Tisztelt Alkotmánybíróság !
Alulírott Morris Pedro (9700 Szombathely, Batsányi u. 35. sz. alatti lakos, személyi azonosító száma 15104263450, magyar állampolgár) ezúton indítványozom a T. Alkotmánybíróság elıtt az Adózás Rendjérıl szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban Art) 14. §-a (1.) pontjának i) bekezdése, továbbá a számvitelrıl szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban Szt.) 14. §-a 2009. jan. 1-tıl hatályos (9.) pontjára irányuló alkotmányellenesség utólagos vizsgálatát, továbbá alkotmányellenesség megállapítása esetén a kifogásolt rendelkezések hatályon kívüli helyezését. A megtámadott rendelkezések: Art. 14. § („az adókötelezettség”) (1.) Az adózó az adó és a költségvetési támogatás megállapítása, megfizetése (kiutalása) érdekében köteles jogszabályban vagy e törvényben elıírt: i) bankszámlanyitásra és az e törvényben meghatározott értékhatár feletti kifizetés e törvényben meghatározott módon való teljesítésére Art. 172. § (20.) „Ha jogszabály alapján bankszámlanyitásra kötelezett adózók között megkötött ügyletek vonatkozásában az ügyleti ellenérték megfizetése 250 ezer forint összeget meghaladóan bankjegy (érme) átadásával történik, a kifizetés teljesítıjére az adóhatóság ügyletenként, a 250 ezer forint összeghatárt túllépı kifizetés értékének 20%ával megegyezı összegő mulasztási bírságot szab ki. Az egy ügylethez tartozó kifizetéseket e szabály alkalmazásakor össze kell számítani. Amennyiben az ügylet folyamatos teljesítéső, minimum egy havi teljesítési idıtartamra kell a kifizetéseket összeszámítani”. Szt. 14. § (9.) „A (8) bekezdés szerinti napi készpénz záró állomány maximális mértékét annak figyelembevételével kell meghatározni, hogy a készpénz napi záró állományának naptári hónaponként számított napi átlaga - kivéve, ha külön jogszabály eltérıen rendelkezik - nem haladhatja meg az elızı üzleti év - éves szintre számított - összes bevételének 1,2%-át, illetve ha az elızı üzleti év összes bevételének 1,2%-a nem éri el az 500 ezer forintot, akkor az 500 ezer forintot. Az átlag számításánál az adott hónap naptári napjainak záró készpénz állományát kell figyelembe venni. Mindaddig, amíg az elızı üzleti év összes bevétel adata nem áll rendelkezésre, addig az azt megelızı üzleti év összes bevételét kell alapul venni”
INDOKLÁS I. „Nulla poena sine culpa” A gazdasági szereplık (vállalkozások) magatartását racionális szempontok vezérelik, így tevékenységük logikai döntések sorozataként értelmezhetı, amely sok tényezı együttes (tudatos és/vagy ösztönös) értékelésén alapul. A vállalkozás lényegéhez tartózó alapvetı elem, hogy a vállalkozás vezetésének dolga, joga és kötelessége meghatározni a vállalkozás sikere érdekében vállalható üzleti kockázatot. A vállalkozás üzleti magatartása, piaci stratégiája ennek eredménye. A közelmúlt eseményei egyértelmővé tették, hogy a gazdaság legfıbb mozgatórugója a vállalkozások egymás, illetve a gazdasági környezet iránti bizalom. Patinás pénzintézetek (nemzetközi bankok, befektetési alapok, pénzügyi vállalkozások) sora fizetésképtelenül szőnt meg, amiatt, hogy az egymás iránti bizalmuk megingott, elfogyott. A Megyeri híd építésén közremőködött számtalan alvállalkozás kilátástalan csıdközeli helyzetbe került, mert bizalommal voltak a hídépítés fıvállalkozója iránt, amely utóbb szintén fizetésképtelennek bizonyult (annak következtében – a híradások szerint – hogy finanszírozó bankja az általános bizalmi válság következtében elvesztette iránta érzett üzleti bizalmát). Közismert tény, hogy a mikrogazdaságban is érvényesülnek a közgazdaságtan alapvetı törvényei, amelyek jogalkotói szándékkal sem változtathatóak meg. Mint tudjuk, „eppur si muove”, tehát bármit is határoz az épp regnáló jogalkotó, a valóság erısebb. Marx, Keynes, vagy a közgazdasági Nobel díjasok munkásságának nagy része is e törvények hatásainak, érvényesülésének, létének szentelte.
