Anthony E. Zuiker Duane Swierczynski közreműködésével
Level 26 Sötét kezdetek
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Bűnüldözői körökben köztudott, hogy a gyilkosokat a gonosz huszonöt szintje alapján minősítik: az első szint tapasztalatlan haszonlesőitől kezdve a huszonötödik szint előre tervező, szadista gyilkosaiig. A világ legveszedelmesebb gyilkosainak elfogása egy névtelen, elit nyomozócsoport feladata, melynek tagjai nem szerepelnek egyetlen hivatalos nyilvántartásban sem. Rajtuk kívül csak kevesen tudják, hogy megjelent egy újabb szint. Egyetlen embert soroltak be ide. Célpontja: bárki Módszere: bármi Fedőneve: Sqweegel Besorolása: 26. szint
7
PRO LÓGU S
Az ajándék
Olaszország, Róma
A rém a templomban lapult, és az ügynök tudta, hogy végre rátalált. A lehető leghalkabban lehúzta csizmáját, és a főbejárat melletti asztal alá rejtette. Gumitalpa volt, de még így is zajt csaphat a márványpadlón. A rém egyelőre nem tudta, hogy követik – legalábbis az ügynök szerint. Az ügynök már három éve vadászott rá. Nem készültek fotók a rémről, nem volt tárgyi bizonyíték. Mintha füstfoszlányt akarna a markába szorítani. Szertefoszlana, és máshol öltene új alakot. A hajsza az egész világra kiterjedt: követte Németországba, Izraelbe, Japánba, az Egyesült Államokba. Most pedig ide, Rómába, egy tizenhetedik századi barokk templomba, a Mater Dolorosába, ami latinul azt jelenti: „fájdalmas Szűzanya”. Illett a név a templomra. Sötét volt odabent. Az ügynök, fegyverét két kézzel markolva, nesztelenül haladt előre a megsárgult falak mentén. Az ajtóra tűzött hirdetmény szerint a templom renoválás miatt zárva volt. Az ügynök elég jól értett olaszul ahhoz, hogy megértse: a kupolabelső négyszáz éves freskóját restaurálják. 11
Állványok. Sötétség. Árnyak. Ez volt a rém természetes élőhelye. Nem csoda hát, hogy idejött annak ellenére, hogy ez az istentisztelet szent helye. Az ügynök tudta, hogy a rém nem ismer határokat. A templomok még a háborúk alatt is menedékhelyként szolgáltak – biztonságos menedéket nyújtottak mindazoknak, akik legsötétebb óráikban Isten vigaszát keresték. Az ügynök a fémpóznákat meg az állványzatot kerülgette, és tudta, hogy a rém itt van. Érezte. Nem hitt a természetfelettiben; sosem gondolta, hogy okkult képességei vannak. Ám minél tovább vadászott a rémre, annál biztosabban érezte, hogy rá tud hangolódni a kegyetlenségére. Ez az ajándék közelebb vitte a rémhez, mint bármely más nyomozót – de ennek is megvolt az ára. Minél inkább ráhangolódott a rém tébolyára, annál kevésbé volt biztos abban, hogy milyen épelméjűnek lenni. Egy ideje az járt a fejében, vajon az öngyilkos hajsza megöli-e őt is hamarosan. Inkább elhessegette a gondolatot. Visszatért az összpontosítása, amikor mindössze pár sarokra innen megtalálta a legutóbbi áldozatot. A vér látványa, a felhasított bőr, a hidegben gőzölgő zsigerek és a márványos zsírcseppek, melyek a lemeztelenített izmokról csöpögtek, később majd elborzasztják az első kiérkező egységet. De nem az ügynököt, aki letérdelt, és gumikesztyűs kezével megtapogatta a testet. Amikor megérezte, hogy az még meleg, szétáradt ereiben az adrenalin. Eszerint a rém közel van. Az ügynök tudta, hogy nem juthatott messzire; a rém szeretett elrejtőzni, és szerette kiélvezni műve következményeit. Köztudottan belopta magát a helyszínekre, mialatt a rendőrök szidták. Az ügynök belépett az áldozat melletti udvarba, és eltöprengett. Itt már nem maradt helye logikai következte12
