Az ópiumháborúkból (1840–1860) gyõztesen kikerülõ Brit Birodalom több egyenlõtlen szerzõdés elfogadására kényszerítette Kínát. A sort folytatta az Egyesült Államok, Franciaország, Belgium, Norvégia, Svédország és Oroszország is. A szerzõdéskötõk sorában az utolsó európai hatalom az Osztrák–Magyar Monarchia volt, amelynek delegációja 1869 augusztusában érkezett Kína partjaihoz. A küldöttség útja innen Japánba vezetett.
Kereskedelmi szerzõdések a Monarchiával több ezer éves keleti kultúrák életét a 19. század közepétõl felforgatták a nyugati kapitalizmus értékei, amelyek számukra korábban idegenek és elfogadhatatlanok voltak. A nyugati behatolás élharcosa a Brit Birodalom volt. Miután szemet vetett az Indiától keletre fekvõ mesés birodalmakra, bomlasztó és züllesztõ ópiumcsempészetet követõen gyors és kíméletlen háborúban kényszerítette térdre Kínát. Mivel ilyen hatalmas területen lehetetlen kiépíteni a gyarmati adminisztrációt, így érdekeik érvényesítésére a nemzetközi jog másik eszközét, az egyenlõtlen szerzõdést vették igénybe.
A
Nagyhatalmi érdekek A hatalmas keleti területek a Nyugat számára kettõs szerepet töltöttek be. Egyrészt igényelték nyersanyagaikat és azokat a termékeket, amelyeket nagy haszonnal lehetett az európai piacokon értékesíteni. Másrészt felvevõpiacként is fontosak lettek. Ehhez biztosítani kellett, hogy a termékek akadálytalanul áramolhassanak a két ország között (eszközei: az alacsony vámtételek). Elejét kellett venni annak is, hogy egy késõbb szerzõdõ fél elõnyösebb helyzetbe kerülhessen, erre szolgált a legnagyobb kedvezmény kötelezõ megadása.
Az elsõ szerzõdés Japánnal A 19. század középsõ harmadában Indokína, a Maláj-félsziget, a kelet-indiai és csendes-óceáni szigetvilág és Burma államalakulatainak szuverenitását felszámolták a gyarmatosító hatalmak. Kína mellett csak Sziám (a mai Thaiföld) és Japán tarthatta meg állami létét úgy, hogy a rájuk kényszerített egyenlõtlen szerzõdés biztosította a nyugati államok jogi, politikai és gazdasági fölényét. Japán a brit gyarmati terjeszkedés szempontjából másodlagos szerepet játszott Kína mellett. Ugyanakkor föld-
Ópiumháborúk z ópiumot Kínában a Tang-kor (Kr. u. 618–906) óta használták orvosságként, de behozatalát az udvar 1729-ben megtiltotta. Ennek ellenére a portugálok, majd – egyre nagyobb tételeket szállítva – az Angol Kelet-indiai Társaság folytatta a csempészést Indiából. A nyugatiak elõl elzárkózó Kínában ezzel próbálták megvetni a lábukat. Az ópium importjának katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményei lettek (az ezüst gyors ütemû kiáramlása, árának emelkedése). Ezért 1839 márciusában Kína ismét betiltotta a behozatalt, és az ország területére becsempészett nagy mennyiségû kábítószert megsemmisítette. Ez robbantotta ki az elsõ ópiumháborút (1840–1842) Anglia és Kína között. Az angolok tagadták, hogy támogatják az ópiumkereskedelmet, hadiflottájuk jelenlétét a kínai vizeken a „szabad kereskedelem” és az „angol alattvalók biztonságának védelmével” indokolták. Az angol hadihajók 1841-ben elfoglalták Kantont, megszállták Sanghajt, Csencsiangot és megjelentek Nanking elõtt. 1842. augusztus 29-én Kína rákényszerült, hogy aláírja a nankingi szerzõdést, amelynek fõbb pontjai: Kína 21 millió dollár jóvátételt fizet; megnyitja öt kikötõjét (Kanton, Fucsou, Ningpo, Amoj, Sanghaj) Anglia hajói elõtt, ahol széles jogkörrel bíró brit konzulok lehetnek jelen; Hongkong szigetét átengedik brit területnek. Az ópiumkereskedelemmel a szerzõdés nem foglalkozott, így folytatódhatott az illegális kereskedés. Rövidesen hasonló jogokat csikartak ki Kínától a franciák és az amerikaiak is.