E közgazdasági törvények sajátossága a racionalitás. Az egyes alanyok minden esetben, kivétel nélkül a saját szemszögük szerint racionálisan járnak el. A történelem számtalan esetben rögzítette, hogy a közgazdaságtan törvényszerőségeinek figyelmen kívül hagyása olyan nem kívánt hatásokkal jár, amelyek következményei jelentısen túlmutatnak a jogalkotás idıszakán. Az „ablakadó” egykori bevezetése egészségtelen, ablakok nélküli házak építésére kényszerítette / ösztönözte az alanyait. A füstadó „sok kémény” helyett „egy kéményt” eredményezett. A szocialista tervutasításos gazdálkodás „eredményeit” a mai napig nyögjük. Számos elméleti és gyakorlati közgazdász munkássága egyértelmővé tette, hogy a bizalom – mint tényezı – jelentıs szerepet játszik a gazdasági szereplık döntéseiben. A felek egymás iránti bizalmát nem lehet parancsszóval elıteremteni, legyenek azok vállalkozások, államigazgatási szervek, kormányok, stb. A gazdasági élet szereplıi között a legalapvetıbb – ugyan szokásjogon gyökerezı, ám a közgazdasági tudomány által igazolt - törvénynek tekinthetı, hogy az egymás iránti bizalmat építeni kell, miként természetes az is, hogy „a bizalmat megszerezni nehéz, elveszíteni könnyő”. A bizalom léte / nemléte a gazdasági élet szereplıinek mindennapi döntéseinek alapvetı tényezıje. A kereskedelmi – szolgáltatási tevékenységhez a vállalkozás árut, anyagokat azért vásárol, mert bízik, hogy a beszerzett eszközök nem maradnak a nyakán, hanem eladásra / szolgáltatásra kerülnek. A vásárló azért rendel a kereskedıtıl, mert bízik, hogy a megrendelt javak megfelelı minıségben, mennyiségben, idıben és árban szállításra kerülnek. A kereskedı azért kér / nem kér vevıjétıl elıleget, foglalót, óvadékot a megrendeléshez, mert bízik / nem bízik vásárlójában. A vállalkozások közötti fizetési mód meghatározása ugyancsak a bizalom létén / nemlétén alapuló tényezı. E tényezı ugyanis a vállalkozás egyik alapvetı törvényszerősége. Bizalom kell az áruforgalmi hitelhez (a vállalkozás késıbbi idıpontban történı fizetés ígérete mellett vásárol), a pénzhitelhez (a vállalkozás elıbb kifizeti a vásárolt áruk teljes vagy részbeni ellenértékét késıbbi szállítás reményében – jellemzıen célimporthoz kapcsolódóan), de bizalom kell ahhoz is, hogy a fizetés lebonyolításával a felek harmadik felet (pl. bankot) bízzanak meg. Természetesnek tekintendı, hogy a vállalkozások mőködését egyaránt befolyásolják a közgazdaságtan törvényei, az ezen alapuló szokásjog és az állam által elıírt jogi normák, szabályok. Az államnak széles jogosítványai vannak a gazdasági folyamatokba jogszabályok segítségével történı beavatkozáshoz, ám ezen jogszabályok is végsı soron a bizalomra épülnek. Az állam – jogállami keretek között - alapvetıen kell, hogy bízzon a jogalanyok jogkövetı magatartásában. E bizalomnak nem mond ellent, hogy széles jogosítványokkal rendelkezı ellenırzı szerveket tart fent. Az Alkotmánybíróság a 31/1998. (VI. 25.) AB határozatában rámutatott arra, hogy „noha az államnak a piacgazdaság viszonyai között is megvan az a joga, hogy jogszabályok segítségével beavatkozzék a gazdasági folyamatokba, ez irányú joga nem korlátlan. Az semmiképpen sem tartozik bele, hogy a piacgazdaság tényleges viszonyait figyelmen