téseknek, se találgatásnak, vakmerőségnek, megérzésnek. Egyre csak az járt a fejében: Én vagyok a rém. Hová mennék? Az ügynök átfésülte a tetőket, s mikor megpillantotta a csillogó kupolát, már tudta: Oda. Oda mennék. Biztos volt benne, hogy ma este vége lesz. Hangtalanul osont a padok és az állványzat lábai között, fegyverét szorosan markolta, érzékei kiélesedtek. Lehet, hogy a rém csupán füst, de még a füstnek is van formája, szaga, íze. A rém lebámult a vadász fejére. Egy festékes palló alján lógott; vékony, erős ujjaival és lábujjaival a fadeszkák közötti résekbe kapaszkodott. Szinte vágyott rá, hogy a vadász felnézzen. Az évek során rengetegen üldözték a rémet, de ilyen vadásszal még nem találkozott. Különleges volt. Más. Ugyanakkor ismerős. A rém ismét meg akarta nézni az arcot, bele akart látni a húsba. Nem mintha sosem látta volna vadászait. Rengeteg fotót meg filmfelvételt készített róluk, miközben dolgoztak, az udvarukon tettek-vettek, tankoltak, sportversenyre vitték a gyerekeiket, vagy épp italt vásároltak. Elég közel került hozzájuk, hogy felismerje a szagukat, az arcvizüket vagy kedvenc tequilájuk márkáját. Mindez a játék része volt. Mostanáig azt hitte, ez a vadász se különb, mint a többi. Aztán egyre több meglepetést okozott, sokkal közelebb jutott hozzá, mint eddig bárki. Elég közel, hogy a rém mellőzze a többieket, és arra az egy fotóra koncentráljon, amit erről a vadászról készített; sokáig nézte, és megpróbálta kitalálni a gyenge pontját. Ám egy fotó nem helyettesíthe13
ti a valóságot. A rém közelről akarta megvizsgálni az arcát, amíg az még lélegzik, lát és szagol. Utána pedig megöli. Az ügynök felpillantott. Megesküdött volna, hogy valami megmozdult odafönt, az állványzat árnyai között. A kupola a tizenhetedik századi építészet remeke volt. Egy tucat színes üvegablak díszítette, melyeken átszűrődött a fény, és a kupola csúcsára vetült, mintha Istent a saját dicsfénye magasztalná. Nappal lélegzetelállító látványt nyújthat. Most, a telihold fényénél kísértetiesen izzottak az ablakok, ám a kupola alatt, a boltívektől lefelé minden drámai sötétségbe burkolózott, mintegy emlékeztetőül, hogy az ember helye odalent, a tudatlanság sötétjében van. A kupolára a menny látképét festették: felhők közt szárnyaló kerubokat és heroldokat, akik mintha az emberen gúnyolódnának. Várjunk csak! Az ügynök a szeme sarkából egy cikázó fehér alakot pillantott meg, és halk hangot hallott, mintha gumi súrolta volna a templom falát. Ott. Az oltár fölött. Ez a vadász nagyon jóóóóóóó, gondolta a rém legújabb búvóhelyén. Gyere, keress meg. Gyere, hadd lássam az arcod, mielőtt letépem a koponyádról. A néma csend, mint lüktető élőlény, betöltötte az egész templomot. Az ügynök gyorsan mozgott, hangtalanul mászott föl az állványzatra, fegyverét a nyitott pisztolytokba 14
tette, készen arra, hogy ha kell, egyetlen pillanat alatt elő tudja rántani. Fürkésző ujjai érdes, szálkás fába, poros fémpóznákba kapaszkodtak. Az ügynök lassan felmászott a következő szintre, a rém árnyéka vagy bármely más nyom után kutatva. De túl kevés volt a fény. Mélyet lélegzett, és újabb szintre mászott, kétségbeesetten látni akarta a szélét, miközben fejét és nyakát feltárta az ismeretlennek. Bárcsak látná… Látlak, gondolta a rém. Te is látsz engem? Akkor pillantotta meg. Az ügynök most először látta a rémet. Mélyen ülő, apró szempár nézett vissza rá a jellegtelen arcból, mintha forró vasalóval kivasalták volna minden vonását… a szeme kivételével. Aztán eltűnt, felmászott az állványzat oldalán, akár pók a hálóján. Az ügynök többé nem törődött az álcájával. Olyan gyorsan rohant a rém után, hogy még saját magát is meglepte; felkapaszkodott az állványzat keresztgerendáira, átmászott a pallókon, mintha FBI-gyakorlaton venne részt odahaza, Virginiában. Megint ott volt, sápadt végtag villant fel az egyik palló szélén, csupán két szinttel följebb. Az ügynök még keményebben, gyorsabban, eltökéltebben mászott. A rém egyre közelebb jutott a mennyei kupolához. A menny azonban zsákutca. A lenti kijáratokon kívül nincs kiút.
