Anonymus dolgozata Az iaido iskolákról hú hajnali 2-kor? Ne már. Nagyon álmos, nagyon fáradt frászt. Feladat van Kiscsillag, nem nyafogás. Igen, most, hajnali 2-kor, ha már olyan ügyes voltál, hogy elkerülte a figyelmedet, hogy valamit meg kéne csinálni, hogy csata lesz, menni kell, és kutyát nem érdekli, hogy neked a kürtszó előtt 5 perccel esik le, hogy esemény van, készületlenül is, hajnali 2-kor is, és igen, főleg fáradtan! Talán régen kérdezték a katonától: kipihent vagy? szép az idő? van kedved harcolni? elhalasztjuk a kedvedért az ütközetet, csak szólj! Nyavalyát! Régen hogy is volt régen? Harc volt, menni kellett, rémlik valami szamurájokról, kardokról, nagy csatákról, rettenthetetlen harcosokról, akik nem ijedtek meg holmi kései/korai időponttól, vagy esőtől, sártól, egyébtől, tették a dolgukat, aztán ha túlélték a csatát, esetleg többet is, a többiek otthon kérdezgették: mit csináltál? hogy csináltad? mutasd meg nekem is, én is szeretnék élni még egy kicsit! még egy kicsit A hős harcos pedig mutatta. Nézd, ezt csinálta az ellenfelem, így támadott, volna, de én tudtam, és mire észbe kapott, nem volt neki esze, elgurult a fejével együtt, levágtam, de nem ám csak úgy, akárhogy, úgy nem is megy, így kell, látod? Aztán múltkor amikor uramra támadtak, emlékszem, akkor ez a mozdulat mentette meg uram életét, figyeld, mutatom lassan, jól nézd meg! Egyet viszont jól jegyezzetek meg! Mit sem ér mindez amit most láttatok, még, ha jól meg is jegyeztétek, ha elég erősek és ügyesek vagytok is, ha elkéstek! Ha szemed, a gondolatod, a lelked elkésik. Ha éppen belefeledkezel egy lehulló virágszirom pille-szárny könnyű tovalibbenésébe ekképp fog tovalibbenni a pillanat is, amikor cselekedned kellett volna, ha közben nem maradsz éber, ha egy pillanatra is elfelejted, hogy mindig, MINDIG készen kell állnod, hogy szolgáld uradat az életeddel. Vagy haláloddal. No. Tehát, szó sem lehet lefekvésről, alvásról, amikor életről és halálról van szó! Tessék szépen írni, igen, iskolákról, nézd meg a neten, ha nem jut eszedbe, ott van minden adat, annyi, mint a tenger, mikor, ki, hol, mit, kinek, és mettől meddig, milyen néven Különben is, fél este erről volt szó, nem? Figyeltél? Na látod! Tudsz mindent! ---nem lehetne reggel? Ígérem felkelek előbb! Na, csak kicsi szunya, icipici, nem is alszom, csak a szemem becsukom egy pillanatra! és a tekintet! Jól vigyázzatok a tekintetre! Egyszerre láss mindent, úgy, hogy közben csak az ellenfeledet látod! Egyetlen végtelen pont! Ha egy pillanatra is ellankad a tekinteted, halott vagy! Ha egy pillanatra is ellankad az Készült: 2010-02-14
26 / 1. oldal
akaratod, az elszántságod, halott vagy! Vagy itt, és most, vagy soha! soha többet Jó, megérettem, nem nyüszizek többet. Megcsinálom, meg én, lesz ami lesz, megyek csatába, aztán vagy túlélem, vagy nem. Hoppá! Manapság nem megyünk csatába, nem? Legalábbis ezen az égövön, ebben a pillanatban, és főleg karddal tuti nem! Akkor meg mégis minek ez az egész? Iaido iskolák, meg minden. Persze, tudom, hogy vannak még manapság is, sőt, egyik-másik nevét is megjegyeztem, és természetesen a régi nagy mesterek neveit is, talán nagyjából még időben is sikerülne a helyükre tenni őket, de kérdem én, ha nem megyünk csatába, főleg nem karddal, akkor nem lehetne mégis inkább az á ki sem merem mondani. Nem, nem lehetne. Mert valamiért vannak, még ma is, akkor is, ha csatába karddal már nem, de miért? Mi az a titok? Mi tartja életben azt az idejétmúlt, ma már használhatatlan, semmire sem jó izét, hogy hadonászni kardokkal, meg végtelenségig ismételni ugyan azt a monoton mozdulatot na jó, néha hármat is! meg beöltözni hozzá, meg úgy tenni mintha MIÉRT? Valaminek kell lennie. Valami titoknak, amiért inkább itt írom ezt a vackot, de nem fekszem le, mert csak azértis, mert most ez a feladat, és különben is, már nem is vagyok fáradt, jé! Nem vagyok fáradt. Hova lett? Öööö kérem szépen, hova vitték a fáradtságomat, és különben is, mi ez az egész? Mi történik velem? Elmondaná végre valaki? Ez nem normális így, már az sem volt az, hogy éjnek évadján itt koptatom a billentyűzetet ellentmondva minden józan észnek, csak mert valaki, VALAKI(!) azt mondta, hogy holnapra nekem írni kell ilyen meg ilyen dolgokról, de az már végképp érthetetlen, hogy ez még jó is, és tetszik, és köszönöm nem vagyok már álmos, sőt, és hol a csata, menni akarok juhéjjjjj!!!!! Az a valami, az a régi tanítás nem veszett el. Erecskékből patakokká, folyókká állt össze, majd ismét ezer ágra szakad, új medrekben, új tengerek felé halad, de a forrás, igen az valahol megmaradt, láthatatlanul is átnyúlik az időn, és meríthetünk belőle, ha tiszta szívvel, ha Azok a régi harcosok tanultak valamit, eszközük hozzá a kard volt, meg persze önnön testük, lelkük, mint ahogy nekem is olyan kardom van, meg kezem-lábam, és gyarló lelkem sem más, tele félelemmel, bátorsággal, kérdéssel, várakozással, sejtéssel és fáradtsággal és reménnyel, és borúval, örömmel, fájdalommal na meg boldogsággal is, úgy, mint nekik, akkor régen, és mint mindenki másnak is ezen az úton tőlük hozzám Nem tudom nem tudom, nem láthatok a lelkükbe, de azt érzem, abban biztos vagyok, ha most van a csata, most megyek, minek is várnék reggelig, talán el sem jön az a reggel, itt vagyok, ahogy éppen vagyok, egy életem, egy halálom, tudom, érezem, hogy így kellett tennem, ez a dolgom. És talán, egyszer megtudom, a TITKOT is Készült: 2010-02-14
26 / 2. oldal
Denis Stošić Beszámoló a Muszo Dzsikiden Ejsin Rju edzőtáborról (angolból fordította: Renkecz Anita) Japán, Ózu, 2007. november 16 – 26. Az iaido olyan, mint egy festmény, tele árnyalatokkal Minden komoly iaidókának élni kell a lehetőséggel, ha módja nyílik korjú szemináriumon részt venni Japánban és Ivata mesterrel edzeni. Számomra az egész Horvátországban, a selcei korjúszemináriumon kezdődött, amikor Hunor szenszej felajánlotta a lehetőséget. Ezt követően minden eddigi célkitűzésem háttérbe szorult, csak az ózui út járt a fejemben. Csak az egy cél, és az áldozat, hogy összegyűjtsem az utazáshoz szükséges pénzt. Sejtem, hogy ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták Herczeg Ivánt, Kurucz Csabát és Nagy Pétert, akik szintén részt vettek a szemináriumon. Hála Hunor szenszejnek, az Ötök döntésének és Csaba nagyvonalú támogatásának, melyet végül jómagam, az idegen a magyar csapatban, és Péter kapott, boldogan indultunk útnak a Ferihegyi repülőtérre. Utunk első szakasza, Frankfurtig, csupán másfél órás volt. 2007. 11. 17. szombat -- Futás a repülőgép után Frankfurt am Mainban rossz híreket kaptunk: Dubaiban köd van a repülőtéren. Köd? A sivatag kellős közepén? Valójában homokvihar volt, de e kettő majdnem ugyanaz. Időközben csatlakozott hozzánk egy magyar lány, aki a barátjához tartott Ausztráliába. Nem tehettünk mást, letelepedtünk, és vártuk, hogy elüljön a homokvihar. – Gyerünk, nézzünk körül a repülőtéren – javasolta a magyar lány. Péter és én vele tartottunk, benéztünk a duty free shopba. Visszafelé jövet megnéztük az „indulások” táblát, és ráébredtünk, hogy hamarosan indul egy gép egyenesen az oszakai repülőtérre. Hunor rákérdezett az arab légitársaságnál, és valóban: azzal a géppel kellett mennünk. Rohanvást indultunk is a géphez, mivel már csak pár perc volt a felszállásig. Mivel gyakorlatilag az utolsó pillanatban ugrottunk fel a gépre, az utastérben szétszórva kaptunk helyet. Iván a bal szélre került, Péter előttem ült közép tájon, Hunor és Csaba pedig hátul. Időnként hátranéztem, és láttam, hogy Hunor két alvó óriás közé préselődve ücsörög. Két szomszédja méretéből következőleg csak a szemeit láttam a széksorok felett. Mikor hátraküldtem neki a vodkás üveget, olyan boldog volt, mint egy kisbaba, mikor megkapja a vacsoráját. Én egy 46 éves japán mérnök mellett ültem, aki a Panasonic munkatársa volt. Egyetlenegy hibát követett el a repülőút során: megkérdezte, hová megyek Japánban. Ezt később megbánta, mivel 9 Készült: 2010-02-14
26 / 3. oldal
órával később még mindig ömlött belőlem a szó a japán történelemről, Dzsingisz kántól és a Kamikaze-széltől kezdve a szegikaharai ütközeten és a Mejdzsi-restauráción át minden egyébig: iaidó, kendó, kigurai és szuki, a kajszen-módszer, hogyan épültek a régi japán házak és így tovább. Néha megpróbált szunyókálni egy kicsit, de ilyenkor mindig felvetettem egy újabb rendkívül fontos témát, mint például az iaidó-iskolák kialakulása, illetve a nagymesterek, mint például Hajasizake Dzsinszuke Sigenobu, Oe Maszamicsi vagy Nakajama Hakudo. Csak ennyit mondott: – Uramisten, egy gajdzsin tanítja nekem Japán történelmét! Micsoda szégyen! Szegény gép-szomszédom talán még mindig fejfájástól szenved miattam, hacsak nem követett el harakirit. Mentőangyala Péter volt, aki helyet cserélt vele, hogy mellém ülhessen. 2007. 11. 17. vasárnap -- Oszaka – a magas hegy és a Zen-kert A leszállás a pilóta ügyetlensége miatt megrázó élmény volt. Leszállás után döbbentünk rá, hogy csomagjaink a zűrzavaros utazás áldozatául estek. A vámhivatalhoz járultunk, és jeleztük csomagjaink eltűntét a japán vámtiszteknek, akik elképesztően udvariasak voltak. Ezek után, az útlevél-ellenőrzésnél három munkatársuk is segédkezett, hogy ne kelljen sokat várnunk. Hamarosan a repülőtér előtt, egy kerek asztal mellett iszogattuk a vodka maradékát, és azon töprengtünk, hogy most mitévők legyünk. Elhatároztuk, hogy megvárjuk a többieket. Hamarosan befutott a finn csapat, Pasi szenszej vezetésével. Megkérdezték, hogy szeretnénk-e megnézni a várat, erre Péter és én csatlakoztunk hozzájuk, míg Iván, Hunor és Csaba a reptéren várakoztak. Földalatti kisvasúttal beutaztunk a városba. Oszaka nagyon nagy város, a központban 2 és fél millió ember él, a külvárosokban pedig 19 millió, összesen 222 négyzetkilométeren. Ekkora városnál elengedhetetlen a jó közlekedési hálózat. „Oszaka” azt jelenti „magas hegy”, el is határoztunk, hogy felmászunk a tetejére, a várkastélyhoz, melyet 1496-ban épített egy buddhista közösség. 1570 és 1580 között a legendás hadvezér, Oda Nobunaga ostromolta a várat, a buddhisták végül feladták. Tokugava Iejaszu 1614-ben vette ostrom alá, és a vár 1615-től kezdve a Tokugava család birtoka lett. Öt évvel az ostrom után Tokugava felújította a várat, de a főtorony 1665-ben villámcsapás miatt leégett. Mára a vár teljesen felújítva, régi szépségében ragyogva fogadja napi ezer látogatóját. A várkastély bejáratánál szerzetesek álltak, mikor felértünk. Adtam nekik pár jent, amit áldással viszonoztak. A várba belépve az ember úgy érzi, mintha a szamurájok korába került volna, a legmagasabb pontra felérve viszont feltűnnek a szupermodern Japán magas üvegtornyai. A vár mellett található a Sudokan kendo dodzsó, ahol ottjártunkkor éppen kjú-vizsga folyt. A dodzsó közelében egy gyönyörű buddhista Készült: 2010-02-14
