Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! tartsd őket magadban!

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! A mostohaanyám egyfolytában azt hajtogatja, hogy minden, amit szeretek, bűnös, és hogy nem lenne, szabad rajonganom ezért vagy azért, mert ha meghalok, a pokolra jutok. Szerinte a rockzene, a fantasy regények és a Music Television élvezete bűn. Nem hagy békén azzal, hogy a zene, a könyvek és az emberek, akiket kedvelek, mind ördögiek. Én tiszteletben tartom az ő ízlését, és szerintem neki is respektálnia kellene az enyémet. Szerinted nem? Pokolba Vezető Út Kedves Pokolba Vezető Út! Mondd meg a mostohádnak, hogy fogja vissza magát. Ez nem a pokolba vezetőút. Te máris a pokolban vagy. Úgy hívják, gimnázium. Annie.

2

EGY Szemtanúja, voltam Betty Ann Mulvaney elrablásának. Én, meg a Clayton Gimnázium (1200 tanuló) azon huszonhárom diákja, aki velem együtt jár latinra az első órában. Én azonban, a többiekkel ellentétben, megpróbáltam tenni is ellene. Fogjuk rá. – Kurt, te meg mit csinálsz? – kérdeztem. Mire Kurt csak elhúzta a száját, ami annyit jelentett: „Állj le, Jen! Csak viccelek. Oké?” De igazából semmi mókás nem volt abban, ahogy Kurt Schraeder felkapta Betty Annt Mulvaney tanárnő asztaláról, és betuszkolta a hátizsákjába. Ráadásul sárga fonalhajának néhány szála beakadt a cipzár fogai közé. Kurt nem zavartatta magát. Csak rángatta tovább a cipzárt. Mondanom kellett volna még valamit. Például azt, hogy: „Tedd vissza, Kurt!” De nem mondtam. Azért nem, mert… hát, erre majd később visszatérek. Különben is tudtam, hogy nem tehetek semmit. Kurt akkor már a haverjaival, a többi menőjenővel pacsizott, akik a hátsó padokban dekkolnak, és csak azért járnak latinra (már másodszor, miután tizenegyedikben is megpróbálkoztak vele, persze nem túl fényes eredménnyel), mert abban reménykednek, hogy a szóbeli érettségin magasabb pontszámot érnek el, s nem azért, mert klasszikus műveltségre vágynak, vagy mert hallottak róla, hogy Mrs. Mulvaney milyen jó tanár, vagy valami ilyesmi. Amikor Mulvaney tanárnő becsengetéskor egy csésze gőzölgő kávéval a kezében belépett a terembe, Kurt és 3

cimborái kénytelenek voltak Paulus et Lucia munkafüzetük mögé rejteni elégedett vigyorukat. Mint minden reggel, Mulvaney tanárnő most is eldalolta nekünk, hogy: „Aurora interea miseris mortalibus almám extulerat referens opera atque labores” (ami annyit jelent: Ez már megint egy halálosan pocsék reggel, kezdjünk hát dolgozni), aztán fogott egy krétát, és felírta a táblára a gaudere jelenidejét. Észre sem vette, hogy Betty Ann eltűnt. Legalábbis tizenegyig nem. Akkor van vele órája a legjobb barátnőmnek, Trinának – ami a Catrina rövidítése: ő ugyanis nem tartja magát különösebben macskaszerűnek, mármint „cat”-nek, amivel nem teljesen értek egyet. Mulvaney tanárnő éppen a melléknévi igenév mibenlétét magyarázta, amikor feltűnt neki, hogy valami hiányzik az asztaláról. Trina mesélte, hogy Mulvaney tanárnő furcsa, elhaló hangon csak annyit bírt kinyögni: – Betty Ann? Addigra persze már az egész suli tudott róla, hogy Kurt Schraeder bevágta a szekrényébe Betty Annt. Mégsem szólt senki egy kukkot sem, mert Kürtöt mindenki szereti. Vagyis ez így nem teljesen igaz. De azok, akik nem bírják, nem mernék kinyitni a szájukat, mert Kurt a végzős osztály elnöke, a focicsapat kapitánya, és egy pillantással összeroppanthatná őket, mint Magneto az X-Men ből. Persze nem igazából, de ugye azért világos, mire akarok kilyukadni? Ugy értem, az ember nem húz ujjat egy olyan sráccal, mint Kurt Schraeder. Ha el akarja rabolni egy tanár rongybabáját, inkább hagyod, különben a végén egyedül fogsz ebédelni a zászlórúd tövében, mint Cara, a tehén, vagy esetleg megdobálnak bélszínrolóval, vagy valami hasonló. 4

A baj csak az, hogy Mulvaney tanárnő imádja azt a hülye babát. Ez nála olyan súlyos, hogy minden évben az első tanítási napon felöltözteti abba az idióta claytonos pomponlány egyenruhába, amit külön erre a célra varratott. Halloweenkor meg pici boszorkányruhát húz rá, csúcsos kalappal, pirinyó seprűvel, meg minden. Karácsonykor angyalkát csinál belőle. Van húsvéti szerkója is, de Mulvaney tanárnő az állam és az egyház különválása miatt egyszerűen csak Betty Ann tavaszi ruhájának hívja. Persze a dolog egyértelmű, mivel van hozzá virágmintás főkötő meg egy valódi rigótojással teli kosárka, amit régesrégen kaphatott valakitől, valószínűleg valamikor a nyolcvanas években, vagyis az őskorban, amikor az egyik ballagó osztály megajándékozta Betty Ann-nel. Valószínűleg sajnálták, mert iszonyú jó tanár, de nem lehetett saját gyereke. A szájhagyomány szerint legalábbis. Az persze tuti, hogy Mulvaney tanárnő tényleg fantasztikus. Halál komolyan. Meg az is biztos, hogy nincs gyereke. De a többi… Hát azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy már majdnem a tizenegyedik osztály utolsó hónapja volt – eltűnésekor Betty Ann a nyári cuccában virított, overallban és szalmakalapban, mint Huckleberry Finn –, én meg csak ültem, és aggódtam miatta. Egy baba miatt. Egy hülye rongybaba miatt. – Ugye nem fogják bántani? – kérdeztem az aznapi kóruspróbán Trinától. Trina aggódik, mert nem járok elég különórára, ugyanis egyfolytában olvasok. Azért javasolta, hogy járjak vele a kórusba, mert az jól mutat majd az önéletrajzomban a felvételin. Csak az a baj, hogy Trina egy kissé máshogy képzelte a kórust. Ahelyett, hogy valami jó kis délutáni program lenne 5

kiderült, hogy halál komoly az egész – próbaéneklés is volt, meg minden. Nem vagyok valami nagyszerű énekes, de nagyon kellett nekik egy alt, s mivel azt hiszem, alt vagyok, hát felvettek. Az altok általában csak ugyanazon a hangon laláznak, míg a szopránok fel-le skáláznak, meg bonyolult szövegeket énekelnek. Szóval tök jó, mert lényegében csak ülök, nyomatom a la-la-lát ugyanazon a hangon, és olvasok, mivel Karén Sue Waltersnek, a szopránnak, aki előttem ül az emelvényen, hatalmas hajzuhataga van, és Hall tanár úr, a Trubadúrok vezetője – igen, igen, az iskolánk kórusának saját neve is van – nem láthatja, mit művelek. Fellépéskor minden lánynak szivacsos melltartót kell viselnie az egyenblúz alatt, mert Hall tanár úr szerint ez „egységes látványt” teremt, ami persze csak duma, de mindegy. Jól néz ki a felvételi papíron. Mármint a kórus, nem a szivacsos melltartó. Amit nem biztos, hogy valaha is megbocsátok Trinának, az a tánc. Komolyan. Éneklés közben táncolnunk is kell… vagyis nem igazán táncolnunk, hanem valahogy mozgatni a kezünket. Én meg nem vagyok valami nagy karmozgató. Egy csepp ritmusérzékem sincs… …amit Hall tanár úr napjában legalább háromszor szóvá is tesz. – Mi lesz, ha levágják a fülét? – súgtam oda Trinának. Kénytelen voltam suttogni, mivel Hall tanár úr tőlem nem messze gyakorolt a tenorokkal. Egy nagy állami kórusversenyre készülünk – a Luers Püspök Gimiben tartják –, ezért Hall tanár úr kissé túlságosan komolyan veszi a dolgot. Például a normális három helyett napi négyszer vagy ötször is leteremt a karmozdulatok miatt. – És elküldik Mulvaney tanárnőnek egy váltságdíjat követelő üzenettel együtt? Ugye ilyet azért nem tesznek? Úgy értem, az már a magántulajdon megrongálása lenne. 6

– Jaj, ne csináld már! – felelte Trina. Ő a szopránok vezetője, és Karén Sue Walters mellett ül. Már észrevettem, hogy a szoprán szólamvezetők olyan paran-csolgatósak. Végül is ez nagyjából érthető, hiszen ők azok, akik a munka nagy részét is végzik, mármint hogy kiéneklik azokat a magas hangokat. – Állítsd már le magad! Poén az egész. Felfogtad? A végzősök minden évben csinálnak ilyet. Különben is mi a túró van veled? A miatt az idióta kecske miatt nem voltál így kiborulva. A tavalyi végzős osztály csínytevése az volt, hogy felvittek egy kecskét a tornaterem tetejére. Fogalmam sincs, hogy abban mi volt a vicces. Mármint az a kecske komolyan meg is sérülhetett volna. – Hát, csak… – nem tudtam kiverni a fejemből a képet, amint Betty Ann fonalhaja beakad a hátizsák cipzárjába. – Olyan ízléstelennek tűnik. Mulvaney tanárnő tényleg szereti azt a babát. – Na és? Akkor is csak egy rongybaba – vont vállat Trina. Csak az a különbség, hogy Betty Ann többet jelent Mulvaney tanárnőnek egy rongybabánál. Az egyszer tuti. Lényeg az, hogy a dolog annyira bántott, hogy amikor suli után bementem a Ki-oktató irodájába – ez az iskolaújság, ahol majdnem mindennap dolgozom, nem azért, hogy jól mutasson a felvételi papíron, hanem mert szeretem csinálni –, a szerkesztőségi megbeszélésen bedobtam, hogy valakinek meg kellene írnia. Mármint Betty Ann Mulvaney elrablását. – Cikket? – kérdezte Geri Lynn Packard. – Egy babáról? Beszéd közben Geri Lynn a kólásdobozát rázogatta. Geri Lynn buborékmentesen szereti a light kólát, ezért addig rázza, míg mind ki nem megy belőle. Én személy szerint kissé furcsának 7

találom az ízlését, bár Geri Lynnben nem a buborékmentes kóla a legfurcsább. Ha engem kérdeznek, szerintem a legfuribb dolog Geri Lynn-nel kapcsolatban az, hogy akárhányszor ő és Scott Bennett, az iskolaújság szerkesztője smárolnak Geriék alagsori TV-szobájában, Geri egy szívecskét rajzol a határidőnaplójába, az esemény emlékére. Ezt onnan tudom, hogy egyszer megmutatta nekem. Mármint a naplóját. Minden egyes oldalon volt szívecske. Azért vicces, hogy Geri és Scott képesek együtt járni. Szerintem, és gyakorlatilag a Ki-oktató teljes szerkesztősége szerint ugyanis Geri Lynn volt a főszerkesztői szék várományosa. Valószínűleg Geri Lynn is így hitte. Hiszen Scott csak a múlt nyáron költözött Claytonba. Illetve ez így nem teljesen igaz. Tulajdonképpen itt lakott… együtt jártunk ötödikbe. Nem mintha valaha egy szót is beszéltünk volna egymással. Hiszen ki a fene beszélget ötödikben az ellenkező nem képviselőivel? Különben is, Scott sosem volt valami bőbeszédű. De ő meg én mindig ugyanazokat a fura könyveket vettük ki az iskolai könyvtárból. Mondjuk nem Michael Jordán életrajzát, vagy a Kis ház a prérint, hanem sci-fi és fantasy könyveket, mint az Androméda-törzs, a Marsbéli krónikák vagy a Fantasztikus utazás. Olyanokat, amiket a könyvtáros megmosolygott, amikor elé tettük, majd így szólt: „Biztos, hogy ezt a könyvet akarod, kicsim?” – mivel ezek nehezebbek voltak annál, amit tőlünk elvártak, vagy valami ilyesmi. Nem mintha beszélgettünk volna róluk. Úgy értem, a könyvekről, amiket Scott-tal olvastunk. Csak onnan tudom, hogy ugyanazokat olvasta, mint én, mert a kölcsönzői kartonon mindig ott volt az aláírása az enyém felett. Aztán Scott szülei elváltak, ő elköltözött a mamájával, és nem is láttam viszont múlt nyárig. Akkor volt az, hogy a 8

Kioktató szerkesztőségének el kellett mennie ingyenes iskolai táborba, ahol a tanácsadónk, Shea tanár úr azokat a hülye bizalomjátékokat játszatta velünk, hogy kialakítsuk a csapatszellemet. Ott álldogáltam a parkolóban, és arra vártam, hogy felszálljunk a táborba menő buszra, amikor megállt mellettem egy kocsi, és mit látok, ki száll ki belőle? Naná, hogy Scott Bennett. Kiderült, hogy úgy döntött, megpróbál egy ideig a papájával élni, és elküldött néhány cikket a régi iskolája újságjából, így Shea tanár úr felvette a Ki-oktató szerkesztőségébe… És az is igaz, hogy úgy nézett ki, mintha Scott fejét átültették volna Mulvaney tanárnő valamelyik görög istenszobrának a testére, mert minimum kilencven centivel volt magasabb, és irtó izmos lett, amióta utoljára láttam – tízévesen. Mégis rögtön tudtam, hogy semmit nem változott, mert a hátizsákjából kikandikált az Álomfogó egy példánya, amit már egy ideje én is el akartam olvasni. A különbség csak az, hogy már nem volt annyira magának való. Sőt a tábor végére Shea tanár úr felajánlotta neki, hogy legyen ő a főszerkesztő, mivel olyan erős vezetői képességről tett tanúbizonyságot, és ráadásul írt egy király fogalmazást arról, hogy milyen volt egyedüli fiúnak lenni egy főzőtanfolyamon, amit büntetésből szabtak ki rá, mert belekeveredett valamibe Milwaukee-ben, ahol a mamájával élt. Azt hiszem, kissé antiszociális lehetett akkoriban. Biztos addig játszotta a nagymenőt, amíg a gyerek védelmisek betették a hátrányos helyzetű gyerekek kísérleti programjába. Választhatott: autószerelő műhely vagy főzőtanfolyam. Scott volt az első srác a program történetében, aki a főzőtanfolyamot választotta. Lényeg az, hogy a fogalmazásban megírta, milyen volt a tanfolyam első napja, ahol a tanárnő elővett egy sütőtököt, 9

és bejelentette: „- Ebből itt levest készítünk.”, mire Scott Bennett biztosra vette, hogy a csaj éppolyan hazug disznó, mint minden más felnőtt, akit ismert. Aztán elkészült a sütőtökleves, ami megváltoztatta Scott életét. Soha többé nem keveredett bele semmibe. Csak az volt a baj, hogy, mint mondta, ettől kezdve állandóan főzni akart. Persze bármilyen jó is volt Scott fogalmazása, ettől még nem kapta volna meg a főszerkesztői posztot. De Geri Lynn nem volt ott a táborban, hogy emlékeztesse Shea tanár urat arra – amit kétségtelenül meg is tett volna –, hogy Scott kinevezése erre a fontos pozícióra nem fair, hiszen Geri végzős, és eleget letett már az asztalra, míg Scott csak tizenegyedikes, új a Clayton Gimiben, és különben is. De Geri inkább egy kaliforniai elektronikusmédia táborban töltötte a nyarat. (Úgy látszik, ilyen is létezik –, és Geri Lynn máris olyan jól tud nyalizni, mint egy igazi talk show maca, így hát még ösztöndíjat is kapott rá.) Ennek ellenére egész jól fogadta Shea tanár úr döntését. Talán azt is tanítják abban a TV-s táborban, hogy az ember hogyan vágjon jó képet valamihez. Mi semmi ilyesmit nem tanultunk a csapatépítő táborban, bár Shea tanár úron elég jól szórakoztunk. Például amikor az egész szerkesztőségnek át kellett jutnia egy fatörzsön, ami több mint két méterre volt a földtől két fa közé vízszintesen beékelődve, az erdő közepén. Senkit sem volt szabad otthagynunk a másik oldalon (említettem már, hogy ezek a bizalomnövelő gyakorlatok iszonyú idétlenek?). Tilos volt létrát vagy más segédeszközt használni a kezünkön kívül, és menekülnünk kellett több tonnányi „Nutella-áradat” elől. Említettem már, hogy Shea tanár úrnak elviselhetetlenül rémes a humora? 10

Lényeg az, hogy amikor mind ott álltunk, és úgy néztünk rá, mint egy elmebetegre, ő csak ennyit mondott: – Nagyon égő? Scott meg egyszerűen rávágta: – Baromira gáz, tanár úr. Attól kezdve tudtuk, hogy Scottban megvan a megfelelő vezetői képesség a főszerkesztőséghez. Amikor ősszel megkezdődött a suli, és Geri Lynn rájött, hogy nem kapta meg a posztot, amire úgy vágyott, úgy tűnt, még ő is elismeri Scott kiváló vezetői tehetségét. Legalábbis az első szívecske a tanév kezdete után kábé egy héttel került a határidőnaplójába, úgyhogy azt hiszem, már nem haragszik a dolog miatt. – Szerintem szuper ötlet – felelte Scott a felvetésemre. Mármint arra, hogy cikket kellene írni Betty Ann elrablásáról. –Készíthetnénk egy olyan plakátot Betty Annről, amilyet a postán szoktak kitenni az eltűnt gyerekekről. És felajánlhatnánk valami jutalmat Mulvaney tanárnő nevében. Geri Lynn abbahagyta a kólásdoboz rázogatását. Az pedig, ha Geri abbahagyja a dobozrázogatást, figyelmeztetés, hogy jobb lesz fedezékbe vonulni. Geri ugyanis kissé indulatos. Azt hiszem, ezt a témát nem veszik a tévés táborban. – Ekkora marhaságot még életemben nem hallottam – jelentette ki. – Jutalmat? Egy BABÁÉRT? – De Betty Ann nem egyszerűen csak egy baba – felelte Scott. – O olyan, mint valami nem hivatalos iskolai jelkép. Ez persze csak azért van, mert az igazi totemállatunk olyan béna. Mi vagyunk a claytoni Pulykák. Persze tökmindegy, mert a sulink úgyis minden versenyt elveszít, minden sportágban. Azért az a pulykajelmez nem semmi. Komolyan mondom, 11

nagyon gáz. Sokkal cikibb, mint ha egy rongybaba lenne a szerencsehozónk. – Szerintem Jennek igaza van – mondta Scott, figyelmen kívül hagyva Geri fortyogását. – Kwang, miért nem írod meg te? Kwang bólintott, és beírt valamit a palm topjába. Én mereven a füzetemet bámultam abban a reményben, hogy Geri nem orrol meg rám. Nem tartom Gerit a legjobb barátnőmnek, de mindennap együtt ebédelünk, mellesleg csak mi ketten vagyunk lányok a szerkesztőségben (eltekintve persze néhány kilencedikestől, nem mintha ők számítanának), és Geri egy csomó bizalmas dolgot elárult nekem, olyanokat, mint a szívecskék… arról nem is beszélve, hogy véleménye szerint Scott őrületesen jól csókol. Fantasztikus a nyelvtechnikája. Ja, és még azt is, hogy Scott vasárnap reggelente gyakran süt bundás almát. Imádom a bundás almát. Geri Lynn bezzeg meg nem enné. Scott vajat is használ a sütéshez, ezért Geri azt állítja, hogy elég, ha ránéz, és már érzi, ahogy eldugulnak az erei. Mivel Geri már eleve dühös volt, amiért Scott beleegyezett egy sztoriba, amit ő marhaságnak tart, a tény, hogy Kwangre osztotta, csak még jobban kihozta a sodrából. – Ne csináld már! – tiltakozott. – Ez Jen ötlete volt! Miért nem hagyod, hogy ő írja meg? Miért lopod el és adod oda Jen ötleteit másoknak? Éreztem, hogy mindjárt pánikba esem, és esdeklően néztem Scottra. De ő halál nyugodt volt, és csak annyit mondott: – Jen nem ér rá a tördelés miatt. – Ezt meg honnan veszed? – morgott Geri. – Talán vetted 12

a fáradságot, hogy megkérdezd tőle? Mire én: – Semmi baj, Geri. A tördelés tök rendben van. Geri felhorkant, mint aki nem hisz nekem. – Ezt most be is vegyem? Nem mondhattam meg neki, amit akartam, hogy elvagyok a tördeléssel. Ugyanis sokkal többet teszek a lapért. Csak ez hétpecsétes titok. Senki nem tudhatja, csak Scott, Shea tanár úr és néhányan az iskola vezetőségéből. Ugyanis más is történt a nyári táborban, mégpedig az, hogy Shea tanár úr odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e elvállalni az egyik legfontosabb és legtitkosabb feladatot, melyet kizárólag végzősökre szokás bízni, de Shea tanár úr úgy érezte, hogy kivételesen én is megfelelnék rá, annak ellenére, hogy még csak tizenegyedikes vagyok… És én igent mondtam.

13

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Segíts! Szerelmes vagyok egy fiúba, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Persze valójában sosem találkoztunk, hiszen 2000 kilométerre lakik, és a szórakoztatóiparban dolgozik. Ennek ellenére, ha látom a moziban, és belenézek abba a kék szemébe, tudom, hogy egymásnak lettünk teremtve. Fogalmam sincs, meddig bírom még nélküle. A baj az, hogy nincs elég pénzem Los Angeles-i repülőjegyre, és nincs is hol laknom, ha egyszer odajutok. Kérlek, segíts n e k e m kiagyalni valamilyen megoldást, hogy találkozhassak a szerelmemmel, mielött elmegy ÚjZélandna forgatni! Összetört Szív Kedves Összetört Szív! Keskeny a mezsgye, a rajongás és a zaklatás között. Márpedig úgy tűnik, te arra készülsz, hogy átlépd ezt a határt. Hagyd a fantáziálást, és kezdj arra koncentrálni, ami fontos: hogy elvégezd a sutit, és felvegyenek a főiskolára. Különben is a napnál világosabb, hogy Luke Strikerről beszélsz, én pedig úgy hallottam, még mindig nem heverte ki Angelique Tremaine-t. Szóval verd ki a fejedből! 14

Annie

15

KETTŐ Igazság szerint nem lepődtem meg túlzottan, amikor Mr. Shea megkérdezte, hogy nem akarok-e a Kioktató új Annieje lenni. Ugyanis mindig mindenki hozzám fordul a problémáival. Ez így megy, amióta csak az eszemet tudom. Dunsztom sincs, miért. Úgy értem, nem mintha személy szerint például nagyon érdekelne Geri Lynn és Scott szerelmi élete. Azonban úgy tűnik, születésem óta ül rajtam egy átok, ami miatt én vagyok mindenki lelki szemétládája. Halál komolyan. Régebben azt hittem, mágnesként vonzóm a flúgosokat, vagy mi, mert úgy tűnt, ahová csak beteszem a lábam, mindenhol rám akadnak a legkülönbözőbb idegenek, akik azonnal nekiállnak mesélni az ügyes-bajos dolgaikról, mint például a kalapácsgyűjteményükről, a beteg vadászgörényükről, meg hasonlókról. Aztán rájöttem, hogy nem csak mindenféle idegenről van szó. Mindenki velem akarja megdumálni a gondjait. Elsőként Trina mutatott rá e furcsa viselkedés kiváltó okára. A tizenkettedik szülinapja volt, s úgy döntött, a Csúcs-csuszin, a hatalmas vízicsúszdás strandon rendezi a buliját, odaát Ellis megyében. Csakhogy nekem pont a buli napján jött meg. Mivel rettegtem a tampontól (bizony félelmetes tud lenni, ha az ember még csak tizenkét éves. Én pedig még nem jöttem rá, hogy létezik tiniknek való is, az, amelyik „selymes, mint a virágszirom, s vékony, mint a kisujj ad”. Így hát még mindig a mamám szuper-extra nedvszívó képességű, elefánt méretű tamponjait próbáltam magamba erőltetni. Mondhatom, nem sok sikerrel.), kénytelen voltam otthon maradni. 16

Trina azonban ellenkezőleg.

cseppet

sem

volt

megértő.

