ARISZTOTELÉSZ
AZ ÉGBOLT
MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA FILOZÓFIAI KUTATÓINTÉZET FILOZÓFIAI ÍRÓK TÁRA HARMADIK FOLYAM
Szerkeszti BENCE GYÖRGY (2005–2006) BODNÁR M. ISTVÁN BORBÉLY GÁBOR BOROS GÁBOR
ARISZTOTELÉSZ
AZ ÉGBOLT PSZEUDO-ARISZTOTELÉSZ
A VILÁGREND
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A kötet az OTKA K 69217 – Arisztotelészi és peripatetikus természetfilozófia: Az égi természet problémaköre projektum keretében készült A kötet megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia támogatta A fordítás az alábbi kiadásokból készült: Aristote, Du Ciel, ed. Paul Moraux. Société d’Édition »Les Belles Lettres«, Párizs, 1965 Aristotelis qui fertur libellus De mundo, ed. William Laughton Lorimer. Société d’Édition »Les Belles Lettres«, Párizs, 1933 Az égboltot fordította LAUTNER PÉTER A fordítást az eredetivel egybevetette BODNÁR ISTVÁN és BRUNNER ÁKOS A világrendet fordította BUGÁR M. ISTVÁN A fordítást az eredetivel újra egybevetette BRUNNER ÁKOS A mutatókat készítette BRUNNER ÁKOS
ISBN 978 963 05 8736 5 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia utca 19. www.akkrt.hu www.szakkonyv.hu Hungarian translation © Lautner Péter, 2009, Bugár M. István, 1998, 2009 © Lautner Péter, Bodnár István, Bugár M. István 2009 © Akadémiai Kiadó, 2009
AZ ÉGBOLT
I. KÖNYV*
1. fejezet A természet tudománya láthatólag szinte legfõképp testekkel és nagyságokkal, illetve ezek tulajdonságaival és mozgásaival1 foglalkozik, valamint az ilyesfajta szubsztancia valamennyi alapelvével. A természettõl fogva összeálló dolgok közül egyesek ugyanis testek és nagyságok, mások rendelkeznek testtel és nagysággal, megint mások pedig ez utóbbiak alapelvei.2 * A fordítás Paul Moraux kiadása alapján készült: Aristote: Du ciel. Párizs, Les Belles Lettres, 1965. A jegyzetek készítésekor a következõ szövegeket használtam: Szimplikiosz: In Aristotelis De caelo Commentaria. Ed. I. L. Heiberg. Berlin, Georg Reimer, 1894; L. Elders: Aristotle’s Cosmology: A Commentary on the De caelo. Assen, Van Gorcum, 1966; Nicole Oresme: Le livre du ciel et du monde. Ed. A. D. Menut, A. J. Denomy. Madison, University of Wisconsin Press, 1968; Ioannis Buridani Expositio et Quaestiones in Aristotelis De caelo. Ed. B. Patar. Louvain-la-Neuve, Éditions de l’Institut de Philosophie, 1996; Peter of Auvergne: Questions on Aristotle’s De caelo. Critical Edition with an Interpretative Essay by G. Galle. Leuven, Leuven University Press, 2002; Aquinói Szt. Tamás: In libros Aristotelis De caelo et mundo expositio. http://www.corpusthomisticum.org. A jegyzeteket és az elõszó nagy részét 2008 nyarán írtam Berlinben a Humboldt Egyetemen mint a Topoi Exzellenzcluster program tagja. Itt is szeretnék köszönetet mondani Christof Rapp professzornak a szíves támogatásért. A fordítás és a jegyzetek végleges formájának kialakításában Bodnár István és Brunner Ákos volt nagy segítségemre, akik munkáját ezúton is szeretném megköszönni. 1 Mozgás (kinészisz) – Arisztotelésznél ez gyakran mindenfajta változás összefoglaló megjelölésének tûnik; olykor azonban Arisztotelész a tágabban vett „változás” (metabolé) egy fajtájaként határozza meg: minden olyan változás „mozgás”, amely „valamely alapul szolgálóból (hüpokeimenon) valamely alapul szolgálóba történik” (Fizika V 1, 225a34–b3; V 4, 228a30–32, Metafizika I 9, 991a11; vö. Fizika V 1, 224b35 skk). Az elõbbi, tágabb értelemben „mozgásnak” számít a változás mind a négy Arisztotelész által megkülönböztetett fajtája: (1) a szubsztanciális változás, azaz keletkezés és pusztulás, (2) a mennyiségi változás, azaz növekedés és csökkenés, (3) a minõségváltozás