HADTUDOMÁNY
Dr. Buknicz Ferenc
ANTOINE HENRI JOMINI A HADMŰVÉSZETRŐL
1. sz. ábra. Jomini
Napóleon és Clausewitz ismertsége mellett Jomini (1779—1869) neve többnyire csak a katonai szakemberek számára ismerős, pedig a 19. század egyik legnagyobb stratégiai gondolkodója volt. Nézetei, művei nagy hatást gyakoroltak a hadtudomány, a katonai gondolkodás fejlődésére, a hadviselés elveire és a háború vezetésére. Legfőbb érdemének tekinthető a napóleoni hadviselési művészet rendszerének megalkotása, a napóleoni háborúk elveinek kimunkálása, a tapasztalatok összegyűjtése, értékelése és közreadása. Nézeteit Napóleon katonai győzelmeinek tanulmányozása közben összegyűlt megfigyeléseire, észrevételeire, valamint saját katonai tapasztalataira alapozta. Jomini választ adott a francia katonai győzelmek okait kutató kérdésekre. Munkássága eredményeként mintegy harminc kötetet és számos tanulmányt hagyott hátra. Műveiben az egész hadtudományt rendszerbe foglalta. Legjelentősebb művei közé sorolható az Értekezés a magasabb taktikáról vagy beszámoló a hétéves háborúról (Párizs, 1805—1806), az Értekezés a nagy hadműveletekről (Párizs, 1818), A hadművészet (Stuttgart, 1815), A forradalmi háborúk kritikai és katonai története (Párizs, 1820—1824), valamint a többnyire főműveként ismert könyve A hadművészet kézikönyve (Párizs, 1837). 1813-tól a cár szolgálatában nagy hatást gyakorolt az orosz hadtudományi gondolkodásra.
A HADMŰVÉSZETRŐL Jomini megpróbálta mélyebben meghatározni, rendszerezni a hadtudományt és végeredményképpen lerakta alapjait a ma is használatos katonai terminológiának. Szerinte a hadművészetnek (a mai értelemben a hadtudománynak) nemcsak a hadműveletekkel kell foglalkoznia, hanem a háború céljai, célszerűsége és szükségszerűsége iránt is érdeklődnie kell. A hadművészet kézikönyve c. művében a hadművészetet (a hadtudományt) hat különböző részre osztotta fel: “1. katonapolitika; 2. stratégia vagy tömegek mozgatása, akár az ellenség országának elözönlése, akár sajátunk megvédése céljából; 3. a csaták és az ütközetek magasabb taktikája;
4. a logisztika vagy a hadseregmozgatás művészetének gyakorlati alkalmazása; 5. a hadmérnökség művészete, a várostrom és várvédelem;
6. a kis taktika.”[1] Megjegyezte azt is, hogy ide lehetne sorolni még különálló részként a háború filozófiáját vagy a háború morális részét is, de végül ezeket is a katonapolitikához sorolta. Cikkemben csupán a stratégiáról alkotott elképzeléseinek elemezésére térek ki. Véleménye szerint mindaz, “…amit a hadszíntér magába foglal, a stratégia birodalmához tartozik; mégpedig: 1. a hadszíntér és az általa kínált különböző kombinációk; 2. a kombinációk alapján a döntő pontok és a vállalkozások legkedvezőbb irányának meghatározása; 3. a szilárd bázis és a hadműveleti sáv kiválasztása és berendezése; 4. a hadműveleti cél meghatározása, legyen az támadó vagy védő; 5. a hadműveleti és stratégiai arcvonalak és a védelem vonala; 6. a hadműveleti célhoz vagy a hadsereg által megszállt stratégiai arcv onalhoz vezető hadműveleti vonalak kiválasztása;
7. egy adott hadművelet legjobb stratégiai vonalainak kiválasztása, a különböző manőverek meghatározása, hogy a megfelelő kombináció kba belefoglalhassuk a stratégiai vonalakat; 8. az ideiglenes hadműveleti alapok és a stratégiai tartalékok; 9. a hadsereg manővernek tekintett menetei; 10. a raktárak viszonya a hadsereg menetéhez; 11. az erődök, mint a stratégia eszközei és a hadsereg menedékei vagy mint menetének akadályozói; a végrehajtandó és biztosítandó ostromok; 12. azok a pontok, ahol fontos, hogy elsáncolt táborokat, hídfőket létesí tsünk; 13. a hasznos vagy szükséges diverziók és nagy különítmények.