kívül hagyva, a rosszhiszemőség vélelmébıl kiindulva, tetszése szerint szabályozza a gazdasági életet, tekintet nélkül arra, hogy a kellıen át nem gondolt szabályozás kiket és milyen mértékben sújt joghátránnyal.” Az Állam jogalkotási jogosítványai tehát oly módon korlátozottak, hogy a jogalkotási gyakorlatában nem tételezhet fel minden egyes érintett jogalanytól rosszhiszemő magatartást, különösen az esetben nem, amikor a jogalkotási aktussal szabályozni kívánt magatartás nem deviáns, hanem a jogalkotás révén (meg)rendszabályozni kívánt terület vagy alanyok alapvetı sajátossága. A fenti (31/1998) határozat által megsemmisített egyik jogszabály tárgya – a jelenlegi indítványban kifogásolthoz hasonlóan - a készpénz-forgalom korlátozása volt. Akkor az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy „az Alkotmánybíróság tisztában van azzal, hogy a fejlett piacgazdasággal rendelkezı országokban a gazdasági élet körében a készpénzfizetés visszaszorulóban van. A visszaszorítás elsıdleges eszköze azonban túlnyomórészt nem adminisztratív korlátozások bevezetése, hanem a pénzintézetek részérıl olyan szerzıdési feltételek kialakítása, amelyek anyagilag érdekeltté teszik, mind az állampolgárokat, mind a vállalkozókat a készpénzkímélı fizetési módok alkalmazásában.
-2-
A tavaly kitört pénzügyi-gazdasági válság következtében a helyzet jelentısen megváltozott. Az állampolgárok, a pénzintézetek hitelképessége egyaránt súlyosan megingott a fejlett piacgazdasággal rendelkezı országokban is. Világszerte visszaszorulóban van a készpénz-kímélı fizetésmódok alkalmazása a készpénzes fizetés javára. 2008. decemberében látott napvilágot az a tanulmány, amely szerint az öt évvel ezelıtti 35 nap helyett ma már átlagosan 165 nap a tényleges fizetési idı a hazai cégek esetében. Ezzel együtt nı a csıdök száma, tovább romlik a fizetési morál. [Napi Gazdaság, 2008. december 23.] Tizenegy éve, a 31/1998. (VI. 25.) AB határozat meghozatala során az Alkotmánybíróság úgy döntött, „a törvényhozó hatalom dolga - és egyben politikai felelıssége - megítélni, hogy Magyarországon egyfelıl adottake a feltételek a készpénzfizetés radikális visszaszorításához, ez nem okoz-e aránytalan hátrányt a gazdasági élet egyes szereplıi számára, másfelıl hogy ennek érdekében elengedhetetlen-e az adminisztratív korlátozás, nem célravezetıbb-e az anyagi ösztönzés mind az állam, mind a pénzintézetek részérıl. Ezt tehát - mint gazdaságpolitikai mérlegelés körébe tartozó kérdést - az Alkotmánybíróság nem vizsgálta”. Az itt tárgyalt konkrét esetek azonban – Art. 14. § (1.) „i)”, Szt. 14. § (9.) – jelentısen túlmutatnak a gazdasági mérlegelés tárgykörén. A kérdés valójában arról szól, élhet-e az állam önkényesen a szankció elıírásának eszközével olyan tényállás esetén, amely a szabályozani kívánt terület belsı törvényszerősége, nem jogellenes, nem deviáns és nem káros a társadalomra ? „Nulla poena sine culpa” – bőn nélkül nincs (nem lehet) büntetés – ez az európai jogállamiságnak, így a Magyar Köztársaságnak is alapvetı jogelve. Fentiekre tekintettel úgy vélem, a megtámadott rendelkezések ellentétesek az Alkotmány 2. §-ában foglalt „jogállam” kitétellel, egyben megvalósítják a „joggal való visszaélés” tilalmazott tényállást.