26 / 4. oldal
templom áll, mögötte zen-kerttel. A város utcáin éppen ifjúsági zenei fesztivál volt, így mindenfelé rezesbandák, rock együttesek és egyéb zenekarok játszottak Az utca másik oldalán pár gyerek 4-5 méretes magasugrásokat mutatott be mesterséges rugólábak segítségével. Visszaindultunk a repülőtérre, és mire odaértünk, egyre gyakrabban elbóbiskoltam az időeltérés okozta fáradságtól. A finnek csak mosolyogtak rajtam. Még kellett várnunk pár órát az angol csapat érkezéséig. Este hatkor együtt volt a csapat, és elindultunk Ózuba, mely az Ehime prefektúrában található. Hatórás út után Jabe szenszej üdvözölt minket az ózui sport-kollégiumban. Csak lezuhanyoztunk és mentünk is aludni. 2007. 11. 18. hétfő -- Első nap, kis vizsgával Sajnos a csomagjaink még nem kerültek elő. Nálam ugyan volt gi és uagi, de nem vettem fel, mert nem akartam kilógni a csoportomból. Az angoloktól kaptunk kölcsön bokutókat, hogy legalább a furikatát gyakorolhassuk. A délelőtti edzés Ivata szenszejre való várakozással telt, aki ebéd után érkezett, és rövid beszéddel üdvözölte a szeminárium résztvevőit. – Ne légy makacs – mondta –. A makacsság nem enged tanulni. Nyitottnak kell lenned a mestered tanácsaira, kérdések nélkül elfogadva azokat. Kérdezz rá, hogy jól csinálod-e, de ne feltételezd, hogy jól csinálod. Ha azt hiszed, hogy jól csinálod, akkor biztosan hibázol. Tisztítsd meg a tudatodat, és fenntartások nélkül fogadd el, amire tanítunk – ezekkel a szavakkal nyitotta meg az edzőtábort Ivata Kenicsi szenszej. A beszéd után a kollégium munkatársa rövid oktató videót mutatott az intézményről és házirendjéről. A délutáni edzés kisebb vizsgával kezdődött. Országonkénti csoportokban, azon belül kettesével ippon me mae-t kellett bemutatni. Ezek után Ivata szenszej rámutatással jelezte, ki melyik csoportba kerül. Hamarosan észrevettem, hogy az én csoportom létszáma nőttön-nő – ez volt a kezdő csoport. Hunor, Iván, Csaba és Péter ellenben megfeleltek az elvárásoknak, és a haladó csoportba kerültek. – Még csak egy napja vagyok itt, és a gyenge technikámmal máris sikerült szégyent hoznom a szenszejemre – gondoltam. Később azonban ráébredtem, hogy nem a technikámmal volt a probléma: nem voltam elég gyors és eltökélt a kata közben, s ezért kerültem a gyengébb csoportba. – Komolyabban kell vennem a gyakorlást és mindent meg kell tennem, ami tőlem telik – határoztam el. A vacsora utáni edzés csak 45 perces volt és ekkor lehetett kérdéseket feltenni a mesternek. Ivata szenszej kiemelte, hogy mindig látnunk kell az ellenséget (tekki) magunk előtt, hogy eltökéltek legyenek a vágásaink. Viszont túl gyorsnak sem szabad lennünk. Szerinte a jó iaido 80%-ban a hangulat és csak 20%-ban a Készült: 2010-02-14
26 / 5. oldal
forma. Ezekkel szobáinkba.
a
gondolatokkal
a
fejünkben
tértünk
vissza
2007. 11. 19. kedd -- Tajso torna A napi munkarend kezdete előtt fél órával kellemes zene ébresztett minket. Fél hétkor mindannyian kivonultunk az épület elé, tisztelegtünk a japán nemzeti lobogó és az intézmény zászlaja előtt. Közben a himnusz szólt, a legrövidebb az összes jelenleg használatos himnusz közül. Szövege a Hejan-korban keletkezett, dallamát 1880-ban írták. Kimi ga jo va Csijo ni Jacsijo ni Szazare isi no Ivao to narite Koke no muszu made A ceremónia után minden csapatnak be kellett mutatkoznia, az idegeneknek saját nyelvükön. Ezt követte a tajso, azaz rövid reggeli torna, mely többnyire nyújtásból, ugrálásból és légzőgyakorlatokból állt. A torna után beosztottuk, hogy aznap melyik csapat hol takarít. Minden nap más csapat takarított a kollégium különböző részein: a folyosókon, a fürdőszobákban, a társalgóban. Emellett mindenkinek a saját szobáját is rendben kellett tartania. A takarítás után reggeli, majd 9-kor kezdődik a reggeli edzés és délig tart. Ebéd után negyed kettőtől ötig tart az edzés, az utolsó, kérdésekre fenntartott szakasz pedig vacsora után, 7-től 9-ig tart minden nap. Az edzést főleg a furikata és ipponme mae gyakorlása tette ki. Ivata szenszej azt ígérte, hogy jobban belemegyünk a részletekbe, a gyakorlatok mélyebb hátterébe. – Ha értitek az alapokat, akkor semmi sem okoz majd nehézséget – mondta. – Mindenre kérdezzetek rá, és mindig tekintsétek magatokat kezdőnek. Ha nem hallgattok a tanárotokra, hanem a saját elképzeléseiteket követitek, akkor a makacsság győzött, és onnantól nincs értelme a gyakorlásnak. – A forma és a sebesség kihat a mozgásra. A test és a kard sebessége egyenlő kell, hogy legyen. Amíg új egy mozdulat, gyakorold lassan. Csak így lehetsz biztos a mozdulatban, kitartó gyakorlás árán. Éhezned kell a tudásra. Az iai ne csak a hobbid legyen, hanem életformaként kell elsajátítanod. Aznap megérkeztek a csomagjaink, és végre a saját ruhánkban és kardjainkkal gyakorolhattunk. Köszönettel visszaadtuk Jabe szenszej és Nisimoto szenszej mogitóját, melyet kölcsönkaptunk. Hunor szenszej megmutatta, hol van a mosógép, így végre tiszta ruhánk is volt – addig a miénk volt a kollégium legszagosabb Készült: 2010-02-14
26 / 6. oldal
szobája. A mosás és zuhanyzás után viszont úgy illatoztunk, mint öt virágzó cseresznyefa. Ugyanezen a napon érkeztek meg az amerikaiak. Szép egyen dzsekit viseltek, névtáblákkal és az utazásuk céljával a hátukon. Volt velük két gyerek is, valamint egy Mitch Buchannen-szerű figura. Rögtön beálltak az első sorba, majd fényképezkedni kezdtek Ivata mesterrel és a többi oktatóval. Pár óra elteltével felhagytak ezzel, és végre elkezdhettük a furikata-gyakorlást. Időnként szünetet tartottunk, ekkor Nisimoto szenszejtől kaptunk jegyzetfüzetet, az amerikaiak pedig különös, MJER-ben eddig nem látott katákat gyakoroltak. 2007. 11. 20. szerda -- Utánozd, utánozd, utánozd a jó példát! Szerdán megérkezett Ivata szenszej desije, Ueda kun, és gyakorlatait nézve mindannyian a rizsszemnél kisebbnek éreztük magunkat. Ivata szenszej utasította tanítványát, hogy mutassa be azokat a gyakorlatokat, melyeket mi is gyakorlunk. Példája lenyűgöző volt. – Harába helyezni az erőt, és harában létrehozni az erőt, két különböző dolog. Mindig kérj ellenőrzést és korrigáld a mozdulataidat, Ueda kun mozgása alapján. Minden edzésen javíts egy részleten. – Én vagyok a Kócsi-beli mesterek utolsó élő tanítványa. Ha meghalok, másik tanárt kell keresnetek. Én szerencsés vagyok, mert nagyszerű tanáraim voltak. – Míg a dodzsóban vagytok, mindig érezzétek az ellenség jelenlétét. Beszélgetésnek helye nincs, és a tekintetetek (mecuke) mindig keresse az ellenfelet. Alkalmazzátok a ha-ku-rjo-ku-t, azaz mindig jelentsetek fenyegetést az ellenségre nézve, még mielőtt megmozdulna. Ez csak éles mecukével és nyitott mellkassal érhető el. A mozdulat olyan legyen, mint a robbanás, és ehhez mind a test, mind a lélek munkája szükséges – mondta Ivata szenszej. Az edzések során Ivata szenszej szüntelenül az utánzás fontosságát hangsúlyozta: otthoni edzésen a szenszejét, itt Ueda kunét. Különös módon amerikai barátaink sehol sem voltak láthatók. Kiderült, hogy ők „nem kihon gyakorlásra fizettek be”, ezért inkább szabadnapot vettek ki, és elmentek várost nézni. Sebaj, mivel kevesebben voltunk, több idő volt a gyakorlásra és mindenkire több jutott a tanárok figyelméből. 2007. 11. 21. csütörtök -- Cseresznyevirág-dal A csütörtöki edzés témája a furikata és tenoucsi technika volt. A jó technika titka: széles mozdulatok, nyitott mellkas, egyenes, a nyakkal folytonos gerinctartás. A bal kezet a megfelelő szögben kell emelni, és ami legfontosabb: a jobb kéz kövesse a balt. – Ha nem érted meg ezt, nem fogsz fejlődni – mondta Ivata mester. Miután négy órán keresztül eredménytelenül korrigálta a Készült: 2010-02-14
26 / 7. oldal
tenoucsinkat, a mester kezdett dühbe gurulni. Ekkor kezdtük kapiskálni a dolgot: képzeljük, hogy a bal kéz a jófiú, a jobb kéz pedig a rossz. A jobb kézbe kevesebb erőt kell adni, és a vágásnak a ballal kell történni. Az erők megoszlása a jobb és bal kéz között 5 a 2-höz arányban kell, hogy legyen. Aznap az edzés hátralévő részében a furikatával és az ipponme mae részleteivel foglalkoztunk. Ebéd után Juriko szan Hunort, engem, valamint Derricket a kanadai csoportból elvitt az általa vezetett angol iskolába. Nagyon jól éreztük magunkat ezek között az okos és jól nevelt gyerekek között, jót beszélgettünk a szülőhazánkról, ételeinkről és a hazai viccekről. Juriko szannak köszönhetően a gyerekek végül annyira megkedveltek bennünket, hogy elénekelték nekünk a Cseresznyevirág-dalt: szakura szakura nojama mo szato mo mivataszu kagiri kaszumi ka kumo ka aszahi ni niou szakura szakura hana zakari sza ku ra sza ku ra ja jo i no szo ra-va mi va ta szu ka gi-ri ka szu mi ka ku mo-ka ni o i zo i zu-ru i za ja i za-ja mi ni ju ka n 2007. 11. 22. péntek – Fájdalom – Ha úgy gyakorolsz, mint Nakajama Hakudo szenszej, fejlődni fogsz. Ez a döntő pont, ahonnan jó vagy rossz irányba mész az iaidóban. Ha a jó úton akarsz maradni, akkor a fájdalmas utat kell választanod. Meg kell értened, hogy mi az iaido, és mindig emlékezned kell erre a napra, amelyet itt töltöttél Ózuban. Ha nem érzel fájdalmat, akkor nem csinálod jól. Ha a bal kezed fáj, jó jel, de ha a jobb, az arra utal, hogy még mindig túl sok erőt adsz bele. Ha a derekad fáj, akkor helyesen gyakorolsz. Ha nem helyes a mozgásod, akkor csak olyan, mintha táncolnál, karddal a kezedben. A fájdalom az iaido gyakorlásának kiinduló pontja. – Az edzéshez viszonyulj úgy, mint a kisgyermek, ha új játékot talál. Az iai a harc kedvéért jött létre, és fogalmai a valódi élet-halál harcból származnak. De az iai több, mint harc. Sajnos itt nincs tényleges ellenfél, csak az, amit elképzelünk, tehát folyton a győzelemre kell koncentrálnod. Ezért olyan nehéz az iai, és ezért térnek le róla sokan, a könnyebbik utat választva. Emberi lények vagyunk, mind a könnyebb utat kedveljük. Ha viszont az edzésben is ezt választod, akkor legyőzött a gyengeség, és az ellenfeled erősebb nálad. Ha valós képed van az ellenfélről Készült: 2010-02-14
26 / 8. oldal
(tekki), akkor gyorsabban fogsz fejlődni – mondta Ivata szenszej. A pénteki edzés során százötvenszer ismételtük el az ipponme maet, 20-as és 40-es adagokban. Egész testünk fájt, és egy idő után az agyunk sem működött igazán. – Joj! – majd felhangzik a taps, és: – Ipponme mae! – egyre csak ezt hallottunk Jabe szenszejtől. Ahogy fáradtunk, vágásaink egyre kisebbek lettek. Jabe szenszej rámutatott a hibákra, és bíztatott, hogy igyekezzünk jól végezni a katát. Ez volt az amerikai csoport utolsó napja itt, így a mesterek főleg velük foglalkoztak. Még Mitch Buchannennek is kijutott Ivata mester kritikájából. Végül Ivata mester négy pontban foglalta össze a helyes technika lényegét: 1. 2. 3. 4.