[2] ” Röviden ismertetem néhány, általa a fentiekben használt fogalom tartalmát. A hadszíntér Jomini értelmezése szerint magába foglalja az összes helyet, ahol két hatalom egymásnak támadhat, legyen az a saját területük, a szövetségeseiké vagy másodlagos hatalmaké, amelyeket megfélemlítéssel vagy érdekből belesodortak a küzdelembe. Ha valamely háború tengeri hadműveletekkel is bonyolódik, kiterjedhet a világtengerekre is. A háború hadszínterét nem szabad összetéveszteni a hadműveletek színterével, ahol a két szembenálló hadsereg tevékenykedik. A hadműveleti arcvonal az a földrajzi terület, amely elválasztja egymástól a két hadsereget (a felvonulás megkezdése előtt), és amelyen sor kerülhet az összeütközésre. A stratégiai arcvonal, valamivel nagyobb tér, mint a (esetleges vagy feltételezett) hadműveleti arcvonal, azon túlnyúlva fedezi annak szárnyait, amennyire lehet a földrajzi, politikai és más korlátok figyelembevétele mellett. A hadműveleti arcvonal mögött létre kell hozni egy olyan védelmi vonalat is, amely szükség esetén (pl. visszavonulás) fedezetül szolgál. Azok az átmeneti állások, amelyeket a hadsereg hadtestjei a hadműveleti arcvonal és a védelmi arcvonal mentén elfoglalnak, a stratégiai állások. A hadműveleti bázis (vagy alap) az a terület, amelyre támaszkodva a hadsereg végrehajtja tevékenységét. A hadvezér választja ki a saját és az ellenséges határ figyelembevételével. A háború kezdete előtt ide vonul fel a hadsereg, itt történik meg a készletek felhalmozása, és innen folyik majd az utánpótlás. A hadműveleti vonal az a vonal, amely a bázist az elérendő céllal vagy célokkal köti össze. Ezen menetel a hadsereg. Fontos, hogy úgy kell kijelölni, hogy a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítsa, és ott kell kijelölni, ahol a legtöbb előnyt várhatjuk anélkül, hogy veszélynek tennénk ki magunkat. Itt tehát érvényesíti a biztonság elvét is.
A stratégiai arcvonalnak a hadműveleti alappal való összekapcsolására, az előrenyomulás ütemének megfelelően kell kiépíteni az ellátó és élelmezési állomásokat és raktárakat. A stratégiai pontok értelmezésére a későbbiek során térek ki. Jomini megállapította, hogy vannak olyan hadműveletek is, amelyek az irányítás szempontjából a stratégiához, a végrehajtás szempontjából a taktikához tartoznak. Ezek közé sorolta például a folyókon történő átkelést, a partraszállást, a visszavonulást és a rajtaütést. Véleménye szerint a stratégia a háború megtervezése a térképen, az a művészet, amely a hadszíntér egészét foglalja magába. A taktika a terepen való harc művészete. A hadviselés kulcsának a stratégiát (hadászat) tartotta és állította, hogy valamennyi stratégiát változatlan, tudományos elvek vezérelnek. A háború összes műveleteinek van egy alapvető elve, amelyet a következő négy pontban fogalmazott meg: “1. Az erők zömének stratégiai kombinációkkal a hadszíntér döntő pontjaira való fokozatos odavitele vagy pedig az ellenség összeköttetései vonalaira, amikor is arra kell ügyelnünk, hogy saját összeköttetési vonalainak biztonságát ne veszélyeztessük; 2. úgy manőverezzünk, hogy erőink zömével szemben az ellenséges hadsereg csupán részeit tudja szembeállítani; 3. hasonlóan a csata napján, az erők zömének taktikai manőverekkel a csatatér döntő pontjaira vagy az ellenség vonalainak oly részére való irányítása, amelynek megtörése fontos; 4. mindezt úgy végrehajtani, hogy a fő erőket nemcsak odairányítjuk a döntő pontokra, hanem energikusan és koncentráltan vetjük be őket, hogy hatásukat együttesen érvényesítsék.”[3] A hadviselés Jomini nevéhez fűződő elméletének ez képezte a magját.