A
16
Montauban, francia parancsnok vezetésével szétverik a kínai csapatokat a második ópiumháború idején
1856–1858 között került sor a második ópiumháborúra, amelynek eredményeként (tiencsini szerzõdések, 1858) Anglia és Franciaország, majd az USA és Oroszország újabb kikötõket nyittattak meg, és legalizálták az ópiumkereskedelmet is. Megnyílt a Jangce völgye, és a nagyhatalmak jogot kaptak, hogy Pekingbe diplomatákat küldhessenek. 1860-ban újabb angol–francia támadásra került sor, amely Tiencsin és Peking elfoglalásához vezetett. Kína, bár hivatalosan „független” maradt, kénytelen volt szuverenitásának jelentõs részérõl lemondani a külföldi hatalmak javára.
F. I.
rajzi elhelyezkedésénél fogva megkerülhetetlen tényezõ volt az Egyesült Államok számára. Így 1853-ban az USA csendes-óceáni hadiflottája azzal az utasítással érkezett meg a mai Tokiói-öböl bejáratához, hogy szerzõdéses viszonyt kényszerítsen ki a húzódzkodó japán állami hivatalnokokból.* Az 1854-ben létrejött szerzõdés amerikai konzul delegálásáról rendelkezett. Townsend Harris konzul 1856-ban érkezett meg Japánba, és azonnal megkezdte tárgyalásait egy kereskedelmi szerzõdés lehetõségeirõl. Bár a „barbár” nyugatiak felbukkanása Japánban mélyreható politikai változások folyamatát indította el, a sógun kormánya hajlott arra, hogy elfogadja az amerikai érvelést. Az utolsó lökés a második ópiumháborút lezáró tiencsini szerzõdések (1858) híre volt. Harris kifejtette az aggodalmaskodó japán hivatalnokoknak, hogy amennyiben nem írják alá a már megfogalmazott megállapodást az Egyesült Államokkal, úgy Nagy-Britannia meg fog jelenni Japán partjainál rettenetes flottájával, és pusztító háborút követõen egy sokkal császár 1868 áprilisában közzétett es- szerzõdés érvényességét kiterjesztették elõnytelenebb szerzõdést fog a szigetor- küjének legfontosabb pontjai azt szor- az Északnémet Szövetségre is. Az szágra kényszeríteni. galmazták, hogy Japán nyitott legyen a Osztrák–Magyar Monarchia delegációJapán így 1858-ban megnyitotta ka- világra, tanuljon a külföldtõl. ja – külpolitikai szempontból – kedvepuit a nyugati hatalmak elõtt. Az elsõ zõbb idõpontban nem is érkezhetett szerzõdés itt is láncreakciót váltott ki, A Monarchia expedíciója volna Kínából Japán partjaihoz, mint és egymás után jelentkeztek a nyugati 1869 szeptemberében. hatalmak (Hollandia, Oroszország, 1868 szeptemberében Svédország–NorEz a korszak azonban a Monarchia Anglia, Franciaország, Portugália, Po- végia és Spanyolország kötött kereske- történelmének elhúzódó válságát is jeroszország, Svájc, Belgium, Olaszor- delmi szerzõdést Japánnal. 1869 ja- lentette. A birodalom dezintegrászág és Dánia) az amerikaiakéhoz ha- nuárjában a Poroszországgal kötött ciójának veszélye csak a magyarokkal sonló igényeikkel. történt kiegyezés után szûnt Az amerikai követ, W. Leonhart és kísérete A külfölddel folytatott kapmeg, ráadásul ez az idõszak bevonulása Jokohamába, 1861. Japán könyvillusztráció csolatok népszerûtlensége és a Ausztria számára külpolitikaikialakult gazdasági zûrzavar lag kudarcokkal volt tele. miatt a Tokugava-sógunátus 1859-ben a születõ olasz állam, hatalmi rendszere összeropmajd 1866-ban a kialakuló népant. 1867–1868 fordulóján az met állam ejtett komoly csorbát ellenzék legaktívabb fiatal poliaz osztrák büszkeségen és nagytikusai vették át a hatalmat. A hatalmi státuson. radikális reformok célja: Japán Már az 1850-es években felne juthasson Kína sorsára, és merült a Monarchia tengeréfelvehesse a versenyt a nyugati szeti-kereskedelmi köreiben a hatalmakkal, elkerülve a félgyarkelet-ázsiai államokkal való mati státust. A verseny szabákapcsolatfelvétel gondolata. Az lyait viszont a Nyugat diktálta. 1868-as költségvetésben szereA részvétel egyik feltétele a pelt is egy javaslat (sanghaji és nyitottság volt. Az új (Meidzsi) edói konzulátusok létesítése), de elvetették. 1868 márciusában a kancellár kezdeményezésére a * Lásd Kiss Sándor írását e számunkkülügyi, a hadügyi és a kereskeban! (A szerk.)
