A KAZINCZY FERENC TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE 2007

A KAZINCZY FERENC TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE 2007. 17. kötet

DR. BÉKY LÓRÁNT:

A bűnbánó Báthory Erzsébet Érzelmes utazás Madarász Viktor festménye körül

Különnyomat

Sátoraljaújhely, 2007.

2

BÉKY LÓRÁNT: A bűnbánó Báthory Erzsébet

SZÉPHALOM 17.

N

A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2007.

3

BÉKY LÓRÁNT

A bűnbánó Báthory Erzsébet Érzelmes utazás Madarász Viktor festménye körül

„…elszámolás lesz, évszázadokra visszamenően, és lesz − ártatlan áldozat. (Márai, 1945.)

Hosszú hónapok óta keressük Madarász Viktor Báthory Erzsébetet ábrázoló képét. Amikor gyakorta nekünk szegezik a kérdést: „Tulajdonképpen miért keresitek olyan megszállottan ezt a festményt?” − mindig hatalmába kerít a bizonytalanság érzése. Vajon meg tudjuk-e magyarázni legalább a mi korosztályunknak, vajon meg tudjuk-e indokolni azt a belső késztetést, amelyik hajt, űz minket egyre csak tovább, előre. Látnunk kell újra a képet, vagy legalább egy reprodukciót a festményről! De hát miért? Nehéz a válasz, de megpróbálunk feleletet adni. Talán sikerül, talán nem… Előre kell bocsátani, hogy a mi érdeklődésünk a képzőművészetek, benne a festészet iránt, nemigen különbözik a többi átlagember érdeklődésétől. Sem műgyűjtők nem vagyunk, sem egyéb okokból elkötelezettek valaki vagy valakik irányában. Szeretjük a szép képeket, el-eljárunk egy-egy kiállításra, mostanában leggyakrabban a Nemzeti Galériába, a Szépművészeti vagy a Nemzeti Múzeumba. Ahol éltünk, ahol élünk, ahol járunk − ha módunkban áll − megnézzük a képeket is. Ám ugyanúgy megcsodáljuk a keleti ikonfestészet remekeit, mint a francia impresszionisták alkotásait, és természetesen és legfőképp a magyarokat: M. S. mestertől Kokas Ignácig. Egyetlen kivétel van, aki talán előbb áll a sorban: Munkácsy Mihály. Ez arra vezethető vissza, hogy már a magyar kultúrával való első ismerkedésünkkor az elemi iskolában úgy tanultuk: a legnagyobb magyar festő Munkácsy Mihály. És van e vonzalomnak egy másik, egy érzelmi oka is. Szüleink megmutatták gyermekkorunkban a miskolci Mindszenti-temetőben Munkácsy szüleinek a síremlékét. A hatalmas, szürke gránitoszlop áhítatot és tiszteletet ébresztett a mindenre fogékony 8-10 éves gyermeki lélekben, már csak a hely miatt is, mert nekünk a temető szent hely. A síremléket maga a festő állíttatta, és ebben mi a szülők iránt megnyilvánuló szeretetét is láttuk. Ami mégis a legfontosabb: Munkácsy a képeivel rászolgál a megkülönböztetett figyelemre, első az elsők között! Az előzőekben felvetett kérdésre − talán most már érzékelhető is − nem az a válaszunk, hogy keressük, mert szeretjük Madarász Viktor képeit, hogy keressük, mert érdekel a XIX. századi festészet, hogy keressük, mert vonzódunk a magyar múlt történeti festészetéhez, hogy keressük, mert Madarász Viktor festészete egy drámai jelenet illúzióját kelti, hogy keressük, mert... Nem, nem ez a válaszunk. Hát akkor mi? A kérdésre a mi válaszunk sokkal hosszabb és sokkal bonyolultabb. Maga a történet − amely meglehetősen hétköznapinak tűnik − több mint öt évtizeddel ezelőtt, 1949 nyarán

