Csomorkány Tabán
Anyanyelve: vásárhelyi magyar – A vásárhelyi beszéd hangzása 1900-1970 között –
Hódmezővásárhely, 2007.
A szerző ezúton is köszöni adatközlőinek: Földesiné Farkas Jolánnak, Kissné Földesi Rózsának, Kiss Bálintnak és Kiss Ernőnek a munkájához nyújtott segítséget. Köszöni Kristóné Fábián Ilona készséges szakmai tanácsát, valamint Fülöpné Rákos Éva technikai segítségét.
A külső borítón Plohn József 1900-as években készült képe látható. A fénykép a Tornyai János Múzeum tulajdona.
2
Imre Rozália emlékének
3
Cél Korszakunkban, a 21. század elején egyre kevesebben beszélnek tájszólással (nyelvjárásban, dialektusban, tájnyelven). Szülővárosomban, Vásárhelyen is. Hogy félreértés ne legyen: ez a Vásárhely nem Marosvásárhely, nem Kézdivásárhely, nem Torontálvásárhely, hanem Hódmezővásárhely. Aki idevalósi, sose mondja – hacsak elkerülheti – másképp, csak így: Vásárhely. Mintha üvegcseréppel dörzsölnék a hátát, ha azt hallja, hogy Hódmező… Ugyan mit szólnánk hozzá, ha Dankó Pista híres – lokálpatrióta büszkeségünket máig dagasztó nótáját valaki így danolná: „Hódmezői sétatéren Béla cigány muzsikál”? Még rá gondolni is rossz. Az „egyre kevesebben beszélik” nem bizonyosan az iskolázottság avagy a műveltség növekedésének tanújele. Különösen akkor támadhat kételyünk, ha észrevesszük a köz- és felsőoktatásban eltöltött évek növekvő
számával
ellentétben
álló
beszéd-
és
viselkedésbeli
elbunkósodás szemet szúró jeleit. Láttunk már, sőt mostanában is látunk olyat, hogy kihalóban lévő társadalmi jelenségek újraélednek. Legfeltűnőbb példa erre a ruhaviseleti divat forgandósága. Már eleink is tudták, hogy „a divatot hordóba rakják, és ha megtelik, fölfordítják”. Sokszor a halottak is föltámadnak: Jó néhány év óta az írek ráeszmélnek, hogy van nekik egy koporsóba zárt ősi kelta gaelic nyelvük, nem muszáj nekik angolul beszélni. Megtanulják és beszélik, sőt
harcolnak
érte,
hogy
huszonegyedik
elfogadtassák az Európai Unióban is. 4
hivatalos
nyelvként
A walesiek, Arany János balladabeli bárdjainak utódai, megsértődnek, ha leangolozzák őket, és családi körben csak őseik cymri (ejtsd: kimri) nyelvét beszélik, sőt rádióban, újságjaikban is használják. A fejezetcímnek írt cél talán már sejthető, bár még félreérthető. Szó sincs róla, mintha e sorok írója azt a délibábos célt tűzte volna ki, hogy ráveszi földijeit, indítsanak mozgalmat a vásárhelyi nyelv hivatalossá tételéért, vagy hogy a Rádió 7-ben, vagy a VTV-ben a bemondók úgy beszéljenek, mint Bibó Lajos subásai. Nem vagyok sem Csokán tanító úr, sem sumerológus, sem szittya. A cél egyszerű és szerény: aki kíváncsi rá, milyen volt nagyapáink, szépanyáink beszéde, az ismerhesse meg annak az irodalmitól (köznyelvitől)
eltérő
szabályait,
jellegzetességeit.
És
ha
kedve
szottyanna rá, tanulhassa is meg beszélni. Ha a Green Peace-esek – adassék tisztelet nekik – harakirit követnek el, ha egy rovarfajt (még ha lázterjesztő is) a kipusztulás réme fenyeget, akkor talán nem nagyobb donkihotizmus egy tájnyelv falevélkénti lepréselése, hogy legalább emlékbe eltegyük, hogy szépségében és az emlékekben, amiket fölidéz, a múlttá váltat jelenként föligézve gyönyörködhessünk. Ennek érdekében írásom műfaja nem nyelvtudományi dolgozat. Az olvasó csak olyan nyelvtani fogalmakkal, szakszavakkal fog találkozni, amiket már az általános iskolában megtanulhatott, ha jó magyartanára volt, maga pedig nem volt iskolakerülő. A nyelvtudósok hadd mosolyogjanak lenézően, nem számít. Summa summárum: a cél az, hogy az olvasó megértse és elhiggye azt, amit 5
nekünk hajdan a szegedi egyetemen Mészöly Gedeon és Nyíri Antal professzor úr a lelkünkre kötött: a tájnyelv érték, gazdagítja az egyetemes magyar nyelvet, családi körben beszéljetek tájszólásban! Az ö-ző nyelvjárásokról (nem csak a vásárhelyi ilyen) szólván pedig úgy vélekedtek, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha a magyar irodalmi nyelv évszázadokig tartó kiformálódása végén nem az északkelet magyarság győzedelmeskedik. E győzelem egyfelől diadal, hiszen az irodalmi- és ezzel a köznyelv – egységes volta a nemzeti művelődés (Kármán József szavával: csinosodás) alapfeltétele. Másrészt azonban – ez esetben – szerencsétlenség is, mert így a magánhangzók között túlságosan nagy az e aránya. Ez pedig részben monotóniát szül, részben – esetenként – komikumot. Ennek „köszönhetjük”, hogy idegen ajkúak kecskemekegésszerűnek hallják (a rosszindulatúak csúfolják) a magyar nyelvet. Valljuk be, van benne valami. A megengedhetetlen; teljesíthetetlen, szeretetteljesen stb szavaink aligha nevezhetők olyan melodikusnak, mint pl. az olasz innamorato, „sul mare lucica”, „La donna e mobile” stb. De ezen már nincs mit segíteni. Legföljebb a mindkét alakban „akadémiailag” jóváhagyott föl/fel igekötő, a fönt/fent határozószó, a csend/csönd főnév helyes megválasztásával javíthatunk rajta, és nem mondunk (írunk) felmentek-et fölmentek helyett. És nem hamisítjuk meg Ady verseit sem, aki nem „Felszállott”, hanem „Fölszállott a pává”-t írt, nem fel-feldobott követ, hanem föl-földobott követ. De ez már más lapra tartozik. Mi maradjunk meg a föntebb kijelölt csapáson.
6
Aki viszont nem akar vásárhelyi magyarul beszélni, az ne tegye: nem erőszak a disznótor. Nincs annál borzalmasabb, mint a hibás ö-zést hallani. A velünkbéliek még emlékezhetnek a különben kiváló rendező, Szinetár Miklós Rózsa Sándor filmjére, amit a Szegedi Szabadtéri Játékok idején hakniban csaptak össze. Csak véletlenül került jó helyre az ö, Oszter Sándor és a többiek szájában. Pedig csak oda kellett volna hívni egy gyevi halászt, hogy mondja előre a szöveget. Hitvány trehányság volt, amit csináltak. A beszéd úgy hangzott, mint amikor üvegcserepet csikorgatnak. Móricz Zsigmond vette a fáradságot, és regénye szövegét fejezetenként küldte el Bálint Sándornak, hogy javítsa ki igazi szögediesre. A nyomda rosszvoltából még így is maradt benne hiba. Szinetáréknak már nem volt fontos az anyanyelviek érzékenysége. De ne háborgassuk a múltat. Arra is ügyelni kell, hogy csak olyanok társaságában használjuk anyanyelvünket, akiket ez nem idegesít. Az ilyenek fülében a beszédünk mesterkéltnek hat, minket meg különcöknek tüntet föl. Mint ahogy a mi szüleink is megrótták, leszólták azokat, akik néhány heti pesti tartózkodás, vagy négy gimnáziumi osztály elvégzése után már szégyellték anyanyelvüket, és elkezdtek mekegni. Lucifer, „a tagadás ősi szelleme” a fenti célkifejtésnek kapásból ellentmondhat. Hiszen elegendő arra rámutatnia, hogy világszerte növekszik az angol nyelv uralma. Sokan úgy tartják, még a nagy nyelveknek:
franciának,
németnek
is
előbb-utóbb
befellegzik.
Lehetséges, hogy ez az „őrizzük meg vásárhelyi anyanyelvünket” cél lesajnálnivaló ábránd. Majd elválik. Qui vivra verra. 7
Mi is hát az az anyanyelv? Némelyik hivatal nagyon kíváncsi az ügyfél anyanyelvére. A rubrika kitalálója számára az már megfizetetlennek számító túlmunka lett volna, hogy jól meggondolja, mit is kérdez… Ebbe a rubrikába ugyanis nem az anyanyelvét írja be a csinovnyik a megszeppent paciensének, hanem azt az irodalmi (köz-) nyelvet, amit az illető az iskolában megtanult. Bizonyítékul – egyúttal kultúrhistóriai csemegeként – álljon itt egy hivatalos okmány: a református elemi népiskolai Értesítő könyvecske (bolti ára 26 fillér) 3. oldalának betűhív másolata. ÁLTALÁNOS ADATOK. 1. A tanuló családi és keresztneve: Kiss Ernő 2. Születéshelye: Magyar -ország, Hódmezővásárhely község, 3. Születési éve: 1935, márc. hónapja, napja: 15. 4. Vallása: református 5. Beoltatott: ……….. évben, 6. Újraoltatott: ……… évben, 7. Járt-e óvodába s hány évig? 3. 8. A tanuló anyanyelve: magyar 9. Ezenkívül mely nyelven beszél? 10. A tanuló atyjának (anyjának, gyámjának) családi és keresztneve: Kiss Bálint – Szél Jusztina 11. A szülők (gyám) foglalkozása: kőműves s. 8
/: Pál ú. 24. a sz.:/ Kelt Hmvhely 1941. évi dec. hó 12. Lencse Andor tanító (igazgató-tanító.) Históriai és nyelvtörténeti aspektusból egyaránt tanulságosak a borító belső oldalára nyomtatott „Jó tanácsok e könyvecske gazdájának.” Tudván, hogy az Olvasó türelmének is van határa, ebből csak egy részletet idézünk: „Lelkünket és testünket tehát egyaránt gondoznunk kell. Kerülni kell a hazugságot, esküdést, káromkodást, illetlen beszédet, amelyek szívünket, lelkünket beszennyező bűnök, amelyekért az Isten előbb-utóbb megbüntet. De éppúgy vigyáznunk kell testünk tisztaságára és egészségére is. Ehhez a legfontosabb a tiszta levegő, a tiszta víz és a mértékletes életmód. Evégből sem a lakásban, sem annak környékén olyan dolgokat megtűrni nem szabad, amelyek rossz szagot terjesztenek, tehát a levegőt rotnják. Gyakran kell a lakószobát szellőztetni, hogy a külső levegő felfrissítse, megtisztítsa. A testet, a ruhát pedig tiszta vízzel,
szappannal
kell
megtisztítani
a
rátapadt
piszoktól.