17
Osztrák–magyar expedíció: Egyiptom, Japán, Peru „Donau” fregatt, élén von Wiplinger kapitánnyal és az „Erzherzog Friedrich” korvett von Pitnert parancsnokkal 1868. október 18-án reggel fél nyolckor hajózott ki Triesztbõl. Az expedíció célja kereskedelmi kapcsolatok kialakítása volt. A hajóparancsnokok mellé titkári és kereskedelmi bizottságokat rendeltek. A 13 kereskedelmi szaktudósítóból és diplomatákból álló küldöttségbe 5 magyart delegáltak: Bernáth Géza követségi attasét, Hengelmüller László fõkonzulátusi attasét, Cserey Manó és Kaas Ivor kereskedelmi szaktudósítóAnton von Petz kat, valamint Xantus Jánost, a neves földrajztudóst. expedícióparancsnok A hajók a Jóreménység fokát megkerülve Szingapúron keresztül jutottak el Sziámba, ahol 1869. május 17-én kötötték meg az elsõ kereskedelmi és hajózási szerzõdést. Ezt követõen a küldöttség három hónapot idõzött Kínában, ahol hasonló szerzõdést kötöttek (1869. szeptember 2.). Szeptember 16-án reggel Japán partjaihoz értek, a kora délutáni órákban befutottak Nagaszaki kikötõjébe, majd október 2-án Jokohamába. Október 6-án a küldöttség Tokióba hajózott. Alexander von Siebold angol követségi tolmács segítségével Petz expedícióparancsnok és segédtisztje, báró Benkõ, valamint a küldöttség többi tagja a japán kormány által rendelkezésükre bocsátott követségi épületben szállt meg. Tiszteletükre elhangzott a császári és királyi himnusz, valamint felvonták a Monarchia lobogóját. Másnap a Tokiói-öböl egyik gyönyörû parkjában lévõ Hama Goten (Hama Rikjú) császári rezidencián formálisan is megkezdõdtek a tárgyalások. Petznek a japán külügyminiszter-helyettessel, Teradzsima Munenorival folytatott megbeszéléseibe bekapcsolódott Szava Nobujosi külügyminiszter is. Párhuzamosan bizottsági tárgyalások is folytak. Az osztrák–magyar küldöttséget október 16-án Meidzsi császár is fogadta. Petz admirális német nyelvû beszédét Alexander von Siebold fordította japánra, a császár beszédét pedig a japán tolmács angolra. A fogadáson a császár és császárné, valamint a Monarchia küldöttségének tagjai megajándékozták egymást. A fõ ajándék Ferenc József császár carrarai márványból készített életnagyságú szobra volt, valamint kristályvázák, egy pohárkészlet, egy díszes magyar nyeregszerelvény, osztrák érme- és fotógyûjtemény, a császárné pedig egy csodálatos kivitelû Bösendorfer zongorát kapott. A szerzõdést 1869. október 18-án írták alá, a császárt egyik rokona, Komacu herceg képviselte. Ezután Petz visszatért Jokohamába. Innen a hajók útjai kettéváltak. A „Donau” fregatt november 14-én hagyta el Japánt, és Dél-Amerika felé indult, ahol a kelet-ázsiaihoz hasonló szerzõdéseket kötöttek (Peruval 1870 májusában, Chilével júniusban, Argentínával októberben, Uruguayjal decemberben). A másik hajó pedig – az idõközben megnyílt Szuezi-csatornán keresztül – visszaindult Európába. SZ. I.
