ARISZTOTELÉSZ: FIZIKA IV , FORD. BEV. BENE LÁSZLÓ, VULGO 1. (1999): 83-87

ARISZTOTELÉSZ: FIZIKA IV. 10–14, FORD. BEV. BENE LÁSZLÓ, VULGO 1. (1999): 83-87

Bene László: Bevezetés és szerkezeti vázlat Az arisztotelészi iratokban számos helyen találkozunk olyan problémákkal, amelyekben az idő ilyen vagy olyan módon jelentős szerepet játszik. A kérdéskör különféle aspektusai elsősorban természetfilozófiai összefüggésben kerülnek elő, így a Fizikában, A lélekről írott műben vagy a Az égboltról c. kozmológiai értekezésben, de Arisztotelész az időre vonatkozó megfontolásokra többek között teológiai koncepciója kifejtésében és a jövőre vonatkozó esetleges állítások logikai (és metafizikai) problémájának elemzésében is fontos érveket épít (Metafizika XII.6 és Herméneutika 9). A lefordított szövegrész az idő természetének fő tárgyalása a Corpus Aristotelicumban. A szövegrész tágabb kontextusa a mozgás elméletének általános kifejtése, amely a Fizika centrumát alkotja. A III-VI. könyv végéig tartó fejtegetés szorosabb egységnek tekinthető: Arisztotelész itt a mozgás vizsgálata után sorra veszi azokat az alapvető fogalmakat, amelyeket a mozgás implikál (v.ö. III.1). A mozgás folytonos mennyiség, ezért a folytonosságot is be kell vonnunk az elemzésbe; a folytonosság meghatározásához azonban szükséges szemügyre vennünk a végtelen fogalmát, a folytonosságot ugyanis a végtelen oszthatósággal definiáljuk. A mozgás feltételezi a térbeli helyet és az időt, és úgy tűnik, hogy üres térre is szükség van hozzá. A mozgás meghatározását és a végtelen tárgyalását a III. könyv, a térbeli hely, az űr és az idő elemzését a IV. könyv tartalmazza. Az V. könyvben a mozgással kapcsolatos kérdések részletesebb elemzése található; a 3. fejezet témája a folytonosság és a vele rokon fogalmak. A folytonosságot a VI. könyv tárgyalja érdemben. Az idő tárgyalása, mely a IV. könyv 10-14. fejezetét foglalja el, a mozgáselmélet kifejtésének rendelődik alá, mégis jól elkülöníthető egység. Szerkezete egészében véve világos. Az időre vonatkozó aporiák, a korábbi filozófusok idődefiníciói és az idő észlelésével kapcsolatos jelenségek vizsgálata után Arisztotelész olyan meghatározását adja az időnek, amely igyekszik számot vetni a felszínre került nehézségekkel. A további tárgyalás feladata annak megmutatása, hogy az idővel kapcsolatos nehézségek megoldhatók az új definíció alapján, és hogy e teória az időre vonatkozó intuícióink értelmezésére is alkalmas. Ez a szerkezet nagy vonalakban a Topikában (I.2) leírt és számos munkában alkalmazott dialektikus módszert követi, amelynek fontos szerepe van a tudományok alapelveinek felfedezésében (e módszer különbözik a befejezett tudomány axiomatizált formában való kifejtésétől, amelyet Arisztotelész a Második analitikában tárgyal). A szöveg alaposabb vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a tárgyalás részleteiben meglehetősen egyenetlen, sokszor ugyanazon gondolat különböző kidolgozásai szerepelnek. A részek közötti összefüggés sem mindenütt egészen világos, helyenként pedig bizonyos következetlenségek is kimutathatók. A szöveg ezen sajátságai Arisztotelésztől származó későbbi kiegészítések valamint szerkesztői beavatkozások feltételezésével magyarázhatók. Az alább közölt szerkezeti vázlat a gondolatmenet áttekintését igyekszik megkönnyíteni. A szokásos tipizálás szerint Arisztotelész időteóriája fizikai-kozmológiai jellegű, amennyiben az időt a fizikai mozgáshoz köti ("az idő a mozgás száma az előbb és utóbb szerint"). Az antik időelméletek közül elsősorban Ágoston pszichológiai időteóriája állítható szembe vele, amely szerint az idő "a lélekben lévő kiterjedés" (Vallomások XI.33, 20-21). A két koncepció különbsége azonban mégsem annyira radikális, mint első pillantásra hihetnénk: Ágoston időteóriája előfeltételezi a világ temporális változásainak realitását, Arisztotelész pedig a fizikai mozgást az idő szubsztrátumának, alapjának tartja, amiből csak akkor lesz idő, ha a lélek "számlálhatja" a mozgást. Ágoston elmélete eszerint egy olyan lehetőséget bont ki, amely Arisztotelész időteóriájában eleve benne rejlik. Az antik időteóriák tipizálásához talán inkább az idő ontológiai státusának kérdését vehetnénk alapul. Ágoston időteóriájában, amely az időt a lélekbe helyezi, az időnek éppoly kevéssé van önálló státusa, mint Arisztotelésznél, aki a mozgás aspektusának tartja. Ennek a nézetnek alternatíváját a platonikus hagyományban

[2.o.]

találjuk meg. Platón Timaioszában az idő "az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmása" (37d7-8). Bárhogyan értelmezzük is e rejtélyes szavakat, annyi bizonyos, hogy Plótinosz (Enn. III.7.) a Timaioszra olyan teóriát épít, amely az időt sem a fizikai mozgástól, sem az emberi megfigyelőtől nem teszi függővé (az idő persze a platonikusok szerint sem független mindentől, hiszen egyrészt az örökkévalóság képmása, másrészt a világlélekhez kapcsolódik —Plótinosznál "a Lélek élete"). Arisztotelész elmélete ugyanakkor sok szállal kötődik Platón időkoncepciójához —ilyen például az idő és a mozgás összekapcsolása és a szám fogalmának centrális szerepe. Arisztotelész persze kiemeli e gondolatokat Platón eredeti metafizikai koncepciójából, amely az időt, a mozgást és a számot az örökkévalósággal, a nyugalommal és az egységgel szemben határozta meg (a tágabb keretet a keletkezés és a létezés szembeállítása adta), és új összefüggésben értelmezi őket. Arisztotelész időteóriájának szempontjából a Timaiosz (37c5-39e2) mellett különösen a Parmenidész c. dialógus releváns, amely szubtilis elemzését adja a temporális változásnak (140e1-142a1; 151e3-157b5). Célkitűzésem az, hogy e fontos szövegrészt minél pontosabb fordításban tegyem hozzáférhetővé. Ezért nem igyekeztem eltüntetni a szöveg egyenetlenségeit és problémáit: a jegyzetek éppen arra szolgálnak, hogy jelezzék a kifejtés problématikus pontjait, és a nehézségek lokalizálásával segítsék a szöveg átfogó megértését (ritkábban a fordítást egyértelműsítik vagy valamilyen alapvető tudnivalót adnak meg). Sem a problémák érdemi exponálására, sem a különböző interpretációk ismertetésére, sem a felmerülő kérdésekben való állásfoglalásra nem vállalkozom tehát —ez ugyanis egy részletes kommentár feladata. A bekezdések elején szereplő számok Immanuel Bekker kiadásának oldal-, hasáb- és sorszámait adják meg; ezek alapján feleltethetők meg a szövegrészek a szerkezeti vázlat pontjainak. A Bekker-számozás sorszámai öt soronként szerepelnek a lapszélen. A szöveg kiadóinak betoldásait <> jellel jelölöm, a kirekesztésekre és javításokra —amennyiben változtatnak a szöveg értelmén— lábjegyzetben utalok. Saját értelmező betoldásaim jele: []. Köszönettel tartozom tanácsaiért Horváth Juditnak, aki e fordítás egy korábbi változatát átnézte. A fordítás David Ross kiadásának szövegét veszi alapul; a szöveg értelmezéséhez és a jegyzetekhez elsősorban David Ross és Edward Hussey kommentárját használtam: • W.D. Ross, Aristotelis Physica, Oxford 19562 • W.D. Ross, Aristotle's Physics, a revised text with introduction and commentary, Oxford 1936 • E. Hussey, Aristotle's Physics. Books III and IV, translated with notes, Oxford/New York 1983 Még néhány tétel a szakirodalomból a további tájékozódáshoz: • J. Annas, 'Aristotle, Number and Time', Philosophical Quarterly 25 (1975), 97-113 • D. Bolotin, 'Aristotle's Discussion of Time', Ancient Philosophy 17 (1997), 47-62 • P.F. Conen, Die Zeittheorie des Aristoteles, München 1964 • L. Judson (ed.), Aristotle's Physics. A Collection of Essays, Oxford 1991 • G.E.L. Owen, 'Aristotle on Time', in: Motion and Time, Space and Matter, eds. P. Machamer – R. Turnbull, Columbus, Ohio 1976 • R. Sorabji, Time, Creation and the Continuum: Theories in Antiquity and the Early Middle Ages, London 1983 • F. Solmsen, Aristotle's System of the Physical World, Ithaca, N.Y. 1960 • M.J. White, The Continuous and the Discrete. Ancient Physical Theories from a Contemporary Perspective, Oxford 1992 • W. Wieland, Die Aristotelische Physik, Göttingen 19702


