32 Forrás: KSH 1971: 104-105.

29

Az értelmiségi pályák mind politikai, mind gazdasági értelemben leértékelődtek, főleg 19491952 között. A pártvezetőség értelmiségpolitikájának kialakításánál saját bizalmatlansága33 mellett a tömegek “nadrágos emberekkel” szembeni ellenszenvét is felhasználta. Ennek ellenére az ötvenes években az értelmiség az egyik legdinamikusabban növekvő réteg, főleg a nők aránya nőtt a felsőfokú végzettségűek között. 4. sz. táblázat Az értelmiségi foglalkozásúak számának alakulása (1941–1960) Év

Összes (fő)

Férfi (fő)

Nő (fő)

Férfi %

Nő %

1941

102 843

90 147

12 696

87,7

12,3

1949

107 258

90 058

17 200

84,0

16,0

1960

176 141

136 010

40 131

77,2

22,8

Az ötvenes évek elejétől a társadalomszerkezet további nivellálódása figyelhető meg. Az önállóan gazdálkodó parasztok, valamint a kisiparosok és kiskereskedők száma folyamatosan csökkent, míg kialakult a pártvezetés tudatát uraló, ám a valóságos társadalmi egyenlőtlenségek leképezésére alkalmatlan “két osztály, egy réteg” modell. Az ötvenes évek közepétől – a megváltozott tulajdonviszonyok között – az osztálykülönbségek folyamatos csökkenése, az osztályok belső rétegződése, illetve átmeneti jellege miatt az osztályviszonyok, mint strukturáló tényezők elvesztették szerepüket, ezért a társadalom tagoltsága a társadalmi rétegződés alapján írható le. 5. sz. táblázat A gazdaságilag aktív népesség társadalmi struktúrája (százalékban)34 Társadalmi osztály, réteg

1930

1949

1960

Értelmiségi

1,8

1,8

3,0

Hivatalnokok

7,1

8,0

13,7

Kisiparos

8,6

8,1

2,4

11,2

15,5

5,2

13,1

12,1

14,0

53,6

38,3

Szakmunkás Betanított munkás

26,4

Segédmunkás Paraszt, mezőgazdasági fizikai

53,3

ebből önálló Egyéb Összesen

46,7

19,9

2,8

—

—

100,0

100,0

100,0

33 Az okok a hatalom diktatórikus jellegére vezethetők vissza, illetve Lenin megállapítására, mely szerint az értelmiségre csak a hatalom kivívásának folyamatában van szükség. Ám mivel a csoport jellemzője, hogy nehezen viseli el a gondolkozásbeli korlátokat, és az utasításokat, ezért a hatalom megszilárdításában már kerékkötővé válhat. 34 Forrás: Andorka 1994: 394.

30

Családpolitika az ötvenes években a pártdokumentumok és a propaganda tükrében Az ötvenes évek időszakáról legtöbbször a törvénysértések és az erőszakos iparosítás ellentmondásos következményei jutnak eszünkbe. Kevesebbet gondolunk arra, hogy a politikai és gazdasági fordulatot elősegítő intézkedések átalakították az ekkor és itt élő emberek életkörülményeit is. A fejlődés addigi lassú folyamatát radikális változások láncolata váltotta fel a társadalom valamennyi szférájában, így a mindennapok történéseiben is. Annak ellenére, hogy erre vonatkozó források is rendelkezésünkre állnak, alig találunk a korszak politikai, gazdasági és társadalmi struktúráját elemző történeti munkák között a hétköznapok történetével foglalkozókat. A család A politikai hatalom jellege, az uralkodó ideológia és a tulajdonviszonyok együttesen meghatározzák, legalábbis főbb vonásokban, hogy a különböző koordinációs mechanizmusok milyen szerephez jutnak a társadalomban. A család jelentősége abban áll, hogy a társadalmi koordináció egyik fő típusa (Kornai 1993: 123), túléli a politikai-gazdasági rendszer drámai változásait, alapvető szerepet játszik az emberek életének és tevékenységének összehangolásában. Az ötvenes években az MDP ambivalens módon viszonyult a család intézményéhez, mivel annak tradicionális értékrendszere gátolta a társadalom szovjet mintára történő szocialista átalakítását. Mivel csökkenteni szerették volna befolyását, ezért “társadalmasítani” akarták feladatai többségét. A legfelső pártvezetőség családra, nőkre vonatkozó, a jogszabályokban, a párthatározatokban és a tömegkommunikációban megjelenő állásfoglalásai és intézkedései szándékoltan a hagyományos családi közösségek felbomlását segítették. Ugyanakkor az 1945 utáni földreform miatt szükség volt a családok gazdasági tevékenységére is, valamint egy sor nem intézményesíthető feladat ellátására. A rendszer legitimációs szükséglete miatt a pártvezetésnek úgy kellett megjeleníteni intézkedéseit, hogy azok ne tűnjenek családellenesnek, mivel, mint azt Rákosi is megjegyezte “a reakció azzal rémisztgette a hiszékenyeket, hogy a szocializmus a házasság és a család intézményének felbomlásával jár” (Rákosi 1951: 121). Annak ellenére, hogy az extenzív gazdaságpolitika munkaerő-szükséglete miatt megváltozott a nők társadalomban elfoglalt helye, a családban továbbra is megmaradtak az előző struktúrából következő szerepelvárások, melynek következtében a nők propaganda által hirdetett “kettős elnyomás” alóli felszabadítása kettős teherviseléssé alakult át.35 Nemcsak a társadalmi valóságot, hanem az 1949-es alkotmányt, és az új családjogi törvényt is ez az ambivalencia jellemezte. Annak ellenére, hogy az alkotmány a társadalom alapintézményeként deklarálta a családot – (51. § “A Magyar Népköztársaság védi a házasság és család intézményét.”36 ) –, a történeti kontinuitást kifejező jogi forma mögött a nők törvény előtti egyenlőségét társadalmi szerepeik hangsúlyozásával érzékeltették. “(2) A nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása, a terhesség esetére a nőknek járó fizetett szabadság, az anyaság és gyermek fokozott törvényes védelme, továbbá az anya- és gyermekvédelmi intézmények rendszere.” Az új családjogi törvény (1952: IV. tc. – 1953. január 1-jén lépett életbe) már az alapelvekben hangsúlyozta a nők otthonon kívüli munkavégzését: “Természetes, hogy a feleség, aki ugyanúgy dolgozik, mint a férje és ugyanannyit vagy esetleg többet is keres, anyagilag nem függ a férjétől.” Ám a valóságban a nők inkább gazdasági kényszer, az alacsony munkabérek – mindkét fél jövedelmére szükség volt – miatt vállaltak munkát. Mivel a nők jóval kevesebbet kerestek, mint a férfiak, valamint a házimunkákat továbbra is ők végezték, családi szerepeikben annyi változás történt, hogy míg a megelőző korszakokban ezek ellátása volt elsődleges feladatuk, ezután ezeket munkaidő után kellett ellátniuk. A diktatúra propagandatevékenységének köszönhetően a kettős teherviselésből származó nehézségek legtöbbször reflektálatlanok maradtak. A nők keresőtevékenységének, mint az egyenlőség szimbólumának hangsúlyozását az extenzív gazdaságpolitika munkaerő-szükséglete kényszeríttette ki, ám az infrastrukturális beruházások 35 Tilly és Scott (1978)megfogalmazása szerint a női munka történetének egyben a család történetének is kellene lennie, ezért a nők társadalmi és családi szerepeiben bekövetkezett változások meghatározóak a családszerkezet átalakulásában. 36 A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949. VIII. 20. A következő idézet is itt található.

31

elmaradása, a gyermekellátó intézmények nem megfelelő számú növekedése miatt a deklarált családpolitika megvalósulása veszélybe került. A statisztikai adatok elemzéséből megállapítható, hogy továbbra is a családokra hárult a gyermekek nevelésének, szocializálásának feladata. A bölcsődei férőhelyek száma csak a 0-3 éves korosztály 3,2%-ának befogadására volt elegendő, miközben a gyermekes nők 38%-a dolgozott37 Még lassabban növekedett az óvodai férőhelyek száma, holott ennek az intézménynek történeti hagyományai voltak Magyarországon, ám az ide felvehető gyermekszám alig érte el az adott korosztály egynegyedét.38 A nők egyre nagyobb arányú bekapcsolódása a keresőtevékenységbe nem csökkentette tehát a háztartással és gyermekneveléssel kapcsolatos terheiket, ami több tekintetben kárára vált mind a munkahelyi, mind a családban elvégzendő feladatoknak. Lengyel László a női foglalkoztatottságot elemző tanulmányában a következőket állapította meg: “…a nők ilyen nagyarányú bevonása az aktív keresők közé bizonyos mértékig túlzott volt, nem egy vonatkozásban – elsősorban az ifjúság családi nevelését illetően – kedvezőtlen következményekkel járt. A nők munkába állásának folyamata túlságosan gyors volt, s így már eleve sem lehetett minden oldalról, sem gazdasági, sem társadalmi vonatkozásban kellően megalapozott” (Lengyel 1958: 765). Az ötvenes évek családpolitikáját nemcsak a családi feladatok megváltoztatására irányuló törekvések, hanem a demográfiai viszonyok alakulásának direkt, vagy indirekt befolyásolása is jellemezte.39 Annak ellenére, hogy 1947-1950 között emelkedett az ország lakossága, ez elsősorban a háború utáni szokásos “bepótlási” (Andorka 1987: 279-280) fellendülésnek, (az ezer lakosra jutó élve születési arányszám 20,6-21,6 ezrelék között mozgott), és nem a gyermekvállalási kedv növekedésének volt tulajdonítható. Ekkorra a társadalom többsége által elfogadott norma és értékrend szerint már Magyarországon is az alacsonyabb gyermekszám vált kívánatossá. Az értékrendváltozást erősítette az is, hogy az ötvenes években a gazdasági szerkezet átalakulása következtében a férjezett nők között emelkedett a munkavégzők aránya. A pártvezetés ennek ellenére a gyermekszám növekedését tartotta kívánatosnak, ami főleg ideológiai megfontolásokra vezethető vissza. Rákosi úgy gondolta, hogy a magasabb gyermekvállalási kedv pozitívabb képet mutat a szocialista rendszerről. Így a “dolgozó nő” ideálja fokozatosan összekapcsolódott a “több gyermeket vállaló anya” képével, anélkül, hogy ennek megvalósulását objektív feltételek, illetve szubjektív szándékok segítették volna. A korabeli sajtóban, filmekben a tradicionális családi szerepek, a magánélet színterei nem jelentek meg, vagy ha igen, akkor főleg negatív tartalommal. A nők többsége nem a családi, hanem a szocialista közösségért élt és dolgozott. A fentiekből egyértelműen az a következtetés vonható le, hogy a pártvezetés számára a nők fontosabbak voltak munkavállalóként, mint anyaként. A munkavégző nő magasabb társadalmi presztízsének hangsúlyozása a családi szerepek leértékelődése az egész Rákosi-diktatúra idején nyomon követhető. “Nem riadtunk vissza, hogy olyan helyekre, ahol soha azelőtt nők nem dolgoztak, munkás vagy parasztasszonyt tegyünk. Azelőtt nőket nem engedtek traktorhoz, és most vannak pompás traktorvezető lányaink.”40 A cél a női foglalkoztatottak számának emelése volt. Az 1951. december 16-án megtartott “Háziasszonyok és üzemi dolgozó nők” Országos Tanácskozásán feltárták azokat a problémákat, amelyek gátolták a munkaképes korú nők teljes körű bevonását a termelésbe. Számos háztartásbeli nő elmondta, hogy szégyenkezve vett részt a tanácskozáson, ahol a termelőtevékenységet végző aszszonyok beszámoltak nagyszerű eredményeikről. Meggyőződtek arról, hogy “…a Párt és a kormány segítségével le tudják küzdeni azokat a nehézségeket, amelyek őket a termelőmunkában való részvételben hátráltatják”.41 A nők addigi életét meghatározó családi keretek leértékelődésére irányuló törekvések a Statisztikai Szemle KSH 1958/II. 765. A kevés férőhely a háborús károknak is köszönhető, az óvodák száma 1140-ről 1945-re 992-re csökkent. (A nők helyzete régen és most. 1960/3. 53) 39 Magyarország népessége 1941-ben 9 millió 319 ezer fő volt, 1949-re 111 ezerrel csökkent a lakosság száma, ezzel szemben 1953-ban már 332 ezerrel éltek többen az országban, mint az 1941-es népszámláláskor. 40 Rákosi 1951. 10. valamint az MDP KV 1952. február 6.-án tartott értekezletének 11. pontja a női traktoros iskola megszervezésével foglalkozott. PIL 276. f. 54/179. ő. e. 41 PIL 276. f. 88/654. ő. e. A tanácskozás 360 résztvevőjéből 70% háziasszony, míg 30% főleg üzemekben és termelőszövetkezetekben dolgozó nő. 37 38

32

valóságot elleplező propaganda szintjén jelentek meg. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy ezek a tömegkommunikációban megjelenő negatív értékítéletek kisebbrendűségi érzést is kialakíthattak a társadalmi munkamegosztásba be nem kapcsolódott nőkben. Az otthoni munkák azonban nemcsak leértékelődtek, hanem ezek “társadalmasításának” megoldatlansága miatt további problémák forrásává is váltak. A szocialista nőideált “férfias tevékenységgel” felruházó pártpolitika ugyanis az 1950-es tanévtől kiiktatta a háztartással kapcsolatos ismereteket az alapfokú oktatási rendszerből, mely ismeretek hiánya viszont megnehezítette a családi körben ellátandó feladatok szakszerű elvégzését. Az új szocialista család Egy teljesen más értékeket valló politikai rendszer akkor tud hosszú távon hatékonyan funkcionálni, ha átalakítja a megelőző társadalom érték- és normarendszerét, ezzel párhuzamosan sajátját elfogadtatja. A Rákosi-diktatúra is erre törekedett. A korszak elején megszüntették az Anyák Napja intézményes (iskolai) megünneplését, helyette a Nemzetközi Nőnap szerepét – egy torzult emancipáció alapján a férfiként helytálló dolgozó nő ideálját – hangsúlyozták.42 A Nőnapot MDP KV Agitációs és Propaganda Osztálya arra használta fel, hogy növeljék a nők munkahelyi aktivitását, serkentsék őket a béke “harcos” megvédésére. “Az édesanyák magasztos feladatukhoz méltóan teljesítsék családi és szülői kötelezettségeiket, hogy gyermekeiket dolgos, művelt, hazájukat szertő emberré neveljék.”43 Az idézet egyértelműen jelzi, hogy az anyák alapvető feladata már nem a családi intimitás megteremtése, hanem a közösségért végzett tevékenység és a következő generáció erre való szocializálása. Az 1954-ben megrendezett Anyák Megyei Konferenciája, majd ezt követően az Anyák Országos Konferenciája is ezt a célt szolgálta. A fő feladat a párt és népi demokratikus rendszer iránti szeretet, a munkás-paraszt szövetség és a békemozgalom erősítése volt. A jelentés szövegében anya–gyermek kapcsolatról, gyermeknevelési problémákról szó sem esett. Annál inkább a “tettre kész harcosság”-ról beszéltek, egyes felszólalók olyan kijelentése után, hogy “a simogatásra termett asszonyi kéz nemcsak a szerszámot tudja gyorsabban forgatni, ha kell a fegyvert is meg tudja ragadni”44 hatalmas tapsvihar tört ki. 45 A “csak” otthon dolgozó nők presztízsének leértékelésében az MNDSZ aktivistái tevékeny szerepet vállaltak. Agitációs munkájuk egyik célja az volt, hogy az otthonmaradt munkásfeleségek is kivegyék részüket a férjek termelésre való ösztönzésében. “Ne hagyják, hogy indokolatlanul otthon maradjanak, hogy elkéssenek, szorgalmazzák, hogy a munkanap 480 percéből egy se vesszen kárba.”46 A propaganda az “új típusú szocialista család” megteremtésén fáradozott, amelyben a feleség szerepe is átalakult. A feleségek többé már nem a férj önzetlen támaszai, a családi fészek melegének őrzői, hanem öntudatos, férjüket minél jobb munkahelyi teljesítményre ösztönző lények. Szerelmükkel, gondoskodásukkal csak az arra érdemeseket tüntetik ki, így maguk is részesévé válnak a sikeres termelésnek. A fenti intézkedések a csak háztartásban tevékenykedő feleség és anya leértékelésére tett erőfeszítésekkel, az ünnepek tartalmának megváltoztatásával együtt, ezzel párhuzamosan az új szocialista nőeszmény népszerűsítésével az MDP negatív családpolitikájaként értékelhetők. Az ötvenes években Magyarországon a magas házasságkötési gyakoriság ellenére (10 ezrelék) elkezdődött a tradicionális család intézményrendszerének gyengülése. Míg az új családjogi törvény a felbonthatóságot deklarálta, addig a nők foglalkoztatottságának folyamatos növekedése megteremtette – az addig összetartó kapocs – a feleség viszonylagos gazdasági függetlenségét. Az új párkapcsolat lehetőségét a területi mobilitás tovább növelte. Emellett az ötvenes években felerősödő szekularizáció, a “klerikális reakció elleni” permanens kampányok is felgyorsították a “Házasság szentséA két világháború közötti időszakban a nő legfontosabb hivatását, a feleség és anyaszerepet szimbolizáló Anyák Napja iskolai ünneppé nyilvánítását, németországi példa hatására, a VKM 820-05-128/1930. számú rendelete szabályozta. Dezső Lipót 1936. 25. 43 PIL 276. f. 89/163. ő. e. 409. 44 PIL 276. f. 89/273. ő. e. 124. (Kiemelés tőlem S. M.) 45 Az anyák napja hivatalos megünneplésére végül 1955. május 7.-én került újra sor, továbbra is megtartva március 8.i nőnap jelentőségét. PIL 276. f. 89/358. A változtatást az a tapasztalat kényszeríttette ki, hogy a “klérus igyekezett az anyák napja megünneplését a maga számára felhasználni,” újra hivatalos ünneppé tételével ezt akarták megakadályozni. 46 PIL 276. f. 89/273. ő. e. 57. 42

33

gének” gyengülését. Ezek a változások nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a társadalmi és családi kapcsolatokban is megkérdőjeleződjenek a férfi–férji autoritás alapjai, és a folyamatok egymást erősítve csökkentsék a tradicionális családi szerepekhez kapcsolódó elvárásokat. Valószínű, hogy a tradicionális értékek gyors leépülése miatt a nőknek nagyobb áldozatokat kellett hozniuk, viszont ez az időszak nagyban hozzájárult addigi életlehetőségeik megváltozásához. Az MDP vezetősége – azáltal, hogy a hangsúlyt a nők otthonon kívüli individuális teljesítményére helyezte – a család fontosságának folyamatos deklarálása ellenére is családellenes politikát folytatott, felgyorsítva ez által azt a bomlási folyamatot, mely a magyar társadalomban a hagyományos családok mély beágyazottsága miatt csak később jelentkezett volna. Nők az átalakuló társadalmi struktúrában Az ötvenes években a magyar társadalom politikai, gazdasági, ideológiai struktúrájában történt átalakulás – a megelőző időszakhoz viszonyítva –olyan jelentős mértékű változásokat indított el a nők társadalmi helyét és szerepét illetően, amelyek alapvetően módosították addigi életlehetőségeiket. A legmagasabb állami-politikai szinten először ekkor kérdőjeleződtek meg a nőkkel kapcsolatos évszázados törvények, szokások, elvárások, és ezzel együtt megváltoztathatónak tételeződtek fel a tradicionális, változtathatatlannak hitt férfi és női szerepek. A politikai elit ugyanolyan intenzitással akart gyökeres változásokat ráerőltetni az egyes emberek életútjára is, felbontva az addigi nemek közötti viszonyokat, mint, amilyen erőszakosan változtatta meg a politikai és gazdasági rendszert. A női munkavégzés, mint jövedelemszerzésre irányuló tevékenység azzal, a marxizmus ideológiában megjelenő eszmével kapcsolódott össze, mely szerint a nő személyiségének, önmegvalósításának a színtere már nem a család, hanem a társadalom közössége, a nemek egyenlőségének alapja pedig az eddig otthon végzett női munkák társadalmasítása. Ezzel szemben a magyar társadalomban a családok többsége még csak kezdte elveszíteni addig meghatározó termelési-gazdasági funkcióját. Az államilag szervezett ipari-, valamint a termelőszövetkezetek által biztosított mezőgazdasági munkahelyek általánossá válása csak a jövő ígérete, és a még távolabbi jövőhöz kapcsolható a férfiak és nők egymáshoz viszonyított társadalmi helyzetének egyenlősége. Nyilvánvaló, hogy a változások nem a magyarországi történeti és társadalmi folyamatoknak, hanem a Szovjetunió által kierőszakolt szocialista fordulatnak köszönhetőek.47 Az alkotmány VIII. fejezete tartalmazta az állampolgárok jogait és kötelességeit, az 50. § (1) bekezdése szerint: “A Magyar Népköztársaságban a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek. (2) A nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása, a terhesség esetére a nőknek járó fizetett szabadság, az anyaság és a gyermek fokozott törvényes védelme, továbbá az anyaés a gyermekvédelmi intézmények rendszere.” A munkához való jog érvényesülését elősegítő jogszabályok (1946: XXII. tv. [1.§ /1/], valamint az 1948: XLIII. tv.) a szakmai képzés és a munkaviszonyok terén48 kiküszöbölték a férfiak és nők között meglévő egyenlőtlenségeket, ám ezeknek a gyakorlatba történő érvényesüléséhez még nem voltak meg a reális feltételek. A valós viszonyok figyelembe vétele helyett a szovjet példa másolása volt az elsődleges szempont. Az MDP nőkre vonatkozó politikájában, akárcsak a családra vonatkozóknál, jelentős ellentmondások találhatók. Az ambivalencia legszembetűnőbb példája, a nők keresőtevékenységének ideológiai és gazdasági kényszere mellett családi szerepeik újrafogalmazása. Az alkotmány 51. §-a egyértelműen erre utal: “A Magyar Népköztársaság védi a házasság és család intézményét.” Történt ez annak ellenére, hogy sem a demográfiai viszonyok, sem a gazdaság munkaerő igénye nem tette szükségessé a nők otthonon kívüli munkavégzésének ilyen diktatórikus erőltetését. (A nők… 1960: 6.) Azt Az 1949. évi alkotmány bevezetőjében utalás is található erre: “... A régi rend urai és védelmezői ellen vívott kemény küzdelmekben hatalomra jutva, a magyar munkásosztály, szövetségben a dolgozó parasztsággal, a Szovjetunió önzetlen támogatásával újjáépítette háborúban elpusztult országunkat. Évtizedes harcunkban megedződött munkásosztályunk vezetésével, az 1919. évi szocialista forradalom tapasztalataival gazdagodva, a Szovjetunióra támaszkodva népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé.” 48 Az MDP nőpolitikájához az elméletet Marx, Engels, és August Bebel írásai adták, ám ezek csak főleg hivatkozási alapot jelentettek. A teória gyakorlatba történő átültetése összekapcsolódott Lenin, főleg Sztálin útmutatásaival. Elmondható tehát, hogy a magyar nők helyzetének változtatására irányuló pártpolitikát a Szovjetunió 1936 utáni, Sztálin nevéhez kapcsolt történései határozták meg. 47

34

is előírták, hogy a munkaerő-felesleg csökkentésénél nőket csak kivételes esetben, maximum az adott területen dolgozó nők 10%-át lehetett elbocsátani.49 A nőpolitika és eszköze, az MNDSZ Amilyen koncepcióban készítették elő az MKP vezetői az egypártrendszer bevezetését, ugyanilyen koncepció és megfontolás eredményeként születtek azok az intézkedések is, amelynek következményeként a koalíciós pártok nőszervezetei 1948. április 14-én bejelentették beolvadásukat az egységes nőszervezetbe, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe (MNDSZ).50 A pártpolitikát – vagy ahogy akkor emlegették, a proletáriátus vezető szerepét – az üzemi MNDSZ-csoportok megalakításával kívánták a dolgozó nők körében érvényesíteni. A létrejött szervezeti változtatás kettős célt szolgált, egyrészt a MDP politikájának érvényesítését, másrészt a nők feletti teljes kontroll intézményesítését. A párt vezetőségének, személy szerint Rákosinak a nőkkel szembeni bizalmatlansága mindvégig meghatározta a nőszövetséggel kapcsolatos pártpolitikát. Az ellenőrzés nemcsak a dolgozó nőkre, hanem a lakóhelyeken dolgozó nőszövetségi munkatársak közvetítésével a háziasszonyok magánéletére is kiterjedt. Az MNDSZ komoly szerepet vállalt a nők feletti kontroll intézményesítésében, vezetősége a párt politikáját mindenkor ingadozások nélkül közvetítette és érvényesítette tagságának körében.51 Ehhez azonban szükség volt a nőszervezet funkcióinak és funkcionáriusainak, illetve, ahogy ezt akkor célul tűzték ki az “MNDSZ szociális összetételének megváltoztatására.” Az indokok között az is szerepelt, hogy biztosítsák az MNDSZ tisztségviselőin belül a proletáriátus vezető szerepét. Erről a feladatról az MDP Titkársága 1949. július 29. ülésén tárgyalt először, Rákosi már előbb (március) felvetette az átszervezés fontosságát.52 A cél a munkásszármazású nőszövetségi funkcionáriusok számarányának emelése volt. Az intézkedések hatására arányuk 33%-ról 55%-ra növekedett, változatlanul 21% maradt a paraszti származásúak, míg jelentősen – 46%-ról 23%-ra – csökkent a polgári és értelmiségi származásúak részvétele. Az új vezetésbe a nagyüzemi munkásnők kerültek többségbe. Valószínűsíthetőek voltak a túlkapások, illetve az adminisztratív cserék.53 Az MNDSZ új vezetőinek ügybuzgalmáról Kovács István a következőképpen nyilatkozott: “Az értelmiségi asszonyokkal kapcsolatban attól tartok, hogy átestünk a ló másik oldalára…” Megoldásként a tanítónők fokozott beszervezését ajánlotta, akikkel “csatát nyerne” a nőszervezet. “Ezek tudnak előadásokat tartani, szempontok szerint meg tudnak mindent magyarázni, van tekintélyük a faluban, városon egyaránt.” 54 Erre szükség is lett volna, mivel a vezetők 44%-ának nyolc eleminél alacsonyabb volt az iskolai végzettsége, a megyei és járási munkatársaknál még rosszabb volt a helyzet. A funkcionáriusok oktatása Az alacsony iskolázottságú nőszövetségi munkatársak feladata munkájuk során “a proletáriátus vezető szerepé”-nek érvényesítése volt. Ezt úgy oldották meg, hogy aktív szerepet kellett vállalniuk az üzemek életében.55 A kiemelt munkásnők nem voltak irigylésre méltó helyzetben, mivel a funkciók betöltésére alkalmas ismeretek mellett el kellett látniuk azokat a mozgósítási feladatokat is, amelyekre a tervek teljesítéséhez és a béke védelmére szükség volt. A békeharc az ötvenes évek PIL 276. f. 54/138. ő. e. 79 Az MNDSZ, mint a nőmozgalom egységes szervezete már 1945. február 18-án megalakult, első országos kongreszszusát 1946. április 6-8. között tartotta Budapesten. A kommunista párt már ezt megelőzően, 1945 januárjától az egységes nőszervezet létrehozására törekedett, mivel el akarta kerülni, hogy “A nők politikai nevelése a pártok küzdelmének tárgya legyen, és ezzel jelentős tömegeik a jobboldal befolyása alá kerüljenek.” A “női egység" megerősödését érdekében célszerűnek tartották az összes egyesületet az MNDSZ-be tömöríteni. Ugyanakkor még a szociáldemokrata párt baloldali vezetői sem osztották a kommunista párt véleményét, önálló nőszervezet létrehozását akarták. Kéthly Anna állásfoglalását támogatta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Nőmozgalma a háború utáni első nőkongresszuson is, amelyet 1946. november 23-24-én rendeztek meg Pécsett. 1948 áprilisától az egyetlen, még önálló, nőket tömörítő párt, a Keresztény Női Tábor maradt. Vezetője, Slachta Margit – miután 1949 februárjában a püspöki kar megvonta pártjától a támogatást – az Egyesült Államokba távozott. (Magyarország 1985: 328.) 51 PIL 276 f. 54/56. ő. e. 52 PIL 276 f. 54/260 ő. e. 53 Uo. 54 PIL 276. f. 88/649. 55 PIL 276. f. 88/649. ő. e. 49 50

35

elején “az egyre élesedő nemzetközi helyzet” miatt összekapcsolódott a pacifizmus56 elleni harccal. A “soha többé háborút” hangoztatók ellen főleg a hadianyagot előállító gyárakban kellett fellépniük. Fontos feladat volt az anyák szemléletének megváltoztatása is; arra kellett törekedniük, hogy a nők megtiszteltetésnek érezzék, ha gyermekükből katona lesz. A MNDSZ-tagok sokrétű munkája körébe tartozott az iskolai szülői munkaközösségekben folytatott agitációs tevékenység is, amellyel a “reakciós beállítottságú” pedagógusok hatását igyekeztek közömbösíteni. Az MDP Titkársága folyamatosan értékelte az oktatással megbízott munkatársak teljesítményét, legtöbbször a hibák felsorolására helyezték a hangsúlyt. Sérelmezték, hogy a gyengén képzett tömegszervezeti oktatók maguk sem voltak képesek megbirkózni a nehéz anyaggal. Így a színvonalában alacsony képzés, a nem megnyugtató irányító és ellenőrző tevékenység – az értékelés szerint – oda vezetett, hogy “lehetőséget nyújt az ellenség számára, amely ügyködését nagymértékben erre a területre helyezte át,(…)arra törekedve, hogy a tömegszervezeti propaganda kereteit a saját céljaira használja ki”.57 A feltárt hibák leküzdésére az MNDSZ vezetősége célul tűzte ki, hogy “a párt ideológiai, politikai befolyásának szakadatlan növelésével komoly fordulatot hajt végre az agitációs és propagandamunkájában,” amely együtt járt az ellenség befolyása elleni következetes harccal. A pártvezetésnek a szociális összetétel megváltoztatására irányuló törekvései következtében a nőszövetségen káderállományának műveltségi színvonala messze elmaradt a nők műveltségének országos átlagától. A munkás- és parasztnőkből képzett káderek sokszor arra sem voltak alkalmasak, hogy a pártvezetés elvárásait megfelelően közvetítsék a tömegekhez, ezért a vezetőség az MNDSZ feladatainak állandó szűkítésére, illetve más intézményekbe integrálására kényszerült. Nők a termelésben Az MDP Titkársága legtöbbször a termelésben részt vevő nők számának emelésével kapcsolatos problémákat tárgyalta.58 A nők száma 1950 végére a gyáriparban 175 ezerre nőtt, az 1938 évi 26,7%-ról 27,3%-ra emelkedett. A pártvezetés a változásokat lassúnak ítélte meg, különösen egyes iparágakban, foglalkozásokban, például az építőiparban, ahol mindössze 13,8%, a közlekedésben 12%, míg a MÁV-nál még ennél is jóval kevesebb, 6,6% volt a női dolgozók aránya. Még kevesebben dolgoztak a mezőgazdaság állami szektorában, ahol csak 16% volt nő, a női traktorosok és kombájnvezetők aránya pedig 4,9% volt. A szakképzett munkaerőn belül ennél is alacsonyabb volt a nők aránya, s ezen a beiskolázási arányszámok sem javítottak, mivel az ipari tanulók 22%-a volt lány. Kevés volt a nő a közép- és felsőkáderek között is: az agronómusok 3%-a, a gyárakban és építőiparban a mérnökök 4%-a, a technikusok 2,1%-a, a művezetők 2,4%-a volt nő. A nők foglalkoztatásának szükségességét Rákosi az MDP KV előtt 1949. május 31-én elmondott beszédében a következőkkel indokolta : “Ha arra gondolunk, hogy az ötéves terv végrehajtásához félmillió új munkásra van szükség, előre kell látnunk, hogy nemcsak az iparban, hanem a termelőcsoportokban is hamarosan hiány lesz munkásokban. Ezt a hiányt elsősorban a nők bevonásával fogjuk pótolni.” (Rákosi 1955: 373) Ennek következtében: “A női munkaerőt nemcsak azokba a munkakörökbe kell helyezni, amelyeket eddig is általában nőkkel töltöttek be, hanem minden munkakörbe, kivéve azokat, amelyekre a nők testalkatuknál fogva nem alkalmasak. Szakmánként pontosan meg kell határozni, melyek azok a főbb foglalkozások, amelyek felé a nőket irányítani kell.”59 Ezek a szakmák a vas- és gépiparban gépmunkás, préskezelő; a bányászatban a szállító, rakodó, gépkezelő, bányamérősegéd voltak. A női dolgozók számának növelését a szakmunkásképző és egyéb szakmai, például a traktorvezetői, forgalmi stb. tanfolyamokra történő beiskolázással is erőltették, előírták, hogy a hallgatók legalább 30-50%-a nő legyen. A minisztériumok utasították az egyes nagyvállalatokat, hogy az újonnan felveendő munkaerő hány százaléka legyen nő, a keretszámokat kötelezően be kellett mutatni az Országos Tervhivatalnak. A Munkaerőtartalék Hivatalban külön kirendeltséget szerveztek a nők megfelelő 56 PIL 276. f. 89/273. ő. e. A Népművelési Osztály “Agitációs szempontok a pacifizmus elleni harc vitelére” címmel 1951. szeptember 29-én egy tézissort készített annak érdekében, hogy kifejlesszék a nőkben a “harcos békeakaratot, azt, hogy ha kell, fegyverrel is megvédjék békénket, ötéves tervünket, rendszerünket.” 57 PIL 276. f. 54/58. ő. e. 58 PIL 276. f. 54/138. ő. e 59 PIL 276. f. 54/138. ő. e. 76.

36

munkahelyekre irányítására. Ez utóbbi hivatal készítette elő iskolafajtákra lebontva a lányok beiskolázási tervét. Az 1951-ben beiskolázandó 35 000 elsőéves ipari tanuló között legalább 12 500 lányt terveztek. A női munkaerő hullámzásának csökkentésére különböző intézkedési terveket fogadtak el: ilyenek voltak a tisztálkodásra, szociális normákra vonatkozóak, illetve a családos asszonyok munkahelyének lakóhelyükhöz minél közelebbi garantálása.60 A munkavállalás megkönnyítése érdekében fokozottan gondoskodni kellett a nők gyerekeinek az ellátásáról is. A bölcsődei ellátást kiterjesztették a 9 hónaposnál fiatalabb gyermekekre. A gyermekintézmények nyitva tartását a korai munkakezdéshez és az anyák éjjeli elfoglaltságához igazították. Az 1952. évi fejlesztési tervben a bentlakó gyermekotthonok létesítését is betervezték, ahova a különösen nagy elfoglaltságú szülők gyermekeiket elhelyezhették. A nők munkába állásának elősegítéséhez a gyermekek elhelyezése mellett, a háztartási munkák megkönnyítésére is részletes tervet dolgoztak ki. A feladatot a Belkereskedelmi Minisztérium az Országos Tervhivatallal együtt kapta meg. (Ezek között szerepelt az áruellátás megjavítása, hazaszállítása; félkész ételek; az áruelosztás rendszerének felülvizsgálata; a munkavégzéshez alkalmazkodó nyitva tartás; a közétkeztetés javítására a nagyüzemek környékén tapasztalatszerzés céljából kifőzdék létesítése, ahonnan az ételt hazavihetik, valamint a kisüzemek étkeztetésének megoldása; az egyéb házimunkák megkönnyítése, például jégellátás, takarító vállalatok, mosodák, ruhajavítók megszervezése.) A nők nagy tömegeinek bevonása a termelésbe a gazdasági intézkedések mellett széleskörű felvilágosító politikai munkát is igényelt. Ennek irányelveit és menetrendjét az MNDSZ, legtöbbször a Szakszervezetek Országos Tanácsa és az Államgazdasági Osztály bevonásával dolgozta ki, és terjesztette a Párt Agitációs és Propaganda Bizottsága elé. A téma a vizsgált időszakban számtalanszor szerepelt a KV üléseken. Az alább felsorolt néhány cím jól érzékelteti az MDP elvárásait, és az MNDSZ szerepét a feladatok végrehajtásában: “Javaslat a nők termelésbe való bevonására, szakmai továbbképzésére, átképzésére; Agitációs szempontok a nőknek a termelésbe való mozgósítására; Jelentés a munkaerőtoborzás terén eddig végzett munkánkról; Az MNDSZ agitációs szempontjai a tszcs. Fejlesztésében; Javaslat az ötéves terv ismertetését, népszerűsítését és végrehajtását segítő munkára.61 Az elemzések a következő tényeket regisztrálták: “A nők között is alapvető változások mentek végbe. Kétszeresen szabadította fel őket a demokrácia, mint dolgozókat, és mint asszonyokat, s a férfiakkal egyenjogúvá tette őket. A dolgozó nők a felszabadulás óta öntudatosodtak és komoly politikai fejlődésen mentek keresztül.”62 A valóságban a munkaerőtoborzásra, a félmillió új munkaerő előteremtésére az ötéves terv feladatainak végrehajtása miatt volt szükség, ugyanakkor a munkaszervezetek is a patriarchális családi viszonyokat tükrözték. Az MDP munkavégzésre serkentő agitációja nem korlátozódott csak a munkahelyekre, hanem a háziasszonyok harcos helytállásra buzdítását is magába foglalta. Külön jelentősége volt a bányászfeleségek buzdításának, akik “a papi ruhába öltözött ellenség“ támadásait leleplezve megakadályozhatták a munka lendületének fékezését, a széncsata kudarcba fullasztását. “A bányászfeleségek segítsenek abban, hogy a férjek mindennap pontosan induljanak munkába. Biztassák őket, sarkalják lendületüket azzal, hogy érdeklődnek munkájuk iránt, számon tartják, mindennap megkérdezik, hogy teljesítették-e aznap a tervüket? Ne hagyják, hogy indokolatlanul otthon maradjanak, hogy elkéssenek, szorgalmazzák, hogy a munkanap 480 percéből egy se vesszen kárba.”63 Összegzés Az MDP legfelső vezetésének család és nőpolitikája a nemek társadalmi egyenlőségére épült, amelyet a nők otthonon kívüli munkavégzésbe való bekapcsolásával, a termelésben elfoglalt helyek nemek közötti különbségeinek eltörlésével vélte megvalósítani. Így kerülhetett Magyarország azok közé az országok közé, ahol a legmagasabb volt az aktív korú nők foglalkoztatása. Ez a gyökeres válto-

PIL.276. f. 54/ 138. 79. PIL 276. f. 89/273. ő. e. (Kiemelés tőlem — S. M.) 62 PIL 276. f. 54/144. ő. e. 5-75. p. 63 PIL 276. f. 89/273. ő. e. 56-59. p. 60 61

37

zás az ötvenes években az emberi (női) természet egyik oldalának túlhangsúlyozásával, valamint a társadalmi szférák közül a közéletnek a családi élet rovására történő kiemelésével valósult meg. Az ideológia mellett a gazdasági kényszernek is legalább akkora szerepe volt abban, hogy a kereső nők száma jelentősen növekedett. Ugyancsak az ideológia hatásának tudható be, hogy a női adottságoknak kevésbé megfelelő nehézipari szakmákban – műszerész, esztergályos, hegesztő, lakatos, kőműves, vájár, segédvájár és traktoros – is nagymértékben emelkedett a nők részvétele. Ezekben a foglalkozásokban az ideológiai kényszer lazulásával párhuzamosan számuk már az 1953–1958 közötti években jelentős mértékben csökkent, és a férfi dolgozókhoz viszonyított arányuk minimális lett. 6. sz. táblázat A nők aránya egyes kiemelt foglalkozásokban64 Foglakozási ág

1949

1960

Szellemi foglalkozások Orvos Gyógyszerész Ügyvéd, ügyész, bíró Középiskolai tanár Tanító Mérnök

12,4 27,9 .. 46,3 57,8 3,3

21,5 50,4 9,2 40,2 74,8 7,2

Fizikai foglalkozások Esztergályos Hegesztő Lakatos Műszerész Szerszámkészítő Fonó, szövő

0,4 4,9 0,4 1,2 0,8 77,8

6,5 12,2 1,7 13,0 3,0 91,8

A statisztikai adatok szerint az ötvenes évek elejét kivéve a munkaképes korú nők megnőtt gazdasági aktivitása főleg a hagyományos női szerepekhez kapcsolódó foglalkozásokban jellemző. 7. sz. táblázat Az aktív kereső nők megoszlása népgazdasági ágak szerint (ezer fő)65 Népgazdasági ág

1949 szám

Ipar Építőipar Mezőgazdaság Szállítás Kereskedelem Egyéb Aktív kereső

64 65

1960 %

183 3 653 17 77 260 1193

15, 3 0,3 54,7 1,4 6,5 21,8 100,0

szám 440 31 703 50 155 312 1691

Forrás: Adatgyűjtemény a kereső nőkről 1977: 14. Forrás :Adatgyűjtemény a kereső nőkről KSH Budapest 1977. november 14. 10. o.

38

% 26,0 1,8 41,5 3,0 9,2 18,5 100,0

Annak ellenére, hogy a munkaképes korú nők gazdasági aktivitása folyamatosan növekedett, (1949-ben 34,6%, 1960-ban 49,9%),66 aktivitási rátájuk jelentősen eltért az egyes népgazdasági ágakban. 8. sz. táblázat A nők aktivitási rátája ágazatonként Népgazdasági ág

1949

1960

22,7

32,7

3,3

10,7

Mezőgazdaság

29,7

38,1

Szállítás

10,2

17,4

Kereskedelem

35,9

52,0

Egyéb

43,0

45,1

Aktív kereső

29,2

35,5

Ipar Építőipar

Az ötvenes évek társadalomra gyakorolt hatását elemezve megállapítható, hogy a nők polgárjogi egyenlősége vitathatatlanul előrehaladt, növekedett gazdasági függetlenségük és csökkent a férfiakhoz viszonyított műveltségbeli hátrányuk. Végül, ha feltesszük a kérdést, hogy vajon az MDP nőpolitikája megteremtette-e a lehetőségét a nők férfiakéval azonos esélyegyenlőségéhez, egyértelműen nemmel kell válaszolnunk. Az okok között a két legfontosabbat említve: egyrészt a sztálini nőpolitikát másolva a nők sohasem alanyai, hanem csak tárgyai az őket érintő változásoknak, foglalkoztatásuk pozitívumai új nehézségekkel társultak, mint például a kettős teherviselésből adódó problémák. Másrészt a különböző pártokhoz kapcsolódó, a valóságos női érdekeket megjelenítő nőszervezetek egybeolvasztásával, a szervezetnek a kommunista párt alá rendelésével, eltüntették a nők értelmes politikai szerepvállalásának a feltételeit is. A tömegkommunikációban és a – szintén propagandacélokat szolgáló – művészetekben (újságokban, filmekben, képzőművészeti alkotásokban) megjelenő nőideálok és a társadalmi valóságban sokrétű feladataikat összeegyeztetni próbáló nők között hatalmas távolság feszült.

Felhasznált irodalom A Magyar Népköztársaság alkotmánya — az 1949. augusztus 20. napjától 1950. december 9. napjáig hatályos szövege A nők helyzete régen és most. (1960): KSH Budapest, 3. szám Adatgyűjtemény a kereső nőkről. (1977): KSH Budapest. November 14, 10, 11, 14. Andorka Rudolf (1987): Gyermekszám a fejlett országokban. Budapest, Gondolat Andorka Rudolf (1994): A társadalmi mobilitás félévszázados trendje Magyarországon. In Andorka Rudolf, Stefan Hradil, Jules L. Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest: AULA Kiadó, 393-425. Az állampolgárok jogai és kötelességei (1965): (Szerk.): Halász József - Kovács István - Szabó Imre. Budapest, Akadémiai Kiadó Dezső Lipót (1936): Népiskolai rendeletek gyűjteménye. Szombathely, Martineum Könyvnyomda Rt. Feminism as Critique (1988): Seyla Benhabib and Drucilla Cornell (eds): Mineapolis: University of Minnesota Press Gyáni Gábor (1978-88): Női munka és család Magyarországon. Történelmi Szemle 3, 366-378. Gyarmati György (1998): Március hatalma a hatalom márciusa. Budapest, Paginarum Jobbágyi Gábor (1991): Az abortuszkérdés a pártiratokban: 1950-1981. Valóság 5. 53-63. 66

Forrás: Uo. 11. o.

39

Kolosi Tamás (1974): Társadalmi struktúra és szocializmus. Budapest, Kossuth Könyvkiadó Kornai János (1993): A szocialista rendszer. Budapest, Heti Világgazdaság Kiadó RT Laczkó Miklós (1981) A magyar társadalmi struktúra fejlődésének fő tendenciái és problémái a polgári korszakban. In: Társadalmi struktúránk fejlődése I. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 19-56. Lenin (1973): Lenin Összes Művei 39. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó Magyarország a XX. században. (1985): Balogh – Gergely – Izsák – Jakab – Pritz – Romsics (szerk.). Budapest, Kossuth Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó Marx-Engels-Lenin (1967): A nőkérdésről és a családról. Budapest, Kossuth Orbán Sándor (1981): A magyar társadalom szerkezetének átalakulása a felszabadulás után. In: Társadalmi struktúránk fejlődése I. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 57-116. Rákosi Mátyás (1951): A békéért és a szocializmus építéséért. Budapest, Szikra Rákosi Mátyás (1955): Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, Szikra Szelényi Iván (1990): Új osztály állam politika. Budapest, Európa Könyvkiadó Tilly, Louise –Scott, Joan (1978): Women, Work and Family. New York, Holt, Reinhart and Winston

40

Gyarmati Gyöngyi

Nők, játékfilmek, hatalom “ A magyar dolgozó asszony, akit a régi világban kétszeresen elnyomtak (…) most megnő, szárnyakat kap és egyenrangú társa lesz a férfinak a termelésben s az országvezetésben.”