A
18
delmi miniszter tárgyalásokat folytatott egy expedícióról. A költségek fedezésére Ignaz von Plener kereskedelemügyi miniszter 250 ezer forintot javasolt. 1868. július 17-én Ferenc József császár és magyar király jóváhagyta a tervet. A felfedezõút vezetését báró Anton von Petz ellentengernagyra bízták. Osztrák–magyar közös expedícióról lévén szó, Magyarország vállalta a költségek 30%-át. A magyarok feltétele szerint az út közös lobogó alatt valósult meg – így Magyarország tudathatta a keleti világgal önálló államiságát. (Az osztrák–magyar közös kereskedelmi lobogó két egyenlõ nagyságú mezõbõl állt, melyek egyikén az osztrák, a másikon a magyar színek szerepeltek, bennük a megfelelõ címerpajzsokkal.)
A „minta”-szerzõdés A kelet-ázsiai kérdésekben a vezetõ szerep a briteké volt, ezért az osztrák–magyar diplomácia elõzetesen egyeztetett velük Európában, majd a helyszínen, Tokióban is. Ha az angolok változtatni szerettek volna a saját szerzõdésük szövegén vagy nagyobb elõnyöket szerettek volna elérni, akkor annak a legegyszerûbb módja az volt, hogy egy új szerzõdõ fél szerzõdésébe belefoglalták ezeket az új elemeket, amelyek automatikusan érvényessé váltak a többi hatalomra is. A Japán és az Osztrák–Magyar Monarchia között 1869-ben megkötött kereskedelmi és hajózási szerzõdés a legutolsó volt ebben a sorban, így ez a szerzõdés vált az egyenlõtlen szerzõdések legkiérleltebb, végleges változatává. Késõbb mintapéldányként használták. A szerzõdés összesen 24 cikkbõl, 11 határozatból és a vámtarifalistából állt. Kulcsfontosságú volt benne a legnagyobb kedvezmény jogának biztosítása. Evvel a Monarchia elérte, hogy jogilag ne kerüljön versenyhátrányba Japánban a többi rivális európai hatalommal szemben. Szintén nagy jelentõsége volt a konzuli bíráskodás intézményének. Az 5. cikk a polgári ügyek kérdését tisztázza, a 6. cikk a büntetõügyek körében írja elõ a konzuli jogszolgáltatást. Az egyenlõtlen szerzõdések harmadik ismérve, a vámautonómia korlátozása a vámjegyzékben érhetõ tetten. A bevi-
teli cikkek közül 89 tételt nevesítettek, amelyekre alacsony, kötött vámtételt határoztak meg (pamut, pamutfonal, vászon, különbözõ nyersanyagok), 18 tétel a vámmentes áruk listájára került, köztük a ruhanemûk, nyomtatott könyvek. Külön kategóriát képeztek azok az árucikkek, amelyeknek meghatározott vámtétele (5%) volt. A kiviteli termékek között alacsony, de kötött vámszintje volt 55 terméknek (awabi, halcsont, fa, hosszú metélt, papír, „saki” [japán bor], tengeri algák, selyembogártojások, selyemgubók stb.). Felsorolták az 5%-kal megvámolandó termékeket (bambusz, faszén stb.) és a vámmentes árukat is. Ez utóbbi kategória mindössze két tételt tartalmazott, de jelentõsége annál nagyobb volt: a vert arany és ezüst vámmentesen áramolhatott ki Japánból. A vámjegyzékben szerepelt a tiltott termékek kategóriája is. Ez Japán hatalmas diplomáciai sikere volt a legelsõ szerzõdés óta. A sógunátus jól ismerte a kínai eseményeket, ezért már az amerikaiakkal folytatott tárgyalásokon kikötötték: a kínai tragédia közvetlen elõidézõje, az ópium nem kerülhet be az országba. Ez a kikötés minden szerzõdésben szerepelt. A kérdés jelentõ-
ségét nem lehet túlértékelni. Ez idõ tájt Kínában tetõzött az ópium forgalma, aminek következtében nagy mennyiségben áramlott ki az országból a nemesfém, a közigazgatásban a korrupció óriási méreteket öltött, és a társadalom legszélesebb rétegeit döntötte anyagi és erkölcsi romlásba a kábítószer. Japán ezt elkerülte. A szerzõdés többi pontja a kereskedelmi tevékenység mikéntjét szabályozta. A 3. cikkben meghatározták azokat a kikötõket és városokat, ahol az osztrák–magyar kereskedõk lakhattak és tevékenykedhettek. Azt is pontosan leírták, hogy milyen körben mozoghattak szabadon, ez általában a nyitott városok 40 km-es körzetére korlátozódott. A 4. cikk a Japánban tartózkodó osztrák–magyar alattvalókat vallásuk szabad gyakorlására jogosította. A letelepedésükre kijelölt területen e célból épületeket is állíthattak. A japán diplomácia sikerét jelentette a 21. cikk. Ez rövid idõn belül lehetõséget biztosított Japán szerzõdésmódosítási igényeinek bejelentéséhez. A Monarchiával kötött megállapodást követõen Japán több egyenlõtlen szerzõdést már nem kötött. A tárgyalások során kiderült: a japán diplomácia
Az Ivakura-misszió Bécsben z Osztrák–Magyar Monarchiába akkreditált elsõ japán követ, Szano Cunetami 1873. április 27-én adta át Ferenc József császárnak és apostoli királynak megbízólevelét. Ezt követõen, 1873 júniusában érkezett Bécsbe az Ivakura Tomomi vezette misszió. Ekkor zajlott – Japán részvételével – a bécsi világkiállítás, ami kedvezõ légkört teremtett a tárgyalásokhoz.