4


kezdődött. A vakációzó diákok a nyári szünidőben akkor is vígan lubickoltak a tapolcai strandon. Kisebb-nagyobb társaságok verődtek össze, többnyire miskolciak, de az iskolaszünetet a rokonoknál töltő debreceni, pesti és más városbeli fiatalok is voltak közöttük. És mint ilyenkor lenni szokott, a fiúk kinéztek maguknak egy-egy lányt, a lányok pedig epekedő pillantásokat küldtek a fiúk felé. A strandbeli kapcsolatokból barátságok születtek, és olykor-olykor diákszerelmek is. Akkoriban a fiúk még udvaroltak a kislányoknak, akik csillogó szemekkel nézték a fiúkat, és azt suttogták: örökké szeretni foglak! Szép, tiszta, őszinte kapcsolatok voltak ezek a diákszerelmek. A lányos házaknál egy-egy névnapi vagy születésnapi zsúron táncoltunk a gramafon hangjaira, és a moziban a filmek nem az erőszakról szóltak. Életvitelünket a keresztény, polgári erkölcs határozta meg, melyet részint otthonról hoztunk, részint a miskolci református Tóth Pál és Lévay József, valamint a katolikus Fráter György Gimnázium alapozott meg. Az iskolák szellemisége nagy hatással volt ránk. A 14-18 éves korunk a világra való rácsodálkozás ideje volt. Akkor értettük meg, hogy a könyvekben valóban mindenre találunk feleletet, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ismerkedtünk a színházzal, az operával. Nagy szó volt, mikor a miskolci szinházban láthattunk egy-egy operaelőadást. „Filléres vonattal” még Pestre is eljutottunk, és csak ámultunk, és bámultunk a Magyar Állami Operaház láttán, egész életünkre szóló élmény volt a Diótörő. Diákkorunkban voltunk először a Balatonon is. Szombaton délután indultunk az Ibusz-vonattal, hajnal 5-kor értünk Siófokra, és az egésznapos strandolás után éjfélkor vissza Miskolcra. Ma, két emberöltő múltán diszkó és buli, kocsma és chatelés, SMS és MSN, mozi, máskor könnyűzenei koncert tölti ki a fiatalok szabadidejének jelentős részét. És biztos ők is ugyanolyan boldogok, mint amilyenek mi voltunk, hisz van valami, ami közös bennünk: a múló fiatalság. Ez volt életünk szép oldala, de sajnos nem teljesen felhőtlen. Mert volt az életnek egy másik, fekete oldala is: a politika. A háború után azonnal megkezdődött az elszámolás. Márai így ír e korról: „Föltétlen számonkérés és igazságos ítélet kell azok fölött, akik megölték a barátokat, a rokonokat, akik tönkretettek mindent, ami becses és értékes volt, akik elpusztítottak egy műveltséget, az országot, Budapestet, Európát. Most külső hatalmak által mozgatott belső erők végeznek az ’árulókkal’ és ’elnyomókkal’. Megint nem a nemzet az, amelyik cselekszik, hanem helyette és nevében idegen hatalmak.” (Napló, 1945.) És ezek a belső erők válogatás nélkül a nép ellenségének kiáltják ki a katonatiszteket, a földbirtokosokat, a volt tisztviselő kart és másokat, köztük a jómódú parasztságot. Az életlehetőségeik nagyon beszűkültek. Sokakat közülük népbíróság elé állítottak, hosszú börtönbüntetéssel sújtották, rendszeresek voltak a halálos ítéletek. A volt táblabíró egy szállodában volt portás; az internálótábort és a börtönt megjárt, szerencsére később felmentett katonatiszt MÁV pályamunkásként dolgozott. Egy másik katonatiszt segédmunkás volt egy épitőipari vállalatnál. A foglalkozásától eltiltott ügyvéd nem talált munkát. Egy polgári iskola volt igazgatója egyetlen batyuval a hátán menekült a Felvidékről. Falun kuláklistáktól szenvedtek. És ők a mi szüleink voltak! Az iskolába is beköszöntött a politika. 1948-ban államosították az iskolákat. Minket az új igazgató „piszok, reakciós bandának” titulált, amikor még a hittanoktatás megszünte után is imával próbáltuk kezdeni a napot. Ezután teli torokkal ordítottuk: „Egy a jelszónk a béke.” Azután származás szerint megkülönböztettek minket. X-es kategóriába került az, aki a „nép

SZÉPHALOM 17.

N


5

ellenségének” gyermeke volt. Nekik már a középiskolába is nehéz volt bekerülni, az egyetemi felvétel pedig ritka kivétel volt. Otthon szüleink csak csendben ejtették ki Kistarcsa és Recsk nevét. Hallottuk: elvitték ezt is, eltünt az is, amazt felakasztották. Az újságok teli voltak a különböző népellenes bűnperekkel. A diákok közül is sokan börtönbe kerültek. Mindenki félt, nem lehetett tudni, kire, mikor kerül a sor. Így jött el 1952. június 25-e, amikor éjfél után egy-két órával közel 600 embert telepítettek ki Miskolcról Hortobágy Borsós-pusztára. Beteljesült az író jövendölése: lettek ártatlan áldozatok. Sőt, egyre és egyre újabb ártatlan áldozatok lettek. A barátok, hozzátartozók, akik Miskolcon maradtak, aggódva várták a híreket: hogy vitték el őket, hová vitték őket, mi van velük? És érkezik egy levél, Hortobágy Borsóstanyán írták, 1952. augusztus 3-án: „Hely van bőven, most leírom elhozatalunk történetét. Éjjel ½ 2-kor borzasztó csöngetés, mindnyájan felébredtünk, azután Édesapa nyit ajtót. ’Államrendőrség’. Hirtelen szegény Édesapa megrémült, mikor 8 szuronyos ávós lépett be, rögtön tisztában volt azzal, hogy elviszik, de mikor megtudta, hogy mindenki öltözzön, szegény teljesen elvesztette a fejét. Azt mondták egy órán belül pakoljunk össze annyit, amennyit 2 kezünkben el tudunk vinni, sőt még azt is mondták, hogy lesz olyan rész, ahol gyalog megyünk, és magunk csomagját kell cipelni, persze ez elvette teljesen az eszünket. Én felöltöztem, gyorsan kedvenc holmiaimat magamra vettem, és (gyorsan mindent, mert állandóan siettettek) az előszoba szekrényhez mentem, hogy a magam holmiját válogassam. Az egyik ávós azt súgta a fülembe, hogy ne válogassak, hozzak gyorsan egy lepedőt, és mindent, ami a szekrényben van, kössem egy batyuba, mert kint vár egy teherautó. Persze nekem se kellett kétszer szólni, megtettem. Odabent is ezt akartam tenni, de szegény Édesapa és Édesanya azt mondták, minek ilyen sokat pakolni, azért, hogy eldobáljuk? Most már bánják szegények, de nem baj. Ezek után összeszedtem, ami eszembe jutott. A Te fényképed, emlékkönyv, a kisbabám, amivel aludni szoktam, biblia, ezeket elhoztam. A téli lóden kabátomat Laci juttatta eszembe. Közben Édesanya jajgatott, Édesapa állandóan kérdezősködött. ... Az ávósok még a WC-be is utánunk jöttek. Aztán ½ 3-kor kimentünk a csomagokkal együtt az előszobába, közben a parancsnok elvette Édesapától a bicskáját és a borotvakészletét, hogy majd itt megkapja, persze azóta se láttuk. Mikor minden kulcsot átadtunk, megyünk ki, a kapu alatt jön 4 új ávós, hogy hol lakik Rácz György. A teherautóból láttuk, hogy Dadányiék előtt, Lenke néniék előtt is áll egy autó. Minket Hernádnémetiben vagoníroztak be. Közben minden egyes útkereszteződésnél rendőr állt. Mi voltunk az elsők, ráértünk volna még pakolni. De nem baj, a jó Isten így akarta. Reggel ¼ 7-kor indultunk el. Még le is mázsáltak minket, akár a marhákat. Délután 3-kor érkeztünk ide, Petőfit szidva, hogy mi tetszett neki ezen a Hortobágyon.”

