Anyanyelv, te drága kincs! Kazinczy Ferenc - „Nyelvében él a nemzet”
Minden népnek, törzsnek, nemzetnek, csoportnak, mely azonos szokásokat, kultúrát, nyelvet vall sajátjának, csak akkor van tartós jövője, ha olyan utódokat nevel, akik a rohanó világ forgatagában is tisztában vannak hovatartozásukkal, megőrzik nemzeti identitásukat.
A bevezetőben leírtak első olvasásra úgy tűnnek, mintha egy tudományos újság címlapján, vagy egy ünnepi beszéd első soraiban hangzanának el. Tévedés, saját gondolataimat vetettem papírra már csak azért is, mert a környezetemben tapasztalom, hogy egyre kevesebben beszélik a magyar nyelvet. Ennek két oka is lehet. Vagy azért, mert egyre kevesebben tudják, vagy ha tudják, szégyellik használni. Például velem történt meg a következő eset: Találkoztam egy volt osztálytársammal, aki szlovák barátaival múlatta az időt. Köszöntem neki magyarul, hallhatóan: Szia! Mire ő csak mordult egyet az orra alatt. Később elhangzott a nemzetközi: Hi, Helo! Biztos cikinek tartotta az én általam használt köszönést. Egyes felmérések szerint a magyar gyerekek 15, ill. 20%-a jár szlovák iskolába, vagy legrosszabb esetben óvodába úgy, hogy mind a két szülő magyar anyanyelvű. Az újságok (pl.: a Vasárnapban én is olvastam) közlik ezeket az észrevételeket. Szakemberek, speciális pedagógusok, pszichológusok és a nagy- vagy dédmamák, ha még élnek, a családban nem győzik hangsúlyozni, hogy a gyermeknek legyen akár négy- vagy hatéves, joga van a saját anyanyelvén megtanulni beszélni, később az oktatásban felhasználni ezt a nyelvet, már csak azért is, mert növekedése során nagyban hozzájárul érzelmi életének, lelkivilágának, véleményalkotásának, biztonságérzetének (és még sorolhatnám) kialakításához. Az előbb leírt mondatok egyikében szerepel ez a három szó: legrosszabb esetben óvodába. Vajon mit is szeretnék ezzel kifejezni? Két történettel illusztrálom, melyekben egy-egy gyermek szemszögéből láthatjuk azokat a hatásokat, amelyek abban az esetben érik, ha nemzetiségi intézményeket (óvodát, iskolát) látogat, illetve hogyha nem magyar tanítási nyelvű intézményben gyarapítja szókincsét. Szerintem ilyen helyzetek adódhatnak. Sarkított történeteket közlök. Vajon mit érezhet a kisgyermek? Hogyan reagál a környezete? Az események párhuzamosan követik egymást mindkét történetben. Lássuk, melyik eset mit
tartogat számunkra! Külső szemlélőként vonjuk le a tanulságot! Melyik kisgyermek kerül ki győztesen, gazdagabb érzelmi világgal, szókinccsel a „versenyből”. Adott egy család: az édesapa és édesanya Értelmiségiek. Mindkét oldalról magyar anyanyelvűek. Megszületik a kisgyermekük, és vezetékneve mellé, mely Horváth, megkapja a szép magyar hangzású női nevet, a Csengét. Horváth Csenge. Szépen hangzik ugye? A kisleány nő, nődögél, felfedezi a világot, megtanul mászni, járni. Édesanyja minden este fennhangon, értelmesen felolvas neki a képeskönyvből. Kilenc hónaposan még nem ért belőle semmit, csak felfogja azokat az érzelmeket, melyet édesanyja arckifejezésével, mimikájával, hangutánzó szavakkal közvetít felé. Ez mind fontos, de talán a legfontosabb az, hogy e sok felolvasás alkalmával, altatódalok éneklésével belemászik a kis Csenge fülébe a magyar nyelv sajátos dallama, hanglejtése. Azok után a bizonyos első szavak után, melyek így hangzanak; anya, apa, a kisleány szépen kezdi összerakni a mesék segítségével saját mondatait, szókincse egyre gazdagabb. Nézzük, mi újság a másik oldalon! Szintén adott egy család, a szülők itt is jól szituáltak, megbízható állásuk van. Megszületik a gyermekük, aki a Tadeáš nevet kapja. Az édesanya szlovák anyanyelvű, az édesapa viszont magyar. Tipikus kétnyelvűség. Az édesanya a saját gyerekkorában hallott meséket meséli, természetesen szlovákul. Tanítja a kicsinek a szlovák népdalokat. Az apuka kevesebb időt tölt a kisgyerekkel, de ha együtt vannak, magyarul szól hozzá. A kislegény értelmes, gyorsan tanul, megérti, hogy az anyukához szlovákul kell szólni, az apukához magyarul, ám egyik nyelven sem tudja magát rendesen kifejezni, bár szép lassan kialakuló szókincsében