írta: Kelly Creagh A mű eredeti címe: Enshadowed Fordította: Farkas János A szöveget gondozta: Egyed Erika A művet eredetileg kiadta: Atheneum Books Fór Young Readers, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division Copyright © 2012 by Kelly Creagh Cover photographs copyright © 2012 by Michael Frost Cover photograph of forest copyright © 2012 by ThinkStock A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 866 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www. kony vmolykepzo. hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
ANYÁNAK, a legjobb barátomnak
A valóságos világ látomások és csak látomások sorozataként hatott rám, cserébe viszont álmaim világának féktelen képei nem váltak a szürke világ elemeivé, hanem önnön természetüket teljesítették ki tökéletesen és kizárólagosan. Edgár Allan Poe: Berenice
Kin fény ragyog: miért hagyod Az éjbe-tárva ablakod?! A buja lég a lombon át Nevetve önti el szobád: Testetlen lég szellemhada Rajzik ki-be, ide s tova, S oly kapkodón, oly szörnyűképp Libbend ágyad függönyét, Pillás, hunyt szemhéjad felett, Mely alatt lelked szendereg, Hogy padlón és falak soráti Mint kísértet kél s hull az árny. Ki drága vagy: nem félsz magadé .
Edgár Allan Poe: Az aluvó1 ' Tellét Gyula fordítása.
-
EDGÁR - SZÓLT HALKAN DR. MÓRÁN A BETEGE FÖLÉ HAJOLVA.
A doktor szemei a híres költő, Edgár Poe halvány és sápadt arcát kutatták. A gyenge sárga lámpafényben fürdő, kórházi ágyon fekvő férfi alig emlékeztetett a Poe-ról készült méltóságteljes arcképekre. Sokkal
inkább
a
férfi
üres
porhüvelyének
látszott,
egy
szerencsétlenül járt szélhámosnak, ahogy ott feküdt beesett arccal, pergamenszerű bőrrel, mely olyan viaszfehér volt, mint a lepedő alatta. Sötét szempillák szegélyezték véraláfutásos szemhéját, amitől még sötétebbé váltak a félhold alakú táskák a szemei alatt. Izzadságcseppek csillogtak dús szemöldökén, de nem annyira a láztól, mint inkább - és ezt az orvos is tudta - a kimerültségtől. Eső verte a fülkés, gótikus ablakokat. A vízcseppek, mint megannyi csillogó kristály, remegve sorakoztak, hogy hosszú szálakba rendeződve meg-megcsillanjanak az éjszaka sötétjében. -9-
Közeledett a reggel, de még az éjszaka árnyai uralták az egyébként üres szobát. Odakintről, az alant futó utcáról, a szél süvöltése ellenére is behallatszott a patkódobogás és a lovas kocsik kattogása. — Edgár - szólalt meg újra Mórán. - Hallasz engem? Poe szemei fáradtan kinyíltak, tekintete üveges volt és a távolba veszett, és mint egy játék baba lelketlen szemei, sötétek voltak a pupillái, mint a tinta. Poe a mennyezetre meredt. Mórán hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva a költő csuklóját, ellenőrizte a betege pulzusát. Érezte, milyen nyirkos a férfi bőre. Heves lüktetés jelezte a másodpercek múlását. A doktor nem tudta, mit tegyen. Nem akarta, hogy a betege újra őrjöngeni kezdjen, ugyanakkor nehezen türtőztette magát, szerette volna belőle kicsikarni az értelemnek legalább egy pillanatnyi megnyilvánulását. Egy villanásnyit abból az emberből, aki volt, mielőtt magával ragadta az őrület. Támpontot akart, ami segíthetett volna megoldani azt a rejtélyt, hogy mi történt vele, mielőtt behozták ide, az ő kórházába, teljes önkívületben, tetőtől talpig hamuval borítva. Poe nem reagált semmire. Egy idegen férfi ruháit viselte, és semmilyen értelmes választ nem tudott adni a kérdésre, hogy merre járt az elmúlt idő alatt, ahogy arra sem, hogy kivel volt. — Tudja, hogy hol van? — kérdezte Mórán. Az orvos fészkelődni kezdett a széken, mire az öreg szék megnyikordult alatta. Poe hirtelen felkapta a karját. A doktor felé nyúlt, és olyan erővel szorította meg a csuklóját, mintha már beállt volna nála a hullamerevség. —
Ki van itt? - kérdezte Edgár elhaló, nyers, rekedt hangon a
sok órányi kiabálás után. A tüdejéből hörgő hang távozott. - Ki van itt? — Legyen nyugodt! - próbálta Mórán megnyugtatni. 10
Engedte, hogy Edgár a nedves kezével szorongassa, hátha a fizikai kontaktus valahogy visszahozza őt a földre, visszarángatja a valóságba. - Te vagy az, Reynolds? — suttogta Poe, és hihetetlen erővel szorította Mórán csuklóját. A keze sürgetően remegett. - Reynolds... Mondd, hogy eljöttél végre értem! Az
orvos
nyelt
egyet,
megnedvesítette
az
ajkait,
és
kétségbeesetten kereste a szavakat. - Dr. Mórán vagyok, Edgár, az ön orvosa, ahogyan arra biztosan ön is emlékszik. Poe arca eltorzult, szemeit becsukta és összeszorította. A szája kinyílt, majd a gyötrelemtől lassan becsukódott, és legörbült. Szorítása enyhült az orvos csuklóján, aztán elengedte a férfit. - Tudhattam volna — motyogta, miközben minden kiejtett szótagot átitatott a legsötétebb kétségbeesés —, hogy itt hagysz engem.
így— - Edgár - suttogta Mórán csak segíteni szeretnék. El tudná mondani, mi történt önnel? Meg tudja mondani, hogy került Baltimore-ba? - De én nem is vagyok ott — felelte Poe, tagadókig ingatva a fejét csatakos párnáján. A szavakat kiejtve lélegzete felgyorsult, szaporán aprókat lélegzett. Kirázta a hideg, olyannyira, hogy abba még az ágy is beleremegett. Mórán aggódva figyelte, azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna, mivel őrizhetné meg Poe szellemi jelenlétét, és tarthatná őt távol a hallucinációktól, azoktól a lényektől, akik állítása szerint füst- gomolyagként surrantak át a falakon. - Mr. Poe, tegnap említette, hogy volt egy felesége Richmondban. Megmondaná, hogy...
- Majdnem - suttogta Poe. - Majdnem. Tudod, Reynolds, nekem még most is van feleségem. - Ahogy ezt kimondta, ujjai hegyével a mellkasához ért, és a kigombolt részre mutatott. - Itt. Mindvégig motyogta. - Bezárva e lázas szívbe, mindvégig. - Ki az a Reynolds, akiről beszél? - kérdezte Mórán. - Egy barátja? - Talán - felelte Poe, és a keze lehanyatlott, ahogy újra a menynyezetet figyelte. - Nemsokára kiderül. Már gyülekeznek az árnyak. Hallja, ahogy suttognak? O, a nő is közeledik. Most majd meglátjuk. Poe szemei tágra nyíltak, pupillája kitágult, és olyan sötét lett, mint a szurok. Mórán megbabonázva figyelte. Kezelt már delíriumos betegeket. Mégis, mi volt olyan különleges ebben az emberben, amiért kényszert érzett, hogy lopva körbepillantson a falakon, csak hogy meggyőződjön róla, hogy tényleg nincs ott semmi? Edgár felsóhajtott, a teste megmerevedett. Gerincét íjként megfeszítette, a fejét oldalra szegte, és felüvöltött. A fájdalomtól görcsbe rándulva az ágyba markolt, amin feküdt, és az összegyűrt ágyneműt csavargatva felkiáltott: -
REYNOLDS!
Mórán azonnal talpra szökkent. - REYNOLDS! — kiáltott fel újra Poe, megint ugyanúgy üvöltve, ahogy egész éjszaka, csak mostanra már rekedt, érdes hangon. -
Edgár! - kiáltotta Mórán betege keze után nyúlva. - Edgár,
biztonságban van! -
REYNOLDS!
- Nincs itt semmi, ami bánthatná. Edgár figyeljen ide! Vége van! Hall engem? Bármi is történt, már vége van!
—
12 -
Poe e szavakra megmerevedett, a fogát csikorgatta, arcát eltorzította a kín, és a halántékán csörgött az izzadság. Aztán valami megváltozott a viselkedésében. Hirtelen úgy tűnt, hogy teljesen magához tért, mint a gyertyaláng, mely újra zavartalanul világít, miután elült a szél. A teste elernyedt, és lassan az ágyba süppedt. Most először fordította tekintetét Mórán felé, és a pillantásuk találkozott. A doktor még csak nem is pislogott, úgy megdöbbent, amikor látta, hogy Poe fekete pupillája összehúzódik, akár valami felhő a vihar korbácsolta tengeren, és feltárult a két kékesszürke, élénk írisz gyűrű. Poe hirtelen kitisztult tekintettel, mereven nézte az orvost. Most először tükröződött értelem a pillantásában. — Biztos vége? — kérdezte. - Ahogy kifújta a levegőt, Poe keze elernyedt a doktor szorításában. — Isten segítse nyomorult lelkemet! - lehelte a szavakat, és lassan kihunyt a tűz azokban a csillogó és fényes szemekben, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött, eltűnt belőlük az értelem. — Edgár - szólt Mórán, de már késő volt. A költő szemei élettelenül és tágra nyílva nézték, többé nem sugárzott furcsa fényük.
- R END BEN , S ÓL Y MOK
- mondta Annc edző mára ennyi. Ez volt az utolsó
edzésünk az országos bajnokság előtt. Legalábbis a dallasi verseny előtt. Isobel felsóhajtott, és megkönnyebbülten ejtette le a vállát. Fáradt,
de vidám kiáltozások és taps visszhangzott
a
tornateremben, aztán mindenki szétszéledt, hogy megkeresse a vizespalackját és a törülközőjét. Lassan tompa fájdalom vonult végig Isobel testén, amikor végre elernyedt és ellazíthatta az izmait. A teste olyan volt az elmúlt órában, mint egy megfeszített kötél - amit most leengedtek. Az edző legalább hússzor megismételtette velük az egész gyakorlatot, és Isobel úgy érezte, hogy még egy felugrást már akkor sem tudna végrehajtani, ha az edző a fejét venné. Nemhogy tökéletesen, de még úgv-ahogy sem. Tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki az ereje végét járja. Erezte, ahogy fogy az egész csapat energiája, olyanok voltak, mint egy
... 14 ...
kimerülőben lévő akkumulátorról működtetett gép. Nyilván az edző is
észrevette ezt. Isobelnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy éjfélig gyakoroltatta volna velük a gyakorlatokat, ha nem érezte volna a bennük kibontakozó lázadást. Nem volt szokatlan az edzőtől, hogy olyan keményen dolgoztassa őket, mintha kiképzőtáborban lettek volna, „szurkolj, míg ösz- sze nem esel” alapon. Különösen a nagy versenyek előtt, és végül is most jött a
Verseny. Isobel persze tisztában volt az edző rejtett szándékával, tudta, hogy nem azért kínozza őket ennyire, hogy az utolsó pillanatig csiszoljanak a gyakorlatokon, hanem sokkal inkább azért, hogy mindenki olyan fáradt legyen, hogy ne tudjanak mást csinálni, csak hazamenni és ágyba zuhanni. — Azt akarom, hogy pihenjetek ma este! — kiabált át az edző a hirtelen kitört nevetés és beszélgetés hangzavara fölött, megerősítve Isobel feltételezését. — Vagyis semmi éjszakába nyúló facebookozás, SMS-ezés, telefonálgatás éjjel kettőkor a heti aktuális kedvenceiteknek, és csak semmi mutatvány az utolsó pillanatokban a nappalikban. Magához beszélek Miss Dorbon! Mindenkit itt akarok látni egy darabban,
indulásra
készen,
holnap
reggel
pontban
ötkor.
Megértettétek? - Az edző magasba tartotta vastag karját, és dús, göndör haja fölé emelve a csuklóját, a karórájára mutatott. - A busz pontban hat órakor indul, úgyhogy állítsátok be az ébresztőóráitokat! És nem nyomkodni huszonötször a szundi gombot! És nincs „otthon felejtettem az egyenruhámat”! Semmi kifogást nem akarok hallani! Tudom, hogy mindannyian tudjátok, és nem kell ismételgetnem, hogy ha valaki késik, nem várjuk meg. A késésről Isobelnek eszébe jutott, hogy mennyi is lehet az idő. Ügy érezte, mintha órák óta tartana az edzés. — is
Az eltévedt labdák ellen védő fémrács mögé bújtatott fehér faliórára
pillantott a tornaterem ajtaja fölött. Az ajtóban álló ismerős, sötét alak láttán azonban megszűnt létezni számára az idő. Kezét a fekete farmerje zsebébe süllyesztve nézte őt a napszemüvege mögül a fiú, nyugodt és semleges arckifejezéssel. A fiú láttán kitört a pánik Isobelen, a hideg futkározott a hátán, és iszonyúan nyugtalan lett. Olyan érzése lett, mint mikor gyerekként kétségbeesetten rángatta az anyja szoknyáját, hogy felhívja magára a figyelmét. A háta mögül Anne edző hangját hallotta, ahogy tovább sorolta az intelmeit, és emlékeztetett mindenkit az egyenruhára, meg arra, hogy milyen színű cipőfűzőt fűzzenek a cipőjükbe. - Ezúttal kék színű hajpánt kell, nem sárga. A-vonalú szoknya, és nem rakott. Minél tovább figyelte Isobel a nyitott folyosón álló alakot, annál távolabbról hallatszott az edző hangja. A tornaterem falai, a csapata, a padló, mind-mind elhomályosultak, míg végül már csak a fiút látta. Felé lépett, és a szemüvegéért nyúlt, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy levegye a fejéről, és a szemébe nézzen. A fiú megfogta a lány feléje nyúló kezét. Az érintéstől megtört Isobel lendülete, és a megfoghatatlan félelem, ami rátört, egy pillanat alatt szertefoszlott, ahogy a fiú a kezébe kulcsolta a kezét. Olyan meleg volt a keze. - Mehetünk? - kérdezte. A hangja villámként hasított át a lányon. Halk volt, lágy és egy kicsit karcos, mint egy régimódi lemezjátszó sercegése, mielőtt megszólalna a zene. Ez a hang kábítószerként zsibbasztotta el őt, és újra szűk mederbe terelte szerteszét cikázó gondolatait. 16 —
Isobel szeme a fiú szemüvegéről a szája sarkában bujkáló mosolyra
tévedt. Egy fénysugár vetült a fiú ajkában lévő gyűrűre, amitől megcsillant az ezüst. Hirtelen alig kapott levegőt. A saját ajkain akarta érezni azt a kicsi, fémes gyűrűt, meg akarta csókolni, mintha a csókjától újra levegőhöz jutna. Ugyanakkor nem tudta elhessegetni az érzést, hogy volt valami ebben a pillanatban, a fiú megjelenésében, ami más volt, de még nem jött rá, hogy mi az. Mintha az elméje nem vett volna figyelembe egy létfontosságú információt, sőt, észre sem vette azt. - Hát te... te mit csinálsz itt? - kérdezte Isobel a fiút, mert ez a kérdés elsőbbséget követelt minden egyéb előtt. A fiú egyik szemöldöke felszökött a napszemüvege széle fölé, a félmosoly változatlanul a szája sarkában díszlett. - Azért jöttem, hogy felvegyelek — mondta. — Te vagy a barátnőm. Ennyit biztosan tudok.
Barátnő. A szó tőrként hatolt a szívébe, azonban a fájdalom, amit kiváltott, inkább gyengéd volt, mint éles, az a fajta, amit akkor érez az ember, amikor búcsút mond egy barátnak, akiről tudja, hogy soha többé nem fogja látni. - Gyere! - mondta a fiú, mielőtt Isobel bármit kérdezhetett volna. Aztán elfordult tőle, és Isobel érezte, ahogy megszorítja a kezét, és finoman nógatja, húzza maga után. - Mennünk kell! Isobel arra eszmélt, hogy követi a fiút. Lépéseik ritmusa lassan összehangolódott. Vissza akart pillantani, hogy lássa, ki nézi őket, ki vette észre, hogy mi történt. Az edző biztos látta elmenni. Isobel nem értette, hogy miért nem kiabált rá azonnal, abban a pillanatban, amikor észrevette, hogy
elmegy, azt üvöltve, hogy jöjjön vissza, mert addig nincs vége az edzésnek, amíg a levezető gyakorlatokat meg nem csinálta. De Isobelnek már nem volt ideje megfordulni. Varennel elérték az iskola hátsó parkolójába vezető dupla ajtókat. A lengőajtón át kiléptek a szabadba, ahol a szürkés-ibolyás felhőkből aláhulló hóesés fogadta őket. A felhők teljesen eltakarták az eget, esélyt sem adva a hideg téli napsugaraknak. Varén 1967-es fekete Cougarja egyedül állt a parkolóban, olyan volt, mint egy sötét tintafolt az üres fehérség közepette. Isobel megtorpant. Hol van a többi autó? A kisbuszok meg a terepjárók, amik jöttek, hogy fölvegyék a többi csapattagot? Hol van az edző nagy behemót, rozsdavörös Suburbanja? - Mutatni akarok valamit — hallotta Varén hangját, habár a fiú nem fordult meg. Isobel a fiú tarkóját nézte, azt a pontot, ahol fekete és selymes haja tépetten, mint a holló tolla, elérte a pólója gallérját. Tényleg csak most vette észre, hogy milyen sokar nőtt a haja? Hűvös szél kerekedett, és a fiú meztelen karjai láttán elgondolkozott, vajon miért nincs rajta a kabátja. - Varén, hová megyünk? - Majd meglátod - mondta a fiú, és sietősen húzta maga után Isobelt a parkolón át. Némán lépdeltek, talpuk alatt a még mindig friss hóban. Amikor a Cougarhoz értek, Varén kinyitotta Isobelnek az ajtót, és ő a felgyűlő belső világításban meglátta az autó ismerős borvörös belsejét. Elbizonytalanodva nézett Varenre. A fiú egyik lábáról a másikra állva a kárpitra mutatott. - Hát igen, sajnálom, még mindig várok azokra a dögös üléshuzatokra. — 18
Isobel mosolyt erőltetett az arcára. Mielőtt viszonozhatta volna a fiúra oly jellemző szarkasztikus megjegyzést a saját beszólásával, egy meghökkentő dolog megállásra kényszerítette. Varén megjelenése... Valami hiányzott róla. Valami, ami... Isobel rájött, hogy bár a fiút nézi, nem tükröződik az arca Varén napszemüvegében. Csak a háta mögött sötétlő fasor tükörképét látta, melynek vékony, börtönrácsszerű fatörzsei még az egyre sűrűbb hóesésben is láthatóak voltak. Meg egy nagy fekete madár tükörképét is látta, amint éppen felszállt az egyik megsüllyedt ágról. Isobel összerezzent a szárnycsapásokra, és a hang felé fordult. Amikor azonban odanézett, nem voltak se fák, se fekete madár, csak a Trenton középiskola neogótikus homlokzatának rideg körvonalai. Isobel innen csak az iskola főbejáratát díszítő négy spirált látta, ahogy felfelé kúsztak a bejárat fölötti tetőre. Az ablakok fehéren ragyogtak, mint megannyi élettelen szem, visszaverve a rájuk eső fényt. Habár csak most hagyta el a tornatermet, az egész épület elhagyatottnak tűnt, kivéve a felső szintet, ahol mintha valakinek a körvonalát látta volna, aki az egyik ablakból figyelt. - Szállj be! - szólt rá Varén. - Azonnal! Isobel beszállt az autóba, és az ülésbe huppant. Megszeppent a fiú sürgető hangjától. Becsukta maga mögött a kocsi ajtaját, és a sofőrülés felé pillantva dermedten vette észre, hogy Varén már ott ül, egyik kezét a kormányon, a másikat a sebességváltón tartva. A fiú ujján olajosán csillogott az osztálygyűrű súlyos ónix köve az erős fényben. A motor felbőgött. Isobel érezte, ahogy végigfut a remegés az ülésen, amikor a motor életre kelt, habár arra nem emlékezett, hogy - 19 -
Varén elfordította volna a kulcsot. Megcsapta a kipufogógáz szaga. Életre keltek az ablaktörlők, jobbra-balra söpörték a szélvédőn öszszegyűlt hóréteget. Mostanra olyan sűrűn hullt a hó, hogy szinte teljesen beleolvadt körülöttük a világ a fehérségbe. Isobel ülése mellett bekapcsolt Varén titött-kopott discmanje, amit az autórádióhoz kapcsolt. A discmanen lévő apró, szögletes ablakon át Isobel látta, ahogy a lemez forogni kezd a készülékben. Lágy női hang tört át a statikus sistergésen. A nő hangszeres kíséret nélküli dú- dolása betöltötte az autót. Ezt a lágy és édes-szomorú, de gyönyörű és tiszta dallamot Isobel még sosem hallotta. Az énekesnő hangja is ismeretlen volt. Légiesen törékeny, szégyenlős karaktert képzelt mögé. Varén minden figyelmeztetés nélkül felkapta a discmant, és kihúzta belőle a zsinórt, ami az autórádióval kötötte össze, mire azonnal elhallgatott a statikus sistergés és a dúdolás. Durván a hátsó ülésre dobta a lejátszót, aztán újra megragadta a sebességváltót, sebességbe kapcsolt és a gázra taposott. Elindultak. Varén felgyorsított. Isobel szólásra nyitotta a száját, de a fiú hirtelen élesen vett be egy kanyart, és ez belefojtotta a szót. Isobel az ülésbe süppedt, és kapaszkodót keresett, amiről egyből eszébe jutott az az éjszaka, amikor Varén őrült száguldás közepette vitte haza, teljesen figyelmen kívül hagyva a könyörgését, hogy álljon meg. Mint a lángra kapó gyufa, úgy lobbant föl benne a félelem. Görcsösen kapaszkodott az ülésbe, miközben a végtelen fehérséget látta, amerre csak nézett. — Varén! Azt sem látod, merre mész. - Nem is kell látnom - felelte Varén. Isobel izmai megkeményedtek, megfeszülve készültek az ütközésre, amely bármely másodpercben bekövetkezhetett, és a biztos halállal fenyegette őket. — 20 —
- Varén, kéri... - szólt Isobel, de nem fejezte be a mondatot, a szavai köddé váltak, mert észrevette a kicsi, műszerfalba épített órát. Az óra mutatói egymással ellentétes irányba jártak, lustán forogtak megállás
nélkül
körbe-körbe.
A
sebességmérő
mutatója
is
megbolondult, úgy lengett jobbra-balra, mint a metronóm ingája. Az üzemanyagszint-jelző szerint pedig üres volt a tank, de Isobel
hallotta, ahogy a dübörgő motor szinte nyelte a benzint. - Várj - suttogta inkább magának, mint a fiúnak. — Ez nem is... Ez egy ál... - Ne!- csattant fel Varén, a lányba fojtva a szót. - Még ne! Varén a fékbe taposott. Isobel előrelendült az ülésben, ahogy az autó csikorgó kerekekkel megállt. Mintha homokot fújtak volna le egy ősi ereklyéről, úgy tűnt el a hóborítás a szélvédőről. Vagyis inkább, hamu, gondolta Isobel. Apró, vérvörös foltok vibráltak szerte körülöttük a hóban és a szélvédőn. Az autó végleg megállt, amitől Isobel teste hátrahanyatlott az ülésbe. A lány feldúltan fordult Varén felé, de csak a nyitott kocsiajtót látta, a hú eltűnt. Odakintről számtalan vörös rózsa bólogatott feléje. Viaszos leveleik susogtak a hirtelen támadt szélben, ami még több vérszínű virágszirmot fújt az autóra. A virágok nehéz és bódító illata súlyosan telepedett a levegőre. Isobel tapogatózva kutatott az ajtónyitógomb után. Amint hozzáért a kallantyúhoz, az ajtó kipattant. Egy fekete szikla tépett pereme fölött tárult ki az ajtó, miután Isobel szinte bénultan kinyomta. Mélyen alant tejszerűen kavargott a víz a tűhegyes sziklák között, és a haragosan zúgó hullámok, mint tátott pofájú farkasok estek egymásnak, mielőtt a szakadék sima falán összetörtek volna. — 21 —
Isobel hangtalanul felsikoltott. Átkúszott a vezetőülésre. Ültében megfordulva belekapaszkodott a kormányba, és kievickélt a túloldalon. Az ajtónyílásból a földre zuhant. A hátára gördült, felhúzta az egyik térdét, és egy rúgással becsapta a Cougar ajtaját. A csattanás messze visszhangzott, az autó pedig hamuvá válva omlott össze. Isobel védekezőén maga elé kapta a karját. A leülepedő poron át látta, hogy a szakadék eltűnt, nem maradt más körülötte, csak vérvörös virágok. A hatalmas rózsakertnek tűnő hely közepén egy ismerős alakzat jelent meg a hamun átszűrődő fényben. Isobel felismerte az építményt. A Varenék környékén lévő szökőkút volt az, ami most itt állt egy kör alakú, kupolával fedett szoba közepén, skarlátszínű virágokkal körülvéve. A szökőkút kerek, zöld táljainak széléről kristályfüggönyként lecsurgó víz nélkül egy néma és vészjósló emlékmű benyomását keltette. Isobel felkelt a földről. A tornacipőjét beborította a hamu, úgyhogy most hófehér cipőben állt a vörös szirmok szőnyegén. Tekintete a szökőkút csúcsán álló nő szobrára szegeződött, aki a kezében kőfátylat szorongatott, mely hátrahajló C-t formázva ívelt mögötte. Isobel körbefordult. Körülötte mindenütt bimbók és virágok voltak, a virágzás minden fázisában szerte a rózsalugasban. Magasan a szobor feje fölött vastag indák találkoztak, és kör alakú nyílást formáztak a kupola tetején. A lány a lyukon át látta a fekete fák pókhálószerű ágait. Mi ez a hely? És hol van... — Varén! 22 —
-
Itt vagyok.
Isobel majdnem felkiáltott ijedtében, mert a fiú ott állt vele szemben. A szemébe nézett, melyet többé nem takart napszemüveg. írisze fekete volt, mentes minden színtől és fénytől. A lány kétségbeesetten kutatott Varén szemeinek sötét mélységében valami megcáfolhatatlan bizonyíték után, ami igazolná, hogy ez a fiú tényleg Varén. -
Ez... ez a valóság? - kérdezte a lány. — Te valódi vagy?
A fiú a lány arcához emelte a kezét, és ujjaival finoman végigsimított az arcélén. -
Még ha ez egy álom is - suttogta -, én igazi vagyok.
Isobel szemei kikerekedtek, mert a saját szavaira ismert Varén válaszában, egyszer ő mondta ezt neki. Isobel átkarolta Varent, karját a fiú nyaka köré fűzte, és magához húzta, hogy a fiú illata - a kesernyés füst, a citrusok és a száraz levelek aromájának keveréke - töltse be minden pórusát, és nyomja el a hervadó virágok temetői illatát. Varén homlokát Isobel homlokához hajtotta, így haja az arcukat keretezte, és a finom bizsergés csiklandozta a lány bőrét. -
Ne menj el! - sóhajtotta Isobel.
-
Itt vagyok — suttogta Varén. - Nem megyek el. Rád várok.
Varén Isobel szájához hajolt. Isobel felemelte a fejét, várta, hogy az ajkuk összeforrjon. Be akarta csukni a szemét, de ekkor valami megállította. Ügy érezte, hogy figyelik őket, ezért megtorpant. A fiú válla fölött a szökőkút tetején álló szoborra nézett. Varén hollófekete tincsei közül látta Isobel, hogy a szobor szeme kinyílik. A lány megbabonázva figyelte, ahogy a szobor feléjük fordítja fejét, és a szeme két sötét üregét egyenesen rá irányítja.
ISOBEL RIADTAN ÉBREDT, és levegő után kapkodva a szobája plafonjára meredt.
A szemét le-lecsukva idézte maga elé a fejében kavargó képeket, melyek mint egy elszakadt film pillanatfelvételei tolultak fel benne. Lehunyt
szemmel
próbálta
megőrizni
a
képeket,
és
belekapaszkodni egybe, egy tovatűnő részletbe vagy egy árnyékba, mely felidézné benne azt, amiről álmodott. A képek azonban túl gyorsan szertefoszlottak, és egyre halványabbá és bizonytalanabbá váltak, ahogy Isobel tudata lassan befogadta a környező valóságot. Isobel mordult egyet. Nem akart felébredni. Újra el akart aludni, vissza akart térni az álmába. Oldalára fordulva álmosan hunyorogva nézett ki az ablakon a csipkefüggönyök közötti résen át. Odakint még mindig sötét volt. Nagyon korán lehetett. Isobel azon tűnődött, hogy ha a fejére húzná a takarót, és próbálna visszaaludni, vajon visszatérhetne-e az álmába. Habár azt nem tudta
felidézni, hogy hol járt és mi történt vele, azt tudta, hogy megszakadt az álma, mielőtt megnyugtató véget ért volna. Valami kimondatlanul maradt, illetve nem is, valamit még tennie kellett volna, gondolta Isobel. De mit is? Isobel felsóhajtott. Hasztalan erőlködött, a varázslat elmúlt. Az ébresztőórája felé fordult, és a kijelzőre pillantott. Hideg kék számokkal 6:30-at mutatott az óra. Isobel lemerevedett.
Jaj, istenem! Már fél hét van? A francba! A rémülettől úgy összeszorult a gyomra, mintha bomba robbant volna benne, melyet az a felismerés gyújtott meg, hogy már rég a buszon kéne lennie, ami mostanra már biztosan elérte a megyehatárt, rajta a trentoni középiskola szurkolóválogatottjának minden tagjával. Minden tagjával, kivéve öt. - Apaaa! - Hangja rekedten tört elő a torka mélyéről. Isobel ledobta magáról a takarót, libabőrös lábakkal kipattant az ágyból, és a szobája ajtaja felé sietett. Feltépte az ajtót, és kirohant a lépcsőfordulóra, mely az előszobára nézett. A ház sötétségben fürdött, minden sarkát csend töltötte be. Az előszoba végében nyitva állt Danny hálószobájának az ajtaja, kiszűrődött belőle kisöccse horkolása. A lépcsőhöz rohant, és ügyet sem vetett arra, hogy felébresztheti az öccsét, mezítláb dübörgött le a szőnyeggel borított lépcsőfokokon. -Ap... Isobel félúton megállt, és meglepve látta, hogy az apja megjelenik a folyosón, és frissen borotvált arccal, kérdőn néz rá. Egyik kezében az aktatáskáját tartotta, a másikban egy autós kávéspoharat. Sötét 25 •"*
szövetnadrágot meg sima, fehér galléros inget viselt, és a nyakában lógott a gallérjába befűzve az az ezüstszínű, vékony csíkos nyakkendő, amit Isobeltől kapott a legutóbbi apák napjára. Apja felvonta a szemöldökét. - Megint lekésted a buszt, kölyök? — kérdezte, kissé meglepett ábrázattal. Isobel mozdulatlanul állt a lépcsőn, csak úgy cikáztak a gondolatai. Lassan a helyére illesztette a darabkákat. Amikor rájött, hogy hol van és mikor, heves szívverése csillapodni kezdett. Benézett a nappaliba, meglátta a karácsonyfát a sötétben, és kellemes melegség töltötte el a szívét. Megkönnyebbült. Az országos bajnokság. A verseny. Mindez a múlté. Már egy hete megjött Daliásból. Nem is késte le a buszt, sőt, valójában még korán is érkezett. Ráadásul nyertek. A Trentoni Pomponcsapat birtokolta az egyedülálló, háromszoros országos bajnoki címet. Isobelnek még most is a fülében visszhangzott a csapat fülsiketítő örömujjongása és a lányok sikoltozása. Felidézte a boldogan ölelkező, visítozó, könnyező csapatot, ahogy kékbe és sárgába öltözve a serleg körül nyüzsögnek, és próbálják megérinteni azt. - A héten már harmadszor - mondta az apja, visszaterelve Isobel figyelmét magára. Isobel üveges tekintettel követte apja mozdulatait, ahogy lerakta az aktatáskáját az esernyőtartó mellé, majd egy lépést tett előre, és levette szürke gyapjú kabátját a lépcsőkorlát oszlopáról, ahová korábban felakasztotta. A férfi, szemét a lányán tartva, a kávéspoharat az egyik kezéből a másikba fogva felhúzta a kabátját, bebújtatva egyik, majd másik kezét az ujjaiba. - Azt hiszem, ezt meg kell beszélnem az edzővel — mondta. — Megmondom neki, hogy egy kicsit vegyen vissza ebből a sok plusz — 26 —
edzésből. Már attól félek, hogy egy nap azzal ébredsz, hogy azt álmodtad, vesztettetek. Isobel megmarkolta a lépcsőkorlátot, kezei keményen a fára kulcsolódtak, körmei a cseresznyefába vájtak. Lassan leereszkedett, leült az egyik lépcsőfok szélére. Az álomképek darabkái újra a felszínre bukkantak, mint hajótörés után az uszadék fa. Az ismerős és ismeretlen, a szokásos és ijesztő képek között egy nyugodt arc úszott előre, hogy lekösse minden figyelmét. Azon tűnődött, vajon képes lesz-e még valaha olyannak leiidézni a fiú szemét, amilyen az korábban volt... még azelőtt... - Hé Izzy, nyugi! - szólt az apja, és felé hajolt, hogy megpaskolja a térdét. - A trófea már a vitrinben van, bajnok! Az álom. Mindig úgy kezdődött, hogy Isobel az utolsó edzésen van, de bár párszor már álmodta ezt, sosem tartott még ilyen sokáig. Ezelőtt
minden egyes alkalommal felébredt, mihelyst meglátta őt, mert olyankor rájött, hogy lehetetlen, a fiú nem lehet ott, ezért ő most biztosan álmodik. Más szóval mindig vége lett, amikor álmában öntudatra ébredt. Ezúttal azonban más volt. Egész hosszan megfeledkezett a valóságról, és az álomban maradt. Elég hosszan ahhoz, hogy Varén megmutathassa neki, amit akart. De mit kellett látnia? - Szóval... — kezdte az apja. — Tisztában vagyok vele, hogy karácsony napja van, de ahogy azt már nyilván kitaláltad, be kell mennem az irodába néhány órára. Tudom, olyan vagyok, mint Bob Cratchit 1 . - Az órájára pillantott. - De hamar visszaérek. Legkésőbb délre. Még mindig áll, hogy megvesszük a hiányzó dolgokat a plázában,
1 Dickens Karácsonyi ének című művének szereplője, az alulfizetett, kihasznált dolgozó jelképe.
— 27 —
igaz? Be kell ugranom az ékszerészhez is anyád ajándékáért. Megiszunk majd egy narancslevet, jó? Isobel bólintott. Abban a pillanatban bármibe belement volna, csak menjen el végre az apja, hogy hadd foglalkozhasson az álmával, hadd gyűjtse össze a Varennel töltött idő minden egyes darabkáját, még ha nem is lehetett benne biztos, hogy a Varennel töltött percek tényleg megtörténtek. De meg kellett hogy történjenek. Egyértelmű volt, hogy Varén így próbál
vele
kapcsolatba
lépni.
Olyan
valóságos
volt,
olyan
kézzelfogható. A keze még mindig bizsergett ott, ahol a fiú hozzáért, bőrében még mindig élt a fiú testének a melege. — Rendben — hallotta Isobel az apja hangját. - Akkor majd felhívlak, amikor már hazafelé tartok, hogy felvegyelek. Addig is, szerintem menj vissza aludni! Ahogy látom, még mindig nem pihented ki a verseny fáradalmait. Nem véletlenül hívják a téli szünetet
szünetnek. Isobel újra bólintott. Bólogatás, bólogatás, bólogatás. Mostanában ez ment neki a legjobban. Aggodalom futott át az apja arcán, és a mosoly eltűnt az arcáról, úgyhogy Isobel sietve válaszolt. - Igazad van - felelte. Apja továbbra is őt nézte, olyan kifejezéssel az arcán, mintha még lenne mondanivalója, de ahelyett, hogy megszólalt volna, inkább újra elmosolyodott. Aztán az ajtó felé fordult, és kinyitotta, amitől azonnal hűvös téli szellő áramlott be. Habár a hirtelen hideg fuvallattól meg kellett volna remegnie Isobelnek, mégsem így történt. Kinézett, és látta, hogy a mélykék sötétséget kezdi felváltani a világosság, bizonyságául annak, hogy a hajnal minden erejét latba
vetve hamarosan széthúzza az éjszaka függönyét. Az apja még várt egy pillanatig, majd végre lehajolt, és felvette az aktatáskáját. - Akkor majd hívlak, rendben? - kérdezte, és a kávéspoharat mobiltelefonként a füléhez emelte, mintha Isobelnek egy ilyen jelre lenne szüksége, hogy megértse. - Igen - felelte Isobel. - Jól hangzik. Az apja röviden intett Isobelnek, majd kilépett a házból, ám még egyszer visszadugta a fejét, és megkérte a lányát, hogy tartsa neki az ajtót. Isobel felállt a lépcsőről, és becsukta az apja után az ajtót, amíg ő a vállával kinyitotta a külső ajtót. Isobel homlokával az ajtó fájának dőlt, és az apja cipőjének egyre távolodó kopogását hallgatta a járdán. Még mindig a kilincset markolva azon kapta magát, hogy legszívesebben az apja után rohanna, és visszahívná. Időről időre rátört a vágy, hogy elmondjon neki mindent, habár tudta, hogy az apja úgysem hinne neki. Azt is bevallotta volna, hogy volt már olyan rémálma, amiről az apja beszélt. Olyan, amiben veszített, de az edzéssel kapcsolatos visz- szatérő álmával ellentétben ebben nem az országos bajnokságot veszítette el. Hanem mindazt, ami számít. Az egyetlen dolgot, ami számít. És ez nem álom volt. Mostanában egyre nehezebben tudta megállapítani, mi volt álom és mi nem. Sarkon fordult, hátát az ajtónak vetette, és hallgatta az autó csendes duruzsolását, ahogy az apja kitolatott a kocsibejáróról az utcára.
- 29 —
A fényszórók dupla fénycsóvája egy pillanatra megvilágította a nappalit, és furcsa árnyakat vetett a padlóra és a falakra, amitől Isobel hirtelen nem érezte magát annyira egyedül. Borzongás kúszott fel a gerincén, ami csak akkor múlt el, amikor újra félhomály és csend lepte be a házat. A szobája ajtaja felé pillantott. Apja azt javasolta, hogy feküdjön vissza aludni, most azonban, hogy teljesen felébredt, kételkedett abban, hogy valaha is ki fogja magát teljesen pihenni.
ISOBEL
APJÁNAK „LEGKÉSŐBB DELBEN”-RE
ígért telefonhívása négy óra előtt nem
sokkal futott be. Valami közbejött neki, amitől a rövidnek szánt irodai látogatása teljes munkanappá nyúlt végül. Öt óra is elmúlt, mire átverekedték magukat a forgalmon és bejutottak a plázába. Hihetetlen módon hét órára sikerült ép végtagokkal, a csomagokat mindvégig szemmel tartva kimenekülniük az őrült forgatagból. Még az autójukat is megtalálták, mielőtt a fagyott hódara - amit az időjós csak „téli habarcsnak” nevezett -, elkezdte beszórni az aszfaltot. Isobel a gondolataiba merülve nézett ki az autó ablakán, miközben apja kinavigált az autóval a zsúfolt parkolóból. Olvadó havas eső csörgött az ablakon, amitől homályosan lehetett kilátni, és a karácsonyi fények fénylő foltokká mosódtak szét, az ablakra ragasztott világító ünnepi matricák alaktalan színes pacákká folytak össze. Ahogy az autóval a főút felé haladtak, a hódara helyét szitáló fehér hó vette át lassan. A nagy, puha pelyhek összegyűltek a szélvédőn, és ráragadtak az ablaktörlő lapátjaira. A pelyhes hópihék újra az álmára
terelték Isobel gondolatait. - Szörnyen csendes valaki — szólalt meg Isobel apja. - Mit szólnál egy kis zenéhez? - Azzal válaszra sem várva a rádió állomáskereső gombját tekergette. Rövid sistergés után, amitől Isobel összerezzent, Bing Crosby hangja tört elő a hangszórókból. Valami fehér karácsonyról duruzsolt. Kihajtottak a parkolóból kivezető szűk útról, és befordultak a sűrű forgalomba. Bal oldalt fák suhantak el mellettük, kopasz ágaikba fagyöngyök kapaszkodtak. Olyanok voltak, mint gubancok az összecsomósodott hajban. Apja hiába próbálkozott beszélgetést kezdeményezni a lányával, Isobel gondolatait az a világ kötötte le, amely a jelene és az örökkévalóság között létezett. Az a világ, amely még mindig fogva tartotta öt. Egész nap csak Varén arcára tudott koncentrálni, mely időnként felvillant előtte. Egyszerre volt kínzó és simogató rá gondolni. Még mindig nagyon távolinak érezte az álmát, távolibbnak, mint a gyermekkori emlékeket. Varén közelségére persze mindennél jobban emlékezett, csak azt nem tudta felidézni, hogy hol voltak, meg hogy mit mondott neki a fiú. Ahogy teltek az órák, az a gondolat foglalkoztatta, hogy nem a tudatalattija lehet-e a kulcs a visszatérő álmához. Talán így próbálta megadni neki azt az egyetlen dolgot - az egyetlen személyt -, akinek a hiánya annyira fájt. - Ha ez így megy tovább - mondta az apja indexelés közben -, megint az lesz. Isobel kizökkent a gondolataiból. - Mi lesz megint, apa? — 32
- Fehér karácsonyunk, íz - válaszolta az apja, szemét az úton tartva. - És egyébként, miben merültél el ennyire? Ahogy sávot váltottak, az apja köszönetképpen intett egy hölgynek egy gyerekekkel teli terepjáróban, aki beengedte őket maga elé. Isobel az ölében tartott kezére pillantott. - O, én csak... - kezdte Isobel, és minden tehetségét latba vetette, hogy mosolyt erőltessen arcára. - Én csak a... az országos bajnokságon tűnődöm - hazudta, és megérintette az aranygyűrűt jobb keze gyűrűsujján, majd forgatni kezdte körbe és körbe. Csupa nagybetűvel az „ORSZÁGOS BAJNOK” felirat volt belevésve a sima felületű, csillogó Trenton-kék ékkő foglalatába. - Úgy tűnik, mostanában meglehetősen sokat gondolkozol a bajnokságon - felelte az apja -, vagy mondjam inkább azt, hogy rágódsz rajta? Úgy értem, még álmodni is képes vagy róla. Azt, hogy az egész meg sem történt. Pillanatnyi szünetet tartva, a szemét levette az útról, és a lányára pillantott. Isobel tudta, hogy az apja választ vár, de azt nem tudta, mit akar hallani, így aztán úgy gondolta, jobb, ha nem szól semmit, hanem hagyja, hogy az apja maga vonja le a következtetéseket. így könnyebb volt elrejteni az igazságot. - Tudod Izzy - folytatta az apja, újra az útra fordítva a tekintetét -, igazán jól szerepeltél az idén, úgy értem, jobban, mint valaha, és ezt nem csak úgy mondom. Bár azt hozzá kell tennem, hogy egy kicsit ideges lettem, amikor lártam a Heywood gyakorlatát, de ti lemostátok őket, ugye tudod? Szóval... egyre az jár a fejemben, hogy miért kérdezed folyton magadtól, hogy megérdemlitek-e a győzelmet, amikor soha nem láttalak még ennyire céltudatosnak. A csapat is nagyszerű volt, de te, Izzy, mintha egy másik bolygón lettél volna, úgy értem, nagyon ott voltál a szeren! Igazán büszke lehetsz magadra! 33 -
- Az is vagyok - felelte Isobel, és még egyszer, utoljára megforgatta a gyűrűt, amikor az ő környékükre értek, és elhaladtak a három- lépcsős szökőkút mellett, mely most olyan mozdulatlanul és némán állt ott, mint egy síremlék. És csak hó gyűlt az üres medencéiben. Isobel érezte, hogy az apja újra feléje pillantgat, így hát felnézett, és még egy műmosolyt erőltetett arcára. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze derűsnek látszó arckifejezését, de biztos volt benne, hogy meg fogja fizetni az árát ennek a hazudozásnak. Legalább a látszatát próbálta megőrizni annak, hogy a bajnokság ugyanolyan fontos neki, mint korábban. Még az előtt, hogy egy bizonyos jádezöld szemű, Varén Nethers nevű fiú mellé osztották be közös iskolai dolgozathoz. Mielőtt bármit tudott volna róla, meg arról az ominózus személyről, akit az angoldolgozatuk témájául választottak: a férfiról, akit Edgár Allan Poe-nak hívtak. Sajnos Isobel nagyon rossz színésznő volt. Amikor kérdésekre került sor, csak annyit tudott válaszolni, hogy „jól vagyok, tényleg”, a mosolyt pedig csak erőltetni tudta. Most nem volt semmi koreográfia vagy versike — mint a mérkőzéseken, amikor pomponlányoskodott -, ami megtámogatta volna az új, papírmasé lényét. Ha semmi nem kötötte le a testi és lelki energiáit, egyszerűen túl nehéz volt megjátszania, hogy nem teljesen üres belül. Mint ahogy azt is nehezen játszotta el, hogy nem tud sokkal többet annál, mint amit a szüleinek elmondott arról, hogy mi is történt azon a bizonyos mindenszentek éjjelén. Az elméjébe villantak annak az estének az eseményei. A Zord Külső. Az álarcosbál az álomvilágban. A hamueső és az erdő. A vérvörös foszlányokká szétszaggatott ég. És Varén szemei. Mindig azok a szemek. Újra és újra látta, ahogy a sötétség a hatalmába kerítette őket. Látta, hogy a sötétség előgomolygott belőle, felfalta a tükörképét, és egy idegent hagyott maga után. - 34 —
- Szerinted anyának tetszeni fog a nyakék? - Micsoda? - pislantott Isobel. - Igen - felelte, gyorsan
magához térve, amikor rájött, hogy apja nyilván arról az ajándékról beszél, amit délután hozott el a boltból, ahol a boltos az egyedi megrendelések dobozából szedte elő. — Persze hogy tetszeni fog neki. Az autó lelassított, ahogy közeledtek az utca végén lévő elsőbb- ségadás-táblához. Isobel a hüvelykujját a szájához emelte, és a körmét harapdálva így szólt: - Figyelj csak, apu — kezdte, hüvelykujját a szája előtt tartva
-, gondolkoztál azon, hogy elmenjünk-e a marylandi egyetemre körülnézni? Ahelyett, hogy az apja továbbhajtott volna, ahogy általában szokott, finoman, de hirtelen a fékre lépett, és megálltak. Isobel azt is konstatálta, hogy az apja szája pengevékonnyá feszült. - Igen - felelte az apja, és a hangjában érződött a feszült
hajlíthatatlanság, amihez Isobel egyre jobban hozzászokott az elmúlt két hónapban. Mindenszentek óta, ahogy az idő is egyre hidegebb lett, úgy vált az apja természete is egyre hűvösebbé. Mostanában gyorsabb ütemben jött ki a sodrából, mint ahogy a napok rövidültek. Isobel mára megszokta, hogy óvatosan közeledjen az apjához. Megválogatta a szavait, és odafigyelt, hogy mit kér tőle, és egyre nehezebben ment visszaemlékeznie azokra az időkre, amikor még nem volt ilyen feszült a viszonyuk, és nem kellett így vigyázni a szavaira. Sokat gondolkozott rajta, hogy meg fog-e bocsátani neki valaha is az apja, amiért hazudott. Amiért kiszökött. Amiért a rossz srácba szeretett bele. - Na és? — kérdezett vissza Isobel.
Apja felsóhajtott. Szorítása enyhült a kormányon, és újra elindult, majd befordult végre az utcájukba. - Na és úgy gondolom, hogy nagyszerű, hogy már most a továbbtanuláson gondolkozol, Izzy, de nem kell azonnal iskolát keresnünk. Még van két éved. Az rengeteg idő. És elmehetünk nyáron is, ha még akkor is a marylandi egyetemre szeretnél menni. Tudod, a dallasi verseny és az országos bajnokság miatt eléggé megcsappant az utazásokra fordítható keretünk. Ezt most egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Mindamellett nem hiszem, hogy pont januárban kellene elutaznunk, vagy igen? - De... - kezdte Isobel, és az ajtó kilincsét szorongatta, hogy megőrizze a hidegvérét. Nem mutatkozhatott túl buzgónak, és túl elszántnak sem, különben az apja azonnal átlát a szitán. Mély levegőt vett, majd folytatta. - Apa, a Martin Luther King-hétvége az egyetlen, amikor nincs edzésünk vagy meccsünk. És most nyáron tudok utoljára elmenni szurkolói táborba. Isobel apja újra elfordította a kormányt, és bekanyarodtak a házuk kocsibejárójára. Felnyúlt a napellenzőhöz, és megnyomta a garázsajtó nyitógombját a távirányítón. A hó mostanra sűrű pelyhek- ben hullott, zuhogó függönyt képezve az autó hűtőrácsa és a garázsajtó között, mely halk, kerregő hanggal nyitott utat előttük. Szürke árnyék borult rájuk, ahogy az autó begördült a félhomályos helyiségbe. - Ott lesz még a tavaszi szünet is, Izzy. Elmehetnénk oda a születésnapodon, akkor legalább ott tudnánk tölteni egy kis időt. Megnézhetnénk a Belső Kikötőt 2, meg úgy hallottam, van ott egy nagyszerű akvárium is. - Apja behúzta a kéziféket, hátradőlt, és kinyújtotta a karját, hogy a kormánykeréken pihentesse. - Amúgy meg
1
Inner Harbor (Belső Kikötő): Baltimore régi kikötője, történelmi városrész. — 36
beszéltem erről anyáddal is, és nem mondhatnám, hogy túlságosan boldoggá tette az ötlet, hogy ilyen messzire menj tanulni. - A mindenszentek estéje miatt — bólintott Isobel, de azonnal megbánta, hogy ilyen meggondolatlanul elszólta magát. Kezét az ölébe helyezte, és ökölbe szorította. Újra lehajtotta a fejét, és a bajnoki gyűrűt nézte, amiről azt hitte, hogy eloszlatja majd a szülei kételyeit, aztán az alsó ajkába harapva várta, hogy az apja letorkollja. Apja leállította az autót, és elhallgatott a karácsonyi zene. Kihúzta a slusszkulcsot, és felgyulladt a belső világítás. Isobel lopva felé pillantott. Az éles fényben keményebbnek tűntek apja vonásai, és a szája körüli árkok mélyebbnek hatottak, mint néhány hónappal ezelőtt. Eddig talán azért nem vette észre, mert mostanában, ameny- nyire csak tudta, kerülte a szülei pillantását. Nemcsak a hazugságok és a kisurranás miatti bűntudattól gyötörve, meg a rengeteg aggodalom miatt, amit az a nevezetes éjszaka okozott nekik, de azért is, mert egyre jobban félt attól, hogy nyilvánvalóvá válnak az érzései, és a szülei mindent megtudnak az igazságról. Különösen az apja. Mire az apja válaszolt, kihűlt az autó. - Részben a mindenszentek miatt, igen - felelte, és a száján kisurranó hideg lehelete meglátszott a levegőben. — És nem hibáztathatod őt ezért, nem hibáztathatod egyikünket sem. Isobel gyomra összeszorult. Elfordult az apjától, és elengedte a biztonsági öve kapcsolóját, majd megfogta az ajtónyitó kallantyút, és kiszállt az autóból. Körbeölelte a téli levegő, lélegzete kis felhőkben hagyta el a száját. Hirtelen nagy hálát érzett a hideg miatt. Segített visszanyerni az önuralmát. Megakadályozta, hogy összeomoljon. - 37 —
— Izzy, hoznád kérlek a szatyrokat? Isobel robotpilóta üzemmódba kapcsolt, és engedelmesen követte apja utasítását. Minden tőle telhetőt megtett, hogy közömbösnek mutatkozzon.
Kinyitotta
a
kocsi
hátsó ajtaját,
és
kivette a
bevásárlószatyrokat, amik tele voltak a nyüzsgő vevőszolgálati pult mögött álló szorgos eladók által sietősen becsomagolt ajándékokkal és dobozokkal. Isobel becsukta a kocsi ajtaját, és egyelőre levette Marylandet a napirendről. Mit mondhatott volna, még? Annál több esze volt, mint hogy tovább erőltesse a témát. Nem akart kockáztatni. Ha bármelyik szülője megsejti, hogy más oka is volt annak, hogy ő el akart menni Marylandbe, azon kívül, hogy meg akarja nézni az ottani egyetem szurkolói csapatát, akkor az egész terv — ha egyáltalán tervnek lehet ezt nevezni - kiderül. A mostani lagymatag házi őrizete kétségkívül megkapná a legmagasabb, vörös szintű kódot, és azonnal hét lakat alá zárnák. Isobel ünnepélyes fogadalmat tett tehát magának, hogy többé nem említi a szüleinek Marylandet. Karácsony után fel kell hagynia ezekkel a hiábavaló próbálkozásokkal, és ki kell találnia, hogyan juthat el egyedül Marylandbe. Borzongás futott végig rajta, testét átjárta az ideges remegés. Már a puszta gondolattól pánikba esett, hogy egyedül utazzon egy ilyen hatalmas városba. Arról nem is beszélve, hogy a repülőjegy vagy a buszjegy árát is a szüleitől kell majd ellopnia. Mindennek tetejébe ismét ki kell surrannia a házból, és hazudnia. Megint. De Baltimore volt az utolsó reménye. Az egyetlen reménye. Az egyik ottani temetőben Edgár Allan Poe születésnapján, minden év január 19-én, a hajnali órákban felbukkant egy látogató, aki tiszteletét tette a költő sírjánál. Egy nagykabátot és kalapot viselő férfi. Egy férfi, aki fehér sál mögé rejti az arcát. — 38 -
A gyáva, gondolta Isobel, és a szatyrokat tartó kezei ökölbe szorultak. A férfi, akit a világ csak Poe Köszöntő néven ismer, évtizedek óta megjelenik Poe sírjánál. A semmiből bukkan elő, három rózsát tesz a sírra, majd újra eltűnik. Csak egyetlen róla készült fotó létezik. Valamikor a 90-es években a
Life magazin fotósa készítette. A karcos fekete-fehér kép éjszakai felvétel, rossz felbontású és elmosódott. Es vagy a szerencsének, vagy a sorsnak köszönhetően a fotó Isobel kezei közé került. Miután
Mr.
Swanson,
Isobel
angoltanára
leosztályozta
a
dolgozatukat, amit közösen készítettek Varennel Poe-ról, visszaadta Isobelnek a papírokat egy cikkel együtt, amely a Poe Köszöntő szertartásáról szólt. A cikkben a hírhedt kép is szerepelt. Amint megpillantotta Isobel a fényképet, beléhasított a felismerés. Senki mással nem lehetett összetéveszteni a fényképen térdeplő alakot. Ugyanaz az ember volt, aki annak idején megjelent az álmaiban, és Revnoldsnak hívatta magát. Ugyanaz az ember, aki kezdettől fogva figyelmeztette, hogy az ő oldalán harcol, és még az életét is megmentette. A legvégén azonban hazudott neki. Isobel szívét hűvös keserűség járta át, ahogy feltolult benne annak az emléke, hogyan árulta el őt Reynolds, milyen kegyetlenül fordította ellene saját reményeit. Mielőtt Isobel rájött volna, hogy Reynolds csak elhitette vele, hogy hozzá hasonlóan Varén is épen és egészségesen fog visszatérni a valóságba, Reynolds ígéretet tett Isobelnek, hogy soha többé nem látják egymást. De a lány tudta, hogy Reynolds nem számított rá, hogy Isobel rájön arra, hogy ő a Poe Köszöntő. - 39 -
Miért is számított volna, amikor biztos volt benne, hogy Isobel vakon követi a terveit? Isobel a
saját
magának tett
fogadalomra gondolva,
mély
elhatározással indult a konyhaajtó felé, vállal nyitva utat magának, apjával szorosan a nyomában. Ahogy átlépte a küszöböt, sült pulyka és tört krumpli illata csapta meg, mely a mindent körülölelő meleggel párosult. Anyja a tűzhelynél állt, sötét, kőmosott farmert viselt, és egy kinőtt, szürke kardigánt. Egyik kezével a lábosban rotyogó szószt ke- vergette, a másikban egy nyitott, puha fedeles könyvet tartott. Isobel felismerte, hogy a könyv egyike azoknak az olcsó ponyvaregényeknek, amiket az anyja szívesen olvasott egy-egy vaskos klasszikus mű között. Amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, anyja a hang irányába fordította a fejét, de még eltartott egy másodpercig, amíg a szemei el tudtak szakadni a könyvtől. Végül leengedte a könyvet, és Isobelre villantotta a „még mindig valahol máshol járok” mosolyát. - Már vissza is értetek? - kérdezte. - Gyorsan végeztetek egy karácsonyi plázázáshoz képest. Isobel levette fehér kötött sapkáját. A gyomra hangosan korgott, habár nem érezte az éhséget, amire ez a hang utalt. Lerakta a táskákat a földre, és lehámozta a kesztyűket a kezeiről. Kabátját az egyik ajtó mögötti fogasra akasztotta. Meghallotta az ismerős videojáték nappaliból kiszűrődő zenéjét, melyet időnként kardcsörgés és a legyőzött élőhalottak dühös üvöltözése szakított meg. Danny már megint a tv előtt ül, gondolta.
Mindig a tv előtt ül. Isobel anyja félretette a könyvet. Kinyitva, lapokkal lefelé rakta a konyhapultra, hogy tudja, hol tartott. — 40
- Későn fogtam hozzá a vacsorához, mert azt hittem, hogy még legalább egy fél óráig odalesztek — szabadkozott. - Hiszen ismersz - lépett be Isobel apja a konyhába. Becsukta maga után az ajtót, ledobta magáról a kabátot, és Isobel kabátja mellé akasztotta. - Gyorsan és simán. Izzyvel mi így nyomjuk, igaz, Izzy? Isobel hitetlenkedve pillantott az apjára. Tényleg azt a szót használta, hogy „nyomjuk”? Isobel felkapta a szatyrokat, és elindult a boltív leié, ami az előszobába vezetett, de megállt, mert érezte, hogy két szempár fúródik a hátába. A válla felett visszapillantva látta, hogy a gyanúja igaz. - Mi az? - kérdezte. A tűzhelyen a lábosban forrni és rotyogni kezdett a szósz. Anyja, mintha transzból ébredt volna, odafordult, és elzárta a lángot az edény alatt. Apja zsebre dugott kézzel, továbbra is szúrós tekintettel meredt a lányára. Isobel sejtette, mi járhat a fejében. Bizonyára azon rágódott, hogy valaha is rendbe jönnek-e még a dolgok. Hogy lesz-e még olyan a lánya, mint régen. Hogy lesz-e még olyan a kapcsolatuk, mint régen. Viszonzásképpen Isobel azon gondolkodott, hogy mikor jön rá végre az apja a nyilvánvaló válaszra. Megrázta a kezében lévő szatyrokat, és így szólt: - Gondoltam, megyek, és keresek valami rejtekhelyét ezeknek a cuccoknak. - Azzal választ sem várva kilépett az előszobába. - Igazad van — szólt utána az apja —, jó ötlet. Ahogy Isobel átvágott az előszobán, hallotta, hogy az anyja suttogva megkérdezi az apját, hogy mi történt, és tudta, hogy az apja — 41 —
végül beadja a derekát, és elmondja az anyjának, hogy ő megint felhozta a marylandi utazás témáját. Isobel megrázkódott a gondolatra. Egyik kezébe összefogta az összes szatyrot, a másikkal pedig letekerte a viszketős gyapjúsálat a nyakáról. Atlopózott az előszobán, elhagyta a boltívet, ami a nappaliba nyílt, ahol a tévé és a karácsonyfa lágy, ezüstös fényben izzóit. Isobel elidőzött pár pillanatot. Hunyorítva a tévé képernyőjére nézett, amelyen egy táblázatot látott videojáték-eredményekkel, fegyverlistákkal és villogó életjelekkel. A tény, hogy az öccse szünetet tartott a játékban, csak két dolgot jelenthetett: vagy annyira kellett már pisilnie, hogy nem bírta tovább, vagy elrabolták a földönkívüliek. Isobel elfintorodott az elhagyott játékkonzol és a tévé előtti üres hely láttán, és úgy érezte, hogy ö soha nem volt ennyire idétlen tizenkét éves korában. A folyosó végét elérve megkerülte a korlát oszlopát, hogy elinduljon a lépcsőn a szobájába, de ekkor ijedten felkiáltott. Danny, aki láthatóan nem szállt fel az anyahajóval, a lépcső alján állt, és vaskos karjait kitárva elállta nővére útját. Egyik kezével a korlátot fogta, a másikat a falnak támasztotta, eleven torlaszként, - Karácsonyi üdvözlet, nővérkém! Isobel az öccsét méregette. Mindig gyanakodni kezdett, amikor a fiú nem „szurkoló trolinak” vagy „bunkó marhapásztornak1*” nevezte. - Mit akarsz? Danny oldalra billentette a fejét, hogy kirázza gesztenyebarna hajtincseit az égszínkék szeméből. A szája egyik sarka gúnyos vigyorra húzódott, amitől elég hamiskássá vált az arckifejezése. 3 - Ó, csak azt szeretném közölni, hogy történt nemrégiben egy
3
Utalás a Csillagok háborújában szereplő alacsony rangú, megvetett népcsoportra. — 42 -
pénzügyi tranzakció, amiben te meglehetősen fontos szerepet játszottál - mondta orrát előkelőén a magasba tartva. Isobel bal szeme megremegett. - Danny, bökd már ki végre, mit akarsz, és menj az utamból! - Ha úgy könnyebben megérted — kezdte egy színpadias sóhaj után -, akkor ezennel egyszerűbb szavak használatát eszközlöm, melyek jobban megfelelnek a te alantas, halandó, pogány ízlésednek - öltötte fel az egyik számítógépes játékkarakter modorát, aki így beszélt a névtelen alattvalóival. - Dobozból iszod a tejet, és még te nevezel engem pogánynak? Danny, mondd meg, mit akarsz, és tűnj az utamból! Ehhez most semmi kedvem. - Na jó - felelte Danny, és rezzenéstelen arckifejezést öltött magára -, szóval, emlékszel arra a furcsa barátodra, akit apa úgy utál? Karperecek, hülye beszéd, túl sok haj? - Gwenről beszélsz? - kérdezte Isobel összeszűkült szemekkel. Tudta, hogy nem nagyon lehet más, akire az öccse gondolhat. Eltekintve attól, hogy mostanra Gwen Daniels maradt az egyetlen barátja, és ő volt Isobel tettestársa, amikor kiszökött mindenszentek éjjelén, Isobel apja soha nem felejtette el azt sem, hogy Gwen szemrebbenés nélkül a képébe hazudott, azt állítva, hogy Isobel egy szülők által felügyelt, karaokézós, ottalvós lánybuliba megy hozzájuk, nem pedig Varennel találkozik, egy illegális underground gót buliban. - Fent van a szobádban - mondta Danny, fejét a lépcsősor felé nyújtogatva maga mögött. Isobelnek tágra nyíltak a szemei. - Gwen itt van? -*• 43
- Tíz dolcsit adott, hogy beengedjem. - Micsoda? - Isobel felpillantott, és látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. A szobában hosszú árnyék vonult át, egy pillanatra elállva az ajtón át kiszűrődő fény útját. Isobel már indult volna a szobájába, de Danny tolatni kezdett előtte, és újra elállta az útját. Isobel megtorpant, és jeges, figyelmeztető pillantást lövellt az öccsére. - Tíz dolcsi volt, hogy beengedtem — mondta -, de... - tette hozzá az ujját felemelve és a szemöldökét felvonva, ami így el is tűnt a kusza frizurája alatt -, de mindketten tudjuk, hogy egy ekkora összeg aligha fedezi a hallgatásom árát. — Ezzel tenyérrel felfelé kinyújtotta egyik húsos kezét. Isobel megütközve meredt az öccsére. - Nem fizetek neked! - mondta szinte kiáltva, és félrelökte az öccse kezét. Elindult felfelé,
vállal taszítva arrébb az
öccsét, mert
a
bevásárlószatyrok a kezében voltak. Meglepetésére Danny utat adott neki. Danny a fal felé fordult, nekidőlt, és karját a mellén összefonva így szólt. - Gondolod, hogy apu nem fog egész téli szünetre szobafogságra ítélni? - kiáltotta utána. Isobel megállt a lépcső közepén, visszafordult, és az öccse szemébe nézett. Danny állta a pillantását. Isobel elképzelte, milyen jó lenne most lekeverni neki egy pofont, hogy csak úgy szállnának a tincsei. Morogva a földre dobta a szatyrokat. Nem arról volt szó, hogy attól tartott volna, hogy szobafogságra ítélik, főleg mert azt sem tudta, hogy hivatalosan vége van-e már - 44
az előzőnek, vagy hogy vége lesz-e egyáltalán valaha is. Csak nem akarta, hogy az apja és az anyja mindent megtudjon Gwenről, mert ő volt az egyetlen ember rajta kívül, aki tudta, hogy mi történt valójában akkor, mindenszentek éjjelén. 0 is ott volt. Gwen elmondta Isobelnek, hogy valóban megtörtént minden, és ellentétben azzal, amit mindenki hitt, beleértve a rendőrséget is, Gwen tudta, hogy Varén nem szökött el csak úgy, egyszerűen. Isobel nagy nehezen előkereste az erszényét az egyik táskából, és átkutatta a középső zsebét. - Olyan egy szemét kis taknyos vagy! - átkozódott közben. Keresett egy tizest, a karácsonyi zsebpénze utolsó maradékát, majd összegyűrte a bankjegyet, és az öccséhez vágta. A pénz lepattant a fiú válláról, és a lépcsőre hullott. Danny minden méltóságát megőrizve lehajolt, és felvette. Oda-vissza húzogatva a korláton kisimította a bankjegyet, aztán a fény felé tartotta, mintha a valódiságát ellenőrizné. Végül elrakta a pénzt, és mosolyogva, mint egy légikisasszony, a lépcső felé mutatott: - A rendezvény már elkezdődött, várják önt a lépcső tetején, bal kéz felől az első szobában. Amíg elfoglalja a helyét, kérem, szíveskedjen az összes kezét, lábát, csápját, ollóját és rágószervét a korlátok között tartani mindvégig, és... - Csak hogy tudd — sziszegett vissza a válla felett Isobel, miközben felcipelte a szatyrokat, és a lépcső tetejére ért —, lenémítottam a tévét, és újraindítottam a hülye játékodat. Danny azonnal abbahagyta a színészkedést. Sarkon fordult, és úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki. Leviharzott a lépcsőn, és remegő pocakkal és dübörgő lábakkal a nappali felé vette — 45 –
az irányt. Isobel szinte hallotta, ahogy leveti magát a tévé előtti kedvenc helyére, egy bézs színű puffra, ami - Isobel meg mert volna esküdni rá — kezdte felvenni az öccse fenekének az alakját. Isobel morogva a szobája ajtajához vonszolta magát, amely rés- nyire nyitva volt. A pengevékony, jéghideg fénysugár, amely kiáramlott a folyosóra az ajtórésen át, hirtelen villant egyet, mintha valaki a szobában elállta volna a fény útját. — Itt vagy, Gwen? — kérdezte suttogva Isobel. Egyik tenyerét az ajtóra téve lassan benyomta, és belépett a szobába.
ISOBEL
BEDUGTA A FEJET A SZOBÁJA AJTAJÁN,
és meglepve látta, hogy a barátnője
félig a bepolcozott ágytámlának dőlve, jókora párnakupaccal a háta mögött elnyúlt az ágy közepén. Gwen egyik kezében nyitott magazint tartott, az egész arcát eltakarta egy flegma arckifejezésű Maybelline-modell feltupírozott fotója. Vékony, kék-fehér csíkos harisnyás lábait hosszú, kékeszöld szoknyája leple alatt kinyújtóztatva ringatta az ágyon. Isobel önkéntelenül is elmosolyodott. Gwen láthatóan még a tél közepén sem volt hajlandó feladni a szokásos „cicanadrág fölé húzott szoknya” stílusát a praktikusabb — arról nem is beszélve, hogy melegebb - farmerért vagy bársonynadrágért. Gwen örökké hosszú és egyenes, világosbarna haja kötélszerű fonatban hullott az egyik vállára. Szabad kezével az Isobel vésztartalékául szolgáló csokis pereces zacskóban garázdálkodott. Isobel felbukkanására látszólag ügyet sem vetve Gwen tovább bújta a magazint, csak a hangos ropogtatás hangja hallatszott az újság mögül. - Hellóóó
Egy pillanatra megtorpant, és balra, majd jobbra nézett, mert tudni szerette volna, mi vetett árnyat bent egy pillanattal korábban. Zavartan becsukta maga mögött a szobája ajtaját. A zár csendesen a helyére ugrott, de Gwen még mindig nem nézett fel. Isobel összehúzta a szemöldökét. Lerakta a reklámszatyrokat, odalépett az ágyhoz, és egyik kezét az újságra téve, lejjebb húzta azt. Gwen azonnal felfigyelt rá. Abbahagyta a rágást, és a szemöldöke felszökött a meglepetéstől. Gesztenyebarna szemeivel nagyokat pillantott Isobelre ovális keretes szemüvege mögül, amíg fel nem fogta, hogy kit is lát maga előtt. Aztán ahogy a megfeszült izmai eler- nyedtek, az ölébe ejtette az újságot, nyelt egyet, és kihúzta a füléből a fehér fülhallgatót. - Na, csakhogy itthon vagy! - dorgálta meg barátnőjét száraz brooklyni akcentusával. - Ha tudtam volna, hogy kiengednek a házból, hoztam volna egy könyvet is. De most őszintén, hogy bírod elolvasni ezt a vackot? - mutatott Gwen az ölében tartott újságra. - Kit érdekel, hogy gyantázni jobb-e a szemöldököt, vagy kiszedetni? A lényeg, hogy ne borotváld le teljesen, hogy aztán visszarajzold őket újra barna filctollal, mint Clarice nénikém. Apropó, erről jut eszembe, legközelebb tegyél meg nekem egy szívességet, és figyelmeztess, hogy belépőt kell fizetnem, rendben? - Bocsi, visszaadom, jó? Gwen csak legyintett, a csuklóját borító vékony fém karperecek csengettyűként csilingeltek. - Á, legfeljebb majd megmosdatjuk az öcsédet a klotyóbán. - Fürge ujjaival feltekerte a fülhallgató zsinórját az almazöld iPodjára, majd elrakta a kézi készítésű foltvarrott táskájába. - Hidd el - tette hozzá a tenyerét feltartva -, én az a fajta ember vagyok, aki elutasítja 48
az erőszakot és nem pártolja a bosszút, de ha úgy döntesz, hogy bele akarod nyomni az öcséd fejét a WC-be, és segítségre van szükséged, nem fogom azt gondolni, hogy túl sokat kérsz. Ha vállalod a dolog súlyemelős részét, én elintézem a WC lehúzását. Isobel akarata ellenére is elmosolyodott. A múlt héten kezdődött a téli szünet, azóta nem látta Cwent. De előtte is éppen csak pár szót tudtak váltani a szünetekben, ebédkor vagy a Facebookon, mivel Isobelnek minden idejét lekötötte az országos bajnokságra való készülődés. És tekintve, hogy az apja még mindig morcos volt Gwen mindenszentek éjjeli ténykedése miatt, megegyeztek, hogy visszafogják a telefonhívásokat és az SMS-ezést. Főleg, hogy Isobel apja olyan akkurátusán ellenőrizte a lány telefonját, mint egy nővér a szívmonitort. - Látom, megtaláltad a tartalék rágcsámat - jegyezte meg Isobel, azzal lerakta a saját táskáját az ágyra, Gwen táskája mellé. Gwen felült, és lesöpörte a kezeit, morzsával terítve be Isobel rózsaszín ágytakaróját. - Szinte könyörögtek, hogy szabadítsam ki őket a felső fiókodból. Most mit mondhatnék? Iszonyúan megéheztem a konyhából terjengő illatok miatt — magyarázta Gwen. — És nem lehetett tudni, hogy meddig leszel oda, szóval, mi mást tehettem volna? Haltam volna éhen? Kicsit állottak mondjuk... Hűha! - hőkölt hátra Gwen kikerekedett szemekkel, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül Isobelre vetette magát, majd a kezébe kapta a lány kezét, és az orrához húzta. - Ezt nevezem fuksznak! - mondta Isobel bajnoki gyűrűjével szemezve. - Szóval, ezzel foglalkoztál idáig? Mélytengeri merülésen voltál a Titanic roncsainál? Isobel finoman kihúzta a kezét Gwen markából. Megvonta a vállát, egy loknit a füle mögé simítva megfordult, és leereszkedett Gwen 49
mellé az ágy szélére. Mindkét kezét a térdei közé dugta, hogy elrejtse a gyűrűt Gwen szemei elől. - Az edző ötlete volt. A csapat úgy döntött, hogy csináltassunk ilyen gyűrűt, mert sorozatban harmadjára győztünk. Én nem akartam rendelni, de amikor apa hallott a dologról, ragaszkodott hozzá, hogy legyen nekem is egy. Gwen válaszképpen felmordult. Újra hátradőlt, karjait összefűzte a feje mögött, és csontos lábait keresztbe vetette a bokája fölött. - És egyébként hogy van a kedvenc börtönőröm? Vele ruccantál ki? - Igen, még kellett vennünk pár dolgot így karácsony előtt — felelte Isobel. Gwen felfigyelt a „vennünk” szóra, aztán észrevette a szatyrokat, és azonnal kiugrott az ágyból. - O, nem kellett volna - mondta, majd, felhajtva a szoknyáját és megvillantva a sötétbarna cicanadrágját, törökülésben elhelyezkedett Isobel rózsaszín szőnyegén. Egy zöld és piros ünnepi motívumokkal díszített aranyszínű táskába dugta a kezét. -
Főleg, mivel zsidó vagyok.
Isobel elmosolyodott. - Az apáé - mondta, miközben Gwent nézte, aki kivett és megrázott egy vékony, szögletes, zöld és aranyszínű papírba csomagolt dobozt. A dobozban lévő tárgy tompán puffant a papírdoboz falának. - Hadd találjam ki! - mondta Gwen. - Egy újabb lakat a gyűjteményébe? Isobel a szemeit forgatta. -
Arcszesz.
-
Reméljük, segít — morogta Gwen, és tovább folytatta a
kutakodást. - 50 -
A csomagolópapír hangosan zörgött, amikor kivett egy kicsi, lapos, csillogó papírba csomagolt tárgyat. - O! - mondta Gwen a finom masnival átkötött ajándékot a kezében forgatva. - Ez nagyon szép. Egyik kezével a doboz súlyát méregette, majd a füléhez emelte, és megrázta. Halk zizegés hallatszott a dobozból. -
Karkötő? - kérdezte.
-
Majdnem. Arcképes medál. Apa ajándéka anyának.
-
Hmm.
Gwen a földre helyezte a dobozt a másik mellé. -
Mi van még itt? - kérdezte a zacskókkal zörögve.
Isobel félrepillantott, figyelmét megragadták a pattogatott kukorica méretű hópihék, amelyek az ablakpárkányon gyülekeztek. Felkelt az ágyról, és az ablakhoz ment, hogy elhúzza a függönyt. -
Azta! - mondta. - Nagyon rákezdett.
- Mi? Ja, hogy a hó? — fintorgott Gwen. — Az csak vattacukor, teli van levegővel és üres kalóriával. Holnap reggelre semmi nem lesz belőle, csak figyelj! Az ablakpárkányról az oldaltetőn lévő egyik cserépre fordította a tekintetét, arra, aminek felfelé pördült a széle, és olyan volt, mint egy figyelmeztető ujj. Eszébe juttatta azt az éjszakát, amikor Varén felmászott hozzá a tetőre, és miközben azon igyekezett, hogy egy doboz hideg jégkrém segítségével békét kössön vele, valahogy elveszítette az egyensúlyát. Isobel újraélte azt a dühítő tehetetlenséget, amit akkor érzett, amikor látta, hogy Varén hátrabukik a tetőn, meg a félelmet, amikor majdnem lezuhant. Szerencsére az utolsó pillanatban megkapaszkodott. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor látta Varent meginogni.
— 51 —
Azelőtt olyan magabiztos volt, és mindig megőrizte az önuralmát. Nemcsak a mozdulataiban és a tartásán látszott ez, de a beszédén is érződött. Minden szava hangsúlyos volt. És minden pillantása rejtett üzenetet vagy kettős értelmet hordozott. Olyan volt, mintha másik nyelven beszélt volna, amit Isobel még csak most kezdett megérteni. - Hé, mi van veled? - Igen? — Isobel pont akkor fordult hátra, amikor Gwen egy hoszszú, barna és krémszínű sálat húzott elő egy mentazöld színű papírszatyorból. Egy pár egyujjú kesztyű is volt benne, amit ugyanabból az anyagból horgoltak. Mindkettőt egy-egy puha, nagy szemű bagollyal díszítették. - Ó! - szólalt meg Isobel -, azokat neked szántam, tudom, hogy egy kicsit megkéstem vele, de boldog hanukát. - Nekem? Gwen vigyorogva tekerte a sálat a nyaka köré, aztán belebújt a kesztyűkbe, és az ujjait nyújtogatta. - Imádom a baglyokat. O, és milyen finom meleg! Gwen felkapta a fejét, és az új sála végét vadászpilóta módra az egyik válla mögé dobta, aztán fogta a maradék szatyrot, és visszaült Isobel ágyára. - Hadd találjam ki! - mondta Gwen, kihúzva Isobel Dannynek szánt, még becsomagolatlan ajándékát, egy zöld koponyákkal díszített strapabíró fejhallgatót. - Ezt a kis gazfickó kapja, ugye? Azt hiszem, nem illetlenség, ha úgy érzem, hogy ebben nekem is részem van, igaz? Én arra szavazok, hogy engedjük neki felpróbálni a fülhallgatót, és amikor rajta van, dugjuk a fejét a WC-be. - Én csak azt remélem, hogy hordani fogja - felelte Isobel alig hallhatóan, figyelmét újra az ablak felé fordítva. — Akkor nem 52 –
kellene többé azt a szutyok videojátékot hallgatnom. Amióta vége az iskolának, fent van egész éjszaka, és a számítógépén játszik. Nem tudok tőle aludni. Figyelnie a hóesésről a besötétített üvegen tükröződő képére tévedt. Összefűzte a karját, szőke, egyenes szálú haját és a teste halvány körvonalát nézte. Pillantása a szeme alatt húzódó sötét félkörökre tévedt. Hirtelen nem tudta hova tenni a saját arcát. Egy idegen, túlságosan vékony és sápadt valaki nézett vissza rá, fonnyadt képű, mint egy növény, aki napfényre szomjazik. Mögötte megszűnt a zacskók és papírok zörgetése. - De mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazi ok - felelte Gwen. Isobel saját tükörképéről Gwen felé fordult. A csend tapinthatóvá vált közöttük, de aztán Isobel elmosolyodott, habár ezúttal erőltetetten. Tudta, hogy Gwen így vet véget az üres csevegésnek, és áll elő végre a farbával, a látogatása valódi okával. Isobel, a karjait még mindig összefonva maga előtt, Gwen leié fordult, de nem nézett a szemébe. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy beszéljen-e vele az előző éjszakai álmáról, az utolsó pillanatban azonban, mielőtt kinyitotta volna a száját, meggondolta magát, hiába érzett erős késztetést, hogy mindent elmondjon. Még mindig volt valami bizonytalan a látottakban. Mintha abban a pillanatban köddé válna az egész, mihelyst megpróbálná szavakba önteni. Elhitte, illetve továbbra is el akarta hinni, hogy valóság volt, viszont ha bárkinek is beszélne róla, még ha az a valaki történetesen a legjobb barátja is, az nem azt igazolná, hogy a kétségei igazak? - Nem - felelte végül Isobel —, valószínűleg nem. Gwen Isobel felé fordult. -
Na, és mi az ítélet Baltimore-ral kapcsolatban? Elmész?
Isobel remegve felsóhajtott.
-
Apa nem enged.
Gwen elhúzta a száját, mintha nem tudná, hogyan is reagáljon a hírre, bár a legkevésbé sem lepte meg Isobel válasza. -
Bevetetted az iskolalátogatást ürügynek, ahogy megbeszéltük?
Isobel bólintott. -
És nem jött be? — kérdezte Gwen, majd lelombozva hátradőlt.
— A francba! Pedig azt gondoltam, hogy az ilyesmitől el lesznek ragadtatva a szüleid. Isobel szúrós pillantást vetett Gwenre. -
Ügy értem... mégiscsak az egyetemi csapatban szurkolsz majd!
pontosított Gwen, miközben az öklével olyan mozdulatokat tett,
mintha láthatatlan pompont tartana a kezében. - Ha jól tudom, az egyetemen a trófeák is nagyobbak - folytatta Gwen, és felvitte a hangsúlyt a mondat végén, mintha nem lenne biztos a mondandójában. Ezúttal nem mosolygott Isobel, elment a kedve a viccelődéstől. - Valami más módot kell találnom - mondta Isobel, és átlépett a csomagokon, hogy letérdelhessen a szatyrok mellé, amiket Gwen a földön hagyott. Egyenként visszacsomagolta az ajándékokat. - Isobel... - kezdte Gwen. Hosszú ideig nem folytatta a mondatot, ami
Isobelt
aggodalommal
töltötte
el,
hiszen
a
megfontolt
véleménynyilvánítás nem volt Gwen erőssége. — Nagyon régóta gondolkodom már ezen — bökte ki végül —, és egészen őszintén, mi a biztosíték arra, hogy ez a Poe Köszöntő fickó idén megint felbukkan? Isobel összehúzta a szemöldökét. -Muszáj felbukkannia! - csattant fel. - A cikk szerint a Köszöntő minden évben visszatér. Miért lenne más ez az év?
Isobel a szeme sarkából látta, hogy a barátnője milyen lassan és megfontoltan hozakodik elő a témával. Gwen a földre szegezte a tekintetét, pedig a szoknyája széle és a szoknya alól kikandikáló csíkos zoknis lába már csak egylépésnyire volt a térdeplő Isobeltől. -A cikkben azt is írják, hogy senki nem tudja, hogy jut be ez a fickó a temetőbe - folytatta Gwen. - Meg hogy hogyan jut ki onnan. Isobel nem szólt semmit. - Amit viszont nem értek - folytatta Gwen -, hogy mi lesz, amikor odaérsz? Tegyük fel, hogy sikerül összehoznunk, és eljutsz Baltimore-ba, aztán besurransz a lezárt temetőbe anélkül, hogy letartóztatnának illetéktelen behatolásért, vagy elrabolnának és belöknének egy kocsiba, vagy lelőnének. Azután feltűnik ez a fickó. És akkor mi lesz? - Tudja, hol van Varén. Az lesz. Mi másnak kéne még történnie? Válaszképpen Gwen karkötőinek élénk csilingelése hallatszott, ahogy térdre ereszkedett Isobel mellett. - Szóval... azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van Varén? kérdezte. Isobel abbahagyta az ajándékok elpakolását, mert magán érezte Gwen fürkésző tekintetét. Isobel egészen mostanáig sikeresen ellenállt Gwen nógatásának azon ominózus este részleteit illetően, ami pedig Gwent illeti, ő tartózkodott attól, hogy túl sokat kérdezzen azon villanásnyi alkalmakkor, amikor találkoztak az iskolában. Isobel tisztában volt vele, milyen megerőltető lehetett Gwen számára, hogy visszafogja magát és ne bombázza őt mindenféle kérdéssel, és érezte, hogy Gwen tartózkodó magatartásának és türelmének most vége szakadt. - 55 –
- El fogod nekem valaha is mondani, hogy mi történt akkor éjjel? kérdezte Gwen. - Hogy mi történt valójában? Ha ezt tényleg végig akarod csinálni Isobel, ha el akarsz menni Baltimore-ba, akkor segítségre lesz szükséged. És kell egy terv is. Isobel tudta, hogy Gwennek igaza van. Bármennyire szerette volna is, ha az ellenkezője az igaz, most már kételkedett benne, hogy egyedül végig tudja csinálni. Belátta, hogy sarokba szorították, és felnézett. - En is alig értem, hogy mi folyik itt, annyi minden történt. Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá. - Kezdd az elején! - sürgette Gwen. Az elején? Isobelt nevetésre késztette a szó, főleg, mert olyan logikusnak hangzott, holott az egészben semmi logikus nem volt. Isobel visszagondolt arra a napra, amikor Varén és ő először találkoztak. A napra, amikor Mr. Swanson egymás mellé osztotta be őket arra a bizonyos angoldolgozatra. Eszébe jutott, hogy nézett ki Varén, ahogy ott ült elterülve a székében, sötéten és csendes komorságban, fekete könyvével a karja alatt. - Minden Varén írásával kezdődött - kezdte Isobel alig hallhatóan, és azzal a biztos tudattal, hogy ez az első alkalom, hogy megosztja a történteket valakivel. — Egy... másik világról írt. - Másik világról? — fintorgott Gwen a szavakat ízlelgetve. De végül is Gwen látta Reynolds küzdelmét a Zord Külsőn, és tudta, hogy az ellenfele, a véráztatta bíborvörös kámzsába öltözött kísértet nem volt puszta illúzió. Azt is tudta, ellentétben az ott jelenlévőkkel, hogy a Vörös Halállal való küzdelem nem volt megrendezve. - Szóval, ha jól gondolom... Varén most ott van? Abban a másik világban? — kérdezte Gwen, úgy ejtve ki minden szót, mintha csak bátortalan lépéseket tenne egy koromsötét szobában. 56 -
Isobel lassan bólintott, megkönnyebbült, hogy Gwenben összeállt a kép. Jólesett neki, hogy nem neki kellett minden szót kimondania.
Szavak. Nem figyelmeztette őt egyszer Reynolds a szavak erejére? Mit is mondott? Hogy varázserővel bírnak, és életre tudják kelteni a dolgokat. - Mielőtt az egész elkezdődött - folytatta Isobel rövid sóhaj után -, mielőtt feltárult előttem ez a világ, mielőtt elkezdtem látni és hallani bizonyos dolgokat, Varén sokat írt. Emlékszel arra a fekete vázlatfüzetre, amit mindig magával hordott? Mindennek Poe-hoz volt köze. Azt hiszem, ezért választotta őt Varén a dolgozathoz. Poe könyveit olvasta. -
Elolvastad valaha Varén írásait?
Isobel bólintott. -
Egyszer. Aztán... később üjra.
-
Na és?
Isobel megrázta a fejét. - Mindig ugyanarról írt. Egy nőről. Aki álmában látogatta meg őt. Minden éjjel megjelent neki. Hívta Varent... akart tőle valamit. - Úgy érted, amit írt, az egy álomnapló volt? — kérdezte Gwen az összpontosítástól összehúzott szemöldökkel. - Nem - felelte Isobel halkan, majd helyesbített. - Egyrészt álomnapló volt, de egy önálló történet is egyben. Ez a nő... ő akarta, hogy Varén megírja. Az hiszem... ettől kapta a hatalmát. -
Még mindig megvan?
