Árpád-kori szövegek: mit képvisel az, ami ránk maradt?

Korompay Klára

Árpád-kori szövegek: mit képvisel az, ami ránk maradt?

A KÉRDÉS JELLEGE

A címben megjelenő kérdés természetesen nyitott kérdés, és az is kíván maradni. Hogy is várhatnánk egyértelmű, „megnyugtató” választ akkor, ha az elveszettet, a hiányt állítjuk az érdeklődés középpontjába? Ugyanakkor a gondolkodás számára termékeny lehet magának a kérdésnek a tudatosítása is, hiszen arra ösztönöz, hogy számba vegyük mindazokat az eltérő természetű, sokszor ellentmondásos ismereteket, amelyek segítségével – különféle tudományágak felől közelítve – a középkori magyar írásbeliség kiterjedt vagy kevésbé kiterjedt voltára próbálunk következtetni. Ehhez az íráshoz a kiindulópontot a szövegekkel való állandó foglalkozás jelentette a szemináriumi órák keretében. E folyamat legérdekesebb tapasztalata az, hogy minden újragondolás rendszeresen magával hozza a hangsúlyok bizonyos átrendeződését, egyes mozzanatok kiemelését, s igen gyakran a tanulságok lebegtetését is. Ez a változékony, soha nem lezárt alaphelyzet (melyre leginkább a „tudományos tűnődések” kifejezés illik rá) érlelte meg bennem azt az igényt, hogy magát a kérdést néven nevezzem és kibontsam, először a Magyar művelődés – magyar nyelv című egyetemi előadás keretében, most pedig írásban is. E rövid áttekintés egyszersmind alkalmat teremt arra, hogy néhány közkeletű, már-már legendás történetet első forrásból idézzek, másokat sajátos szempontok alapján összefoglaljak, s nem utolsósorban a társtudományok néhány fontos, ám nem eléggé közismert eredményét beleszőjem a gondolatmenetbe. Mielőtt a tágabb összefüggések felé tekintenénk, idézzük fel röviden a bizonyosságok körét. Ismeretes, hogy az egész Árpád-korból összesen négy kis szöveg maradt ránk. Ezek időrendjét Benkő Loránd nyomán (1980: 25–6) a következőképpen összegezhetjük, különbséget téve a keletkezés valóságos kora és a ránk maradt másolat között: Halotti beszéd és könyörgés (12. sz. utolsó negyede/1195 k.); Königsbergi töredék és szalagjai (12. sz. vége–13. sz. eleje/1350 k.); Ómagyar Mária-siralom (13. sz. első fele/13. sz. közepe); Gyulafehérvári sorok (13. sz. második fele/1315 k.). Mindebből az következik, hogy az elsőt és az utolsót alig 70-80 év választja el egymástól, tehát lényegében azonos kor emlékeinek tekinthetők; másfelől szövegemlékcsoporttá avatja őket az is, hogy latin eredeti nyomán készült egyházi szövegek, melyek ugyanakkor a szabad fordítás benyomását keltik: e jelenség hátterében a szóbeliséggel való szoros kapcsolatuk és az élőszóban való fordítás általános gyakorlata ragadható meg. (A kérdés gazdag irodalmából: Horváth 1944: 75–93; Benkő 1980: 19–32, 351–83; Tarnai 1981, 1984: 22–5, 229–51.) Ami a „mit képvisel?” kérdését illeti, ennek lehetséges irányait így vázolnám: az Árpádkorból fennmaradt négy szövegemlék egy hajdani gazdag anyag töredékes maradványának fogható-e fel, vagy már a maga korában is viszonylag ritka jelenség lehetett? Hétköznapi nyelven szólva: elképzelhető-e, hogy ami ránk maradt, „az csak a jéghegy csúcsa”, s mögötte elveszett emlékek sokasága áll? Vagy azzal kell számolni, hogy hiányzik az alap egy ilyen feltevéshez? Mivel a kérdéseket felvetni és nem lezárni kívánom, először is megosztanám az olvasóval egy mai francia történész, Arlette Farge gondolatát, pontosabban álmát arról, hogy 101 ÍRÁS PUSZTAI FERENC TISZTELETÉRE

116–122

116 Korompay Klára – 116. oldal – 2012.05.24. 2.05

Árpád-kori szövegeink: mit képvisel az, ami ránk maradt?