II. A vállalkozás joga Az Alkotmánybíróság többször értelmezte már az Alkotmányban foglalt „vállalkozás jogát”. Ennek során megállapította, hogy a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog egyik aspektusa, vagyis voltaképpen azt jelenti, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást (és értelemszerően a vállalkozáskénti mőködést sem). Semmiképpen sem kerülhetı meg azonban az a kérdés, hogy piacgazdasági környezetben melyek azok, a vállalkozásra vonatkozó specifikus közgazdasági törvényszerőségek, amelyek megsértése esetén sérül a „vállalkozás joga”, vagyis valójában mitıl vállalkozás a vállalkozás. Mi a közös az óriás multinacionális vállalat és a sarki trafikos, a termelı-értékesítı szövetkezet és az orvosi betéti társaság, a vízvezeték-szerelı és a pénzintézet között? A közelmúltban a jogalkotó jelentıs erıfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az általa „színlelt vállalkozásnak” tekintett munkavégzéseket visszaterelje oda, ahova valók, vagyis a munkaviszony keretei közé. Ehhez pontos definíciókat nem határozott meg, ezért a hazai jogi szabályozást és a bírói, illetve a hatósági ellenırzési gyakorlatot kell alapul vennünk. Egy vállalkozás – e szerint - arra jön létre, hogy a rendelkezésére álló szellemi és anyagi tıkével, a piacon a kockázatokat felvállalva, tevékenysége során folyamatosan fejlıdjön, növekedjék, és tulajdonosai számára lehetıleg minél több nyereséget termeljen. A vállalkozás tulajdonosai által remélt „minél nagyobb” nyereség lehet egyszerően az önfoglalkoztatás biztonsága megteremtésének szándéka, mint pl. az egyéni vállalkozások, családi mikrovállalkozások esetén, de lehet akár a több százmilliárdos nyereség elérésének szándéka is – mint a nagy multinacionális konszernek, óriásvállalatok, stb. esetén.
-3-
E definíció leglényegesebb pontja azonban az, hogy „a piacon a kockázatokat felvállalva”. A vállalkozásnak céljai elérése érdekében rendelkeznie kell eszközei felett a döntés jogával, anélkül képtelen vállalkozni, lévén e jog maga a vállalkozási tevékenység megtestesülése. Tudnia kell dönteni afelıl, hogy mikor és kitıl vásároljon, kinek és hogyan értékesítsen, milyen munkák, szolgáltatások nyújtására szerzıdjön, pénzügyi és forgóeszközeit milyen módón tárolja, forgassa, milyen fizetési módokat fogad, illetve biztosít, szóval egyáltalán milyen és mekkora mértékő piaci kockázatot viseljen. Múltunk eseményeibıl tudjuk, gazdasági tevékenység a tervutasításos idıszakban is folyt. Volt termelés, értékesítés, foglalkoztatás, egyebek, azonban piacgazdaság nem. Azért nem, mert nem volt lehetséges „a piacon a kockázatokat felvállalva” mőködni. A gazdasági szereplıknek nem volt joguk dönteni a vásárlások, értékesítések felöl, a pénz- és forgóeszközök hasznosításáról, kezelésérıl, a fizetési módokról, stb. A tervutasításos idıszakban mőködı gazdasági aktorok – állami vállalatok, szövetkezetek - nem vállalkozások voltak. A „vállalkozás” kifejezés csak akkor értelmezhetı, ha a vállalkozás vezetésének dolga, joga és kötelessége meghatározni a vállalkozás sikere érdekében vállalható üzleti – piaci kockázatot, viselve e döntések felelısségét. Ez több ezer éve így van, ettıl vállalkozás a vállalkozás, ettıl piacgazdaság a piacgazdaság. A kifogásolt rendelkezések épp ezt – olyan specifikus sajátosságokat, amitıl „vállalkozás” a vállalkozás, amitıl „piacgazdaság” a piacgazdaság – rendelik bírságolni, észszerő vagy értelmezhetı indoklás nélkül. Egy vállalkozás számára a pénz forgóeszköz, amely hol pénz, hol áru formáját ölti. Nem indifferens a vállalkozás számára ennek forgási sebessége, tudniillik a teljes áruforgalmi ciklus abból áll, hogy a vállalkozás beszerez, készletez, értékesít, és újra beszerez. Amennyiben forgóeszköz-készlete pl. ezer forint, és ezt 5%-os haszonkulcs mellett évente ötvenkétszer tudja forgatni, akkor az elért árrés-tömeg (52x((1000/100)x5))=2600 forint. A vállalkozás az így elért eredménybıl fizeti üzemeltetési költségeit, teljesíti közteherviselési kötelezettségeit. Ha azonban a forgóeszközök közül bármelynek lassul a forgási sebessége, akkor a teljes ciklus lelassul. Ha ennek következtében már csak huszonhatszor tudja eszközeit forgatni, akkor az elért eredmény az elızınek már csak fele lesz. Jelenleg egy banki átutalás, vagy bankkártyás fizetés átfutási ideje 3-7 munkanap. A kifogásolt rendelkezések a vállalkozás jogának alapját jelentı „forgóeszközei fölötti döntési jogot” minısíti kellı alkotmányos vagy egyéb indok nélkül - a kapcsolódó szankciók elıírásával - jogellenesnek. Fentiekre tekintettel úgy vélem, a megtámadott rendelkezések ellentétesek az Alkotmány 9. §-ában foglalt „vállalkozás joga”, illetve „piacgazdaság” kitétellel.