A HADMŰVÉSZET ELVEIRŐL Végeredményben, Henry Lloyd[4] munkáira támaszkodva ő is a hadművészet (a hadtudomány) úgymond “természeténél fogva” meghatározott, változatlan és állandó elveit hirdette. Az elvek azonban szerinte is csak a cselekvés irányadói, nem pedig csalhatatlan matematikai számítások. Az elvek specifikus alkalmazását ezernyi változó fizikai és pszichológiai tényező módosíthatja, ebből adódóan válik a háború “hatalmas drámává”. Maguk az elvek azonban — amelyeknek
érvényességét a katonai tapasztalatok igazolják — veszélyeztetés nélkül nem mellőzhetőek, de ha követésre találnak, akkor majdnem minden esetben nagymértékben elősegítik a győzelem kivívását. Világosan megfogalmazta a parancsnokokkal szembeni kifogásait is. A parancsnokok többsége azért jut rossz elhatározásra, mert nem ismeri a stratégia elveit. Területük vagy gyengébb hadseregük megóvására törekedve az ellenségnek adják át a döntéshozatalt (kezdeményezést), hogy az hol, mikor és hogyan indítsa meg a támadást. Választásukat, döntéseiket halogatják, erőiket pedig több lehetőséget választva bontakoztatják szét. Véleménye szerint a kezdeményezést meg kell szerezni, nem lehet az ellenségnek átengedni. Aki magához ragadta a kezdeményezést, előre tudja, mit csinál, és mit akar, erői zömével arra a pontra érkezik, amely a legalkalmasabb a csapásra. Aki viszont várakozik, azt mindenütt megelőzik, s nem tudja hová összpontosítsa erőforrásait. Megállapította, hogy ezeknek a változatlan elveknek az állandósult alkalmazását képviseli Napóleon stratégiája és ezek mellőzése vezetett például az osztrákok vereségeihez. Ismert volt a napóleoni stratégia nyilvánvaló merészsége, amelyeknek következtében bizonyos területek meggyengülnek, sebezhetőkké válnak. Az agresszív támadó tevékenység az ellenséget viszont megfosztja attól, hogy gondolkodáshoz és cselekvéshez kellő időhöz jusson, miközben pedig az ütközet időpontjában és helyén létesített erőfölény a végső győzelem legbiztosabb záloga. A kezdeményezést nem lehet az ellenségnek átengedni. Valamennyi stratégiai koncepció hamis, gyenge alapokon áll, ha nem felel meg annak az alapelvnek, hogy a döntő pont elleni műveletet összpontosított erőkifejtéssel, a lehető legnagyobb erő bevetésével kell végrehajtani. A döntő pont, adja meg a választ Jomini, az “…amely akár a hadjárat egészére, akár pedig egyetlen vállalkozásra jelentős befolyást gyakorolhat.”[5] Ilyen döntő stratégiai pontnak tekintette pl. a fővárosokat, a fontosabb közlekedési csomópontokat, a hegyvidékek szorosait, hágóit, a folyami átkelőhelyeket, vagy éppen az ellenség nyitott szárnyát. Példaként említette mások mellett Lipcse városát: “Lipcse kétségkívül stratégiai pont, mivel Észak-Németország összes közlekedési vonalának csomópontjába esik.”[6] “A csatatér döntő pontját meghatározza: 1. a terep alakulása; 2. a hadsereg által elérni szándékolt stratégiai cél és a helyi adottságok összeegyeztetése; 3. a szemben álló felek csoportosítása.”[7]
A manőverrel kapcsolatban kifejtette: “Általános elvként leszögezhetjük, hogy a manőver döntő pontjai az ellenség szárnyain vannak, ahol bázisától és támogató hadseregeitől a legkönnyebben elvághatjuk anélkül, hogy ugyanennek a veszélynek tennénk ki magunkat.”[8] Jomini szerint a csatának lényeges szerepe van a háborúban, de a fő célt nem az ellenség haderejének megsemmisítésében, hanem a terület meghódításában látta. A stratégiai kombinációk elemzésekor világosan kifejtette, hogy a támadás erkölcsileg és politikailag is szinte minden alkalommal előnyösebb, mivel a háborút az ellenség területére viszi, megkímélve az országot, csökkentve az ellenség erőforrásait és növelve a mieinket, fokozva hadseregünk erkölcsi erejét, és rendszerint csökkentve az ellenségét, bár előfordul (spanyolországi hadjárat), hogy felébred annak is lelkesedése a hazája védelmében.