Ezt a levelet a 16. évét nemrég betöltött, a gimnázium második osztályát éppen elvégzett kislány írta udvarlójának, aki történetesen e sorok szerzője. Keserves 14 hónap következett. A kitelepítettek hajnaltól késő estig éhbérért robotoltak állandó fegyveres, rendőri kíséret mellett. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy attól rettegtek, Szibéria lesz a végső cél. Különösen akkor erősödött bennük ez a félelem, amikor orosz és magyar katonatisztek tartottak szemlét a táborban. „...most állandó mozgolódás van itt, idejön állítólag a járási kapitányság Ma este orosz és magyar katonatisztek voltak itt.Mi a legnagyobb izgalomban voltunk, biztos azért jöttek, hogy mi is menjünk velük (ti. Szibériába) … ha Isten ne adja ott kötünk ki, szeress engem azért akkor is! (Borsós, 1953. febr. 12.) Hogy erre mégsem került sor, annak minden bizonnyal Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála volt a magyarázata. Ezután mindenki úgy érezte, hogy talán lesz valami változás. Erre akkor került sor, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, és elmondta programbeszédét a parlamentben 1953. július

6


4-én: „a kormány a megbocsátás szellemében… egyidejűleg megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja… Rendezni kívánja a kormány a kitelepítettek helyzetét is, lehetővé téve számukra, hogy a kötelező jogszabályok figyelembevételével választhassák meg letelepedési helyüket.” A táborokat tehát feloszlatták, a kislány meg udvarlója most már szabadon találkozhatott, és mindkettőjük közös élete Debrecenben folytatódott. A kitelepítés azonban örökre nyomot hagyott szívükben. A két fiatal idejét − a szerelem mellett − a tanulás, a munka és a kultúra iránti olthatatlan vágy töltötte ki, mintegy pótolandó a 14 hónapi kényszermunkával elrabolt szabadságot. A gimnázium és az egyetem, a mozi és a színház, a könyvek és kulturális események voltak életünk meghatározói. Így jutottunk el a Déri Múzeumba. Az Ecce homo-t már megcsodáltuk 1950-ben vagy 51-ben, egy debreceni kirándulásunk alkalmával, most pedig egyszer csak szembetaláltuk magunkat egy hatalmas, még nem látott képpel. Az ismeretlen festmény először monumentalitásával fogott meg. A nagyteremben azonnal magára vonja az ember figyelmét a Báthory Erzsébetet ábrázoló festmény. A téma nem ismeretlen számunkra, de ismereteink felületesek: csak annyit tudunk, hogy egy várúrnő kegyetlenkedik a jobbágylányokkal. A képen három olyan személyt látunk, akik hihetetlen érzelmi vihart kavarnak bennünk. Báthory Erzsébet őrült tekintete most is előttünk lebeg. Ma már tudjuk, hogy a festő szándéka szerint őt a képen bűntudat gyötri, de mi akkor benne csak a gonoszt, a gyilkost, az ártatlanok megkínzóját, a hatalmával visszaélő embertelen zsarnokot látjuk. A fehérruhás jobbágylány, az áldozat, a kiszolgáltatott, a kegyetlenkedéseket elviselni kénytelen, a hatalom önkényének ártatlan elszenvedője, akit már kerülget a Kaszás. Ahogy a költő mondja: Legszebb virágkoromban Ontád ki véremet! Vérem kiált az égre, A gyilkost verje meg. (Garay János: Báthori Erzsébet. 1839.)

És ott a barát a csuhában, kezében a Bibliával, mintha valami reményt ébresztene, talán azt, hogy a bűnös elnyeri büntetését, hogy az áldozat megdicsőül, szenvedése jutalmat nyer, s ez a hívő kereszténynek a vigasztalást jelenti. Nekünk ez a kép azért jelentett sokkal többet, mint bármilyen más festmény, mert nagy-nagy empátiával közeledtünk hozzá, helyzetünkből adódóan. A festő majd száz évvel korábban nem festhette meg korunk diktatúráját, de mi Báthory Erzsébetben az irtózatos önkényt láttuk. A jobbágylány helyébe odaképzeltük a Hortobágyra kitelepített 16-18 éves diáklányokat, akik rettegtek az ávósoktól, a gazdaság hajcsáraitól, az erőszakoskodó nacsalnyikoktól. A barát a titokban megtartott éjféli misére emlékeztet, a kitelepítéskor elvitt Bibliára, és benne egy idézetre: „Azért mondom néktek: amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindezt megnyeritek, és meglészen néktek” (Márk 11: 21-26.) Mi könyörögtünk, és meglett nékünk. Ez volt nekünk akkor a kép: egyszeri, megismételhetetlen és szívbemarkoló élmény! A kitelepítés és a festmény számunkra széttéphetetlenül és örökre összefonódott. Aztán telt-múlt az idő. Az egykori kitelepített diáklány, Flóra Judit, és a kitelepítés egyik legközvetlenebb szemlélője, Béky Lóránt 1957-ben házasságot kötött, ahogyan azt 1950-ben elhatározták. Lassan az idő elcsendesedett, a falusi tanítóságot az egri Tanárképző

SZÉPHALOM 17.

