Anyám és mondásai Damó Csaba, Damó Levente Publio Kiadó 2014 Minden jog fenntartva! Összegyűjtötte: Damó Levente Írta: Damó Csaba Borítóterv: Damó Csaba
Édesanyánknak, e könyv főszereplőjének, aki ez év augusztusában lesz 70 éves. Isten éltessen sokáig! Szerető fiaid, Csaba és Levente
Előszó Édesanyám lövétei székely asszony, de mi már Kolozsváron születtünk és nevelkedtünk. Habár a székely akcentust levetkőzte, gyerekkorunkat végigkísérte a sok ízes székely szólás-mondás, közmondás, amiken rendszeresen jókat derültünk. Az is előfordult, hogy egyáltalán nem értettük őket, úgyhogy ilyenkor meg kellett kérdezni, mit jelent. Néhány évvel ezelőtt öcsémnek az az ötlete támadt, hogy össze kéne gyűjteni ezeket a mondásokat, és kiadni könyv formájában. Nos, ez megtörtént, ezt tartja kezében a kedves olvasó. Ez a könyv nem egy szöveggyűjtemény. Az anyag ömlesztve, mindenféle rendszerezés nélkül lett papírra vetve. A szólások, mondások alapvetően három kategóriába tartoznak: olyanok, melyek édesanyám szülőhelyének közvetlen környezetéből származnak, ezeket nagy valószínűséggel csak a lövéteiek ismerik, aztán vannak a teljes székelység körében elterjedt mondások, és végül azok, amelyeket Kolozsváron, Magyarországon, vagy éppen egy-egy filmben hallott, jegyzett meg és használt sajátos módján. Amint a cím is utal rá, a mondások mellett édesanyám is szerves része e alkotásnak, általa lehet bemutatni az anyagot úgy, ahogy mi ezt megéltük. Ezért némely szó úgy lesz leírva, ahogy azt ő használta. Az átlag magyar ember számára érthetetlen szavakat megmagyarázzuk.
Készül, mint az almási puliszka túró nélkül Almás a szomszéd falu. Közelsége miatt nyilván Lövétén is ismertekké váltak az érdekesebb történetek. Minden bizonnyal egy ilyen esemény szolgáltatta e mondás alapját is. Kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy valaki Almáson túrós puliszkát akart főzni, de a túrót kifelejtette. Ez a baklövés közismertté vált, és a nép a mindennapi életben hivatkozni kezdett rá az említett formában. A puliszka egy kukoricalisztből készült étel, a székelyek málénak is nevezik. Ezen a ponton kissé homályos a dolog, mert ottjártunkkor azt tapasztaltuk, hogy a kukoricát terekbúzának vagy málénak nevezik, a kukoricalisztet málélisztnek, de az üstben keményre főzött puliszkára is azt mondták, hogy málé. Gyerekként emlékezetes élmény volt amikor először ettünk a nagyszülőknél málét. -Málét eszöl-é? –kérdezte nagyapám. -Málét? Az mi? -Mi, mi, étel. -Milyen étel? -Edd-meg étel, olyan. Üres hasba való. Odahozta az asztalhoz az üstöt, és a tartalmát kiborította a lapítóra (vágódeszkára). Kíváncsian figyeltük az előttünk gőzölgő, torta formájú sárga kupacot. Olyan állaga volt, mint a tejbegríznek, ha hagyják kihűlni és megszilárdulni. Nagyapám cérnát vett elé, amivel gyorsan kockákra vágta a puliszkát. Mindenki kapott a tányérjára egy ilyen kockát, mellé pedig ízet (lekvárt) meg frissen fejt bihaltét (bivalytejet) szervíroztak. Nekünk, gyerekeknek a cérnával való szeletelés tetszett a legjobban a puliszkaevésben. Évekkel később láttam egy francia szakácsot, aki a tömbsajtot darabolta ugyanilyen módszerrel. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem is székely találmány. Vagy a francia szakácsnak székely felmenői voltak, esetleg székely séftől tanult... A túrós puliszka némileg másképp készül. A málélisztet hígabbra főzik, majd egy lábasba öntenek belőle egy rétegnyit, amit juhtúróval terítenek be, aztán következik az újabb réteg puliszka, majd megint túró. Szóval, ez egy réteges étel, ahol a puliszka és a túró váltogatja egymást. No egy ilyent készített túró nélkül az almási atyafi, akit ezek után generációk emlegettek. Édesanyámmal egyébként kísértetiesen hasonló eset történt meg, azzal a különbséggel, hogy ő hájas tésztát készített háj nélkül. Csakhogy ez Kolozsváron történt, nem is terjedt el a híre, csak a szűk családi környezetben. Ezek után módosítottuk a mondást, mely most már úgy szól, hogy „készül, mint a hájas tészta háj nélkül”. Magyarországi emberek ezt nyilván félreértik, Erdélyben ugyanis a tészta süteményt jelent, amit pedig Magyarországon tésztának neveznek, az Erdélyben laska.
