Arra figyelj, mi lesz utána! Almási Miklós

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.

20:20

Page 34

A válságot megérteni – a holnap döntéseinek feltétele. Ezért érdemes egy pillantást vetni a globális folyamatokra. Az nyer, aki túléli a vége felé közeledõ krízist.

Válság! Arra

figyelj, mi lesz

utána! Almási Miklós Személyes intro. Pár hónapja jelent meg a Hová tûnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv címû könyvem. Ahogy megláttam a könyvnapi polcokon, azonnal beugrott, mi minden maradt ki belõle. Pontosabban: mit gondolok ma arról, amit tegnap írtam. Még pontosabban: milyen következtetések adódnak a válság tegnapjából és holnapjából? (Az után persze, hogy elmúlt bennem a viszolygás: rá se bírtam nézni – érthetõ: másfél évi kínlódás, számokban turkálás, hozamelemzés, írás-olvasás után. Hetekig a csudába kívántam az egészet…)

Az okokról. Sokan elmondták már, hogy a válsághoz a hitelexpanzió, a fedezet nélkül kiszórt tételek, a housing bubble (lakásépítési lufi), a nem transzparens pénzügyi eszközökkel való kaszinózás vezetett. Legalább negyven új pénzügyi eszköz jelent meg az elmúlt húsz évben: derivatívok, MBS, CDO, CDS – az ábécé majd minden betûjét felhasználták. (Megjegyzem: a CDS – credit default swap, kötvénykockázati csereügylet – bizonyult a leghasznosabbnak: nemcsak biztosítja a kihelyezett hitelt, de mutatja a kockázat mértékét is.) Summa summarum: túl sok lett az eszközbõl, áttekinthetetlen lett a piac, az életveszélyes kockázati játékok végül bajt hoztak a világra.

34

HARVARD BUSINESS REVIEW

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.

20:21

Page 35

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.

POLITIKA/TÁRSADALOM

20:21

•

Page 36

Válság! Arra figyelj, mi lesz utána!

Az innovatív szellem hajtotta a fejlõdést, de túlpörögve a válság okává vált.

És dolgozott a hitelkultúra cunamija: az államilag kínált olcsó pénz – hosszú idõn át alacsony volt a kamatláb – és a laza hitelpolitika. Pár év alatt három-négyszáz százalékra nõtt a kiadott/felvett hitelek volumene – valamint elterjedt az a városi legenda, hogy nem is kell e temérdek pénzt visszafizetni. A válság húzott egy vonalat, összeadta a különbözõ hitelfajtákat – ház, kocsi, gyerek tanulása, áruvásárlás, nyaralás stb. –, és azt mondta: tessék fizetni. De nem volt mibõl – a pénzügyi rendszer bedõlt. (A köztudatban 2008. szeptember 15-ét – a Lehman bankház összeomlását – tartják a kiindulópontnak, valójában a folyamat már 2007-ben megindult, csak senki se hitte el, hogy itt a farkas.) E történeti sort nem ismételném, inkább a mögötte rejlõ folyamatokról ejtenék pár szót. A pénzügyi eszközök túlnövését tartom a baj legfõbb okának. Ami egy érdekes paradoxon képét mutatja. Amerika azzal nyert (és fog nyerni), hogy hihetetlen invencióval fejleszti gazdaságát – és így a pénzügyi rendszerét is. A húsz év során kitalált és bevezetett pénzügyi eszközök mindegyike a magas kockázat – magas hozam tételre épült, és nem is csoda, hogy meghódították a világot: nagyot lehetett rajta keresni. Ezek az eszközök – a kockázattal való játékformák – azonban kétarcúak voltak. Egyfelõl fantasztikusan jövedelmezõnek bizonyultak (ezért terjedtek: sokan vették, használták, még többen játszottak vele). Másrészt majd mindegyik fejlõdésében (és terjedésében) volt egy pont, melyen túl a kockázat veszéllyé vált. Nemcsak azt sodorta el, aki élt vele, de rendszerkockázatot is jelentett (systemic risk). A paradoxon tehát az, hogy a húsz-harminc éves pénzpiaci fejlõdést a páratlan innovatív szellem fûtötte, de ugyanez az innovatív szellem túlpörgött, és csõdbe vitte a rendszert. Kevesebb innováció jobb lett volna? Nem! A rendszert felügyelõk követték el a hibát, vakok voltak, nem láttak át a ködön – nem követelték meg a transzparenciát. Nem mondták, hogy ez az eszköz jöhet – az meg jobb, ha nem jön. Mindezt nem megalapozatlanul állítom. A CDO-k (collaterized debt obligation: adósságfedezetû kö-

Almási Miklós ([email protected]) az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas, professor emeritusként az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék tanára, szakterülete a mûvészetelmélet, valamint a gazdaságtörténet. Cikke a Hová tûnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv (2009, Athenaeum) címû legújabb mûve alapján készült.

