Árkádok Bun Zoltán: Diagramfestészet avagy mégis mi az ördög köze van Baconnek az építészethez?... 37

Papp András: Imádkozó bárány ......................................................   3 Főtér Gulyás Imre: Korszakhatáron a hazai természetvédelem . ...............   4 Macskakő Balla D. Károly: Túlvilági mezsgyén    Kiket halál toloncolt . ...........................................................   14

Tartalom

Küszöb

Méhes Károly: Nyikolaj Vrem halálának története ........................   15 Oláh András: csönd    megvagyok ..........................................................................   20    hányszor alszik ki a nap ......................................................   21 Szűk Balázs: A Hortobágy utolsó poétája ......................................   22 Szénási Miklós: Zöldes árnyalatú semmi .......................................   23 Kapualj Pásti Csaba: Minek nekünk a Hortobágy? .....................................   24 Dombrovszky Ádám: „Valamit érdemelnénk    a megnyomorított életünkért”    Kényszermunkatáborok a Hortobágyon (1950–53) .....................   29 Mesteri pillantások    Fotótábor a Hortobágyon ........................................................   33 Árkádok Bun Zoltán: Diagramfestészet    avagy mégis mi az ördög köze van Baconnek    az építészethez? ....................................................................   37 Pláza Vékony Gábor: „Híres vagy, hogyha ezt akartad…”    Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford  . ............ 43 Váradi Nagy Péter: Az ellentétek vonzzák egymást    James Mangold: Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma)  ................... 46 Lépcsők Áfra János: „Ecsetemből sarjadó Hortobágy”    Gondolatok a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepről  ................ 49

Sin Edina: Tanulságos múzeumi séta    A Csokonai Színház Bánk bán-előadásáról  . ............................... 54 Műhely Lukovszki Judit–Miklós Eszter Gerda: Eppur si muove    Vidnyánszky Attila két előadása a Csokonai Színházban,    2007–2008  ............................................................................. 57 Toronyszoba Lapis József: Szembenézni, s elbúcsúzni – az Alföld öt éve  ........... 63

DISPUTA

Nagy Bernadett: Zenepára    Bán Zoltán András: Hölgyszonáta  ............................................. 52

1

E számunk szerzői:

Áfra János  egyetemi hallgató, Debrecen Balla D. Károly  költő, Ungvár Bun Zoltán  építész, PhD-hallgató, Budapest Dombrovszky Ádám  újságíró, Debrecen–Budapest Gulyás Imre  újságíró, Debrecen Lapis József  PhD-hallgató, Debrecen Lukovszki Judit  irodalomtörténész, Debrecen Méhes Károly  író, Pécs Miklós Eszter Gerda  PhD-hallgató, Debrecen Nagy Bernadett  egyetemi hallgató, Esztergom–Miskolc Oláh András  költő, Mátészalka Papp András  író, Hajdúszoboszló Pásti Csaba  újságíró, Debrecen Sin Edina  PhD-hallgató, Beregszász–Debrecen Szánási Miklós  költő, újságíró, Debrecen Szűk Balázs  költő, Debrecen Váradi Nagy Péter  tanár, Nagyvárad–Debrecen Vékony Gábor  tanár, Debrecen–Hajdúnánás Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 1. szám, 2009. január Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Imádkozó bárány Papp András

né, szimbolikus megtestesülését az „imádkozó bárányban” találtam meg. A sánta juhot nevezik így, mely fájós lábait kímélve, a mellsőkre ereszkedve próbál táplálkozni. A körme vagy a nedvességtől puhul föl, vagy épp a száraz legelő koptatja el an�nyira, hogy a fűszál könnyen a körme alá szúr, majd gennyes seb keletkezik; az ilyen bárányt, mely nem tud a nyájjal haladni és rendesen legelni, a pásztor a hodályhoz közeli kisebb nyájba különíti el, a sebet körmöléssel, kenőccsel kezeli. A pásztorok úgy vannak otthon a nomád, rideg évezredes magyar időben, olyan elevenséggel és rendet bíró fegyelmezettséggel, ahogyan rajtuk kívül ma már senki. A másnak talán unalmas semmi valójában lélegző élettér, melyet leginkább a madarak szélesítenek szabadon. Feltéve, ha van szárnyuk, szemük, ép lábuk és az embertől félni tudó ösztönük. Mert ha nincs, itt azon is megpróbálnak segíteni. Egészen megrendítő látványt nyújtanak a repatriáló röptetőjében a beteg, az égtől, repüléstől megfosztott fenséges sasmadarak; van itt szirti sas, pusztai és parlagi sas, kabasólyom, egerészölyv, gólya. A kabának a jobb szemét áram ütötte ki, s szintén áramütés miatt kellett amputálni az egyik sas bal szárnyát. Hosszasan lehetne írni más, különleges madárfajokról (pl. a megcsodált vonuló havasi lilékről), de tovább magáról a Hortobágyról is, ami, azt hiszem, kissé ahhoz volna hasonlatos, mintha magunkról próbálnánk mondani valamit. A magunk jelenvaló állandóságán billentünk és figyelünk belső világunk hangjaira. Tág és mély csönd ez bennünk, nem is hang, a vallatás teszi azzá, valahogy érthetővé. A Hortobágy, különösen a közelében élő, a „kertek alatt” lakó embereknek sohasem lehet érthetetlen, sohasem lehet idegen. Részletek és rétegek vannak, de úgy, hogy az az egész benyomását kelti; új és újabb élmények, miközben változatlan marad a táj, az „élőkép”, a föld, az ég. És a vallatás, a megnevezés kényszere teszi, hogy nevet találjunk a „semminek”: szélfújás, árnyéktalan világosság, fejfájdító egyszerűség. Az idegen oldalirányból közelít, nagyokat lép, mint egy óriás, pedig csak remélheti, hogy a visszaúton minden megtett lépés után nő majd egy centimétert.

DISPUTA Küszöb

J

ó pásztorom a hortobágyi Szelencésben azt mondta, le kell hajolni ehhez a földhöz, hogy a puszta megmutassa kincseit, meglássuk gazdagságát. Ez volt talán az egyik legfontosabb mondat, amit kinnlétem idején tőle hallottam. Szemléletet és hozzáállást közvetített: hogyan érdemes közelíteni ehhez a kis végtelenhez, hogyan érdemes nézni és gondolkodni felőle, hogy többet és mást is észrevegyen az idegen, aki nem egyszerű átutazó vagy turista, és a legkevésbé sem a pásztorélet romantikájára vágyó látogató, hanem éppen e kinti és mai valóságnak a megfigyelője és megélője szeretne lenni. És akkor ez lenne az első intés és tapasztalat az után, hogy az ég tágasságának és a föld határtalanságának érzetétől nyomasztóan elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak, árva fűszálnak érzi magát a megfigyelő – a szilajság és a szívósság legkisebb jele nélkül. A napkelte az csak egy vakító káprázat, a szétáradó sárga fényben látni sem lehet a napot, csak tudni, nagyjából egy magasságban állunk, ugyanúgy, ahogyan az alkonyatkor kelő és sokkal jobban megfigyelhető teleholddal is, melynek hatalmas vörös korongja a horizonton egyensúlyoz. Igen, csak a pásztor ajánlotta alázattal érdemes közelíteni ahhoz a földhöz, melyet jellegzetes magyar tájként tartunk számon, tudva természeti és kulturális értékeiről, tudva történelmi múltjáról. Arról is, amikor még Debrecen birtoka volt, s a városnak évszázadokon át jelentős anyagi forrásául szolgált a pusztán való legeltetés, a marhagulyák német piacokon történő értékesítése. És arról a kevésbé dicsőséges múltról is tudhatunk, amikor a Rákosi-rendszer idején emberek ezreit telepítették, pontosabban internálták ide, tizenkét zárt táborba, megfosztva őket minden méltóságuktól, vagyonuktól, csaknem puszta létüktől. Ennek állítottak emléket a folyó jobb partján, nem messze a hídtól: több méter magas, vasból készült latin kereszt mered az ég felé, tövébe táblát, kőbe vésett imádságot helyeztek el az emlékezők. És van még egy alig föltárt múltja is ennek a vidéknek, az elsüllyedt templomos falvak világa, vagy ötven eltűnt település, melynek nyomát a máig megmaradt nevekben (pl. Angyalháza) és a rejtélyes kunhalmokban leljük föl. A földhöz való lehajolás, ami egyben mintha az éghez való közelítést is jelente-

3

Korszakhatáron a hazai természetvédelem Gulyás Imre DISPUTA Főtér 4

2008 januárjában volt 35 éve, hogy a fejlett Nyugathoz képest mintegy száz év lemaradással hosszú előkészületek után megalakították Magyarország első nemzeti parkját, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot. A hazai természetvédelemnek e konfl iktusokkal teljes korszakára emlékezve októberben nagyszabású tanácskozást rendeztek a hortobágyi látogatóközpontban. A rendezvény ünnepélyességéhez nagyban hozzájárult, hogy a hazaiakon kívül több külföldi nemzeti park is képviseltette magát. A jeles évforduló alkalmával a Debreceni Disputa szerkesztősége interjút kért Sándor Istvántól és Aradi Csabától, a jelenlegi és a már nyugalmazott igazgatótól. Aradi Csaba: Többet kell bíbelődni a papírral, mint a természettel Aradi Csaba leköszönése előtt 1989. január elsejétől kétévnyi megszakítással csaknem másfél évtizedig vezette az igazgatóság munkáját, s ezzel beírta nevét a magyarországi természetvédelem történetébe.  Mikor és hogyan kezdődött ez az életre szóló kapcsolat? Az első nagy élményem, egy általános iskolai kirándulás a Hortobágyon, 1953-ból való. Azok a színek, az a hangulat, az a kép, ami akkor megfogott és rabul ejtett, később is meghatározta a kapcsolatomat ezzel a tájegységgel. 1957-ben volt az első madarász utam, 1961-től pedig már konkrét céllal, egy terület felmérését végezve jártam a pusztákat. Mindez oda vezetett, hogy a hatvanas években mint biológia–kémia szakos egyetemi hallgató – mert akkor még nem volt ökológia szak – a diplomadolgozatomat a Hortobágyról, ökológiai témában írtam. A diploma után tanársegéd lettem az egyetemen, ahol doktori disszertációmat a Hortobágy madárvilágának kutatása alapján készítettem. Közben azok közül a szakemberek közül, akik abban az időben a nemzeti park előkészítésén dolgoztak, többekkel már szoros kapcsolatban voltam. A 60-as évek elején ugyanis a madártani intézet külső munkatársa lettem. A természetvédelmi hivatalban mások mellett Győry Jenő volt az a szakember, aki a nemzeti park előkészítésén munkálkodott, s akit én 1963-ban ismertem meg. Tudta,

hogy sokat foglalkozom a Hortobággyal, így a nemzeti park előkészítése során több alkalommal megkeresett, részben a határok kijelölésével kapcsolatos kérdésekkel. Itt helyben dolgozott az előkészítésen többek közt Fintha Isván, akivel akkorra már több közös cikket publikáltunk, és állandó kapcsolatban voltam a felejthetetlen Szabó Laci bácsival, a cisztercita szerzetesrendi biológiatanárral is. A nemzeti park megalakulása táján fel is tették a kérdést, hogy nem mennék-e át az egyetemről a nemzeti parkba dolgozni, de hát épp a doktori diszszertációm készítése közben voltam, ezért akkor ezt még nem vállaltam. 1975ben jöttem át.  Néhány év múlva azután az igazi „mély víz”, a hatósági munka következett. Kezdetben felügyelőként dolgoztam a nemzeti parkban, de két év elteltével vezető pozícióba kerültem: az igazgatóhelyettest kellett betegsége idején helyettesítenem. Majd 1984-ben kineveztek az Észak-alföldi Környezet- és Természetvédelmi Felügyelőség igazgatójának. Korábbi munkahelyemtől akkor sem távolodtam el, hiszen hozzám tartozott a Hortobágyi Nemzeti Park és három megye természetvédelmi területeinek hatósági felügyelete. Kinevezésemnek érdekes előzményei voltak. Az igazgatói munkát nem akartam elvállalni, szinte véletlenül kerültem a posztra. Ehhez tudni kell, hogy Gonda György, a volt Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal akkori elnöke, azelőtt a Vas megyei tanács első embere azt követően került a hivatal élére, hogy konfl iktusba keveredett a vasi pártvezetéssel. Amikor Debrecenben megüresedett az észak-alföldi felügyelőségi igazgatói állás, ahova vezetőt kerestek, Sikula György, a párt Hajdú-Bihar megyei első titkára megnevezte, hogy ki lesz az igazgató. Én akkor felhívtam Gondát, és – miután nem kívántam igazgató lenni, korábban rendre haladékot kértem a végső válaszhoz, abban bízva, hogy hátha találnak valaki mást –, közöltem vele az újságot, hogy a probléma megoldódott. Mire Gonda, aki egy korpulens alkatú ember volt – ma is hallom, ahogy szuszog a telefonba –, azt felelte: „maradjon a helyén nyugodtan, Aradi elvtárs, holnap ott lesz a kinevezése.” És már nem kérdezte, hogy akarok-e igazgató lenni, vagy nem.

A személyt hagyjuk, nincs már értelme emlegetni. Maradjunk annyiban, hogy valakit az erdészettől, amúgy egy nagyon rendes embert, aki persze jó kapcsolatokat ápolt a vadászokkal, és tulajdonképpen ez volt a mögöttes lényeg. Így lettem én igazgató. Nem kívántam az lenni, de Gonda, aki a konfliktusai miatt ebben a helyzetben a saját sérelmét élte újra, kinevezett. 1984től tehát a felügyelőség munkáját vezettem, ahol azután nagyon sok összeütközésben volt részem. Mert én komolyan vettem a környezet- és természetvédelmet. Ebben a pozícióban dolgoztam 1988 végéig úgy, hogy közben, amikor a hivatal minisztériummá alakult, egy fél esztendeig a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság környezetvédelmi igazgatóhelyettesének tisztét töltöttem be. Volt tehát egy olyan fél évem is, amikor nem foglalkoztam természetvédelemmel. 1989. január elsejével lettem a nemzeti park igazgatója.  Felügyelőségi igazgatóként végzett munkád vége felé született Sára Sándor rendezésében Csoóri Sándor forgatókönyve alapján a Tüske a köröm alatt című film, amelyhez a hortobágyi libatartás körül kialakult érdek-összefonódás és a természetvédelem közti összetűzések szolgáltak alapul. Milyen emlékeid vannak ezzel kapcsolatban, hogyan találkoztál Csoóriékkal? A libaügy teljesen szakmai ügy volt számunkra. Én akkor a felügyelőség igazgatójaként többek intő tanácsa ellenére kiadtam a tiltó határozatot a libatartásra a nemzeti park védett területein. Tudvalévő, hogy a „főelvtársak” százezreket kerestek az általuk jobbára nem is látott libákból. Azt azonban tudni kell, hogy amikor ez történt, a nyolcvanas évek derekán a monolitikus diktatúra már kezdett föllazulni. Sokan álltak mellettünk. Volt például libafórum is, amit a madártani egyesület szervezett, vagyis akkor már a társadalmi szervezeteknek is volt jelenléte a közéletben. A libafórumon egyszer megjelent egy hölgy, aki – miután ott volt a pártbizottság és az állami gazdaság képviselője is – félrehívott, és azt mondta: „Szórádi elvtárs azt üzeni, hogy csak keményen! Gyenge az ellenség.” Szórádi Sándor volt ugyanis akkor a KISZ egyik vezetője. Kellemetlenebb volt számomra az a pillanat, amikor a „liba-

ügy” kezdetén felhívott Romhányi Endre, a felügyelőségi igazgatók közvetlen főnöke, a jogi főosztály vezetője, és azt mondta: „Csaba, nem akarlak megijeszteni, de jó Aradi Csaba Celldömölkön lenne, ha az elkövetkeszületett 1944-ben. A debrező hetekben nem ülnél ceni Fazekas Mihály Gimnázikocsiba, mert a helyiek umban érettségizett, egyetemi tanulmányait a Kossuth rád szálltak. A Legfőbb Lajos Tudományegyetemen Ügyészségről kaptam a végezte, itt szerzett biolófülest.” Visszatérve a gia-kémia szakos középiskokonkrét kérdéshez: egylai tanári diplomát 1969szer szól a telefon, felben. 1975-ig tanársegédként dolgozott a Kossuth-egyeveszem és hallom, hogy temen, ahol a Hortobágy a vonal másik végén madárvilágának kutatása Csoóri Sándor beszél. Itt alapján készítette el doktovannak az irodalmi nari disszertációját. 1975-ben pokon, mondta, szeretkerült a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság állományánének velem találkozba felügyelői munkakörbe. ni. Így is történt, a Bika Nem sokkal később ugyanhalljában ültünk le vele itt már az igazgató-helyetés Sára Sándorral beszéltes helyettesítésével bízták getni. A libaügyek iránt meg. 1984-től 1988 végéig az Észak-alföldi Környezetérdeklődtek. Később még és Természetvédelmi Felegy alkalommal ugyanügyelőség igazgatója, közcsak a Bika-hallban ülben 1988-ban egy fél évig a dögélve beszélgettünk Tiszántúli Környezetvédela libás jelenségekről, a mi és Vízügyi Igazgatóság környezetvédelmi igazgavadászatokról és más tó-helyettese. 1989. január dolgokról. Arról a fur1-jétől 2004 végéig a Horcsa helyzetről, amelyben tobágyi Nemzeti Park Igazmi a nemzeti parki mungatóság igazgatója (kivéve kát próbáltuk abban az azt az 1999 szeptemberétől 2002 januárjáig tartó időidőben helyenként elég szakot, amikor eltávolították komoly ellenszélben vée beosztásából). 2003-ban gezni. Érdeklődtek a a Magyar Köztársasági Érrészletek iránt, hogy demrend lovagkeresztjével, miért vannak konfliktu2004-ben Pro Natura díjjal tüntették ki. 2005-ben vosaink Nagyiván környénult nyugdíjba. kén a vadászokkal, amiért nem sikerült érvényt szerezni a nemzeti park alapító határozatában szereplő vízivadvadászati tilalomnak a halastavakon. Mert volt olyan politikai vezető, aki azt mondta, szeretné ő azt látni, hogy neki valaki megtiltsa, hogy vadkacsára vadásszon a Hortobágyon. Nem is tudtuk megtiltani. Csak 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltozás előtt sikerült érvényt szerezni a tilalomnak. E konfliktusaink alapján született a Tüske a köröm alatt története. Úgy, ahogy a film mutatja, nyilván nem történt meg, de minden eleme valóságos eseményeken nyugszik.

DISPUTA Főtér

 Sikula talán egy apparatcsikot nevezett meg?

 Volt egy másik nagy konfliktusod is, már jóval a rendszerváltozás kezdete után, Pepó Pál minisztersége idején, amikor 1999 szeptemberében félre is állítottak.

5

Fotó: Kresz Tibor

DISPUTA Főtér

Hagytak-e benned keserű szájízt a történtek azt követően, hogy 2002 januárjában visszakerültél az igazgatói székbe?

6

Nem biztos, hogy hagytak, sőt az idő elteltével éppen a fordítottját mondhatom. Nagyon jó érzésekkel tölt el utólag is az a szeretet, ami akkoriban irányult felém, főként a szakma, a tudomány oldaláról. A szakembereknek az első naptól kezdve szilárd meggyőződésük volt, hogy azok a vádak, amelyeket felhoznak ellenem, nem lehetnek igazak. Megkerestek több egyetemről és álláslehetőséget kínáltak. Én azonban nem vállaltam, mert úgy voltam vele, hogy nekem ezt a küzdelmet itt kell végigvinnem. Be kellett bizonyítani, és azt hiszem, sikerült is, hogy azok a célok, szándékok és eszközök, amelyekkel mi megpróbáltuk a természetvédelem érdekeit érvényesíteni, kivétel nélkül jók. A legnagyobb cirkuszban a debreceni képviselő-testület Pro Urbe-díjat adományozott, ami életmentőnek bizonyult. Bátor lépés volt „árral szemben”. Ebben az időszakban a feleségem mellett a lányom állt határozottan mellettem, aki akkor már férjhez ment, és épp akkor jelentette be, hogy unokám fog születni, amikor nagyon rossz passzban voltam. Komolyan mondom, döbbenetes élményeim voltak ebben az időszakban, és ha elvesztettem volna az emberekbe vetett hitem, ezek az élmények biztosan vissza-

adták volna. Százszámra kaptam telefonokat ismerős és ismeretlen emberektől, megszólítottak és kitartásra biztattak. Jópofa dolgokra is emlékszem. Mentünk a feleségemmel az utcán, s jött szembe egy fiatalabb pár. Megálltak, rám néztek – láttam, hogy felismernek, mert abban az időben gyakran szerepeltem a tévében –, és a nő azt mondta: „Ugye, Aradi úrhoz van szerencsém?” Igen, válaszoltam. „Magának drukkolunk – had adjak már két puszit!”  Ki lehet-e jelenteni, hogy mára konszolidálódott a helyzet, és már nem kerülhet sor a szakmai munkát ellehetetlenítő háborúságra, nem éledhetnek fel a libatartás vagy a vadászat ürügyén folytatott gáncsoskodások és hasonló konfliktusok? A harcok más színtéren zajlanak. Legalább olyan nehézségekkel kell küzdeni, mint hajdanán, de a helyzet bizonyos szempontból reménytelenebb. Annak idején nagyjából tudtuk a közvetlen konfliktusok során, hogy a hatalom bajszát mennyire lehet megcibálni. Mikor fáj neki an�nyira, hogy odaüt, és az azt is jelentette, hogy tudni kellett megfelelően taktikázni. Ma másak a gondok. Politikai vezető is tehet és tett például 2008-ban is olyan nyilatkozatot, miszerint a természetvédelem akadályozza a gazdaság fejlődését. Jól

 De hát itt van tíz nemzeti park az országban, amelyekkel mindenképpen számolni kell. Igen, itt van a tíz nemzeti park, de állandó küzdelmekkel, például a nemzeti parki vagyonkezelésben levő területekkel kapcsolatban még ma is sok a bizonytalanság, az átalakulás óta nincs megerősített vagyonkezelési szerződésünk. A vagyontörvénybe foglalt szabályok idegenek a nemzeti parki hasznosítási formáktól. A szakemberek gyanakodva várják a fejleményeket. A jogszabály alapján úgy látszik, hogy Budapesten egy vagyonkezelő zrt. köthet földbérleti szerződéseket a Hortobágyon. Vagyis nem érvényesül az egyik európai alapelv, a szubszidiaritás elve, amely szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni: ott, ahol a legnagyobb a hozzáértés. Ez megdöbbentő, és gyakorlatilag nagyon úgy látom, hogy emiatt a természetvédelemnek folyamatosan küszködnie kell. Ráadásul működési források hiányában.  Vannak azért, mint hallom, olyan nyugatabbra fekvő nemzeti parkok is – például

Ausztriában a Fertő-tó környéki –, ahol egyetlen négyzetméter sincs saját vagyonkezelésben, és az ilyen nemzeti parkok valóban bérlik a területet a tulajdonosoktól. Nem is hatékony az osztrák természetvédelem. Egész Európa minket irigyelt, a magyar természetvédelmet, miután itt a hatósági jogosítvány és a természetvédelmi oltalom alatt álló területek kezelése is a természetvédelem kezében volt. A nemzeti park kezében. Ezt tartotta a legjobb gyakorlatnak egész Európa természetvédelmi szakember gárdája. A hatósági jogkört azóta elvették, a vagyonkezelés felől nézve pedig nem tiszta a hazai nemzeti parkok jövője. Sok tehát a bizonytalanság, de ez nem újság, hisz a természetvédelem mindig is állandó bizonytalanságban volt. Ezt a bizonytalanságot ideje lenne feloldani. Vegyük tudomásul, hogy a nemzeti parkok a bioszféra fenntartásának egy-egy sejtjét képviselik, egy gazdasági táj tengerében lévő élőhelyszigeteket próbálunk megvédeni a saját érdekünkben.  Melyek azok az állomások és eredmények, amelyeket a legfontosabbaknak ítélsz a természetvédelemben végzett több évtizedes munkád értékelésekor? Nagy esemény és változás volt, amikor a felügyelőség megszűntekor 1988-ban hatósági jogkört kaptunk, hisz attól kezdve új eszközökkel kellett és lehetett a természetvédelem ügyét kezelni, bár ezeknek az eszközöknek az alkalmazása, mint említettem, kezdetben sok konfliktussal járt. A másik nagy esemény akkor jött el a fejlődésben, amikor a 90-es évek elején hozzákezdtünk a területek megszerzéséhez. Igazgatóságom idején 92 ezer hektárnyi területet sikerült megszerezni, azaz felvásárolni, kisajátítani, de voltak olyan területek is, amiket mint állami tartalék földeket csak átvettünk, pénz nélkül. Fontos lépés volt a mátai ménes (kétszáz ló és az épületek) és a halastavak átvétele, de a leglátványosabb eredményeket a nagy tájrehabilitációs munka, a mocsarak vízpótló rendszereinek kiépítése, a volt rizstelepek csatornáinak felszámolása hozta. Az én időszakomhoz köthető a közelmúltban befejeződött nagy fejlesztési program megindítása, illetve a programhoz szükséges források biztosítása. Az erdei iskola, a látogatóközpont, a halastavi kisvasút létrehozása, a villamosvezetékek földkábelbe helyezése ekkor indult, ezeket már az utódom fejezte be.

DISPUTA Főtér

emlékszünk Kóka János volt gazdasági miniszter mellbevágóan „bölcs” kijelentésére is, hogy nem a békákat szokták megkérdezni a mocsár lecsapolásáról. Holott senki mást nem kell megkérdezni, csak a békákat. A békák vannak tisztában a mocsár életével, ők érzik a bőrükön a mocsár igazi fontosságát. De mit lehet most látni? A romjaiban heverő pénzügyi világ és a gazdasági lobbi tudomást sem akar venni a földi élet tényleges problémáiról. Látszattevékenységek folynak. Kitalálnak gumifogalmakat, amiknek nincsenek pontos mértékegységeik, amiket nem lehet meghatározni. E fogalmakat azután, amilyen például a fenntartható fejlődés, birtokba veszik, mai szóval élve, lenyúlják, és attól kezdve ők határozzák meg, hogy ez fenntartható, ez meg nem fenntartható. Azt tapasztaljuk tehát, hogy például az „Ember és bioszféra” program keretében kialakult bioszférarezervátumok – az alapvetően kultúrtájjá alakított Föld épségben megmaradt természeti részei – ma már nem a biológiai sokféleség fenntartását szolgálják, hanem (a sevillai nyilatkozat óta) azt, hogyan lehet ezeket a helyi közösség gazdasági érdekeinek szolgálatába állítani. Mindez gyakorlatilag fából vaskarika, megindul az utolsó bástyák lerombolása. Én tehát nagyon szkeptikus vagyok.

7

 Vannak-e adósságok? Igen, vannak. Ismét meg kellene erősíteni – nem csak a Hortobágyon, hanem az egész országban – azt a szakmai munkát, amit a daliás időkben végeztünk a terepen. Túl sokat foglalkozunk olyasmikkel, amik ugyan fontosak, de a lényegi munkának talán a kisebb részét képviselik. Fájlalja az ember, hogy az olyan munkák mellé, mint a tájrehabilitáció vagy a kis formákhoz kötött vízrendszerek rendbetétele, nem tudjuk odatenni a szakmai finomságokat, amelyek, persze, komoly szakmai apparátust is igényelnének. Többet kell a papírral bíbelődni, mint a természettel. Sándor István: Saját bevételeink terhére tudtunk létszámot fejleszteni

DISPUTA Főtér

 Mikor tetted az első lépést a pályád irányába és milyen tanulmányokkal készültél a természetvédelemre?

8

Az első lépés talán az volt, amikor 1979 szeptemberében egy akkor már javakorabeli madarásszal kimentünk a hortobágyi Nagy-halastóra madarászni. Akkor volt részem először olyan életre szóló élményben, ami meghatározóan hatott a pályaválasztásomra. 13 éves voltam, és mint nagyon sokan a mi szakmánkban, a Madártani Egyesület berkeiben kezdtem ismerkedni a természet világával. Gimnazistaként rendszeresen jártam terepre, elsősorban az erdős pusztára és a Hortobágyra. Így keveredtem végül a Kossuth-egyetem biológus szakára. Akkor már bejártam a nemzeti parkba, besegítettem a terepi felmérések készítésébe. Az államvizsgámon Jakucs Pál professzor elnökölt, és ott ült a bizottságban Aradi Csaba is, akit mint a természetvédelmi felügyelőség igazgatóját már régebbről ismertem. Elég sűrűn járkáltam be a hivatalba, mert akkor még volt külön hivatal és volt nemzeti park. A nemzeti parknak Salamon Feri bácsi, az OKTH Észak-alföldi Felügyelőségének pedig Csaba volt az igazgatója. Épphogy túl voltam az államvizsgán, amikor Csaba feltette a kérdést, hogy „mikor jössz dolgozni?”. Nem volt tehát nehéz választani vagy dönteni.   Hol és milyen munkakörökben dolgoztál az elhelyezkedésed után?

Természetvédelmi őrként kezdtem dolgozni az erdős pusztán, azután a mai zoológiai felügyelőnek megfelelő munkakörbe, később őrszolgálat-vezető besorolásba kerültem. Akkoriban ezek a feladatok még nem voltak kikristályosodva, mindenki csinált mindent, mert nagyon kevesen voltunk, munka pedig már akkor is sok volt. A műszaki ellátottság sem állt még a mai színvonalon, nehézkesen ment a közlekedés a terepen. Ha például szerettünk volna valamit gyorsan elintézni, táviratoztunk az őröknek. A kilencvenes évek közepén átkerültem Hortobágyra, a Természetvédelmi és Génmegőrző Kht.-ba, amely a tartósan állami tulajdonban maradó egykori állami gazdasági vagyon működtetésével foglalkozott, illetve foglalkozik. Götz Csaba, az akkori igazgató, aki egyébként az állami gazdaság utolsó vezérigazgatója volt, olyan munkatársakat keresett, akiknek egy kicsit szélesebb látókörük volt a természetvédelemben. Klasszikus állattenyésztők és növénytermesztők dolgoztak az állami gazdaságban – nem is voltak rosszak, viszont az új feladathoz, a természetvédelemhez és a génmegőrzéshez értő emberekből hiány volt, szerettek volna tehát frissíteni a csapaton. Így kínálták fel nekem a lehetőséget. Több beosztásban dolgoztam ott is. Először idegenforgalmi referens, majd szakmai igazgatóhelyettes lettem, ez volt a beosztásom azt megelőzően, hogy 2004-ben visszajöttem a nemzeti parkhoz.  Akkorra persze már a nemzeti parkban is sok minden megváltozott, nem olyan világ fogadott, mint amilyet nyolc-kilenc évvel azelőtt megismertél. 2004 szeptemberében-októberében jöttem vissza, és akkor már tudtuk, hogy 2005. január elsejétől alapvető változás fog bekövetkezni, mégpedig az, hogy a nemzeti parknak nem lesz hatósági jogköre, e jogokat más szervezet fogja gyakorolni.  Hogyan fogadtátok a hírt? Féltetek-e, hogy olyan következménye lesz, amit nem kívántok? Szerintem igen. Én azonban olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy dolgoztam a természetvédelemben nemzeti parkon belül

 Békésebb tehát az életetek a korábbinál? Békésebb, meg talán többet nyújt az embernek az alkotás öröméből. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság az elmúlt évtizedekben a szerencsés jogszabályi változások és az itt dolgozó emberek ügyessége, szorgalma folytán hatalmas természetvédelmi földvagyonra tett szert. Ezt működtetni, s rajta valóban természetvédelmet folytatni – mára ez vált nagyon nagy feladattá és kihívássá. Ismerni kell a gazdálkodásban rejlő lehetőségeket, a technikai lehetőségeket, azokat a tapasztalatokat, amelyeket a klasszikus mezőgazdálkodás felhalmozott, de ismerni kell az ökológiát is. A bevált fogásokat, gépeket, eszközöket termé-

szeti károk előidézésére is lehet használni, de természetvédelmi beavatkozások elvégzésére is. A kérdés az, hogy ki irányítja a rendszert, hogy a gépek milyen kezekbe kerülSándor István Debrecenben nek, és milyen beavatkoszületett 1966-ban. A Tóth zásokat végzünk velük. Árpád Gimnáziumban érettsé Hányan vagytok most ehhez a munkához?

gizett, a kötelező sorkatonai szolgálat letöltése után a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett biológus diplomát. 1990-ben természetvédelmi őrként kezdett el dolgozni a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságon, ahol később őrszolgálat-vezetővé, majd természetvédelmi felügyelővé lépett elő. Itt tett alapfokú közigazgatási vizsgát. 1994-ben természetvédelmi ökológus szakképesítést szerzett. 1995-től 2004-ig a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. alkalmazásában állt, először idegenforgalmi referensként, majd természetvédelmi igazgatóhelyettesként. 2004-től 2005-ig a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság helyettes igazgatója. Feladata ekkor a nemzeti park hortobágyi tájegysé­ gének, az igazgatóság vagyonkezelési és idegenforgalmi osztályainak, valamint az ún. „nagyprojekteknek” (LIFE, ROP, KIOP) a felügyelete volt. 2005-től 2007-ig a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója. 2005-ben közigazgatási szakvizsgát tett. 2007 óta megbízott igazgatóként vezeti a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot.