Ki Hara Siszei Te no ucsi
– A lényeg a ki – mondta Ivata szenszej. – Ki nélkül menni sem tudsz, és a kiből jön a ha ku rjo ku. A musin nem ürességet jelent, hanem azt az állapotot, mikor valakit betölt a ki. – A furikata utolsó mozdulata erőteljes, elegáns és szép, ha helyes hara-technikával hajtod végre. Ez az igazi erő. – Ha fejlődni akarsz, korrigáld a formát. Tedd félre a büszkeségedet! Add át magad a tanulásnak. A legnagyobb ellenséged a makacsság. Ezen a napon volt időnk, hogy felkeressük az ózui budóboltot, hála Juriko szannak, aki megkérte egyik ismerősét, hogy vigyen be minket a városba kocsival. Az üzlet a város közepén van és akkora, mint nálunk egy garázs. De bent nagyon kedves eladó hölgy fogadott minket, és a nyelvi nehézségek ellenére jól bevásároltunk. Az árak barátiak voltak és némi kedvezményt is kaptunk, bár egyeseknek ez sem volt elég. Hunor baba arca és mosolya nem bűvölte el kellően a 70-es éveiben járó eladónőt, egyszerűen nem volt hajlandó alább adni az árakból. De így is elégedetten távoztunk, sietve, hogy elérjük az esti elméleti edzést. Az edzés után a finn csapat meghívott bennünket a szobájukba egy kis italozásra. Hamarosan szűkössé vált a szoba a beszivárgó brit csapattagoktól, ezért aztán a lebukást elkerülendő csendben folytattuk a mulatozást. Később mi láttuk vendégül saját szobánkban a más városokból érkezett japán mestereket. Találkoztunk Josimura szenszejjel, aki kjudózik is az iai mellett, valamint szakuhacsi-furulyán is játszik. 2007. 11. 24. szombat -- Dzso Ha Kjú A délelőtti edzés további furikata-gyakorlással telt. Ezúttal hang nélkül próbáltuk, mivel sokan túl gyorsan csináltuk, és elfeledkeztünk a test-kard-bal láb tempójának összehangolásáról. A Készült: 2010-02-14
26 / 9. oldal
mesterek a nyitott mellkas (mune) fontosságát hangsúlyozták: mellkas kiemelve, hara előre, nagy ívű vágás és laza tenoucsi. Mély lélegzetvétellel gyakoroltunk, hogy ne halljuk a bohi által keltett hangot. A mozgás ritmusának a Dzso Ha Kjú elvet kell követnie, az alábbiak szerint: DZSO – fenyegetően előrenyomulni az ellenség felé (LASSÚ) HA – batto – erőteljesség (GYORSABB) KJÚ – biztos fenyegetés, kigurai (NAGYON GYORS) Ivata szenszej hangsúlyozta, hogy a kellő hara-energia a megfelelő tartással (siszej) érhető el. Ennek lényege, hogy nem szabad előredőlni, inkább hátra, és a vágás után a testnek egyenesnek kell maradnia. Inkább a testre kell összpontosítani, mint a kardra. – Koncentrálj a siszejre. Ha nem helyes a tartásod, nem lesz erő a vágásban. A lábtechnikánál pedig ügyelj arra, hogy a sarkak egyenesek legyenek, ne befelé nézzenek. Ha a lábak pozíciója jó, a helyes tartás és te no ucsi nemcsak a kézben, hanem az egész testen észrevehető. A szombati edzésen kevesen voltunk, így bőven jutott hely mindenkinek, Jabe és Nisimoto mesterek szabadon járhattak köztünk és korrigálhatták a mozdulatokat. Mindegyikünket kétszer ellenőrzött és javított mindkét mester. Az edzés végén egyetértettünk abban, hogy ezúttal sokkal jobb volt a hangulat – talán mert kevesebben voltunk. 2007. 11. 25. vasárnap -- Az iaido olyan, mint egy olajfestmény A reggeli edzést Ivata szenszejnek az iaiba vetett hittel kapcsolatos gondolataival kezdtük. – Sajnos Oe szenszejnek nincs több tanítványa. Én vagyok az utolsó, aki még a régi Kócsi-beli mesterektől tanult. Jól figyeljetek rám: senki sem fog nektek hagyományos iait tanítani. Miután godan lettem, öt és fél évig tanultam Kócsiban. Sajnos úgy látom, hogy az iaido változik, helytelen elképzelések vernek benne gyökeret. Aggódom a jövő miatt. Kérlek benneteket, mindig emlékezzetek arra, amit tanítottam. Az iaido olyan, mint egy olajfestmény. Sokféle szín és árnyalat alkotja, annyiféle van, ahány ember. – Mindig gyakorolj, még a dodzsón kívül is. Az edzés nehézségei nyilvánvalóak. Épp ezért, ötszörözd meg az edzésbe vetett erőfeszítéseidet. Minden mozdulatnak számos árnyalata van, de neked az egész mozdulatot le kell gyűrnöd. Sokféle árnyalatot ötvözz, hogy elérd az adzsit – az eleganciát az iaidóban. De ha csak a színeket használod, a hagyományt nem, akkor a saját kitalált iskoládat, dzsi korjút gyakorolsz – figyelmeztetett Ivata mester.
Készült: 2010-02-14
26 / 10. oldal
A formával kapcsolatban a következő utasításokat kaptuk: 1. Vágás után rögtön légy készen a következő támadásra, a helyes mecuke által. 2. Nukicuke - kiriorosi 2.1. A mozdulat induljon a harából, nyitott mellkassal. 2.2. A furikaburi a fül mellett történjen, innen emeld a kardot. 2.3. Mikor a kezeid a fej elé kerülnek, add bele a lendületet. 2.4. A kisszakinak a testen kívül, gedan pozícióban kell lennie a vágás befejeztével. 3. Csiburui: 3.1. Mecuke előre, a test lesüllyed a harával együtt, ezzel egyidejűleg a bal lábat hátrafelé kell tolni. 3.2. A kisszaki mutasson fenyegetést. A noto felénél kell elkezdeni a leereszkedést. 3.3. A cukagasira mutasson az ellenfél felé, fenyegetőleg. 4. Mecuke: 4.1. Körülbelül másfél méterrel az ellenfél mögé kell összpontosítani, mivel továbbiak állhatnak a közelben. 5. A koigucsi tartásáról: 5.1. A valódi kardokat nehéz volt kinyitni, nem kellett tartani őket, hogy ki ne essenek. 6. Ri ai: 6.1. Minden mozdulat mögött riai (ráció) van. A riai nélküli mozdulat nem iaido. Sose helyezzük a mozdulat mögé a saját elképzelésünket! A tanításnak és a tanulásnak ugyanarról kell szólnia. 7. Tanácsok a felszereléssel kapcsolatban: 7.1. Mogito: A rövid és könnyű kard a legjobb, kis cubával és pamut cukaitóval. A kisszaki legyen kjó zori. A cuka eleje, ahol a jobb kéz fogja, legyen vastagabb. Bármilyen magas valaki, sose használjon 2,50 - 2,60 sjakunál hosszabb kardot, mert felesleges. 7.2. Hakama: A hakama érjen a bokacsontig. Ne takarja el a lábfejet, mert akadályozhatja a mozgást. 7.3. Lelógó ujjú keikogi- monocuki: Az ujj nyílása legyen széles, mert egyébként a cuka könnyen beleakadhat. Ezek voltak az utolsó tanácsok Iwata mestertől, a szeminárium utolsó napján. Összefoglalásképp annyit mondhatunk, hogy nagyon mély részleteket sajátítottunk el a kihonnal kapcsolatban. Mindannyiunkat megváltoztatott, és magabiztosabbá tett technikánkban. Megtanultuk, hogyan gondoljunk gyakorlati fogalmak Készült: 2010-02-14
26 / 11. oldal
segítségével az iaidóra, ahol minden mozdulat élet-halál kérdése. Hála Ivata szenszejnek, Makino szenszejnek, Nisimoto szenszejnek, Yabe szenszejnek és természetesen Juriko szannak, olyan tudással lettünk gazdagabbak, mely megváltoztatja az életünket. Domo arigato gojzajmasita!