túlnyomórészt szlovák szavak szerepelnek egy-egy magyar kifejezéssel tarkítva, melyet néha-néha elcsípett, meghallott édesapja beszédéből úgy, hogy nem tudja hozzá a megfelelő értelmet kapcsolni, tehát a fogalmakhoz nem tudja a helyes szóképet párosítani. Ne essünk kétségbe! Tadeáško megérteti magát, kézzel-lábbal és az ő utánozhatatlan keverék szókincsével! Csenge óvodába kezd járni, természetesen magyar nyelvűbe. Két és fél éves, bár az első héten reggelenként gyakran sírdogál, de végül hamar megtalálja helyét a kis közösségben. Egyik délután ragyogó arccal jön haza, és meséli a szülőknek, hogy az óvó nénivel és a gyerekekkel ma az ő nevéről tanultak, és azt mondták, a Csenge az egyik legszebb, legősibb magyar női név. Neki ebből az egész mondatból csak az maradt meg, hogy a nevét, az ő nevét a széppel kapcsolták össze, ez már elég ok a boldogságra, de nem érti a kis fejével, mi az a magyar. Fel is teszi a kérdést, ahogy az egy hároméves gyerekhez illő. „Halló, anci, mi az a magyar, valami étel, vagy valami betegség?” Az édesanya úgy nevet, hogy a könnyei is kipotyognak, majd elmagyarázza a kislányának, hogy a magyarok ők, illetve hát, hogy a család. Csenge kerek szemmel bámul és közli édesanyjával, hogy az óvodában azt tanulták,
hogy ők emberek. Így van. – feleli édesanya – de magyar emberek, tehát azt a nyelvet, melyet Csenge az óvodában használ, és melyet otthon beszélnek, azt hívják magyarnak. A kislány sugárzó arccal rohan keresztül a lakáson, és ordibálja a számára új, ám annál izgalmasabb szót. Magyar! Magyar! Az elkövetkező fél évben, amerre járnak, Csenge újságolja a barátoknak, ismerősöknek, rokonoknak, hogy ő magyar, és mit szólnak ehhez. Miután a kislány rájön, hogy a magyarságával nincs „egyedül” (hála a jó istennek!), kicsit veszít az önbizalmából, hogy nem tulajdoníthatja ki saját magának ezt a jutalmat, de örül, ha azt hallja, más is magyarnak vallja magát, és büszke arra, hogy ő is az. Közben Tadeáško is óvodába kezd járni. Szlovák nyelvűbe. Minden reggel el kell vele játszani azt, hogy ha elmegy az oviba, kap valamit, mert a kisfiú nem szeret a közösségbe járni, nem találja a helyét. Pedig már eltelt fél év a beíratása óta, már hároméves. Édesanyja kérdésére, hogy mit tanulnak az óvodában, Tadeáško soha nem felel semmit. Az egyik este viszont elmondja kedvenc mackójának, hogy sokat sír az óvodában, ha nem látják pajtásai, ugyanis egyszer kinevették őt, és azóta nem akarnak vele játszani. Elpanaszolja a macinak, hogy el kellett mondani, hogy a szülei hol dolgoznak, és hogy ő sokat mutogatott közben, hogy mindenki értse, és az apuka által oly gyakran használt szókapcsolatot, mely így hangzik: „Istenem, segíts!” is beillesztette a magyarázatba. Az óvó néni megszidta, hogy ilyen nagy kisfiúnak már nem szabad annyit mutogatni beszéd közben, és hogy ne használjon idegen nyelvű szavakat, amelyeknek nem tudja a jelentését. Tadeáško nem értette, hisz apuka nem beszél idegen nyelven, és akkor mondja, hogy „Istenem, segíts!” ha sóhajtozik, mert valamit nem szeretne megcsinálni. „Őrá miért nem szól senki?” – gondolja a kisfiú irigykedve. Én is azért utánoztam apukát, mert nem akartam beszélni, mondja sírva a mackójának. Az édesanya a szekrény mögött áll úgy, hogy a gyerek nem tudja, és csodálkozva hallgatja kisfia panaszáradatát, hisz soha sem gondolta volna, hogy ilyen problémák merülnek majd fel. Csenge eközben hatéves lesz, beíratják a magyar tanítási nyelvű iskolába, megtanul írni, olvasni. És boldog attól, hogy magyarul tudja olvasni azokat a meséket, amelyeket édesanyja mondott el neki kiskorában. Megkezdi a hatodik osztályt, már tizenkét éves, igazi nagylány. Egy nap azzal állít be, hogy ő nagyon szereti a magyarórákat, mert szép verseket tanulnak. A szülők elmesélik neki, hogy háromévesen azt hitte, hogy a magyar valami betegség vagy étel. Csenge megmosolyogja kiskori önmagát, és így szól: „Anya, jól gondoltam azt, hogy étel, mert nélküle nem élhet az ember. Így van ez az én anyanyelvemmel is – a legnagyobb kincsem, és tényleg nem élhetek nélküle.” Tadeáško is iskolába megy, természetesen szlovák tannyelvűbe. Sok szenvedés árán és logopédus segítségével megtanulja tisztán a szlovák nyelvet, és bár lassan és nehezen, de megtanul írni és olvasni. Megkezdi a hatodik osztályt és az egyik órán a tanító néni kéri, hogy mondjanak szavakat más nyelven, de olyanon, melyet nem tanítanak az iskolában. Tadeáš