117

hogyan szeretné a 18. század francia történetét tanulmányozni: úgy, hogy semmit nem tud 1789-ről. „Történetet írni annyit jelent, mint vállalni, hogy egész másképp is íródhatott volna” (Farge 1994: 36). Mindezeket szem előtt tartva elhárítom az önként adódó válaszutat: „Mi szól amellett, hogy sok elveszett emlék volt; mi szól ez ellen?”, s a rendelkezésre álló anyagot inkább a következő kérdés fényében veszem szemügyre: milyen irányt ad a mérlegelésnek ismereteink egyik vagy másik eleme? Az alábbi alfejezetek mindegyike egy-egy ilyen ismeretkört állít a középpontba. A KÖNYVPUSZTULÁS MÉRTÉKE ÉS ÖSSZETEVŐI

Mezey László kutatásai nyomán vált ismertté egy súlyos és mindig újra hangsúlyozandó adat: a középkori magyarországi könyvállomány pusztulása 98-99%-os volt. Másképp és konkrétabban megfogalmazva: a hajdani állomány hozzávetőleg 55 000 kéziratból állt; ebből mintegy 3000 kötet maradt fenn (Madas–Monok 2003: 15–6). Ezen belül további igen szerény arányt képvisel az a mintegy 45 magyar nyelvű kódex, mely a 15–16. századból maradt ránk. Mielőtt e számokból a korai szövegekre nézve bármilyen következtetést levonnánk, jó meggondolni azt, hogy az elpusztult könyvek legnagyobb hányada természetesen latin nyelven íródott, s hogy a fenti számadatok az egész magyar középkorra vonatkoznak. Éppen ezért illúzió volna azt remélni, hogy az Árpád-kori magyar nyelvű szövegek közelebbi számához ezekből kiindulva közelebb juthatunk. Ugyanakkor a hatalmas könyvpusztulás természetesen megengedi annak feltevését, hogy az eltűnt, megsemmisült anyagban számos korai magyar szövegemlék is lehetett. A veszteség hátterében mindenekelőtt régi és újabb háborús pusztítások ragadhatók meg. A tatárjárás és a török hódoltság következményei közismertek: egész országrészek váltak ekkor pusztasággá. De a legújabb korokból is idézhetünk olyan történeti eseményeket, melyeknek még a fennmaradt Árpád-kori emlékekhez is közvetlen közük van. A legdrámaibb valamennyi közül az Ómagyar Mária-siralmat őrző kódex sorsa. Ennek jól ismert történetét érdemes egy dátumsorra fűzve összefoglalni: legtömörebben ez érzékelteti, hogyan fonódik össze egy kis kézirat a 20. század két nagy világégésével. 1910: egy müncheni antikvárius Toscanában megvásárol egy középkori hártyakódexet. 1914: a német hadsereg bombázásának következményeképpen Belgiumban leég a Leuveni Egyetemi Könyvtár, s megsemmisül annak teljes állománya. 1919: a versailles-i békeszerződés Németországot a háborús károk jóvátételére kötelezi, a szerződés pontjai között szerepel a leuveni könyvtár helyreállítása is. 1922: e jóvátétel keretében kerül a kódex Belgiumba, s válik „Leuveni”-vé. Ugyanebben az évben (még Németországban) fedezik fel a kódexben szereplő magyar verset. 1940: egy újabb könyvtárégésben másodszor is elpusztul a Leuveni Egyetemi Könyvtár egész anyaga. 1947: Bárczi Géza (1947) Leuvenben kideríti, hogy a kis kódex mégis megmenekült: egy páncélszekrényben átvészelte először magát a tűzvészt, azután a német katonák rekvirálását is. 1982: az Országos Széchényi Könyvtár és a Leuveni Egyetemi Könyvtár közötti csereegyezmény keretében az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó kódex hazakerül (Vizkelety 1986: 12–4). Kevésbé közismert, hogy hasonló viszontagságokat szenvedett a Königsbergi töredék is, mely a második világháború egy másik könyvtárpusztulásának (a königsbergi egyetemi könyvtárénak) lett kis híján áldozata. Megmenekülése annak köszönhető, hogy az 1944 augusztusi bombatámadás idején a kódexállomány már félreeső vidéki helyeken (kastélyokban, kolostorokban) volt elrejtve. Erre csak 1983-ban derült fény, amikor több évtizedes