Százhuszonnégyen vagyunk a három megyében. Az igazgatóság belső állománya harmincöt és negyvenöt fő közt ingadozik. Vannak idénymunkásaink is, akiket közmunkaprogramban foglalkoztatunk. Az elmúlt években, főleg az unióhoz való csatlakozásunk óta jelentős beruházásokat hajtottunk végre. Nem tudok még egy másik olyan céget említeni, amely több százmillió forintot ruházott be Hortobágyon. Ez egyrészt elszomorító, másrészt viszont jó válasz arra a frázisra, amit manapság liberális körökben nagyon sokszor emlegetnek, hogy az állam rossz gazda, sőt a legrosszabb gazda, és mindent a magánszféra fog majd megoldani. Hát én úgy gondolom, hogy ha Hortobágyon nem lenne jelen az állami szféra, vagyis az a három gazdasági szereplő, amelyik a környezetvédelmi minisztérium égisze alatt a nemzeti park, illetve a természetvédelem fenntartásáért, működtetéséért tartozik felelősséggel, nem tudom, mi lenne helyettük. A Hortobágyon a kht. mellett ma gyakorlatilag a nemzeti park van jelen mint munkaadó, mint kenyéradó. Még inkább így volna, ha a 2005ös kormányrendeletnek megfelelően már kiköltöztünk volna.  Mi az oka, hogy még mindig nem költöztetek ki? A helyhiány? A hely megvan, egy 14 éve lakatlanul álló második emeleti szint az egykori állami gazdaság irodaházában. Egy olyan irodaházban, ahol egyébként van élet, de a

DISPUTA Főtér

meg kívül is. Több szempontból tudtam tehát megítélni a nemzeti park tevékenységét, láttam a hatóságként való működés előnyeit, de a hátrányait is. A hátránya az volt, hogy nagyon kevés idő maradt érdemi szakmai munkára kint a terepen. Ugyanakkor a hatósági döntési jogkör nagyon erős pozíció volt. Ezért akik a természetvédelmet olyannak képzelik el, mint amilyen a természetvédelem hajnalán volt Magyarországon, amikor tiltásokkal, szankciókkal próbáltak rendet tartani és a védett értékekre vigyázni, akik ebben nevelkedtek, azok félelemmel – vagy ha nem is félelemmel, nagyon vegyes érzelmekkel élték meg a változást. Gyengülést láttak benne. Ami erről a részről igaz is. Hisz sok ember úgy gondolja, hogy ő egy kicsit jobban ért a saját szakmájához, mint más, és ha nem ő fogja az ügyeket intézni, akkor valószínűleg nem lesznek olyan jól elintézve. Azoknak a témáknak, amelyeket ő nagyon fontosnak tart, a jövőben nem lesz kellő súlyú képviseletük. Én viszont belülről láttam működni egy olyan szervezetet – a természetvédelmi kht.-t –, amelynek gyakorlatilag nincs semmiféle hatósági eszköze, mégis képes megoldani természetvédelmi feladatokat. Hozzáteszem, hogy sok esetben ott inkább van sikerélmény is – ami azért minden embernek kell ahhoz, hogy másnap is nagy kedvvel induljon munkába. Ugyanis a nem hatósági tevékenységek azok, amelyek viszonylag hamar termőre tudnak fordulni. A bürokratáknak jellemzően nagyon kevés a sikerélményük. Ők nagyon bíznak a törvényes rendben, megpróbálnak eljárni a jogszabályok szellemében, de rengeteg jogszabály van, ezért egyfajta csatározással, konfrontatív tevékenységgel telik az életük, szemben a jelenlegi nemzeti parki munkával.

9

második emeleten nincs senki. A jelenlegi irodai kapacitás alkalmatlan arra, hogy be tudjunk szállásolni. Át kellene építeni. Ehhez viszont pénz kell, de pénz az elmúlt három évben nem volt erre a célra. Ráadásul az élet úgy hozta, hogy az állami cégek elhelyezéséért felelős Kincstári Vagyoni Igazgatóság átalakult Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-vé, s ez mostanában kezd el működni. Az átalakulás épp akkor kezdődött, amikor már olyan állapotba kerültünk, hogy el tudtuk volna adni Debrecenben a Sumen utcai régi székházunkat, és az árából Hortobágyon fel tudtuk volna újítani a szóban forgó második emeleti épületrészt. Ha már ott volnánk, sokkal egyszerűbb volna a vagyonkezelés, a működtetés, hiszen egészen más 38 kilométerről felügyelni bizonyos dolgokat, mint – mondjuk – egy kilométerről.  A kijárásnak nyilván vannak előnyei meg hátrányai is. Én kilenc évig jártam ki, ezért nem félek tőle annyira. Sokszor, amikor reggel a közlekedési dugóban üldögélve bosszankodom, visszasírom a régi időket, amikor 28 perc alatt kint voltam Hortobágyon. Most pedig 28 perc arra sem elég, hogy a lakásomról bejöjjek a központban levő munkahelyemre. Úgy gondolom tehát, hogy ezt a lépést meg kell tenni. Nyilván van egy sor kellemetlen vonzata, de a világon nincs még egy olyan nemzeti park, amelyiknek a vezetői egy nagyvárosban üldögélnek, maga a nemzeti park meg ott van, ahol lennie kell.

DISPUTA Főtér

 A dugóban üldögélésről jut eszembe, amit a legutóbbi évfordulós rendezvényen Aradi Csaba említett, hogy amíg a kezdeti években az igazgatóság munkatársai a munkaidő hetvenöt százalékát töltötték terepen, mára ez az arány megfordult, sőt vannak olyan munkatársak, akik bizonyos pusztákra el se jutnak. Hogy lehet növelni a kintlétet, ha egyre kevesebben vagytok?

10

Nem vagyunk kevesebben. Többen vagyunk. Mert annak ellenére, hogy a leépítést végre kellett hajtani, s ez a hivatalos státuszok számát érintette, a nemzeti park saját bevételének terhére tudtunk létszámot fejleszteni. Elsősorban a 2006–2007ben létrejött uniós fejlesztések révén. Meg kellett tanulnunk működtetni azokat a beruházásokat, amelyeket megálmodtunk és megvalósítottunk. Amióta én itt vagyok,

legalább húsz fővel nőtt a létszám. Elsősorban a fizikai állományban volt bővülés. Az úgynevezett klasszikus szakemberek, az őrszolgálat meg a felügyelők létszáma csak olyan mértékben cserélődött, ahogy a nyugdíjazás és az élettel párhuzamosan zajló egyéb változások megkövetelték, viszont mozdonyvezetőt, traktoristát, állatgondozókat vettünk fel, mert azokat a programokat, amelyeket megvalósítottunk, nélkülük nem tudjuk működtetni.  Sikerült-e mára behozni valamennyit abból a százévnyi lemaradásból, amelyben 35 évvel ezelőtt az első nemzeti park megalakulásakor volt az ország? Azt hiszem, igen. Sok munkakapcsolatot ápolunk külföldi nemzeti parkokkal. Vannak köztük egyesült államokbeliek, németek, osztrákok, lengyelek, románok, és az adottságainkhoz képest egyáltalán nem állunk rosszul. Lehet, hogy megkésve kezdődött el a nemzetipark-mozgalom Magyarországon, viszont úgy gondolom, hogy példamutató és előremutató volt a magyar természetvédelem, elsősorban a törvényalkotás terén. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az urbanizáció és minden olyan dolog, ami modernnek tűnik, ellenérdekelt a természetvédelem alapvető célkitűzéseivel szemben. Ha tehát azt nézzük, hogy mit tudtunk megőrizni az elmúlt évtizedekben abból, ami valamikor itt volt, akkor – nyugodtan mondhatom – nincs okunk szégyenkezni. Az ugyanis, hogy az őrszolgálatunk olyan, amilyen – az őr egyenruhában jár, normális felszerelése van, terepjáróval közlekedik –, Amerikában sem számít kevésnek. És azok a jogosítványok sem, amelyeket megszereztünk.  Mit tartasz most a legfőbb feladatodnak? A Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójának szoktak nevezni, de nem egészen helytállóan, hisz én a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot vezetem, ami azt jelenti, hogy felelősséggel tartozom a három északkelet-magyarországi megye összes természetvédelmi objektumáért. Értve ezen az összes védett növényt és állatot, a jogszabállyal megalkotott védett területeket, sok esetben még a régészeti feltáró helyeket is. Úgy gondolom azonban, hogy mégiscsak a Hortobágyi Nemzeti Parkért kell legjobban izgulnom. Az összes olyan feladat, amit magam elé kitűzök, általában itt, a nemzeti park környékén keresendő. Hogy éppen

 Mennyi az éves költségvetésetek? Az elemi költségvetésünk, ami a munkabéreket és a közterheket jelenti valamennyi működési kerettel, 650–700 millió forint. Költségvetési szervezet vagyunk, de a pá-

lyázatos forrásból elnyert beruházási jellegű forrásaink hozzáadódnak a költségvetésünkhöz, így az idén (2008-ban) is már túl vagyunk 1,6 milliárd forinton.  Vannak-e folyamatban levő pályázataitok? Igen. Miniszterünk épp most, decemberben jelentette be, hogy a magyarországi nemzeti parkok közül hét pályázott sikerrel az uniós regionális operatív programok keretéből. 4 milliárd forintnyi fejlesztési forráshoz sikerült hozzájutni. Büszkén újságolhatom, hogy ebből 1 milliárd 700 millió forint a mi nemzeti parkunké. Három nyertes pályázatunk van: az első a halastavi kisvasút rekonstrukcióját tartalmazza, a második egy tematikus csárdaútvonal kialakítását, amely során kívül-belül meg fog újulni a három műemlék csárdaépület, a „Hortobágyi”, a „Kadarcsi” és a „Meggyes”, és bemutatható lesz a Magyar Alföld történelmi múltja, vendéglátási hagyománya és gasztronómiája. A harmadik nyertes pályázat révén pedig megvalósul a hortobágyi vadasparkhoz vezető szilárd út és a Hortobágy-folyón átívelő híd felújítása. Vannak ezen kívül klasszikus természetvédelmi fejlesztéseink is, amelyek a környezet és energia operatív programban zajlanak. E fejlesztésekre, amelyek már szintén a tervezési szakaszban vannak, eddig körülbelül 800 millió forintot nyertünk el.

DISPUTA Főtér

most mi a legfontosabb? Okszerű hasznosítással jó gazdája lenni az elmúlt évtizedben létrejött természetvédelmi földvagyonnak és föld feletti vagyonnak, és a személyi állományt olyan értelemben átépíteni, hogy alkalmas legyen ennek a vagyonnak a kezelésére. Mert azért arra is tekintettel kell lenni, hogy 2005. január elsején, amikor megjelent az új jogszabály, nem cserélték ki minden kollégám felfogását a természet védelméről. Vagyis az olyan típusú feladat, ami előttünk áll, nem mindenki számára evidencia. Aki hatósági jellegű munkát végez, az, mondjuk úgy, kevéssé költségérzékeny. A jogszabályoknak megfelelően dönt, a döntésének van bizonyos költségvonzata, amellyel viszont nem köteles foglalkozni. Most azonban, amikor részben – elég jelentős mértékben, hiszen költségvetésünk 60 százaléka állami támogatás – a saját bevételeinkből élünk, egész más súlya van egy-egy döntésnek, ezért a nemzeti park belső működését is át kellett alakítani, hogy ezek a felelősségek megjelenjenek bizonyos irányítási pontokon. Érezze minden dolgozó, hogy a döntésének milyen súlya van.

Fotó: Módos Gábor

11

Nemzeti parkok szerte a világon A világ első nemzeti parkja a Yellowstone volt. A száz évvel a Hortobágyi Nemzeti Park előtt védetté nyilvánított vidéken 1872 óta sikeresen őrzik a legfontosabb természeti kincseket. Már nyolc évvel korábban, 1864-ben állami védelem alá helyeztek két területet az USA-ban, amelyek később együtt a Yosemite Nemzeti Park nevet kapták. Mivel azonban a védetté nyilvánításkor még nem használták a „nemzeti park” elnevezést, a Yellowstone-t tekintik az elsőnek. A gejzírjeiről, hőforrásairól, a gryzzlikről, jávorszarvasokról, bölényekről és farkasokról nevezetes Yellowstone az Amerikai Egyesült Államokban, a Sziklás-hegységben található, és majd 9000 négyzetkilométeren terül el, javarészt Wyoming állam területén. Az amerikai példát azok az országok követték elsőként, amelyeknek még jelentős, a civilizáció hatásaitól viszonylag érintetlen területeik voltak. 1879-ben Ausztráliában a Royal Nemzeti Park lett a világ második ilyen védett területe, a harmadik helyet pedig (szinte holtversenyben) Kanada (Banff NP) és Új Zéland (Tongario NP) szerezte meg (1887). Európából elsőként Svédország csatlakozott (1909), méghozzá rögtön kilenc nemzeti parkot létrehozva. Ennek emlékére rendezik meg minden évben május 24-én az Európai Nemzeti Parkok Napját. Idén külön jelentősége lesz az eseménynek, hiszen centenáriumot ünnepelhet Európa. Egy 2006-os adat szerint Földünk több mint 100 országában 6555 ilyen kategóriájú természetvédelmi területet tartanak nyilván. A legnagyobb nemzeti park jelenleg az Északkelet-grönlandi Nemzeti Park; területe több mint tízszer nagyobb Magyarországénál. Olyan emlősök számára nyújt menedéket, mint a pézsmatulok, a jegesmedve és a rozmár, de számos fókafaj, valamint a fehér bálna is része faunájának. A világ legnagyobb tengeri nemzeti parkjának számít a Phoenix-szigetek Védett Terület, amely alig egy éve létesült, és területe több mint 410 ezer km2. „Térfogata” azonban még jelentősebb, hiszen a Csendes-óceánban kijelölt nemzeti parknak mélysége is van. Érintetlen korallzátonyaival, gazdag halpopulációival és szigeteinek madárvilágával együtt páratlan élővilágot őriz. A hatalmas területet a mindössze 95 ezer lakosú Kiribati állam hozta létre, példát mutatva ezzel más óceáni országoknak. A legkisebb nemzeti park alig több mint 560 hektáron, azaz mindössze 5,6 négyzetkilométeren fekszik Brazíliában. Igaz, a szintkülönbségek itt jelentősek, sőt a piciny Ubajara Nemzeti Park büszkesége egy 1200 méter hosszú cseppkőbarlang. A világ legmagasabban fekvő nemzeti parkját Nepálban találjuk. A Sagarmatha Nemzeti Parkot a Himalájában élő serpák hozták létre 1976-ban; már három év múlva felkerült a Világörökségek listájára. Tájképi értékeivel, gazdag állatvilágával és különleges növényeivel méltán tartozik a legfontosabb védett területek sorába. A rangsorolás igencsak nehéz, mégis alighanem a Galapagos-szigetek Nemzeti Park tekinthető a legértékesebbnek; növény- és állatvilágának nagy része bennszülött faj, azaz sehol másutt nem fordul elő. Földünk több ezer nemzeti parkja mind azért jött létre, hogy menedéket jelentsen az emberiség terjeszkedése elől egyre jobban visszaszoruló és egyre inkább kipusztulással fenyegetett élővilágnak. Így minden nemzeti park fenntartása, megóvása az emberiség közös ügye kell, hogy legyen.

DISPUTA Főtér

Nemzeti parkok Magyarországon

12

Magyarországon az első olyan országos jogszabály, amelynek komoly természetvédelmi vonatkozásai is voltak, az 1879-ben meghozott „Erdőtörvény” volt. A természet megóvásának hathatós eszközei azonban még sokáig nem álltak rendelkezésre. Az első védett területet csak 1939-ben hozták létre. (Debrecenben a Nagyerdő egy részlete volt ez.) Az első nemzeti park létrejöttéig pedig még ezután több mint egy emberöltőnek kellett eltelnie. A nemzeti park „az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan nagyobb kiterjedésű területe, melynek elsődleges rendeltetése a különleges jelentőségű, természetes növény- és állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.”

Első nemzeti parkunk létesítéséről az Országos Természetvédelmi Hivatal 1972-ben hozott határozatot, a Hortobágyi Nemzeti Park azonban hivatalosan csak 1973-ban alakult meg. Létrejöttekor 52 ezer hektáros területet foglalt magában, a folyamatos bővítések után ma már több mint 81 ezer hektárt. Ez legnagyobb nemzeti parkunk, négy megyét érint. Igazgatási központja Debrecenben található. A Kiskunsági Nemzeti Park 1975-ben alakult meg a Duna-Tisza közén, 50 ezer hektáros területe kilenc egységből áll. Élőhelyei között megtalálhatók a szikes puszták és tavak, mocsárrétek, homokbuckák, valamint a Tisza menti holtágak és ártéri erdők is. Igazgatósága Kecskeméten van. Harmadikként, 1976-ban jött létre a Bükki Nemzeti Park; ez egyben az első hegyvidéki nemzeti parkunk. 95%-át erdő borítja, növény- és állatvilága mellett karsztformái, forrásai, barlangjai is különlegesek. Székhelye Egerben található. Az Aggteleki Nemzeti Parkot 1985-ben hozták létre elsősorban a földtani, karsztmorfológiai értékek megóvása érdekében. Székhelye Jósvafőn van. Aránylag kis (20 ezer hektáros) területén a karsztfejlődés csaknem összes mérsékeltövi megjelenési formája megtalálható. Legnevezetesebb barlangunk is itt van, a Baradla; ennek a szlovák határon átnyúló területei is védettséget élveznek. A Fertő-Hanság Nemzeti Parkot 1991-ben alapították, a határ túloldalán pedig 1992-ben hozták létre az osztrák nemzeti parkot (Nationalpark Neusiedler See-Seewinkel). 1994. április 24-én összekapcsolták őket, ez egyedülálló lépés volt hazánk és egy szomszéd állam között. Az együttműködés hatékonyabb természetvédelmet is jelent. A nemzeti park hazai, több mint 23 ezer hektáros területének központja Sarródon, a Kócsagvárban található. A pécsi székhelyű Duna-Dráva Nemzeti Park 1996-ban alakult. Eredetileg az akkori Jugoszláviával közös nemzeti park létrehozását tervezték, „a két folyó, mellékágrendszerük, valamint a környező területek természeti értékeinek, a vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló természeti erőforrásainak nemzetközi védelmére”. Végül azonban csak a határ innenső oldalán jött létre nemzeti park, ma már közel 50 ezer hektáron. A dél-dunántúli dombvidék mellett a nyílt vízfelületek, a különféle lombos erdők, a száraz szikla- és homokgyepek változatos élőhelyeket jelentenek. 1997-ben három új nemzeti parkkal gazdagodott hazánk. Elsőként a Körös-Maros Nemzeti Park alakulhatott meg, amelynek jelenleg 51 ezer hektáros területére a változatosság mellett a mozaikosság jellemző. A szarvasi központú nemzeti park más és más adottságú, természeti értékekben gazdag 13 résztája ugyanis a művelt és lakott területek közé ékelődve maradt fenn, megóvásuk tehát különösen nehéz feladat. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park ugyancsak 1997-ben született meg. Csaknem 59 ezer hektárnyi védett területe szintén több részterületből tevődik össze, Veszprém és Zala megyék területén. Szintén 1997-ben jött létre a Duna-Ipoly Nemzeti Park is. A Börzsönyt, a Pilis-Visegrádi-hegységet, az Ipoly-folyó, a Szentendrei-sziget és a Duna bal partjának egyes részeit magában foglaló terület sajátossága a három nagy tájképi egység: a folyóvölgyek, a hegységek és a síkság találkozásában rejlik. A közel 62 ezer hektáros nemzeti park székhelye Esztergomban található. Végül 2002-ben alakult meg az Őrségi Nemzeti Park. A Vas és Zala megyékben található, erdőkkel, ligetekkel szabdalt, 44 ezer hektárnyi terület nemcsak az Őrséget, hanem a Vendvidéket, a Rába folyó szabályozatlan völgyét és Szentgyörgyvölgy környékét is magában foglalja. Legfontosabb értékeit tőzegmohás rétjei, lápjai és erdei jelentik. Történetének szomorú fejezete volt, mikor önálló igazgatásától megfosztották és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága alá helyezték. Ma már ismét Őriszentpéteren találjuk a park központját. A tervezett Szatmár-Beregi, valamint a Szlovákiával közös Szigetköz-Csallóköz Nemzeti Park kialakítása egyelőre várat magára. Ennél több nemzeti parkot pedig valószínűleg nem is alakítanak majd ki hazánk jelenlegi határain belül, a további előrelépést – mint ahogy arra láthattunk pozitív példát is – a szomszéd országokkal közös természetvédelmi programok elmélyítése és a közös védelem jelentheti. (Pásti Csaba)

DISPUTA Főtér

Jelenleg 10 nemzeti park, 37 tájvédelmi körzet, 163 természetvédelmi terület és egy természeti emlék található Magyarországon, ezek országos védettséget élveznek hazánkban. Közülük a legnagyobb jelentőségűek a nemzeti parkok, amelyeknek önálló igazgatási központjuk is van. Ezek összterülete meghaladja a 484 ezer hektárt.

13

Balla D. Károly

Túlvilági mezsgyén És egy szél hajt: a végtelen Lehellet, és egy, mi zeng: az osztatlan Igék terhétől mélyre horpadt ég, amelyet egy-egy villám nyila mellett a zajgó lélek kínja megemelhet, ha kincset csillant csábitón a még nem látott – ígért – túlnani vidék, hová a bőség drága borjat ellett. S ha célba ért a tékozló hajó, szavalni fog a sok derék keresztény. Akad, kit nem hoz tűzbe semmi jó, csak suttog majd a túlvilági mezsgyén, de lesz olyan, ki harsogja a szót, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén.

Kiket halál toloncolt Ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén, ki feltüzel s a szánkba jelszót ad – velünk a végső harcban nem marad, csak mást terel előre, önnön szennyén nem gázol át: előtte díszemelvény a feltornyozott bűn. Ő itt ragad, s amíg szavára veszni száll a had, őt gyávasága óvja, véres mellvéd.

DISPUTA Macskakő

Hát mért is lennénk bátrak mindenáron, a foglyoknak is szép világ világol. Most jobb lesz várni, várni csak a véget:

14

csörögjenek a láncok és koloncok! – ne ríjatok, kiket halál toloncolt, ne sírjatok, kiket kivert az élet.

A Pilinszky-projektum második sorozatának 7. és 8. verse. Előzmények lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07– 08., 2005/10., 2006/3., 2006/6., 2007/3., 2007/10., 2008/2. és 2008/6 számában.

többször is, és akiknek szintén szentül megígértem, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, édeskevés konkrétum jut az eszembe. Mesélte, milyen nehezen kap bárhová is vízumot, ha el akar jönni otthonról. Erről hosszan, elkeseredetten és hevesen tudott beszélni. Mint amikor Csele Boka szárnysegédjeként száll harcba, és elegánsan, mégis rohanvást igyekszik farakástól farakásig. Aztán… Igen, elmondta, hogy kiskorában mennyire szerette a kaktuszokat, ma már nem érti, miért. Azt akarta, és hosszan, sírva könyörgött emiatt, hogy a kaktusz legyen az óvodai jele. Sehol, senki nem látott ilyet, még a volt Szovjetunióban sem, hogy egy csöppnyi óvodás minden tárgyára és ruhájába a kaktusz kerüljön oda. Felnőttként nem kaktuszbarát, a kudarc mégis a mai napig fájdalmas, ha rá gondol. Eltelt néhány év, és mi tagadás, Nellyre csak akkor gondoltam, ha egyszer-egyszer, mint afféle jópofa történetet, előadtam a telefonbéli búcsúzkodást, amin az új vagy régi ismerősök nevettek, és szinte kötelezően megkérdezték, hogy él-e még a szerencsétlen. Ilyenkor megvontam a vállam, jelezvén, hogy semmit sem tudok róla. És ez így is volt. Egészen egy májusi napig, amikor e-mail­ jeim között fel nem fedeztem Nelly levelét. Azzal kezdte, hogy reméli, még emlékszem rá, ő a maga részéről mindig szívesen gondol vissza azokra a napokra, amiket együtt töltöttünk. (Nem rémlett, hogy teljes egészében akár csak egyetlen napot is együtt lettünk volna, ám a közös-gyökerünkvan-tudat – ahogy bennem is megfogalmazódott – tényleg olyan érzetté formálódott, mintha akkor is együtt lettünk volna, amikor nem.) Aztán azzal folytatta, hogy Nelly, most már tudja, miért is kellett találkozzunk annak idején. Több más személ�lyel járt már így, hogy csak utólag, adott esetben, mint most is, csak évekkel később nyert értelmet egy-egy ismeretség, eleinte látszólag semmitmondó időtöltés. A lényeg persze az volt, hogy nagyon kapóra jött a számára az egyetlen magyar ismerőse, aki én voltam. A segítségemet kérte. Eltűnt nagyapja után nyomoz egy készülő családregényhez, de momentán kép-

Méhes Károly

Azt szerettem volna mondani, I will call you. Ám az lett belőle, I will kill you. És azonnal letettem a kagylót. Nelly sosem hozta szóba ezt a nyelvbotlást. Lehet, hogy nem tulajdonított neki semmi jelentőséget, amikor elhangzott, esetleg biggyesztett egyet, mint aki nem tudja mire vélni ezt a fura humort; de elképzelhető, hogy nem is hallotta jól, amit mondtam, sőt, az is, hogy pontosan úgy értette, tehát amit eredetileg mondani akartam, hogy majd hívom, ezért tudomása sem volt róla, hogy bejelentettem, hogy meg fogom ölni. Nelly úgy nézett ki, mint egy tizennégy éves fiú, fitos orral, csodálkozó kék szemmel, egy új A Pál utcai fiúk-rendezésben eljátszhatta volna Cselét, az elegáns, kicsit fontoskodó ifjút. Holott Nellyt nem lehetett különösebben elegánsnak mondani, se fontoskodónak. Számomra sem akart fontos lenni, igazából nem is lett, annyira semmiképp sem, hogy a megölését tervezgessem. Persze, hívni hívtam aztán, két, külföldre szakadt művész tartson össze, bizonyos helyzetekben és országokban egy fehérorosz és egy magyar majdnem ugyanaz, csak picit egzotikusabb az egyik a másiknál. Az mindkét esetben meghökkentő, hogy képesek idegen nyelven is megszólalni, és késsel-villával esznek. Aztán amint az a véletlenszerű együttlétek esetében törvényszerű, a kiszabott idő lejártával úgy válunk el egymástól, illetve nem is egymástól, hanem a helytől és helyzettől, ami majdnem eggyé tett bennünket, hogy tudhatjuk, a számunkra mégis csak távoli Fehér-Oroszországban, meg abban a távoli Magyarországon van valaki, akit lehet, hogy többé sosem látunk, de ha az életben egyszer is úgy fordul a kocka, bizton számíthatunk rá. I will call you. Vagyis inkább Keep in touch, két gurulós bőrönd két különböző irányba indul a reptéren, irány Minszk, a budapesti járat indulásáig még bőven van idő. Ha csak Nellyre koncentrálok a sok-sok, valószínűleg több száz ember közül, akivel egy hónap alatt találkoztam, megismerkedtem, akiket szintén hívtam telefonon,

DISPUTA Macskakő

Nyikolaj Vrem halálának története

15

DISPUTA Macskakő 16

telen kimozdulni Minszkből, mivel a gyermeke mongolidióta, és amikor ez kiderült, a gyerek apja lelépett, Nelly tudomása szerint Varsóban van, de több mint valószínű, hogy már onnan is odébbállt. A kisfiát ő így elfogadja, amilyen, esze ágában sincs intézetbe adni, de egy dolgot megfogadott: az írást, mint az életének legfőbb táplálóerejét, nem adja fel. Ezért is vágott bele a családhistóriába, ami épp elég bonyolult és rettentő ahhoz, bele tudjon feledkezni. A mindennapok nehézségei, néha túlzottan is felnagyuló bajai ugyanis egyszerre eltörpülnek, ha elkezdi nézegetni a régi naplókat, leveleket, ha bemehet a levéltárba, és kézbe veheti azokat a papírokat, amik különböző rokonainak a peréről, bebörtönzéséről, kivégzéséről szólnak. Sokszor azon csodálkozik el, hogy ő egyáltalán megszülethetett, annyi felmenőjét verték agyon, lőtték le, vitték el lágerekbe. De ha ő nem lenne, akkor nem lenne a kis Anatolij sem, és Nelly ezt annak ellenére nagyon fájlalná, hogy Anatolij beteg, örök életére az, és csoda lesz, ha megéri a negyvenedik évét. Nelly anyai nagyapja, Nyikolaj Vrem a második világháborúban Magyarországon harcolt. Pécs alatt még látták, adat van róla, hogy levelet kapott otthonról, a tábori postakönyv valami csoda folytán vis�szakerült Minszkbe, és be van jegyezve, hogy 1944. november 15-én kapta kézbe a levelezőlapot, amit a felesége, Anna írt, aki három gyerekkel várta vissza, köztük a legkisebbel, Nataskával, aki Nelly anyja lett. Ám ez a bejegyzés volt Nyikolaj Vrem életéről az utolsó jel, nem tért haza a háborúból, akik pedig vele szolgáltak, a hosszú, frontot követő gulág után nem tudtak róla semmi érdemlegest, se arról, hogy elesett volna, se arról, hogy megszökött volna, és esetleg Nyugatra távozott. Nelly nagyanyja naplójában most viszont talált valamit. Ami arról szól, hogy Anna szerint Nyikolaj még a jegyességük alatt elárulta neki, hogy egészen kis kora óta papnak készült, buzgón imádkozott és áhítattal szemlélte az ortodox szertartást, és feltette magában, hogy olyan nagy szakállú pópa lesz belőle is, mint akit az ikonosztáz előtt látott. Aztán a forradalom, a polgárháború mindent a feje tetejére állított, még ha komolyan gondolta volna is, sem lehetett volna belőle pópa, hát meg kellett elégedjen a tanári pályával. Így is gyanús értelmiségi vált belőle, akit rögvest a frontra küldtek, hadd vesszen oda. Ami meg is történt. De, írta Nelly, nagyanyja naplója ennél többet is elárul. Il-

letve csak sejtet, ám ez a sejtelem bújt őbelé is, több mint hatvan évvel nagyapja eltűnése után. Ugyanis a volt katona felesége, immár hosszú évekkel a háború után azon morfondírozik a napló oldalain, hogy vajon tényleg eltűnt-e, meghalt-e a férje, nem kerekedett-e felül benne a réges-régi vágy, hogy szerzetes legyen, és valahogy mégis csak megszökvén, így élte tovább az életét, szüntelen kérve a magasságos Úristent, hogy bocsássa meg, amiért Őérette elhagyta a családját. Ám ez csak néhány gondolatfutam egy özvegy bánatából, ami tíz, húsz év után sem múlt el, viszont Nelly nyomozni kezdett. Vagyis an�nyit tett, hogy nekiállt tanulmányozni a magyarországi ortodox közösség életét, és döbbenten konstatálta, hogy Pécstől nem messze, észak-keletre létezik egy ilyen kolostor. Tudja – így Nelly –, hogy inkább írói fantázia az egész, de higgyem el, nem ez dolgozik benne, amikor arra kér, menjek el oda, és tudjam meg, hallottak-e bármit is Nyikolaj Vremről, töltött-e ott akár csak egy napot vagy órát is. Nem tagadom, hogy tetszett a feladat. Így belecsöppenni egy regénybe (nekem igazából nem lehetett ez más) majdnem olyan volt, mint egy álom, afféle kora reggeli, amikor annyi minden izgalmas és furcsa történik a szemhéjam mögött, csak az a baj, hogy pár perccel később már semmivé lesz, és még emlékezni is alig-alig lehet rá, csupán az érzet marad meg: mennyire jó volt. Most viszont nem jött a reggel, felébredés helyett ráébredés következett. Ráébredés arra, hogy milyen különös feladatom van, és hogy végtelen szabadságom, ami ebben az ügyben számomra adatott, mégis mekkora felelősséget is rejt. Hiszen bármit csinálok, teszek, írok, jelentek, azt Nellynek el kell fogadnia mint abszolút bizonyosságot. Számára én leszek a történelem szava, a múlt hangja, amit soha, senki sem fog megcáfolni. Elvégre ezért fordult hozzám. Tehát csakis az igazat közölhetem vele. Cserébe, ez a bizonyos igazság, legyen bármiféle is, akár olyan, amelyik a legkisebb eredményt sem képes felvonultatni, számomra ennek a valóságos álomlétnek a kerek története lesz, és csak egy picit fogom sajnálni, hogy Nelly, minden igyekezetem ellenére sem tudott meg semmi újat a nagypapájáról. Azt írtam neki vissza, hogy bízza csak rám. Mintha pontosan tudtam volna, mi történt, csak egy kis időbe telik, amíg pontos leírást adok róla.