Épp

– Tojók rá, ha a hülye betéted kicsúszik a fürdőruhádból, és elúszik! Eljössz a bulimra, és kész! El KELL jönnöd! Te vagy a majonéz! Nem értettem, miről beszél, de ő volt szíves felvilágosítani. – Te mindenkivel jól kijössz – magyarázta a telefonban. – Olyan vagy, mint a majonéz. Majonéz nélkül ízetlen a szendvics. Ha nem jössz, a szülinapom katasztrófába fog torkollni. Úgy is lett. Mármint a bulija tényleg katasztrófába torkollt. Elizabeth Gertz ugyanis Kim Doss szemére hányta, hogy őt majmolja, mert mindketten egyforma piros J. Crew fürdőruhában jelentek meg, és mindkettőjük haja egyforma francia fonással volt befonva. Ezért aztán Kim, hogy bebizonyítsa önállóságát, belökte a vízicsúszda aljánál lévő mélyvízbe Elizabethet, akinek letört a foga, amikor nekiütközött a medence betonaljzatának. Ha ott lettem volna, tutira közbelépek, még mielőtt valakinek bántódása esik. Szóval ezért nem csodálkoztam, amikor Mr. Shea felkért az Annie válaszol rovat vezetésére. Annak az illetőnek ugyanis, aki ezt a posztot betölti, nemcsak tanácsot kell adnia a levélíróknak, hanem ráadásul olyan tanácsot, amit Ms. Kellogg, az iskolapszichológus sem ellenez, sőt egyetért vele. Ez pedig nem könnyű feladat. Ms. Kellogg ugyanis egy csodabogár. Odavan a jógáért, a bioritmusért meg a feng shuiért, és állandóan azzal nyaggat, hogy válaszaimban biztassam a levélírókat arra, hogy helyezzék át a hálószobájukban lévő tükröt, amennyiben az az ajtóval vagy az ablakkal szemben lóg, és úgy majd nem vesztenek annyit a karmikus energiájukból. 17

Nem vicc. És állítólag ő az, akinek a segítségével egy szép napon bejutok valami jó főiskolára. Félelmetes. Ms. Kellogg-gal valójában egész jóban vagyok. Végighallgatom, ahogy a makrobiotikus étrendről ömleng, és bármikor hajlandó kikérni tesiről (amikor röplabdázunk), vagy bármi másról. Lényeg az, hogy az Annie válaszol-ban az a nagy cucc, hogy Annie kilétének titokban kell maradnia. Ugyanis Ms. Kellogg szóhasználata szerint nem megengedhető, hogy Annie elfogult legyen bizonyos csoportok irányában. Így például nem szabad, hogy Annie-ről kiderüljön, hogy egy bizonyos klikk tagja. Ne higgyék róla, hogy nem képes átérezni olyan kevéssé közkedvelt diákok problémáit, mint Cara, a tehén, vagy az olyan fazonokét, mint Kurt Schraeder, vagy mit tudom én, még ki. Meg aztán, ha a többiek sejtenék, kicsoda Annie, lehet, hogy egyáltalán nem is akarnának írni neki, mert attól tartanának, hogy rájön a levélíró kilétére, és nem tudja tartani a száját. Az Annie-nek írt levelekből legtöbbször kiderül, hogy ki írta őket. Lehet, hogy a levélírók igyekeznek álcázni magukat, de vannak olyanok is, mint például Trina, aki ha kell, ha nem, havonta legalább egyszer ír Annie-nek mindenről, ami foglalkoztatja. (Az a minden többnyire Luke Striker, élete nagy szerelme.) Trina meg sem próbálja elváltoztatni a kézírását, és nem használ hamis e-mail címet sem. Annie névtelenségének másik oka, hogy egy csomó ember legmélyebb, legsötétebb titkainak tudója. Egy szó mint száz, enyém a legmenőbb feladat az iskolaújságnál, csak nem árulhatom el egy léleknek sem. 18

Még Trinának és a mamámnak sem, ugyanis egész Indiana államban senkinek nincs nagyobb szája, mint nekik. Kénytelen vagyok abban a hitben hagyni őket, hogy nagyon fontos tördelői munkát végzek az újságnál. Tyűha. De sebaj. Úgy értem, nem nagy ügy. Laza vagyok. Kivéve, amikor olyasvalakiről van szó, mint például Geri Lynn. Geri Lynn-nek szívesen elmondanám. Persze csak azért, hogy ne higgye, hogy Scott kihasznál engem. Mivel tehát én vagyok Annie, elég gyakran behívnak Ms. Kellogg irodájába. Mindig azzal nyúz, hogy mondjam már meg neki, ki írhatta ezt vagy azt a különösen aggasztó levelet vagy e-mailt. Van, amikor tudom. Máskor meg nem. Néha elárulom neki. Néha nem. Szerintem tiszteletben kell tartani mindenkinek a magánéletét, hacsak persze az illető nincs igazán nagy pácban. Szerencsére vannak elegen, akik kifejezetten szeretnék, ha Ms. Kellogg és az iskolavezetés többi tagja tudna az ügyeikről, úgyhogy nem marad sok idejük azoknak a dolgába ütni az orrukat, akik nem örülnének neki. Vegyük például Cara Schlosburgöt. Carát marhára nem izgatja, ha az egész világ tudomást szerez a problémáiról. C a r a kilószám küldözgeti a leveleket Annie-nek. Én meg mindre válaszolok, bár nem jelentetjük meg az összesét az újságban, mert ha nem is lenne alatta az aláírása (mindegyiket aláírja), akkor is mindenki tudná, hogy ő volt a feladó. Ilyen egy tipikus Cara-féle levél: Kedves Annie! Mindenki úgy hív, hogy Cara, a tekén, pedig Cara Schlosburgnek hívnak. És mindenki múzík, amikor végigmegyek a folyosón. Kérlek, segíts, mielőtt még valami 19

szörnyű dolgot csinálok! Csakhogy Cara még sosem tett semmi szörnyűt. Én legalábbis nem tudok róla. Egyszer elterjedt egy pletyka, hogy megvágta magát, s ezért három napig hiányzott. Komolyan aggódtam, hogy felvágta az ereit, vagy valami hasonló. Ezért megkértem a mamámat, hogy tudakolja meg, mi is történt, mivel a mamám és Mrs. Schlosburg együtt járnak vízi aerobikra. Végül kiderült, hogy Cara otthon pedikűrözött, és túl erősen kaparta le a bőrkeményedést a talpáról, így véletlenül eltávolította az új bőrt is, és nem tudott lábra állni, míg vissza nem nőtt. Carával ilyesfajta dolgok történnek. Elég gyakran. És a mamám ilyenkor mindig rákezdi, hogy: – Tudod, Jen, Cara anyukája nagyon aggódik. Azt mondja, Cara rettentően igyekszik beilleszkedni, de úgy tűnik, nem megy neki. A többiek egyfolytában csúfolják. Jó lenne, ha a védőszárnyaid alá vennéd. Persze nem mondhatom meg a mamámnak, hogy Cara már rég a védőszárnyaim alatt van. Vagyis Annie védőszárnyai alatt. Lényeg az, hogy amikor egy nappal azután, hogy Kurt Schraeder elrabolta Betty Ann Mulvaneyt, behívattak az irodába, azt gondoltam, hogy vagy Cara egyik levele, vagy pedig Betty Ann miatt akarnak beszélni velem. Ugyanis hiába viselkedett Mulvaney tanárnő úgy, ahogy általában szokott, és nem csinált ügyet az egészből, azért látni lehetett rajta, hogy elszomorította a dolog. Észrevettem, hogy gyakran pillant arra a helyre az asztalán, ahol Betty Ann szokott ülni. És minden óra elején heherészve bejelentette, hogy ameny-nyiben Betty Annt az elrablói visszajuttatnák neki, 20

nem tartana haragot, és nem kérdezne semmit. Még oda is mentem Kürthöz, amikor sorba állt az ebédért, és megkérdeztem tőle, hogy váltságdíjat fog-e kérni, vagy mi, mert azt gondoltam, Mulvaney tanárnő megkönnyebbülne, ha rájönne, hogy csak vicc volt az egész. De Kurt fel sem fogta, amit kérdeztem. – Mi van? Milyen váltságdíjat? – értetlenkedett. Ezért el kellett magyaráznom neki, hogy az emberrablók levélben szoktak váltságdíjat követelni, és hogy a vicc – mivel feltételeztem, hogy Betty Annt viccből rabolta el – mennyivel poénosabb lenne, ha például olyan levelet küldene Mulvaney tanárnőnek, melyben utasítja, hogy ne adjon leckét hétvégére, vagy osztogasson karamellát az osztálynak, és akkor Betty Ann épségben visszakerül hozzá. Úgy tűnt, Kürtnek tetszik az ötlet. Mint akinek ez eddig eszébe sem jutott. – Apám! Király! – mondta, és elégedetten pacsiztak a haverjaival. Ettől egy kissé ideges lettem, ugyanis ezek a srácok körülbelül fele olyan éles eszűek, mint egy közepes konyhakés. Fogalmam sincs, hogyan lett Kurt a diákönkormányzat elnöke, hacsak úgy nem, hogy rajta kívül senki nem indult a posztért. Így hát, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy Betty Ann egyáltalán megvan még, megkérdeztem: – Kurt, ugye nem csináltatok semmi szemétséget? Ugye nem dobtátok ki Betty Annt? Kurt úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre. – Ne parázz, kisanyám! – mondta. – Nálam van. Végzős poén, Jen. Tudod, mi az? Nem szerettem volna, ha Kurt azt hiszi, hogy nem tartom 21

egetverően mondtam:

humorosnak

a

csínyét,

ezért

csak

annyit

– Aha, jó vicc! – majd fölkaptam a tányéromat, és elhúztam. Így tehát világos, hogy miért számítottam vérre menő keresztkérdésekre Betty Ann hollétével kapcsolatban, hacsak nem azért hívattak az irodába, mert Cara már megint bezárkózott a klotyóba bőgni. Az meg egyértelmű, hogy ez meglehetősen kínos lett volna nekem. Hiszen nem állhattam az iskolavezetés oldalára a Betty Ann ügyben, hiába volt az a véleményem, hogy Kurt egy szemétláda, amiért ellopta. De a végzős csíny mégiscsak végzős csíny – még akkor is, ha olyan gáz, mint Kürté –, ami a gimis élet fontos része, ugyanúgy, mint az érettségi vagy a végzős bál. Az ilyesmit pedig tilos megkérdőjelezni, bármilyen értelmetlennek és gyagyának találja is az ember. Így hát Ms. Kellogg irodája felé vonszolódva megfogadtam magamban, hogy hallgatok a Betty Ann-ügyről, még akkor is, ha netalántán azzal fenyegetnek, hogy egész vakáció alatt az irodában kell gürcölnöm – ezért észre sem vettem, hogy Ms. Kellogg nem egyedül várt rám. Lewis igazgató úr is ott volt. Meg Suzanne Thompson igazgatóhelyettes, akit mindenki Szaftos Suzynak csúfol, ami fantasztikusan illik rá, ugyanis elképzelni sem lehet olyan nőt, aki szárazabb és jobban emlékeztet egy aszott kóróra, mint ő. Volt ott még egy pasas rajtuk kívül. Fényes, szürke öltönyt viselt. Mindjárt észre kellett volna vennem, meg azt is, hogy semmi köze a Claytonhoz, ugyanis a zakója alatt fekete póló volt rajta, mint egy kaliforniainak vagy egy New York-inak. Dél-Indianában senki sem öltözik így. Én azonban túlságosan be voltam tojva ahhoz, hogy észrevegyek ilyen részleteket.

22

– Ms. Kellogg – kezdtem, amint beléptem, hogy minél előbb túlessek rajta. – Ha Betty Annről van szó, akkor nem mondhatom meg. Úgy értem, mindent tudok. Láttam az egészet. De nem árulhatom el, ki tette. Komolyan. Az illető megígérte, hogy Betty Ann-nek nem esik bántódása. Én pedig mindent elkövetek, hogy épségben visszakerüljön. Többet nem tehetek. Nagyon sajnálom, de… Ekkor tűnt fel nekem a pólós fazon… meg persze Lewis igazgató úr és Szaftos Suzy. Ettől torkomon akadt a szó. Ms. Kellogg húzott ki a slamasztikából. Tutira megérezte, hogy a karmám megzavarodott az igazgató, az igazgatóhelyettes meg egy vadidegen jelenlétében. Márpedig szerinte a karma rettentő fontos. – Nem Betty Annről van szó, Jen – mondta. – Amennyiben Miss Greenleynek tudomása van bármiről azzal a babával kapcsolatban – szólt közbe Szaftos Suzy –, azt hiszem, Elaine, legjobb lesz, ha beszámol róla. Mulvaney tanárnőt rettenetesen lesújtotta, hogy még ma reggelre sem került elő. Tudom, hogy a Ki-oktatóban megjelenik róla egy cikk, így hát a szerkesztőség tagjai bizonyára jól informáltak. Nem engedhetjük meg, hogy valamelyikünk személyes holmija ne legyen biztonságban a saját asztalán. – Hagyjuk most azt a babát, Suzanne! – szólt rá az igazgató. Rövid ujjú inget és keki színű vászonnadrágot viselt. Észrevettem, hogy megfogta a fű. Biztos a golfpályáról jött. Tudtam, hogy valami egetverő dologról lesz szó, bármi legyen is az. Lewis igazgató urat sosem kérették volna be a golfpályáról valami piszlicsáré ügy miatt. – Jane – mondta Mr. Lewis. – Szeretnélek bemutatni… – Jen – helyesbített Ms. Kellogg.

23

Mivel azonban soha senki nem meri kijavítani, Lewis igazgató úr úgy pislogott, mint aki nem érti, miről beszél Ms. Kellogg. – Jane – kezdett bele újra dr. Lewis. – Az úr John Mitchell. John, ez itt Jane Greenley. – Szervusz, Jane – mondta Mr. Mitchell. Kezet ráztunk. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Részemről a szerencse – feleltem. Azt hiszem, elég nyugodtnak látszottam, de a gondolataim úgy pörögtek, mint egy búgócsiga. Mi a túró van? Ki a fene ez a pasas? Mibe keveredtem? Lehet ennek valami köze ahhoz, hogy a pályaválasztási tanácsadóban azt írtam a kérdőívre, hogy légkalapács kezelő szeretnék lenni? Az tényleg csak vicc volt. Trina is azt írta be. Vajon végzünk itt ebédszünetig? Csak huszonöt percem van kajálni. – Jane – folytatta dr. Lewis. – Mr. Mitchell azért van itt, mert iskolánkat nagy megtiszteltetés érte. Hatalmas megtiszteltetés. – Szép kis megtiszteltetés – horkant föl Szaftos Suzy. Lewis igazgató úr fenyegető pillantást lövellt felé, de Miss Thompson nem vette a lapot. Sőt támadásba lendült. – Hát én nem fogok hazudni, Richárd – mondta. – Teljes mértékben nevetséges ez az egész. Azt akarják, hogy megálljon itt az élet? Összezavarjuk a diákokat? S mindezt miért? – Remélem, Miss Thompson, hogy nem lesz semmiféle fennakadás? –jegyezte meg Mr. Mitchell. – És ha mégis, akkor természetesen abban a szent minutában… – Idehallgass Szaf… vagyis Suzanne! Nem lesz itt semmiféle zűrzavar – vágott közbe Ms. Kellogg. 24

Egyszer kikotyogtam neki, hogy mindenki így csúfolja Miss Thompsont a háta mögött, és azóta nem képes máshogy nevezni a főnökét. – Épp ez benne a lényeg. Azt szeretnék, ha minden a lehető legsimábban menne… – Fel nem foghatom, hogy képzelik. – Szaftos, vagyis Miss Thompson ajkai gyakorlatilag eltűntek, olyan keményen szorította össze őket. – Azt a fiút darabokra szedik, amint beteszi a lábát az iskolába. Azok a lányok… nem tudnak uralkodni magukon. Láttad, hogy volt ma felöltözve Courtney Dcckard? Bikinifelsőben jött iskolába! Felhívattam vele az édesanyját, hogy hozasson magának valami tisztességes ruhát a nap hátralévő részére. Lewis igazgató úr és Mr. Mitchell úgy néztek Miss Thompsonra, mintha éppen elszívta volna előlük a szobában lévő összes oxigént. Azt hiszem, bizonyos szempontból ez is történt. Én legalábbis szédültem egy kicsit. – Biztosíthatom – folytatta Mr. Mitchell –, hogy nem lesz semmi baj. Mr. Striker teljesen feltűnésmentesen fog viselkedni. Ráadásul álruhában lesz. – Álruhában? – emelte a szemét a plafonra Miss Thompson. – Na, az aztán segíteni fog. – Majd meglátja, milyen csodákra képes egy egyszerű szemüveg – mondta Mr. Mitchell. – Hűha! – humorizált Szaftos Suzy. – Vagy úgy! Egy szemüveg!. Miért nem ezzel kezdte? Úgy aztán tényleg felismerhetetlen lesz. – Bocsánat – szóltam közbe, mivel már tényleg nagyon szerettem volna tudni, mi folyik itt. Nem úgy tűnt, mintha az egésznek bármi köze lenne Carához vagy Betty Annhez. Sőt, ha nem ment el teljesen a józan eszem, mintha… – Luke Strikerről van szó? 25

Ms. Kellogg vigyorgott, és úgy bólogatott, hogy majd leesett a feje. – Igen – mondta. – Igen, igen. Luke Strikerről. Eljön hozzánk. Ide, a Clayton Gimnáziumba. Úgy néztem rá, mintha becsavarodott volna. Valójában mindig így nézek rá, mivel általában teljesen flúgos. – Luke Striker – ismételtem. – Luke Striker, a Mennyei segítség sztárja? Amikor még nem voltak valóságshow-k, a Mennyei segítség volt a legmenőbb sorozat. Én is néztem. Luke Striker, aki a lelkész fiát alakította, és gyakorlatilag a képernyőn nőtt fel, évről évre jobb pasi lett. Végül akkora nagymenő lett belőle, hogy otthagyta a sorozatot, elment filmezni, és sikerült megszereznie Tarzan szerepét a legújabb Tarzan filmben, amiben meglehetősen… Hát, hogy is mondjam. Meztelen volt. Azután pedig Lancelotot játszotta a legújabb Camelot filmben… És mindkettőben egész jól megállta a helyét. Legalábbis az olyan komoly rajongók, mint Trina, elégedettek voltak vele. Luke Striker magánéletének alakulása azonban korántsem váltott ki ekkora sikert. Az a hír járta, hogy Luke viharos viszonyba bonyolódott Angelique Tremaine-nel, aki a Lancelot és Guinevrá-ban volt a partnere, legalábbis Trina szerint, akit az ájulás kerülgetett, mikor ezt elmesélte nekem. Sőt állítólag valamiféle eskü-ceremónián még egymás nevét is rátetováltatták a bicepszükre. Nyilván jegygyűrű helyett. Csak éppen Angelique a maga részéről nem volt túlzottan hűséges, mivel hat hónapja sincs, hogy fogta magát, és hozzáment valami százezer éves francia filmrendezőhöz Luke 26

háta mögött! Trina persze nagyon sajnálta Luke-ot, de azért örömében majd' kiugrott a bőréből. Ugyanis ezek szerint most facér – bár a bulvársajtó szerint nagyon maga alatt van. De legalább szabad. Szabadon beleeshet Trinába. Most pedig úgy tűnik, Luke Striker, a képernyő sztárja, a megtört szerelmes, eljön az indianai Claytonba. – A következő filmjében egy kisvárosi gimnazistát játszik – magyarázta Mr. Mitchell készségesen. – Fordulatos dráma lesz, tele szerelemmel és csalódásokkal, Amerika szívében. Mivel azonban Luke Los Angelesben nőtt fel – még csak hétéves volt, amikor dolgozni kezdett a Mennyei segítségben –, ezért úgy érzi, testközelből kell megismerkednie az indianai gimnazisták életével, ha hitelesen akarja eljátszani a szerepét… – Hát nem fantasztikus? – kérdezte csillogó szemekkel Ms. Kellogg. – Ki hitte volna, hogy ő tényleg igazi művész, aki bármit megtenne a nézőkért? Hát én nem. Úgy értem, fene se hitte volna abból a chipsreklámból, ami tavaly ment az országos kosárbajnokság alatt. – Szóval… – Mr. Mitchellről Ms. Kelloggra néztem, majd megint vissza. – Luke Striker idejön a Claytonba? – Csak két hétre – mondta Mr. Mitchell –, hogy tanulmányozza az itteni életet a szerepéhez. És kifejezetten azt szeretné, vagy legalábbis a stúdió azt kérte –, hogy a személyazonossága minden körülmények között maradjon titokban. Luke úgy érzi, hogy nem lennének valós gimnáziumi élményei egy falka rajongóval a sarkában. – És itt jössz te a képbe, Jen – folytatta Ms. Kellogg, még mindig álmodozó tekintettel. – Az a tervünk, hogy Mr. Striker cserediáknak adja ki magát Lucas Smith néven. – Hát, izé – nyögtem. 27

Amióta kiderült, hogy nem azért vagyok az irodában, hogy Carát vigasztaljam, vagy, hogy Betty Ann elrablásáról vallassanak, csak félfüllel figyeltem. Egyrészt, mert engem nem izgatnak annyira a sztárok, mint Trinát, másrészt meg, mert emiatt hiányoztam a Trubadúrok próbájáról. Márpedig Hall tanár úr nem nagyon rajong azért, ha kihívatnak az órájáról. Na nem mintha a kórus oszlopos tagja lennék, vagy mi, hanem azért, mert a koncert előtt még be kell gyakorolnom a kézrázást. Jövő hét végén ugyanis nagy kórustalálkozóra megyünk, én meg sehogy sem vagyok képes megtanulni azokat a dzsesszes mozdulatokat. – Úgyhogy, Jen, azt javasoltuk Mr. Mitchellnek – folytatta Ms. Kellogg –, hogy mivel te olyan jól tudsz titkot tartani, és tudjuk, hogy rád számíthatunk, mert nem fogod elszúrni, és neked nem lepi el az agyadat a lila köd, ezért rád bízhatjuk Luke-ot. Tudod, hogy minden cserediákot rábízunk valakire, hogy az első néhány napon segítsen neki eligazodni. Te pedig magaddal vihetnéd Luke-ot az óráidra. Vagyis megmutatnád neki, mi a dörgés errefelé, hogy úgy mondjam. Válaszolnál a kérdéseire, esetleg leráznád azokat, akik gyanakodni kezdenek… így aztán magába szívhatja a Clayton hangulatát, anélkül, hogy bárki is gyanítaná a kilétét. Na, mit szólsz? Őszintén? Köpni-nyelni nem tudtam. Ekkora baromságot! Ezek tényleg azt hiszik, hogy senkinek sem fog feltűnni az új srác, aki szakasztott úgy néz ki, mint Luke Striker? Komolyan azt gondolják, hogy bárkit, főleg Trinát, aki ennyire odavan érte, meg lehet téveszteni azzal, hogy Lucas Smithnek nevezzük? Komolyan úgy éreztem, hogy Mr. Mitchell, az iskolavezetés és maga Luke Striker is alábecsüli az iskolatársaim értelmi képességeit. Persze nem ez volt az első eset. 28

Vállat vontam. Most mi a túrót mondtam volna? Nemet? – Hát persze – feleltem. – Rendben. Nekem mindegy. Ms. Kellogg elégedetten mosolygott, és győzedelmes pillán tást vetett Szaftos Suzyra, vagy legalábbis nekem annak tűnt. – Na ugye! – mondta Ms. Kellogg. – Megmondtam. Jen so sem cirkuszok Rá mindig számíthatunk. És ez így is van.