[3.o.]

221b23-222a9

I. Bevezetés IV.10. 219b29-32 217b32-218a30 218a30-b9


Bevezetés. Aporiák: van-e az idő? Az elődök nézetei az időről.

IV.13. 222a10-24

219a10-14 219a14-21

A szükségszerű igazságok és ellentétük nincsenek időben; az vi szont, ami egyszer van, máskor nincsen, időben van.

VI. Megjegyzések az időterminológiához tartozó szavak kapcsán

II. Az idő meghatározása 218b9-20 IV. 11. 218b21-219a1 219a1-10

222a24-28 222a28-b7 222b7-16 222b16-27 222b27-29

Az idő nem mozgás. Az idő nincsen mozgás nélkül.sem. Az idő a mozgásnak valamilyen aspektusa. Egyszerre érzékeljük a mozgást és az időt. A nagyság – mozgás – idő függési relációja. Az előbb és utóbb a térbeli helyen/a nagyságban, a mozgásban

VII. Vegyes megjegyzések

az időben. Az idő észlelése. Az idő a mozgás száma az előbb és utóbb sze rint. Az idő az a szám, amelyet megszámlálunk, nem az, amellyel számolunk.

IV.14. 222b30-223a16 223a16-21 223a21-29 223a29-b12 223b12-224a2

A most. A most összeköt és elválaszt; egyrészt mindig ugyanaz, másrészt mindig más. A valamikor. Véges-e az idő? Érvek az idő végtelensége mellett. Az éppen, az imént, a régen és a hirtelen. Az idő hatásai. Az eddigiek összefoglalása.

és 219a22-b2 219b2-7

224a2-15 224a15-17

III. Az idő és a most 219b9-12 219b12-33 219b33-220a4 220a4-11 220a12-21 220a21-24 220a24-26

Az idő mindig más és más, az egész idő együtt viszont ugyanaz. A most szubsztrátumát tekintve ugyanaz, mivoltát tekintve nem ugyanaz; analógia a most és a helyváltoztató tárgy között. Az idő és a most kölcsönösen függenek egymástól, ahogyan a helyváltoztató és a helyváltoztatás is. A most összeköti a múltat és a jövőt, de szét is választja őket; analógia a helyváltoztatóval és a ponttal. Megszorítások az előbbi analógiával kapcsolatban. A most mint határ és mint szám. Az eddigi fejtegetés összefoglalása.

IV. Vegyes megjegyzések IV.12. 220a27-32 22032-b5 220b5-14

Megjegyzés a legkisebb számról és időről. Megjegyzés a "gyors" és "lassú", "sok" és "kevés", "hosszú" és "rövid" kifejezések használatáról. Megjegyzés az idő azonosságáról és másságáról.

V. Az idő mint mérték. Időben lenni 220b14-32 220b32-221a9 221a9-26 221a26-b7 221b7-23

A mozgást idővel, az időt mozgással mérjük. Időben lenni annyit tesz, hogy az illető dolog létét az idő méri. Az "időben-lét" különböző jelentései. Analógia az idő, a szám és a térbeli hely általi tartalmaztatás között. Az idő hatásai. Az idő nem csak a mozgásnak, hanem a nyugvásnak is mértéke.

[4.o.]

Minden változás időben van. Miért van az idő mindenütt jelen? Lehet-e idő, ha nincsen lélek? A szimultán mozgások ideje azonos. Az idő mértéke elsősorban az égbolt egyenletes körmoz gása. Ciklikus folyamatok és "az idő köre". Megjegyzés a számok azonosságáról és különbözőségéről. Befejezés.


[5.o.]

Arisztotelész: Fizika IV. 10–14.

10. fejezet 217b29 A mondottak után az következik, hogy az idő1 vizsgálatának kezdjünk neki. Legelőbb helyénvaló végigmennünk exoterikus érvek2 útján is a rá vonatkozó nehézségeken, tudniillik hogy vajon azon dolgok közül való-e, amelyek vannak, vagy azok közül, amelyek nincsenek,3 aztán pedig, hogy mi a természete. 217b32 Nos, hogy egyáltalán nincsen, vagy csak alig-alig van, a következőkből hihetné valaki. (1) Valami elmúlt belőle és nincsen, valami pedig eljövendő és még nincsen; az idő — vegyünk belőle akármennyit, a végtelen is— ezekből áll. Lehetetlennek tűnhet azonban, hogy valaminek, ami olyan dolgokból áll, amelyek nincsenek, része legyen a létben. (2) Ezenfelül szükségszerű, hogy mindennek, ami részekre osztható, ha ugyan van, vagy összes, vagy bizonyos részei legyenek, amikor van. Az időből azonban egyes részek elmúltak, mások eljövendők, de egyről sem mondhatjuk, hogy van, pedig az idő részekre osztható. A most ugyanis nem része; hiszen a rész méri az egészet, és az egésznek a részekből kell állnia —ám úgy véljük, az idő nem a mostokból áll.4 (3) Továbbá, nem könnyű eldönteni, hogy vajon a most, ami —úgy tűnik— elhatárolja a múltat és a jövőt, mindig egy és ugyanaz marad-e, vagy pedig más és más. (3a) Mert ha mindig más és más, és ha az időben történő dolgok két különböző része semmiképpen sincsen egyszerre (mármint az olyanok, melyeknek egyike nem tartalmazza a másikat, mint ahogy a hosszabb idő a rövidebbet), továbbá ha az, ami most nincs, de előzőleg volt, szükségképpen megszűnt valamikor, akkor a mostok sem lesznek egymással egyszerre, és szükségszerű, hogy az előző most mindig megszűnt légyen. Nos, hogy önmagában szűnt meg, lehetetlen, hiszen éppen akkor volt; az pedig, hogy az előző most egy másik mostban szűnt meg, szintén nem lehetséges. Mert úgy kell tekintenünk, hogy lehetetlen, hogy a mostok szomszédosak legyenek egymással, éppúgy, mint pont a ponttal. Ha tehát nem a rákövetkezőben, hanem egy másik mostban szűnt meg, a közbülső mostokkal, melyeknek száma végtelen, egyszerre lenne —ez azonban lehetetlen. (3b) Ámde az sem lehetséges, hogy mindig azonos 1 Arisztotelész szövegében az "idő" szó különböző használataival kell számolnunk. Az "idő" szerepelhet mint mennyiség, és úgy is, mint "az idő", amely minden időbeli dolgot és eseményt tartalmaz, és amelyet önálló agensként szoktak emlegetni. Az első használatnak több változatát különíthetjük el aszerint, hogy az idő egy meghatározott változás mennyiségét jelenti-e, vagy konkrét változásokhoz nem kötődő absztrakt egységet (pl. egy év), esetleg olyan mennyiséget, amely konkrét változásokhoz nem kötődik ugyan, azonban meghatározott helyet foglal el az események egymásra-következésében (pl. az 1999-es év). Arisztotelész nem tesz különbséget a különféle használatok között. Annyi azonban világos, hogy az idő mennyiségként való értelmezését tartja alapvetőnek, és erre akarja visszavezetni a nyelvhasználatnak a másik alkalmazáshoz kapcsolódó elemeit (220b32 skk.). 2 Az „exoterikus” megjelölés utalhat Arisztotelész saját szélesebb közönségnek szánt írásaira (ilyenek töredékesen fennmaradt dialógusai), vagy pedig más, nem az iskolához tartozó filozófusok érveire. 3 A ta onta, a „létezők” kifejezés jelentése nem esik pontosan egybe az újkori filozófia exisztenciafogalmával. Ráadásul „létező” nem csak valamely fennálló objektum lehet, hanem komplex tényállás is, melyet kijelentés formájában írhatunk le. V.ö. 223b23 skk. —itt Arisztotelész egyformán kezeli a „nemlétező” ennek megfelelő két típusát („Homérosz”; „a téglalap átlója összemérhető az oldalakkal”). E különbségek miatt a fordításban a görög létige alakjait nem a „létezni”, „létező” szavakkal adom vissza, hanem a „lenni”, „azok a dolgok, amelyek vannak” kifejezéssel —ezzel ugyanis egyrészt elkerülhető az exisztencia modern fogalmára való (inadekvát) egyértelműsítés, másrészt a megoldás közelebb áll a görög szóhasználathoz, amely ugyanazzal a szóval jelöli egy objektum és egy tényállás fennállását ("valami van"; "valami így és így van"). 4 A mostnak ugyanis nincsen kiterjedése, így az idő kontinuuma nem rakható össze mostokból.