(Révai József)

Bevezetés Az ötvenes évek nőképéről általában a munkaruhás, fejkendős traktoroslány, a lelkes sztahanovista, a tömegben elvakultan “éljensztálinozó” munkásnő sztereotípiái élnek képzeletünkben, anélkül, hogy tudnánk, mik ennek a képzettársításnak, bevésődésnek az indítékai. És ami még fontosabb, anélkül, hogy továbbgondolnánk, vajon reális, teljes-e ez a kép. Erre a továbbgondolásra adott lehetőséget és alkalmat Az ötvenes évek filmeken címet viselő szeminárium, ahol korabeli és a korszakról később készült filmalkotások alapján elemeztük az ötvenes éveket, benne a nők helyzetének változásait is. Az ott lezajlott vita késztetett arra, hogy részletesebben vizsgáljam az ötvenes évek filmjein a nők “rács-szilárdan fölrakott”67 arcvonásait, és indított el abban a gondolatmenetben, amely a sztereotípiák kialakulásának okaitól a hatalom nőideáljának erőteljes propagálásával történő kizárólagossá tételének felismeréséhez vezetett. Vagyis ahhoz a felismeréshez, hogy az ötvenes évek nőképe azért ezekben a sztereotípiákban rögződött, mert azt a politika irányítói tudatosan megtervezték, és hivatalos ideológiaként68 hirdették meg, egyedüli követendő példaként a kor asszonyai számára. Dolgozatomban ennek a női ideálképnek a filmen – mint a korszak egyik legkedveltebb és leghatásosabbnak tartott propagandaeszközében – való megjelenítése jellemzőit vizsgáltam, a láttatni kívánt valóságkép bemutatásával párhuzamosan felvillantva a valóságos viszonyokat az 1948 és 1953 közötti intervallumban. Nőideál és valóság Az általam vizsgált korban, vagyis a klasszikus szocialista rendszer időszakában érvényesült legkövetkezetesebben Magyarországon a sztálini típusú társadalmi-politikai rendszer. A hatalmi struktúra totalitárius jelleget öltött, ami azt jelentette, hogy a politikai hatalom a Magyar Dolgozók Pártja szűk vezetősége kezében összpontosult,69 mely a diktatórikus kormányzás minden ismérvét megvalósította 1948 és 1953 között. Az omnipotens természetű hatalom társadalompolitikájára a paternalizmus magas foka volt jellemző,70 az államügy és a magánügy közti elhatárolódás elmosásával, az állam nemcsak makro-, hanem mikroszinten is beavatkozott az emberek életébe. A Magyar Dolgozók Pártja politikai helyzetének megerősödését követően, ugyanis minden területen kizárólagos irányítóvá kívánt válni, még az addig intimnek tartott szféra területén is, a közélet és a magánélet közti válaszfal ostromával. Az általuk meghirdetett, mindent átható ideológia, a magánélethez és a családi élethez fűződő attitűdök megváltoztatását is magába foglalta. A nőkre oszIdézet Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben született költeményéből. A hivatalos ideológiát a párthatározatok, a párt vezetőinek beszédei és írásai, az ideológiai tantárgyak tankönyvei, a sajtó vezércikkei és más hivatalos megnyilvánulások kodifikálnak. A hivatalos ideológia terjesztését óriási párt-, állami és tömegszervezeti apparátus végezte, továbbá a szolgálatába állított sajtó és egyéb tömegkommunikáció, az oktatási, tudományos és művészeti tevékenység is. KORNAI János: Hatalom és ideológia. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország Társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1998. (KORNAI 1998.) 87. 69 Az 1949-es alkotmány az MDP kizárólagos hatalmát bástyázta körül jogi eszközökkel. Mindenekelőtt azzal, hogy az állam és az állampolgárok fő feladataként az MDP programjának megvalósítását jelölte meg, másrészt az alkotmány deklarálta a kommunista párt vezető szerepét. A vezető szerep deklarálása mellett azonban nem szabályozták annak tartalmát, részterületeit, kereteit, ellenőrzésének lehetőségeit, aminek következtében a vezető párt mintegy alkotmány feletti erő lett. Így vált lehetővé, hogy a párt és az állam, a párt és a társadalom viszonyát meghatározó szabályokat 1949 és 1989 között párthatározatokban fogalmazták meg. Azaz 1949 után nem államközpontú, hanem pártközpontú politikai rendszer épült ki Magyarországon. (VONYÓ József: A terror rendszere – avagy a rendszer terrorja? Kézirat. Pécs, 2003. 4.) 70 VALUCH Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris Kiadó, Bp., 2001. (VALUCH 2001.) 22. 67 68

41

tott új szerepben – mint a pártpolitika minden egyéb vonatkozásában –, a Szovjetunió nőpolitikájának szolgai másolását fedezhetjük fel. A szovjet példa, György Péter találó szavaival élve, a “mitikus precedens”71 szerepét töltötte be, így a marxizmus nőkről alkotott ideológiájának következetes adaptálásával született meg Magyarországon a hatalom új nőideálja. A marxizmus klasszikusai (Marxnak, Engelsnek, de ide sorolhatjuk tanítványukat, a német szociáldemokrata párt egyik alapítóját, August Bebelt72 is) nőkérdéssel kapcsolatos állásfoglalásának megfelelően jött létre a házimunkák társadalmasításának ígéretével tradicionális szerepeitől megszabadult, a társadalmi munkamegosztásba bekapcsolódó, egyenlő jogokkal bíró, saját sorsa irányítására képes nő eszményképe.73 Eszmerendszerükben a nő személyiségének, önmegvalósításának színtere már nem a család, hanem a társadalom közössége, a nemek egyenlőségének alapja az addig otthon végzett női munkák társadalmasítása. A társadalmi egyenlőség megvalósulásának feltételeként a család társadalomban elfoglalt szerepének csökkentését tartották szükségesnek. A nő társadalmi egyenlőségéhez ezért a jogi feltételrendszer mellett, a család szerepének szűkítésére, funkcióinak társadalmasítására dolgoztak ki elméleteket. Szerintük a háztartás és a gyereknevelés társadalmasítása, a háztartás közüggyé válása szünteti meg a nő háztartási cseléd státuszát, szabadítja fel őket az otthoni kényszermunka alól, biztosítja a társadalomban való aktív közreműködésük lehetőségét. Marx és Engels a nők társadalmi egyenlőtlenségének megszüntetését nem önálló kérdéskörként kezelik, hanem az általános társadalmi egyenlőtlenség részeként tüntetik fel. Bebel azt is megállapította, hogy a nemek egyenlő társadalmi megítéléséhez a jogegyenlőség mellett, sőt ezt megelőzően, elkerülhetetlen a műveltségbeli különbségek csökkentése. A tőkés termelési mód munkaerő-szükséglete hozta létre a munkák olyan irányú megváltozását, amely tömegesen igényelte a női munkaerőt, a nők munkavállalása ugyanakkor megteremtette a lehetőségét annak, hogy eltűnjék a családtól, férjtől való függés gazdasági meghatározottsága. Marx, Engels, Bebel nőkre vonatkozó elméleti munkásságának alapvető jelentősége abban foglalható össze, hogy a nők férfiakhoz viszonyított alávetett helyzetét nem megváltoztathatatlan természeti törvényszerűségnek, hanem a társadalmi viszonyok következményének tartották. Mivel pedig társadalmi meghatározottságúak ezek a viszonyok, a társadalmi változásokkal együtt, azok következtében megváltoztatandóknak is tartották őket. A marxista ideológiában a nők egyenjogúsításának alapja a női munkavégzéssel szembeni akadályok elhárításában ill. a munkakörülmények javításában jelenik meg. Nincs szó bennük a nők más területen történő egyenjogúsításáról. Az 1917-es októberi oroszországi forradalom teremtette meg először a lehetőségét annak, hogy a marxizmus nőkre vonatkozó ideológiája a társadalmi gyakorlatban is megvalósulhasson. Az új bolsevik állam, amely a politikai célkitűzéseiben a marxizmus örökösének vallotta magát, a mindennapok gyakorlatában az ideológia megvalósításának nehézségeibe ütközött. A nőknek a politikai életbe, a szocialista társadalom építésébe való bekapcsolására irányuló törekvések 1917-1926 között voltak a legaktívabbak. Ezeknek az éveknek a hivatalos ideológiai arculatát Lenin munkássága határozta meg, aki Marx, Engels, Bebel elméletét tartotta irányadónak, azzal a különbséggel, hogy neki a teóriák gyakorlatba történő átültetésének kényszere is megadatott. Az intézkedések valóban jelentős változásokat eredményeztek a nők helyzetében, de ezek főleg jogi helyzetüket és munkavégző státuszukat érintették pozitívan, ellenben a nők tényleges politikai, társadalmi egyenlőségének gyakorlatban történő megvalósítására egyre kevesebb figyelmet fordítottak. Az ideológia tehát a társadalmi valóság következményeként a gyakorlatban jelentősen módosult, a változásokban pedig Sztálin szerepe nyilvánvaló, aki Ormos Mária véleménye szerint az “értetlen és éretlen, műveletlen és tudatlan” munkásosztálynál is kevésbé becsülte a “több, mint 50%-ot alkotó nőiasszonyi tábort”, amelynek “elmaradottsága és megfélemlítettsége leírhatatlan és ijesztő.”74 Az 71 GYÖRGY Péter: A mindennapok tükre, avagy a korstílus akarása. In: GYÖRGY Péter - TURAI Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Corvina Kiadó, Bp., 1992. (GYÖRGY 1992.) 12. 72 BEBEL, August: A nő és a szocializmus című munkája, a nőkérdés első monografikus marxista feldolgozása. Az európai szocialista mozgalmak talán legtöbbet forgatott olvasmánya, még a szerző életében több mint ötven kiadást élt meg. A könyv 1878-as első kiadása után hamarosan, 1895-ben, magyarul is megjelent. 73 Marx 1844-ben írt A szent család vagy a kritika kritikája című munkájában, Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című 1884-es művében fejtette ki a nőkérdéssel kapcsolatos állásfoglalását. 74 ORMOS Mária: Boldogságideológiák a XX. században. Magyar Tudomány 1994/10. 1201.

42

1926-1943 közötti változások a nők társadalmi egyenlősége szempontjából visszalépésként értékelhetők. A női emancipáció ambivalens megítélése legjobban az 1936-os családjogi törvényben jutott érvényre, amely az egyenjogúsítási folyamatokat visszarendezte, és – a marxi-engelsi eszmék családra vonatkozó elméletével ellentétesen – újra megfogalmazta a család fontosságát. Ez a családmodell azonban eltért a polgári társadalmakétól, mivel a szocialista ideológia nem akarta a nőket a családi otthon falai közé bezárni, hiszen munkaerőként igényt tartott rájuk. A család ebben a viszonyrendszerben alárendelődött a szülői tekintély felett álló állampárt tekintélyének, nem önmagában való értéknek tekintették, hanem a szocialista társadalom megvalósításához szükséges eszköznek. Innentől kevés szó esett a dolgozó nők otthoni munkáját könnyítő, a család funkcióit csökkentő intézkedésekről, a nők családban végzett feladatai az otthonon kívüli kötelezettségekkel párhuzamosan növekedtek. A nők a sztálini diktatúrában – a születések alacsony száma miatt kényszerű – reprodukciós funkciójuk mellett, a javak újratermelésében játszott szerepük miatt érdemeltek figyelmet.75 Az oktatásukban és kereső tevékenységükben bekövetkezett változások elsősorban demográfiai és gazdasági kényszerek, és nem társadalmi egyenlőségüket segítő törekvések következményei voltak. A sztálini diktatúrában a nők helyzetére tehát inkább a többletterhek vállalása, mintsem, a társadalmi esélyek megvalósítása volt jellemző, és ez a második világháborút követő években is általános tendencia maradt.76 A jól csengő ideológia társadalmi gyakorlatba történő átültetésének bebizonyosodott nehézségei ellenére, követendő példaképpé vált a szovjet érdekszférába került országokban, így Magyarországon is. Az MDP nőpolitikájához Marxnak, Engelsnek, Bebelnek a nőkérdéssel foglalkozó írásai csupán hivatkozási alapul szolgáltak, az elméletnek a mindennapokba való átültetésénél a magyar nők helyzetét is a Lenin és Sztálin nevéhez köthető intézkedések határozták meg. Ennek következtében a nőkkel kapcsolatos magyarországi gyakorlatot ugyanaz a kettősség és ambivalencia jellemezte, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának nőpolitikáját. A klasszikus sztálinizmus77 időszaka azért jelentős a magyar nők társadalomtörténetében, mert a hazai társadalom politikai, gazdasági, ideológiai struktúrájában történt átalakulás olyan jelentős mértékű változásokat indított el a nők társadalomban betöltött helyét és szerepét illetően, amelyek alapvetően módosították addigi életlehetőségeiket. A nők valós társadalmi helyzete tekintetében azonban csak olyan módosításokat engedélyeztek, melyek az úgynevezett szocialista fejlődés fő irányába mutattak, vagyis amik feltétlenül elengedhetetlenek voltak a párt gazdasági és ideológiai céljai megvalósításához. Ilyen volt a nők férfiakéval azonos politikai és állampolgári jogainak deklarálása.78 A deklarált jogegyenlőség ugyan nyitányát jelentette a nők társadalomtörténetében egy új korszaknak, de az egyenjogúságból nem következett társadalmi esélyegyenlőségük, mert abból a gyakorlatban csak a munkamegosztásba való tömeges részvételük valósult meg.79 A női foglalkoztatottság növelésében persze nem csak – sőt nem elsősorban – ideológiai okok, hanem a gazdaság munkaerő-szükségletének kényszerű ereje is szerepet játszott. Az extenzív iparpolitika – a férfi munkaerő-tartalékok kimerülése következtében – csak pótlólagos munkaerő-bevonással volt megvalósítható, ezért az MDP (nő)politikájában a nők, mint munkaerő-tartalék játszottak fontos szerepet.80 A közszférában megnövekedett feladatokkal párhuzamosan nem következett be fordulat a családi munkamegosztás75 1928-40 között 3 millióról 13 millióra nőtt a dolgozó nők száma, a II. világháború alatt 16 millióan dolgoztak. 1945ben a munkaerő 56%-a nő volt. SCHADT Mária: A diktatúrák nőideáljai. In: Fischer Ferenc – Majoros István – Vonyó József (szerk.): Dél-Európa vonzásában. Tanulmányok Harsányi Iván 70. Születésnapjára. University Press, Pécs, 2000. (SCHADT 2000) 289. 76 SCHADT Mária: Magyar nők a változó társadalomban 1948-1953 PhD Disszertációjában (SCHADT 1999) Nők és az ideológia címmel (14-51) egy egész fejezetet szentel a nőkkel kapcsolatos ideológiák, intézkedések, és ezek hatására a szovjet nők helyzetében bekövetkező változások vizsgálatára. Ebből a fejezetből azokat a gondolatokat emeltem ki, melyek a dolgozat témája szempontjából fontosak. 77 RAINER M. 1998. 33. 78 A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 49. évi XX. tv. VIII. fejezet 49.§ (1) A Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek. 50.§ (1) A Magyar Népköztársaságban a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek. (2) A nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása, a terhesség esetére a nőknek járó fizetett szabadság, az anyaság és a gyermek fokozott törvényes védelme, továbbá az anya és gyermekvédelmi intézmények rendszere. 79 SCHADT 2000. 286. 80 SCHADT 1999. 71.

43

ban, vagyis a nők hagyományos élettérből való kimozdítása csak munkaerőpiaci helyzetüket változtatta meg, de tradicionális feladataikat (háztartási munka, gyereknevelés) nem szüntette meg. A hagyományos női szerepek továbbélését konzerválta az a tény is, hogy a háztartási munkák társadalmasítása csak ígéret maradt, ugyanakkor a keresőtevékenység és a családi feladatok összehangolásának nehézségei kettős teherként nehezítették a nők mindennapjait. Mivel a nők köz- és magánéleti szerepeit drasztikusan átalakító intézkedések a politika irányítóinak felsőbbrendű céljait szolgálták, a “nők többsége az őket érintő változásokat sokkal inkább külső kényszerként, semmint önmegvalósítási lehetőségként élte meg.”81 A politikai vezetés azonban intézkedései nőkre vonatkozó káros hatásait nemlétezőnek tüntette fel, s azzal, hogy nem vett tudomást róluk, és csak az állítólagos pozitív változásokat hangoztatta, elmélyítette a szakadékot a hivatalos ideológiában megfogalmazott nőideál, és a nők valóságos társadalmi helyzete, illetve önmaguk helyzetéről kialakított képe között. A “hatalom nőideálja” kifejezésen tehát a politikai irányítást kezében tartó párt – az MDP – szűk vezetősége által megfogalmazott, nőkkel szemben támasztott elvárásait értjük, vagyis azt a nők társadalmi és otthoni szerepeit megfogalmazó ideológiát, mely a kommunista pártnak a nők munkavégzésével, intézményes oktatásával, politikai szerepvállalásával, valamint a családdal kapcsolatos elképzeléseit foglalja magába. Magyarországon a nők helyzetének alakulásában – mint a többi volt szocialista országban – ennek az ideológiának volt kiemelkedő szerepe. Vagyis az új gazdasági, politikai, társadalmi viszonyok talaján kialakuló női szerepek, az addigi történeti folytonosságot megszakító hatalmi, politikai ráhatás eredményeként értelmezhetők. A játékfilm: korabeli propagandaeszköz – jelenkori történeti forrás Témám vizsgálatához a filmelemzés módszerét alapul véve, először is arra a kérdésre kell válaszolnunk, miként szolgálhatnak az ötvenes évek82 filmjei a hatalom által ideálisnak tartott nőkép elemzésére. Mivel az új nőideál megalkotása, valójában a MDP sürgető politikai-gazdasági céljainak megvalósítását szolgálta, minden eszközt megragadtak propagálására, annak érdekében, hogy kizárólagossá tegyék.83 A politikai eszmék széleskörű elterjesztésére leghatásosabb eszköznek – ugyancsak a szovjet példának megfelelően84 – a filmet tartották. Televízió hiányában,85 a színházak nehezebb elérhetősége miatt, a vándormozik révén a legkisebb falvakba is eljuttatott mozielőadások széles tömegeket vonzottak.86 A film ezért lehetett az egyik leghatékonyabb tudtaformáló fegyver. Továbbá azért, mert közvetett módon, vagyis szórakoztatva nevelt. Mivel a közvetlen propaganda legtöbbször ellenérzést és ellenállást vált ki, ezért a közvetett eszközök felhasználása, a kevésbé egyértelmű nevelő szándék miatt, célravezetőbbnek tűnt. A film pedig kitűnően betöltötte ezt a SCHADT Mária: Női szerepek – a nőmozgalmi tevékenység formaváltozásai 1947-53 között. (Kézirat) 2. Az “ötvenes évek” kifejezés nem pontos kronológiai megnevezés, sokkal inkább jelképes: hazánk történelmének a Rákosi-rezsim alatti időszakát értjük rajta. Elterjedt az a szóhasználat is, amely ötvenes éveken az épülő szocializmus első éveinek eseményei helyett annak hibáit, negatív jelenségeit érti. Az ötvenes évek pontos behatárolása nem teljesen egyértelmű, a szakirodalomban mind a korszak kezdetére, mind a végére vonatkozóan több évszám szerepel. (SZABÓ Bálint: Az “ötvenes évek”. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1986. 5.) A dolgozatban az 1948 és 1953 között – a Rákosi-féle kemény diktatúra időszakában – készült, és annak viszonyait ábrázoló filmeket elemzem. Azért is, mert később született filmek – mint pl. a Körhinta – már nem ezeket, a szakirodalom által a klasszikus “ötvenes évek”-nek nevezett viszonyokat tükrözik. 83 Az új ideál megteremtésének szükségességét a nőkkel kapcsolatban kellett legjobban tudatosítani, mivel az előző társadalmak velük szemben megfogalmazott elvárásai alkalmatlanok voltak az ötvenes évek politikai és gazdasági célkitűzéseinek megvalósítására. SCHADT 1999. 132. 84 Lenin is a filmet tartotta a leghatásosabb propagandaeszköznek: “számunkra legfontosabb művészet a film”. Idézi: SZILÁGYI Gábor: Tűzkeresztség. A magyar játékfilm története 1945-1953. Magyar Filmintézet, Bp., 1992. (SZILÁGYI 1992.) 91. 85 Az ötvenes évek első felében Magyarországon sem a rádió, sem a televízió elterjedése nem öltött tömegméreteket. 1945-ben 10 ezer lakosra 198, 1950-ben 551, 1956-ban pedig 1701 rádió-előfizető jutott. (GERGELY Jenő – IZSÁK Lajos: A huszadik század története. Magyar századok sorozat. Pannonica Könyvkiadó, Bp., 2000. 371.) Az Állami Televízió Vállalat létrehozásáról 1953-ban döntöttek, a kísérleti adások 1955-ben indultak meg, ami heti egyszeri másfél-két órás műsort jelentett. A rendszeres műsorszórás csak 1958-tól kezdődött. (VALUCH 2001. 338.) 86 Az egy lakosra jutó átlagos évi mozilátogatás az 1935-ös 2,1-ről 1949-ben 4,6-ra, 1956-ra 12-re emelkedett. Az előadások és a látogatók száma legnagyobb arányban a falvakban és a kisebb városokban nőtt. 1948-ban, amikor az államosításra sor került, összesen 862 mozi működött az országban, ezek száma 1956-ig csaknem 4000-re nőtt. (ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2000. [ROMSICS 2000.] 370) 81 82

44

küldetést, hiszen az emberek szórakozni indultak a moziba, s a kikapcsolódás közben tömegfogyasztásra alkalmas módon “tálalta fel” és népszerűsítette számukra a politikai vezetés által kitűzött politikai–gazdasági–társadalmi célképzeteket. “Az autokratikus társadalmi rendszerek ezért előszeretettel ruházzák a propagandafunkciót a művészetre, az előbbit az utóbbival semlegesítve, amivel hatékonyságát önnön határain túlra növelik.”87 Miután az MDP politikai pozícióit elég erősnek ítélte meg ahhoz, hogy egyéb területekre is kiterjessze hatalmát, figyelme a kultúrát sem kerülte el. Rákosi az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-ei ülésén tartott beszédében a művészet területén is harcot hirdetett a “kapitalista ideológiai maradványokkal szemben.”88 A kultúrpolitikai fordulatként számon tartott felszólalás után a kulturális életet is irányítása alá vonta az állampárt. Ennek eszköze volt az ún. kulturális forradalom, melyet a politikai harc folytatásának, és a győzelem kiteljesedésének fogtak fel a kultúra szférájában. A párt főideológusának nevezett Révai József a kulturális forradalom értelmezésében abból a sztálini tanításból indult ki, hogy a szocializmus teljes győzelméig tartó időszakban a proletárdiktatúra alapfeladatai közé tartozik az “állami szervek kulturális nevelőmunkája”.89 Ezért a kulturális forradalom lényegét abban látta, hogy “népünk szocialista átnevelésének szolgálatába kell állítanunk minden eszközt: az iskolát, az agitációt és a propagandát, a művészetet, a filmet, az irodalmat, a tömegek kulturális mozgalmának minden formáját. A kultúrforradalom feladatai nem öncélú feladatok, hanem alá vannak rendelve gazdasági és politikai fő feladatainknak”.90 A filmek propagandacélokra való felhasználásának lehetőségei vezettek tehát a – politikai és gazdasági célkitűzések megvalósításához szükséges “szocialista átnevelés szolgálatába állítás” pályáján – a filmgyártás államosításához.91 A Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat létrehozása után a filmgyártás különlegesen fontos politikai kérdéssé és állami monopóliummá vált. Mivel az állam biztosította a filmek elkészítéséhez az anyagi fedezetet, elérhette, hogy a művészeti és üzleti szempontok alárendelődjenek a kultúrpolitikai törekvéseknek. 1949-ben alakult meg a Népművelési Minisztérium, melyben az ágazat politikai és művészeti irányítását szolgáló, önálló Filmfőosztályt létesítettek. A filmterület első számú irányítója ettől kezdve egészen 1953 júniusáig Révai József92 lett, aki egyrészt a Népművelési Minisztériumot irányító miniszterként, másrészt, az ország politikai életét valójában irányító testület, a Politikai Bizottság tagjaként, az MDP legfőbb ideológusaként, “pártvonalon” is felelt az elkészült filmekért. Minisztersége idején az összes művészetek közül a film (elsősorban a játékfilm) területe volt az, amivel a legtöbbet foglalkozott. A Révai által kiadott irányelv – “olyan filmeket kell csinálni, amelyek aktívan segítik a politikai harcot”93 – egyértelműen kifejezte a filmgyártás szórakoztatóiparból “agitációs iparrá” alakításának szándékát. Mivel minden, filmgyártással kapcsolatos kérdésben a “kultúrdiktátor” döntött, az operatív irányításra hivatott szervek, intézmények – a Népművelési Minisztérium filmfőosztálya, a Magyar Filmgyártó Vállalat igazgatósága – szerepe a végrehajtásra korlátozódott. Annak érdekében, hogy a játékfilmgyártást folyamatossá tegyék, és hogy a kultúra területén is meggyorsítsák a fejlődést, “a felzárkózást a népi demokrácia (…) egyéb eredményeihez”94 – vagyis, hogy a filmet a párt szolgálatába állítva alkalmassá tegyék politikai célok, gazdasági feladatok propagálására –, tervszerűsítették a filmgyártást is. Az 1948-tól bevezetett évi kötelező tématerv gyakorlatilag annak konkrét és részletes közlése volt, hogy a politikai vezetés mit és hogyan akar látni a filmekben.95 “Világosan

SZILÁGYI 1992. 217. SZILÁGYI 1992. 143. 89 URBÁN Károly: Révai, a kultúrdiktátor. Rubicon 1993/7. 11. 90 RÉVAI József: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra, Bp., 1952. (RÉVAI 1952.) 6. 91 A filmszakma nemzeti vállalatok révén történő államosításáról a 28/1948. sz., 1948. augusztus 19-én kelt minisztertanácsi rendelet intézkedett. 92 Révait “magyar Zsdanovnak” is nevezték az 1948-ban elhunyt nagy példakép után. 93 SZILÁGYI 1992. 87. 94 Révai szavait idézi SZILÁGYI 1992. 79. 95 Az 1951-es terv például a következőket írta elő: 2 film a munkáséletről (ebből egy az ötéves terv egyik új létesítményében játszódva), 1 film a parasztságról (különös tekintettel a TSZ-szervezésre), 1 a műszaki értelmiségről, 1 a néphadseregről, 1 az illegális párt egy jelentős személyiségéről, 1 történelmi film (a “mai harcok összefüggésében”), 1 vígjáték “népünk boldog életéről”. RAINER M. János – KRESALEK Gábor: A magyar társadalom a filmen (Társadalomkép, érték, ideológia) 1948-1956. I. Szellemkép 1990/2 (RAINER M. – KRESALEK 1990/2) 87 88

45

meg kell mondani az íróknak, mit akarunk. Ez a téma és ennek terve a tématerv”96 – fogalmazta meg a filmpolitika irányítója. A tématerv tartalmazta a cselekményvázlatot, a konfliktus jellegét, a szereplők jellemét, és a végkifejletet. Révaiék tehát az írói ihlet irányítását is a saját kezükbe vették, amit ő azzal indokolt, hogy “nem bízhatjuk rá csak (…) a filmírókra, vajon azzal foglalkoznak-e, ami az állam és a párt, a nép és az ország számára fontos.”97 A szovjet művészetpolitikához igazodva a hazai filmkészítés sarokpontja is a forgatókönyv lett, az államosítás után kiépülő új szervezetrendszer legfontosabb eleme pedig a központi dramaturgia. A “jó forgatókönyv” problémája az ötvenes évek filmgyártásában mindvégig jelen volt. A központi akaratot közvetítő dramaturgia az eszmeileg, politikailag helyes forgatókönyvet ítélte jónak, míg az írók a művészeti értékeket tartották elsődleges szempontnak. Ha a vezetés a forgatókönyvet nem találta a “kritériumokhoz megfelelőnek,” akkor azt nem beszélték meg az íróval, hanem a háta mögött mást bíztak meg a “korrigálással”. A forgatókönyveknek az amúgy is többlépcsős, intézményesült bürokratikus kontrollapparátus mellett át kellett jutniuk különböző informális “szűrőkön” is, mint a pártközpont tudományos kulturális osztálya, filmbizottsága, szovjet tanácsadó, ad hoc tanácskozások, bizottságok, párt és állami vezetők utasításai stb. 98 Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a forgatókönyveken még a forgatás közben is változtatásokat eszközöltek. Az engedélyezés nehézkes útja, és az állandó javítgatás munkamódszere krónikussá váló forgatókönyv-hiányhoz, és a filmgyártás akadozásához vezetett. Ez indokolja, hogy 1948 és 1953 között mindössze 32 játékfilm készült el, noha a filmgyár kapacitása évi 12-14 film gyártását is lehetővé tette volna. Az MDP vezetősége számára – a szovjet példának megfelelően – tehát a film megkülönböztetett figyelmet igénylő és érdemlő művészeti ág, mindenekelőtt azonban nagy hatású tömegtájékoztatási és propagandaeszköz lett. A hatalom nőkkel szembeni elvárásainak vizsgálatára mindezek által válnak alkalmassá a korabeli filmek, melyek nemcsak a korszak ideológiai törekvéseiről, de a mohó palástolással elleplezett realitásokról is sokatmondóan árulkodnak. Ezért tekinthetjük két szempontból is forrásértékűnek az ekkor készült, s a korszak viszonyait ábrázolni hivatott játékfilmeket: kevésbé az 1950-es évek társadalmi valóságának, de annál inkább a hatalom kultúrpolitikai törekvéseinek megismerése tekintetében. A vizsgálat módszere A téma feldolgozása során nem nélkülözhettem a marxista ideológia és a szocialista politikai irányzatok legfontosabb képviselőinek nőpolitikával kapcsolatos műveit, a korabeli magyar társadalom viszonyait elemző társadalomtörténeti szakmunkákat, illetve az 1950-es évek elejének kultúrpolitikáját és filmművészetét értékelő írásokat. Mindez természetesen csak háttér. A belőlük nyert ismeretek segítségével fogalmaztam meg a problémakör legfontosabb részkérdéseit, vizsgálati szempontjait. Az így nyert tudás adta az eszköztárat munkám igazi tartalmának, a játékfilmek elemzésének megvalósításához. A kritikai elemzés érdekében nemcsak az ötvenes években készült, úgynevezett “mai témájú” filmeket vizsgáltam meg, melyek “hurráoptimizmusa”, a láttatni kívánt valóságot festette meg, hanem az ötvenes évekről szóló, később készült alkotásokat is, amelyek azért nevezhetők kontrollfilmeknek, mert a valóság ábrázolására törekedtek. A korabeli filmek kiválasztásában azt a szempontot vettem figyelembe, hogy melyik alkotásban jelenítik meg főszereplők, illetve mellékszereplők a párt nőkérdésben vallott ideológiai álláspontját, az új szocialista nőtípust. A kontrollfilmek közül ugyanennek a témának a kritikus feldolgozására is vállalkozó műveket használtam vizsgálatom alapjául. Így választásom a következő filmekre esett: Szabóné (1949), Dalolva szép az élet (1950), Kis Katalin házassága (1950), Becsület és dicsőség (1951), Civil a pályán (1951), Első fecskék (1952), Állami Áruház (1952), Angi Vera (1978), Napló gyermekeimnek (1982).99 SZILÁGYI 1992. 87. RÉVAI 1952. 86. 98 Mind Révai, mind Rákosi látta a korszakban készült összes filmet, a vetítések után pedig “beszélgetésre” hívták az alkotókat. 99 A filmek adatai és rövid tartalmi ismertetése a dolgozat végén, Az elemzéshez felhasznált filmek címszó alatt található. 96 97

46

A játékfilmnek, mint sajátos, komplex társadalomtörténeti dokumentumnak, az elemzése több szempont figyelembe vételét igényelte. A film ugyanis ideáltipikus esetben is csak áttételes képet ad a megszületése keretéül szolgáló társadalmi viszonyokról, de az adott korszakban – az 50-es évek kezdetén – “az agitáció egyik tömeghatású fegyvere lévén, primér szinten a valósággal vajmi kevéssé kapcsolatos célképzeteket tartalmazott.”100 Ezért a filmekben megjelenő, a témánkkal kapcsolatos normatív – ideológikus célképzetek vizsgálata mellett, szükséges volt a történeti munkák alapján alkotott korképet a film-valósággal szembesíteni. A film, mint sajátos forrás, egyébként is speciális elemzési módszereket igényel, hiszen, eltérően az írott forrásoktól, nem dokumentál, hanem ábrázol, megjelenít. Azaz nem egy az egyben adja vissza a valóság egy darabját vagy szeletét, hanem jelenségcsoportokat, szituációkat esetleg folyamatokat mutat be művészi eszközökkel. Célja deklaráltan nem a dokumentálás, hanem a propagandacélú befolyásolás. Nemcsak gondolatilag befolyásol, hanem érzelmileg is. Ebből fakadóan a szöveg elemzése erősebb kritikát igényel, mint a hagyományos történeti források. Másrészt nem is elég, egyes esetekben pedig egyenesen másodlagos jelentőségű a szöveg vizsgálata. Alkalmanként többet mond az elhangzott szónál a filmes eszközökkel megjelenített szituáció – a helyszín, a dekoráció, a viselet, a megvilágítás stb. – és a színészi ábrázolás – mimika és más metakommunikatív elemek, hangsúly, hanglejtés, érzelmi megnyilvánulások stb. – vagy akár a film egészének hangulata. Mindezek gondos analizálása, összevetése a szövegekkel, továbbá a két korszakban ugyanazon viszonyokról készült filmek egybevetése nemcsak egy-egy jelenség, a korabeli nők helyzetének általános megismerését teszi lehetővé, hanem a “kultúrdiktátor” és társai propagandaszándékainak tételes leleplezését is. A sematikus filmek “legyen világa” A filmművészet a politikai hatalom “szolgálólányává”101 vált az ötvenes évek elejére. A művészetet művészetnek tekintő felfogás ugyanis a fordulat éve utáni kultúrpolitika filmmel kapcsolatos elképzeléseibe nem fért bele. A politikai érdek mindent uraló szemléletének erőteljes érvényesülésével a művészeti alkotások, különösképpen a filmek, elsősorban eszmék szócsövei lettek. A dogmatikus kultúrpolitika “mindent le kell fordítanunk a politika nyelvére”102 irányelve a sztálini művészetpolitikához igazodott. Az “átpolitizált” szovjet film mércévé merevedett. “Új, szocialista kultúránk példaképe, tanítómestere: a szovjet kultúra (…) Elsősorban és döntően annak az országnak a kultúrájából meríthetünk, amelyben a szocializmus már győzelmesen felépült (…) A mi filmművészetünk sokat tanult és még többet fog tanulni a szovjet filmművészettől.”103 A szovjet módszereket nemcsak helyesnek, hanem egyedül célravezetőnek és üdvözítőnek tartották. A filmekkel szemben elsőrendű követelmény volt a marxizmus–leninizmus sztálini változatának művészeti alkotásokra érvényes megfelelője, a szocialista realizmus, ami azt jelentette, hogy az alkotóknak Standeisky Éva szavaival, “közérthető formában, optimista szellemben, forradalmi pátosztól áthatva kell ábrázolni a valóságot.”104 Az ábrázolt valóság valójában tudatosan meghamisított, voluntarista módon lakkozott, a mindennapi élet díszleteivel illusztrált, idealizált jövőkép volt, ezért a “legyen világának” is nevezhetjük. A politikai szempontokkal telezsúfolt filmeket sémákra redukálták – a forma, a jellemek, a konfliktus és a cselekmény szintjén egyaránt –, amelyekben a propaganda tartalma testet ölthetett. A negyvenes évek végén kialakuló új magyar filmtípust, az ún. sematikus filmet már teljes egészében a politikai akarat szabályozta, annak alávetve alakultak műfaji jegyei, megformálásmódja, cselekménye és jellemei.105 Az eluralkodó agitatív–illusztratív–sematikus vonások, akárcsak a szovjet filmek esetében, felbontották a film és a valóság esztétikai kapcsolatát. A valóság tényleges és kívánatosnak tartott képe közti eltérés pontosan mutatja, miben állt a mindennapi élet átrajzolásának gyakorlata és RAINER M. – KRESALEK 1990/2. SZILÁGYI 1992. 77. 102 RÉVAI 1952. 52. 103 RÉVAI 1952. 33. 104 STANDEISKY Éva. A hatalom és az írók. Rubicon 1993/7. 7. 105 SZILÁGYI 1992. 217. 100 101

47

szándéka közti különbség. A valós életszférától való elszakadáshoz az ellentmondások helyett a lehetőségek propagálása, a konfliktusok helyett a pozitív példamutatás demonstrálása vitte a filmeket.106 Az ötvenes évek elején a lehetőségek bemutatása a realitások eltorzításával járt. A lakkozás kikapcsolta az emberi magatartások valódi mozgatóerőit, s azok helyére többnyire egy elvont eszmét állított. A sematikus filmek tehát éppen az életszerű “embert tüntették el, helyébe elvont eszmék és azok plakátszerű képviselői maradtak.”107 A sematizmus ellen látszólag már az ötvenes évek kezdetén megindult a harc, veszélyeire maga Révai hívta fel a figyelmet. Legnagyobb hibáját abban látta, hogy a sematikus művek alkotói “az életet, amely gazdag és sokrétű, azonosítják a párt életével és a pártfunkcionáriusok problémáival”, és hogy így az “ábrázolt hősök vérszegények, papírmaséfigurák, nem jellemek, hanem árnyékok.”108 A felülről indított harc azonban eredménytelen maradt, hiszen éppen ostorozói – köztük Révai – rendelték meg ezeket az alkotásokat. A sematizmust elsősorban eszmei, politikai okokból nem lehetett meghaladni, hiszen ha a politika céljai a valódi összefüggések eltakarását igénylik, a művészet ennek a politikának a talaján állva csak részigazságokat ábrázolhat, de a teljes kép mindenképpen felületes, vagy hamis lesz. Révai szorgalmazására – “filmíróinkat a jelenre orientáljuk, és azt mondjuk nekik: arccal a jelen tematikája, konfliktusai, a mai élet ábrázolása felé!”109– a filmgyártásban 1949-től az ún. “mai témájú” filmek kerültek előtérbe, mert szerinte a filmművészet “akkor teljesíti igazán hivatását, akkor segíti pártunkat, kormányunkat és népünket a harcban és az építésben (…) ha a jelent, az épülő jövőt ábrázolja.”110 Valójában a “mai életünket ábrázoló” filmtől semmi nem állt olyan távol, mint a való élet ábrázolása. Az ihlet nem ebből, hanem a vezetés iránymutatásaiból, a tématervekből táplálkozott, vagyis az aktuális politika céljai vezérelték. Az alkotói feladat a való élet tényeinek filmvásznon történő “megfeleltetése” volt a pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelően alakuló szempontok szerint.111 Ennek következtében ezek a filmek híven közvetítették a pártvezetés által láttatni kívánt új társadalom új eszméit, az ennek alapján tevékenykedő új ideálokat. Mivel a vezetés számára az volt a legfontosabb, hogy a filmek milyen értékeket közvetítenek, milyen cselekvésre, magatartásra ösztönöznek, mit tükröznek a valóságból, ezért a “legyen világát” életre hívó szereplők gondos kifehérítésének, és az elítélendő magatartást képviselő szereplők alapos befeketítésének módszerével megteremtett kontraszttal tették egyértelművé, mit várnak el az adott emberektől. A hatalom által megfellebezhetetlennek és követendőnek tartott téziseket, végletekig leegyszerűsített ábrázolással megformált, demonstratív magatartású papirosfigurák “mondták fel”. A művészetpolitika vezetői olyan pozitív hősöket akartak látni, akik a politika céljainak megfelelő, félreérthetetlen viselkedésmintákat közvetítenek, ezért a filmekből eltűntek a bonyolult jellemek, az átmenetek, az árnyalatok, helyükre markáns tónusok léptek. A jellemábrázolásban általános lett a végletesség, egyik oldal kiemelése a többi rovására, vagyvagy szemlélet, csak a pozitív, illetve csak a negatív értékskála alsó vagy felső tartományaival minősítés.112 A “legyen világában” megtestesülő “legyen nő” vonásait is sarkított módon, sematikusan ábrázolták. Így az ötvenes években készült filmekben, a sablon-asszonyok kreált világába nyerhetünk bebocsátást, míg a kontrollfilmeknél, a korabeli nők valódi világába pillanthatunk be. Az öntudatos, dolgozó nő A női magatartásmodellek filmen történő ábrázolásával rajzolták meg a párt nőkérdésben vallott álláspontját. Az új szocialista nőtípus bemutatásával jelezték, mit vár el az új társadalom – valójában a hatalom – a nőtől, és mit ígér érte cserébe. A politikának mindehhez – miként Szilágyi Gábor GOMBÁR József – KARCSAI KULCSÁR István (szerk.): A magyar film három évtizede. A Mokép és a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum közös kiadása. Budapest, 1978. (GOMBÁR – KARCSAI KULCSÁR 1978) 73. 107 NEMES Károly – PAPP Sándor: A magyar film 1945-1956 között. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Bp., 1980. 152. 108 ACZÉL Tamás – MÉRAY Tibor: Tisztító vihar. JATE Kiadó, Szeged, 1989. (ACZÉL – MÉRAY 1989) 92. 109 RÉVAI 1952. 82. 110 RÉVAI 1952. 82-83. 111 RAINER M. – KRESALEK 1990/2. 112 SZILÁGYI 1992. 218. 106

48

fogalmazta –, “nem hús-vér hősökre volt szüksége, hanem egyoldalú viselkedésmintákra, amelyekkel a néző azonosulhat, példának tekintve azokat.”113 A magyar filmtörténetben az új szocialista nőtípus, “a Pártot képviselő munkásasszony” első megjelenítője Szabóné,114 “ővele vonul be az öntudatos, szocializmust építő munkás filmművészetünk vásznára”.115 Szabóné több vonatkozásban is az új női magatartás reprezentálója: a Magyar Acélöntő kiváló munkásasszonya, lelkiismeretes pártmunkás, példamutató családanya, határozott nő. Miután kinevezik a magkészítő műhely főnökévé, egyetlen célja az lesz, hogy a felügyeletére bízott brigád eleget tegyen a munkaverseny-kihívásnak. Szabónéhoz hasonlóan az új nőideál tökéletes megtestesítője az 1951-ben készült Becsület és dicsőség Lugosi Sándornéja, aki a Mozdony- és Fémárugyár szorgos vasesztergályosából, a pártiskola után a gyár ellenőrzési osztályának vezetője lesz. Lugosiné Eszter egyrészt a vezető pozícióba kerülő munkáskáder, másrészt a dolgozó nő, a tradicionális szerepeitől megszabadult feleség megmintázója. A hét legjobb munkásának járó vándorzászlót is elnyeri, nap mint nap későn jár haza, hol szemináriumon, hol értekezleten van. A közösségi munkát családja elé helyezve, könnyedén választ a marasztaló férj és a pártiskola közt, mondván: “Engem új életre szült a Kommunista Párt!” Értékrendje csúcspontján nála is a munka áll, amely számára “becsület és dicsőség” dolga, és tulajdonképpen mindennél előbbre való. Hozzá hasonló karaktert formáz meg az Első fecskék című filmben a Dunántúli Porcelángyár ifjú dolgozója, Fitos Juli. A lány apja szavaival élve, estig “értekezleten kódorog a DISZ116-ben,” ahol a többi fiatallal azon törik a fejüket, miként javíthatnák műhelyük teljesítményét, ami a többivel szemben alulmaradt a munkaversenyben. Az apjával és udvarlójával egy műhelyben dolgozó Juli, a teljesítményfokozás problémájának megoldását mindennél fontosabbnak tartó, ezért apjával és udvarlójával is szembefordulni kész, öntudatos munkásnő. Akárcsak a Kis Katalin házasságában a Ruttkai Éva által megformált élmunkás szövőlány, Vilcsi. Aki mint az Április 4-e brigád vezetője, elsőként jelentkezik a szaktanfolyamra, hogy a munkában és a tanulásban is példát mutasson. A munkaverseny aktív résztvevője, igazi örömöt az okoz neki, ha eléri a 120%–ot. A Civil a pályán című film Teleki Marikája is tipikus példája az idealizált tulajdonságokkal kikozmetikázott új nőtípushoz idomuló szereplőknek. Az Újpesti Selyemgyár lelkes dolgozója és az MHK lelkiismeretes tagja, munkában és sportban egyaránt kitűnően teljesít, s így a sport testre, lélekre, munkaerkölcsre tett jótékony hatásának demonstrálója lesz. Marika, mint a filmekben az új nőtípushoz idomuló szereplők mindegyike, a végkifejletben a boldog jövő ígéretét kapja jutalmul. A filmekben az ellenpéldát is feltüntették, annak bemutatásául, milyen magatartás méltatlan az új szocialista nőtípustól. Persze egy otthonában is jó népnevelőnek mutatkozó férj, vagy egy munkások felett atyáskodó párttitkár végül mindig a helyes útra tereli a kezdetben maradi, elítélendő magatartásával egyértelműen a negatív oldalra állított nőalakokat. Ilyen Kis Kata is, a Kis Katalin házassága című film női főszereplője, akinek ifjú feleségként fontosabb a saját otthona és a házassága, mint a gyár és a munka. Ezt az értékítéletet férje elfogadhatatlannak tartja. Amikor Kata a nászúton arról ábrándozik, milyen jó lenne mindig csak kettesben lenni, férje rárivall: “Te csak szeressél többet, s akarj még ennél is jobb életet!” A házastársakat végül az távolítja el egymástól, hogy az asszony otthoni teendőire hivatkozva, nem akar jelentkezni a szaktanfolyamra. Katának később mégis sikerül a párttagságot elnyerő, Barna párttitkár szavaival élve, “igaz emberré” válnia, az asszonyt a fakanál mellé rendelő kispolgári életideáltól való eltávolodásával. Ez magasztosítja fel az Első fecskék Patak Bertalannéját is, aki húszévnyi háziasszonyság után újból munkába áll, hogy megváltsa otthonába száműzetett robinsoni életét. “Rabszolgaságából” kitörve elég az esztergapad mellé állnia és egyből boldogságtól sugárzó, új hőssé lényegül, “a haladó társadalomért harcoló, (…) a szocializmus építése közben önmagát nevelő, fejlődő ember”117 lesz. SZILÁGYI 1992. 218. Szabóné az 1949-ben készült Szabóné című film női főszereplője. 115 KENDE István: Pozitív hősök filmjeinkben. In: Fejezetek a film történetéből 17. kötet. A magyar film (1945-1957). Magyar Független Film és Video Szövetség, Bp., 1990. (KENDE 1990) 8. 116 A DISZ, azaz a Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950. június 17-18-án alakult a különböző ifjúsági rétegszervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Népi Szövetségből. Céljának a 14 éven felüli ifjúság egységes, kommunista erkölcsi-politikai nevelését tartotta, ennek érdekében a marxizmus-leninizmus eszméit hirdette. A főiskolások, egyetemisták körében, valamint az üzemekben alakultak szervezetei. ROMSICS 2000. 364. 117 RÉVAI 1952. 78. 113 114