29

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Én mindent elmondok a legjobb barátnőmnek. Még az álmaimat is. De nekem úgy tűnik, hogy ő sosem nyílik meg előttem. Még a fontos ügyekben sem, mint például, hogy melyik pasi jön be neki, meg ilyenek. Úgy érzem, nincs meg köztünk az a nyílt, közeli viszony, amire vágyom. Hogyan bizonyíthatnám be. neki, hogy megbízhat bennem? Magányos barátnő Kedves Magányos barátnő! Lehet, hogy a barátnődnek, nincsenek titkai. Nem mindenki érzi olyan izgalmasnak az álmait, mint te a tiedet. Lehet, hogy csak nem akar halálra untatni mindenkit. Miért nem teszed meg neki te is ezt a szívességet? Annie

30

HÁROM Mr. Mitchell azt mondta, hogy mivel kiskorú vagyok, a szüleimet is be kell avatni a dologba. Ezt nem egészen értem, hiszen Luke és én nem járni fogunk, vagy ilyesmi. Mármint csak arról volt szó, hogy megmutatom neki, merre van a tornaterem, és szólok, nehogy párolt répát kérjen ebédnél. Nekem nyolc. Mr. Mitchell felajánlotta, hogy elintézi a dolgot a szüleimmel. De inkább én magam akartam beszélni velük. Tuti, hogy a mamámék mindjárt felfújnák az egészet, ha tőle hallanák. Pont úgy, mint az Annie ügyet. Vacsora utánig vártam, amikor az öcséim felmentek megírni a házijukat. Két öcsém van, Cal és Rick. Az egyik nyolcadikos, a másik hatodikos. Cal nagy sportoló, amerikai focin kívül mindenre jár. Oda is csak azért nem, mert anyu szerint az túl veszélyes. Emiatt Cal a rendfenntartásban véli megtalálni életcélját, lehetőleg kommandósként. Rick ezzel szemben gyűlöli a sportot. Gyerekszínész szeretne lenni, mint annak idején Luke Striker. Nem érti, hogy a szüleink miért nem keresnek neki egy ügynököt. Próbálták ugyan megmagyarázni neki, hogy Claytonban nincsenek színészügynökségek, de ez Ricket cseppet sem hatja meg. Azt mondja, ketyeg az órája, s hamarosan már nem lesz ilyen helyes, úgyhogy jó lesz, ha sürgősen felfedezik. Legjobb lenne most rögtön. A tesóim hozzám hasonlóan mindenkivel jól kijönnek, még velem is, sőt még egymással is, kivéve persze, amikor nagy néha összezördülnek azon, hogy kinél legyen a TVtávirányitó, az utolsó pilótakeksz, vagy valami hasonló dolgon. 31

Mégis úgy döntöttem, legjobb lesz kihagyni őket az egész Luke Striker-dologból, mert lehet, hogy nem tudnák tartani a szájukat. Calnek ugyanis van egy régi Luke Striker, vagyis Tarzan figurája. Rick meg biztosan megpróbálná elkérni az ügynöke telefonszámát. Mivel lazán adtam elő az ügyet, mondván: – Valami színész jön a városba, hogy egy szerephez tanulmányozza a sulit, és azt akarják, hogy én pesztráljam –, ezért a szüleim csak vállat vontak. Csupán a papám ráncolta össze a homlokát, de azt is csak egy percig, és nem is amiatt, amit eredetileg gondoltam, vagyis, hogy hallott az Angelique-tetkóról. – Ugye nem nálunk fog lakni? – kérdezte kikukkantva az újságja, a Claytoni Hírlap mögül, ami délután jelenik meg, nem pedig reggel, hogy az újságíróknak ne kelljen túl korán kelniük. A mi városunk nagyon kicsi. Vagy ezt már említettem? – Nem, apu – nyugtattam meg. – Házat bérel a tóparton. – Hála a jó égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, s visszabújt az újságja mögé. Nem bírja a szállóvendégeket. – Ki is ez a fiú? – tudakolta a mamám. – Luke Striker – feleltem. – Szerepelt régebben a Mennyei segítségben. Ő játszotta a legidősebb fiút. A mamám elmosolyodott. – Az a helyes szőke? Elgondolkodtam, hogy vajon a mamám akkor is helyesnek tartaná-e Luke-ot, ha látta volna a Tarzan lagúnajelenetében. Abban, amelyikben elúszott az ágyékkötője, ami rendkívüli módon megörvendeztette Jane-t 32

és Trinát. De komolyan. – Ő az – feleltem. – Hát – fordult vissza a mamám a vázlatfüzetéhez –, remélem, nem habarodsz bele. Mert tudod, Hollywood, ahol lakik, nagyon messze van ám. Nem hinném, hogy túl sokat látjátok majd egymást, miután elment innen. – Ne aggódj, anyu? – mondtam, miközben az eljegyzési tetkókra gondoltam. – Luke Striker nem az esetem. – Akkor Trina legyen óvatos – figyelmeztetett. – Tudod, milyen. – Aha – hagytam rá. Pontosan tudom, milyen Trina. – De állítólag egész idő alatt szemüveget fog viselni, vagy mi. Azt mondják, senki nem fog ráismerni. – Röhej – jegyezte meg a mamám. – Már miért lenne röhej? – vetette közbe a papám, mialatt az ingatlanhirdetésekhez lapozott. Építész, ezért érdekli, milyen házak eladóak a héten. – Clark Kentnek bejött. Miután eleget tettem családom iránti kötelezettségemnek, felmentem a szobámba, hogy megírjam a házit. Bekapcsoltam a számítógépemet, és találtam egy tonna emailt, főleg Trinától. Igaz, hogy a szomszéd házban lakik, mégis többet e-mailezünk, mint telefonálunk egymással… sőt, még annál is többet, mint amennyit személyesen beszélgetünk. Fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert ritkán megyünk el otthonról. Nem túl sok hely akad Claytonban, ahova elmehetne az ember. Mármint a sulin kívül. Én ráadásul egyfolytában olvasok, Trina meg a soron következő színjátszós szereplőválogatásra készül. Gyakran hallom is, ahogy gyakorol, ugyanis a házunk csak egy pár méterre van egymástól. Trinának Hall tanár úr 33

szerint jó erős tüdeje van, amelynek segítségével jól hallhatóan tudja kifejezni magát. Gyakorlatilag minden darab főszerepét megkapta, amit valaha előadtak a Claytonban. Szerintem jó esélye van rá, hogy színésznő legyen. Azt tervezi, hogy a Yale Színművészeti Főiskolára megy, mint a példaképe, Meryl Streep. Aztán pedig, mint mondja, rohammal beveszi a Broadwayt. Trinát nem érdekli a filmezés. Azt állítja, hogy a művész és a közönség között az élő előadás folyamán létrejövő személyes kapcsolat olyan kábítószer, aminek ő már régen a rabja. T e meg hova a manóba tűntél énekkarról? – írta Trina. Online neve Dramaqueen, amiben semmi meglepő nincs. – Olyan későn jöttél vissza, hogy La Hall majdnem rohamot kapott. Már egészen megszoktam, hogy hazudjak Trinának az Annie-dologról. Egyszer kerek perec meggyanúsított vele, hogy én vagyok Annie, amikor a Ki-oktatóban megjelent egy gyerek levele, aki azt állította, hogy nem tud ébren maradni, ha nem iszik meg hat doboz light kólát, aztán meg be kell vennie négy szem altatót, hogy este el tudjon aludni. Erre azt válaszoltam: „Akkor ne igyál annyi kólát”, ami állítólag klasszikus „jenes duma” – legalábbis Trina szerint –, és majdnem lebuktam miatta. Így hát nem került nagy erőfeszítésembe a válasz: JENNYG: Semmi, megint Cara problémája volt műsoron. Miből maradtam ki? DRAMAQUEEN: Az a csaj irtóra ki lehet éhezve egy kis figyelemre. Otthon biztos nem foglalkoznak vele. Különben miért töri magát annyira a suliban? Na mindegy. Nem semmi, amiből 34

kimaradtál. La Hall megmutatta a cuccot, amit meg kellene rendelnünk a luerses fellépésre. Kapaszkodj! Pipacspiros, az elején flitteres villámmal. Undorító. Egy ilyen rongyban fogom égetni magam? JENNYG: Nem veszem be. Csak kamuzol. DRAMAQUEEN: Au contraire, mon frére.* És egyetlen szál természetes anyagot sem tartalmaz. És száznyolcvan dolcsiba kerül. JENNYG: Verberat nos et lacerat fortuna!** *Ellenkezőleg, kedves testvérem (fr.) ** A latin mondás hozzávetőleges magyar megfelelője: „Szegény embert még az ág is húzza”. DRAMAQUEEN: Na ja. A fiúknak persze könnyű. Nekik csak piros haskötő meg piros csokornyakkendő kell a szmokingjukhoz. Szombaton jótékonysági autómosást rendezünk azoknak a lányoknak a javára, akik nem állnak Fortuna kegyeiben. Beírtalak a tizenkettőtől kettőig tartó műszakba. Gondoltam, legalább egy kicsit lebarnulunk kocsimosás közben. Persze csak ha nem esik. JENNYG: Azt hiszem, elfelejtetted előre közölni velem, hogy az énekkar fel fogja emészteni a teljes szabadidőmet, akár tetszik, akár nem. DRAMAQUEEN: Mintha lenne jobb dolgod is. Ez sajnos igaz. Tényleg nincs jobb dolgom. Egyelőre. JENNYG: SZÁZNYOLCVAN DOLCSI? Egy olyan ruháért, amit soha az életben nem veszek fel többet? NEVETSÉGES.

35

DRAMAQUEEN: Ilyen a showbiznisz. JENNYG: És én még azt hittem, a melltartónál már nem jöhet rosszabb…

szivacsbetétes

DRAMAQUEEN: Hát az is elég gáz. Tudod, mi történt? Steve-vel megyek a Claytáncra. Steve McKnight Trina fiúja. Bariton a Trubadúroknál, és II. Henriket játszotta Trina Aquitániai Eleonórája mellett a színjátszósok Az oroszlán télen előadásában. Máskor Trina Helénájának Meneláosza, Júliájának Rómeója, és a többi. Trina nem szerelmes belé – Luke Strikernek tartogatja magát ugyebár –, de mivel Steve elég magas, és fülig bele van zúgva, Trina megengedi, hogy meghívja őt ide-oda. Így legalább megnézheti az összes új filmet. Ingyen. Trina teljes erkölcsi csőd, de nem tehetek róla, ezzel együtt kedvelem. Csak az böki a csőrömet, hogy amikor kirúgja Steve-et – gyakorlatilag mindannyiszor, amikor másvalaki hívja el szórakozni –, a srác rögtön az én fülemet rágja, mert azt akarja tudni, mivel haragította magára Trinát. Örömmel hallottam, hogy együtt mennek a tavaszi bálra, ismertebb nevén a Claytáncra. Ez sokat jelent Steve-nek. És Trina legalább elmesélheti nekem, milyen volt. Én ugyanis nem fogom megtudni, mert senki nem hívott meg, egyedül viszont nem mehetek. JENNYG: Jó neked. DRAMAQUEEN: Miért nem keresel valami magadnak, és akkor mehetnénk négyesben.

srácot

JENNYG: OK. Várj csak! A francba! Sajnos ezen a héten senki sincs belém esve. DRAMAQUEEN: Mert mindenkivel túl rendes vagy. JENNYG: Aha. Mert a legtöbb fiú olyan lányra vágyik, aki 36

lelkileg kikészíti. DRAMAQUEEN: Komolyan. Túl kedves vagy mindenkivel. Minden sráccal egyformán bánsz. Akkor meg honnan tudnák, hogy egyszerűen csak havernak tekinted őket, vagy potenciális amornak? Tutira ezért nem hívott még senki randira. Pedig szerintem nem vagy csúnya. JENNYG: Hűha. Kösz. Ez jólesett. Tulajdonképpen tudom, hogy nem vagyok csúnya. Na jó, nem vagyok egy Catrina Larssen, inkább „az a kedves lány a szomszédból” típus. Barna haj, mogyorószín szem, szeplők, meg minden. Túlságosan is „helyeskislány-fazon” vagyok. Rémes. Ennek ellensúlyozására már jó ideje próbálom lenöveszteni a frufrumat. DRAMAQUEEN: Komolyan mondom. Járhattál volna Scott Bennett-tel, de elszúrtad. Trinának az a furcsa elképzelése van, hogy Scott Bennett az álmaim pasija, mivel amikor hazajöttünk a Ki-oktató nyári táborából, azt hiszem, kicsit túl sokat meséltem róla. Persze csak azért, mert irtó jól éreztük magunkat együtt. Például esténként sokszor egymás mellett ültünk a tábortűznél, olyasmiről vitatkoztunk, mint hogy van-e olyan jó az Emlékmás című film, mint a Philip K. Dick novella, ami az alapjául szolgált, vagy, hogy H. G. Wells vagy Isaac Asimov-e a science fiction igazi apja. És azt is megemlíthettem volna Trinának, hogy a táborból hazafelé jövet a busz megállt az Outback Steakhouse-nál ebédre, és Scott egyfolytában a nevén szólongatta a pincérnőt. Ugyanis rajta volt a neve a kitűzőjén. Szóval Scott ilyeneket mondott: „Mit ajánlana nekünk, Rhonda?” meg „A sült hagymakarikák mellett döntöttünk, Rhonda” és 37

„Köszönjük a kenyeret, Rhonda!” Fogalmam sincs, miért, de nem bírtam abbahagyni a nevetést. Annyira röhögtem, hogy majdnem megfulladtam, és Kwang kénytelen volt hátba veregetni. De azt hiszem, Trina igazából a fatörzses eset miatt gondolta, hogy Scott-tal tökéletesen összeillenénk. Az úgy volt, hogy menekülnünk kellett a mindent elöntő lekvár elől. És a fatörzs ott volt két fa között, nekünk meg át kellett másznunk rajta, hogy mentsük az életünket. Az is jó volt, amikor Scott azt mondta nekem, hogy: „Ne várd meg a lekvárt!” Persze Trina nem ezért gondolja, hogy lennie kell köztünk valaminek, hanem azért, mert amikor Scott meg én maradtunk utolsónak a fatörzs egyik oldalán, felemelt, hogy elkaphassam – mármint a fatörzset –, és átlendülhessek rajta. Biztosan megemlítettem Trinának, hogy Scott mennyire könnyedén emelt fel – mintha nem is lenne súlyom –, és hogy észrevettem, milyen elképesztően dudorodik a bicepsze a pólója alatt. És hogy finom illata volt. Meg hogy a keze, az, hát… hogy is mondjam, elég nagy. És erős. Nem kellett volna. Mármint elmondani Trinának, mert azóta szentül meg van győződve róla, hogy Scott tetszik nekem – úgy –, és azóta is ezzel nyúz. Azt akarja, hogy randizzak vele. Hogy hívjam el, mondjuk, moziba. Szerinte nyilvánvaló, hogy a sors is egymásnak szánt bennünket, és ha én nem hívom el, soha nem lesz semmi az egészből, mivel Scott azt hiszi, csak barátként kedvelem, hiszen minden sráccal egyformán bánok, ugyanis nem vagyok olyan laza, mint Trina. Ez persze nevetséges – mármint az, hogy a sors egymásnak szánt bennünket Scott-tal –, mert egyértelmű, hogy Scott és Geri Lynn tökéletesen illenek egymáshoz. Hiszen egy pillanat alatt összejöttek. 38

Gyakorlatilag a tanév első napján. Legalábbis a Geri Lynn naplójában található szívecskék tanúbizonysága szerint. Még szerencse, hogy Trina a színházban akar karriert csinálni, mert a házasságközvetítés nem igazán az erős oldala. Ezt már számtalanszor említettem neki, de ennek ellenére nem adja fel. DRAMAQUEEN: Na jó. Lehet, hogy a dolog Scott-tal nem jött össze, de attól még nem kell minden pasiról lemondani. Nagyon helyes vagy. Steve biztosan rá tudná beszélni valamelyik srácot a kórusból, hogy menjen el veled. Valamelyik baritont vagy egy tenort… JENNYG: HÉ, ELÉG! ÁLLJ LE! DRAMAQUEEN: Oké, oké! De azért csak van VALAKI, aki tetszik. JENNYG: Na ne már! NEKED sem tetszik senki. Akkor nekem miért kellene hogy tetsszen valaki, ha te se találsz magadnak pasit? DRAMAQUEEN: Azért, pulchera*, mert én Luke Strikérnek tartogatom magam. * drágám (latin) Ajaj. Ekkor jutott eszembe először, hogy ha kiderül Luke kiléte, az nagyon is személyesen érintene. Akkor ugyanis a legjobb barátnőm előbb veszítené el a szüzességét, mint én. Persze abban az esetben, ha a vonzódás kölcsönös. Be kell ismernem, volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a tart-suk-titokban-hogy-Luke-Strikerrövidesen-ellátogat-szépváro-sunkba-ügy miatt. Totál be lesz rám rágva, ha kiderül az igazság. 39

Persze az is igaz, hogy Trina sosem tudott rám igazán haragudni. Oda-vissza küldözgettük Trinával a latin házi megoldásait, ami nem csalás. Nem igazán csalás. Csak ellenőriztük, hogy ugyanazt írtuk-e, amikor üzenet jött valakitől, aki nem Trina vagy Geri Lynn, vagy más olyan valaki volt, aki írni szokott nekem. Az illetőnek Otempora volt a kódneve. Tanultuk latinon, hogy ez azt jelenti: „Ó, micsoda időket élünk!”, nem mintha az időszámítás szerinti 9. évben az emberiségnek olyan gondjai lettek volna, mint az al-Kaida vagy J. Lo. Az Otempora név Scott Bennettet takarta. Rákattintottam az üzenetre, gondolván, hogy az újság miatt írhatott. Tévedtem. OTEMPORA: Szia, Jen! Ugye Kwangnek adtam a cikkötletedet?

nem

haragszol,

hogy

Ami Betty Ann elrablásáról szólt. Tuti biztos voltam benne, hogy Geri Lynn rágta miatta a fülét. Úgy tűnik, az utóbbi időben egyre többet rágja. Szerintem azért, mert Geri rövidesen érettségizni fog, és főiskolára megy, Kaliforniába televíziós újságírást tanulni. Micsoda változás! Észrevettem, hogy az emberek elutazás előtt teljesen alaptalanul veszekszenek a környezetükkel mindenért. Mintha úgy könnyebb lenne a búcsú, ha haragszanak rád. Trina ezt minden alkalommal eljátssza velem, amikor a szüleivel nyaralni mennek a Wawasee partján álló házukba. Elég muris. Ezt persze Scottnak nem mondhattam. Mármint azt, hogy a barátnője csak azért piszkálja, mert kiborítja az elválás gondolata. Ehhez ugyanis tulajdonképpen semmi közöm. Egyébként sem kérdezte. Ehelyett ezt írtam: JENNYG: Persze hogy nem haragszom. 40

Már miért haragudnék? Mire Scott: OTEMPORA: Aha, gondoltam. Bár Geri szerint berágtál. Persze neki halvány fogalma sincs, mennyi dolgod van… Ez igaz. Gerinek fogalma sincs. Mert benne, csakúgy, mint másokban, fel sem merül, hogy én vagyok Annie. OTEMPORA:…de az ember azt hinné, elég jól ismer téged ahhoz, hogy tudja, te nem olyan csaj vagy, aki ilyesmiért felkapja a vizet. Hát nem, tényleg nem vagyok az a fajta. Megírtam neki, hogy nincs miért aggódnia, azután hozzáfogtam a mértan házimhoz. Mert a házi feladatot még egy nem-olyan-csaj is kénytelen megcsinálni. Még egy olyan csajnak is meg kell csinálnia, aki az őt körülvevő világ tudta nélkül hamarosan egy akkora sztár bizalmasa lesz, mint Luke Striker.

41

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Nekem csak az olyan fiúk tetszenek, akik, már foglaltak. Olyanok, akiknek már van barátnőjük. Addig flörtölök velük, míg ejtik azt, akivel éppen járnak, aztán amint szabadok lettek, már nem ím tetszenek, annyira. Mi a fene lehet ez? És mit tehetnék ellene.? Foglaltak barátnője Kedves Foglaltak barátnője! Vagy attól félsz, hogy elkötelezd magad, vagy azt élvezed, hogy elszeded másnak a fiúját. Akár így, akár úgy, az, hogy felismerted a problémát, már több, mint a megoldáshoz vezető út fele. El a kezekkel a barátnőid pasijaitól! Tartsd vissza magad tudatosan, különben hamarosan nem lesznek barátaid, se hímneműek, se nőneműek. Annie

42

NÉGY Azt hittem, Luke Striker valamikor a következő héten érkezik, vagy talán két hét múlva. De arra tutira nem számítottam, hogy már másnap megjelenik a Claytonben. Pedig pontosan ez történt. Éppen az osztályban ücsörögtem, lapozgattam a Ki-oktató legújabb számát, és vártam, hogy elkezdődjön a latinóra, amikor egyszerre csak felpattant az ajtó, Ms. Kellogg kukucskált be rajta, a nevemet mondta, és intett, hogy menjek ki. Kicsusszantam a padból, és kimentem hozzá a folyosóra. Magas, ápolatlan srác állt mellette. – Jenny – mondta Ms. Kellogg, a szokásosnál is csillogóbb szemmel. – Ő Lucas Smith, a cserediák, akiről tegnap beszéltünk. Az előbb annyira elmerültem Kwang Betty Annről írt cikkében – el kell ismernem, a tördelésem különösen jól mutatott: beletettem egy fotót Betty Annről pomponlány egyenruhájában, alatta a KI LÁTTA? JUTALOM A MEGTALÁLÓNAK felirattal –, hogy először fel sem fogtam, miféle cserediákról beszél. Azután eszembe jutott. Luke Striker. Luke Striker jön a Claytonbe, hogy felkészüljön egy szerepre, és cserediáknak adja ki magát. És már itt is van. Igaz ugyan, hogy ránk se hederített senki, de azért éreztem, amint kínomban céklavörössé válok. Még nem csengettek be, úgyhogy egy csomóan rohangáltak a folyosón, de senki nem törődött velünk. Fogalmam sincs, miért voltam úgy oda. Az egyszer fix, hogy nem számítottam ilyen reakcióra saját 43

magamtól. Mármint amiatt, hogy személyesen meglátom Luke Strikert. Persze láttam én már belőle többet is, hiszen a legutóbbi filmjében nem volt rajta ennyi ruha. Valaki tippeket adhatott neki arról, hogyan öltöznek az indianai fiúk, mert azt pontosan eltalálta – trottyos farmer, túlméretezett focimez és egy pár hihetetlenül ocsmány edzőcipő. Hozzátett még egy drótkeretes szemüveget, és mintha növesztette volna a haját. Még hosszabb volt, mint a Lancelotban. És sötétebb. Nyilvánvalóan nem természetes szőke. Magasabb is, mint gondoltam. A srác, aki ott állt az ajtóban, és akinek állítólag én fogom megtanítani az iskolai élet „csínját-bínját”, tulajdonképpen semmivel sem tűnt inkább filmsztárnak, mint én… Kivéve persze, ha az ember tudta, hogy az. – Hú! – nyögtem ki nagy nehezen, mint egy igazi hülyegyerek, mivel Ms. Kellogg csak állt ott, várakozón mosolyogva rám. – Ja? Szia. Luke biccentett egyet. Nem tudtam, vajon csak menteni akarja-e a helyzetet, látván a lángoló képemet, vagy egyszerűen és természetesen laza. Lényeg az, hogy kábé olyan érdekes lehettem neki, mint a Mennyei segítség egy régi részének a huszadik ismétlése. – Nos – mondta Ms. Kellogg –, ugye segítesz Mulvaney tanárnőnek helyet keresni, izé, Lucasnak? És aztán körbevezeted az iskolában. Igaz, Jen? – Persze – hörögtem nagy nehezen. Mi a fene bajom van? Esküszöm, egyáltalán nem izgatnak a hírességek. Azok a hírességek, akik érdekelnek, gyakorlatilag nem sztárok… inkább írók. Mondjuk, mint Stephen King, Tolkien vagy mit-tudom-én-ki. Most meg itt elvörösödök, amiért Luke Striker biccentett 44

egyet? Ez gáz! Nagy gáz. – Nagyszerű! – mondta Ms. Kellogg. Becsengettek. Luke nyöszörgött, mintha sértené a fülét. – Akkor magatokra hagylak, izé, Lucas – köszönt el Ms. Kellogg. Mindenki befelé igyekezett a terembe, vagy legalábbis megpróbált bejutni. Ami nem ment könnyen, mivel elálltuk az utat. – Azt hiszem, minden tanár tudja, hogy, izé, szóval, hogy itt vagy. Tegnap késő délután mindenkit értesítettünk. – Szuper – mondta Luke. Hallottam, amint a háta mögött Mulvaney tanárnő azt kiabálja: „Eo! Eo!”, ami annyit jelent ebben az esetben, hogy El az útból! Elálltunk az útból. Mulvaney tanárnőnek sikerült bejutnia az osztályba. Észrevettem, hogy nem nézett se Ms. Kelloggra, se Luke-ra, pedig ott álltak az orra előtt. Vagy legalábbis nem rögtön nézett rájuk. Pillantása helyettük arra a helyre esett, ahol Betty Ann szokott ülni. Miután látta, hogy a baba még mindig nem került elő, Mulvaney tanárnő érdeklődéssel fordult az új fiú felé… de még mielőtt Luke-ra nézett, láttam, hogy egy kissé megrándul az ajka. Egész biztosan éreztem, hogy hiányzik neki Betty Ann. Úgy értem, tényleg hiányzik. – Mulvaney tanárnő, ő Lucas Smith, a diák, akiről beszéltünk – mutatta be Ms. Kellogg. – Akit Jenny fog kalauzolni. – Hát persze – válaszolt Mulvaney tanárnő, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy felismerte volna Luke-ot. Valószínűleg azért, mert nem ismerte fel. A latintanárok általában nem elmélyült szakértői a populáris kultúrának. – Kérek szépen mindenkit, aki Jen mögött ül, hogy menjen egy 45

paddal hátrébb. Ott a földgömbnél van egy üres hely. Jól van. Luke lerogyott a mögöttem felszabadult padba. Meg kell adni, még a nem-vagyok-oda-valami-túlzottan figurát is tökéletesen hozta. Testtartása és járása alapján nem lehetett megkülönböztetni Kurt Schraedertől és a haverjaitól, akik néhány másodperccel később érkeztek. Mulvaney tanárnő bemutatta az új diákot az osztálynak – latinul –, mi pedig kötelességtudóan üdvözöltük új amicusunkat. Luke felemelte az egyik kezét, és annyit mondott: – Szasztok! Már a hangjától is elvörösödtem. Azt hittem, ott helyben elsüllyedek. Amint Mulvaney tanárnő a tábla felé fordult, Luke hátba bökött a cerkájával (a radíros végével, hál istennek): – Halál komolyan mindennap kora hajnalban van latinod? Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam. Ugyanis teljes hosszában bizsergett a gerincem. Az ember fülébe mégsem sugdosnak naponta filmsztárok. Esküszöm, még a mamám is odalett volna tőle. Azért igyekeztem lazán viselkedni. – Aha – súgtam vissza. – De hát még csak nyolc óra van! – mondta Luke hitetlenkedve. – Tudom – súgtam vissza megint, majd biztatóan hozzátettem: – De háromra végzünk. – Háromra? Az hét óra múlva lesz. Luke lehelete csiklandozta a nyakamat. Olyan illata volt, mintha épp az előbb gargalizált volna mentolos szájvízzel. Vajon minden filmsztárnak ilyen finom a lehelete? Lehet, hogy ez a különbség köztük és köztünk, földi halandók 46

között. A természetesen jó szagú száj. – Hmm – mondtam, miközben igyekeztem humoromnál maradni, de semmi más nem jutott eszembe, mint egy vidám: – Tudom. Luke elkeseredetten dőlt hátra. –A rohadt életbe! Ezt már Mulvaney tanárnő is meghallotta, ezért felénk fordult, és megkérdezte Luke-tól és tőlem latinul, hogy van-e valami problémánk. Azt feleltem, hogy nincs. Pedig volt. De még mennyire! Mert nem voltam rá felkészülve, hogy Luke élőben is ilyen iszonyú édes. Nem mintha azt hittem volna, hogy a filmvásznon csak a trükkök miatt nézett ki olyan marha jól, vagy mi… Bár lehet, hogy mégis azt hittem. Tévedtem. És nem én voltam az egyetlen csaj a suliban, akinek ez feltűnt. Komolyan. Luke mindenhová követett – a szekrényemhez, az osztályba, a falikúthoz. És igaz, hogy senki sem ismerte fel, sőt még azt sem mondta senki, hogy: „Tudod, kire hasonlítasz? Luke Strikerre.” Azt azért észrevettem, hogy a Clayton Gimnázium egyetlen nőnemű tanulója sem bírta levenni róla a szemét. Elég volt, hogy felemelje a kezét és félresimítson egy szemébe lógó hajtincset, hogy irodalomórán a fél osztálynak elakadjon a lélegzete. A pasi egyszerűen csúcs volt. Hiába is tagadtam volna. Tökéletesen megértettem Angelique-ot a tetkóügyben. Csupán csak azt nem foghattam fel, hogy rúghatta ki ezt a srácot. Azt azért nem mondhatnám, hogy Luke nagyon beszédes. Egész délelőtt kábé három szót szólt hozzám.