Szia! Gondoltam elmondom, nekem milyen volt a tábor, hátha érdekel. Először is: tényleg nem volt könnyű fizikailag, bár teljesíthetetlen se - nekem pont jó volt. Fizikailag a legrosszabb talán a szombat délutáni edzés végén volt, amikor már eléggé fáradt volt a térdem, és jött a feladat, hogy előbb egyszer csináljuk végig azt a hét katát, aztán még kétszer, aztán még háromszor. Ez akkor volt, amikor a motodachik zenkeneztek. Ilyen szempontból a legjobb tényleg a furikata volt. Amikor már megcsináltam annyiszor, hogy egyszerűen ráállt a test, és magamhoz képest jól is sikerült csinálni, és érzésre is jó volt. Egy idő után elkezdtem úgy érezni, hogy megy előre a csípőm, és úgy lendülök előre, az nem volt rossz. Maga az, hogy a tábor ilyen sűrű és súlyos volt, azzal a napi hét és fél óra edzéssel, az is nagyon jó volt. Az első nap után olyan volt, mint átfolyni egy másik fajta életbe. Úgy tűnt, hogy tényleg ennek van egyedül értelme - reggel felkelni, reggelizni egy kiadósat, hogy legyen energia, aztán edzés, ebéd, megint edzés, beszélgetni egy jót olyan emberekkel, akik hasonlóképp vannak ott, mint én, aztán aludni, és reggel előlről kezdeni. Most, hogy visszajöttem a koliba, még nem is igazán találom a helyem. Más a levegő, más a világ. Olyan... rendellenes. :) Úgy érzem, hogy ott Visegrádon igazi értéket kaptam. Az edzés is ilyen egyébként, csak mivel ritkábban van, és csak pár óra este, ezért ugyanezek a dolgok kisebb adagokban jönnek, és nem ilyen átütő a hatás. Jól érzem magam, rágódom a dolgokon, de összességében nem nehéz visszazökkeni a hétköznapi világba. Persze vissza fog állni a világ, de most olyan, mintha 90 fokkal el lenne forgatva körülöttem minden. Ha mondanom kellene egy legjobb napot, az talán a péntek lenne egyébként. Az a nap állt össze a legjobban egésszé bennem. Ahogy bemutattad például a kaishakut, elmondtad, hogy tulajdonképpen mi is történik, az nagyon közel hozta a katát. Technikát lemásolni látás alapján, persze, az is működik, ahogy mondtad; hogy mindenki a maga szintjének megfelelő dolgokat látja meg benne és próbálja eltanulni, gyakorolni. Készült: 2010-02-14
26 / 12. oldal
De nekem a kimochiban sokat segített, hogy szinte láttam magam előtt, hogy mit csinálok, és hogy mi a tétje annak, amit csinálok. Akkor ment a legjobban, szerintem - embunál... De az mindegy is. Mármint olyan szempontból, hogy miért nem ment úgy, mint pénteken. Egyébként Anita mondta embu utána, hogy egyszer már elmondtad, hogy a kaishaku különleges, hogy embun nem mutatjuk be. Őszintén bevallom, hogy én ezt elfelejtettem. Ezt a hibámat bánom, de ugyanakkor... magát a választásomat nem tudom őszintén bánni. Mert választhattam volna helyette ushiro-t vagy yaegaki-t (amit szintén szeretek), de bennem az volt, hogy ez most tényleg arról szól, hogy azt kell megmutatnom, hogy ki vagyok, nem mást. És találtam valamit a kaishakuban, amit a magaménak érzek, valamit azzal kapcsolatban, hogy aki így segít valakin a méltó halálban, aközött a két ember között valami különleges bizalom kell legyen. Ez a bizalom - ez az, ami megragadott benne. Valami olyasmi, mint amikor a tanítványok később ülnek le seizába, mint a mester, készen arra, hogy ha ellenség jön, akkor feltartsák őket. Ez egyrészt gyakorlatias dolog is, de ugyanakkor egy gesztus is, aminek a mélyén hasonló köteléket látok, mint amit a kaishakunál, még ha más formában jön is elő. Úgy értem, a bizalomban van valami önfeladás is, nem? Na mindegy, ettől eltekintve persze többet nem fordul elő. :) Most már megjegyeztem, hogy kaishakut embun nem. Ez tényleg így van jól. A másik dolog, amiről beszélni szeretnék, az a "titkos kenjutsu technikák". :) Nekem nagyon bejött, hogy lépésenként, részekre tagolva, amilyen pontosan csak le tudtuk követni, megtanultuk, hogyan kell szépen csinálni. És aztán tetszett, hogy jött az az "embu", és előtte az a poénkodásba hajló gyakorlás... Tényleg, elképesztő volt. Úgy érezni egy kicsit, hogy nem csak gyakorlok, hanem igazán ~használom~ a technikát! De ehhez kellett az, hogy előtte komolyan végigvegyük. Hogy ne csak hülyéskedés legyen, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ez a hajszálvékony rés nagyon jó hatással volt rám. Növelte az érzést, hogy ez életszerű, hogy ez tényleg ~történik~, és adott a kimochinak rendesen. Főleg, hogy a végére tetted, amikor már fáradtunk/fáradtam, minden korábbi mellett még iszonyú frissítően is hatott. De amilyen felszabadító és bizonyos értelemben megvilágosító jellegű... Ez csak ilyen ritkán használva működhet rendesen. Nekem nem tetszene, ha ennél gyakrabban lenne, mert könnyen átfordul a jó része idő és energiapazarlásba, ráadásul még káros is lehet. Sőt, nem csak lehet. Mondjuk ettől nem félek; ha valaki, hát te lennél talán az utolsó, aki hagyná, hogy játék legyen az iaidóból. És ez megintcsak így van jól. :) Iszonyúan jó volt érezni egyébként, hogy tapasztaltam magamon a változást... Hogy változik a mód, ahogyan gyakorlok már az Készült: 2010-02-14
26 / 13. oldal
első nap után. Olyan volt, mint teljesen kezdőnek lenni. Mintha egy üres lapra tudnék írni, mert minimális mértékben zavar bármi más. Sokkal könnyebben beépítettem a mozgásomba, amit meg kellett változtatnom, épp a tábor intenzitása miatt. Már most zavar egy kicsit a tudat, hogy, ahogy mondtad, most egy visszaesés jön majd. Jó érzés, ha magamhoz képest jól csinálom. Érzékenyebb lett a figyelmem arra is, hogy mások hogyan és mit csinálnak. Az is jó volt. :) Összességében mélyebbet lélegezni az iaido levegőjéből a megszokotthoz képest, és ezzel párhuzamosan arra is jobban rácsodálkozni, hogy mi van még benne, amit még nem láthatok. Ha pár nap ennyit képes mutatni, mennyit tudhat tíz év, húsz év... hatvan év, vagy még több. Azt mondtad, később ez félelmetes lesz. Én nem merem azt mondani, hogy nekem ez ugyanúgy félelmetes, mint neked, mert nem tudom, hogy neked milyen. Inkább azt mondom, hogy olyan, mint amikor valami nagyon fenségessel kerül testközelbe az ember. Van ez a japán szó, hogy "sugoi". Egyszerre jelentheti azt is, hogy valami csodálatos, elképesztő, lenyűgöző és azt, hogy rémisztő, szörnyű. Azt hiszem, az iaido is valami ilyesmi lehet, még ha én most, ha ezek közül a szavak közül egyet kellene választanom, még inkább a lenyűgözőt választanám, mint a rémisztőt. (Az ellentétek egy szón belül témáról meg Jenőbá' előadása jutott eszembe, de ebbe most nem mennék bele, mert már így is hosszan írtam.) Hát körülbelül ennyi lenne, ami most eszembe jutott.
A vizsga Remegő kézzel vettem filmre iaido tanítványaim első korju vizsgáját Budapesten, 2008. szeptember 27-én. A felvevőgép keresőjén át velük együtt vizsgáztam én is. Minden apró mozdulatukra figyeltem, és reméltem, hogy nem követnek el túl sok hibát. Mindez nem egészen egy éve kezdődött, amikor Igor és Karlo, később Ljubo belépett Karlovac iaido dodzsójába. Néhány hónap eltéréssel jöttek, először Zen Ken iaidót gyakoroltak, később toszai Muso Jikiden Eishin Ryut. Eleinte megpróbáltam lerázni őket, nem azért, mintha nem lettek volna elég jók, de látni akartam, hogy kitartanak-e. Eléggé komolyan vették, ezért elkezdtük a TMJER kihon gyakorlását. A nyári edzőtábor előtt jött Mirjana és Nives, nekik azt javasoltam, hogy járjanak inkább aerobikra, vagy valami hasonlóra, de ők állhatatosak voltak. Négyszer küldtem el őket, de mindig visszajöttek. Végül megengedtem, hogy felmossák a padlót, és gyakorolják a lábmunkát. Kezdetben nem használhattak bokutót, csak seprűnyelet. A legkisebb ellenkezés nélkül vették fel a kamae állást seprűnyéllel a kezükben. Végül megengedtem, hogy bokutóval gyakoroljanak. Intenzív felkészülés Nyáron két és fél hónapot töltöttünk gyakorlással, hetente négyszer két órás edzéseink voltak, és még egyéni különórákat is adtam. Végül úgy láttam, hogy a csapat felkészült a budapesti korju vizsgára. Elkezdtük tervezgetni a vizsgát. Mindegyikük jönni akart. Még Készült: 2010-02-14
26 / 14. oldal
egy kicsit csiszolni kellett a formagyakorlatokat, és jóval többet a tiszteletadást, de végül is felkészültünk. Tervezgetés közben az volt a legfőbb gondunk, hogy hová tegyük a kocsit Zágráb közelében, és melyik vonattal menjünk a Keleti pályaudvarig. A vasútállomás közelében csak fizető parkolók vannak, ahol lehetetlen volt egy napra vagy hosszabb időre parkolójegyet váltani. Keresgélés közben véletlenül akadtam rá arra a helyre, ahol ingyen parkolhattunk, egy kilométerre a pályaudvartól. A formagyakorlatokra másként készültünk. Minden nap fölhívott valaki, és telefonon kért segítséget a gyakorlatok és a tiszteletadás részleteiről. Egy héttel a vizsga előtt, már minden reggel bejöttek a dodzsóba gyakorolni. Ekkor tiltottam el őket a további gyakorlástól, attól tartottam, hogy túledzik magukat, és a végén minden összekavarodik a fejükben. Minden mást csinálhattak, de iait nem gyakorolhattak. Szeptember 27-én egyikünk sem aludt. A lányok hajnali háromkor vettek föl, azután a helyi parkolóba mentünk, hogy Ljubo kocsijában folytassuk az utat. Igor már Zágrábban volt, így öten indultunk útnak hajnali negyed négykor. Négy órakor már a vonatban ültünk, Igor kivételével. Késett, én meg aggódtam, hogy időben jön-e. Egy perccel az indulás előtt Igor alakja előtűnt a zágrábi pályaudvar sötétjéből. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és 4 óra 56 perckor elindultunk még mindig sötétben. Hűtött vonatok Utazásunk Budapestig hűvös és álmos volt. Igor és Ljubo tréfái jó hangulatot teremtettek, Karlo ideges volt, a lányok vidámak és szépek. Ki tudja miért, sem a MÁV-Start, sem a HŽ (Horvát Vasút) nem fűtötte a kocsikat. Nagyjából fél óráig próbálkoztak a fűtéssel, aztán csak hideg levegőt fújtak be. Ha Zágrábba utaztok, ne felejtsetek el meleg ruhát venni. Ráadásul az ülések olyan kényelmetlenek voltak, hogy a hat órás út végén csak néhány jóga gyakorlat után tudtunk lábra állni. A kiváló szervezésnek köszönhetően Rabnecz Gyula, a TMJER ÖT elnöke várt minket a Keleti pályaudvaron. Eddig még csak Igor járt velem itt, a többieknek ez volt az első budapesti útja. - Kitűnő hely furigata gyakorlására – mutatta be Igor a Keleti pályaudvar hosszú vágányai közt húzódó járdát. Gyuszi vezetett minket, Metróval mentünk Magyarország legfontosabb teréig, a Blaha Lujza térig, onnét villamossal mentünk tovább. Tanítványaimnak azt javasoltam, hogy ha valaha eltévednének Budapesten, menjenek a Blaha Lujza térre, onnét már tudni fogják az utat. A dodzsó előtt sok régi baráttal találkoztunk, akik gyakorolni vagy vizsgázni jöttek: Attila, Csaba, Róbert, további Csabák, Attilák és Gyulák. Miközben körbeölelgettük egymást, láttam, hogy a magyar TMJER csoport létszáma szépen gyarapodott. A kis (12 éves) Nives azt kérdezte, hogy miért csak két név van Magyarországon: Attila és Csaba. Mint Magyarország (és a magyar nyelv) “szakértője” elmondtam neki, hogy ezek ősi, hagyományos nevek, ezért közkedveltek. Némi frissítőt vettünk magunkhoz, majd beléptünk a dodzsóba, ahol újabb barátokkal találkoztunk az öltözőben. Örültem a sok ismerősnek, akikkel legutóbb a visegrádi edzőtáborban találkoztam. Gyorsan bemelegítettünk, közben rájöttem, hogy nem a jó kihon 1-es gyakorlatot tanítottam. Néhány percem volt rá, hogy megmutassam a helyes formát a tanítványaimnak. "Barátok között vagy" Miközben saját tanítványaim kapcsolatteremtési próbálkozásait figyeltem, eszembe jutott, hogyan éreztem magamat amikor három évvel ezelőtt először látogattam el Hunor Sensei dodzsójába. Ekkor jártam először külföldi dodzsóban, és remegtem a félelemtől. Azután megismerkedtem Herczeg Ivánnal, akinek hagyományos bajusza és melegbarna szeme Készült: 2010-02-14
