Erdélyi menekült
A
z 1940-es években szörnyűséges idők jártak. Emberek millióit hurcolták el vallási és koholt okok miatt. Néhányuknak sikerült hamis papírokkal bujkálniuk. Ibi is kapott Tamási Emese barátnőjétől papírokat, és most már a negyedik lakásban, Lili barátnőjénél, lakik. Lili kisfia, Balázs, Baba néninek szólítja. Balázska a pajtásaival a közeli téren szokott játszani, legtöbbször fociztak. Ma, mikor hazajött mesélte, hogy egy igazi felnőtt csatlakozott hozzájuk. Megkérdezte tőlük, ki tudja megmondani, hol lakik, hogy hívják a szüleiket és kik tartózkodnak még a lakásukban? Balázs büszke volt, mert meg tudta mondani: – A szüleim, a nagyiék és Baba néni, aki erdélyi menekült. Lilike megijedt.
84
– Ibikém! Tovább kell menned! Nem maradhatsz nálunk! Veszélyes! – Még meddig kell, az egyik lakásból a másikba költöznöm?! – fohászkodott Ibi. Mikor lehetek újra Glück Ibolya? Ibi sietve csomagolt, mert úgy vette észre, hogy az egyik lakó sokáig nézte a lépcsőházban, sőt meg is állította: – Hölgyem! Olyan ismerős. Nem találkoztunk már valahol? Ibi – illetve Emese – elhárította a kérdezősködőt, mert neki is ismerős volt a lakó. Azon gondolkozott, hogy honnan lehet az ismeretség. Iskolából, egyetemről vagy talán valamelyik újság szerkesztőségéből? Mert Ibi újságíró volt. A cikkei sok lapban megjelentek. Sok emberrel találkozott, ha csak futólag is. A szakmája, a hivatása – mert az újságírást hivatásának tekintette – megkövetelte. Ez már az ötödik lakás, ahol Emese papírjaival bujkálok. Mariska, Lili barátnőm szobalánya, fogadott be társbérleti lakásába, ahol a kislányával lakik. Régről ismer85
jük egymást. Tudja, hogy most Tamási Emesének hívnak, és hogy Erdélyből jöttem, a front elől menekülök. Mariska megígérte, hogy beírat a Lakónyilvántartási könyvbe és a házmesternek elmondja, hogy befogad magához egy szegény erdélyi menekültet. – Ez keresztényi kötelességünk, hogy segítsük a rászorulókat, hiszen mi is keresztények vagyunk – mondta Mariska a házmesternek. Mariska mindent jól átgondolt. A társbérlőjének, a kislányának is megmondta, hogy ezentúl hárman laknak az ő szobájukban. – Csak két sezlon van! – mondta a társbérlőnő, aki szintén régi ismerőse, falubelije volt Mariskának. A hallban is van egy fekhely. Oda is fekhet a kislánya vagy az új lakó. Ibinek két csomagja volt. Gyalog, nem sietve, hogy feltűnést ne keltsen, hamarosan megérkezett Mariskához az Izabella utcába. Ibi csengetett. Mariska ajtót nyitott. Mosolyogtak, majd bemutatkoz86
tak egymásnak mintha most találkoztak volna először. – Jó napot! Tamási Emese vagyok! – Tudom kedvesem! Már vártam! A társbérlőnő is kinézett az ajtóhoz. Látta, hogy Mariska az új lakót fogadja. Ibi a társbérlőnőnek is bemutatkozott: – Jónapot! Tamási Emese vagyok! – Hiszen ez a Glück Ibi! Rám már itt nincs szükség. Megyek, folytatom a vasalást – gondolta a társbérlőnő. Ibi, illetve Emese jól érezte magát Mariskánál. Mariskáékkal reggelizett, ebédelt és vacsorázott. Szerényen éltek. Mindent csak jegyre lehetett kapni, de Mariska mindent megosztott vele. Ibi még a Hétfő Reggel című újsághoz is hozzájutott. A szomszéd rendelte meg és miután elolvasta, bedobta hozzájuk. – Bárcsak ne dobta volna be! – gondolta Ibi, mikor az 1944. április 17én megjelent lap került a kezébe. Ebben a lapban jelent meg az a cikk, hogy „Ki a zsidó”. 87