[6.o.]

maradjon. Mert ami osztható és határolt, annak nem egyetlen határa van, akár egy, akár több irányban folytonos; a most azonban határ, és vehetünk határolt időt. Továbbá —feltéve, hogy időben egyszerre, vagyis sem előbb, sem utóbb lenni annyit tesz, mint egy és ugyanazon mostban lenni—, ha az előbbi és utóbbi események is ebben a mostban vannak, a tízezer éve történt dolgok egyszerre lennének a maiakkal, egyik semmivel sem előbb vagy utóbb, mint a másik. 218a30 Az idő sajátságaival kapcsolatos nehézségek közül elégedjünk meg ezek vizsgálatával.5 Hogy mi az idő és mi a természete, éppúgy nem világos elődeink nézetei alapján, mint a mi korábbi fejtegetéseinkből.6 Egyesek ugyanis azt mondják, hogy az idő a mindenség mozgása, mások pedig, hogy maga az éggömb.7 Azonban az égi körforgásnak egy része is valamely idő, ám nem körforgás; hiszen az, amit veszünk belőle, része a körforgásnak, nem pedig körforgás. Továbbá, ha több világ volna, az idő egyformán lehetne bármelyikük mozgása, úgyhogy egyszerre több idő lenne. A mindenség gömbjét pedig azért tartották az időnek azok, akik ezt állítják, mert minden dolog benne van az időben is és a mindenség gömbjében is — nézetük együgyűbb annál, semhogy érdemes lenne megvizsgálnunk a belőle adódó lehetetlenségeket. 218b9 Mivel az idő leginkább mozgásnak és valamiféle változásnak tűnik, ezt kell megvizsgálnunk. Nos, minden egyes dolog változása és mozgása egyedül magában a változó dologban van, illetve ott, ahol maga a mozgó és változó dolog éppen van; az idő viszont egyformán mindenütt és mindenben. Továbbá, minden változás lehet gyorsabb vagy lassúbb, az idő viszont nem; a lassút és a gyorsat ugyanis idővel határozzuk meg: gyors az, ami rövid idő alatt sokat mozog, lassú az, ami hosszú idő alatt keveset; az időt viszont nem határozzuk meg idővel, sem abban a tekintetben, hogy mennyi, sem abban, hogy milyen. Az tehát, hogy az idő nem mozgás, nyilvánvaló; jelenlegi szempontunkból pedig nem tesz különbséget, hogy mozgást mondunk-e vagy változást.8 11. fejezet 218b21 Másfelől viszont változás nélkül sincsen idő. Amikor ugyanis elménkben nem történik semmilyen változás, vagy nem veszünk róla tudomást, úgy tűnik számunkra, nem telt el idő —ahogyan azok is így hiszik ébredésükkor, akik Szardínián, mint mesélik, a hérószok [szentélyében] alszanak.9 Mert az ilyenek hozzákapcsolják az előbbi mostot az utóbbihoz, és a kettőt eggyé teszik, a közbülső szakaszt pedig kiveszik közülük, minthogy nem érzékelték. Ahogyan tehát nem volna idő, ha a most nem volna más és más, hanem egy és ugyanaz, ugyanígy, amikor nem vesszük észre, hogy a most más és más, az sem tűnik időnek, ami közöttük van. Ha tehát olyankor esik meg velünk, hogy úgy véljük, nem telt el idő, amikor nem különítünk el semmilyen változást, hanem a lélek egy és osztatlan [állapot]ban látszik maradni, és akkor mondjuk, hogy idő telt el, amikor változást érzékelünk és különítünk el, nyilván5

Arisztotelész sem itt, sem később nem adja meg a felvetett aporiák megoldását. Nem világos, hogy pontosan milyen szövegre utal Arisztotelész; elképzelhető, hogy a Fizika egész eddigi elemzésére. 7 Az előbbi nézetet egyes ókori magyarázók Platónnak tulajdonítják, az utóbbit a püthagoreusoknak (lásd Szimplikiosz, In Physicam, 700, 17 skk.). 8 Arisztotelésznél a „mozgás” (kinészisz) terminusnak megtaláljuk egy tágabb és egy szűkebb jelentését: a mozgás jelölheti a helyváltoztatás mellett a minőségi és a mennyiségi változásokat, sőt esetenként a keletkezést és pusztulást is. Szűkebb értelemben a mozgás a helyváltoztatásra alkalmazható, és a változás (metabolé) fajtájának számít. Az időteória kifejtésében az előbbi jelentés releváns, noha a helyváltoztatás az időmérés szempontjából kitüntetett (223b12 skk.). 9 Arisztotelész példájáról más forrásból nem tudunk semmit. 6


[7.o.]