III. Egyéb gondolatok & aggályok Az elmúlt napokban a média fokozott érdeklıdést tanúsított a kifogásolt rendelkezések iránt. Ennek során a Pénzügyminisztérium, illetve a Magyar Nemzeti Bank munkatársai többször megszólaltak. A PM. munkatársa szerint „a készpénz a feketegazdaság melegágya” [Tv2, Tények, 2009. jan. 30]. Úgy vélem, ez csak annyiban igaz, hogy a feketegazdaság tranzakciói is készpénzben történnek. A formális logika szabályait alkalmazva azonban egyértelmő, érvelése nem alkalmas a rendelkezés indokoltságának alátámasztásához. Az analógia szabályai szerint – a fenti mondatot alapul véve – kijelenthetı lenne, hogy „a halállal végzıdı közúti balesetek döntı hányada országúton és autópályákon történnek, ezért lakott területen kívül csak biciklivel és gyalog legyen szabad közlekedni.” Tudomásul kellene végre venni, hogy nem a készpénz a feketegazdaság oka, hanem kifejezetten és elsısorban a túlzó elvonás (saját üzletforgalmi eredményem 81,5%-a állami elıírások alapján kerül elvonásra [ld. Népszabadság – „Vélemény” rovat – „Jelentés a gödör aljáról” 2009. 01. 03]). Róna Péter [közgazdász, ELTE tiszteletbeli tanára] a feketegazdaságról úgy vélekedik, hogy léte elsısorban annak következménye, hogy a közterhek magas voltát a multik számára különbözı kedvezményekkel kompenzálják, ám a kicsik felé nem, ami jelentıs versenyhátrányt jelent. [(2008. 12. 17, Népszava] László Csaba volt pénzügyminiszter ezzel egybecsengı szavai [2008. dec. 18, Magyar Narancs] legalábbis elgondolkoztatóak: „ha a fekete zóna legalább felét adófizetésre lehetne kényszeríteni, az legalább 10-15 %-al növelné az inflációt, hiszem a (kis)cégek csak úgy maradhatnának talpon, ha emelik az áraikat”. -4-
Amennyiben ezt végiggondoljuk, sokkal rosszabb a helyzet, hisz a kicsik - a multikkal szemben kétségtelenül meglévı versenyhátrányuk miatt - árat nem képesek emelni. Ezért számukra nem maradna más, mint a legális tevékenység teljes felszámolása, az alkalmazottak elbocsátása, és a valamennyi adó megfizetése helyett a semennyi adó megfizetése. Jelenleg a mikro –és kisvállalkozói szektor az ország legnagyobb munkáltatója. A Magyar Nemzeti Bank szakértıi (Odorán Rita – Sisak Balázs) szerint „a gazdasági szereplõk a készpénzes fizetéskor nem szembesülnek olyan közvetlen költségekkel, amelyek a bankkártyás fizetések esetében felmerülhetnek (pl. tranzakciós díjak). A készpénzhasználathoz azonban a teljes gazdaság szintjén olyan költségelemek is tartoznak, amelyek a készpénz gyártásához, tárolásához, szállításához és ellenõrzéséhez kapcsolódnak. Ezért, ami az egyéni szereplõ szintjén optimális fizetési módnak számít, a teljes gazdaságot tekintve nem feltétlenül az.” [MNB Szemle, 2008. december]” Az MNB szakértıinek véleményét részben el kell fogadnunk: A készpénzhasználathoz a készpénz gyártásán kívül a tárolásához, szállításához és ellenırzéséhez kapcsolódó költségelemek is tartoznak. Ám az ebbıl levont következtetést („ami az egyéni szereplõ szintjén optimális fizetési módnak számít, a teljes gazdaságot tekintve nem feltétlenül az”) már nem. Aki már állt sorban pénztárnál várakozva, egy kártyával fizetı személy mögött, tudja, hogy a készpénz-tranzakció másodpercekben mérhetı idıszükségletével szemben a kártyával történı fizetés idıigénye több perc. A tétlen várakozással töltött idıt a közgazdaság-tudomány a „társadalmi kár” kategóriába sorolja, értéke számszerősíthetı1. Egyértelmő, a jegybank szakértıi e tényezıt sem vették figyelembe, ezért ez irányú következtetéseik nem fogadhatók el. Nem lehet egyértelmően kijelenteni, hogy társadalmi szinten drágább a készpénz használata. Egyes vélemények szerint a kifogásolt rendelkezések a bajban lévı bankrendszer megtámogatását szolgálnák. Ez – véleményem szerint – hibás, nem célravezetı lenne. A korábbi évek adatai alapján tudjuk, a hazai bankszektor Európa-szerte kiemelkedıen magas nyereséggel mőködik. A jelenlegi meggyengülés oka egyértelmően nem a hazai fizetıeszköz szőkös voltához kapcsolódik. Problémájuk nem forint, hanem deviza (svájci frank, euro) hiánya, illetve ezek beszerzésének magas költsége. Az Ecostat jelentése alapján ismert, hogy a hazai mikro és kisvállalkozások versenyképessége katasztrofális (átlagos eredményességi mutatójuk 3% körüli). Ismert tény az is, hogy jelentısen alultıkésítettek, és hogy normális idıszakban sem elfogadható a hitelképességük. A hazai bankkártya-rendszer a múlt század közepét idézı „fejlettségő” (33 KB telefon-modemes technika, több perces tranzakció idıigénnyel), költsége horribilis (a vállalkozás által fizetendı tranzakciónkénti 2 – 3 %-os „ jutalék” + a POS terminál havidíja az átlagos 8 – 12 %-os mikrovállalkozói, illetve pl. a számítástechnikai nagykereskedelmi 5 - 6 %-os árrésbıl lehetetlen kitermelni), a kártyapénz forgási sebessége inkább „forgási lassúságnak” nevezhetı (3-7 munkanap !). A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, meghatározott forgalom (tranzakciók szám + tranzakciók összértéke) fölött a tranzakciós díj egyéni megállapodás kérdése. Vélhetıen a nagy tranzakció-volument bonyolítani tudó multinacionális kereskedelmi vállalkozások (Metro, Tesco, Spar, Auchan, stb.) számára a felszámított tranzakciós díj töredéke (vélhetıen 0,2 – 0,3 %) lehet az általánosan felszámítottnak. IV. A rendelkezések alkalmazása a gyakorlatban. Az érintett rendelkezéseknek csak azzal lehetne eleget tenni, ha a készpénzben megtestesülı forgóeszközök, illetve az ennek részét képezı készpénzforgalom jelentıs hányada banki folyószámlára kerül. Ennek azonban jelentıs – fedezetlen – kockázata van. 1.
A készpénzfizetés-korlátozás által érintett tranzakciók az alábbi módokon bonyolíthatók: a-
Banki átutalás Elıre történı, vagy utólagos átutalással kerülhet sor a számlarendezésre. Ismeretlen felek között az eddig is meglévı, napjainkban jelentısen erısödı bizalmi válság miatt egyik megoldás sem tekinthetı reálisnak.