49

Az ideáltipikus női karakterek bemutatását a politikai vezetés azon meggyőződése vezérelte, hogy az emberek – akárcsak az ország egésze, a gazdaság, a társadalom – egyformán átalakíthatók, a klasszikusoktól vulgarizált jövőkép mintájára formálhatók, mindenféle egyéni adottság és az ország sajátosságainak figyelembe vétele nélkül. 1948 után politikai kérdéssé vált az emberek társadalmi magatartásának átalakítása. Az új, szocialista embereszmény kinevelését direkt politikai szocializációval képzelték el, amire – hatásos tudatformáló fegyverként – a filmek megfelelő közegnek, közvetítő eszköznek mutatkoztak. Funkciójuk tulajdonképpen az új, szocialista nőideál jelenvalóságának tudatosítása, elfogadásának elősegítése, az ötvenes évek kezdetétől pedig ennek, mint már megvalósult eszményképnek a bemutatása volt. Az ideáltipikustól való eltérést, vagyis a káderlapokon gyakran hibaként felrótt “politikailag helytelen” magatartást, nem tolerálván az egyéniséget, elfogadhatatlannak minősítették. Az új ember, az új nőtípus, a maga új erkölcseivel, új értékrendjével így nyert kizárólagos létjogosultságot. Mint az a felsorolt példákban is kirajzolódott, “pozitív hőssé” azok az újfajta embereszménynek megfelelően karakterizált női szereplők váltak, akiket a politikai elkötelezettség – vagyis a párthoz való feltétlen hűség – mellett, a munkához való újfajta viszony, a munka erkölcsi értékének felismerése jellemzett. Értékrendszerükben egyéni érdekeik messze a közérdek mögött állnak, cselekedeteiket közösségi célok motiválják. Alapvetően a jövő felé orientálódnak, elutasítják a polgári magatartási normákat – azokat kispolgári csökevénynek minősítve –, a múltból csak a “forradalmi és munkásmozgalmi hagyományokhoz kötődő magatartásnormákat”118 fogadják el. Mindenféle lázadás és ellentmondás nélkül veszik magukra nézve kötelezőnek a politikai vezetés által megszabott, magánéletüket is szabályozó normákat, amelyek pedig megkísérlik felülbírálni szüleikhez, gyermekeikhez, barátaikhoz való viszonyukat, és elkísérni őket a reggeli öltözködéstől egészen a hitvesi ágyig. A szocializmus embereszményének nincs “egyéni jelleme, csak osztálykaraktere”.119 Személyiségjegyei pedig a nők esetében is “leginkább az eszményi sorkatonára illenek”, a “szabadságeszmény helyét a fegyelem és szorgalom eszménye vette át”.120 A “mai témájú” filmekben a jó oldalra, a pozitív, és ezért követendő magatartású szereplők közé, tehát azok a nők tartoztak, akik öntudatos dolgozóként, kizárólagosan munkájukra koncentrálva, tervüket újra és újra túlteljesítve, megállták helyüket a férfiak mellett, ezáltal bizonyítva a nemek közti egyenlőség megvalósulásának tényét. Ezek a pozitívan értékelt női szereplők nem személyükben fontosak, hanem példaszerűségükben. A művészet központi figurájává emelt, hőssé magasztosított “egyszerű dolgozó” prototípusai, akik “a kapitalizmusból jönnek és mennek a szocializmusba, és közben átalakítják önmagukat.”121 “Dolgozó nőként” elsősorban a korszak jellegzetes munkahelyein, az ipari gyárakban, üzemekben (Magyar Acélöntő Nemzeti Vállalat, Mozdony- és Fémárugyár, Váci Gépgyár, Dunántúli Porcelángyár, Vörös Traktor Gyár, Kispesti Selyemgyár, szövőgyár), valamint a szolgáltatás területén (Diadal Áruház) dolgozó nőket ábrázolták. A feminizált foglalkozások – óvónő, titkárnő (Dalolva szép az élet), ruhaszabász, eladó (Állami Áruház), selyemgyári munkásnő (Civil a pályán) – mellett, az addig csak férfiaknak fenntartott munkahelyeken is megjelentek a női szereplők, mint esztergályosok (Becsület és dicsőség, Első fecskék), acélöntők (Szabóné), traktorosok (Civil a pályán, Becsület és dicsőség), géplakatosok (Dalolva szép az élet). Életük legfőbb színterévé vált a munkahely, ahol a férfiakkal megegyező módon vettek részt a korszakra jellemző munkaversenyekben, a munkahelyi gyűléseken, szakmai és politikai továbbképzéseken. Megítélésük – akárcsak a férfi szereplők esetében – elsődlegesen a munkához való hozzáállásuktól, illetve a mennyiségi jellegű munkateljesítményeiktől függött. Az ötvenes évek filmjeiben életük csak a munka világában teljesedhet ki, a munka “szabadságszimbólum és gyakran örömforrás, esetleg felemelkedési lehetőség.”122 Vagyis ezeknek a filmeknek az üzenete szerint a nők beilleszkedéséhez, harmonikus életéhez, elengedhetetlen az otthonon kívüli munkavégzés. 118

SZABÓ Ildikó: Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Tekintet Könyvek. 1991. (SZABÓ 1991)

24. SZILÁGYI Gábor: A történelem torz tükörképe. Rubicon 1993/7. 17. SZABÓ 1991. 28. 121 RÉVAI 1952. 49. 122 VARGA Éva – KRESALEK Gábor: Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Á. Varga László (szerk.): Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Hajnal István Kör, 1995. 361-378. (VARGA – KRESALEK 1995) 366. 119 120

50

A Kis Katalin házasságának bohókás fiatalasszonyát, Kis Katát férje, az élmunkás szövőmester, párttag, falujáró Varga József megrója, hogy nem elég öntudatos munkás, Barna párttitkár pedig arra figyelmezteti, hogy a párttagjelöltséget csak “munkával, tanulással” érdemelheti ki. Miután Kata munkateljesítménye továbbra sem javul – szégyenletes 80%-ot teljesít –, és a DISZ gyűlésen sem tudja pontosan megválaszolni, hogy mit mondott Lenin a III. kongresszuson, helyzete teljesen ellehetetlenedik mind a munkahelyén, mind otthon. Munkatársai szinte emberszámba sem veszik, lakásavatójukon csasztuskákban figurázzák ki, és szégyenítik meg: “A mi brigádunknak nem is volna párja, ha nem volna köztünk Jóskáék Katája. Hajajaj, hajajaj, a Jóskáék Katája. Terveinket most már a Jóska készíti, de Kata az övét túl nem teljesíti. Hajajaj, hajajaj, túl nem teljesíti.” Jóska sem kel felesége védelmére, “nevetségesnek” és “reakciósnak” nevezi, aki miatt szégyenkeznie kell, benne csak a gyenge dolgozót látja, amit Kata szomorúan vesz tudomásul: “mindenáron azt akarod, hogy élmunkás legyen belőlem, különben még talán nem is szeretnél.” A munkatársak bizalmát és a családi békét az asszony a párttagjelöltséggel együtt nyeri el, miután egy három hónapos szaktanfolyam elvégzésével megváltozik a munkához való hozzáállása. Az idő közben “tervirodára emelt” Jóska így a taggyűlésen feleségét Varga elvtársnőnek nevezve, már magabiztosan jelentheti ki a munkahelyi közösség előtt: “ahogy most már másképpen viszonyul a munkájához, úgy most már mi is másképpen fogunk együtt dolgozni.” Hogy a munka örömforrás is lehet, azt Patak Bertalanné “bizonyítja be” az Első fecskékben, akire megváltásként hat elhatározása, hogy húsz év után visszamegy a porcelángyárba dolgozni. Felszabadultan újságolja anyja siránkozásához szokott, csodálkozó fiának: “Új élet kezdődik nálunk! (…) Vége a rabszolgaéletnek! Visszamegyek a gyárba! Dolgozni fogok, korongolni, szigetelőket csinálok!” Patakné valósággal kicsattan a boldogságtól a munkapadok közt, örömét tovább növeli, hogy számtalan funkciót betöltő, folyton rohanó férjétől átveheti a könyvtárosi és a sajtófelelősi tisztséget. Lugosi Sándorné a Becsület és dicsőségben a sztahanovista munkások tipikus karrierútját “futja be”: a traktorgyár élmunkásaként pártiskolába küldik, aminek elvégzése után, immár “egy fejjel megnőve,”123 magasabb beosztásba kerül, a gyár ellenőrzési osztályának vezetője lesz. Lugosiné ezek után joggal érzi úgy, hogy “mi csak most kezdünk élni igazán. Harmincnyolc éves vagyok, és úgy tervezek és álmodozok, mint a fiatalok.” Férjére nem ragad át lelkesedése, Lugosi nem tudja elviselni felesége sikereit, és azt, hogy az asszony nála több fizetést tesz a konyhakredencre. A Sztálin elvtárs 70. születésnapjára felajánlott húsz mozdony előállítását akadályozó szabotázsügy felgöngyölítésében “találnak megint egymásra,” és “Rajk emberének”, Bittera tanácsosnak a cinkosait félreállítva, közösen dolgoznak a felajánlás sikeréért. A nők az ötvenes évek filmjeiben ugyanolyan részesei lesznek minden munkahelyi eseménynek, mint a férfiak. Ha valaki ezt – megrekedve a kispolgári ideáloknál – helytelenítette, egyből ráragasztották a “reakciós” jelzőt, és nevetségessé karikírozták. Így járt Réz Győző is, a Dalolva szép az élet karnagya, miután kijelentette, hogy a Váci Gépgyár Ezüstlantjába, amely “minőségi dalárda,” nőket elvből nem vesz fel. Az Első fecskékben Patak Pistát is ellenszenvessé teszi, hogy nem fogadja el munkatársának, Sárikának páros versenyre való kihívását, mondván, “lányokkal egyáltalán nem, egy ilyen mitugrász fruskával sohasem” versenyzik. Apja, Patak Bertalan azáltal válik negatív figurává, hogy míg a női egyenjogúságról tartandó előadásra készül otthon, megtiltja feleségének, hogy visszamenjen a gyárba dolgozni. A filmek végkifejletében azonban minden alkalommal elgördülnek a női egyenjogúság érvényesítésének útjából az ezt gátló akadályok. Az ún. “mai témájú” filmek öntudatos, dolgozó nőinek idillikus világa nem felelt meg a korszak realitásainak. Az ötvenes évek elején valóban megnőtt az önálló keresővé váló nők száma, foglalkoztatásuk növelése – a többi szocialista országhoz hasonlóan – a hivatalos kormányprogram részét képezte. A politikai vezetésnek a nők teljes körű foglalkoztatására irányuló törekvése azzal az ideológiával kapcsolódott össze, mely szerint a nők társadalmi egyenlőségének megteremtése csak a munka világából indulhat ki. “Hiába beszélünk női egyenjogúságról, nem építhetjük addig a szocializmust, amíg a nőket úgy fel nem szabadítjuk, hogy mindenüvé odaállhatnak, ahol dolgozni akarnak és tudnak”124 – írta Rákosi 1952 márciusában a Pártépítés hasábjain. Az új 123 124

Idézet a Becsület és dicsőség című filmből SCHADT 1999. 114.

51

nőideál ennek megfelelően nem lehetett más, mint az addig férfiak uralta szakmákban, férfias intenzitással dolgozó, a “munka frontján férfiakká váló” nő. Valójában a negyvenes évek végén azért erősödtek fel a társadalmi munkamegosztásba való fokozott bekapcsolásukra irányuló tendenciák, mert a politikai és gazdasági érdekek ezt kívánták, hiszen az extenzív iparpolitikához szükség volt a nagyszámú szakképzetlen női munkaerő felhasználására. Ennek következtében az iparban dolgozó nők száma a korszakban folyamatosan nőtt, de a férfias szakmákat “meghódító”, dolgozó nő képe csak az ideológiában, s így a filmeken, vált általánossá, a valóságban továbbra is a mezőgazdaságban, a szolgáltató ágazatokban, és a tradicionálisan női ipari szakmákban koncentrálódtak.125 A hamis kép abból következett, hogy a MDP azoknak a munkáknak az elvégzésére is rá akarta kényszeríteni a nőket, amelyekre biológiai adottságaik, a társadalmi életben betöltött funkciójuk miatt nem voltak alkalmasak. Ezeket a nehéz fizikai munkákat, mint egyenlőségük jelképét, ezekben a foglalkozásokban dolgozó nőket pedig, mint az új nőideál megtestesítőit propagálták. Az egyenlőségeszmény eme hibás értelmezését igazolta, hogy a nők biológiai adottságaival ellentétes nehézipari szakmákban 1953 után, az ideológiai kényszer lazulásával, csökkent a számuk. A korábbi időszakokhoz képest nagy változást jelentett – mint azt a filmek is bemutatták –, hogy a nők házasságkötés, gyermekvállalás után sem léptek ki a munkaerőpiacról. Ennek következményeként kialakult a kétkeresős családmodell, ami a hatvanas évektől általánossá vált. Valójában a gazdasági kényszer szülte ezt a mindkét házas fél kereső tevékenységére épülő új struktúrát, mivel az ötvenes évek elejére egyre kevesebb család engedhette meg magának a női családtagok jövedelmének kiesését, hiszen az alacsonyan megállapított bérek miatt szükség volt a két keresetre. A munkába állás tehát a nők számára nem a nagy lehetőséget jelentette, hanem kényszer jelleget öltött. Az 1949-es alkotmány a nemek közti egyenlőtlenséget az egyenlő jogok deklarálásával nemcsak a jog, de a munka világában is fel kívánta számolni: “minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy… dolgozzék.”126 Mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek a törvények, illetve az “egyenlőség a munka által” ideológiai szlogen, a korábbihoz képest több lehetőséget biztosítottak a nőknek az önmegvalósításra, azonban a hatásukra bekövetkező (szerep)változások csak a propaganda szintjén voltak problémamentesek. A nők előtt valóban megnyílt szinte minden munkakör – még az addig csak férfiak által betöltöttek is –, de ez nem csak előnyökkel, hanem sok hátránnyal is járt. Egyrészt nekik – eltérő biológiai adottságaik miatt – sokkal nagyobb megterhelést jelentett egy “férfias” szakmában helytállni. Másrészt a jövedelmi viszonyokat illetően is elmaradtak a férfiaktól, a nők ugyanabban a munkakörben a férfiak fizetésének körülbelül hatvan százalékát kapták. Továbbá a közszférában megnőtt feladatokkal párhuzamosan a családi munkamegosztásban nem következett be változás, ezért a nők többsége a tradicionális, és az új nőideáltól elvárt szerepek ellentmondásaiban vergődött. Azonban a munkavállalás kényszer-jellege, az eltérő bérezés és a kettős teherviselésből adódó nehézségek az ötvenes évek filmjeiben – ahogy az MDP hivatalos propagandájában sem – nem jelentek meg, s így nemlétező problémának minősítve ezeket, megoldásukra irányuló törekvések sem születtek. A kommunista párt a nők kettős szerepvállalását úgy népszerűsítette, hogy – az ebből adódó nehézségekről hallgatva – az otthonon kívüli munkavégzést egyenlőséget biztosító tényezőként, a dolgozó nők munkahelyi megítélését pedig vonzónak tüntette fel. A filmekben gyakran említik a nők megnövekedett tanulási lehetőségeit, mint új perspektívák nyitányát. Ezek szerint egy szaktanfolyam (Kis Katalin házassága), vagy egy pár hónapos pártiskola (Becsület és dicsőség) elvégzése magasabb beosztásba emelhette, esetleg a vezető szintig “repíthette” az öntudatos női dolgozókat. A valóságban is többnyire meredeken felfelé ívelő pályára kerültek, akik “kimagasló teljesítményt nyújtottak” az MDP politikai továbbképző intézményeiben.127 Mindehhez persze vajmi kevés köze volt a nők egyenjogúságához, annál inkább a “merész káderpolitikához,”128 aminek az volt a lényege, hogy olyan dolgozókat kell vezető pozícióba helyezni, akik bár az illető szakterületet nem ismerik, de politikailag megbízhatóak. Ezt a Kis Katalin Elsősorban a könnyűiparban találhatók a nők nagy arányban, főleg a textiliparban, ahol a keresők 60-70%-át tették ki. Ezzel ellentétben a vas- és fémiparban, gépgyártásban, faiparban a női munkaerő aránya 20% körül mozgott. SCHADT 1999. 199-200. 126 A Magyar Népköztársaság Alkotmánya (1949:XX. tc.) II. 9. §. (2) 127 VALUCH 2001. 127. 128 ACZÉL – MÉRAY 1989. 50. 125

52

házasságában egyébként Barna párttitkár meg is fogalmazza: “A vezetéshez nem elég, hogy valaki jó szakember legyen, mi kommunistát akarunk oda.” Az ötvenes éveket kritikus ábrázoló kontrollfilmeknél ez a mélyen szakértelem-ellenes káderpolitika már negatív előjellel kerül bemutatásra. Az Angi Vera című filmben, amikor a pártiskolába küldött munkásasszonyok a szobában arról beszélgetnek, vajon hova helyezik őket az iskola után, a többgyermekes Mikusné mosolyogva megjegyzi: “Én szövőnő vagyok, belőlem úgyse lesz miniszterelnök.” Erre a pártfunkcionárius Traján Anna magabiztosan azt feleli: “Azt te nem tudhatod Mikusné, hova kerülsz. Ahol a legnagyobb szükség van rád, oda.” Mikor a tanfolyam végeztével az “alkalmazkodó” magatartású Angi Verát újságírónak küldik, az addig sosem tanult ápolónő elbizonytalanodik, hogy a három hónapos iskola elég lesz-e a feladat ellátásához. Traján eloszlatja kétségeit: “Hát mit gondolsz, kikből lesznek most újságírók, mérnökök, gyárigazgatók?” Az ötvenes évek filmjeiben a vezető pozícióban lévő nő alakja bár több esetben is megjelent – az Állami Áruházban Iványiné a minisztérium osztályvezetője, a Becsület és dicsőségben Lugosiné a gyár ellenőrzési osztályának vezetője, a Kis Katalin házasságában a vállalatvezető is egy hölgy –, a valóságban arányuk a vezetői munkakörökben messze elmaradt a férfiakétól. “Magas döntési jogkörrel összekapcsolódó értelmiségi pályákon, a vezető politikusok és a gazdasági élet jelentős káderei közt pedig nők egyáltalán nem voltak találhatók.”129 Vagyis a nők az ötvenes években a politikai, gazdasági és a kulturális élet területén nem kerültek döntési pozícióba. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a politikai vezetés által ideálisnak tartott, az ötvenes évek filmjeiben megjelenített öntudatos, dolgozó nőt, úgy tették követendő példának, hogy ennek a szerepnek a felvállalásához – tudatosan hallgatva a fent ismertetett nehézségekről, illetve elferdítve a realitásokat – kizárólag pozitívumokat kapcsoltak. A filmek üzenetében a “legyen nő” értékrendjével való azonosulás csak és kizárólag napsütéses, boldog jövőhöz, felfelé ívelő karrierhez, kiegyensúlyozott házassághoz, megbecsüléshez vezethet. Hogy a valóságban mit jelentett a hatalomnak ideális nő-szerephez igazodni, arról a kontrollfilmek tanúskodnak számunkra, amik az ideológia köpenyét lerántva tüntetik el a “sablonasszonyokat”, és mutatják be a korabeli nőt a maga valójában, problémáival, dilemmáival, félelmeivel együtt, amik nagyon is hozzátartoztak a mindennapokhoz. A korszak viszonyainak kritikus ábrázolásában, néhány vonatkozásban a történettudományt is megelőző kontrollfilmekben az árnyaltabb jellemábrázolásból adódóan, már nem csak egyértelműen pozitív vagy negatív, fekete vagy fehér jellemekkel találkozunk, és a pártos magatartás felvállalásának sem következetes velejárója a boldogság elérése. Mészáros Márta 1982-ben készült Napló gyermekeimnek című filmjében, a börtönigazgatónak kinevezett Magda alakjában, a szocialista rendszer elkötelezett funkcionáriusát ismerhetjük fel. Számára első a párt akarata, semmit nem tenne ennek ellenében, de itt ez már nem teszi őt sem sérthetetlenné, sem egyértelműen vonzóvá. Magda érzi saját elmagányosodását, mély, tartós emberi kapcsolatokra nem tud szert tenni. Hozzá hasonlóan, nem lehet egyértelműen pozitívan értékelni Gábor Pál Angi Verá-ját, annak ellenére, hogy az árva, tanulatlan lány kitűnő alanya a pártpolitika céljainak. Angi Vera összetett figurája azonban már többet mutat a hatalom által követendőnek tartott magatartást felvállaló nők, ötvenes évek filmjeiben megjelenített alakjainál. A rendező, Vera feszült figurájában, az érvényesülése alapjául szolgáló, alkalmazkodó magatartás felvállalásával járó lemondást, belső vívódást is érzékelteti. Vera a pártiskola önkritikai napján bevallja családos tanfolyamvezetőjével, André Istvánnal folytatott viszonyát, amelybe elmondása szerint nem szerelemből, csak a tanár “tekintélye miatt” ment bele. A lojalitást minden korábbinál jobban megkövetelő korszak emberének – az ötvenes évek filmjeiben elhallgattatott – örökös dilemmája jelenik itt meg: vállalható-e az előrehaladás érdekében olyan simulékonyság, amely saját morális megítélésében is zavart okoz.130 Önmagával való megalkuvását Vera nem bírja elviselni, az öngyilkosság jár a fejében, érzelmein való felemelkedését viszont honorálja a párt, és az immár tökéletes káderré csiszolt lányt a sajtóvonalra helyezi, mondván, Vera “megtanult választani a fontos és a nem fontos között. Mert a legveszélyesebb csapda saját érzelmi világunk. Ha ezt a zavaros tömeget nem világítja át a tudatosság (…) könnyen megzavarodunk és eltévedünk.”131 SCHADT 1999. 207. ZSUGÁN István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994. Osiris-Századvég, Bp., 1994. 405. 131 Idézet az Angi Vera című filmből 129 130

53

A “nem fontos” egyéni érdekekről, érzésekről a “fontos” közérdek, pártérdek javára lemondani követelményként fogalmazódott meg a korban, vállalása és a megvalósítása feletti gondos őrködés azonban súlyos lelki teherként nehezítette meg nők és férfiak életét egyaránt. Az 1953 előtt készült filmekben az is elképzelhetetlen, ami a Napló gyermekeimnek-ben megtörténik: egy munkásasszony a rá háruló feladatok elvégzése után, a fáradtságtól ólmos álomba zuhan. Juli szerelmének, Tamásnak az édesanyja, kimerült arcával felidézi bennünk a “korszak legendás reggeltől hajnalig tartó feszüléseit, az eléggé meg nem becsült teljesítményeket, az önmagát nem kímélő, elismerést nem váró erőfeszítéseket”.132 Munkacentrikus élet A közérdek egyéni érdekek elé helyezése, vagyis a magánélettel szemben, a közéletben való aktív részvétel korszakra jellemző elvárása az 1950-es évek filmjein nemcsak a szereplők jellemábrázolásában tükröződik, hanem – a kultúrpolitika irányítóinak utasításaira – a színterek megválasztásában, a dialógusokban, és a kialakuló konfliktusok jellegében is. A munka értékdominanciájának megfelelően az élet legfőbb színterének a munkahelyet állították be, ahol az emberek a legtöbb idejüket töltötték. A munkahelyi kollektívát, brigádot a hagyományos családfogalmat átértelmezve, mint nagy családot ábrázolták, ami a munkások életének elsődleges, legfontosabb közössége. Tagjai, a munkatársak egyben bajtársai, segítői, nevelői és éber figyelői egymásnak, mindent tudnak a másikról, s ha a közös célt, üzemük helytállását a “termelés csatájában” és a “szocializmus építésének hosszú hadjáratában,”133 sikerül kivívniuk, akkor az örömük is közös. A munkacentrikus életszemléletnek megfelelően, a filmjelenetek színtere szinte kivétel nélkül a munkahely, vagyis az üzem, a gyár. Ha néha fel is bukkan a privát élet, az nem más, mint a munkahely “folytatása”, hiszen a szereplők itt is minden esetben ugyanazok, vagyis munkatársak, akik szabadidejükben, illetve családi beszélgetéseik során sem ejtenek szót másról, mint a gyárban, vagyis a munkahelyi eseményekről, gondokról. Az Állami Áruház című filmben a “vidám” Dunaparti csónakházban, ahol a dolgozók hétvégén kikapcsolódhatnak, “nagy a jókedv minden nap, úszik az ember boldogságban.”134 Azonban Kocsis Feri, az áruház női konfekció osztályának lelkiismeretes eladója, a csinos, “vizsgázott divattervező” Bezzegh Ilonkával napfürdőzve, itt sem tudja másra terelni a szót, mint legfőbb munkahelyi problémájára, a takarékosság jegyében tervezett, ízléstelen ruhák eladhatatlanságára. A Becsület és dicsőség – a sztálini műszakot több ezer százalékkal teljesítő – Lugosi házaspárja, beutalót kap jutalomként “az elvtársaktól” Galyatetőre. Sándor, a fáradhatatlan esztergályos azonban itt sem pihen, az üdülő társalgójában előadást tart a gyorsvágásról a többi munkásnak. Még a látszólag legintimebb helyzetben, a randevún is kizárólagos téma “az ideológia zsinórmértékével kicentizett dialógusokban,”135 a munkahely. A Dalolva szép az élet című film Torma Ferije kedvesével, Zsókával a folyópart romantikus környezetében arról beszélget, milyen jó, hogy mellettük vannak a gyárban az öreg szakik. Mikor már-már idillikusnak és érzelmesnek érezhetnénk Patak Pista rózsacsokrát és szerenádját az Első fecskék margitszigeti jelenetében, az udvarlás szóváltásba csap át a munkaversenyben való részvétel különböző megítéléséről. Az ún. mai témájú filmekben kibontakozó ellentéteket, szintén a munka világából eredeztethető konfliktusok gerjesztik. A Kis Katalin házasságának fiatal házaspárja, Kis Katalin és Varga József közt az vezet konfrontációhoz, hogy Kata rosszul dolgozik, passzív a DISZ értekezleten, nem hajlandó tanulni, szaktanfolyamra járni. A Becsület és dicsőségben Lugosi Sándorné és férje közt azért kerül sor kenyértörésre, mert a férfi nem tudja elviselni, hogy az asszony jobban keres, és magasabb pozícióba kerül nála. Az Első fecskék Fitos Julija komótos munkatempója miatt ítéli el és gúnyolja ki a brigádmozgalomban lemaradó apját, udvarlójától, Patak Pistától pedig az távolítja el, hogy a fiút jobban érdekli ő, mint a munkaverseny. Apja, Patak Bertalan és anyja között azért robban ki vita, mert a férfi élesen elítéli felesége újbóli munkába állását, asszonyában még mindig a KARCSAI KULCSÁR István – VERESS József (szerk.): Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar játékfilmje. Magyar Filmintézet / Magvető Könyvkiadó, Bp., 1985. 600. 133 KORNAI 1998. 94. 134 Idézet az Állami Áruház című film egyik betétdalából 135 SZILÁGYI 1992. 296. 132

54

családi élet stabil hátterét biztosító háziasszonyt szeretné látni: “Nekem szükségem van a családi harmóniára, a meleg zugra. Ma vagy itt utoljára!” Az öntudatos, sosem fáradt dolgozók – férfiak és nők egyaránt – munkaidejük letelte után sem mennek haza, gyakran túlóráznak, vagy önkéntes felajánlásaikat teljesítik, de még ezeken kívül is mindig akad valami közösségi elfoglaltságuk, ami sokkal fontosabb minden otthoni teendőnél. Az Első fecskék és a Kis Katalin házassága fiatal munkásai a délutánokat DISZ–gyűlésen, műhelyértekezleten, vagy szaktanfolyamon töltik. A Becsület és dicsőségben Lugosiné estig szemináriumokon, értekezleteken vesz részt munkatársaival együtt. A Dalolva szép az élet és az Állami Áruház dolgozói munkaidő után énekpróbákon gyakorolnak, míg a Civil a pályán lelkes ifijei az öreg szakikkal együtt MHK–znak. Azonban még a látszólag kikapcsolódást, szórakozást nyújtó dalolás és sportolás szorgalmazásában is egy cél vezérli őket: erőt meríteni, megedződni a “munka frontján” vívott küzdelemhez. A Dalolva szép az életben Lakatos párttitkár szónokol a zene mozgósító erejéről a munkásoknak: “a zenének az a hivatása, hogy egészebb emberré neveljen, hogy még több erőt öntsön a lelkünkbe, hogy lelkesítsen a munkára és a jövő harcaira!” A testedzés akaratra és munkaerkölcsre tett jótékony hatását a Vörös Traktor sportfelelőse, Rácz Pista hangsúlyozza a tömegsportban való részvételre agitálva munkatársait a Civil a pályán című filmben: “azért van szükség az MHK-ra, hogy könnyebben, frissebben és ügyesebben végezzük el a munkát, és azt a versenyszellemet, amit a sportban szerzünk, hasznosítsuk a munkába!” Ebben a filmben kimondottan a középpontban áll a munkatársakkal közösen végzett “testkulturálódás” fontossága, de a sporttevékenység szinte kivétel nélkül minden más filmben szerves része a szereplők életének: az Állami Áruház dolgozói a vállalat Duna parti csónakházában úsznak, labdáznak, ping– pongoznak, sakkoznak, csónakáznak, az Első fecskék Fitos Julija és Kis Kata röplabdázni járnak. A kikapcsolódásra ezen kívül egyetlen lehetőség van: moziba menni. A Becsület és dicsőségben Luckó és Rózsi a Szibériai rapszódiát sietnek megnézni, a Dalolva szép az életben Torma Feri és Zsóka vasárnapi kimenőként választja a mozit. Az ötvenes évek filmjeiben tehát a munka értékének dominanciája, a munkahely túldimenzionálása, a munkahelyi közösség szerepének kihangsúlyozása következtében minimálisra csökkent a magánéletre, pihenésre fordítható idő, ami a munkacentrikusság összefüggésében egyébként is érdektelennek, “dologtalan időtöltésnek” tűnik. A klasszikus sztálinizmus időszakában valóban megszüntették a különböző alulról szerveződő informális csoportokat, amelyekben a nehéz ellenőrizhetőség és az esetleges rendszerellenes szervezkedések miatt érzett veszélyt az állampárt. Helyettük más közösségi elfoglaltságok bevezetésével biztosították, hogy az emberek “hasznosan” töltsék szabadidejüket. A “különböző rendű és rangú politikusok” nem nézték jó szemmel, ha “az emberek nem a központilag szervezett rendezvények keretében”136 gyűltek össze. A cél a “közösségi ember kinevelése” volt, aki áldozatkészen alárendeli saját érdekeit a magasabb (párt)érdekeknek, több munkát vállal a hivatalosan előírt munkaidőn felül, ha kell, lemond anyagi életszínvonala javulásának örömeiről, ha kell, vállalja, hogy családi élete állami érdekek miatt háttérbe szorul, mert ideje legnagyobb részét a termelőmunka és a politikai tevékenység foglalja le.137 A munkaidő utáni kötelező jellegű közösségi feladatok a családok mindennapjaira romboló hatással voltak, különösen megnehezítették az otthoni kötelezettségeikkel együtt kettős terhet cipelő dolgozó nők életét. A délutánokat kitöltő különböző ideológiai-politikai, szakmai szemináriumok, tanfolyamok, a kötelező kultúrmunka, a több hónapos pártiskola mind a családtól vette el az időt, ennek a vállalása tehát csak az ideológia szintjén, és az ezt szolgáló filmekben lehetett önfeledt és gondtalan feladat. Az Angi Verában azonban már megszólalhat az aggódás és a család utáni vágyakozás szava a három hónapos kádertanfolyamra küldött asszonyokban. A közéletből való (látszólagos) kikapcsolódás szinte egyetlen legitim formája – a mozi mellett, aminek népszerűségéről és agitációs szerepéről a bevezetőben már szóltam – a sport volt. A sportot, mint hasznos és élvezetes, “népünk egészségét, edzettségét, derűjét”138 szolgáló időtöltést, szinte minden filmben propagálták. A testkultúra fejlesztése ugyanis a politikai nevelés fontos VALUCH 2001. 331. KORNAI 1998. 94. 138 SZILÁGYI 1992. 301. 136 137

55

eszközévé minősült. Egyrészt mert a testedzés, az erőnlét fenntartása a szabadidős tevékenységek közül leginkább képes hozzájárulni az állandó “harci készenlét”, a munkaverseny, a “közösség építésének szelleméhez”. Másrészt abszolút ellenőrizhető tevékenység, és a felesleges energiákat is le lehetett közben vezetni, tehát egyben kitűnően alkalmas volt a szexualitástól – amit károsnak és elítélendőnek bélyegeztek – való figyelemelterelésre. “Mi – jelentette ki Rákosi Mátyás 1948-ban – a sportot a legszélesebb népi tömegek egyik legfontosabb kulturális tevékenységévé akarjuk fejleszteni.”139 1949. április 4-én a munkaverseny- és a kultúrmozgalom után született meg a “legszélesebb népi tömegek” sportolását biztosítani hivatott MHK, azaz a “Munkára Harcra Kész” tömegmozgalom. Ennek népszerűsítése volt a Civil a pályán című film küldetése, aminek alapjául szolgáló filmnovellát két közkedvelt sportriporter, Szepesi György és Gulyás Gyula írta 1950-ben. Magyarország ekkorra sportnagyhatalommá vált,140 ezt próbálta kamatoztatni Keleti Márton rendező a tömegsport elterjesztése érdekében úgy, hogy a filmben MHK-zónak álcázva, vagy a gyári csapat dresszébe rejtve élsportolókat (Gyarmati Olga, Papp László, Keleti Ágnes, Pataki Ferenc), válogatott futballistákat (Henni, Balogh II., Deák, Egresi) vonultatott fel. Bár a hivatalos álláspont szerint száz, meg százezrek csatlakoztak az MHK-hoz, a szervezett, s éppen ezért ellenszenvessé tett mozgalom “néha ellenállást, a leggyakrabban pedig közömbösséget váltott ki a munkások soraiban.” 141 A Civil a pályán öreg szakijai, és Rácz Pista idős édesanyja a valóságban valószínűleg nem izzadt és serénykedett olyan jókedvűen és boldogan a sportpályákon, mint ahogy azt a filmben látjuk. Leértékelődő tradicionális szerepek Annak ellenére, hogy a filmeken megjelenített új nőtípus képviselői általában házasok, családosok, szinte sosem látjuk őket konyhában szorgoskodni, takarítani, mosni, kiskorú gyermekeikkel foglalkozni. Ugyanis a kizárólag házastársi és anyai feladatainak élő nő ábrázolása már nem célja a hatalomnak. A Becsület és dicsőség élmunkás Lugosinéja sem tűnik fel gyakran háziasszonyi szerepben, egyszer látjuk vasalni, amikor a pártiskolába készülődik, egyszer pedig egy késő estig elhúzódó szeminárium után hazatérve ételt melegít, de csak kizárólag magának. Csak utalások történnek arra, hogy az együttlakó idősebb generáció nőtagja, Lugosi édesanyja, látja el a családdal kapcsolatos házimunkát. “Mami” melegít ételt, szel kenyeret a munkából hazatérő Lugosinak, odaül mellé az asztalhoz, míg az eszik, beszélget fiával, meghallgatja problémáit, bíztatja, majd evés végeztével leszedi az edényt. Kis Kata kezdetben még bejegyzi naptárába, hogy mit fog másnap vacsorára készíteni, és a gyárban meghirdetett szaktanfolyamra is azért nem jelentkezik, mert “nekem férjem van, meg háztartásom.” Brigádjának “harcos” nőtagjai azonban nem értik meg indoklását, a faliújságra is “kiszerkesztik”: Aki nem jelentkezett felirat alatt a gúnyrajzon Katát bekötött szemű háziasszonyként, egyik kezébe partvissal, a másikba fakanállal ábrázolják. Barna párttitkárnak azonban sikerül “átnevelnie” a fiatalasszonyt élmunkássá, aki szinte minden idejét a gyárban tölti, s így innentől vacsorakészítés közben sem látható. “Öntudatos munkássá” válását “jelzi” az is, hogy férje ekkor már egyetlen olyan zoknit sem talál a szekrényben, ami ne lenne lyukas. Az Első fecskékben Patak Pista anyja is a “férjére” és a rá háruló “bevásárlásra” hivatkozva utasítja el az őt gyárba invitáló Bartalost, aki ezek után felvilágosítja helytelen életvezetéséről: “Nincs bevásárlás! Boldogság van! Értse meg elvtársnő, boldogság! Szerelem, élet, munka! Reggel hét óra, porcelángyár, napfelkelte!” Pataknénak úgy látszik ez az érvelés elég meggyőzőnek tűnik, mert csak addig látunk a kezében tűt, amíg fel nem váltja azt a munkagéppel. Kiskorú gyerekek társaságában a női szereplők közül egyedül a Dalolva szép az élet Zsókája tűnik fel, de ő is csak úgy, mint az üzemi nevelőotthon óvónője. SZILÁGYI 1992. 298. 1948-ban, a második világháború után rendezett első olimpián a magyar sportolók 10 aranyérmet nyertek, és számos ezüst- és bronzéremmel tértek haza Londonból. 1952-ben Helsinkiben pedig 16 magyar aranyérem született. Ekkor aratta sorozatos győzelmeit a labdarúgó-válogatott, aminek nevét örökre “aranyba foglalták” (aranycsapat). Országszerte számos sportlétesítmény épült, amik közül kiemelkedett, az 1953. augusztus 20-án átadott, csaknem százezer fős befogadóképességű Népstadion. 141 SZILÁGYI 1992. 302. 139 140

56

A nők otthoni teendői csak óvatos utalásokban bújnak meg a munkába állásuk pozitívumait harsogó jelszavak között. Varga József, a Kis Katalin házasságá-nak ügybuzgó sztahanovistája például így agitálja a munkásnőket a továbbképzésen való részvételre: “Attól, hogy hetenként háromszor ötig maradtok bent, még nagyon jól el tudjátok látni a háztartást is.” Ebből kitűnik, hogy “az egész nap dolgozó, majd továbbképzéseken és gyűléseken résztvevő asszonyokkal szemben mégis megfogalmazódott az az elvárás, hogy a családról háziasszonyként is gondoskodjanak.”142 A filmekben tehát tudatosan hanyagolták a nők tradicionális feladatainak bemutatását, melyek elvégzése, munkába állásukat követően is rájuk várt, immár kettős teherként nehezítve teendőiket. A feleség és anya szerepkörről a társadalmi munkamegosztásba tevékenykedő, öntudatos, dolgozó nőre történő hangsúlyeltolódás a csak otthoni feladatokat ellátó nő presztízsének leértékelődésével járt együtt.143 A megelőző időszakokban a nők legfontosabb feladatait jelentő háztartási munkákat, és a kizárólag családi keretek közt dolgozó nőket a filmekben – és a többi tömegkommunikációban – negatív értékítélettel mutatták be, ezáltal kisebbrendűségi érzést alakítottak ki azokban, akik nem kapcsolódtak be a társadalmi munkamegosztásba. A kereső tevékenységet végző asszonyokban pedig az okozott feszültséget, hogy a “leértékelődött” háztartási munkákat továbbra is nekik kellett otthoni keretek közt elvégezni, hiszen ezek társadalmasítása – az erre tett sok ígéret ellenére – nem oldódott meg. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a pártpolitika, az új szocialista nőtípustól elvárt szerepeinek megfelelően, kiiktatta a “családok mindennapi életének megszervezéséhez kapcsolódó gyakorlati ismeretek”144 oktatását az iskola által közvetített tananyagból, és mindkét nemnél a munkára nevelés, és az ehhez kapcsolódó ismeretek tanítására helyezte a hangsúlyt. Mivel a házimunkákat ezek után is a nőknek kellett elvégezni, az ismeretek hiánya további nehézségeket okozott a feladatok ellátásában. A házimunka és a keresőtevékenység összehangolását az is akadályozta, hogy a nők munkavégzésbe való fokozódó bekapcsolódása után is változatlan maradt a családon belüli, nemekhez kapcsolódó munkamegosztás, vagyis a férfiak többsége továbbra sem vett részt a háztartási és a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatok elvégzésében. Annak ellenére merevedtek meg ezek az egyenlőtlenségi viszonyok, hogy az 1952–es családjogi törvény kimondta: “a házastársak jogai és kötelességei egyenlőek”145 és a “háztartási teendőknek, a gyermek gondozásával kapcsolatos feladatoknak egyik házastársra hárítása sérti a házastársi egyenjogúságot”.146 Az “egyenlőség a munka által” sokat hangoztatott ideológia akkor valósulhatott volna meg, vagyis a nők társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódása csak abban az esetben válhatott volna a nemek egyenlőségének alapjává, ha a családi feladatokhoz kapcsolódó munkákat intézményesítik, és a gyereknevelés terhéből az állam jelentős részt átvállal. Az ezt felvázoló ideális jövőkép – “a szocializmus megvalósítása a nő válláról is le fogja venni a házimunka terhét”147 – azonban a korabeli nők számára nem vált valósággá. A szovjet példának megfelelően, a nők “háztartási cseléd státuszának” megszüntetésére, az “otthoni kényszermunka” alóli felmentésére, tervbe vették a szolgáltatások társadalmasítását. Ezen elképzelés szerint, bölcsődék, óvodák, üzemi étkezdék, mosodák, háztartási gépek, készételek, konzervek biztosították volna a hagyományos női feladatok ellátását. A valóságban azonban – a szovjet példának megfelelően – ez jórészt csak elképzelés maradt, a szolgáltatóhálózat hiánya, a tercier szektor fejlesztésének elhanyagolása miatt. A bölcsőde és napköziotthon-hálózat nem állt arányba a nők munkába való bevonásával, ezeknek a szükségesnél jóval kisebb mértékű fejlesztése nem oldotta meg a gyermekek elhelyezésének problémáját, ezért az továbbra is sok dolgozó nőnek jelentett megoldatlan gondot.148 A háztartások gépesítésében is csak a hatvanas, hetvenes évek hoztak változást, döntő többségük ekkor szerezte be VARGA – KRESALEK 1995. 363. SCHADT 1999. 137. 144 SCHADT 1999. 181. 145 Családjogi jogszabálygyűjtemény. Novissima Kiadó, Bp. 1998. 9. 146 Uo. 43. 147 VALUCH 2001. 293. 148 A bölcsődei férőhelyek száma közel sem elégítette ki az igényeket, az ötvenes évek elején csak a 0-3 éves gyerekek 3,2%–ának befogadására volt elegendő. SCHADT 1999. 208. 142 143

57

első mosógépét, centrifugáját.149 A konzerválással, fagyasztással tartósított élelmiszerek megjelenése és kínálatának bővítése is ekkorra tehető csak. Mivel tehát a házimunkák társadalmasítása nem vette le a dolgozó nők válláról az otthoni teendők terhét, ezek elvégzését, megszaporodott feladataikkal együtt bele kellett zsúfolniuk munkába állásukkal lerövidült napjaikba. A kontrollfilmekben ez a probléma sem marad elkendőzve. Az Angi Vera című filmben a pártiskolába küldött egyik munkásasszony családja képét mutatva társainak azon aggódik, hogy a tanfolyam ideje alatt, boldogul-e majd a férje a gyerekekkel. A Napló gyermekeimnek egyik vendégség-jelenetében azokról a “hihetetlen öntudatos” szövőnőkről folyik a diskurzus, akik “kilenc órás műszak után takarítanak, főznek, nevelik a gyerekeiket.” A film 1953-ban játszódó zárójelenetében a gyári munkáslánnyá lett Juli, meglátogatva a hosszú ideje börtönben ülő rokonát, életéről mesélve, valójában a dolgozó nők kettős teherviseléséből adódó feladatairól, uniformizált hétköznapjairól vall: “minden nap ötkor kelek, hatkor kezdődik a műszak. Hazamegyek. Kitakarítok. Minden délután eljön Tomi. Akkor főzök. Utána elmegyek az iskolába.” Ellenőrzött magánélet Az ötvenes évek kezdetén a totalitárius jellegű politikai hatalom a társadalom feletti korlátlan ellenőrzés kialakítására törekedett. Az MDP a közélet és a magánélet közti válaszfal ostromával, még az addig intimnek tartott szféra területén is kizárólagos irányítóvá kívánt válni. Ennek érdekében a magánélethez, és a családi élethez kapcsolódó attitűdök megváltoztatását is belefoglalták a hivatalos ideológiába. A magánélet ugyanis “felülről” nehezen ellenőrizhető jellege miatt, számtalan veszélyt hordozhat magában egy olyan rendszer számára, amelynek legitimitása még nem eléggé stabil, vagy az adott társadalom tagjai nem, vagy nem teljes mértékben érzik magukénak. S amely hatalom igényt tart arra, hogy az állampolgár – mintegy alattvalóként – fenntartások nélkül, kritikátlanul azonosuljon céljaival. Ezért, míg az alulról építkező társadalmakat az jellemzi, hogy a politika csak áttételesen, különböző társadalmi intézményeken keresztül éri el az egyéneket, addig a centralizált társadalmakban – így a klasszikus szocializmus Magyarországában is – közvetlenül. Vagyis “a mindennapi élet és a hatalomgyakorlás szempontjai szerint szervezett politikai szféra közvetlen kapcsolatba került egymással.”150 A szocializmusban politikai célként fogalmazódott meg az emberek közösségi és privát életének, magatartásának átalakítása. A korszak egyik kulcskifejezése, a korabeli politikai beszédek vissza-visszatérő fordulata “a tömegek politikai átnevelése”, amely nem valósulhatott meg a magánélet átpolitizálása nélkül. A politikai vezetés rámutatott arra, hogy az életnek nincsenek elhanyagolható területei, mert “ahol mi nem vagyunk, ott az ellenség van.”151Az ötvenes években ezért szinte egyetlen terület sem maradt, amelynek szabályozását, korlátozását a vezetés saját céljainak érdekében meg ne kísérelte volna. Az egyének és családok fokozott ellenőrzésével így lett az emberek legszemélyesebb ügyeiből ellenőrzött magánélet. A hatalom mindent megtett, hogy “ráerőszakolja az emberek életére a közélet diktatúráját,”152 ennek érdekében a privát szféra olyan tartományaiba is behatolt, amelyeket addig magánügyként tartottak számon. Erőszakot véve a magánélet fogalmán és tartalmán, politikai üggyé “nyilvánosult”, hogy ki hogyan tölti a szabadidejét, hogyan viselkedik, milyen ruhát hord, milyen a frizurája, milyen kapcsolatai vannak, de még az sem volt közömbös a pártnak, hogy ki hogyan táncol. Kovalcsik József írja Rigmusköltészet – csasztuska című tanulmányában, hogy a vállalati rendezvényeken azt is figyelték, a táncolók nem visznek-e bele nyugati táncstílust idéző, “kozmopolita jampec” figurákat a mozdulataikba. A lábait gyorsabban szedő, partnerét kipörgető, “helytelenül táncoló” dolgozót felelősségre vonták, káderlapján nyomot hagyott táncstílusa, mint jellemhiba, vagy gyanús politikai magatartás.153

149 A tartós fogyasztási cikkek megvásárlásában az ötvenes években a bútor, a kerékpár, kályhák és hagyományos tűzhelyek, a motorkerékpár és a rádió domináltak. VALUCH 2001. 293. 150 SZABÓ 1991. 30. 151 SZILÁGYI 1992. 295. 152 SOMLAI Péter: A szabad szerelemtől az ellenőrzött magánéletig. Családpolitika a Szovjetunióban 1917 után. Társadalmi Szemle 1990/6. (SOMLAI 1990) 25. 153 KOVALCSIK József: Rigmusköltészet – csasztuska (1950-1953) Valóság 1986/3. 69.