N


7

Csejte vára 19. századi romantikus ábrázolásban

Főiskola váltotta föl. Új munkahelyünkön szorgalmas, kitartó munkával lehetőségünk adódott a szakmai előrelépésre, ennek érdekében meg is tettünk mindent, és a szorgalmas és kitartó munka meghozta az eredményét. Hortobágy − és vele Báthory Erzsébet is − egyre inkább az emlékezés legtávolabbi sarkába szorult, mert Hortobágynak még az emlékét is el akartuk felejteni. Amikor később átutaztunk rajta, soha nem kerestük a Nagyhodályt, ahol 300 ember élt egymás hegyén-hátán, a Nádas-tavat, ahol néha-néha meg lehetett fürdeni a nyári hőségben a munka után, és nem kerestük a kapcsolatot az ott szerzett barátokkal sem, hisz szétszóródtunk a nagyvilágban. 1980. augusztus 8-án aztán az emlékezés kifordult a sarkából. A főiskola jóvoltából a pozsonyi egyetem kocsolci (ma Kočovce) egykori Rakovszky-kastélyában töltöttünk egy hetet. Szemben vele a Vág túloldalán, Vágújhely, alatta Csejte! A vár romjaiban is lenyűgöző látvány, a faluban pedig a helytörténeti kiállítást bemutató Kastélymúzeum. Egy szoba Báthory Erzsébetnek szentelve, a szlovák nyelvű ismertető hátsó borítóján a festmény reprodukciója! A debreceni kép! − kiáltunk fel egyszerre. El is határozzuk, hogy amint Debrecenben járunk, megnézzük a múzeumban. Nem néztük meg. A festményhez hozzátartozik Hortobágy is, és majdnem 30 év után, még mindig nem akarunk emlékezni! Újra eltelik közel 20 esztendő. Híre járt, hogy a Déri Múzeumban még látható a Munkácsy-trilógia. 1999-ben Pestről elvisszük unokáinkat megtekinteni a három képet. Ott járunk a múzeumban, most már nem lehet elkerülni Báthory Erzsébetet. Keressük a képet, az nincs, senki nem tud róla. Igaz, hétvége lévén csak a teremőrökkel beszélünk: a múzeumban nincs ilyen festmény. Csodálkozunk, de tudomásul vesszük. Talán restaurálják, talán kölcsönadták, talán új helyet keresnek neki. Nem tudakoljuk, még mindig erős a borsósi hatás.

8


Aztán 2006 elején az egykori borsósi fiatalok elhatározzák, hogy egy könyv lapjain még egyszer mind összetalálkoznak, és hortobágyi számkivetettségük történetét örök mementóként hagyják az utókorra: megszületik a Száműzöttek a Hortobágyon című visszaemlékezéskötet. A könyv megírásában szerény mértékben mi is részt veszünk, vállalva, hogy az emlékek felidézése fájó sebeket tép fel lelkünkben-testünkben. De vállaltuk, mert kötelességünknek éreztük, hogy emlékeztessük utódainkat azokra az időkre. 2006. június 23-án aztán éppen a Déri Múzeum rendezi meg a Száműzöttek a Hortobágyon című könyv bemutatóját. A bemutató ünnepéllyé magasztosul, és Takács Péter történész-professzor méltató szavai könnyeket varázsolnak a résztvevők szemébe. Nincs emberi szó, amely a háborgó érzelmeket hűen visszaadná. A múzeum kedves munkatársai kimagasló munkát végeztek a szervezéssel, a rendezéssel, hálásak vagyunk nekik. Most ott, azon a helyen emlékezünk a kitelepítésre, ahol a mi gyötrelmeink képletesen összefonódtak a festménnyel. A hely szelleme is sarkall: látnunk kell a képet! Mennénk a képtárba, keressük, érdeklődünk: hiába. A debreceni múzeumban nincs Báthory Erzsébetről festmény! Csalódottságunkat a könyvbemutató sikere most feledteti, de éppen a könyv az, amely ott és akkor olyan űrt tár fel a lelkünkben, amelyet csak a kép képes betölteni, hisz − ahogy mondtuk − a kitelepítés és a festmény számunkra széttéphetetlenül és örökre összefonódott. Megkezdődik a kép hosszadalmas és mind a mai napig eredménytelen keresése. Ennek minden kisebb-nagyobb lépését lejegyeztük, egy vastag mappa van már tele a levelekkel, feljegyzésekkel, másolatokkal. Nagy vonalakban csak a főbb állomásokról essék most szó! Vargáné dr. Szathmári Ibolya múzeumigazgatótól megtudjuk, hogy a kép sohasem volt a Déri Múzeum tulajdonában, azt − ha mi 1953 után ott láttuk − csak időszakos kiállítás keretében mutathatták be. Ezt megerősíti néhány nappal később telefonon is, hozzátéve, hogy abból az időből nekik nincs írásos dokumentumuk. Esetleg a Hajdú Bihar Megyei Levéltárban van valami, bár akkor még nem volt a kiállításokról pontos nyilvántartás. A nyilvántartás pontatlanságára későbbi keresésünkkor dr. Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója is felhívta a figyelmünket. A keresésben való továbblépéshez meg kellett tudnunk, hogy ki festette Báthory Erzsébetet. A festő neve elfelejtődött az ötven év alatt. A mű volt nekünk a fontos, az alkotót méltánytalanul mellőztük. Bevalljuk, hiba volt. Azóta pótoltuk mulasztásunkat. A témát keresve a világhálón két nevet találunk: Csók Istvánét és Madarász Viktorét. Utóbbiról a Wikipédialexikon (a Pallas Nagy Lexikon alapján) a következőket írja: „Már a Bujdosó álmán (1856) észre lehetett venni, hogy eszmei tartalomra törekszik, Zách Klárája s Báthory Erzsébetje pedig annyi közvetlenséggel és erővel ábrázolták a kiszemelt mozzanatot, hogy bennük a történelem egy élő darabját látjuk magunk előtt, s az ábrázolt alakokkal együtt a kor szelleme is föltámadt. Különösen nagy hatása van a Báthory Erzsébet című képnek.” Csók István nem lehet a festő, mert megtudjuk, hogy ez a képe 1944-ben Székesfehérvárott elveszett, másrészt látunk vázlatokat Báthory Erzsébet fejéről: nem ezt a képet keressük. A sors iróniája, hogy erről a képről találunk egy reprodukciót Csejtén, Csók István dedikálásával 1909-ből, legutóbbi ott-jártunkkor 2007. augusztus 8-án, de erről majd később. Utunk a Nemzeti Galériába vezet. Nézzük a Madarász-képeket. Meg is találjuk a legjelentősebbeket, Báthory Erzsébet nincs közöttük. A Galériában dr. Bakó Zsuzsanna készsé-

SZÉPHALOM 17.