Sírás fojtogatta, mikor elolvasta, mert eszébe jutott, élénken, kisgyermekkori emléke. 1914-ben kitört az első világháború Származásra és vallásra tekintet nélkül, minden hadköteles férfit besoroztak. Az édesapját is. Ibi három éves lehetett, mikor értesítést kaptak, hogy az édesapja hősi halált halt. – Még csak meg sem ismerhettem az apámat. – gondolta Ibi. Arra élénken emlékezett, hogy rokonok, barátok, ismerősök jöttek az édesanyjához részvétet kifejezni, vigasztalni. Sokan még ennivalót is hoztak. 88
Az édesanyjának nem kellett főzni. – Ibi élénken emlékszik, hogy milyen sok ember volt a lakásukban, mégsem volt egy hang, sem zaj. Mindenki zokniban vagy harisnyában volt. Ibi a hároméves kis gyermekfejével nem értett semmit, csak nagyon félt. – Miért nincs a néniken és bácsikon cipő vagy papucs? Félelmében bebújt az asztal alá és vitte magával a kedvenc babáját, Pannikát is. Ibi emlékezett, hogy az asztal alatt a babáját vigasztalta: – Látod Pannikám! Én sem sírok. Ne sírj te sem, én majd megvédelek. Ibi most 30 éves fejjel, sőt korábban is, sok mindent megért, megértett. De azt most sem tudja megérteni, hogy 1914-ben még vallás és hovatartozás nélkül mindenkit egyenrangú állampolgárnak, magyarnak tartottak, az édesapját is, aki hősi halált halt! Ibi 18 éves korában, az édesanyja biztatására római katolikus vallású lett.
89
Főleg azért, hogy bejuthasson az egyetemre, a bölcsészetre. Újságíró akart lenni. Ahhoz kellett az egyetemi végzettség. – Most meg kölcsön kapott papírokkal költözöm az egyik lakásból a másikba. Pedig a vallásom római katolikus, csak az egyik nagyszülőm zsidó volt és így engem is annak számítanak. Csengetett a postás. Ibi szaladt ajtót nyitni. – Ajánlott levelet hoztam Glück Ibolyának. Alá kellene írni az átvételt. Mariska is hallotta a postás szavait. Ibit félretolta és a postáshoz fordult: – Postás bácsi! Ismer bennünket. Itt nincs Glück Ibolya nevű lakó! Az albérlőmet Tamási Emesének hívják. – Írja a levélre: A címzett ismeretlen, vissza a feladónak. – intézkedett Mariska. Ibi ekkor elhatározta, hogy elköltözik Mariskától. Nem akarta bajba sodorni a lányával együtt. Az egyik újságíró kolléganője a közelben lakott és felajánlotta Ibi90
nek, lakjon nála Tamási Emese néven, amíg a Vörös Hadsereg felszabadítja a várost. Már hallatszik a közeledő csatazaj. Ibi megköszönte Mariska segítségét. Még a társbérlőnőtől is elköszönt. Fogta a csomagjait, de még mielőtt elindult volna Mariskához fordult: – Kedves Mariska! Lenne egy kérésem, az utolsó. Kísérjen el a Rózsák terére, de ne mellettem jöjjön, hanem mögöttem, mert ha esetleg igazoltatnának, nehogy Glück Ibolya névre megforduljak, vagy megálljak. Ismer, tudja, hogy a Tamási Emese nevet milyen nehezen tudtam megtanulni. Ha odaérünk el se köszönjön tőlem csak menjen tovább. Ugye megteszi? Mariska elkísérte Ibit és egy kis kerülővel hazaért. A társbérlőnője örömmel fogadta: – Mari, jó hogy az albérlője elment. Megismertem ám! Ugye a Glück Ibi volt?
91