A
nem csupán ellenállni igyekszik a nyugati hatalmaknak, hanem a nemzetközi jog szabályait és normáit elfogadva megpróbál igazodni az új rendhez, és ez szükségképpen Japán szerepének és helyének újraértelmezését is magában hordozta.
Az alkalmazkodás lépcsõfokai A 19. század második felében egyremásra érkeztek haza Amerikából és Európából azok az ifjak, akiket a nyugati jogrend tanulmányozására küldött a japán kormány. A féléves amerikai tanulmányúton tartózkodó Itó Hirobumi, Japán késõbbi elsõ miniszterelnöke 1871 márciusában például feljegyzést küldött a kormánynak, melyben beszámolt a védõvámokról folytatott tanulmányairól. Ekkortájt figyelt fel a japán kormány a vegyes bíróságok felállításának a lehetõségére is, ami a nyugati hatalmak Egyiptommal folytatott tárgyalásain merült fel. Sorra születtek a kormánynak szánt feliratok, amelyek kifejtették az egyenlõtlen szerzõdések lényegét, és javaslatokat tettek a szerzõdések revíziójára. Mindez nagyszabású diplomáciai offenzívára késztette a japán kormányt. Ennek viszont elõ-
Szano küldetésének is a világkiállításon történõ japán megjelenés irányítása, szervezése, valamint Ivakura tárgyalásainak elõkészítése volt a célja. Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminisztere június 5-én tisztelgõ látogatáson fogadta Ivakurát, majd a császári és királyi pár a küldöttség tiszteleIvakura Tomomi, tére díszvacsorát a misszió vezetõje adott a schönbrunni kastélyban. Andrássy és Ivakura között a hivatalos tárgyalásokra június 15-én került sor. A japán küldöttség vezetõje felvetette a vámtarifa-egyezmény és a konzuli bíráskodás kérdését. Bécs azonban már korábban egyeztette álláspontját Londonnal és Párizzsal, s a többi európai hatalomhoz hasonlóan elutasította a szerzõdésmódosítást. Andrássy kifejtette, hogy a Monarchia és Japán kapcsolatai kiválóak, és a kormány ezen nem óhajt változtatni. A japán erõfeszítések tehát még hiábavalónak bizonyultak. SZ. I.