-
Varén naplója?
Isobel újra megrázta tagadólag a fejét. - Nem. El kellett égetnem. Ez volt az egyetlen módja, hogy... megszakítsam a kapcsolatot. — 57 —
- Milyen kapcsolatot? — kérdezte Gwen. - A történetben, ami írt, Varén létrehozott egy kapcsolatot magyarázta Isobel - a mi világunk... és... az álomvilág között, de aztán minden kezdett átszivárogni. Ez történt a Zord Külsőn is. Amikor elpusztítottam a naplót, megszakítottam a kapcsolatot is. Csak azért tettem, mert azt hittem, hogy Varén már itt van. A mi világunkban. Biztonságban. Azt hittem, hogy visszatért, de... Gwen bizonytalanul nézte a barátnőjét. Tudni akart minden részletet
arról
az
éjszakáról,
azokról
a
furcsa
és
látszólag
megmagyarázhatatlan eseményekről, amelyek Varén eltűnéséhez vezettek, most azonban, ahogy a szája gondterhelt, kacskaringós vonalba rendeződött, az tükröződött az arcán, mintha nem hinne el mindent abból, amit Isobel mondott neki. - Gwen, tudom, hogy most azt hiszed, megbolondultam, de ezt nem én találtam ki. Ott voltam. - Én is ott voltam, emlékszel? - Nem, Gwen, én úgy értem, hogy ott voltam. A másik oldalon. Az álomvilágban. Elmentem, hogy megkeressem Varent. Amikor nem találtál, akkor ott voltam. Gwen komor arckifejezést öltött, és a pillantását oldalra szegezte. - Na és ez a nő - kezdte -, akiről Varén írt... Isobel érezte Gwen növekvő nyugtalanságát. Majdhogynem tapinthatóvá vált számára az ideges feszültség, ami barátnője törékeny alkatából áramlott feléje, szinte kézzel foghatóan, mint az elektromos áram. Isobel, szemét Gwenen tartva, türelmesen várta barátnője kérdését. - Hogy nézett ki? - S8 -
A kérdés egyszerűsége meglepte Isobelt. Egy pillanatig gondolkodott a válaszon. Újra maga elé képzelte a nőt, aki megjelent előtte álmában a könyvesbolti padlás fordított változatában, áttetsző, lebegő, fehér fátyolba és csipkébe burkolózva. - O... hát gyönyörű volt - ismerte el Isobel. - Először nem is tudtam másra gondolni, csak erre, amikor megláttam. A bőre fehér volt, mint a márvány, hosszú fekete haja sűrű és rengeteg. - Beszéd közben Isobel a kezeivel követte a szavait, ujjai végigsiklottak a haja fölött a levegőben, le a vállán, majd a föld felé mutattak. - Többré- tegnyi fehér fátylat viselt, amelyek egészen a lábáig omlottak. Es a szemei... - Isobel megrázta a fejét. Amíg él, soha nem felejti el azokat a szemeket. Feketék voltak. Teljesen feketék. Felpillantott, mert ráeszmélt, hogy mennyire elkalandozott. Barátnője arcán látta, hogy teljesen a gondolataiba mélyedt. Olyan szokatlan volt ez Gwentől, hogy Isobel visszajátszotta magában a szavait, kereste, hogy vajon mit mondott, ami Gwent ennyire felkavarta. De végül is, nem élte át ő is a Zord Külsőn ezt az iszonyatot? O is látta Pinfeatherst és a démonokat, ezeket a testetlen lényeket, az alakváltó szörnyeket az összetört arcukkal és a borotvaéles karmaikkal, akik követték Isobelt az ő világukból ebbe a világba. Aztán arra gondolt Isobel, hogy Gwen talán még mindig azon a lehetőségen agyai, hogy lehetnek más dimenziók is. A történteket tekintve Isobel tudta, hogy túl sok más következtetés nem maradt Gwen számára sem. - A nő megmondta a nevét? - kérdezte Gwen lassan és olyan halálos komolysággal, hogy Isobel meghökkenve hallgatott kicsit, mielőtt válaszolt volna. - Úgy emlékszem, hogy Varén Bessnek hívta - felelte Isobel, még mindig Gwen hirtelen hangulatváltásán morfondírozva. - De amikor én kérdeztem tőle, hogy hívjak, Ligeiát mondott, ami elég furcsa, mert ő Poe történeteinek egyik szereplője. Aztán azt is mondta, hogy sok neve
van. Ő úgy nevezte magát, hogy... - Lilith — suttogta Gwen falfehéren. Isobel szája tátva maradt a megdöbbenéstől. Gwen felpattant, odarohant az ágyhoz, felkapta a táskáját és a kabátját, aztán sietve összeszedte a cipőjét, mindent a hóna alá csapott, feltépte Isobel szobájának ajtaját, és kirohant a folyosóra. - Gwen! - ugrott utána Isobel. Kirohant a szobából, és látta, hogy a barátnője már lefelé siet a lépcsőn. Leküzdötte a késztetést, hogy utánakiáltson, mert nem akarta magára vonni a szülei figyelmét, akik még a konyhában voltak, és úgy általában, árgus szemekkel figyelték. Gwen a lépcső aljára érve meg sem állt. Feltépte a bejárati ajtót, kirontott a külső ajtón, és suhogó szoknyával eltűnt a sötétben. Isobel megfogta a külső ajtót, épp amikor az becsapódott. - Ne! — szólt utána, miközben tapogatva a kilincset kereste. Az ajtóablakon át látta, ahogy Gwen rohan a téli szélben az 1990- es sötétkék Cadillacje felé, amely az utca túloldalán parkolt. Végül megtalálta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Kilépett a hidegbe, lement a verandán át a sötét udvarra, és csak akkor jött rá, hogy nincs rajta cipő, amikor a vékony zoknija átázott. A talpát csípő hideg ellenére tovább futott. - Gwen! — kiabált utána, mert többé nem érdekelte, hogy ki hallja meg. — Állj meg! — visszhangzott a hangja a csendes házak között. Néhány lépéssel előtte Gwen megtántorodott, és felbukott az öszszehavazott szoknyájában, majd nekiesett a Cadillacje vezetőoldali ajtajának.
- 60 -
Isobel hallotta az autó kulcsainak a zörgését. Gyorsabban futott. -
Gwen!
- Nem beszélhetek veled! — kiáltotta vissza Gwen, fejét Isobel felé kapva, aki abbahagyta a futást. - Soha többé! Isobel tátott szájjal meredt barátnőjére. Gwen visszafordult az autóhoz, kinyitotta az ajtaját, beült a Cadillacbe, a holmiját pedig az üres utasülésre dobta. Isobel erőt vett magán, odalépett, és elkapta az ajtót, mielőtt Gwen becsukhatta volna. - Miért csinálod ezt? - kérdezte követelőzőn. - Honnan tudtad, hogy... Gwen bedugta a kulcsát az indítóba, és elfordította. A Cadillac nagy morgással életre kelt, elvágva Isobel szavait. Felgyulladtak a fényszórói, és megvilágították a szállingózó hó függönyét. - Isten óvjon téged! — szólt utoljára Gwen, majd kirántotta az ajtót Isobel kezéből, és úgy becsapta, hogy a hangja visszhangzott a házak között. - Várj! — kiáltott utána Isobel az utasoldali ablakon át, a saját zavarodott arcú tükörképén keresztül, miközben Gwen sebességbe rakta az autót. - Nyisd ki az ajtót! - verte Isobel az üveget. - Gwen, ha tudsz valamit, el kell mondanod! Gwen! A motor felbőgött, a kerekek kipörögtek, majd miután fogást találtak, az autó meglódult. -
Nem hagyhatsz így itt! - üvöltötte Isobel.
A vezetőoldali ajtót feszegette, de az zárva volt. - Gwen! Nekem csak te vagy! Te vagy az egyetlen, aki tudja az igazságot! Kérlek!
— 61
Az autó meglódult, és a hó ropogva préselődött össze a kerekei alatt. Az ajtó fagyott fogantyúja kiszabadult Isobel markából. — Gwen! A Cadillac bőgő motorral, csikorgó gumikkal, széles ívben fordult meg Isobel körül. A lány megpördült. Haját az arcába csapta a menetszél, ahogy az autó hörögve elsuhant mellette, fényszóróival kettészelve az éjszakát. A hátsó lámpák vörösen izzottak. Isobel a távolodó lámpákat nézte, miután Gwen megfordult körülötte, majd megállt az utca végén lévő stoptáblánál, aztán egyre távolodott, végül eltűnt Isobel látómezejéből.
A
SZÉL BEL EKAP OTT
I SOBEL
P ÓL Ó JÁBA ,
húzta a haját és csípte a meztelen
bőrét, de ő már nem érezte a hideget. Egyedül a hópelyhek szurkálták a cserepes ajkait, azok olyanok voltak, mint a homokszemek a szélben. Szobormereven állt az utcai lámpák szórt fényében. A keréknyomokat bámulta, melyek a két centi vastag hóban kígyóztak. Elszorult a torka, fojtogatta a sok fel nem tett kérdés, de erőt vett magán. Várnia kellett a válaszokkal, amíg újra meg nem látja az autó fényeit, amíg a Cadillac be nem fordul a sarkon, amíg Gwen vissza nem tér. De semmi nem történt. A hideg lassan és fokozatosan, mint egy késpenge hatolt bele a tudatába, és egész testében megremegett. Vajon mióta áll és vár már idekint? Nem elég régóta, mert Gwen még nem jött vissza. Isobel felnézett. Nézte a milliónyi hópihét, ahogy aláhulltak, ahogy
megvilágította és kiemelte őket a lény az éjszaka sötét hátteréből. Olyanok voltak, mint a halott égből aláhulló csillagok. Isobelnek az jutott eszébe, hogy vajon ez a magányosságérzés, ami rátört most, hogy magára hagyták, egyedül a szélben, hasonlít-e akár nyomokban is ahhoz, amit Varén érzett, amikor rájött, hogy ő nem fog visszamenni érte, hogy egyedül maradt. Végleg és örökre és teljesen egyedül. -Hé! Isobel a válla fölött hátrapillantott. Danny állt az ajtóban, alakját meleg fény ölelte körül. A fejét előrenyújtva, hunyorogva figyelte őt, és így olyan volt, mint egy kakukkos órából a fejét kidugó kövér kismadár. - Mi a fenét csinálsz? Isobel fázósan fonta össze a karjait a hirtelen feltámadt szél ostorcsapásai ellen, aztán erőt vett magán, és fejét a vállai közé húzva elindult a ház felé. Mire elérte a bejárati ajtót, a lábai teljesen elzsibbadtak. Olyannyira, hogy már nem érzett mást, csak a hó nedves puhaságát és a fagyott üvegpengék ropogását a talpa alatt. Amikor Isobel az ajtóhoz ért, Danny hátrébb lépett, hogy beengedje. Miközben tartotta neki a külső ajtót, tátott szájjal bámulta őt. - Cipő nélkül mentél ki? - kérdezte. - Elment az eszed? Isobel nem felelt. A benti meleg levegőn lángra gyúlt a bőre. A talpa bizsergett, de a zsibbadtság gyorsan elmúlt, és átvette a helyét az az érzés, hogy a perzsaszőnyegük parázsággyá változott. - Anyu téged keres — mondta Danny. Kételkedve nézte nővérét, mintha nem lenne benne biztos, hogy a lány figyel egyáltalán arra, amit mond. — Kész a... vacsora. - Mondd meg nekik, hogy nem vagyok éhes! - 64 —
-
Na jó, de... karácsony este van.
-
Mondd, hogy rosszul vagyok!
Danny kérdőn húzta fel a szemöldökét. Isobel szó nélkül elment mellette, és egyenesen a lépcső felé tartott. Danny dicséretére legyen mondva, nem próbálta megállítani a nővérét, és abból, hogy nem mondott semmit, Isobel tudta, hogy az öccse azt fogja tenni, amit kért tőle. Amikor Isobel felért, besurrant a fürdőszobába. Becsukta az ajtót, majd gondosan be is zárta.
Nem sokkal azután, hogy bemászott a forró vízzel teli kádba, kopogás hallatszott az ajtón. A három halk koppanásból tudta, hogy anyja állt az ajtó előtt. A forró vízben ázva és meztelen térdét a mellének szorítva Isobel elképzelte, ahogy apja és a kisöccse az ebédlőasztalnál ülnek, az anyja ünnepi porcelánedényei üresen hevernek előttük, a pulyka pedig lassan kihűl a tálalóedényen. Ebben a házban egy családi étkezést kihagyni, pláne a karácsonyi vacsorát, olyan volt, mint nem megjelenni a katonai sorozáson. Ha engedély nélkül volt távol valaki, a haderő egyik tagja bizonyosan a keresésére indult. - Isobel? - hallatszott tompán az anyja hangja az ajtón túlról. - Jól vagy, drágám? Isobel a térdére helyezte az arcát. -
Csak a... gyomrom fáj — hazudta.
- Izzy - próbálkozott az anyja. - Danny mondta, hogy az előbb odakint álltái a hóban. Minden rendben van? Történt valami? - 65 -
Isobel összehúzta duzzadt szemeit, és a torz tükörképét nézte a kád vizében. Az arca görbe volt és kusza, mint a vidámpark tükrében. - Izzy? - Én csak... látni akartam a havat. - De zokniban, drágám? Isobel dühében a homlokát ráncolta. Danny soha nem bírja tartani a száját? Abban bízott, hogy a tíz dollárral legalább annyit sikerült megvásárolni, hogy Gwenről hallgasson. Úgy gondolta, róla nem is szólt egy szót sem. Elég nehezen tudott volna ügy beszélni Gwenről, hogy ne keverje magát is bajba, így vagy úgy. Nem, az anyja biztosan azzal kezdte volna, hogy engedély nélkül hozott a házba egy vendéget, ha tud róla. Különösen, ha az a vendég a becstelen Gwen Daniels volt, a rossz befolyás mintapéldánya.
En mega katonaszökevények mintapéldánya vagyok, gondolta Isobel. Egészen addig a pillanatig haragudott Gwenre. Túlságosan ösz- sze volt zavarodva, és még mindig az események hatása alatt állt. Az agya nem bírta a helyére rakni a dolgokat, és főleg azt nem értette, miért úgy történtek, ahogy. A legrosszabb az volt, hogy bemagyarázta magának, hogy Gwen nem úgy gondolta, és vissza fog jönni, és miután kiszáll a kádból és viszszamegy a szobájába, tíz SMS és három hangüzenet várja a mobilján. Mélyen legbelül persze tudta, hogy kár ebben reménykednie. Gwen félelme túlságosan valós, figyelmeztető szavai túl véglegesek voltak. Ismerte a „Lilith” nevet. Valamit jelentett számára. Valami szörnyűt. Elég szörnyűt ahhoz, hogy szó szerint hanyatt-homlok meneküljön tőle. Isobel az alsó ajkába harapott. A kérdések megállás nélkül pörögtek az agyában. Honnan ismerte Gwen ezt a nevet? Miért ijesztette meg annyira? — 66
- Ö is aggódik érted. Isobel pillantása újra a fürdőszobaajtó felé villant. Majdnem elfelejtette, hogy az anyja még mindig ott van. Isobel tudta, hogy az a bizonyos „ő” nem lehet más, mint Danny, de azt nehezen hitte el, hogy ez az állítás igaz lehet. Egyedül azért tettethette Danny azt, hogy érdekli a nővére hogyléte, mert így remek lehetősége nyílt arra, hogy a szülei figyelmét elterelve akadály nélkül a tévé közelébe jusson. - Mindannyian aggódunk érted - folytatta az anyja. - Olyan távol kerültél tőlünk, mintha egy idegennel élnénk. Elég ijesztő ez a helyzet, Izzy. Édesanyja szavaira Isobel lelkében megmozdult valami. Mint amikor a mérleg nyelve átbillen. A homlokán kisimultak a ráncok, ahogy felidézte magában a kisöccse aggódó arckifejezését, amikor hátrébb lépett az ajtóból, hogy beengedje őt a hidegről. Apja számtalan kísérlete, hogy értelmes beszélgetést kezdeményezzen vele, szintén eszébe jutott, és most az anyja állt az ajtó előtt, aki mindent megtett azért, hogy elcsalja őt a szakadék széléről, ahol szerintük tántorgott. Újra hallotta az anyja hangját, kevésbé tompán, mint előtte. Nyilván olyan közel állt az ajtóhoz, amennyire csak tudott. - Azóta vagy ilyen, amióta... Isobel megfeszült, amikor az anyja elhallgatott. - Bármennyire is próbálod rejtegetni, Izzy - folytatta az anyja -,
tudom, mi van e mögött. Az egész a miatt a fiú miatt van, igaz? Isobelben Varén nevének említésére lángra lobbant a félelem szikrája.
-Nem!- csattant fel, mielőtt meggondolhatta volna magát. - Varennek ehhez semmi köze! Még saját maga is úgy érezte, hogy a szavai üresen és hiteltelenül csengenek. 67 -
- Isobel, én tudom, hogy... - Nem, te nem tudhatod! Könnyek szöktek a szemébe, amitől elhomályosodott körülötte a fürdőszoba. Pislantott, és a könnyek kicsordultak a szeméből, tovább szárítva elkínzott bőrét. Miután annyi mindent megtett, hogy elrejtse az igazságot, az anyja, sőt valójában az egész családja keresztüllát rajta még mindig. És most, hogy Gwen nem volt többé mellette, a szülei pedig árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, hogyan fog eljutni Bal- timore-ba? Isobel remegve felsóhajtott. Nem akarta elfogadni, hogy elszalaszthatja az egyetlen esélyét arra, hogy megtalálja és hazahozza Varent. Összeszorította a szemeit, és arra koncentrált, hogy múljon el az a kétségbeesés, ami kezdett elhatalmasodni rajta, de tehetetlen volt ellene. Érezte, hogy nem tud megbirkózni vele, hatalmába kerítette az érzés, és képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a Varén visszatéréséért, a leikéért folytatott csatát soha nem nyerheti meg. Mert már elvesztette. - Izzy- zörgött anyja a kilinccsel, és a hangja egyre hangosabban és sürgetőbben hasított keresztül a gondolatain. - Öltözz fel, és gyere le vacsorázni, aztán főzök egy teát, és beszélgetünk, csak mi ketten. Isobel megrázta a fejét, próbálta uralni a helyzetet. - Ez nem az, amire gondolsz. - Isobel ne akard azt mondani, hogy... az első pillanattól kezdve. .. te és az a fiú... - Tévedsz! — kiabálta túl az anyját Isobel. — Ez az egész nem
róla szól, nem érdekel többé Varén, érted? Azt kívánom, bár soha ne találkoztunk volna, szóval, ejtsük a témát, rendben?
Isobel a szájára szorította remegő kezét. Zokogás tört fel belőle nagyon mélyről, de magába fojtotta, mielőtt kitörhetett volna. Nagyokat nyelve visszatartotta a sírást. Olvan volt, mintha vízbe akarnák fojtani. Csendesen figyelt. Remélte, hogy az anyja elmegy, de arra is vágyott, hogy kopogjon be újra. Sajnos csak egy halk sóhajt hallott, utána pedig a szőnyegen surranó léptek halk neszét. Egy pillanattal később megnyikordult a lépcső, majd az anyja odakiáltott az apjának. - Sam! Sam, figyelj csak... A víz még nem hűlt ki, de Isobel tudta, hogy nem ülhet itt, míg a szülei felváltva próbálják elhárítani a károkat. Kimászott a kádból, és letörölte arcáról a rászáradt könnyeit. Rózsaszín fürdőköpenybe burkolózott, majd oldalra hajtotta a fejét, elkezdte kibontani a haját. Ekkor azonban megállt, mert egy árnyat látott az ajtórésben. Az anyja csak úgy csinált, mintha elment volna? - Itt vagy, anya? Nem jött válasz. Isobel tovább figyelte az árnyékot, várta, hogy megmozduljon vagy arrébb menjen, de nem történt semmi ilyesmi. Ügy tűnt, mintha oda lenne szögezve, mintha egy szobor vetné az árnyékot, nem pedig egy személy. - Apu, te vagy az? Megint nem jött válasz. Már csak egy személy jöhetett szóba, de Isobel nem értette, miért nem hallotta Danny vaskos lábainak a dobogását a lépcsőn, vagy a hangos lihegését. Hiába vonzódott annyira a nindzsákhoz és kapott annyi „kiképzést” a cserkésztáborban, Isobel kisöccse nem jeleskedett alopakodásban. — 69 -
— Mi az már megint, Danny, mit akarsz? Csend. Isobel le nem vette a szemét az ajtó alatti résről. Az árnyék végül megmozdult. Isobel látta, ahogy lépésről lépésre hátrál, majd végleg eltűnt a szeme elől. Nyugtalanul és sietősen kinyitotta, majd kitárta az ajtót. Hűvös levegő csapta meg a nedves bőrét. A hideg azonban túl mozdulatlan volt ahhoz, hogy huzat lehessen. Isobel nem látott senkit a lépcsőfordulóban vagy a lépcsőn, sem a folyosón. Baloldalt Danny szobájának ajtaja tárva-nyitva állt, a szobája sötét volt. Isobel csendben a földszinti folyosóra néző korláthoz surrant. Végignézett az üres előszobán, és látta, ahogy odakint elhaladt egy hóeke. A jármű fényszórói fehér fényben fürösztötték a ház ablakait, szürke árnyékokat vetve a falakra. -
Hagyjuk, hadd nyugodjon le egy kicsit, rendben? - hallotta
apja hangját a konyhából. — Biztosan csak egy kis nyugalomra van szüksége. Hirtelen elektronikus zene hangja tört fel a nappaliból, és a Danny játékából áradó zombik sikolya elnyomta anyja válaszát. Isobel hátralépett a korláttól. Meglepték apja szavai, és jólestek neki. Ügy érezte, ma este már nem bírna több kérdésre válaszolni. A hideg beszivárgott a fürdőköpenye alá, úgyhogy megfordult, és elindult a szobája felé. Az ajtó előtt azonban megállt, mert bentről halk zongoraszó szűrődött ki. Lassan és fájdalmasan, az elektromos ricsajt elnyomva jutottak a fülébe a hangok. — 70 —
Isobel finoman benyomta a szobája ajtaját, és belépett. A holdfény jeges sugarai áttörtek a függönyön, virágos csipkemintákat vetettek a szőnyegre, és a fagyos kék különböző árnyalataira festették a falakat. Isobel besurrant a szobába, ahol figyelme azonnal a digitális rádiós órára irányult. A kijelző ragyogó tengerkék színben 8:49-et mutatott, és egy kánon hangjai törtek elő a kis hangszóróiból. Isobel egy nő dúdoló hangját vélte felismerni a háttérben, de túl sok szólam volt ahhoz, hogy biztos lehessen benne, pedig egy pillanatig azt hitte, felismerte a dallamot. Erősen figyelt, és annyira szerette volna felismerni a refrént, hogy elfeledkezett a sokkal lényegesebb kérdésről: ki kapcsolta be a rádiót? Isobel halkan becsukta maga mögött az ajtót. Az ágy fejtámlájához lépett, ahol az órát tartotta, abban a reményben, hogy ha a dal véget ér, a rádiós műsorvezető bemondja a dal címét. Ahogy azonban közelebb ért, a dal elhallgatott, és a hangszórókból statikus sistergés szólt, míg a rádió azzal küszködött, hogy egy másik állomást találjon. Isobel oda-vissza forgatta a csatornakereső gombot, de a csatorna eltűnt. A szokásos állomások egyikét találta meg. Hirtelen egy pörgős popdal tört át a sistergésen, és a lány ijedtében hátraugrott. Kikapcsolta a rádiót. A most már néma órára meredve, Isobel minden erejét megfeszítve próbált visszaemlékezni, hogy hol és mikor hallotta ezt a dalt. Lehet, hogy egy instrumentális szám volt valamelyik régimódi musicalből, amiket az édesanyja hallgatott takarítás közben. De akkor ez azt jelenti, hogy az anyja bejött a szobájába, amíg ő a fürdőben volt?
Egy pillantást vetett a ruhásszekrénye ajtajára, és Isobel máris tudta, hogy pontosan ez történt. Varén zöld kabátja a szekrény rácsos, tehér ajtaján lógott, kívül, a gallérjánál fogva az ajtó gombjára akasztva. A kabát látványától Isobel szíve szupersebesen kezdett verni. Nem látta a kabátot azóta az éjszaka óta, amikor majd’ két hónappal ezelőtt elrakta, azóta, hogy aznap éjjel megtalálta és elolvasta Varén üzenetét a kabát egyik zsebében.
Tejó ég!Az üzenet! Isobel odarohant a kabáthoz, és idegesen matatott a durva redők között, kereste azt a bizonyos zsebet. Meg is találta, belenyúlt,
és
ujjai
a
kemény
papírdarabba
ütköztek.
Megkönnyebbülten ros- kadt le a válla. Ha az anyja megtalálta volna az üzenetet, Isobel egyre terebélyesedő bűnlajstromához csatolta volna bizonyítékképpen. Vagy ami még rosszabb, megmutatta volna az apjának. Isobel tudta, hogy a rádió bekapcsolása és a kabát közszemlére tétele az anyja műve volt, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Nem tudott ellenállni, magához ölelte Varén kabátját. Erezte az illatát, amitől úgy összeszorult a szíve, mint egy ökölbe ránduló kéz. Pont olyan illata volt, mint neki. Atyaég! Még mindig olyan illata volt, mint neki. Isobel visszavitte a kabátot az ágyához, és ráterítette. Lenézett a halott varjú fekete képére, mely a kabát fehér szövetére volt biztosítótűvel odatűzve. Ujjait végigjártam a kabát egyik ujján, majd a szekrénye felé fordult, és kinyitotta a felső fiókot. Elővett egy agyonmosott pizsamaalsót és egy bő pólót, a fürdőköpenyét a padlóra dobta, és felöltözött a sötétben.
— 72
Újra felemelte a kabátot, és óvatosan belebújt. A ruhadarab halk suhogással csúszott a vállára. A kabát merev tömege valahogy megnyugtatta. Újra önmaga volt, és hirtelen realizálta, milyen messzire sodródott. Isobel az ágyra mászott. Nem törődött azzal, hogy leszedje az ágytakarót, oldalára feküdt, és az ablak felé nézett. Varén levele a jobb zsebében zörgött. Megfogta a kabát gallérját, és az arcához nyomta. Nem kellett kivennie a levelet a zsebéből ahhoz, hogy tudja, mi áll benne. Már minden szavát az eszébe véste. Újra és újra elismételte magában az utolsó sort.
Látjuk még egymást. Tudta, hogy hinnie kell ebben, ha nem akar megbolondulni. És ha ragaszkodik ahhoz, hogy akár egyedül is elutazik Baltimore-ba, és ki akarja találni a tervet, egy új tervet, akkor minden józan eszére szüksége lesz. Hallotta, ahogy a földszinten kikapcsol a kazán, amitől még nagyobb csend telepedett köré. Isobel behunyta a szemét, habár nem volt álmos. Elméje visszatévedt az előző éjszaka álmához. Mostanra az egyetlen dolog, amit érintetlenül hagyott a rengeteg vágyakozás, illúzió és bizonytalanság, az az érzés volt, amit ez az álom keltett benne. Az az érzés, amit a lelke legmélyebb bugyrába temetett. Ami kezdetben csak egy porszem volt, de mostanra az aggodalom gyönggyé érlelte. Ez volt az egyetlen dolog, amire szüksége volt ahhoz, hogy továbblépjen. A remény.
H IDEG SZELLŐ SIMÍTOTT VÉGIG ISOBEL TESTÉN.
Megborzongott. Egy kósza hajtincs az arcát csiklandozta, mintha egy láthatatlan pókháló foszlánya lett volna. Még szorosabbra húzta magán a kabátot, és belevackolta magát, amennyire csak tudta. Habár a huzat elhalt, szertefoszlott a levegőben, mint egy sóhaj, távozása után hideg maradt a szobában. A levegő metszőén éles volt, marta az orrát, ahogy belélegezte. Isobel megmozdult. Félig lehunyt szempillái mögül látta a lélegzetét a halvány holdfényben, amely még mindig bevilágított szobája ablakán. A nyitott ablakon. Elkomorodott, és a tárva-nyitva álló ablakra hunyorgott, amikor is egy újabb fuvallatot, az előzőnél hűvösebbet érzett. Meglebegtette a csipkefüggönyöket is. Hátrasimította a haját, és feltámaszkodott a könyökére. Azon tűnődött, hogy ki nyitotta ki az ablakot, és ami még fontosabb: miért?
Amikor a sarkvidéki levegő újabb széllökése már havat is sodort a szobába, Isobel felült. Reszketni kezdett, vacogtak a fogai, és félretéve minden zavarodottságát, az ágya széle felé húzódott, hogy felkeljen. Ekkor azonban a szeme sarkában észrevett valamit, és a bensőjében azonnal megszólaltak a néma riasztók. Megdermedt. Sötét alak állt az ágya végében. Egy fiú. Isobel kezei a takaróját markolták. Lassan a fiú felé fordította a fejét, aki mozdulatlanul állt. Ót figyelte. Vékony, szögletes teste alig volt több fekete körvonalnál a sötétben. Aztán a fekete ruhás alak megmozdult, és feltérdelt az ágy szélére. Isobel hallotta a láncok halk csörgését. Odanézett, ahol a matrac besüppedt a fiú súlya alatt, és ahol egy vékony, fehér kéz terült szét az ágytakaróján. A kéz egyik ujján megcsillant egy gyűrű, egy osztálygyűrű, a szögletes ónixkőbe vésett V betűvel a közepén. Isobel nem mozdult sem a fiú felé, sem el tőle. Nem volt képes másra, mint a szemével követni a lassú, de biztos mozdulatokkal közeledő alakot, a fiú nyúlánk testét, ahogy felmászott az ágyra, és felé közeledett. Fölé közeledett. Isobel érezte, ahogy hátrahanyatlik. Felnézett, és az árnyékalak arcát kutatta, sötét haja erdejében a szemeit kereste, az egyetlen dolgot, ami elárulhatta volna, hogy ez most álom vagy sem. De mi más is lehetett volna? A fiú arca szinte lebegve közeledett, aztán megállt egy centire az ő arcától. Isobel érezte a bőrén a leheletét. Isobel ajkai szólásra nyíltak, de a fiú száját Isobel szájára tapasztva, beléfojtotta a szót. A lány pillái megrebbentek, és behunyta a szemét. A sima és bársonyosan puha csók lángra lobbantotta, szétáradt benne a tűz,
olyan intenzíven, mintha el akart volna mosni minden ésszerűséget, kérdést és kételyt. Isobel önkéntelenül felnyögött, amikor a fiú szája sarkában lévő gyűrű - lehűlve a fagyos levegőtől - a szájának nyomódott. Isobel kitapogatta ajkaival a gyűrűt, és megmelegítette a saját szájával, miközben a fiú ránehezedett. Egyik kezével átölelte a fiú nyakát, és magához húzta, ujjaival a fiú pehely puhaságú sötét tincseivel játszva. Annyira valóságosnak tűnt a pillanat. O tűnt annyira valóságosnak. Isobel még közelebb húzta magához a fiút, mintha attól félt volna, hogy kisiklik a kezéből, vagy hogy bármelyik pillanatban felébred, és akkor újra elveszíti őt. Erezte, hogy a fiú keze az oldalára siklik, és a kabát mellett a pólója alá nyúl. Aztán felfelé siklottak a kezei, feltolták a pólót és feltárták a lány hasát. Isobel szívverése felgyorsult, a gondolatai belevesztek a pillanatba. A hűvös téli szél újabb rohama söpört el körülöttük. Isobel teste megfeszült a fiú súlya alatt, és az ő kezei is a fiú ruhája alá bújtak. A fiú bőre azonban nem volt meleg. Isobel egyre komorabban simogatta a fiú egymásra tapadó erős izmait. Valahogy olyan furcsának tűnt neki. A bőre túl sima volt, a teste túl könnyű. A fiú elhúzódott a lánytól, épp csak annyi időre, hogy levegye a pólóját, de ez elég volt ahhoz, hogy Isobel vethessen egy pillantást arra a szörnyű, fehér sebhelyre, melynek töredezett vonala, mint egy görbe villám, húzódott végig a fiú oldalán. - Varén, te vagy az? — szólalt meg Isobel. — 76 —
A fiú újra Isobel fölé hajolt, és száját a lány szájára tapasztva hallgattatta el. Egyre sürgetőbben, egyre vadabbul csókolta a lányt. Isobel küzdött, hogy lépést tartson vele és lélegzethez jusson. Nyitott tenyerét a fiú meztelen mellkasának nyomta... és nem érzett szívverést. A fiú egyre erősebben szorította a lányt. Isobel nyöszörögve próbált elhúzódni tőle. Azt akarta, hogy lassítson, hogy hagyja abba, amit csinált. Meg akarta érteni, hogy mi történik. A két kezébe fogta a fiú arcát, hogy elnyomja magától, de ujjai az egyik oldalon üregbe nyúltak, és beleakadtak a hatalmas, tépett szélű, tátongó lyukba. Isobel teste megmerevedett. Érezte, ahogy a fiú szája lassan elmosolyodik, miközben őt csókolja. Aztán a fiú elhúzódott tőle, és vigyorogva ránézett. Az oldalán tátongó lyukon keresztül feltárult a két sor tűhegyes, vérvörös foga. -Te is hiányoztál nekem,pomponlány— sziszegte az ismerős hang.
ISOBEL FELSIKÍTOTT.
Ösztönösen feltörő vad üvöltése megtörte az éjszaka csendjét. Vonaglott az ágyán, haja csapzottan ragadt az arcába. Ahogy forgolódott és küszködött, sikerült kiszabadítania a kezét a fogvatartója markából. Amikor újra hanyatt vágta magát, beverte a fejét az ágytámlába. -
.. .sobel!
Kipattantak a szemei. Azonnal magához tért. Szaporán pislogott a mennyezetről világító mesterséges fénybe, és a szíve úgy dübörgött a mellkasában, mint egy fogságban megőrült madár. -
Isobel ébredj fel! Ébredj fel, kincsem!
A lány zihálva kapkodott levegő után. Valaki megsimogatta az arcát. Mindkét kezével megragadta a nagy, meleg kezet, és figyelme a széles aranygyűrűre összpontosult, ami az
egyik ujjat ölelte körül, meg a vékony szőrszálakra, amelyek kikandikáltak egy ismerős sötétkék, pamut fürdőköpeny kézelője alól. Isobel az apja arcára emelte a pillantását. Apja összehúzta sötét szemöldökét, és a lánya tekintetét keresve fürkészően nézett rá. Isobel az ablak felé fordult. Zárva volt. Hátterükben a havas éjszakával, a csipkefüggönyök mozdulatlanul lógtak. Arcán egy kéz érintését érezte, és megrezzent. Újra az apjára nézett, aki tovább kutatott a lánya szemeiben. - Isobel, nézz rám! Csak álmodtál, kölyök. Csak álmodtál. Isobel majdnem sírva fakadt, miközben összeszedte magát, és felült az ágyban. Üres gyomra felkavarodott. Nyelt egyet, hogy leküzdje a rátörő hányingert. Apja átölelte a vállát, és Isobel a karjaiba omlott. A nyakához szorította az arcát, és hangos, keserves sírásra fakadt. - Ejj te, csssssss... - csitította az apja. - Csak rossz álom volt, ez minden. Az apja válla felett megpillantotta az anyját, aki időközben csendben szintén megjelent. Az arca feszült volt, finom vonalakat vésett rá az aggodalom. Közelebb lépett hozzájuk, és leült melléjük az ágyra. Hűvös tenyerét Isobel homlokára tette. Ekkor jelent meg Danny az ajtóban. A zilált és az álomtól még mindig kába Danny bő, fekete melegítőt viselt. A hasára egy szűk Batman póló feszült, fekete haja pedig az égnek meredt. Hunyorogva nézett végig a szobán. - Azta - motyogta lassan körbefordulva, mintha azt várná, hogy abaltás gyilkos jelenlétére utaló bizonyítékot találhat. -
Megpróbáltad túllépni a hangsebesség határát? Isobel az apja karjában remegett, míg az adrenalin utolsó cseppjei is szét nem oszlottak a testében. Az ujjai megfeszültek, apja fürdőköpenyének a gallérját markolták.
— 79 —
— Semmi baj — nyugtatta az apja, őt ringatva. A hangja nyugodt volt, parancsoló, mintha a kimondott szavai azonnal valósággá válnának. Megsimogatta Isobel hátát. Erezte Varén kabátjának a hátulján az érdes biztosítótűket. Isobel úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a szülei jelentőségteljesen egymásra néznek, és behunyta a szemét. Lassan, mélyeket lélegezve próbálta elérni, hogy a szíve újra normál tempóban verjen, a gondolatai pedig visszatérjenek a valóságba. Apja a hátát dörgölte, anyja pedig a haját simogatta, fürge ujjaival a füle mögé simítva kusza tincseit. A sok figyelemtől kicsinek és gyámoltalannak érezte magát, mintha újra ötévessé vált volna. Azzal a különbséggel, hogy most hiába mondják a szülei, hogy a lidérces álmai nem igaziak. O ugyanis jobban tudja. Senki nem hozta fel a rémálom témáját másnap reggel, amikor az ajándékokat csomagolták ki. Még Danny sem, pedig abban teljesen biztos volt Isobel, hogy ő lesz az első, akik kérdésekkel árasztja el, és mindent tudni akar majd a vérontásról és a halottak számáról. Ahogy ott ült Isobel a kanapén, rózsaszín fürdőköpenyébe burkolózva, lábán a bolyhos papucsával, azt gondolta, hogy nyilván azért nem mond senki semmit, mert karácsony van. Vagy mert a szülei az alkalmas pillanatot várják, hogy kérdőre vonják Varén kabátja miatt, és hivatalosan bejelentsék, hogy pszichiáterhez küldik. Ami pedig az álmot illeti, Isobel nagyon jól tudta, hogy nem az volt. Nem álom. Valóságosnak érződött. Valóságos is volt. Az viszont, hogy Pinfeathers látogatása valóságban is megtörtént-e, vagy csupán az álomvilágban, az már másik kérdés volt.
Kétségtelen, hogy a Varennel kapcsolatos álma meg a Pinfeathersről szóló rémálma is frissen és elevenen maradt meg az emlékeiben, minden borzalmas részletüket továbbra is tisztán és élesen látta. Borzongás futott végig a gerincén az emléktől, ahogy a szörny szája az övéhez préselő- dött. És az a mosoly, az a szörnyű, csorba mosoly. A démon látogatása elgondolkoztatta az árnyékról, amit az előző nap látott a szobájában meg később a fürdőszobája ajtaja előtt. - Hé! - kiáltott rá Danny, aki a karácsonyfa mellett ült a szőnyegen. Körülötte színes szalagok és dobozok formáit felvett csomagolópapírok hevertek. - Ébresztő, idegen! Danny odadobott neki valamit. Isobel hátrahőkölt, ahogy elkapta a kicsi, tégla alakú csomagot, épp mielőtt nekivágódott volna
az
orrának.
A
gyűrött
piros
papírba
rengeteg
ragasztószalaggal becsomagolt dolog úgy nézett ki, mintha egy kisbaba csomagolta volna be. Nagyon könnyűnek érződött a doboz, Isobelben felmerült, hogy nem talál benne mást, csak egy csomó régi újságpapírt. Dannyre pillantott, de ő már vissza is ment, hogy az új zsugorfóliázott videojátékait és a konzolhoz tartozó kiegészítőit szemrevételezze. Danny háta mögött a Karácsonyi történet5 ment a tévében, lehalkítva. A szoba másik felében Isobel apja ült, táskás szemekkel bámulta a tévét. Új, ezüstszínű sportóra díszítette az egyik csuklóját, a lábán pedig egy pár kék színű kentucky-i egyetemi papucs volt, amit Dannytől kapott. 1983-as amerikai filmvígjáték, eredeti címe: Christmas Story. 81
-
Mellette ült Isobel anyja, és egy dobozos krimisorozatot böngészett. Időnként a gallérjához nyúlt, és az ujjaival végigsimított az új nyakékén. Isobel az ölében heverő ajándékra pillantott. Óvatosan lehámozta róla a ragasztószalagot, aztán a sarkánál fogva kibontotta a csomagot. A fényes, piros csomagolópapír egy régi papír zsebkendős dobozt rejtett, ami tele volt tömve összegyűrt fénymásolópapírral. Isobel kiszedte belőle a papírt, mire valami megzörrent a dobozban. Először a papírt nézte meg, mert a gyűrődések között egy halványkék betűs írást látott. Kihajtogatta a papírt, és felismerte Danny hanyag kézírását.
Vegyük úgy, hogy megint jössz nekem eggyel. Csak figyelj és tanulj! Isobel összehúzta a szemöldökét. Nem értette az üzenetet. Bedugta a kezét a dobozba, és az ujjúval valami fémes és hűvös tárgyat érintett. Éppen kihúzta a tárgyat, amikor Danny a tévét is túlharsogva felkiáltott: — Anya, van itthon forró csoki? Isobel egy kicsi, ezüst és rózsaszín pillangós kulcstartót tartott a tenyerében. Nehéz volt és csiptetős, nem karikás. Amikor a pillangó szárnyai alá nyomta az ujját, a szárnyak kitárultak, és csendes kattanással megjelent egy ketyegő óra. Az ajándékról eszébe jutott az előző, csillámmal töltött kulcstartós órája, amit még októberben tört össze. Isobel megfordította az órát. Alig bírta elhinni, hogy Danny emlékezik ilyesmire. Alaphelyzetben a „Danny” és a „figyel' mes” szavakat egy mondatba rakni körülbelül annyi valóságérzékre utalt, mintha egy medúzát akarnánk génmalipulációval repülő — 82 —
lénnyé változtatni. Ezzel együtt még most sem értette, hogy mi köze volt az ajándéknak Danny talányos megjegyzéséhez. - Azt hiszem, van még csokipor a szekrényben - hallotta az anyja hangját Isobel. - Csináljak neked? -
Ez nagyon jól hangzik - jegyezte meg Isobel apja.
Mindenki felé fordult, ugyanis az apja először vette le a szemét a tévéről és szólalt meg azóta, hogy kibontotta az ajándékait. -
És te Izzy? — kérdezte az anyja.
Isobel az öccsét figyelte, még mindig arra próbált rájönni, hogy mit akarhatott a hú mondani, de addigra ő már felvette az Isobeltől ajándékba kapott fejhallgatót, és bedugta a Nintendo DS-be. -
Persze, kérek én is - felelte Isobel.
Anyja halványan elmosolyodott, és Isobel úgy érezte, hogy volt ebben egy kis megkönnyebbülés. Aztán az asszony felkelt a férje mellől a díványról, és átment a boltív alatt a konyhába. Isobel összehajtotta Danny üzenetét, és visszadugta a papír zsebkendős dobozba. - Isobel — szólt az apja, aki már nem nézte a tévét, hanem a lányához fordult. - Van itt neked valami más is. Isobel félretette a dobozt. Mit értett azon, hogy „valami más”? Újra az öccsére pillantott, de őt továbbra is teljesen lekötötte a DS. Görbe háttal és előreejtett vállakkal dőlt a tévé felé, centikre a villogó képernyőtől. - Úgy értem, hogy van még egy ajándékod, ami arra vár, hogy kibontsd. Isobel szemöldöke felszökött, és a kanapé mellett tornyosuló ajándékokra nézett. A pomponedzésekhez való sportfelszerelés és sporttáska mellett kapott még a szüleitől egy levendulás testápolót, két pulóvert és egy farmert. Figyelembe véve, hogy nemrég utazott el az országos bajnokságra és rendelt egy bajnoki gyűrűt is, Isobel nem várt még ennyi ajándékot sem, mint amennyit eddig
kapott. - És mi az? - kérdezte Isobel furcsán elővigyázatosan. - Néhány megkötés is jár vele - tette hozzá az apja, azzal felállt, majd odament a karácsonyfához, lehajolt, és kihúzott alóla egy sötétzöld mappát. Dannyt kikerülve odament Isobelhez, aki a kanapén ült. Furcsa, gondterhelt ábrázattal adta át neki a mappát, mint egy FBI-ügynök, aki valami szupertitkos aktát bíz rá. - Az öcsédnek köszönd, ő beszélt rá ma reggel, miután te... Isobel apja elhallgatott. - Szóval, miután az anyád visszafeküdt aludni. Ő... ő még nem is tud erről. Szóval... szeretném, ha segítenél abban is. Isobel megfogta a mappát. Kinyitotta. Apja leült mellé a kanapéra, de Isobel nagy rakás ajándéka miatt már csak a párna legszélén jutott neki hely. Isobel a mappa oldalsó zsebébe becsúsztatott hófehér papírlapra meredt. A lap fejlécét egy eget átszelő, kék, sugárhajtású repülő képe díszítette, alatta pedig az apja vezeték- és keresztnevét látta a sajátja mellett, zömök fekete betűkkel szedve. Öt teljes másodpercig tartott, mire felfogta, hogy amit a kezében tart, az egy repülési útvonalterv volt. Szája tátva maradt a csodálkozástól, ahogy elolvasta a szavakat: Baltimore-Washington, Nemzetközi Reptér. Isobel felpattant a kanapéról. - Hát ez... - kérdezte levegő után kapkodva — ez tényleg az...? Gyorsan végigpásztázta az írást, a dátumok után kutatva. Az indulás január 18-án vasárnap reggel 5:45-re volt kitűzve. Ami azt
jelentette,
hogy
még
aznap
délelőtt
ott
lesznek
Baltimore-ban. Az apja tényleg a Martin Luther King hétvégére szervezte az utat, ahogy kérte tőle. — 84
Isobel tudta, hogy a Poe Köszöntő minden év január 18-ról 19-re virradó éjjel éjiéi után jelent meg a temetőben. A gondolatra, hogy ő tényleg ott lesz, hogy bizonyosan láthatja Reynoldsot szemtől szemben, egész testében remegni kezdett. Az apja felé fordult. - Tényleg elmegyünk? - kérdezte. - Tényleg elviszel? Apja felállt a kanapéról, és az ujját a szája elé tartva, lopva futó pillantást vetett az ebédlő felé. - Még ne éld bele magad túlságosan! - felelte lehalkítva a hangját. - Még meg kell szerveznem a találkozót az egyetemmel. Nem hiszem, hogy nyitva lesznek akkor hétfőn, tekintve, hogy ünnepnap lesz. Ezért maradunk egy nappal tovább. Ez azt jelenti, hogy... Isobel kiejtette a kezéből a mappát, az apja nyakába ugrott, és szorosan magához ölelte. - Köszönöm! - suttogta. - Köszönöm! — ismételte újra és újra. — Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. És tényleg, az apja valóban nem tudta. Fogalma sem volt, hogy mit jelentett ez Isobelnek. Fia jobban belegondolt, akkor persze Isobel sem tudta, hogy mit tartogat számára a dolog. Legalábbis nem nagyon. Csak annyit tudott, hogy megtette az első lépést vissza, abba a világba, ahol a félelem és a zűrzavar várta. Mindez azonban nem számított, mert közelebb került ahhoz, hogy megtalálja Varent. És pillanatnyilag ennyi elég is volt ahhoz, hogy boldog legyen. Újra könnybe lábadtak égő szemei. Az arcát apja karjának szorította, és belélegezte az illatát. Csodálatosnak találta. Az Old Spice arcszesz, a kandalló hamuja és a pörkölt kávé illatának elegye soksok emléket idézett fel benne.
Isobel kibontakozott apja öleléséből, és Dannyhez fordult, aki semmit nem vett észre az elmúlt pillanatok jelentőségéből. Odalépett hozzá. Talpa alatt zörgött a sok csomagolópapír. A szőnyegre huppanva Danny mellé térdelt. - Még csak... ne is... gondolj rá! Isobel átkarolta a kisöccsét, amitől a Nintendo halk puffanással kiesett a fiú kezéből, le a földre. -
Vigyázz! - kiáltotta Danny, és letépte a fejéről a
fejhallgatóját. - Miért érsz hozzám? Próbálta eltolni magától a nővérét, de Isobelnek sikerült annyi ideig a karjai között tartani az öccsét, hogy egy cuppanós puszit nyomhasson a fejéte. - Fúj! - kiáltotta Danny, és ellökte magától a nővérét. — Szállj le rólam! Isobel nem tudta türtőztetni magát, és nevetve hátragurult, egyenesen
a
kidobott
papírdarabkákra,
míg
Danny
kétségbeesetten kereste a Nintendóját. - Aúú! - morogta.- Már majdnem megdöntöttem a rekordot! Most kezdhetem az egész szintet elölről. - Isobel! Mind a hárman egyszerre néztek fel a hangra. Isobel anyja állt az ajtóban, kezében egy zacskó mini pillecukorral. Meghökkenve nézte őket. - Hát itt meg... mi folyik? - kérdezte, Isobel apjának szegezve a kérdést. — Mi olyan vicces? - Apu vett Isobelnek és magának repülőjegyeket, hogy megnézhessék azt a hülye marylandi iskolát - bökte ki Danny. Apja Dannyre villantotta a szemét, de Danny csak széttárta a karját. — 86 -
- Most mi van? - csattant fel Danny. - Nem kellett volna szórakoznia a játékommal - mondta, azzal fogta a Nintendót és a fejhallgatót, és duzzogva kivonult a nappaliból, át a boltíven, fel a lépcsőn. Isobel anyja a férjére szegezte tekintetét. Isobel röpke kis boldogsága azonnal elszállt, ahogy anyja sápadt, félig riadt pillantását meglátta. - Anya - kezdte mondani, és felállt. Elkomolyodott. - Kérlek, ne légy dühös! Anyja Isobelt figyelmen kívül hagyva odament a zöld mappához, és felvette a padlóról. A zacskó pillecukrot a heverőre dobta, aztán kinyitotta a mappát, és az útvonaltervet böngészte, másodpercről másodpercre egyre komorabb arckifejezéssel. - Ne gondold, hogy nem akartam elmondani neked — szólalt meg Isobel apja. Az édesanyja becsukta a mappát, és felszegte a fejét, olyan határozottan, hogy az nem jelenthetett mást, mint hogy nincs több kifogás. - Azt hiszem ezt már megbeszéltük tegnap este. - Kérlek, ne veszekedjetek! — mondta Isobel, és a szülei közé lépett, anyja dühös pillantását magára irányítva. - Miattam ne! Ma ne! -Nem veszekszünk, csak beszélgetünk. Sőt, most azonnal beszélünk. Sam, kijönnél a konyhába? — Azzal anyja válaszra sem várva megfordult, és az ebédlőn keresztül elindult a konyhába. Isobel nézte, ahogy bemegy a konyhába, megáll a pultnál és lecsapja a mappát. Egyikőjükre sem nézett, csípőre tett kézzel, összeszorított szájjal a pultot bámulta. Isobel apja felsóhajtott. A kezét lassan végighúzta az arcán, és megvakarta borostás állát, majd a köpenye zsebébe dugta az öklét. Halvány mosolyt vetett Isobelre, és így szólt.
— Menj fel a szobádba egy kicsit! Ezt meg kell beszélnünk anyáddal. Rendben?
-Mi lesz, ha nemet mond?- tátogta némán Isobel, félve, hogy az anyja meghallja. — Mit gondolsz, miért rendeltem meg a jegyeket ma reggel? suttogta az apja, Isobelre kacsintva. - Jobb, ha bocsánatért esedezek, mint engedélyért, nem igaz? Isobel apja az ebédlő felé fordult, de még nem lépett be rajta. Isobel felé fordult, várta, hogy a lány elinduljon. Isobel fogta magát, és a lépcső felé vette az irányt, pár lépést tett is rajta, de félúton megállt. Visszapillantva látta, hogy az apja eltűnik a boltíven át. Isobel nem vesztegette az időt, hanem visszasietett a lépcsőn, és újra besurrant a nappaliba. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegyék észre, és megállt a folyosón. Hátát a falnak vetve fejét a falhoz szorította, és úgy hallgatózott. — Nem örülök, hogy elmegy itthonról. Főleg, amilyen furcsán viselkedik mostanában — hallotta az anyja hangját. — Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. — Meg is beszéltük, igen. De Jeannine, láttad őt ma reggel. Bármi van is vele, egyre csak rosszabb lesz. Talán erre van szüksége. Talán az kell neki, hogy kimozduljon egy-két napra. Lehet, hogy ennyi elég. — Gondolod? Most jött vissza az országos bajnokságról! — Hát, azt nem nevezném igazán kimozdulásnak. Az verseny volt. És kezdem azt hinni, hogy arra viszont egyáltalán nincs szüksége. -Azt akarod mondani, hogy Isobel többé nem akar pomponlány lenni? — Én csak azt mondom, hogy egy kis pihenésre van szüksége.
lg&' zi szünetre. 88 —-
- Nem tetszik az ötlet, Sam - válaszolta az anyja. - Mi van, ha nem is arról szól ez az egész, hogy megnézze az iskolát vagy az ottani szurkolócsapatot? - Mi lenne? Isobel szemei elkerekedtek a döbbenettől. Tényleg a saját apja beszélt így? A sportmániás kiképzőtisztje? A börtönőre? -Jaj, ne már! Komolyan kérdezem. Mi van akkor? - sziszegte az anyja. - Sam! Mi van, ha a fiú miatt csinálja az egészet? Erre nem is gondolsz? Láttad, hogy az ő kabátjában volt ma reggel is! Nem is tudtam, hogy nála van az a kabát. E szavak hallatán Isobel elsápadt. Visszapörgette az agyát az előző éjszakára, a szekrénye ajtaján lógó kabátra. Ha az anyja nem tudta, hogy a kabát nála volt elrejtve, akkor hogy került elő?
Az árnyék, gondolta Isobel, és felelevenedett benne az a sötét folt, ami a fürdőszobaajtó előtt jelent meg a padlón. Pinfeathers. A rémálom. Minden valóság volt. Mégiscsak ébren volt. Ez volt az egyetlen magyarázat. Bénító félelem szorította össze a gyomrát. Ha ez mind igaz, akkor ez azt jelenti, hogy Pinfeathers itt van valahol a környéken. Talán most is éppen őt figyeli. Isobel kinézett a nappali ablakán. Varjak után kutatott a hólepte fákon, miközben azon gondolkodott, hogyan történhetett mindez, ha egyszer elvágta a két világ közötti kapcsolatot. Semminek nem lett volna szabad átjutnia az álomvilágból a valóságba. Azzal, hogy elégette Varén naplóját, ő maga gondoskodott erről. A puszta tény, hogy Varén az álomvilág rabja maradt, az is ezt bizonyította. 89
Ugyanakkor ott volt Reynolds, a Poe sírjánál tett évenkénti látogatásaival. Nem bizonyította elégszer, hogy igenis vannak más átjárók is a két világ között? Ha hazudott Varenről, ugyan miért ne hazudhatott volna más dolgokról is? - Arra még nem gondoltál, hogy talán pontosan ettől akar elszakadni egy időre? - hallotta Isobel az apját. - Az a srác nyilvánvalóan súlyos gondokkal küzdött, Jeannine. De ez nem változtat azon a tényen, hogy egyikőnk sem tudja, mi történt kettőjük között, nem is beszélve arról, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán. Egyedül annyit tudunk biztosan, hogy a lányunk azóta nem az, aki volt. - Mi van, ha meg akarja keresni a fiút? - kérdezte az anyja, és a hangjából hallatszott, hogy a dühe lassan csendes pánikká alakul. Isobel hirtelen felsóhajtott, és bent tartotta a lélegzetét. - Miért mondaná el, hogy mi bántja? - kérdezte az apja. Egyértelmű, hogy nem bízik meg bennünk. És miért is tenné. Amikora segítségünket kérte, mi mindig leráztuk, abban reménykedve, hogy végül majd minden magától rendbe jön. Talán, ha hallgatnánk rá, és hagynánk, hogy azt csinálja, ami eltereli a gondolatait mindenről, akkor újra megnyílna előttünk. Láttad az előbb, vagy nem? Mikor hallottad őt utoljára nevetni? És mikor láttad utoljára így mosolyogni? Úgy értem, igazán mosolyogni? Egy hosszú pillanatig Isobel csak a hűtőgép duruzsolását hallotta. - De legalább szólhattál volna, mielőtt elmondtad neki — vágott vissza az édesanyja, megújult dühvei. - Miért hagysz ki az ilyesmikből? - Mert tudtam, hogy ha neked mondanám el, akkor várnom kellene még, és azok után, amin ma reggel keresztülment, nem tudtam tovább várni. Tennem kellett valamit.
Kopogás hallatszott a bejárati ajtón, mire Isobel felkapta a fejét. Gyűlölöm, amikor ilyen tehetetlen vagyok - folytatta az apja. Nincs jobb ötletem, és őszintén szólva, szerintem neked sincs.
Karácsonyvan, Jeannine. És én nem akartam mást ebben az évben, mint hogy újra boldognak lássam a kislányomat. - És szerinted én nem ezt akarom? Aszúiéi
újra
veszekedni
kezdtek,
egyre
hangosabban
válaszolgat- tak egymásnak. Nem hallották a kopogást sem, ami megismétlődött, ezúttal hangosabban. Isobel eltolta magát a faltól. Minden ügyességét latba vetve halkan lépdelt, elosont a kanapé mellett, ki a folyosóra, és az ajtóhoz húzódott. Atkukucskált a kémlelőnyíláson, és látta, hogy a terasz üres. Megfagyott a vér az ereiben, amikor észrevette a friss lábnyomokat a hóban, amelyek végig a járdán, föl a betonlépcsőn, egészen az ajtóig vezettek. Isobel hátrébb lépett az ajtótól. Meglátta a bronz esernyőtartót, és megragadta az apja nagy, kék és fehér golfesernyőjének a fogantyúját. Éassan kihúzta, mintha egy kardot húzott volna elő a hüvelyéből. Szabad kezével megmarkolta a kilincset, és fülét az ajtó hűvös, sima felszínéhez tapasztva hallgatódzott. Először csak a szél távoli zúgását hallotta, azután harmadjára is kopogtak az ajtón, olyan hangosan, hogy Isobel fejében fájdalmas visszhangot vetett a kopogás. Isobel hátrébb lépett, feltépte az ajtót, aztán kilökte a külső ajtót, és kiszaladt a verandára. Két kézre fogta az esernyőt, mint egy baseballütőt, készen arra, hogy lesújtson vele. A teraszon a hideg téli levegő körbefogta meztelen lábait,
miközben néhány hópihe szállingózott az egyébként nyugodt égről. Fehér rétegek fedték az örökzöld bokrok simára nyírt tetejét, amitől úgy csillogtak, mint a cukormázas sütemények. Az utca túloldalán egy pár bolyhos farkú mókus szaladgált, és üldözte egymást Mrs. Finley tölgyfája körül. A havon megcsillanó fény bántotta Isobel szemét. Összehúzott szemmel nézett át a ragyogáson, a környék csendes tájképét vizsgálva, míg meg nem hallotta a külső ajtó nyikorgását maga mögött. Isobel megdermedt. Fejét a hang felé fordította, és egy sötét árnyat látott elsuhanni. A téglafal mögül ugrott ki, majd berohant a házba.
ISOBEL KALAPÁLÓ SZÍVVEL lódult
az elsuhanó árnyék után, felrántotta a külső
ajtót, és berontott a házba a fekete ruhás alak nyomában. A behatoló a karjait felemelve hátratántorodott, majd megbotlott, és tompa puffanással a lépcsőre zuhant. Isobel magasan a feje fölé emelte az esernyőt, készen arra, hogy lesújtson vele, mint egy pöröllyel. - Ne lőj! Isobel a hangon megütközve megállt, a mozdulata megtört az ismerős hang és a csillogó, ovális szemüveg mögül ijedten pislogó hatalmas barna szemek láttán. Isobel ámultán eresztette le az esernyőt. -Jézusom - szólalt meg Gwen ideges remegéssel a hangjában. Távoli rokonokat vártok, vagy micsoda? Isobel egy lépést hátrált. Nem tudta mit mondjon, vagy gondoljon, vagy érezzen. ~ 93
Gwen felült, lassan leeresztette kezét, mintha attól tartott volna, hogy Isobel esetleg meggondolja magát, és mégiscsak lecsapja őt. Isobel észrevette Gwen nyakában a tegnap este tőle kapott sálat. A baglyos kesztyűk is rajta voltak. Az egyik válláról egy súlyosnak tűnő táska lógott, melynek színe beleolvadt Gwen szénfekete, térdig érő gyapjúkabátjába. A válltáskában Isobel egy zöld kötésű, kemény fedeles vastag, könyvet fedezett fel. A könyv arannyal dombornyomott címének utolsó szavát sikerült kibetűznie. Miszticizmus? Gwen kapkodó mozdulatokkal eltakarta a könyvet. Felnézett, és újra találkozott a pillantásuk. Az előző este történtek ellenére Isobel tagadhatatlanul örült, hogy újra láthatja Gwent, ugyanakkor lényének egy akaratosabb része visszatartotta attól, hogy az örömének hangot adjon. Hűvös tartózkodás ébredt a lelkében, mely megtörte a kezdeti lelkesedést, ami előtte arra biztatta, hogy adjon ki magából mindent, ami azóta történt, hogy Gwen olyan hirtelen itt hagyott csapot-papot előző este. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte csípőre tett kézzel. Gwen kijózanodott. Pillantása Isobelről a falra vándorolt. - Azért jöttem, hogy beszéljünk. - Ó, tényleg? - kérdezte Isobel. - Azt hittem, hogy nem beszélhetsz velem soha többé. Ezúttal nem várt választ Isobel, visszarakta az esernyőt a bronztárolóba egy hangos, fémes koppanás kíséretében. Aztán összefűzte a mellén a karját, és újra Gwenre nézett. Figyelte, ahogy a lány a korlát oszlopába kapaszkodva felhúzta magát, és felállt. Törékeny teste megingott a válltáska súlya alatt. Szólásra nyitotta a száját, de Isobel a szavába vágott.
- Emlékszel, amikor azt mondtad, Hogy milyen szörnyű barát vagyok? — kérdezte. Gwen némán becsukta a száját, és az arcán csalódottság és letört- ség érzése rajzolódott ki. Isobelt először elégedettséggel töltötte el Gwen reakciója, ám egy pillanattal később már azt kívánta bár visz- szaszívhatná, amit mondott. - Nézd - mormogta Gwen -, bocsánatot fogok kérni, de még nem állok rá készen. - Kesztyűs kezét kabátja egyik zsebébe mélyesztve egy kis mahagónidobozt húzott elő. - Mindenekelőtt... - Isobel felé nyújtotta a dobozt - ...ezt oda kell neked adnom, úgyhogy jó lenne, ha elvennéd. Boldog karácsonyt, meg minden! Na, nyisd ki! Aztán ha még mindig azt akarod, hogy elmenjek, akkor rendben, elmegyek. Isobel rosszallóan nézte a kicsi lapos, képeslap méretű dobozt, nem tudta eldönteni, hogy elfogadhatja-e. Gwen komolyan azt hiszi,
hogy
ajándékot
kell
hoznia,
hogy
elfogadja
a
bocsánatkérését? Gwen továbbra is a kezében tartotta a dobozt. Isobel kíváncsisága végül legyőzte a határozatlanságát, és elvette. Gwen azonnal visszahúzta a kezét, és visszadugta a zsebébe. A reakciójától Isobel megtorpant. - Mi az? - kérdezte Gwen. - Ne nézz így rám, ez nem egy nyavalyás tarantula. Kinyitnád végre? Isobel a két keze közé fogta a lapos tárgyat, és óvatosan felnyitotta csuklós tetejét. A dobozban egy vékony ezüst nyaklánc csillant. Egy nyitott kéz alakú apró amulett pihent egy fekete bársonypárna közepén. A kéz ujjait finom munkával, gazdagon díszítették. A tenyér közepén egy szivárványosan csillogó kicsi opálkő feküdt, kör alakú foglalatban.
A nyaklánc úgy csillogott, mint a holdfény a vízen. Isobel felsóhajtott a meglepetéstől. A kis függő olyan gyönyörű volt, és annyira aprólékosan kidolgozott, hogy Isobelnek kétsége sem volt afelől, hogy a kő is eredeti benne. Hirtelen nagyon túlzónak tűnt az ajándék. Ugyanakkor a doboz kopottas külseje miatt az volt a benyomása, hogy az amulett régi ha találgatni kellett volna, azt mondta volna, hogy valódi antik holmi. Habár a függőnek öt ujja volt, különbözött minden kézről készült szobortól vagy képtől, amit Isobel valaha látott. Két hüvelykujja volt, melyek kifelé görbültek. A kéz a láncon lógott, és így az ujjak lefelé mutattak, a viselője lába felé. Gwen szipogott. A kézfejével megdörzsölte az orrát. -
Ezt a szimbólumot úgy nevezik, hogy hamsza 4 - mondta. - A
nagymamámé volt. Isobel felnézett. Hangos pattanó hanggal becsukta a dobozt, és a fejét csóválva visszanyújtotta Gwennek. -
Nem fogadhatom el — mondta.
Gwen felemelte a tenyerét. -
Már késő - felelte. - És különben is, ő mondta, hogy adjam
neked. Isobel tétovázott. Próbált rájönni, hogyan tudná tapintatosan elmondani, amit gondolt. De mivel nem jutott semmi az eszébe, egyenesen kibökte: -
Gwen, úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a nagyszüleid
meghaltak. Gwen megvonta a vállát.
4
Elterjedt motívum a zsidó kultúrában. A hagyományok szerint szerencsehozó és oltál mazó szerepe van. — 96 —
-
így is van. És most vedd fel azt az átkozott ékszert, hogy
végre ne zaklassanak tovább a nagyszüleim álmomban azzal, hogy mekkorát csalódtak bennem! Rakd föl, mielőtt apád rájön, hogy itt vagyok, és hívja a sintért! -
Már késő - hangzott egy bársonyos hang a hátuk mögül de
sajnos ma nincsenek nyitva. Gwen és Isobel egyszerre fordultak meg, és vették észre Isobel apját, aki a nappaliból a konyhába nyíló ajtóban állt, kezében egy gőzölgő télapós bögrével. A táskákkal a szeme alatt, a borostás arcával és az égnek meredező hajszálaival Isobelt egy kicsit JackNicholsonra emlékeztette a Ragyogás5 című filmből. -
Reggelt, Mr. Lanley - intett Gwen egész karját kinyújtva,
mint egy működésben lévő ablaktörlő. -
Tetszik a papucsa! - mutatott a férfi papucsára. - Hajrá Big
Blue ! 6
A férfi szeme résnyire összeszűkült. -
Jó ötlet az, hogy itt vagy? - kérdezte Isobel apja.
-
Nem - felelte a lány. - De tudom, hogy nem fog kirúgni.
Gwen válaszára Isobel apja inkább tűnt meglepettnek, mint boszszúsnak. -
O, tényleg? - kérdezte. - Na, és miért is nem?
Ahogy a férfi a szájához emelte a bögrét, Gwen rávillantotta fogpasztareklám mosolyát. -
Mert karácsony van!
-
Hmm - felelte a férfi, majd egy futó pillantást vetett
Gwenre, mielőtt minden figyelmét Isobelre fordította volna.
Stephen King regényéből Stanley Kubrick rendezésével és Jack Nicholson főszereplésével készült horrorfilm, melyben Jack Nicholson egy őrültet alakít. 6 A Kentucky Egyetem focicsapatának beceneve. - 97 -
-
Most már nyugodtan visszajöhetsz a konyhába Izzy, kész
van a forró csokid. Amint ezt kimondta, megfordult, de megtorpant a boltív alatt. Másodpercekig nem szólalt meg, mintha azon vívódna, hogy kimondja-e, amit gondol. Végül hosszan és hangosan felsóhajtott. -
Kérdezd meg Gwent, hogy kér-e pillecukrot a forró csokijába!
Gwen táskája nagy dobbanással földet ér. -
Én igazából jobban szeretem igazi tejszínhabbal, de jó lesz a
flakonos is, hogyha csak az van. -
Nagyszerű - felelte Isobel apja, újra a lányok felé fordulva,
és mosolyt erőltetve az arcára. -
Hozhatok még valamit, ha már úgyis a konyhában leszek?
Muf- fin, bagel, esetleg egy taxi? -
Most, hogy említi, egy kicsit kezdek megéhezni.
Isobelt faképnél hagyva Gwen átvágott a nappalin, és a konyha felé vette az irányt, útközben ledobva a kabátját. Isobel apja ellépett oldalra, hogy utat engedjen neki. -
Jeannine - szólt be a konyhába. - Isobelnek vendége van.
Emlékszel Gwenre? - kérdezte beszéd közben a bögréjébe nézve és a kakaóját kevergetve. - Az a fiatal hölgy, aki felhívott bennünket abból az illegális buliból a pajtából, azért, hogy elmondja, hazugság volt az ottalvós buli, a lányunk pedig eltűnt. -
Hé, legalább telefonáltam! - mentegetőzött Gwen. - Tiszta
ez a bögre? Isobel az apjához húzódott, és kezét a karjára tette. -
Apa.
A férfi hüvelykujjával a válla fölé, a konyhába mutatva azt kérdezte: -
Mindig ilyen udvarias? — 98 -
Isobel erőtlenül elmosolyodott, de a mosolya gyorsan lehervadt az arcáról, és megszorította az apja karját. - Mit mondott anya? A férfi bólintott, mintha már várta volna a kérdést, majd újra a szájához emelte a bögréjét, belekortyolt a gőzölgő folyadékba, és válaszolt. - Azt mondta, hogy öltözzünk melegen.
- Szóval a marylandi egyetem, mi? - kérdezte Gwen, és nagyot szűrösök a kakaójából. Ültében előrehajolva átnyúlt az asztalon, és kivett egy maréknyi mogyorós M&M’s cukorkát a zöld és piros csíkos cukros tálból. - Azt hittem, hogy az otthonodhoz közelebbi iskolát választasz. Isobel válaszra nyitotta a száját, de az anyja közbevágott, felpillantva az előtte heverő kuponokból. - Isobel most még csak körülnéz - szólalt meg -, egyelőre nem döntötte el, hogy hol akar továbbtanulni. Isobel becsukta a száját, és folytatta a kakaója kevergetését egy hosszú nyelű kanállal. Időnként vetett egy pillantást a dobozra, ami azt a nyakláncot rejtette, amit Gwen hozott neki. Isobel a karácsonyi mintás tányéralátéte mellé helyezte a dobozkát, Gwen közelébe, azt üzenve ezzel a barátnőjének, hogy semmilyen körülmények között nem fogadhatja el. - Hé! - kiáltott fel vidáman Gwen, a félig megevett cukorsüveggel hadonászva Isobel felé. - Ebben az esetben eljöhetnél velem megnézni a kentuckyi egyetemet tavasszal! Meg a louisville-it is! Közel vannak, és iszonyat jó atlétikai osztályuk van. Igaz, Mr. Lanley? — Ühüm — motyogta Isobel apja a bögréjébe.
— Én biztos, hogy a kettő közül választok - folytatta Gwen, egyik kezével a cukorsüveget lóbálva, a másikkal pedig újabb M&Ms után markolászva. Isobel apja halkan mordult egyet, aztán eltolta magát a konyhapulttól, aminek eddig támaszkodott. Megfordult, és a kakaóüledéket a lefolyóba öntötte. — Egyre jobban tetszik ez a marylandi iskola - morogta. Isobel anyja rosszalló pillantást lövellt a férjére, majd Gwen felé fordult, aki a cukorkákkal teli kezét a szájához tartotta, és a porszívót
idéző
beszippantotta
fütyülő
az
hang
édességeket
a
kíséretében szájába,
egyenként
aztán
hangos
ropogtatásba kezdett. — És
tudod
már,
hogy
milyen
szakon
szeretnél
továbbtanulni? - kérdezte Isobel anyja. — Büntetőjogon. Azon gondolkodom, hogy ügyvéd leszek. — Nocsak! - kiáltott fel Isobel apja. Az anyja újabb rosszalló pillantást küldött feléje. Gwen magában kuncogott. — Csak viccelek, Mr. Lanley - felelte Gwen teli szájjal és széles mosollyal. - Tudtam, hogy maga díjazni fogja! Visszafordult Isobel anyjához, és így folytatta: — Szerintem
párhuzamosan
fogok
közgazdaságtant
és
jelmeztervezést tanulni. — Két szak egyszerre? Ez igen! - válaszolt Isobel anyja. — És honnal jött a jelmezek iránti érdeklődés? — Nagyon szeretek ruhákat tervezni és varrni, de nem nagyon értek a divathoz. — Pedig én azt hittem - fűzte hozzá az apja. Gwen elengedte a megjegyzést a füle mellett, és folytatta. 100
- Szeretem a kirívó dolgokat, olyasmiket, amiket általában nem hordanak az emberek. - Tényleg? - kérdezett vissza Isobel anyja, aki karját a mellén ösz- szefonva előredőlt, és a kuponfüzetekre támaszkodva most már mosolyogva és érdeklődve hallgatta. Isobelnek eszébe jutott a fodros rózsaszín ruha, amit Gwen átalakított neki, hogy azt viselje a Zord Külsőn. Emlékezett, hogy Gwen azzal indokolta a ruhaválasztást, hogy így Varén könnyebben kiszúrja majd a fekete ruhás alakok tengerében. A rongyos ruha jelenleg a fiókos szekrénye legaljában rejtőzött, vérfoltosan és hamuval borítva. Isobelnek nem volt szíve kidobni, inkább eltemette más, kevésbé gyanús öltözékek alá. Ahogy Varén kabátját is. A ruha csendesen aludt a maga kis zugában, biztonságban, láthatatlanul, állandóan emlékeztetve őt arra, hogy hol járt, mivel került szembe és kit hagyott hátra. - És milyen előadásokhoz csinálnál jelmezt? - hallotta Isobel anyja kérdését. - Remélem, hogy egy nap a filmgyártásban dolgozhatok — felelte Gwen. — Ami pedig a színházi előadásokat illeti, olyasmikben szeretnék részt venni, mint a Szentivdnéji álom, vagy az Alice Csodaországban. Olyan darabokban, amelyek rengeteg teret adnak a művészi szabadságnak. - Na és a musicalek? -Jaj, istenem, a My Fair Lady! A nagykövetségi bál a jelmeztervezők álma! - O, hát az tényleg nagyszerű jelenet! Egészen eddig a pillanatig Isobel csak fél füllel hallgatta a beszélgetést. Most azonban, ahogy elnézte Gwent és az anyját, elámult azon, hogy Gwen milyen ügyesen manőverezett és fordított minden
helyzetet a saját javára. Ahogy játszotta az ártatlant, miközben pofátlanul viselkedett, és a végén mégis ő került ki győztesen. - Ha jobban belegondolok - folytatta Gwen -, a lóversenyes jelenet még jobban tetszene. — O, igen, az a kedvenc részem! — felelte Isobel édesanyja felkacagva a gondolatra. - Amikor elkezd kiabálni a lóval? — Gyerünk Dover! — károgta Gwen összeszorított foggal, vicsorogva és olyan rossz akcentussal, ami félig ausztrálnak, félig britnek hangzott. Akkora erővel csapott az asztalra, hogy a kakaós bögrék megcsörrentek, és Isobel felugrott a székről. — Gyerünk! Isobel anyja vigyorogva az asztalra szorította a tenyerét. Pillantása találkozott Gwenével, és egyszerre kiáltották: - Mozgasd a nyamvadt farodat! Isobel elkerekedett szemekkel nézte, hogy az anyja nevetve hátraveti magát a székben. Isobel apja értetlenkedve nézett a lányára, de Isobel csak a vállát vonogatta. El kellett ismernie, hogy Gwen bármit akart is elérni, nyilvánvalóan jó úton haladt. Tíz perccel ezelőtt még egy száműzött bűnös volt, eltiltva attól, hogy húsz méternél jobban megközelítse a házat, a kakaózgatásról már nem is beszélve. És most tessék, itt ül a családi asztalnál, mintha mi sem történt volna, egyetemről csacsognak, és Broadway musicalekből idézgetnek egymásnak az anyjával. -
Izzy még nem tudja, hogy mit szeretne tanulni - folytatta az
anyja még mindig vigyorogva. — Az az érzésem, hogy most jobban érdekli, hogy megtalálja a megfelelő szurkolócsapatot. — Ami rendben is van — szólt közbe az apja. 102
Isobel anyjának arcáról eltűnt a mosoly. - Ami rendben is van - helyeselt ő is. Csend telepedett a konyhára, és Isobel anyjának figyelme visszatért a kuponokra. Isobel azonban tudta, hogy édesanyja valójában nem arra figyel. Kínos feszültség töltötte meg a helyiséget. Gwen úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit ebből. Maga elé húzta a csokis tálat, és az M&M’s golyókat szemezgette, kiválogatta a pirosakat, és a tálban hagyta a zöldeket. - Tudod, mit mondanak a zöldekről? - motyogta maga elé. Isobel az anyjáról az apjára pillantott, és kezdett tisztulni benne a kép. Hiába mondta az apja, hogy az anyja beleegyezett az utazásba, Isobel látta, hogy igazából nem örült neki. Nem teljesen. Mindamellett szokatlanul erős küzdelem lolvt kettejük között. Olyan volt, mint egy laza csomó, amely fokozatosan egyre szorosabbá
vált.
Erezte
a
merevséget
abban,
ahogy
kommunikáltak egymással, vagy inkább abban, ahogy nem. Egy pillanat alatt rájött, hogy hiába álltak szóba egymással, valójában nem beszélgettek. Isobel a kakaós bögréjébe nézett, melyben úgy úsztak az olvadt pillecukrok a kakaó felszínén, mint a felhők a beborult égen. Eldöntötte, hogy most nem fog a szülein gondolkodni. Ha hagyja, hogy túl sokat aggódjon miattuk, vagy a közöttük növekvő feszültségen, akkor szem elől téveszti azt, hogy miért akart Baltimore-ba menni. Ezt pedig nem engedheti meg magának. Nem, hogyha újra akarja látni Varent. Nem, hogyha be akarja tartani a neki tett ígéretét. A benne élő pomponlány azt mondta, hogy a dolgok megoldódnak maguktól, de tudta, hogy hamis illúzióba ringatja magát, ha így gondolkozik. Ugyanakkor mégis arra jutott, hogy a
terve része lesz az is, hogy nem fogja állandóan ezen törni az agyát. Ha szépen, fokozatosan küzd meg az előtte álló dolgokkal, és úgy veszi az akadályokat, ahogy jönnek, egyiket a másik után, akkor és csak akkor fogja tudni végigcsinálni, és hinni abban, hogy újra látja Varent. Ez volt az egyetlen terve arra vonatkozólag, hogyan küzdje le a kétségeit, és azt a végeláthatatlan sötétséget, ami ezekből táplálkozott. - Megnézem, milyen meccs van a tévében - szólalt meg hirtelen Isobel apja. - Sam - szólt utána az anyja, fejét felkapva a papírokból, de a férfi nem fordult vissza. Isobel látta, hogy anyja újra a gondolataiba temetkezik, és a tekintete elkalandozik, miközben ujjaival finoman a nyakában lógó medál láncát simogatja. - Gyönyörű az a lánc - jegyezte meg Gwen, hangjával szétszakítva a csendet, mely lágy volt, mégis eléggé mohó ahhoz, hogy befurakodjon az anyja fejébe, és elterelje figyelmét az üres konyhaajtóról. - Karácsonyra kapta? Isobel anyja erre elkapta a kezét a nyakától, mintha most jött volna rá, hogy egész idő alatt a lánccal játszadozott. Rámosolygott Gwenre, és bólintott, habár a szemei továbbra is szomorúan meredtek a távolba. - Én is nyakláncot adtam Isobelnek - folytatta Gwen. Mutasd meg anyukádnak! Egyik kezét a mahagónidobozra téve Gwen Isobel felé tolta azt. Isobel Gwenre meredt. Eszébe jutott, hogy mennyire alábecsülte Gwen azon képességét, hogy keresztülvigye, amit akar. Amikor Isobel továbbra sem vette el a dobozt, Gwen felvette azt az asztalról, kinyitotta, és Isobel anyja felé tartotta, oly módon, ahogy egy pincér mutatja egy különösen finom üveg
bor címkéjét a vendégnek. - Ó, hát ez tényleg gyönyörű! - búgta Isobel anyja. - Micsoda szép ajándék! - Mit is mondhatnék? - vonta meg a vállát Gwen. — O a legjobb barátnőm.
Legjobb barátnő, gondolta Isobel. - Miért nem veszed fel, Izzy? - kérdezte az anyja. - Igen - visszhangozta Gwen. - Tedd fel, tessék! - folytatta, és kihúzta a nyakláncot a bársonyágyából. A lánc, mint egy ezüst kígyó kitekeredett. A hamsza a lánc végén lógott, az opál sugárzott, és olyan szivárványos fényben tündökölt, mint az utcán csillogó hó, mely beborította a környező világot. Isobel kezdeti ingerültsége fortyogó dühvé változott, és szemét továbbra is Gwenre szegezte. Gwen nem törődve Isobel pillantásával, kinyitotta a nyaklánc kapcsát, és felállt. Isobel széke mögé lépett, a lány nyaka köré illesztette a láncot, és bekapcsolta. Isobel kihúzta a haját a lánc alól, és hagyta, hogy a nyakék a helyére kerüljön. - O, Izzy, micsoda ragyogó ékszer! Megköszönted már Gwennek, ugye? - Hát persze - erőltetetr Isobel mosolygást az arcára. Megköszöntem. Gyönyörű nyaklánc, imádom! Gwen diadalittasan tündökölt. - Nos - mondta sóhajtva, és a kabátja után nyúlt, amit az egyik konyhai szék támlájára dobott -, azt hiszem itt az'ideje, hogy folytassák a karácsonyi vigadalmakat. - Na és te? - kérdezte Isobel anyja. — Neked mik a terveid mára? - Semmi különös - felelte Gwen. Felvette a kabátját, és úgy lengette meg a levegőben a kalapját, mintha egy legyet akarna
leütni. - A hanuka múlt héten véget ért. Huszonötödiké általában unalmasan telik a Daniels-házban. De köszönöm a kakaót, Mrs. Lanley! Boldog karácsonyt! — Ó! — pislogott Isobel anyja meglepetten. — Te jó ég! Akkor nem lenne kedved maradni, és velünk ebédelni? Gwen megtorpant. Egy darabig gondolkodott, kötött kalapját a kesztyűs kezével paskolgatva. -
Nem is tudom, nem akarok zavarni, vagyis Mr. Lanley-t
nem zavarja? Isobel anyja mintha nyársat nyelt volna a kérdésre. -
Hát persze hogy nem — felelte. — Különben is, olyan
üdítő látni, hogy Isobelnek végre van társasága. Na jó! Elmosogatom az edényeket, ti pedig menjetek fel az emeletre, majd szólok, ha kész az ebéd. -
O, szuper, köszönöm Mrs. Lanley! — hálálkodott Gwen
csöpögésen édes hangon, ahogy kitolatott a konyha ajtaján, olyan alattomos arcot vágva, mint egy macska a kanárival a szájában. Isobel hátratolta a székét, és felállt, hogy a boltíven át kövesse Gwent. Amikor elérték a nappalit, Gwen lehajolt, és felvette a táskáját. Nagyot nyögve akasztotta a vállára. Isobel a mellén keresztbe font karral, szúrós tekintettel nézett a barátnőjére. — Előre eltervezted az egészet, igaz? — Egészen az ebédmeghívásig. Na, gyerünk! Mutatni akarok neked valamit.
- CSUKD
BE AZ AJTÓT!
- szólt Gwen, miután ledobta a táskáját Isobel
ágyára. Isobel gondosan becsukta az ajtót, majd nekidőlt, és figyelte, ahogy Gwen kinyitja az oldaltáskát, előhúz egy hatalmas, zöld könyvet és finoman az ágytakaróra fekteti. Arany betűk csillantak meg a könyv borítóján és gerincén, láthatóvá vált a virágmintás díszítése és az elegáns betűi. A könyv sárguló lapjainak tömege szinte túl vastagnak tűnt ahhoz, hogy beleférjen a saját kötésébe. Isobel kíváncsian húzódott közelebb az ágyához. Útmutató a
zsidó mágiához, mítoszokhoz és miszticizmushoz, olvasta a könyv kidomborodó címét.
9
Utalás Poe Alomország című versére (fordította: Babits Mihály).
A témáról ideges remegés futott át a gyomrán. Megijesztette, hogy vajon a könyvben rejlő tudás hogyan kapcsolódik ahhoz, amit Gwen tudott. Gwen nem várta meg, hogy a barátnője kérdezzen. Kinyitotta a terjedelmes kötetet, és egész fejezeteket átugorva lapozni kezdett benne, mintha egy nevet keresne a telefonkönyvben. A vastag lap- kötegek surrogva zuhantak egymásra, míg egyszer csak Gwen abbahagyta a lapozást. A lap, amelynél megállt, egyetlen betűt ábrázolt, egy nagy és finoman kidolgozott L betűt. Isobel követte tekintetével Gwen nyurga ujjainak az útját, ahogy azok a könyv jobb felső sarkába értek, és lapozni kezdték a vékony, szinte hártyaszerű lapokat. Most már lassan, egyenként lapozott,
a
lapok
susogva
simultak
egymáshoz,
ahogy
felemelkedtek, majd újra a helyükre kerültek. Miközben
Gwen
a
könyvet
lapozta,
Isobel
furcsa
szimbólumokat és kacskaringós írásjeleket pillantott meg, melyek valószínűleg héber szövegek lehettek, és a hosszú angol szövegek közé ékelődtek be. Isobel egyik lábáról a másikra helyezte súlyát, a felsője ujjának felhajtását babrálta, majd keresztbe fonta karjait a mellén. Várta és valahogy tudta, hogy valaminek történnie kell. Gwen tovább lapozta a könyvet, egyik lapot a másik után. Átfutotta a rézmetszeteket és a különböző művészek rajzait valamiféle tekercsekről, átlapozta az egymásba fonódó kerekek és hatágú csillagok részletes ábráit és emberi alakok köpenybe beburkolódzó és sállal betekert képeit, mígnem megállt egy oldalon. Egy gyönyörű nő aprólékosan kidolgozott rajza bontakozott ki előtte. A művészi kép a nyitott könyv teljes bal oldalát betöltötte. A rajz láttán szörnyű érzés lett úrrá Isobelen. Fekete haj tekergeti a nő feje körül vastag, kígyószerű
nyúlványokban, indaszerűen körbefogva a karjait. A haja felfelé is tekere- dett, görcsösen kinyúlt az ég felé, mintha viharos szél tépte volna. Fehér kezei a testét borító hosszú és légiesen könnyű anyagot markolták, mintha csak egy moly lett volna, amely próbál kiszabadulni a pók hálójából. A
nő
csipkeszerűen
kunkorodó
szempillái
a
földre
szegeződtek, és a szemhéját szegélyezve pókhálószerű árnyékot vetettek az arcára. Isobel ösztönösen érezte, hogy a nő nem alszik. Az arckifejezése túl intenzív volt, túlságosan is éber, mintha a messzi jövőbe nézett volna. A nő lábainál gonosz szellemek gyülekeztek éles és szögletes végtagok, megtört testek kusza gyülekezeteként. Csontos arcuk üresen tátongott, üvöltő szájuk tele volt tűhegyes fogakkal. Habár az alakok nem ábrázolták pontosan a démonokat, Isobelben szemernyi kétség sem volt, hogy a művész ezeket az elfajzott teremtményeket akarta megörökíteni az utókornak. A rajz hátterében ceruzavékony fák göcsörtös ágai nyúltak ki a díszes keretből, amely közrefogta a képet. A fák levél nélküli, kusza ágain tintapacaszerű madarak gubbasztottak. - Szóval... - hallotta Isobel Gwent -, azt akartam kérdezni, hogy ismerős-e neked ez az alak, de az arckifejezésedből ítélve fel sem kell tennem a kérdést. Isobel nem válaszolt. Hogyan lehetséges ez? Itt a képen ugyanazt a nőt látta, akivel szemtől szembe találkozott az álomvilágban. Nem hiányzott más a rajzról, csak az az ezüst fénygyűrű, ami ott úgy vette körül őt, mint átéli holdat körbeölelő gyenge ragyogás.