vagy „mássá levés” (alloiószisz) és (4) a helyváltoztatás (phora – vö. Kategóriák 15a13 skk, Fizika III 1, 200b32–201a16); az utóbbi, szûkebb értelemben azonban a keletkezés és a pusztulás nem tartozik a „mozgás” fajtái közé (Fizika V 1, 225a34–b3; V 2, 226a23–b8); lásd alább, IV 3, 310a24 skk. 2 Szimplikiosz (8.6–8) szerint „nagyságok” alatt az idõ, a hely, a mozgás, valamint a vonalak és a felszínek értendõk, testtel és nagysággal az élõlények rendelkeznek, amelyek nem csupán testek, hanem lelkük is van (Szimplikiosz, 6.35–7.1; Oresme 3a). A természet tudománya foglalko-
268a1
5
8
10
15
20
AZ ÉGBOLT
Az a dolog folytonos, amely olyan részekre osztható fel, amelyek maguk mindig tovább oszthatók, az a dolog pedig, amely mindenfelé felosztható, test. A nagyságok közül vonal az, amely egy irányban terjed ki, sík az, amely két irányban, test pedig az, amely háromban. Ezeken kívül nincs más kiterjedés, mivel a három mindent felölel, és ami három irányban osztható, mindenfelé osztható. Hiszen, mint ahogyan a püthagoreusok is mondják, a mindenséget és az összes dolgot a hármas szám határozza meg; a kezdet, a közép és a vég ugyanis a mindenség számát adja ki, és ezek a hármasság számát adják.3 Emiatt a természettõl mintegy ennek törvényeiként átvéve, ezt a számot az istenek iránti tisztelet kifejezésére is használjuk. A megnevezések használatában is ezen a módon járunk el: két dolgot ugyanis „kettõnek”, két embert pedig „párnak” mondunk, de azt a szót, hogy „mind”, nem használjuk velük kapcsolatban, hanem csak a három [dolog vagy ember] esetében használjuk elõször. Ezekhez pedig, mint már mondottuk, azért tartjuk magunkat, mert maga a természet mutatja így.4 Ennélfogva, mivel az „összes”, a „minden” és a „teljes” jelentésében nem különbözik egymástól, hanem – ha egyáltalán – csak anyagában és abban, hogy milyen dolgokra utal, a nagyságok közül kizárólag a test lehet teljes, hiszen csak a testet határozza meg a három kiterjedés, vagyis ez azonos a mindennel.5 zik az élõlények princípiumaival is, vagyis a lélekkel és az élõlények testével (Szimplikiosz hozzáteszi a testtel rendelkezõk princípiumait is, az anyagot, a formát és a mozgást – 7.1–2). Az arisztotelészi tudományfelosztásban a lélek tudománya a természet tudományának részét alkotja. 3 58 B17 DK. A püthagoreusokkal kapcsolatos források többsége arról szól, hogy az elsõ négy természetes számot tartották alapvetõnek. Arisztotelész azt írja, hogy szerintük a szám a mindenség alapvetõ létezõje, vagy az, aminek a segítségével a mindenség leírható (Metafizika I 5, 985b23–986a21). 4 Arisztotelész három érvet hoz fel amellett, hogy csak három dimenzió létezik: (1) hivatkozik a püthagoreusokra, akiknek az érve azonban nem rekonstruálható teljes mértékben; (2) utal arra, hogy az istenségekkel kapcsolatban is a teljességet fejezi ki a hármas szám – így mondhatjuk õket pl. háromszor boldognak (triszmakar vagy triszolbiosz), illetve (3) utal a mindennapok nyelvhasználatára. Ez utóbbinak mint érvnek a felhasználása Arisztotelész azon meggyõzõdésén alapul, hogy a (természetes) nyelv a valóság szerkezetét tükrözi. Ha viszont csak három dimenzió létezik, és a kozmosz mind a hárommal rendelkezik, akkor a kozmosz ebbõl a szempontból tökéletes. 5 Az „anyagában” valószínûleg arra utal, hogy mire alkalmazhatjuk ezeket a terminusokat. Ezek a kifejezések ebben és csakis ebben különböznek: az „összes” a számokra, a „minden” a nagyságra, a „teljes” pedig a formára vagy speciesre vonatkoztatható (Oresme 5c). Ezért mondhatja Arisztotelész, hogy „anyagukkal” szembeállítva ezeknek a kifejezéseknek a „formája” (idea), azaz a jelentése azonos.