A
szeszesitaltól, a dohányzástól a gyermeknek tartózkodni kell, mert megmérgezi gyenge szervezetét s elbutítja elméjét. Ahol ragadós betegségben szenvedő gyermek, vagy felnőtt van, oda gyermeknek menni nem szabad, mert nem tud kellően vigyázni magára s ő is beleesik a súlyos betegségbe. Isten azért adta az ép elmét, hogy az ő drága adományait, testünket, lelkünket megóvjuk minden veszedelemtől. 9
Igen ragadós betegségek: a tüdővész, a vörheny, a vereshimlő, a roncsoló toroklob, a szamárköhögés. Az ilyen betegeknek a köhögése, köpése is beszennyezi a levegőt. Egészségesek köpködése is undorító s betegséget okoz. Rendes, illemtudó gyermek, úgyszintén felnőtt is, ha köhög, zsebkendőjével befedi a száját s különösen a szobában nem köpköd.” „Mais retournons á nos moutons” – „De térjünk vissza juhainkhoz”. – ahogy Rabelais tanácsolja. Anyanyelvünk az, amit a szűkebb és tágabb családunkban, gyermeki környezetünkben megtanultunk. Ez vésődik be elménk végső elborulásáig agysejtjeinkbe, ez teremti meg hangképző szerveink (artikulációs bázisunk) beidegződését, még pedig olyan hihetetlenül maradandó módon, hogy később, ha a szükség úgy hozza, csak igen nagy erőkifejtéssel – néha még azzal sem – leszünk képesek hangképzésünk, hanglejtésünk (beszéddallamunk) módosítására vagy megváltoztatására. Sokan vannak még, akik hallották beszélni a 20. század nagy magyar költőjét, Illyés Gyulát. Ő nemcsak magyarul, hanem több idegen nyelven is szépen beszélt – franciául egészen kiválóan - , ám az első szótagbeli e hangot élete fogytáig csak mezőföldiesen bírta kiejteni, ami a mi fülünkben úgy hangzik, mintha á-t mondana: Kászthely. Gyönki gimnazista korában már elkezdte bünhődését anyanyelve miatt. A Puszták népében így vall erről. „A végzet egy mértanórán ért utól. Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában 10
néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban. A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár. – Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?” – A bé és áff pontok között, – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem. – Nem áff, hanem eff. – Igenis. – Mondd ki, hogy eff. – Áff, – mondtam tisztán és félreérthetetlenül. – Nem áff! Mondd, ahogy kell. Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t, hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mis is nevettünk az ő szavain. – No mondd hát. Nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet. – Mi lesz?
11
– Áff, – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött. – Hová való vagy? – kérdezte a tanár. Nem válaszoltam. – Pusztai! – kiáltotta valaki. – Bregócs. Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére. A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok? – Holnapra megtanulod a rendes kiejtést, – mondta kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz. Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alájárva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam. Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben. Az óra előtt nem jelentkeztem s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az ég-világon semmi sem jött ki a számon. Elég hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult s kiutasított az osztályból. Nem 12
emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud”, - valami ilyesmit mondhatott – „nincs helye az iskolában”. Az anyanyelvi hangképzés makacs berögződésére fölhozunk még két példát, de zárójelben, hogy az angolul vagy oroszul nem beszélők ezt a részt átugorhassák. [G.B. Shaw Pygmalionában Higgins professzornak igencsak meggyűlt a baja, mire Liza Doolittle-t le bírta szoktatni erről a Lisson Grove-i anyanyelvi kiejtésről: „Ow, eez yə-ooa san is e? Wal, fewd dan y’ də-ooty bawmz a mather should, eed now better to spawl a pore gel’s flahrzn than ran awy athat pyin. Will ye-oo py me f’them?” A következő példa arról tesz bizonyságot, hogy a Világ Dolgozóinak Nagy Vezére, a Bölcs Sztálin, aki – mint a legtöbb neofita – oroszabb szeretett volna lenni az oroszoknál, még 70 éves korában is az anyanyelvi kemény kartvéli kiejtéssel beszélt oroszul – ám nyelvtanilag hibátlanul. Szolzsenyicin V kruge pervom című regényéből citálunk néhány
mondatot,
amit
Sztálin
a
zabráló
tömeggyilkos
belügyminiszterének, Abakumovnak mond: „Ҳарашё, ҳарашё, значит, ты считаешь – нэдовольные еще есть в народе? А вот мне говорят – нэт больши нэдовольныx, все, кто голосует за – всэ довольны. А? Пàлитическая слепота. – Нада усилить нàблюдение за настроениями студентов! Нада выкорчевывать нэ по адиночке – а целыми группами. И нада 13
переходить нà полную меру... двадцать пять лет, а нэ десять. Десять – это школа, а нэ тюрьма! Это школьникам можно по десять. А у кого усы пробиваются – двадцать пять! Мàладые! Дà-живут! – Скоро будет много вам работы, Абакумов...Будем йищè один раз тàкое мероприятие проводить, кàк в тридцать седьмом. Перед бàльшой войной бà-льшая нужна и чистка.”] A bizonyítékok koronáját tegye föl a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor. Köztudomású, hogy a Szülőföldemen-t Kiskunfélegyházán írta: „Ez a város születésem helye” – itt tanult meg magyarul. Ö-ző magyarul. István öccsét sem Pistikének becézik, hanem úgy, mint Vásárhelyen is: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?” Még irigyei, sőt megölő ellenségei sem vádolták azzal, hogy nem tud rímelni. Verseiben több a tiszta rím, mint az asszonánc. De tessék odahallgatni a Távolból befejező strófájára: „Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse- - „ Mást hallott a füle, mint amit a tolla leírt: „Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szöröncse- -„ Az anyanyelvi ejtésmód „tudat alól” visszaszállt a nyelvére. Akinek ez túlságosan délibábosnak tűnő állítás, az legyen szíves, vizsgálja meg gondosan a János vitéz asszonáncait. Ha van hallása, érdekes fölfedezéseket tehet…
14
Mit akarunk ezzel az 1900-1970-es időhatárral? A 20. század nagy nyelvtudósától, a genfi Ferdinand de Saussure-től (ejtsd:
Szoszűr)
azt
tanultuk
meg,
hogy
a
nyelv(-használat)
különféleségeiben nem a földrajzi tényező a döntő: „Mi okozza ezeket az eltéréseket? Ha azt hisszük, hogy kizárólag a tér, tévedünk. Ez önmagában semmiféle hatást sem tud a nyelvre tenni. A F-ről jött telepesek F’-en való partraszállásuk utáni napon pontosan ugyanazt a nyelvet
beszélték,
mint
az
azt
megelőzőn.
Az
időtényezőről
megfeledkezünk, mivel az kevésbé konkrét, mint a tér; pedig valójában tőle függ a nyelvi elkülönülés. A földrajzi különféleségeket időbeli különféleségekre kell lefordítani. Mint ahogy a köbtartalmat nem lehet a felszín után megítélni, hanem csak egy harmadik dimenziónak, a mélységnek a segítségével, ugyanígy a földrajzi különbség sémája is csak akkor lesz teljes, ha az időbe kivetítjük.” Az elmúlt évszázad 70 esztendejének kiválasztását több ok is aládúcolja. - Ezt ismerjük igazán, hiszen szépapáink beszédét nem őrzi hangszalag, sőt a nyelvtudósok, etnográfusok sem tartották fontosnak, vagy nem jutott rá idejük, hogy beszédmódjukat leírják. Török Károly tudós földinket inkább a folklór megörökítése foglalkoztatta. Kiss Lajos atyánk, Bibó Lajos jeles írónk novellában, regényben tájnyelvükön beszéltették vásárhelyi alakjaikat, ám őket nem elsősorban a beszéd nyelvi sajátszerűsége érdekelte. Kiss Lajosnak azonban – a nagy munkáin kívül – köszönhetünk bőséges tájszói jegyzékeket is.
15
– A történelem úgy hozta, hogy Hódmezővásárhely, a középkori oppidum, a török hódoltságbeli khász-birtok, a későbbi nagy mezőváros, a Kádár-korabeli „ipari-agrár” város egyre népesebb lett. A betelepülő szerbeket, szlovákokat, németeket, zsidókat, a néhány görög családot nyelvhasználatukban teljesen asszimilálta. – A városnak és határának településszerkezete, lakosságának összetétele nagyjából az 1970-es időhatárnál változott meg annyira, hogy a vásárhelyi beszédmód egyre kisebb átmérőjű körökre szorult vissza. Ennek két oka volt: 1. A mezőgazdálkodás erőszakos átalakítása (állami gazdaságok, téeszek) a kiterjedt tanyavilágot elsorvasztotta. Korábban a 60 ezerből mintegy 20 ezer vásárhelyi tanyán élt. 2. Az ipari üzemek alapítása jelentős számú szakmunkás és szakértelmiségi idetelepülésével járt. Ők félig-meddig átvették az itteni beszédmódot, többségük azonban megtartotta korábbi nyelvhasználatát. Az 1900-1970 közötti beszédmód általános jellemzése A fentebb említett régi településszerkezetet nagy általánosságban az jellemezte, hogy a gazdálkodók jó részének volt egy tanyája, a városban pedig egy háza. Az öreg gazdáék laktak a városban, a módosabbak gyerekei innen jártak iskolába. A tanyán élők gyerekeinek többsége azonban a tanyai iskolákba járt. Az Eötvösnek,
Trefortnak köszönhető kötelező
népoktatásnak
természetes következménye az anyanyelv fokozatos elszíneződése, körének kitágulása az irodalmi (köz-)nyelv tartománya határáig. Ez
16
részben az ejtésmód változataihoz vezetett, másrészt a szókincset gazdagította. Ugyanilyen hatása volt a templomba járásnak is. A beszédmód oldaláról ez azzal járt, hogy az ö-zés – amint később a maga helyén erről még szó lesz – bizonyos szavakban észrevétlenül bilingvissé: az ö-s és az e-s ejtésváltozatot egyenjogúan elfogadóvá lett. Bár nem azonos mértékű, de hasonló következményekkel járt a 19. század második harmadától fölgyorsuló iramú polgárosodás. Ez a társadalom rétegződését, vele a nyelvhasználat differenciálódását és e hatások szétsugárzását eredményezte. E folyamatot erősítette az általános katonai szolgálat, továbbá az újságolvasás, majd – szűk körben – a rádióhallgatás, a mozizás, továbbá a Nyári Színkör (faszínház) előadásainak látogatása. Ezek a társadalmi-kulturális folyamatok különösen figyelemre méltó hatással voltak az éneklés és a dalolás zenei és szóejtési tartalmára, illetve módjára. A folklór (népmese, népdal) jóformán a tanyavilágba szorult vissza. A városban néha (fosztókában) még mondtak betyár- és kísértethistóriákat,
boszorkányoskodást
(tehénmegrontás),
holdkórosokról ijesztő eseteket, de mesét már nem. Népdalokat a tanyavilágban Péczely Attilának még sikerült gyűjtenie, de daloláskor – a katonanótákat leszámítva – a magyarnóta, műdal, operettdal már többségbe került a nótarepertoárban. Itt egy különleges szociális jelenség is megfigyelhető. Általánosnak mondható társadalmi törvény, hogy az idősebb nemzedék ragaszkodik a régihez, a fiatalabb hozza az újat. A dalolást illetően viszont megfordult a helyzet. A 30-as évek vége felé az iskolás – különösen a polgárista és a gimnazista fiatalok egyre több 17
népdalt fújtak, az idősebbek meg szinte kizárólag a magyarnótához, operettdalhoz ragaszkodtak. Ez volt jellemző a beat-korszak eljöveteléig. Ekkortól ismét fordult a kocka. Mi több: a fiatalok körében a közös dalolás ritkaságszámba megy. Ami a dolog nyelvi oldalát illeti, ott az a helyzet, hogy a templomi éneklésben már nyilván korábban is, de az általunk tárgyalt időszakban ö-zés nem volt. Úgy ejtették a szavakat, ahogy az Énekes könyvben írva volt. Daláláskor a kétféle ejtésmód keveredett. A magyar nótákat, műdalokat jobbára a köznyelvi kiejtésmódban danolták. A kizárólag övel dalolt nóták közül az egyiket a hátoldalon közöljük, kottástul, a másikat ide írjuk. Az I. világháború idején a laza erkölcsű, vérükkel nem bíró katonafeleségeket csúfolták vele: „Húzd rá cigány, kapom a segélyt, Isten az uram haza në segéld! Mer ha az uramat hazasegítöd, Möglátja a zabi gyerököt.” (Példa az erkölcs történelemfüggő változó voltára…) A nyelvmódosulás sokágú folyójából most a jövevényszavak bővülésén tartunk seregszámlát. Csak a széles körben (nem egy-egy szűkebb szakterületen) használt jövevényszavakat szálazzuk szét. Jövevényszavaink tulajdonképpen a Történelem nevű folyamból való beszédes kavicsok. Szerencsés földrajzi adottsága Árpád-szerezte hazánknak, hogy jövevényszavaink közt vannak dunakavicsok, tiszai, marosi homokszemek. Délről folyó ugyan nem jött, onnan meg a szél hozta a török, szerb szavakat. 18
Köztük – a dualizmusnak köszönhetően – a német eredetűek alkotják a többséget. Így a katonák a k.u.k. hadseregbeli szolgálatból hozták a hapták (Habt Acht!), curikk (Zurick) forverc (Vorwärz?), faszol (fassen), egrecéroz (exerzieren), reszkíroz (riskieren), zupa (Suppe) stb. szavakat. A nők körében is használt cugehőr (Zugehörigeit), drukkol=hímzés előnyomása (drucken), dajerol (dauer), sparhet (Sparherd), coff (Zopf), hercig (herzig), strimfli (Strumpf), húzentróger (Hosenträger), zokni (Socke), koszt (Kost). A babot paszírozzák (passieren), ami ízlik, az smakkol (schmecken). A cipőt sem tisztítják már, hanem pucolják (putzen), a csizmát viszont subickolják (Schuhwix), és nem tréfálnak, hanem viccelnek (witzeln). A kártyajáték is megkívánja a nájmódit: „Gyerünk ki a farbával (Farben, bekennen Farbe = színre színt), „Van ëgy béla bezec” (besetzt) = király, fölső, alsó; és lehet tromfolni (Trumpf). A szeszélyeskedő raplis (Rappel). Fájdalom, a srég (sräg) már feledésbe borította a rézsút szót. „Srégen átal laknak Terjékék.” A rézsút tehát ugyan arra a sorsra jutott, mint a régi magyar nyelvben a verő (kalapács), a sütő (pék), a kaszab (mészáros) stb. Főképp a női divattal jönnek a francia szavak: otkolony (eau de Cologne), rúzs (rouge), púder (poudre) stb., de a bútorválaszték bővülésével is: sezlon (chaise longe), rekamér (recamière). Sőt – érdekes! – a süsü (chi-chi) is francia divatszó. A kártyajáték itt is vonzó mágnes: preferánc (preference), passzol (passer), az adu mindent üt (à tout), de lehet kiaduttolni is.