47

Fogalmam sem volt, hogy a természeténél fogva hallgatag, dühös rám, vagy máris valami baja van. Bár tudtommal nem adtam rá okot, hogy haragudjon. Csak akkor jöttem rá, mi lehet a gáz, amikor a matek utáni második szünetben is utánam slattyogott, és megkérdezte, hogy hol kaphatna egy presszókávét. – Presszókávét? Megjegyzem, a „presszókávé” szót nem valami gyakran hallani a mi városunkban. Azért megpróbáltam megértően reagálni. – Hát a belvárosban van egy Starbucks kávézó. – Úgy érted, kocsiba kellene ülnöm ahhoz, hogy ihassak egy kávét? – Kék szeme – mely a mozivásznon is olyan gyönyörű, az életben, még így, szemüveg mögé rejtve is még hatásosabb, olyan kék, mint valami úszómedence –, elkerekedett a csodálkozástól. – Hova a fenébe kerültem? – Hát, tulajdonképpen sehova – feleltem. – Úgy értem… ez egy gimi. Luke nagyjából végigaludta a matekot és a franciát is. Csak valamikor a negyedik óra felé kezdett ébredezni. Még szerencse, mert akkor énekkarom volt. Márpedig Trinával óvatosnak kellett lenni. Hiszen Trina a legveszélyesebb Luke inkognitó-jára nézve. Erre az énekterem felé menet Luke-ot is figyelmeztettem. Minél többet voltam vele, annál kevésbé volt az az érzésem, hogy lebénult a nyelvem. Ez persze még nem jelentette azt, hogy jól elvoltunk, ugyanis még mindig nem sikerült kiismernem magam rajta, ami elég fura, mert általában mindenkin elég hamar átlátok. – Ha tényleg ragaszkodsz ehhez az inkognitó-dologhoz – mondtam –, akkor iszonyú óvatosnak kell lenned Trinával. Színésznőnek készül, és gyakorlatilag kívülről fújja a Mennyei 48

segítség összes részének szövegét. Luke oda se bagózott. Éppen akkor nyitotta ki a szemét annyira, hogy feltűnjön neki az italautomata. – Koffein! – örvendezett, és gyakorlatilag ráugrott a gépre. De aztán elkomorodott. – Nincs apróm. Kihalásztam egy dolcsit a farmerzsebemből, és odaadtam neki. – Komolyan mondom, Luke – folytattam, miközben egy csomóan benyomultak a hátunk mögött a zenekari próbaterembe. – Trina a legjobb barátnőm. Tudom, mit beszélek. Még soha nem láttam senkit, aki egy egész doboz kólát megivott volna egy hajtásra, levegővétel nélkül. Luke Strikernek sikerült. Amikor végzett, finoman böffentett, és a feje fölött a háta mögötti legközelebbi szemetesbe dobta a dobozt. Beletalált. – Rendicsek – felelte olyan élettel teli hangon, amilyet aznap délelőtt még nem hallottam tőle. Azután elmosolyodott. Nekem viszont összerándult a gyomrom. Nem jó jel. A kólától egészen beindult. Amikor pedig beléptünk a kórus próbatermébe, ahol padlószőnyeggel bevont lépcsőzetes dobogón állunk, szemmel láthatóan felvidult a saját tükörképétől, melyet a szemközti falra felszerelt tükörben pillantott meg, ami azért van ott, hogy saját magunkat megfigyelhessük, amint levegőt veszünk. A levegővételt persze csak az láthatja, akinek a kilátását nem veszi el Karén Sue Walters hajzuhataga. Ekkor lépett be Trina. Láttam rajta, hogy már hallott a srácról, mivel körülnézett a teremben, majd amikor 49

meglátott bennünket, határozott arckifejezéssel dübörgött le felénk a dobogó lépcsőjén, miközben így kiáltott: – Na mi van, Jen, be sem mutatsz az új barátodnak! – Szia, Trina! – mondtam sietve. – Ez itt Lucas Smith. Lucas, ő a barátnőm, Trina. Ekkor Luke Trinához fordult, és csak ennyit mondott: – Hello! Szóval te vagy az a színésznő, ugye? Trina felnézett rá – jó magas, több mint 180 centi –, és gyakorlatilag ott helyben elolvadt. Pocsolyává. – Hát – felelt olyan hangon, amilyet még soha a büdös életben nem hallottam tőle –, igen. Én vagyok az. – Te, mondd csak, milyen itt a színjátszó szakkör? – kérdezte Luke. – Ér valamit? Legszívesebben oldalba vágtam volna, hogy sürgősen álljon le az egész színház témával, mert attól féltem, Trina azonnal észreveszi az összefüggést – Lucas Smith… színház… Luke Striker. De azt hiszem, túlbecsültem Trina rajongását a srác iránt, mivel elkezdte nyomatni, hogy milyen kár, hogy Lucas túl későn érkezett, s már nem jelentkezhet a tavaszi musical előadás szereplőválogatására. És hogy a helyi újság szerint milyen hiteles volt Trina Júlia alakítása, és milyen szerencsés Lucas, amiért Hall tanár úr egyáltalán megengedte neki, hogy beálljon a Trubadúrokhoz, hiszen az énekkari válogató igazán kemény volt… Erről eszembe jutott, hogy vajon hogy csinálta az igazgató, úgy értem, hogyan sikerült rábeszélnie Hall tanár urat, hogy megengedje valakinek, aki nem is vett részt a meghallgatáson, hogy beálljon a drágalátos kórusába. Lehet, hogy elárulta neki az igazat? Bár Hall tanár úrnak sürgős szüksége van tenorokra, ugyanis a meglévők legalább 50

annyira kiborítják, mint az én esetlen mozdulataim. Ekkor jött oda hozzánk Steve, a bariton, aki annyira odavan Trináért, hogy képes romantikus vígjátékokat végigülni a bevásárlóközpont multiplexében, csak azért, hogy kilencven percig a közelében lehessen. – Hellósztok! – mondta Steve, aki amolyan sovány, kiálló ádámcsutkás típus. Ha ideges, fel-alá jojózik az ádámcsutkája. Amikor odajött Trinához és Luke-hoz, éppen iszonyatosan jojózott neki. – Na, mi a pálya? – Szia, Steve – köszönt neki Trina hűvösen. – Ő Lucas. – Szevasz! – mondta Steve Luke-nak. – Szasz! – felelt Luke egy hangsúllyal és egy biccentéssel lazábban, mint Steve. Szegény Steve. – Jól van, gyerekek! – jött ki Hall tanár úr az irodájából, ami a kórus próbaterméből nyílik. – Üljetek le! Tessék leülni! – tapsolt, majd észrevette Luke-ot. – Hát te? Ki vagy? Elég muris volt nézni, ahogy megismerkedik Luke Strikerrel. Világos volt, hogy Hall tanár úrnak halvány lila gőze sincs, kivel áll szemben. A vicc az volt, hogy itt állt egy igazi színész, aki milliókat keresett a színészkedéssel, meg Hall tanár úr, aki azt állította, hogy valaha a Broadwayn dolgozott, de most egy iskolai énekkart vezényel DélIndianában. És a karvezető mégis sokkal beképzeltebben viselkedett, mint a színész. Hall tanár úr mindjárt rákezdte, hogy persze, megkapta az értesítést Luke-ról, meg minden, de hogy a maga részéről fel nem foghatja, hogyan képzeli az iskolavezetés, hogy bárki csak úgy a Trubadúrok tagja lehet, és hogy Luke-nak (Lucasnak) ugyanúgy próbaénekelnie kellett volna, mint mindenki másnak, és hogy Hall tanár úr nem látja be, miért is tekintene el ettől csakis azért, mert nem év eleje van. 51

Luke-nak a szeme se rebbent. Valószínűleg azért, mert megszokta a rendezőket és a rendezők abszurd kéréseit. Csak ennyit mondott: – Ne aggódjon, uram! Majd figyelek, amíg be nem hozom a lemaradásomat. Azt hiszem, az uram megtette a hatását. Trinához hasonlóan Hall tanár úr is azonnal elolvadt. Még azt is megengedte Luke-nak, hogy odaüljön a zongorakísérő mellé lapozni. Meg kell hagyni, tetszett, ahogy Luke az ujja köré csavarta Hall tanár urat. De a negyedik órában nem volt sok időm rá, hogy Luke-on filózzak, mivel háromszor végigvettük a luerses fellépés dalait. Mármint állva, azzal az idióta hadonászással együtt. Kiakadtam, mert nem bújhattam el Karén Sue Walters haja mögé olvasni. Amiatt meg még jobban kiakadtam, hogy a mozdulatok rém bonyolultak voltak, egyszerűen nem lehetett őket megjegyezni, és állandóan elszúrtam, Hall tanár úr meg egyfolytában üvöltözött velem. – Le van maradva, Miss Greenley! – meg – Ne siesd el, Jenny! Mást nem is hallottam egész órán. Mondhatom, igazán megszenvedek pluszpontért, amit ezért kapok a felvételin.

azért

a

pár

Persze azért nekünk altoknak mégsem annyira rossz, mint a szoprán szólamnak. Nekik ugyanis TÁNCOLNIUK kell. KALAPPAL. Komolyan. Elő kell adniuk az egész kalapossétapálcás-műsort a „Mindhalálig Jazz”-re a Chicagóból, csak sétapálca nélkül. Ok persze nem bánják, mert a szopránok mind egy szálig jó táncosok. De nekünk, altoknak kell odaadnunk a kalapjaikat a kupacból, ami a dobogó mögé van elrejtve. Halál nehéz… olyasvalakinek, 52

mint én, akinek semmi ritmusérzéke. Mire kicsengettek ebédszünetre, teljesen kikészültem. Luke azonban ekkor kezdett belelkesedni. – Nektek ez tényleg beleszámít a felvételi pontszámotokba? – kíváncsiskodott a próbateremből kifelé jövet. Elég muris, hogy ilyen hamar rájött, mekkora kamu a kórus. Nekem három egész hónapba telt. Nem csak a szivacsos melltartó miatt. A Mindhalálig Jazz a legmenőbb számunk. A műsorunk további részét Hall tanár úr „Broadway örökzöldeknek” nevezi. Köztük van a Day by Day a Godspelfloöl, és az As Long As He Needs Me az Olivérből (nekünk, altoknak a kedvenc sorunk az, hogy: „As long as he needs me/Fll cling on…”, amit mindig Klingonnak éneklünk. Hall tanár úrnak persze nem tűnik fel, mert fogalma sincs a Star trek sorozatról). A legcikibb pedig az, hogy Hall tanár úr elvonszol bennünket mindenféle általánosokba, jótékonysági egyesületek gyűléseire, meg minden. Halál komolyan. Teljesen kibuktam, amikor kiderült. Majdnem megfojtottam Trinát. De addigra már késő volt; Ms. Kellogg egyetlen más órára sem tudott áttenni helyette. Igaz, bizonyos szempontból nem is olyan rossz a kórus, mert az iskola legérzékenyebb művészlelkei legalább biztonságban érezhetik magukat valahol. Egy csomó trubadúros képes a próbateremben ebédelni, csak hogy ne kelljen lent az ebédlőben összefutnia a Kurt Schraederfélékkel. Trina viszont nem ezért akar a próbateremben kajálni. Olyankor Hall tanár úron tarthatja a szemét – aki az irodájában eszik a tanári ebédlő helyett; azt hiszem, a többi tanár nem nagyon csípi –, nehogy más szopránra osszon egy szólót csak azért, mert Trina pechére épp valahol máshol 53

járt. Én viszont közöltem Trinával, ki van csukva, hogy az ebédre vonatkozó gasztronómiai választásaimat korlátozzam csak azért, mert ő versenyben áll Karén Sue Waltersszel. Így hát az ebédlőben kajálunk, nem a próbateremben. Luke persze mindezt nem tudhatta. A próbateremből kifelé jövet hátranézett Karén Sue-ra meg a többiekre, akik éppen a szendvicseiket kotorták elő, és azt kérdezte: – Nincs még vége a próbának? Miért itt esznek? – Azt hiszed, ez egy elvarázsolt kastély, mi? – röhögött Trina hangosan és kiadósan a saját viccén, pedig ha rajta múlik, most ő is ott szendvicsezik az elvarázsolt népséggel együtt. Persze nekem kellett megmagyaráznom. – Azért esznek ott, mert félnek. – Mitől? – tudakolta Luke. Beléptünk az ebédlőbe, és Luke aznap már másodszor mondta, hogy: – A rohadt életbe! Csakhogy most valami más oka volt.

54

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! A barátom nem csukja, be, a száját evés közben, is tele szájjal beszél. Irtóra ciki! Már milliószor mondtam neki, de nem hagyja abba. Hogy vehetnem rá az illedelmesebb viselkedésre? Beszélj, ne köpködj! Kedves Beszélj, ne köpködj! Ne ülj vele. egy asztalhoz, amíg nem tanul meg úriember módjára viselkedni. Néhánymagányos ebéd, és garantálom, lenyeli a falatot, mielőtt megszólal. Annie.

55

ÖT Gondolom, a Clayton Gimi ebédlője kicsit ijesztő lehet egy idegennek. Ugyanis hatszáz tinédzsert zsúfolnak be egyszerre egy helyiségbe (két turnusban kajálunk), amitől van egy kis zaj. De azt hiszem, Luke nem volt felkészülve erre a fülsiketítő hangzavarra. Egyébként pedig tény, hogy a gimi ebédlője az élet színtere a városban. Rajta kívül csak Clayton főutcája, a Glenwood Road van. Ott kocsikázik szombat esténként fel-alá mindenki, aki él és mozog. A Clayton Gimiben tehát az ember nem foghatja meg csak úgy ukk-mukk-fukk a tálcáját, hogy csak úgy ukkmukk-fukk leüljön ebédelni. Az nem úgy megy. Az ember először is végigmegy az asztalok között a pultig, még akkor is, ha csak egy üdítőt, tejet vagy bármit akar. Az ebédlőben minden szempár arra szegeződik, aki éppen végighalad az asztalok között. Nem vicc. Az ebédlőben dől el, hogy az ember mennyit ér, attól függően, hogy elég lazán sétafikál-e a pultig. Hacsak persze nem olyasvalakiről van szó, mint én. Mert rám egyszerűen senki nem kíváncsi. Luke-nak persze minderről fogalma sem volt. Megállt az ajtóban, és elképedve bámult az asztalok közötti folyosóra, melyen épp Courtney Deckard és a sleppje riszált végig. – Te jó ég! – suttogta. Alig hallottam a nagy zajban. – Micsoda diliház! – Mi csak kifutónak hívjuk – fuvolázta Trina. – Felkészültél a divatbemutatóra? Elindultunk a pult felé, Luke pedig elképedve követett. 56

Nem tűnt fel, hogy a láttunkra elhalkultak volna az ebédelők, de azt világosan láttam, hogy minden jelenlévő nőnemű lény figyelmét sikerült magunkra vonnunk – a legkisebb pisis elsőstől a legidősebb konyhásnéniig. Luke-nak nem nagyon tűnt föl, hogy az érdeklődés középpontjába került. Mintha sokkos állapotban lett volna. Szó nélkül megfogta a tálcát, amit odanyújtottam neki. Amikor a konyhásnéni megkérdezte, hogy kukoricát kér-e vagy zöldbabot, szemmel láthatólag nem értette, miről van szó. Kértem neki kukoricát, mivel úgy gondoltam, a vendég biztosan meg akarja kóstolni államunk büszkeségét, amiről híresek vagyunk. Megrakott tálcáinkkal aztán a pénztárhoz mentünk, de Luke nyilvánvalóan annyira nem volt magánál, hogy képtelen volt előhalászni két dolcsit. Kifizettem az övét is. Még szerencse, hogy olyan sokat bébi csőszködöm – mivel nem járok senkivel, minden szombat este ráérek –, különben hamarosan csődbe megyek, ha egyfolytában nekem kell fizetnem Luke helyett. Trina és én ahhoz az asztalhoz ültünk, ahová elsős korunk óta mindennap. A helyünk pontosan a terem közepén van, a két szélsőség, a nagymenők, vagyis a divatdiktátorok, és a trendkövetők, vagyis azok között, akik nem annyira érzékenyek, hogy a próbateremben egyenek, de ahhoz nem elég közkedveltek, hogy a menőkhöz ülhessenek. Nem csak mi ketten szoktunk a középső asztalnál ülni, vannak rajtunk kívül még egy csomóan. Közöttük a kitűnő tanulók, a számítógép mániások, a színházrajongók, a punkok és a Ki-oktató szerkesztősége. Geri Lynn félrenyelte buborékmentesített light kóláját, és majdnem megfulladt a köhögéstől, amikor Luke Striker leült mellé és gondterhelten vizsgálni kezdte az ebédjét. – Szia! – mondta Geri Lynn. – Biztosan te vagy Lucas. 57

Ebből is látszik, milyen gyorsan terjed a pletyka. Aznap még nem is találkoztam Geri Lynnel, de ő már hallott az új srácról. Képzelem, mi lenne itt, ha kiderülne, hogy én vagyok Annie. Egy pillanat alatt az egész suli megtudná. Luke rá se hederített Gerire. Fogta a villáját, és döfködni kezdte a tálcáján levő ételt. – Ez meg mi? – álmélkodott. – Sült hús – mondtam. Én magam pizzát vettem. Lehet, hogy szólnom kellett volna neki, hogy ne a menüt válassza. De feltételeztem, hogy mindennel meg akar ismerkedni, ami errefelé tipikusnak mondható, és ebbe a sült hús is beletartozik. – Vegetáriánus vagyok – közölte Luke a hússal. – Van salátabár is – tájékoztatta segítőkészen Trina, aki néha nem csak vegetáriánus, de egyszer tojást, máskor tejet sem fogyaszt. Scott otthonról hozott kaját gusztusos műanyagdobozban, mint mindig. Legtöbbször azt, amit előző este főzött magának és a papájának. Úgy tűnt, ezúttal rakott zöldséget fokhagymás pirítóssal, s már meg is melegítette az ebédlőben lévő mikrobán. Igazán ínycsiklandó illata volt. – Ezt megeszed? – kérdezte Scott Geritől a csokis sütijére mutatva. – Nem, drágám – felelt Geri, még mindig le nem véve a tekintetét Luke-ról. – Tied lehet. Scott fogta a sutit és beleharapott, majd fintorogva letette. A konyhásnénik szakácsművészetének szintje nem éri el az övét. – Mindennap itt kajáltok? – kérdezte Luke, miközben tüzetesen megvizsgálta a villájára tűzött húsdarabot. 58

– Csak a végzősök mehetnek ki a kapun tanítás alatt – közöltem. – És akkor sincs más lehetőség, mint a Pizza Hut és a McDonald's. Minden más túl messze van. Nem érnének vissza hatodik órára. Luke felsóhajtott, és lepöckölte a húst a villája hegyéről. – Kéred? – mutatott Scott a maradék rakott zöldségére. – Bár van benne hús, de… Luke nem kérette magát. Azonnal maga elé húzta Scott műanyagdobozát. Bekapott egy falatot, rágott, nyelt. Eközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a körülöttünk lévő összes lány pillantása, Trinától Gerin át a japán cserediák Hiasáéig, Luke férfias állkapcsára tapad. – Haver! – mondta Luke, miután lenyelte az első falatot. – Ez marha jó. Anyád főzte, vagy ki? Scott nem szégyelli, hogy szeret főzni. Más fiúkkal ellentétben fel sem merül benne, hogy letagadja: tud rakott zöldséget készíteni. „Lucas” előtt sem titkolta el. – Á, dehogy. Én főztem – mondta. – Edd csak meg! Én veszek még egy üdítőt. Luke éppen meglepően jó étvággyal tömte magába Scott maradékát ahhoz képest, hogy épp az imént vallotta be, hogy nem eszik húst, amikor váratlanul az egész ebédlő múzni kezdett. Komolyan. Mintha egyszer csak egy hatalmas tehénistállóban termettünk volna. Luke hátrafordult, hogy megnézze, mi történik. De csak azt látta, amit mi naponta látunk: Cara Schlosburg haladt végig a kifutón. Szegény Cara. Kár, hogy nem vették be a kórusba. (Volt próbaéneklésen, de nem válogatták be. Néhány beképzeltebb szoprán szerint ennek az az oka, hogy nincsenek akkora szivacsos melltartók, mint amekkora Carának kéne, így nem néznénk ki egységesen.) Pedig ha 59

énekkaros lenne, legalább a próbateremben biztonságban ebédelhetne. Ehelyett megpróbál az ebédlőben enni, mint minden normális ember, ami őszintén szólva nem nagyon működik. Ahogy egyre jobban előrehaladt a kifutón, és egyre hangosabb lett a múzás, Cara szeme szokás szerint megtelt könnyel. Kezében a tálcán szokásos alacsony kalóriatartalmú ebédje: egy tányér fejes saláta, mellette egy zacskó öntet, egy kis ropi és egy light kóla. De Kürtöt és a haverjait nem hatotta meg, hogy Cara legalább igyekszik lefogyni. Tovább múztak, rendületlen kitartással. Láttam, hogy Courtney Deckard is múzik egyet, majd tovább beszélget az asztal másik oldalán ülő pomponlánnyal, mintha mi sem történt volna. – Álljatok le! – visított Cara az ebédlőnek arra a felére, ahol a nagymenők ültek, és ahonnan – bár nem kizárólag onnan – a múzás hallatszott. – Nem vicces! Az egészben az a legszomorúbb, hogy tudom, Cara a világon bármit megadott volna azért, hogy velük ülhessen. Mármint a menők asztalánál, a múzókkal együtt. Cara is olyan lány, aki isteníti a macsókat, a pomponlányokat és egyéb közkedvelt embereket. Fogalmam sincs, miért, mert én dumáltam már velük, például Courtney Deckarddel vagy valaki mással, és a beszélgetés kábé így folyik: „Voltál shoppingolni a hétvégén? Őrületes a kiárusítás, nem?” Vagy „Én megmondtam, hogy francia pedikűrt akarok, hogy jobban mutasson a barnára sült bőröm, de túl rózsaszínre sikerült. Szerinted nem túl rózsaszín?” Na nem mintha ebéd közben a mi asztalunknál folyó beszélgetés sokkal izgalmasabb lenne. De mi legalább másról is beszélnünk, nem csak arról, hogy ki mit vett fel a múlt szombati bulira, és hogy melyik light joghurtban van a legkevesebb kalória. 60

Cara azonban azt hiszi, kimarad valamiből, ezért majd megszakad, hogy a menők befogadják. Megveszi a divatos cuccokat, pont úgy hordja a haját, mint ők… És akkor mi van? Az igaz, hogy Carának hajszálra olyan halásznacija van, mint Courtney Deckardnek. Csakhogy neki nem áll jól. Legalábbis nem olyan jól, mint Courtneynek. Sőt… Meg persze a haja is pontosan olyan színű, mint Courtneyé, mézszőke (ugyanazon fodrászszalon odaadó igyekezetének köszönhetően). Csakhogy a mézszőke sokkal jobban áll a Courtney típusú lányoknak, mint a Cara típusúaknak. Cara gyakorlatilag olyan pocsékul festett azokban a cuccokban és olyan hajjal, mint Courtney meg a barátnői, hogy még ők maguk sem bírták ki lenéző vigyor nélkül, pedig ők azok, akik szerint mindenkinek így kell járnia, aki divatos akar lenni. Vagy ha nem vigyorognak, akkor múznak rá. Nem lett volna nagy ügy, ha Carát nem izgatta volna, hogy mások mit gondolnak róla. Hiszen egy csomó túlsúlyos gyerek jár a Claytonba. De ő az egyetlen, akit szívatnak vele. Es ahogy Cara reagál a múzásra, az még élvezetesebbé teszi a múzást a múzóknak. Amikor Cara könyörög, hogy hagyják abba, csak még jobban rákezdenek. Fel nem foghatom, miért nem veszi észre. Már százszor megmondtam neki… mint Annie, persze. De Cara semmit sem képes úgy csinálni, mint bármely más normális ember. Ahelyett, hogy fogta volna a tálcáját, és leült volna valahová, ahol nincs szem előtt, csak forgott körbe, mint a búgócsiga, és igyekezett kiszúrni, hogy pontosan merről jön a múzás. – Hagyjátok abba! – visított. – Azt mondtam, fogjátok be! 61

Végül, ahogyan az majdnem mindennap elkerülhetetlenül megtörténik, valaki megdobta valami kajával. Ezúttal egy héjában sült krumpli találta kupán. Épp a homlokán csattant, amitől Cara elejtette a tálcát – szertefröccsent az öntet, és mindent beterített a fejes saláta –, majd hüppögve elmenekült a lányvécé irányába. – Na tessék, már megint – nyögtem, mert tisztában voltam vele, hogy rajtam a sor. Mehetek megvigasztalni. – Ezeknek meg mi a túró bajuk van? – nézett körül Luke felháborodva. – Ne aggódj Cara miatt! – mondta Geri Lynn. – Mire becsengetnek, Jen összelapátolja. – Jen összelapátolja? – nézett rám Luke, mintha én lennék a marslakó, nem pedig Cara. – Ez már máskor is előfordult? – Máskor is? Á, dehogy. Csak naponta – grimaszolt Trina. Udvariasan rámosolyogtam Luke-ra, felálltam, és Cara után mentem. Steele tanár urat, aki aznap volt olyan szerencsés, hogy ő legyen az ügyeletes az ebédlőben, a klotyó ajtaja előtt találtam. – Semmi baj, Cara – kiabált befelé. – Gyere ki nyugodtan, és mondd el, mi bánt! Amint észrevett, megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. – Szia, Jenny! – mondta. – De jó, hogy jössz! Megvigasztalnád Carát? Beszélnék vele én magam, de hát ez ugyebár a lányvécé… – Hát persze, tanár úr! – feleltem. – Köszönöm – mondta. – Rendes gyerekek vagytok. Kicsit

meglepődtem

a

„rendes 62

gyerekeken”.