[8.o.]

való, hogy mozgás és változás nélkül nincsen idő. 219a1 Nyilvánvaló tehát, hogy az idő nem mozgás, ám mozgás nélkül sincsen. Mivel azt kutatjuk, hogy mi az idő, innen kell kiindulnunk és meg kell ragadnunk, hogy mije a mozgásnak. Egyszerre érzékeljük ugyanis a mozgást és az időt: mert még ha sötét van is, és semmilyen testi behatás nem ér bennünket, ám lelkünkben van valamilyen mozgás, rögtön úgy tűnik fel számunkra, hogy egyszersmind valamennyi idő is eltelt.10 Másfelől amikor úgy látszik, hogy valamennyi idő eltelt, úgy véljük, egyszersmind valamely mozgás is történt. Így hát az idő vagy mozgás, vagy a mozgásnak valamije; ám mivel nem mozgás, szükségképpen a mozgásnak valamije. 219a10 Mivel pedig az, ami mozog, valamiből valami felé mozog, és mivel minden nagyság folytonos, a mozgás a nagyságot követi: ugyanis a nagyság folytonossága miatt a mozgás is folytonos. A mozgás miatt pedig az idő is az: ugyanis mindig annyinak tűnik az eltelt idő is, amennyi a mozgás. 219a14 Mármost az előbb és utóbb elsődlegesen a térbeli hely vonatkozásában van meg: itt az elrendezés értelmében. Mivel pedig a nagyság esetében van előbb és utóbb, szükségszerű, hogy a mozgásban is legyen, az ottaniak analógiájára. Ámde időben is van előbb és utóbb, minthogy közülük az egyik mindig a másikat követi.11 Az előbb és utóbb a mozgásban szubsztrátumát tekintve mozgás;12 azonban mivolta más, nem pedig mozgás.13 219a22 Ámde az időről is csak annyiban veszünk tudomást, amennyiben a mozgásban határokat állapítunk meg, szétválasztva az előbb és utóbb szerint, és akkor mondjuk, hogy idő telt el, amikor érzékeljük az előbbit és utóbbit a mozgásban. A szétválasztást azáltal végezzük, hogy úgy ítéljük: a kettő más és más, és közöttük is van valami, ami megintcsak különbözik tőlük. Ugyanis amikor észrevesszük, hogy a szélsők különböznek a középsőtől, és a lélek kettőnek mondja a mostokat —az egyiket előbbinek, a másikat utóbbinak—, akkor mondjuk, hogy idő telt el, és éppen ezt nevezzük időnek. Hiszen úgy tűnik, hogy az idő az, amit a most határol — és ezt nyugodtan alapul is vehetjük. Tehát amikor a mostot egynek érzékeljük, és nem úgy, hogy vagy előbbi és utóbbi a mozgásban, vagy —jóllehet azonos— valami előbbihez illetve utóbbihoz tartozik, úgy tűnik, egyáltalán nem telt el idő, minthogy mozgás sem történt. Amikor azonban [érzékeljük] az előbbit és utóbbit, akkor időről is beszélhetünk. Az idő ugyanis éppen ez: a mozgás száma az előbb és utóbb szerint.14

219b2 Az idő tehát nem mozgás, hanem az [az aspektus], amennyiben a mozgásnak száma van. Ennek jele az is, hogy a többet és kevesebbet számuk szerint különböztetjük meg, a több vagy kevesebb mozgást idejük szerint —az idő tehát valamilyen szám. Mivel pedig számról kétféle értelemben beszélünk —hiszen azt is számnak mondjuk, ami megszámlálható és amit megszámlálunk, és azt is, amivel számolunk—, nos, az idő az, amit megszámlálunk, nem pedig az, amivel számolunk. Más az, amivel számolunk és az, amit megszámlálunk.15 219b9 És ahogyan a mozgás mindig más és más, az idő is az. (Ám az egész idő együtt ugyanaz. A most ugyanis szubsztrátumában ugyanaz; mivolta viszont más és más; és a most választja szét az időt, amennyiben előbbi és utóbbi.)16 219b12 A most részint ugyanaz, részint nem ugyanaz. Amennyiben másban és másban van, különböző —és éppen ez a most <mivolta>; szubsztrátumában viszont ugyanaz. A mozgás ugyanis —mint kifejtettük— a nagyságot követi, az idő pedig, ahogyan most mondjuk, a mozgást. Ugyanígy követi a pontot a helyváltoztató tárgy,17 melynek révén a mozgást és benne az előbbet és az utóbbat tudomásul vesszük. Ez szubsztrátumában ugyanaz (legyen akár pont, akár kő, akár bármi más efféle), meghatározásában azonban más és más —azon a módon, ahogyan a szofisták szerint más "a Lükeionban lévő Koriszkosznak lenni" és "a piactéren lévő Koriszkosznak lenni". Mármost ez annyiban különbözik, amennyiben másutt és másutt van; a helyváltoztatót pedig úgy követi a most, ahogyan a mozgást az idő (a helyváltoztató tárgy révén vesszük tudomásul ugyanis az előbbet és utóbbat a mozgásban, és —amennyiben megszámlálható— az előbb és utóbb a most). Ezért itt is [úgy van, hogy] a most szubsztrátumában ugyanaz (hiszen ez a mozgásban található előbb és utóbb), mivolta azonban különböző (az előbb és utóbb ugyanis csak annyiban a most, amennyiben megszámlálható). És a most az, ami leginkább ismeretes. Hiszen a mozgást is a mozgó révén és a helyváltoztatást is a helyváltoztató révén vesszük tudomásul. A helyváltoztató ugyanis ez-a-valami,18 a mozgás viszont nem az. A most tehát bizonyos módon mindig ugyanaz, bizonyos módon nem ugyanaz — hiszen a helyváltoztató tárgy is éppen ilyen. 219b33 Nyilvánvaló az is, hogy sem most nem volna, ha nem volna idő, sem idő nem volna, ha nem volna most. Mert ahogyan egyszerre van a helyváltoztató és a helyváltoztatás, úgy egyszerre van a helyváltoztató és a helyváltoztatás száma is. Az idő ugyanis a helyváltoztatás száma, a most pedig megfelel a helyváltoztatónak és olyan, mint a számoknál az egység.

10 A kitétel problématikus, hiszen Arisztotelész egyébként a fizikai változáshoz köti az időt (a mozgást „számláló” lélek az időnek csupán egyik szükséges feltétele: 223a21 skk.), itt viszont azt állítja, hogy a pszichikus változás elégséges feltétele az idő észlelésének. A nehézség megoldása talán ott keresendő, hogy Arisztotelész ebben az összefüggésben nem tesz különbséget fizikai és pszichikus mozgás között. 11 A kiterjedéssel bíró nagyság, a mozgás és az idő közötti strukturális hasonlóság és függési reláció az arisztotelészi koncepció vázát alkotja. Bizonyos kétértelműségeket azonban itt is találunk. 1. Arisztotelész bizonyos helyeken nem a nagyságot, hanem a térbeli helyet tünteti fel a sorozat első tagjaként —vagy azért, mert tulajdonképpen négytagú sorozatra gondol, vagy egyszerűen mert ebben az összefüggésben nem tesz különbséget a kettő között. 2. A tagok között nem teljes a szimmetria: a kiterjedt nagyságnak és a mozgásnak sokkal inkább tulajdonítható bizonyos ontológiai függetlenség, mint az időnek: ez ugyanis csupán aspektusa a mozgásnak. 12 Torstrik kirekeszti a félmondat végén az esztin szót. A szöveg a kirekesztés nélkül a következőképpen értelmezhető: Az előbb és utóbb a mozgásban van és szubsztrátumát tekintve mozgás. 13 A szubsztrátum és a mivolt megkülönböztetése több ponton fontos szerepet játszik a kifejtésben. Pontos értelmezése vita tárgya. A mivolt (to einai, to einai autói) szinonímájaként szövegünkben előfordul a logosz, a definíció (219b19-20). A kifejezés eszerint egy adott X –et mint X-et meghatározó jegyek kollekciójára utal. A szubsztrátum pedig (ho pote on – „az, ami a dolog egyáltalában véve”; a frázist a De generatione et corruptione 319b2 párhuzama alapján értelmezik a „szubsztrátum” megfelelőjeként) az, ami X qua X meghatározásának alapul szolgál. A mivolt különbsége fogalmi, definícióbeli különbséget jelent, amely nem okvetlenül zárja ki a reális azonosságot. 14 Ezt a mondatot szokás az idő arisztotelészi meghatározásaként idézni. A definíció szerint az idő a mozgásban található, mérhető mennyiség, amely ontológiailag nem önálló, hanem a mozgás tulajdonsága. Némi magyaráza-