36

telezvény, az egyik leggyakoribb hitelsokszorozó eszköz) – ma ezt a derivatív formációt tartják a fõ ludasnak – terjedése elején a Morgan bankházban is felmerült, hogy jó lenne e derivatívval foglalkozni. A fõnök kiadta a matematikusoknak, modelleznék ezt az instrumentumot a teljes piacra. Õk azt válaszolták, hogy a termék kis volumenben isteni, csakhogy tíz-százmilliós nagyságrendben valószínûleg bukáshoz fog vezetni. A fõnök némi gondolkozás után úgy döntött, hogy az õ bankja kimarad ebbõl a játékból. Vagyis volt, aki látta a veszélyeket, nem volt kötelezõ kaszinózni, irracionális kockázatot vállalni, ami aztán bankházak öszszeomlásához (válsághoz) vezetett. Itt álljunk meg egy pillanatra. Divat lett a bankosokat szidni, pláne a hatalmas év végi bónuszok nyilvánosságra kerülése után. (20–80 milliós jutalmakat tettek zsebre, miközben bedöntötték saját cégüket.) A kritika jogos, ám nem a lényegre tapint. Elvitt 80 milliót? Az semmiség ahhoz képest, amit a pénzügyi rendszer (financial architecture) elhibázottsága jelentett. A rendszert kell bírálat tárgyává tenni, ami lehe-

Röviden a shortolásról A short selling módszer a fedezeti alapok és spekulációs játékok kedvence. Lényege a következõ: én mint játékos egy adott részvényrõl (devizáról) úgy gondolom, hogy az ára csökkenni fog. Ekkor kölcsönveszem ezt a kiszemelt részvényt, és indul a játék. A kölcsönvétel teljesen legális mûvelet, a részvényekre rá is van írva, hogy kölcsön adható-vehetõ – szerintem azonban ez a törvényileg biztosított adottság a rendszer beteg tagjává teszi ezt az üzletformát. De lássuk a játék technikáját! Mondjuk 50 dolláros áron kikölcsönzök ezer darab részvényt, ám azonnal el is adom õket, és várok. Amikor az áresés eléri mondjuk a 25 dollárt, visszavásárolom a részvénypakettet, és visszaadom a kölcsönadónak. A 25 és 50 dollár közötti különbség – 25 dollár – az én profitom lesz. A tranzakció természetesen ennél bonyolultabb, olykor másik devizára is át kell váltanom – de a manõver lényege nagyjából ez: azon is lehet keresni, amin mások buknak. De két dolgot tudni kell: 1. A játéknak nagy a kockázata. Ha arra számítok, hogy esni fognak a részvényárak, és miután kivártam pár hetet, mégis emelkednek – ráfizetek. 2. Mivel a shortolás lényege, hogy eladom azt a papírt, amelyet kölcsönveszek – ha tömeges eladást generálok, ezzel az adott céget viszem jégre. (Így számoljunk vele!)


34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.

20:21

Page 37


tõvé tette a bankosok etikátlan viselkedését, és így egy szektor (ország) bedõlését! A pénzügyi válság gyorsan átterjedt a reálgazdaságra. (Amerikában ma kb. 6 millió munkanélküli van, Spanyolországban 17 százalékos a munkanélküliség, nálunk több mint félmillióan munkanélküliek.) Megint csak a következményekrõl: kiderült, hogy nem kell annyi autó, elektronikai cikk, luxustermék – a kb. 10-15 százalékos túltermelést a hitel tartotta fenn, a válságban beköszönõ hitelszûke fényt derített arra, hogy a jövõben kevesebb kell e termékekbõl – másra kell átállni. (Zöld termékekre, középkategóriás kocsikra, nap- és szélenergiát hasznosító berendezésekre – mondják azok, akik már a válság utáni idõkre gondolnak.)