15
A rém évtizedek óta most először érzett igazi félelmet. Hogyan észlelte őt a vadász? Hogy lehetett olyan vakmerő, hogy idáig üldözze? A vadász arca megváltozott. Többé nem csupán rendőrtiszt volt, aki egy megérzést követett és beletrafált. Ez új volt és rendkívüli. A rém legszívesebben felvihogott volna, ha azzal nem lassítja a haladást. Egy zavaros pillanatig a rémnek sejtelme sem volt, mi fog történni. Pont mint gyerekkorában. Csak egy kis nyomás a vadász ravaszán, és a megfelelő röppálya mindent elintéz. A rém sok mindent tudott, de még ő sem volt golyóálló. Itt ér véget? Te fogsz megölni? Az ügynök sarokba szorította. Érezte maga fölött a palló remegését, az állványzat legfelső szintjén, közvetlenül a kupola alatt. Az ügynök elsuhant az utolsó két keresztgerenda mellett. Előhúzta fegyverét. Ott lapult a legfelső pallón. Eltelt egy pillanat, és az ügynök a rém szemébe nézett a homályban, a rém pedig vis�szanézett rá. Egy szívverésnyi idő telt el, lehetetlenül rövid, mégis valóságos: vadász és préda ősi egymásra ismerése az utolsó pillanatban, mielőtt egyikük győzedelmeskedik, a másik pedig holtan rogy össze. Az ügynök kétszer tüzelt. Ám a rém nem vérzett. Felrobbant. Az ügynök a másodperc töredéke alatt rájött, hogy szétzúzott üveg hangját hallja, és megpillantotta a tükröt, amit a golyó tört szét; nyilván a restaurátorok használták munkájukhoz. A tévedés akár az életébe kerülhetett volna. Ám amikor körülnézett, hogy újra lőjön, már tudta, hogy a rém elment; hallotta, hogy kitörte az egyik színes üvegablakot, és a templom tetejére ugrott. Színes üvegszilánkok zápo16
roztak alá a jókora rés mellől; az ügynök fölemelte fegyverét, és vakon tüzelt a csipkézett lyukba. A lövedék semmit sem talált el, csak az ég felé repült. Menekülő léptek hangját hallotta a kupola túloldaláról… aztán néma csönd. Az ügynök lesietett az állványzatról, de a szíve mélyén tudta, hogy hasztalan. A rém szabadon kószált Róma tetőin, nem volt több láthatatlan, elillanó füstfoszlánynál, és alig maradt nyoma annak, hogy valaha itt járt.