118

Korompay Klára

lappangás után híre jött: 1946 óta a lengyelországi Toruňban, a Kopernikusz Egyetem könyvtárában őrzik a töredéket (Vizkelety 1984). A könyvpusztulásnak lehettek szelídebb változatai is. Erre ugyancsak az Ómagyar Mária-siralom kínál példát. Az első magyar vers olyan halvány, helyenként már-már olvashatatlan kézírásban maradt ránk, hogy joggal merült fel korábban a gyanú: talán idegen kéz próbálta kivakarni a számára ismeretlen nyelvű szöveget. A jelenség valódi okát Vizkelety András (1986: 45–6) fejtette meg: a gyakori használat, a könyvet tartó kéznek és a bekötetlen pergamenlapnak az állandó érintkezése idézte elő a szöveg elhalványodását. Ha így kezd eltűnni egy írás, akkor alighanem betöltötte hivatását… AZ EMLÉKEK ELŐKERÜLÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEI

Mindaz, amit a könyvpusztulás mértékéről tudunk vagy sejtünk, kiegészíthető – tükörjelenségként – azokkal az ismeretekkel, melyek a fennmaradt szövegek előkerülésére vonatkoznak. Az Árpád-kori négy kis emlék a következő földrajzi szóródást mutatja: a Halotti beszéd Pozsonyban került elő, a Königsbergi töredék a hajdani Kelet-Poroszországban (a mai Kalinyingrádban), a Mária-siralom Olaszországban, a Gyulafehérvári sorok Erdélyben. Összegezve: közülük kettő a magyar nyelvterület egy-egy szélső pontján; kettő Európa távolabbi vidékein. Jellemző negatívum: nincs egyetlen olyan emlék sem, melynek előkerülési helye a nyelvterület középső vidékeire (a mai Magyarország területére) esne. Mindez önmagában is jelzi, hogy egy-egy emlék fennmaradásához kivételes körülményekre volt szükség: a történelem viszontagságai sok szöveg pusztulását okozhatták. Újabb figyelemreméltó tényező: valamennyi Árpád-kori szöveg latin kódexben maradt ránk. Vagy úgy, hogy „vendégszöveg”-ként beírták az anyakódex egy lapjára, vagy úgy, hogy a könyvkötő újra felhasznált egy pergamenlapot – történetesen egy magyar szöveggel beírt pergament – például egy kódex szennylapjaként (Königsbergi töredék) vagy annak gerincébe illesztve (Königsbergi töredék szalagjai), paradox módon ezzel mentve meg egy olyan szöveget, amely számára semmi értéket nem képviselt. Hogy maguk a régi könyvek is mennyire ki voltak téve a hétköznapi pusztulásnak, arra nézve a legnevezetesebb történetet a Nyelvemléktár VII. kötetének előszavában olvashatjuk, Volf György (1878: VI) előadásában. Érdemes lesz ebből néhány részletet szó szerint is idézni. A történet főhőse a 15 éves Ehrenfeld Adolf. „Midőn 1850–51-ben Nyitrán a gymnasium VI . osztályát látogatta, nyáron az iskolai év vége felé, julius hó valamely délutánján az osztályba lépve, tanulótársait nagy mulatságban találta. »Furcsa« régi könyvekkel labdáztak, és midőn így egymásnak dobálták, egy ilyen »furcsa« könyv őt fején és vállán találva az ajtó közelében a földre esett.” A továbbiakból kiderül, hogy az ifjú felveszi a könyvet, „s azt látva, hogy régi és különösen hogy magyar”, érdeklődni kezd iránta, s egy háromkötetes modern munkáért cserébe még aznap megszerzi magának. „Hogy pedig e könyv mily nagy veszedelemben forgott, mennyire ki volt téve a teljes elpusztulásnak, az meglátszik abból, hogy sem a többi deák, sem a ki az iskolába vitte, nem tulajdonított szegénynek legcsekélyebb értéket sem.” „Az a tanulótársa, a kitől kapta s a kinek nevére ma már nem emlékezik, azt vallotta, hogy padlásukon találta. Ott még több ilyes lehetett, mivel egy másik »furcsa« könyv, melyet dr. Ehrenfeld akkor délután a dobáltak közt látott, szintén igen régi, de szláv kézirat volt.” Hogy mi minden tűnt el ott és akkor, sohasem fogjuk megtudni. Az viszont kétségtelen, hogy a történetesen a földről felvett kötet nem más, mint a magyar kódexirodalom legkorábbi ismert emléke, a 14–15. századból származó első magyar könyv: a Jókai-kódex.