A jóslatokról.

A válság közepén (2008 decemberében) a kommentárok piaca tele volt világvégejóslatokkal: a mostani krízis rosszabb (vagy hasonló) a 29-es válsághoz, minden összeomlik. E jóslatok – ma már látszik – nem jöttek be, de rontották a helyzetet. A pénzpiacon a pánik és hisztéria a legveszélyesebb. Viszont fény derült arra, hogy a sztenderd közgazdasági elméletek jelentõs része korrekcióra szorul, tankönyvigazságokról derült ki, hogy az élet megcáfolja õket. (Ilyen például, hogy „a piac önmagát korrigálja”.) Nicholas Taleb, a New York University világhírû professzora ezért odáig megy, hogy akik a tévedéseikért Nobel-díjat kaptak, azok adnák vissza kitüntetéseiket, de legalábbis javítsák ki ma is forgalomban lévõ tankönyveiket. (Más kérdés, hogy ma még nem világos, mit és mire is kéne kijavítani.)

A rendszer inerciája. A válság tanulsága volt, hogy néhány keretfeltételt meg kell változtatni a rendszer mûködõképessége (a túlélés) érdekében. Obama elnök eddigi hivatal-

•


A pénzpiacon a pánik és hisztéria a legveszélyesebb.

beli mûködése ezt célozza. Így például a shortolás elnevezésû mûvelet korrekcióra szorulna, a derivatívok bizonyos hányadára alapos regulákat kellene életbe léptetni (lásd a Röviden a shortolásról c. keretes írást). Itt a bökkenõ: ahogy enyhül a válság, úgy derül fény arra is, hogy a pénzpiac ellenáll: nem enged teret a reformoknak, nem tûri újabb regulák bevezetését – Timothy Geithner pénzügyminiszter most küzd a kongresszusban és a bankvilággal a „mit és mennyire” kell/lehet kérdésével. (Úgy értem, mi az a minimum, amit át kell nyomni a pénzpiac és kongresszusi lobbi ellenállásán, és hol van az a pont, ahol egy keményebb szabályozás megfojtaná a piacok lendületét?) A fentebb említett shortolás rendszabályozását illetõen már számos javaslat bukott el. A pénzügyi rendszer túl nagy hajó, hogy könnyen forduljon új irányba… Ez az, ami a jövõt illetõen jelzi a veszélyt is. Ha nem sikerül transzparenciát teremteni, és valaminõ új KRESZ-t bevezetni a fináncszférába, vagyis ha minden marad a régiben, akkor pár év múlva ismét beköszönthet egy újabb válság.

Virágok a romokon. Ma már közhely a zseniális közgazdász, Joseph Schumpeter híres mondása: a kapitalizmus = „teremtõ pusztítás”. Azonban érdemes az érem másik oldalát is látni: a válság ugyan sok mindent „ledózerol”, de elsöpri a fejlõdésében rég leállt cégeket, utat engedve az innovatív vállalkoHIRDETÉS

2009. SZEPTEMBER

37

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.


20:21

•

Page 38


Aki túléli ezt a válságot – vagyis kitart, hidakat tud varázsolni a jövõ felé –, az nagyot nyer a válság múltán.

zásoknak. A GM csõdje – rémes hír. Ám nem árt visszaemlékezni, micsoda arroganciával utasították el a lényegi fejlesztéseket a cég fõnökei: úgyis mi vagyunk a Nr. 1. – miért strapáljuk magunkat? Aztán jöttek a japán kocsik, és – jóval a válság elõtt – lemosták a GM pléhkasznijait, a vásárló elpártolt tõ-