feljegyzések a rend életében, még régen, a feloszlatás előtt. Elképzelhető-e, hogy ha valaki a háborús időkben ide jött, itt nyert menedéket, annak van még valamiféle nyoma. A nővér hevesen rázta a fejét. Mindent elvittek ezek, de mindent. Úgy képzeljem el, hogy a templomban istállót rendeztek, a falusi népnyelv rögvest el is nevezte szegény állatokat „Isten barmainak”. Amikor visszajöttek ide, a püspökségtől leküldtek egy nagyobbacska ládát, az állítólagosan ide tartozó papírosokkal, de igazság szerint még senkinek nem volt ideje rá, hogy végigböngéssze a tartalmát, meg minek is. Nekik nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jelennel, legfőképpen meg a jövővel. Belenézhetnék ebbe a ládába?, kérdeztem rögvest, mint aki biztos szimatot fogott. A nővér megvonta a vállát. Felőlem nyugodtan. Csupa cirill betűs okmány meg könyv. Bár mi is az ószláv szövegeket és énekeket mondjuk, olvasásra nem mernék vállalkozni. Esetleg én megpróbálnám…, mondtam, és eszembe jutott egykori orosztanárnőm, akit – micsoda véletlen, de vannak-e véletlenek? – Nelli néninek hívtak, és mindig abriktolt, hogy tanuljam az oroszt, mert jó fejem van hozzá, és meglátom, egyszer még nagyon fogom bánni, hogy elpuskázom a lehetőséget. Most jött volna el ez az „egyszer”? Az oroszok jártak erre?, kérdeztem még, mintegy mellékesen. Miféle oroszok?, meresztett nagy szemeket a nővér. Majd hozzátette: én bőven a háború után születtem már, honnan is tudhatnám. A láda, amit a kolostorépület fogadóhelyiségében elém tett, nem volt nagyobb, mint két egymás mellé rakott cipősdoboz. És ez sem volt tele. A nővér igazat szólt. A foszladozó lapok cirill nyomtatású iratok voltak: többségük az 1880-as, 1890-es évekből származó három-négy oldalas leirat, egyházmegyei pecséttel, néhány versbe szedett szöveg, minden bizonnyal imádságok és egy szentek életét tartalmazó könyv, amiben ikonokra hasonlító rajzokról merev tekintetű, csigás szakállú férfiak néztek szembe velem. Akadt még pár indigóval gépelt levél vagy elszámolás, cirkalmas aláírással, 1922-ből vagy 1937-ből. A láda oldalába állítva még egy bőrmappát leltem, ami könyvvédő lehetett, mindenesetre a két szélén lévő tasakba is dugtak ezt-azt: szentképeket, egy lepréselt

DISPUTA Macskakő

Magam is utánajártam, hol lelem meg az ortodox kolostort, miként lehet odajutni. Nyugodtan ki lehet jelenteni: az Isten háta mögött van, de nem lehetetlen, hogy amit mi Isten háta mögötti helynek hívunk, az van igazából Isten színe előtt. Isten színe volt az egész táj, a májusi vidék a friss világoszöld lombokkal, a villogó repcetáblákkal, és már-már giccsesen kék éggel, amin olyan felhők úszkáltak, mint a madártejben a hab. Isten tényleg nem kétszínű, hogy mindent csak úgy, feketén-fehéren láttatna. Le kellett térni a főútról, aztán áthaladni három falun. Az utolsó falut követően egy még keskenyebb és kanyargósabb útra mutatott a tábla, majd odaértem, ami cím szerint a kolostor neve is. Ám a düledező, még manapság is főképp vályogból épült házak során bőven túl kellett haladni, hogy egy kis, erdővel benőtt domb mögül előtűnjön a kolostor együttese. A templom, egy kéttornyú, középütt kupolás alkotás, és valamivel mellette, mintha nem is nagyon tartozna oda, a kolostor, egy kétemeletes, magas tetejű ház. A korláthoz kötve egy kutya ácsorgott, téglatest fejű foxi, olyan szótlan és mély nézésű, mintha a legmélyebb szláv bánat hírvivője lenne, e szent hely néma őrzője. Hamar kiderült, hogy a szerzetnek mindössze három tagja van, és ahogy a kapus nővér magát kifejezte, állandóan imában vannak. Az élet is lehet állandó ima, maga a lét, jutott eszembe, nem feltétlenül kellenek hozzá szavak, de hát én nem értek ehhez. A fő baj inkább az volt, hogy nem tudtam, mit is kérdezzek. A rendet ugyanis 1949-ben feloszlatták, a kolostor, mint a körben felhúzott, hullámpalával borított tetejű házak tévedhetetlenül illusztrálták, egy téesz központjául szolgált, és csak 1994-ben indult újra az élet. A nővér sem volt éppen idős, talán ötven körüli, így nyilvánvaló volt, hogy nem szegezhettem neki a kérdést: járt-e itt egy fehérorosz nemzetiségű szovjet katona a háború végén. Hagytam, hogy mint afféle turistának, elmesélje a rendház és a templom történetét, beavasson olyan titkokba is, hogy teljes vegetáriusságban élnek, sőt, még sajtot, tojást is csak bizonyos időszakonként fogyaszthatnak, tán hatvan nap van ilyen egy esztendőben. Négykor kelés, három órán át imádkoznak. Végig kell mondaniuk naponta az élők és holtak dicséretét. Végül csak kiböktem, hogy érdekelne, van-e esetleg levéltáruk, történtek-e

17

DISPUTA Macskakő 18

virágot, fekete-fehér képeslapot a Vaszilij Blazsennij katedrálisról. A képeslap alatt bújt öt darab fénykép is. Közülük három virágokat ábrázolt. Kereszt alakban ültetett árvácskákat. Rózsalugast. Ablakpárkányon álló muskátlit és néhány virágzó kaktuszt. A másik két fotón nővérek álltak. Jól kivehetően itt, a templom és a klastrom közötti udvaron. Az elsőn félkörívben helyezkednek el, pontosan tizenketten, mintha ők lennének a női apostolok. Aztán ugyanez a formáció ismétlődött meg az ötödik képen, azzal a különbséggel, hogy a kép szélén, úgy, hogy a jobb karja nem is látszott már, egy sötét ruhás, kopasz férfi álldogált, ös�szehúzott szemmel. Nyikolaj Vrem!, kiáltottam fel azonnal, holott a képen semmi sem utalt rá, hogy mikor készült, és a férfi öltözete alapján ugyanúgy lehetett a helybéli intéző, mint egy vendég a távoli egyházmegyétől. A fogadószobából felvágtattam az udvarra. Időközben erős szél kerekedett, és a szárítókötélen lógó fekete köpenyt vízszintesen lobogtatta, mint egy gyászlobogót. Kis híján kitépte a kezemből a fényképet. A korlát felé néztem, a kutya nem volt már sehol. A fák mögött az ég kobaltkék lett, de a felhők alól előkúszó napsugarak még elérték a lombokat, amik már-már természetellenesen fénylettek, neonzölden. A templom túlsó végéből előbukkant a nővér, lehajtott fejjel, sietős léptekkel igyekezett felém. Amikor elém ért, és felnézett, szinte megdöbbent. Vihar jön, mondta, éreztem, hogy csak jobb híján, mint aki egyszerre nem tud velem mit kezdeni. Igen, feleltem, és a következő pillanatban az orra alá dugtam a szél cibálta a fényképet. Nézze. Elvette a képet, két kézzel tartotta. Ide-oda járatta a szemét, sőt a fejét is, egytől egyig végig mustrálta az amúgy nem nagyon kivehető arcokat. A sok egyformának tűnő apácafej közül felismerhetőségében is kirítt a kép szélén álló férfi. Jó régi kép, mondta aztán, és visszaadta. Ki lehet az az ember?, erőltettem a kérdést, bár tisztában voltam vele, hogy aligha tudja rá a választ. Elhiszi, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs? Ha akarja, meg is esküszöm rá, az élő Istenre. Nem szükséges, feleltem csöndesen. Visszamentem a szobába, elpakoltam a holmikat. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a fotóval, hiszen az lenne a legegyszerűbb, ha magammal vinném, elkül-

deném Nellynek. Ő biztosan meg tudná állapítani valahogyan, hogy a nagyapjáról van-e szó. De valahogy nem akartam, hogy ő fejtse meg a titkot, és ne én tartsak a kezemben minden szálat. Hogy én alakítsam ezt a történetet, ne én legyek a sors és a múlt. Majd megírok neki mindent, neki csak át kell emelnie a regényébe ezt a passzust, ha akarja, megcsillagozza majd, hogy kitől is származik az a rész, bár nem ragaszkodom hozzá. Amikor újból az udvarra léptem, még mindig csak a szél fújt, a felhők kavarogtak az égen. A nővért majdnem ugyanott találtam, összekulcsolt kézzel állt és elnézett a messzeségbe. Eszembe jutott, hogy egész nap imában vannak, és hogy akkor ez ezek szerint ilyen, akár állni is elég hozzá az udvaron és nézni az eget. A szája nem mozgott, nem is pislogott. Olyan volt egy pillanatra, mint egy eleven szobor, akit ideálmodott a mestere. Ráadásul félig-meddig így is volt. Észrevett, hozzám lépett. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Ilyen az, látja, amikor minden összekeveredik. Amikor semmi sem marad a helyén. Amikor még a halál sem biztos. Mert, ugye, meghalt az az illető, akit keres. Minden bizonnyal, mondtam. Akkor a temetőben nézzen még körül, mondta szinte felélénkülve, és mintha még egy csipetnyi humort is éreztem volna a hangjában: hát hogyhogy nem jutott eszembe, hogy egy holtat a temetőben keressek? Ott, fent, mutatott a dombtetőre. Aztán lehajtotta a fejét, úgy búcsúzott, Isten áldja, fiatalember. Valamiért szeretem, ha fiatalembernek hívnak. És kedvelem azokat is, akik megérzik bennem, hogy éveim számától függetlenül mégis mennyire fiatal vagyok. Újult erővel vágtam neki a dombocska oldalába vágott lépcsőfokoknak. Aztán kanyargós, eléggé meredek ösvény következett, ami nem csak a dombra vitt fel, hanem egyben megkerülte a kolostort is, és mire felértem a tetőre, majdnem egy szintben álltam a templomtorony tetejével: a kereszt a bokrok között úgy tűnt, egy a több közül, amik a kicsiny sírkertben elszórtan sorakoztak. Annyi volt csak a különbség, hogy a templom keresztje rézből készült, a síroké pedig kőből, málló homokkőből, amikre fekete festékkel pingálták fel a cirill betűs neveket. Volt, amit ki sem lehetett silabizálni, de azért a legtöbbet megfejtettem: csupa száz évvel ezelőtt vagy még korábban élt személy nyugodott

tehettem volna vagy megkapaszkodhattam volna, halk és éles hangok kíséretében berogyott, én pedig zuhanni kezdtem. A zuhanásnak nincs ideje. Hiszen úgyis örökké tart, akár álmodja az ember, akár a valóságban történik meg vele: mindig zuhanásban vagyunk. Egy verem vagy kút mélyén feküdtem, moccanni sem bírtam. Némi földrög, forgács potyogott még utánam, a fejemre, a testemre, aztán csönd lett. Láttam az eget, ami a nyílás szabálytalan-kerek formájában pontosan ketté volt osztva: egy égszínkék fél egyesült a majdnem fekete sötétkék féllel, amit középütt egy páraszerű, vékony cipzár kötött egybe. Mintha így lenne a világ összeeszkábálva, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, lehetőleg minél igazságosabban. Végigfutott rajtam mindaz, ami ide juttatott. Egy alig ismert fehérorosz írónő famíliája, egy szovjet katona, aki eltűnt a háborúban, és vagy itt nyugszik egy „Nyikolaj” feliratú sírban, vagy sem. Az apácák hajnali négykor kelnek és három órán át imádkoznak. Az ég forgott felettem, de a világoskéksötétkék aránya nem változott meg jelentősen. Aztán egyszer halk neszezést hallottam. Megörültem, hogy tán észrevette valaki, mi történt velem, és jön a segítség. A foxi feje jelent meg a magasban. Lenézett, de még csak egy vakkantásra sem méltatott. Nézegetett ide-oda, mintha csóválná a fejét. Most jutott eszembe, hogy igen, ez tehát Nelly bosszúja annyi év után. Pontosan hallotta, hogy mit mondtam a telefonba. I will kill you. Méltatlan lett volna hozzá, hogy szópárbajba kezdjen. Vagy akár csak felkacagjon. Nem tett semmit. Várt. Megvárta azt a napot, amikor megmutathatta, hogy nem úgy van az. Nem mondta soha, hogy No, I will kill you. Csak megtette. Még akkor is, ha soha nem tudja meg, hogy bekövetkezett. Így lesz az emberből egyetlen délután leforgása alatt Nyikolaj Vrem. Ó, bárcsak az a nyavalyás kutya ugatott volna, legalább egyet.

DISPUTA Macskakő

itt. Volt név, amelyikről meg nem mondtam volna, hogy női név, csak gondoltam, hogy az apácaközösség tagja lehetett, és a rendben azt a különös, számomra teljesen ismeretlen nevet kapta az elöljárójától. A sírkert tán ha húsz kőkeresztet számlált. Valamivel távolabb, egy fenyők alkotta kis ligetben fedeztem fel még négy sírt. A földből előtörő erős gyökerek ezeket a kereszteket viszont majdnem kifordították a helyükről, úgy álltak ott, mintha részegek lennének, kettő még össze is támaszkodott, mintha így, együtt indulnának valahová. Arra, amelyik a legszélén állt, és egy csomós, karnyi vastagságú gyökér türemkedett elő alóla, de egyben körbe is ölelte, az volt felfestve: Nyikolaj. Csak ez az egy szó, minden egyéb kiegészítés vagy évszám nélkül. Kicsit bántam bár, hogy nem csórtam el a fényképet, mert így, a fotóval alátámasztva ez a sír – úgy éreztem ebben a pillanatban – tökéletes megoldást adott Nelly nagyapjának eddig ismeretlen sorsára. Elkezdett verni a zápor, a fák hiába, hogy elég sűrűen álltak, nem adtak elég védelmet az eső elől. Futottam lefelé, még fel is rémlett bennem egy réges-régi, gyerekkori futás képe, amikor a nővéremmel mentünk be egy idegen, számunkra roppant vadregényes telekre, ami ugyanígy a domboldalban volt, mint a temető. De valahonnan, a gazzal benőtt romok közül egyszerre vad csaholással két véreb rontott elő. Ellöktük a biciklinket, és sikítva kezdtünk menekülni, iszkoltunk lefelé. Akkor éreztem ezt, hogy olyan gyors vagyok, hogy már kis híján repülök, mégis a legapróbb kövecskét, rögöt is érzem a cipőm talpán át, ura vagyok a helyzetnek, a futam, amiben benne vagyok, nem hogy nem szégyen, de egyenesen dicsőség, legyőzöm a kutyákat. De a kutyák mégis csak földi hatalmak, az eső pedig égi. Ahogy mindez végigfutott az agyamon, amikor a földbe vájt, különböző magasságú lépcsőfokokhoz értem, valamiben megbotlottam. Egyensúlyvesztésem ugyancsak visszakapcsolódott a régi élményhez, hirtelen azt éreztem, repülök, ami nagyjából igaz is volt. Oldalt estem, de gurultam tovább, az utacskát elhagyva még meredekebb lett a domb, vitt a lendület, nyitott tenyeremben még a fűszálak simítását is éreztem egy villanásra. Lent, a domb aljában huppantam le, de egyszerre nem a föld volt alattam, hanem valami szilárdabb és mégis egyben puhább is, mert a testem alig nyugodott meg rajta, recsegni-ropogni kezdett, és mielőtt bármit

19

Oláh András

csönd nem tudtad hogy meghalt pedig négy éve már – látod: ennyire nem figyeltél ránk – a hátsó udvaron még ott pihennek a fészerben a szerszámok helyükre kerültek a tárgyak a festék lepattogzott a képekről ahogy arcunkról a fiatalság máza most jó lenne meginni egy sört harag – szűkölő remegés – a festőállvány is összetört elkoszolódott a tapéta a rosszról beszélünk megint ami bennünk szunnyad öröktől fogva… térdet hajtunk a gyilkosok előtt szép a kés a szívben* beszélünk a végről hogy elrongyolódtunk erodálódtunk miként a múlt rossz bőrben vagyunk vadul zihálunk egy nő alatt bennünk az ősz jajdul szemünkben barnaság lobog aztán csak csönd és végtelen és haldokló színek…

megvagyok vagyis tegnap még biztosan megvoltam nem látnám szívesen magamat holtan szeretnék ebből is ép bőrrel kimászni ne mondják: „túlélte – ez ám a mázli…”

DISPUTA Macskakő

rejtőzködöm mint tükörben a vakok javíthatatlan hazudozó vagyok mióta álmodni jár belém a lélek nem is a múlttól: csak magamtól félek

20

* Farkas Arnold Levente

hányszor alszik ki a nap

DISPUTA Macskakő

forralt bort iszik a restiben hátára veszi a gyáva éjszakát előbb a szükségletek (másra úgysincs idő) nő kell: egyéjszakás egyórás inkább vagy csak néhány perces beszélgetni nem akar szobára nincs pénze jó lesz a kapualjban is vagy a bokrok között… egy lány utána szól fiatal csinos „kár érte” – gondolja de vére máris a lába közé szalad „hová menjünk” – kérdi sietve a lány vezeti nem firtatja mennyiért csak hogy messzi-e „a sarkon túl” – mondja a lány s ő már gombolkozik… hajnalban ébred a teste sajog arcára ráfagyott a vér szemét nyitni sem bírja az ütéstől teljesen bedagadt csak fekszik hanyatt s nézi: hányszor alszik ki a nap

21

Szűk Balázs

A Hortobágy utolsó poétája Szürke birkák azzal kezdték: Szemeimet lelegelték, Kezeimet letiporták, Könnyeimet mind felitták. Nappal s éjjel folyton csaltak, Szívem helyén lukat martak. Szavaimból álmot nyeltek, Harangozni sose mertek.

DISPUTA Macskakő

(2001)

22

A Szabadság-telepről nem készült feljegyzés. A Csapó utca? Emlékszik a fákra, addig csak a törzsüket látta, ott egyenletesen sűrű lombjukat is a hatodikról. A Hortobágy utca, mondja, nem is volt annyira rossz hely. Tíz év talán? (Lassan mindent számolgatnia kell.) Ablaka parkra nézett, csak az erkély jelentett némi menedéket, ahonnan drótüveg fedezékből figyelhette a rokkant házakkal teli Kar utcát. (Azóta azt a helyet is a paradicsomi állapot közelébe vonták: elérhetetlen messze már.)

Szénási Miklós

Zöldes árnyalatú semmi

Lefkovics Vilmos, később Hadházi utca. Szobányi szerelem. (Most sem hiszi, hogy lehetett másképp is volna.) És újra a Csapó utca: most a másik oldalon. Szakadatlan forgalom. Kerek ágy, fehér bútorok, ordító kisgyerek. Húszon túl, de harmincon még innen, mikor a gyűjtés szenvedélye ébredezni kezd. A Kishegyesire nem szívesen emlékezik vissza. Nem mintha történt volna ott bármi, de már lehetett látni, mennyire különbözik minden, és hogy ahány út van, igazából egyetlen biztos sincsen.

Derék utca, most ezt a címet tudja a posta, viszont akik ott élnek, a völgyet emlegetik. A házakon túl a zöldes árnyalatú semmit. Most ez van, kalauzol, nyolcvanegy négyzetméter, négy szoba, étkező, terasz. Ki tudja, mondja, hogy kérdezem, talán lesz majd, mikor polcáról ölébe hull a város szerény méretű atlasza, és újra azt nézi, mikor, miből és hova.

DISPUTA Macskakő

Hét évet lakott a család a Vargakert utcán. Közel mindenhez, gyalog is húsz perc, olcsó rezsi, így jellemezte. Ha kérdezik, állítja, nagyon szerette. De lehetetlen egyszer csak nem fordulni más ablakok felé.

23

Minek nekünk a Hortobágy? Pásti Csaba DISPUTA Kapualj 24

A

címben feltett kérdés szándékosan provokatív és cinikus. A magyar puszta rendeltetését, sőt létezésének értelmét is sokan megkérdőjelezték már a múltban, és sajnos ma is vannak még, akik csupán a kiaknázható lehetőségeket, a hasznosíthatóságot látják a Hortobágyban. Pedig a terület sokkal többet jelent és ér, mint amit gazdasági értelemben – számokkal, profittal, mutatókkal – ki lehet fejezni. De mielőtt rátérnénk a Hortobágy értékének, valódi „hasznának” bemutatására, nem árt szembesülnünk a múlttal. Tanulságos lesz, hogy a gőgös és felfuvalkodott ember, aki igába kívánja hajtani a természetet, hányszor próbált erőszakot tenni e tájon, és mindezek ellenére hogyan maradt meg mégis a Hortobágy.

A legeltetések kora Azt már elöljáróban érdemes rögzíteni, hogy a Hortobágy pusztái legfőképpen legeltetéses állattartásra alkalmasak. Persze nem mindegy, hogy milyen állatok legelnek, mert – bármilyen különösen hangzik – a legelő jószágok visszahatnak a környezetükre. A Hortobágy ugyan nem csak pusztából áll – vizes élőhelyei, valamint a csekélyebb számban meglévő sziki tölgyesek egyaránt fontosak –, mégis igaz, hogy jellemzően a gyepes területek uralkodnak. Ma már bizonyított tény, hogy a füves puszták évezredekkel ezelőtt kialakultak a térségben, létrejöttük tehát nem kötődik feltétlenül emberi hatásokhoz. Természetvédelmi szakemberek persze sokszor hangoztatják, hogy a gyepek fennmaradásához feltétlenül szükséges a megfelelő mértékű legeltetés lehetővé tétele. Nincs itt valami ellentmondás? Ha a Hortobágynak már azelőtt is jó gyepes területei voltak, mielőtt az ember jelentősebb hatással lehetett volna rá, akkor miért van mégis ránk szükség? Természetesen nem az ember a fontos, hanem a legelő jószágok, elsősorban a szarvasmarhák és a juhok. És régészeti leletek alapján tudjuk, hogy a Hortobágyon nagytestű, fűevő patás állatok – kiváltképp a mai szarvasmarhák elődjének tekintett őstulkok – éltek. Ezek tiprása, le­ gelése tette lehetővé a rövid füvű legelők fennmaradását, azt, hogy ezek az élőhelyek nem tudtak beerdősülni. (Természetesen a jellegzetes, fátlan pusztai tájkép a talajviszonyokból is következik, és ma már ugyancsak bizonyított, hogy a Hortobágyon a szikes talajok már az emberi hatás előtt is megvoltak.)

Az új kőkori emberek persze vadásztak az őstulokra, ám hamar rájöttek a faj háziasításának előnyére is. Amíg az őstulkok még jelentős számban legeltek, addig jórészt ezek fedezték a hússzükségletet, a vadállomány fogyásával azonban egyre nagyobb jelentőségük lett a tenyésztett állatoknak. Az őstulok a 12. században pusztult ki, a 19. század közepéig pedig a legfontosabb biológiai tájformáló tényezővé a szilaj szarvasmarhatartás vált. A leletanyagok tanúsága szerint a szürkemarha-típus csak a 15. századtól lett gyakori, előtte a rövidszarvú (brachyceros) típus volt az igazán jellemző háziállat hazánkban. (Ebből a szempontból félrevezető a Magyarok bejövetele című festmény, hiszen e munkáján szürke marhákat ábrázolt Feszty Árpád.) A hortobágyi falvak – amelyek egykori meglétét ismét csak régészeti leletek igazolják – a tatárjárás után teljesen elnéptelenedtek. A Hortobágy egyre jelentősebb külső legelőterületté vált. A marhakereskedelem a hortobágyi pusztákhoz közeli települések egyik fő bevételi forrása lett. A 15. századtól az 1848–49-es szabadságharcig terjedő századokat már bátran nevezhetjük a szilaj szarvasmarhatartás virágkorának. De az elnevezés talán magyarázatra szorul. A szilaj vagy rideg tartás lényege, hogy a jószág télen-nyáron kinn van a szabad ég alatt. Ha ma ilyen volna, bizonyára állatvédők sokasága tiltakozna a kegyetlen módszer ellen, de hajdanán ez volt a természetes. Méghozzá szó szerint, hiszen a rideg tartás garantálta a természetes kiválasztódást, és csak a legerősebb, legszívósabb állatok maradtak életben. Kelendő is volt a betegségeknek ellenálló, kiváló húsú magyar szürke Nyugat-Európában is, ahová tízezrével hajtották őket, mégpedig „lábon”. Hatalmas üzletté vált a marhakereskedelem, olyan nagynevű családok is a tőzsérkedés révén jutottak jelentős vagyonhoz, mint a Batthyányak, a Rákócziak, a Nádasdyak, a Thökölyek vagy a Zrínyiek. Egyre több juhot is tartottak a Hortobágyon, a 18. században még tízezres, száz év múlva húszezres nagyságrendben, sőt, a huszadik század első harmadának végére a juhállomány meghaladta a harmincötezret is. Nem árt újra hangsúlyozni, hogy a hagyományos, extenzív legeltetéses állattartás volt az a gazdálkodási mód, amelynek révén a természetes hortobágyi élőhelyek nem károsodtak, a jellegzetes pusztai élővilág ezekhez alkalmazkodni tudott, sőt még elő is segítette a gyepeket kedvelő fajok fennmaradását.

De a 19. században már megkezdődtek azok a változások, amelyek egyre mélyebben érintették a Hortobágyot, végül kis híján pótolhatatlan kincsünk végleges eltűnését is magukkal hozták. A tájátalakítások kora A szilaj tartásról az 1848/49-es szabadságharc után tértek át a félszilaj tartásra, amikor a pusztán lévő jószágok számára enyhelyeket, állásokat, karámokat kezdtek építeni. Így az állatok könnyebben átvészelhették a kemény teleket, de a fő indok a változtatásra inkább az volt, hogy egyre több legelőt törtek fel szántónak, és a gyepek állateltartó képessége is csökkent. Ennek megfelelően az állandó helyett a legelők időszakos használata vált elterjedtté. Fontos kiemelni, hogy a gyepterületek nagyobb mértékű feltörése, egyáltalán a felelőtlen modernizációs kísérletek ellen Debrecen állattartó gazdaközössége gyakran szót emelt és a 20. század közepéig sok „javító” szándékot meg is tudott hiúsítani. Az oly gyakran „maradinak” tartott cívisek így öntudatlanul is szolgálták a természetvédelem érdekeit. Ennek ellenére voltak változások bőven. A gazdasági növekedés több szántót kívánt, ehhez azonban szűzföldeket kellett feltörni. Először természetesen a löszös talajok váltak a mezőgazdaság áldozatává, hiszen ezek adják a legjobb termőföldet. Később azonban egyre több szikes talajt is felszántottak, ami már racionális használatnak a legnagyobb jóin-

dulattal sem nevezhető; az így tönkretett gyepek (élőhelyek) sohasem lettek jó termőterületek. Kipróbáltak mindent, hogy „megjavítsák a sziket”, de igazi eredmény nélkül. A hortobágyi embereknek, a pásztoroknak, a jószágnak, a szikipacsirtának viszont semmi baja sem volt a szikesekkel. A gyepek fogyásának azonban az egész Hortobágy látta kárát. Hasonlóan komoly következményei lettek a lecsapolásoknak és a folyószabályozásoknak is. (Mint ahogy másutt is hazánkban.) Nőtt ugyan a művelhető területek nagysága, ráadásul az időszakos vízborítással is kevésbé kellett számolni a gazdálkodóknak, ám a Hortobágy tovább szegényedett. A mocsarak fogyásával, az árvizek eltűnésével és a lecsapoló csatornák szaporodásával nemcsak a vizes élőhelyek zsugorodtak össze, de megkezdődött a Hortobágy szárazodása is. Egyre nehezebbé vált a jószágok itatása, mind több kutat voltak kénytelenek ásni, de a vízhiány legelő- és kaszálóínséget is eredményezett. „Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz, / A szegíny barom is csak a pásztorra níz. / Istenem-Teremtőm, adj egy csendes esőt, / A szegíny baromnak jó legelő mezőt” – szól az egykori pásztornóta, amely meghatóan fejezi ki állat és ember keservét. A helyzet „javítását” legelőöntözéssel, árasztó rendszerekkel kívánták megoldani. A fő cél azonban valójában a szikesedést okozó sók kilúgozására tett kísérlet volt. Szerencsére a 20. század elején még

DISPUTA Kapualj

Fotó: Herbst Rudolf

25

DISPUTA Kapualj 26

figyelembe vették a szakértő tanulmányokat, és mivel ezek többsége egyértelműen gazdaságtalannak tartotta a szikes területek öntözéssel történő javítását, a leggrandiózusabb tervet végül elvetették. Új gazdasági hasznosítási lehetőséget jelentett azonban a halastavak létesítése; ez a Hortobágyon már az első világháború előtt megkezdődött. Ez az a hasznosítási mód, amelyet természetvédelmi szempontból a legnehezebb megítélni. A tavak kialakítása során kopár sziki élőhelyeket tüntettek el vagy mocsarakat, szikes tavakat számoltak fel, ami pótolhatatlan veszteség. Másrészt azonban a halastavak fontos fészkelőés táplálkozóterületekké váltak a madarak számára, és azok, amelyek kezelésében a természetvédelmi szempontok érvényesülnek, ma már komoly értéket is jelentenek. A vízmentesített területeken persze gyakran nem állt meg a pusztítás: a kiszáradt réti talajok feltörése és művelésbe vonása is megkezdődött. Bármilyen hihetetlenül hangzik, a természetes élőhelyek még nagyobb mértékű, akár teljes eltüntetése nagyrészt csak azért nem következhetett be, mert legtöbbször nem álltak rendelkezésre a beruházásokhoz szükséges források. Mindez talán nem is olyan meglepő, ha tudjuk, hogy ilyen okok miatt maradt fenn a Balaton is, amelynek lecsapolására már pontos terveket is készítettek a 18. században, sőt csaknem a végrehajtás fázisáig is eljutott az esztelen elképzelés. Szerencsére végül nem akadt elegendő pénz a megvalósításra. Gondoljunk csak bele, a Hortobágyi Nemzeti Park majd csak 1973-ban jön létre; ha a legtöbb század eleji tájátalakító tervnek és elképzelésnek nem lett volna akadálya a pénzhiány, ekkorra bizony nem sok védenivaló maradt volna a természetvédelem számára. Úgy tűnt, a második világháború utáni politikai berendezkedés, a természet legyőzésének és átalakításának folyvást hangoztatott gondolata végleges csapást jelent a pusztai élővilágra és a tájra. De a Hortobágy még ezt a vészes korszakot is túlélte. Pedig grandiózus ötletekben nem volt hiány, és a politikai akarat a legesztelenebb elképzelésre is juttatott forrásokat. Termeltek gumipitypangot, gyapotot és rizst, telepítettek be vadpulykát (vadászati céllal), angolnát, de még a lámatenyésztés vagy a rackajuhok vadászata is felmerült mint megvalósítható hasznosítási cél. Az ősi fajták nem voltak „versenyképesek”; a szürke marha a hatvanas évekre például szinte teljesen kipusztult. A Hortobágyi

Állami Gazdaság, amely a legtöbb esztelen elképzelés megvalósításában – sőt gyakran kigondolásában is – élen járt, hatalmas veszteségeket termelve folytatta ámokfutását, tevékenységével komolyan gyengítve a szocialista gazdaság maradék tekintélyét is. (Ha valaki komolyabban érdeklődik e korszak túlkapásai iránt, annak forrásként Zám Tibor Hortobágyi jegyzetek című szociográfiai munkája ajánlható.) Közben persze fokozódott a beépítés, a gyepek további feltörése, a maradék füves területek termőképességének műtrágyázással való fokozása, az újabb öntözőcsatornák létesítése – minden korábbinál nagyobb mértékben. A Hortobágy vesztésre állt az emberi gőg, a szűklátókörűség és kapzsiság képviselőivel szemben. Akik a józan ész és a hagyományok nevében felléptek volna védelmében, azokat a rendszer ellenségeinek tekintették. Ilyen volt az a néhány gulyás is, akik engedetlenül, az ötéves terv elképzeléseivel ellentétben tovább tenyésztették a szürke marhát a Hortobágyon, így a kipusztulásra ítélt fajta később megmenekülhetett. (Néhány év múlva ugyanis rájöttek, hogy ez a szívós, ellenálló, a Hortobágyra „termett” fajta igenis felveszi a versenyt a nagyobb tejhozamú, de kényesebb, a betegségeknek hamarabb áldozatul eső, túltenyésztett marhákkal.) A Hortobágy „természetes” erőtartalékait ekkor már csupán a korábban tervezett intenzív tájátalakítások elmaradása adta, hiszen ha ezek évtizedekkel korábban elkezdődnek, akkor az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek pusztításai már csak a kegyelemdöfést adhatták volna meg neki. Így azonban még éppen idejében történt valami, ami reményt nyújtott a megmaradásra. Esély a megmenekülésre „Pro Natura Nemzetközi Akció a magyar pusztákért”. Ezzel a címmel intézett a hatvanas évek végén memorandumot huszonkét világhírű tudós – köztük Konrad Lorenz – a magyar kormányhoz és a Magyar Tudományos Akadémiához. Az értelmi szerző Festetics Antal professzor volt, aki Lukas Hoffmann-nal, a WWF alapítójával és akkori alelnökével együtt az emlékirat szövegét is megfogalmazta. Ebben tisztelettel kérték a kormány és az akadémia segítségét a magyar puszták védelméhez. Érdemes az ott leírt indoklásból idézni:

A történet folytatása ismeretes: 1973-ban megalakult a Hortobágyi Nemzeti Park, hazánk első és máig legnagyobb kiterjedésű nemzeti parkja. Aki azonban azt hiszi, hogy a megalakulás után azonnal győzött a természetvédelem, és a pusztának többé nem kellett szembesülnie mezőgazdasági, vízügyi, vadászati és más károkozással, az bizony nagyot téved. Szerencsére azonban voltak és vannak olyan áldozatkész, a természet védelméért élő szakemberek, akik később is szembe mertek menni a hatalommal, ha a nemzeti park vagy annak élővilága veszélybe került.