19
A katonák szuronya bajnét (bayonette), az egyik altiszt káplár (caporal), a baka már neki is szalutál (salut). Az udvarias bocsánatkérés a pardon (pardonnez mois!), a búcsú agyő (adieu). A faszínházban imádjuk a bonvivánt (bon-vivant). Főképpen a mozi hozza az angol szavakat: film (film), sztár (star), kobboj (cowboy), gengszter (gangster), handzsupp (Hands up!), kolt (Colt), levorvel (revolver). A sportolás (főképp annak nézése) terjeszti el a henc (hands), opszájd (off-side), kolner (corner), bekk (back), half (half) stb. szavakat. A technikai fejlődéssel jön a nájlon (nylon), relé (relay), televízió (television). Az 50-es évek kényszerű divatja a lódenkabát (loden). Az olasz nyelv gyéren csöppentett be egy-két szót: primadonna, tombola, ultimo, ultizik. Érdekes karriert futott be a digo. A szegedi nagy árvíz után itt dolgozó olasz munkásokat csúfolták először így, mert gyakran hallották tőlük ezt a szót. Nem csoda, hiszen észak-olasz nyelvjárásban ez a dico = mondom megfelelője. (Nálunk is vannak olyanok, akiknek minden mondatukban van legalább egy, de néha két aszongya is…). Az I. világháború olasz harcterén, a Tagliamento-nál szenvedő atyáink már a szemben álló lövészárkok katonáit hívták így. A Kádár-korban ért föl a csúcsra a szó, amikor egyes leányzók – miért, miért nem – elkezdtek digózni… A görög-latin jövevényszavak új rétege főképp az orvoslás néporvoslássá válásával vastagodott meg. Már mindenki használta az infulenza, inekció, infartus, mögoperálták stb. szavakat – némi kiejtésbeli lapszus nem tett betegebbé senkit. 20
Nagy bajt
okozott, ha az idegen szavak sznob
használata
tudatlansággal párosult. Ilyenkor ízlelhettünk meg ilyen finom nyelvi csemegéket: ad hoc helyett ad hopp-ot, ad acta tették helyett ad actára tették-et hallva csak a markunkba kuncoghattunk, mert a sznob sértődékeny is. Külön korszakai vannak az orosz és az ukrán szavak bejövetelének. A 150 éves török járom nem hagyott itt annyi szót, mint az idéglenes itt tartózkodás, no meg a vele hozott rendszer. Már a két világháború közt ismerős volt a bolseviki, a Cseka, kolhoz. Ide kapcsolódik a csajka kettős arculata. A szó egyik nyelvtudós szerint a német Schale, a másik szerint a szlovák kalka leszármazottja. Mint a katonai fölszerelés talán legfontosabb részének, tiszteletre méltó hangzása volt. Ám a háború vége felé fölvett egy félelmetes jelentést is: egyesek azzal rémítgették a népet, hogy ha az oroszok bejönnek, olyan világ lesz, hogy nem otthon főzünk, hanem majd csajkával állunk sorba a zupáért… A háború idején lett ismerőssé a Rata (vadászgéptípus), a Sztalin-orgona (a Katyusa aknavető magyar elnevezése) és a Gépéú (Goszudarsztvennoje Politicseszkoje Upravlényije). A sokezer kilométeren idáig eljutó nyomorult, kiéhezett, mámorra és nőre, no meg hadizsákmányra vágyakozó katonák gyorsan elterjesztették a rémült vásárhelyieknek félelmetesen hangzó szavakat: sztoj, szoldát, muzsik (férfi), zabrál, davaj csaszi, pasli, gyévuska, bárisnya („Bárisnya, bárisnya kak tyibja zváty?). Persze akkor is, mint a németek bevonulásakor, voltak olyan magyar bárisnyák, akikkel nem kellett sokat erőszakoskodni, de nem ez volt a többség, aki áldozatul esett. Capcarap, kaput, ruszki, nyemecki, zsena, 21
nyeponyemáju,
dokument,
jeszty,
nyicsevo
-
ezek
voltak
a
leggyakoribbak, a gyerekek is könnyen megtanulták őket. Még egy gúnyolódó dalt is, a Katyusa dallamára: „Nyema kléba, nyema kukuruza / Nyema jajca, nyema moloka”. Ez nyilván a honi állapotokra vonatkozott, hiszen azt panaszolja, hogy nincs kenyér, se kukorica, se tojás, se tej… Van néhány érdekes történetű orosz jövevényszó. A tovarisnak semmi köze semmiféle elvhez (a magyar elvtárs az 1830-as években gyártott nyelvújítási szó), ugyanolyan régi, századok óta ismert, mint a pajtás a kuruc dalainkban. (A „Puszta néma táj, rajta út se visz” kezdetű románcot már a háború idején is danolták nálunk. Abban is szerepel: „Ty taváris moj, igyi k bátyuske / Peredáj paklon rádnoj mátuske” stb.) A szavak nem bűnösek fölhasználóik politikai szándékaiban. Ahogy a német Erika virágnév se tehet a nácik kedvteléseiről. A Sztalin által ránk kényszerített új rendszer persze nyelvi téren is kiváltotta az ellenállást. Már 45-ben megszületett egy félorosz rigmus: „Davaj, davaj, jobb vót tavaly / Még nem voltak davajok, nem vótak itt nagy bajok”. A tavarishoz hasonló sorsú a huligán, különben angol (hooligan) szó, amit a szovjet sajtóból vettek át Kádárék, azt bizonygatván, hogy 56-ot a „hőzöngő huligánok” csinálták. A Rákosi-Kádár korban terjedt el a putnyik (szputnyik) sztahanovista, kombájn (szintén angol eredetű), pufajka (fufájka), usánka, káder (korábban csak a katonai nyelvben használták), komiszár stb. A néphumor itt is föl-fölragyogott: Ha
22
társaságban sokat beszélt valaki, azt mondták: „Doszta propaganda, davaj muzika!” Légyszám, ímbé jöttünk, serge talpon (A gyermeki anyanyelv és a nemzeti nyelv viszonya) Kiss Ernő – hétköznapi nevén Ernec – jó adatközlőnek bizonyult. Készségesnek is, hiszen szögrül-végrül rokon. Értesítő könyvecskéjét láttuk már. Ő mesélte el, hogyan ment végbe a vásárhelyi anyanyelve ütközése, majd fokozatos köznyelvi bővülése az óvoda és az iskola nyelvi közegében. Kisgyerekként már találkozott érthetetlen, sőt félelmetes szavakkal is. Az apja gyakran küldte el a trafikba dohányért, és Diadal cigarettapapírért. Ez a szó érthetetlen volt, de szépen hangzott. A Rókus (Szeged egyik vasútállomása) viszont félelmet keltett benne. Pedig hasonlított a mókus-hoz, amit ismert, mégsem szerette hallani. Elmélkedjenek ezen a pszichológusok. Az e-zés otthon csak a lefekvés előtti két – másnaponként fölváltva elmondott – esti imádságból volt ismerős. 1.
„Este van már, kiságyamba térek, Tőled csendes nyugodalmat kérek. Jó éjszakát apámnak, anyámnak, Jó éjszakát az egész világnak. Ámmen.”