Kína és a globalizáció Ez a válság radikálisan más globalizációs felállásban játszódik le, mint amivel akár csak öt éve is számoltunk. Mára „kétirányúsították” a globalizáció addig egyirányú utcáját, s ez a krízist illetõen is sok mindent átír. Egyirányú korszakában a centrumországok mondták meg, mi legyen a perifériaországokban, és õk is kasszíroznak a legtöbbet e diktátum eredményébõl. Ezt a rendszert kezdték megbontani a globális verseny új résztvevõi. Kína nagyot dobbantott a globális piacon, India belépett, Japán feltámad tíz-egynéhány éves stagnálásából – ezzel úgy tûnik, a Távol-Kelet átírja az eddigi játékszabályokat. Most a Kína et Co. diktálja, mi legyen Európában és Amerikában, és mennyit vonjanak le a fejlettek jövedelmébõl. Ez az új felállás elsõ lépésben a munkaerõpiac kiegyenlítését hozta: az olcsó távol-keleti munkaerõ odacsábította az európai (és amerikai) gyárakat, plusz a külföldi tõkebefektetõket. Ami meglódította ezeknek az országoknak az életszínvonalát, technológiai és pénzügyi kultúráját, ám ugyanakkor az európai és amerikai munkabérek csökkenését hozta magával. Második lépésben Kína olcsó áruival elárasztja a fejlett piacokat, nemcsak textillel, ma már komputerrel, holnap autókkal és mûszaki cikkekkel. Minek következtében kevesebben veszik az európai–amerikai árukat, visszaesik a termelés. (Aminek ismét csak munkanélküliség az eredménye. És a munkabérek zuhanása: a fejlettek csak e harakiri révén tudnak versenyben maradni.) Harmadik lépés: miután átszívta az európai–amerikai termelés egy részét, Kína Európában vesz (épít) gyárakat, és helyben válik a fejlettek konkurenciájává. (Meglódult az Európába irányuló kínai tõkebefektetés.)

lük. De még akkor sem kapcsoltak. Most, a válság (csõd) hatására be fog indulni valami Detroitban: a Ford már kapaszkodik, és ami megmarad a GM-bõl, az pár év múltán talán versenyképes lesz – pontosabban vagy sikerül pár év alatt felkapaszkodnia a modernizálás létráján, vagy végleg eltûnik. Amibõl (némi kerülõvel) az a praktikus következtetésem, hogy aki túléli ezt a válságot – vagyis kitart, hidakat tud varázsolni a jövõ felé, nem dobja be a törülközõt –, az nagyot nyer a válság múltán. Érdemes tehát a túlélésre koncentrálni: nagy a prémium valószínûsége. Tudom, kegyetlen tanács, de így mûködik az újkapitalizmus. Ne add fel!

Ki – kivel? Megszoktuk, hogy a világ dolgait Davosban beszélik meg, vagy a G7 (G8) tanácskozásain döntik el. A válság ezt a játékteret is átírta: mára G2 lett az igazi versenypálya: Amerika és Kína. (Lásd a Kína és a globalizáció címû keretes írást.) A krízis mélypontján volt olyan naiv elképzelés is, hogy majd Kína finanszírozza a kilábalást. (Valami igazság volt benne: Kína vásárolt némi részesedést amerikai pénzintézetekben.) A „ki ellen” azonban téves szlogen lenne: Kína jól tudja, hogy nem mehet szembe Amerikával, ott adja el a termékeit. Az onnan Kínába áramló dollártömeg (jelenleg kétezermilliárd dollár tartaléka van) viszont az amerikai fogyasztást finanszírozza. Ez a globalizációs körhinta: az óriások egymástól függenek. Van, ami változott: korábban Amerika (fejlett világ) mondta meg, mennyit fektet be Ázsiába (Kínába), és ezzel a fejlett világ mondta meg azt is, mi történjen az ottani piacon. Ma már sok tekintetben Kína mondja meg, mi történjen a fejlett világban. Mi történne, ha Kína euróra váltaná a dollártartalékait? A dollárárfolyam erõsödésében ott van ez a fenyegetés is: nem lehet lazsálni. A Kína-szindrómát azért említem, mert a válság elején a média (sõt a gazdasági közvélekedés is) úgy látta, hogy a Mennyei Birodalom fogja elszenvedni a legnagyobb bukást. Nem így lett. Kína alig érezte meg ezt a kataklizmát. Aminek gyakorlati következménye: érdemes Kínába befektetni – tõzsdéjébe is, FDI (külföldi közvetlen befektetés) formában is. Igaz, ma már ez is nehezebb: Peking válogatós lett, de aki bírja, annak megérné. Ilyen az élet – minden változik. Európa vs. Amerika? A tengeren túlról indult a válság. Onnan terjedt át Európára. És az amerikai pénzpiacról terjedt át a fejlett világ reálgazdaságára. Szóval õk a hibásak? A ludas keresésének legfeljebb teoretikus jelentõsége lenne. Fontosabb ugyanis az angolszász és európai tõkefejlõdés

Ez a globalizációs körhinta: az óriások egymástól függenek. HARVARD BUSINESS REVIEW

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.