109 ~
Isobel szemei a könyv jobb oldalán látható szövegre tévedtek, ahol közvetlenül a cím alá a „LILITH” szót írták jól olvasható, kacs- karingós, nyomtatott nagybetűkkel. Isobel megrázta a fejét, és térdre ereszkedett, még közelebb a könyvhöz, miközben mereven az írást bámulta. Azt várta, hogy az agya emlékezzen arra, hogyan kell olvasni. Látta a szavakat, felismerte, hogy azok szavak, de valami oknál fogva nem tudott eléggé rájuk összpontosítani ahhoz, hogy felfogja a jelentésüket. Valami más kötötte le a figyelmét, beszippantották ennek a ködös világnak az agyába bevillanó képei és emlékei. Egyetlen szónak fogta fel a jelentését.
Démon. - Most már tudod, miért rohantam el - szólalt meg Gwen halkan. Isobel még így, a zavarodottságán keresztül is érzékelte Gwen szavaiban a bűntudat apró morzsáit. Eltűnődött, hogy ha fordított helyzetben lettek volna, ha ő tudta volna mindazt, amit Gwen tudott — hogy a barátnője kapcsolatba került egy bosszúálló szellemmel vagy egy rosszakaratú lénnyel —, akkor ő vajon másképp cselekedett volna-e. Pillantása akarata ellenére visszatért az íráshoz. - Mit jelent ez? — kérdezte. Némi szünet, majd ruhaanyagok halk suhogása után Gwen letérdelt Isobel mellé. Miután karperec-csilingelés közepette elhelyezkedett, elkezdett felolvasni a könyvből. Isobel Gwen hangjára hangolta a fülét, habár a szemei továbbra is a rajzra meredtek. - Lilith, akit Li-li, Lila vagy Lilitu néven is ismernek, az egyik legrégebben
feljegyzett démon — olvasta Gwen olyan hangon,
ami arra engedett következtetni, hogy semmi olyasmit nem olvas,
amit mar ne tudott volna. - A Lilithtel kapcsolatos első írásos feljegyzések
egészen az ókorig nyúlnak vissza, és megjelentek több kultúrában, korszakban és régióban is, többek között az ősi Egyiptomban, Görögországban, Babilóniában és a középkori Európában. A modern időkben egyes okkult körökben istennőként tisztelik. A nevének szó szerinti fordítása azt jelenti: „éjszaka”. Finom tinta futott felfelé és aztán lefelé, úgy terjedt szét a lapon, mint valami fekete méreg az erekben. Összekapcsolódtak és egymásra rétegződtek a vonalak, egymásba fonódtak és szövődtek, hogy felvegyék egy finom csukló vonalát, vagy érzékeltessék az áttetsző fátylakat lebegtető szél mozgását. - Lilithet tartják a rémálmok, a halál, a pusztulás és az őrület hírnökének. Azt mondják, hogy egy másik dimenzióban uralkodik,
a
változatában,
valóság ezért
egy
sivár,
Lilithet
sivatagszerű,
régóta
a
szellemi
szürkületi sötétség
királynőjeként is tisztelik. Miután Gwen kiejtette ezeket a szavakat, Isobel gondolatai Varen- hez tértek vissza. Félelmén felülkerekedett a szomorúság, mert eszébe jutott, milyen reményvesztett és fénytelen szemekkel nézte őt Varén. Amikor végre megtalálta a fiút, Varén el sem akarta hinni, hogy tényleg Isobelt látja. Akkor annyira kiüresedettnek,
olyan
elveszettnek
tűnt.
Annyira
reménytelennek. - Bizonyos kultúrákban Lilithet szukkubusznak tartják, aki behatol a fiatal férfiak álmaiba, és elcsábítja őket, vagy más módon gyakorol hatást rájuk. Isobel remegve felsóhajtott, majd összeszorította a szemeit. A kép azonban továbbra is a becsukott szeme előtt lebegett, és ragyogó fehér vonalakkal megrajzolt ábrája feléje közeledett.
Fekete szemhéja kiemelte alakja fehérségét. Nem akarta, hogy befolyásolja Lilith rajza, próbálta pontosan felidézni, hogy milyen szavakkal írta le Varén Besst a jegyzetfüzetébe. Minden igyekezete ellenére csak egyetlen szó került felszínre kavargó emlékképei összevisszaságából. Szükség. Isobel arckifejezése elszánttá vált. Kinyitotta a szemeit, és most először fogta fel, hogy milyen ügyesen választott célpontot magának ez a démon. — Lilith nagyon sok formát tud felvenni, lehet ragyogó, csillagszerű lény, de akár egy fehér bagoly is - folytatta Gwen. Leggyakrabban azonban fehér ruhás, hófehér bőrű, hatalmas, fekete ónix szemű nő alakját ölti magára. Azok, akik látták őt, úgy írják le, hogy különös, földöntúli szépséggel bír. Nagyon jellegzetes a sűrű, ébenfekete, hosszú haja is. Miközben Gwen olvasott, Isobel minden egyes információt magába szívott, és kezdte összerakni az események láncolatát, amelyek végül ehhez a pillanathoz vezettek. Varén írása, a sorozatos eltűnései és az a különös megjegyzése, hogy amikor nem akar hazamenni, olyankor „valahová máshová megy”. Mint a vezetékben vibráló elektromos áram, úgy cikáztak Isobel gondolatai, szinte követhetetlenül. Egyik összefüggést fedezte fel a másik után, míg agya egy élő kapcsolótáblává nem vált. Ez a teremtmény becserkészte Varent, mielőtt behatolt az álmaiba. Kifigyelte őt, és várta a megfelelő pillanatot. És amikor becsábította őt a saját világába, olyan ajánlatot tett neki, amit a hú nem tudott visszautasítani: megmutatott neki egy másik világot, egy menekülési lehetőséget a valóság elől, amely túlságosan szép volt ahhoz, hogy ellen tudjon állni neki. Megtévesztéssel és csábítással Lilith utat talált a hú lelkének
kiüresedett részéhez, mely csak arra várt, hogy valaki betöltse azt. Mint a fekete olaj, folyt bele Lilith a résbe, és kitöltötte a hú elméjét, szívét, és végül a történeteit is. Azokat a történeteket, amelyek nemcsak erőt adtak neki, de kaput is nyitottak ebbe a világba. Röviden, Lilith pont azt a tulajdonságát használta ki Varennek, ami alapján olyan sokan elítélték őt. A magányosságát. Ez a szó elterelte Isobel gondolatait Gwen hangjáról, és eszébe juttatta Poe-nak azt a versét, amiről Varén egyszer azt mondta neki, hogy az a kedvence: Egyedül. Isobel feltételezte, hogy Lilith egy hasonló résen át préselte be magát Poe szívébe is, és úgy érezte, hogy végre megértette, hogy miért is vonzódott Varén Poe költészetéhez. Poe történeteinek és verseinek sorai között Varén felfedezte azt a fényt, amely hasonlóan ragyogott, mint az övé, Poe életét kutatva pedig párhuzamokat vonhatott a saját életével. Rokon lélekre talált benne.
Nem olyan, mint a többiek, igazi Isobel oldalra hajtotta a fejét, ahogy a szavak keresztülhatoltak az agyán, kimosva a saját gondolatait és Gwen hangját is, aki továbbra is felolvasott. Lilith szavai visszhangzottak a fülében, amit akkor éjjel mondott neki a NobitZuga könyvesbolt padlásán, amikor Isobel megkérdezte őt, miért pont Varent választotta ki magának.
0 nagyon különleges, még azokhoz képest is, akik előtte voltak. Isobel libabőrössé vált, ahogy felidézte Lilith hangját. A nő hangja tiszta volt és átható, és olyan könyörtelen, mint amilyen dallamos. Felállt tőle a szőr a tarkóján. Az a nyomasztó érzése támadt, hogy valaki figyeli őt. A homlokát ráncolta, ahogy Gwen hangja elhalt, és egyre távolibb mormogássá vált. Helyét egy halk, csilingelő hang vette
át. Isobel figyelme a rajzra összpontosult. A nő fátylai megmozdultak. Isobel érezte, hogy kifut a vér az arcából. Mozdulatlanul figyelte, ahogy a kép vonalai egyesével életre keltek és megmozdultak. Gwen nyilván nem látott semmit az egészből, mert folytatta az olvasást. Hangja suttogássá halkult Isobel jobb oldalán, mintha a rádióból szólt volna a szomszéd szobából. Isobel szándékosan pislantott egyszer, majd még egyszer, és a rajzot figyelte, hátha tévedett, de hiába, most már ágak is mozogtak, mint karmos kezek kaparták és tépték hangtalanul a lapot. A csilingelős is egyre hangosabb lett, elég hangos ahhoz, hogy Gwen hangját teljesen elnyomja, majd végleg érthetetlen suttogássá változtassa, ami beleolvadt a többi suttogásba körülötte. A suttogás a Lilith fátyolos alakját körülvevő fátyolos arcú lények csoportja lelől jött. Mint egymásba fonódó összegabalyodott kígyók, elkezdtek tekeregni, csontos végtagjaik és hullámzó fehér fátylak rongyos foszlányai között. Aztán a nő szeme felpattant. Két fekete mélység meredt Isobelre, amitől elakadt a lélegzete és elszorult a torka. A nő ajkai szétnyíltak. A száját kitátotta, és susogó hang szakadt ki belőle, mely olyan volt, mint az őszi lombokon átsuhanó szél hangja. Egyre hangosabbá vált, ahogy ébenfekete hajtincsei fekete füstként táncoltak és csapongtak a könyv lapján. Nagy hussanással szárnyra kaptak a kép hátterébe rajzolt madarak, és felszálltak a fákról. Károgásuk érdes hangja és a szárnycsattogásuk beleolvadt a sziszegő suttogásokba, míg a sok zajból végül pokoli hangzavar keletkezett, egyesülve a nő fülsiketítő sikolyával.
Isobel gyorsan a könyvért nyúlt, félrelökte Gwent, hogy elvegye tőle és becsukja. A kötet azonban nehezebb volt, mint gondolta, így kicsúszott a kezei közül, és leesett kettejük közé. Megnyekkent a gerince, amikor nagy puffanással a szőnyegre huppant, de nem csukódott be. Isobel menekülésszerűen hátrált a könyvtől, mígnem a hátával nekiment a falnak. Tenyerét a fülére tapasztotta, de nem bírta elnémítani a könyvből áradó szörnyű sikolyokat. A szeme sarkából látta, hogy Gwen rákiabál, aztán mindketten megdermedtek, és meredten nézték, ahogy a könyv elkezdett magától mozogni. Az egyik fele felnyitódott, mintha mágneses erő húzná, majd hangosan becsapódott, nagy nehezen elnémítva az átható sikoltozást. Beletelt egy teljes percbe, mire meg mertek mozdulni. - Mi a... fene... történt? — kérdezte Gwen halkan, mire Isobel reszkető kezét elvette a fülétől. - Megmozdult — mondta Isobel. — A kép... láttad a képet? - Láttam a könyvet... mozogni — dadogta Gwen. Újra elnémultak, és a csendben Isobel hallotta, hogy Gwen nyel egyet, mielőtt hozzátette volna, hogy: - Épp az imént. - Te nem hallottad...? De Isobel nem vette a fáradságot, hogy befejezze a kérdését, mert mire kimondta, világossá vált számára, hogy Gwen nem látta és nem is hallotta azt, amit ő. Isobel próbálta összeszedni magát, lecsillapítani hevesen dobogó szívét, megnyugtatni az idegeit és újra fogást találni a kezéből egyre inkább kicsúszó valóságon.
Valóság. A szót ízlelgetve Isobel röviden felnevetett, mert az mostanra kezdte elveszíteni a jelentését. Isobel magán érezte Gwen tekintetét, és feléje fordult. Látta,
hogy a barátnője szemében olyan rettegés tükröződik, mint még soha. Isobelnek ettől újra nevethetnékje támadt, mert ez is csak azt mutatta, hogy mennyire magára maradt. Még ha Gwen segíteni akart is neki, ugyan, hogyan lenne rá képes? Hogyan segíthetne neki bárki, ha nem is látják azokat a dolgokat, amiket ő lát? Ezzel együtt elgondolkoztatták a könyvvel történtek. Ha Lilith már megkapta, amit akart, ha ott volt neki Varén, az ő világába zárva, akkor miért jelent meg újra, itt és most? Azért, gondolta Isobel, mert nyilván rájött, hogy Varén megtalálta a módját, hogy kapcsolatba lépjen vele. Biztosan megtudta, hogy Varén meglátogatta őt álmában. Isobel érezte, hogy lassan elmosolyodik, mialatt szívében a bátorság lángra gyűlt. A láng fényénél tisztán látta azt is, hogy a történtek ellenére Lilith még mindig fenyegetést jelentett. — Isobel - szólalt meg Gwen. - Egyáltalán nem tetszik, amilyen arcot vágsz most. Egy kicsit olyan, mint Chucky és Buffy együtt'0, és ez teljesen kikészít. Mintha nem lennék eléggé kiakadva már így is attól, hogy dolgokat látsz, és hogy apám könyve magától becsukódik. Hogy vigyem most haza ezt az izét? Isobel, akit egy évtizednek tűnő hosszú idő után újra a nyugalom érzése töltött el, lassan lábra állt, odament a könyvhöz, lehajolt, és felvette a padlóról. Most nem volt olyan nehéz, mint korábban. Egyik kezében a könyvet tartotta, másik kezének ujjaival végigsimított a gerincén, törés vagy szakadás után kutatva. Érezte, hogy Gwen őt nézi, amikor odament az ágyhoz, hogy visszarakja a könyvet barátnője fekete oldaltáskájába. — Ne haragudj, hogy leejtettem — sajnálkozott Isobel. — Ameny- nyire meg tudom állapítani, nem történt baja. — Engem az érdekel - felelte Gwen -, hogy neked történt-e
valami bajod? 7 -Én jól vagyok. Különösen most, hogy tudom, mivel állok szemben. - Hohó, álljon meg a menet! Gwen felemelte két karját a levegőbe, és összeütötte a csuklóját, mintha bíró lenne egy mérkőzésen, aki szabálytalanságot jelez. — Hátrébb az agarakkal! Szerintem kezdenek összekavarodni a dolgok a szőke fejedben. Nagyon úgy néz ki, hogy az diktálja itt a szabályokat, amivel „szemben állunk” - és itt Gwen szünetet tartott, hogy ujjaival, mint egy raptor, a levegőbe rajzolja az idézőjelet. - És ne akard tudni a véleményemet arról, hogy hogy használod a „tudom” szót - folytatta, újra a levegőbe rajzolva az idézőjeleket. — Azt kell felfognod, hogy nincs mit megérteni. Mi csak játékszerek vagyunk ennek a valaminek a kezében. Hallod, amit mondok? Neked nem fájdalmasan nyilvánvaló abból a nem tudom milyen furcsaságból, amit épp most... - Nem számít — vágott közbe Isobel. - Ez semmin nem változtat. - Épp ellenkezőleg. A démonok nagyon is sok mindent meg tudnak változtatni - felelte Gwen, és felemelte az egyik mutatóujját. - Lássuk csak. Például az alakjukat. Vagy az elmét. Meg tudják változtatni az emberek gondolkodását. Meg a saját elméjüket. Más emberek gondolkodását. - Az oldaltáskában lévő könyvre mutatott. - A jelek szerint mozgatni tudják a dolgokat. Ja, nem is beszélve arról, hogy téged is meg tudnak változtatni. Valakit át tudnak változtatni valakivé, aki már halott. - Én úgy értem, hogy ez nem változtat azon a tényen, hogy még mindig meg kell küzdenem ezzel a valamivel. - Hát nem érted? - szólt Gwen. — Mit gondolsz, mit próbálok a fejedbe verni egész idő alatt? Nem győzheted le! Isobel, ez a
7
Amerikai horror- és szörnyfilmek főszereplői.
teremtmény, ez a lény... Isobel elfordult Gwentői, és elkezdett fel-alá járkálni az ágya lábánál. Bárcsak emlékezne a Varénnel kapcsolatos álmára, bárcsak még
több
részletet
tudna
felidézni.
Miért
tűnt
olyan
valóságosnak, amikor álmodta, és miért olyan álomszerű most? — Figyelsz te rám egyáltalán? — kérdezte Gwen. — Azt magyarázom, hogy ami itt történik, az hatalmasabb nálad, vagy nálam, vagy Varennél, vagy Poe-nál, vagy mindannyiunknál együttvéve. Ha most láttál valamit, amit tudom, hogy láttál, akkor az azt jelenti, hogy ez a lény próbál a közeledbe férkőzni, és hidd el, hogy a közeledbe is tud férkőzni. Isobel, nem akarod megérteni, hogy ez a nő képes megölni téged? Próbálok beférkőzni abba a pomponlány agyadba. Egy démonnal van dolgunk. Hidd el nekem, erővel nem tudod legyőzni soha! Isobel abbahagyta a járkálást, és Gwen felé fordult. — Szóval ezért jöttél vissza? — kérdezte. - Jobb belátásra akarsz bírni azzal, hogy túl veszélyes? És hogy nem kéne elutaznom? — Őszintén? - kérdezte Gwen. - Ha hinnék benne, hogy hallgatsz rám, megpróbálnám. Isobel szája tátva maradt a válaszra. — Hogy mondhatsz ilyet? Nem te voltál, aki olyan nagy hangon biztatott, hogy nem adhatom fel? Meg aki sarokba szorított és felszólított, hogy tennem kell valamit! — Én nem mondom, hogy ne tegyünk semmit — felelte Gwen egyre ingerültebben -, csak abban nem vagyok biztos, hogy a Poe Köszöntő fickó felkutatása a helyes lépés. — Akkor mégis, mit tegyünk? Hogy lépjek kapcsolatba Varennel? Vagy esetleg van nálad egy könyv, ami történetesen
erre a kérdésre is választ ad? — Nincs! — tárta Gwen az ég felé a karját, majd lehuppant Isobel ágyának szélére. - Nézd — mondta kezét a homlokára téve —, sajnálom! Bocsásd meg, de nem lelkesít túlságosan a gondolat, hogy részt vegyek a legjobb barátnőm temetésén. Egyszerűen arra próbálok rávilágítani, hogy nem érted, miről szól ez az egész.
Ezért jöttem el ma. Hogy legyen némi fogalmad arról, mibe csöppentél. Szereted Varent. Megteszed, amit kell. Oké. Tényleg. De van itt valami, amit figyelembe kell venned! Számolnod kéne azzal, hogy miért történt, ami történt. - Rövid szünetet tartott, majd nagy levegőt vett, és a kezeit összefűzve az ölébe engedte. A démonok... nem sétálnak be csak úgy az életedbe, és veszik át az uralmat minden ok nélkül. Lehet, hogy bekopogtatnak, de végeredményben neked kell behívni őket. Isobel kérdőn pillantott rá a szeme sarkából. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte. - Hogy Varén magának köszönheti az egészet? Gwen, ez a nő elcsábította őt. A könyv is megmondja, te magad olvastad fel! - Nem hinném, hogy bármelyikünk számára titok lenne, hogy Varén válaszolt a nő hívására, Isobel. Nem tagadhatod, hogy viszonozta a nő érdeklődését és kereste a társaságát. Te mondtad, hogy írt róla. Ezzel adott hatalmat neki. Isobel az ajkába harapott. Nem tudta megcáfolni Gwen állításait, így tehetetlenül keresztbe fonta a karját a mellén, és elfordult Gwentől, majd az ablakhoz ment, és az utca túloldalán a Mrs. Finley háza előtt parkoló autókat kezdte bámulni. - Figyelj ide - folytatta Gwen -, tudom, hogy ez olyasmi, amit nem szívesen hallasz, de valakinek ki kell mondania. Varén azért tűnt el, mert egy része valamikor azt akarta, hogy ez megtörténjen.
Isobel összeszűkült szemmel egy nagy varjút figyelt, ahogy Mrs. Finley házának tetejéről szárnyra kelt. Megkerülte a ház előtt álló nagy tölgyfát, majd néhány szárnycsapás után letelepedett az egyik hóborította ágra, nem messze egy másik, nagyobb varjútól, amit Isobel eddig észre sem vett. Ahogy a varjak egymásra károgtak és tollúk a nyakukon felborzolódott, Isobel fázósan húzta össze magát. — Van itt még egy dolog, amit tudnod kell, Isobel - szólalt meg Gwen. Isobel nem felelt. Továbbra is két érzés között őrlődött: akarta is, hogy Gwen folytassa, de közben azt kívánta, bárcsak alábbhagyna a bombázás. — Már említettem, hogy a nagymamám eljött hozzám múlt éjjel. Odakint a kisebbik varjú felszállt, majd zuhanórepülésben csapott le a nagyobbikra, aki épp időben ugrott félre. Ezután együtt szálltak fel, egymást üldözték, károgásuk sokáig visszhangzott a házak között. — A hamsza. - Isobel a gallérjához emelte a kezét. Végigsimított a fémamuletten, ami megmelegedett a bőrén. Mondtad, hogy ő akarta, hogy add nekem. De miért? — Hogy megvédjen - felelte Gwen. — Azt mondta, szükséged lesz rá, úgyhogy le ne vedd! Isobel kiengedte kezéből az amulettet. Felnyúlt, bezárta az ablakot és behúzta a csipkefüggönyöket. A válla felett hátrapillantva látta, ahogy Gwen az oldaltáskája külső zsebében kotorászik. — Nem csak a nagymamámat láttam álmomban — folytatta Gwen. - Volt ott valaki más is. Egész idő alatt kettesben bóklásztunk abban a labirintusszerű kertben, mely teljesen zárt volt, és rózsával borított alagutakból állt. Mint a sötétben kipattanó szikra, úgy ébresztették fel Gwen
szavai Isobel figyelmét. — Mit mondtál az előbb? — Egy rózsakert — felelte Gwen, és kivett egy fehér lapot a táskájából. - Mintha szobák és alagutak hálózata lett volna az egész, és mindent vörös rózsa borított. Nagyjából így lehet leírni. Rózsákkal körülvett, félgömb alakú szoba képei villantak át Isobel agyán, amikor eszébe jutott, hogy ő is járt ott. Még a hulló virágszirmok függönyét is látta maga előtt. A bársonyos vörös szirmok közte és valaki más között bukfenceztek lefelé egy alakon, aki közel hajolt hozzá. - Először a nagyi és én egyedül voltunk, aztán láttam, hogy valaki átsétál a kerten. Amikor elment az egyik boltív előtt, megállt, felénk nézett, és meglepettnek tűnt, hogy ott talált minket. Azután felébredtem. Viszont volt időm rájönni, hogy ki is volt az, akit ott láttam. Gwen felállt.
Varén, gondolta Isobel. Gwen nemcsak hogy ugyanarról a helyről álmodott, amiről ő, hanem Varent is látta. Gwen kihajtogatta a papírt, közelebb lépett Isobelhez, és feléje nyújtotta. Isobel zavartan elvette a fehér lapot. Egy internetről kinyomtatott fekete-fehér kép volt rajta, ami ugyanazt a nagykabátos, térdelő férfit ábrázolta, akinek a képét Mr. Swanson is átadta Varén dolgozatával együtt annak idején.
Reynolds. Isobel görcsösen szorította a papírt, mely gyűrődve zörgött az öklében. - Öt láttam - mondta Gwen. - Ö volt az.
ISOBEL ÉBEREN FEKÜDT AZNAP ÉJJEL.
A szobája ajtaját nyitva hagyta, hogy akadálytalanul ráláthasson a sötét folyosóra. Danny szobájából időnként kiszűrődött a monitor fénye, hang tekintetében viszont bevált Isobel trükkje, és a fejhallgató, amit karácsonyra adott az öccsének, elnyelte a kardcsörgetést és az ismétlődő halálhörgéseket. Egyelőre sajnos a szobájába visszatért csend nem segített Isobelnek
abban,
hogy
hamarabb
elaludjon.
Mindent
egybevetve, bedughatták volna akár a Hilton Szálló elnöki lakosztályába is, akkor is tágra nyílt szemekkel nézte volna a falat. Éjfél elmúltával a tény, hogy még mindig ébren fekszik, egyre nagyobb kínok forrásává vált, különösen azért, mert akkor és ott nem akart mást, csak aludni, de azt mindennél jobban. Hiszen az öntudatlanság volt számára az egyetlen lehetőség, hogy elhúzza a Varén és közte feszülő függönyt.
Ha elalszik és álmodni kezd, akkor Varén talán újra megtalálja őt. És még ha csak foszlányokra fog is emlékezni, amikor felkel a nap, még ha fel is ébred, mihelyst meglátja őt, ez még mindig sokkal több lenne, mint amit most fel tudott mutatni. Ugyanakkor Isobel az iszonyatos találkozást sem tudta elfelejteni Pinfeathersszel, aznap reggel. Mielőtt bebújt az ágyba, gondosan ügyelt rá, hogy magához vegye a „legjobb ugró” serlegét az öltözőszekrényéből. Bedugta a paplanja alá, és egyik kezével az aranyszínű, pomponlányt formázó műanyag szobrot szorította, abban a meggyőződésben, hogy a szobor kemény gránitalapja megfelelő eszköz lesz, hogy bezúzza vele a démon arcat. A démonok törékeny, üreges teremtmények voltak, külsejük olyan sérülékeny és törékeny volt, mint a porcelán. Ugyanakkor képesek voltak eltűnni az ibolyaszínű füstben, a levegő tintaszerű fodrozódásában, úgy suhanva át az éteren, mint testetlen lidércek. Ahhoz, hogy össze lehessen zúzni egy ilyen lényt, tömör állapotában kellett elkapni, és elegendő ideig fogva tartani ahhoz, hogy rá lehessen ütni. köbeinek
egyszer már
sikerült
jelentős
károkat
okozni
Pinfeathersben, amikor belerúgott az oldalába, és tőből letépte az egyik karját. Tudta azonban, hogy mostanra Pinfeathersnek sikerült újjáépítenie magát. Amikor Varén alakjában megjelent előtte akkor reggel, megvolt mindkét karja. Az oldalán - cikázó villámként végigfutó sebhely eredete is világossá vált ezáltal. Isobel szorítása erősödött a serlegen. A démon megjelenése felkészületlenül érte őt reggel, de Isobel tudta, hogy Pinfeathers ereje a meglepetésben rejlik, és elhatározta, hogy nem hagyja, hogy még egyszer ilyen előnyre tegyen szert vele szemben. Most már tudta, hogy Pinfeathers talált egy kiskaput, amelyen keresztül újra be tud lépni az ő világába.
Eltűnődött rajta, hogy ez a nyílás vajon Varén számára is elérhető-e, és hogy a nyílás létrejöttének van-e bármi köze ahhoz, hogy Varén egyre többször jelent meg az álmában. Nem is beszélve Lilith akciójáról, amit Gwen könyvén keresztül hajtott végre délután. Isobel felidézte magában az álmában látott szobrot a rózsakertben, a szökőkút tetején. Eszébe jutott, ahogy az alak feléje fordította a fejét, hogy a szemébe nézzen, és sötét, üres szemei pontosan olyanok voltak, mint a nőé a rajzon. Újabb álombéli emlékképek jelentek meg előtte. Arcának hiányzó tükörképe Varén napszemüvegében, a fiú kocsijának a belső tere, a körbe-körbe forgó óra a műszerfalon, Varén kiüresedett pillantása. Az, hogy Gwen megemlítette a rózsakertet, mint a sorban elsőként felboruló dominó, láncreakcióként indította el az emlékképek áradatát, aminek köszönhetően az álom további részletei is kiszabadultak fogságukból. Világossá vált, hogy valamilyen úton-módon, mindketten ugyanazon az álombéli helyen jártak. De ha így történt, Reynolds miért Gwen álmában jelent meg, és miért nem az övében? Egyáltalán mit keresett ő ott a kertben? Ez eszébe juttatta a Reynoldsot körüllengő furcsa aromát. Majdnem elviselhetetlen volt az az illat aznap éjjel, amikor Reynolds a karjában hozta őt haza. A pusztulás édeskés, áporodott illata, mely pontosan olyan volt, mint a sírokon heverő rózsáké. Isobel a hátára fordult, hogy a plafont nézhesse, mert az üres, fehér felületre vetítve jobban meglátta az egyre gyarapodó összefüggéseket. Tudta, hogy a kertből viszi a rózsákat Reynolds Poe sírjára. Ez logikusnak tűnt.
Ugyanakkor Reynolds jelenléte a kertben ellentmond annak, hogy miért akarta őt Varén odavinni. A fiú arca jelent meg előtte olyan élesen és tisztán, minden részletében tökéletesen és közel, hogy szinte érezte, ahogy selymes hajszálai az arcát simogatják.
Itt vagyok. Pont itt. Rád várok. Isobel
behunyta
a
szemét,
ahogy
Varén
szavaira
visszaemlékezett. Tudta, hogy Varén szavaiban megtalálja a választ a kérdéseire. Tudta, hogy amikor majd elmegy a fiúért, amikor majd végre megtalálja a módját, hogy lépjen be fizikailag is az álomvilágba, akkor meg kell keresnie ezt a kertet. Varén ott lesz, és őt várja, ahogy ígérte. Biztos, hogy ezt akarta Varén tudatni Isobellel. Ám ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért volt ott Reynolds. Viszont az legalább biztos, hogy Reynolds tudja, hogyan kell odajutni, akárhol is legyen ez az „oda”. És Isobel követi majd őt a baltimore-i temetőből, Reynolds pedig elvezeti a rózsakertbe, oda, ahol Varén ígérete szerint várni fog rá. Oda, ahol Isobel az ígéret szerint megtalálja Varent.
A sima, puha valami először a karján simított végig, olyan finoman, mint egy sóhaj. Isobel az oldalára fordult. A finom selymes érintés azonban visszatért, végigcirógatva az álla vonalát. Felkavarva csendes szendergésének állóvizét, felemelte a kezét, hogy lesöpörje magáról, bármi is volt az. Az éterien bársonyos simogatás azonban nem maradt abba. Elhaladt Isobel ajkai fölött.
Isobel összehúzta a szemöldökét, és a levegőbe csapott az arca előtt. Sikerült elkapnia valami vékony és szilárd dolgot. A szemei azonnal kipattantak. Felült az ágyban, kinyitotta a kezét, és döbbenten meredt a tenyerében heverő tárgyra. Egy fekete tolira. Isobel görcsösen rángatózni kezdett, és halk sikollyal kiejtette a kezéből a tollat, mintha az megégette volna őt. Az ágyban hátrafelé tolatva, lerúgta magáról a takarót, és nekiütközött a feje feletti polcnak, amitől annak tartalma megrázkódott. Isobel körbenézett a szobában, a néma árnyakat figyelte, mozgásra utaló jeleket keresett, de a környezete csendes volt, nyugodt és üres. Isobel hatalmas erőfeszítéssel lenyugtatta a légzését. Nagyot nyelt, nagy nehezen úrrá lett a rátörő pánikon, majd amikor minden érzékével visszatért a valósághoz, meggyőződött róla, hogy tényleg semmi nincs a szobájában. Ám a szíve nem bírt megnyugodni és elcsendesedni. Most a folyosóról a szobába beszűrődő villogó kék fény ragadta meg Isobel figyelmét. Danny ajtajára tapadt a szeme. Az ajtó félig nyitva állt. Amikor újra felvillant a fény, betöltötte a lépcsőt, és Isobel rájött, hogy csak a földszintről jöhet. Azon gondolkodott, vajon Danny ébren van-e még, mert felmerült benne, hogy talán ő helyezte át a karácsony utáni levezető videojáték- maratonjának helyszínét a szobájából a nappaliba. Ám aztán a gyűrött takarójára pillantott, ahol a toll hevert, és tudta, hogy nem hazudhat tovább magának.
-
126 —
A fekete toll mellett észrevette a „Legjobb ugró” serlegét, félig az összegyűrt takaró alá temetve. Felkapta a trófeát. Átlendítette lábait az ágy széle fölött, és meztelen talpa a szőnyeghez ért. Pattanásig feszült idegekkel tett egy lépést a nappali felé, majd még egyet. Ahogy közeledett, le kellett küzdenie a késztetést, hogy odarohanjon az ajtóhoz, és becsukja. Nagyon jól tudta, hogy azzal, hogy bezárja magát, körülbelül annyira sikeresen tarthatja távol azt a valamit, ami odakint van - bármi legyen is az mintha becsukná a szemét, és azt képzelné, hogy máshol van. Kilesett a folyosóra, és lenézett a lépcsőn, át a lépcsőkorlát fokain. A kék fény továbbra is villogott, időnként bevilágítva a folyosót. Úgy tűnt, hogy a furcsa villogás a nappaliból eredt. Isobel óvatos léptekkel ment végig a folyosón. Danny szobája előtt megállt, épp csak annyi időre, hogy benézzen az ajtón. A szobát időről időre megvilágította a nappaliból áradó fény. Isobel látta, hogy az öccse a hasán fekszik egy halom takaró alatt. Hangosan szuszogott, és egyik karja lelógott az ágyról, ujjai hegyével szinte érintve a szanaszét szórt ruhákkal borított padlót. Isobel óvatosan becsukta öccse szobájának az ajtaját. Addig tartotta az ajtónyitó gombot eltekerve, amíg az ajtó csendesen a helyére nem csússzam, elkerülve a zár nyelvének kattanását. Ezután újra a fény felé fordította figyelmét. Üres kezével a korlátba kapaszkodva megindult lefelé a lépcsőn, félúton azonban megállt, mert feltűnt neki az egyik kép, ami ferdén lógott a falon, a többi tökéletesen elrendezett családi fotó között. A képen ő volt. A pomponlány-egyenruháját viselte. Fekete háttér
— 127
előtt pózolt, csípőre tett kézzel, az arcán hatalmas mosollyal, csípőjén egy-egy kék és aranyszínű pompont nyugtatva. Isobel odanyúlt, hogy megigazítsa a képet, de a keze megállt a levegőben, mert hirtelen statikus sistergést hallott, majd utána serce- gő éneket — egy nő éteri hangját, dallamos zongoraszó kíséretében.
„Aludj egy kicsit még Míg álmunkban ébredénk S feltárjuk az örökkévalót Még ha nem is lehet a miénk. ” Isobel teste megfeszült. Ismerte ezt a dalt. Épp a múlt éjjel hallotta. Ugyanaz a szomorú dallam volt, ami a rádióból szűrődött ki, amikor megtalálta Varén kabátját a szekrényajtón. Isobel a zene felé fordította a fejét, amikor a statikus sercegés kezdte elnyomni a nő énekét.
„Es... mindörökké... Rejtőzzünk... mögé Együtt... az ajtón... Ahol az ősz... kké él. ” Isobel elengedte a képkeretet. Szorítása erősödött a serlegen, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn, az álló óra ketyegésének ritmusára. A félhomályban kéken villogott a tévé, a szoba részleteit pillanatokra meg-megvilágítva. Végignézett a sarokban elhelyezett állólámpa mögötti beépített könyvespolcon, majd elment a karácsonyfa előtt, és odalépett az ablakokhoz, amelyeken át nem látszott más, csak a latyakos utca. -**
128
—
- Van itt valaki? - kérdezte halkan. Mintha csak válaszolni akart volna, a tévé sercegni kezdett, amitől Isobel önkéntelenül is hátrahőkölt. A képernyőn egy versenyzongora előtt ülő fiatal nő volt látható, kezei fel-alá jártak a billentyűkön, majd a képe lassan feloldódott a statikus sistergésben. Aztán a zene újra tisztábban hangzott, mintha megkerült volna az elveszett jel, és a tévéből szivárgó hangok harmonikusan követték az alak mozdulatait. Érdekes módon, a tévé képernyőjén minden halvány fekete-fehér árnyalatokban jelent meg, kivéve a nő sötétlila estélyi ruháját. Hosz- szú szőke haját csillogó fésűvel rögzítette oly módon, hogy pár tincse elszabadulva keretezze lehajtott fejét. A nő úgy ült és énekelt a zongoránál, hogy az arcvonásait elrejtette Isobel szeme elől. Földig érő, gyönyörű, elegáns ruhát viselt, ami szorosan a testéhez simulva követte az alakját, egészen a térdéig, mely alatt harangvirágként nyílt szét. A nő hosszú és fürge ujjai szinte lebegtek a zongora billentyűi felett, és az, ahogy hol gyorsan és kapkodva, hol lassítottfelvétel-sze- rű mozdulatokkal mozgott, a régi némafilmekben látott jelenetekre emlékeztette Isobelt. Zongorázás közben alig láthatóan előre-hátra dőlt a nő, miközben magas, éteri hangon énekelt. Óvatos és fegyelmezett hangkezelését finom erő hatotta át, amitől nem angyali, hanem sokkal inkább olyan volt a hangja, mint egy szellemé, szívszorító és rejtélyekkel teli.
„Homok testem rád hintem, Mielőtt elsodródunk, Mielőtt nem marad más belőlünk, Mint iszap a hullámok tengerén. ” 129 —
Isobel leeresztette a trófeát, ahogy belépett a szobába. Rabul ejtette a tévében látható különös jelenet, miközben kíváncsian és zavartan azon mélázott, vajon mit keres ott és honnan jöhetett ez a nő. Térdre ereszkedett a tévé előtt, és hunyorogva próbálta kivenni a formákat a szemcsés képen. Ahogy közelebb húzódozott, a statikus sercegés egyre csak erősödött. Szerette volna, ha a nő megfordul és ránéz, ha csak egy pillanatra is. Valahonnan nagyon ismerős volt neki. Különösen azok a lebegő kezek. Vajon látta már őt? Eltűnődött, hogy nem a Varennel kapcsolatos álmában szerepelt-e.
De nem, gondolta Isobel, mégsem. Viszont a dal igen. Ekkor egy pillanat alatt beugrott neki, hogy a dal nemcsak azzal a dallammal egyezett, amit korábban a szobájában hallott, hanem azzal is, ami küszködve próbált kitörni Varén autójának hangszóróiból. Eszébe jutott, ahogy Varén szinte kitépte a vezetéket a hordozható CD-lejátszóból, és ugyanazzal a mozdulattal a hátsó ülésre dobta azt. Vajon mi zavarta őt annyira ebben a zenében? Isobel szemügyre vette a nőt, aki továbbra is úgy játszott, mintha elvarázsolták volna. A dallam énekes kíséret nélkül szállt tova, és már csak a zongora hangja hallatszott. Bonyolult ritmusú magas hangsor szakította meg a zongorajátékot, melyet néhány jól elhelyezett mély hang csak még jobban kihangsúlyozott. A sötét és világos, alacsony és magas hangok, a remény és kétségbeesés ilyetén keveréke hipnotikus hatást gyakorolt Isobelre. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki egy magával ragadó történetet hallgat éppen. Ekkor kezdett további részletek után kutatni, és észrevette a film központi figuráját körülvevő tárgyakat. Egy régimódi virágmintás — 130
tapétát. A szép antik bútorokat. Egy falat, mely előtt végig polcsor húzódott, a polcokon kivehetetlen, bekeretezett képekkel, felismerhetetlen mütyürkékkel és egy tükörrel. Isobel déjá vu érzése felerősödött, már-már rátört a felismerés. A tévé képernyőjén eközben szürke és fekete fodrok hullámzottak, mint a zavaros vízben, és eltörölték róla a nőt, a sistergő zaj pedig elnyomta a zenét. - Nem — suttogta Isobel felriadva, mintha egy átok alól szabadult volna. - Várjunk csak! Kezét a képernyőre tette, mire az újra kéken villogott, visszatért csendes vibrálásához, mely mintha hideg tűz fénye lett volna. - Ne aggódj! - szólalt meg egy maróan savanyú hang a háta mögül. Úgysem működnek. Isobel talpra szökkent. Ahogy sarkon fordult, meglátta a fiút a karosszékben, a sötét karácsonyfa mellett. Előredőlt, és a könyökét a térdein pihentette, szemét a földre szegezte. Kezeit a lába között lógatta, karmos ujjai a földre mutattak. - Úgy értem, az altatódalok - suttogta azzal a maró sziszegéssel, ami mindig felzaklatta Isobelt. - Sosem működnek. A fiú nem nézett fel Isobelre miközben beszélt, és továbbra is mozdulatlanul ült. A tévé fénye időről időre felvillant, elég erősen ahhoz, hogy megvilágítsa a fiú madárijesztőszerű alakját, az íves, vérvörös, hosszú karmait és a hegyesen hátrafelé álló, vörösesfekete, durva tolihaját.
Pinfeathers.
— M IT
KER ESEL ITT ?
-
kérdezte Isobel, nyugalmat erőltetve a hangjába.
A „Legjobb ugró” serlege kezdett csúszóssá válni a verítékétől a kezében. Erősebben szorította a tompa tárgyat. Mostanra már sejtette, hogy a fekete toll a démon jelenlétére utalt, ő hagyta ott, mint egy néma névjegykártyát, mielőtt visszavonult, és arra várt, hogy Isobel megérkezzen. Most nem derült égből villámcsapásként bukkant fel, ahogy szokott, és a megjelenése is más volt: tébolyult, gúnyos vigyor ült az arcán. De mit akart elérni azzal, hogy belépett az ő világába? És ami még fontosabb, hogyan tudott átjönni ide? Pinfeathers szemeit továbbra is a földre szegezve pislantott. Fejét oldalra billentette, és összevonta a szemöldökét, mintha a kérdést ízlelgetné, de nem felelt, hanem a másik irányba fordult, a karácsonyfa felé, így a tévé villogó fényében Isobel megláthatta arcának azt a felét, ahonnan kiszakadt egy rész. Rögtön felmerült benne a kérdés, hogy ha ez a lény rendbe tudta
hozni a karját és az oldalát, akkor mi tartotta vissza attól, hogy ugyanezt tegye az arcával is? De volt valami Pinfeathers viselkedésében, abban, ahogy ott ült magába roskadva, ami arra figyelmeztette, hogy ne kérdezősködjön, és ne kezdeményezzen vele szócsatát. Ehelyett inkább egyik lábáról a másikra állva a démonon tartotta a szemét, és várta, hogy megszólaljon vagy megmozduljon. Semmi nem történt, és Isobelben egyre nőtt a feszültség, aminek az intenzitását csak fokozta az állóóra hangos kattogása.
Az óra. Isobelnek elég volt egy pillantást vetnie az óra felé, hogy lássa, a másodpercmutató normális sebességgel mozog. Ez a tény azt mutatta, hogy ébren van. De miért ült ott a démon, csak úgy? Azt várta, hogy Isobel majd megkínálja a maradék karácsonyi sütivel és egy pohár tejjel? Végül a komor csend elviselhetetlenné vált. Isobel felemelte a serleget, és gyorsan megindult Pinfeathers felé, azzal a feltett szándékkal, hogy lesújt rá, mint egy kígyóra, amit el akar zavarni. Pinfeathers szeme Isobelre villant. Lesújtó pillantást vetett rá. - Nagyon érett döntés - szólalt meg. Isobel érezte, hogy az arca teljesen elvörösödik a démon válaszától. Annyira dühítően aljasnak érezte, hogy azt kívánta, bár ne torpant volna meg, hanem törte volna össze tényleg az álkapcsát. Ezzel most előnyhöz juttatta a démont, mert már tudta, hogy Isobel csak akkor mer támadni, ha nagyon muszáj. Amit egészen addig a
maga sem tudott. - Neked... neked nem is kellene itt lenned - dadogta Isobel, nyugalmat erőltetve magára. - 133 –
- Kezdhetnénk ott, hogy léteznem sem kellene - felelte. - De úgy tűnik, az olthatatlan élni akarás mindkettőnkben mélyen gyökerező közös tulajdonság, habár én nem vagyok olyan jártas abban, hogy elkerüljem a pusztítást, mint te. Mert te — mutatott Isobelre görbe karmával - nagyon jó vagy ebben. Mégis itt vagyok... és ha jól megnézed, minden megtörtént, amiről tudtuk, hogy meg fog történni. Vagy, hogy nem fog — tette hozzá nyegle mosollyal, és újra a földre szegezte pillantását. Isobel kényelmetlenül fészkelődött álltában. Azt már megszokta, hogy Pinfeathers rébuszokban beszélt, de a fiúra egyáltalán nem jellemző savanyú hangulatával nem tudott mit kezdeni. Vajon ez is csak színjáték volt? Egy újabb játék? - Nézd — szólalt meg Isobel, és újra felemelte a serleget. Megcélozta vele Pinfeatherst, mintha fegyvert tartana a kezében, amivel apró darabokra tudná szétlőni a démont. — Azt már tudom, hogy nem álmodom az egészet, úgyhogy mondd meg, hogy vagy képes erre, hogyan tudsz továbbra is átlépni a való világba? Pinfeathers halkan, mély hangon felnevetett Isobel kérdésére, amitől a lány hátán a hideg futkosott. - Te még mindig meg vagy győződve arról, hogy az egész világ
körülötted forog, igaz? - kérdezte Pinfeathers, végre-valahára feltápászkodva a székből. Vékony alakja majdnem kétarasznyival magasodott a lány fölé, aki az erein keresztülfutó hirtelen adrenalinlöket ellenére uralkodott az ösztönein, és nem kezdett hátrálni, pedig nagyon szeretett volna. Ehelyett csak állt földbe gyökerezett lábbal. Elszánta magát, hogy bármit megtesz azért, hogy ne árulja el félelmét, mely annak ellenére nőtt, hogy tudta, Pinfeathers nem tud neki ártani fizikailag. Nem tehetett róla, de a démon minden vonása, a csípősen maró hangjától az ideges, madárszerű mozgásáig, minden megrémítette Isobelt.
-Az álmokat félretéve - folytatta Pinfeathers -, hogy lehetsz anynyira biztos abban, hogy a te világod az igazi? Válaszra sem várva lassú és óvatos léptekkel elindult Isobel felé, mintha a lány sarokba szorított vadállat lenne, készen arra, hogy kitörjön vagy eliszkoljon. Isobel mindenesetre tényleg úgy érezte magát. Megvetette a lábát, magához szorította a trófeát, és azt kívánta, bárcsak egy fejsze lenne nála a helyett az apró gránittömbre erősített, vékony kis műanyagdarab helyett. - Esküszöm, ha csak hozzám érsz... — figyelmeztette Pinfeatherst, de nem fejezte be a mondatot, a fenyegetése hamvába holt, ahogy felmérte a lehetőségeit. Most, hogy szemtől szemben állt a rémálombeli teremtménnyel, hátborzongató pompája ellenére kevésbé tűnt sebezhetőnek a démon, mint ahogy Isobel emlékezett. Már nem is értette, vajon miért hitte azt, hogy a serleg jó szolgálatot tehet neki fegyverként. Különben is, miért akarja idióta tárgyakkal megvédeni magát? És miért nem tett magának egy szívességet, miért nem vetette bele magát inkább a base- ballba? Kért volna a szüleitől karácsonyra egy Louisville Sluggert8! Isobel nem bírta tovább elrejteni a félelmét, és egész testében remegni kezdett. A gyomra összerándult, amikor felidézte magában, ahogy a szörnyeteg vékony, szederjes ajka az övére tapadt. Nem bírta tovább elviselni ezt a gyötrelmet, és ami még rosszabb, nem tudta, mihez kezdene akkor, ha Pinfeathers újra felvenné előtte Varén alakját, akár csak egyszer is. Ahogy hatalmába kerítette a félelem, Isobel kezdett rájönni, menynyire rosszul gondolta, hogy a démon nem képes bántani őt.
8
Híres baseballütő márka. 135 —
Nyilvánvalóan képes. Sokkal többféleképpen, mint ahogy azt ő gondolta. Mintha megérezte volna, hogy a lány retteg tőle, Pinfeathers megállt. —Nem tehetek róla, vonzódom hozzád — suttogta. — Ezt te is tudod. De egyszerűen olyan... valószerűtlen vagy, hogy... meg kell érintselek. Meg kell róla győződnöm, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki álmodom. Látod, mindenkivel megtörténik az ilyesmi. — Ez nem álom! - csattant fel Isobel. - Tudom, hogy ébren vagyok! Tudom, hogy mi valóságos és mi nem az! Tudom, hogy nem bánthatsz engem, és most tudni akarom, hogyan jutottál át! Nem kérdezem meg újra, és ha nem vagy hajlandó elmondani, szétverem azt a ronda, ragyás... — Azért vagyunk itt — morogta Pinfeathers lassan közelebb húzódva és vicsorogva feltárva vörös fogait —, mert tudunk valamit, és kész. Amit Ő tanított meg nekünk. És amire az egyikőnk képes, azt a másik is tudja. Isobel nem bírta levenni a szemét a démonról. Túlságosan lekötötte a figyelmét a lassan, de folyamatosan közelítő Pinfeathers ahhoz, hogy felfoghatta volna szavai értelmét. — Elogy mi? Miről beszélsz? — kérdezte dadogva. — Hogy a többi démon is át tud... Pinfeathers a pillanat törtrésze alatt füstté vált, és elsuhant Isobel mellett, mint egy fuvallat. Isobelnek ideje sem volt sikoltani, mikor a füstből kinyúló csápok a torka köré tekeredtek. Elejtette a serleget. Még hallotta, ahogy a trófea tompán puffan a szőnyegen. Torkához kapta a kezét, hogy belekapaszkodjon a — 136 —
nyakára hurkolódó, kavargó ködbe, körmei azonban csak a saját bőrét kaparták, a szorító érzés pedig megmaradt. - Nem akartuk, hogy igazunk legyen veled kapcsolatban — sziszegett a rém a fülébe. Isobel próbált kitekeredni a szorításból. Ahogy menekülés közben hátratántorodott, sarka beleakadt a kandalló előtti téglaperembe. Elesett, és majdnem a kandalló tűzterébe zuhant. A tintaszínű örvény körülötte kavargott. Isobel visszafojtotta a lélegzetét, úgy várta, hogy mi történik. Rettegett, hogy esetleg beszippant egy kicsit a füstből. - De igazunk lett - suttogta Pinfeathers, ahogy újra alakot öltött, és Isobel fölé guggolt, kezét a térdén nyugtatva. Oldalra fordította a fejét, és mohón nézett Isobelre az egyik fekete szemével. A madarak vizsgálgatják így a bogarakat. Isobel az arcán tátongó lyukon keresztül a rém fogait nézte, miközben beszélt, figyelte, ahogy a fűrészfogszerű csillogó fogak szétváltak, majd újra összeilleszkedtek. - Mindvégig igazunk volt. Isobel legyűrte a késztetést, hogy becsukja a szemét, és ezzel kizárja Pinfeatherst a tudatából. - Tudod, hogy nem bánthatsz engem - vágta a rém képébe, főképp a maga megnyugtatására. — Nem tehetsz semmit. De akkor miért jössz vissza állandóan? Mit akarsz? -Ezaz - felelte Pinleathers, és miközben a lányon legeltette a szemét, arcát az egyik kezébe fogta. - Ügyes vagy, pomponlány! Végre a helyes kérdéseket teszed fel. Lassan visszahúzta a kezét, karmaival finoman megkarcolva a lány arcát. Isobel összerándult, ahogy a borotvaéles karmok hegye végigszántott a bőrén. Nem fájt semmije, viszont megint elöntötte a rettegés, ahogy Pinfeathers arca egyre közeledett az övéhez. — 137 —
- Csak azt akarom, amire szerintem mind a ketten vágyunk folytatta. Isobel tágra nyitott szemmel, pislogás nélkül meredt egyenesen Pinfeathers szemébe, de közben a szeme sarkából a kovácsoltvas állványt figyelte, ami csak néhány centire volt a jobb kezétől. A piszkavas nyelére összpontosított, az állvány közepén. - Nem ijesztesz meg többé - mondta, habár a rém sóvárgó pillantásából látta, hogy Pinfeathers is tudja, hogy hazudik. De nem érdekelte. Csak el akarta terelni a démon figyelmét annyi időre, amíg akcióba lép. - Nem értem, miért próbálkozol még mindig. Pinfeathers hüvelykujjával végigsimított a lány arcán. - Hát, talán mégsem olyan könnyű elfelejteni téged, mint ahogy reméltük. Isobel Pinfeathersre mordulva kiszabadította a fejét a démon kezéből, aztán felemelte a térdét, és nagyot rúgott. Újra szabaddá vált, bár lába a füstöt hasította. Megragadta az alkalmat, az oldalára fordult, és megfogta a piszkavasat. A vas halkan csilingelt, ahogy kihúzta az állványból. Isobel küszködve lábra állt, és a sötétséget kezdte csapkodni maga körül. A piszkavas bármiféle ellenállás és eredmény nélkül szelte keresztül a kavargó füstöt újra és újra. A köd visszahúzódott Isobeltől, és Pinfeathers arca lila fodrozódások közepette áttetsző és légnemű testet öltött újra. - A nyakláncod - morogta. — Ügyes trükk, de nem segít rajtad. Isobel lesújtott rá, a piszkavas süvítve szelte át a levegőt. A rém újra visszavonult, az arca feloldódott és megint eltűnt a sűrűsödő homályban. - Az igaz, hogy O már nem fog tudni megérinteni téged - sziszegte a testetlen hang, miközben a lila köd a mennyezet felé áramlott, 138
ahol Isobel nem érhette el piszkavassal sem. — De úgy néz ki, hogy nem is kell neki. Isobel gyanakodva nézte, ahogy újra alakot öltött, és a hátát a falnak vetve az egyik sarokban, kitárta a kezét, a sarkát pedig a falhoz szorította, amitől úgy nézett ki, mint egy óriási pók. Erre a gondolatra Isobel lehajolt, és megfogta a serleget, amely az oldalánál hevert a kanapé mellett. Pinfeathers felé hajította. A démon egyik karmos kezével elkapta a trófeát. Arcát elöntötte a düh, és visszadobta a serleget Isobelhez. Isobel halkan felszisszent, és szorosabban markolta a piszkavasat. A trófea összetörte a kövér hasú lámpát, mely mellette állt, a kanapé végében lévő asztalon. - Figyelj rám végre!— ripakodott rá Pinfeathers. — Miért nem
hallgatsz rám soha? - Mondj egy jó okot, hogy miért kellene rád hallgatnom! Pinfeathers őrjöngeni kezdett, fülsiketítő üvöltéssel, kieresztett karmokkal esett neki a lánynak. Isobel újra lecsapott a piszkavassal, de Pinfeathers az utolsó pillanatban eltűnt. Több kavargó füstgomolyaggá változott, melyek mindegyike más irányba illant el. Isobel nem tudta, hogy melyik felé forduljon. - Azért... - sziszegte Pinfeathers, és mintha mindenfelől jött volna a hangja. Isobel egyszerre megmerevedett, mert újra megérezte a csápokat. Rátekeredtek a csuklójára hátulról, majd karokká változtak. Erezte, ahogy Pinfeathers magához húzza. Hangja marón és élesen csengett a fülében. - Mert hamarosan... már csak én maradok. - Mondtam — Isobel felemelte a piszkavasat, és a háta mögé ütött vele -, hogy ne érj hozzám! 139
A vasrúd átsiklott a semmin, csak arra volt jó a mozdulat, hogy Isobel elveszítse az egyensúlyát. Megtántorodott, de megkapaszkodott a kanapé karfájába, majd vakon csapkodott minden irányba, míg egy éles kattanás fénybe nem borította a szobát. Isobel sarkon fordult, és a nappaliba vezető boltív alatt meglátta az apját, akinek egyik keze még mindig a villanykapcsolót fogta. Alomittas szemekkel, zavartan meredt Isobelre, tekintetében meglepődés tükröződött, és látszott, hogy nem akarja elhinni, amit lát. Isobel úgy érezte, hogy félelem is csillogott a szemében. Féltette a lányát, de félt is tőle. A tenyerét Isobel felé tartotta, mintha a lánya egy útról kisodródó száguldó autó volna, aminek sürgősen le kell lassítani. - Isobel - szólalt meg rekedtes, álomittas hangon. - M... mit csinálsz te itt? Isobel kapkodva vette a levegőt, és riadtan tekintett körbe a szobában. Pinfeathers eltűnt. A tévé is ki volt kapcsolva, a képernyője elsötétült. A lába előtt az ágyvég melletti asztalról származó lámpa darabokban hevert, a „Legjobb ugró” trófeája pedig fejjel lefelé feküdt az üvegszilánkok között. -
Isobel!
Hallotta, hogy az apja megindul felé, és észlelte, hogy az árnyéka szélesedik, ahogy közelített hozzá. Továbbra is a piszkavas nyelét szorította. Végül felnézett rá, és meglátta apja vöröslő szemeit, amik az arcát kutatták, mintha bizonyítékot keresnének arra, hogy ő még mindig az ő lánya.
- 140
-
Isobel, drágám - szólalt meg újra az apja. Egyik kezével
hátrasimított egy hajtincset a lánya homlokából, a másikkal megpróbálta kiszedni a piszkavasat a markából. - Egyáltalán, ébren vagy te most? Isobel hirtelen összeszedte magát. Találkozott a tekintetük. Engedett apja nógatásának, és elengedte a piszkavasat. Cserepes ajkai szétnyíltak, és megszólalt. -
Én... én nem is tudom.
G W EN KARÁCSONYESTI JÓSLATÁVAL ELLENTÉTBEN egy
hétbe tellett, mire a hó nagy
része elolvadt. Még mindig jégcsapok lógtak a házak és az üzletek tetőiről, és olvadozva csöpögtek az ereszcsatornákról, mintha csak tépett csipkefoszlányok lettek volna. Az autók és teherautók alvázára összetömörödött, szénfekete latyak tapadt. Mire Isobel újra iskolába ment, a világ olyan volt, mintha vízbe- fúlt és szétázott volna. A vastag, fehér takaró elolvadt, de semmilyen más szín nem vette át a helyét. Még a fű is szürke volt, ami itt-ott kibukkant a trentoni gimnázium előtti gyepet borító hófoltok alól. A lehangoló látvány ellenére Isobel örült, hogy végre kiszabadulhat a házból, még ha olyan is volt ez, mintha egyik börtönből a másikba került volna. Könnyű eső hullott, amikor keresztülvágott a járó motorú autóbuszok mellett, a levegőben terjengő kipufogó- füstben. Megállt az iskola oldalsó bejáratához vezető járdán, és hüvelykujját a hátizsákja pántjába akasztva a fejedelmi pompájú
épületet fürkészte. Messze a tető csipkézett széle fölött rongyos felhők kúsztak keresztül a palaszínű égen. Az ablakok ezüstösen csillogtak a rájuk eső fényben, összehangolódva a piszkosszürke téli világgal, beleolvadtak a környezetbe. Ahogy mindenki más is. Ahogy Isobel is próbálta. Január volt. Új év kezdődött. Még pontosan két hét volt Poe születésnapjáig. A Pinfeathersszel történt második találkozás után Isobel nem álmodott többet Varenről. És semmi egyébről sem, ami azt illeti. Olyan hirtelen veszett el a kapcsolata a másik oldallal, vele, ahogy a lehulló hó eltűnt. A közelmúltbeli élményeiből táplálkozó kis gyűjteménye a valóság vakító fényében lassan olvadni kezdett. Balra és jobbra iskolások haladtak el mellette. Sietve némították le és rakták zsebre meg a táskáikba a mobiltelefonjaikat. Isobel először azt hitte, hogy senki nem vette észre őt, de aztán elkövette azt a hibát, hogy levette égszínkék dzsekije kapucniját, amikor belépett az iskolába. Tudta, hogy nem csupán képzeli a rámeredő pillantásokat, a bámuló tekinteteket és a suttogásokat. Ekkorra már megszokta mindezt. Ez kötötte össze a napjait a Trentonban. Mindenki tudta, hogy ki ő. Naná, hogy tudták. Ö volt az, akit utoljára láttak Varén Nethers- szel. - Tudjátok - hallotta az egyik alsós fiút, aki a haverjainak magyarázott még a téli szünet előtt -, az a furcsa gór gyerek, aki eltűnt mindenszentek éjjelén. Na, az a lány, az a pomponlány, ő a barátnője, vagy legalábbis ő volt. — 143 -
Isobel mindent elkövetett, hogy elterelje a figyelmét a bámészkodókról és a mögötte összesúgó gyerekekről, miközben átvágott az iskola előcsarnokán. Nem az volt a baj, hogy egyáltalán nem számított erre, amikor visszatér, csak azt remélte, hogy a téli szünet alatt összegyűlik elegendő dráma és pletyka ahhoz, hogy legalább egy kicsit elterelődjék róla a figyelem. De nem kapott felmentést. Suttogások, és feléje forduló fejek, bámészkodók és együtt érző pillantások követték végig az útján, amíg a szekrényéhez ért. Felvette hát a lelki szemellenzőjét, és gondolatait a napi feladatok elvégzésére összpontosította. Bemenni órára, ebédelni, újra bemenni órára, aztán edzés, vacsorázni, házit csinálni, aludni. Aludni. Ezt még mindig szerette. Furcsa módon ez volt az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban azt érezte, hogy tényleg csinál valamit. Csakhogy egyik éjjel sem látogatták meg többé az álmok. Miért pont most tűnt el Varén az életéből, amikor végre megtanult ébren álmodni, és felfedezte, hogyan léphet vele kapcsolatba? Biztos volt benne, hogy mindennek köze van ahhoz az éjszakához, amikor Pinfeatherst a nappaliban találta. Nyilvánvaló volt számára, hogy Pinfeathers el akart mondani neki valamit. De a végén semmi értelmeset nem mondott. Semmit, kivéve a hamszás dolgot. Amit Isobel éjjel-nappal viselt, megtartva ígéretét, hogy soha nem veszi le. Pinfeathers vigyorgó képe jelent meg előtte gondolatban, amikor megállt a szekrénye előtt. Fülében visszhangzottak szavai, ahogy tárcsázta a zár kombinációját.
Az igaz, hogy 0 már nem fog tudni megérinteni téged, de úgy néz ki, hogy nem is kell neki.
Mi az, hogy úgy néz ki? Mit jelent az, hogy Lilithnek már nem kell megérintenie őt? -
Szia!
Isobel ijedtében összerezzent. Megfordult, és látta, hogy Nikki áll mögötte. - Hohó, hé, nyugi! - mondta Nikki, vállával nekitámaszkodva Gwen szekrényének. -
Ne haragudj - mondta Isobel én csak...
A mondatot befejezetlenül hagyva megrázta a fejét, széthúzta a lakatot, és belerúgott a szekrénye ajtajának horpadt sarkába. Az ajtó kipattant. - Túl sok kávé került a lattédba? - kérdezte Nikki, majd megfordult, és a hátával támaszkodott Gwen szekrényének. Egy mozdulattal félrelökte leomló barna hajtincsét. Nikkinek új, lépcsőzetesen vágott frizurája volt, mely elegáns tincsekkel keretezte az arcát, és kiemelte szemeinek kristályos kékjét. - Én csak... még ébredezek — felelte Isobel, bátortalan mosollyal az arcán. - Tetszik a hajad - mondta. -
Kösz.
Nikki beharapta a száját. Amikor újra megszólalt, szemét a bronz fényű körömlakkjára függesztette. - Figyelj csak, hogyhogy nem hívtál vissza egyszer sem múlt héten? Legalább SMS-eztél volna! Nem jöttél el Stevie szilveszteri bulijába sem. Nagyjából csak te hiányoztál a csapatból. Isobel őszinte csalódás hangját vélte kihallani Nikki szavaiból. Bűntudata támadt. Megvonta a váltót, próbálva elbagatellizálni a dolgot. - Ne haragudj - felelte -, én kértem apát, de nem akart elengedni. Mint kiderült, év végéig magánzárkára ítéltek. — 145 ~
Eltelt pár másodperc, mire Nikki újra megszólalt, tettetett sértődöttséggel ráncolva homlokát. - Hát persze, de azért nem nagyon erőltetted, igaz? - kérdezte, továbbra is a körmeit borító lakkban elmerülve. - Mert azt mindketten tudjuk, hogy apukád azt mindig engedi, hogy a csapattal lógj. Elengedett az országos bajnokságra is, nem igaz? Isobel megint megvonta a vállát, és levette a kapucnis kabátját. Nem tudta, mit mondhatna. Egyszer már rajtakapták, hogy hazudik. - Na jó, semmi gond — legyintett Nikki. — Rendben van, totál megértem, végül is keresztülmentél pár dolgon. Isobel újra felvette a lelki szemellenzőt, mert pontosan érzékelte a finom gúnyt, ami kiszivárgott Nikki szavaiból. Bedobálta a cuccait a szekrénybe, a kabátját pedig begyömöszölte, meg sem próbálta felakasztani a szekrényben lévő fogasra. A kabát kiesett, és nagy kupacot képezett a lába előtt a padlón. - Mindenszentek, meg minden — folytatta Nikki sóhajtva, tettetett szimpátiával a hangjában. Isobel gyorsan lehajolt, hogy felvegye a kabátját, de nem elég gyorsan. - Titkos bulik, hazugságok az apádnak, a barátaidnak, aztán a műfűre barátod, aki beijed, és bejelentés nélkül eltűnik. Ti tényleg együtt voltatok, igaz? Vernonnal. Vagy, hogy is hívták? Isobel felpattant, és most már fortyogott benne a düh. Olyan hangosan csapta be a szekrénye ajtaját, hogy a fél folyosó felfigyelt rá. Nikki azonnal abbahagyta körmei elmélyült vizsgálatát. Szemei, mint két ragyogó márvány Isobelre szegeződtek. - Pontosan tudod, hogy hívják! - szűrte Isobel a fogai között dühösen a szavakat, miközben teljesen tisztában volt azzal, milyen sokan figyelik őket. - Legalábbis tudnod kéne. Rajta volt a
kitűzőjén akkor este, amikor te, Brad és Alyssa úgy döntöttetek, hogy jó ötlet feldúlni a munkahelyét. Vagy történetesen azt is elfelejtetted? Isobel elkomorodott, és elfordította a fejét. Nikki ahelyett, hogy elsomfordált volna, ahogy Isobel várta, csak bámulta a padlót. A haja előrehullott, és eltakarta az arcát. Isobel újra a szekrénye lakatjához fordult. Belerúgott az ajtóba, mire az kinyílt, ő pedig fogta a kabátját, és belökte a szekrény mélyébe. - Sajnálom - motyogta Nikki -, nem úgy értettem... csak az a helyzet, hogy... mostanában olyan nehéz magamra vonni a figyelmedet. - Ahogy te is mondtad, elég sok mindennel van tele a fejem. - Igen, tudom - felelte Nikki. - Ismerlek annyira, hogy észrevegyem, ha valami nincs rendben. Csak mostanában már nem beszélsz róla. Sőt, valójában nem beszélsz velem semmiről. Olyan, mintha hirtelen... más emberré váltál volna. Isobel felsóhajtott. Leejtett vállal, a nyitott szekrényajtót fogva a szekrénybe bámult. Az ott tárolt hétköznapi dolgok egyvelegét nézte, amelyek bármelyik középiskolás lányé lehettek volna. - Talán az is vagyok — felelte Isobel alig hallhatóan. - Hát igen, de tudod, nem te vagy az egyetlen. - Nikki ellökte magát a szekrénytől, majd pillanatnyi szünet után folytatta: Erről jut eszembe, szerintem jó, ha tudod, hogy Brad ma újra jön iskolába. Isobel elhűlve fordult Nikki felé, arcáról lerítt a döbbenet. Nem találkozott a volt barátjával az óta a futballmérkőzés óta, amikor a démonok megtámadták játék közben a pályán, és nyílt lábszártörést okoztak neki. Isobel még mindig látta maga előtt a csillogó fehér csontot, ami kikandikált Brad bőrén át. A sérülés a
vérveszteséggel együtt elég súlyosnak bizonyult ahhoz, hogy Brad két hónapra kimaradjon az iskolából. -
Na és... jól van? — kérdezte Isobel.
Most Nikkin volt a sor, hogy megvonja a vállát. -
Jól, kivéve, hogy többé nem játszik.
-
Kilépett a csapatból?
-
Nem! - felelte Nikki, válaszát a rá oly jellemző türelmetlen
cöccögéssel kísérve. - Nem fog játszani, mert nem tud játszani. Kábé soha többé. Az orvosok megmondták neki a múlt héten, hogy ennyi volt. És ha néha felvennéd azt az átkozott telefonodat, akkor már te is tudnád. Azzal Nikki sarkon fordult, és elviharzott, otthagyta Isobelt, aki tátott szájjal bámult utána. Micsoda? Brad nem focizhat többé? Soha többé? Ez olyan, mintha neki azt mondanák, hogy többé nem szurkolhat, hogy többé nem csinálhat egyetlen mutatványt sem, és most már örökké a földhöz lesz szögezve. Brad biztosan maga alatt van. -
Remélem nem bánod, hogy nem zavartam meg a társalgást.
Isobel aznap reggel másodszor rezzent össze. Megfordult. Gwen a szomszéd szekrény előtt állt, és éppen a lakatjával bíbelődött. -
Gondoltam, jobb, ha nem jópofizok. A telefonnal
kapcsolatban igaza van. Mondjuk, én pont ma reggel döntöttem el, hogy nem mondok senkinek semmiről semmit, mert már így is én vagyok a börtönőr apukád szíve csücske. Te sem beszéltél még senkivel, igaz? -
Én csak... sokat gondolkodom a dolgokon.
Gwen arca elkomorodott. -
Mi történt?
-
Semmi. Éppen ez az — felelte Isobel. 148
Elhatározta, hogy nem említi meg Pinfeathers egyik mostani látogatását sem. Gwen úgysem tudott sokat a démonokról, Isobel pedig nem érzett késztetést arra, hogy szavakba foglalja az élményeit. Leginkább azt kívánta, bárcsak elfelejthetné, ami történt. - Nincs több álom? - kérdezte Gwen. Isobel megrázta a fejét. - Nincs. És nálad? - Semmi fontos. A pillantásuk találkozott, és a kínos csend elnyúlt egy pillanatra. Mindketten érezték, hogy a másik elhallgat valamit. Gwen törte meg először a csendet, figyelmét újra a szekrényére fordítva. - Szóval - kezdte, és leguggolt, majd nagyot nyögve nekilátott, hogy kiássa pasztellzöld mappáját a szekrényébe bedobált papírkupac és a rojtos szélű spirálfüzetköteg alól. - Ha jól gondolom Scarlett O’Hara már említette neked az exed ma reggeli nem túl kecses visz- szatérését a középiskolai társaságba. - Te honnan tudsz arról, hogy Brad visszajött? Gwen félbehagyta a pakolászást annyi időre, hogy Isobelre vesse „ugyan már, hisz ismersz” pillantását. Amikor végre kicibálta a mappát a szekrényből, felállt, és a hóna alá csapta. Benyúlt a szekrénye felső rekeszébe, valami harapnivaló után kutatva, aztán a csizmás lábával visszalökdösött néhány kiszóródott fénymásolatot az aljába. A papírzörgés közepette Isobel meghallotta a műanyag zacskó halk zörgését. Döbbenten és lenyűgözve figyelte Gwent, ahogy rágott, és azon tűnődött, hogy a nyitott tasakból előkerült kaja vajon a téli szünet teljes két hetét a szekrényben töltötte-e. -Kérlek-mondta Gwen, és ahogy megszólalt porcukorfelhő hagyta el a száját. — Tudok mindent. — Lenyalta a szájáról és az
ujjairól a rájuk tapadt fehér port. - És ez alkalommal nem túl rózsás a helyzet, annyit mondhatok.
-
Úgy érted, láttad őt?
-
Nehéz nem észrevenni valakit, aki mankóval jár.
Isobel elkomorodott. Minél többet hallott Brad visszatéréséről, annál jobban tartott a találkozásuktól. - Szerintem az lenne a legjobb, ha beszélnél vele - tette hozzá Gwen -, és megtudnád, hogy mi is történt. Minél hamarabb! Isobelnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Erre nem volt felkészülve. Miért akarja Gwen, hogy beszéljen Braddel? Mit mondhatna neki? Azt sem tudta, mennyi mindenre emlékezett Brad az egész szörnyűségből, ha egyáltalán emlékezett bármire. Persze ott volt az a lehetőség is, hogy akár mindenre. Isobel nem tudta eldönteni, hogy melyik eshetőség a rosszabb. -
Ja, igen - folytatta Gwen -, mielőtt elfelejtem. Nem bánnád,
ha ma nem ebédelnénk együtt, ahogy szoktunk? Mikey és én kiosonunk az új pizzázóba az utca túloldalán. - Gwen felkapott még egy utolsó lyukas fánkot, majd becsapta a szekrénye ajtaját, és bezárta, azután pedig hátrálva távolodni kezdett. - Jóvá teszem azzal, hogy edzés után felveszlek. -
Várj egy percet! Mikey? - kérdezte Isobel, és igyekezett nem
elsápadni látványosan. — Még mindig találkozgatsz vele? -
Áh, ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat — vonta
meg a vállát Gwen. - Mit mondhatnék? Szép kezei vannak. Gwen élénk mosollyal az arcán Isobelre kacsintott, majd megfordult, és suhogó szoknyával eltűnt a sarkon túl.
Amikor a harmadik óra végét jelző csengő megszólalt, Isobel lassan összeszedte a dolgait. A hosszabbik utat választva ment át a termeken. Az így nyert idő arra kellett, hogy felkészüljön a nap legkínzóbb 45 percére, Mr. Swanson angolórájára. Varén üres széke... mintha egy szellem üveges tekintettel, fáradhatatlanul nézne a világba. Isobelnek annál több esze volt, mint hogy elbliccelje az órát, inkább igyekezett nem odanézni, meg amennyire lehetséges volt, nem is gondolni az üres székre. Senki nem ült oda, és senki nem beszélt róla. Úgy tűnt, hogy a közmegegyezés az, hogy mindenki úgy tesz, mintha Varén betegség miatt hiányozna. Persze lehet, hogy Isobel csak áltatta magát ezzel a gondolattal, és valójában ugyanazért viselkedtek így, amiért érintetlenül hagynak egy szobát a lakója halála után. Isobel arra törekedett, hogy ezek az érzések ne uralkodjanak el a gondolatai fölött, és ne körözzenek a fejében soha meg nem álló körhintaként. Úgyhogy azt tette, ami a legkézenfekvőbbnek tűnt a gondolatai elterelésére: odafigyelt az órára. Nem volt mindig egyszerű, de az elmúlt két hónap alatt egyre jobban ment neki. Nem
feltétlenül
azért
volt
nehéz
odafigyelni,
mert
elkalandoztak a gondolatai vagy elterelődött a figyelme, sokkal inkább Mr. Swanson nehezítette meg a dolgát azzal, ahogy ránézett. Afféle „ha a pillantással ölni lehetne” tekintetnek érezte, bár a tanár nem a klasszikus gyilkos nézéssel operált, ami általában eszébe jut az embernek az előbbi mondással kapcsolatban. O inkább a lassú és fájdalmas bürökméreggel ölt, kérdő pillantások és aggodalmat sugárzó arckifejezés formájában. És szomorúság is tükröződött a szemeiben, mély bánatról árulkodó pillantások érkeztek Isobel felé a férfi ovális szemüveglencséi mögül.
Ha volt felnőtt, akinek Isobel szívesen elmondott volna mindent, az Mr. Swanson volt. Talán ezért találta annyira elviselhetetlennek a férfi pillantását. Tudta, hogy pontosan ezt sugallják azok a szemek. Ezt a felhívást sugározta felé minden alkalommal, újra és újra. Mindennap belecsempészte a pillantásába.
Mondd el, mi történt! Mintha ezt kérte volna a szemével. A férfi könyörgő tekintetének a súlya alatt Isobel - az ártatlanság és tudatlanság toldozott-foldozott álcája mögé bújva úgy
érezte,
hogy
a
maszkja
repedezik,
és
komolyan
elgondolkozott azon, hogy beszél a tanárral. Gyakran álmodozott róla, elképzelte, hogy mit és hogy mondana el neki, meg egyáltalán, hol kezdené. Amikor idáig ért a gondolat- menetben, kényszerítette magát, hogy az előtte heverő, jegyzetekkel teleírt papírra nézzen. Ám hamarosan újra elkalandozott. Olyan kérdések jutottak eszébe, amikről tudta, hogy Swanson, vagy bárki más is feltenné őket.
Hogy érted azt, hogy Varén az álomvilágban van? Poe! Neki ehhez mi köze? És mind között a legrosszabb kérdés: Nem gondolod, hogy erről
szóhtunk kellene a rendőrségnek! Ez az utolsó kérdés mindig arrafelé billentette a mérleget, hogy maradjon inkább csendben, és vágjon ugyanolyan arcot, mint bárki más. Mint aki semmit nem tud az egészről. Egészen máig ez a terv be is vált. Az óra vége felé azonban Mr. Swanson feladott nekik egy olvasmányt arra az időre, amíg körbejárt és kiosztotta a Salemi boszorkányoktól12 írott, kvízkérdésekből álló dolgozatot, amit a szünet előtti utolsó pénteken íratott velük. Habár Isobel csak egyetlen kérdésre válaszolt rosszul, mégis talált egy neonzöld cédulát a dolgozatára ragasztva.
Találkozzunk kicsengetés után, olvasta a tanára lendületes, dőltbetűs írását.
Remek, gondolta Isobel. Akár kész volt, akár nem egy ilyen beszélgetésre, úgy tűnt, nem halaszthatja tovább.
Salemi boszorkányok: Arhtur Miller 1953-as, valós történelmi eseményeken alapuló drámája
A MIKOR
MEGSZ ÓL AL T AZ ÓR A U TÁN I CSENGŐ ,
Isobel úgy tett, mintha nem
látta volna Mr. Swanson megjegyzését, és pakolni kezdett. Egy végzetes pillantás Mr. Swanson irányába azonban elég volt ahhoz, hogy tudja, nem kerülheti el a tanár figyelmét, mert az egyenesen rá nézett. Mint egy sakk-kör kidobója (még az ujjatlan mellény és a betűrt nyakkendő is stimmelt), Mr. Swanson méltóságteljesen állt az ajtó mellett, ahogy a diákok kiszállingóztak. Kezét khakiszínű szövetnadrágja zsebébe mélyesztve párszor szándékosan Isobel felé nézett, miközben gyors pillantásokat váltott az ebédlő felé tartó diákokkal. Isobel, aki már félig kiemelkedett a pádból, kényszeredetten elmosolyodott, és visszasüppedt a székébe. Hirtelen bosszúságot és neheztelést érzett, amiért itt kell maradnia óra után, és amiért a tanár megszegi kimondatlan ígéretét, hogy nem említi Varent, hacsak Isobel nem akar róla beszélni.
Lehet, hogy Swanson megérezte, hogy az sohasem fog megtörténni. Isobel csapdába esve várta tehát, hogy az osztályterem kiürüljön. Hogy ne adjon alapot a pletykáknak, ráérősen szedegette össze a dolgait. Hátizsákját az ölébe húzva átkutatta az elülső zsebeket, mintha keresne valamit, amit muszáj megtalálnia, mielőtt elmegy. Csak akkor nézett fel, amikor hallotta, hogy az ajtó becsukódik. Mr. Swanson üres tekintettel meredt rá, erről gondolta azt Isobel, hogy a Swanson-féle pókerarc. Az átható pillantás és a rezzenéstelen arc azt a határozott benyomást keltette Isobelben, hogy a tanár Clint Eastwoodot játszik, és csak arra vár, hogy Isobel húzza elő először a fegyverét. Olyan volt, mintha abban reménykedne, hogy Isobel bármely percben összeomolhat, és megindul belőle a szóáradat, elmondja az igazat, csakis az igazat és a színtiszta igazat. Isobel próbált olyan nyugodt arckifejezést ölteni magára, amilyet csak tudott, miközben feltartotta a dolgozatot Swanson cédulájával kifelé. - Nem csaltam - szólalt meg. Mr. Swanson a homlokát ráncolta, dús, őszülő szemöldökei majdnem egymáshoz értek. Összeszorította az ajkait, és a sarkán billegve, kezét továbbra is zsebre dugva így szólt: - Tudom. Valójában nem amiatt kértem, hogy maradjon.
Ez aztán a meglepetés, gondolta Isobel majdnem ki is mondva a szavakat, de aztán inkább tanácstalan arcot vágott helyette. - A Poe-dolgozatról van szó - mondta. Ezúttal tényleg váratlanul érték a tanár szavai. A férfi visszament az asztala mögé, kihúzta a felső fiókot, kivett egy vékony, összetűzött papírköteget, és az asztalra dobta. - Szeretném, ha elmondaná, hogy mekkora részét írta ténylegesen ön.
Hoppá, gondolta Isobel, amikor rájött, hogy Mr. Swanson fénymásolatokat készített a dolgozatokról, mielőtt visszaadta nekik az eredetiket. Hát persze. Őt ismerve bizonyára archivált minden egyes dolgozatot, amit valaha is feladott. Valószínűleg volt egy FBI módra készített adatbázisa, amiben minden egyes diákja benne volt, akit tanított. Isobel felvette a tollát, és ide-oda forgatta a kezében, őszinte és hihető válaszon törve a fejét. Nem volt ilyen. Igazság szerint a gigászi, tízoldalas dolgozatnak egyetlen szavát sem Isobel írta. Varén meggyőzte róla, hogy ebből nem lesz gond. Nyilvánvaló, hogy ebben sem volt igaza, egyebek mellett. Ideges lett, de nem attól, hogy esetleg átírhatják az osztályzatát, hanem hogy felhívhatják a szüleit. Akkor éjszaka, amikor az apja arra jött le a nappaliba, hogy a lánya piszkavassal hadonászik, természetesen levonta azt a helytelen, ugyanakkor logikusnak tűnő következtetést, hogy Isobel törte össze a lámpát. Bár Isobel el tudta hitetni az apjával, hogy alvajáró, nem akart megint indokot adni nekik arra, hogy fontolják meg újra a marylandi utat, és arra pedig végképp nem volt szüksége, hogy ismét felemlegesse valaki a Varennel való kapcsolatát előttük, különösen nem Mr. Swanson. Isobel egy hajtincset simított a füle mögé. - Hát ööö... - kezdte. — Semmi gond - felelte Mr. Swanson -, nem kell aggódnia! A féléves
osztályozás
lezárult.
Már
a
bizonyítványokat
is
megmutatták otthon, nem igaz? Különben is, akkor sem változtatnám meg a jegyét, ha tudnám. Nem kétlem, hogy megérdemelten kapta. Nem is ezért kérdezem, csak történetesen újraolvastam a dolgozatot a téli szünet alatt és... nos, kíváncsivá tett. Ez minden. A
téli
szünet
alatt? Most
komolyan? Ezt
csinálja
a
szabadidejében? Űjraolvassa a régi dolgozatokat, amikor elfogynak a röpdogák? Vagy ezt azért olvasta újra, mert Varén és az ő közös dolgozata volt? Talán azt gondolta, amit róla is feltételezett, hogy valami titkos információt rejtegetnek benne. Isobel felült a székben, megköszörülte a torkát, majd így szólt: - Egészen az utolsó pillanatig dolgoztunk rajta. Swanson bólintott, olyan arccal, mintha Isobel semmi olyasmit nem mondott volna, amire ne jött volna rá ő maga is. - Mr. Nethers írásainak nagyon egyedi stílusa van - folytatta. Még ha ő ezt el is szeretné rejteni. - Megkerülte az asztalát, összefonta a mellén a karját, és nekidőlt az asztal sarkának. - És most már úgy hiszem, megkérdezhetem, hogy az előadáshoz milyen arányban járult hozzá Varén. - Együtt dolgoztunk rajta - felelte Isobel -, legalábbis, amikor tudtunk - tette hozzá. — Néha... közbejöttek dolgok. Mr. Swanson vonásait aggodalom árnyalta be. -Tudja, annak ellenére, amit meggyőződésem szerint gondolnak, én nem szándékosan raktam önöket egy csapatba. Tényleg véletlenszerűen állítottam párba a neveket. Bár meg kell hagyni, remekül szórakoztam, amikor egymás mellett láttam kettejüket a prezentáció napján... Szomorkás mosoly suhant át a tanár arcán, mely olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. - Ha jól gondolom, önöknek volt idejük egész jól megismerni egymást, igaz? - Nagyjából - felelte Isobel, és egyre szorosabban markolta a tollat. - Aznap - folytatta Mr. Swanson — Varén... kicsit furcsának tunt. Ügy értem, a szokásosnál is furcsábbnak. Mintha valahol máshol járt volna. Ön is észrevette?
Isobel
leszegte
a
fejét,
és
a
jegyzetfüzetére
nézett.
Kényelmetlenül feszengett a székében. Tudta, hogy Swanson ezzel a nem túl finom módszerrel akarta belőle kihúzni, hogy mit tud, és eltekintve attól a ténytől, hogy nem jutott eszébe egyetlen elfogadható válasz sem, most neki is újra eszébe jutott az egész, és rögtön azon kezdett agyaink hogy mi is történhetett pontosan mindenszentek napjának azon a különös óráján. Ez volt annak a huszonnégy órának a nagv paradoxonja. Az egyik hiányzó darabja annak a kirakósnak, melyen már így is rengeteg lyuk tátongott. Aznap
Varén
itt
volt,
pontosan
ebben
a
teremben,
mindannyiuk számára láthatóan. Ugyanakkor állítólag a Mobit
Zuga könyvesbolt padlásán is ott aludt éppen akkor. — Emlékszem -
mondta Mr.
Swanson,
megzavarva a
gondolataiba merült Isobelt -, hogy Varén nem akarta levenni a szemüvegét, hiába kértem tőle. Soha nem tett még ilyet. így utólag már azt gondolom, hogy sejthettem volna, hogy valami gond van. Isobel továbbra sem szólalt meg. Megfogadta, hogy nem mond semmit, csak bólogat, mert félt, hogy elárulja magát. Rengetegszer élte át újra és újra a mindenszentek napjának eseményeit, melyek mindig azzal a különös talánnyal kezdődtek, hogy Varén egyszerre volt jelen Mr. Swanson óráján és a könyvesboltban. Arra is tisztán emlékezett, hogy amikor már mindennek vége volt, még Reynolds sem tudta megmagyarázni, hogy miért vagy hogyan történt, ami történt. Sőt, ami azt illeti eléggé ledöbbent, amikor Isobel megemlítette ezt neki. Vagy ha nem is ledöbbent, de kissé elképedt. - Remélem, nem bánja, hogy megkérdeztem - szabadkozott Mr. Swanson. - Nem említette Varén, hogy esetleg... hogy mi van vele?