Lassan járj, tovább érsz Klasszikus közmondás, mély emberi bölcsességből fakad. Valószínűleg egyik legrégebbi közmondásunk, mely megfigyelésen alapszik. No ez az, ami édesanyánknak nem ment. Mindent gyorsan, „fudriskodva”, sietve csinál, türelme nem sok van. Mondták már neki, hogy „hamar munka ritkán jó”, de ezen már nem fog változtatni. Saját maga is elismeri, hogy nem tud például lassan menni. „Úgy robogok, mint akit puskából lőttek ki” –szokta mondogatni. Nem szereti a „pepecselést”, a türelmet, időt igénylő tevékenységeket nem neki találták ki. Az ilyesmit édesapámra hagyta, aki vele ellentétben azt vallotta, hogy „a jó munkához idő kell, a rosszhoz kétszer annyi”. Ehhez kapcsolódik a következő mondás, amit leginkább nagyapám használt. Néha anyánktól is hallottuk, mindannyiszor hozzátéve, hogy „ahogy nagyapád mondaná”:
Lassan seperj, ne porozz! Lövétén voltunk nagyapámnál. Az udvaron tyúkokat kergettünk, és megszomjaztam. Berohantam a házba, hogy igyak egy csipor (bádogcsupor, bögre) vizet, sietségemben majdnem ledöntve nagyapámat a lábáról. -Lassan seperj, ne porozz –mondta, ami nyilván azt jelentette, hogy ne rohangáljak. Mondhatta volna azt is, hogy „lassabban hé, mert fellöksz”, de akkor nem ő lett volna. A mondás eredetét gondolom nem kell magyarázni, aki már használt seprűt valaha, az tudja, hogy ha gyors mozdulatokkal seper, felveri a port, és kezdheti az egészet előröl.
Aki megyen, halad, aki szarik, marad Utánanéztem, ez a közmondás Magyarországon is létezik, és úgy hangzik, hogy „Aki megyen halad, aki késik, marad”. Most feltevődik a kérdés, hogy melyik volt előbb? Ha a székelyek találták ki, akkor nyilván Magyarországon átvették, és finomítottak rajta, ha pedig fordítva, a székelyek vették át és saját szájuk íze szerint módosították. Attól tartok, ez sose fog kiderülni pontosan. A legtöbb közmondást egyébként nem mostanában találták ki, tehát a történelmi Magyarország területén született mindenképpen, amikor még Székelyföld is Magyarországhoz tartozott. Ettől függetlenül, ez a közmondás (is) jó példa a székely temperamentumra, szókimondásra, mondhatnám: tipikusan góbé. Ők szeretik keményebb képi motívumokkal kifejezni gondolataikat, érzéseiket. Ezért viszonylag gyakran használnak az átlag magyar ember számára trágár, durva szavakat, hasonlatokat, ami számukra nem feltétlenül azok, csupán részei egyenes, ősi kifejezésmódjuknak. A székelyekre különösen jellemző, hogy megvetik a mellébeszélést, szeretik nevén nevezni a dolgokat. E könyvben többször is találkozunk majd hasonlóval, ne botránkozzunk meg, kezeljük helyén az ilyesmit. Édesanyám mindig szeretett kötni, horgolni. Annak idején, amelyik asszony tehette, mindenfélét kötött a családnak sáltól kezdve pulóverig. Nekünk még vastag kötött téli gyapjúzoknink is volt. Ezt „stucninak” hívtuk, ha jól emlékszem. Sőt az volt a legmelegebb. Én még a katonaságba is azt vittem, és igen jó szolgálatot tett a román alföldi téli hidegben. Szóval akkoriban nem csak a nagymamák kötögettek, hanem az anyukák is, sőt, már az egész fiatal lányok is. Az iskolában például a lányoknak műhelyórán kötést, horgolást is tanítottak, és aki jól elsajátította, az a szabadidejében is űzte, büszkén mutogatva alkotását. Ennek megfelelően ment a divatozás, állandóan jelentek meg újabb trükkök, minták, amik futótűzként terjedtek, és amiket mindenki ki akart próbálni. Sőt, a kötőtűk is folyton fejlődtek, egyre több típus jelent meg a piacon. Ami számomra az elején csak két drótnak tűnt, azt nemsokára mindenféle hosszúságú és vastagságú, fém, műanyag vagy fa anyagú kötőtű váltotta fel. Volt olyan is, hogy egyszerre négy rövidebb tűt használtak, melyeknek mindkét vége hegyes volt. Ezekkel zoknit kötöttek. Csak pislogtam. Sőt, Magyarországról beszereztünk (mert nálunk nem volt, akkor még nem is ismerték) olyan kötőtűket, melyek egy vastag damillal voltak