A korábban esztelenül elvezetett vizeket mesterséges árasztásokkal pótolták, így növelve a vízi és parti madarak megfogyatkozott élőhelyeit. A korábban felszántott legelőkön, amelyeken abbamaradt a művelés, egy idő után megindult a vis�szagyepesedés, a természet így újra birtokba vette elorozott vagyonát. Amíg azonban működött a Hortobágyi Állami Gazdaság – vagy ahogy emlegették: a Gazság…–, addig a természetvédelem érdekei nem érvényesülhettek maradéktalanul. A halastavakon pedig sokszor a nyereségorientált halászati vezetéssel kellett a parkőröknek nap mint nap megküzdeni. Az emberi butaság, kapzsiság és gőg nem szűnt meg a nemzeti park létrehozásakor. Újabb meg újabb csapásokat kellett még elszenvednie a Hortobágynak. Ilyen volt a nyolcvanas években a tömeges víziszárnyas- (főleg házilúd-) telepek megjelenése, vagy Zámon az amerikai hereford marháknak létesített több tíz kilométernyi tájképromboló kerítésrendszer felépítése. Az ehhez hasonló méretű problémák megoldásához már rendszerváltozásra volt szükség. A kilencvenes években sikerült felszámolni a libatelepeket, és ma már Zám pusztáról is eltűntek a Nixonmarhák – a helybeliek így nevezték a számukra idegen jószágokat –, velük együtt pedig a pusztára nem illő létesítmények nagy része is. De a rendszerváltozás után sem szűntek meg a Hortobágy „jobb” (értsd: több profitot, gyorsabb meggazdagodást, erőteljesebb átalakítást hozó, az erőforrásokat minél jobban kizsigerelő) hasznosításának tervei. Volt, aki iszappal borította volna be az egész pusztát, egyesek harmincezer holdas öntözőrendszert „álmodtak” a területre, mások pedig Új-Zélandhoz hasonló juhtermelő „üzemekké” modernizálták volna a Hortobágyot. Szerencsére időközben a nemzeti park helyzete és a hazai természetvédelem szerepe sokat erősödött, és az ehhez hasonló megalomániás ötletek megvalósulására egyre kisebb az esély. De minek is nekünk? Talán az eddigiekből kitűnt, sokszor milyen kevesen is múlott, hogy a Hortobágy nem jutott a civilizációtól igába hajtott társainak sorsára. Hogy most nem csak gabonatáblákat, ültetvényerdőket, lakótelepeket látunk, ha a tájegységbe kirándulunk. Még fontosabb hát, hogy vigyázzunk a Hortobágyra és megőrizzük, lássuk ezernyi arcát, mert a puszta nem csak a Kilenclyukú hídból áll. Valamikor így vé-

DISPUTA Kapualj

„Lehetséges, hogy a puszták felszántása, illetőleg fásítása rövid távra magasabb rentabilitást ígér, mint azoknak ősi állapotukban való fenntartása. E tájegység azonban minden más tájtípusnál inkább bölcsője és tükre a magyar népnek, s ezért fenntartása hosszú távra nagyobb értéket képvisel, mint a megművelése által nyert fa- és gabonamennyiség. Emellett a puszták az egész világ természettudományos kutatása számára pótolhatatlan értékek. Nem utolsósorban ez az a táj, amelyet a külföldi vendég látni akar, ha Magyarországra látogat, és amely tájegységet erdősítés, felszántás és emeletes házak építése veszélyezteti; az ott élő magyar szürke szilajmarhák fenntartását, melyeknek utolsó, minimális állományát, gazdasági hasznuk hiánya folytán, a más fajtákkal történő bekeresztezés és likvidálás veszélyezteti; az egyéb ősi pusztai fajták, mint a rackajuh, komondor, kuvasz, bivaly és mangalicasertés fenntartását; a szikesek madarainak, mint a sziki pacsirtának, székicsérnek, széki lilének, gulipánnak, gólyatöcsnek, tavi cankónak és kékcsőrű récének védelmét; az ősgyepek madarainak, mint a túzoknak, rezneknek és az ugartyúknak megmentését; a különösképpen veszélyeztetett ragadozó madaraknak, főként a kerecsensólyomnak, parlagi sasnak, kígyászölyvnek és pusztai ölyvnek, mint a magyar puszták jellegzetes fajainak védelmét, és végül azon átvonuló madártömegeknek, mint a vadliba-, vadréce- és darucsapatoknak védettségét, melyeknek a puszta szakkörökbeli világhírét köszönheti, s mely madarak évente a mi országainkból a Nagyalföldre látogatnak... …Tisztelettel kérjük a Magyar Népköztársaság Kormányát és Kolléga Urainkat a Magyar Tudományos Akadémián, hassanak oda, hogy a nemzetközi természetvédelem érdekében a magyar puszták, egyedülálló flórájukkal és faunájukkal együtt fenntarttassanak…”

27

DISPUTA Kapualj

lekedtek: csak az ismerheti meg igazán a Hortobágyot, aki „gyalogszerrel bejárta a pusztát Ágotától Bagotáig, Tetvestől Taknyosig, Kopasz-Kócstól Zsidó-Darassáig”. Aki egyszer is meg akarja tapasztalni a szabadság érzését, annak fel kell keresnie a Hortobágyot. Mondjuk ősszel, amikor akár százezer daru vonul át a pusztán – vagy tavasszal, amikor vadludak sokaságától hangos a táj. De aki tanúja lesz egy hortobágyi naplementének vagy látott már valódi délibábot – nem az aszfaltcsíkon csillogó víz képzetét, hanem valódi pusztai tüneményt, megfordított hodályt vagy a semmiből előkerült gulya csalóka látványát –, az soha nem szabadulhat többé az élménytől, amit a puszta adhat. Rövidtávon talán több haszonnal kecsegtet egy természeti táj vagy egy élőhely kizsákmányolása, de hosszú távon az ott lévő értékek fenntartása mindannyiunknak kifizetődőbb. A Hortobágyon jól működő ökoturizmus például nagyobb és folyamatosabb hasznot hoz, mint amit az értékek elpusztítása révén nyert javak valaha is jelenthetnének. A Hortobágy, vagy ha úgy tetszik, a nemzeti park fenntartását, megmaradását azonban még ennél is nyomósabb érv támasztja alá: az, hogy a nemzeti parkok, a védett területek a természetes élővilág utolsó menedékei azon a Földön, ahol felbecsülhetetlen mértékű az ember által véghezvitt pusztítás, s aminek következtében fajok tömege, élőhelyek sokasága tűnik el napról napra. 1999-ben a Hortobágyot az

28

Fotó: Herbst Rudolf

UNESCO felvette a Világörökségek listájára. Ezzel elismerték, hogy „a Hortobágy olyan, a pásztorközösségek által megművelt kultúrtáj, mely az ember és a természet kétezer éves, hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló, harmonikus együttműködésének kiemelkedő példája. Európa legnagyobb összefüggő, természetes füves pusztája, mely nem az erdők kiirtása eredményeként jött létre, hanem emberi tevékenység révén, és képes volt megőrizni biológiai sokféleségét.” Felhasznált és ajánlott irodalom: Baróti Szabolcs: Noé bárkáin: nemzeti parkjaink regénye. Bp., Püski, 2004. Molnár Attila–Fintha István: A tájhasználat okozta változások a Hortobágyon, különös tekintettel a nemzeti park pusztai területeire. In: Hortobágyi mozaikok. Debrecen, HNPI, 2005. Ecsedi Zoltán [szerk.]: A Hortobágy madárvilága. Balmazújváros–Szeged–Hortobágy, Természet­vé­delmi Egyesület Winter Fair, 2004. Fintha István: Ahol az ég a földet éri… Bp., Reflektor, 1988. Rakonczay Zoltán [szerk.]: A Hortobágytól Bátorligetig: az Észak-Alföld természeti értékei. Készült a Hortobágyi Nemzeti Park megalapításának 30. évfordulójára, 1973–2003. Bp., Mezőgazda, cop. 2004. Zám Tibor: Hortobágyi jegyzetek [Szociográfiák, elbeszélések] . Szeged, Magvető–Tiszatáj, 1966. Kovács Gábor–Baróti Szabolcs: Évszakok sorsunk pusztáján: harminc év szolgálat a Hortobágyon. Bp., Püski, 2007.

„Valamit érdemelnénk „Valamit a megnyomorított életünkért”

ig (!) a levéltári anyagok a történészek elől is el voltak zárva. A 12 hortobágyi (illetve a puszta szélén lévő) táborban (Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Tiszaszentimre, Lászlómajor, Kócs, Kónya, Kormópuszta, Lenintanya és Tedej) 1950 és 53 között mintegy tízezren sínylődtek. Minden előzetes felszólítás nélkül éjfélkor dörömbölt a házuk kapuján egy ávós katonai csoport, s még az álmukból ébresztett csecsemőket is marhavagonokkal szállították a hortobágyi hodályokba. Nem voltak bírósági ítéletek, nem voltak igazi bűnök, legfeljebb besúgói jelentésekből tudták emberekről, hogy nem igazán hívei a rendszernek. Az 1953-as kormányhatározattal szabadulhattak a szocializmus rabszolgái – nincstelenül, s az „internált” megbélyegzéssel teljesen reménytelenül. A Kádár-rendszer bukása után egy tisztességes rezsimnek illett volna ezeknek az embereknek a fájdalmát csillapítani. Pedig milyen biztató volt a rendszerváltozás első éveiben! 1990. június 23-án felemelő érzés volt a több ezer résztvevővel ott lenni azon az avató ünnepségen, amelyen a Haranghy Sándor építészmérnök által tervezett emlékművet leplezték le a hortobágyi Kilenclyukú híd közelében. A vasúti sínekből készült hortobágyi kereszt mellett nyilatkozta akkor az Úton című hetilapnak Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnöke: „Követeljük, hogy az 1945 óta nyomorban élőket, a politika áldozatait ugyanolyan gyorsan rehabilitálják erkölcsileg és anyagilag, ugyanolyan sebességgel adják vissza jogaikat, mint ahogy azt annak idején elvették tőlük.” De az akkor nála kompetensebb személyiség, az Antall-kormány azóta elhunyt igazságügyi államtitkára is hasonlókat mondott. Isépy Tamás, akit 1952-ben úgymond fasiszta ügyvédként internáltak a Hortobágyra, arra a megjegyzésemre, hogy „a beszédeket hallgatva a jelen-

Dombrovszky Ádám

„Azt kérdezik tőlem: Mária, van arra bizonyíték, hogy maguk internálva voltak?” Hajdú Mária izgatott hangja belehasít a levegőbe. Eddig könnyeit visszafojtva mesélte gyermekkora borzasztó három és fél évének történetét, majd ennek egész életére kiható következményeit. Tárgyszerűen, nem panaszkodva, mintha ez így lett volna természetes. De ezzel a mondattal nem tud megbirkózni. Többször is nekifut, s a fájdalmas élettörténet után most látom rajta először a kétségbeesést. Valóban döbbenetes: 2009 januárjában, lassan húsz évvel a rendszerváltozás után Hajdú Mária és az ötvenes években a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcolt sorstársai ma is a társadalom veszteseinek érzik magukat. 1953 óta, a hortobágyi táborok felszámolása óta pedig már eltelt 56 esztendő. A mintegy tízezer áldozatból ma már csak 900an élnek. Lett volna idő rehabilitációra, kárpótlásra. De a demokratikus Magyarországon csupán apró kísérletek történtek. Mily különös és furcsa fintora a sorsnak, hogy a Hortobágy végtelen rónaságához, a szabadság jelképéhez, a puszta romantikájához asszociáljuk ezt a gyalázatos tábort, a magyarországi Szibériát. Egy interjú során Isépy Tamás mesélte e sorok írójának, hogy még ilyen körülmények között is „gyönyörű volt egy hortobágyi napfelkelte. Igaz, helyenként inkább napfogyatkozásnak érezték…”. Az embernek Petőfi sorai is átvillannak az agyán: „Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom”. Itt éltek békeidőben rabszolga sorban, saját hazájukban a magyar társadalom „osztályidegennek” minősített állampolgárai. Ezeket az internálótáborokat még a kommunista rendszer is szégyellte. Olyanynyira, hogy tagadta létezésüket, s a Nagy Imre-kormány idején onnan szabadulókat is úgy engedték el, hogy erről soha sehol senkinek nem beszélhetnek. Egészen 1995-

DISPUTA Kapualj

Kényszermunkatáborok a Hortobágyon (1950–53)

29

Dr. Hajdú Mária: A Szegedtől 35 km-re lévő Ruzsából internálták szüleinket és a három gyereket. 1950. június 23-án öt családot vittek el a faluból. Éjszaka dörömböltek az ávósok. Falhoz állítottak, ránk fogták a puskát és apával közölték, hogy 15 percen belül amit kézbe tud fogni, azt hozhatja. Ágynemű, egy-egy lábas, edény, tányér – ennyit tudtunk magunkkal vinni. Mindenünk ott maradt. Apa kocsmáros volt, és 25 hold földünk volt. Kizsákmányolónak, kuláknak számítottunk. Tiszaszentimrére vittek a marhavagonnal. Ott az állami gazdaság kocsijai vártak, s továbbmentünk még a tanyára. A 13. születésnapomon érkeztünk oda. A magtárban szállásoltak el. Alul 100, felül 100 ember. Legfeljebb 50 centi jutott egy személynek. Szörnyű körülmények voltak. Akadt, aki a kis csecsemőnek nem tudott főzni. Volt egy nagy kút, ahol a mosakodáshoz sorba álltunk a vízért. Hajnali 3-kor sorakozó. Hármas sorba állítottak, de olyan rendőrök voltak ott, akik nem tudtak összeadni. Menni kellett borsót szedni és aratni a nagy melegben. Mindenki dolgozott, az öregek is. A testvérem vízhordó volt, a nővéremet meg a cséplőgéphez osztották be. A vacsorához 15 deka kenyér volt az aratók fejadagja, 15 deka szalonnával. Kutyákkal őrzött tábor volt. Tiszaszentimréről senkit nem láttunk. Semmilyen látogató nem lehetett. Levelet egy hónapban egyszer írhattunk. A büntetés egyik módja a levélmegvonás volt. De minden küldeményt átolvastak. 1953. június 16-án a Nagy Imre-kormány megszüntette a kényszertáborokat. Éppen takarítottuk a tábort, mert mondták: vendégeket várnak a minisztériumból. Jött egy motoros, fényképezett. Később kiderült, hogy egy nyugati újságíró megelőzte a minisztériumi delegációt, s ennek adva ki magát egy csomó fényképet készített. A helyi rendőr kísérte, sőt eligazítást is tartottak. Volt nagy balhé, amikor megjött a valódi delegáció, de akkorra ez az ember már eltűnt. Az Amerika Hangja bemondta: itt a bizonyíték az internálótáborokra. Nyolc évvel a háború után. A falunkba nem mehettünk vissza, mert a határsávban volt. Kaptunk 5000 forint letelepedési segélyt Szegeden. Öten egy földes egyszobás pincelakásba kerültünk. A járdaszinten volt az ablakunk. A bútorokat idegenektől kaptuk. A konzervgyárba jártunk dolgozni mind az öten. Szerettem volna továbbtanulni. A konzervgyár párttitkára és a személyzetis „kulák származásom” miatt nem javasolták. 19 évesen elmentem a szegedi Radnóti igazgatójához, és bőgtem. Az igazgató megszánt. Azt mondta, ha megígérem, hogy jó tanuló leszek, felvesz. Ugyanígy kerültem be a jogi egyetemre. Így lett diplomám. Később a tanácsnál voltam szociálpolitikai előadó. Ha nem ilyen vagyok, amilyen vagyok, soha nem kerülök egyenesbe. Ehhez gének kellettek. Pártonkívüliként osztályvezető sehol sem lehettem. A szakmai munkát velem végeztették, minden nehéz peres ügyet én képviseltem. Ilyenkor egy mb. volt mindig a nevem mellett. Csak a rendszerváltozás után Pesten a XX. kerületben lehettem aljegyző. Négy évet még dolgoztam, úgy mentem nyugdíjba.

DISPUTA Kapualj

legi kormányt, az intézkedések lassúságát igencsak érték bírálatok”, a következőképpen reagált: „Hát igen. De ezek a bírálók nem veszik figyelembe, hogy míg a nyugati demokráciákban kész árnyékkormányok lépnek a régi helyébe, addig nálunk teljesen a nulláról kellett indulni, teljesen új minisztériumokat is létre kellett hozni. A nagy várakozásnak lehetetlen megfelelni. A kormány előtt van már az anyagi és erkölcsi rehabilitáció ügye, egy kis türelmet kérek még. A »második vonal«, a középszint lecserélésére pedig az őszi önkormányzati választás hivatott. Addig nem könnyű az intézkedéseinket keresztülvinni!”

30

Az államtitkár ekkor (1990. június) még két hónapja sem volt hivatalban, s már érezte a lemaradást. Dr. Hajdú Mária, a Hortobágyi Kényszermunkatáborba Elhurcoltak Egyesületének titkára 2009 januárjában mondja: „A rendszerváltozással nem történt semmi. Az első négy év után jött Horn Gyula, és a lecseréltek visszakerültek a helyükre. S az intézkedések keresztülvitelére már semmi esély sem volt. A négy Orbán-év alatt végre történtek lépések, s akkor azok, akik három évnél tovább voltak a munkatáborokban, havi 20 ezer forint kiegészítéshez jutottak. Ez első lépésnek volt értékelhető, hiszen aki csak néhány hónapig volt például a Hortobágyon, annak is mint „osztályidegennek” el volt vágva az élete, az érvényesülése, teljesen lenullázódott. S csak évtizedek elteltével tudott megkapaszkodni, ha volt hozzá ereje, szerencséje. Jellemző, hogy a jelenlegi 900-as tagságunkból 10-en ha vagyunk, akik eljuthattunk a diplomáig. A Hortobágyi Kényszermunkatáborba Elhurcoltak Egyesülete legtöbb tagjának segítenem kell a segélyek megfogalmazásában… Szóval mindenkinek járna ez a havi 20 ezer, de hiába mozgattunk meg minden

DISPUTA Kapualj

követ, Hankó-Faragó Miklós politikai államtitkár azt a választ küldte levelünkre: „nincs politikai akarat arra, hogy ők is kapjanak kárpótlást”. Az egykori „szocialista rabszolgatábor” lakói közül ma is élő kevés diplomás közé tartozik Apatini Ferenc Illés. Könyvet is írt (Internálótáborban a hajdúnánási Tedej pusztán címmel) élete történetéről. Döbbenten olvasom a naplótöredékeket. Az egyik bejegyzés szíven üt. „1952. április 12-én vitték el az ávósok Lakatos Józsi bácsit.” Én ugyanis másnap születtem harminc-negyven kilométerre onnan, a debreceni klinikán. De a hortobágyi kitaszítottakról majd csak valamikor harminc év múlva hallottam. Apatini Ferenc Illés tudja, hogy küldetése van. „A mi feladatunk, hogy az emberek ismerjék meg Magyarország történetének ezt a részét is a valóságnak megfelelően. Ne maradjunk továbbra is kitaszított ellenségek. Akiket az ötvenes évek elején „osztályellenségként” internáltak, általában válogatott emberek voltak. Azokat szedték össze, akikben tehetség volt. Tanítókat, papokat, katonatiszteket, olyan gazdálkodókat, akik az eszükkel, kétkezi munkájukkal vagyonhoz, földhöz jutottak. Ezeket az embereket nincstelenné, földönfutóvá tették. Szabadulásuk után is utánuk nyúltak, s nem engedték őket sem továbbtanulni, sem vezetői pozícióba kerülni. Ezek az emberek – ha tényleg rendszerváltozás történt – ma mást érdemelnének. Egy kis könnyítést legalább. A legtöbbünknek már nagyon kevés idő van hátra. Kilenc-

százan ha maradtunk. Ha most tejben-vajban fürösztenének bennünket, már akkor sem tudnának igazságot tenni és kárpótolni. De amíg élünk, valamit érdemelnénk, a jószágainkért, az egész nyomorult életünkért, a mellőzöttségünkért, a megaláztatásokért. S talán illene végre megírni az igazságot, amit évtizedeken át elhallgattak, de ma sincs közhírré téve. A tankönyvek meg sem említenek minket. Mi írjuk a könyveinket, a levéltár is igazolja, hogy tízezer embert internáltak békeidőben a magyar Gulágra, de nem beszél rólunk senki. Az emlékmű és az emléktáblák is nagyon fontosak nekünk. Mert tartozunk azoknak a sorstársainknak, akik ott nyugszanak valahol a Hortobágyon. Akiket haláluk után bedobtak a kocsiderékba, s vittek el Tiszaszentimrén túlra. A falusiak sem tudják, ők hol kerültek a földbe. Számukra valóra vált annak a borzasztó mondatnak az értelme, amivel a rendőrök fogadtak minket a táborba érkezéskor: „Itt fogtok megdögleni, itt fogjátok a hortobágyi földet megzsírozni, tik senkik se vagytok.” Akik ezt mondták, azok – ha csak nem szólalt meg egyszer a lelkiismeretük – gond nélkül, biztos nyugdíjjal élhették, élhetik le az életüket. Ez volna a magyar igazság?

31

Megérkeztünk: Részlet Apatini Ferenc Illés Internálótáborban a hajdúnánási Tedej pusztán című visszaemlékezéséből.

DISPUTA Kapualj

„No, és most mi lesz, ezredes úr?”

32

Vasúti fékcsikorgás, majd hirtelen csend. Ez a jelenség gyakran megismétlődött az utóbbi napokban, mert igen sok helyen megállt a szerelvény velünk a hideg téli időben: tolatás, rákapcsolás, majd újra az a monoton kattogás a sínek végződéseinél. A mostani csend kissé tovább tartott, és mi ismét egymást váltogatva próbáltunk kitekinteni a sűrűrácsos kis vagonablakból, hogy hol lehetünk. Már elhagytuk Debrecent, majd Hajdúnánást. Ez utóbbi városnév ismertnek tűnt akkor, mert a „Véghatározat”-ban – amelyet elhurcolásunk éjjelén olvasott fel az a festett szájú, lányos képű vigyorgó ávóstiszt „áttelepítési” helyként – már hallottuk. Amikor onnan is továbbindult a szerelvény, akkor szólalt meg édesapám, hogy most már Szibériába visznek. A rácson túli sötétségben nem láttunk mást, csak kietlen pusztaságot. A környék nem mutatott házakat, utakat vagy egyéb objektumot. Megkönnyebbültünk, amikor matatást hallottunk a vagonajtónál, amely rövidesen ki is nyílt. –  Kiszállás, kipakolás! – kiáltották be őreink. A nagyobbik rossz helyett tehát a kisebbiket kaptuk osztályrészül. Sajnos, nem tudtuk a parancsot mindjárt teljesíteni, mert édesapám akkor már 100 százalékos, féllábú rokkant volt, aki mankóit is alig bírta hónaljba szorítani összezsugorodott, merev kézfejekkel. Nekem annyira megfagytak a lábaim abban a vékony gumicsizmában, amelybe „akkor” otthon hirtelen belebújtam 12 évesen, hogy nem akartak engedelmeskedni. Mintha ezernyi tű szúrta volna azokat, amikor mozogni próbáltam! (Sajnos, ennek következményeit ma is érzem lábaimon, noha jó ideje már jogos potyázó vagyok a tömegközlekedés járművein!) Kénytelenek voltak tehát ávós pártfogóink a vagonrész kiszórásában segíteni, ami annak módja szerint meg is történt. Segített akkor a kipakolásban egyik vagontársunk is, akire értetlenül gondolok néha. A nevét azonban – hozzátartozóira való tekintettel – nem közölhetem. Csak annyit árulhatok el sorstársaimnak, hogy M. Gy. a monogramja, és ő lett később a helybéli állami gazdaságnak a villanyszerelője. Azzal dicsekedett nekünk a vagonban, hogy ő valódi kommunista, meg járási párttitkár. Biztosan tévedésből hozták el. Azóta hallottam már olyan esetről, hogy amikor a helyi elhurcolási listák készültek, akkor azt a tanácselnöknek és a párttitkárnak is alá kellett írnia. Így, az ő neve is ott lehetett a lista végén, és a precíz, lelkiismeretes végrehajtás ezt nem vehette figyelmen kívül! Különben békés természetű, jószívű ember volt. Amikor a marhavagonban éheztünk és szomjaztunk, mert a meglepetésszerű pakolás miatt nem volt élelmünk, felkínált egy üveg paradicsomot. Ezt mi köszönettel vettük, csak az volt a baj, hogy meg volt fagyva, így azt még „hosszú csőrrel” sem tudtuk volna inni. Akkor, még igen magas és meredek vasúti töltés volt ott a pusztában, ahová kiszórtak bennünket. Az ávósok átadtak minket és az ő felelősségüket a helyi, BM-hez tartozó, ún. „K” (különleges) őrsnek, amelynek éber tagjai attól kezdve vigyáztak ránk. Géppisztolyos, kutyás rendőrök voltak. Némi gyakorlattal is rendelkeztek már ezen a területen: a bennünket két héttel megelőző Mikulásnapi transzport biztonságáról ott már ők gondoskodtak. Az átadás–átvétel darabszám szerint történt. Feltehetően nem volt még összesített névsor rólunk, de a hajnali sötétség és a hosszú vonalban kiszórt, rendezetlen állapot nem is tette volna lehetővé a név szerinti „leltározást”. Ötoszlopos sorba kellett mindenkinek beállnia. Ez igen nehezen alakult, mert a kiskorú gyerekek még nem ismerték az ehhez nélkülözhetetlen katonai fegyelmet, és sírva szaladtak át a papától a mamához vagy a nagyihoz. Ezt a jelenséget bonyolította, hogy voltak karon ülő és pólyás bűnözők is a családokban, akik „megzavarták” az ötös sorokat. Ötösével számolni pedig igen nehéz dolog akkor, ha a részösszegek nem ötre vagy nullára végződnek. Az a körülmény sem lebecsülendő, hogy számláló biztosaink közismerten nem voltak nagy matematikusok. Többször is elölről kellett kezdeni a bonyolult műveletet, amelynek végeredménye mindig más lett. Véleményem szerint a rendőrségi jelentésben közölt létszámadat vagy átlagképzésből adódott, vagy csak később rögzíthették. Külön meg kell itt említenem azt a keserű emlékemet, amely már jóval több, mint fél évszázada, igen élénken él bennem. Amint említettem, édesapám nyomorék ember volt. Mankójára támaszkodva, fél lábon állt a meredek és igen magas töltés felső részén, amikor az ötös oszlopba sorakózó parancsot kiabálták. Akkor oda ment hozzá az az ávós, aki már otthon is figyelt bennünket, és durván, gúnyosan rákiáltott: –  No, és most mi lesz, ezredes úr? –  Nagyon magas és meredek ez a töltés nekem, nem tudok lemankózni a sorba. A mankóit nem tudta rendeltetésének megfelelően, határozottan marokra fogni, hanem csak merev ujjakkal a hónaljába szorítani. Mozgása így sík terepen is igen körülményes volt. –  Dehogy nem tud! – rivallt rá az röhögve, és akkorát lökött rajta, hogy előbb ért le, mint a mankói…

és ég egymásba érő horizontja – új nézőpontokból, ritka kompozíciókba rendezve jelennek meg fotóikon. Szemük és kamerájuk, ez a két régi-új apparátus most újraláttatja velünk a tájat s a mindennapi arcokat, tárgyakat. Az alkotótábor felvételei 2009 áprilisában a Belvárosi Művelődési Ház tárlatán láthatók lesznek a debreceni közönség előtt is. De a Hortobágyra új perspektívát nyitni kívánó számunkat sem formálhatná meg vizuálisan jobban más, mint az ő kiváló fotóik. (A fotókat Tóth József, a Magyar Fotóművészek Egyesületének elnöke bocsátotta rendelkezésünkre, az összeállításban Máthé András, a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány ösztöndíjával kitüntetett fotóművész volt segítségünkre.)

DISPUTA Kapualj

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete évente szervez alkotótáborokat az ország különböző régióiba különböző témák művészi feldolgozására. 2008-ban a Hortobágy volt a helyszín, s a táj művészi fotózása mellett Hajdú-Bihar megye még élő kézműves mestereinek, mestermunkájuk folyamatának fotóművészeti dokumentálása volt a téma, melyhez a tábor szervezője, Máthé András debreceni fotóművész meghívta a magyar fotóművészet jeles alkotóit. A Hortobágyi Nemzeti Park által is támogatott alkotótábor művészei harminc ritka kézműves mesterséget örökítettek meg képeiken, fókuszálva kamerájukat nemcsak a mester arcára és kezére, de a mestermunka folyamatára is. A hortobágyi táj turisztikai marketinglapokon már kiüresedett kellékei – a ménes, a csikós, a madárraj, a föld

Mesteri pillantások

Fotótábor a Hortobágyon

Fotó: Máthé András

33

DISPUTA Kapualj

Fotó: Tóth József

34

Tóth Sándor bőrműves, Debrecen–Bocskaikert

Fotó: Tóth József–Módos Gábor

E számunk hortobágyi témájú képeinek alkotói A hortobágyi fotótábor művészei: Gránitz Miklós (36.), Herbst Rudolf (28., 36.), Kresz Tibor (6.), Máthé András (33., 35.), Módos Gábor (11., 34.), Tóth József (34.). További fotók: Nagy Gábor (30., 31.), Papp András (3., 29.).