- Én... - kezdte Isobel. Majdnem igenlően bólintott, amikor észbe kapott. - Nem -- rázta meg tagadólag a fejét végül. - Nem mondott semmit. Tudta, hogy ideje mennie. Innentől kezdve a kérdések egyre konkrétabbá váltak volna, és ő egyre nehezebben tudta volna tartani a fogadalmát, hogy nem hagyja magát kifaggatni. Lassan felkelt az asztalától, aztán kapkodva összeszedte a holmiját. Fogta a hátizsákját, a tollát és a jegyzetfüzetét, és éppen indult volna, amikor a folyosón éles berregéssel megszólalt az ebédszünet kezdetét jelző csengő. - A dolgozattal kapcsolatban... - szólalt meg újra Isobel, kerülve a szemkontaktust a tanárral, miközben a röpdolgozatát táskája egy nyitott rekeszébe csúsztatta — mást nem akart kérdezni? Pillanatnyi szünet után tanára a térdére csapott, és így szólt. - Nem. Azt hiszem ennyi lett volna. Isobel nyílegyenesen az ajtó felé ment. Hátában érezte Swanson tekintetét. Az, hogy ilyen sietve akarta elhagyni az osztálytermet, valószínűleg ékesen bizonyította Swanson számára, hogy többet tud annál, mint amennyit elárult. Amilyen gyorsan csak tudott, ki kellett jutnia onnan, hogy összeszedje magát. És ki kellett találnia, hogy fogja átvészelni a következő két hétben Mr. Swanson óráit meg az egész életet - anélkül, hogy elárulná magát. A baltimore-i út sikere függött ettől. Az ajtónyitó gombot markolva Isobel megtorpant, és keze szorosabban fonódott a hideg fémre, mert hirtelen eszébe jutott valami. Elengedte a kilincset, megfordult, és a tanár arcába nézett. - Mr. Swanson? - Igen, Miss Lanley?
-
A dolgozatról jut eszembe - kezdte nem emlékszik
véletlenül arra a cikkre, amit a leosztályozott dolgozattal együtt adott vissza? Az, amelyik a... - A Poe Köszöntőről szól? - Igen - felelte Isobel. - Róla. Honnan tudott róla? Mr. Swanson ellökte magát az asztaltól, és felállt. Kezét továbbra is a mellkasán összefűzve az asztalon heverő papírokra tekintett. -
0, hát tudja, milyenek vagyunk mi, tudósok - felelte. -
Amikor valaki ilyen szélsőségekre vetemedik, hogy tiszteletét teszi egy híres halott író sírjánál, óhatatlanul is érdeklődni kezdünk iránta. Erről jut eszembe, nem mostanában kell majd felbukkannia? - Tizenkilencedikén - szólta el magát Isobel. -
Igaza van - felelte Mr. Swanson, majd felnézett, és
meglepetten hunyorgott Isobelre. - Poe születésnapjának reggelén. Plusz ötöst kellene adnom magának, hogy ezt is tudja. Biztosan nagy tömeg lesz ott idén. Tudja, egyre népszerűbb ez az esemény. Bevallom, egy nap én is szeretnék elmenni. Képzelje csak, milyen remek tanulmányi kirándulás lenne, nem igaz? Isobel figyelte, ahogy a férfi megkerülte az asztalát. Felvette a Poe-dolgozatot az asztalról, felsóhajtott, és visszarakta a papírt a felső fiókba. -
Habár kétlem, hogy az iskolavezetés áldását adná egy ilyen
útra, a megyei vezetésről nem is beszélve. -
Elnézést, jól értettem, azt mondta, hogy tömeg lesz? -
kérdezett vissza Isobel. - Igen. Ez elég nevezetes esemény Baltimore-ban. Vagy erről nem szólt a cikk? Isobel tagadólag megrázta fejét. - N-nem — dadogta.
- Ó, hát mindenfelől odasereglenek az emberek, csak hogy megállhassanak a kapuban és nézelődhessenek - magyarázta Swanson. Hátat fordított Isobelnek, majd felvette a szivacsot, és elkezdte letörölni a táblára felírt házi feladatot. - Már ott tart a dolog, hogy külön biztonsági szolgálatot kellett szerződtetni az eseményre. - Biztonságiakat? Isobel nyelt egyet, és érezte, hogy a szíve a gyomrába zuhant, érezte, hogy a gyomra ólomnehézzé válik. - De... a Poe Köszöntő nem valamikor szuperkésőn jön, vagy ilyesmi? Nem éjfél után? - Akárcsak a Nagy Tök13 - mondta kuncogva Mr. Swanson de ez nem tartja vissza Linust attól, hogy minden évben őrá várva virrasszon, nem igaz? Isobel elkomorodott. - Ha nem tévedek - folytatta Swanson a Poe Köszöntő valamikor éjfél és reggel hat között jelenik meg a temetőben, az emberek mégis tömött sorokban állnak ott minden évben a csontig hatoló hidegben, hátha megláthatják őt. Megszállottak, én mondom. Van még egy bizottság is, akik a templomból tartják szemmel az eseményeket, annak érdekében, hogy senki ne keresztezze a Poe Köszöntő útját, vagy ne adj’ isten le ne tépjék az álarcát. - Várjon csak! - állította meg Isobel nagyokat pislogva. - Azt akarja mondani, hogy volt, aki megpróbálta? - Hát persze — felelte Swanson. - Ilyen helyzetekben mindig akad egy dilinyós, aki fel akarja fedni a rejtélyt, elrontva ezzel mindenki örömét. De ne aggódjon, eddig még senki nem járt sikerrel. Ez a Poe Köszöntő valahogy mindig kibújik a megfigyelők markából. 1
A Pumpkins című képregény- és rajzfilmsorozat fiktív karaktere.
Amennyire én tudom, az egész eseménynek nagyon gyorsan vége van. - De... - kezdte újra Isobel. Magához ölelte a jegyzetfüzetét, és egy lépést tett a férfi asztala felé. - Ha mindenki ott tülekszik minden évben, hogy kilessék őt, miért nem lehet róla több képet találni a neten? Hogyhogy csak ez az egy készült róla? - A, igen - felelte Swanson, majd a szivacsot visszadobta a tábla peremén lévő krétatartóba, és leporolta a kezét. A férfi arcán megjelenő halvány mosolyból Isobel tudta, hogy a tanár nagyon élvezi a kérdések záporát. - Hát azért, mert valójában soha nem látja őt senki. Hacsak nem vagy te magad is eleve bent a temetőben, mint a templomból figyelő csoport. Tudja, amit nagyon sokan figyelmen kívül hagynak, az az, hogy két sírkövön szerepel Poe neve abban a temetőben. — Kettőn?— kérdezte Isobel. - Hogy lehet valaki egyszerre két helyen eltemetve? — Biztos vagyok benne, hogy ha használja a fantáziáját válaszolta Swanson huncut nevetéssel —, akkor rájön, ez hogy lehetséges. Azért létezik két sírkő, mert az egyik azt a helyet jelöli, ahová eredetileg eltemették. Ez a kő látszik azon a szemcsés régi fotón is, ami a térdeplő Poe Köszöntőt ábrázolja. Valamikor az ezernyolcszázas
évek
végén
Poe-t
exhumálták,
és
egy
szembetűnőbb helyen, a temető bejárata közelében újratemették. Így könnyítették meg azoknak a dolgát, akik A holló híres írójának a sírjánál le akarták róni a kegyeletüket. Onnantól nem kellett bolyongani a temetőben, elmenni egészen a végéig, keresni a sírt, ami ráadásul jelöletlen is volt. A temető kapujánál lévő emlékmű jelöli azt a helyet, ahol most nyugszik Poe. Ez igen jól látható helyen van, de a Köszöntő nem ezt a helyet választotta, hogy tiszteletét tegye. Meg vagyok lepve, hogy ezt nem derítette ki a dolgozatra való felkészülés során.
- Szóval, azt mondja, hogy Poe-t jelöletlen sírba temették? Mr. Swanson egyetértőén bólintott. - Egy jó ideig ott feküdt, igen. Nem kapott rendes temetést. Az eredeti szertartás nagyon gyors volt és olcsó. Csak néhány ember volt jelen, nyolcán vagy kilencen lehettek. Elég szomorú, ha jobban belegondol. - Hát igen - mondta Isobel. - Tényleg szomorú. -Talán amikor Mr. Nethers, a mi helyi Poe-szakértőnk visszatér, megkérdezhetnénk tőle, hogy ö mennyit tud a dologról. Varén említésére Isobel felkapta a fejét, és pillantása találkozott a tanáréval. Egy újabb finoman kidolgozott csapdába sétált bele, amit túl későn vett észre. Már nem bírt elszakadni a tanár szemétől, újra rabul ejtette a könyörtelen és kérlelhetetlen tekintet, meg a rezzenéstelen arc, amit, úgy érezte, nem tud kijátszani. - Ugye, ön is úgy gondolja, hogy nemsokára újra látjuk őt? kérdezte Mr. Swanson. Isobel szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Hogyan válaszolhatna egy olyan kérdésre, amire ő maga sem tudja a választ?
És ez már mindig így lesz, gondolta Isobel. Még ha Swanson nem is kapja el naponta, hogy ilyen nyíltan kifaggassa, mint ma, addig, amíg azt hiszi, hogy Isobel tud valami, amíg úgy érzi, hogy érdekli őt Varén sorsa, addig nem fog nyugodni. Ki akarja szedi belőle az igazat. Hirtelen megvilágosodott, hogy mit is kell tennie annak érdekében, hogy tévútra vezesse Swansont. Mielőtt még egyszer átgondolhatta volna, Isobel beszélni kezdett. - Nézze, Mr. Swanson - szólalt meg. - Tudom, hogy nagyon sok szóbeszéd terjengett arról, hogy mi volt Varén és köztem, de... ebből semmi nem igaz. Először is, soha nem jártunk együtt - folytatta, és 163 -
gondosan odafigyelt, hogy ne fordítsa el a tekintetét a tanáréról. Higgye el nekem, ez teljesen esélytelen. A tanár pillantása újra összeszűkült, Isobel szavai nyilvánvalóan összezavarták. A lány szíve vadul kalapálni kezdett a mellkasában, elég hangosan és erősen ahhoz, hogy megijedjen, netán a tanár is meghallhatja. - Ami azt illeti, soha nem találkoztunk egymással az iskolán kívül, kivéve, amikor muszáj volt a dolgozat miatt. Ahogy a tanár Isobelt hallgatta, egyre komorabbá és komorabbá vált az arca. Nem mondott egy szót sem, de Isobel látta, hogy gyülekeznek a viharfelhők világosszürke szemei körül. Mintha valaki letekerte volna a reménye lángját. - Hogy őszinte legyek - folytatta Isobel könyörtelenül, mert már nem bírt megállni -, nem is igazán jöttünk ki egymással, de ki kellett bírnom vele, mert jó jegyet akartam szerezni. Máskülönben nem mehettem volna az országos bajnokságra - Isobel felemelte a kezét, megvillantva a bajnoki gyűrűt. - Amikor Varén és én elkezdtünk együtt dolgozni ezen a dolgozaton, valamiért nagy szám lett belőle. Megvonta a vállát. - Mindenki rólunk beszélt, mint hogyha egy béna valóságshow szereplői lettünk volna, vagy valami ilyesmi. Isobel szünetet tartott, és remegve lélegzetet vett. Soha életében nem hazudott még egyfolytában ennyit egy felnőtt szemébe. Ugyanakkor soha életében nem hazudott még ilyen könnyedén sem. Biztosra kellett mennie, el kellett oszlatnia minden kételkedést. - Mióta lelépett, vagy tudom is én, mit csinált, mindenki úgy tesz, mintha én tudnám, hová ment — folytatta Isobel. - Pedig nem tudom jobban, mint ön. Mostanra nagyjából túltettem magam a dolgon, és szeretnék végre továbblépni, érti? 164 -
A férfi pillantása elszakadt Isobelétől, és a lány érezte, hogy enyhül a szorítás a mellkasában. Ám újabb és sokkal könyörtelenebb szorítás követte az előzőt, mihelyst meghallotta Swanson válaszát. - Sajnálom. - A tanár leverten a földre szegezte a tekintetét, és a homlokát ráncolta. - Nem akartam szemtelennek tűnni. Csak az volt az érzésem... hogy Varén megbízott önben. Önök ketten, mintha... összetartoztak volna. Abból, amit az elmúlt hetekben láttam. .. az volt a benyomásom, hogy összebarátkoztak. - Nem nagy ügy - felelte Isobel. - Úgy értem, tudom, hogy nagyon kedvelte őt. Isobel érezte, hogy a sírás fojtogatja, ezért elkezdett hátrálni, és az ajtó felé vette az irányt. - És tényleg azt remélem, hogy megtalálják őt hamar, de... hogy tudok-e bármit is arról, hogy mi történt aznap éjjel? Tényleg én vagyok az utolsó ember, akinek fogalma lehet róla. Azzal Isobel elfordult Mr. Swansontól, és szó nélkül kinyitotta az ajtót, majd kiosont az üres folyosóra.
Kivette a kapucnis dzsekijét a szekrényéből, lógta a szendvicset meg a kólát, amit aznap reggel csomagolt ebédre magának, és kiment az üres udvarra. Valamikor a harmadik óra után elállt az eső, így nem volt nehéz száraz helyet találni a kőpadokon, ahová leülhetett. Az ebédlő nagy ablakainak háttal fordult, és remélte, hogy a vékony tölgyfa, mely az udvar közepén állt, sikeresen eltakarja, és nem látják meg. Most, hogy már mindenki túl volt az ebéd előtti sorban álláson, és az ismeretségi körének megfelelő asztalnál ült, Isobelnek nem volt kedve besétálni, különösen,
hogy Gwen úgysem várt rá a szokásos asztaluknál. Egyetlen dolog lett volna kellemetlenebb, mint áttáncolni az ebédlőn, ha hátrakötözött kézzel és bekötött szemmel fel kellett volna mennie az akasztófa emelvényére. Úgy döntött tehát, hogy az ebédszünet utolsó tíz percét odakint tölti a hidegben. A fagypont körüli hőmérséklet és az időnként arcába fújó jeges szél egyáltalán nem zavarta, és most az egyszer az sem, hogy egyedül kellett ennie. Azon kívül, hogy el akarta kerülni a fürkésző szempárokat és a szűnni nem akaró sugdolózást, időre volt szüksége, hogy gondolkozzon. Annyi minden kavargóit a fejében, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Legalább egy problémát kihúzhatott növekvő listájáról. A baltimore-i útig hátralevő néhány napban Mr. Swanson kutató pillantásaitól és kíváncsi kérdéseitől már nem kellett tartania. Úgy érezte, hogy sikerült átvernie a tanárt ezzel az öntelt pomponlány stílussal, jóllehet utálta, hogy így kellett viselkednie, ilyen lelketlenül. Mintha nem lett volna így is kettétépve a lelke azóta, hogy Varén nem tért vissza. Isobel lehunyta a szemét. Hüvelykujjával a bajnoki gyűrűt nyomogatta, ami hirtelen húzni kezdte a kezét. A gyűrűvel meggyőzőbb tudott lenni, Isobel mégis azt kívánta, bárcsak levehetné. El akarta dobni, hogy soha többé ne lássa. Ugyanis ez volt az egyetlen oka, hogy felhúzta. Nem az, hogy büszke volt arra, amit pomponlányként elért, hanem hogy meggyőzze a világot, a szüleit, a tanárait, csapattársait és az osztálytársait, hogy nem változott meg. Hogy nem változtatta meg visszavonhatatlanul annak a fiúnak egyetlen csókja, aki 166
át tudott járni álom és valóság között, és aki már maga is álomnak tetszett. Ölébe ejette a kezét, és kinyitotta a szemét. Gépiesen a szendvicse után nyúlt, de nem bírta rávenni magát, hogy akár csak egyetlen falatot is egyen belőle, így hát felbontotta a kólát. Érthető módon nem maradt túl sok étvágya az angoltanárával történt beszélgetés után. Sőt, hányingere lett, mintha csak az összes hazugság, amit mondott neki, követte volna ide az udvarra, és most próbáltak volna visszamászni a gyomrába. Isobel remegő kézzel nyitotta ki a kólásdobozt. A kattanásra, mely végigvisszhangzott az üres udvaron, felriadt a közelben
pihenő
galambcsapat.
Hangos
szárnycsapásokkal
fölrebbentek. Izgatott verdesésük hangjára Isobel ijedten rezzent össze. Gyorsan ivott egy korty üdítőt. Valahol örült is annak, hogy Mr. Swanson megkérte, hogy maradjon még egy kicsit, és beszéljenek az óra után. Ha nem tette volna, akkor talán sohasem tudta volna meg sem azt, hogy milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be Poe születésnapjának estéjére, sem azt, hogy micsoda csőcselék gyűlik össze olyankor, hogy meglesse a Poe Köszöntőt, sem azt, hogy két sírkő létezik. A tudat, hogy Reynolds egy seregnyi rajongóval rendelkezett (nem tudta másképp nevezni őket), felerősítette a hányingerét, ami egyre szorongatta üres gyomrát. És az érzés csak fokozódott, amikor arra a bizottságra gondolt, amit Mr. Swanson említett, arra a csoportra, akik egyetlen feladata az volt, hogy megvédjék a Poe Köszöntőt. Mindez természetesen jócskán megnehezíti a bejutását a temetőbe. Talán egyenesen lehetetlenné teszi. A lelkében dúló düh és páni félelem ellenére, amelyet az említett dolgok keltettek benne, Isobel tudta, hogy nincs joga hibáztatni őket azért, amit tesznek.
Vele ellentétben nem tudták, mibe ártják magukat. Isobel mélyen legbelül tudta, hogy mindegyikőjük azt hiszi, hogy amikor annak az éjszakának vége, az a sötét alak újra hétköznapi személlyé válik valahol New York Cityben vagy Pittsburghben, vagy akár ebben az utcában. A rejtélyt, a drámát és annak az esélyét keresték, hogy részesei lehetnek a nagy pillanatnak. És mint egy jó színész - aki valóban volt is -, Reynolds megadott nekik mindent, amire vágytak.
Ezért óvták őt. Egészen mostanáig Isobelben lel sem merült, hogy milyen nehéz lesz
eljutnia a temetőhöz, a bejutásról már nem is beszélve. Annyira el volt foglalva azzal, hogy kitalálja, hogyan menjen el Baltimore- ba, hogy az a lehetőség fel sem merült benne, hogy ez az egész szertartás talán csak
turisztikai látványosság. Eltűnődött, vajon mikor kezdenek gyülekezni az emberek. Tekintve, hogy Reynolds nem érkezik meg éjfél előtt, a nézelődők valószínűleg csak sötétedés után jelennek majd meg a kapuknál. De ott volt a templomi csoport is, akik miatt fájhatott a feje. Okét vajon hogyan tudja kijátszani? Egyáltalán, hogy fog bejutni a temetőbe? Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna le Gwen az ebédjét a Mikeyval való találkozás miatt. Azonnal beszélnie kellett vele, szüksége volt Gwenre. Lehajtotta műszőrmével szegélyezett kapucniját, és megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé, a zsúfolt és gyengén kivilágított ebédlő felé. Amennyire meg tudta állapítani, senki nem vette észre, hogy kint van.
168
Látta Mr. Nottot, a felügyelő tanárt, ahogy az asztalok között cirkált, kezét a háta mögé téve, mint egy szigorú őrmester, aki ellenőrzést tart a kantinban. A hátizsákja fölé hajolva benyúlt az elülső zsebbe, és a telefonja után kutatott. Ő reggel mindig kikapcsolta, de Gwent ismerve tudta, hogy a lány nem bírja ki, hogy kimaradjon bármiből is, így általában csak lenémította a saját telefonját. Isobel elhatározta, hogy küld neki egy gyors SOS üzenetet, mert tudatni akarta vele, hogy helyzet van. Gwen talán el tudna kéredzkedni óráról, és találkozhatnának a könyvtárban a következő óra alatt. Isobel az ölébe vette a mobilját, a testével takarva azt, amit csinál. Kinyitotta a telefont, és a hüvelykujja már a bekapcsoló gombhoz közeledett, amikor megtorpant, mert feltartóztatta az az arc, amely a telefonja sötét kijelzőjében tükröződött. A hú ott állt mögötte, a válla fölött tekintett le rá. Fekete szemei, sötét tekintete a telefon kijelzőjén tükröződve találkozott az övével. Pillantása átható volt és hűvös. Varén.
IsOBEL LÁTTA ŐT. BlZTOS VOLT BENNE , HOGY LÁTTA.
Az előző pillanatban még ott volt. Az arca szürkés színekben tükröződött a lány mobiljában, mintha centikre állt volna mögötte, elég közel ahhoz, hogy átölelhesse. Elég közel ahhoz, hogy Isobel a nyakán érezze a leheletét, a hátán a teste melegét. Csakhogy Isobel nem érzett semmit. És amikor megfordult, nem volt ott semmi és senki. Csak a szél, a hideg és a hamuszínű tölgy. Isobel újra megnézte a telefonját, de Varén tükörképe eltűnt. A látottak hatására elfelejtett SMS-t küldeni Gwennek. Megszólalt a szünet végét jelző csengő, és Isobel kábultan tért vissza a tanterembe. Aznap délután a szurkolócsapat edzésén Varén arca, melyet oly közel és oly tisztán látott maga előtt, tovább kísértette őt. - I-SO-BEL!
Az edző kiáltása, melyet a csapat kék és aranyszínű hangosbeszélője csak még tovább erősített, villámként hasított keresztül Isobel szórakozottságán. - Gyerünk! — rivallt rá az edző. - Pattanj fel, és irány a csapatod, Lanley! Ugye, nem fogsz megint úgy elszállni, mint tavaly? - Az edző integetett Isobelnek, hogy menjen oda a többiekhez, akik már felsorakozva vártak, és felvették a gyakorlathoz az alakzatot. — A szünetnek vége. Csak azért, mert a bajnoki szezon befejeződött, nem fogunk lazítani. Isobel felpattant a legalsó sorban lévő pádról, ahová leült pihenni. Amikor felállt, a vizespalackja kiesett az öléből, és hangosan zörögve a földre esett. Alyssa Wilkes és hű követői felciccegtek. Az
edző
leengedte
a
hatalmas,
rajzfilmekbe
illő
méretű
hangosbeszélőt, látványosan sóhajtott, és kerek csípőjét oldalra kinyomva, így szólt: - Harminc perc múlva megjönnek a szülők, és itt lihegnek majd a nyakamban, hogy engedjelek el benneteket, Lanley. Fogjunk már hozzá végre! Végig kell vennünk ezeket az elemeket, különben a kosárlabdaszezon unásig lesz tömve tapssal és talajszinti ugrándozással. Na, nyomás! Isobel otthagyta a vizespalackot, és odakocogott Stevie-hez és Nikkihez, akik már vártak rá két társukkal, Stephanie-val és Dejá- val. Isobel hallotta, ahogy a sor túlsó végén Alyssa hangosan ásít. - Na, most már elég legyen, Miss Wilkes! - szólt rá az edző. - A következő gyakorlatra koncentráljon, ne arra, hogy mikor szundíthat végre!
Na,
csapat!
Fogjunk
hozzá!
Tartsátok
észben,
hogy
hullámoznotok kell, de az oldalvonalon túl nem mehetünk, úgyhogy Maradjatok szoros alakzatban. Nem kellenek még a betűs táblák, Ashley! Egyelőre hagyd, majd elővesszük őket, ha sikerült leszorítani az emelések idejét. Stevie, a ti csoportotokkal kezdünk, és úgy haladunk tovább sorban. Készüljetek fel, nyolcra indultok, aztán újra kezdem a
számolást. Kettes csoport, ne felejtsétek, hogy az ugrótoknak a levegőben kell lennie Isobel után kettővel. Hármas csoport, kettővel Carly után, és így tovább. Mire nyolcig számolok, mindenki feláll, aztán ugyanígv számolok visszafelé, amikor is felkészültök az alakzat szétbontása után az ugró fogadására. - Az edző újra felemelte a hangosbeszélőt. — Mehet? Isobel még arra sem vette a fáradságot, hogy egy pillantást vessen Alyssa felé, ehelyett inkább a gyakorlat kivitelezésére és az ugrásra összpontosított,
miközben
Stevie
és
Nikki,
akik
felemelték,
készenlétben álltak tőle jobbra és balra. Stevie és Nikki kinyújtották a kezüket Isobelnek, hogy beleléphessen, míg a többiek előtte és mögötte guggoltak, készen arra, hogy segítséget nyújtsanak az emelésben. A nemzeti bajnokság után az edző gyorsan átszervezte a csoport szokásos beosztását. Isobelt nem érte váratlanul, hogy az edző úgy döntött, szétválasztja Alyssát és őt, és gondoskodott róla, hogy bármilyen alakzatot vettek is fel, ők a lehető legtávolabb kerültek egymástól. Figyelembe véve, hogy milyen bonyolult koreográfiákat szokott betanítani nekik, nem lehetett tudni, milyen sokáig tart ez a kényszerszünet. Az edző számolásának ütemére, ahogy a hangszíne emelkedett és süllyedt egy-egy szám után, Isobel a földön guggoló társai vállára tette a kezét, majd kinyomta magát a padlóról, és felkészült az ugrásra. - Öt, hat, hét, nyolc! Az utolsó szám elhangzása után Isobel kihúzta magát, és rakétaként szállt magasra a tornaterem levegőjébe. Térdét összezárva — 172
eljátszotta, hogy magasra tartja a neki kiosztott S betűs táblát, a Sólymok betűi közül. Tekintve, hogy a gyakorlatot hullámzó mozgást előidézve hajtották végre, Isobelnek és az ő csoportjának kellett a legtovább kitartania a kívánt alakzatban. Amíg várta, hogy az edző újrakezdje a számolást, és a hullám visszaérjen hozzájuk, addig próbált arra összpontosítani, hogy ne veszítse el az egysnsúlyát, és a gondolatai se vándoroljanak vissza újra és újra arra, hogy mit is látott az iskola udvarán. Sajnos, ez lehetetlennek bizonyult, még annál is nehezebben ment neki, mint hogy elhiggye, az a pillanat nem volt valóságos.
Látta Varent. Valóságos kellett hogy legyen. Annyira legalábbis mindenképp valóságos, amennyire a mostanában történt események azok voltak. Olyan valóságosak, mint a régi könyvekből életre kelő rajzok. Olyan valóságosak, mint azok az álarcos alakok, akik ki- és be járkálnak a világok között. Valóságos, mint az a rém, aki megjelent az otthona nappalijában.
Vagy, gondolta Isobel, ahogy a pillantása a tornaterem dupla ajtaja fölött lógó órára tévedt, talán mégsem. Az edzésnek rendszerint négy harminc és négy ötven között volt vége. Mostanra azonban már jóval több mint egy órája kínozta őket az edző. De nem épp az előbb mérgelődött azon, hogy már csak fél órájuk maradt? Akkor meg miért mutat a falióra három óra öt percet? - Hat, hét, nyolc! Isobel érezte, hogy a súlya alatt besüpped a társai karjaiból képzett bölcső. Kicsit megingott, épp mielőtt újra feldobták volna a levegőbe. A teste automatikus üzemmódra kapcsolva felkészült a zuhanásra, de már túl késő volt. Elvesztette uralmát a teste fölött. 173 -
Megpördült a levegőben, és féloldalasán hanyatlott alá társai karjába, akik meginogtak a lány rossz ütemben érkező súlya alatt. — Hé, hé, hé! - kiabált az edző, hirtelen megállva a számolásban, miközben Stevie és Nikki talpra segítette Isobelt. — Mi történt? — kérdezte. Kidüllesztett szemekkel megrázta kócos fejét. Az edző vastag, kék homlokpánt alá szorította csigás, lágy fürtökben lengedező haját. — Nagyon remélem, hogy nem az ugróm volt az már megint? mondta az edző, amikor a csoportból senki sem árulta be Isobelt. Ügy tűnt, hogy erre nem is volt szükség. Az edző csikorgó edzőcipővel Isobelhez sétált, és odahajolt hozzá. — Azt hittem, hogy az ilyen hóbortok eltűntek a tavalyi hóval, Izzy. Elfojtott kuncogás tört ki Alyssából és a barátaiból. Isobel érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hogy az edző nem sértésnek szánta a megjegyzését, hanem csak kicsit határozottabban lépett fel, hogy észhez térítse őt. Persze ettől még fájtak a szavai. — Oké! — kiáltott az edző. — Próbáljuk meg még egyszer! — Izzy — sziszegett Nikki a háta mögül. — Gyerünk! Isobelnek még egyszer az órára kellett néznie. Való igaz, az óra mutatói nem úgy pörögtek, mint álmában, Varén autójának műszerfalán, de nem is úgy mozogtak, ahogy kellett volna. Nem mozogtak egyáltalán. Önkéntelenül is elgondolkozott, hogy ez vajon annak a jele-e, hogy most is éppen alszik, és ez az egész csak álom. Ha tényleg álom, akkor az megmagyarázná, hogy miért látta Varent az udvarban. Talán próbált kapcsolatba lépni vele, utat keresett Isobel tudatához. Csakhogy Isobel nagyon valóságosnak érzékelte maga körül az embereket, a tornatermet, a fényeket, mindent. Az amerikai zászló ugyanott függött a falon, ahol szokott. A két kosárlabdakosár a széles terem ellentétes végeiben lógott a falakról. Az a kis kék lufi is ott volt fent, az acélgerendák közé szorulva, ami az
utolsó meccsen szállt fel oda.
De pontosan ezért olyan csalókák az álmok, emlékeztette magát. Mert akármiről szóltak is, amíg tartottak, mindig nagyon valóságosnak hatottak. - Hé - szólt oda neki Stevie -, gyere, az edző épp erre tart! - Megyek - motyogta Isobel, de nem mozdult.
így kezdődött minden álom, mindig úgy, hogy a szurkolói edzésen van. Lehet, hogy az egész nap eseményeit csak álmodta? Vagy ez mindig így van, egyszerűen csak megfeledkezik az álom többi részéről, miután felébred? Isobel a dupla ajtót figyelte, várt még egy pillanatig, hátha Varén felbukkan, és megkezdődik a kötélhúzás az agyában a logikus okfejtés és az ösztönös megérzés között. Az ajtó azonban továbbra is üresen tátongott. Fölötte az óra pedig továbbra sem mozdult. Talán mégsem álmodott. Talán az óra csak azért állt meg, mert a téli szünet alatt lemerült benne az elem. De ha már az órában sem bízhat, akkor hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy álmodik-e vagy sem? Az edző egyre közelebb jött. Isobel szembefordult a szurkolói csapattal. Ahogy elment mellettük az edző, Isobelnek eszébe jutott valami, amit még Reynolds mondott neki. Ha álmában fel tud ébredni, ha álmában felfogja, hogy ő álmodik, akkor bizonyos mértékig befolyásolni tudja az eseményeket. Különben hogyan lett volna képes ajtót teremteni a padlóba a Zord Külsőn, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá? Egy dolog biztos volt. Ha most alszik és álmodik, akkor képes megtenni olyasmit, amiket máskor," ébren nem tudna. Vagy olyasmit, amit még soha nem próbált korábban. Isobel elfordult a csapatától, és a tornaterem széles padlóját figyelte. A padló úgy fénylett, mintha vékonyan be lett volna kenve olajjal. A padló közepén Henry, a kabala sólyom vetette rá szúrós pillantását,
mintha figyelmeztetni akarta volna dühös, sárga szemével, hogy még csak eszébe se jusson.
Ez az, gondolta. Ha ez tényleg álom, akkor nem is kell gondolkoznia rajta. Csak meg kell tenni. — Izzy - szólt rá az edző —, helló, kezdünk! Isobel nem is figyelve az edzőre, hirtelen futásnak eredt. - Lanley! Isobel felemelte a kezét. Előredőlt, és a lendületét felhasználva nekiindult egy kézen átfordulásnak. A földtől elrugaszkodva, térdeit a levegőben behúzva pördült egyet, és súlytalanná vált. Aztán pedig, bumm! Talppal ért padlót. Bokája megnyekkent a becsapódás erejétől, mert még szőnyeg sem volt ott, ahol földet ért. De mint egy felhúzott játék, nem bírt leállni. A pillanat törtrésze után újabb - most tigrisbukfenccel összekötött kézen
átfordulást
csinált,
amit
egy
hátrafelé
végrehajtott
cigánykerékkel fejezett be. Csak úgy fütyült a szél a fülében. Lába a földhöz csapódott, és ő még egyszer utoljára ellökte magát olyan erősen, ahogy csak tudta. Szorosan átölelte magát, aztán elrugaszkodott. Valahol mélyen legbelül tudta, hogy ez volt a leghosszabb forgás, amit valaha is megkísérelt végrehajtani. A levegő befogadta őt, és úgy tartotta nem létező markában, mint egy lehullott falevelet, ahogy a lány megpördült a levegőben egyszer, majd még egy...
A föld nagy sebességgel közelített felé, olyan gyorsan, mint egy száguldó kamion hűtőrácsa. Isobel befejezte a forgást, és a talpa földet — 176
ért a tornaterem padlóján, de az, mint egy forgó tányér, úgy siklott ki alóla. Isobel hallotta, ahogy a társai elszörnyedve sóhajtanak fel, amikor hangosan felnyögött, mert jókorát zuhanva a hátára esett. Akárha egy óriás verte volna hátba. Isobel mozdulatlanul, tehetetlenül, ernyedten feküdt. Pillanatnyi csend borult a csapatra. Isobel a messze-messze fönt sorakozó éles fényforrásokra meredt. A magányos kék lufira koncentrált, az segítette megállítani a körülötte forgó világot. Aztán csöngeni kezdett a füle, és a vér olyan hangosan zubogott a fülében, hogy nem hallotta a körülötte tülekedő tornacipők hangját. Épp amikor összehajolt felette néhány csapattársa, akkor tért visz- sza a hallása. A megdöbbent arcok gyűrűjén át az edző tűnt fel jobb kéz felől, paprikavörösen, tajtékozva a dühtől. Éppen csak füst nem jött az orrából, egyébként úgy nézett ki, mint egy felbőszült, tűzokádásra készülő sárkány. Isobel nagy nehezen felült. Egész teste zsongott az adrenalintól és a megaláztatástól. Habár nem érezte egyből, hogy fáj valamije, tudta jól, hogy ez csak idő kérdése. Fájni fog. Később. Majd éjjel. És reggel még rosz- szabb lesz. - Lanley! — mordult rá az edző. A mély, recsegő hang olyan volt, mint amit a lobogó forró vízzel teli fazékon lévő fedő ad ki, amikor a víz forrni kezd. - Megsérültél? - N... nem - krákogta Isobel. Még mindig csengő fülével távolinak és erőtlennek hallotta a hangját. Hirtelen nagyon aprónak érezte'magát, mintha szúnyog lett volna egy elefántokkal teli teremben. -
177
- Akkor szedd össze magad, és húzd el innen a csíkot, de azonnal! A többiek pedig máris vegyék fel az alakzatot! Azzal az edző elviharzott. Isobel csapata elfordult, és követte az edzőt. Egyikük sem merte megkockáztatni, hogy magára zúdítsa az edző haragját azzal, hogy Isobelhez szól, vagy megpróbálja felsegíteni, mert az edző már így is alig bírta türtőztetni magát. Még Stevie és Nikki is visszakocogott a helyére, bár Isobel abba az illúzióba ringatta magát, hogy Stevie egy fél másodpercig azért kitartott még mellette. Isobel lassú, fájdalmas mozdulatokkal talpra állt. Ahogy sietősen összeszedte a hátizsákját, valahonnan a távolodó csapattársai felől Alyssa elfojtott kacagását hallotta, és hogy valaki a „lúzer” szót suttogja neki.
Nem, gondolta Isobel, ahogy a feje elkezdett hasogatni. Ez biztos, hogy nem álom.
Hálásan, hogy végre egyedül lehet, felöltözködört a lányok öltözőjében. Már kilépett a tornateremből, de még mindig hallotta Stephanie hangját, ahogy a gyakorlatok nevét sorolta, miközben a levezetést tartotta. Isobel örült, hogy senkit nem küldtek utána, hogy visszavigyék az edzésre. Akárhogy is csűrte-csavarta, semmiképpen sem tudta volna megmagyarázni, amit tett. Sejtette,
hogy
milyen
látszatot
keltett a
tettével:
nyíltan
szembeszegült az edzővel, miután ő úgy lehordta mindenki előtt. Akár egy elkényeztetett fruska, aki mindenképpen bizonyítania akar valamit. -
178
—
Isobel hangosan becsapta a szekrény ajtaját, az arca tűzben égett, ahogy újra elöntötte az elkeseredett megaláztatás érzése. Hogy csinálhatott ekkora hülyeséget? Ráadásul Alyssa az első sorból látott mindent. Bizonyára alig tudja féken tartani abban az üres, lófarkas fejében az örömujjongását, és már tölti is okos kis beszólásokkal a szófegyverét, hogy holnap majd jól rálőhessen vele Isobelre, amikor elmennek egymás mellett a folyosón. De ami a legrosszabb, Isobel nem tudhatta, hogy vajon még mindig a pomponcsapat tagja-e. Az edző hivatalosan nem rúgta ki, de Isobel megszegte a saját legfontosabb szabályát, hogy soha, de soha ne végezzen semmilyen gyakorlatot szőnyeg nélkül. Vagy anélkül, hogy valaki ne figyelné, hogy segítsen, ha baj van. Arról nem is beszélve, hogy már maga a gyakorlat is tiltott volt, mert egynél több forgással senki nem próbálkozhatott. Nem mintha Isobel végre tudta volna hajtani a két teljes fordulatot. De mivel megpróbálta, akár hivatalosan is úgy tekinthet magára, hogy lemondott a szurkolói csapattagságról. Már csak ki kell várni, hogy az edző ítéletet hirdessen fölötte, vagy örökre lenyesse a szárnyait. Ám akárhogy is lesz, abban biztos volt Isobel, hogy megtépázott hírnevét ezúttal nem támaszthatja fel egy kedves kis szurkolói versikével. Egyetlen
hanyatt
eséssel
sikerült
mindent kockára tennie.
Elkerülhetetlennek látszott, amit pedig minden erejével próbált elkerülni: fel fogják hívni a szüleit. Hogy fogja megmagyarázni az apjának? Ez lesz nála ez utolsó csepp a pohárban. Ha az edző felhívja őt - és lehet, hogy most éppen azt csinálja —, biztos, hogy lefújja a baltimore-i utat. Mégis, mit képzelt? Isobel fogta a kabátját, feldobta a vállára a tornazsákját, az ajtónak dőlve kinyitotta azt, és kilépett az öltözőből. Nagyon szeretett volna eltűapi onnan, mielőtt az edző elküld mindenkit átöltözni.
Felnézett, és akkor eszébe jutott, hogy mégis mit képzelt, mert újra kételkedni kezdett abban, hogy ébren van. A vékony, sápadt alak ugyanis, aki mankóval a fiúk öltözője felé bicegett, nem lehetett az, akinek Isobel gondolta.
AHOGY
A FIÚÖLTÖZŐ AJTAJA BECSUKÓDOTT
BRAD
MÖGÖTT,
Isobel megszaporázta a
lépteit. Végigsietett a folyosón, majd megállt. Megfogta az ajtó fémfogantyúját, és benyitott. Némán lépett be, hátát az ajtónak támasztva, hogy az halkan a csukódjon a helyére. Első pillantásra nem látott senkit, de a fémes kattanás és az öltözőszekrény ajtajának a nyikorgása elárulta, hogy Brad a közelben van. Isobel félrerakta a kabátját és a tornazsákját, és előrelopakodott. Elhaladt egy U alakú kék öltözőszekrénysor mellett. Szemben, a szekrénysorok közötti folyosó végén észrevette a saját tükörképét egy keskeny, földig érő tükörben, melyet a falra rögzítettek. Közvetlenül a tükör mellett egy ajtó volt, amiről Isobel tudta, hogy a zuhanyzóba nyílik. Továbbosont a csörgés és fémes zaj irányába, végig a szekrénysorok között, majd amikor megpillantotta a fiút a következő beugróban, megállt. Brad az egyik kék fémszekrényben kotorászott éppen. „BORGAN”, olvasta Isobel a címkén, a szekrényajtón, mely feléje
nyílt, így eltakarta Brad fejét. A vezetékneve alatt a huszonegyes szám, a fiú száma állt, sárgával, vastagon szedve. Ahogy Brad elkezdte kiszedni a holmijait, a válltöméseket és a különböző védőfelszereléseket, Isobelnek eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna ilyen gyorsan utánaerednie. Most úgy érezte, mintha valamilyen intim szertartást, az elszakadás perceit zavarná meg. Eltűnődött, vajon mondjon-e valamit, vagy csapjon inkább zajt, hogy Brad felfigyeljen rá. Vagy jobb, ha kihátrál az öltözőből, és eltűnik? De ettől, hogy így látta Bradet, ennyire másnak, így megváltozva, nem bírt mást tenni, csak nézni őt. Egykor vastag karjai, melyeken dagadtak az izmok és csak úgy feszültek a ruhák, most leginkább vékony ágacskáknak tűntek, ahogy kikandikáltak a pólója ujjából. Újnak tűnő, sötét színű, bő farmer volt rajta. A bal szára fel volt tekerve, mert alatta bokától combközépig Trenton-kék színű gipsz borította a lábát. Brad mozdulatai lassúak voltak, kimértek, mintha egy robot lett volna, mely még tanulja, hogyan kell mozogni. Egy kék és aranyszínű mez esett a kőre, Brad pedig egy fehér pólót tömött a pádon lévő sporttáskájába. Isobel végighordozta a tekintetét a fiú összeesett alakján, elidőzve lába vastag gipszborításán. Nem voltak rajta fekete filctollal írt kacskaringós vonalak, amiket a barátok és csapattársak firkáltak volna Brad gipszére. Csak a tiszta és kemény kötések, melyek felvették a fiú combjának, térdének és lábszárának alakját. A jobb lábára helyezte a súlyát, mankóit a mellette álló öltözőszekrénynek támasztotta.
182
Amikor elkezdett imbolyogni egyik vagy másik irányba, akkor abbahagyta, amit éppen csinált, és megtámaszkodott a fémajtókon, nehogy elessen. Isobel kényelmetlenül feszengett. Szólásra nyitotta a száját, majd újra becsukta. Úgy érezte, nem helyes, hogy csak itt áll, és tátja a száját, anélkül, hogy egy szót is szólna. De mégis, mit mondhatna? Tétovázott, majd megköszörülte a torkát. A fiú a hang hallatán félbehagyta a mozdulatát, de nem ijedt meg, egészen addig, míg meg nem látta Isobelt. Amikor egymás szemébe néztek, a fiú teste úgy megrándult, mintha*áram ütötte volna szíven. Hátratántorodott, és nagy zajjal a szekrényeknek zuhant. Isobel egy lépést tett feléje. - Ne haragudj, én csak... - Ne! - kapta fel a fiú a kezét széttartott ujjakkal. Brad rettegését látva Isobel hátrálni kezdett. - Én... én nem akartam... - dadogta. Hüvelykujjával a válla fölé mutatott. - Vagyis megláttalak... de nem tudtam... csak azt hittem, hogy... Amikor rájött, hogy csak dadog összevissza, elhallgatott. Nagy levegőt vett, de a semmitmondó szavakon kívül nem tudott mit mondani. Tehetetlenül tátogott, nem jött ki hang a torkán. A fiú sápadt és megviselt arca, melyen annyi félelem tükröződött, nagyon más volt ahhoz képest, amire ő emlékezett. Az arca beesett lett, a tekintete riadt, és az arcáról eltűntek azok a határozott és éles vonások, amiktől annyira tipikus amerikai srácnak látszott. A szemei is elvesztették azt az átható gyémántkék ragyogásukat, ami legalább annyira meggyőző tudott lenni, mint amennyire kemény. A sok
— 183 *
strandolástól egykor barna bőre elvesztette a színét, és fémes palaszürke lett, ami Isobelt leginkább acélrácsokra emlékeztette. Isobel nézte, ahogy a fiú küszködött, hogy lábra álljon. Kitapogatta a mankóit, és próbált velük kievickélni a sarokból, ahová a jelek szerint Isobel elől menekült. — Várj! — szólalt meg Isobel. Isobel meglepődve látta, hogy Brad megtorpant, amikor elérte az öltöző bejárata
és a
zuhanyzóhoz
vezető ajtó közti
szabad
közlekedőutat. Mozdulatlanul, a fejét leszegve állt, háttal Isobelnek. Isobel most először vette észre az ősz hajtincset Brad tarkója fölött, mely mint egy hófolt terült el az egyébként rézszínű haján. Brad egész testében remegett. Ügyelve, hogy ne nézzen a tükörbe, Isobel felé pillantgatott kitágult pupillákkal. Apró verítékcsep- pek ütköztek ki a felső ajkán. -
Nem kellene most edzésen lenned? - kérdezte remegő hangon.
Isobel nagyot nyelt. -
Elengedtek... korábban.
-
Mit akarsz?
— Csak beszélgetni — nyújtotta a kezét Brad felé, de azonnal viszsza is húzta, amikor a fiú összerezzent, és elhúzódott tőle. -Azt akarod tudni, mi történt - felelte. - Ahogy mindenki más, nem igaz? Isobel nem felelt. — Kivéve - folytatta -, hogy te pontosan tudod, hogy mi történt. Sőt, valójában te vagy az egyetlen, aki tudja, mi történt. Ott voltál, láttalak. Isobel nézte, ahogy Brad visszabicegett a pádhoz. A mankóit újra a szekrényeknek támasztva lassan leereszkedett a sporttáskája mellé, és kivett belőle egy fekete szemeteszsákot. A rossz lábát előrenyújtva - 184 –
előredőlt, és elkezdte a padlón lévő dolgokat a szemeteszsákba rakni. - Te... emlékszel mi történt? — kérdezte Isobel.
csípőből
- Minden pillanatban, amikor lecsukom a szemem - felelte Brad. Isobel kényelmetlenül fészkelődön. Tudta, hogy arról a bizonyos mindenszentek estéjéről beszélnek, de azt még nem tudhatta, hogy Brad emlékszik-e bármire abból, ami az álomvilágban történt vele, vagy egyszerűen csak arra utal, ami a pályán történt vele, amikor meccs közben körbevették a démonok, és eltörték a lábát. A támadás után Brad azonnal eszméletlenül esett a fűbe. Isobel ott volt mellette és beszélt hozzá, de csak később jött rá, hogy a szellemét, az „’&sztrális testét”, ahogy Reynolds fogalmazott, kitépték a testéből a démonok, és erővel az álomvilágba hurcolták. Ott találta meg őt újra Isobel, amikor a fiú kétségbeesett sikoltásai felhívták rá a figyelmét. Pont miután megtalálta Varent egy másik szobába zárva. Akkor megígérte Varennek, hogy visszamegy érte, aztán elsietett, hogy megmentse Bradet a démonok kínzásaitól. De már késő volt. Végignézte, hogy változott Brad akarata ellenére a Vörös Halál véráztatta alakjává, hogy szippantotta magába a lelkét egy temetői szobor, amely általa életre kelt, és szürke kőköpönyege véres, vörös ruhává alakult. Még mindig fel tudta idézni, hogy lebegett a rém a föld felszíne fölött lobogó vörös köntösében. És hogy milyen tehetetlenül nézte Isobel egy nyitott sír mélyéről, ahogy a csuklyás alak leszállt a talapzatáról, majd egyik csontkezének egyetlen mozdulatával beom- lasztotta a lány börtönének földfalait, élve eltemetve őt. Addigra a valóság és az álmok birodalma elkezdett összeolvadni, és a Vörös Halál irányítása alatt Brad visszatért a való világba, - 185 –
hogy megelevenítse Poe hátborzongató történetének utolsó eseményeit. Csak Reynolds bírta meggátolni őt abban, hogy mindenkit megöljön a Zord Külsőn. Miután Reynolds megmentette Isobelt, tovább küzdött, hogy sakkban tartsa a Vörös Halált, így Isobel visszatérhetett az erdőbe, hogy elpusztítsa Varén naplóját, megszakítva ezzel a kapcsolatot a két világ között. Ez arra elég volt, hogy Bradet kiszabadítsa, aki így visz- sza tudott térni a saját testébe és a saját valóságába, de Varén visszatéréséhez már kevésnek bizonyult. Sőt, épp az ellenkezőjét érte el vele. - Brad - szólalt meg újra Isobel -, figyelj ide! Nagyon sajnálom... ami a pályán történt, és... sajnálom, hogy többé már nem tudsz... Brad keserűen hideg hangon felnevetett. - Te is tudod, hogy én nem arról beszélek, ami a meccsen történt. A sajnálatodat pedig tartsd meg magadnak! Gyűlöltem a futballt. Isobel nézte, ahogy Brad a szemeteszsákba tömi kék és aranyszínű mezét. Döbbenten és tátott szájjal meredt a fiúra. - Micsoda? - Jól hallottad - mondta. - Gyűlöltem a meccseket, gyűlöltem az edzést, gyűlöltem az ostoba felhajtást, ami ezzel járt. Egyedül azért csináltam, mert mindenki azt mondta, hogy jó vagyok benne. Meg a fateromat boldoggá tette. És azt hittem, hogy téged is boldoggá teszlek vele. Megrázta a fejét, és meghúzta a sárga zsinórt a szemeteszsákon, bezárva azt. Csomót kötött rá. - Most viszont... — folytatta, és belerakta a mellette heverő pólókupacot és a fényképeket a szekrényéből a sporttáskába. Isobel mintha Nikki mosolygós arcát látta volna az egyik képen, mielőtt Brad becipzárazta a táskát. 186
- Most viszont végre elfelejthetem az egészet, nem? Újrakezdhetem. Végre valami mást csinálhatok. Úgyhogy köszönet érte, Iso! De kérlek... Átvetette a táska pántját a fején, és megigazította a hátán. Az egyik mankóba kapaszkodva felhúzta magát, és újra lábra állt. - Ne tegyél nekem több szívességet! Azzal üres kezével felvette a fekete szemeteszsákot, és Isobel felé sántikált. Isobel félreállt, hogy a fiú odaférjen a mögötte lévő hatalmas kukához. Brad átlendítette a szemeteszsákot a kuka szélén. A zsák nagy puffanással landolt. Aztán a fiú Isobelhez fordult, és az ott maradt mankóra mutatott. Isobel szó nélkül odaadta őket. Brad a hóna alá csúsztatta a mankót. Isobel azt hitte, hogy Brad ezzel végzett is, és otthagyja minden további nélkül. De a fiú még maradt, a nyikorgó mankóival közelebb húzódott. - Tudod... - kezdte suttogássá halkuló hangon még most is hallom a sikolyokat. Mindig olyankor kezdődik, amikor már lecsendesednének a gondolataim. Mint amikor benyomod a szundi gombot az ébresztőn, és épp mikor újra elszenderednél, megszólal az ébresztő. Néha arra ébredek az éjszaka közepén, hogy csurom vér a kezem és az egész karom. - Áthelyezte a súlyát, és kinyújtotta az egyik karját. Hol a tenyerét, hol a kézfejét fordította felfelé. — És többször is pislognom kell, mire eltűnik a kép. - Újra Isobelre emelte a tekintetét. — Na és te, Iso, te miket látsz? Nobel nem mozdult. Brad pillantása még mindig a szemére szegeződött. Nem akart megszólalni, mert nem akarta elárulni, hogy mennyire megijesztette a fiú. 186 –
- Mondhatok valamit? - kérdezte Brad, feléje biccentve, és még közelebb húzódott, olyan közel, hogy Isobel az arcán érezte a leheletét. - Akarod tudni, mit mondott a nagyanyám a homlokra adott csókról? Azzal ajkát Isobel szemöldökének érintette, és egy selymes, lágy csókot nyomott rá, miközben Isobel csak állt, mert nem bírta rávenni magát, hogy eltolja magától. - Azt mondta, hogy így csak a halottakat csókoljuk meg. Isobel szemei hirtelen kikerekedtek. Azonnal elhátrált Bradtől, és a keze ökölbe szorult, de Brad már nem nézett rá. Valami más kötötte le a figyelmét Iosbel háta mögött. - Egy jó tanács — mormolta halkan. — Takard le a tükröket! így találnak meg. Hátat fordított Isobelnek, és csattogó mankókkal az ajtó felé indult. Átfurakodott rajta, anélkül, hogy visszanézett volna, magára hagyta a lányt. Isobel Brad után bámult, és hirtelen mindennél valóságosabbnak érezte a háta mögött függő tükröt. Nyugtalanító érzés lett úrrá rajta. Ugyanaz az érzés volt, mint amit akkor éjjel érzett a parkban, a házuk mögött, mielőtt a démonok üldözni kezdték volna. Mintha ezernyi láthatatlan szem meredt volna rá, azt várva, hogy észrevegye őket, és végre alászállhassanak, hogy felfalhassák őt. A teste azt parancsolta neki, hogy mozduljon, menjen el onnan, amilyen gyorsan csak tud, tűnjön el, és ne is nézzen vissza. Ám az elméje, az ösztöne azt súgta, hogy van ott valami, amit látnia kell. Egy helyben állva lassan megfordult, mint egy balerina a zenedobozban, amikor lassan lejár a rugó. És ott, a tükörben, csak néhány apró lépésre magától, meglátta a fiút. 188
A szemei sötétségétől elakadt a lélegzete. Azok a szemek egyenesen átnéztek rajta. Fehér hamu borította a bakancsát, mint a liszt, feketéről szürkére színezve azt. - Te vagy az, Varén? A fiú olyan arckifejezéssel nézte, melyből legalább annyira nem lehetett kiolvasni semmit, mint amennyire merev és hideg volt. Ez a hűvös és merev, üres vászonszerű tekintet felkavarta Isobelt. Az üresség ezen álarca, mely semmit nem árult el. A fiú pislantott, és a fények pislákolni kezdtek. Isobel bénultan állt, egyetlen hangot sem bírt kiadni, mire Varén elsuhant az öltözőszekrények között, és eltűnt. Isobel megpördült. Az öltöző üres volt. Végigrohant a helyiségen, benézett minden beugróba. Pánik fogta el és szorította össze a szívét. N*em talált semmi nyomot vagy bizonyítékot, hogy Varén valaha is itt járt volna. Hirtelen visszafordult, hogy újra belenézzen a tükörbe, de csak a saját végletekig összezavart tekintete nézett vissza rá.
ISOBEL
KIMENT A FIÚÖLTÖZŐBŐL,
és a főfolyosóra nyíló ajtó
felé
rohant.
Iornazsákja ritmusosan ütődött az oldalának. Utol kellett érnie Bradet, hogy megkérdezze, mit tud, és hogy mi mást látott még, miről beszélt, mit értett azon, amikor azt mondta, hogy... -
Isobel!
A lány megpördült. Zaklatott kifejezéssel az arcán, félrecsúszott szemüveggel Gwen sietett utána csilingelő karperecekkel. Barátnője loholó alakja mögött Isobel látta, hogy a tornaterem ajtaja előtt a szurkolói csapat néhány tagja csapatba verődött, és feléjük pillantgatnak. Isobel visszahúzódott a folyosóra, hogy takarásban legyen. -
Várj! - kiáltott utána Gwen felé kocogva, válltáskáját a vállára
vetve. - Már mindenütt kerestelek - mondta kicsit sértődötten. Az élénk pír Gwen arcán elárulta, hogy a lány odakint is kereste Isobelt. - Elfelejtetted, hogy úgy volt, hogy felveszlek? Miért nem vagy a
többi gladiátorral? Isobel nem válaszolt. Hátat fordított Gwennek, és gyorsabb ütemre kapcsolva elindult a folyosón a szekrények mellett. Csak akkor állt meg, mikor befordult a sarkon, de Brad nem volt ott. Nem volt sehol. - Hová mé... uff! - Gwen nekiütközött Isobel hátának, és a karkötői úgy csilingeltek, mint az evőeszközök. Isobel sarkon fordult, és a barátnője szemébe nézett. - Gwen, láttam őt! - Kicsodát? — kérdezte Gwen. Megigazította a szemüvegét, majd a hajába nyúlt, próbált kiszabadítani néhány hajtincset, amik beakadtak az ezüst karperecek közé. - A régi lovagodat? Igen, őt én is láttam. Épp az imént. Beszállt az autóba, és elhúzott Scarlett kisasz- szonnyal. Gwen a szempilláit rebegtette és a haját dobálta, Nikkit utánozva. — Beszéltél vele? - Nem, Gwen! — ragadta meg Isobel a vállánál fogva Gwent. -
Varent láttam. Gwen teljesen lemerevedett és elsápadt Isobel szorításában, az arckifejezése is megváltozott. Egy pillanat alatt eltűnt arcának rózsás árnyalata, falfehér lett. Elkapta Isobel csuklóját, ami ráébresztette Isobelt, hogy a körmeit Gwen vállába mélyesztette. Isobel eleresztette Gwent. - Hol? - kérdezte Gwen. - És hogyan? - Ott... ott a... — nézett hátra Isobel a válla fölött a tornaterem irányába, amikor egy újabb emlék került felszínre a homályos zűrzavarból. Reynolds nem egy tükör segítségével jelent meg első alkalommal? Isobel elnémult, szívverése a duplájára ugrott, ahogy gondolatban visszatért a Mr. Swanson órája utáni pillanathoz, ott kint az — 191 —
udvaron. Hirtelen minden kétsége elszállt afelől, hogy mit is látott a mobilja sötét képernyőjén. Tükörképek...
így találnak rád, mondta Brad. De vajon kikre gondolt? És ha tényleg a tükrök jelentették a kapcsolatot az álombéli világ és a valóság között, akkor Varén miért nem próbálta még elérni őt valamelyik tükör segítségével? És miért nem beszélt hozzá vagy küldött valami üzenetet? Miért csak nézte őt azzal a furcsa pillantásával? -Úgy nézett rám Varén... - pillantott Isobel újra Gwenre-olyan volt... mintha... - Isobel megint elhallgatott, mert rájött, hogy hol is állnak éppen. Eszébe jutott, amikor egyszer befordult ezen a sarkon az egyik edzés után, és itt találta Bradet meg Varent. Brad Varén fölé hajolt, és halkan fenyegette a fiút. Akkor nagyon szúrósan nézett rá Varén, mert azt gondolta, hogy mindezt Isobel eszelte ki, hogy ő küldte rá Bradet. Nagyon távolinak tűnt most ez az emlék, de azt a gyűlöletet nem tudta elfelejteni, ami akkor izzott Varén szemében. Mint két sötétben lobogó máglya, örökre beleégtek Isobel agyába. A szemében akkor nem látott félelmet, még csak dühöt sem. Csak megvetést. És most, az öltözőben... Miért volt olyan, mintha újraélné azt a régi emléket? Gwen szorítását érezte a karján. A lány a kezét rángatta. - Isobel — szólt hozzá Gwen —, beszélj! Mondd el, mi történt! - A csók — szólalt meg Isobel, pontosan akkor ejtve ki a szavakat a száján, amikor megfogalmazódott benne a gondolat. - Csáki — kérdezte Gwen. — Ácsi! Milyen csók? Miről beszélsz?
192 -
A két lány pillantása találkozott, és Isobel arcvonásai megkeményedtek. - Varén látta, ahogy Brad megcsókol.
- Szóval... - szólalt meg Isobel édesapja, ahogy a sótartó után nyúlt. - Első nap az iskolában. Milyen volt? Isobel elég régóta tologatta a zöldbabot a tányérján ahhoz, hogy az apja egy óvatos pillantást vessen rá. - Semmi különös - hazudta a lány, és visszatért a zöldbab-sátrak építéséhez a tányérján. Dannyre pillantott, aki mellette ült, és teljesen elmerült a Nin- tendójába, majd a Dannyvel szembeni székre. Örült, hogy az anyja hétfőnként Pilates-edzésre járt. MÍután
Gwen
hazahozta
Isobelt,
meghívatta
magát
vacsorára, de aztán visszakozott, amikor rájött, hogy Isobel édesanyja nem lesz jelen, hogy villámhárítóként szolgáljon közte és Isobel apukája között. Most az egyszer hálás volt Isobel, amiért Gwen nincs vele. Amellett, hogy el akart bújni a barátnője végtelen kérdéseinek sortüze elől, amikre amúgy sem lett volna válasza, egyedül akart lenni, hogy megvalósítsa a vacsora utáni akciótervét. - Örömmel hallom - mondta Isobel apja anélkül, hogy felnézett volna, és megsózta a tört krumpliját. Isobel lesütötte a szemét, és szintén nem nézett föl, miközben a tányérján fekvő marhasültet szurkába. Eddig nern említette az apja, hogy beszélt volna az edzővel. Ha az edző felhívta, akkor Isobel fel nem foghatta, hogy miért nem az volt az első mondata az apjának, amikor hazaért. De mivel az apja még csak említést sem tett a dologról, Isobel kezdte azt hinni, hogy nem is tudott arról, hogy ő mit csinált az edzésen, és így még mindig áll a
megállapodás, miszerint utaznak Baltimore-ba. Legalábbis egy ideig. Bíznia kellett ebben a következtetésében, mert most sürgetőbb dolgokra kellett összpontosítania, például az öltözőszekrényén lévő tükörre. Isobel körbe-körbe csúsztatta a húsdarabkát a szószban. Ha rá tudná venni magát, hogy még egy falatkát egyen, ha le tudna gyűrni legalább egy fél tányér kaját, akkor volna rá esély, hogy felállhat az asztaltól. És akkor felmehetne a szobájába, becsukhatná az ajtót és belenézhetne a tükörbe, anélkül, hogy azon kéne aggódnia, hogy megzavarják. Már próbálkozott hasonlóval az iskola mellékhelyiségében. Egyszer végső kétségbeesésében szembenézett az egyik tükörrel, és Rey- noldsot hívta, a nevét ismételgetve. Nem jött össze. Jól emlékezett azonban, hogy aznap, kicsit később, amikor újra találkozott a rejtélyes álarcos alakkal, csúnyán leszidta őt Reynolds. Nem
vagyok kutya, akit csak úgy hívogathatsz, mondta akkor. Más szóval, hallotta őt. - Isobel, hallod, amit mondok? - Tessék? - nézett fel a lány. Felemelte a villáját, és újabb falatot erőltetett a szájába. A sült hús kemény szivacsként préselődött szét a nyelvén. - Azt kérdeztem, milyen volt az edzés? Isobel köhögni kezdett. Ivott egy korty limonádét, és leerőltette a falatot. Bólintott, miközben egy újabbat kortyolt. - Jó — felelte reszelős hangon. - Nocsak - motyogta az apja. — Az edző nem ezt mondta.
Isobel teljesen ledermedt. Lassan lerakta a poharát. - Tudtad, hogy ma felhívott a mobilomon? - kérdezte. Isobel nem felelt. A pánik indái kezdtek ráfonódni a belső szerveire. Oldalra fordította a villáját, és mini hóekeként használva tologatta a ragacsos, túlságosan is sima, instant porból készült tört krumpli masszát a tányérja egyik szélétől a másikig. A mozdulat fülborzongató éles, kaparó hanggal járt, amire még a kisöccse is felnézett a játékból, holott a fülhallgatója a fején volt. A fiú dühösen bámult rá, mielőtt újra az apró, villogó képernyőre meredt. Rendes körülmények között egyikőjük sem hozhatott semmiféle elektronikus dolgot az asztalhoz. Isobel tudta, hogy ha az anyjuk itt lenne, mostanra már biztos elkobozta volna az öccse Nintendóját. - Azt mondta, hogy kész kamikazeakciót hajtottál végre az edzésen - folytatta az apja. Szorgosan mozgott mindkét könyöke, ahogy a késsel és a villával a húst aprította. A mozdulattól az asztal is megremegett kissé. - Pontosan így mondta. Felszúrt egy darab húst a villájára, a szájába dugta, és amíg rágott, le sem vette a szemét a lányáról. Isobel azt kívánta, bárcsak hatalmában állna tűhegyméretűre zsugorodni, és elszállni a szélben. Sőt, bárcsak egy szempillantással átröpülné a baltimore-i útig rá váró két hetet. Ezzel elkerülhetné az összes hülyeségét, amik arra lesznek jók, hogy ne utazhasson el. Isobel megsemmisülten süllyedt bele a székbe. - Csináltam egy mutatványt, amikor nem figyelt — vallotta be Isobel. — És nem volt alattam szőnyeg, és senki nem vigyázott rám. Az utolsó fordulatot elrontottam, és a padlóra zuhantam. Isobel sejtette, hogy az apjának jó oka volt arra, amiért egészen eddig nem beszélt erről. Nyilván már eldöntötte magában, hogy mit fog tenni az üggyel kapcsolatban. Ezt figyelembe véve Isobel úgy gondolta, hogy jobb, ha egyszerűen csak folytatja a történetet az edző sztorijával
megegyezően, ahelyett, hogy szóbeli adok-kapokba kezdene az apjával, abban reménykedve, hogy rájön, az edző menynyit mondhatott pontosan. Ugyanakkor tudni akarta, hogy milyen sorsra ítéli őt az apja, az edző, az anyja vagy az iskola. Azok után, amit aznap látott vagy látni vélt, egyedül az számított, hogy eljusson Baltimore-ba és Varenhez. Tudni akarta, hogy végül egyedül kell-e megtennie az utat a városba és a temetőbe. - Egy tiltott gyakorlatot - javította ki az apja. - A duplázás, az csak úgy megtörtént - magyarázkodott Isobel. Illetve valójában meg sem történt. - Az edző azt mondta, hogy majdnem sikerült. - Hát én... - Isobel összevonta a szemöldökét. Felnézett, és az apja arcát fürkészte, próbálta felmérni, hogy miből ered a nyugalma, sőt, szinte közömbös reakciója, meg hogy hová akar kilyukadni. Nem kellene már rég kiabálnia Isobellel? - Hány fordulat sikerült? — kérdezte az apja, belekortyolva a gyömbérsörébe. Isobel szeme Dannyre vetődött, aki még mindig nyakig merült a játékba, aztán visszanézett az apjára. - Én... nem is... tudom - vonta meg a vállát. - Én csak... - Az edző azt mondta, hogy háromnál is több volt - vágott közbe az apja, furcsán izgatott hangon. - Bármit is csináltál, nagy benyomást tettél az edződre. De ne mondd meg neki, hogy elárultam! Na, mindegy! Egyébként... ööö... mit gondolsz, újra tudnád csinálni? - Újra... csinálni? Apa, szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy kirúgtak a csapatból. Apja megdörzsölte borostás állát, és leintette Isobelt. — 196 —
- Beszéltem az edzővel — válaszolta. — Mondtam neki, hogy megyünk Marylandbe. Csodálkozott, hogy nem is említetted. Mondtam, hogy szerintem amiatt tetted, amit tettél. Úgy tűnt, hogy ez megnyugtatta. Isobel ügyelte az apját, aki eltolta a félig kiürült tányérját maga elől, keresztbe fűzte karját az asztalon, és az állát leszegve a szemöldöke alól nézett a lányára. Homlokát néhány barázda szántotta végig. - Te tényleg komolyan gondolod a szurkolást, ugye? - kérdezte. Isobel néma maradt, csak bólintott. - Helyes - vágta rá az apja. - Csak mert ma felhívtam az egyetemet, és megszerveztem neked egy találkozót a vezetőedzővel. Beszéltem neki az országos bajnokságról, és a hölgy azt mondta, hogy mutathatnál neki néhány dolgot. Egyfajta nem hivatalos felmérés lenne ez. - Hogy mit csináltál? Isobel kezéből kiesett a villa, és hangos koppanással landolt az asztalon. Danny megrezzent a hangra. Összevonta a szemöldökét, és ezúttal már ki is ment az ebédlőből, magával vitte a tányérját a konyhába. Az apja elhallgatott, gyömbérsörét a szájához emelve tartotta. Lassan leengedte a sörösdobozt, és lerakta maga elé, majd újra megszólalt. - Gondoltam, szeretnél vele találkozni, amíg ott vagyunk — felelte, a lánya arcát vizsgálva. Isobel siralmasan érezte magát, és rettegve meredt az apjára. Öszszehozott neki egy négyszemközti találkozót a vezetőedzővel és egy nem hivatalos felmérőt? Elképzelhetetlennek tűnt. Mégis, hogyan? A szíve összeszorult, és minden dobbanással egyre csak zsugorodott. - 197
Már tudta, hogy soha sem kellett volna beavatnia az apját a Baltimore-ral kapcsolatos terveibe. Valami mást kellett volna kitalálnia, egyedül kellett volna eljutnia oda mégis. - Tudod... - sürgette az apja -, azon a „hű de különleges” egyetemen, ahová elrepülünk két hét múlva. Isobel tátott szájjal és remegő ajkakkal próbálta megformálni a szavakat. Az apja meglepetésnek szánta ezt - kellemes meglepetésnek. Minden erejével mosolyt erőltetett az arcára, de közben az agya ezerrel azon pörgött, hogy az apja meglepetése vajon mennyiben bonyolítja meg a dolgokat. -
L... lesz mindezekre időnk? - kérdezte Isobel.
-
Na de... ez a fő oka annak, hogy megyünk, vagy nem?
Isobel hátradőlt, és az asztal lapját szorongatva bólintott. -
Igen - felelte. — Hűha, hát ez... köszönöm... apa!
Apja huncutul rákacsintott. -
Te jó ég, íz, azt hittem, hogy ennél egy kicsit jobban fogsz örülni.
- Nagyon örülök - erősködött a lány, és előredőlt, megfogta az apja karját. Újra elmosolyodott, de nem nagyon, mert nem akart túllőni a célon. - Én csak... ideges lettem egy pillanatra, ez minden. Tudod, nem készültem semmivel. - Hát, ahogy mondtam, kölyök, ez nem hivatalos. Szerintem most csak akarnak látni egy kis ízelítőt abból, amit tudsz. Hiszen még gimis vagy. Amúgy meg az utazásig van még időd gyakorolni, bár a bajnokságot sem hanyagolhatod el. Nem kell megcsinálnod ezt a dupla átfordulásos gyakorlatot, ha nem akarod - bökte oldalba az apja. Ugye... nem gondoltad meg magad az úttal kapcsolatban? Vagy igen? -
Dehogy! - kiáltott fel Isobel.
Apja megütközve húzta fel az egyik szemöldökét. 198
Isobel visszasüppedt a székébe. Lehajtotta a fejét, és a tányérja szószos tartalmára meredt. Az étel illatától már amúgy is görcsbe rándult gyomra elkezdett fel-le liftezni. Hirtelen megszédült, és elhagyta az ereje, mintha az egész napot egy hullámvasúton töltötte volna, ami még csak most kezd lelassulni. - Úgy értem, nem — tette hozzá most már valamivel halkabban -,
persze hogy el akarok menni. - Rendben - felelte az apja. - Akkor továbbra is áll, hogy utazunk, ne aggódj! Lefoglaltam a szállodai szobánkat is. Vasárnap indulunk, és két éjszakát töltünk Baltimore-ban, közvetlenül a Belső Kikötőben. Aztán kedden reggel kijelentkezünk, kifizetjük a szállodai szobát, bérelünk egy autót, és elmegyünk az iskolába. Hosz- szú napunk lesz, mivel kora délután vissza is kell érnünk a városba, mert még aznap este indul a gépünk. És másnap reggel dolgozom, úgyhogy el kell... Isobel, figyelsz te rám? A
Isobel bólintott. Valójában azt már nem hallotta, hogy miről beszélt az apja azután, hogy megmondta az utazás napját. Vasárnap lesz tizennyolcadika, vagyis aznap éjjel neki a temetőben kell lennie. Ez azt jelenti, hogy röviddel az érkezésük után meg kell szabadulnia az apjától. - Igen - mondta a lány. - Hát persze. Az nagyon jó lesz. Figyelj, apa... - Igen? - Nem gond, ha... most felmegyek? Apja Isobel tányérjára mutatott. - Nem ettél valami sokat. - Tudom, de nem vagyok éhes. Isobel úgy érezte, muszáj elszakadnia az asztaltól, az apjától és az ő jó szándékú terveitől. Egyelőre nem akart azzal foglalkozni, 199
hogy megbántja az apját, pedig pontosan ezt fogja tenni. Nem fog elmenni a különleges találkozóra és a felmérőre, amit az apja szervezett neki. Egyikőjük sem fog elmenni, mert addigra ő már máshol lesz. Ahogy az apja is. Tűvé fogja tenni érte azt a nagyvárost, hogy megtalálja őt. Szinte hallotta, ahogy a szülei a telefonban vitatkoznak, hallotta, ahogy az anyja kétségbeesetten azt hajtogatja, hogy megmondtam, megmondtam, az apja pedig magánkívül lesz a bűntudattól. Es szinte
érezte, hogy repedés keletkezik a családi harmóniában, még mielőtt bármelyikőjük elismerné ezt. Vagy azt, hogy miatta, Isobel miatt alakult ki a repedés. Isobel hirtelen nagyot sóhajtott. Összegyűrte a szalvétáját az öklében, és próbálta csuklásnak álcázni a sóhajt. Egész testében remegve úgy döntött, hogy előhúzza a mindig üzembiztosán működő női kifogást. - Görcsöl a hasam - magyarázta. Az apja hátradőlt a székében. - Uhüm - lelelte. Isobel felállt, és a tányérja alá csúsztatta a kezét, de az apja felemelt tenyérrel megállította. - Majd én elintézem - mondta. Isobel kihátrált, megfordult, és sietős léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Beosont a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
I SOBEL
AZ
Á GY A
SARKÁN Ü L T ,
azon, am elyik a legköz elebb volt az öltözőszekrényéhez”
*
Így olyan szögből látott rá az üvegre, hogy az ő tükörképe nem látszódott a tükörben, csak a szobáé. O viszont látta ablaka sötét sarkát és a csipkefüggönyt, meg az éjjeliszekrényét és a felkapcsolt olvasólámpát. A sötétség egyre szorosabb gyűrűt vont köré, mintha csak arra várt volna, hogy Isobel ellenszegüljön, vagy kimerészkedjen a sárgás lámpafény szűk fénycsóvájából. De Isobel nem félt. Szemét stabilan a tükör felszínére függesztette, miközben beszélt. - Nem tudom, hallasz-e - mondta. - Nem tudom megállapítani, hogy figyelsz-e, azt sem tudom igazán, hogyan működik ez az egész... ha egyáltalán működik... De azt tudom, hogy láttál engem... és tudom, hogy mit láttál ma. Hogy minek tűnt, amit láttál. -A szőnyegre pillantva nagy levegőt vett, majd mélyet sóhajtott, mielőtt folytatta. - De az nem az volt, aminek hiszed. Tudod, hogy én már más ember lettem. Ugye, tudod?
Felszegte a fejét, és tekintetét újra a tükörre emelte. - Varén... ha látsz vagy hallasz engem, miért nem jelensz meg újra? Beszélj hozzám! Mondd el, hogyan érhetlek el! Magyarázd el, hogy találhatok rád! Mert már ott tartok, hogy azt sem tudom, hogy helyes-e, amit teszek. A tükör változatlanul üres maradt. Isobel eltolta magát az ágyáról, felkelt, és a tükör elé állt. Nem tetszett neki, ahogy a tompa fény felnagyította az árnyékokat az arcán. Levette a szemét a tükörképéről, és a digitális órájára meg annak fordított neonszámaira pillantott, ahogy azok beragyogták a sötétet. - Varén - suttogta -, hiányzol! Isobel látta, hogy az utolsó számjegy ugrik egyet, ahogy eltelt egy újabb perc. Várt. Újabb hatvan másodperc után a szám ismét megváltozott. Az idő tovább vánszorgott, Isobel pedig csak állt a tükör előtt, azt remélve, hogy egyszer csak megláthatja Varén arcát az ablakában, vagy hogy a fiú mögé lép, vagy meghallja, hogy hozzá szólt, és válaszol valamit. Bármit. De egyedül csak az óramutatók változtak, minden más változatlan maradt. Néhány újabb hosszú perc után Isobel hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó. A füleit hegyezte, és felismerte anyja hangját, aki bekiabált a házba, hogy megjött. Isobel csak ekkor fordította el a tekintetét a tükörről. A szobája ajtajához osont, és résnyire kinyitva kikukucskált az előszobába. A lépcsőforduló korlátjának rácsai között látta, hogy az
A hegyes tető fölött, épp az omladozó kémény fölött, alacsonyan szálló vékony felhőréteg suhant tova. A gyorsan mozgó háttér azt az
illúziót keltette Isobelben, hogy a keskeny
épület,
mely a
könyvesboltnak adott otthont, éppen felé dől, hogy összezúzza őt. Isobel hallotta, hogy valami vékony, magas hangon nyikorog a feje fölött. Felnézett. A Nobit Zuga könyvesbolt cégtáblája volt. A fából készült cégér most a keretéből kiszakadva csüngött. Már csak egy vasdarab tartotta, és ahogy himbálózott, keservesen vinnyogott. De miért volt a felirat... fordítva? A szél egy csendes fuvallata elsuhant Isobel mellett, hűs ujjaival végigszántva a haját. A bolt kirakati üvegére nézett, amikor meghallotta, hogy valaki az üzletben köhögni kezd. A krákogás aztán elhalt. Isobel tudta, hogy a hang nem jöhetett mástól, mint a könyvesbolt idős tulajdonosától, Bruce-tól. Előrelépett, és bekukucskált az ablakon. Habár a lámpák égtek a könyvesboltban, senkit nem látott a könyvektől roskadozó pultnál, sem a zsúfolt magas könyvespolcok között. A bolt kihaltnak látszott. Minden részletében megegyezett azzal, ahogyan az emlékeiben élt - egyetlen dolgot kivéve. Teljesen fordítva volt minden. Az egész fordítva látszott. Akár egy tükörképen. Isobel elhátrált az ablaktól, és hirtelen megpördült. Ráébredt, hogy hol is van. Hogy nem egyszerűen az ágyában fekszik, alszik és álmodik, hanem egyenesen a már jól ismert álomvilágba csöppent. Ameddig ellátott, az a bizonyos erdő terült el minden irányban, sötét szegélyével elfoglalva azt a területet, ami a való világban az üzletsornak adott teret. A fák sűrűn álltak, olyan közel egymáshoz, mint a fűszálak, mintha összeesküdtek volna, hogy közel húzódnak egymáshoz, így gátolva meg, hogy bárki át merészelje lépni az erdő határát. Vagy, gondolta Isobel, hogy elmeneküljön onnan.
Hamu szállingózott a kormos fatörzsekből. A tovaterjedő por és hamu elnyelte egy buszmegállóban álló pad lábait, beborította a jelzőlámpák
és
táblák
alját.
A
lámpák
kísérteties
fénye
keresztülragyogott a terjengő ködön. Mint egy szunnyadó fekete sárkány, úgy állt ott az a bizonyos szép régi autó, közel az útpadkához, épp csak pár lépésnyire onnan, ahol a lány állt. Fehér hamu tapadt az abroncsai réseibe.
Varén. O is itt van. Isobel a rövid lépcsőn felszaladva az ajtóhoz sietett. Habár — fordított írással - ki volt akasztva a „zárva” tábla, ő mégis megpróbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nyitódását csengettyűszó jelezte. Ahogy Isobel belépett a boltba, a padló megnyikordult a talpa alatt. - Van itt valaki? Eőször nem jött válasz, majd egyszer csak lágy női hang szelte át halkan a csendet. - Itt vagyok. Isobel megtorpant. Nyakához emelte a kezét, és megmarkolta a Gwentől kapott ajándék medált. Ökölbe szorított kezében a hamsza tömör volt és meleg. Isobel emlékeztette magát, hogy amit lát, az nem létezik. Vagy legalábbis, nem az a valóság. Isobel összeszedte minden bátorságát, és felkészült az esetleges támadásra, várta, hogy mi történik. Izmait megacélozva állt az események elébe. - Semmi baj — szólt a nő, statikus sercegéssel kísért megnyugtató hangon —, gyere csak be! Isobel a hang felé fordította a fejét. Mintha valahonnan a pénztárpult közeléből jött volna. - Nem kellene ilyen későn zongoráznom - mondta a hang. Felébresztettelek? De ha már ébren vagy, meghallgathatod a dal többi
részét. Ez végeredményben úgyis a mi dalunk, és majdnem készen is van. Gyere, hadd énekeljem el neked az utolsó versszakot! Ahogy a zongoraszó, mint zúgó patak áradt szét a boltban, Isobel kezdeti félelme alábbhagyott, és beljebb merészkedett a boltba, a kassza felé. És ott, a könyvkupacok között, egy rakás kötet tetején Isobel meglátott egy régi, gramofonnak látszó készüléket. Kurbli- val kellett felhúzni, ami körbe-körbe forgott, ahogy az ismerős zene előtört a gramofon hatalmas, tölcsér alakú kürtjéből. A hang énekelni kezdett.
És egymás mellett küzdünk az árral, Mely összezúzni készül testünk És kéz a kézben ellenállunk, Még ha vízbe is veszünk. Isobel oldalazva a pulthoz közelített, és észrevette, hogy a gramofonon nincs lemez. A tű oldalra kirakva, a levegőben lógott, távol a gramofon üres tányérjától, mely lassan forgott körbe-körbe. Isobel megbabonázva hallgatta, ahogy a zongoraszó mindettől függetlenül tovább szólt. Aztán a zene elhalkult, az utolsó pár hang pedig felhangosodva ért véget, mintha a zeneszerzőnek mégsem tetszett volna a dal egésze. - Nem is tudom — sóhajtott fel a hang a gramofonból. - Szerinted nem túl szomorú ez az utolsó rész? Na, de ne állj ott úgy az ajtóban, te kis buta - szólt rá Isobelre a hang nevetve. - Gyere, ülj le ide mellém a padra egy kicsit, hadd játsszam el neked az egész dalt az elejétől a végéig! Majd mondd meg, hogy tetszik!
A gramofon kurblija tovább forgott. Körbetekeredett, mintha csak egy kísértet keze hajtotta volna, a csend rövid pillanataival szakítva meg a halk sercegést. Aztán újra megszólalt a dal, ugyanaz a dal, amit Isobel most már negyedjére hallott. Az altató.
Aludj egy kicsit még Míg álmunkban felébredénk Es feltárjuk az örökkévalót Még ha nem is lehet a miénk. Az emeletről lehallatszódó halk nyikorgás Isobel figyelmét a plafonra terelte. Mellette a gramofon ugrálni kezdett.
Míg álmunkban felébredénk — Míg álmunkban felébredénk — Míg álmunkban felébredénk - En ébren vagyok - suttogta Isobel. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a gramofon megállt, a kurblija megtorpant, és abbahagyta a forgást. Isobel tovább figyelte az emeletről leszűrődő zajt. Lépéseknek vélte őket. Bakancsok. Lassú és egyenletes léptek szelték keresztül a felső szint padlóját. Valaki volt odafönt a padláson. Isobel a bolt hátsó része felé tartott, de egy halk, sziszegő, távoli hang megállította, mielőtt elérte volna a nyitott boltívet.
A válla fölött hátrapillantott, vissza a gramofon felé, és látta, ahogy a lejátszó kurblija újra megmozdult és forogni kezdett, ezúttal azonban az ellenkező irányba. A sziszegés suttogássá változott, a suttogásból szavak formálódtak. A gramofonkürt sötét közepéből szűrődtek ki, a kurbli minden egyes fordulatával egyre hangosabban és érthetőbben. - Higgye el nekem - szelte át a sercegést egy fiatal lány hangja ez
annyira esélytelen. Isobel szája tátva maradt, ahogy felismerte a saját hangját
- Ami azt illeti, soha nem is találkoztunk egymással az iskolán kívül, kivéve, amikor muszáj volt a dolgozat miatt. Hogy őszinte legyek folytatta a hang (az ö hangja) -, nem is jöttünk ki egymással. De ki kellett bírnom vele, mert jó jegyet akartam szerezni. Isobel megrázta a fejét. - Nem! - mondta. - Mostanra már nagyjából túltettem magam a dolgon, és sze retnék végre továbblépni, érti? De... hogy tudok-e bármit is arról, hogy mi történt aznap éjjel? Tényleg én vagyok az utolsó ember, akinek fogalma lehet
róla. -Tényleg én vagyok az utolsóember,
akinek
fogalma lehet
róla. -Tényleg én vagyok az utolsóember,
akinek
fogalma lehet
róla. -Az utolsó ember - tényleg - tééééényleg
- tééééényleeeg. A kurbli megtorpant, az utolsó szót néhány oktávval mélyebb hangon ismételgette a készülék, mígnem kivehetetlen mormogássá olvadt, majd teljesen elhalkult. - Nem úgy gondoltam - motyogta Isobel. Egy pillanattal később már kiabált: - Semmit nem úgy gondoltam! Isobel felkapta a fejét egy halk kattanásra, amit hosszabb nyikorgás követett. Megpördült, és a nyitott boltívre meredt, mely a bolt hátsó részébe vezetett. A boltíven át látta a padlásfeljáró ajtaját, a BELÉPNI TILOS ajtót és a VIGYÁZAT BESS ajtót, ami magától kinyílt. Benézett rajta, és egy szűk lépcsősort látott. Átlépett a küszöbön, és felpillantott. Ahol a mennyezetnek kellett volna lennie, a nyitott égbolt volt. Az alacsonyan szálló felhők ijesztő sebességgel húztak el fölötte. A hatalmas teret a felhők redői között ibolyaszínű villámok szikrázó fénye világította meg. Isobel, leküzdve szédülését, a lépcsőfokokat nézve és a lábára koncentrálva felmászott a lépcsőn, egészen addig, míg el nem érte a legtetejét.
Amikor újra felemelte a fejét, látta, hogy falak sem léteztek, csak megfeketedett és elszenesedett maradványaik jelezték a szoba határait. Fekete fák tömege nőtte be a szabadon álló padlásszintet. Karjaik kinyúltak az elhaladó felhők felé. A szoba közepén, háttal Isobelnek ott állt Varén, egy olyan hosz- szú, fekete kabátban, melyet még sohasem látott rajta. Lapockái között ugyanannak a fejjel lefelé ábrázolt varjúnak a képe látszott, ami a zöld dzsekijére is rá volt varrva. Hófehéren rikí- tott a fekete szöveten. Azonban csakúgy, mint minden más, a madár is fordítva volt, most a talpán állt, a szárnyait kitárva, mintha éppen most akarna felrepülni. A fiú az ő rózsaszín szalagját tartotta az egyik ökölbe szorított kezében, ami ahhoz a ruhához tartozott, amit a Zord Külsőn viselt. Akkor oldozta le Isobel a derekáról és adta zálogként a fiúnak, amikor ott volt Varennel a bíborszínű kamra másik oldalán, és sikertelenül próbálta őt kiszabadítani. Ez jelképezte azt az ígéretét, hogy visszatér hozzá. Varén lassan teléje fordult. Szél borzolta a haját és rángatta hosz- szú kabátja szegélyét. Isobel egy lépést tett felé, de megtorpant, amikor találkozott a tekintetük. A fiú pillantása fekete volt és lélektelen, és olyan távol állt attól az átható
smaragdszínű
szempártól,
amire
emlékezett,
hogy
mozdulatlanná dermedt tőle. Varén felemelte a kezét. A rózsaszín szalag leomlott az ujjai között, ahogy tartotta. Ekkor a fiú szétnyitotta az öklét, és elengedte. A szalag tekeregve omlott a padlót elcsúfító megfeketedett égésnyom kellős közepébe. - Várj! - kiáltott utána Isobel, amikor Varén újra elfordult tőle. De már késő volt. Kinyíltak a szemei, és ő újra az ágyában feküdt ébren és egyedül a sötét szobájában.