58

Mivel a munka, a kulturálódás, a magánélet szférájának ideológiai célzatú kisajátítása után jóformán nem maradt olyan tevékenységi kör, amelyet a politika a maga céljai szerint szabályozni, korlátozni ne próbált volna, a kor embere joggal érezte úgy, hogy életét is államosították. Nobeldíjas írónk, Kertész Imre szavaival élve, “a szocializmus levette az emberek válláról saját sorsuk irányításának felelősségét, hiszen azt teljes mértékben a saját kezébe vette.”154 A korabeli, “mai témájú” filmeket a magánszféra kisajátítása vonatkozásában a kultúrpolitika irányítói az által használták eszközül, hogy az érzelmi élettel, családdal, szerelemmel, szexualitással kapcsolatos jelenetek szinte teljes kihagyásával kihangsúlyozták: mindenki csak a központi hatalomhoz való viszonyában létezhet tovább. Az ilyen módon nemtelenné váló társadalomi nyilvánosságból ugyanúgy hiányoztak a férfias férfiak, mint a nőies nők. Ellenben ellepték a filmvásznat az “én a párt katonája vagyok” szemléletet magukévá tevő, a konformizmus követelményét életük minden mozzanatára nézve kötelezőnek elfogadó, uniformizált életet élő, uniformisba bújtatott feladatemberek. Akik boldogan bízták rá önmaguk, akaratuk, érdekeik, céljaik, érzelmeik irányítását a felettük atyáskodó pártfunkcionáriusokra, nem érezve áldozatnak az individuális értékekről, a magánéletről való lemondást. Az ellenőr: a párt A filmek tudatformálásra alkalmas jellegét, az emberek mindennapjaiba betüremkedő, s azokat folyamatos kontroll alatt tartó politikai gyakorlat természetessé tételére, s így ennek az elfogadtatására is alkalmazták. Ennek érdekében tették a filmek kulcsfigurájává a Pártot megszemélyesítő párttitkárt, aki mindig a pozitív póluson, a “jó” oldalon állva, helyes megoldást sugall a kibontakozó (ál)konfliktusok megoldásához, segít az ellenség (a kártevők) leleplezésében, és a munkások átnevelésére vállalkozva, iránymutató a megfelelő magatartás kialakításában. Mivel a dolgozók munkahelyi és üzemen kívüli életével kapcsolatban mindenről értesült, így annak szerves részévé, mozgatójává, (kis túlzással szinte családtagjává) válik. Ahhoz a kultúrpolitika irányítói mereven ragaszkodtak, hogy “épülő világunkat lehetetlen ábrázolni pártunknak a valóságot és az embert egyaránt átgyúró forradalmi szerepe nélkül.”155 De, mivel tisztában voltak vele, hogy a mindent átszövő pártosság éppen az ellenkező hatást válthatja ki, így óva intették a filmírókat attól, hogy a nép életét a pártpolitika puszta anyagaként, függelékeként ábrázolják. A legcélravezetőbb megoldásnak, a párt vezető szerepének összebékítését tartották a “népélettel”, azáltal, hogy a pártfunkcionáriusokat, mint “népünk legjobb embereit” mutatják be.156 Így a párttitkárok alakja is – a többi papírmaséfigurához hasonlóan – sematikus ábrázolással született, tehát sablonokból állt: “érzelemmel átfűtött, de határozott, pattogó beszédmód, sztereotíp mosoly.”157 Minden esetben bizalmat keltő, atyáskodó figurák, akiktől – mint az a Kis Katalin házassága egyik munkásasszonyának szájából el is hangzik – “minden ügyben”, így magánéleti problémákban is, segítséget lehet kérni. A korabeli kritika szerint “a magyar filmirodalomnak legélőbben a Pártot jelképező, megtestesítő alakja”158 a Kis Katalin házasságának Barna párttitkára. Mindenki szeretetteljesen beszél róla, Kata “Barna bácsinak” hívja, férje pedig felkéri esküvői tanújának. A párttitkár atyai tanácsaival nemcsak a szövőgyár működésének, hanem a dolgozók magánéletének is mozgatója. A “tervirodára emelt” Jóskát már akkor figyelmezteti, hogy legyen óvatos Gotvai főmérnökkel, amikor még nem is sejteni, hogy később ő lesz a szabotázs kitervelője. Barna, mondván, “az elvtársak magánélete, házassága fontos a pártnak”, Katával kapcsolatban is jótanácsokkal látja el a felesége gyenge munkateljesítménye miatt háborgó Jóskát. Elmondja neki, hogy ha eredményt akar elérni, át kell nevelnie az embereket, és ez Katára is vonatkozik, hiszen “a jó népnevelő, otthon is népnevelő”. A jóravaló és jószándékú, de éretlen és támogatásra szoruló Katát is helyes útra vezeti: átnevelését szolgáló első intelmében megtaníttatja vele, hogy nem csak a “férjet kell szeretni, hanem a munkásokat is”, majd ráveszi, hogy iratkozzon be a szaktanfolyamra, és induljon a munkaversenyen. A bohókás fiatalaszIdézet Kertész Imrétől, ami egy róla szóló riportfilmben hangzott el 2002. december 20-án a Duna Televízióban. RÉVAI 1952. 22. 156 RÉVAI 1952. 23. 157 GOMBÁR – KARCSAI KULCSÁR 1978. 128. 158 KENDE 1990. 9. 154 155

59

szony – aki korábban csak arra vágyott, hogy jó feleség legyen – “Barna bácsi” segítségével és támogatásával válik öntudatos, politikailag elkötelezett, sztahanovista munkásnővé, s így “igaz emberré”. Ezzel a párttagsággal együtt, férje megbecsülését is kivívja. A Dalolva szép az élet-ben Lakatos párttitkár nemcsak a munkaverseny ügyét viseli a szívén, meghallgatja és próbálja orvosolni a hozzá forduló munkások minden panaszát. Amikor viszály tör ki a gépgyár két dalárdája ürügyén, a régi és az új szakmunkások között, segít Zsókának leleplezni az ellentét szítóját. Tudja, hogy az üzemi napközi otthon óvónőjének fontos ez az ügy, hiszen őt örökbefogadó hat “papája” az Ezüstlant nevű régi, míg udvarlója az Új Hang dalárdának a tagja. A “reakciós” Réz Győző leleplezésével tehát nemcsak a kultúra területén, hanem a munkások családi viszálya mögött megbúvó ellenséget fedi fel. Az ötvenes évek filmjeiben a mindent tudó pártfunkcionáriusokon kívül a hatalom mindenütt jelenvalóságának érzését tudatosítja az emberekben a korszak jellegzetes dekorációjának, a Lenin– Rákosi–Sztálin hármas képeknek a folyamatos feltűnése. A dolgozók étkezőasztaláig, hitvesi ágyáig merészkedő politikai kontroll igényét, lehetőségét mutatja a Kis Katalin házasságának költözés jelenete, amelyben az új lakás berendezésének záróakkordjaként az újdonsült feleség és férj ünnepélyesen felhelyezi a falra Sztálin és Rákosi portréját, hogy vigyázó szemük őrködjön házasságuk felett. Az ún. mai témájú filmekben a “felülről vezéreltség”-tudatot az is erősíti, hogy az eseményeket ténylegesen irányító kulcsfiguraként szinte kizárólag pártfunkciót betöltő személyeket vonultatnak fel. Ha néha meg is jelenik a “civil” államhatalom, a munkahelyi vezető, alakja majdhogynem elmosódott, de mindenképpen alárendelt szerepű. A Kis Katalin házasságában a vállalatot vezető nő például elviekben magas pozíciója ellenére ezért nem tud érdemileg beleszólni az események alakulásába, és így mellékszereplővé válik. E filmek üzenete szerint, a párt képviselői által sugallt normák szükségesek a harmonikus beilleszkedéshez az élet minden szférájában, vagyis az atyai jó tanácsuk szerint: a munka és a vezetés iránti feltétlen lojalitással, mint értékkel való azonosulás a kiegyensúlyozott élet elérésének kulcsa. Arról, hogy ezeknek a normáknak a betartása nem csak a harmonikus életnek, hanem magának az életnek a feltétele, ezek a filmek hallgatnak. Vagyis a társadalom feletti totális ellenőrzés159 hálójában kialakuló, korjellemzővé váló kiszolgáltatottság és félelemérzés – ami a “szocializmus építésének” szerves velejárója volt – nem vegyül e filmek atmoszférájába. A kontrollfilmek hangulatában viszont már állandósul a feszültség, a kiszámíthatatlanság, és az emberek felett gondosan őrködő pártfunkcionáriusok – az atyáskodó hangnem eltűnésével – ijesztővé válnak. Angi Vera személyiségének birtokba vételét nyíltan közli vele a kerületi párttitkár: “további sorsodról mi gondoskodunk.” Az árva, tanulatlan, könnyen befolyásolható, ezért a pártpolitika céljainak tökéletesen megfelelő lányt, bentlakásos pártiskolába küldik, hogy onnan tökéletes káderként távozva, a hatalom érdekeit szolgálja. Az embereket éberen figyelő párt mindenütt jelenvalósága, itt már nem csak a Rákosi és Sztálin portrékban, hanem konkrét megfogalmazásokban is realizálódik. A pártiskolásokat Sas elvtárs figyelmezteti: “ennek a tanfolyamnak sok szeme és sok füle van!” Majd a kritika–önkritika napján a központi küldött ismerteti mindenkivel a megfigyelt hibáit. Mikusnét például az a vád éri, hogy “túlságosan passzív”. A kritikára reagáló többgyermekes anya feszültségében a diktatórikus rendszerrel szemben teljesen védtelen ember szólal meg: “Kérem én nem tudom kimondhatom-e, de én mindig és általában, félek. Sose tudom, hogy jót mondok-e, vagy valami helytelent.” A család A szocialista értékrendszer középpontjában a párt, a munka és az ideologikus alapon idealizált közösség állt. A politikai vezetés mindenütt “közösségeket” akart demonstrálni: munkahelyeken, iskolákban, településeken, mozgalmi szervezetekben. Azt hirdették, hogy az új, szocialista embernek igazi otthona a közösség, ezért nincs szüksége kényelemre, elzárkózásra. Mindez abból adódott, hogy “a hatalomgyakorlásnak ez a módja nem tűrhette a nem demonstratív, hanem ’igazi’ közösségeket”,160 amelyek kivonhatták magukat a központi ellenőrzés, egységes irányítás alól. A család ebben az összefüggésben vált “veszélyes szerveződéssé”, a politikai kontroll gyakorlásának kiemelt te159 Kor- és rendszerjellemző, hogy 1953 júliusára már 1,200.000 fő szerepelt a rettegett politikai rendőrség, az ÁVH nyilvántartásában, ami azt jelenti, hogy az ország minden ötödik 15 évesnél idősebb polgáráról gyűjtöttek adatokat. 160 SOMLAI 1990. 37.

60

rületévé. Az ötvenes évek filmjeiben ezért a család vagy átértelmezve – a munkahelyi kollektíva, mint nagy család – jelent meg, vagy gyerekek nélküli házaspárok, esetleg felnőtt gyerekekkel rendelkező szülők formájában, akik szinte minden idejüket az üzemben töltötték a munkának szentelve, s így ők is a “közösség” elsődlegességének hirdetői lettek. Ritkán feltűnő otthonuk sem a magánélet intimitásának színtere, hanem a munkahelyen fellépő problémák megbeszélésének közege. Az Első fecskék Fitos családjában: Juli és apja kapcsolatában nem a hagyományos értelemben vett apa–lánya viszonyt fedezhetjük fel, hanem az üzemi gondok miatt marakodó munkatársakét. Amikor Fitos bácsi komótos munkatempója miatt brigádja lemarad a munkaversenyben, “öreg csigának” nevezve az idős szakmunkást, gúnyrajzban szerkesztik ki a gyári faliújságra. Ennek helyességét megvitató értekezleten Juli hangsúlyozza: “én nem az apám, hanem a DISZ megbízásából vagyok itt”, és a Fitost bírálók táborához csatlakozik, hiszen a teljesítmény kérdése mindennél előbbre való számára. Apa és lánya közt egészen addig nem rendeződik a (munka)kapcsolat, míg az idős szaki “elfogadva a bírálatot” fel nem hagy konzervatív elveivel. A filmben megjelenő másik, – a Patak – család sem az összetartozást szimbolizálja. A férj, Patak Bertalan számos funkciót visel a gyárban (könyvtáros, sajtófelelős, szaktanfolyam-vezető, ellenőr, a szabadságharcos lövészkör és a színjátszócsoport vezetője), ezért háztartásbeli felesége és vele egy munkahelyen dolgozó fia szinte nem is látják. “Napok óta nem beszéltem vele” – mondja szomorúan Patakné, aki az otthoni teendők kicsinyes gondjaitól gyötrődik, majd úgy dönt, szakít életvitelével és visszamegy dolgozni. Ez a változás helyreállítja lelki egyensúlyát, annak ellenére, hogy családjával ezek után még kevesebb időt tud eltölteni. A Becsület és dicsőség Lugosi házaspárjának felnőtt fia, Luckó, orvosnak tanul. Kollégiumban lakik, és mivel élmunkás szülei estig a gyárban vannak, alig találkozik velük. Amikor végre összefutnak, beszélgetésük az éberség fontosságát hangsúlyozó apai intelemben ki is merül. A Dalolva szép az élet “nagy családját” sem szokványos rokoni szálak fűzik egybe: a mártírhalált halt Kádár Ferenc bajtársai hatan felváltva nevelik lányát, Zsókát, aki velük együtt a Váci Gépgyárban dolgozik, a napközi otthon óvónője. A “papák” közösségét a munkásmozgalmi múlt és a dalárda forrasztotta egybe. Egyikük kivételével mindegyiküknek van felesége, de Zsókát a férfiak nevelik, mindenről közösen döntenek vele kapcsolatban. A Civil a pályán című filmben Teleki Marika és bátyja, Jóska viszonya kezdetben szeretetteljesnek tűnik. Amikor Jóska döntése miatt (a tehetséges futballista már-már engedne a sok pénzt és dicsőséget ígérő nyugati csábításnak) veszélybe kerülne az üzemi MHK, az ellenség leleplezése érdekében, a közösség elsődlegességének elve alapján, az öntudatos Marika számára ez a testvéri kapcsolat is feláldozhatóvá válik. A régi értékrendet képviselő anyafigurák háttérszerepekben húzódnak meg, funkciójuk mindössze annyi, hogy általuk megjelenítve láthassa a néző: bár a család szerepe és jelentősége a kommunizmust építő társadalomban csökkent, de létezik. A Lugosiné anyósát játszó Gobbi Hilda a Becsület és dicsőség-ben idegenkedve fogadja kiemelt irodavezető menye karrierjét, nehezen érti, miért jár mindig későn haza, de nem szól bele Eszter életvezetésébe. Ő látja el a háztartást, beszélget a munkából hazatérő fiával, de legtöbbször csak a sarokban elhelyezett hokedliján hallgat. Hasonló Kis Kata anyjának karaktere, aki azt az álláspontot képviseli, hogy lányának inkább férje visszahódításával és a főzéssel kéne törődnie, mint a tanulással. Anyja aggályait Kata egy vállrándítással elintézi: “Én tisztellek téged mama, de te olyan furcsa vagy, mintha nem is a mi világunkba élnél.” Az 1953 előtti filmekben a “más világban ragadt” asszonyok kivétel nélkül ahhoz az idősebb, nagymama korú generációhoz tartoznak, amelynek női képviselői a tradicionális szerepekkel azonosultak, kizárólag azoknak éltek. Velük szemben nemcsak az ifjú munkásasszonyok mentalitása képez kontrasztot, hanem a munkás anya figurájának bemutatása is. Patak Bertalanné a tűzhely mellől “kitörve” és újra munkába állva, így kerül át a polgár anya-szereplőkkel ellentétes, pozitív oldalra. A munkáscsaládoktól jelentősen különbözik a Kis Katalin házasságában bemutatott polgár házaspár, Gotvaiék viszonya. A leváltott főmérnök problémáit felesége – a mai néző számára érthető és szimpatikus módon – teljesen átérzi, vigasztalja, tartja benne az erőt, együttérző és szolidáris urával. A háztartásbeli “úriasszony” által képviselt, polgári élethez kötődő értékrend azonban a korabeli hatalom – és az általa megjeleníttetett pozitív nőalakok – számára már elfogadhatatlan, s így ábrázolása a filmalkotók szándéka szerint ellenszenves.

61

A család megítélését az ötvenes évek politikai vezetése részéről erős ambivalencia jellemezte: egyrészt szükségesnek érezték, mivel a család egyes fontos funkcióit nem tudták másképpen pótolni, másrészt tartottak a nehezen ellenőrizhető családi szférától, hiszen a családi szocializáció során tradicionális értékek is továbböröklődhetnek. Az ellentmondásosság az intézkedésekben is tükröződik: annak ellenére, hogy a hatalom a család fontosságát hangsúlyozta, lépései valójában családellenesek voltak. Ebben az eljárásban szintén a szovjet példa másolását fedezhetjük fel. A klasszikus szocializmus időszakában ideálisnak tartott családmodell eltért a polgári társadalmakétól, mivel mindkét házas fél kereső tevékenységén alapult. Míg az azt megelőző korszakokban a nők életének természetes közege, legfontosabb intézménye volt a család, a szocialista ideológia azt hirdette, hogy életük csak a társadalomban teljesedhet ki, s mivel szükség volt a női munkaerőre, az otthonon kívül végzett munkát felértékelte. A nők tradicionális szerepeit, és a család hagyományos funkcióinak egy részét ugyanakkor “kispolgári csökevénynek” nyilvánították, és megszüntetendőnek tartották. A nők munkába állása valóban megváltoztatta helyzetüket a család korábbi kereső–eltartott viszonyrendszerében, de ezzel párhuzamosan a családon belüli, nemekhez kapcsolódó munkamegosztás – mint arról a Mellérendelődő tradicionális szerepek fejezetben már szóltunk – nem rendeződött át. Társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódásukkal viszont megváltoztak a gyermekvállalás, és gyereknevelés korábbi feltételei. Számos családpolitikai intézkedés született a dolgozó gyerekes nők jogainak védelmére, például bevezették a terhesgondozást, a minden újszülöttnek járó ingyenes kelengyét, a táppénzt, emelték a két, és több gyerek utáni családi pótlékot stb. A propaganda hangzatos szólamai mögött azonban ellentétes tendencia húzódott: az élveszületések aránya 1950-től csökkent, ezért a KV határozatot hozott a népszaporulat emelése érdekében szükséges intézkedésekről – a drasztikus abortusztilalomról, a gyermektelenségi adóról, az egy gyerek után járó családi pótlék eltörléséről.161 A gyerekszám növelésének elősegítését célzó intézkedések azonban az alapvető problémákat nem tudták megoldani, az ideológia családdal szembeni ambivalenciáját nem tudták feloldani. Az intézkedések megvalósításához szükséges infrastruktúra sem épült ki megfelelően. A családideológia súlyos nyomást gyakorolt a dolgozó anyákra: munkahelyükön azért hibáztatták őket, mert a családi gondok miatt nem tudtak helytállni, családjukban viszont anyai feladataik elhanyagolását vetették szemükre. A filmek természetesen ezeket a problémákat nem “dokumentálták”. A családi összetartástudat csökkentését számos módon igyekeztek hangsúlyozni, amiben viszont a korabeli filmeknek is nagy szerepet szántak. A hagyományos családi ünnepeket minden lehetséges eszközzel gyengítették, kötelező munkahelyi és iskolai összejöveteleket szerveztek helyettük. A politikai vezetés a munka, és a munkahely szerepének növelésével, a szabadidőt is korlátozni igyekezett, illetve annak “hasznos” eltöltésére ösztönözte a családos dolgozókat. A Munkacentrikus élet című fejezet ennek a családi életre gyakorolt negatív hatásairól is szól. Arról, hogy a család – minden intézkedés, bomlasztó szándék ellenére – fontos kötelék maradt, az ötvenes évekről később készült filmek is tanúskodnak. A család és az összetartás fontosságát hangsúlyozza az Angi Vera családos pártiskolásainak szeretteik utáni vágyódása a több hónapos elszakítottság alatt, amely egészen a köztudottan büntetéssel járó szökés megkísérléséig “kínozza őket”. A Napló gyermekeimnek főszereplője, Juli, szülei elvesztése után nem találja helyét az életben. Nevelőanyja tiltása ellenére elindul megkeresni vidéken élő rokonait, de a magas pártfunkciót betöltő Magda lehetetlenné teszi a velük való találkozást, mondván “vallásos, maradi gondolkodásúak, nem közénk valók.” Juli képzeletben életre kelti anyját és apját, felidézi a velük töltött gyermekkort, amivel a rendszabályokkal szétszakíthatatlan családi kötődés mellett “tiltakozik”. Az uniformis divatja A politikai vezetés gondosan ügyelt rá, hogy a filmek üzenete egyértelmű legyen mindenki számára: “az ember életének célja nem individuális értékeinek és vágyainak kiteljesedése, hanem a közösségi célokért való folyamatos kollektív küzdelem.”162 Mindent, ami ezt megzavarhatta, száműztek a filmvászonról, s ezzel elítélendőnek és megszüntetendőnek minősítettek a mindennapi életben. Így tűn161 162

VALUCH 2001. 35. VARGA – KRESALEK 1995. 374.

62

tek el a korszak filmjeiből a nőies magatartású és öltözködésű feminin nők, a szerelem és a szexualitás ábrázolásával együtt. A nemiség, egyáltalán a “különböző nemű emberek létezése anomália volt a szocialista rendszer számára, amivel nem tudott mit kezdeni.”163 A korszakra jellemző egyéniséget, feltűnést, színeket, egyediséget ellenző szigor átkot szórt az elegancia csábító vágyára, s minden női igényt a praktikusságnak alárendelve, semleges neművé szürkítette az asszonyokat. Az uniformisba bújtatott, munka frontján “férfiakká váló” nők ruházkodásukkal, beszédmódjukkal, fellépésükkel önállóságot, keménységet, öntudatosságot jelenítenek meg. Öltözködésük is a munkacentrikus életszemléletnek rendelődik alá, mindent száműznek belőle, ami nem praktikus és célszerű. Az ábrázolt munkáslányok a gyárban fejükön kendővel, köpenyt vagy overallt viselnek, civilben pedig egyszerű kartonruhát, vagy szoknyát és flanelblúzt. A mellékszereplőként feltűnő irodisták és a vezető beosztású asszonyok sötét szoknyát és világos blúzt hordanak. A termelési filmekben egyedül az epizódszerepekben feltűnő “úriasszonyok”, polgárfeleségek öltözködnek másként, ruháik ebben a közegben kissé feltűnőek. “A korábbról megmaradt, jó anyagú és méretre készült darabok anakronisztikusan hatnak a környezet puritanizmusra törekvő felfogása miatt.”164 Ezzel is ellenszenvességüket kívánják kiemelni a filmalkotók. A Kis Katalin házasságának “reakciós polgárasszonya”, Gotvainé, vagy az Állami Áruház leváltott igazgatójának, Dancsnak a felesége ebben a felfogásban csinos öltözködésével válik eleve “gyanússá”, majd férjeik szabotázsakciói bizonyítják: az elegancia mögött csakis “ellenség” lapulhat. Vagyis az ideáltipikustól való eltérés az öltözködés terén is devianciának minősült. Ezt igazolta a Dalolva szép az élet jampec figurája, Swing Tóni is. Amikor széles vállú, szűkülő, kockás zakójában, csőnadrágjában, széles karimájú kalapjában, gojzervarrású, vastag talpú cipőjében megjelenik a kultúrünnepély utáni táncos esten, mindenki idegenkedve szemléli. Az amerikai divatot utánzó Swinggel kapcsolatban rosszat sejtenek a jóravaló dolgozók, Zsóka sem megy el vele táncolni, amíg “valami tisztességes ruhát fel nem vesz”. Gyanújuk később beigazolódik, kiderül, hogy a tolvaj jampec volt a reakciós Réz Győző cinkosa. Az öltözködés, ruhavásárlás az Állami Áruház című filmben kerül szóba. A Diadal Áruházban elégedetlenek a vevők a díszítés nélküli, selejtes női konfekcióruhákkal. Az öthónapos tanfolyamról munkahelyére visszatérő, később az áruház igazgatójává emelt Kocsis Feri is osztja véleményüket: “Ha én nő lennék, ilyen ruhát fel sem vennék.” A divattervező Ilonka személyes sértésnek veszi Feri megjegyzését és megharagszik rá. A sikeres tervezőként beállított Ilonka kész mindenféle díszítőelemet nélkülöző, ízléstelenségig leegyszerűsített darabokat gyártani a takarékosság érdekében, ezzel is kiemelve a csinos viseletek haszontalanságát. Az ötvenes években az élet minden szegmensét megfelelően szabványosították, így az öltözködés sem maradhatott az előző korszak szokásait idézően változatos. A puritán munkaerkölcs felmagasztalásának jegyében a többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett, vagyis minden feleslegesnek ítéltetett, ami szemben állt a praktikusság és a célszerűség követelményével. A szovjetek “kultúrgyarmatosítása” a divat területén is érvényesült. A textilgyárak a szovjet mintára és színösszeállításra tértek át, a divatlapok – amelyekből eltűntek a párizsi és hollywoodi divattudósítások – a legújabb, a valóságban a harminc évvel hátramaradott moszkvai divat rajzait közölték.165 Ezek a korabeli divatlapok már nem az egyedi ízlést, hanem a sok tízezer darabos sorozatból álló állami konfekcióipari termékeket dicsérték. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású “egyenruhákért”. Az ötvenes évek kezdetétől már nem csak az “öncélú divatozás” vált elítélendővé, de “elvetendő, burzsoá, kispolgári szokássá” minősítették a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák fodorral vagy mélyebb dekoltázzsal történő díszítését, a rúzs és a körömlakk használatát is.166 A követendő ideált a munkásnő és munkásférfi jelentette. A divatbemutatókon “múmiává aszalt próbakisasszonyok” helyett, a ruhákat “egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők”167 viselték. 1950-ben a divatirányító szalonokat államosították, azok helyébe a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet) lépett. Az RÉV István: Nincs nő, nincs vágy, nincs szex. Rubicon 1993/7 (RÉV 1993) 33. VARGA – KRESALEK 1995. 376-377. 165 ACZÉL – MÉRAY 1989. 130. 166 VALUCH 2001. 314. 167 FEITL István – IZSÁK Lajos – SZÉKELY Gábor (szerk.): Fordulat a világban és Magyarországon 1947-1949. Napvilág Kiadó, Bp. 2000. 353. 163 164

63

ötvenes évek elején a választék beszűkült. A nők többsége – miként a filmekben is – kartonruhát vagy szoknyát és kockás flanelblúzt hordott. Az overall és a lódenkabát egyhangúságát csak az úgynevezett “jampec-divat” (csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel. Az egyedi készítésű ruhákat pedig a fejlesztés alatt álló magyar konfekcióipar igyekezett kiszorítani, aminek termékeivel a vásárlók a viszonylag magas árak, a hiányos választék, és a gyenge minőség miatt voltak elégedetlenek. Ennél sokkal komolyabb problémát jelentett, hogy gyakran a nehezen beszerezhető ruhát sem volt miből megvenni. A kötelező divattá váló puritánság hátterében – mint a magánélet minden rendszabályozása esetében – nagypolitikai célok álltak. A selejtesnek tűnő, agyonegyszerűsített konfekcióruhák kérdése az Állami Áruházban a duzzogó Ilonka és a kritikus Kocsis Feri marakodásának alapját jelenti csupán. A valóságban sokkal komolyabb okok szolgáltak e probléma felvetésére. A nehézipar erőteljes fejlesztése – mellyel Magyarországot a “vas és acél” országává kívánták tenni – az első ötéves terv keretében (1950-1954) minden egyéb gazdasági ág rovására valósult meg, így a könnyűipari ágazatok is, köztük a két világháború alatt kifejlődött textilipar, erőteljesen visszaestek. A könnyűipari cikkek minőségének, mennyiségének és választékának csökkenése, tehát a nehézipar szerepét abszolutizáló iparfejlesztésnek volt a következménye.168 A filmek által diktált “divat” tehát arra is szolgált, hogy elterelje a figyelmet erről, a társadalomra nehezedő, súlyos problémáról. Szerelem és szexualitás Az individuális boldogságot, egyéni érzelmeket, a szerelmet inkább károsnak, mintsem a boldogság lehetséges formájának minősítették a klasszikus szocializmus időszakában. Az “államilag jóváhagyott” érzelmek a párt, a munka és a Szovjetunió szeretete voltak. Ennek hangsúlyozásában a filmvásznon a “nem cél –, és munkaorientált motivációk minimumra szorításának igénye jelenik meg.”169 Az ötvenes években készült filmekben ezért egyetlen feleség-, menyasszony-, anyafigura sincs, akinek életét gyengéd érzelmek terelnék. A Becsület és dicsőség Lugosinéjának férjéhez fűződő érzéseit inkább anyainak nevezhetjük. A magas vezető pozícióba került Eszter a háttérből irányítja Lugosi életét, úgy, hogy az ne vegye észre, ő segített élmunkássá válnia. Meghatódottan nézi a mátrai üdülőben is a gyorsvágásról előadó esztergályos urát, de a büszkeségen, nem mutatnak túl érzelmei. Az élmunkás Lugosiné igazán szenvedélyesen csak Sztálinról tud beszélni, aki “nekünk szánta életét, nappal értünk harcolt, és éjjel miattunk virrasztott.” Fiuk menyasszonya, Rózsi szintén a gyárban dolgozik, lelkes ifjúmunkás. Az esztergálás tudja igazán lázba hozni, legfőbb vágya, hogy jó szakmunkás legyen. Vőlegényével tervezgetik jövőjüket, ami a rájuk váró boldogság helyett sokkal inkább arról szól, hogy még várniuk kell, amíg a fiú befejezi az egyetemet, hogy aztán bekapcsolódhasson a munkaversenybe, segítve a munkásokat vállalásaik teljesítésében.170 A Kis Katalin házasságának címszereplője sztahanovistává “nevelését” megelőzően még mutat gyengéd érzelmeket férje iránt, ám “megkomolyodása”, “igaz emberré válása” után már ő is úgy gondolja: “nekem nagyon nagy dolog a párttagság, a legnagyobb dolog a világon!” Teleki Marika, az Újpesti Selyem, és Rácz Pista, a Vörös Traktor MHK-felelőse a Civil a pályán épülő Népstadionban játszódó jelenetében úgy “vallanak szerelmet”, hogy a lelátón kihívják versenyre egymás üzemét. Az Állami Áruházban Kocsis Feri azért kési le a randevúját Ilonkával, mert munkatársával azon dolgoznak, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a termelést. Mikor Feri a munkahelyén panaszkodik, hogy ő nem akarta megbántani a lányt, csak nincs ideje semmire, Dániel, a Latabár Kálmán játszotta mókás eladó leteremti: “Úgy kell beosztani az időt, hogy jusson a szerelemre is (…) Tanulj tőlem, nekem naponta hetven percem jut Boriskára!” Ebbe a “hetven percnyi” érzelembe a filmeken az ötvenes évek közepéig nem fért bele más, mint elvétve egy-egy röpke, erotikától mentes csókjelenet. A sematizmus korlátoltsága ezen a téren is túllőtt a célon, s ez egy idő után a kultúrpolitika irányítóját is idegesíteni kezdte látszólag: “Az osztályharc egyáltalán nem azt jelenti, hogy reggeltől estig és ami rosszabb, estétől reggelig vívjuk az osztályharcot, úgyhogy nem jut idő egyébre. Attól tartok, hogy ez a szűk és helytelen (…) felfogása a marxizmus-leninizmusnak (…) vezetett többek között arra, hogy filmjeink egész sorában az ROMSICS 2000. 345-347. GYÖRGY 1992. 22. 170 VARGA – KRESALEK 1995. 372. 168 169

64

utolsó másfél esztendőben tilossá vált a csók.”171 Márpedig “a magánélet ábrázolása korántsem azt jelenti, hogy valamiféle szakácskönyv-módszer szerint (…) dekára adagolva és összekeverve kell ábrázolni az új embert: végy öt deka munkaversenyt, három deka szerelmet, öt deka szabotázst, három deka házassági konfliktust, tedd az egészet egy lábasba és keverd össze. Ebből a keverékből az élet gazdagságának ábrázolása sosem lesz!”172 Ebben tökéletesen igaza volt Révainak, a baj csak az volt, hogy miközben a sematizmus torzszüleményei ellen emelte fel a szavát, maga rendelte meg azokat az alkotásokat, amelyeket ostorozott. Az ötvenes évek első felében készült filmekben még a valódi, erotikus csók sem jelenhetett tehát meg. A Révaitól örökölt puritanizmus idővel oldódott, de az álszemérmesség szellemisége továbbra is száműzte az erotikát a mozivászonról. “Csókolózni már szabad volt, de ennél többről szó sem lehetett.”173 A szexualitásról, mint a hétköznapokhoz szervesen hozzátartozó, “normális emberi életfunkcióról, a szocializmus nyilvánosan hallgatott.”174 A magyar társadalom homogenizálása érdekében a lakosság deszexualizására tettek kísérletet, ezért kerülték a nőiesség és a férfiasság minden egyértelmű megnyilatkozását. Eltűnt a társadalmi nyilvánosságból az igazán feminin jegyekkel rendelkező nő, minden, ami a nőiességet szimbolizálta nemkívánatosnak, frivolnak, dekadensnek, sőt degeneráltnak minősült. “Ez a hangsúlyozott aszexualitás, a sztálinizmus képtelen és téves módon megkezdett nőemancipáció-felfogásáról vall”,175 s a munka kizárólagosságának érzését erősíti, amennyiben a női egyenjogúságot úgy képzeli el, hogy a nők, ha akarják, ha nem, férfiakká válhatnak a “munka frontján”. “A szocializmusban nyilvánosan nincs nő, nincs vágy, nincs szexualitás, tehát nincsenek nemek”,176 ugyanígy a hús-vér férfiak is hiányoznak, a rendszer számára ők is csak, mint a munkásmozgalom sztahanovistái, lelkes munkaerői léteznek. Az ötvenes évek filmgyártásában “a szexualitás a politikai szövegkönyvírók nyelvén a pornográfiával volt egyenlő”177, ezért megjelenítése a korszakban elképzelhetetlen volt. Az ötvenes évekről szóló kontrollfilmekben viszont már nem volt tabu az erotika, ábrázolása gyakran az álszemérem leleplezésére szolgált. Jó példa erre az Angi Vera zuhanyozós jelenete, amelyben a munkásmozgalmi veterán Traján Annát felháborítja, hogy egyik szobatársnőjük megdicséri Vera “szép, kemény melleit”: “Elvtársak, ne úgy viselkedjetek, mint a polgárasszonyok a gőzfürdőben!” A szabad szájú Muskát Mária válasza erre a következő: “Miért? Talán a szép női mell kapitalista csökevény, történelmi kategória, aminek el kell múlnia?” Később Sas elvtárs le akarja állítani Muskát vasárnapi kimenőit a pártiskolából, mert kiderül, hogy azokat vőlegényével egy “vasút melletti ócska hepajban” tölti. Ezzel kapcsolatban a tanfolyam vezetősége kihallgatja az asszonyt, amit felháborodva mesél el társainak: “Megmagyaráztam a kisöregnek, hogy van test is a világon, és, hogy nem fogadtunk szüzességet. Vagyis abban különbözünk az apácáktól, hogy nem vagyunk képmutatók.” Az ötvenes években a szexualitás felsorakozott az ellenállást kiváltó témák mellé, hiszen destrukcióként is felfogható volt a központosított akarat számára. A szabad szerelem mélyen ellenkezik a diktatúra akaratával, hiszen ez ébren tarthatná az autonómia és az emberi méltóság érzését, amit az minden más módon támadott. “A szexualitás szabadságának visszaszorítása, szinte abszurd ellenőrzése nem csupán prüdéria, illetve gazdasági követelmény volt, hanem valójában az emberi szabadság korlátozásával függött össze.” 178 Az állam, a központi hatalom megpróbálta átlépni a lakások küszöbét, beavatkozni az emberek, a családok életébe, de még a hitvesi ágyba is “be szeretett volna bújni”. A szerelemről, a házasságról, a családról szóló történetek az ötvenes években nem magántörténetek voltak, hanem a párt történetei. Ebben a klasszikus szocializmus azon ambíciója fejeződött ki, hogy kisajátítsa a magánszférát, egyetlen teret hagyva csak a mindennapi létezéshez, amelyben a párt által meghatározott normáknak megfelelően élik nők és férfiak uniformizált életüket.

RÉVAI 1952. 73. RÉVAI 1952. 82. 173 SZILÁGYI Gábor: Életjel. A magyar filmművészet megszületése 1954-56. Magyar Filmintézet, Bp., 1994. 280. 174 RÉV 1993. 33. 175 GYÖRGY 1992. 22. 176 RÉV 1993. 33. 177 Uo. 178 GYÖRGY 1992. 22. 171 172

65

Befejezés Összegzésül azt mondhatjuk, hogy az ötvenes évek uralkodó pártja társadalmi-politikai céljait a marxista klasszikusokra hivatkozva fogalmazta meg. A klasszikus szocializmus időszakában azonban az emancipáció 19-20. században elindult folyamata torzulásokhoz vezetett. A női szerepek változásai a munkahelyen és a közéletben nem az egyenjogúság, hanem az elnőietlenedés, férfiassá válás irányába mutattak. A propagandában összekapcsolták a nők munkába állását az ideológia rájuk vonatkozó egyenlőségfogalmával, a női személyiség kibontakoztatását – a marxizmus filozófiája alapján – nem a család, hanem a társadalom közösségében kívánták elősegíteni. A nőknek a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódása azonban csak akkor válhatott volna a nemek egyenlőségének alapjává, ha a családi feladatokhoz kapcsolódó munkákat intézményesítik, ennek megoldása azonban csak ígéret maradt. Ezért az ötvenes évek Magyarországán a hatalomnak ideális magatartás felvállalása, minden magánélethez kapcsolódó attitűd megszüntetésével járt. A hatalom azt várta el az egyéntől, hogy személyes érzelmeit, ambícióit, vágyait feladva feltétlenül és teljességgel rendelje alá magát a szűk vezérkar által megfogalmazott közösségi céloknak. Ezért a férfiak esetében is alaposan átrajzolta a korábban szokásos viselkedésmintákat, a nőktől azonban ennél is többet várt el: női mivoltuk feladását. Így az ötvenes évek filmjeiről egy valódi arcát férfias álarccal takaró, defeminizált nő néz ránk. Felhasznált irodalom Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar. JATE Kiadó, Szeged, 1989. Bebel, August: A nő és a szocializmus. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976. Családjogi jogszabálygyűjtemény. Novissima Kiadó, Budapest, 1998. Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998. Feitl István – Izsák lajos – Székely Gábor (szerk.): Fordulat a világban és Magyarországon 1947-1949. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története. Magyar századok sorozat. Pannonica Könyvkiadó, Budapest, 2000. Gombár József – Karcsai Kulcsár István (szerk.): A magyar film három évtizede. A Mokép és a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum közös kiadása, Budapest, 1978. Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998. György Péter – Turai Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Corvina Kiadó, Budapest, 1992. Karcsai Kulcsár István – Veress József (szerk.): Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar játékfilmje. Magyar Filmintézet / Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. Kende István: Pozitív hősök filmjeinkben. In: Fejezetek a magyar film történetéből 17. kötet. A magyar film (1945-1957). Magyar Független Film és Video Szövetség, Budapest, 1990. Kornai János: Hatalom és ideológia. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998. Kovalcsik József: Rigmusköltészet – csasztuska (1950-1953). In: Valóság 1986/3. Marx – Engels – Lenin: A nőkérdésről és a családról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. Nemes Károly – Papp Sándor: A magyar film 1945-1956 között. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. Budapest, 1980. Nemes Károly: A magyar film útja. Uránusz Kiadó, Budapest, 1999. Nemes Károly: A szocialista film ábrázolási problémái. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1980. Nemes Károly: Sodrásban… A magyar film 25 éve 1945-1970. Gondolat, Budapest, 1972. Ormos Mária: Boldogságideológiák a XX. században. Magyar Tudomány 1994/10

66

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos (szerk.): 20. századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 1997. Rainer M. János – Kresalek Gábor: A magyar társadalom a filmen (Társadalomkép, érték, ideológia) 1948-1956. I. Szellemkép 1990/2 Rainer M. János – Kresalek Gábor: A magyar társadalom a filmen (Társadalomkép, érték, ideológia) 1948-1956. II. Szellemkép 1990/3 Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998. Rév István: Nincs nő, nincs vágy, nincs szex. Rubicon 1993/7 Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra, Budapest, 1952. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Schadt Györgyné: Nők és az ideológia. Nők a szocialista forradalom után Oroszországban/Szovjetunióban (1917-1953 között). (Kézirat), Pécs Schadt Mária: “Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pannónia Könyvek, Pécs, 2003. Schadt Mária: A diktatúrák nőideáljai. IN: Fischer Ferenc – Majoros István – Vonyó József (szerk.): Dél-Európa vonzásában. Tanulmányok Harsányi Iván 70. születésnapjára. University Press, Pécs, 2000. Schadt Mária: Magyar nők a változó társadalomban 1948-1953. PhD Disszertáció, Pécs, 1999. Schadt Mária: Női szerepek – a nőmozgalmi tevékenység formaváltozásai 1947-1953 között. (Kézirat), Pécs Somlai Péter: A szabad szerelemtől az ellenőrzött magánéletig. Családpolitika a Szovjetunióban 1917 után. Társadalmi Szemle 1990/6 Szabó Bálint: Az “ötvenes évek”. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1986. Szabó Ildikó: Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Tekintet Könyvek, 1991. Szilágyi Gábor: A magyar film 1945-48 között. In: Fejezetek a film történetéből 17. kötet. A magyar film (1945-1957). Magyar Független Film és Video Szövetség, Budapest, 1990. Szilágyi Gábor: A történelem torz tükörképe. Rubicon 1993/7 Szilágyi Gábor: Életjel. A magyar filmművészet megszületése 1954-56. Magyar Filmintézet. Budapest, 1994. Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. A magyar játékfilm története 1945-1953. Magyar Filmintézet, Budapest, 1992. Urbán Károly: Révai, a kultúrdiktátor. Rubicon 1993/7 Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Varga Balázs (szerk.): Játékfilmek. Hungarian feature films 1931-1997. Magyar Filmintézet, Budapest, 1998. Varga Balázs: Eltüsszentett filmek. Rubicon 1993/7 Varga Éva – Kresalek Gábor: Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Á. Varga László (szerk.): Vera (nem csak ) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Hajnal István Kör, 1995. Supplementum. Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994. Osiris-Századvég, Budapest, 1994.

67

Filmszövegek (A filmismertetőket összeállította és a filmszövegeket leírta: Gyarmati Gyöngyi) A kötetben közöljük három film szövegét. Nem eredeti forgatókönyvekről, vagy szövegkönyvekről van szó, azaz nem a szerzők — író(k), forgatóköny-író(k), rendező(k) — alkotásairól. A filmet értően néző szerkesztő írta le szó szerint a párbeszédeket, és ismertette a maga szavaival a helyszíneket, szituációkat, a csak képileg megformált helyzetek, hangulatok legfontosabb elemeit. Az ismertetés és szövegközlés segédanyag a filmek előzetes megismeréséhez és utólagos elemzéséhez, amit elsősorban a párbeszédek szöveghű közlése szolgál. Mindez nem pótolja a filmek megtekintését, hisz a képi megjelenítések (helyszínek, cselekmények, viseletek stb.), a színészi játék, a hangés fényeffektusok stb. által kifejezett tartalmakat leírással nem lehet érzékeltetni, holott azok gyakran többet mondanak a korról és viszonyairól, mint az elhangzó, és írásban is rögzíthető mondatok.