19
feltétele volt a japán jogrendszer hozzáigazítása az európaihoz, amit elsõsorban francia és német jogászok segítségével oldottak meg. 1871 szeptemberében kihajózott Jokohamából minden idõk legnépesebb japán diplomáciai küldöttsége. Élén az udvari arisztokrata Ivakura Tomomi állt, s tagja volt a Meidzsi-kormányzat vezetõ tisztségviselõinek színe-java, Itó
Hirobumi, Ókubo Tosimicsi, Kido Takajosi és több tucat szakértõ. A delegáció céljául tûzték ki, hogy végiglátogatva a világ összes jelentõs fõvárosát, tárgyalásokat folytasson az egyenlõtlen szerzõdések revíziójáról. A népes delegációnak a diplomáciai tárgyalások mellett volt még egy küldetése. Számos szakértõ azért kísérte el a politikusokat, hogy elsõ kézbõl szerez-
A kínai–japán háború, 1894–1895 orea állandó konfliktus forrásává vált a két ázsiai hatalom, Kína és Japán számára. 1894-ben az évtizedes hatalmi harc Koreában polgárháborúba torkollott. A lázadás leverésébe Kína beavatkozott, mire Japán is megindította a csapatait. A nagyhatalmak semlegességet vállaltak. A háború 1894 júliusában kezdõdött, és – a Nyugat legnagyobb meglepetésére – Japán modernizált hadserege könnyedén legyõzte a kínai óriást. 1895 tavaszára elfoglalták egész Koreát, a Liaotung-félszigetet, Vejhajvej kikötõjét, szétverték a kínai flottát, behatoltak Dél-Mandzsúriába és már Pekinget is veszélyeztették. Kína békére kényszerült: Japán javára lemondott Tajvan szigetérõl, a közelében lévõ Penghu-szigetekrõl és a Mandzsúria déli részén lévõ Liaotung-félszigetrõl, nagy jóvátételt fizetett, elfogadta Korea Kínától való teljes függetlenségét, és ugyanolyan egyenlõtlen diplomáciai és kereskedelmi privilégiumokat adományozott Japánnak, mint amilyeneket a nyugatiak is kicsikartak tõle. Japán túlzott térnyerése felkeltette a nagyhatalmak figyelmét, az aláírt békeszerzõdés pedig kiváltotta Németország, Oroszország és Franciaország egyesült fellépését. Követelték, hogy Japán adja vissza a Liaotung-félszigetet Kínának „a béke és Kína egységének megõrzése érdekében”. Japánnak ekkor még nem volt más választása. Három évvel ezután ugyanezen hatalmak a Japántól visszakövetelt kínai területeket foglalták el: az oroszok a Liaotung-félszigetet, Nagy-Britannia Vejhajvej kikötõjét.
K
F. I. Kínai küldöttség és orosz tanácsadóik meghódoló pózban Itó Szukejuki japán tengernagy elõtt, Vejhajvej elfoglalása után, 1895. november. Japán propagandakép
20
zen információkat a fejlett Nyugat minden vívmányáról. Bárhol, ahol megfordultak, alaposan feltérképezték az adott ország politikai rendszerét, közigazgatását, gazdaságát. Behatóan tanulmányozták a börtönöket, a csatornarendszert, az oktatási intézményeket, a sportlétesítményeket, gyárakat, üzemeket, hivatalokat, egyszóval mindent, amit valamilyen formában meghonosíthatónak véltek hazájukban is a sikeres modernizáció érdekében. Az 1870-es évek végén Japán megkezdte regionális hatalmi politikája alapjainak lerakását. 1876-ban õ is egyenlõtlen szerzõdést kényszerített Koreára. Amikor a szerzõdések konkrét megfogalmazásai és tételei kerültek szóba a tárgyalásokon, a mintát az Osztrák–Magyar Monarchiával megkötött szerzõdés szolgáltatta.
Az egyenlõtlen szerzõdések korrekciója Japán létrehozta nyugati típusú törvényrendszerét, alkotmányos állami rendszert épített ki, és az európai államokhoz hasonlóan kabinetrendszerben gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Az ország gazdasága is hasonló változásokon esett át, hadserege pedig a legerõsebbnek és a legmodernebbnek számított a térségben. Mindez azonban még mindig nem lett volna elég a jogi emancipációhoz, ehhez a kelet-ázsiai térségben meginduló nagyhatalmi versengés kellett. Az Orosz Birodalom a 19. század utolsó harmadában egyre határozottabban folytatta politikai, katonai és gazdasági térnyerését Kelet-Ázsia északkeleti részén. Nagy-Britanniának sem voltak eszközei megállítására. Mivel az orosz terjeszkedés Tokió számára is fenyegetést jelentett, London és Tokió érdekei találkoztak, és Japán végre alkupozícióba került. London számíthatott Tokióra az orosz terjeszkedéssel szemben, ennek azonban ára volt: a szerzõdésrevízió. A tárgyalások évekig elhúzódtak. Végül röviddel a Koreai-félsziget fölötti hegemóniáért folytatott japán–kínai háború kirobbanása elõtt (1894) Londonban John W.