tot igényel, hogy pontosabban milyen értelemben mondja Arisztotelész számnak az időt. Az idő Platón szerint "az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó képmása" (Tim. 37d), ahol a "szám" az égitestek mozgásainak ismétlődésére, periodicitására utal. Arisztotelész elemzésében a kozmológiai-asztronómiai vonatkozások háttérbe szorulnak, és az időteória keretévé a mozgás általános elmélete válik: az idő nem specifikusan az égi mozgásokhoz kötődik, hanem bármely mozgáshoz (223a29 skk.). A mozgás kontinuumából két most előbbi és utóbbi gyanánt való megkülönböztetésével metszünk ki egy mérhető szakaszt. Ahhoz azonban, hogy az adott mozgás konkrét mennyiségét, számát megmondhassuk, szükség van az idő alapegységére, amely viszonyítási alap gyanánt szolgálhat. Ezt az alapegységet Arisztotelész szerint is az égitestek szabályszerű mozgásai jelölik ki (223b12 skk.). 15 Arisztotelész az időt alapvetően az egyes mozgások mennyiségeként, megszámlálható aspektusaként azonosítja, bár tulajdonképpen már a definíció is feltételezi, hogy műveleteket végzünk az egyes változásokhoz nem kötődő, absztrakt időegységekkel, és az idő alább valóban szerepel olyan számként, amellyel a mozgást mérjük (220a21skk.; 220b14 skk.). 16 A „szétválasztja” szó (horizei) Torstrik javítása, a kéziratokban „méri” (metrei) áll. Nehézséget jelent annak eldöntése is, hogy egy-egy mozgás teljes idejének egységéről (folytonosságáról) van-e szó, vagy pedig szimultán mozgások idejének azonosságáról —a ho d’ hama pasz ho autosz kifejezés ugyanis mindkettőt jelentheti. Alább mindkét téma bővebb kifejtése megtalálható (220a4 skk.; 222a10 skk.; 220b5 skk.; 223a29 skk.). 17 A nagyság – mozgás – idő függési relációja maga után vonja a pont, a mozgás osztáspontja és a most analógiáját. Némi bonyodalmat okoz, hogy a helyváltoztató tárgy a mozgás osztáspontja bizonyos funkcióit átveszi, már-már úgy tűnik, hogy a helyébe lép. 18 Arisztotelész terminus technicusa a konkrét és meghatározott dologra (tode ti).


[9.o.]

220a4 Nos, az idő folytonosságát is a mostnak köszönheti, és felosztva is a most szerint van, ugyanis ebben is a helyváltoztatást és a helyváltoztatót követi. Mert hiszen a mozgás és helyváltoztatás egyrészt egy a helyváltoztató révén, mert ez egy (nem csupán szubsztrátumában — hiszen ez az egysége akkor is megmaradna, ha megszűnne mozogni— hanem meghatározása szerint is)19. Másrészt viszont a helyváltoztató szét is választja az előbbi és utóbbi mozgást.20 A helyváltoztató bizonyos értelemben maga is követi a pontot, hiszen a pont folytonosan öszszeköti, ugyanakkor szét is választja a hosszúságot: egyik [szakasznak] ugyanis a kezdete, másiknak pedig a vége. 220a12 Ám ha valaki ily módon kettőnek veszi a pontot, szükséges, hogy állónak tekintse, ha ugyanannak a pontnak egyszersmind kezdő- és végpontnak kell lennie; a most azonban mindig más, mivel a helyváltoztató tárgy mozog.21 Ezért az idő nem olyan módon szám, ahogyan ugyanazé a ponté, amennyiben kezdő- és végpont, hanem inkább úgy, ahogyan a két végpont száma a vonalnak.22 És nem is úgy, mint a részek, egyfelől a már említett okból (ugyanis a középső pontot kettőnek kellene vennünk, amiből nyugvás következnék), másfelől pedig azért, mert nyilvánvaló, hogy a most egyáltalán nem része az időnek, sem az osztáspont a mozgásnak, ahogyan a pont sem a vonalnak —a két [felosztással kapott] vonal az, ami a [felosztott] egy vonalnak része. 220a21 A most tehát, amennyiben határ, nem idő, hanem pusztán járulékosan tartozik az időhöz. Amennyiben viszont számlál, annyiban szám.23 A határok ugyanis egyedül ahhoz tartoznak, aminek határai, míg ezeknek a lovaknak a száma, a tíz máshoz is tartozhat.24 220a24 Nyilvánvaló tehát, hogy az idő a mozgás száma az előbb és utóbb szerint, továbbá, hogy folytonos —hiszen az is ilyen, aminek a száma. 12. fejezet 220a27 A megszorítás nélküli értelemben vett számok közül legkisebb a kettes szám;25 valamely szám bizonyos módon lehet legkisebb, bizonyos módon nem lehet —ahogyan a vonalak esetében sokaságukat tekintve legkisebb a kettő vagy az egy, nagyságra azonban nincsen legkisebb, hiszen minden vonalat mindig tovább oszthatunk. Következésképp az idővel is hasonló a helyzet: szám szerint legkisebb az egy vagy a kettő, nagyságra azonban nincsen legkisebb. 220a32 Nyilvánvaló az is, hogy az időt nem mondjuk gyorsnak vagy lassúnak. Soknak és kevésnek, hosszúnak és rövidnek viszont igen. Mert amennyiben folytonos: hosszú és rövid, amennyiben pedig szám: sok és kevés. Azonban nem gyors és nem lassú —ugyanis az a szám 19 Ebben az összefüggésben (arról van szó, hogy mi biztosítja egy adott mozgásnak és a mozgás idejének az egységét) nem csupán az releváns, hogy X tárgy X tárgy, hanem a mozgó tárgy „ezt és ezt a mozgást végző X tárgy” gyanánt való azonosítása. 20 Az előbbi és utóbbi alatt Arisztotelész többnyire két pontot ért a nagyságban, a mozgásban vagy az időben (v.ö. 219a22); itt viszont egyetlen osztáspontról van szó, amely előbbi és utóbbi részre oszt egy kontinuumot. 21 A fizikai/geometriai kiterjedés és az idő struktúrájában itt bizonyos eltérést fedez fel Arisztotelész: az időben nem lehetséges aktuális cezúra, amely olyan módon lenne az egyik szakasznak vége, a másiknak pedig a kezdete, mint a nagyságnál —valódi osztáspont létrejöttéhez ugyanis az idő folytonos múlásának meg kellene szakadnia. V.ö. 222a10 skk. 22 Vagyis egy adott mozgást végpontjainak egymástól való időbeli távolságával mérünk. 23 D. Ross ennél a mondatnál szövegromlást feltételez. 24 Problémát jelent, hogy Arisztotelész az időt itt és alább is több helyen olyan számként írja le, amellyel „számlálunk” (a mozgást mérjük), fentebb viszont hangsúlyozta, hogy az idő olyan szám, amelyet számlálunk (219b2 skk.). 25 A görög matematikusok ugyanis a számot „egységek sokasága” gyanánt definiálták (v.ö. Eukleidész, Elemek, VII. könyv, 2. definíció) —ez viszont nem illik az egyes számra.