Angi Vera Stáblista Rendező: Gábor Pál Író: Vészi Endre Forgatókönyv: Gábor Pál, Vészi Endre Gyártó cég: Objektív Stúdió Készült: 1978. Bemutató: 1979. február 8. Szereplők: Angi Vera – Pap Vera Traján Anna – Pásztor Erzsi Muskát Mária – Szabó Éva André István tanár – Dunai Tamás Sas elvtárs – Halász László Neubauer – Horváth László Tartalom: A történet 1948-ban játszódik. Angi Vera segédápolóként dolgozik egy vidéki kórházban. Szülei már meghaltak, senkije nincs. Egy gyűlésen szókimondóan bírálja a kórházban uralkodó tűrhetetlen állapotokat. A párt ekkor felfigyel a bátor árva lányra, és bentlakásos pártiskolába küldik jutalmul. A tanfolyamon a régi aktivista, a befolyásos Traján Anna veszi pártfogásába, akit a mozgalmi múlt és az átélt megpróbáltatások megkeseredett asszonnyá tettek. Anna mélyen elítéli Muskát Mária és a többiek felszabadultságát, természetes érzelmeit. A tapasztalatlan és befolyásolható Angi Vera Traján mellé áll. A “kritika – önkritika napján” még a családos szemináriumvezetőjével, André Istvánnal folytatott szerelmi viszonyát is bevallja a nyilvánosság előtt. Verát ezután a párt kiemeli, és a sajtóvonalra küldi. 1. helyszín: kórház (Párttaggyűlésen ülnek a kórház dolgozói, a taggyűlés elnökét hallgatják, aki beszédet tart.) Taggyűlés elnöke: – Lezárult végre az a három év, amikor az elnyomás és a megosztottság nehezítette és bénította a dolgozók felszabadításáért folytatott harcot. Megvalósítjuk a munkásosztály forradalmi, testvéri egységét. 1948 mérföldkő a magyar munkásmozgalom történetében. A nyáron lezajlott egyesülési kongresszus után egyetlen pártja lett a magyar munkásosztálynak. Az egyesülés után egyenesebb lesz az út, mi forradalmárok gyorsabban fogjuk leküzdeni a nehéz68

ségeket, és gyorsabban fogjuk megoldani az előttünk álló feladatokat. Bennünket minden tettünkben nemzetünk felemelése, népünk alázatos szolgálata vezet, ebben van az erő, és ez biztosítja számunkra a jövő eredményeket. Kiszakadtunk az imperializmus rendszeréből. Népi demokráciává lettünk. A szocializmus építésének útjára léptünk… [A beszéd közben két ápolónő egymásnak suttogja: – Én akkor sem szólok hozzá, ha kérnek! Szóljanak hozzá azok, akik elől ülnek! Ha meg idenéznek, akkor lejjebb csúszom a széken. – Miért mondja folyton, hogy mi forradalmárok?] … A magyar nép új honfoglalást valósított meg. A többi békeszerető népek oldalán, a népek nagy nemzetközi békefrontjában ott kell állnunk nekünk is, teljes, népi, nemzeti egységünkben. (taps) Így biztosíthatjuk, mi forradalmárok, békénket, nemzeti függetlenségünket, szabadságunkat, boldogabb jövőnk zavartalan építését. Egy vezetőségi tag: – Szóljunk hozzá kollégák! Tessék elvtársak, szóljunk hozzá! Tessék elvtársnő! (mondja Angi Verának, aki szólásra emelkedik) Angi Vera: – Én, én csak azt szeretném mondani, hogy itt az osztályunkon kérem, nincs rendbe minden. Amikor kiviszem a betegeket, hogy megmosdassam, kérem, nem tehetem bele a fürdőkádba a betegeket, ahol ujjnyi vastagon áll a kosz. Az injekciós tűket is néha csak egy kis forró vízzel szoktuk leöblíteni. Tessék megnézni, hogy hányan haltak már bele a fertőzésbe! Én kérem, megmondom, még akkor is kimondom! Minket a kórház vezetősége semmibe vesz! Mi csak személyzet vagyunk nekik! Az igazgató úr, mint valami isten a dolgozók felett! A méltóságos professzor úr! Hol itt az új világ? Minden a régi! Egy férfi: – Miért hallgatott el kérem, beszéljen nyugodtan, őszintén! Angi Vera: – Kérem, itt minden doktor tartja a kezét, mind csak a borravalót lesi! Mind odatartja a tenyerét, mielőtt még hozzányúlna ahhoz a nyomorult beteghez! És még mindig létezik a különszoba a pénzeseknek! 2. helyszín: a kórházigazgató irodája Igazgató: – Hallom, hogy a tegnapi párttaggyűlésen volt szíves engem aposztrofálni. Hát nekem valóban sajátos a modorom, lehetne úriember modornak nevezni, de antidemokratikusnak semmiképpen. Én a kórház valamennyi dolgozóját ismerem, de nem csak ismerem őket, hanem foglalkozom a problémáikkal is. Talán emlékszik fiam, hogy az ostrom idején az édesanyjával itt húzódtak meg. És az én engedélyemmel kaptak helyet, munkát, és élelmet. Angi Vera: – Az anyám meghalt. Igazgató: – Hát én azt hiszem, hogy az akkori körülmények között, amit csak lehetett… Angi Vera: – Igen. Az akkori körülmények között. Igazgató: – Maga három év óta van itt, és az volt a meggyőződésem, hogy jól érzi magát nálunk. Ápolónői tanfolyamra is jelöltük, így az előmenetele a legjobb tudomásom szerint… Angi Vera: – Nem érdekes, attól még kifordulhat az ember gyomra ettől a sok disznóságtól! Igazgató: – Mondja, tudja maga, hogy mit beszél? Különben, vádaskodjék! Na, menjen a fenébe fiam! Nem hallotta? Ki innen! 3. helyszín: a városi párttitkár irodája Kerületi párttitkár: – Az igazgatót jelen pillanatban még helyén tartja a reakció. Arra hivatkoznak, hogy kitűnő szakember és, hogy demokratikus érdemei vannak a múltból. Majd ezek az érvek is elkopnak egyszer. Persze ez maradjon köztünk! Beszéljen egy kicsit magáról! Angi Vera: – Tizennyolc éves vagyok, apám a fronton maradt, azóta nem tudunk róla. Kerestük mindenfelé, de nincs nyoma. Párttitkár (Vera aktájából olvassa): – A néhai apa raktári munkás, az anya sokat szenvedett proletár asszony, egy katonatiszt családnál mindenes, míg azok a front elől Németországba nem menekülnek. Akkor húzódik meg lányával a kórház alagsorában. Mindketten takarítanak, cipelik a hullákat. Munkája közben az anya megsebesül, hasfalát gránátszilánk tépte föl. Fél órával a mű69

tét után meghal. A lány végleg a kórházban marad satöbbi, satöbbi. Amint látja, már volt szó magáról, beszereztem az adatait is. Örülök, hogy eljött hozzánk! Angi Vera: – Oda én nem mehetek vissza, ott nekem végem! Párttitkár: – A kórházi párttitkárnak alaposan megmostam a fejét, hogy most, amikor minden friss erőre szükségünk van, egy ilyen értelmes, bátor nőt valósággal elrejtett a kerület elől. További sorsodról most már mi gondoskodunk. 4. helyszín: jelentkezés a pártiskolába (Angi Vera a felvételi bizottság tagjai előtt áll, azok kérdezgetik őt.) Egy nő: – Gyere közelebb! Sas elvtárs (a pártiskola vezetője): – Beszélj magadról elvtársnő! Nő: – Csak bátran! Hogy kerültél a mozgalomba? Egy férfi: – Mi volt eddig a pártmunkád? Egy másik férfi: – Meg tudnád fogalmazni az osztályhelyzetedet? Nő: – Milyen iskolát végeztél? André István: – Ülj le elvtársnő! Szedd össze magad! Angi Vera: – Nem tudok én semmire se felelni. Nem tanultam én soha életemben, és nem is volt, aki tanítson. Nekem mindig a munka volt, mindig. Sas elvtárs: – Majd tanít téged elvtársnő a párt! André István: – Itt mindenki jót akar neked! 5. helyszín: szoba a pártiskolában (A pártiskolába érkezők pakolják ki a bőröndjeiket, közben beszélgetnek, ismerkednek.) Egy asszony: – Ha elvégeztük az iskolát, meglássátok, egyikünk se kerül vissza a régi helyére! Egy másik: – Hogy gondolja ezt? Az asszony: – Hát úgy, hogy feljebb kerülünk, magasabb beosztásba! De ne magázz, hallod-e! Mikusné (miközben gyerekei képét mutatja az egyik társának): – Nem tudom, hogy boldogul velük az uram három hónapig. Én szövőnő vagyok, belőlem úgyse lesz miniszterelnök! Traján Anna: – Azt te nem tudhatod Mikusné, hova kerülsz! Ahol a legnagyobb szükség van rád, oda! Mi is a keresztneved? Mikusné: – Teréz. Muskát Mária: – Hová való vagy? Az egyik lány: – Én? Én Szolnok megyei vagyok. Miért? Muskát: – Jártam arra ’45-ben. A lány: – Igen? Muskát: – Nagyon sokat. Hát te? (Odafordul Angi Verához.) Mit kókadozol itt? Hm? Majd mi megértjük egymást, segítünk egymásnak! Muskát Mária vagyok. Angi Vera: – Angi Vera. 6. helyszín: fürdő Az asszonyok (zuhanyozás közben énekelnek): “Lehet, hogy túlságosan szerettelek, Lehet, hogy nem voltam egy nehéz eset, Lehet, hogy megártott az őszinteség, Mégsem volt tőled szép! Álmodozni rólad, édes keserűség, Szép volt, de sajnos elszállt, Akár egy szappanbuborék. Lá-lá-lá-lá-lá-lá-lá.” Traján Anna: – Elvtársak! Elvtársak! Ne úgy viselkedjetek, mint a polgárasszonyok a gőzfürdőben! Az egyik lány (kérdi Verát): – Hány éves vagy te? Olyan a melled, mint egy kamaszlányé! 70

Angi Vera: – Tizennyolc. Traján: – Nem szégyellitek magatokat? Muskát: – Miért? Talán a szép női mell kapitalista csökevény, történelmi kategória, aminek el kell múlnia? Traján: – Hát téged Muskát Mária komolyabbnak gondoltalak, azok után, amiket rólad hallottam. Eleget szenvedtél a múltban, nem? Muskát: – Éppen ezért! Traján: – Vedd tudomásul, hogy csalódtam benned! Muskát (magában): – Vén, álszent spiné! Ő a kispolgár! Egy lány: – Mi a fene, itt már szégyellni kell, hogy nők vagyunk? Muskát: – Úgy látszik. Angi Vera: – Ki ez, ismered? Muskát: – Ki ne ismerné? Traján Anna. Az újságnál dolgozik. Azt mondják, az iskola után megteszik főszerkesztőnek! (magában) Hogy neki a múltja! Mindig a múltja! 7. helyszín: szeminárium (Beszélgetnek egymással a pártiskolások. Belép a szeminárium vezetője.) André István: – Üljetek le! Nevem: André István. Én leszek a szemináriumvezetőtök. Amit az előadásokon hallotok, azt majd itt megvitatjuk, feldolgozzuk részleteiben. Most pedig ismerkedjünk meg egymással! Kezdjük névsorban. Angi Vera. Muskát Mária (Verának, aki nem szólal meg): – Téged szólítottak! André István: – Te lennél Angi Vera? Angi Vera: – Igen, én. 8. helyszín: a páriskola udvara (Beszélgetnek, labdáznak a pártiskolások. Egyszer csak Sas elvtárs siet át az udvaron három férfi kíséretében.) 9. helyszín: tornacsarnok (A színpadon Sas elvtárs, a pártiskola vezetője és Neubauer, a páriskolába küldött bányász áll, a többiek velük szemben figyelnek.) Sas elvtárs: – Szomorú bejelentenivalóm van. Még alig vagyunk itt, alig vagytok itt egy hete, az egyik társatok, hogy is mondjam, engedély nélkül távozott, vagyis megszökött. Meghátrált a feladat elől, aminek teljesítésére ide küldték. A háborúban ezt úgy hívják, dezertálás, és mivel az osztályharc is világméretű küzdelem, ez a társunk szeretném, ha most itt, a tanfolyam előtt őszintén megmagyarázná a tettét. Mi biztosítjuk a Bányaművek párttitkárát, Nagy elvtársat, aki kötelességét teljesítve visszahozta, hogyha Neubauer József őszintén belátja hibáit, akkor a kollektíva kész visszafogadni őt. Tessék Neubauer József, akarsz-e mondani valamit? Neubauer: – Én igen, elismerem. Vonatra ültem és hazamentem a feleségemhez, és a gyerekeimhez. Nekem nagyon nehéz a fejem. És ez a sok idegen szó. Meg sokat kell írni, és… Belátom, hogy hibáztam, és ezért az egész tanfolyam előtt fogadom, hogy megpróbálom. Ha belepusztulok, akkor is! Mert nekem most ez a kötelességem! Nem szabad meghátrálnom! Nekem nem! Én nehezebb időkben is kitartottam. Angi Vera: – Kijelentem itt, a tanfolyam előtt, hogy ezentúl mindig együtt tanulok a bányász elvtárssal. Átnézem a jegyzeteit, és minden erőmmel segíteni fogom! (taps) Traján (odamegy Verához): – Honnan tudod te ezt? Honnan tudod, hogy ezt így kell? Egy férfi: – Mi bányászok, nekünk össze kell tartani! Mi is segíteni fogjuk! (taps) Sas elvtárs: – Egy kis csendet! A felajánlásokat, és Neubauer József önkritikáját tehát elfogadtuk. Az eset valamennyiünk számára komoly tanulság legyen! És ne feledjétek, a tanfolyam félidejében megtartjuk a “kritika – önkritika napját”, amikor számot adunk arról, mit értünk el eddig, és mire kell még törekednünk. Ti beszéltek majd egymásról és önmagatokról. Ennek a tanfolyam-

71

nak sok szeme van és sok füle! Nem szeretném, ha akkor bárkinek is ugyanide ki kéne állnia, és szégyenkezve nézni társai szemébe! 10. helyszín: szoba (Este az ágyban a pártiskolás nők a férfiakról beszélgetnek.) Az egyik asszony: – Szóval az a Somogyi, tudjátok, az a hosszú fiú a Vegyiművektől, azt mondja nekem, szeretem nézni a mozgásodat. A fenekemet szereted nézni, nem a mozgásomat, mondom neki! Nem szégyen az! (Nevetnek) Egy másik nő: – Ide hallgassatok! Tegnap vacsora után az egyik fiú, nevet nem mondok, azt mondja, gyere, szökjünk ki ide a kiserdőbe szemközt! (Nevetnek) Valaki bekiabál: – Kiszökni? Ebben a hidegben? (Nevetnek) Az egyik lány: – Ez a Sas elvtárs elméletben erős lehet, de ahogy elképzelem a gyakorlatban! (Nevetnek) (Angi Vera is megmosolyogja ezeket a kijelentéseket, de észreveszi, hogy Traján Anna szomorúan fekszik az ágyában.) Angi Vera: – Traján elvtársnő, neked olyan szép neved van! Traján: – Szép? Úgy találod? Angi Vera: – Olyan jó kimondani. Traján: – Úgy érzed? A mozgalmi nevem volt. Olyasvalakitől kaptam, aki a tanítóm volt, a példaképem. Kivégezték. Hát igen a név, az élet volt nekünk, a biztonság. Így védekeztünk a spiclik ellen. Még az összekötőnknek is csak a fedőnevét ismertük. Mennyi lemondás, szigorú önfegyelem. Szakítani olyakor még a családdal is. Magánélet? Hol volt magánélet? Egy lány: – Tilos volt a szerelem is? Traján: – Szerelem? Angi Vera: – Őróla beszélj légy szíves, akitől a nevedet kaptad! Traján: – Fogalmad sincs, milyen vidám, szenvedélyes ember volt. Szerencsétlenül élt a feleségével, valaki mást szeretett. A lebukása napján együtt töltöttük a délelőttöt. Moziban voltunk, a Pallasban. A fiúk városát láttuk. Muskát: – Én nem régi ügyet mondok el, most történt tegnapelőtt, vasárnap. Az egyik asszony: – Mikor olyan szépen olajra léptél? Muskát: – Hát a vőlegényem, Franci, vagyis Ferenc. Művezető, akárcsak én, ugyanabban az üzemben. A déli vonattal érkezett, rögtön kivettünk egy szobát, ott van a vasút mellett egy ócska hepaj. Férj feleségnek íratott be bennünket. Estig ki se tettük a lábunkat! Egy lány: – Részletezd! Muskát: – Stramm gyerek, csupa erő. És ki voltunk éhezve! (Nevetnek) Egy másik nő: – Mesélj, mi volt? Muskát: – Mit részletezzek? Tudjátok, na! (Mindannyian nevetnek, csak Traján Anna sír halkan. Vera odamegy hozzá.) Angi Vera: – Hozzak egy kis vizet, vagy valamit? Traján: – Köszönöm, semmi bajom. Te rendes lány vagy, de én ezekkel tovább egy napig se! (Következő kép: Reggel Traján pakol a bőröndjébe, Vera segít neki.) 11. helyszín: folyosó (Vera megszólítja André István szemináriumvezetőt.) Angi Vera: – Tanár elvtárs, úgy szeretnék valamit kérdezni! André: – Tessék, kérdezd! Miről van szó? Angi Vera: – Azt szeretném kérdezni, hogy… Nem, még nem tudok beszélni róla, most nem. (Elrohan.) 12. helyszín: szeminárium 72

Muskát Mária: – Megmagyaráztam a kisöregnek, hogy van test is a világon, és hogy nem fogadtunk szüzességet, vagyis abban különbözünk az apácáktól, hogy nem vagyunk képmutatók. Mert le akarta állítani a vasárnapi kimenőimet! Láttátok volna, hogy pislogott a pápaszeme mögül! Többet ültem én biciklin a pártért, mint amennyit ő reggelizett! ’45-ben több száz kilométert nyomtam a pedált földosztókkal, agitátorokkal! Férfimódon éltem, ruhástól aludtam! Elviseltem az ellenséges hangulatot! De az életem legszebb korszaka volt. Hát akkor nekem egy ilyen, egy ilyen kis bagolyszemű, ne magyarázzon! Még ha tanfolyamvezető, akkor se! Angi Vera: – Hogy beszélsz te Sas elvtársról? Muskát: – Már megint te szólsz bele?! Újra csak te? Mit stréberkedsz? Milyen ember vagy te? Mit akarsz te ezzel elérni, mi? Angi Vera: – Becsületet. Azt akarok. Muskát: – Így akarsz te becsületet? Eridj már te majom! Na ha épp a becsületnél tartunk, nagyon segédkeztél Traján Annának, amikor külön szobába költözött. Arról nem mesélt neked, hogy ki volt szíves engem besúgni Sas elvtársnál, mi? Angi Vera: – Miért pont tőlem kérdezed? Miért bántasz engem? Miért? Mit vétettem én neked? Muskát: – Hát kitől kérdezzem? Kitől kérdezzem, mi? Egy férfi: – Nézd Mária, lehet, hogy neked igazad van, de hagyd békén ezt a lányt! Egy nő: – Igaz is, miért kell neked a vezetőséget kigúnyolni? Mikusné: – Mit vétett neked Angi Vera? Egy másik nő: – Mi mindnyájan tiszteljük Sas elvtársat! Megint egy másik: – Minket tanulni küldtek ide, beláthatod, nem szórakozni! Muskát: – Na, most már hagyjátok abba! Hát itt mindenki megjátssza magát? (Ekkor belép André István. Hirtelen mindenki elhallgat.) André: – Mi történt? Egy lány: – Semmi. Mikusné: – Nem történt semmi, igazán semmi. 13. helyszín: tanulószoba (Vera Neubauerrel tanul.) Angi Vera: – Nem tudom elolvasni az írásodat. Sok minden kimaradt, ami fontos. Sok a félbe maradt mondat. Neubauer: – Talán kezdjük elölről. Angi Vera: – Jó, kezdjük újra. Olvasd! Neubauer: – A monopólium, amely az ipar egyes ágaiban kialakult, fokozza, és kiélezi a zűrzavart, amely az ipar egyes ágaiban kialakult. Fokozza, és kiélezi a zűrzavart, amely az egész kapitalista termelésnek a maga egészében sajátos vonása. A földművelés… Kérdeznék valamit. Nem mehetnénk együtt agitálni? (Vera az ablakból André Istvánt bámulja, nem is hallja Neubauert.) Miért nem felelsz Angi elvtársnő? Megbántottalak? Talán nem szabad ilyet kérnem tőled? Angi Vera: – Micsodát? Neubauer: – Hát, hogy most agitációs párok alakulnak a választások miatt, veled mehetnék. Angi Vera: – Én már máshoz kértem magam, ne haragudj. Neubauer: – Igen, értem. Olvassam? Angi Vera: – Olvasd! Neubauer: – A földművelés és az ipar fejlődése közti aránytalanság, amely a kapitalizmusra általában jellemző, még nagyobbá válik. Az a kiváltságos helyzet, amelybe a legjobban kartellbe szervezett, úgynevezett nagyvállalatok kerültek… 14. helyszín: utca (Vera és Traján Anna együtt megy agitálni.) Traján: – Kovacsics János rézesztergályos, párttag. (Olvassa egy füzetből.) Derék elvtárs! Nézd meg melyik lakás! 73

Angi Vera: – Első emelet három. Traján: – Nézd meg, itthon van-e! (Vera felmegy, bekopog. Traján követi. Senki nem nyit ajtót.) Angi Vera: – Úgy látszik, nincsenek idehaza. A szomszéd (aki kijött a zajra): – Kovacsicsékhoz? Traján: – Igen. Szomszéd: – Már vége a műszaknak, de az asszony biztos mindjárt… Az itthon szokott lenni. Traján: – Megvárjuk. Szomszéd: – Jöjjenek be addig. Mégis melegebb van. (Bemennek.) Én is a vasgyárban dolgozom, magkészítő vagyok, csakhogy most betegállományban. Vagyis betegállomány? Így is lehet nevezni. Az igazság az, hogy ki akarnak szórni az üzemből. Persze úgy kezdődött, hogy kispricceltek a pártból az egyesülésnél. Maguk honnan keresik a szomszédot? Traján: – Régi, jó ismerősök voltak az urammal, gondoltam, átutazóban meglátogatjuk. Ez meg itt a kishúgom. Szomszéd: – Szóval én szociáldemokrata voltam. ’38-ba léptem be a pártba. Traján: – És mi a vád maga ellen? Szomszéd: – Hogy mi a vád asszonyom? Az a vád ellenem, hogy ’46-ba sztrájkra uszítottam, meg hogy elleneztem az egyesülést. Én csak egy nyilas csibész miatt nyitottam ki a számat. Még most is művezetőnk. De aztán ő belépett a pártba, és a párt nevében nyomta, irtotta a munkásokat. Hát igenis, amikor a szaktársak ki akarták tenni a gyárból, én is ellene vallottam! És amikor leálltak, én is leálltam! De az egyesülés ellen én egy szót se szóltam! Traján: – Hogy is hívják az elvtársat? Szomszéd: – Maguk kicsodák, és honnan jöttek? Spiclik talán? Gyűjtik az adatokat? Hát én csak azt mondom maguknak, azt mondom, hogy menjenek innen a fenébe! De gyorsan! (Vera és Traján elsietnek.) Traján: – Jobboldali szocdem. Komplett ellenség! Nézd meg a nevét! Angi Vera: – Radics Ferenc. (Traján felírja.) Traján: – Most láthattál valamit. Ez is ér annyit, mint egy szeminárium. 15. helyszín: presszó Traján: – Jó napot! Gyere, ez jó lesz. (Leülnek egy asztalhoz.) Pincérnő: – Jó napot kívánok! Parancsoljanak! Traján: – Mit kérhetünk? Pincérnő: – Almás rétes, francia rétes, gesztenyepüré, orosz krémtorta… Traján: – Igen, azt! Egy gesztenyepürét és két orosz krémtortát. Pincérnő: – Igen, egy gesztenyepüré és két orosz krémtorta. Angi Vera: – Én is orosz krémtortát szeretnék. Traján: – Akkor kétszer két orosz krémtorta. Pincérnő: – Kétszer két oroszkrémet. Traján: – Voltál már itt? Angi Vera: – Nem, soha. Traján: – Pedig vasárnaponként ide jár a fél tanfolyam. Kivéve a bányászokat, azok eltűnnek, állítólag kocsmáznak. (Traján a harmadik orosz krémtortát eszi.) Traján: – Megérdemeljük, mi? Te az elsőnél abbahagytad? Várj csak, iszunk egy kis likőrt. Két mecsekit kérünk! Pincérnő: – Igen, két mecsekit. Traján: – Lassan hatodik hete, hogy… Jól érzed te magad itt az iskolában? Angi Vera: – Én? Jól, nagyon jól. Azt hiszem… Traján: – Úgy értem, vannak barátaid? Vagyishogy jó a kollektív szellem nálatok a szemináriumi csoportban?

74

Angi Vera: – Ó, André István a legjobb tanár, mindenki szereti a szemináriumait. Sokat tanulunk tőle. Pincérnő: – Parancsoljanak. Traján: – Köszönjük. Pincérnő: – Elvihetem a tányért? Traján: – Köszönöm. (Lehajtja az italt.) Nem vagyok alkoholista, de ez most jól esett. Sokat tanultok tőle, azt mondod. Így is gondolod? Angi Vera: – Nem értem, mire célzol? Traján: – Nézd csak, André István igazán jó tanár, csak még nagyon fiatal, és nem eléggé következetes, nem eléggé kérlelhetetlen. Egészségedre! 16. helyszín: szeminárium André István: – Most felírom a táblára a következő órára elolvasandó anyag címét, jó? Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Mindenki leírta? Köszönöm szépen. Viszontlátásra! (Mindenki kimegy, egyedül Angi Vera marad a teremben a szemináriumvezetővel.) Angi Vera: – Tanár elvtárs, szeretnék valamit kérdezni. André: – Tessék. Angi Vera: – Én azt hittem, hogy a termelőerő a gép, a termelőeszköz pedig a szerszám. Miért erő az ember, tanár elvtárs? André: – Hát, mert a gépet is az ember alkotja. Csak mi vagyunk képesek alkotni. A mi erőnk nem csak az izmainkban van, hanem az értelmünkben, az akaratunkban, a szívünkben. Muskát Mária (bekiabál): – Vera jössz már? Angi Vera: – Értem, köszönöm. Köszönöm szépen. 17. helyszín: a gondnoknő szobája Traján: – Kicsit szűken vagyunk, de hát te tudod a legjobban, ha a mi odaadó gondnoknőnk nem osztja meg velem a szobáját, akkor…azután, hogy…Ülj le, tessék! Itt írd alá! A jelentés. Véleményünk szerint komplett ellenség. (Vera aláírja.) Az ünnep után néhány napra Budapestre utazom. Kijössz velem az állomásra? 18. helyszín: tornacsarnok (Ünnepséget tartanak a pártiskolásoknak, először a kórus énekel. Közben sört iszik a hallgatóság.) Neubauer (Verát kínálja): – Verácska, igyál a kedvemért! Angi Vera: – Keserű nekem a sör, nem szeretem. Neubauer: – Akkor legalább te igyál Traján elvtársnő! (A kórus befejezi az éneket.) Sas elvtárs: – Ünnepségünk hivatalos része ezzel véget ért. Rendezvényünk átalakul klubestté. Egy kis csendet! Mindenki szolgálja ki magát! A hideg vacsorát, felvágottat és almát, ott találjátok hátul az asztalra készítve. Utána pedig éjfélig engedélyezett a tánc! (taps) A vezetőség nevében jó szórakozást kívánok! (taps) Még egy szót! Aki pedig már előre megitta a söradagját, az ihat csapvizet! (taps) (Egy tangóharmonikás szolgáltatja a zenét, a pártiskolások vacsoráznak. Vera egyedül ül az egyik asztalnál. ) Traján: – Hát te mit árválkodsz itt? Na, gyere velünk! Látod, olyan ez itt, mint egy nagy család! (Neubauer és a többi bányász a szobába vonulnak el pálinkázni. Közben a teremben előkerül egy lemezjátszó, elkezdődik a tánc. Neubauerék is visszajönnek.) Az egyik férfi (elkiáltja magát): – Hölgyválasz! Muskát Mária: – Gyere, kérjünk fel valakit! 75

Angi Vera: – Nem. Muskát: – Mi az, hogy nem? Félsz? Ugyan már! Na, gyere! Angi Vera: – Jó, De kit? Muskát: – Hát, akit akarsz, és aki ül. (Vera odamegy Neubauerhez.) Angi Vera: – Szabad? Neubauer: – Köszönöm. (Muskát a szemináriumvezetőt, André Istvánt kéri fel, aki felesége társaságában ül egy asztalnál. Tánc közben Veráék mellé kerülnek.) Muskát: – Cserélünk? Na, gyere Neubauer! (Vera és André így egy párba kerül. Táncolnak, majd egy közös játék következik.) Az egyik férfi (ismerteti a játékszabályokat): – A játék tehát a következő: a táncosok homlokuk közé illesztik a labdát (közben felmutat egy pingponglabdát), aki leejti, kiesett. Zenét kérünk! (Mindenki nagyon élvezi a játékot, amit végül Vera és André nyernek meg.) 19. helyszín: utca (Vera kikíséri Traján Annát az állomásra. Traján Verával viteti nehéz bőröndjét.) Traján: – Először is le kell tenned a szakérettségit! A szakérettségi nagyon fontos! Ezzel nem lesz probléma, ebben majd mi segítünk. Persze össze kell szedned magad, nem szabad könnyelműsködni, ilyenkor az embernek minden erejére szüksége van! De érdemes! Gyere! Siess, még jegyet is kell vennem! Vigyáznod kell, nehogy csalódást okozz azoknak, akik bíznak benned! Ez nagyon fontos! A segítés mértéke most ezen múlik. 20. helyszín: presszó Neubauer: – Két rumot kérek! Pincérnő: – Viszem. Neubauer (a többi pártiskolásnak): – Szervusztok! (Neubauer odamegy Verához, aki egyedül ül az egyik asztalnál.) Angi Vera: – Vízben hagytad a barátaidat Neubauer elvtárs? Ki issza meg a kocsmában a rád eső részt? Pincérnő: – Parancsoljanak. Tessék. Neubauer: – Köszönöm. Neked is kértem. Angi Vera: – Nagyon rosszul tetted, én nem szoktam pálinkát inni. És az elvtársak, tudod jól, nem is szeretik, ha iszunk! Neubauer: – Ez nem pálinka, hanem rum. Kóstold meg, kérlek szépen a kedvemért! Annyit bajlódsz velem. Mi bányászok, megszoktuk. Az életveszély miatt. Meg amiatt is, mert jó. Jól esik. (Koccintanak.) Az igaz, hogy meglógtam, de visszajöttem, mert nekem most ez a kötelességem. Még két rumot kérek! Amikor visszavonuláskor a németek el akarták árasztani az aknát, mi 22-en lent maradtunk, és nem engedtük. Két hétig voltunk odalent. Étel-ital alig valami. A víz meg csak nőtt, mert a szivattyúkat nem lehetett használni, villany se volt. A lámpával is spórolni kellett, így hát legtöbbet sötétben voltunk. (Iszik.) Ha nekem ilyen feleségem lenne, az vinne magával. Amellett lehetne fejlődni. Miért nem lehetsz te az én feleségem? Nem érdemlem ezt meg az élettől? Angi Vera: – Ne igyál többet elvtárs! Neubauer: – Én még soha nem beszélgettem így valakivel. (Iszik.) (Belép az ajtón André István. ) André István: – Jó napot kívánok. Szervusztok. Pincérnő: – Jó napot kívánok. Parancsoljon! 76

Neubauer (a pincérnőnek): – Még két rumot kérek! André: – Egy szimplát kérek. Pincérnő: – Egy szimplát. (André észreveszi Verát és Neubauert, odamegy az asztalukhoz.) André: – Leülhetek hozzátok? Angi Vera: – Persze! André: – Kikísértem az asszonyt meg a gyereket az állomásra, egy hétig Pesten maradnak. Mi a baj? Neubauer: – Az a baj, az a baj tanár elvtárs, hogy előbb választ asszonyt magának az ember, s csak utóbb kezd rájönni, hogy mi a szép. Pincérnő: – Tessék a két rum. Neubauer: – Igen. Pincérnő: – Hozom a szimplát. André: – Köszönöm. Neubauer: – És akkor maradjon így ez már az egész életben? Ha az ember kommunista, akkor már nem is változtathat többé? André: – Nehezeket kérdezel elvtárs. Angi Vera: – Haza kellene küldeni, már azt sem tudja, mit beszél. Neubauer: – Hát, engedjétek meg, hogy a vendégeim… szóval, hogy én fizessek. Odabent találkozunk. Hat rumom volt. Pincérnő: – Hat rum, az 21forint. Neubauer: – Parancsoljon. Pincérnő: – Köszönöm szépen. Viszontlátásra! Neubauer: – Viszontlátásra! André: – Utána kellene menni. Ismerem én ezt az állapotot, most végigjárja a kocsmákat, és leissza magát. A végén megint csak tanfolyamgyűlés lesz belőle. Pincérnő: – Parancsoljon a kávé. André: – Köszönöm. Ideje nekünk is indulni, hogyha még egyáltalán vacsorát akarunk kapni. Angi Vera: – Még ne siessünk úgy! Már annyiszor szerettem volna veled beszélni. Elmondani neked valamit. Mindig megállítalak téged, és mindenféle butaságot kérdezek, te már biztosan unod is, és azt gondolod, micsoda hisztérika ez a nő. Ugye ezt gondolod? André: – Dehogyis, dehogyis gondolom! Angi Vera: – Mit mondanak az emberek, hogy mindig megállítalak? Hogy elébed állok, hogy rád nézek, hogy elfelejtek beszélni, ha kérdezel? Pedig én a szemináriumon is csak azért szólok hozzá, hogy tehozzád szólhassak, hogy te is mondj valamit, hogy válaszolj. Látod, én ezt most kimondtam, pedig lehet, hogy baj lesz belőle. Amikor ott álltam a bizottság előtt, és egyszerre csak te is ott álltál mellettem, én azóta pontosan tudom, azóta nekem a legfontosabb… Én szeretem magát. Nem vette észre? André: – De igen. Én mindent észrevettem, és te is észrevehetted. Te is. Angi Vera: – Hogy szeretsz? Azt kellett volna észrevennem? Hogy te is szeretsz? Legyen merszed kimondani! André: – Igen, kedvesem, hogy én is szeretlek, hogy nem figyelek oda, és hülyeségeket beszélek. Hogy a feleségem és a gyermekem mellett rád gondolok. Hogy nem merek a többiek szemébe nézni. Nekem nagyon nehéz. És aztán még hat hét. Vége a tanfolyamnak, te elmész haza, és velem mi lesz? Nem látlak soha. Következő kép: Együtt ballagnak haza a presszóból. Egyszer csak Vera André felé fordul. Angi Vera: – Éjszaka bemegyek hozzád. 21. helyszín: szoba (Éjszaka van, mindenki alszik, Vera kilopódzik a szobából.) Következő kép: (Vera André István szobájába megy, ő már várja. Egymás karjaiba esnek.) Angi Vera: – Oltsd el a villanyt! 77

André: – Nem. Látni akarlak. Angi Vera: – Oltsd el a villanyt, világosba szégyellek! André: – Nekem még, nekem még soha nem volt ilyen szép, ilyen szép nő az életemben! (Szeretkeznek. Vera hajnalban visszaoson a szobájába.) 22. helyszín: étkező (A reggelit Vera szolgálja fel.) Traján: – Nem sok időm volt körülnézni, elfoglalt voltam, de azért jól esett egy kis kikapcsolódás. Egy férfi: – Én is felmennék szívesen! Angi Vera: – Tessék. (Kiosztja a reggelit.) Traján: – Megjöttem. Az éjjel hazahoztak gépkocsival. Köszönöm. Hogy vagy? Angi Vera: – Köszönöm, jól. 23. helyszín: tanfolyamgyűlés Sas elvtárs: – Befejezésül emlékeztetlek benneteket, néhány nap múlva elkövetkezik a tanfolyam félideje, és akkor ismét összeülünk. Megbeszéljük, mit értünk el eddig a tanulásban, az ideológiai, politikai felkészültségben, valamennyiőtöket személy szerint elemezve. Mint már jeleztem, ez lesz a “kritika – önkritika napja”. Mindenkitől kommunistához méltó magatartást várok! Arra kérlek benneteket, hogy ezekben az utolsó napokban, nézzetek magatokba, de mindenféle kispolgári önsajnálat nélkül! Ismételjétek át lelkiismeretesen az előadások, szemináriumok anyagát! Ezzel eheti tanfolyamgyűlésünket, bezárom. (A teremből kifelé menet André megállítja Verát.) André: – Éjszaka várlak, feltétlen! 24. helyszín: folyosó (André megállítja Verát.) André: – Vera, egész éjjel vártalak tegnap, és nem jöttél! Angi Vera: – Eredj innen gyorsan! Kérlek, nagyon kérlek, bárki jöhet! André: – Miért? Miért nem jöttél? Angi Vera: – Majd megmagyarázom! Majd! Most nem lehet! André: – Már nem szeretsz? Angi Vera: – Megláttak! Megláttak, nem érted? 25. helyszín: udvar Hangosbemondó: – Figyelem! Figyelem! Központi küldött vendégünk látogatása elmarad. Mindenki fel a tanulószobákba! Délutáni foglalkozás órarend szerint! (André odamegy Verához.) André: – Holnap hazajönnek, ma éjszaka muszáj, hogy bejöjj! Nem érdekel, hogy észrevettek, nem érdekel, hogy megláttak! Ha te nem jössz… Hangosbemondó: – Figyelem! Figyelem! Központi küldött vendégünk látogatása elmarad. Mindenki fel a tanulószobákba! Délutáni foglalkozás órarend szerint! Muskát Mária (Verának): – Gyere! 26. helyszín: a tanfolyam résztvevőinek hálószobája (Éjszaka van, Vera megpróbál kiosonni a szobából. Muskát észreveszi.) Muskát: – Maradj a fenekeden! (Vera visszafekszik a helyére.) 78

27. helyszín: udvar (A pártiskolások röplabdáznak, Vera is figyelemmel kíséri a játékot. Egyszer csak észreveszi, hogy André István kíséri be a feleségét és a fiát.) 28. helyszín: tanterem (Vera az előadáson az ablakon bámul kifelé, gondolatai elkalandoznak.) 29. helyszín: udvar (Központi küldött érkezik autóval.) Központi küldött: – Jó napot elvtársak! Sas elvtárs: – Szabadság elvtárs! 30. helyszín: terem (A “kritika – önkritika napján” bizottság értékel mindenkit.) Egy férfi: – Igen. Én úgy gondolom, hogy őszintén elmondtam mindent. Központi küldött: – Egy pillanat! Mi úgy érezzük, hogy nem vagy őszinte! A férfi: – Én csak azt mondhatom, hogy a legteljesebb őszinteségre törekedtem. Központi küldött: – Nem, nem. Nem vagy őszinte! Nem beszélsz a hibáidról, vagy ha igen, elkened a lényeget. Bizonyos dolgokról pedig hallgatsz. Férfi: – Azt még nem mondtam el valóban, azt még nem mondtam el, hogy egy kis határ menti faluban teljesítek szolgálatot, ott elég nagy a befolyásom. Amikor a Tito klikk elleni határozatot kellett elfogadtatni a községi pártszervezetben, akkor én nem támogattam eléggé a központi kiküldöttet. És így nem fogadták el a határozatot. Központi küldött: – Ha nem mondod el, mi akkor is tudjuk ezt rólad elvtárs, szóról szóra. De ez még kevés! Meg kell mondanom, továbbra sem bízunk benned! (A férfi leül.) Menjünk tovább! Boros Erzsébet. A kollektívába nehezen illeszkedik be. Zárkózottsága ideológiai téveszméket takar. Az ipari munkássággal szemben az értelmiségi gőgöt még nem tudta levetkőzni. Boros Erzsébet: – Én, én soha nem tagadtam a munkásosztály forradalmi vezető szerepét. Minden kritikát elfogadok, de ezzel a megjegyzéssel nem tudok egyetérteni. Központi küldött: – Te nagyon gőgös vagy elvtársnő! A szavaid is ezt bizonyítják. Boros Erzsébet: – De én nem vagyok gőgös, én nem nézem le a munkásokat! Mondjátok meg elvtársak, ha nem így van! (Kérdi a többiektől.) Központi küldött: – Jobb lenne, ha elfogadnád a kritikát, és nem vitatkoznál! Csekő Péter. Nálad elvtárs a hiba gyökere a párthoz való viszonyod, a nagyfokú cinizmus, amely bizonyos nézeteidben mutatkozik meg. Olyanokban, amelyek objektíve nem nekünk, nem a munkásosztálynak, és nem a pártnak segítenek, hanem az ingadozóknak, a párt politikájának elfogadásától húzódozóknak, végső soron az ellenségnek. Csekő Péter: – Én szeretnék bizonyos kérdésekben önkritikát gyakorolni. Köszönöm a központi küldött elvtárs őszinteségét, hogy rámutatott a hibáimra. Mi, volt parasztpárti fiatalok, bár elfogadtuk a Kommunista Párt programját, ideológiai vitákban mi gyakorlatlanok vagyunk. Bár nem voltam cinikus, fogadom, hogy nézeteimet felülvizsgálom, kérem, az elvtársak fogadják el önkritikámat. Központi küldött: – Gurics Jánosné. Kritizáló típus. Kritikája felületes, ötletszerű. Viszonya a tömegekhez kétséges. Leülhetsz elvtársnő. Te ugye fordító vagy elvtársnő? (Kérdi egy másik asszonytól) Nő: – Igen, Német, orosz. Központi küldött: – És angol. Nő: – Kérem, én 1933 óta a Nyomdász Szakszervezetben… Központi küldött: – Tudjuk. Tudjuk. Gazdag mozgalmi tapasztalata ellenére az ellenforradalmi korszak szakszervezeti ellenzékisége hatja át ma is. (A fordítónő leül. Gurics Jánosné sírni kezd a padban.) 79

31. helyszín: étkező (Ebéd közben nem szól senki egymáshoz.) 32. helyszín: terem Központi küldött: – Tudjátok, hogy a jövő szocialista társadalmának felépítésében fontos, és jelentős feladat vár majd rátok. Erre a feladatra való felkészülésben segít nektek a kemény, és őszinte önkritika, és egymás szigorú bírálata. Éreznetek kell, ha mi valakit bírálunk, nem rá haragszunk, hanem a hibáira. Összefoglalva: át kell lényegülnünk, át kell formálódnunk, meg kell változnunk, fel kell oldódnunk! A múlt csak nyersanyag, egy nagy kohó nyersanyaga. Bennünket nem vádolhat senki azzal, hogy nem voltunk elég türelmesek! Sokan voltak, akiket rábeszéltünk, hogy forduljanak szembe saját múltjukkal, és az élesedő osztályharcban csatlakozzanak a népi demokráciához. A nagy forradalmi változások idején elkerülhetetlen, hogy a gyengék, az ingadozók lába alól kicsúszik a talaj, elfogy körülöttük a levegő. Aki az idő rostáján kihullik, az vessen magára! Folytassuk! Ki következik? Egy bizottsági tag: – Mikus Jánosné. Központi küldött: – Mikusné elvtársnő, meg kell mondanom, nem vagyunk veled megelégedve! Túlságosan passzív vagy. Miért? Mikusné: – Kérem én, nem tudom, kimondhatom-e, de én mindig és általában, félek. Sose tudom, hogy jót mondok-e, vagy valami helytelent. Központi küldött: – Nézd elvtársnő, ha ma egy munkás, vagy egy paraszt kisebbségi érzéssel van tele, akkor azt a múltból hozta magával. De ha ma egy párttagnak félelmei vannak, akkor annak súlyos bűnei lehetnek. Mikusné: – Igen, értem. Köszönöm szépen. Központi küldött: – Tessék. Tovább! Sugár elvtárs, neked komoly mozgalmi tapasztalatod van, ugye? Sugár: – Igen. A proletárdiktatúra alatt zászlóaljparancsnok voltam. Központi küldött: – Látod? Ez az. A szektás gőgöt kell magadból kiirtanod! Felül kell vizsgálnod az egész múltadat! Tudnod kell, hogy nem te vagy a mozgalom, és hogy nagyon sok még a tanulnivalód! Sugár: – Kérem, mindenki láthatja, igyekszem beilleszkedni. Még a röplabdában is részt veszek. A szobatársaim elmondhatják, hogy nem maradok ki semmi kollektív munkából, és, hogy esténként, lámpaoltás után, gyakran beszélek nekik az illegalitásról, a börtönről. Sas elvtárs: – És nem érzed, hogy ezzel is csak magadat emeled ki? Hogy más kiváló elvtársak elé helyezed magad? Pártunk vezetői elé? Központi küldött: – Nem titok, hogy téged azért küldtek ide, te vagy itt a legidősebb, hogy a kollektíva erejével észre vedd a hibáidat. Te megálltál elvtárs, ez az igazság. És aki megáll, az visszafelé halad. És ezzel kimarad az általános fejlődésből. Muskát Mária: – Talán mégse kellene így beszélni egy idős, tapasztalt elvtárssal! Központi küldött: – Ki volt az? Muskát: – Én. Muskát Máriának hívnak. Központi küldött: – A megjegyzésedre majd még visszatérünk! Most menjünk tovább! Ki következik? Egy bizottsági tag: – Angi Vera. Központi küldött: – Angi Vera. Bizottsági tag (olvassa): – Szorgalmas, szenvedélyesen viaskodik az anyaggal, szigorú bírája önmagának, de még nem elég művelt. Egyik csoporttársát kezdettől fogva segíti, mint tanulópárja korrepetálja. Őszinte a párthoz, de még vannak gátlásai. Sokat szenvedett. Nehéz gyermekkora után az elmaradásait igyekszik pótolni, de túl érzékeny. Egy másik bizottsági tag: – Nálam nagyon jó. Érdeklődő. Ösztönösen jó meglátásai vannak. Alkalmazkodó. Központi küldött: – Tessék Angi elvtársnő. Van valami hozzátennivalód, megjegyzésed? Csak bátran! Nem kell, csak ha akarsz.

80

Angi Vera: – Köszönöm az elvtársaknak, hogy foglalkoztak velem. Énvelem az életben, ha jól öszszeszámolom, ennyien még nem törődtek. Az életemben még ilyen nem volt, hogy tanulhassak, és még el is lássanak, és a fizetésemet is megkapjam. Kérem, itt történt valami, amit nem szabad eltitkolnom. Vasárnap éjjel bent voltam André István tanár elvtárs szobájában, amikor a felesége Pesten volt. Igen. Bent voltam nála. Nagyon szégyellem magam. Nem fenyegetett. Nem kért. Nem is tudom, miért. Nem vagyok romlott. Traján: – Hallgass! Elhallgass! Tipikus hisztéria, képzelgés! A pszichológusok ismerik ezt. Ülj le elvtársnő! Angi Vera: – Kérem én… Traján: – Elhallgass! Angi Vera: – Nem! Ezt el kellett mondanom! André: – Angi Vera igazat mond. Amit mondott, az mind igaz. Traján: – Nem tartozik ide! André: – De igen. Igenis, hogy ide tartozik! Sas elvtárs: – Én azt hiszem elvtársak, hogy mára befejeztük. Elég volt, fogd be a szád! Tönkreteszed magad! André: – Most az egyszer ki kell mondani az igazat, mert ami itt már egy napja folyik… Húszon hét éves vagyok, s első éves egyetemista koromtól kommunista. Másodévesként pörbe fogtak, a Margit Körúti fegyház után büntetőszázadba kerültem. Nekem az életem semmi. Nekem a mozgalom… Ami itt folyik… Lehet, hogy a legrosszabb pillanatban mondom, és nincs is jogom, hogy most mondjam el, ez nem emberséges. Ez kifejezetten, ez kifejezetten embertelen. (Traján Anna kimegy.) Én azért vagyok kommunista, mert emberséges embernek érzem magam. Mi, Angi Vera és én, szeretjük egymást. Én tudom a kötelességemet. Mi nem akarunk mazochistákat kitermelni, beteg, hazudozós embereket! Szó sincs róla. Tudom, igenis tudom a kötelességemet! Igenis szeretem Verát! Angi Vera: – Nem. André István téved. Én egyáltalában nem szeretem őt. Csak a tekintélye miatt. Ő volt a szemináriumvezetőm. Megszédültem. 33. helyszín: szeminárium (Vera külön ül a többiektől, azok beszélgetnek. Bejön a terembe egy férfi.) Varjas István: – A nevem Varjas István. A tanfolyam hátralevő idejében én fogom vezetni a szemináriumot. Hát akkor ismerkedjünk meg egymással! Kezdem talán a névsorral. Angi Vera. Angi Vera: – Jelen. Varjas István: – Te vagy Angi Vera? Angi Vera: – Én vagyok. 34. helyszín: folyosó (Éjszaka van, Vera az ablaknál áll. Muskát észreveszi.) Muskát: – Hát te mit csinálsz itt? Gyere be! Angi Vera: – Hagyjál békén! Muskát: – Összefagysz, gyere! Angi Vera: – Meg akarok dögleni! Muskát: – Gyerünk befele! Azt már nem! A mindenségedet, gyere már! (Rángatja befelé.) Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve? (Megpofozza Verát.) Te, te kis hülye kurva! Te, te, te kis ganéj! Nincs semmi elintézve! Érted? Nincs semmi! (Muskát zokogni kezd.) 35. helyszín: tornacsarnok (A tanfolyam záróünnepélyén átadják az okleveleket és jutalmakat.) Sas elvtárs: – Igen, igen. Három hónappal ezelőtt beléptetek ide, mint szorongó emberkék, és most, kezetekben van a tudás, a legnagyobb hatalom! A legtöbben jól vizsgáztatok. És ez az út, amelyre elköteleztétek magatokat, felfelé vezet! Aki kiérdemelte, magasabb, felelősebb posztra 81

kerül! Hangsúly a felelősségen! Jó munkát, sok sikert, és jó egészséget kívánok mindannyiótoknak! (Taps) Akit pedig szólítunk, jöjjön ki, és vegye át a jutalomkönyvet! Egy férfi (olvassa a tanfolyam résztvevőinek nevét): – Gurics Jánosné. (Taps) – Tóth Katalin. (Taps) – Tarrós Gábor. (Taps) – Bordás Erzsébet. (Taps) – Angi Vera. (Taps) Sas elvtárs: – Angi elvtársnőről külön ki kell emelnem, a kitartását. Megtanult választani a fontos, és a nem fontos között. Mert a legveszélyesebb csapda saját érzelmi világunk. Ha ezt a zavaros tömeget nem világítja át a tudatosság, és a felismert és vállalt igazság ténye, könnyen megzavarodunk és eltévedünk! (Vera elindul átvenni a könyvet, de közben elájul.) 36. helyszín: szoba (Vera borogatással a homlokán fekszik az ágyban. Mellette ül az ágyon Traján Anna.) Angi Vera: – A többiek elutaztak? Traján: – El. A déli vonattal. Angi Vera: – Én, én inkább elmegyek takarítani, vagy padlót súrolni. Se lakásom, se családom. A kórházba akkor se! Azért én itt nagyon sokat tanultam tőletek. Nekem most már ti vagytok a… Traján: – Az a határozat rólad, hogy a sajtóvonalra kerülsz. Ez nagy kitüntetés! Meg kell erősítenünk a sajtót! Tele van polgári elemekkel, reakciósokkal. Oda nem küldünk akárkit! Angi Vera: – Nem tudom. Nem is tudom. Traján: – Mit nem tudsz? Újságíró leszel! Angi Vera: – Én? Traján: – Hát mit gondolsz, kikből lesznek most újságírók, mérnökök, gyárigazgatók? 37. helyszín: úttest (Verát és Traján Annát gépkocsival viszik a pártiskolából. Traján Anna elalszik út közben. Vera észreveszi az úton biciklivel tekerő Muskát Máriát. Kopog neki az ablakon, szólongatja, de az nem hallja már meg.)

A forgatókönyv Vészi Endre: Angi Vera című, több kiadásban megjelent novellája alapján készült. Ajánlott kritika: Cseri István: Angi Vera és a többiek. Nemzedéki kiegészítés a Ménesgazda, az Angi Vera és a Márványember kritikáihoz. Kritika, 1981. 9. sz. 6-8. p.

82

Becsület és dicsőség Stáblista: Rendező: Gertler Viktor Író: Örkény István (Házastársak, regény) Forgatókönyv: Örkény István Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Állami Vállalat Készült: 1951. Bemutató: 1951. április 13. Szereplők: Lugosi Sándor – Görbe János Lugosiné Eszter – Sulyok Mária Luckó – Szatmári István Mami – Gobbi Hilda Rózsi – Szemes Mari Bikov, szovjet sztahanovista – Molnár Tibor Dallos – Deák Sándor Jóna – Kőmíves Sándor Sántha – Képessy Sándor Kóródi főmérnök – Egri István Birman – Gózon Gyula Bárány – Pásztor János Hartlauer – Apáthi Imre Gosztola – Juhász József Tartalom: A történet 1949-ben játszódik. Lugosi Sándor a mozdonygyárban esztergályos. Keveset keres, pártmunkáját hanyagolja, beadott újítására nem reagálnak. Rosszkedvének legfőbb oka, hogy felesége, a traktorgyár élmunkása örökké vidám, többet keres nála, és pártiskolába küldik. Gyanútlansága miatt Lugosi súlyos szabotázsügybe keveredik, de még időben felismeri a helyzetet. Mindent elkövet, hogy helyrehozza vétkét, leleplezze a bűnösöket, köztük egykori barátját. A szovjet sztahanovista, Bikov segítségével bevezetett újítása sikert hoz. Most már megvehetik a mamának a rég áhított Zephyr kályhát, és Eszternek a vatelinos télikabátot. Tél van, a házaspár üdülni megy beutalóval a Mátrába. Immár Lugosi is jókedvű és kiegyensúlyozott.