2. „Én Istenem, jó Istenem, Lecsukódik már a szemem, De a Tied nyitva Atyám, 23
Amíg alszom, vigyázz reám! Vigyázz az én szüleimre, Meg az én jó testvérimre, Mire a nap újra felkel, Csókolhassuk egymást reggel. Ámmen.” A Pálffy utcai óvodában Sebestyén Margitka ovónéni persze már elkezdte az e-zéshez szoktatást: „A jó óvodás gyermek köszön minden embernek, Megemeli kalapját, úgy köszönti jó apját. Hogy ha jönnek bácsik, nénik, magyarosan köszön nékik. Mind azt mondják az emberek: nézzétek, de kedves gyermek!” Nem csak az e volt sok benne, hanem a gyermek is fura szó volt. Ő eddig csak gyerököt, gyerököket hallott. A még hatékonyabb szoktatást az a dalocska erősítette, amelyikben annyi volt az e, hogy bizonyára még Édes Gergely, porladó költőnk is elégedetten csettintett a másvilágon: „Volt egyszer egy kemence, Bele bújt a kis Bence, Kormos volt a kemence, Fekete lett kis Bence. Meglátta a mamája, Nem ismert a fiára, Bezárta a kemencét, Jól elverte kis Bencét.” Ebben egyúttal benne volt a rosszalkodás veszélyeire figyelmeztető erkölcsi tanulság is… 24
Az iskola még több furcsa szóval és ejtésmóddal okozott enyhe pánikot. Lencse tanító úr az ülésrend kialakítása után (az első padban első, a legjobb tanuló, a „legbutábbak” kerülnek a szamárpadba – még csak később következett) sokszor elismételtette kórusban a másnapra elhozandó kellékeket: „Kockás irka, ceruza, tíz számoló pálcika”. E tudnivalónak jól énekelhető ritmusa volt, de az irka és a pálcika szó már idegenül hangzott, hisz idősebb testvére nem volt, akitől már hallhatta volna. Pálcikáról se hallott, bár a pácát már az édesanyja is megismertette vele. Azután a vigyázói feladattal járó jelentés egyik szava járt hiábavaló fejtöréssel: „tanító úrnak tisztelettel jelentem, az osztály légyszáma 64, ebből hiányzik hét: Terjék János, Fődesi Eszter, Zsódos Katalin, Tűhegyi Pétör, Gojdár Imre, Laskai Zsuzsánna, Cseri Mária.” De hogy a gyerökök miért legyek, akiket számolni kell, rejtély maradt. Ernec csak jó pár év múlva jött rá, hogy van egy lét szó is, a Madách-féle „arasznyi lét”, de vásárhelyi környezetében ilyen szót nem használtak, csak olyasmit, mint a „nem létezik”. A hittanórákon megtanult szép zsoltárokban és dicséretekben is voltak furcsa, érthetetlen szavak, de a tanító úrnak eszébe sem jutott, hogy amit ő ért, azt esetleg az Észak utca 83/b-ben, az ínségházakban lakó gyerekek, de még a Pál utcaiak sem értik. A 162. dicséret így kezdődik: „Ím béjöttünk nagy örömben”. Énekelve ez így hangzik: Imbé jöttünk. Ez az imbé Ernecnek nem hogy homályos, egyenesen sötét szó volt. Ha tudta volna, hogy ez a sor anyanyelvén úgy hangzik: „Hát begyüttünk nagy örömmel”, mindjárt más a helyzet. A 471. dicséretnek az a sora, hogy „Lám a sátán serge talpon, szembetörni kész”, az ő eszében azt idézte 25
föl, hogy a Sátánnak valamilyen furcsa, talán recés talpa van. A szónak ez az alakja nem villantotta föl sem a jól ismert gyüttek seregöstül szólást, sem a seregély madarakat. A 84. zsoltárban is volt egy szépen hangzó, de rejtélyes szó: „Az én lelkem fohászkodik / Tornácodba kívánkozik…” A szó megértéséhez jó lett volna tudni, hogy a tornác olyasmi, mint az ereszalja, a folyósó, vagy a gang… A 35. zsoltár „Perelj uram perlőimmel” óhajtásakor már sejtette, hogy valami pörösködésre kérik a Jóistent. Az Úri imádságban is volt egy félelmetes szó: „És ne vígy minket a kísértetbe… A kísértetekről épp elég rossz álmú éjszakát okoztak a fosztókabeli históriák. A kísértés megértéséhez meg már előre kellett volna ismerni Jézus és a Sátán párviadalát. Az imádságok befejező szavában a vallásháborúk korát visszaidéző furcsaság volt. Az Ámmen-ről megmondta Lencse tanító úr, hogy az annyit jelent: úgy legyen. De a katolikus-kantalikas ismerős gyerekek amment tanultak, a református-lóformátusok meg ámmeneztek. A reformátusok özönvízről tanultak, a katolikusok vízözönről. Káldi anno jobbnak tartotta, ha nem ugyanazt a szót választja, mint Károli Gáspár… A bibliai nevek, ha furcsák voltak is, szépen hangzottak: Ábrahám, Izsák, Jákob, Lábán, Putifár, Názáret, Betlehem és a többi. Jól esett őket kimondani. A Noé is csak a tanyaszomszéd Balogh néninek nem tetszett, mert ő így beszélt: „A fene ötte vóna mög azt a Nóvét, hogy minek vitte be a legyeket is a bárkába.” Hát persze: Nóvé nevű volt, nem is egy Vásárhelyen. Az olvasás megtanulása után is érte Ernecet néhány meglepetés. A Mózes boltjának falán volt egy szépen festett bádogtábla, rajta egy 26
harang képe, mellette egy fölirat: ALBUS harang és háziszappan. Mi az az Albus? A Jókai és az Agyag utca sarkán volt az ártézi kút, ahol mindig sorba kellett állni a két hatliteres kantával, volt rá idő elolvasgatni a sarki Vörös bolt jobbkéz felőli ajtaján az egymás alatt sorakozó árukínálatot, amit nyilván fontossági sorrendben írtak föl: Bor Sör Pálinka Égetett és édesített Szeszesitalok Petróleum Kocsikenőcs A sorban csak a … leum volt fura. De ez bizonyára a petrójomot jelenti. Az utcanév-táblák közül a Szentösi utca elején kitett Rothermere név nemcsak a gyerekeknek, a fölnőtteknek is gondot okozott, bár nem sokat vacilláltak, úgy ejtették ki, ahogy írva volt. A Trianon revízióját beígérő lord most foroghat a sírjában. Az még csak hagyján, hogy nem lett Nagy-Magyarország, de hogy ezt a szép angol nevet is így elcsúfítsák ezek a Vásárhelyiek, az már mégiscsak botrányos. Bizony nem lenne nagy baj, ha a tanár urak és a tanárnők nem felejtenék el manapság sem, hogy a Bendegúznak vérétől, a Sehonnai bitang embertől kezdve az Új tavaszi seregszámlán keresztül a Kékítőt old az ég vizében-ig sok-sok szót, kifejezést meg kellene lámpázni ahhoz, hogy a diákok ne csak ráhagyják, hogy ez szép vers, hanem érezzék is. Ha rosszmájúak vagyunk, azt is föltételezzük, hogy a tanárok mindegyike sem tudja, hogy a bitang Petőfi korában még nem azt jelentette, hogy hitvány, jellemtelen, hanem csak annyit, hogy egy jószág 27
elbitangolt a nyájtól, eltévedt. (A második világháború végéig Vásárhelyen is volt ezek számára bitangistálló.) De hagyjuk békében a tanárokat, mert hátravan még a fekete leves. Gyürkőzzünk neki a vásárhelyi nyelv hangzási sajátosságai szétszálazásának. Hangjaink A mássalhangzókkal gyorsan végezhetünk. Ami a köznyelvben megvan, a vásárhelyiben is megvan, mind egy szálig. A magánhangzókkal már más a helyzet. Nincs kettőshangzó (diftongus), mint a palócoknál vagy a zalaiaknál. Vannak viszont olyanok, amilyenek a köznyelvben nincsenek. Íme:
Az
akadémiai Magyar
helyesírás
szabályaiban
lévő
ábécében nem szereplő hangjelöléseink: ā = hosszú a, ë = rövid é, ē = hosszú e. Kiejtésük a köznyelvet beszélőknek sem okoz nehézséget. Ahol két szót így írunk: kenyér/könyér – ez azt jelenti, hogy mindkét változatot használták. 28
Vásárhelyi anyanyelvünk hangtani sajátosságainak fölsorolásában nem követjük a nyelvtankönyveinkben megszokott sorrendet. Megkíséreljük azt a módot, hogy a könnyebbtől a nehezebb felé kapaszkodjunk. Hátha így elkerülhetjük a légzési nehézséget a ritkuló levegőben. Mivel a részleges hasonulás (zöngésedés, zöngétlenedés) és a teljes hasonulás, valamint az összeolvadás (keresd – kerezsd, azt-aszt; látjaláttya, mondja-mongya stb.) törvényszerűségei azonosak a köznyelvivel, ezeket írásunkban csak ritkán, a legszükségesebb esetben jelöljük. Íly módon is oszlatni szeretnénk azt a tévhitet, hogy a tájnyelv valami méltán kihaló csudabogár. A magánhangzók megnyújtása 1.
A
két
magánhangzó
közötti
(intervokális)
helyzetben
a
magánhangzó hosszú lesz, a mássalhangzó megrövidül: arra-āra, merremēre, forró-fóró, forradalom – fóradalom stb. Nem nyúlik meg a megelőző magánhangzó, de az r megrövidül a virradvirad (virradat), virraszt-viraszt (virasztás, virasztó) szavakban. 2. Hosszú az í sok köznyelvi rövid i-s szó minden: tehát ragozott vagy képzett alakjában is: dícséretes, kísér, bírs, csírke, fínom, fíntorog, hívatal, hírdet, hírtelen, hívalkodik, hízlal, hízó, kikirícs, mínta, nyíratkozik, nyílvános, pírkad, síkál, sima, símogat, sívár, tílt, vígalom, vígadozik. 3. Hosszú marad az ú a köznyelvben megrövidülő képzett vagy ragozott alakokban is: útas, útazik, kútas (gémes kútak), súgár, paszúr stb. 4. Megnyúlik az o a bónyolult, bónyodalom, lébónyolít és társaiban is. A mássalhangzók megnyújtása 29
1. Hosszú a k és az m mindegyik vonatkozó névmásban: akki, ammi, ammilyen, ammelyik (minőt és aminőt mi nem mondunk soha, bár ismerjük). 2. Két magánhangzó között az l megnyúlik: tökélletös, tökélletlen, csudállatos, düllő(-út), stb. 3. Hosszú és hosszú is marad a toldalékos alakokban is a j végű szavakban: ijj, ijjász, szijj, szijjas; elnyűtt a ruhája, kapott ëggy ujjat, koppaszt (koppó vízben). Mássalhangzók kiesése (elízió) 1. Kiesik az l az ld, lt, ln hangkapcsolatok előtt: zöld-ződ, föld-főd, foltfót, told-tód, hold-hód, bolt-bót, holt-hótt (a Tisza holtágát Dögtiszának mondjuk) küld-kűd, tölt-tőt (a tőtött káposzta jobb ízű, ha szárma: ekkor füstölt kolbász és nyers csülök is van benne…) zsoltár-zsótár, öltözikőtözik, költözik-kőtözik, koldus-kúdús, töltelék-tőtelék, küldeménykűdemény, ajánl-ajáll (ajállott levél). 2. A j esik ki néhány jt-s hangkapcsolatkor: nyút, nyútófa, gyűt, de a fojt igében megmarad, itt az ősibb, zártabb magánhangzó hangzik: fujt, fujtogat. 3. Kiejti az l-t, az lcs hangkapcsolat is: bölcső-bőcső, bölcsködikbőcsködik (de: gyakrabban bölcs, mint bőcs!), kulcs-kúcs (-ol), gyümölcs-gyümőcs, olcsó-ócsó, szemölcs-szümőcs, tölcsér-tőcsér stb. N helyett ny Néhány szavunkban az n meglágyul (palatalizálódik): nő-nyő (de mögnyőtt
ez
a
gyerök,
miúta
nem
láttam),
növeszt-nyöveszt
(Nyövesztöd a hajadat?), nőstény-nyőstény, szappan-szappany (ez 30
utóbbi váltakozva: az öregebbeknél inkább szappany, szappanyos, a fiatalabbaknál szappan, szappanos), paplan-paplany, csalán-csalány, kanál-kalány. (Itt metatézis van!) Egyenes-igenyös. Ősibb (zártabb) magánhangzók Mikor a Halotti Beszédről és az Ómagyar Mária Siralomról tanultunk, szó esett a magyar hangfejlődés azon sajátosságáról, hogy a századok folyamán a magánhangzók nyíltabbá válásának folyamata ment végbe. Így pl. a HB pur-ábul por, homu-jából hamu, szöm-éből szem, az isemük-ből ősünk, az Ádámut-ból Ádámot lett. Az ÓMS vos szögéből vasszög, a fugvából fogva, az üklelből öklel lett. A vásárhelyi nyelvben jópár szó esetében nem ment végbe ez a folyamat, megőrződött az ősibb, zártabb hang. Így például: csorogcsurog, (csurgó=vízleeresztő a tetőről), csoda-csuda, csudál, lő-lű (lüvődözik), fojt-fujt (fujtogat), hógolyózik – hógulyázik (de golyó!), fésű-fűsű (fűsülködik), lök-lük (lükős a tehén), gerezd – girizd (de görözd is!), magas-magos, penész-penísz, túró-túrú, ahol-ahun, ehol-ehun, holhun (de: otthon van!). Itt említjük meg, hogy az ahun, ehun, ha nem mellékmondatot vezet be, hanem figyelemfelhívó hiányos mondatot, akkor az a, ë nyomatékosítja: Ahun van a! Ehun van ë! Ezt a nyilván ősi nyomatékot Arany János is írja: „Penész aranyán nincs, acélin nincs rozsda, / Mintha csiszárkézből jött volna ki most a.” Ha már az ősi szóalakokat fölhoztuk, itt mondjuk meg azt is, hogy van egy olyan szavunk, amelyikben az ősi szén=parázs él tovább, bár a jelentése mára elhomályosult. Ez a szénvonó (ugyanaz, mint Berzsenyi 31
versében a szenelő: ezzel kotorták, húzták ki a parazsat a kemencéből. Már ahol volt még kemence.) A lány ly Amint tudjuk, a ly betű már csak az akadémikusok makacs hagyományféltésének köszönheti ábécébeli helyét, hiszen hangtanilag az égvilágon semmi különbség nincs a hajó és a hülye szóban lévő j hang között. A valamikori lágy l’ hang nem csak a köznyelvből illant el, a nyelvjárásokból is. A vásárhelyi nyelvben is j lett a legtöbb lágy ly-ből. De van kivétel is: a kölyök szót mindig kölöknek mondjuk. – A tengely, persely esetében viszont más a helyzet: ezekből tengő és pörső lett. E folyamat sajátos ellentéteképp a kemény l-ből j lett a mell-mejj, saláta-sajáta, talicska-tajicska esetében. Kalendárium Hónapok: január, február/febuár, március, április/áplilis, május, június, aggusztus, szeptember, október november, december. Nagyobb ünnepek… ujjév, nagypéntök, húsvét, áldozó csütörtök, pünközsd, karácsony. A nemzeti, állami ünnepeknek a Horthy-érában és a Kádár-korban is csak a dátumát mondták, a minek az ünnepét nem: március tizenötödike, április negyedike, május elseje, aggusztus huszadika, november hetedike. Kivétel: a katolikusok 1949-ig Szent Istvánkor-t, a reformátusok István királykor-t mondtak, hitbeli okok miatt. A felszabadulás szót már csak a fel-miatt sem, de emlékeik miatt sem mondták, csak azt: ammikor begyüttek az oroszok.