119

Ha egymásra vonatkoztatjuk azt, amit egyfelől a könyvpusztulásról, másfelől az előkerülés rendkívüli körülményeiről tudunk, voltaképpen ugyanazzal a jelenséggel találkozunk: hajszál híján elpusztult – kivételes szerencsének köszönhetően maradt meg, ami megmaradt. Ez pedig feltétlenül szárnyakat ad a képzeletnek a hajdani, elveszett emlékkincs nagyságára nézve. MIRŐL TANÚSKODNAK A SZÖVEGEK?

Mindazok, akik az első magyar szövegek nyelvtörténeti és irodalomtörténeti jelentőségét vizsgálták, nagy nyomatékkal emelték ki, hogy e szövegek nyelvi megformáltsága és stiláris szépsége egyértelműen jelzi: nem első próbálkozásokról van szó. Érdekes megfigyelni, hogy azok az észrevételek, melyek a „mit képvisel?” kérdéséhez kapcsolhatók a szakirodalomban, igen gyakran e belső sajátosságok méltatása során fogalmazódtak meg. Részletes elemzés helyett hadd utaljak itt egyfelől a Halotti beszéd kiváló szerkesztésmódjára, a benne megjelenő egyházi szó- és kifejezéskincs kiforrottságára, másfelől az Ómagyar Mária-siralom gazdag költői eszköztárára (alliteráció, ritmus, rím), melyek mind arra vallanak, hogy e művek hátterében szöveghagyomány áll. „Ily könnyűség azonban gyakorlatra vall” – olvashatjuk az első magyar vers kapcsán (Horváth 1944: 90), s ezt a benyomást valamennyi korai szöveg megerősítheti. Külön figyelmet érdemel velük kapcsolatban a helyesírás. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amíg a szövegformálás kerete a szóbeliség is lehet, addig a hangjelölés és a szövegtagolás következetességének hátterében csak íráshagyomány állhat. Márpedig az első magyar szöveg e tekintetben is meglepően magas szintet képvisel. Egyetlen írásjelét, a pontot például úgy tudja alkalmazni, hogy világosan elkülönül egymástól a mondathatár jelzése (pont + nagybetű) és a mondaton belüli tagolás (pont + kisbetű, vö. Pásztó 1966: 189). E téren messze felette áll sok későbbi emléknek is. Apró finomságok egész sora jelzi még a lejegyző kitűnő fonetikai érzékét és gyakorlottságát. Mindez csak megerősít egy alaptételt: az első, ami ránk maradt soha nem az első, ami keletkezett. Fennmaradt szövegek mellett elveszett szövegekről is tudunk. Erre Mezey László egy fejezetcíme irányította rá a figyelmet: Árpádházi Margit műveltsége. Két elveszett nyelvemlék (Mezey 1955: 84–93). Arra derül itt fény, hogy Garinus mester 1340-ben keletkezett legendája szerint Margit húsvét előtt a szenvedéstörténetet anyanyelvén olvastatta fel és magyaráztatta magának („historiam passionis sibi legi vulgariter faciebat et exponi”; i. m. 91). Árpád-házi Szent Margit 1242 és 1271 között élt, ez az adalék tehát a 13. század közepére vonatkozik. (Akárcsak a Mezeytől idézett másik utalás, mely szerint Szent István legendáját az egyház vulgáris nyelven, azaz magyarul hirdette.) Felmerül természetesen a kérdés, hogy az előbbi szöveg kapcsán bibliafordításra vagy inkább csak egyes bibliai részek fordítására gondoljunk-e, de az írásbeliség ténye önmagában is rendkívül meglepő. Nem kevésbé az egy másik utalás: Garinus kortársa és barátja, a firenzei Passavanti több általa ismert bibliafordításról, köztük a magyarról is úgy nyilatkozott, hogy azok nyelvezete homályos („scuro linguaggio”; vö. Kardos 1953: 44; Mezey 1955: 91). Mindez a 14. század közepe előtti időkben hangzott el, háromnegyed évszázaddal a Huszita biblia előtt. Végül nemcsak fennmaradt vagy elveszett, hanem szövevényes formában továbbörökített szövegekről is érdemes gondolkodni. Akik a magyar kódexirodalommal közelebbi kapcsolatba kerülnek, minduntalan szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a 15–16. századból ránk maradt emlékek néha nem is egyszerűen másolatok, hanem másolatok másolatai. Egyes feltűnő archaizmusaik nemegyszer Árpád-kori nyelvi tényekkel vethetők össze.