Aztán

hátranéztem, és rájöttem, hogy nem egyedül hagytam el az ebédlőt. Luke ott állt mögöttem. – Izé, egy perc és jövök – mondtam, miközben azt gondoltam, talán egy kicsit túlságosan szó szerint veszi, hogy mindenhová követnie kell. Indultam befelé, amikor meglepetésemre karon ragadott és félrehúzott, hogy Steele tanár úr ne hallja. – Mi a fene történt az előbb? – Hogyhogy mi történt? – csodálkoztam. Komolyan fogalmam sem volt, mire gondol. – Hát az előbb a kajáldában. Az a múzás. – Luke valóban kicsit zaklatottnak tűnt. Lehet, hogy a zaklatott túl erős kifejezés. Mondjuk, inkább elképedt volt. – Tudod, amikor elvállaltam, hogy eljövök ide, sejtettem, hogy ez nem valami mintaiskola. De ilyen börtönlázadást eddig csak filmen láttam. Nem vagyok valami nagy híve a Claytonnek. Valójában egy gimiért sem vagyok oda, kivéve talán azt a New York-i drámazene-tánctagozatosat a Fame című filmben, ahol az utcán mindenki a taxik tetején táncolt, de azt mégsem fogtam fel, hogyan hasonlíthatja Luke a sulinkat egy börtönhöz. A Clayton legkevésbé sem olyan, mint egy börtön. Egyrészt nincsenek rácsok az ablakokon. Másrészt, ha a rabok jól viselkednek, elengedik a büntetésük egy részét. A gimiben meg érettségi bizonyítványon kívül mást nem kapsz, amiért nem ölöd meg a többieket, az pedig nem jó semmire, max elmehetsz üzletvezetőnek a Pizza Huthoz. – Hmm. Ne haragudj. Miről beszél? Miért van úgy kiborulva? Persze tényleg gonoszul bánnak Carával, de nekem mit kellene tennem?

63

– Most mennem kell. – Nem mész sehova! – mondta. Kék szeme még mindig úgy izzott a szemüvege mögött, mint az égő kripton. – Tudni akarom. Tudni akarom, miért nem akadályoztad meg, hogy azok ott kínozzák ezt a szegény csajt. – Figyuzz! – kezdtem, de Cara sírása egyre hangosabb lett, és tudtam, hogy a csengő bármelyik pillanatban megszólalhat. Nem tudom, mi ütött belém. Talán nem bírtam tovább a megterhelést, hogy egy álruhás filmsztár van a sarkamban egész nap. De az is lehet, hogy ekkor jött ki rajtam az idegesség azért, mert Hall tanár úr a kézmozdulatok miatt az egész próbán végig óbégatott velem. Szóval azt hiszem, egy kicsit bekattantam. Honnan veszi magának a bátorságot, hogy miután gyakorlatilag egész nap egy büdös szót sem szólt, most egyszeriben velem balhézik valami miatt, amit Kurt Schraeder és a haverjai tettek? – Ha nem tetszik – sziszegtem –, miért nem húzol vissza Hollywoodba? Én ugyan nem bánnám, mert van jobb dolgom is, mint hogy a magadfajta sztárocskákra felügyeljek. Aztán sarkon fordultam, és bevonultam a lányvécébe. Beismerem, hiába nyomtam a laza dumát, nem éreztem magam túlságosan lazának. Sőt, elég gyorsan vert a szívem, és azt hittem, mindjárt kirókázom a pizzát. Mert igazából én sosem kiabálok senkivel. Soha. És attól a ténytől, hogy ordítozni kezdtem ezzel a nagyon híres filmsztárral, amikor pedig az igazgató úr és Szaftos Suzy engem jelöltek ki, hogy kedves legyek hozzá… hát, egy kicsit megijedtem. Féltem, hogy Luke elmondja Lewis igazgató úrnak. Féltem, hogy emiatt kirúgnak. És attól is féltem, hogy ezért nem érettségizhetek, és végül tényleg légkalapácskezelő leszek, ahogy a pályaválasztási 64

tanácsadóban írtam a kérdőívre. De hát az csak vicc volt! Dehogyis akarok légkalapácskezelő lenni. Az igazság az, hogy remekül meg tudom oldani mások problémáit… meg persze tudok szöveget is tördelni, meg ilyenek. Azonnal átlátom, hogy a dolgok hogyan illenek össze, és hogy mi hová való. Ezért nem csak Annie vagyok, hanem a színjátszósok díszlettervezésébe is besegítek. Felnőtt koromban valamilyen terapeuta szeretnék lenni vagy belsőépítész, vagy mindkettő. Nem pedig légkalapácskezelő. Csak annyi a bibi, hogy az ember nehezen lesz terapeuta vagy belsőépítész, ha csak tizenegy osztályt végzett. De nem volt időm Luke-on filózni, mert még mindig nem intéztem el Carát. – Cara – mondtam a vécéajtónak dőlve, ami mögé bezárkózott. – Gyere ki! Én vagyok az, Jen. – Miért? – zokogott Cara. – Miért csinálják ezt velem, Jen? – Mert idióták. Na, gyere ki! Kijött. Az arca könnyben úszott. Ha nem töltene annyi időt bőgéssel, és nem próbálná szögegyenesre szárítani a haját, mint Courtney Deckard, hanem hagyná magától kunkorodni ahogy akar, és kivágná a fenébe a halászgatyát, ami senkinek nem áll jól, akinek hozzá hasonló alakja van, talán még helyes is lehetne. – Ez nem fair – szipogott Cara. – Akárhogy igyekszem… Pedig meghívtam őket bulizni is, amikor a szüleim elutaztak a hétvégére. És ki jött el? Senki. Kinyitottam az egyik csapot, és megnedvesítettem egy papírtörölközőt, hogy letöröljem vele a krumplit Cara hajáról. – Megmondtam, hogy idióták. – Nem idióták. Ők uralkodnak a suliban. Hogy lehetnének 65

idióták, akik az egész iskolán uralkodnak? – Szánakozva nézte magát a csap fölötti tükörben. – Én tehetek róla. Csakis én. Micsoda egy lúzer vagyok! – Dehogy vagy te lúzer – vigasztaltam. – Ők pedig nem uralkodnak az iskolán. A döntéseket a diákönkormányzat hozza. – De akkor is felnéznek rájuk – erősködött Cara. – Van annál fontosabb dolog is, mint hogy valakit a külseje miatt tiszteljenek, Cara. – Te könnyen beszélsz, Jen – mondta Cara. – Téged mindenki szeret. MINDENKI. Rád sose múzik senki. Hát, ez igaz. De az is igaz, hogy sosem szakadtam meg, mint Cara, hogy bevágódjak a többieknél. Amikor ezt megemlítettem, Cara csak ennyit mondott: – Pontosan úgy beszélsz, mint Annie. Légy önmagad! Mindig ezt mondja ő is. – Jó tanács – feleltem. – Na persze – mondta Cara szomorúan. – Legalábbis akkor, ha valaki tudja magáról, hogy kicsoda. Megszólalt a csengő. Jó hangosan és sokáig berregett. Egy másodperc alatt tele lett a klotyó lányokkal, akik ellenőrizni akarták a frizurájukat, mielőtt visszamennek az osztályba. Carával egyelőre végeztem. – Később találkozunk – mondtam. Válaszul szipogott és zsepi után kotorászott a táskájában. Nem csodálkoztam. Cara sosem köszöni meg, ha utánamegyek egy-egy ilyen rohama miatt. Tutira ez az egyik oka annak, hogy nincsenek barátai. Fogalma sincs, hogyan kell bánni az emberekkel. El kell ismernem, hogy a Cara-ügy miatt Luke Striker totál kiment a fejemből… csak akkor jutott eszembe megint, 66

amikor kiléptem a lányvécé ajtaján, és ő ott várt rám. Megint görcsbe rándult a gyomrom. Mit keres itt még mindig? Komolyan azt hittem, hogy miután úgy nekiestem, biztos telefonált a limójáért, és elhúzta a csíkot. Ehelyett zsebrevágott kézzel odajött hozzám, és azt kérdezte: – Akkor most mit csinálunk? Csak úgy egyszerűen. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem is küldtem volna vissza Hollywoodba, ahonnan jött. Mit jelentsen ez? Miért nem rohant Lewis igazgató úrhoz elmondani, hogyan bántam vele? Úgy fog tenni, mintha nem is borultam volna ki? Milyen ember az ilyen? Kiválóan meg tudok fejteni bárkit. Kivéve, úgy látszik, Luke Strikert. Ezután némileg kisebbnek tűnt a gombóc a gyomromban, de még mindig nem könnyebbültem meg. Fogalmam sem volt, miért változott meg a véleménye rólam meg a Claytonról – vagy hogy egyáltalán megváltozott-e –, de egyvalamiben biztos voltam: Valószínűleg egyikünk sem fog megfelelni az elvárásainak.

67

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! A barátnőm mindig kiszívja a nyakamat. Halál ciki. Őrötök, hogy szenet, míg minden, de…. Miért nem hagyja abba, és mit tehetnék, hogy rávegyem? Unom a Garbót Kedves Unom a Garbót! A barátnőd azért szívja ki mindig a nyakadat, ment azt szeretné, ha mindenki látná, hogy foglalt vagy. Közöld vele, hogy vagy beszünteti a dolgot, vagy kenései, magadnak olyan lányt, akinek kicsit több önbizalma van. Annie

68

HAT Tudhattam volna, hogy az egész suli bele fog zúgni Lukeba. Hiszen még ebben a Lucas Smith-álruhában is iszonyúan helyes. És legyünk őszinték: egy olyan srác, aki nincs teljesen megőrülve a felturbózott terepjárókért, és nem visel hátul hosszú, a feje tetején meg rövid frizurát, mint a kiöregedett countryénekesek, már menő csávónak számít a Claytonban. Márpedig Luke nemcsak hogy nem terepjáróőrült, de nincs idióta frizkója sem. És magas. És elég érzékeny ahhoz, hogy úgy gondolja, gáz, ha valaki bunkó módon viselkedik. És pontosan úgy néz ki, mint… nos, mint Luke Striker. Csoda, hogy én nem estem bele. Valószínűleg Trinára sem kellett volna megharagudnom, amiért belehabarodott az új srácba. Persze sejtettem, hogy ez lesz. Trina jobban odavan Luke Strikerért, mint Momó úrért, a macskájáért, aki pedig már második óta megvan neki. Mégsem vettem észre, mi folyik, míg be nem szálltam Steve kocsijába. Steve mindig hazavisz minket, mivel se Trinának, se nekem nincs még jogsim, mert: a) a szüleink nem mernek megtanítani bennünket, a suliban pedig nincs autóvezetői tanfolyam, b) még ha lenne is oktatás, Claytonban nincs hová furikázni, c) még ha lenne is hová mennünk, mindig ott van Trina fiúja, Steve, akinek van kocsija, és elvisz. Szerencsére Steve mindig sokáig marad a suliban. Egyfolytában a színjátszósokkal próbál. Most éppen A Spoon River-i holtakat, ami dögunalmas. Halottakról szól, de nem zombikról, vagy más izgi dolgokról. Csak ülnek a halottak egy kisváros temetőjében, és arról 69

dumálnak, hogy milyen volt élni. Gondolom, az egésznek az a célja, hogy jobban megbecsüljük szeretteinket, vagy valami ilyesmi. Megígértem Trinának, hogy elmegyek a bemutatóra, de terveim szerint a leghátsó sorban fogok ülni a legújabb Dean R. Koontz kötettel és egy zseblámpával. Valószínűleg Scott-tal is hazavitethettem volna magam. Mindig megkérdezi, hogy elvigyen-e. Az utóbbi időben azonban Geri állandó hangulatváltozásai miatt nem volt valami jó Scott-tal menni. Ül az ember a hátsó ülésen, és valami teljesen semleges dologról beszélget Scott-tal – mondjuk a Két toronyról, és hogy szerintem az entek tisztára olyanok, mint Jar Jar Binks, amit Scott körömszakadtáig tagad –, amikor Geri Lynn hirtelen valami ilyet szól: Geri Lynn: Scott, eszedbe jutott megkérdezni az Ellis virágboltban, hogy árulnak-e majd akciós virágkitűzőt a Claytáncra? Mert akkor biztosan akarnak majd hirdetni a Kioktatóban. Ekkor a beszélgetés az entektől és Jar Jar Binkstől az alábbi irányba módosul: Scott: Nem, Geri, nem kérdeztem meg az Ellis virágboltban, hogy árulnak-e majd akciós virágkitűzőt a Claytáncra, mert az Charlene dolga. Ő foglalkozik a hirdetésekkel. Geri Lynn: Scott, neked mint főszerkesztőnek kötelességed a lap minden ügyével foglalkozni. Nem várhatod el Charlenetől, aki kezdő, és a tavalyi tavaszi bál idején még nem is járt a Claytonba, hogy eszébe jusson megkérdezni az Ellis virágüzletet, hogy szeretnének-e megint hirdetni. Biztos kupont is akarnak betenni. Mire én: Hát, izé, Geri. Amikor tördeltem a szöveget, észrevettem, hogy a hirdetésükből hiányzik a kupon, ezért felhívtam őket, és megbeszéltem velük, hogy rajta lesz. 70

Geri Lynn: Jó tudni, hogy van valaki a lapnál, aki odafigyel. Elég gáz. Akkor már jobb, ha Steve visz haza. Luke még a tanítás utáni szerkesztőségi megbeszélésre is elkísért. Ez aztán marhára érdekelhette. Bár Geri Lynn-nel egész jó kis vitába bonyolódtak a hírességek magánélethez való jogáról, melyben Geri azt hajtogatta, hogy az újságírók fontos szerepet játszanak a sztárok státuszának kialakításában, és hogy bárki, aki önszántából közszereplő, készüljön fel rá, hogy lesifotósok fogják üldözni. Luke meg persze más véleményen volt. Amikor kijöttünk a megbeszélésről, Luke így szólt: – Szóval ilyen egy átlagos napod? – Aha – feleltem –, asszem. Elég fura volt elgondolkozni azon, hogy milyennek is látja egy kívülálló az életemet. Főleg olyasvalaki, aki annyira máshogy él, mint én. Biztosan halál unalmasnak tűnik neki minden, ami velem történik, legalábbis a saját életéhez képest, ami tutira tele van mindenféle klubok megnyitóira való meghívásokkal, talkshow-fellépésekkel, filmpremierekkel, meztelen jelenetekkel, csoki ízű testfestékkel, meg ilyenekkel. De Luke nem tett semmilyen megjegyzést. Mármint arra, hogy az én hétköznapjaim mennyivel unalmasabbak az övéinél. Helyette csak ennyit mondott: – Akkor jó. Akkor jó? Ez meg mit jelent? Mi a frász van ezzel a sráccal? Miért nem jövök rá, hogy működik? Hiszen én mindenkin átlátok! Steve éppen ekkor állt meg mellettünk a Chevette-jével, Trina meg kihajolt, és mindjárt rákezdte: – Ugye ti is arra mentek, amerre mi? 71

Én persze velük akartam menni, de mint kiderült, Luke-nak más tervei voltak. – Sajnálom, de találkoznom kell valakivel – mondta. Persze elég röhejesen hangzott, hogy az új fiú a legeslegelső napján délután ötkor, a suli előtt „találkozik valakivel”, de úgy tűnt, ezt sem Trina, sem Steve nem furcsállja. Csak annyit feleltek neki, hogy: – Oké, szia! – és miután bemásztam a elrobogtunk.

kocsiba,

Természetesen egyikük sem fordult hátra. Mert ha hátranéztek volna, meglátták volna azt a nagy fekete limuzint, ami néhány másodperccel később megérkezett a suli elé, s azt is láthatták volna, ahogy Luke pacsit ad a benne ülő személynek, és beszáll. Honnan a csudából szerezte azt a limót? Felfoghatatlan. Claytonban nincs egyetlen limókölcsönző sem. A város olyan kicsi, hogy csakis a Claytánckor lenne rá szükség, abból meg nem lehetne megélni. Trina mindenesetre ekkor kezdett Luke-ról beszélni. Vagyis helyesebben Lucasról. Egészen hazáig róla ömlengett, aztán mire vacsora után felmentem a szobámba tanulni, addigra emailt is írt róla. Másról sem bírt beszélni, mint hogy Lucas így, meg Lucas úgy. Hogy szerintem tetszett-e Lucasnak az első nap a Claytonban. Tudom-e, hogy a szülei miért döntöttek úgy, hogy az iskolaév vége felé elköltöznek. Meg hogy miért nem maradt a régi sulijában. Pedig nyilván már csak pár hónapja volt hátra az érettségiig. Hogy nem lesz-e rossz neki a barátai nélkül érettségizni. Hogy szeret-e a tóparton lakni. Hogy van-e barátnője a régi sulijában, és ha igen, szerintem komoly-e. És amitől egész nap rettegtem: Szerintem is megszólalásig 72

hasonlít-e Luke Strikerre. Igyekeztem legjobb tudásom szerint válaszolni Trina kérdéseire úgy, hogy közben ne hazudjak egyértelműen, de persze nehéz volt. Mert ugyebár némelyiknél muszáj volt füllentenem. Egyre világosabbá vált számomra, hogy nem valami jó vicc egy filmsztárt rejtegetni a gimiben. Azt hiszem, fizetést kellene kapnom, amiért megengedem, hogy Luke folyton a sarkamban legyen, hiszen egy csomó fáradsággal jár… A legfárasztóbb magát Luke-ot elviselni. Aznap éjjel, amikor az ágyamban fekve bámultam a fejem fölötti baldachint – kiskoromban totál odavoltam a királykisasszonyokért, és kikönyörögtem egy királykisasszonyoknak való ágyat a mamámtól, aki lakberendező, és megszerezte nekem Dél-Indiana legkirálykisasszonyosabb ágyát, ami most már örökre a nyakamon marad –, és azon gondolkoztam, amit Luke a kajálda előtt mondott Caráról. Luke-nak persze dunsztja sem volt az egészről. Nem tudta, mennyi energiámba kerül, hogy állandóan kedves legyek Carához, hogy hányszor rohantam már utána a vécébe, hogy hány liter könnyét töröltem fel és hány jó tanácsot adtam már neki (melyek közül egyetlenegyet sem fogadott meg). Luke nem tudta, hogy én vagyok Annie, aki Cara minden levelére válaszol. Nem tudta, hogy mennyivel rosszabb lenne Carának nélkülem Azt meg aztán tényleg nem tudta, hogy milyen Jennek lenni. Mondhatom, kimerítő. Ott volt Cara, az Annie-ség, Trina és Steve kapcsolata, Betty Ann elrablása, a kéztekergetések a Trubadúroknál… Komolyan mondom, csoda, hogy egyáltalán képes vagyok reggelente felkelni. Be kell valljam, nem számítottam Luke-ra másnap reggel, hiszen előző nap is alig tudott felkelni, nem kapott 73

presszókávét a suliban, ehetetlen volt az ebéd, hogy az egész Cara ügyről már ne is beszéljünk. Gondoltam, biztos elege lett. Lehet, hogy kötelességtudó színész, meg minden, de ki viselne el ilyen körülményeket? Főleg, ha az illető milliomos. Így hát majdnem elájultam a meglepetéstől, amikor másnap reggel megjelent latinon. Focimez helyett ezúttal valami olyan hacuka volt rajta, amit mintha mexikói takaróból szabtak volna. A nyakkivágásában látszott az a fajta kagylónyaklánc, amilyet a szörfösök hordanak. A randa edzőcipő helyett egy menő Puma cipő volt rajta. Ráadásul sikerült felhajtania valahol egy presszókávét… vagy legalábbis egy tejeskávét papírpohárban. Ezerszer éberebbnek tűnt, mint előző nap. – Hello, Jen! – köszönt, miközben becsusszant a mögöttem levő padba. Bevallom, elképedtem. Mit keres ez itt? Lefogadtam volna, hogy nem jön vissza. Holtbiztos voltam benne. Márpedig visszajött. Ezek szerint mégsem húzta el a csíkot. Hátrafordultam, és mivel még nem csengettek be, és így nem sokan voltak az osztályban, odasúgtam neki: – Te meg mit keresel itt? Luke csodálkozva pislogott rám drótkeretes szemüvege mögül. – Ezt meg hogy érted? Két hétig maradok. Nem mondták neked? – Hát, izé, de – súgtam. – Csak… azt hittem… – Hogy ilyen gyors a felfogásom? – mosolyodott el Luke. Ugyanaz a mosoly volt, amitől a nézők az egész világon elolvadtak, amikor a vásznon az Angelique Tremaine által 74

játszott Guinevrára villantotta. És igaz, ami igaz, beleremegtem. Na, annyira azért nem, hogy azt ne mondjam: – Luke… – Lucas – javított ki. – Ja, persze, Lucas. Nyilvánvalóan utálod ezt a helyet. – És úgy éreztem, hozzá kell tennem: – Meg engem is. A mosoly eltűnt. – Miről beszélsz, Jen? Egyáltalán nem utállak. – De hát az egész Cara-ügy… – Na ja. Az nem volt túl szép – húzta el a száját. – De miután leordítottál… kíváncsi lettem. – Kíváncsi? Mire? És nem is ordítottalak le, csak… – Kiengedted a gőzt. Tudom. De akkor is – folytatta, miközben levette a tejeskávés papírpohár tetejét. A levegő megtelt finom illattal. – Látni akarom, mi lesz a vége. Csak bámultam rá, mintha becsavarodott volna. – Minek mi lesz a vége? – kérdeztem. – Miről beszélsz? De nem derült ki, mert abban a pillanatban becsengettek. Nem mondanám, hogy attól a pillanattól kezdve Luke és én olyan jóban voltunk, mint mondjuk Lancelot és Guinevra, vagy ki. Ugyanis még mindig egyfolytában azzal a kis vigyorral az arcán közlekedett… főleg akkor, amikor egyáltalán nem is történt semmi, amiért érdemes lett volna vigyorogni. Például amikor Courtney Deckard és a barátai elmentek mellettünk a folyosón, lenéztek Luke lábára, majd lassan felemelték tekintetüket, és végigpásztázták a teste egész hosszában, míg a szeméhez nem értek, és akkor elmosolyodtak. 75

Na most ezen mi vigyorognivaló van? Így kommunikálnak a menők. Ezt mindenki tudja. Ellenőrzik a ruházatát, hogy megbizonyosodjanak róla, megfelelő trendi cuccokban van-e. Ez a menőknél bevett szokás. Máskor meg Luke olyasmit talált halálosan viccesnek, ami legkevésbé sem volt humoros. Mint mondjuk a kóruspróbát. Úgy tűnt, marhára tetszik neki, hogy Hall tanár úr egyfolytában azzal piszkál, hogy „fejezzem be az álmodozást” és nyújtsam oda gyorsabban Trinának a kalapját a Mindhalálig jazzben. Ezt Luke annyira élvezte, hogy a combját csapkodva hahotázott rajta. Pedig komolyan mondom, fogalmam sincs, mi volt ebben olyan szórakoztató. Nem túl vicces, ha az embernek a legfelső lépcsőfokról le kell jutnia a legalsóra, mire a szopránok kánkánozni kezdenek. Végül aztán azt fundáltam ki, hogy ha odaföntről ledobom a kalapot Trinának, még időben elkaphatja, és bekapcsolódhat a lábemelésbe Karén Sue Waltersszel meg a többiekkel. Nem vagyok egy dobóvilágbajnok, de Trina fantasztikusan tud elkapni, így hát úgy tűnt, működik a dolog. Legalábbis Hall tanár úr nem üvöltözött velem tovább, hanem inkább rászállt a baritonokra. Gondolom, Luke egy kicsit megnyugodott, miután túltette magát azon, hogy micsoda barbár hely egy mai gimnázium. Mintha még az ebéd sem viselte volna meg annyira. Ehhez az is hozzájárult, hogy második nap már hozott magával kaját. Ez persze majdnem lebuktatta – én legalábbis azt hittem –, mivel az ebédje nyilvánvalóan Indianapolisból érkezett repülővel. Ugyanis az egész városban nem kapni egy falat szusit sem. Hiszen nálunk limpt sem lehet bérelni! Akkor meg honnan lenne szusi? Luke azonban – szerintem halál lazán – előadta, hogy ő maga készítette a szusit, tonhalból, amit itt vett. 76