32
A születésnap csak az úri családokban volt ünnep, a névnapokat az előestén tartották meg. Pétör-Pálkor szakadt föl a búza gyökere, ekkor kezdtek aratni. Az első világháború végéig eddig tartott a tanév is (ezután már egyre több lett a gyerekek dolga.) A hét napjai: hetfü-hetfün, kedd-keddön, szërda-szërdán, csütörtökcsütörtökön (az egyszeri szemérmetes lány szerint: csütörizén…), péntök-péntökön, szombat-szombaton, vasárnap-vasárnap (de mindön vasárnapon). (Az első nagy háború előtt az iskolásokat a következő trükkös mnemotechnikai mondókával tanították a napok sorrendjére és e-ző ejtésére: hétfő-hetében, kedd-kedvében, szerda-szerében, csütörtökcsűrében, péntek-pitvarában, szombat-szobájában, vasárnap-kétszer az Isten házában.) Közeli napok jelölése: tëgnap / tënnap, hónap, hónapután (kiskeddön, bornyúnyúzó péntökön). Bár nem túl logikusan, mégis itt soroljuk föl, hogy mondták az ismert államférfiak nevét. Rothermere lordról már volt szó. A Habsburgok Hasburgok voltak. A magyarok neve nem okozott gondot, Eötvös kivételével. A két háború közt volt gróf Bethlen István utca is. Ezt a nevet is a köznyelvinek megfelelően ejtették ki. Bethlen Gábor csak a Kádár korban ide vezényelt városi első titkárnak okozott gondot. Az is lehet, hogy nem gondot, csak a gyerekkori emlékeit ébresztette föl, mert következetesen Betlehem gimnáziumról beszélt. Már a háború előtt is ismert volt Sztalin/Szatalin, a háború alatt és után gyakran mondogatták Csurcsil, Rozvelt, Eden, később Eizenhoffer („majd gyünnek az amerikai ejtőernyősök…”), Kruscsov/Krucskó nevét. Rákosit – nem mintha nehéz 33
lett volna kiejteni a nevét – nemes egyszerűséggel Hájfejűnek nevezték. Reagannek szerencséjére magyar neve volt: Régen, azt nem mondták Régönnek… (Bezzeg a Röntgen Röggöny volt, az embert pedig mögröggönyözték.) Számnevek A köznyelvitől eltérőek: ëggy, nyóc, nyócvan, ezör, milió, miliárd, ëggyenkint, ötönkint stb., sok, röngeteg, kevés. A mennyibe kerül? helyett piacon, vásárban azt kérdezték: Hogy a tojás? Hogy adja ezt a bornyút? stb. Testrészek A köznyelvitől eltérő nevűek: szöm, szömöldök, szömpilla, ór, targó, bajussz, bűr, nyelőcsű, giga, térgy (térgyel, térgyepöl), könyék/könyök (könyököl). Névmások A személyes névmások fontosak, mert lépten-nyomon előkerülnek a beszédben: én, të, ű, mink, tik, űk. Tárgyragos
alakjukban:
engöm(et),
tégöd(et),
űt/űtet,
minket,
titöket/tiktöket, űket. -vel határozóraggal: velem, veled, vele, velünk, veletök, velük. De –nek határozóraggal: neköm, neköd, neki, nekünk, nektök, nekik. - től határozóraggal: tüllem, tülled, tülle, tüllünk, tülletök, tüllük. A mélyhangúaknál a geminálódást látjuk viszont: utánnam, utánnad, utánna stb. rullam, rullad, rulla stb. A të ejtése egy nyelvi kuriózumot, sőt titkot rejt. Tanultuk, hogy a magyar nem ragozó (flektáló), hanem a toldalékokat ragasztó 34
(agglutináló). Így elvileg nem létezhetne megszólító eset (vocativus) sem; úgy mint a latinban az amicus-amice, a szláv nyelvekben a bogbozse, Jovan-Jovane, deca-deco stb. A vásárhelyi të személyes névmásnak azonban mégis van vocativusa. Ha megszólítok valakit, akkor már nem të:”Gyere ide, te utolsó!” „Tëneköd beszélök, te!” Ezen elmeditálhatnak a nyelvtudósok. A visszaható magam névmás megegyezik a köznyelvivel: elnevette magát. A birtokos névmások: enyim, tied/tiéd, üvé, mienk/miénk, téetök, üvék. A mutató ez, az, amaz, ilyen, olyan, amolyan, ennyi, annyi és a kérdő névmások ragozatlan alakjukban ugyanúgy hangzanak, mint
a
köznyelvben. Ezzel, azzal nincs, csak evvel, avval van! A vonatkozó névmásokban a két magánhangzó közötti k vagy m megnyúlik, (geminálódik): akki, ammi, ammilyen, ammennyi (aminő nincs!). Ez egyébként klasszikus költőinknél is így van a metrum szerint, csak ott írásban nem jelölik: „Akki bátor, akki vitéz, az ellenséggel szembenéz stb.” A határozatlan és az általános névmások ezenkívül az ö-zés törvénye szerint
viselkednek:
ki-ki,
bármilyen,
bármennyi,
valamennyi,
ëgynéhány, mindönki, mindön, mindëggyik, sönki, sömmi, sömmilyen, sömmekkora, sömmiféle. Létigék Kijelentő mód jelen időben nincs eltérés: vagyok, vagy (édeskedően: vagyol), van, vagyunk, vagytok (néha vattok).Múlt időben és feltételes módban az l kiesik: vótam, vótál, vót, vótunk, vótatok, vótak; vónék, 35
vónál, vóna, vónánk, vónátok, vónának. Jövő időben és feltételes módban megint csak az ö-zés uralkodik: löszök, löszöl, lössz, löszünk, lösztök, lösznek; löttem vóna, löttél vóna, lött vóna stb. A marad a köznyelvivel megegyezően ragoztatik. Múlt idejű feltételes módban persze a volnából itt is vóna lesz: maradtam vóna stb. Jön és megy Ezt a két mozgást jelentő igét nagyon gyakran használjuk, ezért nem árt tudni, hogyan: A jön j-je gy, az ö-je az ősibb ü: gyüvök, gyüssz, gyün, gyüvünk, gyüttök, gyünnek. Múlt időben: gyüttem, gyüttél, gyütt, gyüttünk, gyüttetök, gyüttek. Feltételes módban: gyünnék, gyünnél, gyünne, gyünnénk, gyünnétök, gyünnének. E mód múlt idejében a volna természetesen úgy viselkedik, mint máskor: gyüttem vóna, gyüttél vóna stb. A megy is furcsán viselkedik: mék, méssz, mönyünk, möntök, mönnek. Múlt időben: möntem, möntél, mönt, möntünk, möntetök, möntek. Feltételes módban: mönnék, mönnél, mönne, mönnénk, mönnétök, mönnének. E mód múlt idejében ugyanaz a helyzet, mint a gyün-nel: möntem vóna, möntél vóna stb. Az igekötős alakok ugyanúgy viselkednek. Természetesen az igekötő aláveti magát az ö-zés törvényének: elmék, körösztülmék, átmék, belegyün, visszagyün, fölgyün, möggyün, stb. A főnévi igenévi alakok: gyünni, mönni; a melléknévi: gyüvő, mönő. A múlt idejű ritka: gyüttmönt (embör). A múlt-jelen-jövő históriai jelentésű szavakban a múlttal nincs baj, a jelen azonban jelön, a jelönben, jelönleg alakot ölt, de érdekes módon a 36
jövő nem különcködik: nem tudhatjuk, mit hoz a jövő (nem gyüvő!). Természetesen használatos a jövendő szó is. Talán itt mondhatjuk el azt is, fog-os jövő idő nincs, csak majd-os van: „Majd mögmondom, ha elgyün az ideje!”; „Ha nem akarja tudni az igazságot, majd én móresre tanítom.” A kötőszó A legfontosabb tudnivaló: és kötőszó nincs (persze ismerni ismerik, csak épp nem használják.) A mondatrészeket a mög köti össze: Pista mög Lajkó; a bárány mög a bornyú; ásó, kapa mög a nagyharang. A mellérendelő mondatokat az oszt köti össze: Begyütt a szomszéd, oszt lëült a kanapéra; Kimöntem a piacra oszt vöttem ëggy hízott libát mög ëggy pár ölű jércét. (Az ölű nyilván az ölyv, a Keveházában is szereplő „-turul s ölű” leszármazottja.) Az oszt származását nem nehéz kitudakálni. Nyilvánvalóan az ősibb oz > az származék: oztán-ból a nyiltabbá válással lett a köznyelvi aztán, de nálunk megmaradt a korábbi oztán, ami az előreható zöngétlenedésnek köszönhetően osztán-nak hangzik, de kötőszóként lerövidül oszt-ra. Mivel és nincs, így s sincsen. Kivétel ez alól némelyek beszédében – amikor valamilyen érdekes történetet mondanak el – a na s osztán, amely a beszédben persze egy szóvá lesz: „Nasosztán elég az hozzá, hogy az atyaistennek së akart kötélnek állni, hijába beszéltem neki. A végin allött belülle, hogy plére csúszott, mer akkor mán én kötöttem mög magamat.” Gondoljuk, nem kell ezt a mondatot „lefordítani”. Manapság talán csak a plére csúszott (pórul járt) hangzik ismeretlenül. 37