[10.o.]

sem lehet ilyen, amellyel számolunk. 220b5 Továbbá, egyszerre mindenütt ugyanaz az idő van; azonban előbb és utóbb nem ugyanaz —ugyanis a változásnál is más az, ami most történik, és más, ami már megtörtént vagy meg fog történni, az idő pedig nem az a szám, amivel számolunk, hanem az, amit megszámlálunk; ez viszont előbb és utóbb mindig más, ugyanis a mostok különböznek. (Száz ló és száz ember száma egy és ugyanaz, ám aminek száma, azok különböznek, ahogyan a lovak is az emberektől.) Továbbá abban az értelemben, ahogyan egy és ugyanazon mozgás újra és újra megtörténhet, egy bizonyos idő is ismétlődhet —például az év, a tavasz vagy az ősz. 220b14 Nem csak a mozgást mérjük az idővel, hanem az időt is a mozgással, mivel ezek meghatározzák egymást; az idő ugyanis meghatározza a mozgást, lévén a mozgás száma, a mozgás pedig az időt. Így amikor sok és kevés időről beszélünk, a mozgással mérjük, ahogyan a számot is szoktuk a megszámlálhatóval, például egy lóval a lovak számát. Ugyanis a lovak sokaságát számuk révén állapítjuk meg, és viszont: magát a lovak számát egy ló révén.26 Ez így van az idő és a mozgás esetében is: a mozgást az idővel mérjük, az időt pedig a mozgással. És erre jó okunk van: a mozgás ugyanis a nagyságot követi, az idő pedig a mozgást, mind abban, hogy valamennyi, mind abban, hogy folytonos, mind abban, hogy osztható. A mozgás ugyanis azért bír ezen tulajdonságokkal, mert a nagyság ilyen, az idő pedig a mozgás miatt. És mind a nagyságot mérjük a mozgással, mind a mozgást a nagysággal —az utat ugyanis hoszszúnak mondjuk, ha az utazás hosszú, ahogyan az utazást is, ha az út hosszú; éppígy az időt is, ha a mozgás ilyen, és a mozgást is, ha az idő ilyen. 220b32 Az idő a mozgásnak és a mozgásban-létnek27 a mértéke, és úgy méri a mozgást, hogy egy meghatározott mozgást jelöl ki, amely aztán a mozgás egészét megméri (ahogyan a "könyök" is azáltal méri a hosszúságot, hogy egy meghatározott nagyságot jelöl ki, amely aztán az egészet megméri). Továbbá, a mozgás számára időben lenni28 annyit tesz, hogy mind magát a mozgást, mind pedig a mozgás létét29 az idő méri —egyszerre méri ugyanis a mozgást és a mozgás létét, és a mozgás számára időben lenni éppen azt jelenti, hogy léte méretik. Mivel ez így van, világos, hogy időben lenni a többi dolog számára is azt jelenti, hogy létüket az idő méri. 221a9 Időben lenni ugyanis a következő kettő közül az egyik: (1) vagy akkor lenni, amikor az idő van, (2) vagy pedig olyan, mint ahogyan valamiről azt mondjuk, hogy számbeli. Ez utóbbi vagy azt jelenti, hogy (2a) a számnak része, tulajdonsága és általában véve a számnak valamije, vagy pedig, hogy (2b) neki van száma. Mivel az idő szám, (2a) a most, az előbb és az öszszes efféle úgy van időben, ahogyan az egység, a páratlan és páros számbeli (egyik ugyanis a számnak, a másik pedig az időnek valamije); (2b) a dolgok viszont mint számukban vannak időben. Ha ez így van, az idő körülfogja őket, ahogyan és a térbeli helyen lévőket a helyük. Így az is nyilvánvaló, hogy időben lenni nem (1) "akkor lenni, amikor az idő van", ahogyan mozgásban vagy térbeli helyen lenni sem "akkor lenni, amikor a mozgás vagy a hely van". Mert ha így értjük azt, hogy valamiben lenni, minden dolog mindenben benne lesz, az égbolt is egy kölesszemben —hiszen amikor a kölesszem van, az égbolt is van. Ám ez esetleges, míg amazok szükségképpen járnak együtt —mind az időben lévővel az, 26

Arisztotelész itt megkülönbözteti a megszámlálható dolgok konkrét számosságát az absztrakt számtól. Kinészisz és kineiszthai. A kifejezés ugyanúgy kétértelmű, mint az "idő" szó. Ha idő alatt időmennyiséget értünk, "időben lenni" egyszerűen annyit jelent, hogy egy változás ennyi és ennyi ideig tart, vagy hogy egy dolog ennyi és ennyi ideig áll fenn; ha azonban mindent magában foglaló, egységes időről beszélünk, akkor az "időben lenni" kifejezés a dolog létmódjára utal (keletkezés, pusztulás és változékonyság). Arisztotelész a következőkben a második használatot az elsőre vezeti vissza. Az időben-lét témájához v.ö. 222b30 skk. 29 Az einai ebben az összefüggésben másképp értelmezendő, mint a szubsztrátum – mivolt distinkcióban. A kontextusból úgy tűnik, hogy itt a szó egy mozgás vagy egy dolog fennállásának tartamára utal. 27 28


[11.o.]

hogy legyen valamely idő, amikor ő is van, mind a mozgásban lévővel az, hogy legyen mozgás, mikor ő is van. 221a26 Mivel az, ami időben van, mint számában van az időben, azt fogjuk találni, hogy van valamely idő, amely minden időben lévőnél nagyobb; ezért szükségszerű, hogy az idő körülfogjon mindent, ami időben van —mint ahogy ez a többi olyan dolog esetében is így van, ami valamiben van, például a térbeli helyen lévőket is körülfogja a hely.30 Tehát valami behatás is éri őket az idő által —ahogyan mondani is szoktuk, hogy az idő elemészt, az idő által minden elöregszik, és az idő miatt elfeledünk mindent, ám azt nem, hogy megtanultunk valamit, vagy hogy valami megújult és széppé lett [miatta]. Az idő ugyanis önmagában véve inkább a pusztulásnak oka —hiszen a mozgás száma, a mozgás viszont megszünteti a fennállót. Következésképp nyilvánvaló, hogy az örökké létezők —amennyiben örökké létezők— nincsenek időben, ugyanis nem fogja őket körül az idő, sem pedig létüket nem méri. Ennek bizonyítéka, hogy nem is éri őket semmiféle behatás az idő részéről, minthogy nincsenek is időben. 221b7 Mivel az idő a mozgás mértéke, a nyugvásnak is a mértéke kell hogy legyen;31 ugyanis minden nyugvás időben van. Hiszen annak, ami időben van, nem szükséges mozognia, ahogyan annak, ami mozgásban van. Az idő ugyanis nem mozgás, hanem a mozgás száma, a mozgás számában pedig lehet olyasmi is, ami nyugszik. Mert nem minden dolog nyugszik, ami mozdulatlan, csupán az, ami meg van fosztva a mozgástól, noha természete szerint képes mozogni, mint a korábbiakban kifejtettük.32 Számbelinek lenni azt jelenti, hogy a dolognak van valamely száma és létét az a szám méri, amelyben van —tehát ha időben van, az idő. Az idő annyiban fogja mérni a mozgót és a nyugvót, amennyiben az egyik mozgó, a másik pedig nyugvó; ugyanis mozgásukat és nyugvásukat fogja mérni, hogy mennyi. Ezért a mozgó nem megszorítás nélküli értelemben lesz az idő által mérhető, amennyiben valamennyi, hanem csak amennyiben mozgása valamennyi. Így semmi, ami sem nem mozog, sem nem nyugszik, nincsen időben. Időben lenni ugyanis annyi, mint idővel mérettetni, az idő viszont a mozgás és a nyugvás mértéke. 221b23 Ezért nyilvánvaló, hogy azok a dolgok sem lesznek mind időben, amelyek nincsenek.33 Így azok sem, amelyek nem lehetnek másképp, például hogy az átló összemérhető legyen az oldallal.34 Általában véve ugyanis, ha az idő önmagában a mozgás mértéke, a többi dolognak pedig járulékosan, világos, hogy mindannak, aminek a létét méri, léte a nyugvásban vagy mozgásban lesz. Szükségszerű tehát, hogy mindazon dolgok, amelyek keletkezhetnek és elpusztulhatnak —általánosabban: egyszer vannak, máskor nincsenek—, időben legyenek — ugyanis van valamely nagyobb idő, mely felülmúlja létüket is és azt [az időt] is, amely létezésüket méri. Azon dolgok közül pedig, amelyek nincsenek, és amelyeket idő fog körül, némelyik volt (például Homérosz hajdan létezett), némelyik lesz (mint az eljövendő események valamelyike), aszerint, hogy melyik irányban fogja körül őket az idő; ha mindkettőben, akkor mindkettő.35 Amit viszont egyik irányban sem foglal magában az idő, az nem volt, nincs és nem is lesz. Azon dolgok közül, amelyek nincsenek, ilyen mindaz, aminek ellentéte mindig van [=igaz]: például mindig van, hogy az átló összemérhetetlen, így ez nem lesz időben. Ennélfogva az sem, hogy [az átló] összemérhető: azért nincsen soha, mert ellentmond annak, ami mindig van. Aminek viszont ellentéte nem mindig van, képes lenni vagy nem lenni, és van keletkezése és pusztulása. 30