DISPUTA Kapualj

Fotó: Máthé András

35

DISPUTA Kapualj

Fotó: Herbst Rudolf

36

Kovács Béla teknővájó, Tiszavasvári

Fotó: Gránitz Miklós

„Miféle művelet az ilyen jellegű festés? Bacon a következőképpen magyarázza: jelek véletlenszerű elhelyezése (ecsetvonások-vonalak); helyek vagy területek megtisztítása, kisöprése vagy eltörlése (mázolások-szín); festék feldobása különböző szögekben és lendületekkel. Mármost ez a művelet (vagy műveletek) feltételezi(k), hogy a vásznon (és a festő fejében is) vannak már alakszerű adatok, melyek többé-kevésbé virtuálisak vagy többé-kevésbé aktuálisak. Ezeket az adatokat egészen pontosan elkülönítjük, megtisztítjuk, kisöpörjük és eltöröljük, vagy elfedjük majd a festés műveletével. Például meghúzunk egy szájat, lehetővé tesszük számára, hogy a fej egyik oldalától a másikig érjen; a fej egy részét letisztítjuk egy kefével, egy dörzskefével, egy seprűkefével vagy egy ronggyal. Ez az, amit Bacon Diagramnak nevez…”1

Határozott szándék? Intuíció? Koncepció? Egyik sem jellemezte Bacont; inkább az, hogy minden befolyásolta, amivel akár véletlenül is összetalálkozott. Eredetisége sem csak abban állt, ahogyan (nem) ábrázolta korábbi műalkotások „reprodukcióit”. Úgy festette meg híres portrésorozatát X. Ince pápáról, illetve gyakorlatilag az eredeti, háromszáz éves Velázquez-képről, hogy mindig csak olcsó reprodukciókról dolgozott – az eredeti alkotást sosem látta. Ezért is volt rendkívül érdekes, amikor pár éve Bécsben a kurátorok nem retrospektív módon, hanem a szépművészeti hagyomány kontextusában helyezték el az életművet, feltárva a kapcsolatokat és befolyásoló tényezőket mind a régi mesterek, mind a modernebbek vonatkozásában.2 Többek között Velázquez, Rembrandt, Ingres vagy Picasso festményei, illetve Eizenstein és Buñuel filmjei jelentették az összehasonlítási alapot; olyan fejezetcímek köré csoportosulva, mint A pápaportrék hagyománya és Bacon pápaportréi, A sikoly motívuma, A ketrec motívuma, Bacon és a szürrealizmus, Bacon triptichon-használa-

Francis Bacon: Head VI. (Fej), 1949

A tanulmány az OTKA K 72671 számú, „Cselekvő elmélet. Az építészetelmélet változó szerepe az ezredfordulón” című kutatás keretében készült. 1 Gilles Deleuze: The Diagram. In: The Deleuze Reader. Szerk: Constantin Boundas. Columbia University Press, New York, 1993, 193. A szerző fordítása. 2 Francis Bacon and the Tradition of Art. Kunsthistorisches Museum, Bécs, 2003. október 15–2004. január 18.

Diagramfestészet

A vászon és ami mögötte van

Bun Zoltán

Az ifjabb, a festő Francis Bacon különlegességéhez és különcségéhez nem férhet kétség. És nemcsak azért, mert a huszadik század közepén, második felében nem tartozott a művészet két nagy, egymással vetekedő ábrázolásmód-táborának egyikéhez sem – sem a figurálishoz, sem az absztrakthoz –, aminek következtében művészettörténeti besorolása meglehetősen nehézkes lenne; nemcsak azért, mert egy olyan korban vállalta fel nyíltan homoszexualitását, amikor még minden „másság” törvényen, közgondolkodáson és ízlésvilágokon kívülinek számított. Aztán ritka az is, hogy valaki az autodidakta módon szerzett tudásából jusson el a világhírhez, vagy hogy a negyvenes éveiben kezdjen el festeni. Ugyanakkor voltak persze jó páran, akik hangos botrányokat kavartak nem szokványos képeikkel, és még többen voltak, akik hommage jellegű munkáikkal egész életműveket töltöttek meg. Az egyedi látásmód, a sajátos technika, az adott téma megrögzött, évtizedeken át való kutatása azonban még nem magyarázat arra, hogy egy határozottan festészeti gondolkodásmód miért befolyásolhat számos, más diszciplínákból érkező alkotót, jelen esetben építészeket – ráadásul évtizedek elteltével.

DISPUTA Árkádok

avagy mégis mi az ördög köze van Baconnek az építészethez?

37

ta, Arcképek és önarcképek, A test ábrázolása Ingres-rel és Velázquezzel kapcsolatban, A tükör motívuma. Már a címekből is látható, Bacont mennyire foglalkoztatta az ábrázolás hogyanja, a valóság sajátos megjelenítése a vásznon. Mindig fotó, valamiféle képi reprezentáció alapján dolgozott, még akkor is, ha élő emberről készített portrét, ha a modell ott volt a műtermében, szemtől szemben állhatott vele, akkor is a kezében volt egy kép. Vagy ott voltak például Edward Muybridge fotói a XIX. század végéről, melyek a meztelen emberi testek mozgását gyakorta időmetszetekként mutatták be3. Bacont nem a technika vagy a filmszerűség ragadta magával, hanem a dinamizmus, az anatómiai helyesség, a pillanat megragadása: vagyis az emberi realitás megmutatása. Ma azért tudhatunk olyan sokat Bacon hátteréről, életéről, munkamódszereiről, mert nem a hagyományos elzárkózott művész típusát testesítette meg. David Sylvesternek és az általa mintegy húsz éven keresztül készített interjúfolyamnak4 vagy újabban egy archív felvételeket, valamint barátok és családtagok megnyilatkozásait is bemutató, kritikai figyelmet is kivívó dokumentumfilmnek5 köszönhetően részletesen feltárulhat az életmű. A festményekkel kapcsolatos általánosságok egyszerűen megfogalmazhatók, mivel, sok nagy művészhez hasonlóan, kis túlzással Bacon is „ugyanazt a képet festette meg újra és újra”. Vázlatokat nem készített, az ő vázlatai a műteremben felhalmozott képek, újságkivágások, fotók voltak. Ezekből persze divatos, kortársakat követő módon kollázsokat is összeállíthatott volna, de számára (és most számunkra is) sokkal fontosabb a rétegek egyesítése, az alkotóelemek határainak elmosása, a semleges, de karakteres akrillal vagy pasztellel feltett szobaháttér előtti vagy kockaketrecbe zárt emberalak: a főszereplő emberalak a festő – szinte szó

Nem ennek a szövegnek a tárgya, de érdemes lenne összevetni Muybridge és Bacon képeit Bernard Tschumi építészeti munkásságával és elméleti kutatásaival a szekvencialitás, a reprezentáció és a sokk-művészet tekintetében. 4 David Sylvester: Interviews with Francis Bacon. The Brutality of Fact. Thames & Hudson Ltd. London, 1975. 5 Bacon’s Arena, rendezte: Adam Low, BBC, 2005. 6 Folyamatos változáson keresztülmenő szereplők egy álomszerű, de mégis realista közegben. Vagy az alkotástechnikában: egy már megírt szöveg szétszabdalása és a részek új kompozícióvá való összerakása. 7 A provokáció Bacon életművében más, jelen esetben kevésbé releváns szinten is megjelent a kortárs angol konzervativizmussal és akadémizmussal szembemenés gyakorlatában. Érdemes lenne összevetni a helyzetet és a reakciókat a francia diákmozgalmakkal, a ’68-as okokkal és célokkal is. 8 Vö. David Cronenberg horrorisztikus és ezáltal zsigeri filmjeivel, nagyjából a nyolcvanas évekből: ott a mozi ugyanilyen diagrammá vált, például az emberből mutánssá alakuló légyszerű képződmény formájában (Légy, 1986). 9 Francis Bacon: The Logic of Sensation. Continuum International Publishing Group – Mansell, London, 2004. (Ford: Daniel W. Smith). Magyarul: Francis Bacon – Az érzékelés logikája. (részletek) In: Enigma, 23. szám, 2000. 61. o. Ford: Morvay Zsuzsa.

DISPUTA Árkádok

3

38

szerint értendő – színpadán. A figura olajfestékkel készült el, valóban kiemelkedve a háttér-vászon homogén síkjából, a festék anyagával meg is jelenítve az alkotó minden mozdulatát. Bacon az alkotást folyamatos véletlenek egymásra halmozódásának, a korlátok nélküli szabad befolyásolhatóság munkaterepének tekintette, végcél nem lebegett a szeme előtt, és elfogadta az adódó „hibákat” is; valahogy úgy játszott, mint ahogyan William Burroughs a szövegekkel.6 Mindketten önállóságra vágytak, megszabadulni minden korlátozó, előzetesen befolyásoló tényezőtől; a pillanatba akarták sűríteni az alkotás folyamatát, amely így akcióvá, eseménnyé vált. Ráadásul olyan személyes állapotban történt mindez, mely mind Bacon, mind Burroughs esetében valamiféle reálison túli, alkohollal és/vagy kábítószerrel befolyásolt kondíciókat feltételezett; ennek segítségével az esetlegesség esélye csak még tovább nőtt, sőt provokálódott7. Amit pedig végeredményben a vásznon látunk, sőt zsigereinkkel érzékelünk: a való világra emlékeztető, még éppen felismerhető alakok és történések, melyek azonban torzak és kéjesek, belsőjükből kibuggyan a hús és kiüvölt a fájdalom a visszafogott és konstruált háttér előtti szuggesztív, rendkívül kifejező embertranszformációban. Mintha nem is állapotot vagy egyszerű mozgást ábrázolnának a festékrétegek, hanem a világ és benne a humán lét(forma) átalakulásának folyamatát bemutató diagramot mutatnák meg8. Bacon képei ugyanis saját szavai szerint is diagramok; a környezetet, a mindenkori állapotokat és a benne élő embert egybeolvasztó, a rejtett viszonyokat feltáró eszközök és manifesztációk egyben. Ezt az értelmezést állítjuk most középpontba. Gilles Deleuze átfogó, diszciplínákon átívelő, a huszadik század második felét és végét kritikusan végiggondoló,

következetesen építkező életművében egy teljes kötet foglalkozik Baconnel9 (és közvetve még több írás, a rizóma fogalmától10 kezdve a Mozi-kötetekig11). Ennek a hangsúlyozásnak persze több oka is van, itt és most a diagramelmélettel, annak az alkotót, az alkotás folyamatát és a végterméket összekapcsoló esszenciájával foglalkozunk. A diagram ugyanis központi szerepet tölt be az ezredforduló építészetében is – Bacon hatása, Deleuze útján, így érhető tetten. „A szervek nélküli test valójában nincs híjával a szerveknek [organes], csupán maga a szervezet [organisme] hiányzik belőle, vagyis a szervek elrendeződése [organisation]. A szervek nélküli test tehát egy meghatározhatatlan szerv által definiálható, míg a szervezet meghatározott szervek által.”12 Test, hús Mivel Bacon – leegyszerűsítve – nem akarja sem az ósdi vagy a huszadik századra didaktikussá és/vagy fogyasztóivá váló figuratív elbeszélést alkalmazni, és absztrakt, vagyis elvontan, a ráció által értelmezhetővé sem akar válni, festményeinek alakjait el kell különítenie, ki kell zárnia a (narratív) keretekből. Így Deleuze értelmezésében (és nem mellékesen az ezredvég felé közeledő művészetelméleti diskurzusban általában is) nagyon fontos szerephez jutnak ezek a keretek: nemcsak a „formaiak”, mint a sajátos (egymással nem narratív) viszonyban álló triptichon-egységek vagy a festett hátterek szobabelsői, ketrecei, hanem az „esszenciálisak” is, melyek a kortárs humán, társadalmi, kulturális viszonyokra vonatkoznak. A diagram mindkettőt tartalmazza, vagyis bekapcsolja az érzékelés minden szintjét, szféráját az alkotásba és a percepcióba. Viszont ha az érzékek egyesülnek, az érzékszerveknek is

Francis Bacon: Crucifixion (Keresztrefeszítés, a tryptichon középső darabja), 1965

szükségképpen ezt kell tenniük, mondja Deleuze, és az Antonin Artaud költészete nyomán megjelent „szerv nélküli test” fogalmát alkalmazza Bacon festészetére is.13 A festményen lévő alak teste valamiféle emberire emlékeztet, de nem anatómiai értelemben; még ha a nyitott külsőn vagy vékony bőrön keresztül a bordák fel is tűnnek néha – a forma elpuhult, gumiszerűen rugalmas, átmeneti-torz.14 A szervek nélküli test nem más, mint hús és ideg összessége: a látvány tehát nem az értelmezés, az ész, ergo a logosz útján hat, hanem minden más érzék, az idegrendszer segítségével. Ez az idegrendszer viszont éppúgy nem „anatómiai”, mint maga a test. Nem hierarchikus, hiszen a logosztól való mentesség az ész eltávolítása, a „fejmentesség” által érhető el.15 A fejet mint a test koronáját és mint az érzékelés centrumát ki kell kapcsolni:

Félix Guattarival közösen: Capitalisme et Schizophrénie: I. L’Anti-Œdipe. Minuit, Párizs, 1973. és II. Mille Plateaux Minuit, Párizs, 1980 11 Cinema 1. The Movement-Image (francia eredeti: 1983. Angolul: Minneapolis: University of Minnesota Press, 1986. trans. Hugh Tomlinson, Barbara Habbersam. Magyarul: Mozgás-Kép. Osiris, 200. ford:) és Cinema 2. The Time-image. (Francia eredeti: 1987. Angolul: University of Minnnesota Press, 1989. trans. Hugh Tomlinson, Roberta Galeta. Magyarul: Idő-Kép. Osiris, 2008. ford: ) 12 Gilles Deleuze: Francis Bacon: Logique de la Sensation. Éditions de la Différence, Párizs, 1981. 34. Dunajcsik Mátyás fordítása. 13 Lásd még magyarul: Kunszt György Szkizoanalízis és nomadológia című tanulmányát (In: Kunszt György: A hagyomány jövője. Comitatus, Veszprém, 1995.), ahol Deleuze-ék korábbi kettős kötetét elemzi. Már ott megjelent a „szerv nélküli test” vizsgálata. 14 Vö: olyan, a testtel kapcsolatos kísérletekkel, mint a bécsi akcionizmus, a Coop Himmelb(l)au korai építészeti projektjei, Cronenberg filmjei, a kiváló kortárs magyar költő-gondolkodó, Nemes Z. Márió szövegei. 15 Vö. Thomas Bernhard (anti)főhőseivel, akik közül szinte mind a fejével, a gondolataival küzd. Ezek a szereplők (Bacon „szereplőihez” hasonlóan) ráadásul kétszeresen zárt terekben élnek: egyrészt koponyájukba fojtva, másrészt – jellemzően Salzburg-környéki világvégi hegyi falvakban – kastélyba, erődítménybe, toronyba, bányába „száműzve”.

DISPUTA Árkádok

10

39

nem lehet megszüntetni, mert integrálódott a húsba, a test hálózatának része, de önálló-uralkodó dominanciáját érvényteleníteni kell. Ez a strukturált, ugyanakkor alárendeltségi viszonyoktól mentes, organikus rendszer a deleuze-i világkép alapja, mindegy, hogy képzőművészetre, társadalomtudományra vagy építészetre vonatkozik. (A neuron-mozi modell nem tartható: az új perspektívában a keretek egymást tartalmazzák, így a szemünk úgy keretezi be a látvány, hogy közben önmaga is a látvány része.16) Rizóma, redő, gépezetszerű („masinikus”) működés mind ennek a felépítésnek a fogalmai, a diagram pedig leírásuk eszköze. Bacon festményeinek alakjait – saját bevallása szerint is – a röntgenfelvételek inspirálták: a festmények az elfedett lényeget mutatják meg a buta és álságos bőrfelszín helyett. Egy komplex, bonyolult lényeget, mely inkább érezhető, mintsem megérthető. A diagram ekképpen vonalak és területek, jelentékeny és nem-reprezentáló ecsetvoná­sok és színfoltok hatékony együttese. És a diagram működésének, funkciójának lényege, ahogyan Bacon fogalmaz, a „sugalmazás”. Vagy, még pontosabban, a diagram a „tény lehetőségeinek” bevezetése.17 Manimal

DISPUTA Árkádok

Deleuze számos könyvében, folyton-folyvást visszatér a diagramelmélethez, Bacon mellett például Michel Foucault hatalomelméletére18 és diagramfogalmára is hivat­kozik. Az építészeti értelmezések mindezeket használják, és ahogyan más diszciplínákban, úgy az egyes alkotók itt is saját elméletet építenek fel diagramjuk köré. Ezek közül jelen esetben csak a holland UN Studio (Ben van Berkel és Caroline Bos) koncepciója – annak is csak kis része – kerül terítékre, amely nemcsak azért releváns most, mert az architekturális diagram úttörője és mintája, hanem mert a (képző)

40

művészethez is számtalan ponton kapcsolódik19. Az építészetre alkalmazott diagram hasonlítható a baconi lényeg- (szubsztancia-) kiemeléshez, bármilyen elem beemeléséhez (program, környezet, szerkezet, szociológia, a másik oldalon kompozíció, társadalomkritika, fényképészet) és az elemek közötti lehetséges kapcsolatok megszervezéséhez. Az elemek között ugyanúgy ott van az alkotó személye az építészetben is, mint a festészetben; az ő kapcsolódása szükségszerű. A UN Studio számos tervezési elvet állított fel magának, ezek közül az egymással rokon mindent-magábafoglalás [inclusiveness] és az intenzív koherencia elmélete referál (Deleuze-ön keresztül) Baconre. Amit a festő az ecsettel és a festékkel véghezvisz, arra az építészek a „morphing” [jellemzően digitális, szó szerint értendő „alakítás”] és a „folding” (redőzés vagy hajtogatás) technikája által képesek: a test-tárgy alakjának átformálására, a gondolatok „belegyúrására”, egy szerves új egység megteremtésére. Kulcsfogalmuk az angolul „faciality”-nek [„arcosságnak”, arcszerűségnek] nevezett, magyarra nehezen lefordítható, Bacon portréiból is eredeztethető tulajdonság. Az arc a festményeken a fejet, így a testet eltakaró ál-homlokzat lenne, helyettük a képeken a húsfej van, a test már említett szerves része. Az arc Deleuze szerint olyan térbeli struktúra vagy organizmus, amely hálózatként beszövi a fejet, eltakarja azt, és ezáltal a testet is fedi. A szervek nélküli testnek nem lehet arca, mert már az alak kifejezi önmaga lényegét, egy másik alaktól nem az arc különbözteti meg, hanem maga a test.20 A Bacon által lefestett arcnélküliség tökéletesen megtestesíti a Deleuze-i szingularitást, azt a fogalmat, amelyet minden diagramot használó építész is el akar érni. A szinguláris nem jelent egyedit, identikust vagy egyéni kifejezést; mindig tulajdonsága viszont a „más-ság”, a mind az általánostól, mind a sajátostól való különbség. Ha sem

Lásd még Bernard Cache: Earth Moves. Furnishing Territories című kötetét (MIT Press, Cambridge, Ms., 1995. Ford: Anne Boyman), mely Deleuze koncepcióinak első számú építészeti olvasatát adja, és amely vissza is hatott a filozófusra, lévén Cache Deleuze tanítványa. 17 Gilles Deleuze: The Diagram. In: The Deleuze Reader. Szerk.: Constantin Boundas. Columbia University Press, New York, 1993, p. 193. A szerző fordítása. 18 Gilles Deleuze: Foucault (University of Minnesota Press, Minneapolis, 1986) és magyar értelmezésben: Klaniczay Gábor: Foucault (In: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Noran, Budapest, 2003, 140– 158.) 19 Van Berkel és Bos szerkesztette az ANY 23-dik „Diagram Work: Data Mechanics for a Topological Age” című számát (1998), melyben egy fontos szöveget is publikáltak „Diagrams. Interactive instruments in operation” címmel. 20 Ez a deleuze-i identitás és szingularitás fogalmak kettőssége, melyeket Cache is alaposan elemez könyvében. 16

az ember, sem a festmény, sem az épület nem akar (vagy inkább nem tud) egyedi lenni, mert a modernitás utáni korban létezik, mert sorozatmodelleket kínálnak fel számára, mert a képforma és a narrativitás kikopott, akkor különbözőnek kell lennie. A szinguláris tulajdonképpen még önmagától is különbözik bizonyos mértékben.21 Deleuze Bacon-könyvének negyedik fejezete foglalkozik a testtel és a hússal, valamint az animálissá válással. A „folyóssá váló húst”, a szervek nélküli test arc nélküli fejét, a diagramszerű transzformációt a UN Studio gondolkodásmódjának egyfajta jelképévé avatta, mégpedig a képzőművészetet, egy átalakított fotót felhasználva. Daniel Lee22 kortárs kínai-amerikai fes­tő-, fotó-, médiaművész a technika fejletlenségét tekintve rendkívül korán, még 1993ban, részben digitális eszközökkel alkotta meg Manimal-sorozatát: tizenkét embert válogatott ki és fotózott be, akik a tizenkét kínai állatöv egy-egy évében születtek. A portréfotókat összemontírozta, simította

Daniel Lee: 1949 – Year of the Ox (1949 – A Bivaly éve), 1993

(a már említett „morphing” eljárásával) a modellek „saját állatának” képével. Lee úgy hiszi, hogy viselkedésünket, személyiségjegyeinket, sőt, gyakran fizikai megjelenésünket is alapvetően meghatározza születésünk állatöve. Szemléletében a buddhista ciklikus világlátás keveredik Darwin fejlődéselméletével; így korai munkáit (mint a „Manimal”-okat) az előbbi, a kilencvenes évek második felének alkotásait (például az „Origin”-szériát) az utóbbi befolyásolta. A Bacon festményeinél „kézzelfoghatóbb” és „abszolút varratmentes” transzformált emberállat már nem a Leonardo da Vinci-féle humanista, emberközpontú diagram modellje, hanem a szingularitás ez-

redfordulós mintája. A UN Studio számára az összesimított új test túllép Bacon alakjain; és nemcsak a varratmentesség miatt, annál jóval többet jelent.23 A Manimal esetében már nem fedezhetőek fel az eredeti alkotórészek, nincs nyoma ezek korábbi egyértelmű identitásának, miközben minden lényeg benne van, mégpedig az intenzív koherencia formája által. Mivel Lee így összegyúrta a különböző struktúrákat, egy megnevezhetetlen, típusba besorolhatatlan, de ismerős alak jött létre. Bacon aleatorikus, a logoszt száműző alkotási módszerének vajmi kevés köze van akár Lee, akár a UN Stúdió elképzeléseihez24. Az építészek konstrukciókban gon-

Az építészeti gyakorlatra lefordítva ez jelenti a „nem-sztenderd termék” létrehozásának kulcsát, az egyedi előregyártás elméletét, a diagram legegyszerűbb építészeti alkalmazását – Cache nyomán. Az ezt tematizáló irányzat a digitalizálódás segítségével az ezredforduló után nyert létjogosultságot elsősorban kísérleti modelleken, semmint megvalósuló épületekben. 22 Lee Xiaojing néven született 1945-ben. 23 A UN Studio által kiválasztott kép, az „1949 – A bivaly éve” az építésziroda Move című, háromrészes, manifeszt-jellegű könyvének borítóján jelent meg (Move. 1 – Imagination. 2 – Techniques. 3 – Effects. UN Studio & Goose Press, Amsterdam, 1999). 24 A már hivatkozott Coop Himmelb(l)au kísérleti projektjeiben még Baconnél is ösztönösebb alkotási folyamatokat alkalmazott. 21

DISPUTA Árkádok

UN Studio: a Möbiusz-ház diagramja (Het Gooi, Hollandia), 1998

41

UN Studio: Mercedes Múzeum (Stuttgart, Németország), 2006

az alkotási folyamatba. Az ismétlést elkerülendő és a szingularitást létrehozandó el kell felejteni a típusokat, a meglévő és elavult rendszereket (vagy alakokat); és ha sikerül elkerülni, hogy a „klisékkel szemben kialakított reakciók is szükségképpen klisékké válnak” az alkotás oldalán, mondják az építészek, akkor a befogadói oldalon a Bacon által ejtett hibák, az értelmezésnek ellenálló vakfoltok vagy az észt kizáró ösztönök bizton zavart okoznak.

DISPUTA Árkádok

dolkodnak, de a kilencvenes évekre ők is elvetik a narrációt (a posztmodernt) és az absztrakciót (a dekonstrukciót), és helyettük a diagramot használják. Foucault racionalitását deklaráltan a baconi művészeti küzdelemmel lágyítják játékossá (majd Proust idő- és anyagkezelésével valósítják meg a transzformációt – minden lépést Deleuze útmutatása alapján). Bacon, a szuverén festőművész hozzáállásának jelentősége abban áll, hogy a határozott szándékot megszünteti, miközben a véletlent bevezeti

42

UN Studio: Living Tomorrow ház, Amsterdam, 2002–2004

„Híres Híres vagy, hogyha ezt akartad…”

szinte lehetetlen megfelelni, valószínűleg ezért alkalmaz a narrátorszöveg alatt olyan torzító lencsét, ami a kép széleit homályban hagyja – így utal a tisztánlátás nehézségeire. A másik fontos újítása, hogy a banditaéletrajzból kihagy minden, a gyerekkorra, a korai évekre, az ismertté válásra vonatkozó elemet és Jesse James életének utolsó szakaszára helyezi a hangsúlyt. Mindezek mellett, mint már a körülményes, aggályosan pontos címadásból következik, a haramiával egy szintre emeli annak gyilkosát, a tejfelesszájú Bob Fordot. Az ausztrál rendező alkotása tehát ötvözi a westernt a biopic (életrajzi film) műfajával, és az ez utóbbi zsánerben gyakori kettősportré is furcsa összefüggésben kerül a néző elé, hiszen nem fegyvertársak (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Bonnie és Clyde), üldözött és üldöző (Amerikai gengszter) vagy férj és feleség (A nyughatatlan) kapcsolata a téma, hanem egy – mai fogalmakkal élve – sztárnak és rajongójának viszonya. A 19. század utolsó harmadában szárnyát bontogató bulvármédia kiváló témára talál a vadnyugati haramiák, különösen Jesse James (1847–1882) alakjában. A homályos életrajzi adatok, a szóbeszédek mellett a James-banda is formálta önmaga ikonját, amikor a sajtóba bevezette „a gazdagoktól lopunk, a szegényeknek adunk” szinte mindig működőképes toposzát. Ezt a jelmondatot a polgárháborús eszményekhez való talmi ragaszkodással fejelték meg, állításuk szerint ugyanis csak jenkiket támadtak meg, a délieket pedig segíteni igyekeztek, nem meglepő hát, hogy a Konföderáció hívei nem banditának, hanem szabadságharcosnak tekintették a James testvéreket (l. Berkes Ildikó: A western. Bp., 1986. 62–66.). Jesse tizenhat éven át menekült a törvény elől és mindig jó érzékkel állt odébb egy-egy városból, mielőtt végzetesen megszorult volna a nyaka körül a hurok. Míg a modern Robin Hood-mítoszból és a déli polgárok megkíméléséből egy szó sem volt igaz, addig az előre kitervelt, pontosan végrehajtott vonat- és bankrablások, illetve hidegvérű gyilkosságok valóban az ő és társai lelkiismeretét terhelik. A közismert emberekkel való személyes találkozás törvényszerűen csalódással jár, hiszen nem magát a sztárt, hanem csak a média által közvetített és a fantáziánkban formálódott képét imádjuk,

Vékony Gábor

Aligha vonható kétségbe, hogy a westernfilm sokadik reneszánszát éli napjainkban. A legalább az 1960-as évek óta folyamatosan temetett, filmkészítők, rajongók, kritikusok által elsiratott zsáner az utóbbi néhány évben készült maroknyi, ám szinte kivétel nélkül figyelemre méltó darabja ékes bizonyítékát szolgáltatja a vadnyugati történetek életképességének. Az 1990es évek elején élt át hasonló felfrissülést a műfaj a Farkasokkal táncoló és a Nincs bocsánat Oscar-díja idején, amit aztán a sikerhullám meglovagolásának szándékával készült jobb-rosszabb alkotások követtek (Tombstone – A halott város, Wyatt Earp, Geronimo, Gyorsabb a halálnál, Halott ember). Az ezredforduló óta a western a legváratlanabb átmeneti műfajformákban és országokban bukkan fel, az alkotók során végigtekintve pedig ugyancsak szokatlan nevekbe ütközhetünk. Az utóbbi néhány évben készült francia képregényalapú drogwestern (Blueberry – A fejvadász), ausztrál cowboyfilm a rockballadáiról ismert Nick Cave tollából (Az ajánlat), a tajvani Ang Lee bukolikus szerelmesfilmet készített (Brokeback Mountain – Túl a barátságon), Tommy Lee Jones (Melquiades Estrada három temetése) és a Coen testvérek (Nem vénnek való vidék) pedig még közelebb hozták a vadnyugat világát a jelenkorhoz. A hazai mozikba a közelmúltban eljutott Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford címén kívül azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kortárs jelenségek – a sztárkultusz és a bulvármédia – gyökereit kutatja. Az ausztrál születésű Andrew Dominik második filmje a westernnek azon ágához sorolható, amely egy valóban létezett személy életútját, pályafutását követi nyomon. Ezek az alkotások a Billy, a kölyök-féle törvényen kívüliek, vagy a Wyatt Earp nevével fémjelezhető békebírók tetteire koncentrálnak, hol mítoszteremtő, hol mítoszromboló szándékkal, a történelmi tényeket majdnem mindig nagyvonalúan kezelve. Dominik munkája letér erről a csapásról: a hírhedt bandavezér, Jesse James életét igyekszik a lehető legpontosabban, a tényekre szorítkozva elmesélni, mindehhez jó alapot szolgáltat neki Ron Hansen 1983as dokumentumregénye. Dominik filmnyelvi eszközzel jelzi, hogy a hitelesség követelményének, ha a vadnyugatról van szó,

DISPUTA Pláza

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

43

DISPUTA Pláza 44

vagyis egy ikont, vágyainknak a sűrítmé­nyét. A film ennek a kiábrándulásnak a folyamatát is bemutatja. Az alig húszéves Robert Ford ponyvafüzetek, újságcikkek és a saját fantáziája segítségével alkot ideálképet Jesse Jamesről. Vágyai nemcsak a bandita személyes megismerésére sarkallják, hanem a már korábban törvényen kívülivé vált bátyja, Charley segítségével Jesse mellé is szegődik Missouriban, a Blue Cut-i vonatrablás előtt. Ez a James-banda utolsó akciója, a mérsékelt sikerű bűntény után Jesse bátyja visszavonul, a tagok szétszélednek, ki önként, ki a főnök utasítására. Robert Ford egy nappal tovább maradhat, mint a többiek, ebben Jesse különös bizalmát véli felfedezni, de csak az lesz a feladata, hogy segítsen a főnöknek és a családjának a költözésben, aztán mehet, amerre lát. A fiatalember alig elkezdődött bűnözőkarrierje már véget is ér, úgy látszik, belőle nem lesz híres bandita. Jesse rövid idő múlva felkeresi a banda egykori tagjait, attól tartva, hogy előbbutóbb a vérdíj reményében valamelyikük őt is feladja majd. Ezt csak úgy akadályozhatja meg, ha végez velük. Jesse hamarosan megérkezik a Ford testvérekhez is, a kényszerű viszontlátás miatti feszültség a vacsora alatt kézzel tapintható, ennek oldásaképpen kérik meg Bob Fordot arra, hogy meséljen gyerekkori rajongásáról Jesse-nek. A fiú, amíg csak hallott-olvasott a híres bűnözőről, a közöttük lévő távolságot úgy próbálta csökkenteni, hogy kettejük életrajzában keresett közös vonásokat. Számosat talált is, például azonos a testmagasságuk és a szemük színe, s mindkettejük apja lelkész volt. Ezen fellelkesülve Jesse azzal hárítja el a válaszadást egy személyes kérdésre, hogy kérdezzék inkább Bobot, hiszen „ő a szakértő”. A fiatalember a gúnyolódó hangnemen láthatóan megsértődik, és elhallgat. Legközelebb akkor látjuk viszont, amikor épp alkut köt a Pinkerton ügynökség detektívjeivel bálványa elárulásáról. Jesse hamar felismeri Bob áhítatos rajongását, és talán még tetszik is neki mindez. Furcsa, se veled, se nélküled kapcsolat alakul ki közöttük, amiben a bandita mintha kísértené a sorsot. Fél a Ford testvérektől, de elviszi őket a saját házába, később ő ajándékoz pisztolyt a fiatalabb fivérnek, majd a saját fegyvereit lerakja, és hátat fordít Bobnak, hogy egy képet megigazítson a falon. A rajongó ekkor lövi le bálványát, hogy aztán nem kis büszkeséggel induljon táviratot feladni: „Lelőttem Jesse Jamest. Robert Ford”. Ekkor már érzi, semmi sem akadályozhatja meg, hogy híres legyen, a

távírdásznak büszkén veti oda egymondatos üzenete kéziratát: „Megtarthatja!” Robert és Charley Ford ezután több százszor adja elő színpadon, hogyan teltek Jesse James utolsó percei; a báty a bűnözőt, öccse önmagát alakítja. A fiatalabb testvér nem veszi észre, hogy a színházat estéről estére megtöltő érdeklődők nem a merénylővel, hanem az áldozattal azonosulnak, nem Bob „hőstettét”, hanem egy kivételes ember tragikus bukását akarják látni. Charley hamarabb ráébred erre, és mintha csak utólag akarna tisztelegni a halott előtt, egyre pontosabban kezdi megidézni Jesse mozdulatait. Az idősebb Ford később az öngyilkosságba menekül. Bob viszont minden bekiabáló nézőnek nekiront, nem érti a vele szemben táplált ellenszenvet. Tiszteletet, csodálatot várt, nem pedig gúnyt és megvetést. Képes volt kitörni a névtelenségből, olyan ember lett, akiről mások beszélnek, megbecsülést szeretne, de rajongói egyáltalán nincsenek, sőt a közvélemény elítéli. Nehezen látja be, miben tévedett: Jesse James nemcsak az ő bálványa volt, és azzal, hogy megölte, csak még híresebbé tette a bűnözőt, fokozta iránta a kíváncsiságot. A bandita élete, bűnei, holtteste, háza, fotója iránt hirtelen megnőtt az érdeklődés, míg a merénylő a gyilkosság elkövetésekor élete legnagyobb pillanatát élte át, holott ő sokáig azt hitte, ez csak a kezdete volt egy leendő ragyogó pályafutásnak. A végzet aztán őt is eléri az erőszakos halál képében, Jesse egy rajongója lövi le a kocsmapultnál. A törvényen kívülit egyáltalán nem idealizálja Dominik filmje, sőt inkább lerombolni igyekszik a mítoszt: Jesse James fegyvertelen emberekre támad, összever egy gyereket, egykori emberét pedig hátba lövi. Szinte végig csendes és gyanakvó, nem árulja el, mi az, amit tud, mi az, amit csak sejt, folytonos feszültségben tartja az embereit. Talán ez is okozza vesztét, magára marad, mert senkiben sem tud eléggé megbízni, illetve egyik bandatag sem tudja, főnöke megbízik-e benne. A film a másik amerikai mítoszt, az amerikai álom, az árnyékát átlépő, önmagát megvalósító kisember kultuszát is kikezdi az ismertségre áhítozó, de a saját elveihez sem hű, erkölcsi korlátokat is átlépő Robert Ford révén. A sztár egy néhány jellemvonással felvázolható típus képviselője, imázsa alig változhat, meg kell őriznie állandóságát, különben elveszítheti népszerűségét. Jesse Jamesről a ravasz, erőszakos, de nemes lelkű bandita képe alakult ki a ponyvairodalomnak hála. Halálának körülményei csak fo-

attak jelenetei egyébként tisztelgésnek is tekinthetők Edwin Porter 1903-as alkotása, A nagy vonatrablás előtt, amelyet az első westernfilmként tartunk számon. A cowboyfilm él, és olyan alkotók is, akik nagy kedvvel próbálnak ki új műfajokat, előbb-utóbb eljutnak a vadnyugatra. A bátran kísérletezgető James Mangold már megtette a magáét a Ben Wade és a farmer tetszetős remake-jével (Börtönvonat Yumába), a hírek szerint a kaméleontermészetű Ridley Scott is westernt forgat, és talán egyszer Spielberg vagy Scorsese is kap egy jó forgatókönyvet marhahajcsá­ rokról, banditákról, indiánokról. De arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy a western újvilági és európai ágának összekapcsolója, a fáradhatatlan Clint Eastwood vajon kimondta-e már a végső szót ebben a témában? (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford [The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford]. Színes, feliratos amerikai western, 160 perc, 2007. Rendező és forgatókönyvíró: Andrew Dominik. Zeneszerző: Warren Ellis és Nick Cave. Operatőr: Roger Deakins. Szereplők: Brad Pitt, Casey Affleck, Mary-Louise Parker, Sam Rockwell, Sam Shepard.)