- A KAROD ,
H OGY BEMENJ EK V EL ED ?
-
kérdezte Gwen.
Ezt az egyetlen kérdést tette fel Isobelnek azóta, hogy felvette őt edzés után, egészen addig, amíg megérkeztek a Nobit Zuga könyvesboltba. Isobel nem beszélt Gwennek a tegnap éjszakai álmáról, és kivételesen magyarázatot sem kellett kitalálnia, hogy miért vigye el a barátnője a könyvesboltba. Gwen válasza Isobel kérésére - hogy vigye el őt -, rá nem jellemző módon, különösen egyszerű volt. - Oké — lelelte Gwen —, menjünk! Isobel nagyon megkönnyebbült. És most, a Cadillac ablakán kinézve pislantott, majd újra pislantott, mintha attól eltűnhetett volna az, amit látott. De a Cougar továbbra is ugyanott parkolt, ahol az álmában látta. Az autó ébenfekete fényezése csillogott a ráeső késő délutáni napfényben, mely áttört a ritkuló felhők szűrőjén. Az utca túloldalán
parkolva Isobel teljesen jól ki tudta venni az autó oldalába karcolt gyűlölködő szavakat, amit még Brad karcolt bele a bal első ajtajába: MOST MEGHALSZ, TE SZÖRNYSZÜLÖTT! Erőnek erejével elfordította a fejét. -
Isobel — szólalt meg Gwen.
-
Maradj itt, kérlek! - felelte halkan Isobel, és megragadta az
ajtó kilincsét. -
Na, és mi lesz az öregemberrel? - kérdezte Gwen, ahogy
Isobel kikászálódott az autóból. — Mi van, ha elkezd kiabálni veled, vagy ki akar dobni a boltból? Hadd legyek én a csali! -
Emlékezne rád, még a múltkorról - felelte Isobel
visszapillantva. - És különben is, nem fog meglátni engem. -
Na persze, senki sem tud úgy lopakodni, mint egy
pomponlány — feleselt Gwen. Isobel egy mosollyal próbálkozott, de nem akart összejönni neki. -
Csak egy perc az egész — mondta, és becsukta az ajtót.
A Cadillacet megkerülve körülnézett, hogy jön-e autó, és már éppen át akart kelni az utcán, amikor Gwen letekerte az ablakot, és utánaszólt. -
Nálad van a telefonod, ugye?
Isobel bólintott. Várta, hogy elmenjen egy autó. Az elhaladó kocsi abroncsai surrogtak az esőtől nedves aszfalton. Aztán Isobel ál- láig felhúzta a cipzárt a kabátján, fejére hajtotta a kapucnit, és átsietett az utcán. Megállt a bolt előtt, és felnézett. A
Nobit
Zuga
könyvesbolt cégtáblája
szárnyaszegetten
himbálózott egy rozsdás fémzsanéron. Ezúttal azonban a rajta lévő betűk nem fordítva voltak. A mellkasában egyre erősödött a szorítás, küszködve nagy levegőt vett.
Egész nap azt érezte, hogy a rettegés görcsbe rántja a gyomrát. Az iskolában töltött minden egyes kínzó órán át egyenetlen ritmusban vert a szíve, és hányinger kerülgette az idegességtől, mégis várta, hogy eljöjjön ez a pillanat. Varén tényleg meghallhatta, amiket Mr. Swansonnak mondott? Vajon ezért tűnt fel a telefonja képernyőjén az ebédszünetben? Lehet, hogy mindig is ott volt valamiképpen, őt követte és figyelte? De még ha tényleg hallotta is Isobelt, csak nem hisz abból egy szót sem, amit a tanárnak mondott, nem igaz? Ugyanakkor... ott volt az a csók is az öltözőben. Isobel megmarkolta a kabátja ujját. Gyors fuvallat csípte meg az arcát és mozgatta meg a feje fölött a cégtáblát, amitől az himbálózni és nyikorogni kezdett. Tekintetét a Nobit Zuga könyvesbolt bejárata felé terelte, és az azon belül lógó táblára, amire az volt írva: NYITVA. Tudta, hogy addig nem kap választ a kérdéseire, amíg nem találkozik újra Varennel, de azt is tudta, hogy legalább egy kérdésére ebben a boltban lelhet választ. Isobel gondolatai visszatértek arra az estére, amikor először álmodott Reynoldsszal. Akkor este úgy hatolt be Reynolds a szobájába, mint egy fantom, és figyelmeztette őt a Varén tettei mögött rejlő veszélyre, ugyanakkor visszahozta a Poe összes műveit is, amit a lány aznap délután dobott ki az iskolában. Es bár Reynolds az elejétől fogva biztosította, hogy ő most csak álmodik, Isobel másnap reggel mégis megtalálta a könyvet, mely kézzel fogható módon árulkodott a találkozásuk valóságos voltáról. De akkor ez azt jelenti, hogy azt találja a lépcső tetején a padláson, amitől úgy retteg? - 213 -
Egész eddig engedte, Hogy a kételkedés úrrá legyen rajta, mert ragaszkodott ahhoz a lehetőséghez, hogy amikor végre eljön ide a könyvesboltba, akkor nem talál arra utaló bizonyítékot, hogy amit álmában látott, az valójában is megtörtént. Végül, hogyan is hihetné el azt, amit látott, amikor korábban már esett áldozatul hamis képzeteknek? Gwen szerint a démonok eltorzíthatják az ember gondolkozását. Csak hát, nehéz volt megmondani, hogy Lilith kinek az elméjét akarja befolyásolni a hazugságaival? Isobelét vagy Varenét? Habár az autó és a fityegő cégtábla is pontosan olyan volt, mint álmában, mindezekről csak az jutott eszébe, amit egyszer Mr. Swanson mondott az év elején, amikor az Othellóról tanultak. Azt magyarázta, hogy Jago azért volt olyan meggyőző szélhámos, mert megfelelő fényben tudta feltüntetni a dolgokat az ellenségei számára. Az ő fegyvere az volt, hogy jól manipulált a látszattal. Ez a gondolat segített Isobelnek összegyűjtenie a bátorságát, hogy megtegye a következő lépést. Felsietett a rövid lépcsőn, elfordította a kilincset, és benyitott az ajtón. Ahogy hangtalanul belépett, öreg papírok átható illata, por és áporodott levegő fogadta őt. Óvatosan csukta be az ajtót, nehogy a karácsonyi csengettyűk túl nagy zajt csapjanak. Még háttal maradt a boltnak, hallgatózott, várta, hogy észrevet' te-e valaki. Aztán a fejét lehajtva, arcát a kapucnijával félig eltakarva megkockáztatott egy pillantást a válla fölött. Amikor nem látott senkit, gyorsan felmérte a helyiséget. Fából készült magas könyvespolcok álltak egymáshoz közel. Valaha roskadásig telt polcaik most sokkal könnyebb terhet tartottak. Még néhány üres hely is tátongott a kopott külsejű kötetek és csoportokba rakott hatalmas albumok között.
A magas polcok végignyúltak a padló teljes szélességében, félig elzárva
a
rézszínű
fénycsóvát,
mely
küszködve próbálta
bevilágítani a polcsorok közti szűk tereket. Isobel papírzörgést hallott, és a másik irányba fordulva észrevett egy gömbölyded, középkorú hölgyet, tengerészkék esőkabátban. A nő egy régi újságokkal teli műanyag edény fölé hajolt, melyre kézzel írott címke volt ragasztva. Azt hirdette, hogy az újságok darabja huszonöt cent. A nő felnézett, szórakozott mosollyal jelezte Isobelnek, hogy észrevette, majd visszatért a lapok böngészéséhez. A nőn kívül nem látott egyetlen más vevőt sem a boltban. Vigyázva, hogy a lépései ne keltsenek lehetőleg semmi zajt, Isobel bebújt a két legmagasabb polcsor közé. Egyik lábát pontosan a másik elé helyezte, mintha egy kifeszített kötélen haladna, és a jobb keze felőli polchoz húzódott. A füleit Bruce elgyötört köhögésére kihegyezve hallgatózott, de nem hallott semmit. Még néhány lépés után elért a polc végéig. A polc mögül kikukkantva meglátta az öregembert. Bruce a kasszapultként szolgáló üveges vitrin mögött ült, a fél arcát eltakarta az ősöreg, nyomógombos pénztárgép. Egyetlen látható szeme, melynek bogara sötét volt, mint a feketekávé, egyenesen Isobelre meredt. Isobel levegő után kapott. Visszahúzta fejét a könyvespolc mögé. A bejárat felé pillantgatva le kellett küzdenie magában a vágyat, hogy kirohanjon a boltból. Visszatartotta a lélegzetét, összeszorította szemét,' és várta, hogy kiabálni kezdjen vele az öregember, de semmi nem történt. Amikor nem hallotta a férfi köhögését sem, hirtelen eszébe jutott, hogyan is zajlott az első látogatása a boltban. Az öregember akkor is rászegezte a szemét, de egy pillanattal később
rájött, hogy ő így alszik - egyik szemét (történetesen az üvegszemét) nagyra nyitva. Isobel kilesett a polc mögül, hogy újra körülnézzen. Az öreg most is ugyanabban a testhelyzetben ült. Vékonyabb volt, mint amire Isobel emlékezett. Régebben kövérkés teste összefonnyadt már, ruhája ujjai laza redőkben lógtak, ahogy az angol vérebeken a bőr. A haja is megritkult azóta, hogy utoljára látta őt. Az Einstein frizuráját idéző hajtömeg a múlté volt, mostanra már csak pár szál haja maradt az egyébként kopasz fején. Lassú és ritmusos lélegzése nedves, recsegő hang kíséretében hagyta el tüdejét. Nem pislogott. Viszont azt, hogy nem is köhögött, Isobel árulkodó jelnek vette. Kiengedte visszatartott lélegzetét, és óvatosan kilépett a polc mögül. Árgus szemekkel figyelte a férfit, ahogy elosont a pult előtt. Amikor egy vonalba került a férfi másik szemével, újra megállt. Jól sejtette, az le volt hunyva. A pult túlsó végén Bruce-szal szemben egy gramofonra lett figyelmes Isobel, mely pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet álmában látott. A szívét összeszorító rettegés hirtelen átterjedt minden belső szervére, és mint a magból kibújó növény, a félelemből csendes pánikká növekedett. Besietett a bolt hátsó felébe, felszaladt a rövid lépcsősoron, át a boltíven, be oda, ahol a tudományos könyveket és a lexikonokat tartották. Ügyet sem vetett a temérdek dobozra és a kiürült polcokra, egyenesen a padlásfeljáróhoz vezető ajtóhoz ment. A BELEPNI TILOS felirat alatt meglátta a sárguló, és sokkal rosz- szabbat sejtető, kézzel írott figyelmeztetést, a VIGYÁZAT BESS-t. Mielőtt meggondolhatta volna, mit csinál, letépte a feliratot,
ösz- szegyűrte és a földre dobta. Kinyitotta az ajtót.
Feltárult előtte a zárt lépcsőház. A padlásszoba a lépcső tetején sértetlennek tűnt, és nem a szabad ég alatt volt, mint az álmában. Tömör falak és fa tetőszerkezet fogta közre a plafont, és hűvös fény áradt be a lépcső fölötti ablakból. Az apró porszemcsék úgy lebegtek át az élesen a lépcsőre vetülő fényben, mint az uszadék a vízen.
Isobel átlépett a küszöbön, és becsukta maga mögött az ajtót. Elindult a lépcsőn. Ahogy átvágott a fény és árnyék rávetülő foltjain, mintha égett fa kesernyés illata csapta volna meg az orrát. Széttárta a karjait, és két tenyerét a lépcsőfeljáró fakorlátjára tette. Ujjhegyei a mélyedéseket átugorva végigfutottak a fa durva felszínén, miközben a korlátra támaszkodva feljutott a lépcsőn, mely minden lépése nyomán felnyögött súlya alatt. Amikor Isobel felért, úgy találta a padlásszobát, ahogyan az emlékeiben élt, még az utcára néző ovális ablak alatt elhelyezett kávézóasztalszerű bútordarab és a hozzávaló székek is stimmeltek. *
Egy pillanatig Isobel újra átélte azt, amikor felrohant ezeken a lépcsőfokokon, mert itt felejtette a Poe-könyvet, amit Varén adott neki kölcsön. Akkor hangok szűrődtek ki az apró padlásszobából. Varené és egy nőé... Amikor viszont felért a lépcső tetejére, ugyanúgy üresnek találta a szobát, mint amilyen most volt. Figyelmét a padlásszoba közepét elcsúfító furcsa, fekete, elszenesedett rész keltette fel a padlón. Korábban egy barnás narancssárga szőnyeg feküdt ott, mely most feltekerve a fal mellett hevert. Az a bizonyos szalag viszont nem volt ott a fekete folt közepén,
sem bárhol másutt. A félelem, mely egész nap gúzsba kötötte a lelkét, egy pillanat alatt lazított szorításán, de éppen csak egy kicsit, mert hiába nem volt itt a szalag, a padlásszoba üressége nem adott választ semmilyen kérdésre.
A
bizonytalansága
továbbra
is
megmaradt,
sőt,
kétszeresére nőtt, látva a padlón éktelenkedő égett foltot. Isobel elindult felé. Könnyű léptekkel haladt, majd megállt a sokágú, csillag alakú folt közepén. Amikor észrevette, hogy a cipői pontosan beleilleszkednek az égett folt két mélyedésébe, akkor jött rá, hogy hol is áll ő most pontosan. Itt gyújtotta fel Varén álomvilágról szóló naplóját. Abban a pillanatban a két világ olyan közel került egymáshoz, hogy gyakorlatilag rátelepedtek egymásra. Isobel akkor mindkét világnak része volt, és ahogy a padlónak, úgy neki is el kellett volna égnie. Mégsem így történt. Felidézte, mit mondott Pinfeathers a nappaliban arról, hogyan sikerült Isobelnek elkerülnie a pusztulást. De még maga Reynolds sem tudott normális magyarázattal szolgálni arra, hogy ő hogyan élhette túl a történteket. A válaszát legjobb esetben is homályosnak lehet nevezni, nagy része csupa találgatás volt, amely megmutatta, hogy bármennyire próbálta is az ellenkezőjét elhitetni Isobellel, Reynolds nem tudott mindent. Mobiltelefonjának halk rezgő hangja megzavarta a gondolataiban. Elővette telefonját, és felnyitotta. Látta, hogy a telefon órája ugrál és a számok véletlenszerűen váltakoznak. A térerőt jelző sáv is fel-le nőtt. Isobel az ablakhoz lépett, remélve, hogy ott jobb lesz a vétel. Mihelyst elhagyta a fekete foltot, a telefon újra rendesen
működött, a térerő visszatért, és az óra 17:45-öt mutatott. A telefonról a fekete foltra, majd újra a telefonra pillantott, és ezúttal el is olvasta Gwen üzenetét. - MI A HELYZET? - A PADLÁSON VAGYOK, pötyögte be Isobel. Lenyomta a küldés gombot. A telefonja hangosan berregett a kezében. - NA ÉS? - NA ÉS SEMMI, üzente vissza. MEGYEK VISSZA. Újra hallotta a telefonja berregését, de most nem foglalkozott az üzenettel, összehajtotta a telefont. Fogta magát, és lesietett a lépcsőn. Kezét az ajtónyitó gombra téve megállt, és már éppen eltekerte volna, amikor hangos ajtócsapódásra és éles csilingelésre lett figyelmes. Az első gondolata az volt, hogy a leértékelt lapokat böngésző nő távozott sietve. De egy dühös, mély hangból azonnal rájött, hogy rosszul gondolta. - Hol van? - mordult rá a férfi. - Ébredjen, Nobit! Ezt fogjuk játszani mindennap, amíg el nem mondja, hová ment. Hallja, amit mondok? Isobel elhúzódott az ajtótól. Az a hang... ismerte. Ismerte ezt a kiabáló és fenyegető tónust. Varén apjának a hangja volt.
IsOBEL BÁTORTALAN LÉPEST TETT ELŐRE.
Az ajtóhoz lapult,
és
hall-
gatózott. - Öreg vagyok, nem süket, Mr. Nethers - hallotta Bruce hangját. - Ha kiabálni akar, forduljon meg, és hordja el magát. A füleim nem bírják elviselni ezt a hangot. - Tudja, hogy mit lesz még nehéz elviselni? - vágott vissza Varén apja. - Egy bírósági tárgyalást, az igazságszolgáltatás akadályozásáért. Vagyis azért, mert hazudott, Nobit. - Én nem hazudtam senkinek - mondta Bruce. — És nem titkolok el semmit ön elől. Nem tudom, hol van a fia, Mr. Nethers. Mindent elmondtam a rendőrségnek, amit tudok. Részletesen. Úgyhogy fejezze be, hogy itt zaklat nap mint nap, és üvöltözik, mint egy bolond! Elijeszti a vevőimet. Ha nem ön lenne a fiú apja, és ha nem látnám a tetteiben az elkésett, bár alighanem tökéletesen hiábavaló szülői féltést, akkor én magam perelném be magát zaklatásért. - Egy szavát sem hiszem! - kiáltotta megint Varén apja. Az éles dörgő hangra Isobel hátraszökkent. Látta maga előtt
Varén apját, ahogy hatalmas tenyerével az üvegvitrinre csap. - Mégis, miért higgyem el egy szavát is? Maga már korábban is hazudott nekem, amikor ide jöttem, és a fiamat kerestem! - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem láttam őt. Az, hogy nem láttam őt, nem jelenti azt, hogy nincs itt. Ön tanította meg arra a fiát, még ha nem is szándékosan, hogy gondosan válassza meg a tartózkodási helyeit, Mr. Nethers. Ezért nem tudom őt hibáztatni. Mindamellett túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy tizenéves fiúk után rohangáljak a lépcsőkön fel és le. Szüksége volt egy helyre, ahol zavartalanul tanulhatott, így odaadtam neki azt a szobát. - Meg egy csomó más mentséget, hogy miért ne jöjjön haza! csattant fel Varén apja. - Például azt az ostoba munkát, meg az autónak csúfolt ócskavasat, ami a bolt előtt parkol! Isobelben derengeni kezdett, hogy Varén autója miért a könyvesbolt előtt parkolt. Emlékezett rá, hogy amikor az apja megfenyegette Varent, hogy elveszi tőle az autót, Varén azzal érvelt, hogy Bruce vállalta a kezességet a hitelért, nem pedig az apja. És mivel most a Cougar itt volt, ez csak azt jelenthette, hogy Bruce fizette a hitelt. Biztosan szándékosan tartotta meg az autót, gondolta Isobel, mert bízik benne, hogy Varén még előkerül. - A fia kiérdemelte azt az autót, Mr. Nethers - felelte Bruce. Isobel térdre ereszkedett az ajtó előtt, és az egyik szemét becsukva átkukucskált a régimódi kulcslyukon. A nyitott boltíven túl látta, ahogy Bruce beesett vállakkal, enyhén előredőlve a pult mögött áll. Összehúzott szemöldökkel méregette a pénztárral szemben álló férfit, egy magas, egyenes tartású alakot, aki makulátlan fekete öltönyt viselt. Háttal állt Isobel felé, csillogó haja sötét volt, mint a szén. - Kiérdemelte? De mivel? Azzal, hogy magának dolgozott? Varén apja az idős ember arcához közelítette a mutatóujját. — Maga
nem tartozik a fiú családjához - sziszegte. Isobel érezte, ahogy a vér feltolult az ereiben. Fellobbant benne a düh, és ökölbe kellett szorítania a kezeit, hogy ne tépje fel az ajtót, és ne kezdjen el ő maga is üvöltözni. De attól való félelmében, hogy elkapják, gyökeret eresztett a búvóhelyén. - Nem vagyok annyira biztos abban, hogy van-e egyáltalán családja - felelte Bruce. - Soha nem beszél róla. Annyit tudok, hogy az anyja elhagyta őt. Bruce nyugodtan és halkan beszélt, hanghordozását használva fegyverként a hangerő helyett, és úgy tűnt, hogy célba is talált vele. Varén apja Isobel felé fordította a fejét, majdnem úgy, mintha pofont kapott volna. Isobel először látta szemből az arcát. Éles, szögletes arcvonásai szétestek, majd újra megkeményedtek. - A családunk dolgai nem tartoznak magára — felelte Mr. Nethers. Haragja és magabiztossága elszivárgott a hangjából, most hűvösen tárgyilagos volt. Újra Bruce szólalt meg, torka sípolt egy-egy szó között, a visszafojtott köhögések miatt. - Én... attól tartok, az igazság az, hogy... önnek nincs semmi köze
hozzá. Többé már nincs. Két héttel ezelőtt ugyanis a ha betöltötte a tizennyolcat. De ezt ön természetesen úgyis tudja.
Varennek születésnapja volté Isobel nem is kérdezte soha, hogy mikor van. És ő most már... - Tizennyolc, Mr. Nethers. Tudja, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha Varén netalántán úgy dönt, hogy visszajön, többé már nem kötelessége önhöz visszamennie, kedves uram. Isobel látta, hogy megremegnek a nagy, húsos kezek, majd a remegés végigfut az egész hatalmas izmos testen, ahogy a keze ökölbe szorult. Ügy tört ki belőle az indulat, mint a mennydörgés.
- O az én fiam! - üvöltötte Varén apja, elég hangosan ahhoz, hogy a tál alakú csillárok is beleremegtek. - Maga nem az apja! En vagyok az! A férfi újra a pultra csapott, amitől egy sor puha kötésű könyv a földre esett. - Akkor miért nem próbál végre úgy is viselkedni? - kérdezte Bruce, lassan ő maga is kiabálva. — Ahelyett, hogy addig vár, amíg túl késő lesz. Amíg bajba kerül az iskolában, vagy örökre eltűnik. Hol volt eddig, Mr. Nethers, hol volt mind ez idáig, azon kívül, hogy a pohár fenekét nézegette? Hirtelen csend telepedett a boltra. Isobel saját lélegzetvételének hangja elviselhetetlenül hangossá vált a lány fülében. A telefonja rezegni kezdett a kezében. Kapkodva kinyitotta, és látta, hogy két üzenetet kapott Gwentől. Eszébe jutott, hogy az első még akkor jött, amikor fent volt az emeleten, csak nem foglalkozott vele. AZTA. ELHÚZOTT ITT EGY FICKÓ EGY LEXUSBAN. ÚGY NÉZ KI, MINT PACINO A KERESZTAPÁBÓL. MI FOLYIK ODABENT? KI EZ A FICKÓ? MI EZ A KIABÁLÁS? MÉG KINTRŐL IS HALLOM. Isobel sietve pötyögte be a választ. V APJA. MARADJ OTT. Hüvelykujja a küldés gombra siklott, de mielőtt megnyomhatta volna, a telefon kicsúszott a kezéből. Levegő után kapott, ahogy a telefon hangos koppanással a földre ért, és mint egy kagyló héja, becsukta magát. Mindkét kezét a szájára tapasztotta, és tágra nyílt, rettegő szemekkel meredt a telefonjára. -
Mi volt ez? - kérdezte Varén apja türelmetlenül.
Isobel szeme újra az ajtóra villant. Szíve ökölként verte a szegycsontját.
-
M... mi mi volt? - dadogott Bruce. - Miről beszél?
-
Az a hang.
-
Én nem hallottam semmit.
-
Hát persze hogy nem.
-
Az az igazság, Mr. Nethers, én azon is meg vagyok lepődve, hogy
a saját hangjától hall még bármi... Várjon! Hová megy? Léptek. Súlyos, kemény léptek. Isobel hallotta a közeledő léptek dübörgését a kopott fapadlón. Egész testében remegett, és úgy kushadt rejtekhelyén, mint egy állat, mely már felkészült arra, hogy élve megegye a ragadozó, ami megérezte az illatát. -
Nem mehet be oda hátra! - hallotta Isobel, ahogy Bruce Varén
apja után kiabált. -
Nem hallotta? Álljon meg!
-
Varén! — kiabált be gorombán Mr. Nethers.
Isobel az ajtótól elhátrálva majdnem elesett. Tudta, hogy nincs hová rejtőznie. Az emeleten nem volt semmi. Se szekrények, se bútor, semmi. Ott ragadt. Csapdába esett. Felkapta a telefonját a padlóról, görcsösen megmarkolta, és megpördült. - Varén! - dörgött a hang az ajtón kívülről. - Varén! Istenemre mondom, ha ott vagy bent, akkor...
Isobel lélekszakadva felszaladt a lépcsőn, de a cipője orra beleakadt az egyik lépcsőfok peremébe. A lépcsőfok nagy reccsenéssel kiszakadt a helyéről. Isobel előreesett és lezuhant. A bordáit és a sípcsontját beleütötte a lépcsőfok élébe. Az arca megrándult, és magába fojtott egy fájdalmas kiáltást, majd azonnal megfordult, hogy megnézze a deszkát, amit akaratlanul kiszabadított. Egy viszonylag mély fekete lyuk volt alatta. Egy üreg, mely kicsi, keskeny sírként tátongott, és elég mély és tágas
volt ahhoz, hogy oldalvást egy ember bebújhasson. Az ajtógomb idegesen rángatózott, majd elfordult. Isobel odaugrott a lyukhoz, és gyorsan becsusszant. A talpára esett, ám a feje teteje kilógott a lépcső szintje fölé. Kinyújtotta az egyik karját, megfogta a meglazult deszkát, és maga fölé húzta. Amint Isobel meghallotta az ajtó nyikorgását, gyorsan lebukott, a lépcső deszkája pedig tompa puffanással visszaugrott a helyére. Isobel összekuporodott a szűk helyen. A lábujjain egyensúlyozva próbált nem gondolni a pókhálókra, amiket nem látott, vagy az ászkarákokra és a barna hegedűpókokra, melyek talán épp most másznak keresztül a cipőjén. Nem foglalkozhatott velük, amikor sokkal gonoszabb szörnyek ólálkodtak odakint, közvetlenül fölötte. Isobel még mindig a kezében szorongatta a telefont, amely folyamatosan vibrált. A lány tudta, hogy Gwen hívja, de lenémította a telefont és a hangpostájára irányította a hívásokat. A feje fölött a lépések úgy zuhogtak a lépcsőre, mint a gránátok a harctérre. Por és homok szóródott rá, apró koszdarabkák szálltak a hajába. Nehéz árnyék trappolt végig a lépcső gerincén, egy pillanatra eltakarva a vízszintes fénycsíkokat, melyek átszivárogtak a lépcsőfokok közötti hajszálvékony repedéseken.
- Tudom, hogy hallottam valamit - morogta Varén apja, mikor a lépcső tetejére ért. - Nem hallott ön mást - dörmögte Bruce mint egy öreg ház zaját, ami tele van hangoskodó szellemekkel. Odafönt nem talál semmit, Mr. Nethers. Legalábbis semmi kézzelfoghatót, amin ki- töithetné a dühét. - Szellemek...? Én nem hiszek a szellemekben. Varén apja elindult lefelé a lépcsőn. Az a lépcsőfok nyögött fel a legpanaszosabban a férfi súlyától, mely alatt Isobel bujkált. - Ha látja a fiamat - mondta Varén apja, most már sokkal nyu-
godtabb, hivatalosabb hangon, mert kezdte visszanyerni az önuralmát —, mondja meg neki, hogy jöjjön haza! Hadd aludjon végre nyugodtan a mostohaanyja. És hogy az az istenverte macskája is abbahagyja végre a nyávogást. Ezután a lépések hangja lassan elhalt. Mint a vihar, ami kitombolta magát, és elvonul, úgy vált egyre távolibbá és tompábbá a hangjuk, egészen addig, míg meg nem szólaltak a csengettyűk, amit a becsapódó bejárati ajtó zaja követett. Bruce lélegzetvételének sípolása feloldódott a köhögés régóta viszszatartott áradatában. Isobel fülelt, és hallotta, hogy Bruce lihegve és kimerültén odébb csoszog. Ránézett a telefonjára, ami újra zümmögött. Kinyitotta, és figyelmen kívül hagyva a képernyőn sorjázó üzeneteket, írni kezdett. ELMENT MÁR? - kérdezte. NEM. MÉG NEM - írta vissza Gwen. MÉG MINDIG AZ AUTÓJÁBAN ÜL. SZERINTEM SÍR. TE JÓL VAGY? Sír? Olvasta újra Isobel a szöveget. Nehezen tudta elképzelni, hogy ez megtörténhet.
IGEN JÓL VAGYOK. ÍRJÁL, HA ELMENT, AKKOR KIJÖVÖK. OK. A FICKÓ CSAK ÜL A KOCSIBAN, ARCÁT A KEZÉBE TEMETVE. Ml TÖRTÉNT? EGY PERC, ÉS MEGTUDSZ MINDENT. FIGYELJ RÁ. Isobel becsukta a telefonját, és a kabátja zsebébe dugta. Kiegyenesedett, a feje fölé emelte a kezét, és felnyomta a meglazult deszkát. Kétszer is meg kellett ütnie az öklével, hogy kilökje a helyéről, ahová belenyomódott. Az ütéstől nemcsak az apró porszemcsék kavarodtak fel, de a friss, fehér fénysugarak is betörtek Isobel rejtekhelyére. A lány kidugta a fejét, és egyik lábát előrecsúsztatva behajlított
háttal megpróbálta előretolni a deszkát. Cipője orrával valami kemény tárgyat súrolt, ami halk puffanással felborult.
*
Isobel visszabújt a lyukba. Lenézett a lábához, és egy félig leégett gyertyát látott egy apró üvegcsében. Fejét félrebillentve szemügyre vette a gyertyát, majd a válla fölött hátrapillantott. A lépcső támaszául szolgáló rácsos faszerkezeten túl Isobel egy kicsi, doboz alakú helyiséget vett észre - egy apró szobát. Egy szürke hálózsák hevert kiterítve a fal mellett a szűk kis helyen, amit csak mászva lehetett elérni. A hálózsákhoz tartozó párna a sarok szögletébe volt beigazítva. Isobel kezei lehanyatlottak a lépcső deszkájáról. Elfordult a lépcsőtől, be az apró kis zug felé, mely nem volt nagyobb, mint egy kisebb beépített szekrény. Isobel előrébb lépett, lehajolt, és bemászott a tartógerendák alatti kis odúba. A hálózsák mellett rajzok díszítették a fal vakolatát. A képeket olyan lágy és szép ívekkel dolgozó kéz karcolta a falba, amit Isobel azonnal felismert. A karcolatok egy része ki is volt festve. Az egyik képen egy gomolygó füstből alakot öltött ló ágaskodott, a fejét hátravetve, a szemét kidüllesztve. A másikon egy bíbor villám által megvilágított felhőcske gomolygott egy fehér liliomcsokor körül. A virágok kókadtan görnyedtek vízcseppkoronájuk alatt. A fal közepét fekete fák jelölték ki. Ágaik magasan az égbe nyúlva cérnavékonyan kapaszkodtak egymásba, torz hálót alkotva, melyet a száraz levelek tikkadt foltjai pöttyöztek be. Vagy azok madarak voltak? Isobel szemeivel követte a szerteágazó falfestményt, egészen a hálózsák párnája melletti képekig. Ott egy bizonyos sziámi macska élethű képét látta, amint éppen elfoglalná azt a helyet, ahová az szokta a fejét lehajtani, akinek ez az alvóhelye. A festett macska arckifejezése
élénk volt és kíváncsi, tökéletesen átható jéghideg tekintete keresztülragyogott a homályos kis zugon. Isobel térdre ereszkedett egy vékony, bordó színű futószőnyegen, ami a betonpadlóra volt terítve. A közelben egy csomag gyufa hevert egy könyvkupac tetején egy bronztál mellett, mely tele volt leégett illatgyertyák maradványaival. Fáradt illatuk már alig volt érezhető. A könyvek mellett kicsi fadoboz feküdt, oldalait és a fedelét aprólékosan kidolgozott rózsamintás faragás díszítette. Kis köteg spirálfüzet foglalta el a szemközti sarkot. Néhányból kikandikált pár kiszakadt lap a sarkán. A füzetek és a sok-sok színes festéktubussal teli edény között egy toliakkal, ceruzákkal, szénceruzával és ecsettel teli kávésbögre ült. Isobel keresett másik gyertyát, majd fogta a doboz gyufát, és meggyújtotta a kanócot. Meleg villódzás töltötte be a kis zugot, árnyékokat vetve a falakra és a ferde mennyezetre. Isobelt nem lepte meg, hogy Varén egy ilyen titkos helyet tartott fenn. Egy rejtekhelyét, a rejtekhelyen belül. Elmosolyodott a gondolatra, bár a mosoly gyorsan lehervadt arcáról, amikor a gyertyát a faragott fadoboz felé emelte. A sercegve égő gyertya fénye felfedte a doboz fedelébe vésett díszes betűket. Isobel félretette a gyertyát, és maga elé vette a dobozt. Ujjbegyeit végigjártatta a mély karcolatokon és rovátkákon, melyek a MADELINE nevet adták ki.
I SOBEL
KIN Y ITOTTA A D OBOZT .
A csuklós fedél, melyet két ibolyaszínű szalag
rögzített a doboz egy-egy sarkába, hátrabillent. A dobozban legfelül egy köteg fénykép hevert, alattuk meg számos különös csecsebecse és régi ékszerek. A lány először a lényképek után nyúlt. Ahogy kivette a dobozból a legfelső képet, felismerte, hogy ezek az ő szurkolói fényképalbumából származtak. Saját képmása ragyogott vissza rá a fényes képről, melyen az arannyal díszített kék egyenruhája volt rajta. Sima A-vonalú miniszoknyát és ujjatlan felsőt viselt, és egy-egy pompont tartott mindkét füle mellett, mintha hatalmas pufi fülvédők lettek volna. Csillogóra sminkelt szemhéjjal kacsintott, miközben a száját csücsörítve nézett a kamerába. Csigásra göndörített tincsei lófarokba kötve lógtak, a bal orcáján aranyszínű csillag csillogott. Összességében nevetségesen nézett ki. Emlékezett, hogy Nikki készítette a fényképet a körzeti versenyen tavaly, közvetlenül a
bemutatójuk előtt. De hogy került ez ide? Visszagondolt arra az éjszakára, amikor Varén fellopózott a házuk tetejére. Akkor ő kiment néhány percre a szobájából, és amikor viszszatért, Varén már nem a tetőn várt rá, hanem az ágya szélén ült, ölében Isobel szurkolói fényképalbumával, amit fürge ujjakkal lapozgatott. Az arca elvörösödött, amikor rájött, hogy Varén bizonyára kivette a fotóját az albumból, és zsebre dugta, amíg ő nem volt a szobában. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen, vagy bóknak vegye, vagy a minden alkalomra tökéletesen megfelelő sértődött álarcát öltse fel. Miért pont ezt a képet kellett választania az albumból? Miért nem egy olyat nézett ki magának, amelyen ténylegpózol? Egy olyat, amin nem ilyen idétlen arcot vág meg jó a haja, és nem ezek a hülye plüssagancsok vannak a fején? Megfordította a fényképet, hogy ne is lássa, és észrevette, hogy egy írás van a hátulján. Sötétlilával rótt rövid sorok ragyogtak a vízjeles fehér Kodak-papíron. Isobel közelebb emelte a szeméhez a képet, és olvasni kezdett. Erezte, hogy a szíve kihagy egy ütést, amikor rájött, hogy egy verset olvas. Saját magáról.
Bizonygatom magamnak, Hogy csak Egy lány vagy. Egy tíjabb levél, amit elém sodort a szél, S melynek sorsa, hogy tovább sodródjon
Es mint a többi Elszáradjon. Mégis hiába minden mérgem, Te nem hervadsz És nem fakulsz, Aranyló maradsz teljes valódban, Es én a tekintetedbe veszve tűnődöm, hogy egyedül én érzem-e, Hogy itt a vég. Isobel keze lehanyatlott, mintha a kép úgy elnehezedett volna, hogy már nem bírta tartani tovább. A fiú szavai apró késekként hatoltak a szívébe. Visszarakta a fényképet a dobozba, és már majdnem lecsukta a fedelét, amikor elhomályosult szeme egy újabb fényképet vett észre a kupacban. Először csak a kép szélét látta, de amikor észrevette a puha, mézszínű tincseket, akkor kivette a többi közül. A nő a
képen nyugodtan és nagy szemekkel nézett a
fényképezőgépbe, állát enyhén felvetette. Természetes szépsége mentes volt mindenféle kozmetikumtól. Tagadhatatlanul gyönyörű volt. Szép ívű ajkai, melyek olyan puhának tűntek, mint a rózsaszirmok, mintha mosolyra húzódtak volna, még ha valójában nem is mosolygott a nő. Hullámos szőke haja lágy ívben keretezte sima homlokát, hajtincsei eltűntek a háta mögött. Isobel úgy sejtette, hogy alacsonyan összefogott lófarokba vagy laza hajfonatba voltak kötve. A vékony és sápadt nő állig begombolt szilvakék szövetkabátot viselt, nyaka köré lazán egy fekete kötött sálat kerített. Habár nagyon csekély volt a hasonlóság Varennel, Isobel tudta, hogy a kép a fiú édesanyját ábrázolta. Az asszony szemei árulták el őt. Ugyanolyan fényes jádezöld színben tündököltek, mint Varén szemei. [óbban szemügyre vette a képet, és feltűnt neki, hogy halvány vonalak tűnnek át a kép túloldaláról. Egyenetlen ívek és ferde hurkok
jelentek meg a kép szélén, mintha Braille-írás lett volna rajta, vagy mintha Varén túl keményen nyomta volna oda a tollát írás közben. Isobel bizonytalanul, szorongva fordította meg a fényképet, mert félt attól, hogy mit talál a kép hátoldalán. A gyertya fényénél egy újahb vers került a szeme elé. Korábban Varén említette futólag az édesanyját, elmondta, hogy az asszony elment, amikor ő még csak nyolcéves volt. Nem bocsátkozott részletekbe, Isobel pedig tartózkodott attól, hogy kérdezősködjön, mert addigra már nagyon jól tudta, hogy Varén milyen könnyen húz falakat maga köré. Varén láthatóan még mindig, tíz évvel később is gondolt az édesanyjára, őrizte a nő létezésének utolsó emlékeit. Isobel vonakodott, hogy a versnek akár egy sorát is elolvassa, holott korábban nem habozott átkutatni Varén írásait. Részben így kezdődött a közös életük, aznap, amikor Isobel lopva belepillantott a fiú naplójába. De ez a vers más volt. Es rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy vajon miről szólhat. Talán a címe miatt, mely egyszerű, hétköznapi levelezésben használt megszólításnak tűnt. „Madeline-nek”, olvasta a kép tetején Varén legszebb kézírásával, szépen ívelt gyöngybetűivel. Isobel egyetlen alkalmat sem tudott felidézni magában, amikor ő bárhogy máshogy szólította volna az édesanyját, mint „anya”. Persze egyetlen olyan alkalmat sem tudott felidézni, amikor az anyja ne lett volna mellette. Nyelt egyet, és olvasni kezdett.
Madeline-nek Éteri másik énem Mely belőlem fakad Többre képes, mint te valaha leszel. Ahogyan te, ö is El tud hagyni Kilép belőlem, elbarangol. Az éjszaka kettéhasít. Kiszakadok magamból... Süllyedek, zuhanok, repülök Es dühöngök Örökké. Es mindig Nélküled. Isobel újra és újra elolvasta a sorokat. A kráterszerűen tátongó ürességben, melyet e szavak váltottak ki belőle, egy ismerős hang szavai visszhangzottak. Korábban hallott és tanult dolgok ismétlődtek benne. Másik én? Tudatos álmodás. Asztrális kivetülés. Isobel ismét Varén hálózsákjára pillantott, és a hálózsák egyszerre új jelentést kapott. Isobel tekintete visszatért a falfestményre, hirtelen rádöbbent, hogy a „vászon” - Varén rejtekhelye - sokkal mesz- szebbre nyúlik, mint ez a kis szoba. Isobel lerakta Varén édesanyjának fényképét, arccal a föld felé fordítva, majd kezébe vette a többi fotót. Egyenként, lassan átlapozta — 234 —
a fényképeket, a képek azonban csak kőfigurákat ábrázoltak, embereket nem. Voltak köztük ugyanarról az őszi fáról készült művészi felvételek, melyek a fa vöröses, aranyszínű ágait a levélhullás különböző fázisaiban ábrázolták, mintha Varén képeskönyvet akart volna készíteni belőlük. A további képeken vaskapuk és háztetőkön kialakított tornyok voltak, meg folyosók, melyeket kulcslyukakon és ablakokon át fotóztak. Néhány további kép vicsorgó vízköpőket ábrázolt, melyek a háztetőkről kacsintottak a szemlélődőkre, és volt még pár kép, melyeken angyalok gyászoltak temetői műemlékek magas talapzatán. Isobel íelismerte, hogy akárcsak a könyvek, ezek a néma tárgyak is különleges társaságot nyújthattak Varennek. Jobban megtalálta velük a hangot, mint az emberekkel. Isobel úgy sejtette, hogy a mozdulatlanná dermedt tárgyak ötleteket adtak Varennek. Mozdulatlan ajkaikkal elsuttogták a történeteiket a fiúnak, aki figyelt, megnyitotta magát a világuknak,
sokkal
jobban,
mint
bármely
más
járókelő.
Ez
nyilvánvalóvá vált abból, amilyen fényképeket készített Varén. Mintha elkapta volna e lelketlen tárgyak életének azon ritka pillanatait, amikor titokban életre keltek. Mintha megérezték volna Varén közeledtét, és feléje fordultak volna, mert tudták, hogy a fiú birtokában van annak a hatalomnak és erőnek, amely a némaságukat szavakká formálja. Leírja a történeteiket, és ezáltal életre kelti őket. Csodálatos képesség, mely veszélyessé vált.
Talán ez az egész meg sem történt volna, gondolta Isobel, ha Varén édesanyja a fiával márad. Isobel gyakran eltűnődött azon, vajon miért ment el Varén édesanyja. Az okok középpontjában mindig egyetlen személy állt: Varén édesapja. De még ha neki, Madeline-nek el is kellett mennie, ha ki 235 –
is akart törni innen, hogy hagyhatta el a fiát? Tudnia kellett, hogy ő más, mint a többiek. Különleges. Vagy nem érdekelte? Isobel a gondolataiba merülve észre sem vette, hogy az utolsó fényképhez ért, amelyen egy magányos kőarc bámult ki egy alabástromfalból. Amikor Isobel jobban szemügyre vette az arcot, rájött, hogy ismeri. Varén utcájában, az egyik házon látta. Egyike volt a „zöld embereknek”, akikről Varén mesélt neki, egyike azoknak a vízköpő szobroknak, melyek állítólag megvédenék a gonosz szellemek ellen. - Alszik munka közben - dörmögte Isobel az orra alatt, a fényképre nézve. A szobor szemei Isobelre szegeződtek. Majdnem emberinek tűnt az arca, kivéve a gömbszerűen kiguvadó, túlméretezett szemeket, melyek üres tekintettel meredtek előre. Isobel felsóhajtott, és összeszedegette a fényképeket. Mielőtt azonban visszarakta volna őket a dobozba, átböngészte a többi tárgyat, a sok összegyűjtött apróságot, melyek szétszóródva hevertek a doboz lila bársonybélésén.
Törött
írógépbillentyűk
összekeverve
antik
ékszerekkel, gombokkal, melltűkkel és összehajtogatott... kottával? Isobel felkapta a papírokat. Már éppen szét akarta hajtogatni őket, amikor a doboz alján meglátott egy csillogó tárgyat. Egy hölgy szépen kidolgozott, ametiszt ékkövekkel kirakott fésűje kacsintott rá a gyertyafényben. Isobel újra a doboz mélyére nyúlt, és kivette a fésűt. Felemelte, hogy megvizsgálja. A fésű úgy csillogott a markában, mintha minden egyes ékkövében izzó borostyán rejtőzött volna. Tudta, hogy látta már valahol ezt a fésűt, de hol? Isobel mobilja hosszan búgva rezegni kezdett a zsebében. Felvette. -
Igen? - suttogott a telefonba.
- Elment a fickó — mondta Gwen. - Épp az imént. De valami furcsa
dolgot tett, mielőtt elhajtott. -
Mit csinált?
-
Betett valamit Varén autójába.
Isobel elhallgatott. Varén apja berakott valamit Varén autójába? -
És mi volt az? - kérdezte Isobel. - Nem láttad?
Isobel visszatette a fésűt a dobozba, rárakta a fotókat, és lecsukta a tetejét. Óvatosan visszatette a dobozt az eredeti helyére a fal mellé. - Nem — felelte Gwen. — Próbáltam úgy tenni, mintha nagyon olvasnék, ami elég nehéz, amikor csak térképek és benzinkúti számlák vannak nálad. De úgy láttam, hogy kinyitotta a kesztyűtartót. Isobel leporolta magát, és felállt. - Megyek kifelé - közölte Gwennel, azzal összecsukta a telefonját, elfújta a gyertyát, és a lépcsőn lévő keskeny réshez mászott. Kigyömöszölte magát a lyukból, visszatette a helyére a lépcső deszkáját, majd az ajtóhoz sietett. Az ajtó még mindig nyitva állt. Először csak a fejét dugta ki, habár nem látta Bruce-t a pult mögött. Gondolta, talán kisurranhat, amíg a férfi el van foglalva valahol a polcok között. Még egy pillanatig fülelt, hogy hall-e bármiféle köhögést vagy zihálást, aztán amikor semmit sem hallott, óvatosan kilépett. -
Nem tudom, hogy csináltad - hallotta ekkor maga mögül.
Isobel megtorpant két lépés között. Válla fölött hátrapillantva meglátta Bruce-t, aki az egyik polc felé nézve egy széken ült. Lába előtt egy könyvekkel félig telt kartondoboz volt. Az idős férfi Isobel felé fordította tekintetét. Egyenesen ránézett a felemás színű — egyik barna, másik kísérteties szürke - szemeivel. - 237 —
- De nem is akarom tudni - tette hozzá. — Inkább tartsd meg magadnak! Mindig bajba kerülök, amikor túl sokat tudok. És a jövőbeni félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ez az üvegszemem — sziszegte, ujjával a szürke szemére bökve. Isobel nagyot nyelt. Próbálta olyan kicsire összehúzni magát, amilyen kicsire csak tudta, és hátát a falnak nyomva kínosan hallgatva állt és várt. Bármi következzék is ezután. Szeretett volna minél előbb az ajtón kívül lenni, de nem tudta eldönteni, hogy nem tenné-e jobban, ha maradna, és próbálna valami magyarázatot ösz- szeeszkábálni arra, hogy miért is van itt. Már éppen meg akart szólalni, amikor az öregember leintette. - Ne — mordult rá, felemelt tenyerével elnémítva a lányt —, ne mondj semmit! Örülök, hogy itt vagy, még akkor is, ha úgy érzem, hogy Varennel nincs minden rendben. Isobel becsukta tátott száját, a fogai összecsattantak. Tényleg? Valóban ezt mondta neki ez az ember? - De ha meghalt volna, kétlem, hogy idejönnél szaglászni, úgyhogy mégiscsak hálás vagyok. Mindamellett valószínűleg neked van a legnagyobb esélyed arra, hogy kapcsolatba lépj vele. Ha tehát ez megtörténik, már ha eddig nem történt meg, akkor szeretném, ha átadnál neki egy üzenetet. Hallod? — rázta meg az öregember fenyegetően az ujját Isobel felé. - Mondd meg neki, hogy eladom az autóját! Már van is valaki, aki érdeklődik a kocsi iránt. Mondd meg neki, hogy nem vagyok parkoló, megértetted? Márciusig kap időt. Márciusig. Megjegyezted? Nehogy elfelejtsd! Isobel nem felelt. Bántották a férfi szavai, de nem mert megszólalni, mert félt, hogy valami gúnyosat mond, vagy az öreg arcába vágja, hogy ami a legjobb barátságot illeti, az öreg sem igazán érdemelte ki a „megbízható Varen-barát” pecsétjét. Bruce morgott egyet, amikor Isobel nem felelt, aztán visszatért a munkájához. Tovább szedegette a könyveket a polcról, majd beleejtette
őket a nyitott dobozba, egyiket a másik után. Isobel megfordult, és a bejárati ajtó felé lopakodott. - Várj! - hallotta Bruce hangját, amikor a kezét már az ajtónyitó gombra tette. Isobel megtorpant. A háta megfeszült, de engedelmeskedett, habár legszívesebben szó nélkül kisétált volna a boltból. Bruce újra köhögni kezdett, és bár próbálta leküzdeni a rohamot, egy-két érthetetlen szót sikerült csak kinyögnie. Isobel visszanézett, és látta, hogy az öreg egyik görcsös kezét a szája elé tartja, a másikat pedig feléje nyújtja. - Ne... - rázta meg a fejét Bruce. - Sajnálom - mondta, nagy nehezen összeszedve magát. - Ne mondd ezt neki! Ne mondd azt, hogy el akarom adni! Csak a márciust mondd meg! Márciusig el kell jönnie az autójáért, ha még mindig keli neki. Ennyit mondj neki! Mondd meg neki, hogy ezt mondták az orvosok. -
Orvosok? — kérdezte Isobel.
Hát ez meg mit akar jelenteni? Bruce az egyik polcra támaszkodott. -
Most menj! - folytatta Bruce. - Zárva vagyunk.
-
De én...
- Azt mondtam, zárva vagyunk! - mordult rá Bruce, úgy hadonászva feléje, mintha Isobel csak egy kóbor macska lenne, amit el akarna ijeszteni. - Ki innen! -Én... -
Azt mondtam, kifelé!
Isobel a kérdéseit lenyelve kilépett az ajtón, mielőtt Bruce utolérte volna. Isobel kibotladozott a járdára, Bruce pedig a nyitva tartást — 239 —
jelző táblát átfordította a „Zárva” oldalára. A boltban a fények egy kattanással leoltódtak. Bruce barna szeme egy másodpercig még elidőzött Isobelen, mielőtt visszahúzódott az árnyékba. - Mi a fene történt odabent? Isobel a hang felé fordulva látta, hogy Gwen ott áll az útpadkán, közvetlenül a Cougar mellett. Szertartásosan, két kézzel egyszerre tartott egy összehajtott papírt. Isobel kérdés nélkül is tudta, hogy Gwen kivette Varén autójának a kesztyűtartójából a papírokat. - Varén apja azt hiszi, hogy Bruce tud valamit — mondta Isobel, a szemét le nem véve a papírokról. Kezdett szürkülni, amitől a lámpák fényesebben ragyogtak, a levegő pedig egyre csípősebbé vált. Isobel fázósan húzta össze magát, és reszketve gondolt arra, vajon mi lehet a papíron, miközben azt kívánta, bárcsak ne kellene megtudnia. - Varenről? - kérdezte Gwen. Isobel bólintott. Még a boltban eldöntötte, hogy nem beszél Gwennek a lépcső alatti titkos helyiségről, sem az üzenetről, amit át kellett adnia Varennek, és amitől rossz előérzete támadt. Mindkét dolgot nagyon személyesnek érezte, olyasminek, amiről csak Varennek szabad tudnia. Újabb elemek a Varent magányossá tevő dolgok listáján. - Az apja meg van róla győződve, hogy Varén még mindig a közelben van - mondta Isobel. - Szerinte elbújt. De... - Isobel megrázta a fejét. - Nem értem, miért. Tudhatná, hogy jelentették volna, ha látják Varent. - Oöö... — szólalt meg Gwen, és szemét a földre sütötte, majd oldalra pillantgatott, aztán összeszorított szájjal előrelépett, és Isobel felé nyújtotta a papírt. - Remélem, nem bánod, de itt-ott beleolvastam. 240
Isobel elvette a papírokat. Kihajtogatta, és feltárta Varén apjának a fiához írt levelét. A rövid mondatokat határozott, dőlt betűkkel írták a papírra. Szerinted vicces dolog kilépni 3z sütöm elé? Majdnem belehajtottam miattad a szökokútba múlt éjjel! Meg is ölhettelek volna! Itt az ideje abbahagyni a morbid játékaidat! Többé ne tünedezz el! Gyere haza! Most azonnal!
A feltámadó szél meglobogtatta a papírt Isobel kezében. A lány felnézett, és látta, hogy Gwen remeg, a fogai vacognak. -
Azt mondtad... azt mondtad, hogy te is láttad Varent... igaz?
Mármint ébren? - kérdezte Gwen. -
Igen - motyogta Isobel, és az autó ablakán látszódó tükörképe
felé fordult. - Kétszer is. *
A MIKOR
AZ EL SŐ P IROS L ÁMP ÁH OZ ÉRTEK ,
Gwen, kihasználva az alkalmat, a
szájához emelte a kezét, és rágni kezdte a körmeit. Habár ez elég nagy zajjal járt, körülbelül olyan volt, mintha pattogatott kukoricát rágicsált volna, Isobel figyelmét nem terelte el hurrikánként örvénylő gondolataitól, meg arról az ép ésszel alig felfogható tényről, hogy az eltűnése óta más is látta Varent rajta kívül, mégpedig a valóságban, és nem álmában. A fiának szánt üzenete alapján Varén apja majdnem elgázolta őt múlt éjjel. Isobel pedig tudta, hogy a tükörképek nem sétálgatnak csak úgy a mozgó autók között. Nem lehetséges, hogy Mr. Nethers csak azt hitte, hogy a fiát látta?
Lehet, hogy pont előtte ivott be, tűnődött Isobel. De a boltban olyan hajthatatlan volt Bruce-szal, meg annyira magabiztos és heves! És ahogy dühösen felcsörtetett a padlásra, mint aki teljesen biztos abban, hogy ott azt találja, amiért vagy akiért a boltba jött. És amit előtte mondott, hogy nem hisz a szellemekben. Isobel eltűnődött, hogy Varén apjának kinyilatkoztatásszerű szavai
nem inkább a saját megnyugtatására szolgáltak-e, mint Bruce leszerelésére? Vajon csak önigazolást keresett? Vagy éppen a korábbi hitét tagadta meg ezzel? A jelzőlámpa zöldre váltott. Gwen
abbahagyta
a
körömrágást.
Egy
pillanatig
még
mozdulatlanul állt, majd indexelt, sebességbe rakta az autót, rálépett a gázra, és hevesen balra tekerte a kormányt. -
Hé! — kapaszkodott meg Isobel a műszerfalban. — Hová
megyünk? Gwen nem felelt, ehelyett a jobb oldali sávba kormányozta a Cadillacet, majd újabb heves mozdulattal lehajtott az útról, be egy parkolóba. -
Miért fordulunk itt be? - kérdezte Isobel.
Előrehajolt, és a nyakát tekergetve kukucskált felfelé. Egy hatalmas, hamburger alakú formát látott, mely magasan a fejük fölött egy oszlopon ült. Úgy sugárzott a fénye, mint egy világítótoronyé. - Azért - felelte Gwen -, mert kell valami zsíros, ami felszívja bennem ezt a sok norepinefrint1 *. -
Micsodát?
-
Az idegeim kikészültek, muszáj ennem valamit.
- Már... elég későre jár - tiltakozott Isobel. - A szüleim valószínűleg kezdenek aggódni, hogy hol lehetek. Főleg az apám. -
Küldj neki SMS-t, és kérdezd meg, hogy nem akar-e ő is enni
valamit. - Azzal Gwen sebesen befordult egy furgon mögé, amely türelmesen várt a sorára a szabadon álló kivilágított étlap mellett. Mondd meg neki, hogy látok itt valami klasszikus, olvasztott nevű dolgot, amiről ő jutott eszembe. 9
9
Noradrenalin vagy norepinefrin: egy stresszhormon, mely veszélyhelyzetben a megfelelő válaszreakciók kialakításáért telel.
— 243
- Gwen, kérlek! Amíg el nem megyünk Baltimore-ba, addig az ő szabályai szerint kell játszanom. Ezt te is tudod. - Szerintem én hagymakarikákat kérek, meg egy jegesteát - felelte Gwen. - És te? Isobel visszasüppedt az ülésébe. Megrázta a fejét. -
Nem vagyok éhes.
-
Hogy mondtad?
Gwen füle mögé tette a kezét, egyfajta „nem hallottalak jól” mozdulattal. - Sült krumplit és tejes shaket? - kérdezte. - Jaj, tisztára olyan vagy, mint Sandra Dee10! Isobel már éppen vitába szállt volna Gwennel, ekkor azonban az előttük lévő autó elindult, és Gwen rálépett a gázra. A kivilágított étlap melletti mikrofonhoz húzódtak. Gwen lekapcsolta a fűtést, letekerte az ablakot, kidugta a könyökét, és kihajolt a hidegbe. - Üdvözöljük a Hatalmas Hambiban! - tört elő egy bágyadt férfihang
a
hangszóróból.
—
Szeretnék
kipróbálni
a
Hatalmas-menünket, vagy esetleg egy különleges Hatalmas-italt? Gwen lehelete fehér füstként szállt ki szájából, ahogy beszélt. - Tudja - szólalt meg Gwen -, szinte hallom a bekarikázott R betűt11, minden alkalommal, amikor kimondja azt, hogy „Hatalmas”. A hanghordozása egyszerűen utánozhatatlan! -
Hölgyem?
- Na jó! Akkor kérek egy nagy adag hagymakarikát, egy nagy sült krumplit és egy nagy édesítetlen - vagyis cukormentes — jegesteát, de annyira cukormentes legyen, hogy ha csak egyszer is átvillan az
10
Az ötvenes évek Amerikájának híres gyerekszínésze volt, aki eleinte naiv, később vígjátéki karaktereket
11
®, a minőségi áruk védjegye.
alakított.
244
<-■
agyamon, hogy esetleg cukor ízét érzem, akkor visszajövök, és kihívom egy műanyagvilla-párbajra. Rövid szünet következett, mielőtt a monoton hang újra megszólalt a statikus sercegésen át. - Szóval, lesz egy nagy adag Hatalmas hagymakarika, egy nagy adag Hatalmas sült krumpli, egy nagy Hatalmas csokis shake és egy nagy Hatalmas extra édesítetlen jegestea. Ez minden? - Most próbál az idegeimre menni - dünnyögte Gwen a nem létező bajsza alatt. - Igen - vetette oda a hangszórónak. - Ez minden. - Kilenc hatvan lesz. Kérem, álljon a második ablakhoz! Gwen felengedte a féket, és hagyta, hogy a Cadillac az első ablaktól a másodikig guruljon. -A teát soha nem lenne szabad édesíteni - magyarázta Gwen, úgy tűnt, leginkább magának. Benyúlt a foltvarrással készített táskájába, egy ideig kotorászott, majd kihúzott egy tízdollárost. - Amint átléped a Mason-Dixon vonalat
12
, olyan, mintha minden melasszá és
kukoricasziruppá válna - folytatta, majd csettintett az ajkaival. - Már attól kilyukad a fogam, ha csak rágondolok. A rendelés kiadására szolgáló ablak nyikorogva nyílt ki mellettük. Egy kék köpenyt és fehér hajhálót viselő, zsíros hajú fiú átnyújtotta Gwennek a megrendelt italokat, a tízdollárosért cserébe. Amíg a fiú visszahajolt, hogy kiszámolja a visszajárót, újra elhúzta az ablakot. Isobel elvette a műanyag poharat és a szívószálat, amit feléje nyújtott Gwen, miután a saját italát a maga mellett lévő italtartóba rakta. Kapkodó, ideges ujjakkal letépte a papírt a szívószálról, belenyomta a műanyag fedélbe, és a pohár fölé hajolva mohón beleszívott az italba.
Mason-Dixon vonal: egy kulturális és részben földrajzi határ az egykori brit uralom alá tartozó területek és a független amerikai államok között. E határtól délre voltak a rabszolgatartó államok.
245
—
Mintha azt ízlelgetné, hogy van-e benne méreg, jobbra-balra lögybölte az italt a szájában. Elégedetten bólintva végül lenyelte. -
Jó ember — mondta —, hatalmas ember.
Egy pillanattal később az ételkiadó ablak újra kinyílt. Gwen elvette a zsírfoltos zacskót a fiútól, és Isobel ölébe dobta. Ezután az erszényébe rakta az aprót, feltekerte az ablakot, és kiállt a sorból. - És jobb, ha megiszod azt a shake-et! - szólt Isobelre Gwen. Kezdesz úgy kinézni, mint egy hajléktalan. Gwen a parkolóban álló egyik magas lámpaoszlop felé vezette a Cadillacet, és beállt egy üres helyre, amit jól megvilágított a lámpa. -
Várj csak - mondta Isobel -, miért parkoltunk le?
- Azért, mert bármilyen tehetséges sofőr vagyok is, nem tudok egyszerre sebességet is váltani és a fejemet is tömni. A tejes shake-re mutatva így szólt: -
Az sem fogja meginni magát.
-
Már mondtam, hogy én nem...
-
Szívószálat a pohárba! Most azonnal!
Látva Gwen elkínzott, szinte pánikot sugárzó tekintetét, Isobel abbahagyta
az
ellenkezést.
Kicsúsztatta
a
szívószálat
a
csomagolópapírjából, átnyomta a shake műanyag fedelén, és magába erőltetett egy kortyot. Néhányszor sikertelenül próbálta felszippantani a turmixot, mely sűrű volt, mint a friss beton, de aztán a krémes folyadék végül utat talált a nyelvéhez. Habár a hideg italtól megborzongott, Isobel magában elismerte, hogy a shake tényleg finom. Gwen lecsillapodva maga elé vette a zacskót, és az egyik kezével kotorászni kezdett benne, hangos papírzörgés közepette. Olajban sült zöldség illata töltötte meg az utasteret, mihelyst kivette a 246
hagymakarikákat. Beleharapott, és habzsolva rágta az ételt, miközben üres tekintettel meredt ki a szélvédőn. Isobel lenézett az ölébe a turmixra, amit a lábai közé szorítva tartott.
Egyenként
benyomogatta
a
műanyag
tető
kis
kitüremkedéseit, melyek azt jelezték, hogy cukormentes ital vagy tea, vagy valami más kerül az edénybe. Erezte Gwen hirtelen támadt ideges feszültségéből, hogy a lány megint elérte azt a pontot, hogy mindjárt teljesen kiborul. De legalább még nem kezdett kérdezősködni. Ezzel kapcsolatban talán megtanulta a leckét. — Nem elég sós - szólalt meg Gwen, majd hozzátette: — Apropó, remélem tudod, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy elképesztő mennyiségű információt hallgatsz el előlem mostanában. Isobel megmerevedett. Lopva Gwen felé pillantott. - Például, hogy ma miért mentünk vissza abba a könyvesboltba folytatta —, és hogy mit kerestél, és végül megtaláltad-e. Megint láttad azokat az álmokat, igaz? - Azzal lenyelt egy hagymakarikát, és azonnal nyúlt a zacskóba a következőért. Isobel a megfelelő kifejezést keresve egy másodpercig fontolgatta a szavakat, mielőtt megszólalt. - Az a helyzet... hogy az események... eléggé felgyorsultak... az utóbbi időben - felelte végül. - Már nem tudom, mi történik velem, megmagyarázni meg még kevésbé tudnám. Olyan sok minden volt. És... kezdem azt hinni... hogy így lesz a legjobb. — Persze — bólintott Gwen. — Talán igazad van, talán minél kevesebbet tudok a dolgokról, annál jobban megfelelek ennek a... mondjuk úgy, csendes háttérszerepnek, amit rám osztottál. Némán segítek megtalálni őt. Végül is nyilván neked is könnyebb dolgod lesz, ha nem liheg folyton valaki a nyakadban, és jelez minden
hülyeséget a terveid kapcsán, amikor majd odaérsz. - Felhorkanva nevetett. - Mert ugye, ha azt sem tudom, hogy mi lolyik itt, akkor hogyan emlékeztethetnélek arra, hogy öngyilkos küldetésben jársz? - Gwen - kezdte Isobel. Becsukta a szemét. Remélte, hogy ha türtőzteti magát, és nem néz a barátnőjére, nem látja a félelmet az arcán, akkor féken tudja tartani a saját idegességét is. - Ezt már egyszer megbeszéltük. Tudod, hogy elhatároztam magam. - Tudom. Ezért megyek veled. Isobel kinyitotta a szemét, Gwenre villantotta a tekintetét, aztán feléje fordította a fejét. - Mit mondtál? Gwen visszadobta a papírzacskót Isobel ölébe. - Finom emlékeztető - mondta. - A sült krumplit a szádba kell dugni, nem a füledbe! Azt mondtam, hogy veled megyek - felelte, azzal a kezében tartott hagymakarikát egy falásra megette. Isobel csak szorongatta a kezében a zacskó sült krumplit. Értetlenül megrázta a fejét. - Helló, Gwen — integetett a barátnője felé —, itt a valóság! Bocsi, de apám soha nem engedné, hogy velünk gyere. Nem is beszélve arról, hogy ha csak megemlíteném nekik a dolgot, még gyanakvóbbá válnának a szüleim, pedig már most se semmik. Gwen csak rágott és rágott, távolba meredő, de elszánt pillantással. Végül, miután nyelt egyet, Isobel felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. Szemüvege lencséi csillogtak a sötétben, amitől a szemei nem látszódtak, így pár pillanatig egy őrült benyomását keltette. - Nem minden középiskolai diák él a kőkorszakban, Vilma1'' — mondta. - Nekem van egy olyan motorral felszerelt kerekes
13
alkalmatosságom. Szerintem most is pont benne ülsz. A te nyelveden azt hiszem, úgy hívják: autó.
13
A Frédi és Béni című, a kőkorszakban játszódó rajzfilmsorozat egyik főhősnője.
- El akarsz vezetni Baltimore-ba? - Nem, majd ugróiskolán jutok el oda. Naná, hogy elvezetek. - És mi lesz a szüléiddel? Nem fognak... - Veled ellentétben én a demokrácia földjén élek. Rávettem őket, hogy engedjenek el autóval Brooklynba, hogy meglátogassam az unokatestvéreimet és elmenjünk egy koncertre. Shelly és Greta tartoznak nekem egy szívességgel. Be vannak avatva, ők fogják felvenni a kagylót, ha befut anyám elkerülhetetlen ellenőrző hívása. Isobel újra megrázta a fejét, megdöbbentette, hogy a tervnek milyen nagy részét találta ki Gwen egyedül. - Gwen, az biztos, hogy én nem fogom megengedni, hogy... - Megengedni? — tört ki nevetésben Gwen. - Mióta engedtél te meg nekem bármit is? - Újra elvette Isobeltől a papírzacskót, kikapott egy szál sült krumplit, és Isobel orra előtt hadonászni kezdett yele. - Én teszem a dolgomat, jobb, ha beletörődsz! Mindamellett - folytatta Gwen -, hogy akarsz bejutni a temetőbe? Besétálsz éjszaka egyedül? Tudod egyáltalán, hogy a város melyik részében fogtok megszállni? Megnézted akár egyszer is a térképen? Igazság szerint, Isobel nem gondolkozott ennyire előre. A részletekről legalábbis. Minden energiájával arra koncentrált, hogy eljusson Baltimore-ba, és hogy addig is belesimuljon a „jó kislány vagyok, nem tudok semmiről semmit” szerepébe. Megdolgozott azért, hogy az álarcai a helyükön maradjanak, aztán ott voltak az álmok és a látomások is... nem igazán tudott ennél több dologra figyelni. - Vannak ott taxik is - mondta Isobel, habár ebben nem volt olyan biztos. — 249 –
— Na persze — felelte Gwen a közbiztonság pedig olyan rossz, hogy még a Nagy Alma19 is elvörösödne, ha tudná. És ha esetleg elfelejtetted volna, a taxiért fizetni kell, sokat, és ne haragudj, hogy ezt felhozom, de ahogy legutóbb láttam, az öcséd nyavalyás kapuvámja sem lett olcsóbb. Mint már említettem, szükséged lesz egy tervre. És segítségre. - Gwen maga felé mutatva a sült krumplival, folytatta: - Az én segítségemre mondta, majd bedobta a krumplit a szájába. Isobel jó ellenérven törte a fejét, amivel megcáfolhatta volna Gwent. — Tudod, hogy egy nagy csomó ember lesz majd ott akkor éjjel? — kérdezte Gwen. — Meg biztonságiak. Ügy tűnik, a Magányos Lovasnak egész rajongótábora van — tette hozzá, majd a szájába tömte az ujjai hegyével kötegbe fogott maréknyi sült krumplit. — Mintha már hallottam volna erről — jegyezte meg Isobel, mintegy mellékesen. — Na és, te... te honnan tudod? — A Google jó barát - vágta rá Gwen. Isobel a szájához emelte a szívószálat. Hosszan beleszívott, nyelt egyet, majd újra szippantott egy kortyot. Az ital szinte megfagyasztotta az agyát. A hideg szétsugárzott a koponyájában, és kellemes fájdalmat okozott neki, ami emlékeztette arra, hogy ő most még az élők közé tartozik. — És igazad van — folytatta Gwen. — Valószínűleg tényleg jobb, ha nem tudok ennél többet. Különben még észhez térek, és megpróbállak megállítani. Úgyhogy, azt találtam ki, hogy hagyjuk a rizsát, megyek veled, és egyszerűen csak életben tartalak. Isobel szomorúan elmosolyodott, ahogy a fagy lassan felengedett a fejében.
New York közismert, népszerű beceneve. 250 –
-
Tényleg velem jössz?
- Ha akarnál, sem tudnál megállítani. Ez egyike a sok bosszantó közös tulajdonságainknak. - Szóval, mondhatok bármit, te úgyis azt csinálsz, amit akarsz, igaz? -
Na végre! — belelte Gwen.
Kivette a teáját az italtartóból, és a műanyag poharat Isobel felé emelte, mintha köszöntőt mondana. -
Végre kezded kapiskálni.
Aznap éjjel bármennyire is próbálkozott Isobel, nem bírt elaludni. Csak forgolódott az ágyon, egyik oldaláról a másikra, és nem bírta eldönteni, hogy vajon az ablak felé, vagy annak háttal feküdjön. Egyik sem érződött sem kényelmesnek, sem biztonságosnak. „ Sőt, valójában már semmi sem volt az. Végül hanyatt fekve megállapodott, és a plafont bámulta. Ekkor azonban a nyitott ajtó és az ágya közti üres tér kezdett fenyegetővé válni. Mintha bármelyik pillanatban elfoglalhatná valami szörnyű új rémálom, vagy az ajtó mögött elterülő fehér falak átváltoznának az álombéli, lila fényben derengő erdőséggé. Isobel már tudta, hogy mit sem használna, ha becsukná az ajtót, így hát inkább a szemét hunyta be. Ahogy ott feküdt kimerültén, mégis minden idegszálával éberen, eszébe jutott Pinfeathers egy régi mondása, amit néhány pillanattal azelőtt mondott, hogy a lány először találkozott Lilithtel. Isobel kezdte megérteni, mit is értett azon Pinfeathers, amikor azt mondta:
Nyisd ki azt az ajtót, és történjék bármi, többé már nem csukhatod be. 251
Isobel fokozatosan félni kezdett az éjszakától, és attól, hogy a sötétség fátyla alatt mi lopakodik be szendergő elméjébe. Meg hogy az álombéli képek miféle lyukakat vájnak a szívébe, és a kétség milyen magvait hintik el a lelkében. A ruhásszekrénye felé nézve újra az oldalára fordult. Osszekuporodott a takaró alatt, szorosan megmarkolta paplanját. Amit az álomvilágban látott, a fordított képet Varennel a könyvesboltban, nem lehetett valóság. Az egy csalfa illúzió volt, hogy összezavarja és tévútra vezesse őt. Lilith agyalta ki, hogy elterelje a figyelmét, meg hogy hagyjon fel a reménykedéssel és adja fel a küzdelmet. Mert ha valóság lett volna, akkor Isobel megtalálta volna a ruhája szalagját. Ott lett volna a könyvesboltban, ahogy a gramofon is ott volt, meg a nyitva tartást jelző meggörbült tábla, és az égett fekete folt a padlón, és minden más, ugyanúgy, mint az álmában. De a szalag, az egyetlen dolog, ami igazán fontos volt, nem volt ott. Ez már önmagában meggyőzte Isobelt arról, hogy amit álmában látott, csak illúzió volt. És hogy még mindig biztosan Varennél van a szalagja. Soha nem fogja elengedni. Soha nem fogja öt elengedni. Muszáj volt ebben hinnie, annyi mindenen keresztülmentek már. Isobel felült az ágyában, átölelte a térdeit, kis labdává gömbölyödött össze, és szemét a tükre sima felszínére emelte. Ha Varén csapdába esett a tükrön túli világban, és nem tudott visszatérni, akkor mit vagy kit látott az apja tegnap este? Tényleg előkerült volna Varén a semmiből, és az apja tényleg félrerántotta a kormányt és tényleg majdnem belehajtott az öreg viktoriánus stílusú környék közepén álló szökőkútba? A szökőkút. Isobel csapongó gondolatai visszatértek a rózsakertbéli álmához, amikor Varén elvitte őt ugyanahhoz a szökőkúthoz. Eszébe jutott a ■- 252 —
könyvesbolt is, és rájött, hogy már két helyen is találkozott Varennel álmában, a párhuzamos világban. És ahogy Varén apja, ő is látta már Varent a valóságban is. Mindenszentekkor. Aznap, amikor a Poe-ról készült előadásukat kellett bemutatni. Varén bejött az órára, ugyanakkor állítólag a Nobit Zuga könyvesboltban is ott volt éppen akkor. Isobel elkomorodott, ahogy eszébe jutott, hogy Varén mennyire elzárkózott attól, hogy megrázza Isobel apjának a kezét az előadás során. Sőt, valójában senkihez nem ért hozzá. Aztán amikor felvette az asztalról a lány magnóját, a hangszórók recsegni kezdtek, elektromosan sisteregve megszólaltak, pedig nem is volt benne elem. Óra után meg egyből eltűnt Varén, mintha a föld nyelte volna el. Mint egy szellem.
Nem hiszek a szellemekben, mondta Varén apja. Es mit tesz isten, mégis látott egyet, gondolta Isobel. Ahogy ő maga is látott aznap, Mr. Swanson óráján. Ledobta magáról a takarót, és kimászott az ágyból. A digitális órája hajnali négy negyvenet mutatott. Már csak alig két órája maradt, mielőtt fel kell kelnie, hogy iskolába menjen. A sötétben tapogatózva felöltözött, és úgy saccolta, hogy sikerül oda - a szökőkúthoz - és vissza megjárnia az utat, mielőtt észreveszik, hogy elszökött.
Danny mountain bike-ján Isobel alig húsz perc alatt a méltóságteljes és csendes környék határához tekert. Rétegesen öltözött fel, de a kora hajnali csípős levegő szúrta a tüdejét, valahányszor levegőt vett. A sísapkát jó mélyen a fülére húzta,
hogy megvédje a fejét a hidegtől, habár az arca égett az éles széltől, ami egész úton szembefújt, mintha próbálta volna őt visszatartani. Isobel szíve hevesen dobogott, ahogy bekanyarodott az utolsó sarkon, rá a St. Francis Courtra, az utcára, ahol Varén élt. Ahol valaha élt... Elsárgult levelek borították az aszfaltot a bicikli kerekei alatt, sima testük vékony hártyaként simult az útra az esőtől és az elhaladó autók kerekeinek nyomásától. A gázlámpák, melyek a két egyirányú sáv között húzódó füves járdaszigeten sorakoztak, élénken ragyogtak, hosszú, vibráló és vékony lángokkal az üvegburájuk mögött. Isobel lélegzetvételnyi szünetet tartott, abbahagyta a pedálozást, és engedte szabadon futni a biciklit, így suhant az elsötétült viktoriánus lakóházak között. A házak ablakai mint megannyi szem követték, ahogy elhaladt közöttük. Isobel behúzta a féket, amikor ahhoz a vörös téglából épített házhoz ért, ahová egyszer Varén beinvitálta. Habár nem ez volt a terve, mégis mihelyst meglátta a festett, üvegablakos bejárati ajtót, Isobel kinyújtotta és az aszfalthoz nyomta a lábát, megállítva a biciklit. Az utca közepéről szemügyre vette a házat. Felnézett Varén harmadik emeleti szobájának ablakába, és úgy érezte, mintha valami éppen őt figyelné, de nem látott semmit a sötét üveg mögött. Isobel elfordította a kormányt, és újra nekiiramodott a biciklivel, emlékeztetve magát arra, hogy nem ér rá itt időzni. Vissza kell érnie a szobájába, mielőtt az anyja felkel, hogy kávét főzzön az apjának és ebédet csomagoljon Dannynek. Amikor a szökőkút közelébe ért, újra behúzta a féket. Az abroncsok alig hallhatóan csikorogtak az aszfalton, és Isobel, meg sem várva, hogy a bicikli teljesen megálljon, átlendítette az egyik lábát a vázon, és leszállt.
A szökőkút melletti padkához tolta a biciklit, és finoman lefektette a kőre, majd átvágott a keskeny füves sávon, és egészen a díszes rácsos korláthoz ment, mely elválasztotta a száraz betonmedencét a fagyos gyeptől. Elgémberedett ujjait a festett fémre kulcsolva, Isobel felnézett a szökőkútra. Fényvetők bújtak meg végig a kiszáradt betonalap alatt, minden irányból fénnyel árasztva a medence patinás bronz belsejét, és megvilágítva a sekély és most üres, serleg alakú medence levelekkel és tekergő indákkal gazdagon díszített alját. Isobel egy pillantást vetett balra, majd jobbra. Habár végig autók szegélyezték az utca mindkét oldalát és néhány, a tornácokra és lépcsőfeljárókra helyezett gyertyatartóból vibráló fény ragyogott Isobel felé, a környék kísértetiesen kihalt volt. Isobel egyre szorosabban markolta a rácsot, és miközben olyan émelyítő érzése támadt, mintha futóhomokon állna, és nem tömör talajon, elgondolkodott, hogy miért is jött ide? Mit remélt? Hogy Varén megjelenik előtte, ahogy az apja szerint a múlt éjjel is tette? Talán abba a kétes reménybe kapaszkodik, hogy amiképpen a könyvesboltnak van kapcsolata az álombéli megfelelőjével, úgy ennek a helynek is lehet azzal, ahol Varén elmondta neki, hogy az álomvilágban rátalálhat. Egy átjáró. De ha nem is Varent, valamit találnia kellett itt Isobelnek. Valamilyen jelet, amely arról biztosíthatná, hogy Varén még vár rá, még nem adta fel a reményt. Legyen az a jel mégoly tünékeny és egyszerű, mint egy sima vörös rózsaszirom. De nem volt ott semmi. - 255 -
Az egész utca üres volt, és eltűnt belőle az az időtlen szépség, ami akkor áradt belőle, azon az őszi délutánon, amikor Varén először hozta őt ide. Isobel újra a szökőkútra nézett. A medence alatt pajkos, pufók, göndör hajú kis angyalkákat látott, amint fesztelenül játszadoztak. Nappal talán játékosnak tűnhettek, de a kis arcukra vetődő lámpafény és árnyék keverékében volt valami, valami, ami miatt... most inkább csintalannak látszottak, mint szabadszelleműnek, és inkább huncutnak, mint jókedvűnek. A nagy hattyúk pedig, amik kitárt szárnyakkal velük mulattak, olyanok voltak, mintha őrjöngenének. Isobel hátrált egy lépést, majd még egyet. A medence széles karimája eltakarta — így a fények nem érték el - a szökőkút legtetején álló meztelen nő buja figuráját, akinek fátyla lágy hullámokban omlott le a háta mögött. Árnyékba burkolózva maradt, sötét alakként, maga is az éjszaka része. - Nem fogsz győzni - suttogta Isobel, szemét a nő arcára szegezve, mely kifejezéstelenül meredt rá a sötétben. - Mindegy, hogy megtörtént-e, amit láttam, vagy sem - folytatta Isobel, egyre hangosabban, növekvő meggyőződéssel —, nem számít, hogy mit hitettél el vele, nem fogsz megállítani. Mihelyst meglát engem, Varén tudni fogja, hogy hazudtál neki. Akár démon vagy, akár nem, többé nem tudsz megijeszteni! Vissza fogom hozni. És megtalálom annak is a módját, hogy örökre leállítsalak, és megakadályozzam, hogy ezt még egyszer az életben megtedd valakivel. Erre esküszöm! Azzal Isobel hátat fordított a szökőkútnak, és elindult a járda felé. Lehajolt, hogy felvegye Danny biciklijét. 256 –
- Ez valami rossz szokás nálad? Mindenfélét ígérgetni, amit aztán nem tudsz betartani? Az a hang.... A lány lassan megfordult, és újra a szökőkút felé pillantott. Viszszaengedte a biciklit a földre, a végén hagyva, hogy a földre essen, majd sietve megkerülte a szökőkutat. Meglátta a fiút, és megállt. Ott ült, háttal a szökőkút alapjának, a szárnyukat bontogató hatytyúk alatt. Tőle jobbra az egyik bronzangyalka, mintha óvatos érdeklődéssel hajolt volna hozzá. A démon szűk, kényszerzubbonyszerű csatos kabátja nyitva volt, szabadon hagyva alabástrom mellkasának egy részét. Ökölnyi kráter volt a szíve helyén. Első pillantásra úgy látta, hogy kis kavicskupac hever mellette, de aztán rádöbbent, hogy azok nem kövek, hanem démonok ösz- szetört darabkái. Isobel mindent elkövetett, hogy az arcáról semmilyen érzelmet ne Jehessen leolvasni, ahogy a démon karmazsinvörös karmai közé vette az egyik szilánkot. Az egyik lámpa fényébe emelte a szilánkdarabot, és úgy tanulmányozta, mint az ékszerész a gyémántot. Aztán a melléhez emelte a darabkát, és gondosan beleigazította a szíve helyén tátongó sötét üregbe. Isobel hallotta, ahogy halk kattanással a helyére ugrik a darabka. - A kabátunk - szólalt meg Pinfeathers újra, és anélkül, hogy felnézett volna, a kezébe vett még egy szilánkot -, amit a ruhásszekrényed ajtaján találtál, eszedbe jutott valaha, hogy esetleg nem is én raktam oda?
H ABÁR ISOBEL SZÁMÁRA VISSZATASZÍTÓ VOLT LÁTNI, ahogy
Pinfeathers betömködi a
mellkasában tátongó fekete lyukat, mégsem bírta másfelé fordítani a tekintetét. Óhatatlanul is azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, vajon hogy szerezhetett ilyen sérülést, de jobbnak látta, ha nem tesz fel ilyen kérdéseket. — Miért követsz engem? — kérdezte követelőzve a lány, bár kételkedett benne, hogy a démonból ki lehetne húzni egyetlen egyenes választ is. — Az a nő küldött, hogy kémkedj utánam? - Éppen ellenkezőleg, pomponlány — felelte Pinfeathers —, itt voltam mindvégig. Rád vártam — húzódott tépett szája széles vigyor- ra. - Természetesen. — Honnan... - ...tudtam, hogy jönni fogsz? - fejezte be a démon a lány kérdését. — Csak úgy. — Először emelte fel a fejét, koromfekete szemével egyenesen Isobel szemébe nézve. — Te mondtad, hogy eljössz. A lány lassan, tagadólag megrázta a fejét.
- Én soha... - De igen - javította ki a démon, újra félbeszakítva őt. - Még ha te nem is figyelsz, pomponlány, azért mi igen. Apropó, figyelem... félrehajtotta a fejét, és pislantott egyet. - Hallottad, amit az előbb mondtam? Isobel összeszorította a fogait. Szája vékony csíkká préselődött, azon igyekezetében, hogy nehogy olyasmit mondjon, amivel magára haragíthatja Pinfeatherst. Örült neki, hogy a démon tisztes távolságra van tőle, nyugodtan ül, a kezeit pedig elfoglalja valamivel.