20:21

Page 39


különbségének vizsgálata. Magyarul: Európa sok mindent átvett az angolszász bankrendszerbõl, pénzpiacból, gazdaságpolitikából – mégis megtartotta eltérõ gazdaságfilozófiáját. Ami – röviden – úgy foglalható össze, hogy Európa inkább kockázatkerülõ (nem megy bele a magas kockázat – magas hozam minden csábításába), az amerikai dezindusztrializálási hullámot (az ipar kiszervezését) csak módjával követte, nem él a megakivásárlások csábításával, kisebb a hitelezõi kitettsége, és ma alacsonyabb állami beavatkozást vállal a válságból való kilábalás segítésére. (Lásd Angela Merkel „spórolós” válságkezelését – 500 milliárd euró körüli mentõövtechnika –, szemben Amerika 2–4 ezer milliárdos tõkeinjekcióival.) Mindig is lehetett tudni, hogy többféle kapitalizmustípus van (svéd jóléti, olasz kisvállalkozáson alapuló, francia magas állami részesedésû stb.). De ezt mindeddig eltakarta a gyõzelmes angolszász modell: lehet, hogy többféle tõkeformáció van, de mindegyik úton van az amerikai modell felé… (Ez durva egyszerûsítés, de – talán – szemléletes.) Mára kiderült, hogy a többféle modell egymás mellett él, és a globalizáció újabb felvonásában ismét felbukkant az európai gazdasági-üzleti szemlélet dicsérete, hogy ne mondjam, elõ-

•


A globális világban az Egyesült Államok a mozdony, amely ki tudja rántani Európát a gödörbõl. nye. Az Atlanti-óceán innensõ partján más KRESZ érvényes, talán kevesebb koccanással jár. Csakhogy ez nem jelenthet szembenállást. Európa csak akkor képes kilábalni a válságból, ha Amerikának sikerül a jóval nagyobb és veszélyesebb krízist megoldania. Vagyis: lehet, hogy csúnyákat mondanak egymásra (fõképp Európa fogalmaz meg vaskos kritikákat Amerika rovására), de az EUnak mindig tudnia kell, hogy a globális világban (legalábbis ezen a pályán) az Egyesült Államok a mozdony, amely ki tudja rántani Európát a gödörbõl. (Oda irányul a német export 20-30 százaléka, a francia kivitel 15 százaléka. Mellesleg: a franciák azért is veszik könnyebben az akadályt, mert kevésbé exportfüggõk, gazdaságpolitikájukban mindig is a belsõ piac elsõbbsége volt a fontos.)

HIRDETÉS

2009. SZEPTEMBER

39

34_40_Almasi.qxd

2009.08.31.


20:21

•

Page 40


Az éllovasok már a válság utánra gondolnak: olyan területeken fejlesztenek, amelyek megfelelnek a 21. század igényeinek.

a korábbi tézis. Ma meg örülni kell, hogy onnan érkezik valamilyen mentõöv. Persze hihetetlen tõkeáldozatba kerül az államnak (késõbb az adófizetõnek) ez a mentõöv. A bankokat kiváltják, ugye, de ki váltja ki az államot? (Lásd az Államosítás vagy mentõöv? címû keretes írást.)

Elkezdõdött a kilábalás? Ma még vitatják, hogy el le-

Állami beavatkozás vs. szabadpiac. Amerikában bekövetkezett, amire senki sem számított: a csõdbe ment bankokat az állam váltotta ki, tõkésítette újra. Cserébe viszont az intézmények 50–80 százalékos tulajdonjogát kérte (csak egy idõre, ne feledjük!). Az elsõ a Bear Stearns bank volt, de hosszú a lista (kb. 20 bank került állami kezelésbe, ilyen-olyan mértékben). Az állami tulajdonlás azt jelentette, hogy a menedzsmentet kicserélik, gatyába rázzák a céget, majd az egészséges pénzintézetet visszaadják a részvényeseknek. Ez fair játéknak tûnik. Csakhogy van egy bökkenõ: a szabadpiac fellegvárában államosítani – bûnnek látszott még tegnap is. Az állam ne szóljon bele a gazdaságba – hangzott