DISPUTA Pláza

kozták a kultuszt. A film be is mutatja, hogyan fotóztatták magukat a törvény őrei Jesse James holttestével, sőt abban a beállításban, amikor James deszkalapra kötözött holtteste a fényképezőgép lencséjén tükröződik, az optika mintha koporsóként funkcionálna, jelképezve, hogy a bandita hírét a médiavilág és a technikai képrögzítő eszközök őrzik meg a jövőnek. Amik persze ezzel együtt meg is dermesztik ezt az imázst, amire aztán csak újabb legendák rakódnak. Ez utóbbi jelenségre is reflektál a film, amikor egy kocsmazenész (alakítója a melankolikus filmzene társszerzője, Nick Cave) Jesseről és családjáról énekel balladát. Ő három gyereket említ, holott Jamesnek csak egy lánya és egy fia volt. Ironikus, hogy az épp ott iszogató Robert Ford igazítja helyre a téves informácót. A két címszereplőt alakító színész kiválasztása túlzás nélkül nevezhető telitalálatnak, még ha mindketten bő tíz évvel idősebbek is a figurák valós koránál. Brad Pitt már nem először bizonyítja, hogy törvényszegő, a társadalom peremére szorult karakterek megjelenítésében a legjobb, gondoljunk csak a Kalifornia, a 12 majom, a Harcosok klubja vagy a Blöff című filmekre. Jesse Jamest szögletes mozdulatokkal, kapkodó fejmozgással, kifürkészhetetlen hallgatagsággal, illetve harsány nevetéssel kelti életre. Robert Fordot Casey Affleck elelcsukló hangja, erőltetett mosolya, tétovasága szemernyit sem teszi szimpatikussá, legfeljebb szánalomra méltó pancserré és a néző iránta érzett ellenszenve a film végére csak fokozódik. Generációjának legnagyobb filmsztárja, a közismertség minden előnyét és hátrányát jól ismerő Pitt hihetően formálja meg a kiégett hírességet, míg a feltörekvő, egyre ismertebb, ám nem sztáralkatú Affleck az árnyékembert, az életét bálványához igazító rajongót kelti életre emlékezetesen. Az ausztrál rendező alkotása az érdekes téma és a nagynevű közreműködők ellenére is csak kevesek filmje. Dominik mellőzi a műfaj számos alapvető elemét, nincs pisztolypárbaj, románc, indiántámadás, a törvény képviselői is csak mellékszereplők. A film tempója szokatlanul lassú, a hangulat elégikus, a rendező sok időt hagy a szemlélődésre, a figurák megismerésére. A helyenként túlságosan ráérős cselekménybonyolítást Roger Deakins tágas terekről, vonuló felhőkről, gyéren világított szobabelsőkről vagy az éjszakai vonat fényei által megvilágított, arcukat kendővel takaró banditákról készült nagyszerű felvételei ellensúlyozzák. A vonat elleni

45

Az ellentétek vonzzák egymást Váradi Nagy Péter DISPUTA Pláza 46

James Mangold: Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma) Manapság ritkán forgatnak westernfilmet a tengerentúlon, Olaszországban vagy akár a volt jugoszláv hegyekben. A műfaj egyesek szerint haldoklik, illetve már jobblétre is szenderült; mások szerint most éppen nincs vagy alig akad aktuális mondanivalója és Csipkerózsika-álmát alussza, amíg – az ő műfaji keretei között elmesélhető – jelenünkről is szóló téma herceg képében föl nem ébreszti. A magát sok műfajban – krimi (Copland), dráma (Észvesztő), romantikus vígjáték (Kate és Leopold), horror (Azonosság), illetve életrajzi film (A nyughatatlan) – kipróbáló James Mangold hetedik filmjében arra vállalkozott, hogy a tetszhalott műfajt hollywoodi csókjával, még ha ideig-óráig is, életre keltse. Ugyanezzel kísérletezett egy másik 2007-es western, Andrew Dominik hosszú című, gyönyörűen fényképezett és a műfajtól szokatlan módon a kevés akciót sok csöndes elmélkedéssel vegyítő filmje, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford. A rendező legutóbbi, Johnny Cash életének fontos állomásait bemutató filmje, melynek eredeti címe Walk the Line (A nyughatatlan), nemcsak az elnyert díjak menynyiségével, hanem a téma érdekes és mégis mély ábrázolásával jelezte, hogy nem csupán egy jó iparos foglal helyet a direktori székben. Különösen nagy szükség van a rendezői egyéniségre és kreativitásra akkor, ha az ember remake-et készít. Az 1957-es 3:10 to Yuma (Ben Wade és a farmer) után fél évszázaddal készült el a legújabb 3:10 to Yuma (Börtönvonat Yumába). Az eredeti film (és ezáltal az új változat is) Elmore Leonard írásán alapul, akinek műveiből már olyan filmek készültek, mint a Jackie Brown, Szóljatok a köpcösnek vagy a Mint a kámfor. A Börtönvonat Yumába története végtelenül egyszerű. A hírhedt banditát, Ben Wade-et elfogják, majd fel kell tenniük a Yumába tartó fegyencvonatra, miközben Ben bandája ki akarja szabadítani karizmatikus főnökét. A kísérők közé kerül Dan Evans farmer is, aki 200 dollárért vállalkozik a nem kockázatmentes feladatra. A történetnél számomra sokkal izgalmasabbnak tűnik a film két főhősének jelleme, melyekről a cselekmény során egyre

többet tudunk meg. Ez a két jellem látszólag egymás szöges ellentéte, valójában egymás komplementerei; egymást kiegészítve tárják elénk a teljes emberi jellemet. Éppen ezért a rablógyilkos Ben Wade és a lecsúszott farmer(!) Dan Evans egyszerre taszítják és vonzzák egymást. Általuk a művész és az átlagember különbözősége, áthidalhatatlannak tűnő ellentéte ölt testet a filmvásznon. Ben Wade lelkén 22 postakocsi kirablása szárad, bandájával számolatlanul öli az embereket, a hatóság mégsem tudta elfogni. Amíg emberei bőséges véráldozat árán igyekszenek a pénzszállító postakocsit megállásra késztetni, ő könnyedén az útra terel egy marhacsordát, és már el is intézte a dolgot. Ő a rablás művésze, stílusos, laza, valódi (vezér)egyéniség. Mint minden művésznek, neki is alapfeltétele a szabadság. Filmbeli első megjelenése is ezt bizonyítja. Miközben várják a kifosztandó postakocsit, Ben Wade egy fán megpihenő sólymot rajzol, majd mikor a sólyom elröpül, az amúgy kiválóan sikerült rajzot a fa ágára tűzi. A korlátokat nem ismerő, kényére-kedvére szabadon szálló ragadozó madár Ben Wade jelképe. Háromszor látjuk a bandavezért rajzolni a filmben, mindegyik esetben egy számára kiemelten fontos jelenséget, eszmét örökít meg, a rajzok pedig a szabadsághoz való viszonyának stációit jelzik. Míg első rajza a szabadság feltétlen híveként mutatja, második rajza, mely a városi fogadóban könnyen elcsábuló dekoratív hölgy aktja, azt jelzi, hogy Ben minek a kedvéért kockáztatja a szabadságát (Petőfivel ellentétes hozzáállás). Harmadik, egyben utolsó rajza Dan Evanst ábrázolja, akinek hatására még szabadságáról is képes lemondani. A művészi szintű rablás (és az ebből adódó gazdagság és hírnév), rajztudás és a loknis női fejek elcsavarása mellett más képességei is az átlag fölé emelik. Gyerekkorában három nap alatt, egy ültő helyében végigolvasta a Bibliát, amiből azóta is rendszeresen és pontosan idéz. Dan Evans viszont kényszerpályán mozog. Az amerikai polgárháborúban elveszítette egyik lábát combtól lefelé, így falábával sántítva tud csak közlekedni. Feleségével és két fiával egy aszálytól sújtott farmon tengődik, ráadásul tetemes tar-

A vadnyugaton gyorsan kiderül, hogy kit milyen fából faragtak. A Wade kíséretére összeverbuválódott csapat tagjai közül látszólag egy sem ér fel a tetteiért halálos ítéletre esélyes rablógyilkos bokájáig. Az elsőként elhulló Tucker nem más, mint a helyi potentát, Hollander fontos embere. Igazi tenyérbe mászó figura, aki nagyon élvezi, hogy froclizhatja a nagy és híres Ben Wade-et. Későbbi vesztét is ez okozza. A csapat tagja még a vasúttársaság karót nyelt, városi embere. Egy westernben nem is kell több, hogy tudjuk, kivel is állunk szemben. Az öreg és sebesült rendőrbiztos (Peter Fonda remek alakítása) a törvény jó oldalán állva ölt meg ugyanannyi vagy még több ártatlant, mint foglya. Az ő ápolására kirendelt lódoktor minden jó szándéka ellenére is csak a gyógyításhoz ért, kiélezett helyzetekben nem látják sok hasznát. Később csatlakozik hozzájuk William, Evans 14 esztendős fia, aki még tapasztalatlan gyerek. Wade jó emberismerő, tudja, hogy közülük az egyetlen komoly ellenfél a szófukar, bicebóca farmer lehet, akinek égető szüksége van a sikeres útért járó 200 dollárra. Útjuk során egyre többet tudnak meg a másikról, és a néző számára még jobban árnyalódnak a karakterek. Ben Wade fene nagy szabadsága csak mások rovására tartható fenn. Mások elrabolt pénzén él, ráadásul bandája egyik tagját gondolkodás nélkül feláldozza, hogy elintézhesse a rájuk támadó ellent. Nem kötődik senkihez és semmihez, családja nincs, bandája pedig bármikor lecserélhető tagokból áll. A túlzott szabadság mindig magányhoz vezet, ez történik a hírhedt bandavezérrel is. Evans viszont éppen mások, a családja miatt köti le magát, mindent az ő érdekük-

ben, boldogulásukért tesz meg, vállalva a nélkülözést és önbecsülése utolsó morzsáinak elvesztését. Mindketten a másik életében látnak irigylendő elemeket, pedig az ideális valahol a két életfelfogás között félúton lehet. Mintha William alakja is apja jellemzését szolgálná. A fiú nagyon szeretné példaképnek látni az apját, de egyre jobban csalódnia kell az eseményekkel csak sodródó, akaratgyengének tűnő férfiban. Nem csoda tehát, hogy felnéz a már filléres regényeiből megismert rablóvezérre, aki személyes találkozásaikkor szinte elbűvöli a kamaszfiút. Benne és apjában is az átlagember örök vágya érhető tetten, hogy különlegesebb, szabadabb és hatalmasabb legyen a többi embernél. Wade pedig a hétköznapi élet boldogsága után sóvároghat titokban, hiszen örökös vándorlása nem teszi lehetővé a megpihenést egy családi fészken. A két férfi nem a szavak embere, csak végszükség esetén beszélnek magukról, de akkor sem fedik fel valódi énjüket. A rendező okosan hagyja, hogy a néző fedezze fel, mi is rejtőzik szavaik mögött. A farmer sokszor említi, hogy őt csak a pénz érdekli, emiatt körmeszakadtáig igyekszik felrakni a vonatra a rosszfiút. De az idő haladtával egyre hiteltelenebbé válik érvelése, főleg amikor Wade 1000 dollárt ajánl, vagy amikor úgy is megkapná fizetségét, hogy Wade-et nem kellene élete kockáztatásával a bandája által megszállt városon keresztül az állomásra vinnie. Előbbi még érthető, hiszen becsületes emberről van szó, akiről mindenki tudná, milyen áron szerzett 1000 dollárt. Ezt nem vállalhatja. Utóbbi viszont kecsegtető ajánlat. Eddigi munkája sem volt kevés, amiért kiérdemelné a 200 dolláros fizetséget. Vállalkozása ráadásul kész öngyilkosság, ami elől a város gyáva (vagy ésszerűen gondolkodó?) seriffje is meghátrál, nincs az a pénz, amiért ő vásárra vinné a bőrét. Evans viszont hazaküldeti a pénzét, és vállalja a lehetetlennek látszó küldetést. Ben Wade szemszögéből hősködésnek vagy megveszekedett makacsságnak tűnik a hozzá hasonlóan háborút megjárt farmer döntése. A film csúcspontján kell rádöbbennie, hogy kísérője se nem hős (katonaként sem volt az), és nem csak a fia előtti megfelelés vezeti, se nem makacs, hanem valami belül azt diktálja neki, hogy ezt kell tennie. Ez változtatja meg Wade hozzáállását is a dolgokhoz, hiszen ha akarná, bármikor elszökhetne a farmer elől, de nem teszi, végigjátssza vele a becsületbe-

DISPUTA Pláza

tozása van, ami miatt a környékbeli gazdag földbirtokostól függ, hogy mikor veszíti el a földjét. Akkor is tehetetlennek bizonyul, mikor a film első jelenetében a földjére pályázó kiskirály emberei utolsó figyelmeztetésként felgyújtják a pajtáját. Röghözkötöttsége mellett (kisebbik fia tuberkulózisa enyhítésére csak ez az éghajlat megfelelő) cselekedeteiben sem lehet szabad, hiszen sehogy sem tud kikeveredni az adósságokból. Nagyobbik fia, William szemében sem tudja már megőrizni apai tekintélyét, filléres gondokkal küzdő hétköznapi kisember. Tapinthatóan boldogtalan a családi élete, míg vele ellentétben Ben Wade valódi hős (amolyan észak-amerikai Rózsa Sándor), aki még a filléres regények címoldalára is felkerülhet.

47

DISPUTA Pláza

li ügyet. Hiteltelennek tűnik Ben Wade önsorsrontó viselkedése, hiszen rengetegszer megszökhetett volna kísérői elől. De csak ha nem vesszük figyelembe, hogy Evanshez hasonlóan ő is saját szavai mögé rejtőzik. Tagadja, hogy szándékosan segített volna kísérőinek vészhelyzetek esetén, mert azt vallja magáról, hogy ő velejéig romlott, gonosz ember. Egy ilyen ember tényleg nem törődött volna a farmer önfeláldozó elveivel, az első adandó alkalommal megszabadult volna tőle. De őt is megérintette Evans eltökéltsége, szilárd meggyőződése, de leginkább az, hogy mindezt nem magáért, hanem családja boldogulásáért teszi, miközben önmaga előtt is visszanyeri férfihoz méltó becsületét. Talán ennek köszönhető, hogy a közös vándorlás végén mindketten egy célért küzdve, egymásra már nagyon hasonlítva, megtisztulva állnak a vonat előtt, és Ben Wade mintha új önmaga jobbik felét veszítené el Evans halálakor, ezt bosszulva meg bandája kiirtásával. A túlzottan is patetikus végkifejletet két mozzanat is relativizálja. Egyik az, hogy Wade már kétszer is megszökött a yumai börtönből, és ez harmadszor se okozna neki gondot. A másik a film utolsó képsora, melyben a börtönvonatra önként felszálló hős füttyent hűséges lovának, amelyik a vonat után ered, így fenntartva a lehetőségét, hogy bármikor meggondolhassa magát.

48

A klasszikus westernben három hőstípus szokott megjelenni. A gonosz, az antihős és a vadnyugati hős. Példáimat John Ford korszakos westernjéből, az 1962-es, Aki lelőtte Liberty Valance-t című filmből vettem. A gonosz velejéig romlott figura, a lelkiismeretet hallomásból sem ismeri. Filmes jellemzése szinte csak negatív vonásait domborítja ki, ha létezne is jó tulajdonsága, arról a klasszikus western mélyen hallgat (ilyen maga Liberty Valance, a rettegett bandita). Az antihős gyakran a civilizált keletről érkezik a vadnyugatra, és/vagy nem az ottani módon él és gondolkodik (törvénytisztelő, gazdálkodik, családja van stb.), így nem is boldogul. Lenézett, nem igazi ellenfél a valódi westernhősök számára, a törvény bármelyik oldalán is álljanak. De az idő neki dolgozik, végül ő és a törvényesség, civilizáció fog győzedelmeskedni (Ransom Stoddard, ügyvéd a keleti partról). A vadnyugati hős, ha elsőre nem tűnik is fel, hiszen kérges külseje, cinizmusa mögé rejti, mindig a jó ügyért harcol, persze a maga eszközeivel. Tudatában van, hogy a jövő nem az övé, mégis épp ő segédkezik

az új világ felépítésében, így saját bukását idézi elő (Tom Doniphon, a legendás John Wayne alakításában). Mangold filmjéből éppen a legnépszerűbb figura, a vadnyugati hős hiányzik. A gonosz (Ben Wade) sokkal összetettebb jellem, mint a legtöbb western feketekalapos gyilkosa, és az antihősnek hitt, bicegő Evansről is kiderül, hogy még ő áll legközelebb a vadnyugati hős alakjához. A két főszereplő ábrázolásában mutatkozik meg leginkább, hogy az átlagnál modernebb és realistább westernnel van dolgunk. Tegyük hozzá rögtön, hogy a film a nőalakok tekintetében megmaradt a klasszikus sablonnál: Evans szőke felesége hűséges és szorgos, míg Ben Wade egyszeri kalandja sötétbarna hajú, és nem lehet kizárni, hogy örömlány. Amíg a klasszikus westernek vadnyugati hőse legtöbbször utolsó harcára készül, hogy utána végleg szögre akassza hatlövetűjét, addig a Börtönvonat Yumába falábú hőse – veterán létére – első igazi harcára készül, aminek végén valódi vadnyugati hőssé válik, halálában pedig megjelenik az önfeláldozás mítosza, ami visszatérő eleme a westernfilmeknek. Ahogy az már ebben a műfajban lenni szokott, a cselekmény a civilizáció határán játszódik, a csapat célja éppen annak a városnak az elérése, ahonnan már vonattal lehet továbbszállítani Ben Wade-et Yumába. Az viszont már szokatlan, hogy a más westernekben premier plánokban mutatott lélegzetelállító amerikai táj nem válik főszereplővé, csupán szekondplánokban és kistotálokban jelenik meg. E rendezői döntés azt látszik igazolni, hogy a 21. századi westernben nagyobb szerepet kap a realistább hősábrázolás, mint ahogy magam is a jellemek kibontására törekedtem. A Börtönvonat Yumába kiváló alapanyagból összegyúrt, remek színészi alakításokkal fűszerezett (Russel Crowe mint Ben Wade és Christian Bale mint Dan Evans) és ínycsiklandóan tálalt alkotás a vadnyugati ízekre fogékony közönség számára. (James Mangold: Börtönvonat Yumába, 2007. Szereplők: Russel Crowe, Christian Bale, Ben Foster, Peter Fonda.)

„Ecsetemből sarjadó Hortobágy” Napjainkra a Hortobágy egzotikus színfoltjává vált Európának, turisták hada látogatja évről évre, bár a kíváncsi szempárok közt egyre gyakrabban tűnnek fel azok a másképp villódzó, lesben álló, komponáló tekintetek is. − A művészekéi. Ma már nemcsak a művésztelepre érkezők, hanem egyre több tőlük független külföldi is ellátogat a magyar pusztaságra az alkotás kedvéért. A Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep létrejöttéig is sok jelentős festőt kellett megihletnie a magyar pusztának, melynek mozdulatlan arcára a tanya embere varázsolt karaktert. A 20. század elején kezdtek programszerűvé válni a Hortobágy ábrázolását célzó vállalkozások, miután a Szolnoki Művésztelep tagjai témájukká tették az Alföldet, majd más csoportosulások tagjai is követték ezt az irányultságot, felismerve a táj atmoszférájának megragadásában a nemzeti motívumok felfedezésének lehetőségét is. Ez a folyamat vezetett el végül három festőművész szerves együttműködéséhez – a Hortobágyon. A bácsalmási születésű, buddhista szerzetességet is megjárt Boromisza Tibor (1880−1960) és két hajdúböszörményi művész − Káplár Miklós (1886−1935), valamint Maghy Zoltán (1903−1999) − 1928-ban létrehozták a Hortobágyi Kolóniát. A három alkotó 1931-ig tartó együttműködésének terméke mintegy félezer festmény. Ennek eredményeként Boromisza számos sikeres kiállítást rendezett többek közt Budapesten is. Az európai tárlatok porondján is felfelbukkant ettől kezdve a hortobágyi miliő. A Móricz Zsigmond-novellát adaptáló filmrendező, George Höllering Hortobágya (1936) pedig szintén hozzájárult a magyar puszta arculatának népszerűsítéséhez, e nyitott térhez kapcsolódó alkotói világok kérdésfeltevéseihez. Majdnem hat évtizeddel Höllering műve után Tarr Béla is eljátszott a kétdimenziós felület szimulákrumán távolba vesző tekintetek irányíthatóságának problematikájával. Mindehhez a mozdulatlan alföldi pusztaság kínálta a legmegfelelőbb teret a Sátántangó című (1994) hét és fél órás film nyitósnittjében. Persze a két film között eltelt időszak sok fontos eseményt hozott a képzőművészetben is. A piktorok egy következő nemzedékét − négy és fél évtizeddel a Hortobágyi Kolónia

megszűnése után − ismét megihlette a rónaság képe. A tekintetet végtelenbe úsztató horizont misztériuma összefogásra késztette az új generáció „alkimistáit”, talán biztos pontot kerestek egymásban, mikor a Hortobágy fogadójában 1975–76 nyarán egy-egy hónapra Égerházi Imre szervezésében és Tilles Béla vezetésével létrehozták a Hortobágyi Alkotótábort. Tilles mintha máig sem feledte volna azokat az élményeket, festői tekintete a végtelent keresi a 21. század elején is, de már a föld légkörén túllépve, a csillagképeket komponálva hatalmas vásznaira, töretlenül festi Kozmosz-képeit. De hol láthat ilyen tiszta együttállásokat az ember? Talán az éjszaka hortobágyi füvéről a légköri zajoktól mentes, tiszta égbe meredve? Talán ott, talán ott se… 1975-ben a csoportosulás tagjaként többek közt ott volt a magyar absztrakció egyik kulcsfigurája, Gyarmathy Tihamér, és az 56-os forradalom szellemiségét hirdető debreceni festő, Bényi Árpád is. 1976-ban pedig − hogy mást ne is említsek − a geometrikus újabsztrakció hazai fenegyereke, Bak Imre kapcsolódott be a telep munkájába. Akkoriban országszerte egyedülálló ez a csoportosulás. Együttműködésük nem is volt eredménytelen, csak tragikusan rövid. Érdekes, feszítő érzés elgondolkodni, milyen művészi forradalom előkészítésére lett volna képes ez a néhány nagy egyéniség, mondjuk egy évtizedes, tervszerű, összehangolt együttműködés alatt… Azonban az alternatív valóságok idilli képei mellett ott lebeghet elménkben a nagyon is ideillő, toposz jelleggel idézhető kérdés: megfért volna-e ez a sok dudás egy csárdában (méghozzá épp a hortobágyiban)? Nyitva hagyjuk a kérdést, kinek-kinek más lehet a válasza, de azt jó, ha látjuk, hogy nem csak a tájképfestők, a realizmushoz vagy a naturalizmushoz vonzódó alkotók találtak menedékre a Hortobágyon már a 70-es években sem. 1981 telén pedig valami ismét történt a nagy magyar rónaságon. Az akkoriban még aktívan alkotó nagy előd − Maghy Zoltán −, valamint négy másik művész − Égerházi Imre, Madarász Gyula, Sípos Zsófia és Tar Zoltán – karöltve a Hortobágyi Alkotótábor újraélesztése mellett döntött. Elképzelésüket tettek követték, és ekkortól a munka már töretlen

DISPUTA Lépcsők

Gondolatok a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepről

49

DISPUTA Lépcsők

Kányási Holb Margit: Foszillis bokor (60x75 cm, textil)

50

volt, 1983-tól − a művésztelep célkitűzéseinek megfelelően − határon túli magyar művészek, 1985-től pedig nyugat-európai alkotók is csatlakoztak az alkotótábor munkájához. A Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep „alapításának” dátumát sok titokzatosság lengi körül. A művésztelep honlapja szerint 1994-ben jött létre, amikortól is minden évben február 15. és március 15. között két kurzusban rendezik meg a tábort. A telep által évente kiadott albumokon viszont 2000-ig a Hortobágyi Alkotótábor feliratot olvashatjuk, később Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep szerepel a címlapon, melyhez már számozás is társul. A 2003as album a 24. számot viseli, és még jobban elbizonytalanít az alapítás évét illetően, mikor nyitószövegében Székelyhidi Ágoston a művésztelep alelnökeként arra az évre előrevetítve 25. évfordulóról beszél. Még most is vannak bizonytalanságaim, de leginkább ezzel a harmadik verzióval tudok azonosulni – a névváltoztatás nyilván csak formaság, a működés folytonossága azonban messzire vezethető, ez megkérdőjelezhetetlen. Talán épp ebben az időbeli bizonytalanságban rejlő misztérium, a fordulópontok egymásba mosódása teszi olyan érdekessé ezt az alkotótábort/művésztelepet (vagy nevezzük az elmúlt nyolcvan év alapján bárhogy) – ami egyszer volt, aztán hosszú ideig lebegett a róna levegőjében, és a nagy mozdulatlanságban várta, hogy

újra létre hívják. De a lényeg, hogy ma a benne folyó munka eleven, és ez egyre többeknek fontos. A debreceni székhelyű Cívis Hotels Zrt. pedig, alapító elődei nyomán haladva, a művésztelep fenntartójaként támogatja ennek folytonosságát. Merész próbálkozás lenne sorra venni azokat az alkotókat, akik az utóbbi két és fél évtizedben megfordultak itt, hisz még a művésztelepre visszajáró, a Hortobág�gyal évtizedes közös kapcsolatot maguk mögött tudó alkotók is több mint félszázan lehetnek. Nem jelenthet kiindulópontot számunkra az a több tucat nevet tartalmazó lista sem, melyen azoknak a neveit olvashatjuk, akik 1994 óta megkapták a Boromisza Tibor-díjat, hiszen itt nemcsak alkotókról van szó, hanem sokszor cikkek íróiról vagy épp szponzorokról, segítőkről is. Éppen ezért a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep 28., 2007-es, jubileumi kiadású katalógusának anyagát ismertetem csak röviden, kiemelve néhány motivikus jellemzőjét. A művésztelep a „80. jubileum”mal a szellemi előd, tehát a Hortobágyi Kolónia megalakulásában határozza meg saját genezisét. Ennek alkalmából az album egésze színes kivitelt kapott, a szokottnál nagyobb képanyagot tárva a közönség elé. A borítón rögtön a kolónia két szellemi atyjának hagyatékából villan fel egy-egy emblematikus kép − az előlapon Boromisza Birkák a hegyenje, a hátlapon pedig Maghy Hortobágyi hídja. A kiadvány egyik felé-

DISPUTA Lépcsők

ben jutott csak hely a művésztelep 2007es résztvevői által létrehozott anyagnak, előtte ugyanis válogatást láthatunk a meghívott alkotók által a művésztelepnek adományozott képanyagból, ami az évtizedek alatt jelentős méretűre duzzadt. − Tudniillik, ahogy ez a művésztelepeken szokás, a résztvevők néhány (például épp a rónaságon keletkezett) képükkel minden évben hozzájárulnak a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep képanyagához. A képek jelentős hányada valóban érezteti a hortobágyi miliő hatását. A jellegzetes motívumokkal eljátszó tájképek sorában említhetjük Madarász Gyula gouach-képét, a Zápor utánt; Kurucz D. István Hortobágy című olajké­ pét egy gémeskútról vagy épp Bod László Téli táját. Az absztrakt képek közül is említve néhányat, a katalógus válogatásában láthatjuk a sajátos formanyelven megnyilatkozó alkotók közt Burai István A lovas című olajképét, Torok Sándor Nyári Modulációját és Fátyol Zoltán Lunaris−Solaris című rézkarcát. Fátyol Zoltán: Lunaris–Solaris Az évről évre megjelenő album címe (40x30 cm, rézkarc) ugyan a fentebb mondottak szerint módosult az ezredfordulón − így vált az alkotótábor művészteleppé −, a kötetek első lataim című szuggesztív képén a szürreálapján olvasható célkitűzések viszont egy- lis és a fantasy határán lebegő látomást általán nem változtak. Az öt pont közül szemlélni. A pusztaságból látszik kibontalán az elsőt fontos is megemlíteni: takozni egy népművészeti motívumokkal „A Hortobágyi Nemzeti Park páratlan érté- átitatott nőalak, mintha csak maga Gaia, keinek művészi szintű megörökítése”. Az a földanya inkarnációjának pillanatát látalkotó persze mindig csak azt rögzíti, amit nánk a szikes talaj felett egy álomképben. személyéből ki tud váltani egy hely/hely- Az ukrajnai Olesz Figol Árnyékok a Hortozet, tehát a „megörökítés” szükségszerűen bágyon című festményén pedig nem is prómagával hozza az arculatépítést is, ami- bál mimetikus üzenetet közvetíteni. Egy nek teremtő aktusába bizony a világ tá- gesztusértékű, expresszív kompozícióval voli pontjairól érkező alkotók éppúgy be- teremt összhangot smaragdzöld foltokat kapcsolódnak, akárcsak hazai vagy épp átszelő sötét vonalak és a háttérben feltűhatáron túl élő művészeink. Érdekes meg- nő világoskék, fehér foltok között. Mintfigyelni, mit vesznek észre az idegen sze- ha a kék égboltot is magába ölelné a végmek ebben a számukra egzotikusnak tűnő környezetben… Toshie Mizuno japán képzőművész Hortobágyon című akrilfestménye egy fejét saját vállára biccentő nőalakkal ragadta meg az idilli hangulatot. A felületet a lila különböző árnyalatai uralják, s néhol szövegfoszlányok, gondolattöredékek jelképeként tűnnek fel a központi alak körül. Rendkívül érdekes élmény a francia Jacques Toshie Mizuno: Hortobágyon (60x80 cm, akril) Bernard Zenélő gondo-

51

telenbe futó pusztaság. A szlovák Stefan Kocka Vihar a Hortobágyon című olajképét pedig egészében a fauvok színkezelését idéző éles ellentétek és a drámaiság határozza meg, de feldolgozott témájához épp ez a vad eszköztár látszik a legideálisabbnak. A Hortobágyi Alkotótábor története iránt bővebben érdeklődőknek tudom ajánlani Arany Lajos Ihlet a rónán című kötetét (1996), mely sokoldalúan mutatja be az első tizenöt kurzus tapasztalatait, és az akkori törzstagok művészetébe is betekintést enged.