26 / 15. oldal
bizalommal töltött el, neki árultam el, hogy félek. - Mitől? - kérdezte Iván. Barátok között vagy, minden rendben van, ne aggódj. Ivánnak igaza volt. A magyar iaidókákhoz fűződő barátság megváltoztatta, gazdagabbá tette az életemet, és azontúl alig vártam, hogy megint jöhessek. Reméltem, hogy így lesz a tanítványaimmal is. Eleinte nyugodtak voltak, de amikor külön sorokba állították őket sókjú, csúkjú és csúkjú-dzsó szerint, ideges mosolyt láttam az arcukon. - Ez jó, gondoltam; hehehe, hadd izzadjanak egy kicsit. Ezt a személyiségem komisz oldala mondta. Hamarosan elkezdődött a vizsga, és a felvevő kamera beállítása közben láttam, hogy nekem is remeg a kezem. A vizsga mindegyiküknek sikerült, sókjú és csúkjú szintre vizsgáztak. Nagyon büszke voltam rájuk, ők pedig döbbenten álltak. Hála istennek, Igor nem kajsakut mutatott be! Az egész olyan gyorsan történt, hogy föl sem tudták fogni a sikerüket. Az utolsó csoport vizsgája közben Mester Csaba tűnt föl a háttérben. Úgy siklott, mintha nem is érintené a dodzsó padlóját. Vizsga után megkértem Csabát, hogy ismerkedjen meg a tanítványaimmal. Ők már ismerték azokból a történetekből, amelyeket tőlem és Igortól hallottak róla, és most örömmel vették körül új barátjukat. Tobikomi Rövid szünet után ismét gyakorolni kezdtünk. Hunor Sensei tanítása ezúttal arról szólt, hogy miként kell gyakorolni a korju kihont. Most végre megértettem, hogy mi a különbség a test felkészítése és a formagyakorlatok végrehajtása között. A kettő világosan elkülöníthető egymástól. A test felkészítése azt jelenti, hogy eltúlzott mozgásformák útján megtanítjuk harából vágni. A formagyakorlatok pontos végrehajtásának érdekében végzett gyakorlás teljesen más megközelítést kíván. A kettő közötti különbséget legjobban a furigata és a kiricuke (kiriorosi) eltérése mutatja. Hunor Sensei meg akarta mutatni a toszai mae és a szokásos (csendes) mae közötti különbséget. Varga Zoltánt és Stadler Gyulát szólította középre, az ő bemutatójuk meggyőzően illusztrálta a kétféle megközelítést. Azután legöregebb tanítványa, Demeczky Jenő példáján mutatta be Hunor Sensei, hogy a toszai tobikomi mae hatvan éves korban is végrehajtható. Tanítványaimat ez utóbbi gyakorlat is lenyűgözte, Igor ennyit fűzött hozzá: - Te jó ég, olyan erővel dobbantott a padlón, hogy két hétig sántítani fog! A testhasználat és a formagyakorlat közötti különbségek bemutatása egy stíluson belül a TMJER mélységeiről lebbentette fel a fátylat. Magyarázatában Hunor Sensei kiemelte, hogy ez a korju soha nem lesz olyan népszerű, mint más iskolák, elsősorban azért, mert a helyes mozgás elsajátításához nagyon mély tudás és elkötelezettség kell. Zárásképpen mae-t gyakoroltunk. Két sorban ültünk, én Stadler Gyula mellé kerültem, most is megcsodáltam kiriorosi és csiburui technikáját. Tőle kaptam legszebb szamurájos trikómat. Gyakorlásunk hamarosan véget ért. Hunor Sensei tanítása Hangos Deniiiisss! kiáltással hívott magához Hunor Sensei, hogy néhány szót váltson velem és a tanítványaimmal. Szejzában ültük körül. Hunor Sensei megint elmondta, mennyire fontos, hogy megértsük egymást, és legyőzzük a különféle határokat, át tudjunk lépni a politikai, nemzeti, nemek szerinti vagy más elválasztó vonalakon. Tény, hogy nekünk semmilyen problémánk nem volt egymás között. Hozzáteszem, hogy legalább harmincszor jártam Magyarországon, és mindig jó emlékekkel tértem haza. Felfigyeltem rá, hogy Hunor Sensei tanítványai időnként gyorsan hajtják végre a formagyakorlatokat. Megkértem, hogy beszéljen a tanítványaimnak a gyorsan végrehajtott gyakorlatok veszélyeiről. - Három dolgot mindig tartsatok szem előtt. Lassan mozogjatok, nagy, laza mozdulatokkal. Készült: 2010-02-14
26 / 16. oldal
Kezdetben csak ez fontos, a többi majd jön magától. Eddig már megmutattátok, hogy eléggé őrültek vagytok, mert olyasmit gyakoroltok, amiben soha nem lehettek tökéletesek, most meg kell mutatnotok, hogy kitartotok a türelmes tanulásban. Ne siessetek! Mindig tanuljatok, és folyamatosan javítsátok magatokat! És figyeljetek arra, amit a makacs vezetőtök tanít! Csak a szív számít A magyar emberek barátságos, segítőkész viselkedése nagy hatást tett ránk. Hazafelé az úton erről beszélgettünk. Tanítványaim leginkább ezt kérdezték: - Minden magyar ember ilyen, vagy csak azok, akik ebbe a különleges csapatba tartoznak? Megkérdeztem, hogy mire gondolnak, amikor különleges csapatot említenek. Mirjana így válaszolt: - Felfogtam, hogy az iaidóban a nyitott szív és elme a legfontosabb, mert csak így tudunk tanulni. Ezeknek az embereknek pozitív energiája volt, a lányom és én jó érzelmi teret éreztünk köztük. Ljubo ugyanezt kérdezte, és hozzátette, hogy Grazban – ahová dolgozni jár – az embereknek nincs jó véleményük a magyarokról. Most a saját szemével láthatta, hogy nincs igazuk. - Ezek kedves emberek. - mondta Ljubo, közben mosolygott: - Hunor Sensei elment mellettem, amikor a hakamámat hajtogattam, hogy valaminek utána járjon. De én láttam, hogy rám néz, és figyeli, hogyan hajtogatom a hakamámat. Hehehe, szóval ellenőrzött minket! - Igen, ez teljesen rendjén való. - válaszoltam, mert az iaido nem csak a mozgásról szól, hanem az ember szívéről. Ha nem jó a szíved, akkor csak félretolod a hakamádat, nem hajtod össze. Ezzel azt mutatnád, hogy nem érted a szabályokat, és nem tiszteled a szabályok mögött álló hagyományt. Most idézhetném egy nagy szamuráj szállóigéjét, aki azt mondta: csak jószívű ember értheti meg az iaidót, és csak az ilyen embernek lehet jó mozgása. A különbségek áthidalása ezért természetes. Iaidóban csak a szív számít, és a mozgás. Még ha csak kevéssé értjük is a többiek nyelvét, megérthetjük mások szívét. Ne feledjétek, az iaido azt jelenti, hogy teljesen elkötelezzük magunkat mellette, és semmit nem várunk viszonzásként. - Hunor Sensei lehet, hogy félelmetes amikor tekintetével a távoli hegyeket fürkészi, de a szíve melegségét és nagyságát akkor sem tudja elrejteni. - mondta Mirjana és Nives a hazafelé vezető út során. Hat órával később, este 11-kor megérkeztünk Zágrábba, és éjfélkor végre mindenki a saját ágyában aludt. A budapesti gyakorlást vasárnap délután három órán át ismételtük. Denis (a komisz) Stošić Horvát TMJER
Készült: 2010-02-14
26 / 17. oldal
Úti napló a 2008 tavaszán Ozuban töltött edzőtáborról Filák László 1. kyu 2008.04.12. Csapatunk vezetője, Herczeg Iván, 2008 januárjának első hetében hívott fel azzal a jó hírrel, hogy bekerülhetek egy Japánban tartandó edzőtábor résztvevői közé. Elmondta, hogy az edzőtábort Ivata mester fogja tartani, nagyjából mennyibe fog kerülni, és a jelentkezéshez egy levelet kell írni az ÖT-öknek. Fél órát gondolkoztam a jelentkezésen. Legfőbb visszatartó ereje az anyagiaknak volt, de végül arra gondoltam, hogy talán nem lesz több lehetőségem az életben, hogy személyesen Ivata mestertől tanulhassak. Nosza meg is írtam a levelet, és elkezdtem bőszen edzésre járni, hogy ne hozzak szégyent a magyarokra, ha kijutok. Később kiderült, hogy szükség is volt a sok gyakorlásra, mivel Japánból azt kérték, hogy ne menjenek kezdők. Mihalik Hunor mester ezért egy vizsgát rendezett, amelyen a kiutazni szándékozóknak be kellett mutatniuk mit tudnak, megelőzendő, hogy arra alkalmatlanok is rész vegyenek az edzőtáborban. A vizsga a szintemhez képest nehéz volt, de végül nekem is, és a többi jelentkezőnek is sikerült, így Hunorral együtt összesen heten indultunk Japánba. Az indulás előtti éjszakán kissé álmatlan voltam az izgalom miatt, így némileg kialvatlanul, de jó hangulatban érkeztem Ferihegy 2-re szombat reggel. A csomagok feladása sok időt vett igénybe a sorban állás miatt, de végül menetrend szerint elindultunk, és meg is érkeztünk Frankfurtba. Innen indultunk Oszakába. Ez a repülőút borzalmasan hosszúnak tűnt. Némi szeszes itallal sikerült kicsit elviselhetőbbé tenni, de így is megterhelő volt. A lábaim például megdagadtak – vélhetően a nyomáskülönbség miatt – leszállás után nehezen vettem fel a cipőmet. A vámvizsgálatnál természetesen ellenőrizték egy mágnessel, hogy valóban gyakorló kardokat szállítunk-e, de végül mi is, és a csomagjaink is épségben megérkeztünk. Innen két amerikai és három finn társaságában buszra szálltunk, és további hét órát utaztunk. Már az első pihenőhelyen ráébredtem, hogy muszáj lesz megtanulni pálcikával hatékonyan enni, mivel villát nem adtak az ételhez. Ez persze érthető, de korábban eszembe se jutott, hogy ebből problémám lesz. A másik nagyon szembetűnő dolog az volt, hogy az autók Japánban jobb kormányosak. Ez különösebb nehézséget nekem nem okozott, de eddig ezt sem tudtam. Miután megérkeztünk Ózuba, egy kendó boltot, majd egy éttermet látogattunk meg. Ekkor még nagyon ízlett a japán étel. Este nyolc körül érkeztünk meg az edzőtábor színhelyére, egy hegy tetején fekvő, úttörőtáborra emlékeztető, csak annál igényesebb és nagyobb sportközpontba. A megérkezésünk után levetítettek egy filmet japán nyelven a házirendről, ezt követően kipróbálhattam a fürdőjüket, ez nagyon jó volt, és már ismertem, mert meséltek róla, akik korábban itt jártak. Viszonylag korán lefeküdtünk aludni, hogy végre kipihenjük az utazást. Másnap elkezdődött az edzőtábor. A napjaink nagyon hasonló rendben teltek. Reggel fél hétkor volt az ébresztő. Hét órakor felvonták a zászlókat, meghallgattuk a japán himnuszt, majd következett egy kis reggeli torna. Mivel a torna egy meglehetősen nyálas, hülye zenére történt, ezért első reggelemen komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne röhögjek hangosan. A torna után a táborban lévő összes csoportból kiállt valaki, és elmondta, hogy miért van ott, mivel foglalkozik. Ezt követően visszament mindenki a folyosókra, és negyed óra alatt kitakarítottuk a lakóhelyünket, a WC-ket, a folyosókat. Ezeknek a takarításoknak érzésem szerint csak gesztus értéke volt, mivel utánunk egy fizetett takarító-brigád is kitakarított. Fél nyolctól reggeliztünk. Az étel nagyon finom volt, bár a hét vége felé már nagyon hiányzott a magyar konyha. De legalább megtanultam pálcikával enni. A délelőtti edzés kilenc órától délig tartott. Ebédeltünk, majd újabb edzés következett délután egy órától ötig. Vacsora után rendszerint egy órán keresztül kérdéseket lehetett feltenni Ivata mesternek. Este fürdés után még össze szoktunk ülni a többi résztvevővel, és Nisimoto mesterrel, és beszélgettünk a napi tapasztalatainkról. Ebben a rendben telt el hét nap. Az első nap délutánján érkezett meg Ivata mester. A délelőttöt és a délután egy részét egyéni Készült: 2010-02-14