1. helyszín: mozdonygyár (Lelkesen folyik a munka a gyárban. Rózsit, a fiatal munkáslányt mutatja a kamera, akitől egy idősebb munkás érdeklődik.) Munkás: – Mondja, nem látta Lugosit? Rózsi: – Nem. (Miután a munkás elmegy, Rózsi hozzáér az egyik géphez. Ezt észreveszi a közeledő Lugosi.) Lugosi: – Hékás! Rózsi: – Jaj Sándor bácsi, úgy megijedtem! Lugosi: – Nagy hős vagy! Pedig azt hallottam beiratkoztál átképzősnek. Rózsi: – Hogy fogom én ezt megtanulni Sándor bácsi? Lugosi: – Néhány hónap múlva esztergályos leszel! Nagy dolog fiam. Férjhez is lehet menni! Rózsi: – Az jut is eszembe! (Zeneszó hallatszik, a zenekar közeledik. Minden munkás a gyárban arra figyel. Egy munkáslány kérdezi.) 83

Munkáslány: – Mi lesz itt Szakács kartárs? Szakács: – Most adják át a vándorzászlót! Úgy látom Steszlnek. Következő kép: Az egyik munkás súlyzózik sportolás gyanánt. Birman bácsi, az idős munkás gyanakodva méregeti. Birman: – Hát ez egy marhaság! Munkás: – Birman bácsi, maga sosem sportolt? Birman: – Nekem nem volt rá szükségem, én korán nősültem! Munkás: – Jó! (Nevetve felkapja a karjába az idős munkást.) Birman: – Hát mit csinálsz? Munkás: – Táncolok magával. Birman: – Sportolj a feleségeddel! (Odaér Lugosi Sándor.) Birman: – Na, Sándor! Voltál a pénzedért? Lugosi: – Nézze meg. 140 forint. Hát ezt tegyem oda az asszony elé? Birman: – Enyém se több, de mi tehetünk róla. Bárány (aki Lugosi barátja, közbeszól): – Jössz hazafelé Sándor? Birman: – Mert ez csak nálunk van így, ebbe a büdös vasesztergálba! A lakatosok munkaversenybe vannak. A hegesztők meg mind 100%-on túl dolgoznak! És ti, ti még csak egy alapszervű titkárnak se mertek szólni! Lugosi: – Hát én szóljak? Birman: – Hát én vagyok a kommunista, vagy te vagy a kommunista? Bárány: – Gyere, gyere már Sándor! Birman: – Nesze itt jön! Gyere csak Jóna elvtárs! Most járjon a szátok! Jóna Gyula: – Zdárová! Zdárová! Lugosi: – Zdárová! Jóna: – Kák gyelá táváris? Kák? Zsená! Zsená rábótá hárásó! Lugosi: – Sto gyelá? Bárány: – Mi a fenének gyötrik egymást azzal az orosz nyelvvel? Jóna: – Ez nem gyötrés! Mi két évig voltunk együtt Nizsnij Tagirban hadifogságban! Az ember tud valamit és gyakorol, az szép dolog Bárány szaktárs. Magának nem tetszik? Bárány: – De, tetszik. Jóna: – Á, nem tetszik. Tudom én azt. Na, eridj fel hozzá! (mondja Lugosinak) Lugosi: – Minek? Ő mondta? Jóna: – Ja. Lugosi: – Na, gyere Jenő! Jóna: – Te Sándor, jó lesz már egyszer összehívni a pártcsoportodat! Lugosi: – Jó, jó. (Jóna elmegy.)

Bárány: – Tudom én azt! Nem veszi be a gyomra, ha valaki jól akar élni. Én szeretek jól élni, a magam módján. Olyan nagy bűn ez Sándor? Ezért piszkálnak. Lugosi: – Á, csudát! Gyere! Következő kép: Átadják a vándorzászlót Steszl elvtársnak. –

Ezennel átadom a vándorzászlót Steszl elvtársnak, a mozdonygyár legjobb vésősének! Steszl elvtárs őrizze meg ezt a zászlót és dolgozzon továbbra is ilyen kitartóan! Bárány (rosszallóan nézi): – Micsoda stréber! Steszl: – Szaktársak! Elvtársak! Én mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer megkapom ezt a vándorzászlót, és most, hogy a kezemben van, azt szeretném, ha egyszerre mindenki megkapná! Az összes vésősök, az egész gyár, a szakmunkások és a tanoncok! 84

Munkások: – Hurrá! Bárány: – Késik az órám Sándor. Megreparálod? Lugosi: – Jó, megpróbálom. Következő kép: Női kórus énekel a traktorgyárban: “Földön-égen zeng az új dal ifjúság, ifjúság. Milliónyi szív dobogja ritmusát, ritmusát. Nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd. És dalolja a jövőnek ritmusát, ifjúság, ifjúság!” (Bárány ekkor érkezik oda Lugosival.) Bárány: – Kíváncsi vagyok ki a főstréber a traktorgyárban. (Ekkor veszik észre, hogy Lugosi feleségének, Eszternek adják át a vándorzászlót.) Bárány: – Te Sándor, odanézz! A feleséged! Na öregem, ez még sokra viszi! Örülsz? Lugosi: – Örülök, örülök. 2. helyszín: utca (Lugosi és Bárány hazafelé tart a gyárból.) Bárány: – Akkor szervusz! Viszontlátásra! (mondja Lugosinak és elmegy) (Az utcán Lugosi szembetalálkozik fiával, Luckóval és annak menyasszonyával, Rózsival.) Lugosi: – Luckó! Luckó: – Csókolom papa! Rózsi: – Jó napot Sándor bácsi! Lugosi: – Mi az, hova mentek? Rózsi: –Moziba. Luckó: – Jöjjön velünk papa! A Szibériai rapszódiát adják! Lugosi: – Na jól van, menjetek! Mulassatok jól! Luckó: – Csókolom! Rózsi: – Viszontlátásra Sándor bácsi! 3. helyszín: Lugosiék lakása Lugosi: – Jó estét mami! Mami: – Szervusz fiam! Luckó volt itt, de moziba ment. Lugosi: – Hogy van mami? Fáj még? Mami: – Kutya bajom! Há’ nem vagyok én cukorból!

(Mami melegíteni kezdi fiának a vacsorát. Lugosi a szekrényre teszi a fizetését. Ezután előveszi az üvegbe épített hajó makettjét.) Mami: – Egyél fiam, mert Eszter szemináriumon van! Lugosi: – Bánom is én! Tegnap értekezlet, ma szeminárium! Azt se bánom, ha este tíz órakor jön haza! Tőlem csináljon, amit akar! Mami: – Nincs igazad fiam. Dolgozik. Lugosi: – Miért? Én nem dolgozom? Vagy ő többet ér, mint én?! Vándorzászlót kapott, zenekart, meg mindent. Mami: – Hát majd kapsz te is! Ott a te találmányod! Lugosi: – Na az is! Három hónapja üldögélnek rajta az Újítási Irodán! Mami: – Ne hagyd magad fiam! Járj utána, sürgesd! Majd meglátod egy nap felhívnak téged is! Hozta isten Lugosi elvtárs, nagyszerű ám az az esztergakés! Gratulálok Lugosi elvtárs! Szorongatják majd a kezed. Jönnek az újságok, felírják. Nagy dolgot csinált ám Lugosi elvtárs! Azt mondják az ilyen újítást rögtön kifizetik. Kapsz ötvenezer forintot. Tán százat is! Nagy pénz! Megvesszük az új kályhát! Szép Zephyr kályhát, ezt meg kidobjuk! Kap Eszter egy vatelinos télikabátot! 85

Lugosi: – Tudom, hogy miért mondja ezt mami. Amikor Eszter hazajön nehogy rászóljak. Az istenért! Hány óra van! 4. helyszín: Corvin mozi előtt Luckó: – Menjünk ki a Duna-partra! Rózsi: – Nem kell visszamenned a kollégiumba? Luckó: – Á, korán van még! Rózsi: – Hát akkor menjünk! 5. helyszín: Lugosiék lakása (Este késő van. Lugosi a hajó makettjét építgeti, anyja mellette elbóbiskol. Amikor felriad és ránéz az órára nyolc óra negyven van.) Mami: – Jó éjszakát fiam! Lugosi: – Csókolom mami! (Nem sokkal később hazajön Eszter, a feleség.) Eszter: – Szervusz Sándor! (megcsókolja Sándor homlokát) Lugosi: – Jó estét! (Ránéznek mindketten a faliórára: negyed tíz. Eszter is odateszi a fizetését a kredencre, többet hoz haza a férjénél. Észrevesz egy órát az asztalon.) Eszter: – Kié ez az óra? Lugosi: – Jenőé. Eszter: – Mit akar már megint az az alak? Lugosi: – Semmit. Kicsit késik az órája. (Eszter magának melegít vacsorát.) Eszter: – Sándor, hagyd már aztat! Ma olyan szép napunk volt, mint még soha! Üzentem érted Jóna Gyulával. Nem szólt? Lugosi: – De szólt. Eszter: – Akkor hát tudod, vagy nem? Lugosi: – Vándorzászlót kaptál. Eszter: – Olyan szép volt Sándor! A hét legjobb munkásának – ez van ráhímezve! Mindenki örült. Eljött a zenekar és azt énekeltük, hogy ifjúság, ifjúság. Nem nagyszerű ez Sándor? Lugosi: – Micsoda? Eszter: – Hát hogy úgy megbecsülik az embert. Hagyd már ezt a piszmogást! (mondja arra, hogy férje Bárány óráját javítja) Lugosi: – Mer’ Bárányé, ugye? Eszter: – Micsoda? Lugosi: – Ez az óra. Eszter: – Inkább olvasnál, mint.. Lugosi: – Mer’ Jenőé. Tudom, hogy te nem szereted, de nekem Jenő a barátom. Vannak hibái, de a barát, az barát. Eszter: – Hagyjuk ezt most Sándor! Hát egyéb is van a világon, mint ő! Lugosi: – Te csak ne oktass engem! Neked kezd a fejedbe szállni a dicsőség! Te azt hiszed, hogy..hogy más ember semmi?! Fogtok ti még nagyot nézni, ha én egyszer… Eszter: – Hát persze, hogy fogunk! Nem értem, hogy miért veszekszel meg morogsz mostanában, hiszen mi mindig olyan jól megvoltunk egymással. 6. helyszín: Duna-part Rózsi: – Szép ez a Duna! Luckó: – Ühüm. Rózsi: – És gyönyörűek ezek a hidak! Miért hallgatsz? 86

Luckó: – Még két év! Rózsi: – Micsoda? Luckó: – Nem érted? Két évig kell várnom míg elvehetlek feleségül! Rózsi: – Hát ezért búsulsz? Luckó: – Nem búsulok, de… Hát neked magyarázzam? Te Rózsi, én téged…A fene vigye el, hogy miért nem rövidebb ez az egyetem! Rózsi: – Egy éven belül elvehetsz! Luckó: – Ez komoly dolog Rózsi, ne mókázz! Miből fogunk megélni? Rózsi: – Azt bízd rám! Szakmunkás leszek, vasas. Keresek én majd eleget! Luckó: – Hagyjuk csak a te keresetedet! Nem akarok úgy járni, mint az apám! Már beszélni sem lehet vele az utóbbi időben. Rózsi: – Az apádat ne bántsd! Te, nincs még egy olyan ember az esztergában, mint ő. Luckó: – De mostanában semmi sem jó neki, mindenkivel kiabál. Még az anyámmal is veszekszik, akit pedig úgy szeret! Rózsi: – Hát persze, hogy veszekszik, épp’ elég baja van neki kint a gyárban! Luckó: – Mér’ hagyja magát? Mér’ nem csap az asztalra? Rózsi: – Te ezt nem érted Luckó! Te bemégy a kollégiumba, ott a finom vacsorád, mindened megvan. Két év múlva kint lesz a táblád: Dr. Lugosi. Luckó: – Két év! Rózsi: – Jaj, ne makacskodj már te! Ide figyelj! Lesz egy esztergapadom, beindítok, így csinál: zzzzzzzzz. Luckó: – Nem így csinál, így csinál: zz zz zz zz. Rózsi: – Jaj te! (nevetnek) 7. helyszín: gyár, a párttitkár irodája Párttitkár titkárnője: – Szabadság elvtárs! Jóna Gyula: – Szabadság! Hol van Dallos elvtárs? Titkárnő: – Éppen most ment le magukhoz a vasesztergába! Még nem is ismeri? Jóna: – Nem én! Titkárnő: – Majd meglátja micsoda ember, mint egy villanymotor! (Közben megjön Dallos párttitkár.) Jóna: – Szabadság! Dallos: – Szabadság! Jóna: – Jóna Gyula vagyok a 14-es alapszerv titkára. Dallos: – Csak nem kezdünk el ismerkedni! Találkoztunk mi már Jóna elvtárs! Jóna: – Igazán? Én nem is tudom. Dallos: – Kispest. Klapka utca 7. Jóna: – Tény, ott laktam. Dallos: – ’41-be. Jóna: – Akkor. Dallos:– Este tízkor jöttem. Ekkora csomaggal! Jóna: – A röpcédulák! Dallos: – Hát én voltam a Ferenc! Emlékszel már? Jóna: – Ferenc! (összeölelkeznek) Dallos: – Egyébként Dallos Ferenc a nevem. Na, gyere elvtárs! Tessék! (beinvitálja az irodába) Lent jártam a vasesztergába egy kicsit ismerkedni. Jóna: – Óriási, hogy milyen pici a világ barátom! Dallos: – Beszéltem néhány esztergályossal, mert hallom, hogy baj van nálatok a termeléssel. Jóna: – Igen, le vagyunk maradva. Dallos: – Hát nézd, egy Lugosi nevű ezt mondta: az ember kiesik a cipőjéből, amíg összekoldulja a munkát. Ki ez? Jóna: – Ez a mi legjobb esztergályosunk. 87

Dallos: – Aztán egy másik. Inkább azon tőrje a fejét, hogy miért nem keresünk eleget! Birmannak hívják. Ki ez? Jóna: – A Birman bácsi? Dallos: – Ez valami… Jóna: – Á, dehogy. Negyven éve áll a gép mellett, olyan, mint az apánk. Dallos: – Hát miért mondja? Jóna: – Mert hogy is mondjam? Mert így van. Dallos: – Rossz a szervezés? Jóna: – Rossz. Dallos: – Ez baj. Ki vezeti ezt a … Jóna: – Hartlauer Elemér. Dallos: – Miféle ember az? Jóna: – Hát, azelőtt ő volt a főmérnök. Kis isten. Valami nagy ember volt a szocdemeknél. Aztán…De most. Változnak az emberek. Ő is más. Megváltozott. Dallos: – Hogy került vissza az üzembe? Jóna: – Ja, Bittera dugta be. Dallos: – Bittera tanácsos úr? Jóna: – Ühüm. 8. helyszín: Nehézipari Minisztérium Bittera: – Mondja meg, hogy mi baj van a fémesztergában! Hartlauer: – Kérem, engem ide-oda rángatnak! Hartlauer így, Hartlauer úgy. Siessünk mérnök úr, még, még, még! Kérem én nem tudok csodát művelni! A mi kapacitásunk naponta egy darab 050-ás mozdony. Ennyit bírunk el. Bittera: – Örülök, hogy ilyen szakszerű. Amikor magát kitették, azért hozattam vissza a gyárba, mert tudtam, hogy ismeri az üzemet. Hartlauer: – Hát sajnos… Bittera: – Mondja csak! Hartlauer: – A munkaverseny. Siet a munkás és nő a selejt. Bittera: – Hallatlan! Hartlauer: – És ez a hajsza! Bittera: – Ki hajszolja magát? Hartlauer: – A vezérigazgató úr. Bittera: – Sántha elvtárs? És? Hartlauer: – Igen. És Kóródi főmérnök úr. És… Bittera: – És? Dallos elvtárs. Hartlauer: – Igen. És én, aki nem vagyok tagja a pártnak, ugye az én helyzetem… Bittera: – Értem. Hartlauer: – Nincs szavam kérem. Bittera: – Mérnök úr, én leváltok mindenkit, aki zavarja a termelést! De adatokat kérek! Megértette? Adatokat! Hartlauer: – Igenis! Bittera: – Ott a telefon. Részletes jelentést kérek! Nem tűrök a gyárban semmiféle anarchiát! Majd találok olyan vezetőt, aki nekem hűséges emberem. Hartlauer: – Igenis. 9. helyszín: gyár (Megérkezik a gyárba Hartlauer, behívja az irodájába Gosztolát, az egyik munkást. Jóna Gyula odamegy Rózsihoz, aki egy gépen dolgozik éppen nagy beleéléssel.) Jóna: – Nem makrancoskodik? Rózsi: – Adnék én neki! Jóna: – Az ott mi? Rózsi: – Orsófej. 88

Jóna: – És ez? Rózsi: – Kukkord. Birman: – Úgy fog az esze, mint a tűz! De így jó! Ha nem tudsz valamit, akkor kérdezz! Na, indíts! Rózsi: – Inkább kérdeznék valamit. Miért hívják ezt kukkordnak? Birman: – Marhaság. Hát miért hívnak engem Birmannak? Na, nyomd meg azt a kart! Rózsi: – Birman bácsi, még csak egy hete tanulok. Lugosi: – Hát ne félj tőle Rózsi, meglátod milyen szép az, formálni az acélt! Látod, mint a vaj! (nézik együtt, hogyan dolgoznak a gépek) Hartlauer visszajött már? Birman: – Az előbb. Következő kép: Hartlauer irodájában Hartlauer és Gosztola beszélget. Hartlauer: – Az fogja vezetni a gyárat, aki nekem hűséges emberem. Érti maga ezt Gosztola? Gosztola: – De még mennyire! Hartlauer: – Majd elbánunk velük! Az elvtársakkal! Kóródi, Sántha, Dallos. Beültek a helyünkre. Amit maga itt lát, azt mind-mind én terveztem. Aztán amikor beolvadt a párt, akkor engem kihagytak. Hogy én munkásnyúzó voltam! Gosztola: Én emlékszem a mérnök úrra. A mérnök úr olyan jóságos volt, mint maga az úristen! Hartlauer: – Na, majd csak leszek Gosztola! Leszek! Maga is nézzen egy kicsit körül, legyen jóba a munkásokkal, aztán tudja, keressen… (Belép Lugosi az irodába. Hartlauer abbahagyja, amit elkezdett mondani.) Hartlauer: – Á, mi van Lugosi szaktárs? Segíthetek valamiben? Lugosi: – Gondoltam, hogy van az az újításom… Hartlauer: – Ja, az az esztergakés. Még most sem válaszolt az Újítási Iroda? Lugosi: – Nem. Már három hónapja várok rá! Hartlauer: – Na tessék! Így gazdálkodnak! Hallatlan! És sajnos én nem bírok velük. Lugosi: – Akkor én felmegyek Kóródi főmérnök elvtárshoz. Hartlauer: – Törődik is az velünk! Fél éve be sem dugta az orrát a mozdonygyárba! Lugosi: – Azért én mégis felmegyek. Hartlauer: – Hát jó. (Lugosi elmegy. Hartlauer keresgélni kezd az íróasztalán, megtalálja Lugosi újítási tervét. Ráírja: Nem javaslom. Odaadja Gosztolának.) Hartlauer: – Ezt vigye fel az Újítási Irodába! Következő kép: Munkások gyűlnek Lugosiné köré, és nézik, hogyan dolgozik. Egy munkásnő: – Ezen a munkán eddig 32 másodperc volt a norma. Idős munkás: – Óriási, hát ez nem 32 másodperc, hanem pont 25 másodperc! Egy másik munkás: – 25 másodperc? Előző munkás: – Annyi, de még egyszer lemérem. Munkások: – Bravó! Éljen Eszter! Portás (aki ekkor ér oda): – Van itten Lugosi Sándorné nevű?

Lugosiné: – Én. Portás: – A vezérigazgatóhoz tessék menni. Lugosiné: – Én? Portás: – Odabent van Dallos elvtársnál a pártirodán. Lugosiné: – A pártirodán? Egy munkás kérdi: – Tudod miért hivatnak? Lugosiné: – Nem. Azaz hogy talán. (Összeölelkeznek.) Dehogyisnem tudom! Következő kép: Újítási Iroda. Kóródi főmérnök telefonál. Lugosi bemegy hozzá. Kóródi: – Mi van? Micsoda? Ereszt a kazán? Tessék kivágni azt a két szegecset! Igen. Igen. Igen. (Leteszi a telefont.) Szóval maga negatív élt köszörült erre a késre. Lugosi: – Igen. 89

Kóródi: – Érdekes. Lugosi: – Igen, Háromszáz méterrel vágtam az acélt! Máskor 30-40-50 méteres sebességgel dolgozunk. (Megint megszólal az asztalon levő egyik telefon.) Kóródi: – Mi? Hogy én lemenjek? De miért? Kedves Badanyi hát már megmondtam, hogy mit csináljon. (Leteszi a telefont.) Hogy én lemenjek! Hogy belefojtsanak a piszlicsáré részleteikbe! Na, mutassa Lugosi! (Lugosi kiteríti a tervrajzát) Ez rajz! Ez igen! (Megint cseng a telefon.) Pillanat! (Leteszi a kagylót az asztalra.) Merész gondolat! Ragyogó gondolat! Csak az a baj, hogy ez a kés nem szuperál. Lugosi: – Dehogynem főmérnök elvtárs! Befogtam a gépbe és vitt! Kóródi: – Nézzük csak. (Mind a négy asztalon levő telefon megszólal, Kóródi mindet felveszi és leteszi az asztalra.) Hiába Lugosi elvtárs, ez a kés arcul köpi a fizika törvényeit. Lugosi: – Főmérnök elvtárs, tessék lejönni és megnézni a padon! Kóródi: – Látja mi van itt? (Megint cseng a telefon.) Hát nem tudok lemenni, pedig nagyon érdekel ez a kés. Meddig vágott vele? Lugosi: – Nem sokáig, néhány percig. Kóródi: – Na látja, tovább nem bírja a meleget, megolvasztja a forgácsot. (Megint cseng a telefon.) Tessék? Na ugye, hogy tömít! És mindjárt az van, hogy menjek le az üzembe. Jó, jó, jó. (Leteszi a kagylót.) Sajnálom Lugosi elvtárs. Próbálja meg újra. De tíz percnél tovább nem vág ez a kés, annyi szent. Következő kép: A pártirodán Dallos párttitkár és Sántha vállalatvezető beszélgetnek.

Dallos: – Bozó Péter, Schiling Piroska, Lugosi Sándorné, Vörös Pál. Összesen 11, vállalatvezető elvtárs. Sántha: – Bozó helyére kit állítunk? Dallos: – Egy fiatalt. (Mindketten kimennek az előtérbe várakozó munkásokhoz.) Dallos: – Elvtársak! Sántha elvtárs is búcsúzni akar maguktól. Sántha: – Fáj egy kicsit a fejünk, hogy kit állítsunk a helyükre, de mégis nagyon boldog vagyok. Sokszor gondolok majd magukra, mert mielőtt ide kerültem vállaltvezetőnek, én is azon az iskolán tanultam, ahova most maguk mennek. Egy fejjel megnőttünk mi ott elvtársak! Tanuljanak szorgalmasan! (Kezet fog mindenkivel.) Következő kép: Az üzemben Lugosi próbálgatja az esztergakését. Odamegy hozzá Rózsi. Rózsi: – De kár! Lugosi: – Mi kár? Rózsi: – Hogy rossz a kés. Lugosi: – Ez a kés jó! Megértetted? Ez a kés vágni fog! Majd meglátod! 300 méterrel fog vágni, mint a pinty! Jóna: – Zdárová, zdárová! Ezt neked hozták Sándor. (Átadja Lugosinak az Újítási Iroda értesítőjét, amiben közlik, hogy negatív élű kés újítását elutasították. Lugosi elkeseredik.) Jóna: – Mi baj van Sándor? Lugosi: – Semmi. 10. helyszín: utca (Lugosi hazafelé megy. Újra elolvassa az Újítási Iroda levelét, majd széttépi és az utcára dobja.) 11. helyszín: Lugosiék lakása (Eszter vasal, amikor Sándor hazaér.) 90

Eszter: – Szervusz Sándor! Lugosi: – Szervusz. Eszter: – Hallgass ide Sándor, én pártiskolára megyek. Lugosi: – Bánom is én, menj, ahova akarsz! Eszter: – Sándor, ülj le egy kicsit. Beszéljünk lassan, csendesen. Haragszol te rám? Nem úgy gondolsz rám, ahogy egy jó feleségre szokás. Lugosi: – Mi az, mit akarsz tőlem? Megmondtad, hogy elmész. Vagy arra vársz, hogy kezet csókoljak neked? Vagy búcsúbeszédet mondjak, vagy mi? Eszter: – Sándor nincs igazad! Én olyan sokat töröm a fejem miattad. Most, amikor végre nincs gondunk, lehet az életnek örülni. Színházba járni, kirándulni, üdülni menni. Fel a Mátrába, a hegyekbe! Te meg ülsz idehaza, itt babrálsz azzal a hajóval, magadba bújsz és hallgatsz. Te úgy élsz ma is, mint a felszabadulás előtt, mintha semmi sem történt volna! Ez a baj Sándor! Lugosi: – Ez? Hogy belőlem bolondot csinálnak az Újítási Irodán, az nem baj! Eszter: – Viszaadták? Lugosi: – Vissza. És egy munkát ötször kell megcsinálni újra, mert az irodán eszükbe jutott valami, és azt mind le kell nyelni az embernek. Eszter: – Üss az asztalra! Értsd meg, hogy megfordult a világ! Ma nem rúgnak ki, ha szólni mersz! Sándor, hisz’ mi csak most kezdünk élni igazán! Harmincnyolc éves vagyok és úgy tervezek és álmodozok, mint a fiatalok! Iskolára megyek, tanulok, engem új életre szült a Kommunista Párt! Most, mikor el kell menni, féltelek. Lugosi: – Engem te ne félts! Tudom én magamtól is, hogy mit kell csinálni! Eszter: – Honnét tudnád, sosincs könyv a kezedbe! Csak összedugod a fejed azzal a Jenővel, meg babrálsz azzal a hajóval, meg azzal a másik dologgal… Lugosi: – Babrálok? Eszter: – Hát persze! Aztán mi lesz belőle? Visszaadja az Újítási Iroda, mert az is csak olyan piszmogás, a te találmányod! Lugosi: – Mi? A negatív kés az neked piszmogás? Eszter: – Ne kiabálj! Lugosi: – Hát jó. Nem kiabálok. Ilyen szép, halkan beszélek. Ide figyelj Eszter, vidd a holmidat és eridj’, de ide többé vissza ne gyere! Be ne tedd a lábadat ebbe a házba! (Eszter lezárja a bőröndjét és elmegy.) Következő kép: Lugosi reggel munkába indul. Mielőtt kilépne az ajtón, észreveszi, hogy majdnem kifut az étel a tűzhelyen. Odarohan, lerántja a lábast a tűzről, és magára löttyinti a tartalmát. 12. helyszín: gyár Rózsi: – Jó reggelt Lugosi bácsi! Lugosi: – Jó reggelt!

Rózsi: – Tegnap csináltam. (Mutat Lugosinak egy makettet.) Lugosi: – Hűha! Ez nagyon szép! Hát neked tehetséged van te lány! Rózsi: – Hát elkészült? (A kezébe kapja Lugosi üvegbe épített hajó modelljét.) Sándor bácsi gyönyörű! Lugosi: – Most készül egy másik. Egy vitorlás fregatt. Hát nagyon jól van Rózsi, csak így tovább! (Rózsi elszalad. Bárány Jenő érkezik, ő is megcsodálja Lugosi modelljét. Észrevesz négy selejtes szelepet Lugosi munkagépe mellett.) Bárány: – Te Sándor, mi ez a négy szelep? Lugosi: – Selejt. Várom, hogy vigyék el innen. Bárány: – Add nekem! Lugosi: – Neked? Hát minek az neked? Hólyagos öntés. Bárány: – Rendbe hozom én, ne félj! (Jön Jóna Gyula, ő is megcsodálja a modellt.) Jóna: – Ezermester vagy te Sándor! Lugosi: – Na ugye, és valaki azt mondja, hogy babrálás! 91

Jóna: – Eszter iskolán van? Lugosi: – Igen. Jóna: – És nem volt köztetek valami, valami olyan, aminek nem kéne lenni? Lugosi: – Ezt te honnan veszed? Jóna: – Beszélik. Nem tetszel nekem Sándor! Hat hete mondogatom, hogy hívd össze a pártcsoportodat, tízes bizalmi vagy Sándor! Mondd csak, nem kéne nekünk egyszer beszélgetni egymással? Már úgyis régen láttad a gyerekeket, hát mér’ nem jössz ki soha mihozzánk? Lugosi: – Jó, egyszer majd kimegyek. (Elmegy Jóna. Odamegy Sándorhoz Bárány, aki kihallgatta a beszélgetést.) Bárány: – Te Sándor, én is hallottam valamit. Kiadtad az útját. Legalább nekem elmondhatod. Értem. Szóval igaz. Te, azért mégse kellett volna. Lugosi: – Miért, nekem sose lehet igazam? Bárány: – De, tény. Tény, hogy az utóbbi időben mindig ledorongolt téged. Ez tény. Erre én tanú vagyok. Egyedül vagy? Lugosi: – Egyedül, mint az ujjam. Az anyám három nap óta kivizsgáláson van. Bárány: – Kórházban? Lugosi: – Igen. Bárány: – Te Sándor, én Vecsésről járok be. Mit szólnál, ha hozzád költöznék? Lugosi: – Jó, gyere. 13. helyszín: Lugosiék lakása (Kint zuhog az eső. Lugosi a kályhába gyújt be, Bárány öltözködik.) Bárány: – Fúj, micsoda idő! Lugosi: – November. Elmész Jenő? Bárány: – El. Meghívtak vacsorára. Tudod ki? Lugosi: – Ki? Bárány: – Gosztoláék. Lugosi: – Gosztola? Bárány: – Te, jó, hogy beszélünk róla. Volna neki egy kívánsága, rád is vonatkozik. Lugosi: – Énrám? Bárány: – Odajött hozzám ma reggel. Szeretne belépni a pártba, ajánló kéne neki. Olyan ember, akinek becsülete van, mint neked Sándor. Lugosi: – Hogy én ajánljam? Bárány: – Nagyon sokra tart téged! Lugosi: – Hát nem. Bárány: – Sándor, ez óriási megtiszteltetés! Lugosi: – Ugyan, hogy gondolod? Még azt is mondták rá, hogy rendőrspicli volt! Bárány: – Volt, volt. Hol van az már? Most revizor, minden tőle függ! Lugosi: – Nem. Bárány: – Ha nem, akkor nem. Szervusz. 14. helyszín: gyár (Gosztola Bárány Jenő szelepeit nézi.) Gosztola: – Kotyog. Bárány: – Kotyog? Nem értem, pedig annyira vigyáztam Gosztola úr! Gosztola: – Persze nem nagyon. Ha akarom kotyog, ha akarom nem. Bárány: – El tetszik fogadni Gosztola úr? Gosztola: – Tőlem függ. Rendes embertől elfogadom, aki nem ilyen, annak…

Bárány: – Az a fontos, hogy az ember összedolgozzék. Jó emberek tartsanak össze. Gosztola: – Hát ez így van. Addig is, amíg eljön a mi időnk…(odalép Lugosi) Hát átveszem Bárány szaktárs. 92

Következő kép: Lugosi megint kipróbálja a kését. Odamegy hozzá Rózsi. Rózsi: – Jé, hogy vág! Hány perce Sándor bácsi? Lugosi: – Hét perce! Következő kép: Hartlauer irodája. Hartlauer: – Ja igaz, a taggyűlés mikor lesz? Gosztola: – Nem sikerült a dolog. Hartlauer: – Na nem baj. Ha így nem, majd megy amúgy. Ha majd én vezetem ezt a gyárat, akkor majd sikerülni fog! Következő kép: Sántha vállalatvezető irodája. Sántha: – A jelentésbe valami tévedés csúszott. Hartlauer: – Nem szoktunk tévedni. Sántha: – Akkor miért írja, hogy a mozdonygyárban hetven egyéni versenyző van? Kóródi: – Szétrobbanok! Hartlauer: – Mert így van! És én nem vállalom azért a felelősséget, ha a vezetőség megőrjíti a munkásokat! Nem szabad a versenyt túlhajtani! Sántha: – Mérnök úr egy hónap múlva ünnepeljük Sztálin elvtárs 70. születésnapját! Ha akarnám se bírnám lehűteni a lelkesedést. Hartlauer: – Nekem azt mondták, ne hagyjam sürgetni magam. Sántha: – Ki mondta? Hartlauer: – Azt mondták, ne törődjek senkivel. Sántha: – Ki mondta ezt? Hartlauer: – Bittera tanácsos úr. Kóródi: – Szétrobbanok! 15. helyszín: utca (Eszter jön haza a pártiskolából, Rózsi kíséri.) Eszter: – Tudod mit, én megyek előre! Pár perc múlva gyere utánam. Meg akarom lepni Sándort. Rózsi: – Tudja, hogy ma lett vége az iskolának? Eszter: – Semmit se tud. Azt se tudja, hogy behívtak a Nehézipari Minisztériumba. De azt se’, hogy én ma beállítok. Nem is tudom, hogy mit fog szólni. 16. helyszín: Lugosiék lakása

(Amikor belép a lakásba Eszter, megpillantja Bárányt, aki a tükör előtt fésülködik.) Eszter: – Maga mit keres itt? Bárány: – Itt lakom. Eszter: – Itt? Bárány: – Én nem hagyom el a barátomat. Tudja milyen szép lakásom volt nekem Vecsésen? Kertes házban laktam. Eszter: – Az uram mikor jön haza? Bárány: – Mostanában későn. Mit mondjak neki? Úgyis bemegyek a gyárba. 17. helyszín: utca (Eszter szomorúan jön ki a házból.) Rózsi: – Mi történt, nincs odahaza? Eszter: – Te mondd csak Rózsi, jöhetek én hozzád lakni, csak egy időre? Rózsi: – Hozzám? Hát persze! Van egy szép kis szobám, tessék csak hozzám jönni! Eszter: – Jó, akkor visszük a koffert. Aztán rohansz Luckóért! Akarom, hogy beszéljen az apjával még ma este. Érted?

93

18. helyszín: gyár (Lugosi még mindig dolgozik. Jön Bárány.) Lugosi: – Halló Jenő! Mi az, mi újság odahaza? Bárány: – Odahaza? Miért kérded? Semmi. (Lugosi tovább próbálgatja a kését. Az óráján látni, hogy már 19:10 van.) Lugosi: – Halló Jenő! Gyere csak! Bárány: – Mit akarsz? Gosztola: – Lugosi maga még itt van? A többiek már hazamentek. Mennyivel vág maga? Lugosi: – Nézze csak meg! Gosztola: – 500 méter?! Azonnal állítsa le a motort! Hát ezért felelni fog! Tönkre tesz egy gépet! Ez szabotázs! Lugosi: – 500 méterrel vágtam! Ez olyan biztos, minthogy Lugosi Sándor a nevem! 10 percig vágott a gép és 500 méter volt a sebesség! (Jön Hartlauer.) Lugosi: – Mérnök úr! Mérnök úr! Hartlauer: – Na mit akar? Lugosi: – Tessék idenézni! (Lugosi neki is meg akarja mutatni az előbbi bravúrt, de nem megy neki a munka.) Lugosi: – Nem értem, nem értem, az imént még… Hartlauer: – Nézze Lugosi, most már elárulhatom, én véleményeztem ezt a kést. Nem ér ez semmit. Lugosi: – Nem? Hát 500 méterrel vágtam az előbb! Hartlauer: – Mesebeszéd! 500 méterrel még nem vágott eleven ember! Lugosi: – Gosztola úr, hát most szóljon! Gosztola: – Mit szóljak? Nem láttam semmit. Lugosi: – Nem? Gosztola: – Nem én! Lugosi: – Jenő, hát te is itt voltál! Bárány: – Én? Gosztola: – Mit akar ettől az embertől, ő se látta! Lugosi: – Jenő, há’ szólj már valamit! Bárány: – Mit tudom én, te mindig okoskodsz! Lugosi: – Hát nem láttad? Bárány: – Nem. Hartlauer: – Nézze Lugosi, hagyja ezt abba! (Lugosi elrohan. Megkeresi Jóna Gyulát.) 19. helyszín: Jónáék lakása Lugosi: – Hartlauer is, az a gazember! Hát hitted volna? Jóna: – Az a te bajod Sándor, hogy elszakadtál mitőlünk! A pártmunkát nem csináltad, azt hitték, szabad préda vagy. Az ő emberük. Ezért jártak a kedvedbe. Lugosi: – Kedvembe? Hiszen csaltak, hazudtak, bitangul elárultak! Jóna: – Most már, mikor látták, hogy ki vagy. Értsd meg Sándor, ezek reszketnek, ha mi erősödünk, jobban és még jobban dolgozunk. Tudom én, hogy itt valaki keveri a kártyát! Ezért nincs szerszám, ezért nincs kereset a vasesztergában! És te hittél nekik! Lugosi: – Hiba volt. De most már én mondom, hogy összetörni a csontjaikat! Jóna: – Lassan Sándor! Tegnap még barátjuk voltál, ma már ölni akarsz, Rajta lesz a szemünk Gosztolán, meg Hartlaueren is! Lugosi: – És Bárányon is!

94

Jóna. – Hát bizony Bárányon is. Látod, itt kemény harcok lesznek, és neked az elsők között lenne a helyed! Holnap a fél műhely versenybe áll! Lugosi: – Beállok én is! Jóna: – Kihívlak versenyre Sándor! Lugosi: – Állom. Jóna: – Hogy elérjük a 140%-ot! Lugosi: – El! Jóna: – 2% selejttel! Lugosi: – Semmi selejttel! Jóna: – Erre iszunk! Lugosi: – Egészségedre! Jóna: – Egészségedre! Lugosi: – Akkor holnap! Jóna: – Holnap!

(Lugosi menni készül. Benyitnak a másik szobába, ahol Jóna három gyereke alszik, a felesége pedig csendben varr. Lugosin látszik, hogy eszébe jut saját családja. Jóna Eszterről érdeklődik az ajtóban.) Jóna: – Sándor, és Eszter? Lugosi: – Hagyd el Gyula! Ez is más, meg az is más. Jóna: – Nem más! Lugosi: – Nézd, talán majd egyszer. Majd ha meglesz a becsület. 20. helyszín: Rózsi szobája Eszter: – A becsület. Még mindig hallom a hangját. Csak itthon vagyok egy figura. Kár volt nekem akkor visszafelelni. Látnom kellett volna, hogy más az a hajó, meg más az újítás! Ha rossz, akkor is a közösséget akarja szolgálni vele. Hiba volt. Helyre kell hozni, meg is mondom neki! Luckó: – Tessék rám bízni a papát! Eszter: – Csak tenné ki a szűrét annak a csibésznek! Te, ezt add oda neki, de ne mondd meg, hogy én vettem, mert dühös lesz! (Odaadja a fiának P. Bikov: A sztahanovista gyorsvágó életrajza című könyvét.) Eszter: – Az apádon úgy kell segíteni, hogy ne vegye észre! De te beszélhetsz vele, értesd meg vele, hogy hova vezette ez az út! Luckó: – Tessék csak rám bízni! Én úgy beolvasok neki! Rózsi eljössz velem? Rózsi: – Igen, Megyek. 21. helyszín: Lugosiék lakása (Bárány a konyhában pakol a bőröndjébe. Belép Lugosi.) Lugosi: – Hordd el innen már magad, te gerinctelen, aljas fráter! Bárány: – Sándor. Lugosi: – Nesze, ezt is vidd magaddal te hazug áruló! Bárány: – De értsd meg Sándor… (Lugosi felkap egy széket, mintha hozzá akarná vágni.) Lugosi: – Aljas gazember! (Bárány elrohan. Lugosi fogja a legújabb üvegbe épített makettjét és a földhöz vágja. Ezután toppan be a fia, Luckó.) Luckó: – Kedves apám! Lugosi: – Luckó fiam! Hát te hogy csöppentél ide? Ülj le fiam! Jól esik néha beszélgetni veled. Úgyis olyan keveset látlak. Luckó: – Nekem is lenne pár szavam kedves apámhoz. 95

Lugosi: – No, mondd csak fiam!

Luckó: – Hát kell néha beszélni apa a fiával. Lugosi: – Hát kell bizony fiam, néha már úgy érzem, hogy nem is törődöm veled. Nem tudom, hogy hogy tanulsz, hogy kikkel barátkozol. Luckó: – Én? Lugosi: – Nem is én! Te még fiatal vagy fiam, és nem tudod, hogy milyen mocsok emberek vannak a földön. Piszkok, be akarnak furakodni a pártba, mint például az a Gosztola. És csalnak, hazudnak. Mint az a Bárány is. Luckó: – Bárány? Lugosi: – Csodálkozol rajta mi? Hej fiam, tudni kell, hogy ki a barát és ki az ellenség! Tudni, mert ügyesek ám ezek! Ügyesek, ez a Jenő is… Luckó: – Bárány? Lugosi: – Az hát, már a kezembe volt, hogy agyonverem a gazembert! Luckó: – Agyonveri? Lugosi: – Persze ez neked nem tetszik mi? Mert nincs benned harcos szellem fiam! De ha egyszer találkozol az ellenségeddel, a mi ellenségeinkkel, akkor…Te mondd csak fiam, mit csinálsz te azon az egyetemen? Luckó: – Én? Lugosi: – Mert nem szabad, hogy olyan puhány legyen belőled, mint…Ez így tovább nem megy! Nyisd ki a szemed fiam és nézz körül! És ha egyszer elcsípnél egy ilyen gazembert, akkor fogd meg a nyakát! Luckó: – Hurrá! (Megöleli apját és már szalad is.) Lugosi: – Hová mész? Luckó: – Ezt apámnak hoztam. (Odaadja Lugosinak a Bikov könyvet.) Lugosi: – Na, Luckó! (Luckó elrohan. Lugosi leül és elkezdi olvasni a könyvet.) 22. helyszín: utca Luckó: – Rózsi! Rózsi: – Na, sikerült? Luckó: – De még hogy! Rózsi: – Beolvastál neki? Luckó: – Mi? Ő olvasott be nekem! Rózsi: – Mi? Ő? Ne viccelj! 23. helyszín: Lugosiék lakása (Lugosi teljesen bele van mélyedve a könyvbe, amikor belép az ajtón Birman bácsi.) Birman: – Szervusz Sándor! Lugosi: – Jó estét Birman bácsi! Birman: – Te Sándor, te versenyben állsz? Lugosi: – Én igen. Birman: – Hát akkor segíts nekem ezt a szerződést megírni! Lugosi: – Hát maga is be akar állni Birman bácsi? Birman: – Én is beállok! Lugosi: – Pedig azelőtt hallani sem akart róla. Birman: – Az tavaly volt, de most jön az ünnep. Meg aztán öreg vagyok már, de Sztálinnak én is szeretnék valamit adni. Lugosi: – Na jó, nézzük csak. 24. helyszín: gyár (Az Üzemi Bizottság irodája tele van munkásokkal, akik jelentkezni akarnak a munkaversenyre.)

96

Egy munkás: – Na, én voltam itt a legelső elvtársak! Összeíró (aki a felajánlásokat írja össze): – Nyugalom elvtársak, mindenki sorra kerül! Kalmár elvtárs. Normája 65, szegecs 300 darab. Tessék. Takács. Kormányorsó, csavar mellett esztergálás három perc. Hát még elmondani se tudja három perc alatt! Takács: – Bízza rám az elvtárs! Ha én odaírtam a nevemet, maga is aláírhatja a magáét! Összeíró: – Alulírott Béres Rózsi átképzős vállalom a normám 120%-os teljesítését. Maga átképzős.

Rózsi: – Igen. Összeíró: – 120%. Nem fog az menni. Rózsi: – Kikérem magamnak! Ehhez jogom van nekem! A Nagybudapesti Pártválasztmány határozata értelmében nekem… Összeíró: – Jó, jó, jó, jó. Tessék. (Másik munkás nyújtja oda neki a lapját.) A selejt 2 %-os csökkentését vállalom… Rózsi: – Ezt én is vállalom! Összeíró: – Mi az már megint? Rózsi: – Tessék hozzáírni! Ehhez jogom van! (Megszólal a telefon, az összeíró felveszi.) Összeíró: – Sántha elvtárs? Óriási lelkesedés! Eddig 610 egyéni versenyző! (Folytatódik az összeírás. Jóna Gyula és Lugosi kerül sorra. Mindenki gratulál nekik a felajánlásukhoz.) Következő kép: Az üzemi hirdetőtáblán ki vannak írva az eredmények: Jóna Gyula 134% Lugosi József 109% Fekete Imre 105 % Következő kép: Lugosi a gépén dolgozik, odamegy hozzá a portás. Portás: – Lugosi, jöjjön a portára, keresik. Lugosi: – Telefon? Portás: – Kórház. 25. helyszín: kórház Lugosi: – Doktor úr!