Hallotta, amit a démon Varén kabátjáról mondott. - Ha nem te voltál - kérdezte Isobel, belemenve a játékba -, akkor ki? - Mi voltunk - felelte Pinfeathers, ismét leszegett fejjel, miközben egy újabb krétafehér darabkát illesztett az egyre zsugorodó lyukba a mellkasán. Már majdnem kész volt a javítással. — De nem én. » Isobel görcsösen húzta össze a száját tehetetlen dühében. Megtanulta, hogy amikor Pinfeathersszel van dolga, a legjobb amit tehet, hogy ha csak lehet, nem reagál semmit. - Szóval, azt mondod, hogy Varén volt? De hogy? - kérdezte sürgetően. - Ha ő is át tud jönni ebbe a világba, ahogy te, akkor most miért nincs itt? Pinfeathers nem felelt, egyik karmos kezével a maradék szilánkok között turkált. Isobel a kerítéshez ugrott. - Válaszolj! - üvöltött a démonra a korlátot rázva. - A maszkos férfi - felelte Pinfeathers, elengedve a füle mellett Isobel kérdéseit. — A rejtőzködő, akit fel akarsz keresni. Tudod, ő vette el tőlünk a kabátot. Hatalmában áll bárkit elvinni oda, ahová 259
csak akar. És oda megy, ahová kedve tartja. Olyan erő ez, amit nem lenne szabad birtokolnia. Isobel érezte, ahogy a fejbőre libabőrös lesz, és a karján meg a tarkóján feláll a szőr a feszült figyelemtől. Nem a csípős hideg miatt borzongott meg. Gondolatai úgy cikáztak a fejében, mint valami adóvevő zavaros jele, miközben próbált rájönni, hogyan tudhat Pinfeathers a baltimore-i utazás tervéről és arról, hogy ott akarja megtalálni Reynold- sot. Aztán egyszer csak kezdett derengeni benne minden. -Akkor este, amikor Gwen ott volt... - kezdte Isobel. - Az az árnyék, akit a szobámban láttam, az te voltál, igaz? Ott voltál, és egész idő alatt hallgatóztál. Igenis utánunk kémkedtél! - A másiknak legalább volt annyi esze, hogy elfusson - felelte kurtán. - Aztán később a fürdőszobaajtó előtt is... te voltál... - Már mondtam, pomponlány - felelte a démon kiborító nyugalommal, miközben az utolsó darabkát is beillesztette. Az arca megrándult, ahogy a szilánk a helyére pattant. - A kabáthoz semmi közöm. Pinfeathers megfogta a kabátja egyik szabadon lógó szíját, és gyakorlott kézzel, könnyedén befűzte a megfelelő csatba. Meghúzta a szíjat, és kabátja vékony, fekete anyagát a mellére simította. Megcsinálta ugyanezt a legfelső csattal is, még jobban elrejtve a hajszálrepedések pókhálóját a mellkasán. Felállt a szökőkút alapjáról, és kinyújtóztatta nyurga végtagjait, egyiket a másik után. Isobel hátratántorodott a kerítéstől, majdnem felbukva a saját lábában. Utálta, amikor ilyen védtelen volt Pinfeathersszel szemben. Árthatott volna a démonnak, ha van egy kis szerencséje, de ugyan, - 260 -
miért tette volna, amikor mindketten tudták, hogy Pinfeathers tudja a válaszokat? Azóta, hogy ismerte a démont, Isobel most először félt attól, hogy hirtelen köddé válik, megszüntetve ezzel a Varenhez fűződő egyetlen kézzelfogható kapcsolatát. - Mondd, hogy jól van! - könyörgött Isobel. - Kérlek, mondd, hogy a könyvesbolttal kapcsolatos álmom hazugság volt, és hogy Varén még mindig úgy tudja, hogy megyek érte. Mondd, hogy nála van még a szalag! Nézte Pinfeatherst, ahogy az lassan, szinte kecsesen feléje lépett, és az jutott eszébe, hogy a démon direkt mozog így, láthatóan azon igyekezve, hogy ne riassza el Isobelt. A gondolat képtelenségén talán még nevetett is volna, ha nem áll annyira közel a síráshoz. A démon megállt a kerítésnél. Kinyújtotta Isobel felé a karját, tenyere szétnyílt, mint egy medvecsapda. - Gyere — mondta neki -, van itt valami, amit látnod kell! Isobel megrázta a fejét. - Kizárt, hogy hozzád érjek - felelte -, és nem megyek sehova, szó sem lehet róla. A lány még egy lépést hátrált, sarka beleütközött a járdaszegélybe. El is rohanhatott volna, tudta jól. Azt is tudta, hogy ha Pinfeathers utol akarja érni, akkor bizony nem jut messzire. Pinfeathers nem engedte le a kezét, de egy jottányit sem közeledett a lányhoz, a kerítés mögött maradt, mintha azt akarná mondani, ennél
tovább nem megyek. - Ezúttal nem trükközök - mondta -, nem játszom a valósággal. Csak eszembe jutott egy régi emlék, valami, ami talán téged is érdekel. Te magad mondtad, hogy nem tudlak bántani. - 261 -
Isobel levette pillantását Pinfeathers cápafogainak éles, fűrészes szélétől, amik szorosan összenyomva kilátszottak az arcából. Inkább a démon karmazsinvörös karmainak tűhegyes végeire figyelt. Hátborzongató külseje ellenére, minden, amit róla tudott abban a pillanatban - a sírbeli megjelenésétől a mostani ünnepélyes, mártírszerű viselkedéséig -, visszhangot vetett Isobel lelkében. - Te... más vagy most — mondta Isobel, és a késztetése, hogy megforduljon és elfusson, úgy illant el, ahogy a saját lélegzetének a köde feloszlott. - De miért? Mi történt veled? - Ki tudja, talán megváltoztak az érzéseim - felelte halvány mosollyal az arcán, ami olyan keserű volt, mint amennyire törékeny. Habár minden porcikája tiltakozott ellene, Isobel tett egy bátortalan lépést Pinfeathers felé. Meggyőzte magát, hogy ez csak egy kísérlet: látni szeretné, hogyan reagál Pinfeathers. A démon arcáról lehervadt a mosoly, arckifejezése hirtelen komollyá és nagyon józanná vált, sokkal emberibbé, mint amilyennek Isobel valaha is látta. Majdnem... felismerhetővé. Pinfeathers karmai halkan összezörrentek, ahogy intett Isobel- nek. A lány egy óvatos lépést tett felé, majd még egyet. Azért jött ide ma éjjel Isobel, hogy Varén szellemét felkutassak
Talán, de csak talán, gondolta Isobel, miközben legyőzte a távolságot kettejük között, és kezét a démon porcelánmarkába tette, most
megtalálta. Pinfeathers keze szorosan fonódott Isobel kezére, a karmok az ujjain úgy
keresztezték egymást, mint valami agyafúrt zárszerkezet
alkatrészei. Olyan erősen szorította meg a lány kezét, hogy Isobel a száját kitátva némán felsikoltott.
262 —
Ám pont, amikor már azt gondolta, hogy szörnyű hibát követett el, a démon szorítása engedett, és az ujjai úgy hatoltak át a tenyerén, mintha hirtelen anyagtalanná vált volna, akár egy délibáb. Akár ha keringőzni kérné fel a lányt, Pinfeathers egy lépést hátrált, és elkezdte Isobelt maga felé húzni. A lány teste bénultan, földbe gyökerezett lábakkal állt továbbra is egy helyben, azonban egy tőle független része előresuhant, engedve a hú nógatásának. Olyan érzés volt, mintha kibújt volna a saját bőréből. És úgy tűnt, hogy pontosan ez is történik. A látása megkettőződött, miközben a természet éjszakai zajai, a szél és a levelek susogása teljesen elnémultak a fülében. Aztán egy szemvillanás alatt minden eltűnt, csak vakító fehérség maradt. Lebegett a semmiben, súlytalanul, egyedül, és furcsamód egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy mi történt vele, vagy hogy hol van és hogy vissza fog-e térni egyáltalán. Olyan volt, mintha az álom „és ébrenlét határán inrbolyogna, és azon tűnődött, hogy vajon ilyen érzés lehet-e meghalni. Valami megrántotta, és a lány újra érzékelte a körülötte lévő világot. Maga elé pillantva látta, hogy Pinfeathers még mindig szorítja a kezét. Isobel, aki nem tudta, hol van, felnézett, és látta, hogy már nem a szökőkút előtt áll. Eltűntek a házak és a fák, az autók és a villó- dzó lámpák. A helyükön egy hosszan elnyúló, sötét folyosó húzódott, melynek mindkét oldalán dísztelen, egyszerű ajtók sorakoztak. Mindegyik zárva volt. Isobel felnézett Pinfeathersre, aki ajkára helyezte vérvörös karmát, jelezve, hogy maradjon csendben. Ezután füstté vált, és halk
— 263
tollsusogás közepette egy ébenfekete madár formájában öltött újra alakot, majd letelepedett Isobel bal vállára. Súlya szinte érzékelhetetlen volt a lány számára, mintha a démon még ebben a formájában is csak egy üreges lény lett volna. A madár a csőrével előremutatva érdes hangon, sürgetően károgott. Isobel szembefordult a gyéren megvilágított teremmel, mely a végtelen sötétségbe nyúlt. Isobel azon gondolkozott, hogy vajon hova hozta őt Pinfeathers, és miért, de a madár csak intett a fejével, és a csőrével csattogtatott türelmetlenül. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy a lány menjen tovább. Isobel így is tett, hangtalanul, óvatosan lépegetve a kopott padlódeszkákon. Minden egyes ajtó mellett antik olajlámpások égtek. A lámpások üvegburája homokóra alakúvá nyújtotta a lángokat, végig a fal mentén. Petróleum és alkohollal kevert fertőtlenítő jód illata itatta át a levegőt. Más szagot is érzett Isobel, enyhe rothadásszagot, egy kórterem áporodott bűzét. Halk nyikorgás vonta magára Isobel figyelmét, és jobb kéz felől meg is látott valakit, aki feléjük siklott - egy lehér ruhába öltözött asszonyt. Isobel ereiben megfagyott a vér. A félelem, mint egy dárda járta át a szívét, és mozdulni sem bírt.
Csapda, gondolta. Volt olyan ostoba, hogy megbízott Pinfeathersben, aki oda vitte őt, ahová - Isobel tudhatta volna - már rég vinni akarta, egyenesen Lilith sóvárgó kezei közé. Ahogy azonban a nő közelebb ért, és az alakja kivehetővé vált, Isobel látta, hogy fehér fátylak helyett régimódi nővéregyenruhát viselt. Úgy nézett ki a keményített, fehér sapkával a kontyba rendezett 264
barna haján, mint valami jelmezes színész egy kosztümös filmből. Hozzá illő kötény övezte vékony, fűzős derekát, a lábai körül pedig hosszú, nehéz szoknyák suhogtak. Az asszony gondosan figyelte az utat maga előtt, ügyet sem vetett Isobelre, amikor elrobogott mellette, bár a szoknyája majdnem súrolta Isobel lábát. Mögötte egy tizenéves lány hasonló egyenruhában egy gurulós kórházi ágyat tolt. Ez volt az éles nyikorgó hang forrása. Az ágyon hason fekve egy idős férfi hevert közömbösen, bőre, mint a nyers tészta. Isobel feléjük fordult, nézte a fura menetet, ahogy elhaladtak mellette.
Egy kórház, gondolta. Egy régi kórház volt. De miért hozta őt egy ilyen helyre Pinfeathers? A démon azt mondta, hogy ez egy emlékkép, és tényleg valami múltbéli dolgot látott, de mégis, mikorit? A gázlámpákból és a nővérek öltözékéből Isobel először az ezernyolcszázas évekre saccolt. . De ha ennyire visszajöttek a múltba, akkor kinek az emlékképei lehetnek ezek? Varené biztosan nem. Egy halk, panaszos nyöszörgés újra a folyosó felé irányította Isobel figyelmét. A legvégén magától megnyílt egy ajtó, méghozzá egy olyan ajtó, amelyről Isobel tudta, hogy egy pillanattal azelőtt még biztosan nem volt ott. Pinfeathers finoman Isobel fülébe károgott, majd erőteljes szárnycsapásokkal, hangos tolisuhogás közepette felszállt a lány válláról. Isobel nézte! ahogy a madár előrerepül, átvág a nyitott ajtón, és eltűnik szem elől. Isobel sietve követte őt a folyosón át, mert itt még mindig szívesebben volt a démon a társaságában, mint egyedül. — 26S -
Ahogy közelebb ért az ajtóhoz, a belülről kiszűrődő panaszos hang egyre hangosabbá és tisztábban kivehetőbbé vált. A panaszkodó nemsokára már üvöltött. - REYNOLDS! Az érdes hangú, elkínzott üvöltés hallatán Isobel egy lépést sem tudott tovább tenni, lemerevedve megállt az ajtóban, és magába szívta a szeme előtt kibontakozó jelenetet. A szoba közepén egy keskeny ágy állt. Sötét hajú férfi feküdt a fehér ágyneművel borított ágyon, arca sápadt volt és bágyadt. Vonag- lott a gyűrött ágyneműben, üvöltött és morgott, míg fölötte sűrű, fekete felhők piszkos gomolyaga fodrozódott és terjedt szét a meny- nyezet alatt. - REYNOLDS! - rikoltotta az ágyon fekvő férfi. Az ágy mellett egy fiatal orvos fekete kabátban, gyűrött fehér gallérú, izzadságfoltos ingben hajolt a betege fölé. - Edgár! - szólalt meg az orvos, és megszorította a vergődő ember sápadt kezét, tudomást sem véve a fölöttük készülődő túlvilági viharra. Edgár, biztonságban van!
Poe, gondolta Isobel döbbenten. Ez a forgolódva haldokló férfi itt előtte... nem más, mint Poe. A férfi szemei tágra nyíltak, amikor felkapta a fejét, és felnézett a feje fölött kavargó ködre. Éles, szögletes arcok és suhogó karmok szelték át és törtek ki a gomolygó ködből, mint a vértől megőrült cápák, készen rá, hogy lecsapjanak meggyötört áldozatukra. Poe rémülten forgatta fejét és hánykolódott a párnáján, mintha a teste többi része láthatatlan bilincsekkel le lett volna szorítva. Mellkasa fel-le járt, ahogy kapkodva szedte a levegőt. Sóhajtozott és a fogát csikorgatta, az erek kidagadtak a homlokán, mint valami kék vezetékek. Ekkor látta meg Isobel azt a dolgot — a vékony ezüstláncot, mely az ágy fölött kavargó köd és Poe ziháló mellkasa között feszült. A levegőben remegő szál olyan finom és tünékeny volt, mint valami
fátyol, mintha ragyogó éteri fényből állt volna. Poe egyszer csak a hátát íjként megfeszítve üvölteni kezdett, miközben árnyak serege kezdett kiáradni a viharfelhőből. Fekete füst kavargó csápjai támadták meg a termet, minden irányba kicsapva a felhőből. Úgy terjedtek szét a levegőben, ahogy a tintacseppek oldódnak fel a vízben, végigsiklottak a padlón, a falak mentén, majd felvették a démonok jól ismert szellemszerű alakját. De ezek nem olyan démonok voltak, amiket Isobel ismert. Az ő testük is üreges volt, de toliszerű, durva hajuk és karmaik nem vörösesek voltak, mint Pinfeathersé és a többi démoné. Az ő karmaik sötétkékek voltak, hajuk és fogaik indigószínűek. Isobel hirtelen mégis felismerte az egyikőjüket. O volt az a démon, akibe az álombéli márványkriptában botlott bele, aki megkérte, hogy .segítsen összeilleszteni a testét. Itt sértetlennek látszott. Ruhátlan mellkasának só fehérségű bőrét bonyolult faragványok díszítették. Viharos
vizeken
hánykolódó
hajók
vitorláztak
át
a
lény
porcelántörzsén, és egyik karját teljes hosszában a karja köré tekeredő tengeri kígyó díszítette, melynek pikkelyei briliáns gyémántok formájába rendeződtek.
Scrimshaw, villant hirtelen Isobel eszébe a neve. A démon Poe fölé hajolt. Megragadta Poe másik kezét, és karmával a csuklójába mart, már-már átszúrva a bőrét. A teremtmény elvigyorodott. Az orvost kigúnyolva, Poe-hoz hajolva a fülébe suttogott: - Már megint elkövetted azt a hibát, hogy megpróbáltál túljárni a saját eszeden? — sziszegte. — Most nézd meg hova juttattál minket — mutatott karmával a mennyezet felé. - Csapdába estünk. Épp a vihar kellős közepén. — 267 ~
- Edgár! - szólalt meg egy hang a ködből. Ekkor fátylak formájában fehér szín keveredett a vihar sötétjébe, hullámzó selymes anyag lebbent meg az örvénylő viharban. Scrimshaw a karmai közül kiejtette Poe kezét, és egy ijedt teka- lili! kiáltással köddé vált. A többi démon ugyanazt kiabálva követte őt. A lények szétrebbentek, mindegyik másfelé, beszivárogtak a falba és a padlólemezek közé, mintha csak kígyók lettek volna. Poe kiabálása erősödött, amikor Lilith arca kivált a ködből. A sötét felhők félrehúzódtak hibátlan alakjától. Fátylakkal körülölelt fehér karjai kinyúltak az örvényből. Kezei az ezüstláncra tapadtak, és kötélnek használva az éteri láncot, kihúzta magát a ködből. - Edgár - suttogta újra, miközben sötét haja lobogott a mögötte tomboló viharban. — Te hozzám tartozol. Vissza kell térned! - REYNOLDS! - sikoltott fel újra Poe. A hangjában remegő szörnyű kétségbeesés felrázta Isobelt a sokkos révületből. Körülnézett, hátha talál valamit, bármit, amivel véget vethet Poe gyötrelmeinek. Kiszúrta Pinfeatherst, aki még mindig madárformában az eső áztatta ablak párkányán gubbasztott. Megrebbentve szárnyait felröppent, átsuhant a termen, és Isobelt megkerülve a lány vállára szállt. Az, hogy a madár úgy repült a terem egyik sarkából a másikba, hogy közben sem Poe, sem Lilith, sem az orvos nem vette észre, rádöbbentette Isobelt, hogy semmit nem tud tenni, egyáltalán semmit. Ugyanis az előtte kibontakozó események már megtörténtek. Isobel térdei elgyengültek, ahogy Lilith centiről centire kihúzta magát a kavargó viharból. Erezte, hogy Pinfeathers is nyugtalanul áll egyik lábáról a másikra, mert őt is felzaklatta Lilith jelenléte, — 268 —
hiába volt a nő csak a múltnak egy árnya. Isobel tudta, hogy legszívesebben Pinfeathers is elmenne innen, és elrejtőzne, ahogyan a többi démon tette, de ő vele maradt. És mindazok ellenére, amiket vele tett, Isobel hálás volt ezért. Poe a fogát csikorgatva elfordította fejét a feléje kúszó-kapaszko- dó szörnyetegtől. Összeszorította a szemét, hogy ne is lássa őt, arcára rezignált fájdalom telepedett.
Reynolds, gondolta Isobel, Poe Reynoldsot hívta üvöltve. Hol van ő? Miért nem jön? Miért nem állítja meg ezt az egészet? - Itt semmi nem bánthatja — hallotta Isobel, ahogy az orvos nyugtatni próbálta Poe-t. - Edgár, figyeljen rám, vége van, hallja, amit mondok? Bármi is történt, már vége! Egy pillanatra a világ feketébe fordult. Isobel pislantott egyet, próbálta visszanyerni a látását. Érezte, hogy Pinfeathers karmai most jobban a vállába mélyednek. A feketeség elvonult, és ekkor Isobel látta, hogy még valaki lépett a terembe, keresztülsuhanva rajta, Isobglen. Egy magas, köpönyeges alak állt a lány előtt. Végigmérte a hatalmas vállait, elidőzve a fején lévő széles karimájú kalapon. Meglátta egy fehér sál szélét.
Reynolds. Lilith figyelme elterelődött Poe-ról, és meglepődve pislogott, amikor Reynolds előhúzta két egyforma kardja közül az egyiket. Lilith ajkai hátrahúzódtak, ahogy hegyes fogaival Reynoldsra vicsorgott. - Megállj, te őrült! - sziszegte. - Meg fogod ölni! Poe egyszerre elnémult az ágyán. Isobel nézte, ahogy a költő fejét az orvos felé fordította, és érthetetlenül motyogott valamit, miközben Reynolds felemelte a karját, készen arra, hogy lecsapjon rá. - Ne! - kiáltott fel Isobel, Lilithtel tökéletesen egyszerre. — 269
A következő pillanatban Reynolds egy határozott mozdulattal lesújtott, elvágta az ezüstláncot, mely Poe teste és Lilith még mindig mereven markoló ujjai között feszült. A démoni asszony felüvöltött, amikor az őt Poe-val összekötő kapocs kettészakadt. Arca dühtől torzult el, ahogy kicsúszott a markából a fényes ezüst. Lilith felrepült, beszívódott a mennyezetbe, a köd pedig örvényleni kezdett, majd sietősen feloszlott, eltűnt a sima vakolatban, nyoma sem maradt annak, hogy itt volt. Isobel tátott szájjal figyelte, ahogy Reynolds oldalra lépett, és viszszadugta kardját a hüvelyébe. Pillantása Poe-ra esett, aki most élettelenül feküdt, üveges szemekkel a semmibe meredve. — Edgár - szólongatta az orvos. Az ágyon fekvő alak nem felelt. Reynolds megfordult, és ahogy elindult feléje, Isobelen átcsapott a gyűlölet hulláma. Hirtelen támadt dühvei felsikoltott, és rávetette magát, ököllel csapott a férfi felé. Pinfeathers azonnal szárnyra kapott, és elrepült, nyomában tollak hullottak alá, reszelős károgása megtörte a terem csendjét. Isobel öklei akadálytalanul hatoltak át Reynolds örökké nyugodt ábrázatán. Úgy sétált keresztül a lányon, hogy még csak arcizma sem rezdült. Isobel a lendülettől előretántorodott. Megállt, felnézett, és döbbenten látta, hogy Poe ágyának a végénél áll. Nézte, ahogy az orvos remegő kézzel Poe arcához nyúl, és lecsukja a költő halott szemeit, melyek mintha közvetlenül Isobelre szegeződtek volna. Amint ez megtörtént, a környező falak, a padló és a mennyezet úgy omlottak össze, mint a kártyavár, és Isobel zuhanni kezdett a feneketlen sötétségbe. 270 -
Hanyatt fekve zuhant alá a mélybe, de közben csillogásra figyelt fel. Egy ezüstlánc ragyogott az egyre terjedő semmiben, és az ő teste közepén ért véget. A lánc úgy lebegett, mint egy szalag a szélben, ahogy Isobel zuhant és zuhant, egyre gyorsabban és gyorsabban. Hirtelen megfeszült a lánc, és felfelé húzta a lányt, mintha egy sárkányrepülő lett volna az éjszakai égbolton. Fény hatolt át a tudatán, és egy messze magasan fekvő helyről meglátta saját magát - a saját testét —, ahogy ott áll a szökőkúttal szemben Varén utcájában, továbbra is kinyújtott karokkal, mintha meg akarná fogni Pinfeathers kezét, de a démon addigra már nem volt sehol. Most valaki mást látott ott, egy idegent, aki hátulról közelített hozzá. Isobel rettegve zuhanni kezdett saját maga felé. A világ elhomályosult, amikor a két énje újra eggyé vált. Isobel pislantott kiszáradt, égő szemeivel. Leeresztette a karját. Fájta^ az izmai, mintha órákig állt volna ebben a mozdulatban. Megfordult, és szembenézett azzal, aki már majdnem megérintette a vállát.
-JAJ, ELNÉZÉST! - HŐKÖLT HÁTRA A NŐ, és
elkapta a kezét abban a pillanatban,
amikor Isobel hirtelen szembefordult vele. A nő fiatal volt és szőke, szép szürke szemekkel és olyan napbarnított bőrrel, amely nem illett ebbe a kései télbe. Valahol a harmincas évei elején járhatott. Divatos galambszürke kabátot viselt, hozzáillő kesztyűkkel. Egyenes szálú, aranyszőke haja gondosan elrendezett tincsekben omlott a vállára, amitől úgy nézett ki, mint egy fotómodell valami Macy’s hirdetésben. A nő némi gyanakvással tekintett Isobelre, mintha nem tudná eldönteni, hogy nem egy elmegyógyintézeti ápoltba botlott-e. - Hallottad, amit mondtam? - szólalt meg a nő. - Azt kérdeztem, hogy nem a te biciklid fekszik itt az út közepén? — mutatott a háta mögé, Danny kék biciklijére, ami még mindig a földön feküdt a járdaszegély mellett. Isobel pillantása a bicikliről újra a nőre villant, majd a karcsú alakján túl, az út szélén álló krómszínű Lexusra. A vezetőoldali ajtó tárva-nyitva állt, mintha gyorsan pattant volna ki belőle a nő,
remélve, hogy hamarosan ugyanolyan gyorsan vissza is ugorhat. -
Hát én... - hebegte Isobel, és újra a szökőkútra nézett.
Pillanatnyi zavara el is múlt, amikor meglátta. Ráeszmélt, hogy egy időre eltűnt innen. Persze nem fizikailag, mert a teste maradt, ahol volt, azonban az asztrális lénye, a szelleme valahová máshová került - a múlt egy emlékét élte át újra. De már visszatért, és a csontjaiban érezte, hogy amit Pinieathers mutatott neki, az a valóság volt. Reynolds ölte meg Poe-t, pedig neki azt mondta, hogy Lilith volt a felelős Poe haláláért. Ez is csak egy volt a hazugságok sorában. De miért tette, amikor Poe könyörögve esedezett a segítségéért? Miért tette, amikor Reynolds szerint barátok voltak? Vagy ez is hazugság volt? -
El... eltévedtél? — kérdezte a nő.
Igen, akarta volna mondani Isobel, jobban, mint valaha. , Az égre pillantva Isobel látta, hogy már világosodik, alig észrevehetően ugyan, ahhoz azonban eléggé, hogy aggódni kezdjen, vajon mennyi idő telhetett el azóta, hogy a szökőkúthoz jött. -
Hány óra? - kérdezte Isobel.
- Korán van - felelte a nő. - Még legalább egy óra, amíg elkezdődik a tanítás. Az iskolába tartottál, mielőtt itt megálltál? Hová mész? Isobel nem válaszolt. Nem ért rá, mert azt számolgatta, hogy menynyi ideje maradt. Ha egy óra van a becsengetésig, akkor még harminc perce van, mielőtt megszólal az ébresztőórája. Kevesebb, ha az anyja benéz, hogy lássa, mi van vele. Ha eddig nem tette volna meg. Atyaég, vajon mit gondolna az anyja, ha benézne, és üresen találná az ágyát? Biztos kiverné a frász. Azonnal szólna az apjának, és aztán... - 273 –
—
Jól érzed... Minden rendben van? — kérdezte a nő. — Olyan... -
folytatta, majd a rúzsos ajkai szétváltak, és hirtelen elhallgatott, mintha a szavai kirepültek volna a szájából anélkül, hogy esélye lett volna kimondania őket. Enyhén oldalra biccentette a fejét, és váratlanul azt kérdezte Isobelre hunyorítva: — Elnézést, de... nem ismerjük mi egymást? Isobel azonnal rájött, hogy kivel beszélget. Ez a nő Varén mostohaanyja volt. Csak egyszer találkoztak, azon az estén, amikor Varén összeveszett az apjával. Akkor este, miután a szülei kimentek a fiú szobájából, Isobel előbújt a szekrényből, és Varennel együtt kimásztak az ablakon, a tűzlépcsőn át hagyták el a házat. Aztán épp amikor beszálltak Varén autójába, ez a nő rohant ki a verandára, és szaladt kiabálva utánuk a járdán. Isobellel csak a pillanat törtrészéig néztek egymás szemébe, mielőtt Varén rálépett a gázra és elhajtott, de úgy tűnik ez az idő is elég volt arra, hogy megjegyezzék egymást. Isobel megrázta a fejét, habár érezte, hogy most már hiába is tagadná. —
Nem — felelte a nő, kesztyűs ujjúval Isobelre mutatva. - Tudom,
hogy ismerlek. Te voltál ott Varennel akkor este. Mit keresel itt? Ki vagy te? Mondd meg, hogy hívnak! — Én... - kezdte Isobel, de elhallgatott. Megfordult, lehajolt Danny biciklijéért, felkapta az útról, és elkezdte futva tolni. — Várj! Állj meg! - kiáltott utána a nő. Isobel felugrott a biciklire, és keményen a pedálokra taposott. Hallotta maga mögött a sietős léptek kopogását, majd azt is, ahogy irányt váltottak. Isobel felállt a biciklin, és még erősebben taposta a pedálokat, amikor végigvisszhangzott az autó becsapódó ajtajának a hangja az utcán.
Elérte a St. Francis Court végét, és befordult a keresztutcába. A gyenge, hideg szél éles hangon fütyült a fülébe, ahogy cikcakkban haladva a főút felé hajtott. Hallotta maga mögött a közeledő Lexus hangját, és lopva hátrapillantott. Varén mostohaanyja kihajolt az ablakon. Menet közben dudált, és Isobel után kiabált: - Kérlek, állj meg! Isobel szíve összeszorult a nő hangjában megbúvó kétségbeesett könyörgéstől, és egy pillanatra abbahagyta a taposást, de aztán kezét a fékkarokon tartva, készen arra, hogy bármikor megállhasson, tovább robogott. A Lexus már közvetlenül mögötte volt. - Én csak meg akarom találni őt! - kiabálta utána a nő. - Ha tudsz valamit, akkor kérlek... A nő szavaitól Isobelben újra feléledt a félelem. Karjai maguktól cselekedve élesen jobbra kormányozták a biciklit, be egy szűk sikátorba, melyben szemétkukák és garázsok sorakoztak. Mögötte a Lexus gumijai csikorogtak, jelezve, hogy a nő elvétette a kanyart. Isobel a sarkon újra bekanyarodott, és ezúttal felment egy enyhe emelkedőn, majd behajtott egy öreg kőtemplom parkolójába. Keresztülvágott a parkolón, és miután gyorsan ellenőrizte, hogy jön-e valami, a járdaszegélyen felugratva áthajtott a kereszteződésen, és felbiciklizett a járdára. Újra befordult a sarkon. Ekkor, épp mielőtt besurranhatott volna egy magas téglaépületekből álló házsor mögé, újra megjelent a Lexus. Befordult arra az utcára, amiből ő éppen kijött és Isobel tudta, hogy a nő kiszúrta őt. Azt is tudta, hogy már nem tud hova menekülni. Balra rántotta a kormányt, és zörögve behajtott egy kávézó mögötti, apró kaviccsal felszórt zsákutcába. Hirtelen fékezett, és fehér porfelhőt kavarva, álló kerekekkel megállt. Leugrott a bicikliről, és ellökve magától, begurította egy hatalmas szemetes konténer mögé, ahol a bicikli nekiesett a falnak, majd zörögve a földre zuhant. Isobel egy pillanatnyi habozás után felemelte a konténer köny-
nyű tetejét, felhúzta magát, majd átlendült a konténer nyílásán, és beugrott. Egy hussanással bent termett a kukában, zuhanását felfogta a bent rothadó szemeteszsákok párnája. A konténer ajtaja hangosan csapódott be fölötte. Sötét lett. A kiömlött tej és a rothadó ételmaradékok bűze megtöltötte az orrlyukát, és öklendezni kezdett tőle. Köhögve az orrára és a szájára tapasztotta a kezét. Csendben ült, várt és figyelt. Nem hallott mást, csak a saját zaklatott zihálását, meg a súlya alatt besüppedő szemét és műanyag szemeteszsákok halk zörgését. Remélte, hogy ezeket a zajokat a súlya okozza, nem pedig néhány kósza patkány. Becsukta a szemét, visszatartotta a lélegzetét, és várt. Amikor végre kidugta a fejét a konténerből, zihálva, kapkodva szívta magába a friss levegőt. Remélte, hogy Varén mostohaanyja már odébbállt. Miután kimászott a konténerből, előszedte a biciklit, és elindult hazafelé. Olyan gyorsan tekert, ahogy a lába bírta, egész úton azon imádkozva, hogy az anyja ne nyisson még be a szobájába.
Miután elrejtette Danny biciklijét a hátsó kertben a bokrok közé, sietve felmászott a házuk oldalára szerelt virágrácson, aztán a hosszan tartó kimerítő tekerés után elgyengült lábakkal végigment a ferde tetőn, felhúzta az ablakot, és bemászott. Mindent ugyanúgy, ahogy korábban, amikor elhagyta a házat. Az ágytámla fölötti polcon álló ébresztőóra már hangosan csörgött, folyamatos éles hangon, és villogott a pontos idő: 6:33. -
.. .sobel! - dörgött anyja hangja valahonnan lentről.
Gyorsan becsukta az ablakot, és az ajtó felé kapta a fejét, mert meghallotta a lépcsőn közeledő lépések zaját. Ledobta a kabátját, bebújt az ágyába, és fejére húzta a takarót.
Megzörrent a kilincs. Még gyorsan lekapta fejéről a fekete sísapkát, és az utolsó pillanatban, mielőtt az anyja nagy lendülettel benyitott volna, a párnája alá rejtette. - Izzy! - szólt rá az anyja, belépve a szobába. - Örülök, hogy végre jót alszol, de kérlek, nem nyomnád le végre azt az izét? Isobel kikukucskált a paplan alól. Igyekezett lelassítani lélegzését, és nagyon vigyázott, hogy a teste rejtve maradjon a takaró alatt, nehogy az anyja észrevegye, hogy fel van öltözve. Isobel anyja meglátta az órát, az ágytámla fölötti polchoz nyúlt, és lenyomta a szundi gombot. »- így ni - sóhajtotta, és végigsimított saját kifésült és begöndörített haján. A szokásos hálóinge és papucsa helyett gyapjúszoknyát és mohazöld kasmírkardigánt viselt. -- Na, gyerünk - mondta megpaskolva Isobel lábát. - Menjünk. Dannynak szülői értekezlete lesz ma reggel, úgyhogy elviszlek mindkettőtöket kocsival. Ki az ágyból, és hajrá! Ma korán kell indulnunk. Isobel bólintott. -
Ébren vagyok — felelte.
Az anyja elindult kdeié, de az ajtóban megállt, visszafordult, és szimatolni kezdett. -
Mi ez a szag? - kérdezte. - Ételt tartasz a szobában?
Isobel álmosságot színlelve az oldalára fordult. -
Igen - mondta —, de mindjárt elintézem.
— Remélem - felelte az anyja. - Nem értem, hogy bírod ki. Légy szíves, többé ne egyél a szobádban! Tudhatnád már magadtól is. Azzal kisietett a szobából. Isobel várt egy lélegzetvételnyit, majd felült, és lerúgta magáról a takarót. Éppen nekiiramodott volna a fürdőszobának, amikor az öccse hangja harsant fel az előszobából.
- Stipi-stopi, enyém a fürdő! - kiáltotta, és a nyomaték kedvéért hangosan becsapta maga után a fürdőszoba ajtaját.
Gwen lerakta a tálcáját az asztalra Isobel tálcájával szemben. Öszszefogta a szoknyáját, és a fekete harisnyába és szürke lábmelegítőbe bújtatott lábát bebújtatta a piknikasztalszerű ebédlőasztal alá. Leült, majd nagyot sóhajtott, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy
na végre! Kezei szinte repültek a tálcája fölött, ujjai cikázva kutattak kés és villa után, mint egy bűvészé, aki épp az első mutatványát készül bemutatni. Ahogy megtalálta a villáját, Gwen felkészült, hogy ledöfje a salátáját, de aztán megállította a mozdulatot, és felnézett. — Tudod - kezdte -, ha egyedül akarnál maradni ma, akkor csak szólnod kell, és elülök innen. Isobel az asztalra könyökölt, kezét a homlokára tette, és leejtette a vállát. Szemei úgy csukódtak le, mintha homokzsákok húzták volna le őket. Jólesett kizárni a fénycsövek szúrósan izzó fényét. Még ha csak egy pillanatra is. - Ilyen nagy a baj? - kérdezte Gwen, habár előre tudta a választ. - Szóval, igen - Felelt Gwen a saját kérdésére. - Mi történt? Sikerült remekül eltölteni az időt az öcséddel? Isobel orrnyergét az ujjai közé csippentette, és dörzsölni kezdte. -
Hosszú történet. Hmmm - mondta Gwen. - Szerintem jobb lett volna, ha nem
fújod be parfümmel az egészet. Tudod, mint amikor valaki azzal próbálja elfedni a pukiját, hogy gyertyát gyújt. -
Gwen...
- Mi az? — kérdezett vissza Isobel barátnője, bedobva egy koktélparadicsomot a szájába. -
Kérlek, ma ne!
- Elég
szarul
nézel
ki.
Nem
aludtál
valami
jól,
igaz?
Megkérdezhetem, hogy miért, vagy csapjuk ezt is hozzá a szépen vastagodó „Megosztani tilos” aktához? Isobel összevonta a szemöldökét. Egyik szemét kinyitotta, és feltette azt a kérdést, amin egész délelőtt kattogott az agya. - Mit gondolsz, miért csinálja ezt, Gwen? Minden évben eljön, és minden évben rózsákat hagy a síron. Évtizedek óta ezt csinálja, de miéit, mi értelme mindennek? - Tudod — mondta Gwen, miközben széthajtogatta a szalvétáját, és az ölébe fektette -, a hullák szeretik játszani a megközelíthetetlent. Isobel leejtette a kezét, és hagyta, hogy a karja lehulljon az asztal mellé. Megrovó pillantást vetett Gwenre. -
Komolyan kérdezem! — mondta.
- Hát - kezdte Gwen elgondolkozva -, nyilván a rózsakertből hozza a virágokat, onnan, amit álmomban láttam. - De miért? — ütötte tovább a vasat Isobel, egyre növekvő tehetetlenséggel a hangjában, holott tisztában volt vele, hogy Gwen nem tud válaszolni a kérdéseire. Főleg, mert a felét sem tudta annak, amit ő tudott. Azóta, hogy Pinfeathers
megmutatta
neki
a
kórházbéli
jelenetet,
Isobel
folyamatosan, újra és újra lejátszotta a lejében a látottakat. Olyanná vált számára, mint egy fájó pont a testén: mindig ezen rágódott és ezt piszkálta. Vagy mint egy rémálom, amin nem tudja túltenni magát.
Gwen megvonta a vállát, és beleharapott a tekercsbe. Elgondolkozva rágta a falatot, lábával türelmetlenül tapodva az asztal alatt a kockás linóleumpadlót. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy Isobel már megint olyasmit mondott, amivel sikerült felhúznia őt. -Nemtom- felelte a lány-, tiszteletadás? Ez mondjuk alap. Nem hiszem, hogy bárki is tudja, miért csinálja. Szerintem, ez is része a rejtélynek. Nevezz ostobának, és emlékeztetnélek rá, hogy nagyjából az
is vagyok, de én azt gondoltam, hogy ha valaki tudhatja, hogy miért csinálja, akkor az te vagy. - Én... azt is hittem, hogy tudom - felelte Isobel. - De... mégsem, többé már nem. Isobel a csirkés szendvicsére szegezte a pillantását. Egy pillanatra elhallgattak, miközben körülöttük egyre hangosabbá vált a beszélgetés és nevetgélés. Gwen a villájával átnyúlt az asztalon, és felszúrt egy szem sült krumplit Isobel tányérjáról. - Csak hogy tudd, nemtom, te hogy vagy vele, de én készen állok az útra. Még tankolókártyát is szereztem, hogy a szüleim ne tudjanak lenyomozni a hitelkártyám alapján, ha tankolok. - Gwen, én... én nagyon félek. - Na végre! - vágta rá Gwen, bár az ujjai remegtek, ahogy próbálta feltépni a salátaöntet műanyag tasakját. - Az első egészséges reakciód. - Megváltoztak a dolgok - mondta Isobel. - Állandóan változnak. Ügy értem, mostanra minden más lett - javította ki magát. - Na, és mi a helyzet a te döntéseddel? - pillantott fel Gwen, reménykedést tettetve. - Mondd, hogy az is megváltozott! - Nem - telelte Isobel -, én... én tudom, mit kell tennem. Csak... Gwen, szeretném ha... tennél nekem egy szívességet. -
És csak írjam a többihez?
Isobel eleresztette a füle mellett a viccet. -
Ha... ha nem térek vissza...
Gwen ledobta a villát a tálcájára, és kezeivel a játékvezető bírók időkérő mozdulatát utánozva T betűt formázott. -
Nem vagyok hajlandó ilyesmiről beszélgetni!
-
Kérlek - esdekelt Isobel —, ez most nagyon fontos!
- Ide figyelj! - Gwen az asztalra támasztotta a könyökét, és a mutatóujjával Isobel felé bökött. - Mondd, amit mondanod kell, ereszd ki a gőzt, aztán viszont soha többé ne halljak erről a „nem térek viszsza” baromságról. Ez az első és utolsó alkalom, hogy eljátszod velem a
„ha meghalnék, mielőtt felébredek” dolgot. Felfogtad? » —Ez nem játék - felelte Isobel. - Egyszerűen csak tudnom kell, hogy megtennél-e nekem valamit. -
Mit?
Isobel mély levegőt vett, majd kimondta, ami a szívét nyomta. - Varén mostohaanyja — mondta. — Én... összefutottam vele ma reggel. O... nem tudja, ki vagyok, de látott engem Varennel az eltűnése előtti este. Szerintem sejti, hogy közöm volt a dolgokhoz, úgyhogy ha... ha mégsem jönnék vissza, odaadnád ezt neki? Isobel a zsebébe nyúlt, előhúzott egy gyűrött papírt, az asztalra rakta, és Gwen felé csúsztatta. -
Mi ez? - kérdezte Gwen.
Felvette a papírt, és elkezdte kihajtogatni.
Kérlek, ne! - kiáltott fel Isobel. - Ez egy írás Varentől, amit nekem adott. A kabátja zsebében találtam, miután... Szóval, úgy gondoltam, hogy ha... ha nem tudok... vagyis, ha egyikőnk sem fog... talán neki segíteni fog... ha nem is megérteni...
Feladta, hogy megtalálja a megfelelő kifejezéseket, amivel igazán jól tudna érvelni, de azért folytatta: —Csak arra gondoltam, hogy talán az a dolog, ami nekem reményt adott... segíthet neki is lezárni a múltat, ha arra kerül a sor - megvonta a vállát. - Ez minden. Gwen összehajtogatta az írást, és minden további kérdés nélkül berakta a táskájába. —Megtartom — mondta. — Aztán amikor visszajössz, és te meg az a sötét alak már eleget smároltatok és tervezgettétek a jövőt, ami tele lesz szőke, zöld szemű, pigmenthiányos kis szőnyegcirkálókkal, akkor majd
visszaadom, te meg beragaszthatod az albumodba. Aztán meg főzheted is a vacsorát. Vegetáriánus lasagnét kérek, de ricotta helyett túró legyen benne. — Gwen... —
Ja, és ne felejtsd el a gombát meg a fokhagymát sem! A
fokhagymás kenyeret sem. Koszi! Ez minden, hacsak a vámpír szeretőd nem támaszt valami kifogást. —
Csak azt akarom mondani, hogy köszönöm - felelte Isobel. -
Mindent... köszönök. —Ugyan már — mondta Gwen. - Én köszönöm neked a finom vacsorát. Már szinte érzem a számban a baklavát, amit te és Darth Vader készítetek nekem desszertnek. Persze, ezt az utóbbit előbb még meg kell nézned a szakácskönyvben, ha jól sejtem. - Gwen felkapta a szalvétát az öléből, és elővett egy tollat a táskájából. Ráfirkan- totta a sütemény nevét a vékony papírra, majd az asztalon Isobel felé tolta. Pillanatnyi gondolkodás után az ujjaival játszani kezdett a tollal, majd elvette a szalvétát Isobel elől.
- A fenébe is - mondta
inkább leírom az egész nyavalyás receptet.
De közben ne nézz már úgy rám, mintha most húztalak volna ki a futóhomokból, vagy ilyesmi. -
Pedig pont úgy érzem magam — felelte Isobel.
Gwen felpillantott, és Isobel szemébe nézett. -
Hát, pedig nem kéne - felelte.
I SOBEL
A KÖ VETK EZ Ő MÁSF ÉL H ÉTBEN
nem álmodott semmit, vagy legalábbis
nem emlékezett rájuk. Varén sem tűnt fel a tükröződő felületeken, Pinfeathers sem tért vissza, hogy elmagyarázza azt a múltbéli jelenetet, vagy hogy elmondja, honnan tudta, hogy Isobel el fog menni a szökőkúthoz. Könyveiben a képek mozdulatlanok maradtak, a rádiója pedig csak popdalokat és reklámokat játszott. A felfordulás helyét átvette a normalitás, vagy valami hasonló, és úgy terült rá Isobel életére, mint egy új festék. Belerázódott a napi rutinba, és viszonylag könnyen felvette a különböző szerepeihez tartozó szokásokat, újra diák, gyermek, nővér és pomponlány lett. A baltimore-i utazás előtti este Isobel az üres bőröndjébe meredt. Majdnem egész nap húzta az időt, úgy csinált, mintha pakolna, és most, hogy a nap lebukott a látóhatár alá, tényleg már csak ez a teendője maradt hátra. De volt valami rémisztő abban, ahogy teljesen feleslegesen szedegette össze és rakta el a holmijait, mivel tudta, hogy úgysem lesz szüksége rájuk, különösen, hogy az igazi csomagolást megejtette előző délután.
Előző nap, mihelyst Gwen hazahozta őt az iskolából, Isobel egyenesen a szobájába ment, kiürítette a hátizsákját, és feltöltötte mindennel, ami kellett, elrakott egy csomag müzliszeletet, amit a kamrából csent el, két üveg ivóvizet, egy fekete kapucnis pulcsit és egy pár túrabakancsot. A hátizsákját az ágya alá rejtette, csendesen várakozott a sötétben. Varén zöld kabátja is belekerült a holmik tetejére, gondosan összehajtva. Szüksége lesz rá, amikor visszatérnek, gondolta Isobel. Végül is Baltimore-ban hideg lesz. Isobel elfordult a hátizsáktól, a ruhásszekrényéhez ment és kihúzta a felső fiókot. Anélkül, hogy odanézett volna, kivett pár pólót. Amikor azonban a bőröndjéhez ért, meggondolta magát, és az ágyra dobta őket. Nem tudja ezt csinálni. Nem tudja többé megjátszani magát. , Fogta hát az egyik nagypárnát az ágyáról, berakta a táskába, majd lecsukta a fedelét, és becipzározta. Kész. így legalább nem kell sokáig találgatnia a szüleinek. Kétségük sem lesz afelől, hogy a lányuk csak átverte és kihasználta őket, és már az elejétől fogva a szökését tervezte. Talán ha ezt tudják, az könnyít majd a fájdalmukon. - Kissé hanyagul csomagolunk, nemde? Isobel a válla fölött hátrapillantva látta, hogy Danny áll az ajtóban, karba tett kézzel az ajtófélfának dőlve. A szokásos gúnyos vigyorgása helyett rá kevéssé jellemző ünnepélyesség ült az arcán. A bőrönd felé biccentve így szólt. - A szállodákban azért elég sok olyan van. - 28 S -
Isobel a homlokát ráncolva megfogta a bőröndjét, felvette, és ugyanazzal a mozdulattal megvonta a vállát. Ahogy az ajtó felé indult, elgondolkozott, vajon mióta állhatott ott és figyelte őt az öccse. - Szeretem a sajátomat — felelte Isobel, és a falnak támasztotta a bőröndöt. - Na persze - mondta Danny. - Fogadni mernék, hogy szereted a saját bugyidat is, de nem láttam, hogy egy is került volna a bőröndödbe. Isobel felsóhajtott, és csípőre tette a kezét. -
Nincs jobb dolgod, mint utánam kémkedni? Mit akarsz?
Danny lesütötte a szemét. - Nemtom. - Tornacipője hegyével az ajtót kezdte rugdosni, majd a füléig felhúzva megvonta a vállát. - Úgy értem, le akartalak szidni a karcolások miatt, amiket a bicómon találtam, de tudom, hogy semmi haszna nem lenne. Úgysem mondanád el, hogy miért vitted el, vagy hogy hová mentél vele. Vagy hogy mi késztetett arra, hogy magad után húzd, ahelyett, hogy, tudod, ráültél volna. Isobel elfordult, és a ruhásszekrényéhez ment, hogy előhalássza a kapucnis kabátját. -
Nem tudom, miről beszélsz - mondta végül.
-
Örökre megszöksz?
Isobel mozdulatlanná dermedt. Válla fölött újra az öccsére nézett, és az agyában egy előre gyártott válasz után kutatott, de rájött, hogy túl késő, mert nem volt neki egy sem. Öccse olyan kihívóan gyanakvó szemmel nézett rá, mint egy ügyvéd, aki éppen most kérdezte meg a nyilvánvalóan bűnös ügyfelétől, hogy: „Maga tette?” De valami más is volt az arckifejezésében, Valami, amit nagyon kicsi kora óta nem látott rajta Isobel. Sebezhetőség. — 286 —
Eltűnődött, mióta tudhatja az öccse, hogy ő mire készül? A jelek szerint éppen elég régóta ahhoz, hogy alkalma legyen elmondani a dolgot valakinek, az anyjuknak, az apjuknak, vagy akár az iskolai tanácsadónak.
De
valamilyen
oknál
fogva
Danny,
Amerika
besúgókirálya, megtartotta magának az észrevételeit. Aztán eszébe jutott Isobelnek, hogy ha nem lett volna Danny és az ő különleges meggyőzőkészsége, akkor az apja talán soha nem vett volna neki repülőjegyet. Lehetséges, hogy Danny már az elejétől fogva tudta, mit tervez? Az mindenesetre világos lett Isobel számára, hogy most már hasztalan, sőt, kegyetlen lenne, ha kibújna az öccse őszinte kérdése alól. Ha be akarta volna őt árulni, már rég megtette volna. - Nem — felelte a lány-, csak van valami, amit meg kell tennem. Danny a nővére vele szemben tanúsított magatartásának a változását meghívásnak tekintette, és belépett Isobel szobájába. A lány öltözőasztalához sétálva megkérdezte: - Olyasmit kell tenned, mint Luké Skywalkernek, amikor elhagyta Dagobaht, hogy megmentse Hant és Leiát, vagy inkább, mint amikor Dick Grayson kilép Robin szerepéből, hogy elmenjen Bliidhavenbe, és Nightwing legyen belőle14? Isobel a mennyezetig vonta fel a szemöldökét, és olyan arckifejezéssel nézett rá, mint aki nem tudja, hogy feldühödjön vagy elnevesse magát. Próbált ellenállni a késztetésnek, hogy elvigyorodjon, de tehetetlennek bizonyult, mert tudta, hogy az öccse halálosan komolyan kérdezte. - Hát, azt hiszem, inkább az első. - Aha - felelte Danny, miközben egy apró tárgyat emelt fel nővére öltözőasztaláról, és az ujjai között forgatta. - Ebben az esetben a szobád
!0
Utalás a Csillagok
háborúja film és a Batman és Robin képregények történetére. — 287
szabad préda — mondta, és vállat vont. - Csak tudod, óvakodj a sötét oldaltól! És ezt ne felejtsd itt - nyújtott felé egy csecsebecsét, amivel játszadozott, az apró, pillangó alakú kulcstartós órát, amit karácsonyra adott neki. - Rendben - vette el Isobel a kulcstartót Danny kezéből. - Nem fogom. Danny elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, meggondolta magát, és visszafordult. - Erről jut eszembe - mondta hallottam anyát és apát beszélgetni a minap. Apa mondott valamit anyának, amitől kiverte a frász. Valamit rólad és a piszkavasról. Hallottam, ahogy anya azt mondja, hogy ha nem kezdesz el újra úgy viselkedni, mint régen, mint a régi önmagad, mármint hogy az igazi önmagad és nem ez a műanyag, akkor anya elvisz egy agyturkászhoz, amikor te és apa visszajöttetek. - Hogy micsoda? - hördült fel Isobel. - Egy orvoshoz? Danny megint megvonta a vállát. - Valami pszichológus, vagy pszihomókus, valami ilyen pszicho dokihoz. Gondoltam, jobb, ha tudod. Mert, remélem, hogy te is elmondanád, ha apa és anya azt fontolgatnák, hogy odaadnak engem az orvosoknak, hogy rajtam kísérletezgessenek. Igaz? Isobel összevonta a szemöldökét. - Na, látod - mondta Danny -, normál esetben most valami olyasmit kellene mondanod, hogy „ó, emiatt nem kell aggódnod, már van egy csomó csimpánzuk”. Vagy hogy „ó, őket csak az intelligens életformák érdeklik”. Gyerünk már Izz, segíts nekem egy kicsit! Komolyan mondom, ha lenne olyan, hogy kisöccsök szak- szervezete, már novemberben panaszt nyújtottam volna be náluk. Isobel nem válaszolt, csak a kezében tartott pillangós órát nézte. - Na jó - mondta Danny lehet, hogy jobb, ha békén hagylak, hogy nyugodtan átalakulhass szomorú emóssá. Nagyot sóhajtott, majd megfordult, és csoszogva elindult a saját
szobájába. Isobel mobilja, mely az ágya melletti éjjeliszekrényen hevert, lágyan csendült egyet, jelezve, hogy SMS-e érkezett. Meg sem kellett néznie a képernyőt ahhoz, hogy tudja, ki küldte, és mi áll az üzenetben. Isobel becsukta az ajtót, és kihúzta a hátizsákot az ágy alól. Egy pillanatig elidőzött azzal, hogy rögzítse a pillangós kulcstartós órát az egyik elülső cipzárra, aztán az ablakhoz vitte a hátizsákot, és felnyitotta az ablaktáblát, feltolva egészen az ablakkeretig. A függönyök az ablak mindkét oldalán megrebbentek, ahogy kihajolt az éjszakai levegőbe. A tető szélén túl meglátta Gwent, aki a hátsó udvarban állt. Gwen a torkához emelte a kezét. Az a sál volt rajta, amit Isobel adott neki. Isobel megértette a jelzést, és megérintette a saját gallérját. Felemelve az apró hamszát, annak bizonyítékaként, hogy nem vette le, és még mindig őrzi azt. Gwen feltartotta a hüvelykujját. A szemüvege, mint valami jelzőfény csillant meg és hatolt át a sötéten. Gwen kinyújtotta a karját, mire Isobel habozás nélkül lehajította a hátizsákot. A hátizsák egyenesen Gwen várakozó markába zuhant. Egy utolsó pillantást vetettek egymásra, majd Isobel visszabújt a szobájába, Gwen pedig visszasietett az utcán parkoló Cadillac- jéhez.
- 289 -
Isobel becsukta és bezárta az ablakot. Miközben lefekvéshez készülődött, a tudata mélyén az motoszkált, hogy vajon ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy ágyba bújik?
Másnap még jóval napkelte előtt megérkeztek a repülőtérre. Isobel édesanyja az indulási oldal fotocellás ajtóinak közelében tette ki őket. Danny a hátsó ülésen teljesen kábultan feküdt, a kicsorduló nyál megcsillant tátott szája sarkában. Miután egy öleléssel elbúcsúzott anyjától, Isobel lehajolt, hogy még egy utolsó pillantást vessen öccsére az autó sötét üvegén át. Nehezen tudott nem irigykedni a Danny arcán szétáradó nyugalomra, a fiú csorgó nyála ellenére is. A repülőút alatt Isobel fülhallgatót dugott a fülébe, hogy csökkentse az apjával való beszélgetés esélyeit. Úgy érezte, hogy nem bírna ki még egy szívszorító beszélgetést. Mint kiderült, nem kellett volna aggódnia. Nem sokkal azután, hogy a repülőgép elérte az utazómagasságot, apja hátradöntötte a székét és becsukta a szemét. A lélegzése hamarosan méllyé és egyenletessé vált. Isobel eltűnődött, vajon aludt-e éjszaka. Nem sokkal napkelte után földet értek, és bérelt autóval, egy aranyszínű kupéval elhagyták a repülőteret. Elérték az autópályát, amikor a nap lustán nyitogatni kezdte a szemét. Gyenge fény szűrődött át az autópálya mentén sorakozó kopasz fák ágain. A fákon túl a látóhatár vöröses rózsaszínű pírba borult. Az autópálya hamarosan kiszélesedett, és magas épületek körvonalazódtak. A kupé úgy süvített, mint egy flippergolyó,
míg végül folyamatos haladás után megálltak egy négysávos úton. Isobel az ülésben előrehajolva nézegetett felfelé a felhőkarcolókra, miközben az apja időnként felhívta a figyelmét egy-egy nevezetességre vagy szoborra. Apró fánkboltok és gyorséttermek helyezkedtek el a magasabb épületek közé beszorított keskeny utcácskákban, neonfényes ablakaik előtt galambok osontak végig a járdán, a kenyérdarabkákra és az összegyűrt csomagolóanyagokra támadva. Az apja jobbra bekanyarodott egy másik széles útra, melybe villamossínek ágyazódtak. Egy hosszú kabátot viselő hajléktalan férfi feküdt összekuporodva az egyik sötét kapualjban. Magához szorította rongyos pokrócát, ami alól kikandikált elnyűtt cipője talpa. Szirénák szólaltak meg rettenetes hangerővel. Szűnni nem akaró vijjogásuk fülsiketítővé hangosodott, ahogy a mentőautó jobboldalt elsuhant mellettük, sürgetően rikoltozva. Nem ment olyan gyorsan, mint odahaza szoktak. Isobel hamarosan rájött, hogy azért nem, mert nem is tudott volna. Bár az autósok mindent megtettek, hogy jobbra-balra lehúzódva helyet adjanak neki, úgy csusszant át a kocsisorok között, mintha egyfolytában azt mondogatta volna, hogy „elnézést, bocsánat”. Isobel közelebb húzódott az ablakhoz, és az égre nézett. Látta, hogy minden magas utcai lámpán lila zászló lóg. Mindegyiket egy rajzfilmbéli madár feje díszítette, aminek a nyakára egy nagy, sárga B betűt pecsételtek. Amikor elhagytak egy fedett buszmegállót, melynek oldalát plakátok és reklámok borították, Isobel újra észrevette a madarat, meg a Baltimore Ravens futballcsapatának a jelszavát alatta. - Ó, igen - mondta az apja, követve lánya tekintetét -, ez a hollók otthona. Poe híres verse után.
Isobel teste megfeszült Poe nevének említésére. - Hé - mondta az apja, és az arca furcsa kifejezést öltött —, most, hogy jobban belegondolok, Poe-t nem valahol ebben a városban temették el? Holnap reggeli után nyakunkba vehetnénk a várost, és megpróbálhatnánk a nyomára bukkanni. Megkérdeznénk tőle, hogy jól tudom-e. Na, mit mondasz? Isobel az ablak felé fordult, mert félt, hogy apja leolvassa az arcáról, mit is gondol. Megkönnyebbülésére a kikötő került a szemük elé, ahol ezüstszínű foltok táncoltak a víz felszínén. - Nézd apa! - mutatott Isobel a kikötő felé. Széles és tágas, vörös téglával kirakott gyalogosjárda nyúlt végig az úttól egészen a vízig. A sétány két oldalán két egyforma, hosszan elnyúló, üvegtáblákkal borított bevásárlóközpont nézett az öbölre. - Ja, igen - sóhajtott fel az apja -, a vásárlás. Végül is, azt is csinálhatjuk. Ahogy elérték a forgalmas kereszteződést, az apja elcsendesedett, és komor arccal azon igyekezett, hogy kikeveredjenek a zűrzavarból. Isobel megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy többé nem említette Poe-t, és mire megérkeztek a szálloda halijába, Isobel biztos volt abban, hogy már el is felejtette az ötletét, miszerint látogassák meg az író sírját. Legalábbis, amíg sorba nem álltak, hogy bejelentkezzenek. - Nahát - mondta kacsintva -, ez ezért furcsa egybeesés, nem gondolod? - Micsoda? - kérdezte Isobel körülnézve. Apja kilépett a sorból, és a közelben felállított pulthoz ment, mely tömve volt helyi látványosságokat bemutató prospektusokkal. Egy fényes képeslappal tért vissza, amely Poe-t ábrázolta. Ugyanaz a kép volt, mint amit az Edgár Allan Poe összes müvei borítóján talált, amit 292 —
még Varén adott neki kölcsön. Az, amin a beesett szeme meg a riadt tekintete látható, és a szembogarai, mint két fekete márvány ragyognak rajta. -Jöjjön el ön is Edgár Allan Poe születésnapi ünnepére - olvasta az apja a brosúra címlapját - január tizenkilencedikén reggel hatkor. Az holnap lesz. Szemöldökét összevonva forgatta a levelezőlapot. -
Hmm - mondta -, ez azért elég fura, nem?
- Hát igen - felelte Isobel bólogatva, de nem mert az apja szemébe nézni. - Tényleg furcsa.
A ZN AP
ESTE
I SOBEL
AP JA EL VITTE
a lányát vacsorázni a Belső Kikötőbe.
Megfogadta a hotel recepciósának a javaslatát, és egy tengeri ételekre
specializálódott
éttermet
választott
a
vacsorázás
színhelyéül. Amint az egyik alkalmazott leültette őket, Isobel elővette a mobilját. Már legalább két órája nem kapott SMS-t Gwentől. Utoljára azt írta a barátnője, hogy valahol a New York-i kínai negyedben van. Isobel tudta, hogy mivel Gwen a brooklyni útját használja fedősztorinak, ezért az SMS valószínűleg kódolt üzenetet hordozott, és azt akarta vele mondani, hogy megérkezett Baltimore-ba. Ami azt jelentette, hogy Gwen tizenegy óra alatt ideért, ahogy tervezte. Isobel azonnal válaszolt, és visszaírta, hogy az apja és ő a délutánt az Akváriumban töltötték. Aztán csak várt és várt, le sem rakta a telefont a kezéből. Szeretett volna egy visszajelzést, ami elárulja, hogy Gwen megkapta az üzenetet, és most Isobel felé tart. De nem kapott semmit. Kezdte azt hinni, hogy nem tervezték meg eléggé ezt az egészet.
Talán ki kellett volna szöknie tegnap este, amikor Gwen eljött, hogy felvegye a hátizsákját. Akkor együtt szökhettek volna meg, és reggelre már itt is lettek volna. Na persze, az még nagyobb felfordulást okozott volna, mindkettőjük alibijének annyi lett volna, és most nem lennének többek egyszerű szökevényeknél, különösen hogy Isobel szülei azt sejtették volna, hogy Gwennel van. így legalább egyikőjüket sem keresték még. — Végre elutaztunk, de te még mindig a dróton csüngsz sóhajtotta az apja a vastag műanyag borítású étlap mögül. - Kivel SMS-ezel?
Hoppá, gondolta Isobel. Erezte, hogy közeleg az idő, amikor elkobozzák a telefonját, és így megszakad
az
egyetlen
kapcsolata
Gwennel,
ezért
gyorsan
bepötyögött egy üzenetet, belesűrítve minden fontosat. ÉPP MOST ÉRTÜNK IDE A M&S GRILLHEZ21 A BELSŐ KIKÖTŐBE. DE SZERINTEM APA ARRA KÉSZÜL, HOGY ELVEGYE A TELEFONOMAT Épp amikor meghozták az italokat, Isobel lenyomta a „Küldés” gombot, majd összecsukta a telefonját, de nem rakta le a kezéből. Várta a rezgést, ami jelzi, hogy üzenete érkezett. Remélte, hogy bármelyik pillanatban befuthat. Apja összehajtotta az étlapot, ahogy a pincérnő, egy fiatal, vékony nő hozzájuk hajolt. Vörös rúzst és hozzáillő selyemvirágokkal díszített fejpántot viselt. Üres arckifejezése a néhány héttel az érettségi előtt álló végzősök kifejezéstelen arcára emlékeztette Isobelt. - Tudod már, hogy mit szeretnél rendelni? Sikerült választani? kérdezte Isobelt, készenlétben tartva tollát a jegyzetfüzete fölött.
Amerikai gyorsétteremlánc.
- Ööö... - Isobel most pillantott bele először az előtte fekvő étlapba. Kinyitotta, de még mindig nem bírta kiereszteni kezéből a telefonját. Hmm, te mit eszel, apa? Apja őt figyelte az asztal túlsó végéről. Könyökét az asztalra, állát pedig a tenyerébe támasztva ugyanazt az arckifejezést öltötte fel, mint a pincérnő. - Ráktálat. Isobel becsukta az étlapot, és odanyújtotta a pincérnőnek. - Én is azt kérek. A pincérnő mindkét étlapot a hóna alá csapta, és anélkül hogy leírt volna bármit is, elrakta a jegyzetfüzetet meg a tollat a köténye zsebébe. Amikor egyedül maradtak, Isobel egyszerre magán érezte apja kínos, rezzenéstelen tekintetét. Próbálta figyelmen kívül hagyni, de most, hogy a telefonját nem használhatta figyelemelterelő eszköznek, kezdte úgy érezni magát, mint egy hangya a nagyítóüveg perzselő sugara alatt. Magához húzta az üdítőjét, ivott egy kortyot, majd szívószállal megkavarta a rózsaszínű folyadékot. A jégkockák csilingelve ütőd- tek az üveg falához, hangjuk elnyomta a körülöttük beszélgető emberek duruzsolását. Isobel felnézett, és tekintete találkozott az apjáéval. - Mi az? - kérdezte. - Ez csak egy telefon, nem egy csengő, valami tévés vetélkedőből. mutatott Isobel apja a lány telefont szorongató kezére. - Őszintén szólva, kétlem, hogy lemaradnál bármi fontosról is, ha egy időre letennéd. Isobel kelletlenül az asztalra helyezte a mobilját. Egyenként kellett lefejtenie az ujjait, annyira nehezére esett lemondania róla, és átadni a kikeményített, fehér abrosznak. A mobil úgy feküdt ott tőle tíz centire az asztal szélétől, mint egy felrobbanni készülő rózsaszín kézigránát.
- Rendben - mondta az apja -, kezdetnek nem rossz, de mi lenne, ha a kabátod zsebébe raknád inkább? Isobel a telefonja után nyúlt, és épp amikor megérintette, a készülék rövid hangot adott ki és megrezdült az asztalon. - Nem bánod, ha most enyém lesz a megtiszteltetés? - kérdezte az apja. Isobel dermedten nézte, ahogy az apja keze a telefonja után nyúl, majd megáll a készülék fölött. Isobelnek muszáj volt a térdei közé szorítani a kezét, nehogy elkapja a telefont az apja elől. - Persze — vonta meg a vállát —, nyugodtan. Apja felvette a telefont, és kinyitotta. Arca felragyogott az telefon LCD képernyőjének fehér fényétől. Isobel visszafojtott lélegzettel figyelt. Folyamatosan járt a lába az asztal alatt. Osszeszorított térdei még mindig fogságban tartották 4 a kezeit. Nézte apja összeszűkülő szemeit és egymáshoz közeledő szemöldökeit, melyek dühös csomót formáztak homlokán, ahogy az apja az üzeneteket böngészte.
Jaj ne, gondolta. Ennyi volt. Gwen tényleg bajba került. És most küldött valami kétségbeesett üzenetet, amivel lebuktatja őket. Bármi legyen is a helyzet, Isobel tudta, hogy nem maradhat itt tovább az apjával, el kell szöknie innen és meg kell találnia Gwent. Remélte, hogy talán még be tudnak jutni a temetőbe éjfél előtt. Fokozatosan, centiről centire csúszott oldalra a széken, arra készült, hogy felpattanjon és elrohanjon. Amikor azonban az apja felkapta a fejét, megdermedt. Erezte, hogy kifut a vér az arcából, ahogy feléje fordította a telefonját. Isobel szemei elkerekedtek Gwen válaszát látva. 297 —
NEM TEHET
RÓLA. SZEGÉNY FICKÓNAK
LÁTHATÓAN SOSEM VOLT
ESÉLYE MEGTUDNI, MILYEN NÉPSZERŰNEK LENNI. APROPÓ, MILYEN A KIKÖTŐ? ÉN IS ITT VAGYOK A HUDSON PARTJÁN. ELLÁTOK EGÉSZEN NEW YERSEY-IG, NEM MINTHA LENNE OTT BÁRMI LÁTNIVALÓ. A sértés ellenére Isobel megkönnyebbülten ejtette le vállait. Vette, hogy megint kódolt az üzenet, nagyjából azt kellett jelentse, hogy Gwen itt van a közelben, valahol odakint vár, és rálát a kikötőre. Függetlenül attól, hogy mi fog történni, ideje volt mennie. -
Ööö... nagyon sajnálom, apa. Ismered Gwent, néha eléggé...
-
Bunkó? Igen tudom.
Isobel kinyújtotta karját, hogy a mobilja köré fonja ujjait, melyet az apja még mindig a kezében szorongatott. Ki kellett szabadítania a telefont az apja kezéből. -
Oké, apa, igazad van. Kikapcsolom egy időre. Rendben?
Isobel lenyomva tartotta a kikapcsoló gombot, míg a képernyő teljesen elsötétedett. Ezután becsukta a telefont, és az asztal apja felőli térfelére tolta. -
Tessék, legyen nálad - mondta.
-
Hmmm - hümmögött az apja.
Felemelte a teáját, és az arcáról lassan eltűnt a pír. Isobelben felmerült, hogy amit ő haragnak vélt, az inkább szégyenkezés volt. - Boldog lennék, ha valahogy öt tudnád inkább lekapcsolni motyogta, majd ivott egy kortyot. -
Na de, apu!
-
Jó rendben van, elrakom. De te vagy a hibás, amiért most egy
darabig nem lesz telefonod.
298 -
Azzal felvette a lánya mobilját, és kicsit oldalra hajolva - miközben a szék felnyögött alatta — becsúsztatta a hátsó zsebébe. - Ha már az utunk nem lehet Gwen-mentes, akkor legalább ez a vacsora legyen az. Nem gondolod? Isobel erőt vett magán. Lassan lecsúszott az ülésről, de a kabátját és a sálját a bokszban hagyta. -
Te meg hová mész?
Hüvelykujjával a válla fölé mutatott. -
Csak... a mosdóba, mindjárt... jövök.
Isobel a holmijai felé biccentett, remélve, hogy elterelheti a figyelmet a saját arcáról. -
Figyelnél a cuccomra?
-
Mintha lába kelhetne és elsétálhatna, amíg oda leszel.
Isobel megfordult, de nem bírta rávenni magát, hogy egy lépést is tegyen a boksztól. Nem bírt szabadulni tőle, mágneses erővel vonzotta, mintha azt akarta volna jelezni neki, hogy itt még nem végzett. Visszapillantott az apjára, és látta, hogy a kezébe vette a desz- *szertes étlapot, és a karamellás almás pitével szemezgetett. Egy pillanatig még elidőzött apja vonásain, jól magába szívta arcának minden részletét, fotót készített róla, amit elraktározhat az agyában. Szerette, amikor az apja egy napig nem borotválkozott. Ez a
vasárnap délutáni arca, gondolta magában. A borsszínű borostájával az olyan régivágású, nyers modorú, de kifinomult filmbéli gazfickókra emlékeztette, mint Harrison Ford vagy Sean Connery. Csupa olyan férfi, akik a végén kihúzzák az embert a bajból, történjék bármi. -Apa? -
Igen?
- 299
- Hát... én csak... köszönöm - mondta Isobel hogy elhoztál. El kell mennem, úgy értem... ki kell mennem. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogod tudni, milyen fontos is volt ez nekem. Apja leeresztette és az asztalra tette az étlapot, és összefűzte a karjait a mellén. - Tudom, mennyire fontos — felelte lassan biccentve -, ezért vagyunk most itt. -
Szeretlek, apa.
Apja felhúzta a szemöldökét. Isobel tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania, mert felkelthette vele apja gyanakvását. De ez többé már nem érdekelte. Ha végig akarja csinálni, ha ebben a szent pillanatban le akar lépni, akkor a legkevesebb az, hogy világossá teszi az apja számára, hogy nem miatta megy el. -
En is szeretlek, kölyök - felelte az apja.
Egyik szemével a lányára hunyorított, és így szólt: -
Minden rendben?
A lány bólintott. -
Igen. Jövök nemsokára.
És remélte, hogy ez utóbbi kijelentés nem lóg hazugságnak bizonyulni. -
Rendben - felelte az apja mosolyogva.
Isobel megfordult, és elindult végig a bokszok sora mellett. Ezúttal nem nézett vissza. Ólomnehéz lábakkal hagyta maga mögött az apját. Tudta, hogy negyedóra múlva pánikba fog esni, és azon fog tépelődni, hogy mi történt a lányával, meg hogy ő hol hibázott. Elhessegette a gondolatot, emlékeztette magát, hogy már döntött. A döntés valójában már rég megszületett - saját magáért. Isobel továbbment. ~ 300 -
A kijárat előtti utolsó bokszban Isobel egy négytagú családot vett észre, akiknek az asztala tömve volt poharakkal és étellel teli tányérokkal. Egy piros kapucnis kislány ült az apa mellett. Mindkettőjük haja olyan volt, mint a kukoricaselyem. A kislány a lábát lóbázva nézte az apját, ahogy az föléje hajolva apró falatokra vágta neki a csirkét. Isobel minden erejét megfeszítve próbálta nem bámulni őket, ahogy elment mellettük. Mielőtt felemésztette volna a bűntudata, mielőtt meggondolhatta volna magát és visszafordulhatott volna, kinyitotta az étterem ajtaját, és kilépett a hidegbe. A kabátja nélkül olyan volt, mintha fejest ugrott volna a jeges vízbe. Sötétség telepedett a kikötőre, és az égből apró szemű hó szitált, kifehérítve a téglával kirakott sétányt. Foltos holdvilág csillogott a víz nyugodt felszínén, ragyogását felerősítette az utcai lámpákból és a kirakatokból áradó lágyabb fény. A vastag kabátokba és sálakba burkolózó vásárlók az ajtók felé siettek, melyeken túl meleg várta őket. Feje fölött pufók arcú felhők csapatai várakoztak mozdulatlanná fagyva az égen. Isobel hunyorogva nézett végig a sötétben az úton. Meglátta az ismerős, tengerészkék autót, az útpadkára húzódva. Az egymás mögött sorakozó zászlórudak mögött állt, bekapcsolt sárga vészvillogóval. Isobel még egy utolsó pillantást vetett az étteremre. Észrevett három pincért, akik a nyitott konyhaajtó fényében álltak és dohányoztak, aztán meglátta a virágos fejpántot - egy fekete alapon vörös foltot a konyhaajtó fölötti lámpából áradó éles fehér fényben. Lehajtott fejjel, az étteremnek hátat fordítva, gyors léptekkel közeledett a Cadillachez. Remélte, hogy a szökése észrevétlen marad, és nem szúrja ki őt az a pincérnő, aki őt és az apját szolgálta ki. Ugyanakkor tudta, hogy elég nehéz nem észrevenni valakit, aki kabát nélkül mászkál mínusz öt fokban. — 301 -
Ahogy ez a gondolat átvillant az agyán, hűvös szellő kerekedett a kikötő felől. A szél a sós tengeri levegő éles és szúrós illatát hozta magával, és az arcába fújta a haját. Hallotta, ahogy fent a zászlóru- dak drótjai a fémoszlopnak csapódnak. Isobel a hosszú ujjú pólója ujjába csavarta az öklét. Behúzta a vállát, és a várakozó Cadillachez sietett. Kinyitotta a hátsó ajtót, és szinte beesett az ülésre, ahol már várta a hátizsákja. Az erős szélben alig kellett meghúznia az ajtó fogantyúját, és az ajtó már be is csukódott magától. Valaki mögöttük ráfeküdt az autója dudájára. Gwen annyit sem mondott, hogy „rég láttalak”, hanem kicsit letekerte az ablakot, kidugta a fejét, és torkaszakadtából kikiabált, hogy „nyald ki!”. A vétkes autós újra dudált, morze kódot idéző ritmusban. Gwen hátradőlt az ülésében, sebességbe rakta az autót, és rálépett a gázra. Isobel az ülésnek esett, ahogy kilőttek az autóval a járdaszegélytől. Újabb kürtök harsantak fel, akkora ricsajt csapva, mint egy csapat felborzolt tollú liba. - Neki magyarázd, ne nekem! - kiabált Gwen az elhaladó autóknak dühöngve. - Gondolod, hogy valaha is hallották ezek azt a kifejezést, hogy kikerülni? Nem látjátok, hogy vészvillogózok, barmok? A villogó nem azt jelenti, hogy neked is itt kell ülni és velünk együtt villogni!
Kerülj ki! Az étterem előtt Isobel megfordult az ülésben, és kikukucskált a hátsó ablakon. Látta, hogy a fiatal pincérnő utánuk néz, aztán földre dobta a cigarettáját, eltaposta a csikket, majd keresztbe fonva karjait a hideg ellen visszament a konyhába, és eltűnt. - Mi a baj? - kérdezte Gwen. - Valaki meglátott? - Gwen, hogy téged idézzelek, szerintem mindenki látott. •- 302 -
Gwen sávot váltott, mielőtt balra fordult volna a zöldre váltó lámpánál. - Ugye, nem vártad tőlem, hogy lenyelem ezt az előbbit? Isobel kattanást hallott a műszerfal felől, aztán meleg levegő öntötte el az autót. - Erről jut eszembe, remélem csomagoltál a bűvös zsákodba egy kabátot is, mert nemsokára havazik, és arról szó sem lehet, hogy én játékból odaadom neked a kapucnis kabátomat. Isobel fogta a hátizsákot, elővette a pillangós órát, és a hüvelykujját a lepke ezüst szárnyai alá téve kinyitotta, hogy megnézze, menynyi az idő. Nyolc óra múlt. - Gwen, egy órája bezárták a temetőt. Hogy fogunk bejutni? - Valójában egy órája és hét perce zárták be, ha pontosak akarunk lenni. A Westminster weboldalán azt írták, hogy reggel nyolctól „alkonyaiig” vannak nyitva, és meg kell mondjam, elég pontosan zártak. - Várj, egy percet, te ott voltál? Ijobel az előtte lévő ülést megmarkolva előrehajolt, ahogy Gwen újabb kanyart vett be az autóval. - Persze hogy ott voltam! - felelte Gwen. - Mégis, mit gondoltál, mit csináltam egész idő alatt? Kesztyűt horgoltam? Ezt úgy hívják: felderítés. Miért nem kapcsolod be a biztonsági övedet? - Jézusom, Gwen, SMS-ezhettél volna, mert én már majd eszemet vesztettem, hogy ott fekszel valahol egy árokban az út szélén, vagy elvesztél, vagy tudom is én, elraboltak! Gwen befordult a következő kanyarnál, majd lelassított és megállt, mert a jelzőlámpa sárgáról pirosra váltott. Körülöttük egyre ritkábbá és egyre távolibbakká váltak a bárok és boltok kivilágított kirakatai és ablakai. Az utcán bandukoló gyalogosok száma is kezdett fogyatkozni. — 303
- Úgy tűnik, alábecsülöd az önvédelmi képességeimet - mondta Gwen, mondanivalóját kiemelve azzal, hogy belülről bezárta közben az ajtót. - Ugyanakkor túlbecsülöd a kreativitásomat. Bocs, hogy nem tudtam egy fantasztikus, New Yorkhoz illő tevékenységgel előállni, ami tökéletesen párhuzamba állítható egy ijesztő, idétlen rajongókkal tömött temetőbe való besurranással. Basszus, volt egy olyan fickó is, aki szó szerint hollónak öltözött. Legalábbis, szerintem fickó volt. Arról nem is beszélve, hogy eléggé lekötött az, hogy elmagyarázzam a biztonságiaknak, hogyan jutottam be a katakombákba. Zárás előtt ugyanis átfésülték a terepet. - Várj csak - felelte Isobel. - Azt mondtad, katakombák? - Igen - felelte Gwen. - De ezek nem olyan föld alatti sírok, mint ahogy gondolnád, legalábbis nem egészen. Kiderült, hogy az egész templomot a temető fölé építették, kisajátítva annak nagy részét. Akkor találtam meg a katakombákat, amikor a templom egyik zárt oldalsó ajtaján besurrantam. Miközben Isobel Gwent hallgatta, letépte lábáról a cipőt. Beletúrt a hátizsákjába, kivette a túrabakancsot, és felhúzta. Ezután átböngészte a kupac ruhát, és előszedte a fekete kapucnis pulóvert, amit Danny szekrényéből vett kölcsön. Belebújt, kidugta a fejét, majd lehúzta a derekán. Nagyon hálás volt a finom, puha bélésért. Végül kihajtogatta Varén kabátját is. - Azt hittem, hogy az ajtó egy pincébe vezet, ahol el tudunk majd rejtőzni — folytatta Gwen —, de képzeld, nem. Nem a Ritz-Carlton hallja, de legalább a szél ellen véd. Van olyan jó hely, mint bármelyik másik, hogy elrejtőzzünk éjfélig. Isobel óvatosan ölébe vette Varén kabátját, és végigsimította a fejjel lefelé lógó madarat. Ujjait végigjártatta a kabát vastag, zöld anyagára biztosítótűvel odarögzített fehér anyag rojtos szélén. Isobel előtt felrémlett annak a hosszú fekete kabátnak a képe, melyet a könyvesboltról szóló álmában viselt Varén. Nem kerülte
el a figyelmét, hogy a madár nemcsak hogy fordítva volt, de az
álombéli kabáton fehér volt. Isobel lassan felemelte a zöld dzsekit az öléből. Bebújtatta a karját a kabát ujjának merev anyagába, és a vállára engedte. Mintha most nehezebb lett volna, mint ahogy emlékezett. - Megérkeztünk - hallotta Gwen hangját. Isobel kipillantott a kocsi ablakán, és azonnal feltűnt neki, hogy mennyivel csendesebb a városnak ez a része. Az út is keskenyebb volt, meg az egész környék hangulata is valahogy nyomasztóbb, amit tovább erősített, hogy az utcai lámpák is tompábban világítottak. Ezek aztán nem segítettek a gyülekező árnyak ellen. A Cadillac szinte állóra lassulva gurult el a temető magas vaskapui előtt. Az ablakon keresztül Isobel látta, hogy a kapu rácsai középen össze vannak kötve egy kígyószerűen tekergő, ezüstszínű lánccal. A vasrácsokon túl néhány lapos kőházszerű valami látszódott elég halványan. Sírok, gondolta Isobel, aztán észrevette a hagyományos sírköveket is. Ferde, simára csiszolt felülettel, kacskaringós sorokban álltak a fűcsomók között. Ahogy az autó továbbhaladt, a sírkövek egy fal takarásába bújva eltűntek a szeme elől. Gwen a következő sarkon jobbra fordult, és bekanyarodott a Fayette Streetre. Itt a téglafal átadta a helyét a tiszta vasnak. A hosszú rács minden egyes oszlopa gonosz dárdában végződött. Isobel hunyorogva nézett ki az ablakon, miközben Gwen fékezett, és megállította az autót a temető főbejárata mellett. Kicsit elidőztek, miközben az autó motorja halkan és megnyugtatóan duruzsolt. A kipufogó füstje összegyűlt mögöttük. A szél a kapu felé fújta a gőzölgő füstfelhőt, köd illúzióját keltve ezzel. - 305 ~
- Szeretném azt mondani, hogy nappal kellemesebb ez a hely, de nem akarok hazudni - szólalt meg Gwen. A fekete vasrácson át a Poe sírját jelölő hatalmas kőből faragott műemlék olyannak látszott, mint egy strázsáló őrszem, egy kapuőr. Mind a négy oldalát a téglával kirakott járdába beágyazott kis reflektorok világították meg. A Westminster Hall temploma rosszallóan magasodott Isobelék fölé. A templom harangtornyát négy, a borult és sötét ég felé nyúló szarvszerű orom díszítette. Az autó újra gurulni kezdett, és Isobelnek le kellett hajtania a fejét, hogy kukucskálhasson a szélvédő résén keresztül, és teljes valójában be tudja fogadni a templom gótikus homlokzatának látványát. Gwen a járdaszegély felé irányította az autót, majd beállt egy ott parkoló kocsisor mögé, közvetlenül a templom főbejárata elé. A bejárat két darab kétszárnyú, ablaktalan ajtóból állt. Gwen leállította a motort, és kihúzta a slusszkulcsot. A fűtőventilátor azonnal kikapcsolt, és a kint ólálkodó hideg beszivárgott az autóba, áthatolt az ablakok vékony gátján. Isobel megfordult, és átkukucskált a hátsó ablakon a temető főbejárata felé. Az egyszerű bronz zárra összpontosította a figyelmét, mely a helyükön tartotta a fémkapukat. - Hogy fogunk bejutni? - kérdezte suttogva. Isobel hallotta, ahogy az ülés nyikorog Gwen súlya alatt. Ránézett, és látta, hogy Gwen előrehajol, és kinyitja a kesztyűtartót. A kis ajtó lecsapódott, és térképek ömlöttek az autó padlószőnyegére, egy kis fekete táskával együtt. - Ugyanúgy, ahogy mindenki más - felelte Gwen, és felvette a kis táskát a szétszóródott térképek közül.
- TE MOST SZÓRAKOZOL VELEM? -
suttogta Isobel. - Valaki még meglát minket,
Gwen! - Nem akarnád inkább rendesen tartani azt a zseblámpát? mórjuk Isobelre válaszképpen Gwen, majd testhelyzetet váltva térdre ereszkedett a kapu előtt. Felnézett a lakatra, kivette a kis fekete táskából az egyik fémeszközt, és a lapos, kiszélesedő végű, lapátszerű szerszámot oldalvást becsúsztatta a kulcslyukba. Egyik kezével szorosan tartva a lakatot, hüvelykujjával lenyomta a lapátszerű szerszámot, mire az megfeszült. Ekkor fogta a másik eszközt, egy vékony, hegyes szerszámot, és benyomta a fogazott résbe. Előre-hátra mozgatta benne. A halk fémes csikorgás végigvisszhangzott a temetőn. Isobel szorosan Gwen mellett állt, abban a reményben, hogy elrejtheti barátnője ügyködését az elhaladó autósok tekintete elől. Vagy a biztonsági őrök elől. Vagy a gyalogos járőrök elől. 22
Utalás Varén kedvenc zenekarára, melynek angol neve (Cemetery Sighs) temetői sóhajokat jelent.
Isobel egyik kezében a fekete cipzáras bőrtokot tartotta, melyben hosszú fémeszközök óriási választéka volt. Másik kezében a Gwen kusza gombolyaghoz hasonló kulcstartóján lógó apró zseblámpát szorongatta, hogy valamennyire megvilágítsa a lakatot. A miniatűr izzó épp csak annyi fényt adott, ami megvilágította a kulcslyukat. Jobbra-balra fordította a fejét, végignézett a járdán, majd a háta mögé pillantott, az utca túloldalára. - Abbahagynád a mocorgást? - ripakodott rá Gwen. - Próbálok őrködni. - Akkor inkább hagyd abba! - fortyant fel Gwen. - Még egyszer elmondom! A templomi leskelődők teljes csapata elment már egy félórája vacsorázni. Mit gondolsz, miért vártam ilyen sokáig, hogy elmenjek érted? Szerintem legalább másfél óránk van bejutni. Talán több is, ha szürcsölnek egy kis martinit is. És a Poe Köszöntő rajongói klub tagjai sem fognak beesni még vagy kilencig biztosan. - Igen, de ott mászkálnak az emberek, mennek át az úton. Egyébként meg honnan tudhatjuk, hogy nincsenek-e kamerák a templomban? - Nincsenek - mondta Gwen —, megnéztem. Isobel lekuporodott Gwen mellé, és a nyitott bőrtokot a kapu előtti járdaszakaszra tette. - Meddig tart még? Gwen Isobel felé fordította az arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Talán keressünk inkább egy jó kis helyet, ahol alagutat áshatnánk? Köszönj oda Edgárnak, amikor majd felfelé haladsz. Vagy mit szólsz ehhez? Kihúzta az álkulcsot a lakatból, és a hegyes végével hevesen Isobel szeme előtt hadonászott.
308
- Te felmászol és átszaltózol a kerítésen, én meg megyek a szokásos úton, mert én tutira nem rángatom át a hátsómat semmilyen falon. -Jól van már, na! - felelte Isobel. - De... nem siethetnénk egy kicsit? - Világítanál újra? Némi kulcscsörgés után Isobel az apró zseblámpa fényét a lakatra irányította. - Uhümmm - morogta Gwen. Ajkai közé fogta a fém eszközt, mielőtt odanyújtotta volna Isobelnek, hasonlóan, mint ahogy a sebész adja át a használt szikét a nővérnek. - Ideadnád, kérlek, a küretkanalat? Azt, ami úgy néz ki, mint egy karom. Isobel elvette a hegyes eszközt Gwentől, berakta a nyitott szerszámos dobozba, és a zseblámpájával keresni kezdte azt, amit Gwen kért. Szemügyre vette a szépen elrendezett hegyes fémtárgyak so- »rát, melyek mindegyike külön gumigyűrűvel volt a helyére rögzítve. Isobel úgy látta, hogy a szerszámok legalább felének karomszerű kampóban végződik a hegye. - Melyik az? - kérdezte suttogva. - Nekem fogalmam sincs arról, mi micsoda. És különben is, mit keres nálad egy zárfeltörő készlet? Gwen megragadta Isobel zseblámpát tartó kezét, és a saját arcába irányítva a halvány fényt, vészjósló pillantást vetett Isobelre. - Ezek nem betöréshez való szerszámok - vágott vissza hanem fogászati műszerek. Apám mindkét autóban tart egy-egy készletet arra az esetre, ha sürgős esethez hívják a kórházba. - Te meg zárak feltöréséhez használod őket? - Igen, de használat után mindig fertőtlenítem mindet.
— 309 —
Isobel kitekerte a kezét Gwen szorításából, és a zseblámpa fényét a saját arcába irányította. -
Oké, Gwen, de én azt kérdezem, hogy úgy általában honnan a
fenéből tudod, hogyan kell feltörni egy zárat? Gwen elengedte Isobel kezét, és a fekete bőrtok felé nyúlt. Kivette belőle azt az eszközt, amire szüksége volt a munkája folytatásához. -
Amikor gyerek voltam, bűvész akartam lenni - motyogta. -
Harry, minden idők legnagyobbika volt a bálványom. Még mindig ott lóg a posztere a falamon. Isobel szemöldöke hitetlenkedve szökött fel. -
Potter? - kérdezte.