összekötve, ezáltal kiválóan alkalmasak voltak hengeres ruházat -mint például pulóver vagy sapka- kötésére. Ezt hívták körkötőtűnek, amit Küküllőkeményfalán élő nagynéném nem bírt megjegyezni, és csak úgy emlegetett, hogy két kötőtű körbe körbe. Nem, nem tévedtem, így a helyes, mindig így hallottam, hogy Keményfala, nem pediglen falva, ahogy számomra emészthetöbb lenne. Attól még lehet, hogy a hivatalos elnevezés Küküllőkeményfalva, ám a székelységben következetesen falaztak. Így történt, hogy egyik délután beállított édesanyám barátnője, Kürtiné, egy új mintával, amit természetesen rögtön ki is kellett próbálni. Egy sima, egy fordított tízszer, aztán két sima két fordított, öt sima, öt fordított, megint sima, megint fordított... zúgott a fejem a simáktól meg a fordítottaktól. Egy sor fing, egy sor nád, megint fing és megint nád, amint azt édesanyám mondani szokta más szövegkörnyezetben. Körülbelül ez jött le nekem, tehát aki kötni tud, most ne rohanjon kipróbálni a fenti mintát, mert egyáltalán nem valószínű, hogy helyes, sőt, az sem biztos, hogy minta. Inkább azt tudom elképzelni, hogy ilyen nincs is. Visszatérve a történethez, nagy lelkesedéssel elhatározták, hogy kipróbálják az új technikát. Hamar legöngyölítettek néhány matringot vagy motringot, ki tudja, hogy helyes. Ami azt jelentette, hogy a gyárilag öntözőcsőszerűen (nem jutott eszembe jobb hasonlat) felcsavart fonalat egyikük a két kezén kifeszítve tartotta, míg a másik fokozatosan lefejtette róla, miközben egy papírgalacsinra tekerte, mígnem az egész gömb alakot vett fel. Ez volt a gombolyag. Igazából nagyon egyszerű művelet, a fonal egyszerűen lepereg a motringról, amint gombolyag lesz belőle. Gyakorlott kezek pillanatok alatt végeztek a munkával, és ment mindenki a dolgára. Kürtiné másnap megint megjelent. Átjött traccsolni (beszélgetni), és hozta magával a kötését is. Elővette a pulóver kezdeményt és meglepődve látta, hogy az édesanyáménak már több, mint fele elkészült. -Nahát, ilyen sokat kötöttél már, nekem csak tíz centi van meg –mondta elismerően, mire édesanyám önérzetesen azt válaszolta: -Hát, aki megyen halad, aki szarik marad. -Hahaha –hahotázott a hölgy, -hogy te milyen jópofa vagy, ez teszik, megjegyzem. Biztos ez megint olyan székely... Fején találta a szeget. Eszébe se jutott megsértődni a kétségtelenül kissé nyers beszóláson. Jól ismerte barátnőjét, tudta, hogy nem sértésnek szánta, csak egyszerűen előbújt belőle a székely személyisége. Érdemes még hozzáfűzni, hogy Erdélyben szeg a magyarországi szög, ugyanúgy, mint ahogy veder a vödör, cseber a csöbör és tejfel a tejföl stb. Itt jut eszembe, ha Magyarországon szög a szeg, akkor a szegfűszeg miért nem szegfűszög, vagy pláné szögfűszög? Költői a kérdés, és nincs is jelentősége, nem erről szól a könyv.
Mindenkinek megvan a maga keresztje Kötögetés közben aztán szépen elbeszélgettek mindenféléről és mindenkiről. A barátnő mesélt egy ismerőséről, akiről kiderült, hogy rákos. Akkoriban nem volt szokás megmondani a betegnek, ha menthetetlen volt, csak a családja tudott róla. No, meg mindenki más, akinek továbbadták a hírt. -Úgy sajnálom a szegény Sárit –sopánkodott a hölgy, -se kutyája, se macskája nincs itt, az egész családja Máramarosban van, nincs munkája sem, és ott az a két szép gyereke, mi lesz vele, ha Karcsi meghal... Jellemző. Azt sajnálják, aki életben marad, nem aki meghal. -Hát igen, mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem meg az unokanővérem lánya disszidált a férjével Ausztriába, hátrahagyva két kicsi gyereket. Szegény Eszti meg véresre sírja a szemét, mert nem tud semmit a lányáról, és hogy mikor fog találkozni vele. És az unokák is rá maradtak, szegények, ki tudja, mikor tudják őket kivinni a szülőkhöz. Főleg a kisebbik miatt, a fiúért aggódik, amit meg is értek. Még csak két éves, ebben a korban már egy-két hónap alatt is elfelejti az anyját.