1
A Budapesti IV-es metró építéséhez az Európai Unió az alábbiak szerint kalkulálta a „várható társadalmi haszon” értékét: Budapesten naponta közel 7 millió egyéni utazás történik. A IV-es metró várhatóan a teljes tömegre vetítve 3,5 perc/fıvel rövidíti az utazási idıt. A térségében az átlagjövedelem értéke „x” forint/hó. Ebbıl kiszámítható a forint/perc érték. Ezt az érintett 7 millió utazás-szám éves értékével szorozva kellı pontossággal jelzi a beruházás várható társadalmi hasznát. -5-
Valós szituáció például, hogy a vállalkozásnak szüksége van új számítógépekre. Ha a kiegyenlítés elıre történik, akkor az megelızi az áru átvételét, aminek következményeként a vásárló vállalkozásnak nincs módja hatásos érdekérvényesítésre, amennyiben az átvétel során bármilyen probléma merülne fel. Utólagos utaláshoz pedig az értékesítı nyilván nem járul hozzá, mert nincs bizalma a vásárló fizetıképessége iránt. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a fogyasztóvédelem hazai intézményei nem tekintik a vállalkozásokat „fogyasztónak”, így két vállalkozás között felmerülı, tárgyalás útján nem rendezett ügylet kapcsán - legyen ez akár egy egyszerő adás-vétel, mint a fent vázolt eset kizárólagosan bírósági úton rendezhetı, nagyon jelentıs idı- és forrásigény mellett . b-
Bankkártya használatával A bankkártya használata a fizetı vállalkozásnak többlet költséget (kártya díj, egyebek) és kockázatot jelent. A kívülállók által elkövetett bankkártya csalások számát és értékét a bankszektor üzleti titokként kezeli, mindenesetre biztos, hogy létezı – és növekvı – problémáról van szó. Az elfogadó vállalkozás számára pedig a költségnövekedés és a forgási sebességcsökkentés miatt további versenyhátrányt okoz a multikkal szemben.
c-
2.
Postai befizetés A postai befizetés irreális munkaidı-ráfordítást igényel, ráadásul a befizetési szelvényre kézzel írt összeg könnyen hamísítható. Az ellenérték forgási sebessége gyatrább, mint a bankkártyáé.
A házipénztárt korlátozó rendelkezést az alábbiak figyelembevételével kellene végrehajtani: a.-
b.-
A kereskedı üzlete szinte minden esetben késıbb zár, mint a bank pénztára. -
Ha egyszemélyes vállalkozásról van szó, a vállalkozó ismeri a pénztárában lévı készpénzállomány volumenét, és, ha „túl sok”, kénytelen üzletét átmenetileg lezárni, hogy elmenjen a pénzintézethez befizetni.
-
Ha legalább két vagy több személy dolgozik az üzletben, akkor nem szükséges a „rögtön jövök” tábla, ám a munkaerı létszáma az üzlet kellı mőködéséhez szükséges, tehát, ha egyik dolgozó elmegy a pénzintézethez a napi bevételt befizetni, ezt az üzlet üzemszerő mőködése sínyli meg.
-
Ha a vállalkozásnak több üzlete van, akkor általában központosított a forgóeszközkezelése, vélhetıen van központi pénztára, ami feltételez egy, a központosított pénzkezeléssel megbízott személy létét. Amennyiben a vállalkozás kicsi (mikrokisvállalkozás), a pénzkezelés nem fı-, hanem mellékfeladat (ami lehet az ügyvezetı, az adminisztrátor, valamely üzlet rangidıs munkatárs, stb. munkaköri mellékfeladata). A megbízott személy dolga lenne az üzletekbıl a készpénz-állomány beszedése és befizetés a pénzintézethez, annak pénztári nyitvatartási idején belül. Nyilván, ez esetben a megbízott személy fıfeladata kerül hátrányba.