Ettől majdnem kiköptem a light kólámat. Luke azonban olyan természetességgel mondta, hogy még Scott is bevette. Sőt egészen belemelegedtek annak megvitatásába, hogy pontosan milyen tonhal a legjobb a szusihoz, és hogyan kell feltekerni. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de örültem neki, hogy a barátaim igyekeznek kedvesen bánni az új fiúval… Aztán persze eszembe jutott, hogy Luke tulajdonképpen nem „új fiú”. Ő a Mennyei segítség sztárja, Angelique Tremaine expasija, szívdöglesztő Tarzan ágyékkötőben, valamint a hősies és tragikus sorsú Lancelot. Luke színészi kvalitásait nyilvánvalóan bizonyította, hogy még én magam is kezdtem úgy gondolni rá, mint Lucas Smith cserediákra. Egész nap nem esett ki a szerepéből. Kivéve egyszer, amikor az első óra utáni szünetben tudomást szerzett Betty Ann Mulvaney elrablásáról. – Minek jársz latinra? – kérdezte, miközben a szekrényem felé tartottunk. – Úgy értem, az nem egy holt nyelv? Már nem is beszéli senki. – Azért nem árt tudni – feleltem, ahogy erre a kérdésre mindig is szoktam. A valódi magyarázat ugyanis túlságosan bonyolult lenne. –Ráadásul jól jön a felvételihez. – Semmi szükséged rá – jelentette ki Luke egy kissé ijesztő magabiztossággal ahhoz képest, hogy még csak huszonnégy órája ismertük egymást. – Benne vagy az iskolaújság szerkesztőségében. Tudod a nyelvtant. Őszintén mire kell ez neked? Talán azért, mert idősebb nálam – jó, igaz, hogy csak tizenkilenc éves, de felnőttebb, mint a legtöbb korabeli fiú, hiszen van egy háza Hollywoodban, és egyetlen munkáért tíz millával többet kap, mint amennyit a papám egész évben keres – az eljegyzési tetkójáról már nem is beszélve. Szóval elmondtam neki az igazat. 77

– Azt hallottam, hogy Mulvaney tanárnő marha jól tanít – súgtam, nehogy Courtney Deckard vagy valamelyik barátnője meghallja, ha netalántán a közelben fülel. – Ezért jelentkeztem hozzá. Luke sokkal jobban megértett, mint gondoltam. – Hát persze – bólogatott. – Ez olyan, mint a színészet. Ha az ember egy igazán jó rendezővel akar dolgozni, elvállalja a szerepet, bármiről szóljon is a film. Csak hát… remélem, nem bántalak meg, de Mulvaney nem tűnik valami csúcsnak. Inkább mintha… csak úgy ott lenne. – Hát igen – feleltem. – Mostanában. Kicsit letörte, ami Betty Ann-nel történt. Luke megkérdezte, ki az a Betty Ann, én meg elmeséltem neki. Lehet, hogy egy kissé túl sokat mondtam – mint például azt a pletykát, hogy Mulvaney tanárnőnek nem lehetett gyereke, és, hogy Betty Ann bizonyos szempontból pótolta a kisbabát. Az az igazság, hogy még mindig aggasztott a dolog. Az, hogy vajon Kurt és a haverjai mit művelhetnek Betty Ann-nel. Mert úgy gondoltam, egyiküknek sincs elég esze, hogy rájöjjön, milyen fontos Betty Ann Mulvaney tanárnőnek. Hiszen Betty Ann nem egyszerű kabala. Inkább olyan… mint egy családtag. Ezt azért nem kellett volna megosztanom Luke-kal. – Elrabolták? – kérdezte a folyosón, gyakorlatilag ordítva. –Es mikor adják vissza neki? – Ez csak egy csíny – magyaráztam. – A végzősök csínye. Ezzel a válasszal azonban nem volt elégedett. – Érettségi után fogják visszaadni? – firtatta elképedve. – És tudod, ki volt az? Kinél van most? – Hát izé… – nyögtem. – Aha. 78

– Hát akkor adasd vissza velük! Vedd rá őket, hogy agyaljanak ki egy másik csínyt. Ez nem vicces. Persze egyetértettem vele, de mit tehettem volna? Hiszen nem is vagyok végzős! Semmi hatalmam nincs Kurt és a haverjai felett. De mint kiderült, Luke ezt máshogy látta. – Ez nem igaz – közölte velem. – És ezt te is tudod, Jen. Elmeséltem neki, mit mondtam Kürtnek aznap, amikor begyűrte Betty Annt a hátizsákjába. Azt is elmondtam, hogy megkérdeztem Kürttől, mit csinál. És hogy Kurt erre közölte, hogy álljak le. Ennek hallatán Luke megcsóválta a fejét. Aztán többet nem emlegette a dolgot. Viszont észrevettem, hogy különlegesen kedves volt Mulvaney tanárnővel. Luke mindenkivel kedves, amitől gyakorlatilag nem csak Trina, hanem az iskola összes lánya belezúgott még a hétvége előtt, de Mulvaney tanárnőhöz még ennél is kedvesebb volt, mert minden reggel hozott neki is presszókávét, kinyitotta előtte az ajtót, sőt még az igeragozással is megpróbálkozott. Luke volt az egyetlen, akinek sikerült egy kicsit felvidítania Mulvaney tanárnőt, miután a Ki-oktató cikke nem volt elég ahhoz, hogy a tettesek feladják magukat, Kurt váltságdíjról szóló levele pedig, melyben csak annyi állt, hogy „Ötöst minden végzősnek, különben Betty Ann alulról szagolja az ibolyát!”, nem tűnt olyan kedves, szeretetteli üzenetnek egy végzős csínyhez képest. Azt hiszem, Mulvaney tanárnő teljesen belehabarodott Luke-ba, de annyira, hogy már csak olyankor mosolyodott el, ha Luke belépett a terembe. Mint említettem, nem Mulvaney tanárnő volt az egyetlen, aki nem volt felvértezve Luke sármja ellen. Trina napról napra jobban belezúgott. Fogta magát, és 79

egyszerűen megkérdezte a mobilszámát, éppen szegény Steve orra előtt, aki persze porig sújtva állt ott, de nem szólt egy szót sem. Aztán meg az én legjobb barátnőm elkeseredetten panaszolta nekem, hogy amikor felhívta Luke-ot, csak a hangpostája volt bekapcsolva. Mind a tizenegyszer. De nem úgy tűnt, mintha Trina gyanakodna. Sőt, Luke elérhetetlensége talán még jobban felkeltette az érdeklődését. Geri Lynn-nel is pontosan ugyanígy állt a dolog. Ő is állandóan Luke-kal szeretett volna lenni… főleg ebédnél, meg az iskolaújság szerkesztőségében, ami különösen furcsa volt, mert ők ketten látszólag mást sem csináltak, mint vitatkoztak. Geri folyton azt nyomatta, hogy milyen fontos szerepet játszanak az újságírók egy sztár karrierjének felépítésében vagy tönkretételében, míg Luke nem is próbálta véka alá rejteni a véleményét, miszerint az újságírók gerinctelen, semmirekellő népség, akik csak kaszálni akarnak a hírességeken. A dolog odáig fajult, hogy Scott végül helyet adott nekik a lapban, hogy ott fejthessék ki nézeteiket, Geri egy lesifotóspárti, Luke pedig egy bulvársajtóellenes cikkben. Meg kell hagyni, Luke írása meglepően jól sikerült, amitől csak még kiismerhetetlenebbnek éreztem. Néha úgy tűnt, mintha minden és mindenki halálosan untatná a Claytonban. Máskor meg (mint például a Caraügyben), meglepően komolyan és érzelmesen reagált. Az mindenesetre kiderült számomra, hogy a srácnak helyén van az esze. De amíg Trinának képes voltam megbocsátani, hogy beleesett Luke-ba, nem tudtam nem zabos lenni Geri Lynnre – aki annak ellenére, hogy nonstop vitatkozott vele, le nem vette róla a szemét, ha belépett a terembe. Mert ugye Geri 80

Lynn nem Steve-vel jár, akit a legnagyobb jóindulattal sem mondhatunk a világ legmenőbb srácának. Geri Lynn Scott Benett barátnője… aki persze sokak szemében egy igazi antimacsó, mivel ő a Kioktató főszerkesztője, és imád olvasni meg főzni. De azok, akik szerint ciki vele járni, nem ismerik. Az olyanok még sosem vitatkoztak vele azon, hogy mitől jobb Stephen King Végítéletének új kiadása, amibe visszatették a szerkesztő által kihagyott részeket. Ők még nem kóstolták – úgy, mint én – a hideg uborkalevesét. Nem hallgatták a tábortűz mellett, amint elmondja – mint nekem –, hogy milyen fájdalmas volt a szülei válása; hogy hogyan döntött amellett, hogy a mamájával megy; és hogy tíz évvel később miért határozta el, hogy visszajön Claytonbe, és megpróbál megint a papájával lakni. Ők még sosem vették észre, hogy Scott szeme még mogyoróbarnább, mint az enyém, és néha zöldnek tűnik, máskor meg borostyánszínű, pontosan olyan, mint az a borostyán, amibe a szúnyogok beleragadtak a Jurassic Parkban. Sosem látták, ahogy ügyes ujjai a billentyűzeten mozognak, amikor az Annie-féle írásaimat javítja. Vagy, ahogy felemel velük egy vastag ágat, mielőtt betemetné a Nutella. És nem hallották a sütő tökös sztoriját sem. Érdemes egy ilyen srácot elhajítani valami filmsztárért? Még akkor sem, ha az a bizonyos filmsztár lebukik, és hirtelen az egész világ megtudja, hogy nem cserediák, és az összes bulvárlap meg tévériporterek hada kopogtat az ember ajtaján.

81

Még akkor sem, ha az a bizonyos filmsztár esetleg meg is hívja az embert a Claytáncra.

82

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Azt hiszem, a barátom megcsal, de persze, tagadja. Hogyan tudhatnám meg, hogy hazudik-e? Egy Szemétláda Barátnője. Kedves Szemétláda Barátnője! Ha megcsal, akkor az alábbi viselkedésformák közül legalább néhányat felfedezhetsz rajta: * Egyre több szombat estét tölt a „haverokkal”. * Amikor veled van, és megcsörren a mobilja, megnézi, ki a hívó, de nem veszi fel. * Hirtelen foglalkozni kezd a hajával/ruhatárával. * Meggyanúsít (bűntudat)

TÉGED,

hogy

megcsalod

ŐT.

*Fura, látszólag légből kapott kérdéseket tesz fel, mint például: „Szerinted lehetséges egyszerre két embert szeretni?” * Elvállal egy új munkát, vagy „egyfolytában” dolgoznia kell. * Egyik napról a másikra érdeklődni kezd egy olyan zene vagy együttes iránt, amilyet azelőtt ki nem állhatott. 83

* Már nem küld neked annyi e-mailt, mint azelőtt, pedig mintha többet lógna a neten. * Új e-mail címe van. * Már nem próbál a nadrágodba nyúlkálni. De ami a legfontosabb: ha az a gyanúd, hogy megcsal, az valószínűleg úgy is van… higgy a megérzéseidnek! Hacsak nem vagy egyike azoknak a hülye, önbizalom hiányos csajoknak, akik folyton azt hiszik, hogy a pasijuk megcsalja Őket, pedig nem is. Ez utóbbi esetben térj észhez! Annie

84

HÉT Eleinte teljesen ártalmatlannak tűnt a dolog, már ahogy az ilyen esetekben lenni szokott. Szombat délelőtt kocsit mostunk a Trubadúrokkal, hogy kifizethessük azokat a hülye cuccokat az egy héttel későbbi hülye fellépésre. Meglehetősen bonyolult dolog kocsimosást szervezni nyár elején Indianában, mert az ember sosem tudhatja, milyen idő lesz. Június 1. után valószínűleg meleg. Persze egy esetleges vihar sem zárható ki, villámmal, mennydörgéssel, vagy akár tornádó is előfordulhat. Bár az általában megvárja a június végét. Az ember sosem tudhatja, hogy egy adott júniusi reggelen mire fog ébredni: tökéletes tavaszi verőfényre – huszonöt fokra és virágillatot hozó szellőre, tiszta kék égre és a fákon susogó levelekre –, vagy szürke, elkenődött sivárságra, tizenöt fokra, és arra, hogy lefagy a lába a szandálban, ami előző nap még olyan kellemes viselet volt. A Trubadúrok kocsimosós szombatján azonban mintha nyár lett volna. Már délelőtt tízkor huszonhét fok volt. Trina felhívott, és közölte: – Én fürdőruhában megyek, meg a levágott szárú farmeremben. Legjobb lesz, ha te is azt veszed fel. Ráhagytam, csak hogy ne nyúzzon Luke-kal. Előző este óta rágta a fülemet, hogy vajon ő is eljön-e kocsit mosni. Nekem azonban sürgős szükségem lett volna egy Luke-mentes napra. Úgy értem, aranyos, meg minden – és persze esztétikailag semmi kifogásom ellene –, de azért ami sok, az sok. Még nekem is. Mire péntek este Steve és Trina hazavitt, teljesen kikészültem. Besokalltam attól, hogy: 85

a) megóvjam Lucas Smitht, hogy a többiek kiderítsék róla: ő a valóságban Luke Striker, nem pedig cserediák, b) bebizonyítsam Luke-nak, hogy nem minden claytonöst szállt meg az ördög, hiába látszik ezt bizonyítani a Betty Annés a Cara-ügy is, c) végre egyszer sikerüljön idejében odapasszolnom Trinának a kalapot a Mindhalálig Jazz alatt, és még a koreográfiát is megtanuljam, d) mindemellett ne hanyagoljam el az összes többi kötelességemet, mint például válaszolni Annie nevében, megcsinálni a matekházit, visszatartani Carát az öngyilkosságtól, meg minden. Micsoda megkönnyebbülés volt aznap este bébicsőszködni! Még élveztem is, hogy ötmilliomodszor is elénekelhetem az „Old McDonald had a farm…”-ot. Nem nagyon fűlött a fogam az autómosáshoz. Trinával általában a szombatnak legalább egy részét a bevásárlóközpontban töltjük, ahol elkerülhetetlenül olyan ismerősökkel futunk össze, mint Geri Lynn meg Scott a Barnes&Noble könyvesboltban, ahol minden egyes alkalommal hosszú elemzésekbe bonyolódunk arról, hogy mi újság a sci-fi polcok környékén. Mármint Scott és én. Geri Lynn és Trina legtöbbször elmennek magazinokat lapozgatni. A tetejébe nem valami nagy élvezet a Trubadúrokkal tölteni az időt. Na jó, az altokat szeretem. Langaléta Kimmel, Duci Debbel és Félénk Audreyval, meg Brutál Brendával és Unott Lizzel összetartozunk. Összeköt bennünket a la-la-lázás. De a többi repedt fazék, ahogy Trina emlegeti őket (bár azt hiszem, ezt az elnevezést csak akkor vezette be, amikor már rábeszélt engem, hogy lépjek be közéjük), eléggé az agyamra tud menni, főleg a szopránok. 86

Ők ugyanis istenítik Hall tanár urat, és bármit megtennének a kedvéért… valahogy úgy, mint a klónok a Csillagok háborúja II-ben. Es néha a tenorok is egy kissé fárasztóak tudnak lenni. No persze a legtöbbjük 15-16 éves. Egyfolytában böfögős meg fin-gós vicceket mesélnek, és Limp Bizkit-rajongók. Pedig önszántukból léptek be a kórusba. Nekem viszont nem nagyon volt más választásom. Trinának köszönhetően. Már csak néhány hétig kell kibírnom a Trubadúrokat, aztán itt a vakáció. Tőlem Trina akár fejre is állhat, de kizárt dolog, hogy jövőre is elmenjek próbaéneklésre. Szóval, igaz ugyan, hogy bárhol szívesebben lettem volna szombat délelőtt, mint a Trubadúrok kocsimosásán – eszembe jut, milyen jó dolog is egy négyévessel énekelgetni –, a szép idő azért enyhített valamit a dolgon. Trina és én tényleg süttethetjük magunkat egy kicsit a 30-as fényvédő faktorú krém segítségével, én ugyanis olyan fehér bőrű vagyok, aki inkább leég, mint barnul. Így legalább lesz valami értelme az egésznek. Legalábbis akkor így gondoltam. Hall tanár úr megkérte a Chi-Chi's mexikói éttermet, ami ott van, ahol be kell fordulni a bevásárlóközponthoz, hogy hadd használjuk a parkolójukat a kocsimosáshoz, ugyanis annyi pénzt akar előteremteni, amennyit csak lehet. Végül is nem minden lánynak áll módjában száznyolcvan dollárt kidobni az ablakon, még egy olyan ruhára sem, aminek az elejét flitterrel kivarrt villám ékesíti. A Chi-Chi's üzletvezetője, nyilván a jó helyi kapcsolatok kedvéért, igent mondott. Így hát, amikor Steve-vel és Trinával odaértünk a 12-től 2ig tartó műszakra, tényleg egész komoly forgalom volt. Nem 87

csak a Trubadúrok összes barátjának és családtagjának az autója állt ott – és mivel harmincan vagyunk, ez ugyebár elég sok kocsi –, hanem azoké is, akik a Chi-Chi'sben ebédeltek, meg a Chi-Chi's összes dolgozójának az autója és mindenki másé, akinek nem volt jobb ötlete egy ilyen gyönyörű szombati napon, mint hogy elmenjen a bevásárlóközpontba. Szóval egy csomó kocsi várt bennünket. Folyt a munka. Kábé két másodperce lehettünk a parkolóban, amikor Hall tanár úr odarohant hozzánk, kezében egy vödör mosogatószeres vízzel meg jó néhány szivaccsal, és ránk kiáltott: – Munkára fel! Az elmúlt két órában már megkerestünk kétszáz dollárt. De kell még kétezer, mielőtt lehúzzuk a redőnyt. Nem szeretném Clayton városát rossz színben feltüntetni, hiszen egészen jó kis hely. A legkomolyabb bűn, ami néha előfordul, az az előítéletesség (de hát Indianában vagyunk, vagy mi). De be kell látnunk, hogy a Trubadúr kocsimosó akció fele ilyen jól sem ment volna, ha Karén Sue és a többi szoprán nem áll ki a Chi-Chi's táblához egy szál bikiniben. Igaz ugyan, hogy tartottak egy táblát, TÁMOGASD A CLAYTON GIMNÁZIUM TRUBADÚRJAIT! felirattal, de kötve hiszem, hogy ezért állt meg annyi pasi, aki éppen pecázni indult a Clayton tóra, vagy hová. A szopránoknak meglehetősen nagy tüdőre van szükségük. Legalábbis azoknak, akik a Clayton Gimi Trubadúrjai akarnak lenni. Ezért is veteti fel velünk Hall tanár úr a szivacsos melltartót az egységes megjelenés érdekében. Na mindegy. Trina, Steve és én fogtuk a szivacsot meg a vödröt, és munkához láttunk. Megtaláltam az altos csajokat, 88

és egész jól éreztük magunkat, miközben a legkülönbözőbb emberek kombijait pucoltuk, s néha-néha kicsit lefröcsköltük egymást. Aztán egyszer csak a szemem sarkából megláttam Scott Bennett ütött-kopott Audiját. A pláza felé tartottak Geri Lynn-nel, de amikor megláttak bennünket, megálltak egy kicsit, hogy részt vegyenek a mókában. Legalábbis Scott szeretett volna csatlakozni hozzánk. Még tíz dolcsit is feláldozott azért, hogy lemossuk a kocsiját. Geri Lynn azonban nem úgy nézett ki, mint aki nagyon odavan az ötletért. Nyilván éppen a Compusave-be tartottak laptopot nézni. Scott megígérte, hogy segít Geri Lynn-nek kiválasztani egyet, amit magával vihet a főiskolára. – A Compusave megvár – mondta Scott, amikor Geri az ellen tiltakozott, hogy megálljanak. Aztán annak ellenére, hogy fizetett nekünk azért, hogy lemossuk az Audit, fogott egy szivacsot, és beállt közénk. Épp ott kezdte mellettem, ahol az egyik dísztárcsáját vakartam. Geri sárga miniszoknyát és spárgatalpú vászoncipőt viselt, úgyhogy nem volt igazán kocsimosáshoz öltözve. Ezért inkább elhúzott a Chi-Chi's táblánál álló szopránokhoz, és Karén Sue Waltersszel kezdett dumcsizni a Claytáncról. Geri természetesen Scott-tal megy. Karén Sue az egyik tenorral. Gondolom, Karén Sue és Geri között sok a hasonlóság, mivel mindketten fiatalabb sráccal járnak. – Kiolvastam a Lucifer kalapácsát – jelentette be Scott, miközben a száraz sárdarabokat piszkáltam ki a dísztárcsájából. Már el is felejtettem, hogy kölcsönadtam neki. Mindketten rá vagyunk kattanva az olyan könyvekre, amik a ma ismert földi életet elpusztító hatalmas katasztrófákról szólnak. – Tényleg? – kérdeztem. – És mit szólsz hozzá? 89

– Szerintem egy nagy kupac jobboldali baromság – felelte Scott. Attól kezdve se láttunk, se hallottunk. Az még eljutott az agyamig, hogy Trina megjegyezte: – Na tessék! Már megint kezdik… – mivel hallott már bennünket könyvről vitatkozni. Felteszem, nem ezzel lehet a legkönnyebben meghódítani egy fiút. Mármint azzal, ha megmondod neki, hogy a véleménye egy könyvvel kapcsolatban szerinted teljesen téves. Az az igazság, hogy nekünk Scott-tal semmi vesztenivalónk sincs, hiszen nyilvánvalóan nem tetszem neki, ami már abból is látszik, ahogyan Geri csípőjébe szokott kapaszkodni. Szóval nagyon élveztük a Lucifer kalapácsa feletti vitát, ami egy tudományos-fantasztikus regény. Arról szól, hogy egy üstökös becsapódik a Földbe, elpusztítja a nagy részét, az embereknek pedig el kell dönteniük, hogy kié legyen a kevéske maradék ennivaló. A könyv érdekes filozófiai kérdéseket vet fel, például azt, hogy ki játszik fontosabb szerepet egy új társadalom felépítésében, az orvos vagy a művész. Az ügyvéd vagy a bűnöző. Kát hagyjanak életben, és kit meghalni. Ragaszkodtam ahhoz a nézetemhez, miszerint a Lucifer kalapácsa az egyén értékéről szóló túlélési történet. Scott viszont azt állította, hogy politikai elemzés a hetvenes évek szocioökonómiai helyzetéről. Trina és Steve, akik nem olvasták, nem szóltak bele, csak olyankor mordultak egyet, amikor egyikünk olyan szót ejtett ki a száján, mint például facilitás vagy specifikáció. De Scott-tal élvezetes.

könyvekről

vitatkozni

90

tényleg

nagyon

Most is az volt, legalábbis addig, míg rám nem nézett és azt nem mondta: – Több vizet csurgatsz magadra, mint a kocsira. Ami igaz is volt. Mint kiderült, a kocsimosás ugyanannyi mozgáskoordinációt igényel, mint a tánc. Es amíg egy konfliktust könnyedén elsimítok két ember között, az nyilvánvaló, hogy mozgáskoordináció dolgában nem állok túl jól. Fogalmam sincs, mi jött rám ekkor. Tényleg nem tudom. Mintha egy pillanatra megszállt volna egy másik lány lelke, egy olyan kihívó csajé, mint Trina vagy Geri Lynn. Csak azt tudom, hogy egy másodperc múlva felvisítottam: – Tényleg? – és hozzávágtam a vizes szivacsot. Épp mellkason találtam. – Nem csak magamra, rád is! A következő pillanatban meg már menekültem Scott elől, aki körbekergetett a parkolóban, és azzal fenyegetőzött, hogy ha elkap, a fejemre önt egy vödör mosószeres vizet. Mindenki abbahagyta a munkát, hogy nevessen egy jót… mindenki, kivéve Geri Lynnt, aki szemmel láthatólag idegesen trappolt oda hozzánk. – Hogy nézel ki? – kérdezte Scott-tól. Scott végignézett magán. – Ez csak víz, Ger – mentegetőzött. – De így nem mehetünk be a plázába – bosszankodott Geri, vászoncipős lábával toppantva. – Csuromvíz vagy! – Majd megszárad – mondta Scott. Addigra befejeztük a kocsiját, úgyhogy visszaadta nekem a vödröt. Egy kicsit csalódott voltam, amiért nem öntötte a fejemre, ahogy ígérte. Senki ne kérdezze, hogy az mire lett volna jó. 91

– Órákba telik! – kiabált Geri. – Nyugi már! – vetettem közbe. – Csak ökörködtünk. Különben sem izgat senkit a Compusave-ben. – Engem izgat – válaszolt Geri könnyes szemmel (komolyan, majdnem sírva fakadt). – Engem. Én nem számítok? Akkor már tudtam, hogy ez az egész nem a vizes pólóról szól. És nem is olyasvalami volt, amin változtathattam volna. Igazából az volt a baj, hogy Geri elbizonytalanodott: mi lesz, ha jövőre elmegy főiskolára, Scottnak meg hátravan még egy éve a gimiben. Meg valószínűleg a Geri határidőnaplójában lévő szívecskékhez is volt valami köze. Amikor erre rájöttem, sarkon fordultam, visszamentem Trinához, Steve-hez meg az altokhoz, felkaptam egy szivacsot, és nekiestem vele a szedánnak, amin éppen dolgoztak. – Mi van, vihar a paradicsomban? – fuvolázta Trina Geri és Scott felé sandítva, akik a parkoló szélén álltak, Scott autója mellett, és halálosan komoly arccal beszélgettek, de sajnos ahhoz nem elég hangosan, hogy mi is halljuk. – Én sosem gondoltam, hogy összeillenek – mondta Unott Liz. – Gerivel túl sokat kell foglalkozni. Meg aztán ott van a buborékmentes kóla is. – Ne mondj már ilyeneket! Geri rendes lány – hurrogtam le, mert volt egy kis lelkiismeret-furdalásom. Tudtam, hogy nem miattam vesztek össze, legalábbis lényegében nem, de azért nem kellett volna megdobnom Scottot a szivacsommal. Könyvet kölcsönadni egy másik lány fiújának, az teljesen más tészta. Hiszen mi Scott-tal haverok vagyunk. De vizes szivaccsal dobálózni? Az megbocsáthatatlan.