A bekezdésben tárgyalt témák másik kidolgozása: 222b16 skk. Ross kirekeszti a kéziratokban ezen a helyen szereplő „járulékosan” (kata szümbebékosz) kifejezést. Az utalás a Fizika 202a4-5-re vonatkozik. 33 Lásd a 3. jegyzetet. 34 A szükségszerű igazságoknak (amilyen a négyzet átlója és oldalai arányának irracionalitását kimondó tétel) ellentmondó állítások mindig hamisak. 35 Ross itt kirekeszti a kéziratokban szereplő "mind voltak, mind pedig lesznek" (kai én kai esztai) szavakat.


[12.o.]

13. fejezet 222a10 Mint mondottuk,36 a most az idő folytonosságát biztosító kapocs, ugyanis összekapcsolja az elmúlt és a jövő időt, és az idő határa: egyiknek ugyanis kezdete, másiknak pedig a vége. Ám ez nem nyilvánvaló, ahogyan a pont esetében, amely [egyhelyben] marad. Másrészt a most potenciálisan feloszt[ja az időt]. Amennyiben ilyen, a most mindig más, amennyiben viszont összeköt, mindig azonos, ahogyan ez a matematikai vonalak esetében is van: ugyanis a pontot nem olyannak gondoljuk el, ami mindig ugyanaz, hiszen ha osztásokat végzünk, más és más; amennyiben viszont egy, mindenütt ugyanaz. Ugyanígy a most is egyrészt az idő potenciális osztása, másrészt pedig a két [idő] határa és egysége. Az osztás és az egyesítés ugyanaz és ugyanannak a vonatkozásában van, mivoltuk azonban nem ugyanaz. Nos, a mostot ebben az értelemben is használjuk; egy másik értelemben olyankor mondjuk, amikor ennek és ennek a dolognak az ideje közel van: "most fog érkezni", mert aznap fog érkezni; "most érkezett", mert aznap érkezett. Az ilioni események azonban nem most történtek, sem pedig az özönvíz,37 mert bár az idő folytonos irányukban, nincsenek közel. 222a24 A valamikor az első értelemben vett mosthoz képest meghatározott idő, ahogyan például "Tróját valamikor elfoglalták", vagy "valamikor lesz özönvíz" —szükséges ugyanis, hogy ez az idő a mosthoz viszonyítva határolt legyen. Tehát mostantól egy bizonyos mennyiségű idő telik majd el addig, illetve telt el [mostanig] az elmúlt [esemény] óta. 222a28 Ha nincsen olyan idő, ami ne valamikor lenne, minden idő határolt. Tehát akkor véget is ér majd? Vagy talán mégsem, ha egyszer mindig lesz mozgás? És vajon más és más, vagy pedig többször ugyanaz? — Világos, hogy amilyen a mozgás, olyan az idő is: ha ugyanis valamikor egy és ugyanazon mozgás játszódik le, az idő is egy és ugyanaz lesz, ha viszont nem, az idő sem. A most az időnek vége és kezdete, ám nem ugyanannak, hanem az elmúlt időnek vége, az eljövendőnek pedig kezdete; ezért —ahogyan a körben a domborúság és a homorúság bizonyos értelemben ugyanott van meg— az idő is mindig kezdő- és végponton van. Ezért úgy látszik, hogy az idő mindig más; a most ugyanis nem ugyanannak [az időnek] a kezdete és vége, hiszen ez esetben egyszerre és ugyanabban a vonatkozásban volna igaz az ellentétpár két tagja. Így az idő megszűnni sem fog, ugyanis mindig kezdőpontban van. 222b7 Az éppen a jövő időnek a jelenlegi oszthatatlan mosthoz közeli része (—"mikor sétálsz?" —"éppen sétálni fogok", mert közeli az idő, amikor ez történni fog), vagy pedig az elmúlt időnek az a része, amely nincsen messze a mosttól (—"mikor sétálsz?" —"éppen sétáltam"). Azt azonban, hogy "Ilion éppen elesett", nem mondjuk, mert túlzottan távol van a mosttól. Az imént a múltnak a jelenlegi mosthoz közeli része: —"mikor jöttél?" —"az imént", ha ez az idő a jelenlegi mosthoz közeli. Régen viszont a távoli volt. Hirtelen az, ami észrevehetetlenül rövid idő alatt lépett ki korábbi állapotából. Persze minden változás természettől olyan, ami kimozdítja a dolgot állapotából.38 222b16 Minden dolog az időben keletkezik és pusztul.39 Ezért is mondták egyesek az időt a legbölcsebbnek, míg a püthagoreus Parón a legtudatlanabbnak, hiszen a feledés is időben történik —ő helyesebben szólt. Világos tehát, hogy az idő önmagában véve inkább a pusztulásnak oka, mint a keletkezésnek, ahogyan már korábban is mondottuk (ugyanis a változás önmagában véve kimozdítja a dolgokat állapotukból); a keletkezésnek és a létezésnek viszont

31 32

36

220a4 skk. Torstrik kirekeszti az itt szereplő "volt" (gegone) szót. Hussey ezt a mondatot kirekeszti. 39 A bekezdésben tárgyalt témák másik kidolgozása: 221a26 skk. 37 38


[13.o.]