Azt azonban már tüzetes vizsgálat nélkül, a fenti keresztmetszet alapján is láthatjuk, milyen sokféleképp szólíthatja meg az egészen eltérő stílusban dolgozó alkotókat a rónaság képe, amely remélhetőleg egyre több, személyes vonzalomból ide érkező alkotót hoz majd hazánkba külföldről is. Zarándokokat, akiknek köszönhetően egyszer majd romantikus hangon mondhatjuk a magyar puszta illatos füvében heverve − „Ó, drága Hortobágy! Te, magányos művészek Párizsa!” Áfra János

Zenepára

DISPUTA Lépcsők

Bán Zoltán András: Hölgyszonáta

52

Egy zsidó – két zsidó –, egy ávós és egy magyar (osztrák) férfi – vagyis tulajdonképpen három nő – köré szerveződnek az események Bán Zoltán András újabb kötetében. A szerkesztő, kritikus, író nem egészen friss szövegeket (három elbeszélést) tár az olvasóközönség elé. Ez a néhány éves csúszás a szövegek első változatának keletkezése és a későbbi változatok kötetben való megjelenése között (1999–2008) kiszélesíti az értelmezési lehetőségek egykori sorát. A dolog pikantériája legélesebben éppen az első, a legkevesebb változtatást igénylő, Apám volt című novellában ütközik ki. Azon kevesek, akik Kertész Imrével itthon a Nobel-díja előtt foglalkoztak, azóta még büszkébben hangoztatják idejében tett felismerésüket a szerző képességeit illetően. A Hölgyszonáta szerzője is megemlíti a kötet végén található Jegyzetben, hogy a szöveg még jóval a nemzetközi elismertség megszerzése előtt íródott, és a híres-neves folyóirat-Tricínium (Holmi, Alföld, Jelenkor) egyetlen tagja sem fogadta be a hódolatnak szánt elbeszélést, mely végül 2006-ban bizonyult alkalmasnak a publikálásra (az Árgus hasábjain). Az Hommage à Kertész Imre alcímet viselő írás kapcsán jegyzett hódolatot azonban a szerző nem egészen makulátlan módon juttatja kifejezésre. Az már az első mondatokkal egyértelművé válik, hogy korántsem behódolásról van szó, noha a szerző az első tollvonással apjává fogadja idősebb kollegáját egy kávézó sarokasztalánál üldögélve, amely egyébként remek perspektívát kínál: széles látószöget biztosít

az újságíró- vagy színészklubban játszódó eseményekhez. Ennél már csak fentről lehetne nagyobb rálátásunk a helyiségre, de az kizárna minket a társaságból, márpedig nem lehet véletlen, hogy az elbeszélő a tárgyát rögtön ilyen közel vonja magához. További meghatározó vonása Bán Zoltán András különös tisztelgésének, hogy kiforgatja „vagyonából” azt a zsidóságot, amely köré Kertész Imre a maga életművét alakítja. Elveszi a holokauszt egész, magától értetődő súlyát – vagyis BZA „sorsrablást” követ el. A téma valós abszurditását áthelyezi a holokauszt feltételezett nem létezésére. – Hol is tartana a világ a zsidók egykori tömeges deportálása és kivégzése nélkül? Az apa (Kertész) szemszögéből tehát „nem az a kérdés, hogyan volt lehetséges Auschwitz, sokkal inkább az, hogyan is ne lett volna lehetséges”. A történelmet tehát természetszerűen kezeli: ezzel súlytalanít, hogy ugyanitt, Kertészen keresztül, minél kevesebb feltűnéssel férkőzhessen közel egy másik, ezzel máskülönben összemérhetetlenül balga problémakörhöz: „Hogyan gondolhatták volna, hogy a habkönnyű vígjáté­kok és bugyidarabok gunyoros képű szerzője azonos lenne [a] […] holokauszt-memoár megsemmisítően komoly alkotójával? És, becsületükre legyen mondva, nem is próbálkoztak ilyesmivel. Hiszen ez nyilvánvalóan meghaladta volna egyébként sem irtóztató szellemi erejüket, továbbá olyan hazugságokra és álságosságokra kényszerítette volna őket, amikhez soha nem volt a legcsekélyebb kedvük sem.” – Ezzel a mozdulattal ítéletet hirdet azok felett, akiknek nem volt a kez-

előkészítés az első esetben divatos alkoholizálásra van hangolva, mely lassacskán látomásos részegségre fut ki („pohár boromat markolva szembefordulok a pultot támasztó csodakalapos apafigurával”), a másodikban pedig a főhadnagy nejének gyanús hallgatása és a későbbiekben végzetesnek bizonyuló árulása fordít az események addigi menetén. – Az olvasó nem unatkozik. A Hölgyszonáta kapcsán pedig – és kénytelen vagyok ezzel kezdeni – tulajdonképpen olyan elbeszélésről van szó, amelyben előfordulhatnak ilyesféle mondatok, mint „Legyecske.”, sőt, mi több: „Veréblefety.” És mivel az Elbeszélés Jelleme úgy képzeli, „igaza van a filozófusnak, aki szerint a házasságban is létezik esztétikai mozzanat, és a házasság maga egy esztétikai hangábra (Einheits-Klänge)”, igazán nem értem, miért kell megint tragédiába torkollnia egy ilyen könnyen lélegző, vágyakkal, szexussal és reményekkel teli, szinte a szappanoperáig rokokós kisregénynek. Persze az Elbeszélés Jelleme – aki egyébiránt tagadhatatlan rokonságot mutat a Susánka és Selyempina (Scolar Kiadó, 2007) Agyközpontjával: diktáló képzelete révén átkísér minket a barokkos nyelvújítgatástól a nemiség gyönyörein és tragédiáin keresztül a meghasadt tudatig. Az Elbeszélés Jelleme jellemzően szabadon fecseg. Megosztja az olvasóval azt, amit elgondol, tehát ami történik („Gondolkodom, tehát Olga.”), és nem sajnálja a figyelmet azokra az eseményekre sem, amelyek nem történnek meg („Két veréb totyogott el mellette. Nem pinty, veréb.”), valamint hajlamos belebonyolódni „talán bizonyos” dolgokba is. Ám mindvégig saját logikával és következetességgel építkezik („Ha…, akkor…”). Részben egy kívülálló (az egész eseménysor felett álló, alkotó), részben pedig főszereplőnk, Robert konkrét személye. Az anyanyelve magyar, ezért kényszerűen magyarul gondolkodik; a magyar szót néha megspékeli egy-egy izgalmas német megfelelővel: „klingende-singende”, „vollkommene Verdummung”, „Denkzwang”, és a kedvenc: „hingewunderte sprechende Zaubervögel” stb. A mindenkori Filozófus pedig – az „operett szájalást” félretéve – hajthatatlanul definiálja a szimbólumszerűvé emelkedő nagybetűs fogalmakat (Nő, Féltékenység, Vágy, Sóhaj, Irtózat, Félelem, Öröm stb.). – Objektív hangvétele által minden szava józanító, hideg tenyérként csattan a túláradó érzelmek és indulatok tarkóján. A festményszerű jelenetek (nagyszerű példa Robert és a Strauss-szobor kompozí-

DISPUTA Lépcsők

detektől szemük a Sorstalansághoz – vagy más művekhez –, és azok felett is, akik a Nobel-díj óta sem tudják a „helyén kezelni” a Kertész Imre munkásságában rejlő értékeket, pedig most már aztán igazán meg van mondva, hol van a helye Kertész Imre életművének. – Mindenhol. Egy másik érdekessége ennek a hangsúlyozott hódolatnak, hogy a szerző a (tényleges recenzióihoz képest csupán pironkodó, módszeresen humoros kritikával átitatott) történetben megöli a holokauszttúlélőt, és e köré az esemény köré rendezi be a további – sokkal inkább szatírába, mint valódi tragédiába illő – elemeket. Ez után az aktus után a szerző végképp félreteszi az elgáncsolt magyar irodalmi közéletet, és egy sokkal tágasabb világban kezd el terpeszkedni. Már az első történet ígéret erre, a maga kafkás rájátszásával, a második (a Kotányi főhadnagy címet viselő) pedig – szintén a Jegyzetben bevallottak szerint – már célzottan Heinrich von Kleist dallamára írt szöveg. Egyre többfelől visszhangoznak tehát az elbeszélések (de ez a fokozás majd csak a kötet túlnyomó részét elfoglaló Hölgyszonáta című kisregény filozófiájában csúcsosodik ki igazán). Viszont addig még az olvasó előtt áll egy 56-os történet, amelynek – meglepő módon – a legkevésbé sem az a legfőbb jellemzője, hogy 1956 októberének végén játszódik. És habár ez az első információ a cím után, mégis érdektelen volna bármiféle politikai vizsgálódás. A Kotányi főhadnagy ugyanis újabb szatíra (a három közül a legkegyetlenebb és leginkább gyomorforgató), amely a legtisztább magaslatokból a legmélyebb mocsokba tör. Ehhez a hanyatláshoz kínál még egy izgalmas bukfencet a narrátor, aki egymaga szenvedteti el szereplőivel kínjaikat, hadd visszhangozzanak a nyers félmondatok a rózsaszínre mázolt moslék alatt. A jelzős szerkezetek az alaphangulat szolgálatában állnak, és fedezik a legnagyobb szélsőségeket a „lomha galuskáktól” (felhők) „a házmester húsos, kékes erektől duzzadó orráig” egy még erőteljesebb hatás érdekében. Az ilyen mértékű érzékenység az idilli és az undort keltő dolgok iránt képes a lehető legközelebb repíteni az olvasót a szereplők érzeteihez – szinte egyenesen bele azokba –, hogy az őrület határának innenső vagy túlsó oldala felől tetszés szerint emigrálhassanak Kotányiékkal ebben az „üresre kacagott világban”. Hatásosan folyamatszerű drámai elemekkel építkezik mindkét novella a fordulat előkészítésének során. Ez a bizonyos

53

DISPUTA Lépcsők

ciója a Volksgartenben) – melyek többnyire hangulatokból bontják ki a képzelt vagy valós eseményeket – egyszerre zenélnek is. A hölgyszonáta (Damensonate) – a szerző Jegyzetében leírtak alapján – otthon játszogató hölgyeknek íródott házi muzsikálásra, és bár ez a Hölgyszonáta eredetileg Charlotte-nak volt címezve, az Elbeszélés Jelleme, azaz Robert (éppen ebben a jelenetben) mégis Edithát választja eszközéül, hogy kifejezésre juttassa a műben rejlő zeneiséget: „Látomásaim fölöttébb zenések. Belerohadt a fülembe a zene. Füljárataimban elsajtosodott a visszamaradt hangtömeg. A zene, ez a meleg levegőfonadék begőzöli az agyamat. Edithából dől a zenepára. Az ágyék dolgozik. »A pina dalol.«” De ez a jelenet már Robert másik énjének édes kis rémszüleménye. Ez a másik én, az Elbeszélés Jelleme, a bujtogató, kínos részletességgel költ pajzán és fatális regényt főhősünk életéből, aki a legnagyobb természetességgel adja át magát a szorgalmasan diktáló belső hangnak. Az így keletkező körülmények és viszonyok hajszolják bele Robertet kiújuló elmebetegségébe, mely végül ámokfutásba torkollik. A Minoritenkirchében, a várva várt koncert közben derül fény rá, hogy hol van vége a művésznek/irodalomcsinálónak és hol kezdődik a beteg ember. Továbbá itt merül fel a kérdés, hogy (az Elbeszélés Jelleme tükrében) milyen ereje van a fantáziának. Hiszen valóban, nem csak a pszichológia oldaláról ragadható meg a képzelgés. Bizonyos értelemben Robert skizofréniája alkotó tevékenység (mely idővel teljes tudatán eluralkodik). És ha már itt tartunk: mind a három elbeszélésben rejlik némi őrület. Az első történetben a fröccsök kísérik el prózai énünket hallucinációihoz, melyek által megidézhetővé válik az (egyrészt bizonyos értelemben képzeletbeli, másrészt – elképzelten – halott) apa. Kotányiéknál pedig még világosabb a helyzet: hősünk alól egyetlen

54

mozdulattal kirántják egész életét. A főhadnagyúr a sokkból magához térve gátlástalanul megörül ennek, majd saját oktalan és értelmetlen nevetésétől megretten. Az észbontó kacaj toposza jelentkezik a Hölgyszonátában is („Ettől a szótól fölnevet. De meg is rémül egyben.”). Kikövetkeztethető, hogy a meghasadt tudat egyik része (amelyik nevet) az Elbeszélés alattomos Jelleme – aki a tudat diktátoraként megköveteli ábrándjainak jóváhagyását és megvalósítását, – másik része pedig (amelyik pánikba esik) a mi valódi emberünk. Kotányi és Robert elméjének csömöre hasonló frusztrációkból ered. A frusztrációk pedig kikövetkeztethetően árvaságukból, amit egyiküknek sem sikerült a megfelelő módon feldolgoznia. Kotányit annyi tragédia érte el egyszerre, hogy végül, apaként tisztelt példaképe öngyilkosságával gunyorosan felülemelkedett rajta egész helyzete, Robert pedig valószínűleg bűntudata miatt nem volt képes túltenni magát édesapja halálán. Lelkiismerete hívta életre a benne rejlő kényszeres írót („Schreibzwang”). A történet imént említett részeit a szerző nem dramatizálja túl, a súlyos epikus szálak felett könnyed hangnemmel uralkodik, és a műveltsége adta legfinomabb vonalakból állít össze minden vonást. A mű alapállása és szórakoztató jellegének jelentős hányada is a hangvételében rejlő ínycsiklandó könnyedségnek köszönhető, ami megszabadítja az olvasót az ezerfelől áradó fölösleges feszültségektől. Ennek a 19. századi modornak az (újra)felfedezése és ötvözése a ma keresett akciókkal (mint a szex és az ölés) remek megoldás a tartalmas kikapcsolódáshoz, mely – úgy érzem – mes�szebb visz minket a hasonlóan tragikus végzetek beteljesítésétől. (Bán Zoltán András: Hölgyszonáta és más történetek. Budapest, Scolar Kiadó, 2008. 2495 Ft, 224 oldal) Nagy Bernadett

Tanulságos múzeumi séta A Csokonai Színház Bánk bán-előadásáról A Bánk bán operaváltozatának 1861-es debütálása óta három nagy átdolgozás született, melyeket az eredeti változat prozódiai, szcenikai és strukturális nehézségei tettek indokolttá. A magyar színházértési hagyo-

mányok talaján valójában az újragondolt előadások szöktek szárba, a dráma azok alapján szakralizálódott nemzeti jelképpé. 2008 szeptemberében a debreceni Csokonai Színház azonban egy olyan Bánk bán-

hősből még ízelítőt sem kaptunk. Hangképzés és előadásmód harmóniáját leginkább a Gertrudot alakító Bódi Marianna, illetve a Melinda szerepében látható-hallható Rácz Rita teremtette meg. Előbbi leginkább tekintélyt, felsőbbrendűséget, gőgöt, utóbbi természetességet, bájt, a környezet kiváltotta állandó gyanakvást sugárzott. Alakjaik megformálása klasszikus elvárásokhoz igazodik. A Tiborc szerepében feltűnő Wagner Lajoson érezhető leginkább az, amit Patrice Pavis a „jelenlét nyomainak” nevez. „Egyenesben, közvetítők nélkül” áll a színpadon, szuggesztív személyisége megérinti a nézőt. Az ő figurája perszonázzsá érik a befogadás során. Az opera műfajának jellegzetessége, hogy a színész-énekesek a mozgás- és gesztusskála határait a hangképzés javára – kényszerből – beszűkítik. Ezt a buktatót a Bánk bán művészei többé-kevésbé kivédték, sőt, a Melindát alakító Rácz Rita az utolsó felvonásban fizikai bravúrt mutat be, hisz Somát ringatva énekel áriát. A legemlékezetesebb zenei pillanatokat nem egyéni kvalitások, hanem kiemelkedő duettek biztosítják (például Bánk és Melinda kettőse). Az előadás alatt a tiszta artikuláció hiánya néha megnehezítette a befogadást. Ezt a technikai fogyatékosságot sem szinkronfelirat, sem sokszorosított librettó nem orvosolta. Az egyetlen beszédhangon megszólaltatott rész a királyi tiszt szájából hangzott, paralingvisztikai szempontból jócskán csiszolható szinten. A színházértési hagyományok és az olvasott drámaszöveg mellett a színházolvasást mint a színház megértési folyamatát – Jákfalvi Magdolna szerint – a látott szcenikai világ alakítja. Esetünkben elsősorban a szcenika vizuális szférájában mutatkozik meg nagyfokú kreativitás, ezáltal frissül fel igazán a tradicionális opera. Az

DISPUTA Lépcsők

feldolgozást vitt színre, amelyben a rendező, Vidnyánszky Attila nem a 20. századi verziókat helyezte fókuszpontba, hanem az ősi, Egressy– Erkel-féle változatot rekonstruálta. Az első szövegkönyvről többek között Till Géza is úgy vélekedik, hogy „Egressy Béni… nem a legszerencsésebb kézzel nyúlt a súlyos veretű drámához, amikor az opera szövegkönyvét elkészítette. A szélesen kibontakozó történelmi freskót lényegében Bánk személyes tragédiájává formálta át”. Vidnyánszky Attila most előnyt kovácsol az eddig elmarasztalt megközelítésből. Bánk bán jellemének visszafogott, de koncepciózus újragondolása megy végbe a színpadon, s ennek köszönhetően közelibbé válnak, élettel telítődnek a főúr gondjai a 21. század embere számára. Az interpretáció érezhetően eltolódik a privát szféra irányába az eddigi adaptációkhoz képest. Bánk bán inkább családját féltő férj és apa, semmint az ország nagyura. Csakhogy az effajta értelmezés fokozatosan leemeli piedesztáljáról a főhőst. Leghamarabb az első felvonás Biberachhal közös jelenetében szembesülünk Bánk esendő, már-már szánalmas ábrázolásával: a kalandor lovag a háttérben falnak dőlve, hanyag kárörvendéssel figyeli Bánk vívódását. Biberach könnyedén manipulálja a kétségeivel küszködő bánt. Bánk gyarló emberi mivolta köszön vissza Gertruddal folytatott heves vitájakor is. Az egymáshoz közel kerülő testek ugyanis nemcsak gyűlöletet, hanem erotikát, érzékiséget is felvillantanak egy pillanat erejéig. A politikai-társadalmi szálat képviselő összeesküvők, élükön Petúr bánnal, szinte mellékszereplőkké válnak. Tiborc sem elsősorban a szociális kérdéskör kapcsán épül be az eseményekbe, hanem Bánk egykori megmentőjeként, később Melinda és Soma őrangyalaként. A jobbágysorban élők nehézségeit ecsetelő panaszáradata sem fejeződhet be zavartalanul, ugyanis betagolódik Ottó és Melinda kettőse. A rendezői elképzelést életre keltő színészi tevékenység mint jelrendszer heterogén komponensek együtteséből áll. Bánk bán szerepében Kiss B. Attila énekesi teljesítménye megállta a helyét, de színészi játéka csak magánembert láttatott, nemzeti

55

DISPUTA Lépcsők 56

ide tartozó két nagy jelrendszer kifejezőeszközei – a színészi megjelenés, illetve a tér jelei (vö. E. Fischer-Lichte: Semiotik des Theaters) – Alexandr Belozub munkáját dicsérik. Színházszemiotikai szempontból leginkább ezen a területen találhatunk elemezhető nyersanyagot. A maszk és a frizura organikus, természetes; elveti az operai tradíció oly sokáig sajátjának tekintett műviségét. A színpadon nem látunk intakt korabeli öltözéket, ehelyett a viseletek anakronisztikus kavalkádjával szembesülünk. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek magyarázata a mögöttes történelmi vonatkozásokban rejlik. Melinda késő reneszánsz, galléros ruhája, Ottó barokkos, bonvivános csipkeblúza és selyemmellénye, a kuruc kori bujdosótól vagy a mindenkori juhásztól kölcsönzött (faggyús) bunda, egy-egy statisztán feltűnő reformkori zsinóros mente, a táncosok, valamint Bánk bán khakiszínű világháborús öltözéke a magyar történelem bizonyos korszakaira asszociálnak, egyben a korszakok historikus szintézisét és koherenciáját láttatják. A jelmezek asszisztálnak a karakterformálásnál. Így Gertrúd az első felvonásban – ellentmondva a viselettörténet idevágó passzusának – csizmát és nadrágot visel; a király távollé­tében ő „viseli a nadrágot”, azaz kisajátítja az uralkodói pozíciót. Hiú, pompakedvelő természetének árulkodó jele a ruhaköltemények gyakori cseréje. A színház térkoncepciója a hagyományos alkotó–befogadó viszony létrejöttét segíti elő. A színpadkép szimbolikus: a centralizált játéktér közepén a monumentális díszkapu idézi a várat, míg a tér két oldalán elhelyezkedő vasszerkezetek jelenettől függő multifunkcionális dekorációk, amelyek reális helyekre, helyszínekre utalnak a kialakított fiktív világban. A középpontot horizontálisan általában két részre tagolják az egymással szembenálló felek, illetve csoportok, akik/amelyek között szimultán jelenetek zajlanak (lásd az első felvonásban Melinda és Gertrud, Ottó és Biberach kettőseit). Az auditív zűrzavar nem más, mint a keletkezett bonyodalom leegyszerűsített, tömör kifejezője. A rekvizitumok sorában a leghatásosabb az ortodox templomablak. Jelenléte az imajeleneteknél kézenfekvő, ám Melinda megbecstelenítésének paravánjaként a szent és profán területek keveredését jelzi; ám meg-

eshet, hogy a „Megbocsáttattak a te vétkeid” keresztényi maximát igyekszik közvetíteni Melinda felé. Az ikonokkal felvértezett üvegfal a darab szakrális jellegét erősíti. Gertrud hintatrónja a róla kialakult kön�nyelmű, felelőtlen uralkodói portrét igazolja. Szarkasztikus, hogy éppen ez okozza vesztét a szó legsúlyosabb, „materiális” értelmében. A záró képsor nejlontengerbe göngyölíti a szcéné teljes „legénységét”. A harmadik felvonás vontatottságát, időbeli aszimmetriáját enyhíti ez a finálé előtti dinamikus, lendületes mozgássor, a nézői érdeklődést felkeltő, szintetikus anyagból készült óriási, fekete lepel. Az eddigiek alapján is szembetűnő a kellékek – néhol stilizált – színszimbolikája. Az utolsó felvonásban megjelenő király fehér bundája (általában a fekete–fehér oppozíció szerint) az erkölcsi szerepkört sugallja. Biberach varázsporai – véletlenül – éppen kék és sárga színben tündökölnek. A világítástechnika előszeretettel alkalmazza a vörös és kék lámpák hangulatfestő erejét Bánk és Melinda kettősében a nő meggyalázását követően: a felkorbácsolt érzelmeket a meleg vörös, míg a direkt módon redukált emocionális túlfűtöttséget a hideg kék színre váltás jelzi – az erőltetettség miatt felmerül a hatásvadászat gyanúja. A kellékek esetében, akárcsak a jelmezeknél, különböző érák polifóniája alkot egységes összképet. Az előadás koherens a színpadi jelrendszerek tekintetében, bár azokon belül nem a ciklikusan visszatérő azonos jelek, illetve jeltípusok, hanem a heterogén elemek szisztematikus elrendezése eredményezi az összetartást. A zenei aláfestés finoman, precízen kíséri a színpadi érzelemskála változásait, a színhelyek diktálta természeti követelményeket. A zenei nyitány végkifejlet előtti megismétlése keretbe zárja a történetet, hangsúlyozva a mise en scène strukturáltságát. Az interpretáció egésze figyelembe veszi az opera mögött felsorakozó tradíciókat, az újító szándék leginkább fragmentális kísérletekben mutatkozik meg a figurák értelmezésében, valamint a technikai megoldások merészségében. (Erkel Ferenc: Bánk bán. Csokonai Színház. Rendezte: Vidnyánszky Attila) Sin Edina

A sasfiók (Bemutató: 2007. december 7.) A sasfiókban a rendező világot teremt, melyben, mint cseppben a tenger, a való világ teremtődik újra egy esztétikum, pátosz és harmónia iránt elkötelezett alkotó által. Ez a világ egyrészt közeg, másrészt meghatározzák a közegben zajló folyamatok s azok résztvevői. Nincsen azonban sok köze a Rostand által felidézett történelmi pillanathoz (1830), sem a L’Aiglon bemutatásának (1900) konkrét idejéhez. Vidnyánszky Attila Rostand Forgách András által újrafordított (modernizált) szövegéből azt olvas ki, amit ő fontosnak gondol. A konkrét esetben, Vidnyánszky Attila megfogalmazásában: „Semmi másról nincs itt szó, mint egy kisgyerek haláláról. Komolyan vettem, amiről Rostand beszél a darab mottójában. Az ifjúság halálát írta meg A sasfiókban. Azt a pillanatnyi, villa-

A sasfiók című előadásról lapunk 2008 márciusi számában jelent meg kritika (Sándor Zita: Egy sasfiók repülése Debrecenben)

Eppur si muove

násszerű elmúlást, aminek ifjúság a neve. Az almafának a virágzását.” (válasz Sándor L. Istvánnak az Ellenfény online, 2008. 05. 27. hasábjain). Majd így folytatja: „minden egyes gyermek ígéret a megváltásra. Vagy belepusztul ebbe az ígéretbe, mert gyenge, mint mondjuk a Sasfiók, nyomasztja az apja emléke, gyötri a tüdőbaj. Vagy megöli őt a világ. Vagy megváltozik, és olyan lesz, mint maga a világ, mert ha nem így történne, még tényleg megváltaná valaki a világot.” Első lépésként kíséreljük meg a közeg leírásának, mint látni fogjuk, nem is egyszerű feladatát elvégezni. Vidnyánszky Attila A sasfiókban, mondhatjuk azt, hogy szokásához híven, maximálisan kihasználja a rendelkezésére álló négyzetmétereket, sőt légköbmétereket. A debreceni Csokonai Színház színpada a szokásos nagyszínházi méretekkel rendelkezik (8 x 12 x 15 méter). A darabbeli tágas tér nem szabályos négyszög alaprajzú és alakú, csapott, balról jobbra, illetve a nézőtér felé lejtő (az iránymegjelölések a néző szempontját érvényesítik) fehér falszárnyakkal van határolva, olyan közel a színpad falához, hogy mögöttük mindkét oldalon csak egy keskeny, teljesen sötét folyosó biztosítja az eltűnés és előtűnés lehetőségét a szereplőknek. A párhuzamosok és derékszögek hiánya nyugtalanító érzéssel tölti el a nézőt; ebben a világban a célkeresztek vagy koordináta-tengelyek nincsenek adva. A szokásos tájékozódási eszközeinktől megfosztva, ezeket az előadás folyamatában kell újrateremtenünk. A színpad mélye felé végtelen terek nyílnak. A guillotine-szerű ferde vonallal határolt felső takarás egy kétszárnyú, oldalra nyitható bejárat fölött metszi el a teret, mintegy a végzetet megidézve, fenyegetőleg. Adott pillanatban ezen a bejáraton keresztül kerül játékba az előadás minden résztvevője, kivéve épp azt a kettőt (a szabó – Kristán Attila, Camerata – Újhelyi Kinga), akik a végzet kijátszására, segítői funkcióban sorakoznak fel a hős mögött. Ebben a nyílásban jelenik meg az egyik legfontosabb, egyébként előretolható, nagy méretű dekorációs elem is, a hol ablaknak, hol ténylegesen tükörnek hasz-

Lukovszki Judit–Miklós Eszter Gerda

Vidnyánszky Attila rendezői életútja jelentős állomásához érkezett, amikor 2006ban elvállalta a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetését. Az elmúlt két évadban hat produkciót állított színpadra Debrecenben. Ezúttal arra vállalkozunk, hogy a 2007/2008-as évad két nagyszínpadi előadásának (Edmond Rostand: A sasfiók, Móricz–Vidnyánszky: Úri muri) elemzésével szóljunk Vidnyánszky Attila színházáról. Vidnyánszky a „költői színház” terminussal határozta meg saját és a megújult debreceni teátrum művészeti programját. Definíciója szerint a „költői színház” nem illusztrál, nem ábrázol, azaz szembehelyezkedik a naturalista-realista színházi hagyományokkal és a polgári színház esztétikájával. Mindenekelőtt sajátos, teremtő nyelvet hoz létre. Ez a nyelv önálló egységként működő világot teremt a színpadon, mely elemelkedik a mindennapoktól, s ezáltal alkalmassá válik arra, hogy nézőként egy másik világban a sajátunkra ismerhessünk, egy addig ismeretlen nézőpontból tekinthessünk önmagunkra – azaz antropológiai tanulmányútra hív. Ennek a hitvallásnak a lenyomatai az itt elemzett előadások.