Orvos: – Jó napot! Azért hivattam, mert az édesanyját meg kell operálni. Lugosi: – Súlyos doktor úr? Orvos: – Nem. Csak tudja a néni korábban már…Öntsön erőt az édesanyjába. Mondjon neki jó híreket, hogy szeressen élni, hogy akarjon élni. Na, nem lesz semmi baj! (Lugosi bemegy az anyja kórtermébe.) Mami: – Sándor! Lugosi: – Mami! Mami: – Te hogy kerülsz ide, azt mondtad ma nem jössz? Lugosi: – Elkéredzkedtem. Mami: – Én miattam? Lugosi: – A szabóhoz mentem. Mami: – Miért? Lugosi: – Mert Eszternek vettem egy télikabátot. Mami: – Eszternek? Hát kibékültetek? Lugosi: – Hát persze. Aztán még mást is vettem. Mami: – Mit? Lugosi: – Egy Zephyr kályhát. Ez aztán a kályha Mami! Reggel megrakjuk és estig meleg! Mami: – Odahúzzuk a hintaszékhez! Lugosi: – Persze. Aztán hogyha leesik a hó, akkor Eszterrel felmegyünk a Galyatetőre. Megbeszéltük. Mami: – Fiam, honnan van neked ennyi pénzed? 97

Lugosi: – Van. Mami: – Miből? Lugosi: – Az újításomból. Mami: – Elfogadták? Lugosi: – El mamikám, éppen most szóltak. Mami: – És mennyit fizetnek érte? Lugosi: – Azt még nem tudom. Azt még nem tudom, mert most számolják. Mami: – Olyan boldog vagyok fiam! Nem is a pénz miatt, egye meg a fene azt a pénzt, hanem, hogy neked sikerült! Hiszen egész életedben arra vártál, hogy megmutathasd, Lugosi Sándor érti a dolgát. Igaz fiam? Lugosi: – Igaz mamikám. Mami: – Gratulálok édes fiam, híres ember lettél! Lugosi: – Gyógyuljon meg minél hamarabb mamikám! 26. helyszín: Nehézipari Minisztérium Cserna: – Egyszóval úgy gondoltuk, hogy ide kerül a Beszerzési Osztályra. Itt a Minisztériumban szépen beletanul. Eszter: – Cserna elvtárs, én hat évig dolgoztam a Mozdony- és Fémipariban… Cserna: – Tudom. Eszter: – Én jól ismerem az üzemet, nagyon jól ismerem. Cserna: – Érdekes. Tegnap Sántha elvtárs azt mondta nekem, hogy szüksége lenne magára. Eszter: – Nem mehetnék én oda? Cserna: – Az a munka kényes és veszélyes. Ott hibák vannak, tehát tapasztalt emberre van szükség. Eszter: – Cserna elvtárs, én szeretem azt a gyárat. És nagyon szeretem a nehéz feladatokat. Cserna: – Hát majd megbeszélem a maga dolgát. Az Ellenőrzési Osztályra kell valaki odalent, aki segít az elvtársaknak. 27. helyszín: gyár (Hartlauer az irodájában beszélget Gosztolával.) Hartlauer: – Na, mit hallott Gosztola? Gosztola: – Jár a szájuk, ezek folyton kombinálnak. Hartlauer: – Mit kombinálnak? Gosztola: – Ez a Lugosi erősebb motorokat kért. Olvasott egy életrajzba valami Bikovról, aztán nem tetszett neki kiadni. Hartlauer: – Hát még mi? Gosztola: – Állítólag ezek ideküldtek valami főkommunistát. Hartlauer: – Ide? Küldhetik! Jól figyeljen Gosztola! Most kell nagyon vigyázni, hogy ez a sztálini műszak ne nagyon sikerüljön nekik. Erre nagyon sokan figyelnek, s ha ezek itt most szégyent vallanak, akkor nekik knyissz. Mondja csak, kit küldtek ezek ide? Gosztola: – Mindjárt kisütöm, tessék csak várni! Következő kép: Munkások beszélgetnek. Egy munkás: – Azt mondják az Ellenőrzési Osztályon van. Lugosi: – Ne félj, megtalálom! Másik munkás: – És azt is mondd meg neki, hogy mióta várjuk azt a hat motort! Lugosi: – Csak bízd rám! Steszl: – És én, akit kirúgott, én is felmegyek, fel én! Következő kép: Az Ellenőrzési Osztályon beszélget Eszter, akit ide helyeztek, és Jóna Gyula. Eszter: – Rendben van Gyuszi, ezt a Hartlauert mindjárt idehivatom. Jóna: – Csakhogy van egy kis baj…Na, szabadság! Eszter: – És Sándor? Jóna:– 154%! 98

(Jóna kimegy az irodából. Meglátja, hogy Lugosi kint várakozik.) Jóna: – Hát te mit csinálsz itt? Lugosi: – Bemegyek ehhez a pofához. Jóna: – Ide? Lugosi: – Hartlauer miatt. Te, milyen? Jóna: – Hát csak eridj be hozzá, majd meglátod! (Lugosi belép felesége irodájába, de még nem tudja, hogy ő az, akit keres.) Eszter: – Na mi van Sándor? Lugosi: – Mi az, te mit keresel itt? Eszter: – Dolgozom. Lugosi: – Én feljöttem, mert beszélni akarok azzal a pofával. Eszter: – Milyen pofával? Lugosi: – Aki idejött a minisztériumból. Eszter: – Hát akkor beszélj velem! Lugosi: – Veled? Miért veled? Hát te lennél az a …vagyis hogy…hát ezt nekem nem mondta senki! Hát akkor… Eszter: – Ülj le Sándor! Már készültem, hogy lemegyek hozzád. Mondd, ez a Hartlauer tiszta ember? Lugosi: – Egy utolsó! Te, kértünk tőle hat motort.. Eszter: – Tudom, holnapra meglesz. Lugosi: – Aztán Steszlt kirúgta. Eszter: – Jóna mesélte. Lugosi: – Bikovot is? Eszter: – Az mi volt? Lugosi: – Tudod, Luckó vett nekem egy könyvet: Bikov elvtárs élete. Szép tőle, nem? Eszter: – Nagyon. Lugosi: – Ezt mutattam neki. Na 1200 méteres sebességgel vág. Hallod? Erre rám förmed, azt mondja, hogy ha idehozzák nekem azt a Bikovot, én annak is megmondom, hogy ilyen nincs! Eszter: – Nem rossz gondolat! Lugosi: – Micsoda? Eszter: – Bikovot idehívni. Holnapután érkezik Pestre. Lugosi: – Az lenne jó! Eszter: – Mami lázas még? Lugosi: – Hát már üldögél. Eszter: – Ebéd után bemegyek hozzá. Lugosi: – Mi? Eszter: – Mondom, bemegyek hozzá. Lugosi: – Nézd Eszter, a dolog úgy áll… Eszter: – Mi az, mi történt? Lugosi: – Az orvos mondta nekem, hogy tartsam benne a lelket. Eszter: – És? Lugosi: – És én azt mondtam neki, én azt hazudtam neki, hogy én vásároltam egy Zephyr kályhát. Eszter: – Igen. Lugosi: – Meg neked egy télikabátot. Eszter: – Igen. Lugosi: – Meg, hogy az újításomat is elfogadták. És, hogy te már otthon lakol, mer’ hogy kibékültünk. Eszter: – Igen. Lugosi: – Hát ehhez tartsd magad. Eszter: – Jól van Sándor, én ehhez tartom magam. Megvesszük a kályhát, a kabátot, és felmegyünk a Galyatetőre üdülni, jó? Lugosi: – Jó. (Összeölelkeznek) Következő kép: Hatalmas transzparenseket tesznek ki a gyár falára: Dicsőség a béke első harcosának! Éljen a 70 éves Sztálin! 99

Következő kép: Ellenőrzési Iroda Hartlauer: – Erre én csak azt mondom, hogy Bittera tanácsos úr… Eszter: – Ezt már tetszett mondani. De panasz van arra is, hogy megtagadta az erősebb motorok felszerelését. Hartlauer: – Meg én, meg én! A munkapadok kapacitása ugyanis… Eszter: – Maga nem tudja, hogy a vállalatvezető elrendelte a motorok kiadását? 24 órát adok önnek! Holnap lemegyek és ellenőrzöm a motorokat! Hartlauer: – De kérem! Eszter: – Panasz van arra is, hogy lebecsüli a munkások újításait. Hartlauer: – Én? Eszter: – Steszl Pálét, Lugosi Sándorét. Hartlauer: – Hát ez rágalom! Bárki megmondhatja, hogy én mindig együtt éreztem a munkásokkal! Eszter: – Én ismerem Önt, mérnök úr! Hartlauer: – Igazán? Honnan? Eszter: – Hét évig dolgoztam ebben az üzemben. Hartlauer: – Hát akkor ön tudja legjobban, hogy… Eszter: – Hogy töltött pisztoly volt a zsebében, úgy járt a munkások közé. Hartlauer: – De az idő múlik, az ember megváltozik. Eszter: – Azt is tudom. Majd kiderül, hogy most mi van a zsebében! Mennem kell a gyűlésre. Következő kép: Este hét óra, gyülekeznek a munkások gyűlésre, de a vezetőség még nem érkezett meg. Mindenki türelmetlen. Lugosiné Eszter fellép az emelvényre. Eszter: – Szaktársak, türelem! Szaktársak, én nem szónokolni akarok. Én csak azt akarom mondani, hogy várjunk türelemmel. 28. helyszín: Nehézipari Minisztérium (A gyár vezetősége Cserna elvtárssal tárgyal.) Kóródi: – Szóval elvtársak a mozdonygyár Sztálin elvtárs szülinapjára legfeljebb egy mozdonyt ajánlhat fel. Dallos: – Ez nem helyes. Mit szól ehhez az ország, és mit szólnának a mi munkásaink ma este?

Kóródi: – Én is ezt mondtam Hartlauer kollégának, de a számok neki adnak igazat. Én nem is merek az elvtársak szemébe nézni! Szóval egy darab gyorsvonati mozdony. Ehhez még a selejt 2 %-os csökkentése. Dallos: – Mi nem selejtet gyártunk, hanem mozdonyokat. Én tiltakozom elvtársak! Mennem kell a gyűlésre. Szabadság! 29. helyszín: gyár, gyűlés Eszter: – Erre az ünnepre készül a földön minden dolgozó, mert ő nekünk szánta az életét! Nappal értünk harcolt, és éjjel miattunk virrasztott! Munkások: – Éljen Sztálin! Éljen Sztálin! Steszl: – Szaktársak, szaktársak! Én azt mondom, dolgozzunk rá a tervre! Ez a mi ajándékunk! Én azt mondom, csináljunk 20 mozdonyt és kész! Munkások: – Hurrá! Dallos: – Elvtársak, most jövök a minisztériumból. Ott előadta Kóródi elvtárs, milyen sok itt a baj. Várni kell szerszámra, ez nincs, az nincs… Munkások: – Úgy van! Úgy van! Dallos: – Sokat áll a gép, döcög a munkaverseny… Munkások: – Úgy van! Úgy van! Dallos: – Ennek véget kell vetni elvtársak! Ha mi elvállalunk 20 darab mozdonyt… 30. helyszín: Nehézipari minisztérium Kóródi: – Egy mozdony a maximum. 100

Cserna: – Idehallgass elvtárs, a VM 15 millió forintot, a Mávag 10 milliót, a Hoffer 50 traktort ajánlott fel. Kóródi: – Nem bírunk többet, egy vasszöget nem! Sántha: – Nem bírunk, hát gyerünk csak a gyűlésre a munkásokhoz! Szabadság elvtárs! 31. helyszín: gyár, gyűlés Dallos: – Én most szavazásra bocsátom a kérdést elvtársak. Hogy azt a 20 mozdonyt elvállaljuk-e. 20 mozdony szaktársak! Ki van mellette? (Mindenki éljenez.) 32. helyszín: Kóródi lakása (Este késő van, csengetnek.) Kóródi: – Jó, jó, jó, jövök már! Szervusz! Dallos: – Szervusz! Kóródi: – Te sem tudsz aludni? Dallos: – Aludni? Hétfőn kijön hozzánk Bikov elvtárs! Kóródi: – És? Dallos: – És a kerületben azt mondták, hogy mi büszkék vagyunk rátok, mi biztosan tudjuk, hogy az a 20 mozdony meglesz. Kóródi: – Meg is lesz! 20 darab. Dallos: – Micsoda? (Megint csengetnek. Kóródi elmegy kinyitni az ajtót.) Kóródi: – Szervusz! Tessék erre! Sántha: – Te is itt vagy Feri? Dallos: – Szervusz! Kóródi: – Ülj le, tessék! Sántha: – Hát akkor megnyitom az értekezletet. Mondd csak, nem lehetne csinálni valamit? Kóródi: – Mit? Sántha: – 10-12 darabot. Kóródi: – 20-at. Sántha: – Mi? Kóródi: – 20-at! Sántha: – És ezt te mondod? Kóródi: – Miért csodálkozol? Sánhta: – Hát azt mondtad, egy vasszöget se. Kóródi: – Mondta, mondtam, meglehet, de ők azt mondták: 20-at! 3000-en mondták! Micsoda erő! Micsoda teremtő erő! És egy mérnöknek ezzel az erővel is számolni kell! Dallos: – Méghozzá előrelátóan Kóródi elvtárs, hogy fejlesszük ezt az erőt, és ne utána kullogjunk! Kóródi: – Igazad van, és ezt nekem tudnom kellett volna! Dallos: – Az a kérdés, hogy fogadjuk Bikov elvtársat? 33. helyszín: gyár Ifjú munkás: – Birman bácsi! Ma jön a Bikov! Azt mondják, 1000 méterrel vág! Birman: – Marhaság! Hát olyan ember nincs! Propaganda! Ifjú munkás: – Propaganda? Birman: – Propaganda hát! Ifjú munkás: – Ugyan, menjen már! Másik munkás: – Gyerekek, itt van Bikov! (Mindenki rohan, hogy láthassa a szovjet sztahanovistát. Egy munkás megállítja a siető Birmant, hogy hova igyekszik.)

101

Birman: – Itt van Bikov! 1000 méterrel vág! Következő kép: Rózsi odarohan Lugosihoz. Rózsi: – Sándor bácsi, Bikov elvtárs ott áll a maga gépénél! Következő kép: Bikovot mindenki körülveszi, és figyelik minden szavát. Tolmács: – Bikov elvtárs azt mondja, nagyon tetszik neki az üzem. Sántha: – Örülünk, hogy tetszik Bikov elvtársnak! (Bikov odamegy a virággal feldíszített gépekhez. Beöltöztetik köpenybe. Beszélni kezd a munkásokhoz. A tolmács fordítja, mit mond.) Tolmács: – Üdvözlöm az elvtársakat! Én Pável Bikov leningrádi esztergályos vagyok. Azért jöttem, hogy bemutassam a szovjet esztergályosok gyorsvágási módszerét. Következő kép: Kóródi az irodájában telefonon beszél.

Kóródi: – Tessék? Igen. Itt van Bikov elvtárs? Igen. Hát persze, hogy érdekel! Hát gondoltam, hogy feljöttök vele. Igaz. Itt nincs esztergapad. Jó. Hát akkor lemegyek. Következő kép: Bikov bemutatót tart. Mindenki feszülten figyeli. Bikov: – Kicsit ti csinálni! Nem nehéz! (A munkások megcsodálják a gépet, amin a szovjet sztahanovista dolgozott. Bikov közben észreveszi Lugosi hajó modelljét. Nagyon megtetszik neki.) Bikov: – Kto gyelál? Lugosi: – Já gyelál. Bikov: – Pá ruszki gávári? Lugosi: – Nye mnogo. Bikov: – Krászivo. Vot málágyec! Nu brávo. Pázsálujsztá. Lugosi: – Vozmitye pázsálujsztá. Bikov: – Szpászibo! Lugosi: – Mozsná táváris? (Elkéri Bikovtól az ő kését.) Forgácstörő! Nagyszerű gondolat! (Kezet fognak) (Lugosi egyből ki is próbálja Bikov javaslatát.) Következő kép: Megjelenik Kóródi főmérnök a gyárban. Kóródi: – Hol van Bikov elvtárs, látni szeretném! Lugosi: – Nézzen ide mérnök elvtárs! 1000 méterrel vágok! Kóródi: – Ez Bikov kése mi? Lugosi: – Nem. Ez az enyém! Amelyik nem szuperált. Következő kép: Bikov Rózsihoz és Birman bácsihoz is odamegy segíteni. Következő kép: Lugosi Kóródinak mutatja a Bikov által javasolt módszert. Lugosi: – Látja, ezt itt Bikov elvtárs mutatta meg. Kóródi: – Forgácstörő. Lugosi: – Az, az. Kóródi: – Tyű a mindenit, hogy ez milyen ötlet! Ha Bikov nincs, ezzel senki nem törődik! Lugosi: – Hát nem bizony! Kóródi: – Hogy én milyen hibát követtem el Lugosi elvtárs! Lugosi: – Miért nem jár le hozzánk az üzembe elvtárs? Kóródi: – Hogy én mér’? Na megállj, most aztán nem szabadultok tőlem! Lugosi: – Hát jöjjön is le főmérnök elvtárs! Következő kép: A falon kiírás hirdeti: A Sztálin műszakra mindenki versenyben áll! Béres Rózsi 107% Következő kép: Hartlauer irodája.

102

Hartlauer: – Ha ez a 20 mozdony elkészül, akkor nekünk fuccs. Megértette? Gosztola: – De hiszen már a 8. is gőz alatt van. Hartlauer: – De a 9-es 10-es nem! A 11-ből és a 12-ből pedig csak a keret kész. Gosztola: – Kitekerik a nyakamat! Hartlauer: – Ha ez a Lugosi szabotál, akkor megy az asszony is. Gosztola: – De hiszen én vettem át a szelepeket mérnök úr, nem lehet! Hartlauer: – Tudja maga, hogy ki volt Varga Pál? Varga Pál kommunista ifjú munkást ’41-ben agyonverték. Tudja ki jelentette fel? Mert én tudom. Na, beszéljen Báránnyal! Gosztola: – Igenis. Hartlauer: – Az ő szelepeit kicseréli a Lugosiéval! Gosztola: – Áteresztheti a gőzt. Tavaly is magától indult el egy mozdony. Hartlauer: – Gosztola, vagy-vagy. Gosztola: – Ebből emberhalál lehet mérnök úr! Hartlauer: – Ne féljen, ha sikerül, maga lesz a műhelyfőnök! Gosztola, kicseréli? Gosztola: – Igenis. Következő kép: Gosztola előadja a tervet Báránynak. Bárány: – Nem lesz ebből baj? Gosztola: – De lesz, csak az a kérdés, hogy kinek. Mit gondol, ki csinálta ezt a szemetet? (A selejtes szelepekre mutat.) Bárány: – Én. Gosztola: – Tévedés. Lugosi Sándor. Egy munkás: – A 9-es, 10-es mozdony szelepeit kérik. Gosztola: – Há’ vigyék ezt itt. (Odaadja nekik a hibás szelepeket.) Következő kép: Lugosiné Eszter telefonál az irodában. Eszter: – Én vagyok Cserna elvtárs. Jól állunk. 8 mozdony a terven felül kész! 4 szerelés alatt, marad 8. Megleszünk Cserna elvtárs! Mit mond, hogy letartóztatták? Hogy Rajk embere volt? Nahát. Végre! Szabadság Cserna elvtárs! Dallos: – Bittera. Következő kép: Hartlauer kilép az irodájából. Odamegy hozzá egy munkás. Munkás: – Mérnök úr a 9-es, 10-es, 11-es mozdony gőzpróba alatt van, nem tetszik jönni? Következő kép: A mozdonyokat próbálják, miközben elszabadul az egyik munkásokkal a fedélzetén. Hatalmas a riadalom. Hartlauer: – Engedjenek! Mi van itt?

Munkás: – A szelepek mérnök úr. Hartlauer: – Mind a három mozdonyon? Munkás: – A második is megindult, mert ilyen szelepeket csinálnak! Hartlauer: – Disznóság! Ez lesz belőle! A sietés, a rohanás, a munkaverseny! Munkás: – Ki csinálta ezt? Másik munkás: – Szabotázs! Munkások: – Gyerünk a gyárba! Következő kép: Mindenki ideges, a munkások a felelősöket követelik. Gosztola: – Azzal kiabáljanak, aki ezt a piszkos munkát csinálta! Munkások: – Hát ki csinálta ezt? Gosztola: – Lugosi! Hartlauer: – Na, a gyorsvágás, itt az eredménye! Lugosi: – Elvtársak, nem én csináltam! Munkások: – Hát akkor ki? Lugosi: – Elvtársak, elvtársak árulók vannak közöttünk! Munkások: – Árulók? 103

Gosztola: – Ő az áruló! Szabotál! Steszl: – Szaktársak, mi 20 mozdonyt akarunk csinálni! Ez a gyár becsülete, ez a mi becsületünk! Aki minket vissza akar tiporni a sárba, az pusztuljon irgalom nélkül! Munkások: – Úgy van! Dallos: – Lassan, lassan szaktársak! Mi kommunisták nem lincselünk, de a bűnösre rátesszük a kezünket! Ki tud erről a szabotázsról elvtársak? Lugosi: – Én. Dallos: – Tessék, Lugosi elvtárs! Lugosi: – Húsz éve vagyok itt elvtársak. Engem sokan ismernek. Tudják rólam, hogy nem vagyok egy utolsó ember. Én mégis elvtársak, súlyos hibát követtem el! Nemrég jött hozzám egy ember. Az elkért tőlem négy darab selejtes szelepet. Ennek az embernek Bárány Jenő a neve. Később láttam, hogy a selejtet átadta Gosztolának. De még mindig nem szóltam. Ez súlyos hiba volt! Csak most látom elvtársak, hogy ezek összebeszéltek, összeesküdtek ellenünk! Mindent összekevertek! Ők zavarják a fémeszterga munkáját! Az ember csak dolgozott és nem volt semmi eredménye! Következő kép: Hartlauer az irodájában izgatottan telefonál. Következő kép: Lincshangulat van a gyárban. Dallos: – Ez az ember, aki a paierista mérnököt visszavétette, és ezt a bandát vezette, ez az ember Bittera tanácsos volt, Rajk László cinkosa! Munkások: – Bitóra! Következő kép: Hartlauer még mindig telefonálni próbál az irodájában. 34. helyszín: Nehézipari Minisztérium (Bittera László tanácsos névtáblája már félre van csúszva az ajtón. Az egykori irodájában csak egy festő dolgozik, mázol. Ő veszi fel a telefont, amikor meghallja, hogy cseng.) Hartlauer: – Na végre Bittera tanácsos úr! Festő: – Ki? Há’ maga nem tudja? Azt a pókot tegnap letartóztatták. 35. helyszín: gyár (Lincshangulat van a munkások között.) Kóródi: – Emberek! Állj! Ne cicázzunk azokkal a fasiszta nyilasokkal! Mi lesz az én 20 mozdonyommal? Holnap 21-e, és itt ez a sok selejt! Ezt ki csinálja meg? Munkások: – Megcsináljuk! Lugosi: – Én csinálom meg elvtársaim! Én hibáztam, én teszem jóvá! Birman: – No-no. Más is szeret ám dolgozni. Majd én is segítek! Lugosi: – Elvtársaim, vállalom! Megtanultam a gyorsvágást Bikov elvtárstól. Sántha: – Tíz ember munkáját egy nap alatt? Meg tudja ezt csinálni? Kóródi elvtárs mondja meg! Dallos: – Ki akarja köszörülni a csorbát! Kóródi: – Megcsinálja Lugosi! Lugosi: – Én, Lugosi Sándor fogadom, hogy a sztálini műszakban nyolc óra alatt a gyorsvágás módszerével egymagam megcsinálom azokat a szelepeket, amiket ezek a gazemberek elszabotáltak! Munkások: – Éljen! Éljen! Következő kép: Mindenki lelkesen dolgozik a gyárban. A falon felirat: Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga! Lugosinak a felesége is segít a munkában, együtt dolgoznak. Bemondják a hangosba: – Figyelem! Sürgős a Győri Vagonból! Kék Zoltán esztergályos az első órában 2300%-ot teljesített. Előre a 20 mozdonyért! Éljen a sztálini műszak!

(Folytatják a munkát. Lugosiékhoz odamegy Sántha vállalatvezető.) Sántha: – Megy szépen a munka? Minden rendben? 104

Lugosi: – Rendben. Megszólal a hangosbemondó: – Éljen a sztálini műszak! Béres Rózsi esztergályos 240%-ot ért el! Előre a 20 mozdonyért! Következő kép: Befejeződik a munka a gyárban. Kóródi odarohan Lugosihoz. Kóródi: – Lugosi! Gratulálok! Nagyszerű volt! 36. helyszín: kórház előtt (Mami a kórház előtt várakozik, este késő van. Odamegy a portáshoz.) Mami: – Ha jönne a fiam, Lugosi Sándor, hát hazamentem. Nem várok tovább. Portás: – Jó, megmondom nénike. Mami: – Köszönöm. 37. helyszín: gyár Eszter: – Igazán szépen csináltad Sándor! Rózsi: – Milyen szépen rendbe jönnek a dolgok! Lugosi: – Jaj! Eszter: – Mi a baj? Lugosi: – A mami. Ma jön ki a kórházból! Eszter: – Jaj! Lugosi: – A Zephyr kályha! Eszter: – A télikabát. Lugosi: – Azonnal intézkednünk kell! 38. helyszín: Lugosiék lakása (Mami hazaér és látja, hogy a kályha a régi, nem cserélték ki.) Mami: – Hát te? Na megállj! (Durcásan leül a hintaszékébe. Ekkor jön egy férfi és hozza az új kályhát.) Férfi: – Jó estét kívánok! Meg tetszett gyógyulni? (Mami nem szól semmit.) Jó estét kívánok! Tessék csak, bent vár a Mami! (Mondja Eszternek, aki ekkor ér haza.) Eszter: – Mami, csakhogy megérkezett! Jaj, csakhogy már itthon van! Hát mikor jött haza? Sándor bement a kórházba! Mami: – Szép tőle! Lugosi: – Mami! Gyula, gyere már beljebb! Jóna: – Örülök, hogy már itthon van! Megfiatalodott! Hát én csak ezért jöttem. Ezt az elvtársak küldik. (Átnyújtja Lugosinak az üdülési beutalót.) Lugosi: – Na de hát én nem vagyok fáradt! Jóna: – Két hét Galyatetőn! Pihenjetek egy kicsit! Lugosi: – Na de hát mondom, hogy… Jóna: – A 14-es alapszerv úgy kívánja, hogy Lugosi elvtárs üdülni menjen! Aztán visszajön, és tovább dolgozik. Hárásó? Lugosi: – Hárásó. 39. helyszín: Lugosiék lakása (Luckó és Rózsi azon gondolkodik, mit csinálhatnak most a szülei Galyatetőn.) Luckó: – Most uzsonnáztak. Szól a zene a Galyatetőn, hat óra. Talán éppen sétálni mentek. Hull a hó, világítanak az ablakok…Te Rózsi, hát milyen szép is az élet! És a házasság is milyen szép! Majd mi is megyünk üdülni, és mi is milyen boldogok leszünk! 40. helyszín: Galyatető

105

(Eszter éppen visszaér az üdülőbe a sétáról.) Eszter: – Nem látta a férjemet elvtárs? Portás: – Nem láttam kérem. Eszter: – Nem értem, azt mondta menjek előre, már jön is. Ez fél tízkor volt, azóta eltűnt, mint a kámfor. Portás: – Tessék megnézni a társalgóban! Következő kép: A társalgóban Lugosi előadást tart a köré gyülekezőknek. Lugosi: – Elvtársak, az élszög mínusz 2 fok. Berajzolom. (Eszter ekkor lép be a társalgóba.) Lugosi: – Ez Bikov elvtárs kése. Na elvtársak, hát most nézzük meg jól a forgácstörőt. Egy fiatal munkásfiú odafordul Eszterhez: – Ez az az esztergályos! A gyorsvágó! Lugosi: – Ezen múlik. És én azt mondom elvtársak, hogy ezt a fordulatszámot még fokozni lehet! Fiatal munkás (Eszternek súgja): – Lugosinak hívják, érti ám a dolgát! (Eszter büszkén néz férjére, könny csordul le az arcán.)

*** (A film keletkezésének körülményeiről: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség 241-244. oldal)

106

Filmismertetők (Összeállította: Gyarmati Gyöngyi)

Kis Katalin házassága Stáblista: Rendező: Máriássy Félix Forgatókönyv: Máriássy Judit Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat Készült: 1650. Bemutató: 1950. december 20. Szereplők: Kis Katalin – Mészáros Ági Varga József – Szirtes Ádám Barna párttitkár – Pécsi Sándor Gortvai főmérnök – Ajtay Andor Vilcsi – Rutkai Éva Kisné – Gobbi Hilda Kis – Makláry Zoltán Vállalatvezető – Sallai Kornélia Tartalom: “Varga József és Kis Katalin életét látszólag végérvényesen összefonta a vidám hangulatú házasságkötés. Sztálin és Rákosi elvtársak képe alatt, azok vigyázó, de szeretetteljes tekintetétől kísérve rendezkedik be a fiatalasszony új otthonukba. »Mi itt mindig boldogok leszünk?« – kérdezi feltekintve rájuk, s nyugszik meg válaszukat sem várva. A vállalatvezetés azonban másként határoz. Jóskát kiemelik, és a gyár tervirodájának vezetőjévé nevezik ki. Igaz, nem sokat ért új munkaköréből, de »a vezetéshez nem elég, ha valaki jó szakember, mi kommunistát akarunk« – nyugtatja meg lelkiismeretét Barna párttitkár. Gortvai főmérnökben az új vezető azonnal ellenséget szerez magának, aki nem tudja megbocsátani Vargának, hogy az ő helyére állították. A termelés akadozik, a Tervhivatal nem küldi a jóváhagyást a tervre. Kiderül, Gortvai fel sem bontotta válaszlevelüket. Jóska nehézségeit Kata is növeli. Rosszul dolgozik, a DISZ-értekezleten passzív, nem hajlandó tanulni, szaktanfolyamokra járni. Számára fontosabb a maga otthona, a saját életét akarja élni. Férj és feleség közt kínos szóváltásra kerül sor, ezt követően Kata csomagol, hazaköltözik. Az üzem szovjet gépeket vár, hogy termelését növelje, s ezek fogadásához új csarnokra van szükség. Gortvai azonban – »szocialista demagógiával« – rábírja Jóskát, hogy előbb tusolót építsenek a munkásoknak, a csarnok ráér. »A külföldi gépek sosem érkeznek pontosan!« – érvel. »Ezek szovjet gépek!« – feleli rá Jóska indulatosan. Kata az üzem »szégyenfoltja« lesz, a faliújságra is »kiszerkesztik«. Ő le akarja tépni a gúnyrajzot, de Barna tetten éri. Ettől kezdve ő veszi kézbe az asszonyka »átnevelését«. Az első intelem: »nemcsak a férjet kell szeretni, hanem a munkásokat is«. Az ő ösztönzésére iratkozik be Kata a szaktanfolyamra, s az eredmény nem sokáig várat magára. Két hónap alatt az addig csupán nyolcvan százalékot teljesítő Kata 200 százalékra tornázza fel teljesítményét. Barna most már nyugodt szívvel tanácsolhatja makacskodó férjnek, hívja vissza feleségét. Megérkeztek a szovjet gépek, de nincs új csarnok, nem tudják fogadni őket. Az asszonyok – Kata vezetésével – felmérik a régi műhelyt, helyet keresnek az új gépeknek. Jóskának is ez az ötlete támadt, az ő tervei szerint csoportosítják át a régieket, s állítják be a 20 új, automata berendezést. Gortvait mindez gyűlölettel tölti el. Betelt a pohár. Bemegy a gyárba, és annak ürügyén, hogy megvizsgálja a gépeket, elrontja az egyiket. A gépen éppen Kata kezd el dolgozni, akit megsebesít az elrontott masina. Nagy baj nincs azonban, a menekülő Gortvait is idejében elfogják. (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 234–235. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 233–237.) 107

Gyarmat a föld alatt Stáblista: Rendező: a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat rendezői és dramaturgiai munkaközössége Forgatókönyv: a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat rendezői és dramaturgiai munkaközössége Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat Készült: 1951 Bemutató: 1951. szeptember 16. Szereplők: Barla mérnök – Bihari József Barláné – Orsolya Erzsi Nyerges, a MAKIRT termelési felelőse – Ladányi Ferenc Kristófi, ÁVH-s vezérezredes – Rajczy Lajos Környe – Suka Sándor Simics – Palotai István Budai őrnagy – Benkő Gyula Pápai – Ajtay Andor Brudermann – Földényi László Dalton – Mányai Lajos Stumpf – Bessenyei Ferenc Tartalom: “A Magyar Kőolajipari Részvénytársaságnál (MAKIRT) kiapadóban vannak a kutak.. Új lelőhelyekre, új kutak fúrására volna szükség, az ország nagyon igényli az olajat. Nyerges, az új termelési felügyelő, akit az MDP Központi Vezetőségének határozata alapján küldtek az olajtelepekre, ezeknek a problémáknak a megoldásán fáradozik. Ami azonban a lábadozó magyar gazdaságnak érdeke, ellentétben áll a »csendestárs«, az amerikai olajipari konszern érdekeivel. A föld mélyében rejlő olajkincs számukra »gyarmat a föld alatt», amelynek – képviselőjük, Mr. Dalton szavaival – »ott is kell maradnia addig, amíg fent meg nem változik a helyzet«. »Akkor aztán az olaj lehet fönt, az ország pedig lent« – filozofál Dalton úr. Jól szervezett gárda munkálkodik ennek érdekében Paul Brudermann alelnök vezetésével, a demokrácia különösen veszélyes ellenfelével, Pápai igazgatóval, aki »álcázott, körültekintő ellenség – írja 1952. február 19-én a Pravdának a filmről szóló ismertetőjében Borisz Galanov –, ért ahhoz, hogy óvatosan, számítóan cselekedjék.« Barla főmérnök, a régi, kipróbált szakember azonban terveivel fenyegeti elképzelésüket. Egy szovjet tudós, Guszev kutatási eredményeit felhasználva kidolgozza a kútfúrás új módszerét, amelyet gyakorlatban is készülnek kipróbálni. Barlát azonban »baleset« éri: munkába menet egy autó elgázolja. Budai, ÁVH-őrnagy vezetésével megindul a nyomozás az ismeretlen tettes után. Az előkészületek azonban nem szakadnak meg Barla balesetét követően sem. A telepen fúráshoz készülődnek. Senki sem sejti, hogy az ellenség beépített ügynöke, a volt jobboldali szociáldemokrata, Stumpf – németes hangzású neve már eleve árulkodó, hajdani volksbundistát sejtet –, akit múltja leleplezésével zsarolnak az akciót irányító Daltonék, kioldotta a fúrófejet, amely a terhelés alatt a legjobb fúrómesterre, Simicsre zuhan és megöli. A bűnös önmagát leplezi le elszólásával, de társai szabadlábon vannak. Mozgalmas hajsza indul gépkocsin az illegális repülőtér felé menekülő ellenség kézre kerítésére, s az bele is szalad az állambiztonságiak csapdájába. Már-már szabadnak érzik magukat, de a repülőtéren ott vár rájuk az ÁVH, így aztán ők is elnyerik megérdemelt büntetésüket.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 239–240. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 237–240.)

108

Első fecskék Stáblista: Rendező: Bán Frigyes Forgatókönyv: Gyárfás Miklós Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat Készült: 1952. Bemutató: 1953. március 5. Szereplők: Patak Pista – Kállai Ferenc Fitos Juli – Kováts Nóra Patak Bertalan – Feleki Kamill Patakné – Ladomerszky Margit Fitos – Makláry Zoltán Bartalos – Tompa Sándor Andorkó – Juhász József Csete – Rozsos István Tartalom: “Patak Pista, a Dunántúli Porcelángyár Fitos-brigádjának tagja ügyes kezű, jó munkás, de csak annyit termel, amennyi könnyűszerrel telik tőle. Főnöke, Fitos bácsi mégis legjobb tanítványának tartja, és büszke teljesítményére. A gyár vezetői már korántsem olyan elégedettek, mint ő: a Fitosbrigád lemarad a brigádmozgalomban. Vezetőjét öreg csigának nevezve, gúnyrajzban szerkesztik ki a gyári faliújságra. Fitosék versenytársa, az Andorkó-brigád – élén a mindig tréfázásra, mókázásra kész névadóval, az első fecskével és két cimborájával, Bartalossal és Csetével – átcsábítja Pistát a műhelyükbe, hogy ezzel bizonyítsa neki és öreg mesterének, mennyivel többre képes. Az öreg Fitos vérig sértődik, de lánya, Juli, Pista imádottja, helyesli döntését. Pistát igazán csak az udvarlás érdekli, csak Julival akar foglalkozni. »Könnyű munkát« vállal Andorkóéknál, túlórázni, korábban bejárni, tanulni nem hajlandó. Apja, Patak Bertalan elrettentő példája lebeg a szeme előtt – »olyan embert akarnak belőlem csinálni, mint az apám« –, akit megszámlálhatatlan funkciója (könyvtáros, sajtófelelős, a szabadságharcos lövészkör és a színjátszó csoport vezetője) miatt a családja sosem lát. Állandóan úton van, vagy a műhelyek közt ingázik, lót-fut, semmire sem jut az idejéből. Andorkó azonban nem az az ember, akit egykönnyen eltéríthetnek szándékától. »Minden emberből lehet jó munkás« – vallja, és vállalja, hogy egy hónapon belül kiváló dolgozót farag Pistából. Ravaszul, emberi gyengeségeire építve hagyja, hogy Pista kivonja magát mindenből, majd hiúságára apellálva Juli előtt, aki lelátogat a műhelybe, hogy Pista ténykedését megnézze, a kellő irányba fordítja becsvágyát, és az eleinte csak egyszerű munkára hajlandó Pistából a legnehezebb feladatra is szívesen vállalkozó előmunkást farag. Patak Pista ráébred, hogy csak tanulással és szorgos gyakorlással lehet eredményt elérni. Most már hajlandó műszak előtt és után túlórázni, hisz azt is megtudja a furfangos Csete révén, hogy Juli csak olyan fiút tud szeretni, akire fölnézhet. Az öreg Fitos, aki, mióta Pista elpártolt tőle, hallani sem akart Juli és a fiú egybekeléséről, végül mégiscsak beadja a derekát. Pista apja is megváltozik: funkcióinak egy részét másokra ruházza, így több ideje marad fiára és feleségére – aki azért, hogy megleckéztesse, maga is munkát vállalt az üzemben.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 249-250. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 248–253.)

109

Civil a pályán Stáblista: Rendező: Keleti Márton Író: Szepesi György, Gulyás Gyula, Csillag István (filmnovella) Forgatókönyv: Békeffy István, Nóti Károly Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Állami Vállalat Készült: 1951. Bemutató: 1952. február 24. Szereplők: Rácz Pista – Soós Imre Teleki Marika – Ferrari Violetta Karikás – Latabár Kálmán Teleki Jóska – Szusza Ferenc Dunai – Görbe János Lajos bácsi – Gózon Gyula Bogdán – Solthy György Kubanek – Pethes Sándor Tartalom: “A Vörös Traktor gyár esztergaműhelyében munkakezdéskor mindenki a helyén van. Izgatottan várják az emberek, hogy a tegnapi eredmények alapján kinek a brigádja kerül fel elsőként a versenytáblára. Mindössze egyetlen esztergapad árválkodik: gazdája, Teleki Jóska, a gyár labdarúgócsapatának ünnepelt sztárja még várat magára. Brigádvezetője, Rácz Pista őt okolja a brigád lemaradásáért. Pista számára csak a munka, a versenymozgalom számít, a sportot és a sportolókat nem sokra becsüli, naplopóknak tartja őket. Emiatt komoly szóváltása támad a későn érkező Telekivel. A futballista megsértődik, összevesznek. Az üzem dolgozói – felismerve az MHK-mozgalom jelentőségét – munka után Rácz Pista vezetésével a sportpályára indulnak. A pályán azonban a labdarúgócsapat tartja edzését. Rácz Pista, a sportfelelős leparancsolja a pályáról a hétvégi mérkőzésre készülő futballistákat. A tiltakozó intézővel, Bogdánnal közli, hogy ezentúl meg kell osztaniuk a pályát az MHK versenyire készülő munkásokkal. Az intéző és Rácz között ezzel kitör a »háború«. A Béke-stafétára az üzem is csapatot állít. Pista a résztvevők között van, de állóképessége nem lévén, majd »belehal« a néhány száz méteres táv lefutásába. A kudarc annál fájóbb, mert szenvedésének tanúja is akad, Marika, Teleki Jóska húga, akiről Pista nem is sejti, kicsoda. A kudarcérzet és a Marika iránt születő rokonszenv arra indítja, hogy az eddiginél többet foglalkozzon a sporttal, testkultúrával. Egy balatoni üdülés jó alkalomnak kínálkozik a különféle sportágak elsajátítására. Karikás »irányításával« veti bele magát a sportolás örömeibe – aki elméletben minden sportot kiválóan ismer, a parton úszást, evezést oktat tanítványának, de se úszni, se evezni nem tud. A Vörös Traktor labdarúgócsapata kupadöntőre készül. Ezt az alkalmat ragadja meg Bogdán, hogy megindítsa a háborút a »civilek« ellen. A sértett telekiben – hiúságát legyezve – elülteti, hogy nélküle a csapat mit sem ér, s biztatja Jóskát, bizonyítsa is be: jelentsen sérültet a döntő meccs előtt. Ő azt is elintézi, hogy néhány napra kórházba kerüljön kivizsgálásra. Valódi célját azonban Teleki előtt sem fedi fel. Egy játékosügynök, Kubanek közvetítésével el akarja adni Telekit egy olasz proficsapatnak, és már kicsempészéséről is gondoskodott. Jóska a kórházi ágyon heverve hallgatja a rádióközvetítést a várva várt kupadöntőről. Az egész stadion lázban ég. A Vörös Traktor a biztos esélyes, de Jóska nélkül szárnya szegett madár. Az eredmény az első félidő végén katasztrofális: a Vörös Traktor vesztésre áll. Marika, aki korábban már értesült bátyjától, hogy nem sérülése, hanem sértődése miatt maradt távol a pályától, riasztja Rácz Pistát. Ő Karikással besiet a kórházba, megszökteti Telekit, s otthagyja helyette Karikást. Karikás a műtőből kénytelen az ablakon át meglépni, ha nem akarja, hogy vakbelét kivegyék. A Telekire várakozó sofőr »elrabolja« a pokrócban kisettenkedő alakot, azt hiszi, hogy a híres futballistával van dolga. Az autóban – a fél szavakból mit sem értő Karikás előtt – leleplezi az összeesküvést, felfedi teleki úti célját. 110

A rémült Karikásnak cselvetéssel sikerül megszöknie a határ felé száguldó autóból, s megérkeznie a második félidő utolsó perceire. A stadionban az első félidő óta nagyot fordult a világ: Teleki megjelenése, játéka szárnyakat ad a csapatnak. A Vörös Traktor győz. A felsült Bogdán azonban nem adja fel. A sportversenyen alattomosan szöget ver az egyik futó cipőjébe, aki belelépve kiállni kényszerül. Helyét azonban Rácz Pista veszi át, s a váltó győztesen fut a célba. Pista és Jóska kibékülnek, Bogdán lelepleződik, s Marikának most már nem kell szégyenkeznie választottja miatt, aki ország-világ előtt bizonyította, hogy már nemcsak kiváló dolgozó, de edzet sportoló is.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 298–300. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 298–304.)

Nyugati övezet Stáblista: Rendező: Várkonyi Zoltán Forgatókönyv: Várkonyi Zoltán, Bacsó Péter Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Nemzeti vállalat Készült: 1952. Bemutató: 1952. január 24. Szereplők: Ákos professzor – Somlay Artúr Kádas – Szirtes Ádám Forgács – Pécsi Sándor Éva – Spányik Éva Kádasné – Sulyok Mária Örvös – Benkő Gyula Lotte – Gobbi Hilda Thompson – Somló István Tartalom: “Ákos professzor, a világhírű ásványkutató a magyar tudomány egyik büszkesége. Intézete élén most olyan műszer előállításán fáradozik, amely a szénvagyon feltárását nagymértékben megkönnyíti. Régi munkatársa, Örvös, és a fiatal kolléganője, Éva segítik kutatásaiban. Ákos a tiszta tudomány művelőjeként nem ismeri a gyakorlatot, annak jelentőségét egyes találmányok megtervezésében és kivitelezésében. A párt ezért egy kiváló szakmunkást állít mellé, Kádast, hogy legyen segítségére abban, hogy a műszer mielőbb elkészüljön. Ákos külföldön élő régi barátja meghívására Nyugat-Berlinbe utazik egy konferenciára, ahová – a tervezettől eltérően – Örvösön kívül Kádas is elkíséri. Ákos becses kincs a magyar népgazdaság számára, vigyázni kell biztonságára, mert értékével az amerikai imperialisták is tisztában vannak. Nem hiába csalogatták Nyugatra, most itt az alkalom, hogy szép szóval, meggyőződéssel, de ha kell, erőszakkal is ott tartsák, a maguk szolgálatába kényszerítsék. A konspiráció már megérkezésekor elkezdődik. A katonai hírszerzés először a gyenge jellemű Örvöst környékezi meg és veszi rá az együttműködésre. Miután kötélnek állt, vele szervezik meg a professzor foglyul ejtését. Barátjára hivatkozva átcsalják a nyugat-berlini amerikai zónába, ahol egy szanatóriumnak álcázott katonai objektumban rázárul a csapda. Kádas, aki apró jelekből ráébredt, mi történt, követi a professzort, de az ellenség karjaiba fut. Az amerikaiak internálják. A táborban azután alkalma van tapasztalni, mit jelent Nyugaton a szabadság. Az amerikaik azonban nem boldogulnak egykönnyen Ákos professzorral. Nem tudják rávenni az árulásra, hazája elhagyására. Színlelt együttműködésre is csak akkor hajlandó, ha Kádast mellé adják. Az internálótáborból kiszabadult Kádas felnyitja Ákos szemét. Leleplezi az összesküvést, rávilágít Örvös kétes, kettős szerepére. Lotte, a német tudós, akit az amerikaiak ugyancsak zsarolnak, mindinkább 111

rokonszenvez Ákossal. Tovább tágítja a professzor látókörét, betekintést enged az imperialisták módszereibe. Ákos – Kádas tanácsára – belemegy az együttműködésbe. Az amerikaiak diadalt ülnek. Sajtókonferenciát hívnak össze, hogy ország-világ elé tárják, a magyar professzor a »szabadságot választotta«. Thompson ezredes, Ákos case officere megszervezi a professzor útját az Államokba. Hajnalban egy autó várja a szigorúan őrzött objektum előtt, hogy a repülőtérre vigye. Kádas tanácsára a professzor és a magyar munkás – kijátszva az amerikaik éberségét – egy órával korábban indul el. Leütik az őrt, elrabolják a kocsit, és elszáguldanak az övezethatár felé, hogy keletBerlinbe meneküljenek. A rászedett amerikaiak későn ocsúdnak, Kádasék előnye tetemes. Hajsza indul utánuk, de ők – némi segítséggel ugyan – a szektorhatár alagútrendszerében egérutat nyerve, már a szocialista Németország fővárosában bukkannak a felszínre. Az amerikai imperialisták terve kudarcot vallott. Ákos egy nemzetközi tudóstalálkozón mondott beszédében vonja le a tanulságokat: legyünk mindig éberek, őrizzük rendületlenül a béke érdekében fellobbantott szocialista tudomány szent lángját.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 305–306. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 304–308.)