17
Első r ész
Gyilkossághoz öltözve Két évvel később
1. fejezet
Sekrestye valahol Amerikában Péntek este 9 óra
A vézna, csont és bőr férfi, akit az FBI „Sqweegel”-nek nevezett el, lázasan dolgozott nagyanyja varrógépén. Folyamatos zakatolás visszhangzott a második emeleti kis hálószobában. Zattata-zattata-zattata-ZATT-ZATT. ZATT. ZATT. ZATT. Sqweegel apró, meztelen lábával nyomta a pedált. Lábujjain gondosan manikűrözött körmök, akárcsak a kezén. Az asztali lámpa fénye beragyogta eltökélt arcát. Vékony kezével tolta előre az anyagot, a cipzár melletti részt közvetlenül a berregő varrógépfej útjába igazgatva varrás közben. Jónak kell lennie. Nem. Tökéletesnek kell lennie. A gép felforrósodott alkatrészei égő por szagával töltötték be a szobát; a vérnek pénzszaga volt. A ruha még mindig ragacsos volt a sötét, száradó vértől. 21
Erős anyagból készült, de így sem volt elnyűhetetlen. A cipzár beakadt egy szilánkba, mely elég éles volt ahhoz, hogy két és fél centis lyukat vágjon a fekete anyagba, amivel a latexruhához varrták. Sqweegel nem sérült meg, csak megkarcolta a bőrét. De még ez is túl kockázatos volt. Szerszámos ládájából előkereste az öngyújtót, és a lángot a fémszilánkhoz tartotta, amíg le nem égtek róla az esetleg ott maradt hámsejtek. Nem hagyhatott nyomot. Utána hazajött. Most pedig a szakadást varrta össze. A kis kurva külvárosi lakásától hazafelé jövet egyfolytában bosszantotta a dolog. Mielőtt bepakolta a táskájába, megpróbálta lesimítani a felgyűrődött anyagot. Ám az nem maradt úgy. Összehúzta a táskát, és megpróbált nem gondolni rá – ami lehetetlennek bizonyult. Látta maga előtt a kis anyagdarabot, ami úgy pöndörödik fel, mint egy lobogás közben megdermedt fekete zászló a levegőtlen holdon. Annyira idegesítette, hogy majdnem lehúzódott az útról, hogy kinyissa a csomagtartót, és visszatűrje az anyagot a helyére. Ellenállt a kísértésnek. Tudta, hogy ostobaság. És azt is tudta, hogy hamarosan otthon lesz. Miután hazaért, bezárta maga mögött a bejárati ajtót, és fölvitte a ruhát a varrószobába. Erről azonnal gondoskodnia kellett. Sqweegel a nagyanyja varrógépét használta, mely még mindig ugyanolyan jól működött, mint amikor 1956-ban megrendelték a Sears, Roebuck katalógusából. Kenmore 58-as modell volt, és 89,95 dollárba került. Előre-hátra tudott varrni a beépített izzó alatt. Csak meg kellett olajozni a mozgó alkatrészeket, és két-három hetente alaposan megtisztogatni a gépet. Egy kis odafigyeléssel örökké eltart. Akárcsak a ruha. Levette lábát a pedálról. A varrógépfej lelassult, végül 22
teljesen leállt. Sqweegel közelebb hajolt, míg szeme már csak egy-két centire volt az anyagtól. Megcsodálta művét. Íme. Volt-nincs szakadás. Most pedig ideje lemosni a mocskos kurvavért.
23
2. fejezet
Fürdőszoba / öltöző
Sqweegel szappanporral dörzsölte be a kezét, és nézte a rózsaszín víz örvénylését a fehér porcelánmosdó alján. Egy újabb szomorú élet folyik a csatornába. Ám ez az áldozat valami újnak az előhírnöke lesz. Valami csodálatosnak. Sqweegelt már a puszta gondolat feltüzelte. Most azonban sokkal hétköznapibb dolgokkal kellett foglalkoznia, például a szőrtelenítéssel. Sqweegel pengéje patyolattiszta volt, a víz forró. Bőrét növényi olajjal hidratálta – sosem használt borotvahabot. Olyan lenne, mint tizenöt centis hótakarón keresztül füvet nyírni. Látni akarta, mit csinál. Mindenhol. Felülről lefelé. Először a nyílt helyeken: fejbőr, arc, nyak, alkar, mellkas, láb. Minden egyes lehúzás után megállt, és folyó víz alá tartotta a pengét. Fekete szőr és mikroszkopikus hámsejtek kavarogtak a lefolyóban, majd végleg eltűntek. Ekkor következett a hónalj. A láb hátsó része. Boka. Lehúzás. Szünet. Öblítés. Örvény. Ezután jött a művelet legnehezebb, mégis legkielégítőbb része: a nemi szervek és a végbélnyílás szőrtelenítése. Hogy 24