elgondolkodik, rájön, hogy angol vagy német szót senki sem mondhat, hisz ezeket a nyelveket tanulják az iskolában, majd egy régi emlékkép elevenedik meg előtte: Áll az óvodában a szőnyegen, a gyerekek nevetnek rajta, De min? Mondott valamit. Igen, már emlékszik. Hogy is hangzott? Az osztályban néma csend, mindenki lázasan töri a fejét, és egyszer csak egy kéz a levegőbe emelkedik. Tadeášé. És így szól nagy sóhajtással: Istenem, segíts! A tanító néni megdicséri, lefordítja a gyerekeknek, és elmagyarázza nekik, hogy Tadeáš magyarul szólalt meg. A gyerekek csodálják a fiút, hogy tanulás nélkül is tud egy újabb idegen nyelvet. Tadeáš fejében őrült gondolatok kergetőznek: Tehát ez az a nyelv, melyet az oviban nem értettek, és melyet otthon aztán szép lassan apu sem beszélt. Milyen fura betűk egymás mellett és milyen jól esett kimondani. Ha apu tudott vagy tud így beszélni, ő miért nem tanulhatott meg, miért nem adták meg neki az esélyt, pedig lehet, hogy sokkal könnyebben tudott volna boldogulni. Ha hazamegyek, ezt feltétlenül megbeszélem az ősökkel – gondolja határozottan. Hát idáig lenne a „rövid” elbeszélés. Úgy gondolom, győztesnek lehet nevezni mindkét családot, illetve a történetben szereplő gyerekeket. Az abszolút győztes valószínűleg a Horváth család és az ő Csengéjük. S hogy mi van Tadeášékkal? Azt hiszem, ez a történet nagyon jó tanulság és egyben példa arra, hogy meg kell adni a gyermeknek, ha elért egy bizonyos kort, és képes döntéseket hozni, az esélyt, hogy megismerkedhessen azzal a kultúrával is, amelyhez kevés vagy távoli szálak fűzik. Remélhetőleg Tadeáš története is így folytatódik mindenkiben, ha továbbgondolja. Elsősorban meg kell mutatnia a mai fiataloknak nemzeti értékeinket, hogy elhiggyék, van, mire büszkének lenniük, olyan dolgokra, melyekről nem is tudnak, de attól még léteznek és fontosak a magyarok társadalmában. Hogy nézhet vagy nézhetne ki ez a gyakorlatban? Talán valahogy így: A Spongyabob című rajzfilm helyett nézzen az egész család magyar népmeséket (a Csillagszemű juhász a kedvencem)! A közös családi bevásárlás alkalmával ne a chipszek között, hanem a gulyáshoz válogassuk a hozzávalókat (olyan pirospaprikával a jó, ami úgy csíp, mint a méreg). A rokonság ne Párizsba, hanem a Hortobágyra menjen kirándulni (a puszta is biztos jó hely, de nálam a Feszty-körkép viszi eddig a csúcsot). A drága, egyetlen gyermeket az ismerősök ne a legújabb playstationnal ajándékozzák meg, hanem próbálják rávenni, hogy iratkozzon be egy néptánccsoportba (öt éve táncolok a zselízi Kincső táncegyüttesben). Néhány hónapja Oroszkán voltunk fellépni. Ez a kis falu 15 percre van Zselíztől. Az első sorból egy szőke fiúcska bámulta előadásunkat kerek szemmel és tátott szájjal. Mint később megtudtuk, fellépésünk után édesanyjának ezt mondta: Miért nem mondtad, hogy létezik ilyen szép tánc, én is így szeretnék tudni táncolni! Négy nap múlva már találkoztunk is vele a próbán. Elvarázsoltuk őt, de csak azért, mert a gyökerek és az ösztön ott van
mindenkiben, csak a gyökérnek napfényre, megfelelő talajra és tápanyagra van szüksége, hogy termést hajtson, az ösztönnek pedig, hogy érvényesüljön. Van egy négyéves unokahúgom. Ott voltam, mikor megtanult beszélni, mikor megtanulta élete első mondókáját, és mikor megpróbálta utánozni a tánccsoportban a csárdáslépést, melyet mi, nagyok táncoltunk. Azt sem fogom soha elfelejteni, mikor elénekelte azt a népdalt, melyet én tanítottam neki. Felemelő érzés volt és egyben félelmetes számomra, hogy milyen sokszínű a magyar kultúra.
Nyelvében él a nemzet! Hol máshol, ha abban nem? Még inkább csak a nyelvben, mely meghatároz múltat, jelent, jövőt, összekapcsol, és egyfajta biztonságot ad határokon innen és túl.