Gwen azonnal felkapta a fejét, és izzó tekintettel Isobelre meredt. -
Houdini, Isobel! - mondta szinte kiáltva. - Harry Houdini.
A nyavalyás Megbilincselt Király! - Jó, rendben... - dobta az ég felé tehetetlenül Isobel a kezeit, majdnem elejtve a kulcscsomót. - Sajnálom. Gwen elkapta Isobel csuklóját, és újra a lakatra irányította a fényt. -Azóta megtanultam, hogy egy zárat feltörni egészen olyan, mintha egy sráccal beszélgetnél - mondta. - Néha nem kell más, csak egy kis... erő.
Katt. Isobel szája tátva maradt, pontosan akkor, amikor a lakat is felpattant. Gwen gyorsan felállt. - Tessék, fogd meg ezeket! Isobel felkelt. Még mindig azon ámuldozott, amit látott. Gwen a kezébe nyomta a műszereket, a válla fölött hátrapillantott, aztán lekapta a lakatot a kapuról, és finoman benyomta a fémkaput. A kapu rozsdás hangon halkan nyikorogva kinyílt. .... 310 -
Gwen sietve belépett. - Siess - mondta visszafordulva. - Ügy hallom, jön egy kocsi. Isobel lehajolt, hogy összeszedje a szerszámokkal teli tokot, majd berohant a kapun. 0 is hallotta a hangot, egy lassan közeledő jármű monoton zúgását. A két lány visszafordult, és együtt becsukták a kaput. Amíg Isobel nekifeszült az ajtónak, Gwen átdugta a kezét a rácson, helyére illesztette a lakatot, és bekattintotta, ügyesen bezárva magukat a temetőbe. - Gyere gyorsan! - suttogta Gwen. - Bukj le! Lekapcsolt lámpával jönnek, úgyhogy biztosan zsaruk. Isobel elhátrált a kaputól. Búvóhelyet keresett, de ledermedt, amikor rájött, hogy éppen Poe sírja előtt állt. A hatalmas, fehér, sakkbábu mintájára formázott emlékmű életnagyságúnál magasabb és szélesebb volt, és egy kocka alakú kőalapzaton állva emelkedett ki a járdaszintből. Az emlékmű közepébe egy Poe arcképét formázó óriási bronz dombormű volt ágyazva. Szemei, mint két kivájt üreg, olyan kifejezéssel néztek rá, és a fény-árnyék játékban lesújtottnak tűntek. Isobelnek eszébe jutott az a kép, amit Pinfeathers mutatott neki. Poe életének utolsó percei, mint valami horrorfilm játszódtak le újra lelki szemei előtt, és nem bírt tőle elszakadni. - Hát te mit csinálsz? — mordult rá Gwen, miközben odarohant mellé. — Azt mondtam, bukj le! Azzal rángatni kezdte Isobel csuklóját, és az emlékműnek a temető belseje felé néző oldalára húzta. Hátukat az emlékmű hideg kövének nyomták. Isobel hátába belepréselődött a hátizsákja tartalma. Isobel megszorította Gwen karját, és megnyúlt, sziámi ikreket formázó árnyékukra mutatott, mely a közvetlenül előttük álló sír oldalára vetült. Gyorsan leguggoltak, árnyékuk egybeolvadt és belevegyük a környező sírkövek púpos sziluettjébe. Osszekuporodva,
lábujjhegyen guggolva némán hallgatták, ahogy egy autó fémesen csikorgó fékekkel lassan megállt. Zseblámpa fénye suhant el felettük, keresztülvágva a sötétségen. Mint egy keresőfény, cikázott végig a járdán és a kövek tömbjei fölött. Isobel közelebb húzódott Gwenhez, és összehúzta a vállát, mert kicsit kilógott a sír takarásából. Visszafojtotta a lélegzetét. Érezte, hogy Gwen is ugyanezt teszi. Hirtelen hangos, statikus sercegés tört ki, valószínűleg egy adóvevőből. Egy férfi hangja törte meg a csendet. „Tízes egység, erősítést kértek a kikötőbe.” Isobel feszülten hallgatózott, és óhatatlanul is arra gondolt, hogy vajon ennek a hívásnak van-e bármi köze ez ő eltűnéséhez. Nem volt kétsége afelől, hogy az apja mostanra már szólt a rendőröknek. Vajon anyát is felhívta? - Rendben, értettem - felelte a hang. - Csak körülnéztünk a Westminsteri templomnál. Itt még minden csendes, úgyhogy indulunk a kikötőbe. A zseblámpa fénye még egyszer széles ívben végigpásztázta a temetőt, aztán eltűnt. Isobel érezte, hogy a mellette guggoló Gwen lassan és hosszan kifújja a levegőt. Isobel is kezdett megnyugodni, amikor újabb statikus sercegés szelte át a levegőt, most egy dallamot sodorva magával, amit egy nő dúdolt. Három hátborzongató és gyönyörű hang lebegett el a temető fölött, míg egy motorikus berregés, olyasmi, mint egy elektromos ablakemelő hangja, meg nem szakította. Isobel ismerte a dallamot. Az altató volt az.
-> 312 —
Gyorsan kidugta a fejét a sír mögül. Épp akkor nézett a temető főbejárata felé, amikor a járőrök autója vörösen izzó hátsó lámpái eltűntek. Isobel ijedten a melléhez szorította Gwen bőr szerszámos dobozkáját. - Te is hallottad? - Igen - felelte Gwen suttogva de bármi volt is az, kétlem, hogy túl sokáig leköti őket. Menjünk, mielőtt valaki más is erre jön! Azzal Gwen eltolta magát az emlékműtől, és lelépett a járdára. Isobel megfordult, de valami felkeltette a figyelmét a Poe sírján látott véseteken. -Várj, Gwen! - kiáltott utána Isobel, egy pillanatra elfelejtve, hogy csendben kellene maradnia. - Csitt! - csitította Gwen. Isobel hallotta, hogy Gwen sietve visszaoson hozzá a járdán. - Gyerünk, Isobel! A tiszteletedet rendes nyitvatartási időben is l^róhatod, de most muszáj elrejtőznünk. - Várj! Nézd csak! - mondta Isobel, és kezét a kőre helyezve uj- jai hegyét finoman végigjártatta a szivárvány alakban ívelt kőbe vésett betűkön. VIRGINIA CLEMM POE SZÜLETETT 1822. AUGUSZTUS 15-ÉN ELHUNYT 1847. JANUÁR 30-ÁN - Poe felesége - suttogta Isobel. - Nem is tudtam, hogy őt is ide temették.
- 313
- Hát akkor köszönj neki, ha úgy érzed, hogy muszáj, csak gyorsan — felelte Gwen. - Egy: majd meg fagyok, kettő: most már hivatalosan is törvényszegők vagyunk, három: ha jól gondolom, amúgy is rajta állsz. - Milyen fiatalon halt meg - mondta Isobel. - Nem csoda, hogy Poe mindig olyan szomorú volt. - Igen, megszakad belé a fagyban jéggé dermedt kis szívem. Isobel kérlek! Legalább a reflektorfényből menjünk ki! Isobel érezte, hogy Gwen újra megmarkolja a karját, és húzni kezdi maga után, szemei azonban továbbra is a sírkövön időztek, mert nem bírt elszakadni Virginia meleg sárga fényben fürdőző nevétől. Mit is mondott Varén, hogyan halt meg? Tuberkulózisban? Valószínűleg az lehetett. Emlékezett rá, hogy az előadásuk előtti nap Varén kérte tőle, hogy írja le ezt az egyik jelölőkártyára. Poe idején a TBC-sekről csak úgy beszéltek, hogy „lassan elfogynak”, mert a betegség látszólag belülről falta fel lassan az áldozatait, amitől aztán vért köhögtek. Varén elmesélte neki, hogy Virginia Poe-nak és a saját édesanyjának zongorázott aznap, amikor a betegsége kiderült. Éppen énekelt, amikor a semmiből egy vércsepp hullott az alsó ajkára.
A Vörös Halál, gondolta Isobel. - Csitt! - pisszentette le Gwen. - Erre. Isobel ellépett a sírtól. Miután beállította a hátizsákja pántját, Gwen után indult, és követte a vörös téglával kirakott úton, mely a hatalmas templom egyik oldala mentén vezetett. Isobel látta, hogy az ösvény néhány lépésnyire előtte elkeskenyedik, amint beér két kő síremlék közé. Az alacsonyan fekvő sírkövek egymással szemben helyezkedtek el, mint szomszéd házak egy szűk utcában. 314
Isobel nagy léptekkel közeledett feléjük. Az árnyak egyre sűrűsödtek körülötte. A földre pillantva észrevett egy hosszú, fehér táblát a járda közepén. Valakinek a neve volt az alabástrom kőbe vésve. Megkerülte a táblát, és sietve megszaporázta a lépteit, hogy utolérje Gwent, aki már a két kriptasor között várt rá. Apró hópihék kezdtek szállingózni, és megtapadtak a zömök kőkamrák csúcsos tetején. Isobel a kripták homlokzatát díszítő zsanéros ajtókra pillantott, melyek minden kamrán ott voltak. A méretes vastáblák elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy koporsót becsúsztathassanak rajta. Eszébe jutott, hogy régimódi kazánokon lehetett
ilyen
ajtókat
látni,
vagy
a
hullaházakban
a
hűtőszekrényeken. Azon is eltűnődött, hogy vajon ezekre az ajtókra miért kellett zsanér, ha már úgysem akarták soha kinyitni őket? - Vigyázz, csatorna! — mutatott Gwen Isobel lába elé. - Milyen csatorna? Isobel kezében még mindig Gwen kulcsait, a hóna alatt pedig a 4 fogászati műszereket szorongatva, bekapcsolta a zseblámpát. Amikor az izzó életre kelt, lefelé irányította a fénysugarat, megvilágítva a járdába épített csatornát. A csatorna két síremlék között futott, melyeket a többi kriptával ellentétben a járdával párhuzamosan emeltek. A csatorna kétségkívül azt a célt szolgálta, hogy ezt az alagút- szerű szakaszt megóvja attól, hogy elárassza az esővíz. Isobel a csatorna egyik oldalára húzódott, és a jobb kéz felől eső kriptát használva támpontként, kezével tapogatta az utat. Gwen olyan határozott léptekkel haladt előre és vezette Isobelt, hogy a lány biztos volt benne, barátnője már járt ezen az úton. Gwen balra fordult, és eltűnt az egyik sír mögött. Isobel előreszökkent, és belépett egy nyitott udvarba. Jobb kéz felől egy göcsörtös, ősöreg fa mellett álltak azok a kapuk, melyek a Green Streetre néztek. — 315
- Erre - suttogta Gwen. Nyikorgó hang vonta el Isobel figyelmét az utcáról, és terelte Gwen felé, aki éppen egy téglából kirakott boltív alatti kaput rángatott, hogy kinyíljon. A kapu ránézésre a templom alsó részébe vezetett. Kormos üvegtábla volt a vasrács mögött, elrejtve mindent, ami mögötte volt. Isobel azonnal tudta, hogy ez a járat a katakombákba vezet, amiről Gwen beszélt korábban. Isobel egy lépést tett az ajtó irányába, de megtorpant, és a temető hátsó része felé nézett. Arra már dombok emelkedtek, melyeket sírkövek hasábjai és nagy, sűrűn elhelyezkedő sírhalmok pöttyöztek. Ahogy végignézett a zsúfolt tájképen, Isobel furcsállotta, hogy nem látott egyetlen angyalt vagy más díszítő figurát sem, melyek ezeket a kőből épült sírkamrákat védték volna. Nem voltak sem szeráfok, sem babérkoszorús könnyező nők, és nem voltak lantok, de még keresztek sem, csak kő és beton, márvány és gránit. Még azzal együtt is, hogy temetőben voltak, ez a kép akkor is szörnyű magányosságot sugallt Isobelnek. - Isobel! - sziszegte Gwen. Isobel megfordult, és meglátta Gwent, aki a katakomba ajtaján kukucskált ki. - Bejönnél végre? Később is ráérsz nézelődni! Isobel egy pillantást vetett a Green Streetre néző kapukra. Egy autó suhant el, és valahol a távolból mintha halk sutyorgás egyre erősödő hangját hallotta volna. Megfordult, és sietve Gwen után szaladt, aki elállt az ajtóból, utat adva neki, hogy besurranhasson a dohos kamrába. A templom alatti üregben föld és krétaszag terjengett. Gwen elvette az aprócska zseblámpát Isobeltől, és belevilágított a sötétbe borult helyiségbe. További pincék voltak kialakítva a tágas, barlangszerű teremben, és sírkövek kandikáltak ki a porral és mocsokkal borított padlóból.
- Az az ajtó - szólalt meg Gwen a terem túlsó végében egy újabb vaskapura mutatva, melyben ugyanaz az opálos matt üveg volt, mint azon az ajtón, amin keresztül beléptek ide. A közeli utcai lámpák és épületek hátulról ráeső, szórt fényében szinte ragyogott. - Ez kivezet a temető hátsó végébe, közvetlenül egy sor mauzóleum mögé. Onnan pedig egyenesen rálátsz Poe régi sírjára. De gondoltam, itt ellehetnénk éjfélig - mondta, és közben felfelé irányította a zseblámpája fényét, megvilágítva a templom hasa alatt rejtező termet. Pókhálókkal teli boltívek nyújtóztak végig a mennyezeten. - Ha szerencsénk van, innen meghalljuk a Poe Őröket, amikor visz- szatérnek a vacsorázásból. Isobel a temető hátsó felébevezető ajtóra meredt, miközben előrement, keresztül a félhomályon, követve a zseblámpa halvány fényét. Megállt azon a helyen, ahol a lámpa gyenge kis fénysugara véget ért. * Bár ki tudta venni a sírkövek tetejét és a terem körülbelüli elrendezését, alig látta magát a földet. A sötétség vastag takarót vont fölé, mely elrejtette a lábnyomokat meg az alacsony téglakorlátokat és a sírok jelölésére szolgáló zömök köveket. - Mennyi az idő? — kérdezte Isobel. Hangja visszhangzott a teremben. - Szerintem nemsokára kilenc lesz, de nem tudom biztosan. Kikapcsoltam a telefonomat, hogy ne lehessen lenyomozni. Te is kikapcsoltad, ugye? - Apánál hagytam - mormogta Isobel. - Az még jobb - felelte Gwen. Isobel újra Gwen felé fordult, és nézte, ahogy a lány felkapta a szoknyáját a piszkos földről, majd csomót kötött rá, így látni engedve a - 317
cicanadrágot, amit a szoknyája alá húzott. Gwen nagy nyögéssel a földre ereszkedett, és hátát nekinyomta az egyik magas sírkőnek. Ekkor a zseblámpája fénycsóváját a rozsdás vasajtóba vésett névre irányította. - Nahát, jó estét... Meredith J. - mondta. - Remélem nem bánod, hogy így rád törtünk. O, ne, kérlek, ne állj fel, egyszerű emberek vagyunk! Az én nevem Gwen, ő pedig Isobel. Isobel, ő itt Meredith ]., Meredith, ő itt Isobel. Isobel kivette a hóna alól a fekete orvosi műszeres készletet, majd megeresztett egy félmosolyt a sír felé, és szabad kezével intett egyet köszönésképpen. Felment a mauzóleumhoz, a hátáról leejtette a földre a hátizsákját, majd ő is Gwen mellé telepedett. Gwen nagyot sóhajtva a sírnak döntötte a fejét, hogy megpihenjen, Isobel pedig a hátizsákja után nyúlt. - Berakom apád szerszámait a táskámba - mondta. Gwen Isobel felé pillantva, méltatlankodva forgatta a szemeit. - Azok nem szerszámok - morogta. - A kalapács meg a csavarkulcs, azok szerszámok. De a fogászok műszereket használnak. - Éhes vagy? — kérdezte Isobel, és mélyen a táskájába túrva előhúzott két müzliszeletet. - Mindig — felelte Gwen, és kikapta az egyik szeletet Isobel kezéből. Feltépte a csomagolást. - Persze nem tudom, mennyire kóser dolog katakombákban vacsorázni - tette hozzá, egy harapással bekapva a fél szeletet. Isobel ügyetlenül babrált a müzliszelettel. Próbálta kibontani. Fia- bár nem volt éhes, tudta, hogy muszáj ennie. Beleharapott a müzlibe, anélkül, hogy megkóstolta volna előtte. Falatozásuk hangja betöltötte az egyébként csendes teret. Egyszer csak Gwen kiengedte a zseblámpa nyomógombját, hagyva, hogy a sötétség mindkettőjüket árnyékba borítsa.
- Mit gondolsz, hol lehet most apukád? - kérdezte Gwen. - Ki tudja - felelte Isobel. Maradt neki még egy fél szelet müzlije. Oldalba bökte Gwent, és felajánlotta neki a maradékot. Talán a rendőrségen. - Koszi! - mondta Gwen. Elvette a müzlit, és Isobel hallotta, ahogy jóízűen csámcsogva megrágta és lenyelte. - Van vizem is - mondta Isobel. - Nem kérek, koszi! Ezután sokáig hallgatásba burkolóztak, de amikor a hallgatásuk hangja elviselhetetlenül hangossá vált Isobel számára, újra megszólalt. - Lefogadom, hogy apa már felhívta anyát is — mondta halkan aki most tutira éppen azon küzd, hogy szerezzen egy repülőjegyet, meg valakit, aki vigyáz Dannyre. - Hmmm - dörmögte Gwen. „
- Nem bírok másra gondolni - suttogta Isobel -, csak arra, hogy minek teszem ki a családomat, és hogy mennyire meg lehetnek most őrülve miattam, meg hogy miket mondhatnak egymásnak, és hogy mit gondolnak. Isobel felhúzta a lábait, és átölelte a térdét. - Néha eltűnődöm, hogy vajon minden ugyanúgy történt volna-e akkor is, ha tudtam volna beszélni velük arról, ami történt. Ügy értem, arról, ami valójában történt. Persze, nyilván nem lett volna semmi értelme elmondani apunak, hogy miket láttam, meg beszélni Varén naplójáról, Poe könyvéről és az álomvilágról. Nem hiszem, hogy hitt volna nekem, és nem csak azért, mert elég furcsa ez az egész. Elhallgatott. - Amíg nem találkoztam Varennel, nem volt olyan, hogy ne fordulhattam volna az apámhoz, és ne mondhattam
-
volna el neki... bármit, mert akármi történt is, abban biztos lehettem, hogy mellettem lesz. Mármint olyasmiben, ami tényleg számított. Isobel újra elhallgatott, és térdére támasztotta a homlokát. Gwen nem felelt, de Isobel folytatta, a szavak csak úgy ömlöttek a szívében vérző sebből, amiről nem is tudta, hogy vérezni kezdett. - De miért? - kérdezte Isobel. - Miért változott meg minden Varennel? Remegve mélyet sóhajtott. Por ízét érezte a szájában. -
Azt hiszem... - folytatta, miután eldöntötte, hogy majd ő
megválaszolja a saját kérdését, miután Gwen nem szólt semmit -, azt hiszem, azzal, hogy apa távol akart tartani bennünket egymástól, úgy érezte, hogy engem véd. És én próbáltam ezt megérteni és elfogadni, de úgy elég nehéz volt, hogy még csak esélyt sem adott soha Varennek. Apa a pillanat törtrésze alatt egy pillantással felmérte és eldöntötte, hogy Varén nem jöhet még a közelembe sem. Ezt senki nem értené meg. Az ő barátai, az én barátaim, a szüleim, az egész iskola, mindenki összefogott, és úgy csinált, mintha Varén és én valami furcsa... nem is tudom... lobbanékony elegyet alkotnánk, ami mindent feléget maga körül. Te voltál az egyetlen a világon, Gwen, akinek mindez nem számított. Tudod? Isobel válaszra várt. Amikor Gwen még mindig nem válaszolt, Isobel feléje fordult, és hallotta, hogy a barátnője lélegzése lelassult és egyenletessé vált. Elaludt... Figyelembe véve, hogy mennyit vezetett ma Gwen, és ha hozzávette, hogy korábban a temetőt is felderítette, meg hogy mennyit idegeskedett amiatt, hogy fel tudja-e venni őt a kikötőben, Isobelnek kétsége sem volt afelől, hogy barátnője kidőlt már az ő harmadik mondata után.
De ez így rendben is van, mondta magának. Valójában nem is Gwenhez intézte a szavait. Legalábbis nem teljesen. A sírnak dőlt, és lehunyta a szemét. Nagyot sóhajtva pihentette a nyakát a hideg kövön. Úgy érezte, mintha gyászbeszédet mondott volna. Az utolsó szavait intézte saját magához, ami egyben búcsú is volt önmagától. Búcsú attól a lánytól, aki valaha volt, de akit már nem lehet feltámasztani, attól a lánytól, akit az apja annyira féltett, hogy elveszíti, és most el is fogja veszíteni. Halvány és szomorú mosoly jelent meg az ajkán, mert végül az jutott eszébe, hogy mi is lehetne jobb hely egy temetőnél ahhoz, hogy eltemesse azt, ami már meghalt?
ÍSOBEL HALK, KAPARÁSZÓ HANGRA NYITOTTA FEL A SZEMÉT.
Szétnézett a sírok között, de nem mozdult semmi a sorok között. Hallgatózott, de most nem hallott mást, csak a szelet, ahogy éles hangon sivítva a templom oldalát korbácsolta. Isobel a kézfejével megdörzsölte az egyik szemét. Odafordult Gwenhez, hogy megnézze, alszik-e még, csakhogy Gwen dtűnt. - Itt vagy, Gwen? - kiáltott bele a sötétbe, mely mintha egyenesen kiszívta volna a szavakat a szájából. Nem jött válasz. Isobel a földön tapogatózva Gwen kulcscsomóját kereste, Megtalálta a
zseblámpát a lém és műanyag apróságok
összevisszaságában,
megszorította,
és
a
lámpa
fényét
a
hátizsákjába irányította. A. kulcstartós óra, mely a táska elülső zipzárjára volt rögzítve, élesen megvillant. Isobel az ölébe vette a táskáját, és szétnyitotta a pillangó ezüst szárnyait. Az aprócska óra három vékony mutatója nem az időt mutatta, hanem őrülten pörögtek és kergették egymást, egyik kört róva a
másik után.
Álmodom? Lehetetlen. Nem aludhatott el, hisz csak egy pillanatra hunyta le a szemét. A hirtelen megszólaló halk dúdolás hangjára Isobel ijedtében eldobta az óráját és a zseblámpát is. Nagy nehezen lábra állt, és hunyorogva nézett a temető hátsó vége felé vezető ajtóra, mely most résnyire kinyílt. Halványkékes fény szivárgott be az ajtó nyílásán, megvilágítva egy ösvényt, az összetört kövek, lapos kripták és az egyenetlen talaj alkotta akadályok között. - G... Gwen itt vagy? - szólalt meg Isobel kicsit hangosabban, mint az előbb, de ezúttal sem jött válasz. A dallam, mely mintha egy feneketlen kút mélyéből szállt volna felé, végigvisszhangzott a katakombákon. * Ugyanaz a dal volt, amely Varén autójának a magnójából szűrődött ki Isobel álmában, amikor Varén elvitte őt a rózsakertbe. És ugyanezek a hangok törtek elő sercegve a szobájában lévő rádióból akkor éjjel, amikor megtalálta Varén dzsekijét a szekrényére akasztva. Ez volt az az altató, ami a nappaliban lévő tévéből szólt akkor éjjel, Pinfeathersszel, és ezt játszotta recsegve a gramofon is az álom- világbéli könyvesboltban. Ugyanaz a dal, amit pár perce hallott itt, ebben a temetőben. Isobel elindult a hang irányába, amikor azonban az ajtórésen át ferdén beszűrődő porcelánkék fénycsóva elérte a cipője hegyét, megtorpant. Döntésképtelenül állt, és azon hezitált, hogy be merjen-e nézni. De volt egyáltalán választása? — 323 —
Talán, gondolta, megpróbálhatná valahogy felébreszteni saját magát. Ha sikoltana, azt Gwen vajon hallaná és felébresztené őt? Amíg Isobel ezen tanakodott magában, egyre hangosabbá vált a dúdolás az ajtón túl, emelkedett és alászállt az ismerősen hátborzongató és melankolikus dallam. Isobel, akinek a kíváncsisága végül legyőzte zaklatottságát, megtette az első lépést a kék fénybe, ahol a katakombák hidege metszőb- bé vált. Hűvös szél kerekedett körülötte, a hideg a csontjáig hatolt, mintha minden csapdába esett szellem előbújt volna, hogy megnézze a közeledő jövevényt. De mi felé közeledő? Vagy ki felé? Egyik bátortalan lépést tette a másik után, egyre közelebb és közelebb jutott az ajtóhoz, mígnem közvetlenül mellé ért. Az ajtó Isobel egyetlen leheletfinom érintésére némán kitárult. Mögötte, ahol Isobel a temető hátsó részét és a hideg éjszakai sötétséget várta volna, a katakombák újabb kamráját fedezte fel, figyelme azonban elsősorban a dúdoló hang forrására összpontosult, egy halotti lepelbe burkolt alakra, aki arccal felfelé egy vízszintes sírkö- vön feküdt. A koporsó alakú kripta, mely a szoba közepére volt építve, egy lépcső tetején helyezkedett el, közvetlenül a kőmennyezetbe épített kék ólomüveg ablak alatt. A holdfény tisztán és áttetszőén ömlött be a zafírkék ablaktáblákon, fényben fürösztve a karcsú testet, mely átsejlett a hófehér lepel alól. A dallam beljebb vonzotta Isobelt a kamrába, úgy hívogatta őt, mint egy szirén éneke. Valami megroppant a talpa alatt, de nem foglalkozott vele, figyelmét az összetört arcú és üres szemű démoni arcok kötötték le, melyek mind őt nézték a fészkükről, a szűk kamra négy falát beborító szekrény polcairól.
Amikor Isobel rájött, hogy hol van, ereiben megfagyott a vér. Visszatért.
Vissza
az
álomvilágba.
Vissza
abba
a
kék
márványkriptába, amelyben az a szarkofág helyezkedett el, melynek a tetején a kőbe vésett női alak feküdt. Csakhogy az eddigiektől eltérően a sír teteje nem tátongott vészjóslóan nyitva. Míg a lepelbe burkolódzó alak egyre csak dúdolt, Isobel a kamra távolabbi sarkába pillantott, arrafelé, ahol először találkozott a kék hajú démonnal, aki Scrimshaw-ként mutatkozott be. O volt az a démon, akit a Poe haláláról szóló látomásban is látott. A hely, amit anno elfoglalt, most üresen állt, így feltárult a kőpadló. Scrimshaw is bizonyára összerakta magát a darabjaiból, ahogy Pinfeathers, és most valahol idekint mászkált ő is, járta az álombéli erdőt. Isobel kezét a gallérjához emelve megmarkolta a hamszát, és közelebb húzódott a szarkofághoz. Felment a lépcsőn. Ahogy közeledett a lepellel burkolt alakhoz, a dúdolás ritmusa lelassult. Remegő kézzel a nő arca felé nyúlt, és megragadta a merev szövetet, másik kezével közben szorosan markolva a hamszát. Lassan lehúzta a leplet a nő arcáról. Az alak abbahagyta a dúdolgatást. Ahogy centiről centire húzta le a leplet, egy rózsaszín báli ruhát viselő lány teste tárult fel. A lány ugyanazt a ruhát viselte, amit annak idején Isobel a Zord Külsőn. Isobel magába fojtott egy sikolyt. Szőke haj alkotta laza fürtök fényudvara omlott le a lány fejéről. Lágy tincsek keretezték azt a nagyon ismerős arcot — a saját arcát. 325
Isobel eleresztette a leplet. Az anyag a kezéből kiesve lecsúszott a szarkofágon, leomlott a lépcsőn, és beborította Isobel cipőjét is. Tintaszerű foltok kezdtek átszivárogni a rózsaszín ruha anyagán, a szoknyák rétegei és a ruha fűzőrésze kezdett ébenfeketévé átalakulni. Isobel növekvő rémülettel figyelte, de képtelen volt elfordítani a tekintetét a lányról. A lány hason feküdt a kőtömbön, mozdulatlan ajkai rózsaszínűre voltak rúzsozva, szemeit behunyta. Ferde, hajszálvékony sebhely éktelenkedett a jobb orcáján, a vágás okozta sebhely mély bíborszíne elütött a lány egyébként fakó, hamuszürke bőrétől. Merev és sápadt kezéhez egy makulátlan fehér liliomot kötöztek rózsaszín szalaggal - ugyanazzal a rózsaszín szalaggal, amit Isobel Varennek adott. A virág fojtogató illata most szétáradt a sírban, elnyomva annak áporodott levegőjét. A hamsza másolata díszítette Isobel kőmásának holtsápadt nyakát. A medál megcsillant a fagyott holdvilágban, míg be nem árnyékolta az éjszakai égen átvonuló felhőtakaró, amitől a közepe opálos színe zavarossá és halvánnyá vált. Isobel hátrált egy lépést, megbotlott a lépcsőn, és elvesztette egyensúlyát, majdnem elesett. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult, de az addigra eltűnt. Sima kőfal állt a helyén. - Ne! - kiáltotta. A hangja körbe-körbe visszhangzott. A falhoz rohant, és a tenyerével verte ott, ahol pár pillanattal azelőtt még nyitva állt az ajtó. Csapdába esett. Újra a sírkamra belseje felé fordult, hogy szemügyre vegye, de a hirtelen mozdulattól forogni és dülöngélni kezdett vele a szoba. Kicsúszott a lába alól a talaj, és Isobel nekiesett egy hideg kőnek. Úgy beverte a hátát és a lapockáját, mintha egy éles jégdarabbal szúrták volna hátba. Kinyújtotta és kinyújtóztatta a kezét és a lábát, és azon kapta magát, hogy a sima
márvány szűk falai közé zárták. Isobel felsikoltott, bár tudta, hogy a keskeny, koporsó alakú térbe zárva sikoltozásának hangja csak az ő fülét bántja. A szarkofág. Úgy tűnt, valahogy bezáródott oda.
ISOBEL ZIHÁLVA, A LEVEGŐT KAPKODVA ÉBREDT FEL.
Szeme előtt lassan kitisztult a kép, és látta, hogy hosszú sírkövek és sírok veszik körül, melyek a katakombák félhomályában úgy néztek ki, mintha az árnyék támadásra készülő teremtményei volnának. Isobel mellett, hátát a Meredith J. sírkőnek vetve Gwen ült, fejét a vállára hajtva, félig nyitott szájjal halkan horkolt. Isobel megfordult ültében, és a fejét félrekapva arrafelé nézett, ahol az az ajtó állt, ami abba a külön kamrába vezette őt, ahol a márványkripta állt. Az ajtó zárva volt és a piszkos üvegen átszűrődő fény már nem éteri kékben játszott, hanem tompa csontsárga színben. Ezek szerint álom volt. Vagy talán még mindig az? Isobel újra kezébe vette a zseblámpát, és különös déjá vu érzés kerítette hatalmába, ahogy a pillangós órája után nyúlt. Kivette az órát a hátizsákjából, és felnyitotta, hogy megnézze, a mutatók még mindig körbe-körbe forognak-e, de azok mozdulatlanul álltak, kivéve a másodpercmutatót, mely a megszokott sebességgel ugrott számról számra.
Ahogy felfogta, mennyi az idő, kellemetlen borzongás futott végig rajta, amitől még az apró óra is jéghideggé vált hirtelen a kezében. Az óra- és a percmutató majdnem egymáson feküdtek, egy teljes szakaszt megtettek az óra számlapján éjfél óta. Egy óra múlt öt perccel. Több mint egy óra telt el éjfél óta. Isobel felpattant, és elejtette a kulcsokat. A kulcscsomó tompa csörrenéssel a hátizsákjára zuhant. Az órát Varén kabátja zsebébe dugta, és otthagyva Gwent, futásnak eredt. A sírok között cikázva és törött sírköveken átugrálva vakon futott, nem törődött azzal, hogy eleshet. Eljutott az ajtóhoz, amiről azt remélte, hogy ezúttal kivezeti őt a katakombákból, ki a temetőbe, arra a helyre, ahol Poe-t eredetileg eltemették. Mi van, ha a síron már ott lesznek a rózsák? Mihez kezd akkor, ha elszalasztottá őt? Mi van, ha Reynolds időközben már itt járt, és «1 is ment? Bele sem akart ebbe gondolni, lenyomta a vaskilincset és kinyitotta az ajtót. A rozsdás zsanérok felsírtak, csikorgó hangjuk végigvisszhangzott a katakombákon. Fagyos szél söpört be az ajtón, finom porhót fújt át a küszöbön, átsuhant Isobel lábai között, és a porral keveredve kísérteties, apró forgószeleket hozott létre. Isobel megállt, hogy egy utolsó pillantást vessen Gwenre, aki a kabátjába és az Isobeltől kapott sálba burkolózva még mindig mélyen aludt. Úgy ült ott, mint egy elhagyott játék baba. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, és odakiáltott volna Gwennek, hogy felébressze, kidugta a fejét az ajtón, és kibújt a sötét temetőbe. Apró pelyhekben szitált a hó, vékony, puha takaróval vonva be a sírköveket. Összegyűlt a falakon és megtapadt a kiszáradt fák - 329 –
ágainak megtört könyökén és égnek meredő ujjain. Fehér hópihék ragadtak Isobel szempilláira, elhomályosítva a látását. Egy pillantással eltüntette azokat. Ekkor valahonnan a közelből hangok visszhangzottak feléje. A falon túlról nevetgélés és beszélgetés hangja szállt feléje. Egy asszony nyerítve felnevetett, hangja végigdübörgött a temetőn, végigpattogva a sírkövek és faragott kőfejek között, melyek néma arca érzéketlen maradt a vidámságra. Isobel óvatos léptekkel felment a katakombákból kivezető, téglával kirakott lépcsősoron. Egy-egy gyors pillantást vetett jobbra és balra, és látta, hogy két magas kripta állja el az útját. Belépett a két garázs méretű síremlék közötti szűk átjáróba, és mindkét kezével a falat tapogatva haladt előre a szűk járaton. Amikor elérte az út végét, megállt. Onnan csak Poe eredeti sírjának a körvonalait tudta kivenni, felismerte azt a Poe Köszöntőről készült szemcsés képről. A nevezetes kő két zömök, hófedte cserje fölé magasodott vastagon és súlyosan, mint egy kilométerkő. Habár nem tudta kibetűzni a kőbe vésett írást, a sírkő felső, íves részébe vésett apró hollófigura nem hagyott benne kétséget afelől, hogy ezt a sírt kereste. Mivel a sír egy részét eltakarták a bokrok, Isobel nem tudta megállapítani, hogy vannak-e rajta rózsák, vagy sem, viszont a beszélgetést és nevetést még mindig hallotta, időközben egyre hangosabban. Lekuporodott, óvatosan kidugta a fejét, és a sírok takarásából kinézett, épp csak annyira kihajolva, hogy megpillantsa a Green Street kapuján túl gyülekező tömeget. A várakozók tömött sorokban, egymáshoz préselődve vártak, kesztyűs kézzel markolászták a temető kerítésének vasrácsait. Többségük vastag telikabátot, kapucnit és sísapkát viselt, de néhányan hosszú, viktoriánus stílusú pelerinbe bújtak az alkalomra.
Legalább egy férfin még régimódi cilinder is volt- Vastag sálakkal fedték be a nyakukat, és lélegzetük fehér füstként kísérte hangos beszédüket. Isobel látta, hogy egyik-másik nézelődő kamerát is tart a kezében. A kamerák objektívjei ezüstösen csillogtak az utcai lámpák fényében, és a bekapcsolást jelző piros lámpák fénye démoni szemekként villogtak a sötétségben. Lassan visszahúzódott a rejtekhelyére, mert rájött, hogy elég egy rossz mozdulat, és milliónyi vaku fog felvillanni egyszerre. Tudta azt is, hogy a megfigyelők átfésülik a sírok közötti tereket, nézik, hogy van-e mozgásnak bármi jele a sírkövek között. Mindez elég volt ahhoz, hogy kicsit megkönnyebbüljön. Reynolds rajongói nem lennének még mindig itt, ha ő már itt járt volna, nem igaz? Akkor a tömeg mostanra már biztos szétoszlott volna. * Vagy, gondolta Isobel, talán mégsem? Isobel egy gyors pillantást vetett Poe sírkövére, és látta, hogy a Green Street-i kapu felől Poe régi sírját egy másik sír teljesen kitakarja. Ahogy Mr. Swanson is mondta, aki az utcáról figyel, az nem láthat rá tisztán a sírra. Biztos ezért volt olyan kevés kép a Poe Köszöntőről. Akárhogy is, valami azt súgta neki, hogy a csoport nem várakozna és nem figyelne meredten, szinte tapinthatóan ideges izgalommal, ha nem várnának valamire, amely bármelyik pillanatban megtörténhet. Isobel fülét megütötte egy erős bariton, amely a Green Streetről harsant fel. A férfi a többiek hangját túlkiabálva szavalni kezdett A holló című versből.
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok... holnap ez is messziszáll. ” S szólt a Holló: „Soha már!”1* Isobel a karjaival szorosan átölelte magát, és összehúzódott, amilyen kicsire csak tudott, hogy ne fázzon annyira. Szemét Poe sírjára meresztve, ugrásra készen várta Reynolds felbukkanását. Ahogy a szavalatot hallgatta, az jutott eszébe, hogy néhány nézelődő nyilván régebben is eljött a temetőbe. Lehet, hogy olyasmit tudtak, amit ő nem, tekintve, hogy a temető oldalánál gyülekeztek, nem pedig a főbejáratnál, ahol Gwen és ő bejutottak. Bizonyára azt remélték, hogy megpillanthatják Reynoldsot, amint elsuhan és nyomtalanul eltűnik a temerő földjében. Elgondolkozott, hogy vajon ideje lenne-e már közelebb húzódni, vagy jobb, ha itt marad, és távolabb várakozik? Tudta, hogy ha túl korán mozdul meg, azt kockáztatja, hogy kiszúrják. Ráadásul azt viszont nem tudhatta, hogy Reynolds melyik irányból jön be a temetőbe, már ha nem volt rég ott. Honnan is tudhatta volna. Eddig mindössze egyszer látta, hogy Reynolds átjárót teremtett a saját világa és az övé között, amikor Isobel első alkalommal találta magát az álomvilágbéli erdő kellős közepén. Reynolds akkor egy képzeletbeli ajtó kilincsére helyezte kesztyűs kezét, és az ajtó a férfi néma parancsára megjelent. Ezután kinyitotta, és Isobel előtt feltárult a saját szobája. Habár a lány tudta, hogy a férfi képes átkelni egyik valóságból a másikba, az rejtély volt számára, hogyan csinálta. Ha igaz volt, amit
21
Tóth Árpád fordítása.
332 —
akkor mondott, miszerint a két világ szétválik, ha Isobel megszakítja köztük a kapcsolatot, akkor ő hogyan tudott kénye kedve szerint közlekedni közöttük? Hiszen a dimenziók tényleg szétváltak, és mindkét oldalról járhatatlanná váltak. És mi akadályozta Isobelt vagy Varent ebben? Isobel összeráncolta homlokát erre a kérdésekre. A jelek szerint Varent nem igazán akadályozta semmi. Nem bizonyította Pinfeathers és Varén is több alkalommal, hogy más módon is vissza lehet térni ebbe a világba? Zord szél támadt és fújt keresztül a temetőn. Végigfütyült a sírok tetején, és elzúgott Isobel fölött, ahogy végigszaladt a rejtekhelyéül szolgáló szűk ösvényen, kavargó havat sodorva magával. Isobel megremegett a fagyos szélrohamtól. Nagy lélegzetet vett, és mélyen beszívta a hideg levegőt. Miközben kifújta, emlékeztette magát, hogy egyelőre nem kaphat választ a kérdéseire, úgyhogy most hagynia kell őket. Muszáj volt tisztán gondolkodnia, hiszen akár- * hogy és akármikor jelenik is meg Reynolds, neki készen kellett állnia. Egyelőre semmi jele nem volt a férfinak, csak a holt és az élő közönség. A csevegés és vihorászás tovább folytatódott a Green Streeten a tömeg útját álló kapunál. Néhányan megjegyzésekkel egészítették ki a verset, ahogy a felolvasó, mindenkit túlharsogó zengő hangján, az ő sorukhoz ért.
„Látnok!”, nyögtem, „szörnyű látnok, ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár Van... van balzsam Gűeádban... ? mondd meg... lelkem esdve vár!” S szólt a Holló: „Soha már!” — 333 —
Isobel újra kihajolt a sírok takarásából. Néhány lépésre tőle egy íémlépcső a Westminster Hall hátsó ajtajától kiindulva az udvarra vezetett. A tetején a magas, karcsú, teljes egészében üvegből készült kétszárnyú ajtó mögött egy újabb gyülekező csoportot látott, akiket eddig észre sem vett. Ellentétben azokkal, akik a hidegben toporogtak a kapuknál, ez a csoport a melegben álldogált. Ok akadálytalanul ráláttak Poe eredeti temetkezési helyére.
Bizonyára ezek azok a Poe-tudósok, akikről Swanson mesélt. Akik minden évben összegyűltek, hogy felügyeljék a szertartást, és megvédjék a Poe Köszöntőt. Amikor Isobel meglátta őket, duplán örült, amiért úgy döntött, hogy nyugton marad és tovább vár. A csoport élén egy szemüveges, szakállas férfi állt, az arca szigorú volt, de nem goromba. Úgy tűnt, hogy míg a többiek mögötte egymással beszélgettek, addig őt nyugtalanította valami. Kivette a kezét a zsebéből, aztán újra zsebre dugta, az óráját nézegette, és időnként a Green Street-i kapu felé pillantott. Mi miatt aggódhatott ennyire? Azt gondolta, hogy a Poe Köszöntő nem fog eljönni? Ha más nem is, a férfi idegessége megerősítette Isobelt, hogy Reynolds még nem bukkant fel. Eszébe jutott, amit Mr. Swanson arról mondott, hogy régebben az emberek megpróbáltak bemászni a kapun, hogy tönkretegyék a szertartást.
Vajon milyen gyorsan érnek ide a biztonságiak riasztás utáni Valószínűleg másodperceken belül. Halk kaparászó hang terelte el Isobel figyelmét a gondolatairól, vissza Poe sírjára. Csend honolt a temetőben. A kapuból figyelő tömegben egymásra pisszegtek az emberek, csendre intve a hangosan felolvasó társukat is. Amikor újra meghallotta a kaparászást, Isobel minden figyelme a Poe régi sírjával átlósan elhelyezkedő kriptára szegeződött.
Isobel nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy a Poe sírjával szembeni kripta fémajtaja megmozdul, aztán fokozatosan, centiről centire feltárul, az egymáson súrlódó nehéz kőlapok fület tépő hangjával kísérve. Szélroham süvített ki a nyitott sírból, fehér anyagot söpörve magával, mely nehezebb és sűrűbb volt, mint a hó. A kiáradó hamu összekavarodott a hópelyhekkel, és közvetlen ezután egy fekete csizma jelent meg a kripta küszöbén. Kilépett a szűz hóba. Isobel szíve a torkában kalapált. Felállt. A fülében őrülten zubogó vér hangja elnyomott minden más hangot. Szemét a sír szájából kiemelkedő alakon tartotta. Mint simogató kezek, úgy tapadt a tintaszerű sötétség az alakra, mintha nem szívesen engedné el őt. Isobel döbbenten állt rejtekhelye mélyén, a teste tetőtől talpig bizsergett, aztán remegni kezdett, mely egyre erősödött, és végül anynyira hatalmába kerítette, hogy nem tudta, meg tud-e mozdulni, ha eljön az ideje. Nézte, ahogy az álarcos férfi megmozdult. Amikor kilépett a kriptából, Isobel minden erejét összeszedve egy lépést hátrált, így az árnyékok újra teljesen eltakarták. Hópelyhek csillogtak a férfi kalapján, lassan belepték széles karimáját. Fehérségük összhangban volt a sál színével, mellyel a férfi eltakarta arcának alsó felét. A magas és sudár, köpenybe bur- kolódzó alak baljóslatú árnyat vetett az elszórtan álló sírkövekre. Köpenye suhanva követte őt, ahogy járt, ruhájával szinte súrolta a talajt. Lassan, lehajtott fejjel mozgott, kalapja karimáját mélyen a szemébe húzva, hogy semmi ne látszódjék az arcából. Félúton Poe sírjához megállt, amitől Isobel teste megfeszült. A férfi egy pillanatig nem mozdult, fejét továbbra is lehajtotta. Isobel meglátta az egyik kesztyűs kezében a három hosszú szárú rózsát, amiről a cikk írt. A másikban egy palackot hozott Reynolds, egy üveg Brandyt. Isobel hátrébb húzódott a rejtekhelyére, mert megijedt, hogy Reynolds esetleg megneszelte a jelenlétét. Egy pillanatra sem vette le a
szemét a férfiról. A testében buzgó adrenalin sürgette, hogy mozduljon, hogy tegyen valamit. Reynolds feléje pillantott. Isobel visszafojtotta lélegzetét. Vajon meglátta őt? Reynolds érzékelte még a sírokra vetülő sötétség fátylán át is, hogy valaki figyeli őt? A lány látta, hogy Reynolds lassan bólint, és direkt még mélyebben lehajtja a fejét. Isobel szíve hevesen dobogott. Próbálta kitalálni, hogyan reagáljon, miközben a férfi a kalapja karimájához érintette kesztyűs kezét — azt, amelyikkel a rózsákat tartotta. Ekkor jött rá Isobel, hogy Reynolds nem is őt nézte. A mozdulat a templomból őt figyelő csoportnak szólt. Ez volt a jel, gondolta Isobel. Reynolds így köszöntötte a Poe-tudósokat, jelezve, hogy ő az igazi, és hogy közéjük tartozik. Isobel hátrapillantott a rácsos vaslépcső tetején álló üvegajtókra, épp akkor, amikor a szemüveges férfi nyitott tenyerét felemelve viszonozta Reynolds köszönését. Elgondolkozott, hogy vajon a többiek látták-e, ahogy Reynolds előjött a sírból, de úgy gondolta, hogy valószínűleg nem. A kripta csak pár lépésre volt az alatt az ajtó alatt, ahonnan figyeltek. Számukra bizonyára úgy tűnt, hogy Reynolds egyszerűen a sír és a templom lala közül lépett elő. Látta, hogy a többi tudós mosolyogva húzódik közelebb az ajtóhoz. Arcukat szinte az üveghez nyomták. Izgatottnak, sőt pajkosnak tűntek, arcuk sugárzott a türelmetlen várakozástól,
mintha
csak
egy
színházi
előadás
drámai
nyitójelenetét néznék.
Vajon akkor mit tennének, tűnődött Isobel, ha látták volna azt, amit ő látott? Ha tudnák azokat a dolgokat, amiket ő tud erről a férfiról, erről a... lényről, bárki legyen is ő. Hogy miket tett. Hogy az ő keze, amely most az állítólagos megemlékezés rózsáit szorongatta, ugyanaz a kéz, amely elvágta Poe rövid életének
fonalát. Nem is sejtették milyen igazság rejlik a mögött, amit látnak. Ahogy Varén, úgy ők is olyasmibe ártották magukat, amiről alig tudtak valamit. És ahogy Varén, ők sem fogták fel a veszély nagyságát. Isobel erőnek erejével elfordította szemeit a tudósoktól, vissza Reynoldsra. Aztán a sír nyitott ajtajára. Ráeszmélt, hogy ez a nyitott átjáró az a lehetőség, ami miatt ő most itt van, az egyetlen reménye, hogy eljusson az álomvilágba, és megtalálja Varent. Hirtelen érezte, hogy nem várhat Reynoldsra, hogy befejezze egyszemélyes előadását, és hogy utána követhesse őt. Erre most nem volt idő, és biztos, hogy nem teheti meg a sírig vezető távolságot anélkül, hogy észre ne venné mindenki. Reynoldsot is beleértve. Ha túl sokáig vár, és nem indul el azonnal, ebben a szent pillanatban, amíg Reynolds háttal van neki, akkor utána már késő lesz. Remegő lábakkal kúszott előre, és az őt eltakaró két sír között lassan felállt. Előrehajolt, és felkészült arra, hogy az ajtóhoz rohanjon. Ám akkor elkövette azt a végzetes hibát, hogy egy utolsó pillantást vetett Reynoldsra, amint az tisztelettudóan fél térdre ereszkedett Poe sírköve előtt, hogy befejezze álságos tisztelgését a költő előtt. A Reynoldsra vetett pillantás - ahogy fejet hajtott Poe sírja előtt, és lerótta kegyeletét annak a férfinak, akit ő maga ölt meg, és mindezt azon emberek szeme láttára, akik olyasvalakinek hitték, aki nem volt, Poe saját védőangyalának — elég volt, hogy Isobelben megtörjön valami. Mindaz a súly, amit eddig cipelt, megmozdult, és lángra lobbant.
Reynolds hazugságának emléke újra a régi tűzzel lobogott Isobel elméjében. Izmai önálló életre keltek, lábai kivitték őt a búvóhelyéről a nyílt terepre. Fütyült a szél a fülében, és csípte a bőrét. Hallotta, ahogy az utcáról figyelő tömeg meglepetten felkiáltott. Minden előjött belőle, amit eddig próbált elnyomni, mindaz a düh és frusztráció, amit nem volt szabad éreznie. Odalett Isobel önuralma. A havas világ a semmibe hullott körülötte, nem látott mást, csak a magát Reynoldsnak nevező sötét alakot. A férfi annyira elmerült az általa játszott szerepben, hogy csupán az utolsó pillanatban vette őt észre. Addigra azonban már késő volt arra, hogy védekezzen, vagy hogy előhúzza valamelyiket a duplakardjai közül, amiket - tudta Isobel - mindig magánál tartott. Isobel egy dühös sikollyal egyenesen rárontott. Az üveg ital és a pohár kiesett Reynolds kezéből, és darabokra tört Poe sírkövén. Isobel hallotta, hogy a férfi felnyögött, amikor hanyatt estek, belezuhanva az egyik örökzöld bokorba. Isobel megragadta a férfi gallérját. Ernyedt rózsák illata töltötte meg az orrát. Egyre szorosabban markolta Reynolds kabátját, és a földön birkózva kiestek a bokorból, ki a fagyott és kemény gyepre. Isobel minden erejét latba vetve egy ostorcsapás sebességével kifordult Reynolds alól, fölébe kerekedett, és kinyújtott karral két vállra fektette a férfit. Reynolds feje tompa puffanással csapódott a földhöz, a kalapja is leesett. Isobel Reynoldsra vicsorgott, aki dermedt rémülettel ismerte fel támadóját. - Isobel! — sziszegte.
Úgy bizony, gondolta magában a lány, ahogy hátrahúzta az öklét, készen arra, hogy teljes erővel a férfi arcába csapjon. En vagyok az.
Ereiben felforrt a vér, és a férfi sál mögé bújtatott orra felé lendítette az öklét. Abban a pillanatban nem akart mást, mint a csontok reccsené- sét hallani, de a hang elmaradt. Reynolds megállította Isobel öklét, nagy kezével szinte teljes egészében körülölelve azt. Isobel morogva húzta vissza a karját, de a kezét továbbra is ökölbe szorította, olyannyira, hogy belefájdult a megfeszített válla. Isobel visszafojtotta az üvöltését. Kicsordultak a könnyei, nem is annyira a fájdalomtól, mint inkább a csalódottságtól. Azt akarta, hogy Reynolds megtudja, mit tett vele. Azt akarta, hogy érezze, mekkora fájdalmat okozott neki. Bosszút akart állni. * Mielőtt Reynolds megakadályozhatta volna, a másik kezével megragadta a fehér sálat, és letépte az arcáról. A sál letekeredett, és feltárta annak a férfinak az arcát, aki olyan sok mindent elvett tőle.
M IN TH A I SOBEL VALÓBAN MEGÜ TÖTTE
VOL N A ,
Reynolds elengedte őt.
A saját haragjától megdöbbenve, Isobel tapogatózva hátrálni kezdett. Rák módjára mászott hátrafelé a fagyott földön, minden erejével el akart távolodni a férfitól, mielőtt az lábra áll. Magával húzta Reynolds hosszú, fehér sálját, szorosan markolva az anyagot, mert a szél megpróbálta kitépni a kezéből. Reynolds is felkelt a földről, csapkodta a gallérját a szél. Isobel egy beesett arcú férfit látott maga előtt, ajka vékony volt és színtelen, orra egyenes, mint a sasé. Nem volt szörnyeteg, sem démon, sem angyal. Csak egy ember. Reynolds végigmérte a lányt. Sötét haja, mely összekócolódott a küzdelemben, elszabadult tincsekben lógott álarctalan arca két oldalán. Fiatalabb volt, mint amilyennek Isobel képzelte, és volt valami kiégettség
riadt
és
nyúzott
arckifejezésében.
Elsötétedett
szembogara mellett egyedül az arca utalt a férfi valódi korára. Ám a férfi fiatalsága sokkal kevésbé lepte meg Isobelt, mint az a tény, hogy Reynolds arca szinte semmit nem árult el.
Tényleg ti Reynolds igazi arca? És ha igen, akkor mit rejteget? -
Ki vagy te valójában? - hallotta Isobel a saját hangját.
Reynolds nem felelt. Száját dacosan összeszorítva állt Isobellel szemben. Isobel még úgy sem merte elfordítani a tekintetét, hogy közben hallotta, az emberek feléjük kiabálnak a kapuból. Reynolds vádló és átható tekintettel az egyik kesztyűs kezét tenyérrel lellelé Isobel felé nyújtotta. Úgy tűnt, kéri vissza a sálját. Ám Isobelnek több esze volt, mint hogy közelebb menjen. Egy lépést hátrált, bakancsa a hóba süppedt. -
Add vissza! - recsegte sürgetően Reynolds.
Kinyújtott tenyere ökölbe szorult. A lány látta, hogy a férfi keze megremeg, és tudta, hogy jó volt a megérzése, tényleg fortyogott a düh a férfi mogorva ábrázata mögött. Furcsa volt ezt az ismerős, érett és tekintélyt parancsoló hangot olyan valakitől hallani, aki ennyire fiatalnak látszott. Megtévesztően
fiatalnak, gondolta Isobel. A megtévesztés volt Reynolds legfontosabb fegyvere. Ez volt az aduásza, amit az elejétől kezdve mindig kijátszott. Isobel jól tudta, hogy nem szabad leállni játszani vele, túlságosan sok forgott kockán. -
Te ott! - kiáltott valaki a templomból.
A szakállas, szemüveges férfi volt. Most zseblámpával a kezében, a templomon kívül, az üvegajtóhoz vezető lépcső tetején állt. A zseblámpa fényét rájuk villantotta. Amikor Reynolds feltartotta a kezét, hogy eltakarja az arcát, Isobel egy ujabb lépést hátrált tőle. Finom szellő suhant el a háta mögött, nem az a csípős téli szél, amiben a hópelyhek kavarogtak körülöttük.
Ez a szellő más volt. Hűvös, de nem fagyos. Illatában magában hordozta a csípős földszagú rothadás, a hamu, a por és a korhadó fák illatát, a rózsákét és a tintáét. Isobel megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé. A sírkamra ajtaja - csupán néhány méternyire tőle - még mindig nyitva állt. Ügy tűnt, őrá várt, hogy döntse el végre, belép-e rajta. És Isobel tudta, hogy e miatt az ajtó miatt jött. Nem a bosszú miatt. Nem azért, hogy megbüntesse Reynoldsot, vagy hogy megértse, ki is ő, és miért tette, amiket tett. Egyedül az számított, az egyetlen dolog, ami valaha is számított, hogy eljusson Varenhez. - El az útból! - kiáltotta valaki a kapu felől. - Itt a biztonsági szolgálat! Mindenki álljon félre! Isobel elengedte Reynolds sálját. A szövet a lába elé hullott, beleolvadt a fehér hóba. Ha most elrohan, gondolta, akkor meg tudja csinálni. Elég közel volt az ajtóhoz, hogy Reynolds ne tudja megállítani. - Nem juthatsz el hozzá - mondta a férfi, mintha olvasott volna a gondolataiban. - így nem. A távolban a kapu csikorgott, majd a kapuról leszedett láncok csörgése hallatszott. - Komolyan azt várod tőlem, hogy elhiggyem egy szavadat is? - kérdezte Isobel. - Már elmagyaráztam, hogy mit kellett tennem. Elmondtam neked, hogy meg kellett tennem - felelte a férfi. - Meg kellett védenem ezt a világot, a te világodat. - O, tényleg? - felelte Isobel, egy lépést hátrálva, majd még egyet. A már így is heves szívverése a háromszorosára gyorsult, amikor meglátta, hogy Reynolds követi őt. - Ez történt Edgárral is? - folytatta Isobel, szemét Reynolds egyik kardjának markolatán tartva, ami ezüstösen csillogott a férfi köpenyének sötét redői között. - Akkor is
azt tetted, amit tenned kellett, amikor téged hívott, és a segítségedért könvörgött? Reynolds megtorpant, habár egy arcizma sem rezdült. - Azt mondtad, hogy a barátod volt - folytatta Isobel -, és most, gondolom, azt akarod mondani, hogy ez sem volt hazugság. Láttam, mi történt a kórházban, tudom, mit tettél. - Isobel beszéd közben folyamatosan közeledett a kapuhoz, egyre távolodva Reynolds- tól. A szemét közben nem vette le róla. - Bármi is vagy... bármilyen
szörnyeteggé váltál is... megérdemelted, hogy azzá váljál, aki vagy. Azzal Isobel megfordult, és teljes erejéből a nyitott sír felé rohant. Valahol a távolban közeledő szirénák harsogását hallotta. Az emberek ordítoztak. A vaszsanérok felnyögtek. - Állj meg! - kiáltott utána Reynolds. Isobel a sír felé rohant, a föld suhant a lába alatt. Isobel úgy érezte, mintha egyenesen a saját sírjába rohanna, mintha magának a halálnak a kitátott szájába ugrana bele. - Isobel! A lány érezte, hogy a férfi szorosan a nyomában van, épp csak centikre lemaradva tőle. A földön is látta, hogy Reynolds árnyéka lassan utoléri az övét, de egyszer csak lemaradt, épp mielőtt valami gyors és erős — egy kéz megragadta Isobel bokáját. A lány felbukott és hasra esett. Levegő szakadt ki a tüdejéből. A fagyott hó beletapadt a ruhájába. Isobel a boltív felé nyújtogatta a kezét, keresett valmit, amiben megkapaszkodhat. A körmével végigkaparta a kőküszöböt, miközben Reynolds a lábánál fogva húzta őt vissza. 343 –
— Ne! - kiáltotta a lány. Isobel az oldalára tekeredve látta maga mögött a hóban térdelő Reynoldsot, akinek egyik keze bilincsként feszült a bokájára. Szabad lábát rúgásra készen felhúzta, de elvétette, mert Reynolds nagyot rántott rajta, miközben maga felé húzta őt. Isobel remegve felkiáltott és a fogát csikorgatta, ahogy a megkeményedett kaviccsal borított föld az oldalának dörzsölődött, amikor Reynolds végighúzta rajta. Ekkor, mintha csak egy rongybaba lett volna, Reynolds maga elé térdeltette, és a szemébe nézett. Megfogta a lány vállát, megrázta, kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. —Ide figyelj! - mondta neki —, ha átléped azt a határt, meg fogsz halni. Es ha ebben a mostani testedben meghalsz abban a világban, olyanná válsz, mint mi mindannyian! Ugyanolyan lelketlen szörnyeteg lesz belőled, mint amilyen én is vagyok szerinted! Isobel már csak félig hallotta ezeket a szavakat, mert mozgásra lett figyelmes Poe régi sírkövénél. Reynolds egyik fekete ruhás válla mögött egy ismerős nőalak bújt elő az emlékmű mögül, arca fényes volt, mint a szellemeké.
Gwen. — Emlékezz a szavaimra Isobel... Isobel gyors pillantást vetett Reynolds háta mögé, ahonnan Gwen közeledett villámgyorsan feléjük. Barátnője lehajolt, felhajtotta a férfi köpenyének a szegélyét, és épp, amikor a férfi hátrafordult, felrántotta a köpenyt, és Reynolds fejére dobta, mintha csak egy élő nyulat akarna befogni. —
Emlékezz erre! - mordult rá, miközben egy fojtófogással
Reynolds nyaka köré fonta vézna karját, szorosan fogva a férfi fején annak kabátját. Reynolds elengedte Isobelt, és kezeivel Gwen karjai felé tapogatózott. Gwen teljes erejéből fogta a férfit, egyre jobban szorítva
őt. Pillantása találkozott Isobelével, a szemüvege közben félrecsúszott a dulakodásban. - Tűnés! - kiáltotta Isobelnek. A lány nagy nehezen lábra állt. Továbbsietett a kripta ajtaja felé, hiába kiáltozott utána Reynolds, hogy álljon meg. Először tompán hallotta a hangját, eltorzítva a kabáton keresztül, de azután Gwen élesen felsikított, a férfi kiáltásai pedig kitisztultak. Isobel elérte a kripta bejáratában tátongó sötétséget, és nem is foglalkozott azzal, hogy lelassítson, berohant. Levegő után kapkodva áthatolt egy láthatatlan szűrőnek tűnő statikus elektromos mezőn. Végtagjai elzsibbadtak, ahogy lépteinek zaja végigvisszhangzott a kőfolyosón. Megpördült, és megfogta azt a sírkövet, mely kissé oldalra dőlve állt a nyitott boltív alatt. Isobel megnyomta az ajtót, és az legnagyobb meglepetésére megmozdult. A vastag kőlap hangos súrlódó hang közepette engedelmeskedett Isobel finom érintésének. Az egyre zsugorodó, ék alakú fénycsóvában még látta, ahogy a temető megtelik emberekkel. Látta a szemüveges férfit, aki a templomból figyelt. A rendőröket, akik kezüket a tokba rejtett fegyverükön tartva készenlétben álltak. És a közelben látta Gwent. Egy sírkő tövébe roskadva ült, egyik karját maga elé téve, és könnyek csorogtak az arcán. Egy másik alak Isobel felé közeledett szélsebesen. Reynolds! Hátradobta a köpenyét, és nyers, fémes csikorgástól kísérve előhúzta hüvelyéből az egyik kardját. Isobel keményen nekidőlt a kőajtónak, minden erejével próbálta becsukni. - 345 -
Az ajtónyílás résnyire szűkült. Ekkor Isobel elengedte az ajtót, és a kőlap magától csúszott tovább. Isobel hátrébb lépett, ahogy Reynolds megtorpant az egyre vékonyodó nyílás előtt. Aztán épp mielőtt becsukódott volna az ajtó, Isobel elkapta Reynolds tekintetét. Gyilkosán meredtek rá a férfi fekete, aprópénz méretű szemei. Ekkor az ajtó halk puffanással becsukódott, és a helyére illeszkedett, kívül rekesztve Reynoldsot, és hamut meg port fújva Isobel arcába. A lány fel köhögött, és tapogatózva elindult a nyirkos és zárt térben. Ahogy széttárta a karjait, keskeny járat falait érintette. Lassan haladt. Isobel megfordult, de a cipője orra beleakadt valami keménybe, és orra bukott. Egy fölfelé vezető lépcsősorra esett. Remegő kézzel feltolta magát, és a lépcső teteje felé kémlelt. Lény szűrődött keresztül a leülepedő porfelhőn. Néhány lépéssel följebb egy nyitott folyosót látott. Isobel zöld indák függönyét vette ki, melyek beborították a boltívet, vízesésszerűen ömlöttek le róla. Virágok pettyezték az indákat, nehéz fejük álmosan lógott a viaszos, zöld levelek között. Isobel levegő után kapkodva talpra állt. Fellépdelt a hamuval belepett lépcsőn, és az ajtó felé rohant. Egyik kezével félrehúzta az indákat, átment a boltív alatt, és belépett egy kör alakú szobába. Számtalan karmazsinvörös bimbó kúszott fel a vaskapura és környezetére, egymásba fonódó ágaik és indáik elég vastagok voltak ahhoz, hogy élő falat képezzenek a szoba beltere és a külvilág között. Bármi legyen is odakint. Indák és a virágok uralták a kupolás mennyezetet is, habár Isobel felismerni vélte a fekete fák koronájának kusza hálóját, és mintha ibolyaszínű fény is átszűrődött volna az egyik kevésbé sűrű részen. — 346 —
Isobel szerint itt több ezer virág lehetett, talán több százezer, és minden egyes virág ugyanolyan sötét vérvörös árnyalatban tündökölt. A kupolára felkúszó rózsák mellett hosszú szárú rózsák nőttek a rácsos fal mentén, virágaik összekeveredtek a többivel. Az illatuk mindent elnyomott, olyan erős volt, mintha egy összetört par- fümös üvegből áradt volna, minden lélegzetvétellel megtelt vele az orra, és teljesen elbódult. Rubinvörös
szirmok
borították
a
kör
alakú
helyiség
márványpadlóját is. Néhány nyitott, boltíves átjáró sorakozott az íves fal mentén, úgy tűnt, hogy mindegyikük egy-egy rózsákkal szegélyezett alagútba nyílott. Habár Isobel nyomát sem látta a szökőkútnak, tudta, hogy az álombéli kertben van - azon a helyen, ahol Varén azt mondta neki, hogy várni fogja. Végre sikerült eljutnia ide. Egy lépést tett a szoba közepe felé, és pillantását az egyik nyitott, * boltíves folyosóra szegezte. Ekkor azonban megállt, mert felfigyelt a háta mögött megszólaló, recsegősen szaggatott hangra. - Micsoda kellemes meglepetés - mondta a hang. Isobel pillanatnyi emelkedett hangulata egy szempillantás alatt szertefoszlott, átvette helyét a tudatába lopózó félelem, amitől a szíve a torkában kezdett dobogni. - Nem számítottam arra, hogy téged itt látlak egyszer. Kizártad a régi barátomat? — kérdezte az érdes hang. - Pedig már olyan régóta várok itt rá. Azóta, hogy összetörte a... hát, minden csontomat. Isobel lassan a hang felé fordult. A démon a földön ült, a mellett az ajtónyílás mellett, amelyen keresztül Isobel belépett, és pont úgy nézett ki, mint amikor — 347
rábukkant a kék márványkriptában. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy most nem volt darabokban. Isobelre vigyorgott, megvillantva kék kvarcszínű, hegyes fogakkal teli száját, majd felállt a földről. Nyúlánk termete a lány fölé tornyosult. Isobel rémülten nézte, ahogy a démon indigószínű karmos kezét a saját mellére fektette, pont egy szétterülő porcelánszínű bőrfelület fölé, melyet a teste többi részétől eltérően nem díszítettek bonyolult faragványok. Összetört kirakó mintáját formázó törött darabkákból állt. - De amint láthatod - sziszegte Scrimshaw fűrészfogas mosolyán átszűrve a szavakat -, igaz a régi mondás. Az idő minden sebet begyógyít.
- M OST MON D D MEG , MIT CSIN ÁL JAK - kérdezte,
miközben egy rándulásszerű
mozdulattal Isobel felé fordította fejét. 1
A démon pislantott, először szorosan összezárva hatalmas fekete szemeit, majd még tágabbra nyitva azokat. Isobel visszatántorodott. Tátva maradt a szája, és hiába próbált megszólalni, egy hang sem jött ki a torkán, mely összeszorult és kiszáradt a rémülettől. A démon közelebb lépett hozzá, majd még közelebb, fekete csizmájával összetiporva a bársonyszirmokat. - Talán — mondta -, mivel az álarcos barátunk nem csatlakozik hozzám... esetleg te szeretnél játszani helyette. -
N... ne gyere közelebb! - hebegte Isobel.
Megkockáztatott egy pillantást balra, szemeivel a legközelebbi boltíves folyosót kereste menekülési útvonalként. Amikor azonban visszanézett, látta, hogy a démon közvetlenül előtte áll, és megijedt.
De mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a torkát, egy indigókék karom rugós késként kapta el az álla alatt. - A lényeg pont a bosszú lett volna — mondta Scrimshaw, miközben Isobel arcát az övéhez emelte. Ilyen közelről Isobel jól látta a halvány hajszálvékony repedések összefüggő hálóját, melyek az arcát takarták, akár egy porceláncsésze repedt zománcán. - De az még mindig összejöhet - folytatta elmélkedő hangon. - Végül is te is ott voltál, és ami azt illeti, ha jól emlékszem, miattad történt az egész, nem igaz? Isobel elrántotta a fejét. - Nem... én nem értem, miről beszélsz. A démon a homlokát ráncolva visszahúzta a karmát. - O, ugyan már, az úgy nem jó móka, ha nem tudod, miért belezlek ki,
miközben
kibelezlek.
Gondolkozz!
-
mondta,
miközben
megkopogtatta Isobel halántékát a karmával. Isobel félreütötte a kezét, és még egy lépést hátrált. A démon arcán bosszúság tükröződött, de aztán szórakozottá vált az arckifejezése. - Nem kell felkapni a vizet - mondta, behajlítva pókszerű ujját —,
adhatok egy tippet, ha szeretnéd. Isobel nem válaszolt, helyette a hozzá legközelebb eső jobb oldali folyosóra koncentrált, de mire összegyűjtötte a bátorságát, hogy nekifusson, Scrimshaw oldalra lépett, és elállta az útját. - A parkban - folytatta újra vigyorogva. - Biztosan emlékszel még a kis kirándulásunkra a parkban. Isobel megpördült, és a háta mögötti folyosó felé rohant, de nem sok sikerrel járt. Egy fekete köd suhant eléje, és Scrimshaw bukkant fel a sötét homályból. Szögletes alakja betöltötte az ajtókeretet, a hirtelen mozdulattól pedig virágszirmok zápora hullott közéjük. — 350 -
Karját szélesre tárva Scrimshaw az ajtófélfának feszítette a kezét, tenyerével összezúzva néhány virágot. Egyik lábát lazán keresztbe vetette a másikon, és várakozóan mosolygott le Isobelre. Egyértelműen örömét lelte ebben az egyoldalú játékban, amiben ő osztotta a szerepeket. - Ott történt — mondta. - Épp amikor már majdnem elkaptalak. A ház mögött, ahol laksz. - Karmainak hegyét az ajkához emelte, mintha csak azt mondta volna: Hoppá! - Bocsáss meg - javította ki magát. — Ahol éltél, nem emlékszel? Isobel rádöbbent, hogy most is arra céloz, amire a kék kriptában, arra az estére, amikor a démonok átléptek a való világba, és a háza mögötti parkban üldözőbe vették. Reynolds is ott volt, és a jelek szerint, legalábbis Scrimshaw szerint, ő volt a felelős azért a sérülésért, amit a démon akkor elszenvedett. Isobel jól emlékezett. Emlékezett, hogy hallotta, amint valami összetört, pont, amikor elérte a háza udvarát.
Ugyanakkor Scrimshaw mostani viselkedése merő hazugság is lehet. Mi van, ha csak azért várta Reynoldsot a síremlék ajtaja előtt, hogy üdvözölje, mert egy csapatban játszottak? Talán ez is csak egy újabb trükk, hogy őt összezavarják. Isobel nem tudhatta biztosan. Abban azonban biztos lehetett, hogy ha a démonok meg is érinthetik, bántani nem képesek. Isobel összeszedte magát, és átbújt a démon egyik kinyújtott karja alatt. Ahogy a kanyargó alagúton elindult, kényszerítette magát, hogy sétáljon, és ne árulja el a félelmét azzal, hogy futásnak ered. Hallotta, hogy Scrimshaw felnevetett. Olyan rekedt volt a hangja, akár egy vidámparki felhúzható bohóc rozsdás kuncogása. Ügy érezte, a félelem hideg tüskeként szúr az oldalába. Tudta, hogy ez a nevetés azt jelenti, hogy Scrimshaw nem engedi, hogy ilyen könnyen elmenjen mellette.
- Tudod - szólt utána a démon, de Isobel nem mert megállni, hogy visszanézzen rá azt is mondják, hogy nem lehetsz egyszerre több helyen, de tapasztalatból mondom, hogy ez a mondás nem teljesen igaz. Amint Isobel elérte az alagutak elágazását, újra érezte, hogy hideg szellő suhan el mellette, és ezúttal össze is kócolta a haját. Ahogy kifésülte a meglazult tincseket az arcából, látta, hogy közvetlenül a bal oldalán sűrűsödik a sötétség az alagútban. Scrimshaw újra alakot öltött a ködből, és elmerülten kocogtatta az állát hegyes karmával. - Én végül is legalább hetvennyolc darabban voltam akkor este mondta. - Viszont miattad már nem töröm magam. Sőt, igazság szerint arra a következtetésre jutottam, hogy mind sokkal jobban boldogulnánk nélküled. Úgyhogy áruld el, te hány darabban szeretnél lenni? Bár nem ígérhetem, hogy pontos leszek, de megpróbálom észben tartani a kívánságod. - Nem tudsz bántani - válaszolta Isobel, és belenézett a fekete szemekbe. - Bántani? - hőkölt vissza Scrimshaw megjátszott döbbenettel az arcán, és ahogy összekulcsolta a kezeit maga előtt, a karmai hangosan összekoccantak. - Nem, nem - suttogta -, teljesen félreértettél, drága gyermekem. Nem akarlak bántani. Meg akarlak ölni, és azt megtehetem. Isobel ellenállt annak a szinte ellenállhatatlan ösztönnek, hogy elfusson, viszont újra hátat fordított neki. így próbálta bebizonyítani, hogy tudja, a másik blöfföl. A jobb oldali alagút felé indult. Harmadjára is fekete füstcsíkok suhantak el mellette. Scrimshaw újra szilárd alakot öltött, közelebb jött, és olyan szélesen vigyorgott, hogy a cikcakkos repedés a koponyája oldalán tovább mélyült. 352
Isobel sem arra nem tudta rávenni magát, hogy hátráljon, sem arra, Hogy megforduljon, és futásnak eredjen. Visszalépett tehát a folyosó irányába, ahol az előbb még Scrimshaw állt. - Nem félek harcolni veled - förmedt rá. Scrimshaw átható pillantással mérte végig a lányt, és egyik karmos kezét Isobel feje fölé emelte, mintha a magasságát jegyezte volna fel. - E szándékod helyénvaló, de egyben tájékozatlan lépés lenne a körülményeket tekintve. - Leengedte a kezét, és egyik karmával Isobelre mutatott. - Úgy tűnik, figyelmen kívül hagytál egy lényeges szempontot, amit, azt hiszem, meg kell értened, mielőtt hozzákezdünk. Ez pedig az, amire talán magadtól is rájöttél, hogy én - folytatta magára mutatva - más vagyok, mint a többiek. Különleges, ha úgy tetszik. Egyedülálló példány, egy Ming-váza a hitvány másolatok között. - Ezen a fejét hátradobva nevetett, mielőtt újra visszafordította a tekintetét. Utolsó a saját fajtámból - tette hozzá. - Páratlan abban az értelemben, hogy nincs semmilyen kapcsolat köztem és jzon kívülálló között, aki itt csapdába esett, és akiért megtetted ezt a nagy utat. Tudom, hogy vissza akarod szerezni. A fiút, akinek az imádata megvéd téged a többiektől. Blablabla. Isobel tágra nyílt szemekkel hallgatta.Visszaemlékezett a kórházi látomásra, és arra, hogy Scrimshaw megjelent Poe ágya mellett, és sziszegve suttogott neki. A vér azonnal megfagyott az ereiben, amint az igazság eljutott a tudatáig. A lábai elnehezültek, a tüdeje levegőért kapkodott. Scrimshaw nem Varén egyik démonja volt, nem lehetett az, és soha nem is volt az, O Poe-é volt. Scrimshaw közelről nézte Isobelt, aki a démon minden lépésére két lépést hátrált. Mintha Scrimshaw azért figyelte volna a lány arcát, - 353 -
hogy lássa, amint a felismerés eljut a tudatáig. És Isobel azonnal tudta, hogy az arca elárulta, hogy a növekvő félelme láthatóvá vált, mert egyszer csak a démon megállt, és mosolya egy mohó piranja vigyo- rává mélyült. Kezeit az arcához emelve, ujjait összekulcsolta a szemei előtt, mintha el akarta volna takarni őket. Pislogás nélkül figyelte Isobelt a ketrecszerű válaszfalon át. - Egy - mondta -, kettő. Isobel hátrafordult, és futásnak eredt az ösvényen. A rózsák elsüvítettek mellette. - Hááááárooom. Isobel zsákutcába ért, mely megállásra kényszerítette. - Ne! - sikoltott fel. - Nééééégy - hallotta, ahogy Scrimshaw elhúzza a szót. — Még egy-két szám. Eéééés... kilenc, tíz! - kiáltotta vihogva. Isobel megfordult, ám a folyosót üresen találta. Ahol a démon egy pillanattal korábban állt, ott most csak két talplenyomat volt a hószerű hamuban. Elöntötte a rémület, ahogy a lábnyomokon visszasietett a hosz- szú, futónövényekkel borított folyosón. Véletlenszerűen választotta ki az irányt, mert már nem volt biztos abban, hogy merről is jött. Úgy tűnt, hogy a rózsák, mint ezernyi néző figyelték, törékeny fejükkel bólogatva, ahogy elhaladt mellettük. Scrimshaw-nak nem volt nyoma a következő sarkon, ahogy az azt követőn sem. Isobel egyik folyosót hagyta el a másik után, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre téved a kert útvesztőjében, és egyenesen Scrimshaw csapdájába sétál. Csizmatalpai kopogtak a márványpadlón, a lépések zaját alig tompította a folyosókat borító szirom és hamu vékony leple. — 354
Isobel a lábnyomára bámult, és azon gondolkozott, vajon megpróbálja-e eltüntetni, vagy fusson tovább. Tudta, hogy a démonok túl gyorsak ahhoz, hogy lehagyja őket. Ha Scrimshaw rögtön holtan akarta volna látni, már megölte volna. A démon azonban játszadozni akart, üldözésre vágyott, a gyilkosság előtti hajszára. És Isobel tudta, hogy ha pánikba esik, pontosan ezt adja meg neki. Össze kell szednie magát, túl kell járnia az eszén, a saját szabályai szerint kell játszania.
Tudd, hogy mikor álmodsz, gondolta. Isobel egyik kezével benyúlt a kabátja zsebébe, elővette a pillangós órát, és kinyitotta a szárnyait. A fekete mutatók egymásnak ellentétes irányban haladtak, és egyre gyorsabban és gyorsabban köröztek. A mutatókra koncentrált, és megpróbálta őket lelassítani az akaratával. Legnagyobb meglepetésére sikerült. Ahogy a sírkő ajtaját is be tudta csukni, úgy az óra mutatói is reagáltak a gondolataira. - Mutasd meg, merre van a szökőkút — suttogta hangosan Isobel. Válaszul mindhárom mutató egy vonalba rendeződött a tizenkettes szám felett, és iránytűként mutattak előre. Isobel újra futni kezdett, és közben azt képzelte, hogy a következő folvosót és az azt követőt sem borítja majd hamu, ami elárulhatná a nyomát. Amikor befordult a sarkon, hirtelen ugyanolyan kerek szobában találta magát, mint amilyen az első volt, de a rózsákkal befuttatott folyosó padlóját most nem borította hamu. Újra megnézte az óráját. A mutatók szétváltak, aztán találkoztak a kilences szám fölött. Balra! Isobel balra fordult. A folyosó vége felé sietett, át a nyíláson, tovább az eddigi legnagyobb tisztásra. Itt, a szoba közepén állt az, amit oly nagyon keresett. A szökőkút. —
355 -
Magasan a bronzszobor feje és fátyla fölött a rózsatakaró egybeolvadt a díszes boltíves mennyezettel, szárai összefonódtak a tekeredő kovácsoltvas rácsokkal. Szellő szökött keresztül a virágok és a vasrácsok közötti réseken, vízesésként hintve szét a virágszirmokat. Minden olyan volt, mint álmában. Minden, egy dolgot leszámítva. -
Varén! - kiáltotta.
Nem jött válasz. Nem volt itt. Senki nem volt itt. És semmi. Isobel az ajkába harapott, átkozta az eszét, amiért a kiáltozással felfedte magát. Ránézett az órára, és látta, hogy a mutatók újra pörögni kezdtek. -
Vigyél Varenhez!
Megrázta az ezüstmedált, és újra rápillantott. A mutatók most három különböző irányba mutattak, amikor megálltak. Mit jelentett ez? Azt mutatja az óra, hogy minden út Varenhez vezet, vagy hogy egyik sem? Miért nem volt itt, ahogy ígérte? - Mondtam neked, hogy el fogsz jönni - mondta egy közeli hang, amelyet Isobel jól ismert. - Mondtad, hogy eljössz. Isobel leengedte az órát. Óvatos léptekkel közelebb ment a hangtalan szökőkúthoz. Megkerülte a díszes rácsos kaput, és Pinfeatherst fedezte fel a kút talapzatának dőlve, ugyanazon a helyen, ahol akkor ült, amikor Isobel Varén utcájába ment biciklivel. Fejét karmos kezei közé hajtva ücsörgött. -Pin...? - De nem kellett volna - folytatta, és dühtől eltorzult arccal nézett a lányra. - Még ha tudtuk is, hogy eljössz, nem kellett volna ezt tenned. Pinfeathers felkelt, és Isobel felé indult. - Miérti - morogta. - Mikor csak azt tudjuk megmutatni, hogy nem érünk ennyit? Miért, ha nincs más választásunk, mint bebizonyítani neked, hogy nem érünk ennyit?
Isobel nyelt egyet, és hátrálni kezdett. Nem tudta, hogy miről beszél a másik, mit jelentenek a szavai, honnan erednek, de a düh, ami eltorzította a démon arcát, egyértelművé tette, hogy akárcsak Scrimshaw akkor ott a parkban, Isobel most is olyasvalamivel állt szemben, ami darabokra akarja őt szaggatni. És habár Pinfeathers ezt nem volt képes megtenni, a tekintetéből tudta Isobel, hogy csupán a látvánnyal is beérné. Az egyik ajtónyílás felé rohant, és közben azon gondolkozott, hogyan tudná irányítani ezt az egészet, milyen módon változtathatná meg azt, ami vele történik, de minél hamarabb, mert Pinfeathers egy pillanat alatt utoléri. Hirtelen Scrimshaw alakja töltötte be annak az ajtónak a keretét, amit kiszemelt, és Isobel megtorpant. Elejtette az órát, ami a földre zuhant, tompán puffant, és eltűnt a hamuban. Hátrapillantott. Pinfeathers már gyors léptekkel elindult felé, vörös karmait kieresztve ádáz tekintettel méregette őt. Isobel visszanézett Scrimshaw-ra, akinek a mosolya még szélesebb lett az események fordulatától. Isobel a fejét forgatva nézett hol az egyikre, hol a másikra. Kifogyott a menekülő útvonalakból. Ekkor Scrimshaw éles sikoltással, kieresztett karmokkal és széttárt állkapcsokkal Isobelre vetette magát. Isobel menekülni kezdett, bár tudta, hogy ez itt a vég, bármelyik pillanatban torkon ragadhatja valaki. Pinfeathers elkapja, Scrimshaw pedig szétcincálja, beteríti a rózsákat a vérével. Reynoldsnak igaza volt. Itt fog meghalni.
357 -
Amikor elérte az egyik ajtót, ami visszavezetett az útvesztőbe, vad üvöltést hallott, majd mintha összetört volna valami. A hang rémü- letes volt és váratlan, ezért Isobel önkéntelenül is megállt, habár a teste futásra ösztönözte. A hang pont olyan volt, miit amikor egy démon szilánkokra törik. Ahogy egy porcelántál esik darabokra. Isobel megpördült, és látta, hogy Pinfeathers a boltíves szoba közepén állt, míg Scrimshaw méterekre tőle félig összetörve, az egyik karja és a fél oldala nélkül térdelt, testének összetört darabkái között. Isobel csak bámulta Scrimshaw-t, aki a teste részeivel terített padlót pásztázta. Szeme a törött karján lévő gyémántuszonyos, hosszú hajú hableányról a földön heverő szilánkokra, majd az előtte álló alakra tévedt, aki mindezt a pusztítást okozta. Ahogy felpillantott Pinfeathersre, arcán adöbbenetárdögi haraggá változott. Kinyitotta a száját, és hatalmas üvöltései gomolygó, tintafekete örvénnyé változott, majd újra felvette az alakját, és teljes erővel Pinfeathers felé rohant, aki készen állva várta. Scrimshaw egy pillanat alatt legyőzte a köztük lévő távolságot. Hátrahúzta csonka karját, és arra készült, hogy lesqtson Pinfeathersre, de ő az utolsó pillanatban lila tintacsíkokkéntfoszlott szét. Scrimshaw ekkor újra fekete gomolyaggá vált, és kersztülúszott a levegőn, hogy összefonódjon a lila köddel. A két démon egy felhőbe olvadt, ellentétes áramlatot heves keverékébe, azon erőlködve, hogy legyűrjék egymást. ICeratülszálltak a termen, el Isobel mellett, aki a földre vetette magát, Nekiütköztek a mögötte álló falnak. Rózsaszirmok áradata hullott ah. Arcuk élesen egymásnak csattant, és fölfelé úszott a füstön át, ahogy a homorú boltozat mentén repültek, cikcakktos tvomot hagyva maguk után, és újabb vérvörös sziromesőt küldve a Sídre. 3S8
lsobel felpattant, és a szoba közepére rohant a szökőkúthoz. Megragadta a rácsokat, és felnézett a kupolás mennyezetre, szemeivel Pinfeatherst keresve. Lehetséges volna... elképzelhető, hogy... őt akarja megvédeni? Egyikük, először nem volt benne biztos, hogy melyik, madárrá változott, és az óriási szárnyait csattogtatva, hirtelen célpontot váltva, kieresztett karmokkal egyenesen lsobel felé repült. lsobel felsikított, térdre esett, és épp időben emelte fel a karjait, hogy eltakarja az arcát a karmoktól, melyek kezeinek és csuklóinak húsába téptek. Könyörtelenül mardosták. Saját sikoltozásának hangja összevegyült a lény éles rikoltásával, amíg a második madár oda nem repült, hogy eltérítse az elsőt. Egymás tollát tépve és csőreikkel döfködve élet-halál harcot vívtak. Magasan lsobel fölé repültek, messze tőle. Vadul egymásnak estek, egy pillanatig úgy tűnt, mintha egyetlen szörnyeteggé olvadtak volna, mígnem összefont karmaikkal a föld felé kezdtek zuhan- * ni. Az utolsó pillanatban elszakadtak egymástól, és a nagyobb madár kiszakította a kisebb egyik szárnyát. A kisebbik madár - egy varjú - vijjogva ibolyaszín gomolyaggá vált, hogy aztán mély üvöltéssel Pinfeathers alakjában formálódjon újra. Az egyik karja válltól lefelé hiányzott. A másik madár - egy holló puskagolyó gyorsaságával Pinfeathers felé repült, aki szem elől vesztette őt. — Mögötted! - kiáltotta lsobel, amikor a másik alakot öltött Pinfeathers háta mögött. Pinfeathers megpördült, épp elég időt hagyva Scrimshaw-nak, hogy az lecsapjon rá. lsobel szörnyű roppanást hallott, mintha egy finom üvegtárgyat rongyokba tekertek volna, hogy aztán darabokra zúzzák. Újra hallotta a hangot, amikor Pinfeathers a földre hullott, és egyik oldala betört az ütéstől, lejének hátsó része pedig megrepedt, mint egy tojás
héja. - Pin! - kiáltotta Isobel, és a démon felé rohant. Látta, ahogy Pinfeathers szemei kihunytak, és éppoly üres üregekké sötétültek, mint az arcán lévő lyuk. Megtorpant, amikor Scrimshaw felnézett lemészárolt ellenfele testéről. Szemei résnyire szűkültek, és morbid játékosság vagy jókedv helyett most őszinte rosszindulat és utálat sugárzott belőlük. - Te!— őrjöngött. - Ez mind miattad történt! Elegem van belőled! De ennek most... vége! Nekirohant, és Isobel hanyatt esett, elterült a földön. A démon sötét árnyéka fölé terült. Scrimshaw felemelte a karját, és megcsillantak a karmai. Isobel nem tudott mást tenni, mint eltakarta az arcát, és várta a halálos ütést.