DISPUTA Műhely

Vidnyánszky Attila két előadása a Csokonai Színházban, 2007–2008

57

DISPUTA Műhely 58

nált, hol Napóleon lovas portréját ábrázoló, nagyméretű festőállványra szerelt, de vízszintes középtengelye mentén pörgethető festmény (David művének mása). A fikció-síkok ilyen formában történő megduplázása barokkos vonás (mint ahogy a harmadik felvonásban kialakított „színház a színházban” jelenet is az). Újabb megerősítést kap ezáltal a kétely, az állandóság hiánya (más szóval a múlandóság hangsúlyos jelenléte), mint egyik alapvető jellemzője Vidnyánszky Attila víziójának. Tükrös fele bizonyos jelenetekben az invenciózus világosítói munka eredményeként víztükörre emlékeztető fényhullámokat vet a bal oldali falon, ezzel is elmosva a függőlegesek és vízszintesek kétpólusú világának határait. A jobb oldali, közepe tájékán kijárási lehetőséggel megszakított falszárny tövében az egyébként fehér padló sakktáblaszerű kialakítást kapott, amivel az alapvetően erős emóciókra épített fikcióban az értelem, az intellektuális erőfeszítések is hangsúlyos szerephez jutnak. Függőleges irányban is a végtelen felé nyílik meg a tér. A virágzó gyümölcsfaág mitológiai jelentéstöbbleteket megidézve ébresztheti fel a népmesék égig érő paszulyának vagy a bibliai Jákob létrájának vízióját. A tágas játéktér mindössze néhány állandó elemmel van berendezve. Elöl, bal oldalt és átlós párjaként hátul jobb oldalt egy fehér-arany, artisztikus kontúrú X lábú ülőalkalmatosság van. A jobb oldali térfélen fehér, enyhén emelkedő dobogó. Van még egy, szinte állandó dekorációs elem, mely több más, hasonló tulajdonságokkal rendelkező színpadi eszközzel (például az átlátszó lepkegyűjteményes doboz) organikus kapcsolatba lépve e „költői színház” garanciáit adja: az átlátszó, arany kontúrú gordonka, mely hol aláhúzott, hol kevésbé hangsúlyozott szerepet tölt be, az emberalakokhoz hasonlóan vándorolva. Túl az esztétikai hatáson, amit egy kifejezetten szép formájú tárgy kelt, kön�nyen dekódolható szimbólumként funkcionál. Színe és alakja a közegével való egyneműségét mutatja, s minthogy alapvetően Metternich „játékszere”, megfeleltethető az elegáns, de átlátszó hatalommal. Az előadás kronológiáját követve, elsőnek a fény térkitöltő/térértelmező szerepét kell megemlíteni. A fénynek az egész darab folyamán jelentős szerepe van, a rendező épít a technika és technikus adottságaira, s a legnagyobb tudatossággal, folyamatosan alkalmazza is. A függöny nélküli színpadnyílás derengő fénnyel van megvilágítva a nézők elhelyezkedése idejére. A „cselekmény” kezdetét a színpad elfeke-

tedése jelzi, majd kis intenzitású, meleg fény vet művészi árnyékokat az útjába eső virágzó ág által. Nemcsak a fény iránya, intenzitása, de színe is játékba lép adott pillanatokban. Lebegővé teszi ezt az emberi alakok nélküli nyitó jelenetet, hogy a fén�nyel való munkához szervesen kapcsolódik egy melankolikus zongoradallam (Fauré zenéje). A zene nem díszítő célzatú, jelentéssel bíró dramaturgiai elemként való használata egyébként az egész előadást jellemzi (mint ahogy más Vidnyánszkyrendezésekben is). Amikor a kapu hangtalanul kétfelé nyílik a színpad mélyén a guillotine kés alatt, a Sasfiók egy harci szekér képzetét is felkeltő triciklin hangtalanul (legfeljebb a tricikli gumikerekének nyikorgása hallatszik) hajt be, melyen esszenciális hasonmása, az alélt tartású gyerek ül, akit mint egy kis rongybabát helyez el az előszínpad jobb oldalán. A „harci szekér” beletartozik a Vidnyánszky-víziókban visszatérően jelenlévő, különböző számú keréken mozgó közlekedési alkalmatosságokat tartalmazó tárgyi jelek paradigmájába. Ebben a darabban még egy, terjedelmesebb változatban is megjelenik, mikor begördül a zongorára, bárpultra, fotelra és fellépő esztrádra egyaránt emlékeztető fehér, kerekes alkotmány, szállítva-vonzva az összes alakot, akiket ezután a mindentudó gyermek mutat be. Méretei ellenére könnyednek tűnő táncot jár körben a színpadon. Itt jegyezzük meg, hogy a körkörös mozgás, tengely körüli pörgés az előadás élő-élettelen elemeire egyaránt jellemző. A néző egy dekadens, értékvesztésben lévő világ halódó valcerének fájdalmát és gyönyörűségét éli át általa. Ezen a ponton ki kell térnünk a színházi előadás mint műalkotás elemzésének metodológiai nehézségére: összetartozó, s csak összetartozásukban értelmet kapó részleteket vagyunk kénytelenek az egészről leválasztva vizsgálat alá vonni. A színházi előadás minden pillanata ezeknek a részleteknek az együttállásából jön létre. A speciális nehézséget az okozza, hogy a megfigyelés pillanatát rögzíteni kellene, márpedig erre nincs lehetőség. Vagyis erőszakot veszünk a technika segítségével a műfolyamat természetén, és mesterségesen létrehozott metszeteket szemlélünk. Ennek illusztrálására nézzük meg Metternich belépőjét. Ugyan bármelyik drámai alak alkalmas lenne erre az intellektuális játékra, de Trill Zsolt alakítása valósággal kínálja magát. Az előadás főbb alakjainak csoportjáról kissé leválva, s a zongo-

éppen tovagördült az udvar zongora-triciklije. Míg ők a lepkegyűjteményt csodálják (erre a kellékre még vissza fogunk térni), Metternich letámasztott gordonkájára dől hanyagul, magához intvén Gentzet (Tóth László). A szöveg sokkolóan mefisztói mondatait a táncoló csizmák csattogása vezeti be, s az alak egész testtartása egy táncos lassított mozdulatait idézi. A repülés-lebegés-libbenés nemcsak az élő alakokat jellemzi, hanem a színpadra kerülő tárgyak zömének konnotációiban is szerepel. Lebbennek a Párizsból érkezett muszlin kendők, az áttetsző napernyők, a legyezők, majd egy későbbi szekvenciában a rózsaszirmok is. Az említett lepkegyűjtemény is ezt a jelentést hordozná, ha a nyolcadik jelenetben végre színpadra lépő Sasfiók nem a lepkéket rögzítő gombostűkre hívná fel a figyelmet… Úri muri (Bemutató: 2008. február 15.) Az Úri muri debreceni bemutatóját kísérő recepció egyöntetűen kiemeli, hogy Vidnyánszky elvetette a móriczi drámaszöveget, s a színpadon elhangzó szöveg éppen a hagyományosan epikus elemeken (belső monológok, anekdoták, leírások) nyugszik. Ezt a rendezői döntést a kritika egyértelműen a móriczi drámaszöveg hiányosságainak tulajdonítja, érdemes azonban megfontolnunk, hogy talán a rendezőtől megszokott totalizáló szándék egy újabb megnyilvánulásáról van szó. Az egyetlen térbe sűrített, párhuzamosan egymás mellett működő mikrovilágoknak a korábbi Vidnyánszky-rendezésekben (például Csehov: Három nővér, Szőcs Géza: Liberté ’56, stb.) is hangsúlyos jelenlétük

DISPUTA Műhely

ra-triciklitől távolságot tartva jelenik meg az éppen kinyílt kapuban. Idegen elemként van jelen a kezdő konstellációban, hisz „mindenki fél tőle, én nem…” – mondja az őt bemutató gyerek. Elegáns, karcsú, fehér, földig érő kabátba öltöztetett férfialak. De, hogy a nemére vonatkozó bizonyosság megingatásával hozzájáruljon e lebegő, iránytűjét vesztett világ képzetének a megerősítéséhez, Metternich kabátja nemcsak földig ér, mint a nők ruhája, hanem például a 2. jelenet 5. perce körül, egy tökéletességig kidolgozott kinetikus megoldással, kabátját női mozdulattal fellibbentve fogadja a csizmája sarka alá becsúsztatott besúgói jelentést. A férfi/női oppozíció érvénytelenítését szolgálja a napernyő is, mely tradicionálisan a női kelléktár része, de itt Metternich öltözetét is kiegészítheti alkalomadtán (mikor titkos jelentést olvas). Kosztümje nem reprodukálja az ismert Metternich-portrék öltözékét. Belozub a színpadiasan megnyújtott kabáttal Metternich alakjából egy emberi méreteknél hosszabbnak tűnő függőleges vonalat (felkiáltójelet) hoz létre. Ennek a törekvésnek a szolgálatában a rendező egy bonyolult mozgásszéria után még az említett emelvényre is felállítja, így alakja, pozíciója, valamint a hatalmat szimbolizáló gordonkája együttesen hozzák létre azt a szervezőerőt, akinek akaratától mindenki függ. A kivételes intelligenciájú, ennek köszönhetően félelmetes hatalommal bíró Metternich az udvar közegében fehéren fénylik, a megváltás esélyét is magában hordozó gyermek – „mert minden egyes gyermek ígéret a megváltásra” (Vidnyánszky) – mellé állva azonban csak egy hajlott hátú, sötét alak. Miután felegyenesedik, enyhe ívet leírva, hátrább megy, hogy az emelvényre feltegye egyik lábát, amint ezt gyakran látjuk a vadászt és az elejtett vadat ábrázoló, szafarikon készült fotókon. Aztán az emelvényre állva magasodik az udvari valcer résztvevői fölé, hogy időnként gordonkájának húrjait pengetve vagy azt egy keringőre invitálva eljátssza a maga, többiektől deklaráltan független jelenetét. Aztán egy nagyobb ívben, hóna alá fogva gordonkáját, a bal első negyedbe libben, ahonnan

59

DISPUTA Műhely 60

volt, de ebben az előadásban ez annál is inkább fontos, mert egyszerre sikerült tökéletesre hangolni a szinkronitást és megteremteni e világok egymásnak feszülését. A polifón módon összehangzó mikrovilágok állandóan jelen vannak az előadás alatt, az alakok folyamatosan mozognak a világok között, és a rendezés elsősorban a (meg) világítással teszi ki a dramaturgiai hangsúlyokat. A rendelkezésre álló nagyszínpadi teret deszkákból ácsolt falak határolják jobbról és balról, illetve a színpadot is padló borítja, így megállapíthatjuk, hogy a természetes anyagok és színek adják a díszlet alaptónusát. A mikrovilágok ebből a természetesnek ható háttérből kiemelkednek színvilágukkal, amelyet vagy a díszlet, vagy a mikrovilághoz kapcsolódó alak jelmeze biztosít. Ondraschek Péter, frissen végzett jelmez- és díszlettervező bizonyos tekintetben Belozub ellenpontjának tekinthető, hiszen elsősorban nem a gazdag díszítettség és a mestermunka a védjegye, hanem a letisztult formák és színek extravagáns párosítása jellemzi. Lehetetlen ezúttal valamennyi mikrovilágot teljességében feltárni, ezért, szemben a Szakhmáry Zoltán–Csörgheő Csuli kettőst – melyet alapvetően a móriczi regényszöveg jelöl ki – a középpontba állító értelmezésekkel, Rozika (Tenki Réka) alakját tekintjük az előadás főtengelyének, s az ő mikrovilágai révén próbáljuk bemutatni a Vidnyánszkyra jellemző, polifón mikrovilágokra épülő esztétikát. Ahogy A sasfiók kezdőszekvenciájának elemzése során Metternich mozgáspályáját írtuk le, úgy most arra teszünk kísérletet, hogy Rozika előadás során bejárt útját mutassuk be. Rozika elsődleges mikrovilága a színpad szintje fölé körülbelül négy méterre felfüggesztett nyolc méter hosszú és egy méter széles deszkapalló, melynek két széléről létra vezet a színpad szintjére. Ezen a pallón egy piros ló áll, mely egyrészt stilizált formájával és feltűnő színével rendkívüli módon elüt környezetétől, másrészt a lábai által formázott szív alak elemi szimbolikát tartalmaz. Vidnyánszky gyakran és szívesen nyúl „elhasználtnak” tűnő képi és zenei eszközökhöz, de mikor ezek bekerülnek egy minden érzelgősségtől mentes, kegyetlenül őszinte környezetbe, elveszítik kézenfekvőségüket, és alkalmassá válnak a legtisztább érzelmek közvetítésére. A mézeskalácsszívet is megidéző ló Rozika és az ártatlanság világának tekinthető, melybe az előadás első felében kizárólag Szakhmáry (Trill Zsolt) léphet be. A színpad és ezzel a többi alak fölé helyezett

síkkal nem csupán a kívülállóságot fejezi ki a színpadkép e részlete, hanem hierarchikus viszonyt is tételez. Az előadás derekán, miután Lekenczey Muki (Andrássy Máté) Pestre csábítja Rozikát, a ló hátára már nem Szakhmáry, hanem a könyvvigéc ülhet, ezentúl ő tartja „kantárszáron” Rozika világát. Rövid lovaglást követően a ló fejjel lefelé fordul és a deszkapallóról csüng alá, melyen immáron egyedül Lekenczey áll. Ez a változás egyrészt kifejezi a Rozika és Zoltán kapcsolatában beállt törést, másrészt előrevetíti Lekenczey zárómonológját, melyben elítéli a magyar gazdákat. A deszkapalló a könyvvigéc megjelenését követően elveszíti korábbi mikrovilágstátuszát, és átmeneti tér lesz, melyet a későbbiekben egymástól függetlenül több alak bejár. A másik, sajátos színvilággal kitüntetett mikrovilág szintén Rozikához kapcsolódik. A színpad elején, a jobb oldali falat rézsútosan metsző fal elkerít az előszínpadból egy kis térséget, melyet Zoltán jelöl ki Rozika lakóhelyének és szerelmi fészküknek. A kijelölés módja már önmagában is szimbolikus: Zoltán a hátsó falat borító zöld fűből egy félhold alakú területet metsz ki a lánynak, azt hozza le neki az égből, s ezentúl ez a zöld pázsit lesz Rozika otthona. A kimetszett félhold megidézi az „égről lehozott csillag” kifejezést, de jelölhet egy holdnyi földterületet is, illetve a zöld háttérben kirajzolódó világos, félhold alakú folt megvilágítása révén az éjjeli holdvilágot is sugallja. Vidnyánszky világában azonban a világító félhold nem az időt méri, hiszen a hold mindig egy alakban világít, sokkal inkább az éjjel-nappal folyó „muri” állandóságát erősíti fel. Az előadás első felében a holdpázsitra jár Zoltán szerelmi légyottokra, s ezt a helyet díszíti Rozika búzaszálakkal. Ez a tér egyszerre jelenik meg Rozika otthonaként, mely egyre szépül, melyben a lány egyre otthonosabban mozog, de ugyanakkor rejtekhely is, s a lány egyben a zöld hold foglyává is válik. Ahogy Zoltán döntött a beköltöztetéséről, úgy ő fogja kiköltöztetni is az előadás utolsó negyedében, mikor értesül felesége érkezéséről. Így elmondható, hogy míg a piros ló Rozika autentikus helyének tekinthető, a zöld hold inkább Zoltán titkolt szerelmi életének helyszíne, semmint Rozika birtoka. Ezt a második rész kezdetén a Rozika–Zoltán dialógus is bizonyítja, hiszen míg Rozika az élettörténetét meséli, lassan visszakapaszkodnak a deszkapallóra, a piros ló közelébe. Rhédey Eszter (Szűcs Nelli) érkezését követően Zoltán a zöld holdon teszi magáé-

máslányt a „grófnak”, mikor Rozika verset szaval, s mikor végül vonatra száll Pest felé. A jelmezváltás nem csupán egy summáslány ünnepi viseletét jelzi, hanem egy, a saját (s később a Zoltán) világától is távoli életformát jelöl. Ez a kék szín akkor válik mikrovilág-teremtő színné, mikor Rhédey Eszter érkezése után Rozika bőröndjeivel az előszínpad bal oldalán, a zöld holdpázsittal átellenben foglal helyet. Az utazást jelképező bőröndökön egyedül ül mozdulatlanságba meredve egészen addig, míg a mulatozás tetőfokán Lekenczey Muki odamegy, és sárga kabátjával betakarja. Ez a változás nem csupán a kék ruha által jelölt vágyak megsemmisülését jelenti, hanem egyben azt is, hogy Rozika megadja magát az ellenállhatatlanul csábító, rikító sárga pantallót viselő könyvvigéc világának. Ugyanakkor Lekenczey fehér inge fölött viselt kék mellénye akár arra is utalhat, hogy régebben ő is a Rozikáéhoz hasonló vágyakkal érkezett a fővárosba. Ezzel azt szeretnénk a Rozikaalak dramaturgiai elemzése kapcsán aláhúzni, hogy Vidnyánszky Attila világában minden többletjelentésekkel terhes, így a színeknek is az adott rendszerben felvett, tudatosan alkalmazott konnotációi vannak. Anélkül, hogy belemennénk a színek mű-

DISPUTA Műhely

vá a feleségét, s ezzel végleg visszafoglalja az ideiglenesen Rozikának adott teret. Érdemes megfigyelni, hogy a korábbi szerelmi légyottokhoz képest mennyiben más ez a találkozás. A Zoltán által „hideg hullának” titulált női test ezúttal nem társként, hanem tárgyként van jelen az aktusban. Tárgyként, melyet birtokba kell venni, melyet maga alá kell gyűrni. Feltűnő rendezői gesztus Eszter felsőtestének fehér meztelensége, ugyanis ez az egyetlen alkalom, amikor a szexualitást realisztikus megoldással: meztelenséggel jeleníti meg. A zöld holdterületről való elűzése után Rozika a korábbi egyszerű fehér vászonruháját kék felsőszoknyával és a derekát szabadon hagyó kék ingvállal fedi el. A szoknya először a második rész elején, a Zoltánnal folytatott, szolilógusba hajló dialógusban jelenik meg, mikor a kettejük szerelmi játékát, de egyben az egymástól való függésüket is a lassan lebomló, kék szalaggá váló szoknya jelzi. A könnyű kék szalagból előbb Rozika kibomlik, majd a szalagot kettejük közé feszítve áll Zoltánnal szemben, végül Zoltánt a szalaggal hozzákötözi a deszkapalló bal oldali létrájához. A szalaggal folytatott szerelmi játék egyszerre több asszociációt is mozgásba hoz: a korábbi lómotívumot folytatva felmerül a nézői tudatban a kantáron vezetett állat képe, de a pókháló csapdájában vergődő légy képzete sem túl távoli. Vidnyánszky nem szűkíti le a lehetséges képzettársítások körét, épp ellenkezőleg, a lehető legnagyobb szabadságot hagyja meg a nézői fantáziának. Annyit azonban bizton elmondhatunk, hogy a jelenet során a kezdetben kiszolgáltatott helyzetben lévő summáslány egyre inkább kezdeményezővé válik, és a megkötözött Zoltán fölött már egyértelműen hatalma van. Az sem véletlen, hogy a franciául tanuló, könyvekről és a mérnök feleségének szép ruhájáról beszélő Rozika ezt a kék, ünnepi ruhát viseli, s ezzel azt az új életformát sugallja, melyre a lány vágyik. A jelenet alatt a szoknya teljesen lebomlik, s Rozika újra a korábbi fehér vászonruhában áll előttünk, hiszen a jelenet végén helyzetével való elégedettségét bizonygatja Zoltánnak. Ez a kék ruha köszön vissza akkor is, mikor Zoltán bemutatja a sum-

61

DISPUTA Műhely 62

ködésének és szimbolikus jelentésének tanulmányozásába, annyit jegyezzünk meg itt, hogy a komplementer (egyfajta teljességet bemutató) piros/zöld páros, valamint az anyagból a szellemi felé való elvágyódást kifejező kék hangsúlyozott dramaturgiai funkciót tölt be ebben a jelrendszerben. A teljesség igénye nélkül említsünk meg néhány olyan teret is, melyek átmenetiségük révén nem válnak mikrovilágokká. Az egyik ilyen tér a deszkapalló alatt elhelyezkedő, a színpadot borító padlóból vasszerkezeten kiemelkedő, körülbelül két méter szélességű és két méter mélységű dobogó, melynek funkciója többször változik az előadás folyamán. A nyitóképben kocsmai asztalként funkcionál; a házaspár ennél az asztalnál fogadja a váltókkal érkező ügyvédet; később a „murizó” társaság és Rhédey Eszter is ezen ülve utazik ki a tanyára; végül ez lesz a táncoló mulatozás elsődleges tere. A dobogóhoz hasonlóan átmeneti térnek tekinthető a színpad bal oldalán, az előszínpadot a színpadtól elválasztó pad, mely attól függően, hogy melyik irányból ülnek rá, különböző mikrovilágok határát jelenti. Az előadás nyitóképében Csuliék innen nézik Szakhmáry földjeit, majd ez választja el a Csuli (Cserhalmi György) mikrovilágát jelképező bográcsot a színpad többi részétől, s végül ezen csábítja Pestre Lekenczey Rozikát. Átmeneti térként azonosítható a bal oldali fallal párhuzamosan fekvő itató is, mely hol a zenészek ülőhelyeként, hol ifj. Csörgheő (Mercs János) daruvadászatának helyeként funkcionál. A részben mikrovilágnak, részben átmeneti térnek tekinthető terek között az alakok tudatosan kijelölt, spirálszerű pályákon keringenek. A mikrovilágok egymás melletti idő- és térsíkokon léteznek, de interakcióba csak kivételes alkalmakkor lépnek egymással. Az egyetlen kivételt az ének jelenti, hiszen az élő ének gyakran áthágja a mikrovilágok határait, s egyszerre szólal meg különböző világokban. Ez a megoldás elsősorban azzal magyarázható, hogy a dal az eltérő világokban eltérő módon, de érvényes lehet. A kevésbé sikerült megoldások helyett álljon itt inkább az a példa, mely az előadás egyik legszebb pillanata: Rhédey Eszter érkezéséről még mit sem tudva fekszik egymás karjában Zoltán és Rozika a holdpázsiton, mikor Rozika elénekli az Ugat a kutyám kezdetű dalt. Befejezésének pillanatában a színpad fennmaradó részén elszórtan fekvő „murizók” egymás után kezdenek énekelni, mindenki a saját dalát, míg mindannyian egyszerre énekelnek. Ez a megoldás nem csupán a

mikrovilágok szinkron jelenlétét hangolta tökéletesre, hanem az egy mikrovilágon belüli differenciálásra is lehetőséget adott. A jelenet csúcsán a polifón módon, néhány ütemes csúszással felhangzó dallamok ugyanilyen fokozatosan elhallgatnak, és helyüket a Hidegen fújnak a szelek kezdetű népdal veszi át, amelyet már minden színpadon lévő egyszerre énekel. Meglátásunk szerint Vidnyánszky Attila ugyanazzal a gesztussal nyúl a talán túlságosan is ismert és túl gyakran használt népdalhoz, mint amellyel a mézeskalácsszívet emelte be az előadásba. Nem arról van szó, hogy a rendező ne venné tudomásul az említett motívumok „elhasználtságát”, és egyáltalán nem ironikus lépés részéről a használatuk; a népdalokkal és népzenével gazdagon átitatott előadás szövetében a „használtsága” révén mára már üressé vált motívum is visszanyeri eredeti tartalmát. A folytonosan keringő alakok, az egymás után fel- és eltűnő mikrovilágok, a színpad egyik, majd másik pontjáról felhangzó élőzene és ének a hömpölygő káosz érzetét kelti a nézőben. Ahogy A sasfiókban nemcsak a szabályos mértani alakzatok hiánya, hanem a folytonos lebegésben lévő élő és élettelen elemek okozzák a bizonytalanság érzetét, úgy itt is az állandóan kavargó alakok, tárgyak, színek, hangok jelenléte kelti az elveszettség érzését. A kezdeti tanácstalanságot követően azonban Vidnyánszky Attila nézője előbb-utóbb átadja magát a rendező világának, hagyja magát vezetni, és elfogadja, hogy nem tud mindent befogadni. A rendező tudatosan növeli a nézőt érő impulzusok számát olyan magasra, hogy már megpróbálni se lehessen mindent meglátni, meghallani, megérezni. A befogadóban azonban lassan kialakul a bizalom, hogy a rendező a bográcsban fövő pörkölt illatával, Tenki Réka énekével, Szűcs Nelli mozdulataival vezetni fogja a szemét, és nem fog lemaradni semmiről. A színpadon hömpölygő élet csak első pillantásra kaotikus, ha elemeire bontjuk és egyenként vizsgáljuk meg az összetevőit, akkor egy matematikai pontossággal kidolgozott szerkezetre bukkanunk. A két elemzett előadás arról győzött meg, hogy Vidnyánszky Attila autonóm művész, aki nem enged a divatos trendek csábításainak (még ha esetenként, tudatosan, a giccs határát súroló elemeket emel is be autonóm világába), s jól felismerhető alkotói karaktert hozott létre. Színháza az általános emberi problémákra keres választ, magyar talajon, de antropológiai irányultsággal.

Szembenézni, s elbúcsúzni – az Alföld öt éve Lapis József

kihívást is. A kifejezetten erősnek tűnő 2005-ös évfolyamban az olvasás nagy kalandja volt – többek között – Menyhért Anna kétrészes, inspiratív írása az értelmezés személyességéről, Eisemann György esszéje a nemzeti allegóriákról, Tamás Attila gondolatébresztő eszmefuttatása a száz éve született József Attiláról, Kulcsár Szabó Ernő problémagazdag értekezése „a szerelmi líra vége” kapcsán, Szilágyi Márton izgalmas tanulmányai Csokonairól és Arany Jánosról, Bényei Tamás és Bodrogi Ferenc Máté Szerb Antal-elemzése, Simon Attila Koselleck-interpretációja, illetve Bitskey István centenáriumi emlékezése Bán Imre professzorról (akinek könyvtári hagyatéka társaságában, az ő arcképével díszített szobában fogalmazom e mondatokat is). Nem kis részben azért is folytattam éveken át a szemlézést, mert arra számítottam, ennyi idő alatt kapok valamiféle képet egy lap és egy szerkesztőség hoszszabb távú munkájáról. Ez az elvárásom csak részlegesen teljesült. Először is azt vettem észre, hogy minden egyes lapszám egy külön világ – minden újrakezdődik az első és befejeződik az utolsó oldalon. Amit jelen folyóirat, a Debreceni Disputa munkálatainál szerkesztőként rendre tapasztalatok, azt kívülről nézve az Alföld-számokra is ráérteni véltem: hónapról hónapra újra föl kell építeni az épületet, ugyanúgy meg kell ásni az alapokat, megtervezni a statikát, és így tovább, egészen a festésig és berendezésig. És hiába került előtte tíz ház, tíz lapszám tökéletesen átadható állapotba, ha a tizenegyedikben rossz helyre kerül egy tartóoszlop, lemarad egy ajtónyílás, vagy felrepedezik a padló, azt önmagában, műegészként nem menti meg már semmi. (Bár a gyűjteményes kiadványok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy mégis, akár egyetlen írás miatt is érdemes lehet őket beszerezni.) Emlékszem, rögtön az első szemlézendő Alföld-számban örömmel fedeztem fel az épületrészek harmóniáját. A vezérmotívumot a Nyugat első nemzedéke adta: tanulmányok foglalkoztak vele, kritika kapcsolódott hozzá, és a költők között is akadt olyan, aki valamiképpen e hagyomány örökösének tartható. Mindez nem jelent tematikusságot, csak nem hivalkodó összetartó erőt. Effajta gravitáció több számban is észrevehető – az egyik ilyen a Középpálya címen futó, viszonylag új (s a végéhez közelítő) cikksorozat, melyben Fodor Péter, a lap kritikai rovatának szerkesztője beszélget „már pályán lévő, jelentős életművet alkotó szépírókkal és irodalmárokkal”. A nagy terjedelmű, alapos

DISPUTA Toronyszoba

A

mikor körülbelül négy és fél évvel ezelőtt azt a felkérést kaptam, hogy a városi hetilapban, a Debrecenben hónapról hónapra szemlézzem az Alföld folyóiratot, ellentmondásos gondolatok fogalmazódtak meg bennem a vállalkozás sikerességét illetően. A feladat nem volt érdektelen: hogyan lehet egy flekk terjedelemben összefoglalni egy 112 oldalas periodikát úgy, hogy az informatív is legyen, és valamennyire kösse is le az olvasó figyelmét? Már akkor sejtettem, hogy ez a cél hosszú távon teljesíthetetlen, legalábbis számomra. Ha akár csak egy-két rövid mondat erejéig elkalandoztam a tárgytól (mert megkíséreltem bemutatni egy szerzőt vagy jelenséget), annak komoly ára volt: le kellett mondanom érdemdús közlemények vagy akár egy teljes rovat említéséről. Ugyanakkor igyekeztem fölhasználni egy-egy szó, kifejezés stílusértékét, hangulati erejét, és ezzel jelölni valamelyest véleményem irányultságát, árnyalni a mondandóm – több-kevesebb sikerrel. A feladatot az sem könnyítette meg, hogy (és ezt jelen írás esetében is tekintetbe kell vennie az olvasónak), lévén a folyóirat viszonylag rendszeres szerzője, saját elfogultságommal is számolnom kellett – esetenként pedig leszámolni vele. Lapszemléző elődöm azt a módszert követte, hogy egy-egy tanulmányt ismertetett részletesebben, míg a verseket, prózákat, kritikákat és ezek szerzőit csak futólag említette. (Ennek vélhetően egyik oka volt, hogy konszenzusos megítélés szerint a folyóiratban az utóbbi időben a tudományos írások a legerősebbek.) Én nagyobb teret szántam a szépirodalmi közleményeknek, időnként idéztem is egy-egy tetszetősebb verssort, kifejezetten csalogató, figyelemfelkeltő szándékkal. A tanulmányok rezümészerű összefoglalása viszont így elmaradt – azóta sem tanultam meg kellőképpen, hogyan lehet egy hosszabb szöveget néhány mondatba úgy belesűríteni, hogy komolyabb hiányérzet nélkül adja vissza a lényeget. Összességében ritkán sikerült megoldanom jól a feladatot: négy-öt kis írás van, és alig néhánnyal több bekezdés, melyekre jó szívvel tudtam visszagondolni. Nem is túlságosan hosszú idő után már nem láttam a szavakat a közhelyektől, s a valamelyest eredeti gondolatokat a sokszor ismételt szerkezetekben. Nem jelentett menekvést sem a jól, sem a rosszul fogalmazott mondat. Ha az írásban problémákkal is küzdöttem, a folyóirat olvasása annál nagyobb örömet jelentett – s egyben nem kevés

63

DISPUTA Toronyszoba

interjú mellett rendre saját művekkel is jelentkezik az alany, illetve újabban megjelent kötetét is górcső alá veszi a lap egyik kritikusa – kiderül, hogyan értelmezi önmagát és műveit az illető szerző, miképp látja tevékenységét egy másik szakember, s az olvasó mindehhez hozzáteheti saját szövegélményét is. Az utóbbi két évben egy-egy tematikus lapszámmal is jelentkezett a folyóirat (ennek sejthetően lesz folytatása): irodalom és gasztronómia, illetve irodalom és sport kapcsolatát vizsgálták. Mindemellett az év első felében hagyományosan megjelentetik a Debreceni Irodalmi Napok aktuális szakmai tanácskozásának szerkesztett anyagát, nyár végén, ősz elején pedig rendre közlik a könyvhéten elhangzott beszédeket. Ez utóbbi hagyomány 2004-ben időlegesen megtört az aktuális szónok egy sajátos gesztusa következtében (majd 2005-ben Lászlóffy Aladár remekbe szabott beszédének közlésével folytatódott) – abban az évben Csoóri Sándor nyitotta meg a könyvhetet, és tanulságos gondolatok közlése mellett arra is felhasználta az alkalmat, hogy az ünnepi pillanatban nem várt támadást intézzen a város folyóirata ellen. (A szöveg megjelent a szerző alábbi kötetében is: Tizenhét kő a parton – es�szék. Bp., Nap Kiadó, 2007. 280–287.) A beszéddel nyilvánvalóan nem az volt a baj, hogy ellenvéleményt fogalmazott meg – a neves költő-esszéíró a megtisztelő fölkérés apropóján, Csokonai nevét és örökségét (Debrecenben mindent ütő) kártyalapként kijátszva ítélte el súlyos szavakkal erkölcsileg az Alföld tevékenységét (többek között „Isten ellen való vétek”-nek titulálva a folyóirat nyelvhasználatát, az egyik tanulmányból véletlenszerűen kiválasztott mondattal illusztrálva a kijelentést). Az Alföld koncepciója, irányvonala természetesen

64

többféle szemszögből vitatható, megvitatható (s a konstruktív kritikára nagy szükség is van) – a könyvheti megnyitón azonban az érvelés és párbeszédkészség helyett sokkal inkább az erkölcsi ítélkezés kapott szerepet. Abban pedig, hogy mi tekinthető közölhetőnek, értékesnek, vállalhatónak, minden esetben az adott lap szerkesztőinek feladata és főképp felelőssége dönteni (éppenséggel nagy szerencse, hogy manapság nem más dönt ebben helyettük). Ennek az esetnek csak azért kellett a talán jelentőségén túlmutató teret szenteltem jelen írásban, mert máig felbukkan vádalapként – legutóbb épp a Debreceni Disputa hasábjain megjelent, Márkus Béla tollából származó írásban (a szerző Kiss Tamás és az Alföld kapcsolatáról értekezve gondolta úgy, hogy meg kell fogalmaznia a jelenlegi szerkesztőséget érintő – szintén morális felhangoktól dús – ítéletét is). Mindkét írással kapcsolatban fölvetődik, hogy vajon a kellő tisztelet jegyében történik-e, ha a könyv ünnepét vagy a Kiss Tamás emlékezetére szánt alkalmat, felkérést használja fel valaki, némiképp önkényesen, az ünnepeltek nevében is beszélve, egy olyan sérelem felmutatására, mely nem ugyanúgy gondja a megidézetteknek, mint a megidézőknek. Minden szerkesztőség (s azon belül minden munkatárs külön-külön) meghozza a maga nehéz döntéseit, kompromisszumokat is köt, ám összességében igyekszik a saját, jól végiggondolt elvei szerint tisztességesen végezni a munkáját. Az Alföld máig az ország vezető irodalmi folyóiratai között van – ezt a pozíciót, tekintélyt pedig mindenekelőtt magas színvonalú átlagteljesítménnyel és munkával lehet(ett) elérni. A szemléző e munkát követte figyelemmel majd öt éven keresztül. Még egyszer szétnéz (nem túl könnyedén), s elbúcsúzik a tájtól.