Állami Áruház Stáblista: Rendező: Gertler Viktor Forgatókönyv: Darvas Szilárd, Gábor Béla (Állami Áruház operett), Barabás Tibor Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat Készült: 1952. Bemutató: 1953. január 23. Szereplők: Kocsis Ferenc – Gábor Miklós Ilonka – Petress Zsuzsa Glauziusz – Feleki Kamill Dániel – Latabár Kálmán Boriska – Turai Ida Klimó – Horváth Tivadar Dancs – Mányai Lajos Dancsné – Mezey Mária Csorvásy – Pethes Sándor Tartalom: “Reggel 7 óra. Villamosok, autóbuszok szállítják a munkába siető emberek tömegét. Köztük van Ilonka, a Diadal Áruház divattervezője és Kocsis Ferenc is, aki egy öt hónapos tanfolyam után tér vissza munkahelyére. A sors és a tömeg jóvoltából közeli ismeretségbe kerülnek. Ilonka szatyra beleakad Kocsis zakójának gombjába, aki akkor még nem sejti, hogy egy életre foglya marad a bájos ruhatervezőnek. Az áruház nyitásra kész. A tömeg bezúdul a kinyíló kapukon, megkezdődik a mindennapos harc a vevőért. A női és férfi konfekció-osztály ádáz munkaversenyt vív. Vezetőik, Dániel, illetve Klimkó a magánéletben is rivalizálnak: mindketten Dániel szép beosztottjáért, Boriskáért lángolnak. A vevők elégedetlenek a díszítés nélküli, selejtes női ruhákkal. A vita és a veszekedés mindennapos vevő és eladó között. Kocsis a rossz minőséget hibáztatja. Ilonka, a ruhák tervezője ezt személyes sértésnek veszi, megharagszik Kocsisra. A férfiszabóműhelyben is kitör a vihar: Dancs igazgatóhelyettes utasítására – anyagtakarékosság címén – pár centit lecsíptek a zakókból, sok a selejtes holmi, a reklamáció. Dancs igazgatói kinevezését várja, de csalódására a volt raktári dolgozót, Kocsist nevezik ki az áruház élére. Dancs bosszút esküszik. Kocsisra nem kis tennivaló vár. A házi konfekció jól dolgozik, de drágán. A forgalom visszaesett. Az eladók nem tanul112

ták még meg a szocialista kereskedelmi morált, mindent ráerőszakolnak a jóhiszemű vásárlóra, csak hogy fogyjon a készlet. »Éppen úgy adsz el, mint húsz évvel ezelőtt« – tesz szemrehányást az új igazgató a túlbuzgó Dánielnek. »30 éve vagyok kereskedő, ezt nem lehet behozni öt hónapos iskolával« – vág vissza Dániel sértődötten. A félreállított Dancsnál éhenkórász rokona, Csorvásy, a volt földbirtokos kilincsel némi kölcsönért. Dancs kiadná az útját egy konyhában elfogyasztott vacsora után, de értesül barátaitól, hogy az amerikai rádió bemondta, baj lesz a 100 forintosokkal. Dancs ráébred, hogy a szegény rokont a gondviselés küldte. Megbízza Csorvásyt, hívjon össze minden közeli és távoli rokont. Az összesereglett társaságnak bőkezűen osztja a pénzt, arra biztatva őket, másnap mindent vásároljanak össze az áruházban, amire csak telik. A futótűzként terjedő rémhírre a spekulánsok megrohanják az áruházat, felvásárolják a készleteket. Az üres polcok láttán feldühödő tisztességes vásárlók megnyugtatására Kocsis segítséghez folyamodik, árut rendel, csitítja a várakozókat. Dániel azonban elemében van. Úgy érzi, most megmutathatja, milyen eladó ő, akit Kocsis leteremtett. Azt az elvet vallja, az a jó eladó, aki nyáron bundát, télen fürdőruhát is el tud adni. Az ellenkezőjét mindenki tudja. A tömeg fenyegető fellépéseinek következményeitől az áruszállító teherautók érkezése menti meg az áruházat. A becsapott vásárlók csalódott tömege között törnek utat, sok végnyi szövettel a vállukon a szállítók, csapást mérve a rémhírek terjesztőire, a spekulánsokra, a Dancs-félékre. Utóbbi lakására egymás után futnak be a dühödt reklamálók. Elégtételt azonban nem tőle, hanem az ÁVH-tól kapnak: a spekulánsok vezérét áruhalmozásért letartóztatják, s a közéjük nem illő elemektől megtisztított áruházi gárda ünnepi koncerttel teszi emlékezetessé a reakcióra mért csapás sikerét.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 314–315. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 312–317.)

Én és a nagyapám Stáblista: Rendező: Gertler Viktor Forgatókönyv: Palotai Boris Gyártó cég: Magyar Filmgyártó Állami Vállalat Készült: 1954. Bemutató: 1954. november 18. Szereplők: Nagypapa – Gózon Gyula Tóth Berci – Koletár Kálmán Margit néni – Ruttkai Éva Králik bácsi – Balázs Samu Kefehajú – Pethes Sándor Daru – Bikády György Daruné – Kelemen Éva Daru Kati – Vigh Magda Tartalom: “Sztálinváros. A helybeli iskola VII. és VIII. osztályának diákjai kerékpárversenyre készülnek. A pályát izgatott fiúk és lányok koszorúja veszi körül. A mezőny elindult, egyre fergetegesebb iramban róják a köröket. Az izgalom tetőpontjára hág, amikor váratlanul egy toprongyos fiú vág az élboly elé, megzavarva a versenyt. Tóth Berci a jövevény, aki nagyapja keresése közben vetődik a színhelyre. Az öreggel bejárta már – Kőbányától Várpalotáig – szinte az egész országot, de a részeges nagypapa és csavargó, iskolakerülő unokája sehol sem tudott hosszabb időn át megragadni. A VII. osztály ellenségesen fogadja a jövevényt. Orrolnak rá, amiért beállt a versenybe, őt hibáztatják azért, mert elveszítették a viadalt. Csak egy falusi kislány, Daru Kati rokonszenvezik Bercivel. Ő is 113

egyedül érzi magát. Nincs barátja, nem sikerült még beilleszkednie a számára szokatlan városi környezetbe, az osztályközösségbe. Bercit és Katit közös titok fűzi össze: Kati faluról hozott kacsája, Málika. A Daru szülők kitiltották a lakótelepi fürdőszobából, s most a két gyerek egy szigeten rejtegeti és táplálja. Az iskolában vasgyűjtést szerveznek. (»Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!«) Berci most jóváteheti, amit elrontott. A szigeten lovas szobrot fedez fel. Ha sikerül a városba szállítani, megnyerik a versenyt. Ehhez kéri nagyapja és a tudálékos Králik szaki segítségét. Mikor azonban a két gyerek a helyszínre érkezik, a szobornak már hűlt helyét találja: időközben beszállították egy raktárba. Berci és Kati hamarosan felfedezi a helyet, de a telepőr nyakon csípi, és az irodába kíséri a hívatlan vendégeket. Egy fontoskodó hivatalnok jegyzőkönyvet vesz fel, nagyszabású tolvajlást sejt az ártatlan gyermekkaland mögött. Okvetlenkedő kérdéseivel visszatartja Bercit, aki pedig a stadionba sietne, ahol a VII. és VIII. osztály sorsdöntő labdarúgómeccset vív, amit a rádió is közvetít. Az első félidő letelt, a VII. vesztésre áll. A nagypapa és Králik pedig még nincs sehol. Végre megérkeznek, igazolják a fiút. Így nincs akadály, hogy Berci lóhalálában a meccsre siessen. Játékra jelentkezik, s beállásával gyökeres fordulatot vesz a mérkőzés. Csapattársai szárnyakat kapnak, ő maga ontja a gólokat. Nemcsak a meccset nyerik meg, de a fémgyűjtésben is az ő osztályuk diadalmaskodik. Ezek után a megérdemelt elismerés sem maradhat el: Bercinek és Katinak nyakába kötik a vörös nyakkendőt, felveszik őket a csapatba.” (Forrás: Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. 326-327. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 325–329.)

Körhinta Stáblista: Rendező: Fábri Zoltán Író: Sarkadi Imre Forgatókönyv: Fábri Zoltán, Nádasdy László Gyártó cég: Magyar filmgyártó Állami Vállalat Készült: 1955. Bemutató: 1956. február 2. Szereplők: Pataki Mari – Törőcsik Mari Bíró Máté – Soós Imre Farkas Sándor – Szirtes Ádám Pataki István – Barsi Béla Patakiné – Kiss Manyi Samu János – Farkas Antal Czigány Márton – Suka Sándor Dávid doktor – Kozák László Tartalom: “A debreceni vásárban hullámzik a szórakozni vágyó tömeg. Ünneplőbe öltözött férfiak, hallgatag asszonyok, jókedvű fiatalok keresik – ki-ki a maga módján – a szórakozást. Pataki István és Farkas Sándor a lószerszámokat mustrálja. Hámot keresnek, de az árán összekülönböznek a szíjgyártó mesterrel. Bíró Máté a lányok körül legyeskedik, s közben összeütközik régi ismerősével, a falu hajdani orvosával, Dávid doktorral, aki időközben Pestre került, és most kutatóként dolgozik. Máténak kapóra jön a találkozás: a mellékvese-kutatásról faggatja Dávidot, ami őt is foglalkoztatja. Pataki, sógora és Farkas Sándor az asztal körül vitatják a »világ dolgait«, panaszolják a maguk gondját. Elegük lett a »közösből«, az emberek (kivált a »jó gazdák«) kikívánkoznak belőle. Farkas »megszokta már«, hogy a maga ura. Patakit az bosszantja, hogy ő, aki úgy dolgozott a közösben, 114

mintha az a magáé lenne, elszámoláskor mégsem visz haza többet, mint az, aki csak piacra jár. Holott még arra is rá akarták venni, hogy legyen ő az elnök. Ő azonban nem vállalta: az ő feje ne fájjon a más baja miatt. Marit más gondolatok foglalkoztatják. Álmodozik. Magát látja Mátéval, amint hazafelé tartanak, kukoricát morzsolnak, viccelődnek egymással. Apja hangja riasztja fel álmodozásából. A barátnői csábítják, menjen velük szórakozni. Az anyjától könyörgik el, s már szaladnak is együtt tova. Perdül, fordul a hajóhinta Mátéval és marival. A fiatalember a körhintára is felcsalja a lányt. Repül a körhinta. Lent a bámészkodók hada, akiket mari jókedvűen, elmélázva szemlél, míg meg nem pillantja apját a tömegben. Amint leszáll a hintáról apja magához rendeli. »Evvel a Bíró fiúval meg a bandájával most már aztán semmi dolgod. Elegem volt belőlük, legyen neked is!« – mondja. A léggömböt, amit Mátétól kapott, apja szélnek ereszti, ezzel is jelezvén, vége a mulatságnak. Éjszaka van. Farkas Patakiékhoz igyekszik. »Megtörtént! Kiléptünk!« – siet közölni a jó hírt Marival. »Most már rajtunk áll, hogy élünk meg ezután. Én teveled akarok, tudod jól! Ládd csak, egy úton haladunk.« »De hová, mert azt nem nagyon látom« – felel neki Mari. Pataki is megérkezik. A két férfi az asztalhoz ül, mára jövőt tervezik. »Én örülök neki fiam« – válaszolja Pataki, a lánykérést hallván. »Most egymásra szorulunk, összébb húzódunk, de miránk néz a környék!« – teszi hozzá barátságosan. »A lakodalommal ráértek februárig.« Patakiné a konyhában vigasztalja az elkeseredett Marit. Saját életével példálózik: már csak ilyen az asszonysors. Nem ahhoz megy hozzá a lány, akit szeret, hanem ahhoz, akihez kell. Ilyen-e? – kérdez rá Mari. »Ne annak higgy, aki mókázik, az alól kikopik a gazdaság!« Máté váratlan érkezése enyhít némiképp Mari elkeseredésén. De az ő arca is elborul, amint Farkast meglátja. Amikor Patakitól meghallja, hogy »mostan olyan eljegyzést ülnek«, torkára forr a válasz. »Maguk odabenn, mi idekinn. Nem tudunk mi egymásnak már okosat mondani« – toldja meg még két mondattal Patakiné. Máté megsemmisülten elmegy. A térdig érő sárban Máté szekerezik a terménnyel. Előtte Mari halad, kosárral a kezében. Ebédet visz az apjának, aki az elszámoltatóbizottsággal ülésezik. »Nem jól van ez így! – tér rá Máté a mindkettőjüket foglalkoztató témára – Én szeretlek téged!« »Tudod, hogy nem lehet erről beszélni!« – válaszol neki Mari. Közben az elszámoltatóbizottságban Pataki kilépéséről folyik a vita. »Behoztam egy hold lucernát, most semmit nem kapok. 11 hold földet adósság nélkül. Most kiveszek 4000 forint adósságot. Adjátok ide azt a 20 holdas táblát! Egy tagban hoztam be, egy tagban akarom kivinni!« – tajtékzik. Máté, aki eddig hallgatott, most felfortyan. Pataki tán azt hiszi, »azért van a szövetkezet, hogy maguk kedvük szerint ki-belépegessenek?!« A vezetőségnek is kijut a bírálatból: bamba, tunya, rosszul dolgozik. Pataki »betévedt« suhancnak nevezi Mátét. Kis híján ölre mennek. Marit az apja hazazavarja. Az úton Máté várja. Szemrehányással illeti, kérdésekkel ostromolja. »Külön útra mentünk – válaszol neki a lány egykedvűen. – Az történik az emberrel, ami a sorsa.« A Kilenclyukú hídon hosszú kocsisorban halad a lakodalomba a falu népe. Az egyik házban zenekar húzza a talpalávalót. A másikban Máté búslakodik az asztalnál, a barátokkal iszogat, dalolgat. Majd az asztalra csapja a poharat. Lassan felemelkedik, kimegy, be a szomszéd házba. Sándor éppen Marival táncol. Máté az ajtóból figyeli őket, majd lekéri a lányt. Pataki eközben az asztalához szólítja Farkast. Beszéde is van vele. Máté és Mari egyre gyorsabban járják. Már csak ők ketten maradnak a táncolók közül, forog velük a szoba a gyors ritmusú tánctól. Pataki nagyon belefeledkezett a beszédbe, és csak Sándor komor arcára pillantva ébred rá: baj van. Követi Sándor tekintetét, s az ő arca is elkomorul. Sándor késért nyúl a zsebébe, de lefogják a kezét. Mátét sietve kimenekítik a barátai. Mariból kitör az elfojtott feszültségből táplálkozó indulat. »Nekem nem vőlegényem! Nekem nem kell!« Az apja lép hozzá, megpofozza. »Most, amikor a lovat közösbe vettük, a vetést közösen csináltuk! Tudjátok is ti, mit jelent az, hogy újra élni akar az ember!« Megvirradt. Pataki az asztalnál kanalazza a reggelijét. Mari tejet szűr. Ismét szóváltásba keverednek. Pataki a távozó Mari után hajítja a baltát. Az alig valamivel Mari fejétől, egy fába csapódik. A lány ijedtében elejti a kannát és elszalad. A sínek mellett fut, míg Máté be nem éri. Faggatja, mi történt. A szemrehányásból neki is kijut. Az apa egykedvűen fűrészel az udvaron, szinte nem is hallja az időközben odaérkezett Farkas szemrehányását. »A lány megbolondult« – válaszolja neki. Érje be ennyivel. »Hát én ne bolondul-

115

jak meg?« – feleli neki Farkas. Mari érkezik Mátéval kéz a kézben. Pataki figyelemre se méltatja őket, tovább fűrészel. Sándor a balta után nyúl. Kihúzza a fából. Remeg a kezében. Leteszi. Sír. Kalappal a kezében, tántorogva elindul. Máté odalép Patakihoz, és megkéri Mari kezét. »Ti dolgotok« – válaszol neki Pataki. »Az ember élete a saját dolga. Nem is lehet abba beleszólni – hagyja helyben Máté. – De hát ezért örökké nem haragudhat ránk!«” (Forrás: Szilágyi Gábor: Életjel. 297-299. A film keletkezésének körülményeiről: uo. 286-301..)

Ménesgazda Stáblista: Rendező: Kovács András Filmre írta (Gáll István Ménesgazda című regényét): Kovács András Dramaturg: Varga Vera Operatőr: Koltai Lajos Gyártó: Magyar Filmgyártó Vállalat Objektív Stúdiója Gyártás éve: 1978 Szereplők: Busó János: Busó Mátyás: Máthé Kristóf: Schobert: Bazsi: Kábik: Ághi: Eör: Kisbáró: Murom: Görög Imre: Erzsi: Kati: Anya (Busóné): Muromné: Öreg Busó: Hadnagy: Vizi: Braun Miksa: Százados: Gáti: Borbély: Magda: Pálinkás: Keserű: Krajcsovics:

Madaras József Fábián Ferenc Horváth Sándor Sinka Károly Bács Ferenc Bíró Levente Csiky András Gyarmati István Ferenczy Csongor Ambrus András Kátó Sándor Bordán Irén Moór Mariann Petur Ilka Pásztor Erzsi Bihari József Maróti Gábor Horesnyi László Tomanek Nándor Kránitz Lajos Bozóky István Kátay Endre Koszta Gabriella Molnár Tibor Gyenge Árpád Horváth József

116

Tartalom: A történet 1950-ben játszódik valahol a határ mellett. A filmben nem derül ki pontosan, hogy melyik határszakaszról van szó, de a regényben megtudhatjuk, hogy a történet Mohács környékén játszódik egy elképzelt Mohor nevű járási községben, mely nagyon közel esik a jugoszláv határhoz. A község területén működik egy méntelep. A háború után néhány tisztnek, élükön Bazsival (Bács Ferenc) sikerült megmenteni néhány lovat. Többségük olyan ember, aki egész életében lovakkal foglalkozott, máshoz nem is nagyon értenek, és nem is akarnak mással foglalkozni. Ezen a méntelepen folytatódhatna a lovak tenyésztése és a megtizedelt állomány újranemesítése. A hatalomnak azonban más erről a véleménye. Nem nézik jó szemmel, hogy a határhoz ilyen közel együtt éljenek a volt rendszer kiszolgálói. Sőt úgy gondolják, hogy a jövő mezőgazdaságának, a gépesített szövetkezeteknek, már nincs szükségük állati erőre, rövid időn belül úgy is minden szövetkezet fel lesz szerelve traktorokkal. A járási párttitkár Máthé Kristóf (Horváth Sándor) kinevezi pártfogoltját és régi ismerősét Busó Jánost (Madaras József) a méntelep élére. Ő a történet főszereplője. Busó a helyi szövetkezeti vezető és egyben parlamenti népképviselő, Busó Mátyás (Fábián Ferenc) öccse. Gyorstalpaló pártiskolát végzett volna, ha nem rúgják ki. (Vitába keveredett az egyik tanárral, aki azzal vádolta, hogy megrágalmazta a pártot, pedig ő csak a Szabad Nép egyik szövetkezetekre vonatkozó cikkével nem értett egyet.) Kristóf ennek ellenére jó kádernek tartja. Valószínűleg föntről érkezett az utasítás, hogy a méntelep helyzetét meg kell oldani. Nem szabad hagyni, hogy azok a reakciósok azt csináljanak, amit akarnak, a körmükre kell nézni és mindenképpen “ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból”. 1950-ben vagyunk, a személyi kultusz kezdetén és a nagy perek időszakában, ekkorra már megromlott a viszony a szocializmus építésében külön utakon járó Jugoszláviával. Ezért tartják szükségesnek, hogy Busót személyében párthű, és határozott, erőskezű vezetőt nevezzenek ki a méntelep élére. Ez azonban olyan feladat, amihez nem ért. A telepiek idegenkedve fogadják. Nem tartozik közéjük, a hatalom embere, ők pedig ezzel a hatalommal nem fognak sosem megbékülni. Nem is tudják, hogy szólítsák. Ők nem elvtársaznak, uramnak meg nem lehet szólítani, mert sosem volt az. Busó szobájának ajtajára Kábik (Biró Levente) az állatorvos kitesz egy táblát: Telepvezető. Busó nagyon meg van ezzel elégedve, de nemsokára valaki letépi. Busó nagyon ideges, ellenségeskedést lát a dolog mögött. Bazsi a bicska nyomáról felismeri, hogy ez csak az egyik lovász, Murom (Ambrus András) lehetett, akit Busó előtt felpofoz, majd miután kettesben maradnak, megszidja: “Te Barom! Ilyen hülyeségen akarsz…?” Busó érzi, hogy sosem fog a telepiek szívébe férkőzni. Megpróbálja a kihelyezésen lévő lovakat visszaszerezni, de nem sok sikerrel. Tudja, hogy nem ért olyan jól a lovakhoz, mint a tisztek, ezért kér valami szakirodalmat, de Bazsitól egy angol nyelvű könyvet kap, amit nyelvismeret híján nem tud elolvasni. Közben Schobert (Sinka Károly) a helyi járási párttitkárhelyettes, akit fentről helyeztek oda, érdeklődik Busótól az eredményekről. Azt tanácsolja neki, hogy kemény kézzel, erélyesen, határozottan, mindenre oda kell figyelni, de ő valójában nem is tudja, hogy miért van ott. Kristóf 19-es forradalmár. Mohoron ő a járási párttitkár. Nagy tekintélye van a faluban. Tud az emberek nyelvén beszélni, mindenkivel közvetlen, s hatni tud rájuk. A pártbizottság épületében mindig nagy a nyüzsgés, az emberek ki-be járkálnak, Kristóf pedig intézkedik mindenben. Schobert már teljesen más ember. Ő városból oda helyezett, “nadrágos” ember. Nemcsak öltözködésével rí ki környezetéből, hanem viselkedésével is. Neki mindenki elvtárs, senkit sem tegez le. A felsőő pártvezetés nevezte ki, a mohoriak nem ismerik, ezért bizalmatlanok is vele szemben. Schobert a helyiek számára idegen hatalmat képviseli, a Pártot, ami az utóbbi években megváltoztatta a falu életét, míg a közülük kikerült Kristófban sokkal jobban meg tudnak bízni. Ezt bizonyítja az a párbeszéd is, ami Kristóf és a Busó-fiúk apja (Bihari József) között játszódik le. Az Öreg panaszkodik Kristófnak amiatt, hogy a tagosításnál öt darabban kapta meg a földjét. Kristóf nyugtatgatja, Schobert nem ért a földhöz még új, de majd el lesz intézve. A filmben többször is megjelenik az ÁVH. Busó Mátyás, a helyi termelőszövetkezetnek, az Új Barázdának a vezetője, s egyben parlamenti népképviselő is. Rákosi “kérésére” paraszti ruhában jár az országgyűlésekre. A film egyik jelenetében Rákosi elvtárs érdeklődik tőle a szövetkezetről, de ő meglepő módon nem dicsekszik, hanem panaszkodik. Elmondja, hogy nem jól sikerült a műtrágyázás, valamit elrontottak. Másnap hajnalban egy egyenruhás ávós felébreszti, majd beteszik 117

egy kocsiba és elviszik. Az ávósok egész úton nem szólnak egy szót sem. Az ideges Busó azt hiszi, most vége mindennek. Behajtanak egy kőbányába (Recskre utal a szituáció), ahol rabok dolgoznak. Kiderül, csak azért hozták ide, hogy válasszon magának egy agrárszakembert a rabok közül, aki jobban ért a gazdálkodáshoz, és az előző rendszerben gazdatisztként dolgozott. Busó Mátyás ezt az utat egy életre megjegyezte. Egy éjszaka civil ruhás ÁVH-sok jelennek meg Busó Jánosnál, hogy megoldják a telep problémáit, kiemeljék a reakciós tiszti csoport hangadóját. Történik mindez azt követően, hogy Busó elhatározza: döntésre viszi a dolgot a telepiekkel, megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy ne kerülgessék egymást többet, fogadják el, hogy ő a telepvezető és dolgozzanak együtt, végül is mindkettőjüknek az az érdeke, hogy fennmaradjon, és rendesen működjön a méntelep. Ághi (Csiky András), az egyik tiszt, ekkor kapott rossz hírt felesége felől. A többi tiszt is fel van háborodva, elmondják minden bajukat, minden elkeseredésük okát, gyakorlatilag Busó terve nem sikerült. A végén csörög a telefon, Schobert keresi, valószínűleg Busó elpanaszolta neki, hogy nem bír a tisztekkel, főleg Bazsival. Éjszaka megjelenik két civil ávós. Azt mondják, küldték őket, el kell vinniük a főkolompost. Busó nagyon meglepődik, ő nem tud az egészről semmit, fogalma sincs arról, hogy ki küldhette őket. Ebben a szituációban el akarja hárítani az ÁVH-sok beavatkozását, akik őt is megfenyegetik, érzékeltetve vele, hogy nem ő határozhatja meg a telep sorsának alakulását. Felhozzák pártiskolai afférját és azt, hogy nyugati fogságban volt. Közben Ághi felakasztja magát. Az ávósok azt hiszik, hogy őt kellett volna elvinniük, s távoznak. Ezek után a határőrök közelebb járőröznek a méntelephez, mint addig. Busó megpróbálja őket elküldeni. Ez, és néhány más tette némi bizalmat kelt iránta a tiszteknek. Lassan kezdik megszokni. Schobert behívja Busót és közli vele, hogy a méntelepet megszüntetik, illetve beolvasztják az ÚJ Barázdába, ahol továbbra is ő lesz a vezetője, de az emberekre már nincs szükség. Busó szeretné Kristóffal megbeszélni, de őt már elmozdították párttitkári funkciójából, csak annyit lehet látni, hogy elviszi az ÁVH fekete autója. Közben a telepiek is kiderítik, hogy azért nem érnek vissza a lovakkal kihelyezésen lévő tisztek, mert útközben lekapcsolják és letartóztatják őket. Veszekednek Busóval, aki hiába mentegeti magát, hogy ő erről semmit nem tudott. Murom bicskájával leszúrja, meghal. Bazsi átveszi a parancsnokságot, szökni akarnak a határon keresztül. Csak a puskaropogást lehet hallani. Valószínűleg mind odavesznek. A forgatókönyv alapjául szolgáló kisregény: Gáll István: A ménesgazda. Magvető Kiadó, Budapest, 1979. Kritikák, ismertetők a filmről: 1. Almási Miklós: Megújul-e filmművészetünk köznyelve? Filmkultúra, 1978. 6. sz. 5–18. 2. Béládi Miklós: Film és korigény. Jegyzetek a Dialóg Stúdió munkájáról. 1977–1979. Jelenkor, 1980. 5. sz. 428–434. 3. Cseri István: Angi Vera és a többiek. Nemzedéki kiegészítés a Ménesgazda, az Angi Vera és a Márványember kritikáihoz. Kritika, 1981. 9. sz. 6–8. 4. Létay Vera: Pont nélkül. Élet és Irodalom, 1978. 43. sz. 12. 5. Kinek ajánlja Kovács András a Ménesgazdát. Népszabadság, 1978. október 8. 14. 6. Rényi Péter: A regény és a film történelmi szemléletéről. Filmkultúra, 1978. 5. sz. 8–15. 7. Nyerges András: Helyszín: Kelet-Európa, idő 1950. Kritika, 1978. 12. sz. 12. 8. Gyertyán Ervin: Mítoszok és ellenmítoszok. Népszabadság, 1978. október 15. 3. 9. Gantner Ilona, Népszava, 1978. október 12. 6. 10. Rényi Péter: Vita és szövetség. [Cikkek, tanulmányok] Budapest, 1980. 413–424.

118

A kurzus teljesítésének feltételei A 2003/2004. II. szemeszterében vetített és elemzett filmek 2. hét

3. hét

(február 23.) (március 1.)

(a) Angi Vera

(b) Ménesgazda

4. hét

(március 8.)

(c) Gyarmat a föld alatt

5. hét

(március 22.)

(d) Feldobott kő

6. hét

(március 29.)

(e) Becsület és dicsőség

7. hét

(április 19.)

(f) Állami Áruház

8. hét

(április 26.)

(g) Dalolva szép az élet

9. hét

(május 3.)

(h) Civil a pályán

10. hét

(május 10.)

(i) Körhinta

Követelmények 1. Részvétel a szemináriumokon (filmvetítés, vita), a vetített filmek ismerete 2. Szakirodalmi tájékozottság (a korszakot tárgyaló összefoglaló politika- és társadalomtörténeti művek és a dolgozat témájául szolgáló kérdéseket tárgyaló történeti, illetve szociológiai munkák) 3. Szemináriumi dolgozat írása Terjedelem: 8-10 oldal (A/4), számítógépen írva, szerkesztve (12 pontos betű, sortávolság: 1,5) A témaválasztás határideje: február 23. (az első szemináriumon) Beadási határidő: május 20. A választott téma feldolgozásának kritériumai: 1. a téma korabeli és később készült filmeken történő megjelenítésének párhuzamba állítása, ennek alapján az ideológia (propaganda) és a valóság kritikus összehasonlító elemzése, 2. a témakör történeti, ill. szociológiai szakirodalmának felhasználásával, 3. formai követelményként — a diplomadolgozathoz hasonlóan — a felhasznált irodalom közlése (a dolgozat végén) és láb- vagy végjegyzetek készítése. Megjegyzés: A feladat a filmek elemzése a választott téma szempontjából, és nem az utóbbi történeti elemzése a szakirodalom alapján. A történeti irodalom a filmelemzéshez szükséges ismeretek birtoklása szempontjából nélkülözhetetlen, mint a filmelemzés eszköze.

Váalsztható dolgozati témák 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

A család, mint a szocialista közösség egyik típusa A falusi élet átalakítása (TSZ-szervezés, a falu és a tanyavilág modernizálása) A félelem pszichózisa a rendszerben A kultúra szerepe a rendszerben A magánélet és a közélet viszonya A nő helyzetének változásai a proletárdiktatúrában A nők vezető pozíciókban. A női káderek A párt, ill. pártvezetők szerepe a társadalom életének irányításában A sport szerepe a rendszerben (tömegsport, élsport) A társadalmi szervezetek (DISZ, Úttörő) helye, szerepe a rendszerben 119

11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22.

Az ÁVH és módszerei Az osztályellenség Az új értelmiség kinevelése Az új rend hívei (típusok) Fiatalok a vezetésben Hatalom, közjó, egyén Közerkölcsök, érzelmi élet, szexualitás az ötvenes években Paraszti élethelyzetek, paraszti mentalitás Magyarországon 1948-1958 Politikai, gazdasági vezetők és az ÁVH Politikai nézetek, egyéni érdekek konfliktusai a családon belül Régi és új párttagok és a káderek (Kik kerülnek vezető pozíciókba?) Társadalmi típusok és viseletek. A divat.

Ajánlott irodalom Jelmagyarázat: Az egyes munkák után [betűjelzéssel] utalunk azokra a filmekre, melyek elemzéséhez nélkülözhetetlen vagy fontos háttér-információt adnak az adott szakmunkák. Kötelező jellegűek a kövérített betűvel kiemeltek.

Összefoglaló történeti munkák •

• • •

• • •

Gyarmati György: Politika és társadalom 1945-1989 között. In: Magyarország a XX. században. Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Főszerk: Kollega Tarsoly István, Babits Kiadó, Bp., 1996. 140-250. (Fénymásolat a Társadalomtudományi Szakkönyvtár olvasótermében) [valamennyi] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp., 1999. 333-395. [valamennyi] Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története. Magyar századok sorozat. Pannonica Könyvkiadó, Budapest, 2000. 20. századi magyar történelem. Egyetemi tankönyv. Szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos, Korona Kiadó, Bp., 1997. (Második, bővített kiadás) 269-332., 411-430. [valamennyi] Izsák Lajos: Rendszerváltástól rendszerváltásig. Magyarország története 1944-1990. Kulturtrade, Bp., 1998. [valamennyi] Feitl István – Izsák lajos – Székely Gábor (szerk.): Fordulat a világban és Magyarországon 19471949. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. Gyarmati Gy. – Botos J., - Zinner T., - Korom M.: Magyar hétköznapok Rákosi Mátyás két emigrációja között 1945-1956. Minerva, Bp., 1988. [valamennyi]

Általános szociológiai és társadalomtörténeti munkák • • • •

•

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Bp. 2001. [valamennyi] Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Gondolat, Bp., 1982. [valamennyi] Örkény Antal: A társadalmi mobilitás történelmi perspektívái. Valóság 1989. 4. sz. 20-33. Benda Gyula: Budapest társadalma 1945-1970. In: Magyarország társadalomtörténete III. (19451989). Válogatott tanulmányok I-II. Szerk.: Fokasz Nikosz és Örkény Antal, Új mandátum Kiadó, Bp., 1999. II. 8- 31. Andorka Rudolf: A magyar községek társadalmának átalakulása. In: Magyarország társadalomtörténete III. (1945-1989). Válogatott tanulmányok I-II. Szerk.: Fokasz Nikosz és Örkény Antal, Új mandátum Kiadó, Bp., 1999. II. 107-113. [b,d,i] 120

•

• • • •

Szelényi Iván: Társadalmi egyenlőtlenségek az államszocialista redisztributív gazdaságokban. In: Magyarország társadalomtörténete III. (1945-1989). Válogatott tanulmányok I-II. Szerk.: Fokasz Nikosz és Örkény Antal, Új mandátum Kiadó, Bp., 1999 I. 308-319. Szabó Ildikó: Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Tekintet Könyvek, 1991. . [valamennyi] Szabó Ildikó: A pártállam gyermekei. Tanulmányok a magyar politikai szocializációról. Új Mandátum, Budapest 2000. [valamennyi] Varga László: Az elhagyott tömeg. Tanulmányok 1950-1956-ról. Cserépfalvi-BFL, Bp., 1994. Tamasi Mihály: Bibó István az 1945 utáni magyar társadalomfejlődésről. Múltunk 1999. 2. sz. 101-115.

Filmtörténet •

• • • •

• • • • • • • • • • •

•

Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség. A magyar játékfilm története, 1945-1953. Magyar Filmintézet, Budapest, 1992. (Fénymásolat a Társadalomtudományi Szakkönyvtár olvasótermében) [valamennyi] Szilágyi Gábor: Életjel. A magyar filmművészet megszületése, 1954-1956. Magyar Filmintézet, Bp., 1994. (Társadalomtudományi Szakkönyvtár olvasóterme) [valamennyi] Rubicon c. folyóirat 1993/7. száma (filmtörténeti tematikus szám) [valamennyi] Varga Balázs (szerk.): Játékfilmek. Hungarian feature films 1931-1997. Magyar Filmintézet, Budapest, 1998. Varga Éva – Kresalek Gábor: Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Á. Varga László (szerk.): Vera (nem csak ) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Hajnal István Kör, 1995. Supplementum. Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994. Osiris-Századvég, Budapest, 1994. Gombár József – Karcsai Kulcsár István (szerk.): A magyar film három évtizede. A Mokép és a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum közös kiadása, Budapest, 1978. Karcsai Kulcsár István – Veress József (szerk.): Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar játékfilmje. Magyar Filmintézet / Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. Kende István: Pozitív hősök filmjeinkben. In: Fejezetek a magyar film történetéből 17. kötet. A magyar film (1945-1957). Magyar Független Film és Video Szövetség, Budapest, 1990. Nemes Károly – Papp Sándor: A magyar film 1945-1956 között. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. Budapest, 1980. Nemes Károly: A magyar film útja. Uránusz Kiadó, Budapest, 1999. Nemes Károly: A szocialista film ábrázolási problémái. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1980. Nemes Károly: Sodrásban… A magyar film 25 éve 1945-1970. Gondolat, Budapest, 1972. Rainer M. János – Kresalek Gábor: A magyar társadalom a filmen (Társadalomkép, érték, ideológia) 1948-1956. I. Szellemkép 1990/2 Rainer M. János – Kresalek Gábor: A magyar társadalom a filmen (Társadalomkép, érték, ideológia) 1948-1956. II. Szellemkép 1990/3 Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő. A magyar film története és helye az egyetemes kultúrában, párhuzamos kitekintéssel a világ filmművészetére. Magvető, Bp., 1984. [valamennyi] Veress József: Kétszáz film. Magvető Kiadó, Bp. 1969. [valamennyi]

Ideológiatörténet • •

Ormos Mária: Boldogságideológiák a XX. században. Magyar Tudomány 1994/10. [valamennyi] Kornai János: Hatalom és ideológia. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.

Politikatörténet 121

Eseménytörténet •

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.

•

A desztalinizáció problémái Magyarországon 1953-1956 (Urbán Károly, Rainer M. János, Litván György tanulmányai), Társadalmi Szemle 1992/6. sz. 73-95. [i]

•

Vásárhelyi Miklós: Az első meghiúsított reformkísérlet. Az 1953-as kormányprogram. Medvetánc 1988./2-3. sz. [i]

Intézmény- és szervezettörténet Államszervezet általában • • • • • • •

Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Rt. Budapest 1992. [valamennyi] Bihari Mihály: Magyar politika 1945-1995. (A magyar politikai rendszer történetének főbb szakaszai a második világháború után) Korona Kiadó, Bp., 1996., 19-67. [valamennyi] Gyarmati György: A kampány-szocializmus állama. In: A magyar államiság első ezer éve. Szerk.: Font Márta – Kajtár István. Pécs 2000. 239–263. [valamennyi] Magyar alkotmánytörténet. Szerk.: Mezey Barna, Osiris, Bp., 1995. 359-371. [valamennyi] Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Közgazdasági és Jogi K., Bp. 1989. (Különösen: 2772.) [valamennyi] Vonyó József: A terror rendszere – avagy a rendszer terrorja? (kézirat a Társadalomtudományi könyvtárban) [valamennyi] Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Szerk.: Balogh Sándor, Gondolat, Bp. 1986.

ÁVO – ÁVH • • •

• •

• •

A Történeti Hivatal évkönyve 1999. Szerk.: Gyarmati György, Történeti Hivatal, Bp. 1999. 73146. (az államvédelmi szervekről) [b,c,d,f,h]) Gyarmati György: A politika rendőrsége a Rákosi-korszakban, 1945–1956. In: Beszélő 2000. 910. sz. 85-94. [b,c,d,f,h] Gyarmati György (szerk.): Az államvédelem a Rákosi-korszakban. Történeti Hivatal. H. n. 2000. (Palasik Mária, Gyarmati György, M. Kiss Sándor, Kajári Erzsébet, Baráth Magdolna tanulmányai és a dokumentumok) [b,c,d,f,h] ÁVO – ÁVH – III/III. Zord idők. A politikai rendőrség történetéből. Rubicon, 2002/6–7. sz. Müller Rudolf: A politikai rendőrség tájékoztató szolgálata 1945–1962. In: Trezor 2. A Történeti Hivatal évkönyve, 2000–2001. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest, 2001.111– 136. [b,c,d,f,h] Farkas Vladimir: Nincs mentség. Interart, Bp., 1990. [b,c,d,f,h] Berki Mihály: Az Államvédelmi Hatóság. Bp., 1994. [b,c,d,f,h]

Törvénytelenségek: kitelepítések, koncepciós perek • • •

• • • •

Srágli Lajos: A MAORT. Olaj — Gazdaság — Politika. Útmutató, Bp., 1998. [c] Papp Simon: Életem. 2. kiadás. Zalaegerszeg, 2000. [c] Katona Klára: A MAORT története a fordulatok éveiben Magyarországon. In: Trezor 2. A Történeti Hivatal évkönyve, 2000–2001. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest, 2001. 137–158. [c] Törvénytelen szocializmus. A Tényfeltáró Bizottság jelentése. Szerk.: Révai Valéria, Zrínyi, Bp., 1991. Zinner Tibor: Adalékok a magyarországi koncepciós perekhez. História Klub Füzetek 3. Zinner Tibor: Büntetőjog és hatalom. Múltunk 1998. 2. sz. 183-205. Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Európa-História, Bp., 1989.

A állampárt 122

• • • •

Vonyó József: A terror rendszere – avagy a rendszer terrorja? (kézirat a Társadalomtudományi könyvtárban) [valamennyi] A Magyar Dolgozók Pártjának határozatai 1948-1956. Főszerk.: Izsák Lajos, Napvilág, Bp., 1998. [valamennyi] Bihari Mihály: Magyar politika 1945-1995. (A magyar politikai rendszer történetének főbb szakaszai a második világháború után) Korona Kiadó, Bp., 1996., 19-67. [valamennyi] T. Varga György: Adalékok és szempontok a Magyar Dolgozók Pártja hatalmi helyzetéhez. Múltunk 1998. 2. sz. 175-182.

Pártirányítás, káderpolitika • • • • • •

Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere. Valóság 1991. 2. sz. 51-63. [a,b,c,d,e,f,g,h] Gyarmati György: Káderpolitika a Rákosi-korszak tanácsrendszerében, 1950-1953. Magyar Tudomány 1998. 10. sz. 1183-1194. [a,b,c,d,e,f,g,h] Szakadát István: Káderfo(r)gó. A hatásköri listák elemzése. Társadalmi Szemle 1992. 8-9. sz. 97120. [a,b,c,d,e,f,g,h] Íme a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle 1992. 3. sz. 73-95. [a,b,c,d,e,f,g,h] Vonyó József: A terror rendszere ― avagy a rendszer terrorja? (kézirat a Társadalomtudományi könyvtárban) [a,b,c,d,e,f,g,h] Kovács M. Mária – Örkény Antal: Káderek. (Szociológiai Füzetek 52.) ELTE Szociológiai Intézet, Bp. 1991. [a,b,c,d,e,f,g,h]

Társadalmi és tönegszervezetek • • •

Vonyó József: A terror rendszere – avagy a rendszer terrorja? (kézirat a Társadalomtudományi könyvtárban) [valamennyi] Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Szerk.: Balogh Sándor, Gondolat, Bp., 1986. Beránné Nemes Éva - Kajári Erzsébet: A szociáldemokrácia kérdése a szakszervezetekben (1948-1956) Múltunk 1990. 3. sz. 129-142. [a]

A korszak gazdaságtörténete • • •

• • • •

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700–2000. Dialóg Campus Kiadó, Bp, – Pécs, 2002. 322–374. [c,d,e,g,h,i] Gunst Péter: Magyarország gazdaságtörténete (1914-1989). Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 19992. [c,d,e,g,h,i] Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. In: Magyarország társadalomtörténete III. (1945-1989). Válogatott tanulmányok I-II. Szerk.: Fokasz Nikosz és Örkény Antal, Új mandátum Kiadó, Bp., 1999. I. 37-55. [c,d,e,g,h,i] Szakács Sándor: Hatalom és gazdaság az ötvenes években. Múltunk 1998. 2. sz. 165-174. [c,d,e,g,h,i] Belényi Gyula: A sztálini iparosítás emberi ára 1948-1956. Szeged, 1993 [d,e] Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963. Szeged, 1996. [d] Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. In: Nikosz, Fokasz – Örkény Antal (szerk.): Magyarország társadalomtörténete III. (1948-1989). Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.

A falu, a mezőgazdaság és az agrártársadalom • •

A magyar agrártársadalom a jobbágyfelszabadítástól napjainkig. Szerk.: Gunst Péter, Napvilág, Bp., 1998. [b,d,i] Tar Imre: A parasztság társadalmi-termelési viszonyainak átalakulása 1930-1985. Kossuth, Bp., 1987. [b,d,i] 123

• • • • • • •

Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956. Békéscsaba, 1992. [d,i] A Történeti Hivatal évkönyve 1999. Szerk.: Gyarmati György, Történeti Hivatal, Bp. 1999. 209230. (a kulákkérdésről [b,d,i]) Nagy József: A kulákkérdés és megoldása az 1948-1953-as években. Múltunk 1999. 3. sz. 4197. [b,d,i] Závada Pál: Kulákprés. Bp., 1986. [b,d,i] Závada Pál: Teljes erővel. Agrárpolitika 1949-1953. Medvetánc 1984. 2-3. sz. [b,d,i] Nagy József: A szántóföldi művelés állami irányítása és a paraszti gazdálkodás feltételei az 1950-es években (1949–1956). Századok, 2001. 5. sz. 1075–1124. [b,d,i] Honvári János: A gépállomások helye és szerepe a mezőgazdaság állami irányításában az 1950-es években. Megjegyzések és kiegészítések Nagy József tanulmányához. ― Nagy József: Válasz. Századok, 2002. 1. sz. 207–236. [b,d,i]

Életszínvonal, életmód • • •

•

Berend T. Iván: Gazdaságpolitika – életszínvonal 1951-ben. História, 1984/2. 15. [valamennyi] Sipos Péter: Közhangulat 1951-ben. História, 1984/2. 16. [valamennyi] Áremelés és sajtópropaganda (Összeállította: Juhari Zsuzsa). História, 1984/2. 17. [valamennyi] Árak és bérek Magyarországon 1950–1982. (Összeállította. Gyarmati György – Váradi László). História, 1984/2. 17. [valamennyi]

Család, nő, gyerek és a politika • Schadt Mária: “Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pannónia Könyvek, Pécs, 2003. [a,e,f,h] • Schadt Mária: A diktatúrák nőideáljai. IN: Fischer Ferenc – Majoros István – Vonyó József (szerk.): Dél-Európa vonzásában. Tanulmányok Harsányi Iván 70. születésnapjára. University Press, Pécs, 2000. [a,e,f,h] • Pető Andrea: Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből 1945-1951. Seneca, Bp., 1998. [a,e,f,h] • Tóth Eszter Zsófia: “ Ennyi idő egy férjből is elég, hát még egy gyárból” – A gyári identitás munkások és munkásnők életút-elbeszéléseiben. Múltunk, 2003. 3. sz. 75–106. [a,e] • Tóth Eszter Zsófia: “Mi lesz akkor, ha meggyökerezek?” A vándorlás és a visszavándorlás megéléstörténetei munkásnők életút-elbeszéléseiben. Korall 13, 2003. Szeptember, 49–64. • Gyarmati Gyöngyi: Nők, filmek, hatalom az 1950-es években. Múltunk, 2003. 3. sz.107–131. [a,e,f,h] • Palasik Mária: A magyar nők a műszaki felsőoktatásban, a mérnöki pályán és a műszaki tudományokban a XX. században. Múltunk, 2003. 3. sz. 132-158. [e] • Farkas Gyöngyi: “Gyertek lányok traktorra!” Női traktorosok a gépállomáson és a propagandában. Korall 13, 2003. Szeptember, 65–86. • Társadalmi nemek képe és emlékezete Magyarországon a 19-20. században. Szerk.: Pető Andrea. Budapest, 2003. (Gyarmati Gyöngyi, Schadt Mária és Bodnár Ilona tanulmányai) • Somlai Péter: A szabad szerelemtől az ellenőrzött magánéletig. Családpolitika a Szovjetunióban 1917 után. Társadalmi Szemle 1990/6. [a,e,f,g,h] • Aries, Philippe: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Gondolat, Bp., 1987. • A női nem. Tények és kérdőjelek. Szerk.: Sullerot, E., Gondolat, Bp. 1983. • Gyáni Gábor: Női munka és család Magyarországon. Történelmi Szemle 1987-88. 3. sz. 366378. [c,e,i] • Haug, Rigga: Feminizmus és marxizmus. Eszmélet 32. sz. 27-44. • Kelly-Gadol, Joan: A nemek társadalmi viszonyai. Aetas 1993. 4. sz. 139-153.

Kultúrtörténet 124

•

• • • • • • • • • • •

Standeisky Éva: Kultúra és politika Magyarországon (1945–1956). In: Vonyó József (szerk.): Társadalom és Kultúra Magyarországon a 19-20. században. Pannonia Könyvek – Magyar Történelmi Társulat, Pécs, 2003. 121-138. [valamennyi] Standeisky Éva: Hivatás és pártpolitika. Kommunista értelmiségi magatartásformák. Mozgó Világ, 1999. 1. sz. 106–115. A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Szerk.: György Péter és Turai Hedvig. Corvina, Budapest, 1992. [valamennyi] Valuch Tibor: A magyar művelődés 1948 után. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Osiris, Budapest, 1998. 460-542. [valamennyi] Urbán Károly: Révai, a kultúrdiktátor. Rubicon 1993/7. [c,e,f,g,h] Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra, Budapest, 1952. Kovalcsik József: Rigmusköltészet – csasztuska (1950-1953). In: Valóság 1986/3. [f,g,h] Tokaji András: Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon, 1945–1950. [f,g,h] Kulcsár-Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945-1991. Bp., 1993. Ladányi Andor: Felsőoktatási politika, 1949-1958. Bp., 1986. Magyarország a XX. században. Főszerk: Kollega Tarsoly István, Babits Kiadó, Szekszárd, III. művelődés és kultúra [f,g]) 1998. Zenei élet, kultúrpolitika 1949. Jemnitz Sándor naplójából. História, 1984/2. 29–31. [f,g]

Sporttörténet • • • • • • • • • •

Földes É., - Kun L., - Kutassi L.: A magyar testnevelés és sport története. Sport, Bp., 19893 [h] A magyar sport negyven éve. Szerk.: Szalay Péter. Sportpropaganda, Budapest, 1985. [h] Kun László – Sipos Attila: A sport Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1979. [h] Kutassi László: A Magyar Kommunista Párt sportpolitikája 1944-1948. Kossuth, Budapest, 1987. [h] Terényi Imre: A szocialista munkás testkultúra Magyarországon. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978. [h] Popov – Szrebnyickij: Sport a Szovjetunióban. Sport, Budapest, 1979. [h] Rónay Tamás: A magyar foci legendája. Múzsák Kiadó, Budapest, 1993. Magyarország a XX. században. Főszerk: Kollega Tarsoly István, Babits Kiadó, Szekszárd, III. (sport[h]) 1998. Sipos Péter: Sport és politika 1949-1954. História, 2003/8–9. sz. 16–20. [h] Horváth Zsolt: Kinizsi, Bástya, Vörös Lobogó. A sportegyesületek államosítása, 1949–1951. História, 2003/8–9. sz. 21–25. [h]

125