N


9

Madarász Viktor önarcképe

gesen segít. Sok hiábavaló keresés után a főosztályvezető asszony megtalálta a Radocsay Dénes által írott Madarászmonográfia oeuvre-katalógusában a 75. oldalon a képet a 19-es számon: Báthory Erzsébet 260 x 340 cm. 18 MV 60. Párizs. Radocsay jelzi, hogy magántulajdonban van a kép, majd a 26. oldalon azt írja: „Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat első kiállításán gróf Andrássy Gyula vette meg.” Ernszt Lajos Magyar történeti festészet című, 1910-ben megjelent munkájában felsorolja a képek között, és tulajdonosként Gr. Andrássy Tivadart jelöli meg. 1904-ben volt egy Madarász-kiállítás a Nemzeti Szalonban. A kiállítás katalógusában a képek között nem szerepel a keresett festmény, de a szövegben a 7. oldalon Ernszt Lajos panaszosan írja, hogy a képet nem tudták elkérni, mert Andrássy nem adta oda, mivel a tőketerebesi kastélyukban be van építve. Újabb levelet írunk a Déri Múzeumba. Hátha a kép festője, mérete stb. alapján találnak valami nyomot. Sajnos, csak a korábbiakat tudják megismételni: az 1953 és 1956 közötti évekről nincs semmiféle írásos anyaguk. Közben lelkes segítőre találunk egykori borsósi sorstársunk, Kováts Dániel személyében. Ő Kassa környékéről származik, tudja, hogy a töketerebesi kastély évtizedekig kórház volt, aligha lehet ott a kép. Azt pedig mi is tudjuk − 35 évi egri tartózkodásunk idején tett gyakori látogatásainkból kifolyólag −, hogy az Andrássyak tulajdonában volt másik két kastélyban, Betléren és Krasznahorkán nincs a festmény. November 14-én kétszemélyes „munkaértekezletet” tartunk a feleségemmel. Mit tudunk eddig? A képet Madarász Viktor festette, nagyméretű: 2.60 x 3.40 m. 1904-ben Töketerebesen volt az Andrássyak tulajdonában. Mi Debrecenben láttuk 1953 és 56 között, majd egy reprodukciót a képről 1980-ban Csejtén. Ma a képnek nyoma sincs sehol. Báthory Erzsébet „rejtőzködik” Megszületik a döntés: másnap indulás Csejtére. Csejte 250 km, kényelmesen négy óra. Délre a Múzeumnál leparkolunk. A bejáratnál tábla fogad: a Múzeum november 1-jétől április 30-ig a téli időszakban zárva. Mi következik ezután? December 4-én drótpostán levelet kapok volt miskolci gimnazista osztálytársamtól, hogy egy román (!) honlapon van egy Báthory-kép. Természetesen azonnal megnézem. Kiderül, hogy a festmény a keszthelyi múzeumban van. Telefon Keszthelyre. Ott nincs Báthory festmény, de utánanéznek. Félóra múlva újra telefon: amit a román honlap festménynek mond, az a keszthelyi panoptikumban − a helyiek szerint a kínzómúzeumban − elhelyezett viaszfigura. Azért a vérben fürdő Báthory Erzsébetet március elején megnézzük Keszthelyen. Csak annyit tudunk meg, hogy a szadizmust helyesebb lett volna bátorizmusnak nevezni, de Sade francia márki a közelébe sem léphet Báthory Erzsébetnek.

10

BÉKY LÓRÁNT: A bűnbánó Báthory Erzsébet Báthory Erzsébet arcképe

December végén Nádudvaron jártunk feleségem debreceni gimnáziumi osztálytársánál. Természetesen szóba kerül Báthory Erzsébet. A festményre nem emlékszik, de meglepetésünkre egy könyvecskét vesz elő. Szerzője: Péter Katalin, a címe: A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet. De hiszen Péter Kati iskolatársunk volt, mondják, a párhuzamos osztályba járt, egyszerre érettségiztünk. Január 2-án már megy is a levél Péter Katalinnak, aki az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója. Megírjuk neki, hogy szinte megszállottan keressük a képet, hiszen fiatalságunk egyik meghatározó élménye volt. Kati szinte postafordultával válaszolt január 5-én, hogy a kép hollétéről fogalma sincs. Közben elolvassuk a könyvet. Sok benne ugyan az illusztráció, de a mi képünk nem szerepel. Egy nagyméretű olajfestmény van a címlapon, melyről az alábbiakat olvashatjuk: „Még Báthory Erzsébet életében készült, és jóllehet az ismeretlen festő nem alkotott remekművet, a modell sok egyéni vonásával ismertet meg”. Ezután a szerző majd két oldalon, a kép alapján egyfajta jellemrajzot alkot a várúrnőről. Ez érdekes lehet, aki a történetet kutatja, de nekünk nem az eredeti történet a fontos, hanem annak alapján a művész ecsettel alkotott remekműve. Eredmény tehát még nincs, keresni kell tovább. A képről azonban meg kell jegyeznünk, hogy az szinte minden Báthory Erzsébetről szóló cikkben, tanulmányban szerepel. Nekem is elküldték ismerőseim már többször. Január 16-án Kováts Dániel levélben értesít, hogy egyik barátja ajánlja Katonáné Madarász Adelin 1953-ban, 82 évesen apjáról írt emlékiratainak az átnézését. Ő ugyan már 1962ben meghalt, de az emlékiratok az MTA képzőművészeti adattárában a budai Úri utcában vannak, jelzése MDK-6-I-10/2477.7. Néhány napon belül látogatást teszünk az Adattárban, elolvassuk az emlékiratot. Nagyon érdekes: egy lány visszaemlékezése a művész édesapára. Figyelemre méltó olvasmány, de a festményről nincs szó benne. Ugyanott az emeleten, egy másik teremben az MTA és az ELTE Egyetemes Művészettörténeti Kutatóhelyén Barki Gergely művészettörténész siet a segítségünkre. Két hatalmas kartondobozt mutat, Madarász Viktorról szóló dokumentumokkal. Szűkre szabott időnkben csak éppen átfutunk az anyagon. Első megállapításunk: ide vissza kell jönni, talán a részletesebb és alaposabb kutatás hoz valami eredményt. Eredmény azonban már most is van, és nem is akármilyen! Van egy kivágott rész Radocsay Dénes: Madarász Viktor 1830-1917 című munkájából. Az idézett mű 23-24 oldalán találjuk az alábbiakat: „A következő év (1862) egyetlen alkotása a Báthory Erzsébet. Madarász e romantikus, beteges életből az utolsó, megnyugtató mozzanatot választja, bűnbánó várúrnőt ábrázol. Az elkövetett bűnök a művész szemében a betegség jelzői, s e tény alkalmat nyújt arra, hogy a gyötrődő Erzsébetet minden emlékével és kétkedésével jellemezze. Szana Tamásra különösen mély hatása volt a Báthory Erzsébet c. kép-