I. KÖNYV, 2. FEJEZET
9
Mivel három irányban osztható, mindenfelé osztható, a többiek közül pedig az egyik egy, a másik két irányban osztható, hiszen amilyen számmal jellemezhetõk, olyan módon oszthatók és folytonosak: az egyik egy irányban folytonos, a másik kettõben, a harmadik pedig mindenfelé ilyen. Mindazon nagyságok ugyanis, amelyek oszthatóak, folytonosak is. A most elmondottak alapján azonban az még nem világos, hogy vajon minden folytonos dolog osztható-e is egyben.6 Az viszont világos, hogy nincs átlépés a másik nembe, ahogyan a hosszúságból a felszínbe, vagy a felszínbõl a testbe, hiszen akkor már az a test nem lenne teljes nagyság. Csak akkor lenne ugyanis lehetséges az átlépés, ha valamilyen hiányossága lenne a testnek, a teljesbõl azonban semmi se hiányzik, hiszen ez minden tekintetben teljes. Ugyanezen gondolatmenet szerint minden egyes test, amely az egész részeiként osztályozható, ilyen, hiszen az összes dimenzióval rendelkezik. Ám az ilyen testet a vele szomszédos testtel való érintkezés határozza meg, és ezért bizonyos módon mindegyik test sok is egyben.7 A mindenség azonban, amelynek ezek a testek a részei, szükségképpen teljes, mint ahogyan azt a neve is jelzi, és ezért mindenfelé létezik, nem pedig úgy, hogy errefelé van, arrafelé viszont nincs.
25
30 268b1
5
10
2. fejezet A mindenség természetével kapcsolatban, hogy vajon ez végtelen nagyságú-e, vagy teljes tömegét tekintve véges, késõbb kell vizsgálódni.8 Most a mindenség azon részeirõl beszéljünk, amelyek fajta szerint elkülönültek. Induljunk ki a következõkbõl. Minden természeti testrõl és nagyságról ugyanis azt mondjuk, hogy önmagától fogva végez helyváltoztató mozgást, hiszen szerintünk a mozgá6 A Fizika VI. könyvében (1, 231b14–16) szól arról Arisztotelész, hogy a folytonos dolognak nem lehetnek oszthatatlan részei. Buridan szerint (8.95) itt azért nem vizsgálja Arisztotelész ezt a kérdést, mert alapul veszi, hogy ezt már a Fizikában bizonyította. Vö. még I 5, 271b9–10 (jegyz.). 7 A test talán azért tekinthetõ ebben az esetben soknak, mert maga az érintkezés vonja magával azt, hogy egynél több test van. Valószínûleg nem arról van szó, hogy a test azért sok, mert sok részt tartalmaz. Ilyen alapon a világ is sok lenne, noha az egy. 8 Arisztotelész az I 5-ben tér vissza arra a kérdésre, hogy létezik-e végtelen kiterjedésû test.
15
A VILÁGREND
A VILÁGREND*
1. fejezet Bizony sokszor tûnt fel nekem úgy, Alexandrosz,1 hogy a filozófia valamiféle isteni és emberfeletti szerzet, különösképpen pedig azért, mert egyedül emelkedett fel a létezõk szemléletéhez,2 és törekedett megismerni a bennük rejlõ igazságot, s míg mások errõl letettek a tárgy terjedelmes és magas volta miatt, ez nem ijedt meg a feladattól, s a legszebb dolgokra magát méltatlannak nem ítélte, hanem úgy vélekedett, hogy ezen dolgok tanulmányozása õhozzá áll legközelebb és illik leginkább. Minthogy ugyanis a test az égi helyre el nem juthatott, s a Földet elhagyva ama szent vidéket szemügyre nem vehette – ahogy azt az esztelen Alóadák3 tervezték –, így hát a filozófia révén, maga mellé vezetõnek az értelmet vévén a lélek kelt át a határon és vándorolt ki, mivel talált egy utat, mely nem jár fáradsággal, és a térben egymástól legtávolabb esõket gondolatban összegyûjtötte azáltal, hogy a magával rokon dolgokat, úgy vélem, könnyedén * A fordítás eredetileg a Magyar Filozófiai Szemlében (41 [1998], 299–337) jelent meg (repr. in Bugár István [szerk.]: Kozmikus teológia: Források a görög filozófia istentanához a kezdetektõl a kereszténység színrelépéséig. Budapest, Kairosz, 2005); a jelen kötetben szereplõ változat a korábbihoz képest kisebb módosításokat tartalmaz. A fordítás William Laughton Lorimer kiadása alapján készült: Aristotelis qui fertur libellus De mundo. Paris, Société d’Édition ’Les Belles Lettres’, 1933 (lásd még Utószó, 5. jegyzet). 1 A hellenisztikus kor különösképpen érdeklõdött a levelezés mûfaja iránt, számos régi híresség levelezését is „legyártották”. A hagyomány természetesen Arisztotelész és Alexandrosz levelezésérõl is tudott: lásd Diogenész Laertiosz katalógusa (V 27); Plutarkhosz: Alexandrosz 7,7. 