jól sikerüljön, teljesen ki kellett feszítenie heréit, hogy kisimuljon a bőre, és készen álljon a pengére. A megfelelő testtartás felvétele eltartott egy darabig, olykor akár öt-hat percig is. Ezzel szemben a lehúzás határozott volt, körültekintő és óvatos. A végbélnyílás leborotválásához kellett a leggondosabban elhelyezkednie. Lábával a fürdőszobacsempének támaszkodott, törzsét pedig előredöntötte, hogy jobban hozzáférjen. Fél kézzel támaszkodott, másik kezében a pengét tartotta. Úgy festett, mintha a gerince összecsukható lenne, és félbe tudná magát hajtani. Ugyanaz a szertartás: lehúzás, szünet. Öblítés egy lavór meleg vízben. Nem siette el, olykor akár percekig tartotta a pózt, mielőtt újra használta a pengét. Minél több szőrt távolított el, annál nyugodtabb lett, és annál könnyebben tartotta a pózt. Annál makulátlanabbnak érezte magát. Egyre közelebb került a megváltáshoz. A szomszéd szobában kinyitotta a kombinációs zárat a hűtőszekrényen, ami a lehető legmelegebb fokozatra volt állítva, és kivett négy és fél rúd vajat. Próbált takarékoskodni, és csak négy rudat használni, de szüksége volt arra a fél rúdra. Öt rúd túl sok, és az különben sem megoldás. Négy rúd volt az ideális mennyiség; minden doboz négy rudat tartalmazott. Ami azt jelentette, hogy minden nyolc doboz mellé vennie kellett még egy dobozzal, hogy kijöjjenek a fél rudak is. Megpróbált nem gondolni a fél rúdra. Egy nap majd talál valami jobb megoldást. Óvatosan kicsomagolta az első rudat, kettétörte, és elkezdte bekenni vele mellkasát és vállát, először a legnagyobb testrészeket, majd a végtagokat. Minden végtagra fél rúd jutott, akárcsak a nemi szervekre és a végbélnyílásra. A vajat 25
egyenletesen kellett eloszlatnia egész testén. Nem maradhattak se csomók, se száraz foltok. A vaj maradéka, az utolsó fél rúd negyede a ruha belsejébe került, a talp helyére. Sokat kellett gyakorolnia, mire eltalálta a megfelelő mennyiséget. Most a ruha következett. Még egyszer utoljára átvizsgálta. A ruhát kiterítette egy darab műanyagra a padlón, amit az elmúlt napokban újra meg újra megtisztított. Sehol egy lyuk. Az anyag sehol sem kopott. Mindhárom cipzár, a zárláncok, fogak, kocsik, szalagvégek és végszemek tökéletesen működtek. Minden készen állt. Akárcsak ő maga. Gondosan kimért, lassú, precíz mozdulatokkal belemászott a ruhába. A kívülállót talán egy 170 centis és 57 kilós botsáskára emlékeztetné, amint vékony, fehér, méretre szabott bábba burkolja rovartestét. Már ha a kívülálló türelmesen végig tudná nézni az egész folyamatot, ami még a legjobb esetben is két óráig tart. Ő maga sosem mérte az időt. A feladatra koncentrált. És arra a fél rúd vajra valóban szükség volt. A tisztálkodás, a műanyag, a szőrtelenítés, a négy és fél rúd vaj és a ruha. Mind ide vezetett. Lassan a tükör felé fordult, ameddig csak bírta, késleltette kielégülését, de már nehéz volt, egyre nehezebb. Vékony karját feltartotta a levegőbe, mintha imádságra emelné. Fordult, fordult és fordult, semmit sem hallott, csak a halk lüktetést a mellkasában. Végül megpillantotta a tükörképét. Valóban, ott van. Senki.