SZÉPHALOM 17.

N


11

Csók István: Báthory Erzsébet

nek, mely abban a pillanatban vezeti elénk a szomorú nevezetességű nőt, midőn lelkifurdalásoktól gyötörve a vallás szavaiban keres vigasztalást. A félresiklott élet tragédiájáról számol be a festmény, mert már hiába olvas fel a bibliából szent részleteket az előtte lévő barát, Báthory Erzsébet tekintete a messzi távolt kutatja, utolsó áldozata áll szeme előtt fehér ruhában, behunyt szemmel, némán kérve tőle számon az életét. És mindez a tartalmi jelentés csak fokozza a kép drámai hatását, mely kidolgozásban és technikájában is Bonnat-val, vagy Robert Fleunryvel veszi fel a versenyt."

A leírás minket is meglepett: a már-már elhomályosult emlékek felfrissülnek, élénk a kép az áldozatról és a barátról, de nem emlékszünk, hogy akkor felfedeztük volna a lelkifurdalást. Ám ez csak egy leírás, nem a kép. Hogyan tovább? Ugyanott olvastuk a Magyar Hírlap 2001. november 8-i számából, hogy a Kispesti Vigadó Galériában kiállítás nyílt Madarász Viktor műveiből. Telefonérdeklődésünkre a Galéria igazgatója, Siklós Zsuzsa asszony elmondja, hogy ők a Rákospalotai Múzeum anyagát mutatták akkor be. Bár − mint azt már korábban tudtuk − Rákospalotán nincs Báthory Erzsébet, de hátha van valami, ami utal a képre. Újabb telefon oda, s elmondják érdeklődésünkre, hogy az anyagot most nem lehet megtekinteni, a raktárban tartják, de hamarosan kiállítás nyílik a Budapesti Történeti Múzeumban a hagyatékból. A kiállítás megnyitásán természetesen ott vagyunk, és régi személyes ismerősünkkel, dr. Bodó Sándor múzeumigazgatóval, Mojzes Ildikóval, a Rákospalotai Múzeum vezetőjével, dr. Matits Ferenc művészettörténésszel és Madarász Viktor dédunokájával folytatunk eszmecserét a festményről. A dédunoka szívélyesen felajánlja kérésünkre segítségét, de most sem járunk sikerrel. A képnek nincs nyoma. Mozgósítjuk ismerőseinket az egri és nyíregyházi főiskolán. Eredmény: senki nem tud a képről. Levelet írok április 22-én a Kieselbach Galériának, mert az Interneten Báthory Erzsébet neve mellett fel van tüntetve a Galéria. És ott találunk egy fejet is Csók István művéből. Hátha tudnak valamit a Madarász-képről. Bár levelemet elolvasták, választ sajnos nem kaptam. A keresésben hosszabb- rövidebb szünetek következnek. Valóban, a kerti tavaszi munkák, a családi események, az érettségi találkozók, egy-egy vidéki látogatás, no meg az egészségi állapotunk mintha el-elvonná figyelmünket a képről. Ez azonban csak látszólagos, időrendi csúszások előfordulnak ugyan, de elszántságunk töretlen. Kikeressük a Madarász Viktorról szóló szakirodalmat az Interneten. A könyvek azonban a budafoki könyvtárban nem találhatók, vagy a Széchényibe, vagy a Szabó Ervin Könyvtárba kell menni. Június 14-én Matits Ferenc küld egy meghívót, amely a balassagyarmati Palóc Múzeumba szól, ahol 2007. június 15.-én nyitják meg a Madarász Viktor halálának 90. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás. Az emlékkiállításon − tudjuk meg a meghívó másik oldaláról − a Rákospalotai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagát mutatják be. Azt tudjuk, hogy sajnos sem itt, sem ott nincs a képre utaló nyom. Mindenesetre megköszönjük a meghívót Matits Ferencnek, megígérve, hogy igyekszünk ellátogatni hozzájuk. Keresünk egy időpontot, amikor újra mehetünk Csejtére, kiválasztjuk június 24-ét. Ez vasárnap, valószínűleg szép idő lesz, bizonyára sok a kiránduló a várhoz és a múzeumhoz. Azért