2 Vö. Theophrasztosz: Metafizika I 6. 3 Ótosz és Ephialtész, Alóeusz (vagy pedig Poszeidón) és Iphimédeia ikergyermekei. A félelmetes tempóban növekedõ két fiú azt tervezte, hogy az Olümposzra ráteszi az Ossza-hegyet, s erre a Péleiont, és így eljutnak az egekbe. Apollón azonban megölte õket, mielõtt tervüket valóra válthatták volna (Odüsszeia XI 315; Platón: Lakoma 190B–C; Lukianosz: Kharón 3,494; Hyginius: Fabulæ 28; Bábel tornyával párhuzamban: Philón: De confusione linguarum 4–5; Órigenész: Contra Celsum IV 21). Szidóni Antipatrosz (DL VII 29; i. e. II. sz.) a sztoikus Zénónnal, Attikosz (fr. 2, 45–7) Platónnal, Ovidius (Fasti I 305–8) az emberiség egészével kapcsolatban él ugyanezzel az összehasonlítással.
391a
5
10
178 15
20
25 391b
A VILÁGREND
megismerte, s az isteni dolgokat a lélek isteni szemével megragadta – és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta.4 Mindez pedig azért esett meg vele, mert a birtokában lévõ értékeket irigység nélkül – amennyire lehetséges volt – mindeneknek tovább szándékozta adni. Ezért azok felett, akik valamely vidék természetrajzát készítették el nagy buzgalommal vagy egy város képét, folyó nagyságát, hegy szépségét ecsetelték – ilyesféléket már papírra vetett néhány író: egyesek az Osszáról, mások a Nüsszáról beszéltek, ismét mások pedig a kórükoszi barlangról,5 vagy éppenséggel akármirõl a rész szerint való dolgok közül, amibe csak belebotlottak – mindezek felett csak szánakozhatunk kisszerûségük miatt, mert akármilyen közönséges tárgy bámulatba ejtette õket, és kicsinyes vizsgálódásaik közben azt gondolták, nagyot visznek véghez. Ez pedig azért esik meg velük, mert képtelenek a különb dolgok szemléletére – gondolok itt a világrendre, s a világrenden belül a legnagyobb dolgokra.6 Hiszen, miután figyelmüket igazán ezekre irányították, soha a többi dolgok közül semmit meg nem csodálnának, hanem minden egyéb apróságnak és eme tárgyak magasabbrendûségéhez mérten semmire sem érdemesnek tûnne õnekik. Szóljunk hát mi, és amennyire elérhetõ, elmélkedjünk mindezen dolgokról a teológia szemszögébõl,7 hogy miként is állnak 4 A lélek repüléséhez vö. R. M. Jones: „Posidonius and the Flight of the mind”, Classical Philology 21 (1926), 97–113; E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational. Berkeley (Calif.), The University of California Press, 1951, 135–78; C. Colpe: „Die ’Himmelreise der Seele’ als philosophie- und religionsgeshichtliches Problem”, in U. Bianchi (szerk.): The Origins of Gnosticism. Leiden, Brill, 1967, 85–104; H. Koller: „Jenseitsreise der Philosophen”, Asiatische Studien 27 (1973), 35–57; és különösen A.-J. Festugière: Le dieu cosmique. Paris, Société d’Édition ’Les Belles Lettres’, 1951, 441–459, kül. 444 skk. A motívum szinte egyidõs a görög filozófia történetével (lásd Parmenidész, 28 B1 DK), de különösen népszerû a késõ hellenisztikus, kora római korban: lásd Philón: De opificione mundi 69–71; De aeternitate mundi 63k; De specialibus legibus 36 skk; a Corpus Hermeticum V 5-ben; Türoszi Maximosznál XI 10; XVI 6; vö. kül. Seneca: Quaestiones naturales I præf., 7–13. Sejtésem szerint a téma Arisztotelész A filozófiáról c. mûvébõl származik, és benne Arisztotelész hasonlóan formálja át Platón Phaidroszbeli képét (246a skk), mint teszi azt a Barlang-hasonlattal (Platón: Állam VII 514a skk; vö. Arisztotelész: A filozófiáról fr. 13a RUW), vagy a Nap-hasonlattal (Állam VI 506d skk, vö. Arisztotelész: A lélek III 5). 5 Pánnak és a nimfáknak szentelt barlang – méghozzá Sztrabón és Pauszaniász szerint a legszebb a maga nemében – Delphoi közelében, az Ossza déli lejtõjén. 6 A koszmosz kifejezés alapjelentései: „rend”, „szerkezet”, „dísz”, „ékesség”. Platón és Arisztotelész írásaiban már minden további nélkül szerepel a rendezett egészként felfogott fizikai világ megnevezéseként – ezt a használatát adjuk vissza kötetünkben a „világrend” szóval. 7 Vö. Alkinoosz: Didaszkalikosz III 4.