26
3. fejezet
Könyvtár / vetítőterem
Sqweegel két sor lépcsőn sétált le a sötét, dohos pincébe. A falakról itt-ott mállott a vakolat, feltárva a keskeny fabordákat. Mindig egy hatalmas, szétmarcangolt vadállat bordáira emlékeztették. Amit egy még nagyobb, sokkal vadabb állat zsigerelt ki. Végig akarta simítani ujjaival a fabordákat, mint gyerekkorában, ám egy szálka most újabb kiruccanást jelentene a varrószobába. Különben is túlságosan vágyott már arra, hogy megnézzen egy bizonyos filmet, ami már több mint tízéves. Reggel óta csak erre a filmre tudott gondolni. A filmre, ami teljesen váratlanul jutott eszébe. Csak később jött rá, hogy miért. Valójában jel volt. De Sqweegel agya így működött. Tudat alatti kapcsolatokat hozott létre, melyeknek később hasznát vette küldetésén. Halandó élete legfontosabb küldetésén. Talajszint alatt a levegőben nem csupán halálszag, de több halál szaga terjengett egymást elnyomva. A szenvedés édes kölnije volt ez, illatait évtizedek óta gyűjtögette. 27
Semminek nem volt ilyen illata a világon, és nem is lehetett. Bódító volt. Belépett egy apró szobába, rögtön az első pihenő mellett. A falakat méretre vágott fapolcok borították, és a polcokat roskadásig pakolták 8 mm-es filmes dobozokkal. Csontos, latexbe burkolt hüvelykujjával végigsimított a címkéken: Vörös ribanc az esküvő előtt 1992. április 17. Már a címke nyomtatott felirata felidézte az emléktöredékeket: a csontfehér, csipkés ruhát szakadtan, koszosan, gombóccá gyúrva a szoba sarkában. A reszkető, sápadt menyasszonyt, aki könyörgött, árulja el, mi rosszat tett, s közben próbált kiszabadulni. Sqweegel azt felelte: Semmit sem tudsz a tisztaságról. Nem érdemelted ki ezt a ruhát, és most megmutatom neked, milyen meztelenül állni Isten színe előtt… Újabb címke újabb emlékekkel: Hiú híradós kurva 1995. szeptember 11. Élénken emlékezett rá. A nő azt hitte, ez a szörnyű gyilkosságsorozat lesz a nagy kiugrása. Megnő a nézettsége. Könyvszerződéseket kötnek vele. Azzal dicsekedett a kollégáinak, hogy ő fogja megoldani az ügyet, és ez lesz a védjegye. Ráfért egy lecke az alázatról, és Sqweegel boldogan megtanította neki: saját videokamerájával szondázta azokat a testrészeket, amiket még a nő sem látott azelőtt. A nedves, mocskos, rejtett részeket szakszerűen megvilágítva és lefilmezve, majd postázva a csatornának, hogy a nézők se maradjanak le semmiről… 28
Önző anya, aki elhanyagolta a fiát 1997. március 30. Kinyomsz magadból egy életet, és hátat fordítasz neki? Hadd mutassam meg, mi történik, amikor Isten fordít hátat neked, gyermekem… Hüvelykujja megállt a filmen, amit keresett: A szenátor szeretője 1998. július 28. Sqweegel levette a bádogdobozt a polcról, és átvitte az egy szinttel lejjebb lévő vetítőterembe. Teljesen hangszigetelt házimozit épített itt ki jóval azelőtt, hogy az ilyesmi egyáltalán divatba jött volna. Itt nem voltak csicsás digitális lemezek, de még videó sem. Semmi sem múlhatta felül a film nyers, huszonnégy képkockás sebességű pörgését. Miután felhelyezte a vetítőgépre és elindította a tekercset, kopott bőrfotelbe ült a szoba közepén, és hagyta, hogy magával ragadják a vásznon felvillanó képek. Sqweegel lehelete forró volt az izgatottságtól. Kiszabadította farkát a ruhából, és elkezdte simogatni. Először csak lassan. Vetítés alatt a marka egyre gyorsabban és vadabbul mozgott föl-alá, szemét mindvégig a képernyőre szögezte. Rég látta ezt a filmet. Már majdnem elfelejtette, milyen jó. Majdnem elfelejtette, milyenek voltak a belső szervei. Sqweegel visszacsévélte a filmet, és újra elindította. Tudta, hogy hajnalig még vagy tucatszor végig fogja nézni. Az elmúlt hónapokban annyi rejtett kamerás felvételt nézett, hogy szüksége volt egy kis változatosságra: egyfajta men29
tális öblögetőre. Egy kis emlékeztetőre, hogy ki is ő valójában, és hogy mi mindenre képes az Úr nevében. Felvillant a vásznon a visszaszámlálás: 10, 9, 8…
30