12


egy gyors ellenőrzés a csejtei szlovák honlapon: a nyitva tartás nem változott, hétfő kivételével 9,30-tól 16,30-ig nyitva. Útközben elhatározzuk, akármi lesz is az eredmény, jó kedélyünket semmi sem tudja elrontani. Délre ott is vagyunk a Múzeumnál. Gyanús, hogy a park kapuja zárva. Amikor odaérünk, látjuk az új rendet. A múzeum vasárnap (!) is zárva. Csak a pénztárcánk bánja a hiábavaló utat: mindez matricával együtt minimum tízezer forint. Közben már előbb átgondoltuk, hogy mi az, amit ebben az embert próbáló hőségben itthonról is tenni tudunk. Rádöbbenünk, hogy még nem kerestük meg a debreceni levéltárat. Nem is tudjuk, miért nem tettük ezt meg már régen. A legelső út is ez lehetett volna már a tavalyi múzeumi keresés után, hisz ott azt mondták, a régi iratok a levéltárban vannak. Elmegy az érdeklődő e-mail a Hajdú Bihar Megyei Levéltárnak június 16-án. Szép levelet kapunk válaszként a Levéltártól július 11-én dr. Radics Kálmán igazgató aláírásával (ügyintéző Tóth Ágnes). Ebből kitűnik, hogy a Déri Múzeum iratanyaga szerint „1954-ben, Budapest után Debrecenben is sor került egy csehszlovákiai képzőművészeti kiállítás megrendezésére. Mintegy 150 db festményt és grafikát lehetett akkor egy hónapon keresztül a múzeumban megtekinteni. A kiállítás 1954. augusztus 25-én zárt be Debrecenben. Sajnos a kiállított képek listája nincs meg, de esetleg további információkat beszerezhet a Magyar Országos Levéltárban. A kiállítást ugyanis a Kultúrkapcsolatok Intézete szervezte. A debreceni Déri Múzeummal a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya levelezett ebben az ügyben. A levelezés 8630-3115/1954 minisztériumi iktatószám alatt folyt. A fentiek alapján valószínűsíthető, hogy a festmény eredetije Szlovákiában található valamelyik múzeum gyűjteményében.” A levél tartalmáról először dr. Bakó Zsuzsát tájékoztatjuk. Mit lehet tudni erről a kiállításról? Jön is a válasz hamarosan (július 23.) a főosztályvezető asszonytól: „csak a Szépművészeti Múzeum lehetett a kölcsönző, mert a Magyar Nemzeti Galéria 1957-ben alakult meg… esetleg őket meg lehet kérdezni, hátha van egy lista az aktához csatolva abból, amit a Kultint rendezett…” Közben július 17-én megkerestük a Magyar Országos Levéltárat is. A Levéltár készségesen válaszolt, augusztus 3-án írta dr. Kisasszondy Éva főosztályvezető: „tájékoztatom, hogy Madarász Viktor: Báthory Erzsébet című festményének 1954-es magyarországi kiállítására vonatkozóan csak kevés adatot sikerült fellelnünk. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár által megadott, a korabeli Népművelési Minisztérium 8630-3115/1954. számú ügyirata nem a debreceni kiállításról, hanem az Eötvös Gimnáziumban akkoriban rendezendő iskolatörténeti kiállításról szól. Az adott év kiállítási ügyeivel foglalkozó többi iratainak átnézésével sem sikerült a festmény eredetijének származási, illetve fellelhetőségi helyét meghatározni. Az egyéb iratokból a fent nevezett kiállításról csak annyit lehetett megtudni, hogy azt a korabeli Kultúrkapcsolatok Intézete szervezte 1954 nyarán, és a budapesti bemutató után került Debrecenbe. A kiállítás körülbelül 150 festményből, grafikából stb. állt, azonban ezekről tárgyi jegyzék nem áll rendelkezésünkre. A Kultúrkapcsolatok Intézetének iratanyaga is csak 1958-tól található meg Levéltárunkban. Talán hasznos információt jelent az az előkerült adat, hogy az adott évben Oelmacher Anna tollából készült egy ’Madarász Viktor’ című ismertető.”

Újra összedugjuk a fejünket és négyen: nejem, menyem, fiam meg én felmegyünk Csejtére. Fiam is, menyem is jártak már Csejtén velünk együtt, valamikor a 80-as évek végén, de olyan szép a vár, érdekes a múzeum, kirándulnak velünk. A tervezett időpont: augusztus 8. Most már azonban nem akarunk a bizonytalanra támaszkodni. Kováts Dániel magyar és angol nyelven érdeklődik a Trencséni Múzeumnál mint főhatóságnál. Jön is a válasz, hogy augusztus 8-án nyitva van a csejtei múzeum, így hát elindulunk. A múzeum valóban nyitva, sok

SZÉPHALOM 17.

N


13

Csók István képe és kézírása (1895)