Kimberley külügyminiszter és Aoki Súzó londoni japán követ aláírta az angol–japán revideált kereskedelmi és hajózási szerzõdést. A vámtarifaszabályzat kivételével megszüntették a japán szuverenitást sértõ cikkelyeket. Ezt követõen gyors egymásutánban születtek meg a hasonló új szerzõdések a többi európai hatalommal. Az Osztrák–Magyar Monarchia ez alkalommal is az utolsó volt a sorban. 1894 augusztusában megkezdték a Monarchiával beindítandó tárgyalások elõkészítését. Japán tekintélyét megnövelte, hogy 1896-ban Kínával szemben megnyerte a háborút, és ekkorra érvényes új szerzõdése volt minden nagyhatalommal. Az elhúzódó tárgyalások sikerre vezettek, és 1897. december 5-én Bécsben Goluchowski és Takahira aláírták az új kereskedelmi és hajózási szerzõdést. A magyar parlament 1898-ban, XXXII. tc.-ként iktatta törvénybe. Az új szerzõdés a jogszolgáltatás területén egyenlõ jogokat biztosított, ám a vámrendszerben még mindig Japán számára kedvezõtlen díjtételeket szabott meg. Ennek feloldására akkor került sor, amikor Japán – a világ legnagyobb megdöbbenésére – mind szárazföldön, mind tengeren hatalmas gyõzelmet aratott Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia legrettegettebb ellenfele fölött. Japán ekkor már nem kért, hanem diktált: 1911. augusztus 4-én egyoldalúan felbontotta az 1897-es szerzõdést. A modernizációval párhuzamosan Japán egy hosszú emancipációs folyamatnak is a végére ért akkor, amikor 1912. október 8-án aláírta a harmadik, egyenrangú kereskedelmi szerzõdését az Osztrák–Magyar Monarchiával. Ez azonban már akkor történt, amikor a két állam kapcsolatainak históriája az utolsó éveihez közeledett.
Az orosz–japán háború, 1904–1905 z Ázsiában tervezett japán terjeszkedés az orosz expanzióba ütközött. 1898-ban szerzõdésben különítették el a japán és az orosz érdekszférákat: Oroszország elismerte Japán „különleges érdekeit” Koreában, Japán pedig az orosz érdekeket Mandzsúriában. A vetélkedés azonban már túlnõtt Koreán, a tét a Távol-Kelet vezetõ hatalmi pozíciója volt. Japán nyugati szövetségest keresett magának. Anglia a túlzott orosz térnyerésnek gátat akart szabni, és ehhez megfelelõ partnernek találta Japánt. Így egy 1902-ben megkötött szerzõdéssel jóindulatú semlegességet és a háború elszigetelésére diplomáciai tevékenységet ígért, valamint azt, hogy harmadik hatalom beavatkozása esetén Japán segítségére siet. Ez volt az elsõ egyenrangúnak tekinthetõ katonai szövetség egy nyugati és egy nem nyugati ország között. Japán a háborút 1904 februárjában indította meg. Hadüzenet nélkül rajtaütött Port Arthur erõdjén, majd partra szállt Koreában. Mandzsúriai elõrenyomulás után augusztusban már a Liaotung-félszigeten mértek vereséget az orosz erõkre. A frontokon Japán került fölénybe: Port Arthur erõdje tizenegy hónapi ostrom után kapitulált, a balti hajórajt a Csuzima-szorosban a japán flotta Togo admirális vezetésével megsemmisítette, Mukdennél Nogi tábornokkal az élen arattak döntõ gyõzelmet. A siker a támadások meglepetésszerûségében és gyorsaságában rejlett, de a gyõzelemhez az ellenfél felkészületlensége is kellett. A japán hadsereget az akkori legmodernebb technikával szerelték fel, míg az oroszok túlerejüket nem tudták idõben a csatatérre szállítani. Az utánpótlást a még befejezetlen transzszibériai vasúton próbálták megoldani, sikertelenül. Oroszország katonai erejét tovább gyöngítették az országban fellángolt forradalmi megmozdulások is. Mindezek a sikertelen háború befejezésére ösztönözték. 1905. szeptember 5-én a New Hampshire-i Portsmouthban megkötötték a békét. A megállapodás értelmében Oroszország elismerte Japán koreai érdekeltségeit, átruházta Japánra a Liaotung-félsziget és az általa Dél-Mandzsúriában épített vasútvonalak bérleti jogát, s kártérítés fejében átengedte Japánnak Szahalin déli felét.
A
F. I. Japán tisztek ünneplése Port Arthur elfoglalása után, 1904
SZERDAHELYI ISTVÁN
21