26 / 18. oldal
gyakorlással töltöttük. Mindannyian az alapokat gyakoroltuk, a furikatát, a szuvari vazát, és a mae-t. Szerettük volna minél jobban mutatni a testhasználatot, mire megérkeznek a mesterek. Egy ember lógott ki közölünk, egy Jef nevű amerikai fiú. Ő szerintem nem tudta milyen edzőtáborba jött, mivel lelkesen gyakorolta a Zen Ken katákat, és nem tűnt föl neki, hogy a többiek valami teljesen más dolgot csinálnak. A délután második felében végül megérkezett Ivata mester és tanítványai: Nisimoto mester, Jabe mester és Hidemi mester. A tolmács Juriko san volt, akinek sajnos el volt törve a lába, így kénytelen volt egy tolószékkel közlekedni. Ivata mester első látásra egy kedves kis öreg bácsika volt, meglepően apró termettel. Nem húzta az időt udvariaskodós, ismerkedős szöveggel, leült és mondta, hogy gyakoroljunk tovább. Elkezdtünk furikatázni. Ezt hozzávetőleg két órán keresztül csináltuk. Ivata mester és Nisimoto mester közben nagy ritkán odajött hozzánk, és igazított rajtunk valamit. A Jef nevű amerikai elég gyorsan kitűnt a tömegből, így neki egész héten megkülönböztetett figyelmet szenteltek a mesterek. Este ötkor befejeztük a gyakorlást. Vacsora után még egy órán át kérdezgethettük a mestert technikai részletekről, ő igen részletesen, és hosszan válaszolt a kérdésekre. Este megérkezett a társaság többi tagja, néhány angol, és egy csapat amerikai személyében. Mivel első nap valószínűleg lenyűgözően csináltuk a furikatát, ezért Ivata mester másnap délelőtt is szeretett volna részesülni ebben a vizuális élményben. Így hát egész délelőtt furikatáztunk, közben számos hibánkra felhívták a figyelmünket. Leginkább arra próbálták rábírni a társaságot, hogy a haránkat használjuk a vágások során, így talán még el sem fáradunk olyan nagyon. Ezt lehet, hogy sikerült elérniük, mivel délután továbbléptünk, és térdelve folytattuk a gyakorlást. Szuvari vazát gyakoroltunk a maradék néhány órácskában. Közben azért tartottak szünetet is, attól függően, hogy mennyire torzult a társaság arca gyakorlás közben. Ennél a gyakorlatnál is a test illetve a hara használatán volt a hangsúly. A tanítóink szerint a nap végére már az emberek részben testhasználattal vágtak. Azt mondták, van akinél nyomokban van jelen a harahasználat, és sok erőt a kéz ad, és van akinél már kicsit több a hara és kevesebb a kéz illetve a felsőtest. Külön kitértek arra, hogy a vágás végén a befejezésnél egy erőteljes, eltérő dinamikájú mozdulattal, a hara rövid de erőteljes előre mozdításával kell befejezni a vágást. A harmadik napon tovább léptünk, és elkezdtük gyakorolni a mae-t. Mivel délelőtt foglalt volt az edzőterem, egy padlószőnyeges zeneszobában voltunk kénytelenek gyakorolni. A mae-t ezért állva csináltuk, így tulajdonképpen tacsi gejkót gyakoroltunk a délelőtt során. Mivel némileg magasabb vagyok a japán átlagnál (198 cm), Ivata mester külön felhívta a figyelmem néhány dologra, amit az arányaim miatt másképpen kell csinálnom. Sőt még néhány embert is kiragadott, és rámutatott, hogy az eltérő testalkatokhoz bizony eltérő kardhasználat is tartozik, nem lehet az embereket beskatulyázni, úgy mint a Zen Kenben. Az én esetemben azt említette meg, hogy a kardomat jobban az övből kitolva kell viselnem. A magasságom miatt mélyebbre kell állnom, de én már túl mélyen álltam, ezért kicsit feljebb állított. További általános hiba volt mindenkinél, hogy notó közben nem szorítottuk le a cukát, a lábcserénél nem vittük le a súlypontot, a legtöbbünk rosszul fogta a szaját a notónál, és persze a csiburuin is volt mit javítani. A csiburui utáni kanalazó mozdulatnál a kardot nem középre kellett hozni, ahogy addig csináltuk, hanem a kezet oldalt hagyva kellett egy kisebb mozdulatot csinálni. A délután során próbáltuk ezt a sok információt belenevelni a testünkbe, de persze erre egy edzés még kevés volt. Este ismét lehetett kérdéseket föltenni Ivata mesternek, utána pedig még Hunor mester tartott nekünk magyaroknak egy rövid edzést. Jabe mester ugyanis megkérte őt, hogy este tartson nekünk úgy egy edzést, hogy Jabe mester is megnézi. Nem értettük e kérés miértjét, lehet hogy kíváncsiak voltak rá, hogy a mesterünk hogy tart edzést. A negyedik és az ötödik nap kicsit egybefolyik az emlékeimben, így órára pontosan nem tudom megmondani, hogy mikor mit csináltunk. Ez a két nap arra szolgált, hogy a mae-nál elmondott dolgokat begyakoroljuk. Volt úgy, hogy viszonylag sok mae-t csináltunk egymás után, volt olyan is, hogy ellenfelekkel gyakoroltuk. Ez azt jelenti, hogy amíg én csináltam a gyakorlatot, egy ember úgy tett mintha támadna, a végén pedig elfeküdt mintha levágtam volna. Ha a társam a Készült: 2010-02-14
26 / 19. oldal
noto közben vagy kicsit utána még mocorgott, akkor pedig vissza kellett támadni. Az ötödik nap délután Ivata mester egyenként végignézte a magyar csapatot, és mindenkinél elmondta az rá jellemző hibákat. Mindegyikünkkel nagyjából ugyanannyi időt töltött, és ugyanannyi hibát említett meg. Mivel a csapaton belül különböző szinten állt a tudásunk, ezért azt gondolom, hogy mindenkit a saját szintjének megfelelően javított ki, hisz mint már említettem a legtapasztaltabb csapattagot is hasonló ideig javítgatta mint a legkezdőbbet. Este egy hivatalos búcsúünnepségen vettünk részt. Másnap az angol csapat egy része elutazott, ezért kellett korábban tartani. Szolidan sörözgettünk, és rágcsáltunk némi szárított polipot, meg hasonlókat. Ivata mester is megjelent, ez kivételes alkalom volt, mivel ő nem szokott részt venni ezeken az ünnepélyeken. Ő persze csak teát ivott, és mellesleg végigült szeizában vagy három órát. Hatodik nap délelőtt ismét a furikatát gyakoroltuk. Olyan dolgot kértek tőlünk, ami mindenkinek nehezen ment. Azt kérték, hogy mielőtt elkezdenénk emelni a kardot, a lábunkat indítsuk el. Ez nagyon nehezen ment, szét kellett darabolnunk ezt az egyszerűnek látszó gyakorlatot. Teljesen összetört a mozgásunk, nekem olyan volt, mintha elölről kezdtem volna tanulni a Iaidót. Egész délelőtt gyakoroltuk, mire úgy-ahogy ment a társaságnak. Lassan és szétdarabolva. Délután aztán az amerikai, a finn és az angol csapat tagjait is kijavította egyenként Ivata mester. Érdekes volt, hogy milyen sokat lehetett tanulni abból is, ahogy ezt néztük. Az ember automatikusan elkezdi nézegetni, hogy saját magánál is előfordul-e az a hiba, ami a másiknál. Az utolsó napon kezdtük el gyakorolni a következő négy katát. Nekem kicsit kevés volt amit tanultunk belőlük, úgy tűnt inkább csak belekaptunk. Persze ezeknek a katáknak a mae az alapja, de szerintem messze nem sikerült olyan szintre fejlesztenünk őket, mint a mae-t. Utolsó este még egy nemhivatalos búcsúbulit is rendeztünk, ahová minden csapat hozott a saját nemzetére jellemző szeszes italt. Az amerikai csapat mondjuk nem, de ez az ő nemzetükre jellemző. Hétfőn reggel a reggeli torna után indultunk vissza Oszakába. Elbúcsúztunk a mesterektől, bezsúfoltuk a csomagjainkat a buszba, és elindultunk. Terv szerint megálltunk útközben a Macujama kastélynál, Macujamában. A város japán viszonylatban nem túl nagy, nekem olyan Budapest méretűnek tűnt. A jegypénztártól libegőn lehetett fölmenni a kastélyba. Odafönt ebédelni is lehetett. A kastélyt nagyon szépen helyreállították, és rendben tartják. Teljesen más érzése van az embernek, mint egy itthoni várban. A mieink a japán kastélyokhoz képest tényleg romok. A belső kastélyba csak papucsban lehetett belépni. Odabent régi kardok, páncélok, és egyéb fegyverek voltak kiállítva. A vár körüli erdő, illetve az udvaron található fákat és egyéb növényeket is nagyon szépen gondozzák. Nekem személy szerint ezek a különleges formájúra metszett fák tetszettek a legjobban az egészből. A várban mindenféle maskarába öltözött japánok kószáltak. Nem tudom, hogy alkalmazottak voltak-e, vagy csak saját kedvtelésükből öltöztek be gésáknak, csendőröknek meg hasonlóknak, de elég hülyén néztek ki az biztos. A japán nép mentalitását jól tükrözi két eset, ami itt történt meg velem. A libegőn fölfelé elvesztettem a jegyem, amivel be tudtam volna menni a belső kastélyba, illetve vissza tudtam volna menni a libegővel. A belső jegypénztárnál aztán váltottam egy másik jegyet, majd megkérdeztem, hogy az új jegyemmel vissza tudok-e menni a libegővel, merthogy azzal jöttem fel. Amikor megtudták, hogy én lent már váltottam jegyet, csak elvesztettem, vissza adták az új jegy árát, és adtak egy jegyet ingyen, amivel majd le tudok menni a libegővel. Meg sem fordult a fejükben, hogy én potyázni akarok. Lefelé menet aztán egy picit esett az eső, és a drótkötél pálya ülései nedvesek voltak. A beszállásnál az egyik alkalmazott sorra letörölte az üléseket, és amikor hozzám egy olyan ülés jött, amelyet már nem volt ideje letörölni, nem engedett ráülni, hanem meg kellett várnom a következő, szárazra törölt ülést. A kastélylátogatás után folytattuk utunkat Oszakába. Este hat körül értünk oda. Éjszakára egy kapszula-szállóban foglaltunk helyet. Megdöbbentően tiszta, kényelmes és praktikus szálló ez. A bejáratnál leraktuk a nagy csomagjainkat és a cipőinket, majd kaptunk egy szekrénykulcsot. A szekrénybe leraktuk a maradék holminkat, majd fölvettük a hotelben rendszeresített rövidnadrágot és köntöst. A szállóban mindent adtak. Törölközőt, borotvát, habot, arcszeszt, egyszer használatos fogkefét fogkrémmel. A szállónak volt saját fürdője, három szaunával, többféle medencével, Készült: 2010-02-14
26 / 20. oldal
pezsgőfürdővel. Lehetett kérni némi pénzért masszázst, voltak maszírozószékek, ingyenes Internethozzáférés és persze italautomaták hosszú sora. A kapszulák még az én két méteres magasságomhoz is elég nagyok voltak, volt bennük TV, rádió, légkondi, ébresztőóra. Szóval a szálló nagyon kellemes volt, eltekintve attól, hogy Mester Csaba tetoválásait le kellett takarni, mert a japánok szerint csak a jakuzák hordanak ilyesmit. Este még kimentünk az állomásra, megvettük a reptérig a vonatjegyünket, majd vacsoráztunk és a kapszuláinkba tértünk aludni. Külön köszönet illeti az egyik angol fiút, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Ő kalauzolt minket a városban, ott él ugyanis, angoltanárként dolgozik. Másnap reggel elindultunk a reptérre, majd Frankfurtba. Az út most még hosszabbnak és fárasztóbbnak tűnt mint odafelé. Tovább rontotta a helyzetet, hogy majdnem mindannyian elkaptunk valamilyen megfázásszerű betegséget, így a repülőn már lázasan dideregve untuk el az életünket. A frankfurti átszállás kicsit szorosnak tűnt, de végül még várnunk is kellett egy picit. Budapestre végül megérkeztünk mi is, és a csomagok is időben, helyi idő szerint este hat körül. Bár sok áldozatba került hogy kimenjünk, egy percig sem bántam meg, hogy ott voltam. Nagyon sokat tanultam odakint, és nem csak a Iaidót illetően. Hálás vagyok Herczeg Ivánnak és Mihalik Hunornak, hogy lehetővé tették számomra ezt az utat.