az érdeklődő. A pénztárnál kapunk egy A/4-es papírra írt angol és német nyelvű ismertetőt. Magyar nincs. A pénztáros-múzeumvezető csak az oroszt érti meg, így megtudjuk tőle, hogy most nincs olyan kiadványuk, amelyiken a Madarász-kép lenne. Járkálunk a múzeumban, megtaláljuk a Báthory Erzsébetnek szentelt szobát. Az egyik tárlóban sok magyar, szlovák, angol és német nyelvű könyv található a „véres várúrnőről”. Lapozni bennük nem lehet. És ott van a falon a korábban már bemutatott egykorú festmény. Egy másik tárlóban néhány olyan fémeszköz, amelyeket a lányok kínzásánál használhattak. Szlovák nyelvű leírás a történetről. A menyem fordítja a pénztárnál kapott német anyagot, megtudjuk, hogy a bírósági tárgyaláson Báthory Erzsébet sajátkezű kézírásával 651 áldozatának a neve szerepel. A Madarász-képnek nincs nyoma. Van viszont a falon egy fénykép , amelyet Münchenben készítettek Csók István Báthory-képéről. A fényképet rákasírozták egy lapra, amelyen Csók István dedikálja a reprodukciót egy barátjának. A fénykép azért is érdekes, mert − mint tudjuk − a festmény a háború alatt megsemmisült, és a papíron jól látható Csók István kézírása: „Rexa Dezső kedves barátomnak. Csók István Bpest. 96. jún [?] 12.” A kirándulás szép volt, s azzal az eredménnyel járt, hogy megbizonyosodtunk, ott most nincs olyan kiadvány, amelyiken látható lenne a keresett festmény. Két irányba mehetünk tovább: a Szépművészeti Múzeumba, illetve az Eötvös Gimnáziumban 1954-ben rendezett kiállítás nyomában, melyet aztán Debrecenbe vittek bemutatni. Az előbbitől válaszlevelet várunk, az utóbbiba a tanévkezdés után érdeklődő levelet küldünk. Úgy látszik, várni kell. Nyugtalanít viszont az a tény, hogy 1920 óta bármerre is keresgéltünk, még egy reprodukciót sem találtunk a képről. A véletlen − bár egyik barátunk szerint véletlenek nincsenek − talán valamit segít majd. Könyvet kerestünk a Szabó Ervin Könyvtárban augusztus 7-én. Amíg várakozunk, az olvasóteremben lapozgatjuk a lexikonokat. Természetesen szóba kerül Báthory Erzsébet. Felküldenek a Budapest-terembe. A segítőkész könyvtáros keresgél az Interneten, majd már nyomtatja is a következő adatokat: „Postatakarékpénztár aukciói 1926-1947. A Magyar Királyi Postatakarékpénztár aukciós anyaga 1926-1947, több mint 60.000 festmény adataival. Év: 1928. Aukció: 001. Tétel: 65. Szerző: Madarász Viktor 1830-1917. Cím, Méret, Anyag, Technika, Jelzés, Ár: A bűnbánó Báthory Erzsébet 260 x 350 cm, vászon, olaj, lj., 3.000”. Végre, valami konkrétum a képről! A „bűnbánó” jelzővel most találkozunk először. A korábban idézett művekben csak a Báthory Erzsébet cím szerepel. Vajon a művész már ere-

14


detileg ezt a nevet adta a képnek? Lehetséges. Erre utal Radocsay már korábban is idézett leírása a képről, ahol szerepel ugyan egyszer a „bűnbánó” szó, de nem a képre vonatkozóan. Ugyanakkor ott áll a következő mondat: „különösen mély hatása volt a Báthory Erzsébet c. képnek, mely abban a pillanatban vezeti elénk a szomorú nevezetességű nőt, midőn lelkifurdalásoktól gyötörve a vallás szavaiban keres vigasztalást”, ami a bűntudatra utal. Az árverésről szóló anyag a Kieselbach Galéria és Aukciósház honlapján található. A szabadságok elmúltával szeptember 20-án telefonon megkerestem az Eötvös Gimnáziumot. Érdeklődésemre Mos László tanár úrtól megtudtam, hogy valóban 1954-ben volt a gimnázium 100 éves, és ebből az alkalomból rendeztek egy kiállítást. A kiállítás anyagának nyomai ma is fellelhetők, de semmi sem utal arra, hogy egy ilyen nagyméretű kép lett volna az anyagban. Kollégáitól érdeklődve sem talált Báthory Erzsébetre való valamilyen utalást. Még aznap délután ellátogatunk az Iparművészeti Múzeum Könyvtárába. Itt is segítőkész könyvtárosokkal találkozunk. Örömmel állapítottuk meg, hogy náluk is megtalálhatók a Postatakarékpénztár aukciós anyagai. Ki is keresik az 1927-28-29-es évek köteteit, de nyomát sem találtuk a képnek. (Egy év aukciós anyaga általában 4-5 kötetben jelent meg). Talán más katalógusra hivatkozik a Kieselbach Galéria? A Galériában újra telefonon érdeklődőm. A rövid, de udvarias válaszból megtudom, hogy az aukcióról szóló híreket valamilyen adatbázisról vették, nem az ő anyaguk. A legreménytelibb nyom is zsákutcába vezetett. Mégsem adjuk fel! Kutathatunk még az Úri utcában az MTA és az ELTE Egyetemes Művészettörténeti Kutatóhelyén. Október 2-án el is megyünk a Kutatóhelyre. Ketten 6 órán keresztül olvassuk a cetliket a lexikontárban. Madarász-kép sok van reprodukcióban ott is, legtöbbször a Dózsa népe, de Báthory Erzsébet csak említve van. Azonban 12 tétel mégis biztatónak tűnik. A műveket könyvtárakban kell keresnünk. Beiratkozunk az Országos Széchényi Könyvtárba. Október 5-én itt is órákat töltünk, és nem hiába! Új ismerethez jutunk: 1930. november 23-án két újság is tudósít a Műcsarnokban rendezett gróf Andrássy Gyula hagyatéki kiállításáról. Az Újság azt írja „Az Andrássy-kincsek” című cikkében: a XIX. századból csak kóstolónak jutott néhány kép a kiállításra. Bennünket legjobban Madarász Viktor nagyméretű vászna érdekel, amely a bűnbánó Báthory Erzsébetet ábrázolja. A festmény 1860-ban készült Párizsban és mindmáig ismeretlen volt”. A Pesti Hírlap ugyanaznapi számában Tamás Ernő ír cikket „Az Andrássy műgyűjtemény kiállítása a Műcsarnokban” címmel. Ebből megtudjuk, hogy gróf Andrássy Gyula tőketerebesi kastélyából a műkincsek egy kisebb része a tiszadobi kastélyba került az első világégés után. Most a Műcsarnokba hozták, hogy új gazdát keressenek a Postatakarékpénztár árverésén. A képről ezt írja: „Madarász Viktor nagyméretű Báthory Erzsébet-jét meghatottsággal nézhetjük a hagyatéki kiállításon” Újabb feladat számunkra: meg kell nézni a Postatakarékpénztár 1930-as aukcióinak jegyzékét! Évkönyvünknél már lapzárta van. Eddig mindig leadtam határidőre dolgozataimat. Most sem lehet másképp. Csak éppen ez a befejezés... Sem kép nincs, sem lelki béke… A keresést folytatjuk. Talán segít az olvasó is!

A KAZINCZY FERENC TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE 2007

Recommend Documents