Az akár, néha akar: „akar az ëggyik, akar a másik, ëggykutya.” A hogy, de, is, vagy, mire, hanem, nemcsak a köznyelvi hangzásnak felel meg. Az azért-azér, a jóllehet-jóllöhet, az egyrészt-ëgyrészt, a részbenrészbe – a hangtani törvényeink szerint. A noha, avagy szinte sosem használatos. Ugyanígy a mind, mind páros kötőszót is csak az iskolában tanulta meg a gyerek, amikor Veres Péter legkedvesebb népdalát (ő maga írta ezt) tanulta meg az énekórán: „Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz…” Határozószók A köznyelvitől eltérő hangzásúak: lënt, fel helyett mindig föl, fent helyett mindig fönt vagy fönn, ëgyedül, hun, ahun, sëhogysë. Miként-et nem mondunk, csak hogy-ot, de csak kérdésben. Összehasonlításkor: ahogy – úgy. - n-képzős határozószóknál –e marad a kötőhang: szépen, kevesen, hevesen, szelesen, szélösen, mérgesen, fényösen stb. Ámde: kerekön (visszautasította), melegön, hidegön (beszél vele). Ez nyilván a –g szóvég miatt van így. A módosító szók Nem szeretnénk örökösen csúfoskodni a „legfontosabb” jelzővel, mégis kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy itt meg az a legfontosabb tudnivaló, hogy nincs sem, csak së van, akár ismétlődik, akár nem, akár tagad, akár tilt: Tárkányék së vótak ott. Në mönj el të së!” „Így së vót jó, úgy së vót jó.” A ne természetesen në. Az ugye-ugyë, úgyse-úgysë. Az igen néha igen, néha igön. A vajon j-je mindig rövid. Nem használatos az alkalmasint, helyette: löhet, hogy… 38
Be szép-et se mondunk, csak de szép-et, de jó-t stb. Az indulatszó Az e megmarad az ej, sej, recece, ne te ne! szavakban. Az ejnye viszont ennye, a hess – hiss, a no és a nono viszont na, nana! Képzők, ragok, jelek A ragok, majd a képzők és a jelek leveszik a vállunkról a helyén való ö-zés, u-zás, ü-zés fele terhét. Ha ezekkel végzünk, már közel leszünk a végkifejlethez. Az igékhez járuló igeképzőkkel (deverbális verbumképzőkkel) kezdjük. A fő szabály itt az, hogy a képző ejtéskönnyítő magánhangzói közül az -e helyett mindig –ö szerepel, de magában a képzőben lévő nem mindig: lépöget, terjöng, repedözik, zizög, csipköd, tépdös, jajveszéköl, kelepöl, töreködik, nyeldököl, éldögél, lëtetvesödik, köteködik, ölelközik, ígérközik, gyüleközik típusú igékben. A képzőben lévő-e megmarad: tördel, fölrebben, tüsszent, kevesebb, ébred, begerjed, lövet, keltet, ébreszt, kereshet fajtájú igékben. Az alábbi képzőpárokban vagy –bokrokban az –e mindig –ö: - ong~ - eng – öng : feszöng, terjöng, fetröng, lézöng stb. - ozik ~ ezik ~ özik: görnyedözik, éledözik, ébredözik stb. - og ~ eg~ ög: berrög, mekög, pörög, elpityörödik - kod ~ ked ~ köd: csipköd, lépköd, típköd, nyerészködik stb. - ol ~ el ~ öl: kelepöl, szerepöl, pöféköl, ebédöl stb. - doz(ik) ~ dez(ik) ~ döz(ik): hüledözik, lengedözik, töredözik stb. - dos ~ des ~ dös: csipdös, tépdös, röpdös stb. - dokol ~ dekel ~ dököl: nyeldököl 39
- dogál ~ degél ~ dögél: éldögél, möndögél stb. - orog ~ ereg ~ örög: csöpörög - károz ~ kérez: sütkéröz(ik) - olog ~ eleg ~ ölög: szédölög, érzelög, émelyög, tévelyög stb. - dácsol ~ décsel: nyögdécsöl, szökdécsöl stb. - kodik ~ kedik ~ ködik: köteködik, vereködik, püffeszködik, pörleködik stb. - kozik ~ kezik ~ közik: kőteközik, gyüleközik, ölelközik, temetközik stb. A leggyakoribb igekötők be-be, bele-bele, el-el, ellen-ellen, fel-föl (mindig!), felül – fölül (mindig!), félbe – félbe, fenn-fönn (mindig!), helyre-helyre, ide-ide, keresztül-körösztül (mindig!), le-lë(mindig!) szétszét/széjjel, végbe-végbe, meg-mög (mindig!). Az ózik – őzik igeképzők helyett szinte mindig az -ódzik, -ődzik változatot mondjuk: vakaródzik, nyújtódzik (nyújtódzkodik). A névszókhoz járuló igeképzők (denominális verbumképzők) ugyanígy viselkednek: fényöz, körösztöl, körösztöz, legényködik, ügyesködik, idegösködik, sötétödik, feketödik. A l képző előtt megmarad az –e: kezel, fejel, jegel stb. Az igékhez járuló névszóképzők (deverbális nomenképzők) folytatják ezt a hagyományt: félelöm, késedelöm, stb. típusúakban ott az ö. De e marad a bevétel, eledel, kövezet, vélemény, szökevény, töltelék, pörgettyű, rekesz fajtájú igéből képzett névszókban. Úgyszintén e marad a fosztóképzőkben. lelketlen, független, főtlen stb., valamint a –ható –hető melléknévképzőben: öhető, védhető, elvöhető
40
(tülle-) telhető stb. fajtájúakban, úgyszintén a –hetetlen képzőben: telhetetlen, sérthetetlen, véghetetlen stb. Az –ákony –ékeny képzőpárban megint jön az ö: féltéköny, engedéköny stb. Az -atag, -eteg-ben visszajön: förgetög, röngetög, stb. típusban, valamint –t, -tt képzős melléknévi igenevekben: veszött (kutya), elfelejtött, hímzött, feslött stb. A kevés szóban használt –andó – endő képző e-je is maradandó: jövendő, teendő, illendő (aligha van több…). A –va,~ ve, -ván, vénˇhatározói igeneveket képző bokorban a –ván ~ vén teljesen elvész, csak a –va ~ -ve helyettesíti. Tudtunkkal csak egyetlen esetben bújik elő: a „tudván-tudja” kifejezésben. A névszóból névszóképző (denominális nomenképző) –s esetében már nem ér bennünket meglepetés, ha viszontlátjuk az ö-t a magas hangrendű (palatális) névszók után: literös, tizedös, hírös, szörzetös, negyedikös, bérös, stb. De hogy ne legyen olyan kerek a perec, jönnek a kivételek is – önkényesen, általunk megmagyarázhatatlan okokból: ëggyes, kettes, tízes, hetes, kilences, füzes, tüzes, fenyves. Természetesen e marad a képzőben lévő e: idegzet, személyzet, főzet, kőzet, ágynemű, fehérnemű; készlet, véglet, érteközlet, kereslet; lábbeli, környékbeli, falubeli, helybeli. De: velembéli (egyidős velem). Vígasztalásunkra viszontlátjuk az ö-t a melléknevet képző –s kötőhangjaként: gerincös, högyös, esélyös, érdemös, dicsősségös, kényös, hülésös (hátfájás), jellemös, lisztös, függőlegös, kezdetlegös stb. 41
Úgyszintén a –szori ~ –szeri ~ –szöri bokor középső képzőjében: kétszöri, tízszöri stb. Úgyszintén a –szoros ~ –szeres ~ –szörös esetében: ëgyszörös, kétszörös, hétszörös, tízszörös, negyvenszörös, ezerszörös. A –ságos párja nálunk a –ségös: löhetségös, hűségös, elégségös, mélységös, kétségös stb. Ugyanígy az –atos párja az –etös: félelmetös, kellemetös, szömérmetös, szerelmetös(ködik) stb. A ragokat illetően a nyelvtudósok azt állítják, hogy a legősibbek a helyviszonyokat jelölők. A beszélni kezdő emberős nyílván jobban eligazodott a térben, mint az időben, pláne az oksági és még bonyolultabb
viszonyokban.
Így
hát
illendő,
hogy
mi
is
a
helyviszonyokat jelölő határozóragokkal kezdjük. Itt is lesz egy „legfontosabb”: A vásárhelyi nyelvben nincs –ban –ben, csak –ba, –be van, akár hol? akár hova? kérdésre felelünk: Hun van Pétör? – Az iskolába. Hova méssz mán mëgint?- Bemék a szobába. A többi köznyelvitől eltérő helyhatározói rag: –ról –ről / –rul, –rül, –ból –ből / –bul –bül, –tól –től / –tul –tül, –hoz –hez –höz / –hon –hön. A –t, – tt (Győrött, Pécsett, Vásárhelyt) ragot csak az iskolázottak használják, mert mesterkéltnek hat. Ezzel szemben él még az ősi, hová? kérdésre felelő –á –é: világgá mönt. Vagy a Toldi estéjében: „Hogy elértek Nagyváraddá, / Vala éppen László napja.” De hogy ez már elhomályosult jelentésű, bizonyítja, hogy a hová? – Szögedébe szóba így két határozórag is belekerül. Biztos, ami biztos… 42
Az –n (superessivusi) rag előtti ejtéskönnyítő magánhangzó a magas hangú szavakban mindig –ö: székön, szekérön, kerékön, kredencön stb. A –t tárgyrag előtti ejtéskönnyítő a magas hangú egyszótagú szavak után e marad: szépet, képet, négyet, hetet, évet, fejet, tejet, küvet stb. A több szótagúaknál már cifrább a helyzet. A legtöbbször –e marad a kötőhang: keveset, eleget, kereket, szömödet, tégödet, minket, fődet, ződet, kenyeret/könyeret, kegyelmet stb. –ö lesz viszont a kötőhang a magas hangú többszótagú melléknevek után: melegöt, hidegöt, kereköt (nem szögletest). Akkor is, ha a több szótagú magas hangú névszóban nem csak –e van: négyzetöt, kíméletöt, ítéletöt. Meg akkor is, ha a több szótagú magas hangú szó g-re végződik: melegöt, bélyegöt, lényegöt, hidegöt, részögöt, stb. A –k többesjel esetében lényegében az előbb megismert szabály az érvényes: - székök, kertök, hetek, évek, fejek, szépek - kevesek, fődek, ződek, szömek, fülek, kezek - bélyegök, hidegök, négyzetök, részögök, szölídök, tömegök, ilyenök stb. Az –i ~ si, beli képzős melléknevek többesjele előtt is –e van: régiek, pestiek,
szögediek,
fakezűek,
potyalesiek,
értelmiségiek
stb.
(Természetesen ez nem érvényes a tulajdon főneveknél: Kékesiék, Kovácsék, Kokovaiék stb.) A fokozáskor is megmarad az –e: édösebb, szélösebb, melegebb, hidegebb, embörebb, gyerökösebb, csökönyösebb stb. A –leg is leg marad: legszöbb, legédösebb, legkellemösebb, stb.