120

Korompay Klára

Egyetlen példát idézve: Keszthelyi kódex 199: menybelewl, vö. ÓMS. buabeleul. Ki lehete fejteni a szövegekből a hajdani szálak egy-egy kis darabját? Már az is sok tanulságot tartogat, ha felfigyelünk rájuk. A kódexek szakirodalmában rejlő megfigyelések egy részét az Árpád-kor felől is értelmezni lehetne. A MAGYAR NYELVŰ ÍRÁSBELISÉG IGÉNYE ÉS LEHETŐSÉGEI AZ ÁRPÁD-KORBAN

Az írás a középkori magyar kultúrában elsősorban (és sokáig szinte kizárólag) latinul írást jelent: „valóságos szimbolum, melynek puszta látása is egyházi jelleg, tudósság és latin nyelvűség összeszövődő misztikumát, a »deákság« misztikumát idézi fel az egykorú írástudatlan ember sejtemében” (Horváth 1944: 16). Az az egyházi elit, mely e műveltséget képviseli, eleinte igen szűk körű: a 11–12. században összesen mintegy 150 főre tehető. A középső és alsó papság tudása minden tekintetben szerényebb; közülük sokan olvasni igen, de írni már nem tudnak. Ugyanakkor Szent István első törvénykönyve kötelezően előírja a hívek számára a vasárnapi templomba járást, s ott a prédikáció természetesen anyanyelven hangzik. Ez utóbbinak a tartalmát a Kálmán-kori (1100 k.) esztergomi zsinat úgy határozza meg, hogy a nagyobb templomokban az evangéliumot és a szentleckét, a kisebbekben a hitvallást és a miatyánkot kell kifejteni a népnek (Madas 1998: 48). Ez azt jelenti, hogy a papok állandó feladatai közé tartozik a biblia szövegének élőszóban való tolmácsolása, latinról magyarra fordítása, azaz középkori szóval: „magyarázata”. Amikor nyelvemlékeinkről gondolkodunk, s az írott magyar szövegek keletkezésének lehetőségeit, körülményeit próbáljuk mérlegelni, mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a magyar nyelvű egyházi szövegek megjelenésének valóságos színtere évszázadokon át a szóbeliség volt. Ennek jelentőségét nagy nyomatékkal fejtette ki Tarnai Andor; gondolatai a minket érintő kérdésekre nézve is irányadók lehetnek. A középkori prédikáció műfajáról szólva a következőket mondja: „ha tízezerszámra írtak okleveleket, százezrekre mehet a falusi és városi templomokban, a rendházakban és a püspöki katedrálisokban elhangzott beszédek száma; a prédikáció volt az az eszköz, mely által a pap a híveket, az egyház a világiakat leginkább befolyásolhatta” (Tarnai 1981: 17). Ezzel párhuzamosan ugyanő számol a középkori tollforgató értelmiség mindennapos gyakorlati teendőivel is: jogi ügyekben, bírósági tárgyalásokon az írástudók egyrészt az érintettekkel magyarul beszéltek, másrészt az ügyek tartalmát latinul foglalták össze, s ilyen módon a tolmácsolásban óriási gyakorlatra tettek szert. „A különbség a két nyelv viszonyában a magyar rovására abban mutatkozik, hogy a latint írásba