Az ÜTÉS NEM JÖTT. Isobel egy örökkévalóságnak tűnő ideig várt összekuporodva. Mit akar Scrimshaw? Arra vár, hogy felnézzen? Azt akarja, hogy Isobel lássa, ahogy lesújt rá? Isobel nem engedett. Nem fogja felemelni a tekintetét. Nem adja meg neki azt az elégtételt, hogy lássa a rettegést az arcán. Gondolatai, amelyekről biztosan tudta, hogy az utolsók, Pinfea- thersre terelődtek, meg arra, hogy meg akarta őt menteni. Akárki volt is Pinfeathers, bármennyi fájdalmat és rettegést okozott korábban, itt és most meg akarta őt menteni. Megpróbálta, és elbukott. Miért tette? Isobel Pinfeathers összetört teste felé fordult, de nem látta sehol. Néhány darabkáját leszámítva a démonnak nyoma veszett. Megkockáztatott egy pillantást Scrimshaw-ra. Vörös karmok szorították a torkát, azok markából próbált egy kézzel szabadulni. Remegve nézte, amint a démon koponyáján a hajszálrepedések
tágtdni kezdtek, majd egyre több lett belőlük a nyomás alatt. A hálószerű repedések fekete erekként gyorsan terjedtek szét Scrimshaw riadt arcán. Pinfeathers keze tovább szorította a kék démon nyakát, aki végül feladta a küzdelmet, és térdre rogyott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Scrimshaw mondani próbál valamit, de a szavai elakadtak, megtörtek, akár a nyaka, Pinfeathers könyörtelen szorítása alatt. Isobel sikítva hátrahőkölt, ahogy Scrimshaw feje előrecsuklott, majd leesett a vállairól, és a por és a virágszirmok takarójába zuhanva szilánkokra tört. Hamarosan a teste is követte. Először lassan az egyik oldalára dőlt, aztán a földre rogyott. Isobel az üres törzsre bámult és kővé dermedt üreges belsejétől. Ahogy a szemei átfutottak a maradványokon, a tekintete beleveszett a hatalmas pusztítás ellenére is egyben maradt kevés, gyönyörű vé- setbe: kavargó örvény, alábukó tengeri hullámok, egy hatalmas polip tekeredő karjai. Egy vitorlás hajót is látott, melynek már csak a fele volt kivehető, a másik fele az oldalán tátongó, éles szélű lyukba esett. Közelebbről nézve Isobel egy apró portrét fedezett fel a vésetek között. Valamivel a szívtájék fölött egy fiatal nő arcának a körvonalai látszódtak. A fejével hátrafordult, mintha a vállai fölött pillantott volna meg valamit. Lesütött szemeit nehéz, félig csukott szemhéjak takarták, mintha be akarta volna csukni a szemeit. Aprólékos gonddal megrajzolt göndör fürtjeit régimódi kontyba tűzve viselte. Isobelnek ismerős volt a kép, de mielőtt rájöhetett volna, honnan, Pinfeathers mozgó árnyékára terelődött a figyelme. Felpillantva vette észre, hogy a démon törött teste még mindig fölötte lebeg. 362
—
Zavartnak, majdnem elveszettnek tűnt, ahogy körbenézett. Isobel eltűnődött, hogy vajon felfogta-e a történteket? Amit tett, és azt, hogy mennyi sérülést szenvedett. Figyelte, amint a kezét a nyakához emelte. Megragadta és meglazította a kabátja legfelső pántját, kiszabadítva ezzel a mellkasát. A szíve fölötti töredezett darabot vizsgálgatta. Ugyanazt, amelyet akkor javítgatott, amikor Isobel a szökőkút mellett rátalált. Osszerándult, amint több szilánk is csörögve a márványpadlóra hullott. - Megmondtam... - zihálta lehelethalkan, mint egy összetört hegedű, mely nem képes többé egyetlen hangot sem hallatni. — Nem... megmondtam előre? Kezét a mellkasán lévő nyílt üregre szorítva eltántorgott Scrimshaw maradványai mellől. Teste minden mozdulatra recsegett, akár egy roskadozó tákolmány, amely bármikor összedőlhet. Isobel feltámaszkodott a hamuval borított padlón, mikor halk roppanást hallott. A férfi térde adta ki a hangot, éppen összetört. ' Pinfeathers az oldalára billent, majd hatalmas reccsenéssel a térdeire esett. Felsőtestének súlya alatt elzuhant, akárcsak egy fa, melynek kettévágták a törzsét. Isobel előreugrott, és ügyetlenül elkapta. A karjai közé esett. A férfi
elernyedő
karjai
utat
engedtek
egy
testéből
kihulló
ruhadarabkának. Isobel erősen tartotta a démon törött marionettbábhoz hasonlóan könnyű testét, aztán gyengéden a földre fektette. Ekkor pillantotta meg a vékony, sima szalagot, mely Pinfeathers mellkasából az ő ölébe esett. A szemöldökét ráncolva meredt a rózsaszín szaténszalagra, az ö
szalagjára.
363
—
Megragadta, és Pinfeathersre pillantott, aki a feje fölött bámult valamit. Isobel a szökőkút tetején álló női szoborra pillantott. - Hagytad, hogy nyerjen - mondta rekedt hangon a démon. - Csak
ilyen egyszerűen. Isobel visszafordult hozzá. -
Pinfeathers!
Remélte, hogy vissza tudja terelni magára a férfi figyelmét. - Ajándék - mondta a férfi, amikor a tekintetük újra találkozott. — Ha megmagyarázhatatlan is. Isobel felmutatta a rózsaszín szalagot. -
Hol... hol szerezted?
Pinfeathers összeszorította a szemeit, mintha fájdalmat okozott volna neki a lány kérdése. Amikor újra kinyitotta őket, a következő szavakat suttogta: - Te adtad nekünk -, és kezével erőtlen mozdulatot tett, mielőtt elfordította az arcát, mintha kerülné a lány tekintetét. - Azt kérted, vigyázzunk rá, mert szükséged van rá. Nem emlékszel? -
Én... - rázta meg Isobel a fejét. - Én Varennek adtam.
-
Igen - sziszegte a démon.
A lány össze volt zavarodva, és a homlokát ráncolva a remegő kezében lévő szalagot nézte, melynek egyik vége még mindig a férfi üreges testébe volt gyűrődve. Rájött, hogy Pinfeathers aznap reggel zárhatta a testébe a szalagot, amikor a szökőkútnál javítgatta magát. De hogy került hozzá? - A könyvesbolt... - suttogta maga elé a szavakat, ahogy felötlött benne a válasz. — A könyvesboI®;padlásán találtad, ugye? Ott volt.
Mégsem álom volt. Pinfeathers szemei résnyire szűkültek. 364
-
-
Találtuk - mondta nyersen és kimérten.
-
Miért? - kérdezte Isobel követelődzőén.
- Azért! - Pinfeathers teste megreccsent, ahogy Isobel felé kapta a fejét. Isobel megremegett, mert újabb repedés keletkezett a férfi testén. - Azért, mert akartuk. -
Én... én nem értem...
- Nem is érthetsz minket. Hiszen még mi magunk sem értjük saját magunkat. - Kérlek - mondta Isobel -, kérlek, segíts! Mondd, hogy segítesz megtalálni Varent, és én megpróbállak összerakni. Pinfeathers öblös, mély, maró hangon felnevetett, és ahogy nevetett, elkezdett darabokra törni a teste. A teste omladozott, arcán a repedés tágult. A nevetése aztán amilyen hirtelen jött, olyan hamar tűnt el, a mosolyával együtt. Nyugodtnak látszott, ahogy fejét óvatosan Isobel felé fordította, mintha érezte volna, hogy a következő mozdulata könnyen lehet az utolsó is. -
Ezért jöttél vissza? - kérdezte. - Hogy helyrehozz bennünket?
Ahogy most ránézett, ahogy félig összetört arcáról minden rosszindulat eltűnt, valaki másra emlékeztette. Egy nyugodt, kedves arcra. -
Te vagy az, Varén? - suttogta Isobel.
Pinfeathers sötét tekintete, mely az előbb áttetsző fátyollá halványodott, hirtelen újra megkeményedett. Isobel még közelebb húzódott hozzá, és hideg arcát a kezébe vette. - Mondd meg, hol van! — kérlelte remegő hangon. — Tudom, hogy valamilyen kötelék van köztetek. Tudom, hogy tudod, hol találom. Pinfeathers Isobel arcához emelte a kezét, aki nem húzódott el, amikor megérezte a karmai érintését. - Még mindig olyan messze vagyunk tőled, pomponlány — felelte. - És sohasem ilyen közel, hiába vagyunk itt. — Mondd meg, hol van!
- Otthon - válaszolta Pinfeathers, csorba mosollyal az ajkain. Mindig és örökké otthon leszünk most már. Lehanyatlottak a karjai, és ahogy a tagjai a földre hullottak, a testében tovaterjedt az ütés okozta rezgés. Az arcán lévő repedés nem bírta tovább, és szétesett, a feje pedig kettéhasadt. Szemei üres üregekké váltak. Isobel tompa döbbenettel, hitetlenkedve bámult a démon maradványaira, aki egykor oly sok örömét lelte a lány kínzásában. A halála nem hozott neki megkönnyebbülést. Ehelyett a szomorúság hullámai járták át a lányt, miközben a szalagját kiszabadította a férfi törött mellkasából, és végre megértette, ki is volt ő valójában. Varén lényének legsötétebb részéhez tartozott. Varén összetört lelkének minden darabja, amelyet eltemetett, minden porcikája, amelytől még ő maga is megrémült, egyetlen zavart szörnyeteggé vált. Pinfeathers tiltott tettekből és elnyomott érzésekből született. Olyan vágyakból és álmokból, melyeket Varén senkinek sem vallhatott be, még önmagának sem.
Amikor a démonok a legdémonibbak, gondolta Isobel, akkora lehető legemberibbek. Reynolds a lélek szilánkjainak hívta őket. De vajon lélektelenné váltak? Isobel visszanézett Scrimshaw törött alakjára, és hirtelen ráébredt, kinek a képmását viselte a mellkasán. Virginia, Poe fiatal menyaszszonya volt az. Az ő Lenore-ja. És ahogy Scrimshaw a szíve felett viselte az apró vésetet, úgy hordozta Pinfeathers Isobelt magába zárva. És ahogy Pinfeathers változott, úgy változott Varén is. Csak így volt értelme. Ez volt az egyetlen magyarázat Varén távollétére. Hogy miért Pinfeathers várt a helyében.
- 366
A változás, amelytől Isobel tartott, bekövetkezett. Álma Varenről a könyvesbolt padlásán valóság volt. Hirtelen valami meleg csöppent az arcára. Elkomorodva emelte egyik porlepte kezét arra a pontra, ahol egy perccel korábban Pinfeathers megérintette az arcát. A kezére nézett, és egy karmazsinvörös foltot pillantott meg rajta. Vér!
IsOBEL ÓVATOSAN A REMEGŐ CSUKLÓJÁRA TEKERTE A SZALAGOT.
A szalag puha tapintása megnyugtatta, még ha csak egy múló pillanatra is. Megpróbált nem lenézni, ahogy a roncsok és szétszórt üres végtagok között utat taposott magának. A virágokkal borított fal felé tartott, és minden erejét megfeszítve próbálta nem hallani, ahogy a csizmája sarka alatt a szilánkok összeroppantak. Megállt egy résznél, ahol az egymásba fonódó kúszónövények és a vasrácsok szövetét egyetlen boltív sem zavarta meg. Előrenyúlt, és ahogy kezével az egyik vasrács mellett az üres levegőt markolta, egy díszes kilincs öltött testet a markában. Isobel lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Pont, ahogy sejtette, a rózsakerten kívül az álombéli erdő halvány szürkesége terült el. Fekete, halott fák sokasága állt az izzó, ibolyaszínű látóhatáron. Olomszürke, rongyos felhők takarták el a palaszínű eget, és a fák ösz- szegabalyodó ágai árnyak hálóját vetették a hamuval borított földre.
Isobel a sűrű erdőben két sor ódivatú lámpát pillantott meg, melyeknek mécseseit lila lángok világították meg. Csizmái belesüppedtek a szivacsos talajba, ahogy a másvilági fények villódzásaitól vonzva kilépett a kertből. A iák sűrűjén át mindkét oldalon ismerős házakat látott, bár alakjuk most sokkal kevésbé volt kivehető. Az alapok puszta gerendákat tartottak, a házak külső homlokzata mind romokban hevert. Az ablakokon és az ajtókon nem volt se keret, se üveg, amitől a házak fekete koponyákra emlékeztettek, üres bejárataik pedig rémülettől tátongó, lebiggyesztett ajkakra. A szökőkúttal a háta mögött Isobelnek nem kellett elgondolkoznia azon, hol van. Minden értelmet nyert. Akárcsak a könyvesboltnak, Varén utcájának is volt egy álombéli hasonmása.
A valóság egy sivár, sivatagszerü, szürkületi változata, gondolta, 3hogy felötlöttek benne a szavak, amik lefestették Lilith birodalmát, és amelyeket Gwen olvasott fel a könyvből.
Ezért találta Pinfeatherst a szökőkút mellett azon a reggelen, amikor Danny biciklijén idejött - ide, erre, a valóságos helyre. Ahogy a démon is mondta, mindvégig őrá várt. És Pinfeathers... mielőtt darabokra hullott, nem azt mondta, hogy Varén „otthon” van? Isobel Varén háza felé nézett. A fák sűrű csoportján keresztül csak a házak halvány körvonalait tudta kivenni lenn az utcán. Továbbindult. Nem akart tudomást venni a csípő karmolásról, mely az arcát csúfította, de nem szűnt a fájdalom, és azt sem tudta elfelejteni, hogyan szerezte a sebhelyet.
Pinfeathers... 369
Kezének érintése az arcán olyan gyengédnek tűnt, akár egy simogatás. Isobel tudta, hogy a férfi szándékosan karmolta meg. Az utolsó tette volt ez, hogy megvédje, az utolsó figyelmeztetése. így adta tudtára, hogy Varén...
Nem. Isobel
megtorpant,
megtiltotta
gondolatainak,
hogy
efelé
kalandozzanak. Okosabb volt annál, mint hogy hagyja, hogy az e világban történtek gyökeret verjenek és elburjánozzanak elméjében. Ha hagyná, azzal azt kockáztatná, hogy elfelejti, mi a valóság. Hogy ami közte és Varén között volt, az igaz volt, és még mindig az. Annak kell lennie. Haladt tovább. Szélroham járta át a sivár utcát. Ez volt az első fuvallat, amit érzett, mióta elhagyta a kertet. Gyors volt és hideg, és ismerős illatot hozott magával. Tömjén, fűszerek és összetört levelek illatát. Isobel szeme előtt Varén házának komor körvonalai tűntek fel, a valóságbélinek a sötét mása. Homlokzata tökéletes ellentéte volt az igazinak. Ellentétben a többi házzal, melyeket látszólag jól irányzott gránátok robbantottak szét belülről, ez ép volt, bár eltorzult Az elfeketedett ablakok sebzett külsőt adtak a háznak. Az ólomüveg bejárati ajtó elvesztette aranyló árnyalatait, és ferdén lógott keretében. A mély, ibolyaszínű ragyogás, mely színes üvegtábláiból sugárzott, az álarcosbál lila kamrájára emlékeztette Isobelt, arra a szobára, ahol Varent hagyta mindenszentek éjszakáján. A legszembetűnőbb változás azonban az a repedés volt, mely a ház koronájától futott végig az oldalán, egész az alapzatig, gyakorlatilag kettétörve a házat. Jobb oldala egyenesen állt, a falak és ablakok takaros rendben. De a ház bal oldala lefelé dőlt és a második emeleti ablak ferdén állt, akár egy bánatos szem. Isobel megállt két fa között, amelyek a járda elülső felét foglalták
el. Varén szobájának az ablakát keresve felnézett, és a kusza ágak között egy magas árnyékot látott elsuhanni. Gyorsan történt, de az alakját bármikor felismerné. — Varén - suttogta, és a lejtős veranda felé sietett. Amint megérintette a kilincset, egy váratlan hang megállásra kényszerítette. Zene. ZongorasztS. Az altatódal tompán, elnyújtott hangokkal szűrődött át az ajtón. Isobel még egyszer a kilincsre tette a kezét. Érezte, hogy a fém elfordul az ujjai között. Hallotta a zár nehéz kattanását, aztán az ajtó lassan megmozdult, csendesen, magától kinyílt. Isobelt teljes sötétség fogadta. Akárcsak a ház, a belsejében lüktető sötétség is élni látszott, és mintha ugyanabból az anyagból szőtték volna, ami Poe kórházi szobájának a mennyezetéről csörgött. Ugyanaz a homály volt, mely an* nak idején a Zord Külsőn a puszta levegőből lopódzott elő, hogy körülölelje Varent, és magával rántsa őt a mélybe. Isobel hallgatta, hogy a zongoraszó tovább áramlik a sötétség leple alól. Habozott, azon tűnődött, hogy vajon Lilith nem pontosan azt akarja-e, hogy ő a zenét kövesse a fekete párán keresztül. Isobel a nyakán lévő hamszára tette a kezét, és az öklébe szorította az amulettet.
Még ha tényleg csapda is, gondolta, mi más választása maradt? Belépett a házba. Az ajtóban érezte, hogy belepi az árnyak takarója. Fekete füstindák kígyóztak felé, csápokként tekeredtek karjai és dereka köré, és behúzták az ajtón. A sötétség elmosta a környezete körvonalait, és a zongoraszó eltorzult a fülében. Bár egy pillanatra hangosabbnak, közelebbinek 371 -
tűnt, a hangok remegtek és meghasadtak. Csobogtak és visszhangoztak, mintha Isobelt mély víz alá lökték volna. Aztán az árnyak egyszer csak amilyen hirtelen megragadták, olyan hamar elengedték, vastag ködként foszlottak szét körülötte, ahogy Isobel ott állt Varén házának előcsarnokában. Pár füstgomo- lyag csupasz vállaihoz és karjaihoz tapadt. Lenézett, és látta, hogy koszos, hamulepte ruhái eltűntek, akárcsak Varén kabátja. Helyette ébenfekete ruhát viselt, bakancsai helyett fekete papucs került a lábára.
Bumm! Isobel megpördült a mögötte becsapódó ajtó fülrepesztő nyikorgására. Látta, ahogy az ajtó zárjának bronznyelve magától elfordul, és a retesz a helyére tolódik. Isobel ruhájának nehéz rétegei susogtak a lábai körül, ahogy elhátrált az ajtótól. Akárcsak a rózsaszín ruhának, melyet a Zord Külsőn viselt, ennek is pánt nélküli felsője és térdig érő szoknyája volt. De a fodrok és a csipkeszegély nélkül ez a korábbinak a sötét ellentéte volt. Nem kellett erőlködnie, hogy emlékezzen, hol látta korábban. A szarkofágon fekvő holttest viselte a kék kriptáról szóló látomásában.
Az ö holtteste. Isobel az arcához kapott. A szalag - melyet még mindig a csuklója körül viselt - selymesen szatén vége a karjához ért. Kitapintotta a horzsolást, melyet Pinfeathers ejtett az arcán, aztán rádöbbent, hogy az a tetemen is ott volt. A zongorabillentyűk hirtelen hangjától a szívéhez kapott. - Nem, nem — érkezett egy nő finom hangja valahonnan a háta mögül. — Az ott nem C lesz. Mit szólnál inkább egy D-hez? A zene újraindult, és Isobel megfordult, hogy szembenézzen Varén házának fordított belsejével. Fehér lepedők borítottak minden bútort. Fekete függönyök lógtak az ablakokon.
Egy lánc nélküli csillárból halványlila lángok lobogó fénye áradt. A csillár a feje fölött lebegett, láthatatlan erők tartották, törött, csorba kristályfüggőkkel és prizmákkal. A jobb oldalán lévő lépcsők, melyek a ház többi részébe vezettek, rozogának és düledezőnek tűntek. Balra a társalgóba vezető tolóajtók zárva voltak, de a faburkolatot szétválasztó hosszú résen keresztül ki tudta venni a zongora széleit és az előtte ülő alakot is. A padló megreccsent, ahogy közelebb merészkedett az ajtóhoz. Hallotta, hogy a dal megakad, majd újraindul. Ezúttal egy nő finom dúdolása kísérte a kísérteties dallamot. Isobel egyre közelebb és közelebb merészkedett, csak akkor torpant meg, amikor szeme sarkából fényvillanást látott. Figyelme azon nyomban a falon lévő festményre irányult, mely a lepedővel letakart előszobaasztal felett lógott. Az asztalon lévő szkúnert most * fekete vitorlák díszítették. Egy pillanatig úgy tűnt, a díszes keretben lévő festmény nem több fekete vászonnál, egy újabb villanás azonban rácáfolt erre. Képkeretbe zárt villám világította meg a zavaros éji vizeken hánykolódó régi hajót. Vad hullámok dagadtak és hömpölyögtek a képen, és az egész kétségbeesett küzdelem láthatóvá vált, ahogy a villámlás átcikázott a háttéren. Megvilágította a felhők kátrányszínű alját, és a hajót is, melyet játékszerként dobált a viharos tenger. A villámlás alatt Isobelnek sikerült leolvasnia a hajó faráról a nevet. GRAMPUS. A társalgóban a dúdolás éneklésre váltott, újra a tolóajtókra terelve Isobel figyelmét. Gyorsan az összehúzott ajtók elé lépett, és átlesett a köztük lévő szűk résen. Egy pár elegáns kezet pillantott meg, melyek a fehér billentyűkön táncoltak. A zongoraszó és a nő könnyed hangja dallamos muzsikává olvadtak össze.
„Aludj egy kicsit még Míg álmunkban felébredénk Es feltárjuk az örökké valót Még ha nem is lehet a miénk. ” A díszes és rendezett szobában hátborzongatóan ismerős jelenet bontakozott ki Isobel szeme előtt. A régimódi berendezés és az impozáns zongora, a nő elegáns, ibolyaszín estélyi ruhája, a csillogó hajtű a hajában mind megegyezett azzal, ami a tévében ment azon az estén, amikor Pinfeatherst a nappalijában találta. És a fésű. Ugyanaz volt, amit a Nobit Zuga lépcsője alatti dobozban talált.
„Es vigyél a Mindörökkébe Rejtőzzünk szemhéjunk mögé Folyjunk át együtt az ajtón Ahol az Ősz örökké él. ” Isobel a faajtókhoz támasztotta a tenyerét, és még közelebb nyomta a szemét a réshez.
„Homoktestem rád hintem Mielőtt elsodródunk Mielőtt nem marad más belőlünk Mint iszap a hullámok ölén.” Egyszerre elhallgatott a zene. A zongoránál ülő nő hirtelen Isobel felé fordult. Smaragdzöld szemeiből félelem és meglepődés sugárzott. Isobelnek elakadt a lélegzete. A nő a zongoraszék szélére húzódott. Egyik kezét a billentyűk fedelére tette, és megfeszült, mintha arra készült volna, hogy lecsapja. Ekkor azonban találkozott a pillantásuk a résen keresztül, és a nő zaklatottsága alábbhagyott, helyét a megkönnyebbülés, sőt, az öröm meleg mosolya vette át. Isobel látta már korábban ezt az arcot egy
megfakult, meghajlott fényképen. — Üdvözöllek! — köszöntötte Varén anyja Isobelt a résen keresztül. - Semmi baj, bejöhetsz, nem is kellene ilyen későn játszanom amúgy sem. felébresztettelek? Szeretnéd hallani a dalunk végét? Már majdnem kész. Gyere, hadd énekeljem el neked az utolsó versszakot! Isobel elkomorodva döbbent rá, hogy ugyanettől a hangtól hallotta már ezeket a szavakat. A gramofonból, a könyvesbolt álombéli világában. * Ahogy a nő visszafordult a zongorához, Isobel megértette, hogy bárminek volt is most szemtanúja, az nem a jelenben játszódott. Akárcsak a Poe-ról látott látomása a kórházban, ez a pillanat is egy múltbéli esemény visszajátszása volt. Mint... egy emlék. Madeline ajkai szétnyíltak, ahogy a kezét a zongorabillentyűkhöz emelte. A zene újra felerősödött, és betöltötte a szobát.
„Es egymás mellett küzdünk az árral, mely összezúzni készül testünk és kéz a kézben ellenállunk, még ha vízbe is veszünk. ” Az utolsó hangok mélyen és zengve verődtek vissza az ajtóról, és alig érezhető remegéssel futottak végig Isobel kezein. Madeline hosz- szú másodpercekig mozdulatlanul meredt maga elé a billentyűket bámulva, mintha azok szokatlanul viselkedtek volna. - Nem is tudom - motyogta maga elé a szavakat. - Szerinted nem túl szomorú a vége? Lássuk, mit gondolsz, ha eljátszom neked elejétől a végéig. A dal újrakezdődött. Isobel az ajtóba vájt rézhornyokba akasztotta az ujjait, és megpróbálta széthúzni azokat. Az ajtók azonban nem engedtek, így
lábaival terpeszbe állt, hogy jobb fogást találjon, és újra próbálkozott. A faajtók egy hirtelen csattanással szétnyíltak. A zene megállt. Madeline eltűnt. A szoba most üres volt és omlatag, a bútorok rozogák, és szétszórva hevertek szerteszét. A rongyos függönyök kiszabadultak díszes bojtjaikból, és erőtlenül hullottak a fekete keretes ablakokra. A zongoraszék felborult és az oldalán feküdt. Zsanéros "teteje alól számos kotta szóródott ki. A vékony vonalakat kézzel rajzolt fekete hangjegyek pöttyözték, a hozzájuk tartozó szöveget elegáns, kackiás sorokban írták alá. A zongora mögötti beépített polcokon törött képkeretek álltak szétszóródva, de egy kivételével egyikben sem volt kép. Az ablakokhoz hasonlóan a keretek is mind fekete üveget öleltek körbe, kivéve azt az ovális keretet, ami a középső polc díszhelyért ült. Madeline arcképe volt benne. Annak a képnek a nagyobb mása volt, amit Isobel a Nobit Zugában talált. Minél tovább nézte ezt a képet, az annál jobban megváltozott. Isobel a polchoz ment, és két kezébe vette a képet. Az életnagy- ságú portrét maga elé emelve tanulmányozta Varén anyjának körvonalait, melyek folyamatosan változtak, mintha a nő nem tudta volna eldönteni, hogyan örökítsék meg. Aztán az arckép elmosódott, és a helyét átadta egy másiknak. Isobel saját arca tűnt fel a fotón, azzal az égőpiros vágással, amely most a jobb arcát csúfította. Isobel hirtelen levegő után kapkodott, mert a szoba roskadozó berendezése - a folyosó, az előtér és a csillár - megjelent a képen alakja körül, míg bizonyossá nem vált számára, hogy fotó helyett immár tükröt tart a kezében. - Az emlékek - szólalt meg egy dallamos hang a háta mögött mintha az elme pókhálói lennének. Isobel megfordult, és elejtette a tükröt, amely fülsiketítő
csörömpöléssel hullott darabjaira, szilánkokat szórva a padlóra. A hang tulajdonosának karcsú, ragyogó fátyollal borított alakját az előszobába vezető széles ajtó keretezte. Isobel nem látta őt a tükörben. - Megpróbálhatod őket kisöpörni - mozogtak tovább Lilith ajkai a habkönnyű, áttetsző anyag mögött -, de sosem tudsz tőlük teljesen megszabadulni. Isobel mozdulatlanul figyelte, miközben a rettegéstől, mely még nem ért el egészen a tudatáig, zsibbadtság járta át a testét, és libabőrös lett. - N... neked nincs tükörképed - hebegte maga elé. - Neked azonban kettő is van, úgy tűnik - válaszolta Lilith apró mosollyal. - Legalábbis az ő elméjében. Isobel
nyelt
egyet.
Tudta,
hogy
Lilith
Varenre
gondol.
Kikényszerítette a szavakat a száján. - Hol van most? - Elfoglalt. - Ha nem mondod meg, hol van - folytatta Isobel egy lépést téve az ajtó és a démon felé —, megtalálom egyedül. - Szívesen engedném, hogy addig keresd, ameddig csak szeretnéd. .. — mondta Lilith, és ő is beljebb lépett a szobába. Ahogy Lilith lábai a padlót érték, furcsa csattogó hangot hallattak, ami arra késztetve Isobelt, hogy lenézzen. Madárlábak, ször- nyiilködött, ahogy rápillantott a hatalmas, pikkelyes karmokra, melyek a démon finom fátyolszerű palástja alól látszottak ki. - De az igazság az - folytatta Lilith hogy sosem találnád meg, amit keresel. Attól tartok, az többé nem létezik. És ez hamarosan rád is igaz lesz. Isobel újra felnézett, és látta, hogy Lilith minél közelebb jött, annál kísértetiesebbnek és embertelenebbnek tűnt az áttetsző fátyolon keresztül. Lilith arcának fehér húsa minden lépéssel beljebb esett, felfedve koponyája körvonalát, összezsugorodó ajkai pedig helyet adtak
tűvékonyságú fogainak. Orra egyetlen lyukba olvadt, a szemei pedig üres és mély gödrökké vágtak, melyeket csupán két parányi fény világított meg. Isobel
visszatántorodott,
lábai
belebotlottak
a
felborult
zongoraszékbe. Elesett, és oldalra borult a tükör törött szilánkjai közé, melyek a társalgó úszó csillárjának fényeiben pislogtak. De a tükörcserepekbe zárt fény nem ibolya, hanem meleg borostyánsárga volt. A hozzá legközelebb fekvő szilánkban valami más is megcsillant. Egy arc. Isobel tekintete találkozott az ismerős nő döbbent pillantásával, aki egy pillanatig habozott. Arcát eltakarták egyenes, szőke hajának hullámai, mintha a tükör valódi oldalán lehajolt vagy leguggolt volna, hogy felvegyen valamit. Abban a pillanatban, ahogy Isobel felismerte a nőben Varén nevelőanyját, egy hatalmas fekete karom széttaposta a tükördarabkát. Isobel felnézett a föléje tornyosuló szörnyetegre. Lilith volt. A lény az arcát takaró fátyolhoz emelte a kezét. Bőre krétafehér és feszes volt a korábbi tejfehér helyett. Karmaival kiszabadította az arcát a szövet alól. Ébenfekete haja rendetlenül omlott a most már vékony vállaira, szálkás, vékony haja csomókban hullott ki. Isobel hátrálni kezdett. Négykézláb mászott az üvegcserepekkel borított parkettán. Amikor gerince a könyvespolcoknak ütközött, megragadta a nyakában lógó medált. Lilith kislányosan vékony hangon felnevetett. -Azt hiszed, a buta kis talizmánod megvéd? - kérdezte a démon, pillantását a nyakláncra vetve. Újból felemelte a kezét, ezután Isobel összeszorított ökle felé nyúlt, és ujjaival az apró amulettet szorító kéz fölött körözött. Isobel nem moccant, annak ellenére, hogy a szíve majd kiugrott a mellkasából. Egy pillanatig attól tartott, hogy az előtte álló ijesztő
teremtmény, amely már inkább volt szellem, mint igazi nő, csontváz kezeivel elragadja tőle a láncot, elhajítja, majd a rettenetes fogaival belémar. Ehelyett Lilith remegni kezdett, és kinyújtott keze megtorpant Isobel előtt. Ujjai papírdarabként kaptak lángra, majd aszalódni és porladni kezdtek. Szörnyetegszerű arca fájdalmasan megrándult. Ahogy a keze zsugorodott, az ujjai visszapöndörödtek és hamuvá porladtak. Szeme helyén a fénylő pontok egyre nagyobbak lettek, miközben Isobelre meredtek. Lilith nyakán, állkapcsán, arcán és homlokán fürtökben kúszott fel a feketeség. Tésztaszerű arcát mintha fekete szalmaszálak szabdalták volna fel. Nem véd meg — mondta a démon. A hangja nem volt lányos, sem érzéki többé, hanem a torka mélyéből szakadt fel, akár egy szörnyetegnek, ami megtanult beszélni. - Nem kell, hogy megérintselek ahhoz, hogy elpusztítsalak. Vannak... más eszközeim is. Lilith ruhájának hibátlan fehér uszálya susogott a padlón, ahogy karmos madárlábait visszahúzta. Isobel csak bámult, amikor a démon kilépett a társalgó ajtaján, ahol most valaki más is állt. Egy férfi. Lilith megkerülte, és újra tökéletesen fiatal, fehér kezeivel megérintette a férfi mellkasát. Sötét szépségének ismét teljes tudatában mosolyogva visszafordult Isobelhez. - Jól fog mutatni az elveszettekből álló, örökké növekvő gyűjteményemben, nem gondolod, Gordon? - szólt a férfihoz. - Old meg! Azt akarom, hogy vidd a régi szállásomra, még mielőtt magához tér, és rádöbben, mi lett belőle. Tudod, melyik helyre gondolok. Ezzel Lilith eltűnt, otthagyva Isobelt a férfival, akit már ismert. Ugyanaz a férfi volt, akinek az arcát leleplezte a baltimore-i temetőben, ahol Poe nyugodott. Isobel "felállt. Apró tükörcserepeket szórt a lábáról és a ruhájáról a földre. A férfi gyorsan előrántotta az övén hordott két kard közül az egyiket. Az ezüst hidegen csillant, ahogy a kardot egyenesen nekiszegezte.
AZONFELÜL,
HOGY NEM VISELTE A FEHÉR SALJÁT,
a kalapja és a köpenye sem volt
Reynoldson. A szokásos fekete ruhái helyett sötétbarna, hamufoltos nadrágot viselt, és egy szakadt, szürke mellényt a bő, hosszú ujjú inge felett. Más korok viseletét. Sötét, hátraolajozott haja selymesen világított a szalon csillárjának fojtott fényében, aminek ibolyaszínű ragyogása mély árnyékokat vetett az amúgy is szigorú és mosolytalan arcára. Halott, fekete szemei továbbra is Isobelre meredtek. - Szóval - mondta Isobel hol a férfira, hol a mellkasára irányuló pengére pillantva —, Gordon, ugye? Illik a név gyávákra és kígyókra egyaránt. - A kígyók furfangos állatok - mondta Reynolds, vagy Gordon, vagy akárhogy is hívták -, és inkább összeesküvők, mint gyávák. Utalás Poe Az Usher-ház vége című novellájára.
Isobel hátrálva figyelte, amint a másik egyetlen könnyű, fenyegető mozdulattal a levegőbe emeli a kardot, amelytől a karcsú fém szinte énekelt. Számtalan kérdés futott át fénysebességgel az agyán, ahogy a szemük újra találkozott. Elsőként az, hogyan járhatott át ennyire Reynolds az eszén. A kezdetektől fogva. És mindenki mást is becsapott, az összes úgynevezett „barátját”, Poe-t is beleértve. Miért, mennyire és milyen céllal tette? Ha valóban Lilith bábja volt mindvégig, miért lépett át Isobel világába, hogy felkeresse és „figyelmeztesse” őt? Miért harcolt vele együtt a démonok ellen és segítette őt? Ha mindvégig Varén kellett Lilithnek, ha őrá volt szüksége, akkor miért keverte bele Isobelt? Az egésznek semmi értelme nem volt. Isobel figyelmét nem kerülte el, hogy Lilith nem „Reynoldsnak” hívta. Persze, mindvégig sejtette, hogy igazából nem így hívják, de miért kellett eltitkolni a valódi nevét? Miért bújt köpeny és álarc mögé? - Nem tudja, ki vagy, ugye? - kérdezte Isobel. - Mármint nem tud a
másik énedről. Reynolds leengedte a kezét, és a kardot a padlóba döfte. A penge a parketták közé fúródott. A patinás markolat ott billegett, miközben a férfi a szalonból az előszobába hátrált. A második kardját kirántotta a hüvelyéből, és az első kard felé bökött. - Vedd fel! - mondta. Isobel kezei reflexszerűen ökölbe szorultak az oldalán a férfi parancsára. - Nem! -Vagy felveszed - mondta Reynolds védekező állásban, behajlított térdekkel, a pengét a lány felé irányítva és szabad kezét a háta mögé rakva -, vagy nem. így vagy úgy, de harcolni fogunk. - Nem akarok harcolni veled - lelelte Isobel.
Ez volt az igazság, leginkább azért, mert látta a férfit ezekkel a kardokkal harcolni korábban. Lángoszlopként mozgott előre és hátra, méltóságteljesen és halálosan. És Isobel tekintettel arra, hogy soha életében nem tartott a kezében
igazi fegyvert, nem gondolta, hogy az ütközet igazságos lenne. Semmi esélye nem volt, ezt mindketten tudták. - Egyértelmű - mondta a férfi hogy harcolni akarsz velem. Már bizonyságát adtad. Most egyszerűen csak jobbak az esélyeim. Például nem háttal állok neked. Vedd fel a kardot! Válasza nemcsak felbőszítette Isobelt, akinek ismét forrni kezdett a vére, de egyben emlékeztette is arra, hogy Reynolds nem igazán törődött azzal, hogy mi sportszerű vagy helyes. Csak az érdekelte, ami a szándékának megfelelt. Bármi legyen is az. - Te hívsz engem álnoknak? — csattant fel a lány. - Befejeztem a beszélgetést — válaszolt a férfi. - Hát én nem! - kiáltotta Isobel. - Védekezz! Ötig számolok, aztán támadok. Bár kezei égtek a vágytól, hogy felvegye a kardot, mert abban látta a védekezés egyetlen módját, Isobel nem akart eleget tenni a férfi utasításának. Már több dolgon ment keresztül ahhoz, hogy azt tegye, amit a másik parancsol. Azért volt most itt, mert kételyek nélkül elhitte Reynolds minden szavát. Mert elhitte neki, mikor azt mondta, barátok voltak. Most nem szedi rá olyan könnyen, nem játszik a kezére.
-
Mondd meg, miért csinálod ez?
- Azért - morogta Reynolds mert azt parancsolták, hogy öljek, és engedelmeskednem kell. Azt azonban nem kötötték ki, hogy nem adhatom meg neked a védekezés lehetőségét. Ezt csupán az én jóindulatomnak köszönheted. Most vedd fel! —Jóindulat? - kötekedett Isobel.
-Egy! Isobel ránézett, majd szemeit a parkettába szúrt kardra szegezte. Most már tényleg fel akarta venni.
Megint sikerült neki, gondolta. Megtalálta a gyenge pontodat, és arra játszik. Ne hagyd magad! Ne légy a játékszere! -
Kettő!
Isobel pillantása visszatért ellenfelére. -
Három! — mondta Reynolds kifejezéstelen arccal.
De mintha most lett volna valami a hangjában. Volt valami más ebben a két szótagban, vagy csak a képzeletével játszott? - Én... én nem tudom, hogy kell vívni - mondta Isobel ezzel is az időt húzva. - Nem is kell tudnod! - a férfi most már kiabált. - Ha egy kicsit is odafigyelnél erre a világra, tudnád, mit kellene tenned. Már cselekednél. Négy! Bár Isobel semmit sem értett Reynoldsból, Gordonból vagy az indítékaiból, azt, hogy ki vagy mi ő valójában, hogy mi a célja, annyira már ismerte, hogy kihallja, amikor több rejtőzött a szavai vagy a tettei mögött, mint amennyit látni engedett. - Te pedig mostanra már megölhettél volna, ha akartál volna. Akkor miért nem tetted? - Ne kényszeríts! — a férfi figyelmeztető hangja halk suttogásba váltott.
Ó is ideges, gondolta Isobel. De miért? Lehetséges, hogy direkt engedte Isobelnek, hogy az időt húzza? Fejével a földön lévő kard felé biccentett, ami még csak most hagyta abba a billegést. - Meg fogom tenni - mondta Reynolds, és Isobel tudta, hogy komolyan gondolja.
Ez mind a játék része, gondolta Isobel, része Reynolds színjátékának.
Ha Lilith utasította valamire, a férfinak engedelmeskedni kell, különben kockáztatja a... mit is? Hirtelen elege lett a megválaszolatlan kérdésekből, és úgy érezte, eljött az igazság pillanata. Isobel előreugrott, és megragadta a kardot. Két kézzel rántotta ki a padlóból, és kelletlenül a férfi felé emelte a pengét, miközben támadó testhelyzetet vett föl. Isobel egy pillanatig azt hitte, mosolyogni látja, bár az is lehet, hogy egy fénysugár játszadozott csupán a férfi arcán, amikor az hátralépett, különös, sötét, győzelemittas tekintettel, melyet Isobel nem tudott leírni. - Gyerünk! - kiáltotta a férfi. Isobel előrelendült, és kardjával félrecsapta a másik kardját. Reynolds karjai követték a lány kardjának a mozdulatát, ezzel adva tudtára, hogy nem áll ellen, Isobel ebben nem kételkedett. Reynolds egyik lábát a másik mögé zárva hátrált felőle, engedte Isobelnek, hogy újra támadjon, majd könnyedén eltérítette a mozdulatait. A lány újból és újból lesújtott, és a férfi minden alkalommal kivédte támadását. A düh és az indulat, amit a férfi ébresztett Isobelben, minden elhárított
ütésével
alábbhagyott.
Szórakozik,
gondolta
Isobel.
Szándékosan csinálja, hogy gúnyt űzzön belőle, megpróbálja elhitetni vele, hogy gyenge és buta.
Hát nem az. Végül is egész idáig eljutott, nem igaz? Isobel folytatta a támadást, de a férfi egymás után hárította minden mozdulatát. Kardjaik tovább csattogtak, míg kiértek az előtérbe. A férfi egyelőre nem támadott, de Isobel sokkal okosabb volt annál, hogy azt higgye, nem is fog. Isobel máris levegő után kapkodott, megállt, és kardtávolságon kívülre sietett. A férfi válla fölött épp időben pillantotta meg a festményt a hajóról,
hogy lássa, ahogyan az óceán fekete vize felfordítja, majd kitá- tott állkapocsként elnyeli a Grampus megtépázott hajótestét. Amikor a tekintete visszatért Reynoldsra, már túl késő volt, hogy ellépjen, vagy kardjával eltérítse a férfi fegyverének csapását, melynek hegye elérte a bal vállát, és mély sebet ejtett a bőrén. Isobel felszisszent. A seb égő fájdalma túl éles volt ahhoz, hogy sikoltani tudjon. Szabad kezét a sebhez emelte, mely ujjait skarlátvörösre színezte. -
A figyelmetlenségnek ára van - mondta a férfi.
Isobel összeszorította a fogait, és előrelépve újra lesújtott a férfira. Az visszaugrott, és a karjait szélesre tárta, amikor épp csak elkerülte a lány csapását, mely a törzsét súrolva vízszintes csíkot vágott a mellényén. Egy pillanatra megálltak, arcukon ugyanazzal a döbbenettel bámultak egymásra. - Újra! - mondta Reynolds, és nekiiramodva megint lecsapott a kardjával, egymás után hol az egyik, hol a másik irányból támadva, így kényszerítve Isobelt, hogy a bejárati ajtó felé hátráljon. Isobel a férfi minden mozdulatára hárítással válaszolt, és a teste gyorsabban mozgott, mint ő maga irányítani tudta volna. Kardozott. Valóban kardozott.
A megmagyarázhatatlan, eddig rejtett képessége arra emlékeztette Isobelt, amikor Pinfeathersszel táncolt az álarcosbálon, anélkül hogy tudta volna, hogyan kell. Mit is mondott akkor neki a démon?
„Csak engedd el.” Azután az is eszébe jutott, amit Reynolds mondott neki egyszer, miután kihúzta a süllyedő sírból, ahová a Vörös Halál majdnem élve eltemette.
„Ebből a sírból kirepülhettél volna. ” Ha az lehetséges volt ebben a világban, akkor ez is. Isobel felemelte a kardját, és a férfinak rontott, miközben saját meleg
vérét beitta a csuklóján lévő szalag. Reynolds megállította, de ő megpördült, és alacsonyan és gyorsan suhintva a kardjával, megvágta a férfi lábát, a térde felett felszakítva a nadrágja anyagát. A férfi nem vérzett, de ezt Isobel nem is várta. Sokkal nagyobb jutalom
volt
számára
Reynolds
meglepett
és
egy
pillanatra
összezavarodott tekintete a mostanáig higgadt arcán. Végre egyszer megtalálta a kulcsot az állhatatossága megtörésére, és sikerült valamilyen reakciót kiváltania belőle. Isobel sötét mosolyra fakadt, és újra nekiindult. Kardjaik hangos csattanásokkal csaptak össze, és ezúttal
ö volt az, aki Reynoldsot meghátrálásra kényszerítette a folyosón, amiről tudta, hogy a konyhába vezet. Amint azonban túlverekedték magukat a szűk járaton, Isobel meghökkenve és rémülten látta, hogy nem a konyhában voltak, hanem egy hosszú, széles kőerkélyen. Heves szélrohamok támadtak előbb az egyik, aztán a másik irányból, vadul összekuszálva Isobel haját és fekete ruhájának a szélébe kapva. A szeme sarkából látta, hogy lobog a rózsaszín szalag. Bal oldalán a ház oldalába vájt kőarcok kifejezéstelen arccal figyelték a vihart. A zöld emberek, gondolta Isobel, visszaemlékezve az első napra, amikor az oltalmazó vízköpőket látta a Varén szomszédságában lévő házak homlokzatán. A másik oldalon egy sor oszlop támasztotta alá a felső emeletet. Keresztülnézett rajtuk, és látta, amint egy villám kettéhasítja az eget. Az ibolyántúli fénysugár megvilágította az alant fekvő fekete kősziklák görbe vonalát, melyek egy hullámzó, fehér tengerre néztek. És ott a legtávolabbi meredély szélén állt... -
Varén! - kiáltotta Isobel.
Megfeledkezett a Reynoldsszal való párharcáról, leengedte kardját, és az erkély széléhez sietett. -Var...!
Kiáltását félbeszakította Reynolds, aki elkapta hátulról. Egyik erős kezével átfogta a derekát, a másikkal pedig a torkának szegezte a kardja élét. -
Megmondtam, hogy innen nem érheted el — sziszegte a fülébe.
Isobel felrántotta a könyökét, és hasba vágta a férfit. Az felmordult, de nem engedte el. -
Engedj el! - sikoltotta Isobel.
-
Nem érted!
-
Nem! Te nem érted! - ordított Isobel újra.
Kardjának nyelét a két kezében fogva lefelé döfött, és átszúrta a férfi lábfejét, aki azon nyomban elengedte. Isobel botladozva odébb lépett tőle, egyenesen a kősétány irányába. -
Ne menj oda hozzá! — kiáltotta utána Reynolds, miközben
kirántotta a pengét a lábfejéből. — Isobel, hallgass rám! -
Nem hallgatok többet rád! - sikoltott vissza a lány.
Reynolds utánabicegett. Járása minden lépéssel biztosabbá vált. Isobelnek eszébe jutott, ami a Zord Külsőn történt a férfival, amikor a Vörös Halál Reynolds ellen fordította saját kardjait, és mindkettővel keresztüldöfte. Annak ellenére, hogy Isobel biztosra vette, hogy meghalt, Reynolds csupán pár pillanatra vesztette el az eszméletét, aztán felriadt, és kirántotta a mellkasából a kardokat. A felidézett kép arra emlékeztette Isobelt, hogy semmivel sem állíthatja meg a férfit.
De talán, gondolta, ahogy rápillantott az egyik közeli zöld emberre, van rá mód, hogy lefoglalja, amíg Varenhez ér. Isobel a falhoz lépett, és az egyik kőfigura arcára tette a kezét. Azt képzelte, hogy pislogni kezd, és a pillanat törtrészével később így is történt. - Állj meg! - mondta Reynolds még mindig felé tartva. - Mit művelsz? - Harcolj! - suttogta Isobel az életre keltett kőalaknak, amely azon nyomban egyik oldaláról a másikra forgatta a fejét, amitől az oldalán
lévő kő lemorzsolódott, és feltárultak erős vállai és izmos felsőteste. A többi részét mintha a fal fogságban tartotta volna. - Harcolj helyettem! Isobel nem várta meg, mi fog történni, amikor a vízköpő teljesen kiszabadul a kőből, helyette a következő zöld emberhez sietett, majd az azt követőhöz, és mindegyiknek ugyanazt suttogta. Csak akkor nézett vissza, mikor elérte az erkély szélét és egy rövid kőlépcsőt, amely egy hatalmas és ablaktalan faajtóhoz vezetett, amin egy családi címerpajzs díszelgett. A gólemek, test formájú mélyedések sorát hagyva a kőfalban, kiszabadultak, és körbevették Reynoldsot. Mindegyik, összesen hét, lándzsát vagy bunkósbotot tartott földes markában. Némelyik lehajolt, hogy a földről felvegyen egy-egy, a falról lehullott nagyobb kődarabot. Isobel ledobta a földre, és Reynolds felé rúgta a kardot, mielőtt az ajtó felé fordult. Lenyomta a hatalmas kilincset, és nekifeszült a fának, szemtől szembe a címerrel, melynek közepén széttárt madárszárnyak voltak a következő cikornyás szóval: USHER. Isobel beesett egy tágas, halványan megvilágított folyosóra. Megfordult, és belökte maga mögött az ajtót, ami becsapódott. Visszhangja visszaverődött Isobel körül a magas, boltíves falakról. Még a vastag kövön és fán keresztül is hallotta, hogy Reynolds a nevét kiáltva szólítgatja, mielőtt az elengedhetetlen összeütközés robaja elkezdődött. De már túl késő volt. Isobel nem hallgatott rá többé.
ISOBEL LELASSÍTOTTA A LÉPTEIT. Gyorsan
körbefordult, hogy szemügyre vegye a
környezetét. A folyosó túl hosszú, a mennyezet pedig túl magas volt ahhoz, hogy Varén házához tartozzon. A falakat pásztázva Isobel nem talált ablakokat. A díszes lila és aranytapétás falakon középkori lovagokat, nemeseket és hölgyeket ábrázoló kopott szőttesek lógtak. Lába alatt puha perzsaszőnyeg futott végig a padlón, egy sor vitrinben
pedig
szkarabeuszbogarak,
különös egyiptomi
ritkaságok keresztek,
voltak:
arany
kifertőtlenített
állatkoponyák. A zárt ajtó melletti hosszú előszobaasztalon egy rakás könyv feküdt, mellette magas támlájú, nehéz székek, amiknek a karfájába guggoló szfinxeket faragtak. A falakat hullámzó köntöst viselő nőket formázó arany gyertyatartók díszítették. Kinyújtott kezeik között világító sápadt fényük kevés enyhülést nyújtott a mindent beborító sötétség ellen.
Valahogy máshová került, valami ódivatú kastélyba vagy nemesi kúriába. Összezavarodott. Úgy gondolta, hogy csinál egy újabb ajtót. Mint a kertben. Lelki szemei elé képzelte a sziklákat és Varent a kiugró szakadék szélén, és maga elé nyújtotta a kezét. Véráztatta szalagjának végei lazán lógtak kinyújtott csuklójáról. Várt, de semmi sem történt. Isobel határozottan maga elé tartva a kezét egy ajtót akart létrehozni, akárcsak Reynolds az erdőben, vagy ő a raktárban, a Zord Külső alatt, de a törekvése eredménytelen maradt. Még a levegő sem mozdult. Keze, akárcsak az előtte lévő tér, üres maradt. Újra körbenézett, és észrevette, hogy a folyosó végén az egyik fal egy lépcsősorba torkollik. Isobel arra futott, végigrohant a folyosón. A falikárpitokon lévő alakok a szemükkel követték. A szeme sarkából látta, ahogy a gyertyatartók arctalan nőalakjai utánafordulnak, amikor elhaladt mellettük. Isobel nem vett tudomást bámuló tekintetükről, kezét a lépcsősor korlátjának első oszlopára tette. A sima, csiszolt fa feketén ragyogott a vékony gyertyák halványan pislákoló fényében. Isobel megtorpant egy pillanatra. Tudta, hogy nincs más választása, hogy nem mehet vissza arra, amerről jött. Elindult, felfutott a lépcsőfordulóig, ahonnan továbbsietett a felső emeletre. Ha nem áll meg, gondolta, miközben fölfelé igyekezett, ha Varent tartja a szemei előtt, akkor eljut hozzá, mindegy, milyen irányba tart. Az álomvilág elviszi hozzá. Hinnie kellett ebben. De ha nem is találja meg az utat egyelőre a sziklákhoz, egy előnyös helyet mindenképp talál, egy erkélyt vagy ablakot, ahonnan újra megláthatja Varent, és megpróbálhatja magára vonni a figyelmét.
392
Amikor elérte a következő szintet, Isobel egy újabb, a korábbihoz hasonló folyosóra ért. Egy pillanatra megállt, amikor halk, fojtott hangokat hallott kiszűrődni az egyik hatalmas ébenfekete szárnyas ajtó mögül. Először csak a suttogást tudta kivenni, de aztán a férfihangok közül az egyik hangosabbá, felismerhetőbbé vált. - Hogy nem hallom-e? De igenis hallom, és hallottam! - sziszegte izgatottan és türelmetlenül a hang. — Hosszú-hosszú-hosszú ideje, sok perce, sok órája, sok napja hallgatom, és mégsem merészeltem! Én szerencsétlen, nyomorult, hitvány ördög nem merészeltem és nem merészelek beszélni! Élve temettük el a lányt! Isobel közelebb lépett az ajtóhoz, hátha megérti a furcsa szóáradatot. - Nem mondtam, hogy az ösztöneim helyesek? - folytatta a hang. - Most mondom, hogy hallottam az első gyenge mozdulatait az üreges koporsóban. Hallottam őket sok-sok nappal ezelőtt, és mégsem mertem beszélni, nem mertem szólni! És most, ma este! Ethelred! Nahát! Nahát! A remetelak betört ajtaja és a sárkány halálsikolya, a pajzs kongása, vagy inkább a koporsója felnyitása, a börtöne vaszsanérjainak csikorgása. A küzdelmei kriptájának rezes boltíve alatt. Ó vajh, merre repüljek? Vajon nem terem-e itt nyomban? Isobel megszállottan tanulmányozta az ajtó felületét, azon töprengve, ki lehet mögötte. Még közelebb lopakodott, és fejét az egyik oldalra fordítva erősebben hallgatózott. Füle a lakkozott fa fölött körözött. - Nem siet, hogy szemrehányást tegyen a kapkodásomért? — jajgatta a férfi. - Vajon nem lépteket hallottam a lépcsőn? Nem az ő szívének oly nehéz és szörnyű dobogását véltem hallani? Őrült!
- sikoltotta a férfi hirtelen. - Őrült! Én mondom, hogy a lány az ajtón kívül állt. Isobel ijedten visszaugrott az ajtótól. Bárkik is voltak odabent, tudták, hogy itt van. Hallották, hogy feljött a lépcsőn. De ez hogy volt lehetséges? Az ajtók remegve nekiütődtek a kereteknek, mielőtt egy fülsiketítő csattanással hirtelen szétrebbentek. Kinyíltak a viharos szélrohamtól, ami most Isobelnek feszült. A mögöttük rejlő szoba fordított volt, akárcsak az előszoba és a szalon. Isobel felismerte. Varén szobája volt... A két hatalmas, fekete ablakot leszámítva minden épp olyan volt, ahogyan emlékezett rá. Az egyik ablakot, azt, amelyikből ő és Varén egyszer kirepültek, szélesre tárták. Éles szél süvített be az ablakszárnyakon, keresztül a szobán, és Isobel mellett ki a folyosóra. A mennyezeten vékony repedés futott keresztül, majd végig le a falon, kettéválasztva így a szobát. Ahogy átlépett a küszöbön, Isobel körbenézett. Egyedül volt, és semmi jelét nem találta annak, hogy egy pillanattal korábban bárki más lett volna a szobában. De akkor kinek a hangját hallotta? Varén szépen megvetett ágya a fal mellett az elektromos gyertyákkal működő csillár alatt állt. A láng alakú körték sercegtek, próbáltak égve maradni. A működésképtelen gázkandallón még mindig ott állt Varén üvegpalack-gyűjteménye és a szárított, poros vöröseslila rózsái. Az egyik sarokban Isobel meglátta Varén kistelevízióját és szerény videojáték-gyűjteményét. Könyvespolcain tökéletes rendben sorakoztak könyvei. A szekrény, amelyben el kellett rejtőzködnie valamikor, most nyitva állt, látni lehetett az üres akasztókat. 394 „
Ahogy Isobel beljebb lépett, leje fölött a vakolat apró kavicsokban mállani kezdett. Közelebb ment, valami a nyitott ablakhoz vonzotta, amin át hallotta a közelben megtörő hullámok hangját. Odalépett, és kibámult az álomvilág sivár pusztaságába. A távolban egy szikla szélén magányos alak állt. Fekete haja vad és szélfútta volt. Olyan sokáig várt, hogy megtalálja... Isobel az ablakkerethez húzta magát, és a lábával közrefogta az ablakpárkányt. Már épp azon volt, hogy kilép a tűzlépcső legfelső fokára, amikor egy halk, női hang megállásra késztette. — Valóban megleptél. Tudta, hogy ki lesz ott, ezért Isobel nem mert megfordulni. — Nem tudom, hogy sikerült átkelned a világaink határán folytatta a hang-, és határozottan nem számítottam rá, hogy ilyen mesz- szire jutsz, de lenyűgöz az eltökéltséged. Isobel kelletlenül visszapillantott a válla felett az ajtóban álló alakra - Lilithre. Ismét gyönyörű arcán, melyet vékony fátylakkal takart, nyugodt kifejezés ült. Hatalmas szemekkel, pislogás nélkül figyelte Iso- belt. — Milyen kár, hogy ilyen messzire jutottál, és annyi mindenen kellett keresztülmenned a semmiért — mondta. - Mert azt megígérhetem, hogy ő nem megy veled. — Nem ismered őt. — De igen, sokkal jobban, mint te valaha fogod. Elég jól, hogy tudjam, ő itt van otthon. — Ez nem az otthona - vágott vissza nyersen Isobel. - Te nem vagy az otthona. — Azt hiszem, ő ezt másképp gondolja. ~ 395
- Tudom, mit tettél, vagy mit próbáltál tenni - felelte Isobel. Amiket rólam mutattál neki... amiket mind ez idő alatt mondhattál neki. Te talán azt gondolod, hogy hisz neked, de nem így van. - Miért mondanék neki bármit is, mikor ő képes eldönteni, miről mit gondol. - Nem érdekel, mit mondasz! - förmedt rá Isobel, miközben kilépett a tűzlépcsőre. - Amint meglát - folytatta magabiztos hangon -, amint látja, hogy érte jöttem, hogy megtartottam az ígéretem, tudni fogja, mi az igazság. - Akkor menj! - felelte Lilith, apró mosolyra húzva a száját. Mindketten tudjuk, hogy úgysem tudlak megállítani. Isobelnek elege lett a szavakból, és nem nézett vissza, ahogy lemászott a tűzlétrán. Amikor elérte az utolsó fokot, leugrott oda, ahol a kövek laposak voltak. Számtalan romos kőépítmény vette körül, beesett ablakaik párkányai hamuval voltak tele. Isobel megpördült, hogy a sziklákkal szemben álljon. Varén után akart kiáltani, de tudta, hogy úgysem hallaná meg az őrjöngő hullámok zajától meg a szél süvítésétől. A fiú hosszú, fekete kabátjának a hátán Isobel ki tudta venni egy fehér madár képét. Ahogy közelebb ért ahhoz a ponthoz, ahol a sziklák a tajtékzó vizek felé nyúltak és meredek csíkká vékonyodtak, Isobel lelassított. Bár még nem fordult meg, Isobel érezni vélte, hogy a fiú tudja, valaki közeledik. Vállai mintha merevebbé váltak volna, oldala mellett lógó kezei megfeszültek, ujjai megrándultak, mintha ökölbe akarta volna őket szorítani.
Nem tudja, hogy én vagyok az, gondolta Isobel. Csupán az kell, hogy ránézzen, hogy megérintse, és lássa, hogy ő igazi és valóban itt van. És akkor minden más lesz. 396
- Varén! - kiáltott oda Isobel. De a fiú nem fordult felé, és ő azon tűnődött, vajon ez nem csapda-e megint, elméje egy újabb csavaros fordulata. Aztán eszébe jutott, hogy Pinfeathers már eltűnt, gyakorlatilag meghalt, ha lehetett rá ilyet mondani, más meg nem ölthette magára Varén képmását. Isobel óvatosan kimerészkedett a kiálló részre. Lábai csikorogtak a sziklás terepen, melyen egyre szűkebb volt a hely. Elért oda, ahol a fiú a hamufehér habokat bámulta, alig egylépésnyire a szikla peremétől, és megállt mellette. Mélyen alattuk a hullámok a köveket verdesték, éhesen nyaldosva a sziklák oldalát. Mikor és hol látta ezt a jelenetet korábban? A szél még erősebb, egyre tombolóbb lett. Viharosan fújt feléjük, felborzolta Isobel haját. Felpillantott a fiúra, aki ekkor végre feléje fordította a tekintetét. Beesett, vörös, táskás szemei beléfúródtak. Isobel bármit megtett volna azért, hogy a bennük rejlő feketeséget elhessegesse, de aki most előtte állt, idegen volt számára, és ő is idegenként tekintett Isobelre. Meg akarta érinteni és át akarta ölelni őt, de valami visszatartotta. Talán attól lélt, hogy a karjai keresztülhatolnak rajta, hogy ilyen messzire jött azért, hogy végül egy szellemet találjon. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a fiú lassan lehajolt, felemelte a kezeit, és feléje tartotta mindkét tenyerét. Isobel ugyanígy tett a saját kezeivel, utánozta a mozdulatot. A fiú összeérintette a tenyerüket, az ujjait behajlította, és összekulcsolta az Isobelével. Isobelt elöntötte a melegség és a megkönnyebbülés, mely olyan tiszta és édes volt, mint a tavaszi eső. -** 397
Varén igazi volt. A pillanat igazi volt. Megtalálta. Megérinthette. Érezhette. Végre együtt voltak. Végre, végre elfelejthetik ezt az átkozott világot, és hazamehetnek. - Tudtam, hogy nem igaz - suttogta -, tudtam, hogy nem adod fel a reményt. Varén magához húzta a lányt. Isobel hozzáhajolt, és érezte, hogy a fiú a homlokához nyomja az ajkait, és megcsókolja. Ahogy beszélt, ajkainak fémes, hűvös körvonala súrolta a bőrét, amitől remegés futott át a testén.
-Te... Halk, lihegő hangja végigfutott a testén, egészen vékony papucsa talpáig. -
Azt hiszed, te más vagy - szólalt meg Varén.
Isobel érezte, ahogy a fiú kezei az ujjai köré fonódnak, erősen szorítva a kezét, túl erősen. Ibolyaszínű villámlás hasította ketté az eget, kevéssel mögöttük csapott bele valamibe.
A ház, gondolta Isobel. Belecsapott a villám. Hallotta, ahogy a ház szétreped. Egy rövid pillanatra odanézett, pont elég időre ahhoz, hogy lássa szétnyílni. - De nem vagy az - mondta Varén, visszaterelve magára Isobel figyelmét. A lány felszisszent. Kezei megadták magukat a fiú szorításának, amivel majd’ szétroppantotta őket. Az arc, amely lenézett rá, felismerhetetlen volt. Eltorzította a düh, az utálat. - Te - mondta Varén szinte lehelve a szavakat —, te is ugyan... olyan... vagy, mint a többi.
— 398 —
Hirtelen történt. Mielőtt felfoghatta volna a fiú szavait, vagy azt, hogy azokat ő maga mondta neki egyszer, Varén a másik oldalára rántotta Isobelt. Isobel érezte, ahogy a lábai elválnak a sziklától. Súlytalanság vette körül, amikor kipördült, át a szikla peremén. Amikor Varén elengedte őt. A szél magasan fütyülte magányos nótáját a fülébe. Isobel aláhullott a vihar feledésébe, amíg már nem látta sem a sziklát, sem őt. Csak a rózsaszín szalag illanását, ahogy az letekeredett a csuklójáról, távolra lebbenve tőle, és örökké eltűnve a szeme elől.
A FIÚ EGY ELSÖTÉTÍTETT KIS SZOBA TÁVOLI SARKÁBAN ÜLT. Az
egyik
zöldeskék
kárpitozott
székben
kuporogott,
melegítőnadrágot és az iskolai egyenruhájának a pólóját viselte. Fejét a falnak támasztotta. Egyik lelógó kezében a koponyás fülhallgatóját tartotta, amit Isobeltől kapott karácsonyra, a másik ernyedt ökléből az iPodja LCD kijelzőjének fénye sugárzott. Kócos és kissé zsíros haja lámpaburaként takarta csukott szemhéjait. Isobelen megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés áradt szét. Megindult az öccse felé, de megállt abban a pillanatban, mikor rádöbbent, hogy nem tudja, hol van, vagy hogy hogyan került ide. Akárhol volt is. A szoba jellegtelen volt, egyszerű ipari szőnyeg borította. A sima,
türkizkék
falakon
átlagos
tájképek
lógtak.
Egy
üdítőautomata zúgott a sarokban. A hűtő mellett hosszú, tiszta pult futott, mely egy nagy kávéfőző és két kupac műanyag pohár
és pár zacskó cukor kivételével üres volt.
Isobel a homlokát ráncolta. Még mindig nem sikerült összeraknia a mozaikokat ahhoz, hogy kitalálja, hol is van. Közeledő léptek hangját hallva a háta mögé pillantott. Egy szűk ajtón keresztül fluoreszkáló fényben fürdő egyszerű folyosót pillantott meg, melynek csillogó fehér linóleumpadlója volt. A közeledő léptek susogása hangosabb lett, és egy kék műtősköpenyt viselő férfi sietett el az ajtó előtt, a hóna alatt mappával. Az egyenruhájából Isobel rájött, hogy kórházban lehet. De mit keresett ő és az öccse egy kórház várótermében? Összezavarodva és hirtelen megijedve Isobel Dannyhez sietett. - Danny! Az öccse nem moccant. Ahogy kitekeredett nyakkal, furcsa pózban ült ott, Isobel nem gondolta volna, hogy tényleg alszik, de ahogy közelebb hajolt, látta, hogy lassan és egyenletesen lélegzik, mellkasa szabályos ütemben le- fel mozgott. Ilyen közelről azt is észrevette, hogy a szemei alatt halványlila félholdak voltak - fáradt szemek, melyek ide-oda mozogtak csukott szemhéjai alatt. Tudta, hogy ezek az apró mozdulatok azt jelentik, hogy az öcs- cse... álmodik? Isobel megállt, és az aggodalma duplájára nőtt, ahogy körbenézett. Rájött, hogy nem Danny álmodik, hanem ö. így kellett lennie, ez volt az egyetlen magyarázat. A jelek, vagy pontosabban azok hiánya erre mutatott. Nem tudta, hol van, és hogy került ide. Nem tudta felidézni az előző pillanatot, amelyhez kötni tudta volna a jelenlegit, csak az — 401 —
rémlett halványan, hogy történt már vele ilyesmi. Igaz, egy örökkévalósággal ezelőtt, de akkor sem tudta felidézni. Isobel az emlékeiben kutatott. Egy szó, egy kép vagy bármi után, de semmit sem talált. Szemeivel kétségbeesve pásztázta a falakat. Egy órát keresett, amivel bebizonyíthatná elméletét, és nemsokára meg is pillantott egyet a távoli falon. Meredten bámulta, azt várva, hogy megváltozzon rajta az idő, vagy hogy a mutatói forogni kezdjenek, így árulva el magát. Az óramutatók azonban nem moccantak. Akárcsak Danny videojátékaiban, mintha itt is megállították volna az időt.
Tudta, hogy alszik. Aludnia kellett. Nem lehetett más magyarázat arra, hogy miért érezte olyan furcsán magát. Hogy miért tátong hatalmas lyuk az emlékeiben. Végül amikor látta, hogy a percmutató egy milliméternyit előremozdult, elfordult az órától, és újra az öccsére nézett. Mi a fene volt ez, ha nem álom? — Danny — suttogta! Az öccse nem ébredt föl. -
Danny!
Mikor felemelte a hangját, elektromos pukkanást és sistergést hallott egyenesen a feje fölött. Figyelme a fekete falikarral a fejük fölé rögzített tévére irányult. Az villogott, aztán ahogy az interferencia abbamaradt és a képernyő újra magához tért, sápadt ragyogással töltötte be a szobát. Egy öltönyt és nyakkendőt viselő férfi mosolygott a kamerába egy asztal mögül. Vastag szemöldökei egészen a haja vonaláig emelkedtek, ahogy beszélt. Mellette egy tökéletes, már majdnem műanyagba öntött szőke hajú nő gyakorolta a hallgatás művészetét,
402
fejét a férfi felé fordítva, udvarias mosollyal az ajka körül, összefont kezekkel. — .. .hír az összes Ravens-rajongónak — hallotta Isobel a férfi hangját, elkapva a mondat végét. - Bár Baltimore kitartóan küzdött tegnap este, a Ravens óriási vereséget szenvedett kemény ellenfelétől, a Pittsburgh Steelerstől. így elvesztették az esélyüket, hogy bejussanak a Super Bowl döntőjébe. A nő kilépett merev Barbie-baba pózából, és a kamera felé fordult. — Úgy van, Rick. Ügy tűnik, ma az egész város a tegnap esti súlyos vereség miatt bánkódik. A stadionból Steve Crenshaw jelentkezik. Steve? Isobel a képernyőt bámulta, ahogy az utcai képre váltott. -
Baltimore? - suttogta maga elé.
Félelem lett úrrá rajta, ahogy a fecsegés a tévében újra beleolvadt a háttérzajokba. Egy pillanattal később valami előtűnt friss emlékeinek sekélyes vizéből. Egy szörnyű, sötét titok, amely magyarázatot adott arra, miért is voltak itt. Isobel az öccséhez fordult, és feléje nyújtotta a karját, hogy felrázza őt. -
Danny, ébredj...
Kezei azonban egyenesen átszaladtak a fiún, ő pedig hátraugrott. Az öccse arca előbb megrándult, majd újra kisimult, de nem ébredt föl.
Asztrális, gondolta Isobel. A testén kívülre utazott, vagyis mégsem aludt. Minden igazi volt, a szoba, a világos folyosó, Danny és a tévé is. Valaki belépett a szobába. Egy nő, aki szintén talpig kéket viselt, akárcsak a férfi korábban.
— 403
-
Danny? - szólt a nő Isobel öccséhez.
Danny zavartan a nőre nézem, aki gyorsan hozzájuk lépett. A nővér fiatal, aggodalomtól terhes arca megfeszült, amikor újra megszólalt. Még közelebb jött. Szemrebbenés nélkül átsétált Isobelen. -
Danny, most velem kell jönnöd, rendben?
- Miért? - kérdezte Danny alvástól rekedt hangon. - A zsaruk megtalálták már a fickót, aki idehozta a nővéremet? Isobel visszanézett a nővérre, és feszülten várta a választ. Most már egyértelművé vált, hogy miatta voltak itt. Valaki idehozta, ami csak azt jelenthette, hogy... - Figyelj - folytatta a nővér -, most velem kell jönnöd, rendben? A szüleidnek szükségük van rád. - Miért? - faggatózott Danny, miközben felállt, és az iPod a fülhallgatókkal együtt kicsúszott az öléből. Leesett a földre. - Mi a baj? Mi történik a nővéremmel? -
Áthelyezik az intenzív osztályra. Anyukád és apukád vár...
Danny arca összeráncolódott. -
Nem vihetik oda! O jól van! Az előbb láttam, és jól volt!
-
Danny...
A nővér érte nyúlt, de Danny elrántotta a karját, kikerülte, és elszaladt Isobel mellett, ki a nyitott ajtón keresztül. A nővér továbbra is szólongatva utánasietett. Isobel is utánuk indult, de hirtelen megállt, mert egy apró fénysugár villant előtte a levegőben, akár egy csillogó fénylő tárgy. Odanézett. Meglátta a középen előrenyúló ezüstfonalat. A fonal remegett és el-eltünedezett, majd újraformálódott, mintha erőlködött volna, hogy egyben maradjon. Amikor a fénye megint a szemébe csillant, és egy pillanatnál hoszszabb ideig látható maradt, Isobel az ujjai hegyével megérintette a — 404
légies szalagot. Hirtelen képek cikáztak a szemei előtt, és egy pillanat leforgása alatt a kórház egy másik szobájában termett. Ez tele volt orvosokkal és nővérekkel, akik mind tiszta, kék műtősmaszkot viseltek. Egy hosszú asztal körül álltak. Bárki is feküdt a hideg fémfelületen, Isobel csak a csupasz lábait látta, amelyek kilógtak a kórházi alkalmazottak zűrzavarából. - Mehet! - kiáltotta valaki, ami után egy kemény ütést hallott. A szoba fénye azonnal élesebbre váltott körülötte. Elég erős volt ahhoz, hogy elmossa a környező falak, szekrények és lengőajtók körvonalát, melyek úgy csapódtak ki-be, akár a spaletták a szélben, ahogy a nővérek és orvosok ki-be jártak. A tiszta, fehér vakító fény mindent elhomályosított az asztalon, az ernyedt lábakon és azokon kívül, akik a legközelebb álltak hozzá. Isobel lassan megkerülte az asztalt. Tudta, hogy mit vagy kit talál a káosz közepén. Az orvosok és nővérek észre sem vették az ő kettős jelenlétét
és
felváltva
használták
a
műszereiket,
eszeveszett
mozdulataikkal rajzó hangyákra emlékeztetve Isobelt. Ahogy átnézett két nővér válla között, úgy látta, hogy az asztalon fekvő összetört, zúzódásokkal teli lány nem sokban hasonlított rá. Ám az arcán lévő vékony karmolásból biztosan tudta, hogy az nem lehetett senki más. Isobel az arcához emelte a kezét, de nem érezte a seb nyomát. Mégis azonnal eszébe jutott, hogyan szerezte. Pinfeathers... A démon arca volt az első, mely emlékeinek bezárt ajtaján áttört, őt követte a rózsakert emléke, és az ott kibontakozó káosz. Isobel gondolatai onnan gyorsan visszaugrottak a korábbiakhoz. A temetőhöz, ahol Poe nyugodott, meg hogy amiatt jött Baltimore-ba. 405
A szívmonitor megállíthatatlanul sípolt tovább, és ez megnehezítette Isobel számára a gondolkodást. — Mehet! - kiáltotta újra valaki. Az orvos ismét megpróbálta újraéleszteni. Isobel látta, ahogy a teste összerándul. A látványtól eltöprengett, vajon folytatni akarja-e az emlékezést. Tudta, hogy haldoklik. Vagy talán már halott is volt? Hogyan? Hogy jutott idáig? — Elvesztettük - mondta valaki. Elveszett. Keresett valamit, amit elvesztett. Nem, igazította ki magát. Nem valamit, valakit. Egy sápadt arc és egy fekete szempár tűnt fel az emlékeiben. — Varén - suttogta. Hát, persze. Milyen messzire ment, hogy megtalálja és hazahozza. Szembeszállt Reynoldsszal a temetőben. De ha ő itt volt, akkor hol a fiú? Sikerült vajon visszahoznia őt? Nem tudta biztosan. Képtelen volt ilyen mélyre ásni az elméjében. Isobel felnézett, figyelmét elterelték a nővérek, akik lekapcsolták az asztalon fekvő élettelen testet a gépekről. Lenézett az anyagtalan, asztrális testére. Szemével az ezüstzsinórt kereste, de már a test körvonalait is alig látta. A teste fakulni látszott, akárcsak egy szellemé.
Nem lehet így vége, gondolta. Tudnia kell, mi történt Varennel, legalább annyit, hogy sikerült-e hazahoznia. Nem mehet... nem mehet el addig, míg nem bizonyosodott meg erről. — Állj! - mondta 4 férfinak, aki lassan elkezdte letakarni egy tiszta, fehér lepedővel. 406
-Állj! - kiáltotta újra, és ezúttal, ahogy a fejük fölött lévő fények és a körülöttük lévő műszerek sisteregni és viliódzni kezdtek, a férfi megállt. Isobel szerencsét próbált. Behunyta szemét, és kihasználva a szempillanrisnyi haladékot, elképzelte, ahogy az ezüstfonal újra életre kel. Túl késő volt. Erezte, ahogyan széthullva visszacsúszik. Feloldódott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a világ határozatlanul elmosódik körülötte. Az ütés olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna. Újra kinyitotta a szemeit. Az igazi szemeit. Zihálva kapkodta a levegőt, mintha fulladozott volna. Felnézett, és látta, hogy a lepedő a feje fölött eltakarja az arcát, és tudta, hogy visszatért a testébe. Egyik kezét felemelve félretolta a kezeket, amelyek a lepedőt tartották az arca fölött. Először a testében lévő fájdalmat érezte meg, mely izzó lávaként égve aradt szét az ereiben. De az semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután következett. A sírás a lelke legmélyéről tört elő, olyan volt, akár egy embertelen üvöltés. Minden eszébe jutott.
VARÉN BELÉPETT A RÓZSAKERTBE, a
nyitott ajtónyíláson át elhagyva az erdőt.
Lassú léptekkel a néma szökőkút felé vette az irányt. Bakancsa alatt démonok darabkái és elszórt szilánkjai recsegtek és törtek még apróbbá. A darabok úgy hevertek elszórva mindenfelé, mint egy összetört műtárgy maradványai.
A részeim, gondolta Varén. Elidőzött egy pillanatra, és a földön heverő összetört arcra pillantott, amely eldobott álarcként feküdt a hamuban, virágszirmokban és a romok között. A lény arcán tátongó ismerős lyukon keresztül akadálytalanul láthatta a márványpadlót. Elfordította a tekintetét, és továbbhaladt, de megtorpant, mert egy olyan darabkára lépett, amely nem tört szét bakancsa talpa alatt. Újra a földre pillantott, és egy ezüstösen csillogó tárgyat vett észre a hamu és a szirmok leple alatt. Varén lehajolt, és egy kicsi, pillangó alakú nyakéket vett föl a romokból.
Csak akkor jött rá, hogy a kezében tartott apróság egy óra, amikor a szárnyára nyomta a hüvelykujját. Kipattantak a szárnyak, és három fekete, körbe-körbe forgó óramutatót fedtek fel. Tudta, hogy a medál igazi, és nem az álomvilág része, mert nem hullott hamuvá egyetlen parancsára. Ujjai közt forgatva a nyakéket ironikusnak találta, hogy egy ilyen tárgy bejuthatott erre a helyre. A pillangó a szabadság és a remény, az élet és a béke jelképe. Olyasmiké, amik nem léteznek ebben a világban, bármilyen formát öltsenek is magukra. Ezek a dolgok már benne is meghaltak. O, Isobel hozhatta magával a medált. A lány nevének a gondolatára összeszorult a szíve. Osszeszorította markában az órát, és elhatározta, hogy elpusztítja, bebizonyítva, hogy nem lehet valódi. Hogy a lány nem miatta és érte jött ide. Hogy ő, Varén, nem tette meg azt, amiről pedig tudta, hogy megtette. Az óra egyben maradt az öklében, fémes anyaga hidegen égette Varén tenyerét. Körülötte a kupolát borító rózsák megremegtek, és hirtelen minden virág rezegni kezdett, mint megannyi száraz levél, majd összeszáradtak és elpusztultak. A
pusztulás hulláma
végigsöpört Varén előtt, mintha láthatatlan tűz égette volna fel a kupolát. Hamueső hullott Varén körül. A fiú kinyitotta a tenyerét. Az óra nem tűnt el. Még mindig ott volt. Még mindig valóságos volt. Varén felnézett a szökőkút tetején álló alakra, majd dühös, őrjöngő üvöltéssel darabjaira tépte a szobrot. A szállongó hamu és a romok között térdre esett. Magába roskadva szaggatott hangon zokogni kezdett. Tudta, hogy ő maga is részévé vált a romoknak.
Először is szeretném megköszönni hihetetlen szerkesztőmnek, Nam- rata Tripathinak, hogy az első perctől kezdve hitt Isobel és Varén történetében, és segített, hogy keresztülvágjam magam az
Arnyékvilág megannyi vázlatán. Köszönöm a végtelen türelmedet, és hogy hajlandó voltál átszelni velem az erdőt, még akkor is, amikor az én démonjaim bújtak elő a rejtekhelyükből! Külön szeretném megemlíteni Emma Ledbettert, és szívem mélyéről köszönetét mondani neki, mert a véleménye, a meglátásai és a regényem iránt tanúsított hihetetlen figyelme felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Lenyűgöző ügynökömnek, Tracey Adamsnek végtelen hálával tartozom, mert ő több volt, mint az én szuperhősöm az első regény- ciklusom megírásának kalandjai során. Hatalmas köszönet jár Josh Adamsnek, az Adams Literary nagyszerű munkatársának. Óriási elismerés illeti szerkesztő munkatársaimat, Valerie Shea-t és Jeannie Ngt. Nem tudom, hogy csináljátok, amit csináltok, de nagyon jók vagytok: a művem még csak félig kész, máris ragyog. Köszönöm, amiért használhatom a fényesítőtöket! Szeretném kifejezni hálámat az Atheneum and Simon
drSchuster- nél dolgozó barátaimnak is a szakértelmükért és mindazért a kemény — 410 —
munkáért, amit azért végeznek, hogy a könyvem a polcokra kerülhessen. Az, hogy írtam egy második regényt, egyszerre reményt keltő és szívszorító dolog. Sok munkámba tellett, amíg ide jutottam, és sokkal tartozom a folyamatos fejlődésemért és sikereimért a barátaimnak, többek között April Joye Cannon írótársamnak, aki mindig készen állt, hogy előolvasóm legyen. Fejezetenként olvasta a regényemet rögtön a megírásuk után, átrágta magát sok-sok vázlaton, és kereken megmondta, hogy mi a szitu. April, Isten ajándéka vagy nekem, és igaz barátom! Hálával tartozom Megan Evansnek és Nick Passafiume-nak, akik mindig készek voltak meghallgatni és elolvasni, és megosztották velem a gondolataikat. Köszönöm Jeannine Buhse-nek, aki a szócsövem volt, amikor fekvőrendőrbe rohantam; Greta Smithnek, aki érzékeny hozzászólásaival mindig visszatérített a szökőkúthoz; Jackie Marrsnak, amiért minden szempontból csodálatos volt; Jennifer O’Loughlinnak, akinek a bátorítása nélkül nem ment volna az írás; Jackie Wismannak, amiért használhattam az irodáját; és Joyce McDonaldnak, példaképemnek és mentoromnak. Köszönöm Michael Luka-nak, (alias Freddie Joe), amiért megtanított zárat feltörni. Miattad most vagányabb lettem, mint amilyen korábban voltam. Köszönöm kedves barátomnak, Susan Luka-nak a tanácsait és támogatását. A könyvem írásának kései fázisában abban a szerencsében volt részem, hogy rábukkantam a legjobb írótársakra, akiket csak kívánhat magának az.ember. Bátorításuk és tanácsaik folyamatosan új szintek elérésére sarkall. Köszönet Collyn Justusnak a Quills Coffee- béli írórandikért, és amiért olyan átkozottul hisztérikus; Bili Wolfe- nak, Kurt Hampe-nek, Katié McGarrynek, Colette Ballardnak és Bethany Griffinnek, amiért meghívtak, hogy csatlakozzak a
bohóckodásaikhoz, és amiért jobb íróvá válók minden egyes alkalommal, amikor csak találkozunk. A Soha márhoz hasonlóan az Arnyékvilágnál is szerves részét képezte az alkotási folyamatnak a kutatás. Újra köszönetét mondok hát a Baltimore-i Poe Társaságnak; a Poe House kurátorának,
Jeff
Jerome-nak;
Mary
Jo
Rodney-nak;
a
Westminster Hall munkatársainak; a Virginia állambéli Richmond Poe Museuma csapatának. Köszönöm Jeff Savoye-nak is, amiért az idegeire
mehettem
egy
bizonyos
baltimore-i
temetőben
mindenszentek éjjelén. További köszönet illeti a rejtélyes Poe Köszöntőt (bárhol is legyél), amiért létrehozott egy örökséget, amiért inspirált Reynolds karakterének megformálására, és amiért történelmet ír. A Soha már és az Arnyékvilág írása során a szurkolás az egyik kedvenc sportommá vált, és habár nem tudom megcsinálni a tigrisbukfencet hátrafelé, abban a szerencsében van részem, hogy ismerek néhány lányt, aki viszont igen. Köszönöm Chelsea Winburnnek, Callie Lynn Gartmannak és Carly Howcroftnak, hogy válaszoltak minden kérdésemre a gyakorlatok részleteit illetően. Hajrá, hölgyek! Köszönettel tartozom jó barátomnak, Jenny Haskellnek, amiért inspirált és kijavított a fogászati eszközök — akarom mondani műszerek - használatával kapcsolatban, és Ellen Haskellnek, aki volt olyan kedves, és megosztott velem megannyi lenyűgöző tényt Lilith személyével kapcsolatban. A szívem mélyéről szeretnék nagy-nagy köszönetét mondani Nick Davenportnak. A támogatásod többet jelentett, mint azt valaha is kifejezhetném. Szeretném megköszönni Istennek, szerzőtársamnak és minden eredményem részesének, és a családomnak, akik hihetetlen sok
mindenben támogattak. Millió köszönet édesanyámnak, főleg amiért állandó tanácsok és bátorítások forrása, nemcsak az írás kapcsán, de az élet minden területén. Miattad lett belőlem művész. Köszönöm a színjátszás-, írás-, rajz-, festés-, tánc- és a többi leckéket! Végül szeretném kifejezni határtalan elismerésemet és hálámat az olvasóimnak és rajongóimnak, meg a könyvkereskedőknek és könyvtárosoknak, amiért a kezükbe adják a történeteimet. Köszönöm, hogy elolvassátok a könyveimet, és követtek az álomvilágom árnyékos területeire is. Ti teszitek lehetővé, hogy azzal foglalkozzam, amit a legjobban szeretek.