43
Ellenben
a
túlzófokban
már
megsokalljuk
az
–e-ket,
ezért:
legöslegszöbb, legöslegjobb stb. Itt már csak annyi tudnivaló maradt, hogy a birtokolást jelző ragozáskor a két magánhangzó közötti (intervokális) esetekben belép a –j (hiátustöltő): fijam, fijad stb. Az igeragozás Az első észrevételünk az, hogy az ikes igék kijelentő mód jelen idejű egyes szám első személyében a régi szabály már egyáltalán nem érvényesül: nem öszöm, hanem öszök, ugyanígy: iszok, ugrok, fuldoklok, hízok, csuklok, lëesök, tetszök, tartozok stb. (Az csak természetes, hogy az eszik ige esz régi alakja nálunk is megmaradt az ösz a mérög, mit ösz a fene szólásokban.) A fog-os jövő idő hiányáról a mozgást jelentő igéinknél már szót ejtettünk. Ez csak néhány ilyen fajta tagadó mondatban bukkan elő, mint pl. „én ugyan nem fogok rád várni!” Nagy könnyebbség, hogy a mély hangú (veláris) igéket ugyanúgy ragozzuk, mint a köznyelvben, itt hát nincs szükség fejtörésre. A magas hangú (palatális) igéknél is kevés az eltérés. A legegyszerűbb az lesz, ha adunk egy mintát. Válasszunk ki egy szép jelentésű igét. kijelentő mód jelen idő
ugyanez tárgyas ragozásban
szeretök
szeretöm
szeretsz
szeretöd
szeret:
szereti
szeretünk
szeretjük
szerettök
szeretitök 44
szeretnek
szeretik
Kijelentő mód múlt idő
ugyanez tárgyas ragozásban
szerettem
szerettem (szerettelek)
szerettél
szeretted
szeretött
szerette
szerettünk
szerettük
szerettetök
szerettétök
szerettek
szerették
A jövő időről korábban már elmondtuk, hogy a fog-os alak kerülendő. Feltételes mód jelen idő
ugyanez tárgyas ragozásban
szeretnék
szeretném (szeretnélek)
szeretnél
szeretnéd
szeretne
szeretné
szeretnénk
szeretnénk
szeretnétök
szeretnétök
szeretnének
szeretnék
A feltételes mód múlt idejű alakjai a kijelentő mód alanyi vagy tárgyas ragozásban lévő igékhez hozzátett volna helyett vóna igealakkal egészülnek ki, ez nem okozhat gondot: szerettünk vóna, szerettelek vóna stb. Felszólító mód alanyi ragozás
ugyanez tárgyas ragozásban
szeressek
szeressem (szeresselek)
szeress (-él)
szeressed (szeresd)
szeressön
szeresse
szeressünk
szeressük 45
szeressetök
szeressétök
szeressenek
szeressék
Ezzel könnyen végeztünk, ám előttünk van még egy meredek kaptató. De kitartás, mert rövidesen fölérünk a tetőre. Az alapszavak hangzása Törvényszerűséget nem találván, nem tehetünk mást, mint hogy fölsoroljuk az alapszókincs leghasználatosabb szavait. De csak azokat, ahol belép az –ö, az –i, -u, -o vagy –ü a köznyelvi hangzástól eltérőn. Türelemerősítésként a köznyelvivel megegyező alapszókat nem soroljuk föl. Még így is elég tekintélyes méretű kásahegy emelkedik majd. Ne felejtsük el, hogy a toldalékolás (igekötők, képzés, ragok, jelek) illeszkedése és hangzása tekintetében a korábbiakban már részletezett szabályok érvényesek – mind a köznyelvivel megegyező, mind annak hangzásától eltérő szavakban. Igyekszünk meg nem ismételni a korábban már szereplő szavakat. Lássuk hát az eltérő alapszavakat: Előre vesszük a –v tövű igéket, mert ezekben az –e helyett mindig –ö van: lössz, tösz, vösz, öszik. A többi sorakozzon ábécé-rendben: apëlláta, árbóc, árú (amit eladnak) bakk (kecske), ball, borozda, böcsül, béllel, bélyög, börrög, bicög, billög, bolha/balha, borotva/bërëtva, bű (nem szűk), búvik, címör, cinöge, citëra, cucli/dudli, csöcs, cselökszik, csemöge, csönd (csöndér), csörög, csöpög, csöpp, csigolya, de: nyaka csigálya, csuda, csozë, csuhé, csű, 46
dëák, dëka, délcög, dörőlye, dëszka, dijó, dógozik, dzsipp, édös, ëggyütt, embör, epör, éröm, éröz, ötet (gyereket, jószágot), fagylajt, fasért (vagdalt hús), föcséröl, föd (minden származékában) fölleg, félszög (kamasz), férög, förgeteg, fészök, fijú, fujt (-ogat), fú, fuhar (-os), galambfi, gané, gavallér/gavar (bőkezű), gërënda, girinc, gesztönye, gyönge, gyöp, gyöplű, gyerök, gyërtya, gyom helyett gaz (-ol), de: gyomlál, gyút (-ós), gyűt(-öget), gyümőcs, haleluja, hebög, heccöl, hegged, högy, hempörög, hemzsög, hencög, hengör, hentörög, hentös, hí, hótt (-á nyilvánít), huny helyett hum [„Ebéd után humtam ëggyet.” „Të vagy a humó!” (gyerekjátékban)] idegön, íge, intöget, ismét helyett többnyire mögint/mögin, jáccint, kanál/kalány, kanális/kalányis, karalábé/kalarábé, kátyu, kík, köll, köröszt, kérög, kesere, kilógram, kilóméter, klubb, kolëga, kolégium, kolektív, komendál, korház, kű, kődök, kőt, kölök, kümüves, kúcs, kűd lë, lehöl, lélök, libög, lihög, lük, ma
(inkább)
mámma,majd,
majdnem
sokszor
maj,
majnem,
malter/majter, mán, meddű, mögye, mekög, mönt (veszélytől, de: mentőautó), möny (fiunk felesége), mönyasszony, mönny, mönyország, ménkű, mérög, mert/mer, mért/mér, miëgymás, míg vonatkozó határozó és határozószó helyett még, miúta, mestör noszpolya, néhány/nehány, nékül, néma helyett többnyire kuka, de: süketnéma; nëtán (nëtalántán), nyő, (nagyobbodik), de növény, nyerög, nyillik, nyút (hosszabbít) 47
oláj (olájok), ód (elold), ót (az olt ige mindkét jelentésében), ustor, ovoda őt, őtözik páca, parádé, de prádés kocsis, pakszus (marhalevél), pëdál, pöcsét, pöhöly (pihe is), pöng, péz, pörög, pöröl, pörnye, pörzsöl, pëszra (pëszrál), petrezselyöm, pötty, pirula, plëtyka, póc, pósta, povëdál, rebög, röcsög, régön, röggel, remök, rönd, röng, röpül, röstell, röszket, részög, rétög, retök, röttög, reoma, rözög, ribizli, rug, sajáta, salló, satú, savanya, sekély helyett inkább csekély, selyöm, söpör, söprű, sercög, serög, sörked, sihedör, síkál, sikít, síma, sír helyett inkább rí (de sír-rí), sívár, slájm, spekulál/pekulál, stafírung / staférung, stëlázsi, sudár helyett sugár, sujt, súly helyett sully (nehéz), setye (balkezes), subick, svájfol szöbb, szëcska, szöd, szödör, szög (de igeként szeg, beszeg) Szöged (város), szögény, szöglet, szégyöll, szégyön, szélös, szölíd, szöm, szemetöl, szentöl, Szentös (város), szöröncse, szërszám, szörzet(-ös), szípoly(-oz), sziszög, szodé helyett kodé, szógál, szöllő tajicska, táppéz, talló, tëja, teknika, tehör, tejbekása / tébekása, tébesifli, tejtöl/téföl, ténförög, tengör, tényleg helyett télleg, típ (hevesen ráncigál, szakít), tepszi, térgy, teröm (ige is, főnév is), teriget (ruhát), tesvér, tető/tetéj, töttes (elkövető személy), tötet (színlel), tipög, tippöl, tisztöl, tőt, töpörtő, türül, tű (pl. a fa tüve), tulipánt, túr helyett dúr (pl. a disznó), durkál, túrú, tüsök, tűzótó ugyë, utál, úcca, 48
vadgesztönye, vakondok, vályug, vánnyadt, varnyú, vedlött, végröndölet, vemhes helyett inkább hasas (tehén, ló), verdös, veröm, vermöl, viaszk, viccöl, vídul, vígasztal zállog, zöng, zizög, ződ, zsöngés, zsinög, zsódos, zsámoly helyett csak zsámlin lehet ülni. Abból, hogy ez a szógyüjtemény nem lett elriasztóan végtelen sor, azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy vásárhelyi anyanyelvünk hangzását nem annyira az alapszavakban föl-föltűnő hangtani különbségek, inkább a képzés, ragozás és jelölés során, meg a kötőhangok beillesztésekor korábban már megismert hangtörvények határozzák meg. Néhány szólás és szóláshasonlat Egy tájszótár összeállításához Bálint Sándornak kellene lenni. Mi erre a héraklészi hőstettre két okból sem vállalkozhatunk: 1. Nem vagyunk Bálint Sándor, sőt a poros nyomába se léphetünk. Senki sem szereti, ha köhög a bolha. Ebbe a hibába nem esünk bele. Még ha volna is rá, ami nincs: tehetség – élet már úgyse lenne rá. 2. A legelején kifejtett célban az nem is szerepel. A közmondásokkal is felesleges lenne bíbelődni. A vásárhelyiek elég kevésszer mondták őket, akkor is az országszerte használatosakat. Ott van O. Nagy Gábor Mi fán terem-je, aminek gazdag készletét a tudós még akkor elkezdte gyüjtögetni, mikor még Otrokocsi Nagy Gábor néven a Református Bethlen Gábor Gimnázium ifjú tanára volt. Ennek a nagy közmondás-asztagnak nálunk jó, ha egy ezredrészét csépelték.
49
Azt viszont nem bírjuk, nem is akarjuk megállni, hogy a lépten-nyomon használt idiómák, szóláshasonlatok közül a leggyakrabban mondottakat föl ne idézzük. Ezzel Sipka tanár úr emlékének is tartozunk, aki szintén gyakorta élt velük. Különösen az „Olyan së nem sömmi, së sömmi embör” minősítő szólás tetszett neki. Itt egy csokor, tessék válogatni! -
A havónai pusztán van a főggye.
-
Alakul, mint púpos gyerök a prés alatt.
-
A tyúkokkal fekszik lë.
-
Az ördögnek tartoztam evvel az úttal.
-
A lovak közzé hajítja a gyöplűt.
-
Állandóan gyün-mén, mint a ballangó. (ördögszekér).
-
A végin csak mögjuhádzott. (Itt már csak kell némi kommentár. A mögjuhádzott azt jelenti: megenyhült a haragja, megszelídült. Ez nem a juhász szó származéka, hanem az ősi jonh, joh szavunké. ÓMS: „Én junhomnak bel bua ki sumha nim hiül”. Vagy
Arany
Jánosnál:
„Miután
a
király
joházva:/Csendesen így szólott halkan magyarázva…”) -
Átesött rajta, mint makai embör a tajicskán.
-
Bámul, mint bornyú az új kapura.
-
Csak a fejit üssed, hogy mög në sántuljon!
-
Csihissé lött. (nagyon megrémült)
-
Eltünt, mint szürke szamár a ködbe.
-
Értöm, uram, értöm, csak föl nem foghatom.
-
Fölkelt már hajnal előtt hat héttel. 50
engedte,
-
Ha gyüttök, lössztök – ha marad, ösztök
-
Ha të nem vónál mög a penísz, ki önné mög a kenyeret?
-
Hátul kötöm a sarkad!
-
Hé lelkinek nincs hová lönni.
-
Ide figyelj, hékám!
-
Kiőtözött, mint Szaros Pista Jézus neve napján.
-
Ki vót az? – Vak Fejes, akkinek a lágy só kiötte a szömit.
-
Másrul beszél, mint Bodóné, ha a bor árát kérik.
-
Mindönt magára vösz, mint a ludas asszony.
-
Mög së kottyant neki.
-
Mindig ű vitte a prímöt. (Csak ő beszélt.)
-
Neköm ugyen së ingöm, së gallérom. (Nem érdekből pártolom.)
-
Nem áll rá a szám. (Nem jut eszembe.)
-
Nem szaggatja az istrángokat. (Kelletlenül dolgozik.)
-
Na, mögjártad száz tű hosszát? (Hiába fáradtál?)
-
Olyan lött, mint a meszelt fal.
-
Olyan luppára gyütt ki. (frappánsan)
-
Öreg lónak nem illik a csöngős kantár. (Nem a korának megfelelően öltözik.)
-
Összehordott hetet-havat.
-
Rájár a rúd. (Sorozatban baj éri.)
-
Sarki csillag (mindig az utcasarkon pletykál.)
-
Szögény, mint a templom egere.
-
Tán kötelet nyeltél? (Sokáig ül az árnyékszéken.)
51
-
Të még olyan fiatal vagy, hogy ha este lëvágják a lábodat, röggelre kinyő.
-
Úgy áll ez, mint Katiba a gyerök.
-
Úgy mönt belé, mint bőgőbe a húszas (falánkul evett.)
-
Ű vót a hajjakend (vezér, hajcsár).
-
Világos, mint a vakablak. (Kamaszoknál… mint a néger asszony …csája.)
-
Vacsora után a maradékkal.
-
Vótra nem ád a zsidó, csak vanra, mög lösszre.
Elhagyjuk a káromkodásokat is. Vannak köztük cifrák, de a többségük inkább trágár, nem éppen rokokó stílusú, Terszisztészt is lepipálóan vaskos. Ne népszerűsítsük, bízzunk az erkölcsök finomodásában. Hogy szépen is lehet káromkodni, az sajnos nem Vásárhelyen,
hanem
Simontornyán
derült
ki:
„A
szomorú
dicsőségit!” Talán valaha egy népköltő fakadt ki így, és haragos szava máig élően fönnmaradt. Ennél keményebb, de mégsem vulgáris a vásárhelyi „Ördög a bocskorodba!”. Beszédünk hangzása A tempó a férfiaknál általában lassúbb, az asszonyoknál gyorsabb. A mainál jóval nagyobb volt az ambitus, szélesebb a beszédhullámzás amplitúdója: mélytől a magasig és vissza. Ettől a beszéd szép dallamúvá vált. Extraverbális eszközökkel: gesztusokkal, mimikával a beszélők nagyon takarékosan, visszafogottan bántak. Le is szólták azt, aki túl sokat hadonászott, vagy grimaszokat vágott.