kellett foglalni, az anyanyelvi változat pusztán szóban hangzott el, vagyis szóbeli tolmácsolás szintjén maradt” (Tarnai 1981: 19). E kettős – egyházi és világi – tevékenység során alakult ki a középkori magyar szóbeliségnek az a rétege, melyet Tarnai „második szóbeliség”-nek nevez. Idevágó gondolatait szó szerint idézzük: „A második szóbeliségnek nevezett, köznapitól eltérő, retorikus hatásra törő és formulákkal terhelt nyelvi réteget a nótáriusok és a papok, egyszóval a literátusok foglalkozásukkal együtt tanulták meg és hivatali működésük közben a kancelláriákon, a bíróságokon és a szószéken használták; azt lehet mondani, hogy a literátusréteg csoportnyelve volt” (Tarnai 1981: 21). Ha mindezek fényében gondolunk az Árpád-kori szövegek keletkezésére, talán új irányból közelíthetünk hozzájuk. Lehetett-e igény ebben a korban magyar szövegek írására? Erre igennel kell felelnünk, hiszen a fennmaradt szövegek erről tanúskodnak. Kiknek a számára íródtak ez utóbbiak? Aki ebben a korban írni-olvasni tudott, az latinul is tudott,



121

neki tehát közvetlenül nem volt szüksége magyar fordításra; aki pedig nem tudott latinul, az rendszerint olvasni sem tudott, tehát nem tudta volna használni a magyar fordítást sem. E paradox helyzet feloldását bizonyára az jelenti, hogy épp a két réteg kapcsolatában, a közvetítés szempontjából játszhattak szerepet a magyar nyelvű szövegek: amit az egyháziak sokszor elmondtak, azt néha le is írták, minden bizonnyal a szóbeli használatra tekintve: annak alkalmi rögzítéseként, esetleg annak előkészítésére. Mindenesetre ha tekintetbe vesszük az Árpád-kori magyarság óriási hányadának írástudatlan állapotát (s ezzel összefüggésben az olvasóközönség hiányát), akkor e szövegek olvasóit aligha kereshetjük máshol, mint maguknak az egyháziaknak a szűk körében. S ha ezek tevékenysége alapvetően a szóbeliség szintjén zajlott, akkor átgondolandó, hogy indokolt-e nagy számban keletkezett magyar szövegállományt feltételezni, s a veszteségeket a történelmi körülményeknek tulajdonítani. Biztos, hogy sok szöveg elveszett, de talán nem is írtak olyan rendkívül sokat… Mindezek kapcsán igen hasznos a műfajokra vonatkozó nemzetközi tapasztalatokkal is számolni. Madas Edit kutatásai (2002: 102–20) derítették ki, hogy a 12. századi Európában közemberek sírja felett még mondani is ritkán mondtak temetési beszédet; arra pedig, hogy ezt anyanyelven le is írják, a Halotti beszéden kívül csak német nyelvterületről idézhetők példák. Ez azt mutatja, hogy német mintára nálunk „gyakrabban mondtak temetési beszédet, mint másutt Európában”, s hogy másfelől „a magyarországi sermo-minta – a XII. században legalábbis – valóban állandósult” (Madas 2002: 115). KITEKINTÉS