Anonymous 2. élményei a II. nemzetközi MJER táborban Szia! Gondoltam elmondom, nekem milyen volt a tábor, hátha érdekel. Először is: tényleg nem volt könnyű fizikailag, bár teljesíthetetlen se - nekem pont jó volt. Fizikailag a legrosszabb talán a szombat délutáni edzés végén volt, amikor már eléggé fáradt volt a térdem, és jött a feladat, hogy előbb egyszer csináljuk végig azt a hét katát, aztán még kétszer, aztán még háromszor. Ez akkor volt, amikor a motodacsik zenkeneztek. Ilyen szempontból a legjobb tényleg a furikata volt. Amikor már megcsináltam annyiszor, hogy egyszerűen ráállt a test, és magamhoz képest jól is sikerült csinálni, és érzésre is jó volt. Egy idő után elkezdtem úgy érezni, hogy megy előre a csípőm, és úgy lendülök előre, az nem volt rossz. Maga az, hogy a tábor ilyen sűrű és súlyos volt, azzal a napi hét és fél óra edzéssel, az is nagyon jó volt. Az első nap után olyan volt, mint átfolyni egy másik fajta életbe. Úgy tűnt, hogy tényleg ennek van egyedül értelme - reggel felkelni, reggelizni egy kiadósat, hogy legyen energia, aztán edzés, ebéd, megint edzés, beszélgetni egy jót olyan emberekkel, akik hasonlóképp vannak ott, mint én, aztán aludni, és reggel előlről kezdeni. Most, hogy visszajöttem a koliba, még nem is igazán találom a helyem. Más a levegő, más a világ. Olyan... rendellenes. :) Úgy érzem, hogy ott Visegrádon igazi értéket kaptam. Az edzés is ilyen egyébként, csak mivel ritkábban van, és csak pár óra este, ezért ugyanezek a dolgok kisebb adagokban jönnek, és nem ilyen átütő a hatás. Jól érzem magam, rágódom a dolgokon, de összeségében nem nehéz visszazökkeni a hétköznapi világba. Persze vissza fog állni a világ, de most olyan, mintha 90 fokkal el lenne forgatva körülöttem minden. Ha mondanom kellene egy legjobb napot, az talán a péntek lenne egyébként. Az a nap állt össze a legjobban egésszé bennem. Ahogy bemutattad például a kaisakut, elmondtad, hogy tulajdonképpen mi is történik, az nagyon közel hozta a katát. Technikát lemásolni látás alapján, persze, az is működik, ahogy mondtad; hogy mindenki a maga szintjének megfelelő dolgokat látja meg benne és próbálja eltanulni, gyakorolni. De nekem a kimocsiban sokat segített, hogy szinte láttam magam előtt, hogy mit csinálok, és hogy mi a tétje annak, amit Készült: 2010-02-14
26 / 21. oldal
csinálok. Akkor ment a legjobban, szerintem - embunál... De az mindegy is. Mármint olyan szempontból, hogy miért nem ment úgy, mint pénteken. Egyébként Anita mondta embu utána, hogy egyszer már elmondtad, hogy a kaisaku különleges, hogy embun nem mutatjuk be. Őszintén bevallom, hogy én ezt elfelejtettem. Ezt a hibámat bánom, de ugyanakkor... magát a választásomat nem tudom őszintén bánni. Mert választhattam volna helyette usirót vagy jaegakit (amit szintén szeretek), de bennem az volt, hogy ez most tényleg arról szól, hogy azt kell megmutatnom, hogy ki vagyok, nem mást. És találtam valamit a kaisakuban, amit a magaménak érzek, valamit azzal kapcsolatban, hogy aki így segít valakin a méltó halálban, aközött a két ember között valami különleges bizalom kell legyen. Ez a bizalom ez az, ami megragadott benne. Valami olyasmi, mint amikor a tanítványok később ülnek le szejzába, mint a mester, készen arra, hogy ha ellenség jön, akkor feltartsák őket. Ez egyrészt gyakorlatias dolog is, de ugyanakkor egy gesztus is, aminek a mélyén hasonló köteléket látok, mint amit a kaisakunál, még ha más formában jön is elő. Úgy értem, a bizalomban van valami önfeladás is, nem? Na mindegy, ettől eltekintve persze többet nem fordul elő. :) Most már megjegyeztem, hogy kaisakut embun nem. Ez tényleg így van jól. A másik dolog, amiről beszélni szeretnék, az a "titkos kenjucu technikák". :) Nekem nagyon bejött, hogy lépésenként, részekre tagolva, amilyen pontosan csak le tudtuk követni, megtanultuk, hogyan kell szépen csinálni. És aztán tetszett, hogy jött az az "embu", és előtte az a poénkodásba hajló gyakorlás... Tényleg, elképesztő volt. Úgy érezni egy kicsit, hogy nem csak gyakorlok, hanem igazán ~használom~ a technikát! De ehhez kellett az, hogy előtte komolyan végigvegyük. Hogy ne csak hülyéskedés legyen, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ez a hajszálvékony rés nagyon jó hatással volt rám. Növelte az érzést, hogy ez életszerű, hogy ez tényleg ~történik~, és adott a kimocsinak rendesen. Főleg, hogy a végére tetted, amikor már fáradtunk/fáradtam, minden korábbi mellett még iszonyú frissítően is hatott. De amilyen felszabadító és bizonyos értelemben megvilágosító jellegű... Ez csak ilyen ritkán használva működhet rendesen. Nekem nem tetszene, ha ennél gyakrabban lenne, mert könnyen átfordul a jó része idő és energiapazarlásba, ráadásul még káros is lehet. Sőt, nem csak lehet. Mondjuk ettől nem félek; ha valaki, hát te lennél talán az utolsó, aki hagyná, hogy játék legyen az iaidóból. És ez megintcsak így van jól. :) Iszonyúan jó volt érezni egyébként, hogy tapasztaltam magamon a változást... Hogy változik a mód, ahogyan gyakorlok már az első nap után. Olyan volt, mint teljesen kezdőnek lenni. Mintha egy üres lapra tudnék írni, mert minimális mértékben zavar bármi más. Sokkal könnyebben beépítettem a mozgásomba, amit meg kellett változtatnom, épp a tábor intenzitása miatt. Már most zavar egy kicsit a tudat, hogy, ahogy mondtad, most egy visszaesés jön majd. Jó érzés, ha magamhoz képest jól csinálom. Érzékenyebb lett a figyelmem arra is, hogy mások hogyan és mit csinálnak. Az is jó volt. :) Összességében mélyebbet lélegezni az iaido levegőjéből a megszokotthoz képest, és ezzel párhuzamosan arra is jobban rácsodálkozni, hogy mi van még benne, amit még nem láthatok. Ha pár nap ennyit képes mutatni, mennyit tudhat tíz év, húsz év... hatvan év, vagy még több. Azt mondtad, később ez félelmetes lesz. Én nem merem azt mondani, hogy nekem ez ugyanúgy félelmetes, mint neked, mert nem tudom, hogy neked milyen. Inkább azt mondom, hogy olyan, mint amikor valami nagyon fenségessel kerül testközelbe az ember. Van ez a japán szó, hogy "sugoi". Egyszerre jelentheti azt is, hogy valami csodálatos, elképesztő, lenyűgöző és azt, hogy rémisztő, szörnyű. Azt hiszem, az iaido is valami ilyesmi lehet, még ha én most, ha ezek közül a szavak közül egyet kellene választanom, még inkább a lenyűgözőt választanám, mint a rémisztőt. (Az ellentétek egy szón belül témáról meg Jenőbá' előadása jutott eszembe, de ebbe most nem mennék bele, mert már így is hosszan írtam.) Készült: 2010-02-14
26 / 22. oldal
Hát körülbelül ennyi lenne, ami most eszembe jutott.