csak járulékosan. Ezt éppen eléggé mutatja, hogy semmi sem keletkezik anélkül, hogy valamiképpen ne mozgatná valami vagy ne érné valamilyen hatás, pusztulni azonban akkor is pusztul, ha semmi nem mozgatja —leginkább ezt szoktuk az idő általi pusztulásnak nevezni. Ámbár tulajdonképpen ezt sem az idő okozza, csupán ez a változás is időben történik. 222b27 Elmondottuk tehát, hogy az idő van, hogy mi az, hogy hányféle értelemben mondjuk a mostot, és hogy mi a valamikor, az éppen, a régen és a hirtelen. 14. fejezet 222b30 Miután mindezt így határoztuk meg, nyilvánvaló, hogy minden változás és minden mozgó dolog időben van.40 A gyorsabb és lassúbb ugyanis minden változásban megvan (ez minden esetben így mutatkozik). Gyorsabb mozgás alatt pedig azt értem, ha [két dolog közül] az egyik ugyanazon távolságon egyforma mozgással mozogva előbb jut el egy meghatározott pontra a változás során (például a helyváltoztatásnál, ha mindkettő egy kör kerületén mozog vagy mindkettő egy egyenesen; és hasonlóképpen a többi mozgás esetében is). Ámde az előbb időben van: előbbről és utóbbról ugyanis a mosthoz viszonyított távolság alapján beszélünk, a most viszont a múlt és jövő határa, tehát —mivel a mostok időben vannak— az előbb és utóbb is időben lesz; mert amiben a most van, abban kell a mosttól való távolságnak is lennie. (Éppen fordítva beszélünk előbbről a múlt és a jövő esetében: a múltban ugyanis előbbinek azt mondjuk, ami távolabb van a mosttól, utóbbinak pedig azt, ami közelebb; a jövőben előbbinek a közelebbit, utóbbinak a távolabbit.) Következésképp nyilvánvaló, hogy —mivel az előbb időben van és minden mozgásnak velejárója— minden változás és minden mozgás időben van. 223a16 Az is méltó a vizsgálatra, hogy miképpen viszonyul az idő a lélekhez, továbbá hogy miért tűnik úgy, hogy az idő minden dologban benne van a földön, a tengeren és az égen. Talán azért, mert az idő a mozgásnak valamilyen tulajdonsága vagy állapota, ha egyszer a [mozgás] száma, márpedig ezek a dolgok mind mozgásba hozhatók (hiszen mindegyikük térbeli helyen van), az idő és a mozgás pedig mind potenciálisan, mind aktuálisan egyszerre van? 223a21 Felvetődhet a nehézség, hogy vajon akkor is lenne-e idő, ha nem volna lélek, vagy sem. Ha ugyanis lehetetlen, hogy legyen valami, ami a számlálást végzi, az sem lehetséges, hogy valami megszámlálható legyen, úgyhogy világos, hogy nem volna szám sem. A szám ugyanis vagy az, ami meg van számlálva, vagy pedig a megszámlálható. Ha pedig természettől fogva semmi más nem képes arra, hogy számláljon, mint a lélek, mégpedig a lélekben lévő értelem, lehetetlen, hogy legyen idő, ha nincsen lélek —legfeljebb az idő szubsztrátuma, ha egyáltalán lehetséges, hogy legyen mozgás lélek nélkül. Az előbb és utóbb a mozgásban van —az idő pedig az előbb és utóbb, amennyiben ezek megszámlálhatók.41 223a29 Felvetődhet az a nehézség is, hogy milyen mozgásnak száma az idő. Vagy talán bármilyennek? Mert hiszen a keletkezés, pusztulás, növekedés, minőségi változás és helyváltoztatás egyaránt időben történik —az idő tehát minden egyes mozgásnak száma, amennyiben az mozgás. Ezért az idő a folytonos mozgás száma minden megszorítás nélkül, nem pedig valamely mozgásé. Ám előfordulhat, hogy most valami más is végzett mozgást —mindkettejük mozgásának van száma. Akkor hát ez egy másik idő, és két egyenlő idő van egyszerre? Talán mégsem. Mert ami egyenlő és egyszerre van, az egy és ugyanaz az idő (fajtájukban azok is azonosak, amelyek nem egyszerre vannak). Mert ha ezek kutyák, azok lovak, de egyaránt heten vannak, számuk azonos. Ugyanígy azoknak a mozgásoknak az ideje is azonos, amelyek


egyszerre mennek végbe, bár talán az egyik gyors, a másik nem az, az egyik helyváltoztatás, a másik pedig minőségi változás —idejük azonban azonos, ha egyszer42 egyenlő és szimultán, mármint a minőségi változásé és a helyváltoztatásé. Ezért a mozgások különböznek és külön vannak, az idő azonban mindenütt ugyanaz, mert az egyenlő és együtt lévő dolgoknak a száma is mindenütt egy és ugyanaz. 223b12 Mivel van helyváltoztatás és ezen belül körmozgás, és mivel minden dolgot valamely hasonnemű egységgel számlálunk, a számegységeket az eggyel, lovakat egy lóval, az időt pedig ugyanezen a módon valamely meghatározott idővel, továbbá, mint mondottuk, mind az időt mérjük mozgással, mind pedig a mozgást idővel (azaz az idővel meghatározott mozgással mérjük mind a mozgás, mind az idő mennyiségét)—, ha tehát minden hasonnemű dolog mértéke az első, leginkább az egyenletes körmozgás mérték, mert ennek száma az, ami leginkább ismeretes. (Mármost sem a minőségi változás, sem a növekedés, sem a keletkezés nem egyenletesek, viszont a helyváltoztatás lehet egyenletes.) Ezért is tűnik úgy, hogy az idő az éggömb mozgása, hiszen ezzel mérjük a többi mozgást, és ezzel a mozgással mérjük az időt is. Ezért van az is, hogy az emberi dolgokat körnek szokták nevezni, és a többi dolgot is, melyeknek természeti mozgása, keletkezése és pusztulása van. Ennek az az oka, hogy mindezen dolgokat az idő dönti el, és úgy érnek véget és kezdődnek el, mintha csak valamilyen körforgást követnének. Mert hiszen maga az idő is egyfajta körnek tűnik; ez pedig azért van így, mert az idő ennek a fajta helyváltoztató mozgásnak a mértéke, és magát az időt is ez a fajta mozgás méri. Úgyhogy a keletkező dolgokat körnek mondani annyit tesz, mint azt mondani, hogy az időnek van valamiféle köre. Ez azért van így, mert az időt körmozgással mérjük. Ugyanis abban a dologban, amit mérünk, semmi mást nem találunk, mint a mértéket, csakhogy az egész a mérték többszöröse. 224a2 Azt is helyesen mondjuk, hogy a juhok és a kutyák száma ugyanaz, ha a kettő egyenlő, ám a tízes nem ugyanaz, és a tíz dolog sem ugyanaz —ahogyan egy egyenlőoldalú és egy nem egyenlőoldalú háromszög sem ugyanaz, jóllehet mint alakzat ugyanaz, hiszen mindkettő háromszög.43 Azzal mondunk ugyanis valamit ugyanannak, amitől nem különbözik [a megfelelő] különbség révén; amitől viszont különbözik, azzal nem. Például egy háromszög különbsége révén különbözik egy másiktól, így tehát különböző háromszögek; az alakzat [különbsége] révén viszont nem különbözik tőle, hanem a felosztásnak egy és ugyanazon ágában vannak. Az egyik alakzat ugyanis, ami ilyen és ilyen, kör, a másik viszont, ami ilyen és ilyen, háromszög; ezen belül az egyik, ami ilyen és ilyen, egyenlőoldalú, a másik, ami ilyen és ilyen, nem egyenlőoldalú. Az alakzat tehát ugyanaz, tudniillik háromszög, viszont nem ugyanaz a háromszög. Nos, [így van ez a fenti esetben is:] számuk ugyanaz, hiszen számuk nem különbözik a szám különbsége révén, a tízes azonban nem ugyanaz, ugyanis azok a dolgok, amelyekről állítjuk, különböznek: az egyik esetben kutyák, a másik esetben lovak. 224a15 Végére értünk tehát fejtegetéseinknek, melyek az időre magára és vizsgálódásunkhoz tartozó sajátságaira vonatkoznak.

42

Ross kirekeszti az itt szereplő "számuk" (ho arithmosz) kifejezést. Arisztotelész itt az absztrakt számot species gyanánt kezeli, amely alá egyes konkrét csoportokról állítható predikátumok tartoznak. A megszámlált dolgok ettől megintcsak különböznek. Meg kell tehát különböztetnünk a tíz kutyát, a tízet mint e csoportra alkalmazható konkrét predikátumot és a tízet mint absztrakt számot. 43

40 41

V.ö. az "időben-lét" bővebb tárgyalását (220b32 skk.). Lásd a 10. jegyzetet.

[14.o.]

ARISZTOTELÉSZ: FIZIKA IV , FORD. BEV. BENE LÁSZLÓ, VULGO 1. (1999): 83-87

Recommend Documents