Államosítás vagy mentõöv? Az amerikai állami mentõövvel az a fura helyzet állt elõ, hogy a szabadpiac, a neoliberális filozófia, „az állam ne szóljon bele” országában az állam (és a központi bank) segítette ki a bankokat, biztosítókat. Kézpénzzel, garanciavállalással, hitelek átvételével. De olykor úgy is, hogy – cserébe a segítségért – részben vagy egészében állami felügyelet alá vonta a cégeket. Az újkapitalizmus kénytelen volt feladni elveit. (A Wall Street akasztófahumora így kommentálta az állami intervenciót: „megérkeztünk a szoftkommunizmusba”.) Megindult a „mi lenne, ha” fontolgatás. Mi lenne, ha mondjuk így maradna, és államosítanák Amerika néhány nagybankját? Mi lenne, ha az állami bürokrácia szállná meg az amerikai (európai) gazdasági egységeket? Minden lepusztulna, természetesen. A teljes államosítás – vagy valami hozzá hasonló – megfojtaná az üzleti invenciót, versenyképességet. De ma már látszik, hogy ilyesmirõl szó nincs: az állami felügyelet pár hónap alatt igyekszik rendbe rakni a bankokat. Egy-egy erõsebb pénzintézet már vissza is fizeti a kölcsönbe kapott átmeneti segélycsomagot, hogy megszabaduljon az állami felügyelettõl. Tehát szó sincs szoftkommunizmusról. Ezt csak a reformprogram ellenzõi hihetik.

het-e hinni az adatokat, komolyan lehet-e venni, hogy (legalábbis Amerika) elérte a hullámvölgy alját. (Az olajár 70 dollár körül lebeg, a réz ára 60 százalékot ugrott, újraindult a fúziómánia – az Oracle 7,4 milliárdért bekebelezte a Sun IT céget –, olcsóbb lett a hitelvétel, Ben Bernanke, a Fed elnöke bejelentette, hogy megállt a lejtmenet, indulás felfelé.) Ezzel azonban mindjárt két táborra szakadtak a jósok: az egyik szerint jön egy második visszaesés, a másik szerint megindult a GDP expanziója. Némi szkepszissel: 2009-ben Amerika magához tér, Európa 2010-ben követi, Magyarország (és Kelet-Európa) egy évvel késõbb. (Az IMF módosított elõrejelzését idéztem. Mert szinte havonta adnak ki módosítást. Hisz a kilábalás is cikcakkban fog bekövetkezni – nincs egyenes vonalú felívelés…) Az is lehet azonban, hogy a magyarok találnak egy surranópályát, és 2010 végére beérik a szomszédaikat, akik közben visszaesnek. (Lásd például Szlovéniát: sokáig bezzegország volt, ma összehúzza magát. De nem vagyok jós, már ez is sok a jövõbelátásból…)

Összefoglalás. Az okokat nagyjából látni – túlhitelezés, túlpörgött pénzügyi rendszer, túltermelés. Napjainkban a legnagyobb küzdelem a fináncszféra átépítéséért folyik – azaz erõfeszítés az átláthatóságért, szabályozottságért, a hitelezési feltételek reformjáért. Elsõsorban Amerikában – jelentõs közegellenállással birkózva. A válság átrendezi a globális erõviszonyokat: Amerika a befolyása fenntartásáért küzd, Kína feljött, Európa megerõsíti pozícióit. A válság – legalábbis a tengerentúlon – lassan lecseng. Ezért érdemesebb a következményekre figyelni. A legfontosabb: megtalálni a túlélés módjait. A meginduló kilábaláskor azok a cégek nyernek, amelyek nem adták fel, amelyek alkalmazkodtak. Az éllovasok már a válság utánra gondolnak: olyan területen fejlesztenek, amely megfelel a 21. század igényeinek: a zöld gazdaságban. Nem árt készülni egy bekövetkezõ inflációs hullámra, az energiaárak berobbanására. És elõvenni az életminõséget javító programokat.

© Harvard Business Review, magyar kiadás, 2009

40


Arra figyelj, mi lesz utána! Almási Miklós

Recommend Documents