A rendelkezés jelentıs költségnövekedést eredményez, amelynek árbevétel-arányos hatása annál nagyobb, minél kisebb a vállalkozás. -
Valamilyen módon szinte minden nap el kell jutni a pénzintézethez. Ez növeli a közlekedést igénybevevık tömegét, aminek vállalkozási és társadalmi költségei vannak. Például, a BKV vonaljegy ára a 2009. évre 290 forint, a havibérlet ára 9000 forint. Vonaljegy alkalmazása esetén az éves költség kb. 150.000 forint, havibérlet esetén 108.000 forint, ami egyébként a személyi jövedelemadóról szóló törvény rendelkezései értelmében a munkáltató által nyújtott „természetbeni juttatás”-nak minısül, maga után vonva különféle egyéb közterhek megfizetésének kötelezettségét – mivel nem biztosítható, hogy nem használható akárcsak részben is magáncélra (ami már akkor megvalósul, ha a munkatárs a pénzintézet közelében lévı élelmiszerboltban vásárol).
-6-
-
c.-
A pénzintézet napi „látogatása” érdemi munkaidı-veszteséget okoz, amelynek hatása úgy a vállalkozás tekintetében, mint társadalmi szinten számszerősíthetı. Az általam becsült napi munkaidı-veszteség az oda-vissza utazás és a pénzintézetnél várakozással töltött idı figyelembevételével cirka napi 45-90 perc, aminek éves vonzata „alsóhangon” is több mint egy havi törvényes munkaidı-mennyiség.
A lakossági bankbetétekkel ellentétben a vállalkozás banki folyószámlájára nem vonatkozik sem az Országos Betétbiztosítási Alap betétbiztosítása, sem más állami, kormányi vagy egyéb garancia. -
Nemcsak a közgazdasági híradásokból, hanem szinte mindennapos médiahír az a tény, hogy a pénzügyi / banki szféra válságban van. Patinás nemzetközi piacvezetı bankok fizetésképtelenül tőntek el a csıd süllyesztıjében. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság nyomásának erısödése hazánk gazdaságán is jól érezhetı. Ilyen körülmények között kiélezett veszélyt jelent a pénzügyi eszközök bankszámlán tartása. Ezzel szemben ugyan lehetne biztosítást kötni – ám ennek is jelentıs költségvonzata van. Másrészt a biztosítási intézményrendszer részese a pénzügyrendszernek, vagyis szintén válságterületnek tekintendı. V. Záró gondolatok
Az Alkotmánybíróság a 31/1998. (VI. 25.) AB határozatában rendkívül fontos dologra mutatott, nevezetesen arra, hogy „noha az államnak a piacgazdaság viszonyai között is megvan az a joga, hogy jogszabályok segítségével beavatkozzék a gazdasági folyamatokba, ez irányú joga nem korlátlan. Az semmiképpen sem tartozik bele, hogy a piacgazdaság tényleges viszonyait figyelmen kívül hagyva, a rosszhiszemőség vélelmébıl kiindulva, tetszése szerint szabályozza a gazdasági életet, tekintet nélkül arra, hogy a kellıen át nem gondolt szabályozás kiket és milyen mértékben sújt joghátránnyal.” Fentiek figyelembevételével kijelenthetı, hogy a kifogásolt rendelkezések érdemben ütköznek e fontos deklaráció több pontjával: -
A kifogásolt rendelkezések valóban nem veszik figyelembe a piacgazdaság tényleges viszonyait
-
Kiindulópontjuk a rosszhiszemőség vélelme (elsısorban a vállalkozások szürke-, feketegazdasági mőveleteihez szükséges a készpénz)
-
Nemhogy kellıen, hanem egyáltalán nem átgondoltak.
-
A kifogásolt rendelkezéseknek nincs „eszszerő indoka”.
A fentiekben részletezettek alapján indítványozom az adózás rendjérıl szóló 2003. évi XCII. törvény 14.§ (1.) pontjának „i)” bekezdése, továbbá a számvitelrıl szóló 2000. évi C. törvény 14. § (9.) pontjának alkotmányellenességének megállapítását, kérve továbbá a kifogásolt rendelkezés - a jogbizonytalanság elkerülése érdekében – visszamenıleges, hatályba lépésük dátumával történı hatályon kívüli helyezését.
Szombathely, 2009. február 1.
Morris Pedro mikrovállalkozó -7-