Soltra Győző MJKK (2007.09.25-én kezdtem) Iaido Általános dolgokat nem szeretnék az Iaidóról írni, hiszen azt szinte mindenki ismeri. Így inkább megpróbálom megfogalmazni, hogy nekem mit jelent a gyakorlás. A mai világban azt tapasztalom, mindenki fel van gyorsulva, senki sem figyel igazán a másik emberre, vagy ami a legrosszabb, hiányzik a tisztelet, mindenki kapkod ide-oda és dekoncentrált. Ezek némelyike rám is igaz. Amit nekem e rövid idő alatt adott az Iaido, nem kevés. Elindított egy olyan úton, amelyet már régóta keresek. Igazán nem a testgyakorlás az, amit szeretnék, mindinkább a szellemi vonatkozása fontos a számomra. Természetesen tudom, hogy a kettőt ez esetben nem lehet szétválasztani, de ez nekem így jó. Észrevettem, hogy amikor feszültebben érkezek meg edzésre, rövid idő múlva teljes nyugalom lesz úrrá rajtam. Elszállnak a gondolatok és megpróbálok a feladatra összpontosítani. Néha már megy. Sokkal jobban sikerül összpontosítani, mint azelőtt, nyugodtabb vagyok – korábban sem voltam hiperaktív – és kiegyensúlyozottabb. Persze, ez még csak a kezdet, még csak egy csipetnyit kaptam abból amit az Iaidó adhat. Remélem és hiszem, hogy egyszer elérhetek egy olyan tudást, amit nem mindenki tudhat a magáénak. Ebben szeretnék segítséget kapni az Iaidótól és a Mesteremtől. 2007.11.16.
Morvay Gyula – MJKK Mit jelent nekem az Iaido? Az én történetem valamikor február-március környékén kezdődött. Ekkor láttam a Duna TV-n egy japán harcművészetekkel foglalkozó műsort, melyben egy japán úriember tört magyarsággal arról beszélt, hogy azért jött Magyarországra, hogy kendót tanítson. (Mint később kiderült Ő volt Abe mester.) Nem sokkal ezután a Nationel Geographicon láttam egy nagyon érdekes műsort a japán kardok kovácsolásáról. Lenyűgöző volt végigkövetni a kardkészítés egész menetét. Ahogy külön építenek kemencét minden kardhoz, ahogy több tonna fát és vasércet használnak fel az acél elkészítéséhez, hogy a mester hallás alapján állapítja meg, hogy megfelelő hőfokú-e a kemence. Ahogy nagy műgonddal megmunkálják a kicsiny fémdarabot, hogy valami igazán tökéletes és mesteri kardot hozzanak létre. Fantasztikus élmény volt számomra ez a film, és elhatároztam, hogy mindenképpen fogok valamilyen japán harcművészettel foglalkozni. Mindig is érdekelt a japán kultúra, és nagyon tetszett a japán emberek hagyományszeretete. Így hamarosan megtaláltam az MJKK honlapját, és áprilisban el is kezdtem kendózni. Nagyon tetszett az edzés már az elejétől, jól megadták a hangulatot a kendó azon részei, melyek a szamurájkultúrára vezethetőek vissza. Ahogy tovább nézelődtem az interneten, rábukkantam egy olyan oldalra, ahol iaitókat árultak. Nagyon megörültem új felfedezésemnek, mivel elérhető közelségébe Készült: 2010-02-14
26 / 23. oldal
kerültem egy japán kardnak, és árát tekintve még épp belefért abba a kategóriába, amelyet megengedhettem magamnak. Míg arra vártam, hogy megérkezzen a kardom, tovább kutakodtam a témában és megtudtam, hogy mi a különbség az iaitó és a sinken között. Azután mikor már videókat is láttam az iaidóról, nem volt kérdés számomra, hogy mindenképpen ki kell próbálnom. Nem is tudom, talán a mozdulatok szépsége fogott meg először. Aztán arra is gondoltam, ha már van egy kardom, akár meg is tanulhatnám „használni”. Hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy az iaidó is több egyszerű formagyakorlatnál. Igazán élvezetes minden edzés, a napi hajtás után kiváló kikapcsolódás. Ha pedig nem csak testileg, de szellemileg is fejlődőm általa, azt hiszen már nem volt hiába való elkezdenem. Addig is minden szamurájnak tisztelgek egy kicsit a meghajlásnál. 2007.11.16.
Kovács Balázs-MJKK Mi nekem az iaido? Mi nekem az iaidó? Mióta ezen gondolkozom, azon kapom magam, hogy minden reggel úgy ébredek: Valami kicsit más, mint aminek előző nap gondoltam. Bár úgy tűnhet, hogy mint magyar szakos egyetemistának nem okozhat nehézséget leírni, mit is gondolok valamiről, az iaidóval kapcsolatban nincs könnyű dolgom. Ha a legmesszebbről indulok, ahonnan még látok valamit, azt mondom, nekem sors, szimbólum, egy életút jele, aminek van kezdete és vége. De ezek a szavak, és amit hordoznak, éppen csak felsejlenek a ködben. Igen, még fiatal vagyok. De ahhoz elég idős, hogy tájékozódási pontokat kezdjek látni. Kicsit biztosabb talajt keresve: rendet, rendszert, hagyományokat, olyan építményt, amely számomra fontos értékeken alapul (mint a tisztelet, az igény arra, hogy jobbá váljunk, a közösséghez tartozás és mindaz, amit ez magában hordoz) – ez az, amit az iaidóban találtam. Sőt, mindez csak annyi, amennyit ma látok belőle. Nekem ez sem kevés, de érzem, hogy minden gyakorlással töltött este után újabb ajtók nyílnak ki. Van amelyik jobban, van, amelyik kevésbé, de annyi világosság bejutott már, hogy lássam, egy egész életre (ha nem többre) való felfedezni valóval van dolgom. Kisebb ugrással aztán jóval profánabb, megfoghatóbb terepén találom magam az iaidónak. Mindamellett, amit a szellemnek ad, megtanít úgy használni a testemet, ahogyan azt kellene. Visszaadja a ritmust a lépéseimnek és felemeli a fejem, kihúzza, kiegyenesíti a hátam és méltóságot ad a mozdulataimnak. Emberibb, emberebb emberré tesz. Feljebb ugrásról írtam, de talán nem a legszerencsésebb szót használtam, mert az eddig említettek (szellem, test, gondolkodás) között az iaidóban nem érzek éles elhatárolódást. Talán éppen ez az, ami a leginkább megragad benne: a kard olyan fókuszponttá, vagy inkább… szívvé tud válni, amin átáramlik minden, amit tudok, ahogy cselekszem, vagy amit csak megérzek – Összhangba hozza, és egy életen át nem csak elkísér, de előre hajt és mozgásban tart. Visszaolvasva, amit eddig írtam – igen, töredezett és sok minden ki is maradt. De minden alakul és formálódik, tisztul. Ki fog derülni, ha majd újra írok valamit az iaidóról. 2007.11.16.
Kovács Máté Készült: 2010-02-14
26 / 24. oldal
Iaido Lassan két éve kezdtem el a harcművészet ezen ágával foglalkozni. Ez idő alatt két stílust ismertem meg. A zenken volt az első, és azt hittem sose fog nekem menni. Szögek. Eleinte nagyon zavart, hogy minden vágást iszonyatosan ki kell mérni. Ebből következik az önfegyelem fejlődése. Visszafogni a vágást, hogy kellő szögben érjen véget a mozdulatsor. Az erő, amely a kardcsapáshoz szükséges nem a karokból jön, hanem a talajból a lábakon keresztül. Ezt elég nehéz volt megérteni, de már tudom, hogy menni fog. A zenkent azért alkották meg, hogy a különböző iskolák egységes vizsgarendszere legyen. Vele szemben a korjú sokkal gyakorlatiasabb. Szamuráj-háborúkat túlélt harcosok tudását foglalja magában. Olyan technikát, mely működött a csatamezőn. Az energiát itt a test és a lélek központjából, a harából kell kinyerni. Ennek elsajátítása még sok évet vesz igénybe. A mozdulatok ívesek, szélesek és nem annyira kötött, mint a zenken. Nekem fiatalosabbnak, dinamikusabbnak tűnik, csinálni is élvezetesebb. 2008.04.05.
Varázslatos napok Néhány narancsvörös pötty kerül a szemem elé, mikor összehajtom frissen mosott fehér nadrágomat, amelyet a gasszhuku szüneteiben hordtam. Honnét vannak ezek a pöttyek, hogy nem jöttek ki a mosásban? Egy percre elmélázom – hát persze, a paprikás krumplitól! Elmerülök a közelmúlt emlékeiben, lelki szemeim előtt elvonulnak az elmúlt néhány nap élményei: illatok, hangok, ízek, érzések. Újból elerednek a könnyeim, nem tudom visszafogni őket. Szokatlan dolog ez nálam, nem vagyok én Hamupipőke, hogy minden percben elsírjam magam. Nem a fájdalom, szenvedés, szomorúság, vagy szégyenkezés könnyei ezek, hanem olyan érzéseké, amelyek azt mondják, hogy valami nagyon szép és szívmelengető dologgal találkoztam, és most hiányzik. Bárhová nézek, képek tolulnak elém. "Hadzsime!" – erre a vezényszóra belépünk a becsület, a hűség, a lemondás, az egyszerűség, a nyitott lélek, test és elme világába, a fegyelem és az összhang varázslatos világába, amelyről kortársaink többsége már régen megfeledkezett, abba a világba, amely lassanként genetikai kódunkból is kihal. Emlékszem a reggeli bemelegítésekre, amikor mindegyikünk hozzátesz egy-egy fénybuborékot ahhoz a hatalmas energialabdához, amely a hara gyakorlatok során egyesít minket. Amikor felsorakozunk, és tisztelgünk, erőt érzek a folytatáshoz, és őszinte vágyat a tanulásra. Nincs nehézség, és semmi sem bonyolult. Akkor sem, ha tízszer kell előröl kezdenünk a hara gyakorlat számolását: icsi, ni, szan..., akkor sem, ha 5 perccel vizsga előtt javítja ki a hibáimat Stadler Gyula szempai, és jól "megkeveri" a fejemet, mielőtt "Isten színe", Mihalik Hunor szenszei, a bucso elé kerülök. Nem okoz nehézséget, hogy érzem a szenszei átható tekintetét a hátamon, és tudom, hogy látja a hibáimat. Az sem baj, ha kezdés előtt fél perccel jövünk rá a lányommal (aki 15 centivel magasabb nálam), hogy elcseréltük a hakamánkat. A szívem majd kiugrik a helyéről, félek, hogy kezdésig már nincs időnk visszacserélni.
Készült: 2010-02-14
26 / 25. oldal
Persze vannak nehéz pillanatok is; amikor elvesztjük Mester Csaba nyomát egy milliós nagyváros peremén, (Denisznél persze megint nincs mobiltelefon), éhesek vagyunk, minta a farkas, de a szemünk már magától is lecsukódik. Nehéz az a másfél óra is, amíg a "Zoltan&Gyula Bank" arra vár, hogy a nálunk lévő Eurót és Kunát magyar forintra váltsuk, és befizessük a részvételi díjat. Ettől Denisz olyan dühös, hogy ölni tudna a tekintetével, így egész jó az embuja. Nehéz megint egy évet várni, hogy újra megtapasztaljam az együttműködés, az emberség és az őszinteség kivételes élményét. Nehéz az idei utolsó felmosás a dodzsóban, amikor egy darab ronggyal tüntetem el az erőfeszítések nyomát, lábnyomokat, lehangolt és vidám pillanatok nyomait, a nevetés és a bánat könnyeit, amelyek néha jobban fájnak, mint a sin-ken szúrása. Lépésről-lépésre, asi szabaki, a lábnyomok eltűnnek, és szomorúság költözik a szívembe. Fölemelem a fejemet, és rájövök, hogy semmi nem vész el. Valami csoda folytán minden élményünk a lelkünk mélyén őrzött kinccsé változik. Nem kell beszélünk róla. Az anyanyelvünk ugyan más, de a lelkünk egy, megértjük egymást. Magamban mondogatom: Egy év olyan gyorsan elrepül! U.i.: Idehaza miért nem tudok olyan jó ízű paprikás krumplit főzni, mint a csoportommal a táborban? Igen, … a varázslat hiányzik belőle. Mirjana Markus Nan Sho Do dodzsó Karlovac, Horvátország
Készült: 2010-02-14
26 / 26. oldal