A HADVEZÉRRŐL A hadművészet kézikönyvében írt kiegészítésben azt írta, hogy a hadvezért, a hadvezéri tehetséget lényegében két képesség jellemzi: 1. a helyzet helyes megítélésének és a hadművelet alapos átgondolásának képessége; valamint 2. az a cselekvőképesség, hogy ezt eredményesen véghez is vigye. Az előbbi képesség természeti adomány, de meg lehet szerezni, és ki lehet fejleszteni tanulás útján is. A második képesség sokkal jobban függ az egyén jellemétől, bár bizonyos (egyéntől függő) szintig ez is fejleszthető. A vezénylő tábornoknak ki kell alakítani önmagában azt a képességet, hogy gyorsan és megbízhatóan ítélje meg az összes lehetőséget, és időben tegyen lépéseket az ellenség szándékának meghiúsítására. Amikor a parancsnok cselekvésre kötelezte el magát, a továbbiakban nincs helye a tétovaságnak. A parancsnok és tisztjei merészségükkel és bátorságukkal mutassanak példát csapataiknak és buzdítsák embereiket a lehető legnagyobb erőkifejtésre. A megvert ellenséget könyörtelenül üldözni kell. Jomini a napóleoni hadviselés mérvadó tolmácsolója és egyben kiemelkedő szakíró. Általánosította kora háborúinak tapasztalatait és a hadügy fejlődésének eredményeit. Úgy vélte, hogy a napóleoni hadművészet elvei örök érvényűek. Jomini munkásságának hatása a 19. században, de bizonyos mértékig még a későbbiekben is vitathatatlan. A legnagyobb hatást a francia és az amerikai katonai gondolkodásra gyakorolta. Egyes amerikai szakírók, pl. John Shy párhuzamot vonnak Jomini, Alfred Thayer Mahan és Giulio Douhet elméletei között.[9]
FELHASZNÁLT IRODALOM
Jomini, Antoine Henri: A hadművészet kézikönyve. In; Kocsis Bernát (szerk.) et al.: Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985. Jomini, Antoine Henri: A hadművészet kézikönyve. In; Rázsó Gyula (szerk.) et al.: A hadművészet középkori és újkori klasszikusai. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1974. Paret, Peter: Makers of Modem Strategy from Machiavelli to the Nuclear Age. Princeton University Press, Princeton, New Yersey, 1986.
[1]Jomini, Antoine Henri: A hadművészet kézikönyve. In; Kocsis Bernát (szerk.) et al.: Válogatás burzsoá hadtudományi írásokból. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985, 271. o. [2]Jomini, Antoine Henri: A hadművészet kézikönyve. In; Rázsó Gyula (szerk.) et al.: A hadmű-vészet középkori és újkori klasszikusai. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1974, 599. o. [3]Uo. 601. o. [4]Lloyd, Henry Humphrey Evans (1720-178?) angol katonai szakíró. Legjelentősebb művei: A legutóbbi németországi háború története, London, 1781; Katonai emlékiratai, 1780; Tanul-mány a hadművészet általános törvényeiről, Wien, 1785. [5]UO. 611. o. [6]UO. 612. o. [7]UO. 614. o. [8]UO. 613. o. [9]Paret, Peter: Makers of Modem Strategy from Machiavelli to the Nuclear Age. Princeton University Press, Princeton, New Yersey, 1986. 6. fejezet alapján.