A VILÁGREND
179
természet, elhelyezkedés és mozgás tekintetében. Úgy illik pedig, véleményem szerint, hogy Te is, fejedelmek legkiválóbbika, kísérd figyelemmel a legnagyobb dolgokkal kapcsolatos vizsgálódást, s a filozófia se irányítsa figyelmét holmi hitványságokra, hanem efféle ajándékokkal tisztelje meg a legkiválóbbakat.8
5
2. fejezet Nos tehát a világrend az égbolt és a Föld, valamint az általuk tartalmazott természetek együttese.9 Másféle értelemben is mondjuk azt, hogy „világrend”: értjük a dolgok összességének rendjére és elrendezésére is, amelyet isten õriz meg, istenért marad fenn.10 Ennek középpontja pedig, mely mozdulatlan és szilárdan áll, az élethordozó Földnek jutott osztályrészéül, aki mindenféle élõlények otthona és anyja. Felsõbb szeletét pedig – melyet egészében és mindenfelé a legfelsõbb vidék határol, és amely istenek lakóhelye – égboltnak nevezik. Ez pedig isteni testekkel van tele, melyeket csillagoknak szoktunk nevezni, örökkévaló mozgással mozog, és mindükkel együtt egyetlen körforgással és keringéssel pihenés nélkül kartáncot lejt mindörökké. Az egész égboltnak és világrendnek is, mivel gömb alakú és – mint mondottam – folyamatosan mozog, szükségképpen két mozdulatlan pontja van egymással szemközt – akárcsak az esztergán forgó gömbnek11 –, melyek szilárdan egy helyben állnak, és közrefogják az egész gömböt, s amelyek körül az egész test pörög. Ezeket pólusoknak hívják. Ha elgondolunk egy rajtuk keresztül fektetett összekötõ egyenest 8 Vö. Plutarkhosz: De tranquillitate animi 472e = Arisztotelész fr. 664 (Levél Antipatroszhoz). 9 Ezt az elsõ definíciót egyes források Khrüszipposznak, illetve Poszeidóniosznak tulajdonítják. G. Reale (Aristotele: Trattato sul cosmo per Alessandro. Napoli, Loffredo, 1974) az arisztotelészi eredet mellett érvel (202.2), P. Moraux („Die Schrift von der Welt”, in Der Aristotelismus bei den Griechen von Andronikos bis Alexander von Aphrodisias. Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1984, vol. II.) szerint pedig a definíció elég semleges ahhoz, hogy akár a Sztoa is kölcsönözhette máshonnan. 10 Vö. alább, 397b14–15. 11 Gyakori filozófiai hasonlat a világ alakjára (Empedoklész, 31 B27, 4 DK; Platón: Timaiosz 33B; Arisztotelész: Az égbolt II 4, 287b14–8; Philón: Quis rererum divinarum heres 228; Scholia ad Arati ’Phaenomena’ 529. p. 442,24–26, Maas), mozgására (Vitruvius: De architectura IX 1,2); Platónnál az intellektus mozgására (Törvények X 898A–B), illetve a Föld alakjára (Hérodotosz, IV 36).
10
15
20
25