92

– Ezek után leginkább szingli – jelentette ki Kemény Brenda –, hacsak nem fogja vissza magát. Egy olyan pasival, mint Scott, nem lehet így bánni. Ami sok, az sok. – Aha – motyogta Trina olyan halkan, hogy csak én halljam. – De ha szakítanak, Scott szabad lesz, és végre elhívhatod valahova, ahogy már év elején megmondtam. – Trina! Mindennek van határa! Szegény Geri! Szegény Scott! A pénztárossá előlépett Hall tanár úr épp ekkor ért oda hozzánk. – Eleget jártattátok a szátokat! – mondta. Kecskeszakálla megremegett, miközben ütemesen tapsikolt. – Munkára fel, gyerekek! Ne lazsáljunk! Ebben a pillanatban került elő Luke, látszólag a semmiből. Úgy értem, a limóját nem láttam sehol. – Luke! – kiáltottam fel hirtelen, majd ijedtemben sietve hozzátettem: – Ász! Lucas, micsoda ász vagy, hogy te is eljöttél! – Hello! – mondta Luke félszeg mosollyal, miközben felénk tartott a parkolóban. Nem fürdőruhában és sortban volt, mint mi. Tetőtől talpig fel volt öltözve, farmerbe és flanelingbe. Egy kicsit mintha meleg lett volna a flanelinghez, de Luke nyilván azt gondolta, egy gimis biztos ezt venné fel kocsimosáshoz. –Bocs, hogy késtem! – Jó, hogy itt vagy! – szökdécselt oda hozzá Trina. – Szuper! Jen nem volt biztos benne, hogy el tudsz jönni. Az igazság az, hogy Luke és én nem is beszéltünk a hétvégi programról. Egyszerűen azt feltételeztem, hogy ott marad a tóparti villájában, és majd hétfő reggel előkerül. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ehelyett esetleg… egy rakás gimnazistával akar lógni. Volt egy kis 93

bűntudatom, amiért meg sem kérdeztem tőle, hogy nem akar-e ő is eljönni kocsit mosni. De Luke-nak nyilvánvalóan nem volt szüksége meghívásra. – Megváltozott a terv – mondta Trinának, még mindig mosolyogva. – Különben is, nekem úgy tűnik, szükségetek van egy kis segítségre. Kábé a város határáig áll a kocsisor. Trina elrohant és hozott vödröt meg szivacsot Luke-nak, aki velünk együtt egykettőre nekilátott nevetve, marháskodva kocsit mosni. Nem akartam hinni a szememnek. Úgy tűnt, Luke valóban jól érzi magát. Mindannyian jól szórakoztunk. Mindannyian, kivéve Scottot és Gerit. Ők még mindig a parkoló túl végében vitatkoztak. Igyekeztem nem bámulni őket – és bemagyarázni magamnak, hogy nem éh tehetek az egészről –, de ez kicsit nehezen ment, mivel Geri egyszer csak felüvöltött: – Rendben! Ha így érzel, akkor végei – és futva elindult a Chi-Chi's felé, nyilván hogy jól kibőghesse magát a női vécében. Scott utánakiáltott, de hiába. Geri berontott az étterembe, legalább olyan hangosan hüppögve, ahogy Cara szokott egyegy különösen durva múzás után. Letettem a szivacsot. Tuti biztos voltam benne, hogy én hol fogom tölteni a délután hátralévő részét. De még mielőtt Geri után futhattam volna – mielőtt egyetlen szót is kinyöghettem volna az étterem felé menet a szemmel láthatólag megviselt Scottnak, még mielőtt egyetlen lépést tehettem volna –, Luke, aki mit sem tudott az egész veszekedésről, így szólt: – Öregem, hogy itt milyen baromi meleg van! És levette az ingét. 94

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Komolyan szerelmes vagyok a legjobb bánatom barátnőjébe. Mit tegyek? Anonymus Kedves Anonymus! Ha fontos neked a barátságotok, ne csinálj semmit! Csak akkor próbálkozhatsz, ha a barátod és a barátnője szakítanak. Akkor és csakis akkor randizhatsz vele… de csak ha már elég idő eltelt. Ne csodálkozz, ha a barátod még akkor is dühös lesz rád, ha ők már nincsenek együtt. Az ember nem jár a barátja barátnőjével… még az exbarátőjével sem. Annie

95

NYOLC Először eszembe sem jutott, hogy baj lehet belőle. Mármint abból, hogy Luke levette az ingét. Az énekkaros fiúk fele levette. Elvégre mi történik, ha egy srác leveszi az ingét? Nagy ügy! Volt ennél nagyobb bajom is, mint például, hogy a Clayton Gimi legkomolyabb szerelmespárja nyilvánvalóan az orrom előtt szakított és – ha nem is kizárólag, de részben talán miattam. Mégis megtorpantam, amikor meghallottam, mekkora levegőt vesz Trina. Fogalmam sincs, miért álltam meg. De megálltam. Megmerevedtem, aztán lassan hátrafordultam. Trinára néztem. A szeme majd kiesett, úgy bámulta Lukeot. Es nem csak az izmos hasát… a ritkás szőke szőrszálakat, melyek a mellkasát borították, majd lefelé eltűntek a Levi's farmerében… meg a mutatós bicepszét. Nem mintha mindezt ne lett volna érdemes megbámulni. Érdemes lett volna. Ehelyett azonban úgy tűnt, Trina figyelmét a Luke karján, épp a válla alatt látható tetkó köti le. A tetkó, amelyen ez a felirat volt látható: Angelique. – Te jó… – kezdte volna mondani Trina, de nem tudta befejezni, mert befogtam a száját. – Mmm, mmm – mondta Trina izgatottan a tenyerembe, de én vasmarokkal tartottam. – Fogd be, és gyere velem! – sziszegtem a fülébe, és rángatni kezdtem a Chi-Chi's bejárata felé. – De mmm – próbálkozott Trina újból, de nem engedtem 96

el. – Lányok! – szólt ránk Hall tanár úr idegesen. – Nincs most idő az ilyesmire. Még egy csomó kocsit le kell mosnunk. – Igen, tudom. Mindjárt jövünk, tanár úr – igyekeztem megnyugtatni. – Csak vécére kell mennünk. Azzal beráncigáltam Trinát a Chi-Chi's előterébe, onnan pedig betuszkoltam a klotyóba… …ahol végül levettem a kezem a szájáról. – Te jó ég Jen! – visította. – Ez Luke Striker! Az új srác Luke Striker! – Psszt! Időbe telt, mire a kinti szikrázó napsütés után megszokta a szemem a benti világítást. Ahhoz azonban nem kellett látnom, hogy tudjam, nem vagyunk egyedül a vécében. Hallottam, ahogy Geri a leghátsó fülkében szipog… Legalábbis addig, míg meg nem hallotta a Luke Striker nevet. – Tudtam! – tépte fel az ajtót, és olyan ugrással tört ki a fülkéből, mint egy vad musztáng. – Tudtam, hogy láttam már valahol! Lucas Luke Striker? – Figyuzzatok! – néztem egyik lányról a másikra. Trina arca kivörösödött az izgalomtól és a naptól. Gerié püffedt volt a sírástól. Mindketten élénk figyelemmel fordultak felém. – Na jó. Igen, Lucas maga Luke Striker. Azért van itt, hogy egy szerepéhez tanulmányozza a gimit. És Lewis igazgató úr engem kért meg, hogy legyek szíves és tartsam titokban a kilétét, így hát nektek is… Olyan érzés volt, mintha kétévesekhez beszélnék. Trina és Geri ugyanis ahelyett, hogy értelmesen megbeszélték volna 97

velem a dolgot, egymás felé fordultak és ugrálni kezdtek, miközben teli tüdőből visongtak: – Luke Striker! Luke Striker! Luke Striker! – Hé! – szóltam rájuk, mert biztos voltam benne, hogy mindjárt nyakunkon lesz a fél étterem. – Fejezzétek már be! Mondtam, hogy titokban kell tartanunk… – Jesszusom! Tudtam, hogy ő az! – hagyta abba Trina az ugrabugrálást épp csak egy szusszanásnyi időre. – Már akkor megsejtettem, amikor első nap ebédnél azt mondta, hogy vegetáriánus. Emlékszel, hogy azóta nem eszem húst, amióta a Teen People megírta, hogy a Mennyei segítség óta Luke is vega? – Én a tegnap esti Ki-oktató szerkesztőségi ülés óta tudtam, hogy ő Luke Striker – mondta Geri. – Tudod, Jen, amikor arról kezdett beszélni, hogy a hírességeknek is joguk van a magánélethez. Esküszöm, amikor ezt mondta, arra gondoltam, hogy tökre úgy néz ki, mint Lancelot a Lancelot és Guinevrában. És tényleg szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha ő Luke Striker. – Hagyjátok már abba! – kiabáltam a legundokabb hangomon, amit csak olyankor használok, ha bébicsőszködöm, és a gyerekek mondjuk elkezdik egymásra kenni a ketchupot. Azért bejött. Mindketten elhallgattak és rám néztek. – Idehallgassatok! – mondtam halkan és megfontoltan. – Luke valódi személyazonosságának titokban kell maradnia. Senkinek sem szabad megtudnia az igazat. Értitek? Ez Luke kérése. Azért van itt, mert gimnazistát fog játszani a legközelebbi filmjében. Ha a körülötte levők nem viselkednek normálisan, sosem fogja megtudni, milyen egy hétköznapi gimnazista élete. Ha pedig kiderül, hogy ő Luke Striker, 98

akkor senki nem fog normálisan viselkedni vele. Igaz? Trina és Geri egymásra pillantottak. – Ezt tökéletesen megértem – jelentette ki Trina. – Luke annyira tiszteli a filmművészetet, hogy én mint művésztársa sosem lennék képes olyasvalamit tenni, ami akadályozhatja kreatív céljai elérésében. Egy szót sem árulok el senkinek. Hogy Geri se maradjon le mögötte, két ujját keresztbetéve, mint a cserkészek, megesküdött, hogy a sírba is magával viszi a titkot. Úgy éreztem, hogy végre egy kicsit megnyugodhatok, aminek már épp ideje volt, hiszen nemcsak azóta voltam sík ideg, hogy Luke levette az ingét, hanem már azóta, amióta Geri elkezdett üvöltözni Scott-tal. – Oké – mondtam. – Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Egyikőtök sem szól egy árva szót sem senkinek arról, hogy Luke igazából nem… – Úristen! – csapott a homlokára Trina. – Mi a fenének ígértem meg Steve-nek, hogy vele megyek a Claytáncra, amikor Luke Strikerrel is mehettem volna? – Álmodik a nyomor! – tiltakozott Geri. – Engem fog elhívni. Nem akartam hinni a fülemnek. – Hallottátok, amit az előbb mondtam? – Hát persze – felelt Trina. – Esküszöm, hogy… bla-bla-bla. Azért még álmodozhatok róla, vagy nem? – Nekem már úgysincs kivel mennem a Claytáncra – mondta Geri, miközben rúzst vett elő a táskájából. – így hát az álmaim hamarosan valóra válnak. Megyek is, és megkérdem, hogy eljön-e velem. Leesett az állam. – Kicsodát? Luke-ot? Hogy veled menjen a Claytáncra? De… de azt hittem, te Scott-tal mész! 99

– Már nem – mondta Geri, miközben nagy szakértelemmel fölkente a szájfényt. Azt hittem, rosszul hallok. Persze sejtettem, de hogy csak így se szó, se beszéd közölje velem… – Szakítottatok Scott-tal? Komolyan? Az előbb? – Aha – bólintott, és az eredménnyel szemmel láthatóan elégedetten tette el a rúzst meg a szájfényt, majd felém fordult. – Meg ne próbálj rábeszélni, hogy béküljek ki vele, Jen! Tudom, hogy szerinted tökéletes pár voltunk, de az az igazság, hogy mindkettőnknek sokkal jobb lesz így. Én a nyár végén elmegyek a UCLA-re, ő meg még egy évig a Claytonbe jár, és… és így könnyebb. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Mégis, annak ellenére, hogy figyelmeztetett, úgy éreztem, mondanom kell valamit. – De hiszen már máskor is veszekedtetek, és végül mégis mindig kibékültetek! Talán aludnod kellene rá egyet. Lehet, hogy máshogy látod majd az egészet, ha lesz időd elgondolkodni rajta. – Ez most más – mondta Geri. Benyúlt a táskájába és előhúzta a határidőnaplóját. Azt a bizonyosat. Azt, amelyikben egyszer megmutatta nekem a szí-vecskéket. Kinyitotta, elővett egy tollat, és egy nagy fekete X-et vésett be a mai naphoz. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az elmúlt hat-hét hétben drasztikusan csökkent a szívecskék száma. Kábé a nullára. Geri vagy nem tartotta már érdemesnek feljegyezni legintimebb pillanataikat, vagy neki és Scottnak már jó ideje nem voltak ilyen pillanataik… A következő kijelentése azonban mindenre fényt derített: – Már egy ideje valami azt súgta, hogy vége. Már régóta 100

úgy éreztem, mintha Scott és én valahogy egyre messzebb kerülnénk egymástól. Nincsenek közös hobbijaink… nem ugyanazok a céljaink. Képzeld, el sem akar menni a Claytáncra! Helyette valami anti-Claytáncra készül, amit Kwang szervez. Persze tudtam Kwang anti-Claytáncáról. Azt én sem hagynám ki. – Szóval csak úgy egyszerűen elhívod? – tudakolta Trina. Jellemző, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Gerinek – hogy Scottról már ne is beszéljünk – esetleg majd meghasad a szíve. Csak arra volt kíváncsi, hogy mit tervez Geri Luke Strikerrel kapcsolatban. – Mármint Lukeot. Fogod magad, odaállsz elé, és meghívod a Claytáncra? – Majd meglátod! – húzta ki magát Geri. – Félre az útból? –Várj csak egy percet! – szólt rá Trina. – Az én ötletem volt elhívni Luke Strikert a Claytáncra. Nekem jutott előbb eszembe! – De neked már van partnered, nem igaz? – emlékeztette Geri mézesmázosan. * – Már nem sokáig – jelentette ki Trina, és elindult a vécéajtó felé. – VÁRJ! – Geri majdnem hasra esett, úgy rohant utána. Nem akartam hinni a szememnek. Két ember, akiről alapvetően mindig azt hittem, hogy érett fiatal nők, két ember, akinek éles eszét és függetlenségét mindig is csodáltam és irigyeltem, most gyakorlatilag egymás torkának esik. És a tetejébe egy PASI miatt! – Hé, csajok! – kiáltottam, miközben utánuk futottam a Chi-Chi's előterén át ki a parkolóba. – Ne felejtsétek el, hogy azt ígértétek…

101

Arra azonban már nem került sor, hogy Trinát és Gerit emlékeztethessem a Luke kilétével kapcsolatos ígéretükre. Mire ugyanis utolértem őket, egy hatalmas tömeg szélén álltak, mely Luke és az általa mosott szedán körül gyűlt össze. Csakhogy ezúttal Luke a kocsi tetején állt és kétségbeesetten ordított a mobiljába, miközben kábé hetvenöt trubadúros, Chi-Chi's pincérnő, eredetileg a bevásárlóközpont felé tartó háziasszony, sőt még egy pár srác kezét is igyekezett lesöpörni magáról, akik mind azt sikítozták: Luke! Luke! LUKE! – Te jó ég, csajok! – kiabáltam Trinának és Gerinek, miközben azt figyeltem, hogyan próbálja Luke megvédeni magát a nyúlkáló kezek erdejétől. – Mit csináltatok? – Nem mi voltunk – vont vállat Geri. – Amikor kijöttünk, már ez ment. – Nyilván nem én vagyok az egyetlen claytonos, aki tud Luke Striker Angelique-tetkójáról – mondta Trina letörten. Geri toppantott. – Hogy fogom így elhívni a Claytáncra? A közelébe se tudok férkőzni! Mintha most ez lenne a legfontosabb! Szegény Luke-ot mindjárt darabokra tépik, miközben leghőbb rajongói csakis amiatt aggódnak, hogy hogyan tudnák elhívni a bálba. Felpillantottam Luke-ra. Nem úgy tűnt, mintha félne – bár a helyében én bizony féltem volna. Befejezte a telefonálást, s most igyekezett észérvekkel meggyőzni a sikítozó hordát. – Figyeljetek! – mondta. – Mindenki kaphat autogramot. Becsszó. De csak egyesével. Rendben? Senki nem figyelt rá. A lányok mindenfelől tollat és ChiChi's étlapokat nyújtogattak neki. A szopránok voltak a 102

legrémesebbek. Karén Sue Walters azt akarta, hogy Luke a mellére írjon, mivel állítólag nem talált papírt. Azért az altok sem viselkedtek sokkal szelídebben. Még azt is láttam, ahogy Unott Liz – aki már nem is tűnt olyan unottnak – felmászott a kocsi motorháztetejére, és átölelte Luke térdét. Luke majdnem elvesztette az egyensúlyát, de Lizt ez sem rendítette meg. – Luke! Luke! Szeretlek! – zokogott bele a nadrágszárába. Halálosan nevetséges volt az egész. Be kell ismernem: iszonyúan szégyelltem magam az egész női nem nevében. De nem csak a lányok őrültek meg. Még a fiúk között is volt, aki komplett idiótaként viselkedett. Hallottam, ahogy egy baseball sapkás srác azt mondja a haverjának: – Szerzek egy autogramot, és eladom az eBayen! Es Hall tanár úr? A tanár, akinek példát kellett volna mutatnia? O volt a legrosszabb: – Mr. Striker! Mr. Striker! – kiabálta Luke-nak. – Odaadhatok önnek egy forgatókönyvet, amit én írtam? Tragikomédia. Egy fiatalember felnőtté válásáról szól, aki egy nagyszabású Broadway musical tánckarának tagja. Szerintem tökéletesen önnek való szerep! A parkolóban tartózkodók közül csak néhányan nem vettek részt a tömegjelenetben. Az egyikük Scott volt. Kocsijának dőlve szemlélődött. Az egyetlen épeszű ember a totális idióták tengerében. Odarohantam hozzá. Teljesen megfeledkeztem a Geri Lynn-ügyről. Csak az járt az eszemben, hogy ha nem teszünk valamit hamarosan, akkor Luke-ot ketté fogják tépni, mint Mel Gib-sont a Rettenthetetlenben, csak nem a britek, hanem a rajongói. 103

– Szerinted nem kellene értesíteni a rendőrséget? – kérdeztem Scottot aggódva. – Úgy értem, nem akarnám a zsarukat rászabadítani a barátaimra, de… A másik lehetőséget abban láttam, ha magam sietnék Luke segítségére, csak az volt a baj, hogy fogalmam sem volt, hogyan. Akkora volt a tömeg a kocsi körül, hogy oda se tudtam volna férkőzni a közelébe. – Ne aggódj – mondta Scott. – Már intézkedtem. Felpislantottam rá. – Máris kihívtad a zsarukat? Felemelte a mobilját. Rám kacsintott, s már hallottam is a távolban egy rendőrautó szirénájának vijjogását. – Hú, koszi! – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Akkor, gondolom, igazából nem iratkozott be a suliba – mondta Scott, miközben visszatette a mobilt a zsebébe. – Tessék? – kérdeztem, mert nem figyeltem, ugyanis azt néztem, hogy ugrál örömében az egyik pincérnő a Luke-tói kapott autogrammal. – Á, dehogy. Csak egy szerepre készül. – Lewisék is tudják? – Naná. Az ő ötletük volt. Scott a fejét csóválta. – Gondolom, nem lesznek hajlandóak nyilatkozni. Kár. Na mindegy, ez akkor is fantasztikus sztori lesz. Az, hogy Scott ebben a szorult helyzetben is képes a Kioktatóra gondolni, azt jelentette számomra, hogy nem aggódik valami nagyon Luke miatt. És Geri miatt sincs túlzottan oda. – Scott, én… Sajnálom, ami Geri Lynnel történt. Ezt akartam mondani.

104

Csakhogy éppen akkor egyszerre három dolog is történt. Először is, a Duane megyei rendőrőrjárat vijjogó szirénával megérkezett a parkolóba. A második esemény az volt, hogy egy hosszú, fekete limó úgy bukkant elő az étterem háta mögül – gondolom, ugyanaz, amelyik Luke-ért szokott jönni iskola után –, mintha egész idő alatt ott várakozott volna. A harmadik pedig az, hogy Geri Lynn rohant felénk csillogó szemmel. – Ez hihetetlen! – örvendezett. – Sose bocsátom meg magamnak, hogy nem volt nálam fényképezőgép. Végre történik valami ebben a porfészekben, amit érdemes lenne megörökíteni! Nem tudtam megállapítani, vajon el tudta-e hívni Luke-ot a Claytáncra, vagy sem. Biztos nem, mert még mindig túl nagy volt körülötte a tömeg. Sokan elhúztak, amikor meglátták a rendőrautót, és még többen igyekeztek felszívódni, amikor a rendőr, egy igen nagydarab fickó, önbizalomtól duzzadva besétált a képbe. Luke még mindig nem szállt le a kocsi tetejéről. – Bárcsak itt lenne Kwang! – sóhajtott Geri sajnálkozva. – Neki olyan digitális kamerás mobilja van. A rendőr ekkorra átküzdötte magát a tömegen, és odaért az autóhoz. Mondott valamit Luke-nak, aki hálásan mosolygott, majd lemászott a kocsi tetejéről. Eközben a rend éber őre visszatartotta a legkitartóbb rajongókat, akik még mindig nem akarták megérteni, hogy vége a gyereknapnak. Sajnos azt kell mondjam, hogy számos szoprán, köztük Trina is ebbe a csoportba tartozott. – Nyugalom! – mondta a rendőr, amikor a limuzin megállt Luke előtt, aki egy mozdulattal beugrott. – Vége a műsornak! Oszoljunk!

105

Persze volt mit eloszlatnia, mert minden autó, ami a Clayton Mail Roadon haladt, megállt, hogy a benne ülők végignézhessék, mi történik a Trubadúrok kocsimosásán. Trina odarohant hozzánk. Kipirult és elkeseredett volt. – Láttad ezt? – lihegte. – Beszállt abba a limóba, és egy büdös szót sem szólt senkihez! Még csak autogramot sem kaptam tőle. Pedig évek óta rajongok érte! – Szép kis meglincseltétek.

rajongás!

–

mondtam.