Sok érvet felsorakoztattunk annak valószínűsítésére, hogy az Árpád-kori magyar szöveganyag a ránk maradtnál jóval nagyobb lehetett. Nyomós érvek szóltak amellett is, hogy a magyar nyelvű írásbeliség gyakorlatát milyen tényezők korlátozták. Összegzés és lezárás helyett egyetlen gondolatot fogalmaznék meg itt: azt, hogy a középkorral kapcsolatos kutatásokban mindig van helyük a meglepetéseknek. Ki gondolt volna 1922 előtt arra, hogy az Árpád-korból magyar vers is ránk maradt? Elképzelhető volt-e egy ómagyar Trója-regény gondolata azelőtt, hogy Hadrovics László (1955) szövegszerűen kimutatta ennek hatását a fennmaradt délszláv változatokra? Kinek jutott volna eszébe 1974 előtt az, hogy a budai várban olyan gótikus szobrok készültek, amilyeneket Zolnay László felfedezése felszínre hozott? Azok, akik Pusztai Ferenc egyetemi előadásait hallgatták, bizonyára emlékeznek a fenti szoborlelet kapcsán a Fehér Madonna varázslatos történetére. Arra, hogy egy több tekintetben töredékes nőalak Madonna voltát mindössze egyvalami jelzi: a hasra támaszkodó két pici lábujjtöredék. A többi a képzelet dolga. Mint ahogy – fűzte hozzá az előadó – a magyar középkorról való gondolkodásunkban is kulcsfogalom a rekonstrukció. Amivel talán rokon az itt felvetett kérdés is: mit képvisel az, ami ránk maradt? SZAKIRODALOM

Bárczi Géza 1947. A Leuveni Kódex történetének legújabb szakasza. Magyar Nyelv 43: 301–5. Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Akadémiai Kiadó, Budapest. Farge, Arlette 1994. Le temps, l’événement et l’historien. L’Inactuel 2: 31–6. Hadrovics László 1955. Az ómagyar Trója-regény nyomai a délszláv irodalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Horváth János 19442. A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Magyar Szemle Társaság, Budapest. Kardos Tibor 1953. A huszita biblia keletkezése. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 82. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.


122

Korompay Klára

Madas Edit 1998. Középkori bibliafordításainkról. Iskolakultúra 98/1: 48–54. Madas Edit 2002. Középkori prédikációirodalmunk történetéből. Csokonai Könyvtár, Debrecen. Madas Edit–Monok István 20032. A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1800-ig. Balassi Kiadó, Budapest. Martinkó András 1988. Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben. Bevezetés és vázlat. Akadémiai Kiadó, Budapest. Mezey László 1955. Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pásztó András 1966. A Halotti Beszéd interpunkciójáról. Magyar Nyelv 62: 188–94. Tarnai Andor 1981. Szóbeliség – latinság – írásbeliség. In Sőtér István (szerk.): A magyar kritika évszázadai I. Rendszerek a kezdetektől a romantikáig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 11–26. Tarnai Andor 1984. „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest. Vizkelety András 1984. A Königsbergi Töredék új lelőhelye. Magyar Könyvszemle 100: 330–3. Vizkelety András 1986. „Világ világa, virágnak virága...” [Ómagyar Mária-siralom]. Európa Könyvkiadó, Budapest. Volf György 1878. Ehrenfeld codex. Simor codex. Cornides codex. Szent Krisztina élete. Vitkovics codex. Lányi codex. Nyelvemléktár. Régi Magyar Codexek és Nyomtatványok VII. MTA Könyvkiadó Hivatal, Budapest.


Árpád-kori szövegek: mit képvisel az, ami ránk maradt?

Recommend Documents