52
Persze, hibás beszédűek mindig voltak. Hadarók. De azt az őrült tempót még ők se közelítették meg, mint a mai tévés-rádiós hírbemondók, hülye nyereményjátékok ordító egerei, akiket azért fizetnek, hogy egy perc alatt minél több szót kimondjanak, hisz úgy maradhat elegendő idő a pénzt hozó reklámokra. Voltak szuszkák (nazálisan beszélők): ezért írhatta bele a gimnáziumi
osztálykönyvbe
szegény
Moha
Benedek
nevét
Mohamed Eleknek Imolya tanár úr. Rajta is ragadt, de újságíróként csak visszavette eredeti nevét… Érdekes, hogy a beszédhibák közt a legritkább volt a raccsolás (uvuláris r ejtése). Lehet, hogy ez összefügg azzal is, hogy itt nem éltek arisztokraták, nem volt kiket az erre hajlamosaknak utánozniuk. Vagy azzal, hogy ez már mégiscsak a Barbaricum, jó távol a francia hatástól. Milyen a szép beszéd? Ezt leírni nem, csak példával érzékeltetni lehet. Olyan példákat választunk, akikre ma még sokan emlékeznek. Földinket, Bessenyei Ferencet (itthon még Besenyi, a szép Boros lány fia, kapustehetség és Tóth Lajos kántor úr kórusának tagja.) Ahogy ő fénykorában, a Galilei, Othelló, Kossuth szájával beszélt, az az egyik minta. A Stuart Máriát játszó Domján Edit a másik. Horváth Teri a harmadik. Mindebből kitűnik, hogy a szép magyar beszédnek egyetemes szabályai vannak. Vásárhelyi magyarul is úgy kell (-ene) beszélni, csak a megfelelő – eddig már jellemzett – hangtani eltérésekkel.
53
Zárszó Hibáinkat mentegetendő, egy terebély tölgyfa, Zrínyi Miklós háta mögé húzódunk, magunk mentségére az ő szavait idézzük: „Az kit írtam, mulatságért írtam, semmi jutalmat nem várok érette… Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hívunk.” Ha az Olvasó eddig még nem aludt el, vagy nem dobta bele még a szelektív hulladékgyűjtőbe ezt az írást, az ajándékba kapja egy Kiss Lajos-beszéltette vásárhelyi asszony mulatságos monológját. Köszönetképpen pedig egy szép Petőfi-vallomással veszünk búcsút tőle. Mi ugyan nem a Tiszától a Dunáig terjedő róna, csak a TiszaMaros szögének tengersík mezeje fölött röpködtünk, szavakat fürkészve.
Tessék
megfigyelni,
hogy a
félegyházi
magyar
anyanyelvű költő ebben a versében is tudta, mikor használja az ö-ző variánst! Zárjuk hát sorainkat a Szózat első versszakának Petőfi-féle parafrázisával: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt boruljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem.”
54
IRODALOM A mai magyar nyelv rendszere. Bp., 1962. Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1967. MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. Bp., 1975.
55
Kiss Lajos Beszédös Kata Falusi asszonyok szállanak be Mártélyon a vonatba. Öten vannak, meg egy nagyocska lány. Még jóformán el sem helyezkednek, mikor a velem szemközti asszony rákezdi a beszédet. Nézem az asszonyt: sötétbarna bőrű, a feje fekete kendővel bekötve. Aszalodott, sokatpróbált arc. Valamikor nagyon szép vonásai lehettek. Fekete, égő szemei mélyen bent ülnek a szemgödörben, aminek a környéke sötétlilán van árnyékolva. A száját hol szegletesre, hol csücskére irányítja, ahogy a szóbeszéd magja kívánja. A két fekete, vastag szemöldökével úgy játszik, mint egy hermonika, hol a homloka közepéig felhúzza, hol leereszti egészen a szemgödréig. „Epeküve vót. De úgy gyütt, mint a puskapor: ripp-ropp. Fene tudja kitül, mitül, hunnan, merrül, csak gyütt. Járvány-ë, ezelőtt ez së vót. Nem ám, nem tudtam rúla! Új módi nyavaja, fene bele! Hamar befele a városba – parancsoltam rá. Úgy is lött, tudod. Mögopërálták: kivötték a küvit. Maradt-ë tüve vagy së, nem tudom, de öszik. Öszik az hallod!” – Felrántja a szemöldökét egész a fejebúbjáig, a kezével is hadonászik, hol a térdére csap, hol a szemközti asszony felé bökdös. „Hallod-ë? Nem tom én nem attul van-ë, hogy nagyon élte a savanyúságot, még az ecötöt is könyérrel mártogatta. Persze, hogy attúl van! Hászen a Rácz Pista feleséginek is, hogy vakbele keletközött, mögmondta a vén Berger orvos, hogy csupa a sok savanyúság az oka. El is vitte. Tudod, szerdára virradóra halt mög, oszt péntökön temették. Zúgtak is a gyerökei, hogy 56
két éccaka köll virrasztani, de nem zúgtak a jussolásért, mer mán másnapvalamennyi az üres markát tartotta. De nem nagyon vastagon kaptak, mer idáig vót adóssággal (a nyakát riszálja az ujjával)… Hanem hallottad-ë? Pap Laciné mondta tënnap, hogy Varsányi Jóska asszonyt hozott. Úúúgy áám! Mikor hazahozta (súgva mondja szemeit összehúzva) másodmagával (ismét erős hangon) nagyot csapott az asztalra: Most töttem a legöslegnagyobb bolondot! Ëgy kúdúsból hármat!” – Aszongya az anyja neki: „Kicsit későn gyütt mög az eszöd, de ha mán így esött, hát szíveld.” Most tisztát viszök Örzsi lányomnak a kórházba. Nem tom én magam së, hogy a kicsivel mi a fene lössz? Mer tályog támadt a lányom mejjin, de az ëgyikbül szopik a kicsi, a másikat mög szívatják. Nem ordít az árva, mer két héttel hamarabb gyütt. Ajnározza Örzsi, tudod, bugyolássza, öteti, itatja vagy köll, vagy nem. Ide rakja-oda rakja, mossa-vasalja, így oszt embörködne a kis satnyaság. Neköm nem engedi, hogy pólyázzam, mer hogy „anyám kitöri a dërëkát”. „Në fene! Nyócat neveltem ëgyhujjába, oszt neki nem vagyok sömmi.” „Ugyan anyám, hogy bánhatott velünk?” Hogy? Hát ëgyiket az ëgyik sarokba csaptam, másikat a másikba, mégis mögnyőttetök. Jól néztem vóna ki veletök, mikor ëgyik kicsi, másik pici, az uram mög hun kelt, hun feküdt. Akkurát én is így vótam a mejjemmel, mint Örzsi. De nem köllött së orvos, së kórház, së opëráció, üsse mög a kórság! Füsti Julis füvet rakott rá, útifüvet zacskóba. Két hétig mög ribizlicefrével mosogattuk, oszt itt vagyok-ë! De akkor még fűsülködtünk, nem ondokádták a lányok fejit. Vagy mi az Isten csudája, ondolidálták. 57
Na, de hallod-ë? Búzás sógor ott hagyta az asszonyt! Ott a! Fene… sasë köllött neki… Csak a péze… tudod. Ëgy-kettőre a nyakára lípött. Aszongya Faragó ángyó, akivel most él, hogy amazon csak festék a címör, majteros kalánnyal löhetne rúla kaparni. De, tudod, mutatósan jár, fene bele, csupa selyöm alul-fölül. Mögvakította a sógort. Na, oszt mögesküdtek? Fenét, - csak úgy a hódvilágnál. Minek? Ha elfogy a péz, elinal a ráncos csizma. Aj, te, errül jut eszömbe: Ugyancsak befűtött ám a katona Kristó Lidinek. Hogy tudta mondani a Lidi anyja: „lëtöröm a dërëkát az én lányomnak, ha csak kétértelmű szót szól is!” Azt mög nem látta mög, hogy Lidi, vagy köll, vagy nem, mindég reszelte az inát Szögedébe. Hm, milyen nagyra vótak a katonával: ilyen finom embör, olyan finom embör, bűrkesztyűbe jár, oszt némötül is tud, mer a közösöknél szolgál. Pedig elég sikari: olyan húzott farú, mög ëgy szál hurkájú az árvám. Ha itthon vót szabadságon, oszt kísérte Lidit, csak hogy bele nem bútt. Még köszönni is elfelejtöttek más embörfiának. Kantábul dűtötték a szerelmet, pedig csöpögtetve is elég lött vóna. Most oszt möglátszik, milyen finom embör, mikor bőcsőt köllene ringatni, rá së hederít Lidire. Fene, - lëvötte a téfölt, oszt másik után mén. Úgy hallom, hogy most mög ezt a Vízi Jusztit hugyoztatja (udvarol, teszi a szépet). A másik asszony szólt közbe valamit. „Hogy mondod? Hogy fiatalnak való a szerelöm? Á, nyavalya! Úgy szokták mondani: a fiatalnak fele könyere, az öregöt a fene majd mögöszi érte. Hát ott vót ez a rossz Tóth Palkó – ha ismerted -, ott lakott Susánba, ahogy a Kis Mónár Kata sarkánál lëfordulunk. Na! Micsoda idős vót mán, oszt mégis a pöndöl után 58
kocékolt. Olyan vót, mint a koslató kutya, örökösen caflatott. Igaz, hogy a fehércselédök is bolondultak utána, mert csuda takaros vót, fene a horgas inát, oszt szép ruhájú, tiszta kis embör. A gomblyukába majd mindég piros virág virított. De azért én szidom, még halófődjibe is. Mer a fene a lelkös párát ögye mög, mög azt a nyughatatlan vérit, aki mindég bizgatta a rosszra, hogy tudta fölcserélni a feleségit, azt a csupa jó asszonyt. Nem értöm. Milyen röndbe tartotta azt a házat, hű! Osztán még cselédöt is sajnált tűle, pedig olyan gyönge egészségű vót szögény. Vagy tán azér is lött olyan csapongó ez a rossz Palkó. Elvitte az ősz a jó lelköt. Két hét múlva mán új asszonyt vitt a házhon. Újbúl mögén olyan jó asszonyt terefölt. Mégis, mikor úri barát vót a háznál, az asszony nem ülhetött az asztalhon, csak hordta befele az önnivalókat. De Palkó ű nem változott mög azután së. Végtire is a vére vitte a veszödelömbe, mer valami gatyabajt kapott. E lött aztán az ű sírbaeresztő kötele. (Hirtelen a lányhoz.) – Të mög mit taku-vaku, bontsd ki azt a neccöt! (A lány kibontja.) Ezt akarja most eladni, merhogy köll az ára cipőre. De fasarkút nem vöszünk, hogy ëgy hét múlva vót-nincs. (Kinéz, látja, hogy a városhoz ér a vonat.) Cihelődj bogaram, mer mán itt is vagyunk. Délután mög vissza. A malac addig jól kiríhatja magát. – Nini, tán csöpörög? Ez is akkor csinálja, mikor nem kék. Nem tudott esni a nyáron. Bodrogiék jól járnak, mind a fődbe van mán, ami csak őszi. A kölesük így ér a! – mutatja. – Hiába. Akinek szöröncséje van, ha a hátáhon verik, akkor is a s… be mén. Három hónapig së tartotta Túrúckit, oszt fél ház, mög három hód főd. Ne neköd! Mint vót, hogy
59
vót, nem keresett. Löhet, hogy csinált neki valamit…” Az egészet egy lélekzetvételre mondta, dűlt belőle, mint a kásás zsákból, ha kihasad. Mikor a vonatból lëkászálódtunk, megszólal egy ember, szemével az asszony felé intve: „e mán alulrul is szödi a lélökzetöt, olyan sokat beszél”.
60