–

Majdnem

– Az nem én voltam – tiltakozott Trina. – Hanem Karén Sue Walters. Láttad, hogy alá akarta íratni vele a mellét? Még jó, hogy a mamája nincs itt… Észrevettem, hogy a hátunk mögött Scott és Geri megint valami nagyon komolynak tűnő beszélgetésben merült el. Karon ragadtam Trinát és odébb vonszoltam, hogy legyen egy kis nyugtuk. Legalábbis a helyzethez képest. – Figyu! Ha írnék egy levelet Luke-nak, oda tudnád adni neki? – kérdezte Trina. – Gondolom, igazán jóban vagytok, ha így beavatott téged a titkaiba, meg minden. – Trina! – mondtam fejcsóválva. A limuzin indulni készült. Még szerencse, mert egy csomó lány már odarohant, és rátapadt a sötét üvegre, hogy még egy utolsó pillantást vethessen a hős. e. – Alig ismerem. Csakis azért jött, hogy megfigyelje… Ebben a pillanatban kinyílt a limó tetőablaka, és Luke dugta ki rajta a fejét meg a vállát. A limuzin körül álló lányok sikítozva ugráltak, és igyekeztek kitépni a haját, ami, mint tudjuk, nagyszerű módja annak, hogy az ember beférkőzzék egy srác kegyeibe. Gondoltam, Luke illendően elköszön az indianai Clayton lakosaitól, mondjuk néhány olyan mondattal, mint: A soha 106

viszont nem látásra, idióták!, elkani!

vagy Na most próbáljatok

De nem ez történt. Helyette körülnézett, mintha a parkolóban felejtett volna valamit. Aztán észrevett engem, és odakiáltott: – Jen! Mindenki felém fordult. – JEN! – kiabált Luke újfent. Ekkor már a karját is lengette hozzá. – GYERE! Éreztem, hogy olyan vörös lesz a képem, mint a Chi-Chi's cégtáblája. Luke azt akarta, hogy szálljak be hozzá a limóba. Luke Striker azt akarta, hogy kocsikázzak el vele a naplementébe – vagyis hát nem egészen, mert még csak délután fél négy volt. A limójában. – Jaj istenem! – sóhajtott hatalmasat Trina. – Aha. Szóval alig ismer. Azért óbégat utánad. Teutánad, Jen. Téged akar. Megráztam a fejemet. – Nem – mondtam. – Nem azért… Mert tényleg nem azért volt. Örökre bevésődtek az agyamba a szavai, a szemrehányó hangsúlya a lányvécé előtt, ahogy rosszallóan nézett azokkal a szikrázóan kék szemeivel. Félreértés az egész. – JENNY! – Luke kezdett kétségbeesni. – Téged hív – mondta Trina. – Miért nem mész? Már hogy mehettem volna? Hogy mehettem volna, amikor egy rakás lány vette körül a limuzinját, és mind dühösen meredt rám? És még több rendőrautó érkezett a Clayton Mail Road felől (a rendőr nyilván erősítést hívott)? – Az isten szerelmére – biztatott Trina. – Menj már! 107

Azután erősen hátba vágott. Valószínűleg hasraestem volna, ha az a kedves rendőr el nem kap, talpra nem állít, és meg nem kérdi: – Te vagy az a Jenny? Rábólintottam, s a következő pillanatban már vitt is keresztül a sikoltozó tömegen, majd – miközben még mindig fogta a karomat – feltépte a kocsi hátsó ajtaját, és belökött… Aztán becsapta mögöttem. Luke behúzta a fejét, és egy gombnyomással becsukta a tetőablakot. – Menjünk! – kiáltott a sofőrre. – Gyerünk már! És mentünk.

108

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Tetszik nekem egy srác. Chucknak. Lényeg az, hogy Chuck is azt állítja, hogy kedvel engem. De van egy kis bökken'ő sosem hív fel. Én kábé napi ötször csöngők rá, meg küldök neki ugyanannyi sms-t, sőt még e-mailt is. De Chuck SOSEM hív, sms-ezík vagy emailez nekem. Ráadásul a mamája kezd kicsit idegesnek tűnni, amikor felveszi a telefont. Szerinted hogy kellene kapcsolatot tartanom vele, ha egyszer sosem hív feli Kenlek, segíts! Szeretem Chuckot Kedves Szeretem Chuckot! Chuck azért nem hív, sms-ezík vagy küld e-mailt neked, ment TE SOSEM ADSZ NEKI LEHETŐSÉGET ERRE! A leveledből nekem úgy tűnik, gyakorlatilag molesztálod szegény fiút. Szállj le róla egy kicsit, majd meglátod, mi történik. Lazíts, és fel fog hívni. Ha meg nem, lehet, hogy ez jelent valamit. Annie

109

KILENC Amikor a kedves rendőr betuszkolt Luke Striker limójába, fogalmam sem volt, mit tegyek, arról meg pláne nem, hogy mit gondoljak. Ez egy randi? Luke Striker belém zúgott, vagy mi? Elismerem, ez igen valószínűtlenül hangzott, de hát történtek már ennél furcsább dolgok is a világon. Csak az nem stimmelt, hogy a bulvárlapok szerint Luke még mindig nem emésztette meg Angelique Tremaine hűtlenségét. És különben is, hogy tudna hirtelen átnyergelni egy olyan tökéletesen gyönyörű filmsztárról olyasvalakire, mint… mondjuk Jenny Greenley? És nem érezte, hogy a dolog nem kölcsönös? Vagy legalábbis nem úgy? Nyilvánvalóan nem. Nyilvánvalóan nem, mert előrehajolt, és azt mondta: – Menjünk a villába, oké, Pete? És rázzuk le a konvojt, ha lehet. Hátranéztem, és láttam, hogy a Chi-Chi's-nél megállt kíváncsi vezetők legbátrabbjai a nyomunkban vannak. Követnek, pont, mint a filmeken. Ez ugyan elég izgis volt – főleg, amikor Pete elkezdett átszáguldani a piros lámpákon, hogy lerázza őket –, de azért mégsem vonta el a figyelmemet a fő problémáról. A probléma pedig az volt, hogy Amerika kedvence, Luke Striker engem, Jenny Greenleyt visz magával a villájába. – Öööö – mondtam, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit. – Azt hiszem, nem kellett volna levenned az ingedet. Igaz, ez így egy kicsit ciki volt, de mi mást mondhattam volna? 110

Luke a fejét csóválta. Rám se nézett. Az elsuhanó tájat figyelte. Már jó utat megtettünk a tó felé, ami úgy tizenhat kilométernyire van a várostól. Sikerült egérutat nyernünk. Pete jó sofőr. Azon morfondíroztam, vajon hogyan birkózik meg a Duane megyei rendőrség a Chi-Chi's előtti tömeggel… és hogy vajon elfajulnak-e a dolgok. Ha igen, Scott biztosan elemében van. Imádja az anarchia minden formáját. Geri meg nyilván azon bosszankodik, hogy nem ezt a cipőt kellett volna felvennie. Vagy azon, hogy nem volt nála kamera. – Levetetem – mondta Luke keserűen. Először fogalmam sem volt, miről beszél. Aztán felfogtam. A tetoválásról. – Biztosan nagyon kivoltál tőle – mondtam a limó túloldaláról. Még sosem ültem limuzinban azelőtt. Mondhatom – persze tudom, hülyén hangzik –, tényleg hatalmas. Mármint az az óriási hely az első meg a hátsó ülés között. Az üres helyen pedig, legalábbis Luke limójában, egy oszlopba minibár és tévé volt beépítve. Nem semmi. Már persze ha az ember szeret tévézni egy kocsiban. – Úgy értem, attól – folytattam –, hogy hozzáment ahhoz a másik pasihoz. Mármint Angelique. – Nem akarok beszélni róla – mondta Luke, még mindig az ablakon kibámulva. A fák között már feltűnt a tó. Mesterséges tó, de azért egész szép. Csónakáztam már rajta bérelt evezős csónakon. Tulajdonképpen sosem megyek be a vízbe, mert attól félek, hogy esetleg hullát találok benne, vagy valami hasonlót. De azért nézni még jó. Megértettem Luke-ot, amiért nem akart Angelique-ről 111

beszélni. Ha én jártam volna valakivel, aki egyszer csak fogja magát és feleségül vesz valaki mást, hát én se nagyon dumcsiznék róla. Így hát témát váltottam. – Bocsi a barátaim miatt – mondtam. – Nem tudom, mi ütött beléjük. Még sose láttam egyiküket sem így viselkedni. Úgy nézett rám, mintha csak most venné észre, hogy én is ott vagyok a kocsiban. Aztán valami iszonyú furcsát tett. Elmosolyodott. – Ja, az? – csóválta a fejét. – Ne aggódj! Mindig ez van. Az emberek bekattannak, ha meglátnak egy hírességet. Olyan, mint… nem is tudom. Nem veszik észre, hogy mi is emberek vagyunk, pont olyanok, mint ők. Elgondolkoztam rajta, vajon ez tényleg így van-e. Ezért akarta mindenki megérinteni Luke-ot? Hogy megbizonyosodjon róla, hús-vér ember-e? Vagy csak azért, hogy hétfőn mindenkinek eldicsekedhessen vele a suliban, hogy hozzáért Luke Strikerhez? – De te nem – mondta Luke, amivel egy kicsit megijesztett. –Te nem olyan vagy. Vannak, akik… másmilyenek. Na végre – tette hozzá, amikor a limuzin megállt. – Megérkeztünk. Egy szupermodern ház előtt szálltunk ki, aminek zsindely volt a tetején, mint egy Cape Cod-i nyaralónak, hogy olyan New England-iesnek tűnjön. Sokszor jártam már tóparti villákban, mert a papám tervezte és a mamám rendezte be őket. Mindketten túlságosan is rákattantak a hajós-tengeres stílusra. Voltak ott fehérre meszelt gerendák, ráadásul az egész agyoncsicsázva kagylókkal meg sirályos festményekkel, mintha lett volna valaha egyetlenegy sirály is a Clayton-tó partján. Nagy tó, az igaz, de azért Duane megye elég messze van a tengertől. 112

– Kérsz üdítőt? – lépett Luke a hatalmas, csillogó hűtőszekrényhez. – Hát – mondtam. Ment a légkondi, úgyhogy volt vagy tizenhét fok. Rajtam meg nem volt más, mint a még mindig nedves fürdőruhám meg egy sort. Kénytelen voltam összefonni a karomat, a mellbimbó-effektus miatt. Valamiért másra sem tudtam gondolni, mint arra, amit Luke az imént a kocsiban mondott. Mármint a limóban. Hogy én más vagyok. Ettől függetlenül csak annyit mondtam: – Hát persze. Kérek. – Tess! – nyújtott oda egy doboz kólát. Kénytelen voltam kifűzni a karomat, hogy megfogjam. Nem állítom, hogy észrevett volna valamit, de azért így szólt: – Menjünk ki az erkélyre! Nagy megkönnyebbülésemre mindjárt ki is nyitotta a hatalmas, tóra néző tolóajtókat, és már kint is voltunk a napsütésben. Hihetetlen volt a kilátás. A papám jól tájolta be az erkélyt. Előttünk terült el a kristálytiszta, kék tó, melyet dús, zöldlombú fák vettek körül. Néhány vitorlás úszott a tükörsima vízen. A nap úgy égetett, mintha nem tavasz lenne, hanem nyár közepe, s a madarak bolondul csiripeltek. Csend volt, béke és nyugalom. Kár, hogy egy óra múlva tönkreteszik a lesifotósok, vagy legkésőbb akkor, amikor kiderül, hogy Luke Striker itt nyalogatja az Angelique Tremaine-től kapott sebeit. Luke felült az erkélykorlátra, és kinyitotta a sörét. Fogalmam sincs, hogy került a kezébe. Nem láttam, amikor kivette a hűtőből. Nem sértődtem meg, amiért nem kínált meg vele, mert nyilvánvalóan nem úgy nézek ki, mint akinek 113

érdemes lenne sört kínálgatni. Arra azért kíváncsi lettem volna, honnan szerezte. Még nem töltötte be a huszonegyet. Márpedig Indiánban tényleg csakis nagykorúaknak adnak el alkoholt, amit szigorúan ellenőriznek is. Aztán eszembe jutott. Hiszen ő filmsztár! Valószínűleg annyi sört kaphat, amennyit csak akar, és amikor csak akarja. – Szép idekint, mi? – kérdezte, miután nagyot kortyolt a sörből. Én az üdítőt kortyolgattam. Finom buborékos volt. Épp, ahogy szeretem. – Aha – feleltem. Másmilyen vagyok, ezt mondta. Te nem. Te nem olyan vagy. Kezdtem nem érteni, hogy miért hozott ide magával. Úgy értem, nyilván nem azt akarta tőlem. Azt ugyanis megkaphatta volna Trinától (bocs, de ez az igazság) vagy bármelyik másik lánytól, aki ott volt a Chi-Chi's parkolójában. Miért ENGEM hívott volna, ha szexre vágyik? – Én sosem jártam gimibe – mondta hirtelen a tónak. – Magántanáraim voltak. Minden gyerek, aki a Mennyei segítségben szerepelt, magántanuló volt. Úgyhogy én sosem láttam, milyen egy igazi középiskola, csak a tévében. Azt hittem, az a sok marhaság, ami a John Hughes-filmekben van, csak kitaláció. Vagy hogy a rendezők egy kicsit túloznak. Fogalmam sem volt… halvány lila gőzöm se volt… hogy milyen egy gimi. Kortyolt egyet a sörből, leeresztette az üveget, és rám nézett. – De nem is olyan, mint a filmeken – folytatta. – A gimi a valóságban egyáltalán nem olyan, mint a filmeken. Az életben tízmilliószor rosszabb. 114

Csak bámultam. Most erre mit mondjak? Hogy bikmakk? Azt talán nem kellene. – Életemben nem találkoztam még durvább, mocskosabb szájú, másokat jobban semmibe vevő emberekkel, mint azok a srácok a suliban – mondta Luke, miközben lecsusszant a korlátról, és elkezdett fel-alá járkálni az erkély egyik végétől a másikig. – Ezekben semmi… Mondd csak, tudod te, mi az az empátia? – Hát… – mondtam. – Megértés mások iránt? – Pontosan. Volt egy konzultáns a Mennyei segítségben, aki segített a forgatókönyvíróknak, meg ilyesmi. Egy igazi lelkész. Az empátiát tartotta a legfontosabb dolognak a világon. Hogy az ember megértő legyen másokkal. Az volt a legelső, amit észrevettem a Clayton Gimnáziumban, hogy nincsenek valami sokan, akik képesek némi empátiára másokkal szemben… Kíméletlenül kínozzák a gyengéket, és istenítik azokat, akik másokat bántanak. Úgy éreztem, ehhez már azért hozzá kell szólnom. – Ez nem igaz – vetettem közbe, mivel én aztán sosem istenítettem Kurt Schraedert. – Nem mindenki… – Hát persze hogy nem mindenki – értett egyet velem Luke. – Vannak egy csomóan, akik csak ülnek és nézik, ahogy a barátaikat kikészítik. Az én szememben ők még rosszabbak… és azt hiszem, az a lelkész is így látná. Mert ők tehetnének ellene valamit, csakhogy túlságosan be vannak tojva. Mert nem szeretnék, hogy ők legyenek a következők. Megráztam a fejemet. Na nem mintha valami utópisztikus társadalomnak gondolnám a Claytont. De annyira azért nem vagyunk borzasztóak. – Ez egyáltalán nem igaz – tiltakoztam. – Magad is láthattad, hogy Cara után mentem… – Ja, persze – felelte Luke. – Utánamentél. Letörölgetted a 115

könnyeit. De semmit sem tettél azért, hogy leszálljanak róla. – Mit kellett volna csinálnom? – kérdeztem, miközben újra éreztem, ahogy egy pillanat alatt visszajön a gombóc a gyomromba, pedig már pár napja eltűnt. Ezt nem hiszem el! Azért hozott magával, hogy letoljon? Mi a fene ez? Nem mintha azt vártam volna, hogy örökké tartó szerelmet ígér nekem, vagy esetleg csókokkal halmoz el, de ez már tényleg nem igazság? – Azt akarod, hogy szembeszegüljek az egész sulival? Luke, Carát senki nem bírja… – Az igaz – ismerte be Luke. – Carát tényleg nem bírja senki, és kénytelen vagyok bevallani, hogy valahol megértem őket. Hallottam, mit mondtál neki a lányvécében. Jó tanácsok voltak, valószínűleg a legjobbak, amiket valaha is kapni fog. Ő meg tojt rá. De mondd csak, Jen, az még nem jutott eszedbe, hogy míg Carát ki nem állhatja senki, téged mindenki szeret? Erre is csak a fejemet ingattam. – Ez nem is… – Na ne kezdd ezt! Igaz, és te tudod is, hogy az. Mondj egy embert, aki nem kedvel. Csak egyetlenegyet! Nem kellett sokáig törnöm a fejem. Nagyon gyanús nekem, hogy Hall tanár úr nem csíp. Azért, mert még mindig nem vagyok képes a szerint a koreográfia szerint mozogni, amit a Luersben adunk majd elő. És Kurt? Kurt Schraeder sincs oda értem túlzottan. Illetve feltehetőleg nem sokat töri rajtam a fejét. De ez nem jelenti azt, hogy ha mégis eszébe jutok, akkor szeretettel gondol rám. – Hűha! – mondta Luke, amikor a két névvel előálltam. – Oké – adtam meg magam. – Jól van. Mondjuk, mindenki szeret. Ez nem igaz, de mondjuk, így van. És akkor mi van?

116

– És akkor mi van? – torpant meg Luke. – És akkor mi van? Hát nem érted, Jen? Fantasztikus helyzetben vagy. A feje tetejére állíthatnád az egész iskolát, és észre sem veszed! A feje tetejére állíthatnám az iskolát? Miről beszél ez? Aztán egyszerre csak felfogtam, mit akar tőlem. Hogy miért vitt haza magával. Olyan egyértelmű volt, hogy egy idióta is rájött volna. De persze én nem. Á, dehogy. Én ugyan nem. Luke kampányt folytatott. Olyasfélét, amilyet a híres emberek szoktak. Mint Ed Begley Jr. az elektromos tolószékekkel, Pamela Anderson a PETÁval, és Kim Basinger a beaglekért. Luke mint híres ember azért kampányolt, hogy több legyen az empátia a Clayton Gimiben, és ehhez rám volt szüksége. Lerogytam az erkély korlátja mellett álló deszkapadra, és felnyögtem: – Jaj, ne! – Mit jajgatsz? – háborgott Luke. – Nagyon jól tudod, hogy igazam van. Figyeltelek, Jen. Az elmúlt négy napban semmi mást nem csináltam, csak téged figyeltelek. És az igazság az, hogy te vagy az egyetlen ember abban a rohadt iskolában, aki tényleg törődik a többiekkel. Te nem csak magadra gondolsz. Sőt, fogadni mernék, hogy saját magadra gondolsz a legkevesebbet. És fantasztikus, hogy ilyen vagy, Jen! Komolyan becsületedre válik. És nem állítom, hogy nem tettél meg egy csomó mindent, hogy javuljanak a dolgok. De én mint vadidegen, aki megfigyelte, mi folyik abban az iskolában, azt mondom, lenne még mit tenned. Ez már sok volt. Nem bírtam tovább. – Hogy érted, hogy lenne még mit tennem? – siránkoztam. –Úgy benne vagyok nyakig mindenben, hogy estére teljesen 117

kimerülök. Szerinted olyan könnyű nekem? Hát tudd meg, hogy nem könnyű. Nagyon is nehéz. – Mit akarsz ezzel mondani? – csodálkozott Luke, és leült mellém a padra. – Tudod – kezdtem, miközben nem akartam elhinni, hogy Luke Strikerrel beszélek. Épp vele, minden lány vágyálmával. Luke-kal, akin sosem fogok eligazodni, és most megtudja a legbensőbb titkaimat. Ez nem fair. – Majonéz vagyok – suttogtam, majd amikor csodálkozva nézett rám, valamivel normálisabb hangon folytattam. – Tudod, én tartom össze a szendvicset. Ez a dolgom. Mindig ezt csinálom. Elsimítok mindent. – Ja! – fogta fel végre. Úgy látszott, ez tetszik neki. – Tényleg! Pontosan ezt teszed. Nem értettem, minek örül, de persze neki szabad. Én vagyok az, akinek problémája van. – De Luke! – tiltakoztam. – Ennél nem vagyok több. Azt, amire te gondolsz… amit szerinted tennem kellene… arra nem vagyok képes. Tényleg nem. – És nem is akarsz több lenni, Jen? – kérdezte sürgetően. – Mit akarsz te? Mit akarok? Hogy én mit akarok! Begolyózott? Biztos voltam benne. Úgy éreztem, elrabolt és fogva tart egy őrült. Ez hihető is volt. Mi másért nem tudtam kiismerni? Mert nincs ki mind a négy kereke. Az azért szép lesz, amikor a People magazin kiteregeti a dolgot. – Komolyan kérdem, Jen – folytatta, mint az igazi mániákusok. – Mit akarsz? Egy csomó mindent akartam. Azt akartam, hogy Betty Ann kerüljön vissza Mulvaney tanárnő asztalára, oda, ahová való. 118

Azt akartam, hogy senki se múzzon, amikor Cara Schlosburg elmegy mellette. Ki akartam lépni a kórusból, vagy legalábbis azt akartam, hogy Hall tanár úr leszálljon rólam, és ne óbégasson azok miatt az idióta kéztekergetések miatt. – Tudod, Jen, az az igazság – folytatta Luke, miután egy szót sem szóltam –, hogy én egyáltalán nem hiszem, hogy te majonéz vagy. Ahogy rám mordultál ott a lányvécé előtt… Összerezzentem, mert nem szívesen emlékeztem vissza arra a borzasztó pillanatra. De Luke nem tágított. – Akkor jöttem rá, hogy több vagy, mint a helyes kis Jenny Greenley, mindenki legjobb barátnője. Szerintem te több vagy a majonéznél. Jóval több. Már nem viselte a szemüveget, mert miután mindenki megtudta, hogy kicsoda, semmi szükség nem volt rá, így jól láthattam, hogy a szeme pontosan olyan mélykék, mint odalent a tó. – Az az igazság – jelentette ki –, hogy szerintem te egy különleges szósz vagy.

119

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Meghívtak egy buliba, ahol tudom, hogy alkohol is lesz. Én nem iszom, mert nem szeretem, de. részegek között se-nagyon szexetek, lenni. Az viszont nem lenne jó, ha a barátaim beszarinak tartanának. Mit tegyek? Alkoholmentes Al Kedves Alkoholmentes Al! Szervezz magadnak más programot, aztán mondd meg a barátaidnak, hogy nem tudsz elmenni a bulira. És ne aggódj annyit amiatt, hogy mit gondolnak rólad. Ha nem tartják tiszteletben a kívánságaidat, nem is igazi barátok, ugye? Annie

120

TÍZ Mindebből mi a végjövetkeztetés? Na jó, Luke Striker különleges szósznak tart. És akkor mi van? Hiszen lökött. És még csak meg sem akar csókolni, vagy valami. És ez igaz is. Luke Striker nem akart megcsókolni. Vagy ha mégis, akkor jól titkolta. Most komolyan: örülnék neki egyáltalán? Nem. Én ugyanis a velem egykorú lányoktól eltérően – legalábbis azoktól, akik a mi városunkban élnek – nem vagyok szerelmes Luke Strikerbe. Nem vágytam rá, hogy Luke Striker megcsókoljon. De kezdtem azt hinni, hogy mégse teljesen flúgos. Aztán egyedül küldött haza. Biztos lefárasztotta a hosszú hegyibeszéd, amit arról tartott, hogy nem élek a lehetőségeimmel, és hogy a nagy emberek vállát nagy felelősség nyomja, meg hogy mi lett volna, ha Churchill hátat fordít az embereknek a második világháború alatt. Tényleg nem okozott feltűnést, amikor egy hatalmas fekete limuzin robogott végig az utcánkon. Igaz, hogy mindenki megállt, aki csak élt és mozgott. Abbahagyták a fűnyírást, a kertészkedést, a bevásárlószatyrok behordását, és bámulták, amint a limó megáll a házunk előtt, és én kiszállok belőle. Az öcséim egymás sarkát taposva rohantak ki a házból. Teljesen fel voltak pörögve és tudni akarták, hol jártam. A mamám, aki éppen akkor ért haza – valami berendezendő házat kellett megnéznie –, ott állt a kert közepén, és leesett állal bámult a távolodó hosszú, fekete autó után. Trina ért oda hozzám elsőként. Biztos a hálószobaablakból 121

figyelte, hogy mikor jövök haza, mivel futva érkezett. Fekete haja köpönyegként lobogott utána. < – Jajistenemjajistenemjajistenem! – sikoltozta, miközben megragadta a kezemet, és megpörgetett a házunk előtti füvön. – Nem hiszem el, hogy az egész délutánt LUKE STRIKERREL töltötted!!!!!! Amikor a tesóim ezt meghallották, leesett az álluk. Gondolom, az általánosba még nem jutott el annak a híre, ami a bevásárlóközpont előtt történt, mivel szemmel láthatólag csodálkoztak. De miután végighallgatták az egészet – Igen – magyaráztam. – Ismerem Luke Strikert – attól eltekintve, hogy Rick morgott egy keveset, amiért nem szereztem meg neki Luke menedzserének a számát –, nem nagyon izgatta őket tovább az eset. Ez persze érthető, hiszen fiúk. A mamám, miután végighallgatta a sztorit – azt a részt kihagytam, hogy Luke csakis azért vitt magával a villába, hogy kiselőadást tartson nekem, miszerint ki kell haszné'/nom a lehetőségeimet; amitől kicsit olyan volt az egész, mintha a pályaválasztási tanácsadóban töltöttem volna a napot. Nem mintha a pályaválasztási tanácsadóban olyan fiúk foglalkoznának az emberrel, akiknek a szeme olyan kék, mint a Clayton-tó, a mosolyuktól pedig egy jégcsap is elolvadna –, csak ennyit mondott: „Hát nem izgalmas?” és bement a házba, feltehetőleg azért, hogy mindenkit végigtelefonáljon, akit érdekelhet az eset. ,Nem fogod elhinni, mi történt ma Jennyvel!” Amint a mamám és az öcséim elhúztak, Trina felrángatott a verandára, lenyomott a hintaágyba, amit a papám szerelt fel, és a mamám díszített – na, mivel? Szivecskés hímzésű párnákkal. – Na jó! – mondta Trina. – Halljam a legelejétől! Egész pontosan miről beszélgettetek? 122

Eszem ágában sem volt elmondani neki az igazat. Először is nem értette volna. Az olyasmi, mint például Hall tanár úr koreográfiája, Trinának nem probléma. És nyilvánvalóan a majonéz dolgot is vágja, hiszen eleve ő találta ki. De ha arról van szó, hogy mondjuk egy őrületes filmsztár arról győzköd, hogy Churchill nem lett volna büszke a viselkedésemre, kizárt dolog, hogy egy Trina típusú lány felfogja. Teljesen kiakadna. De ha Luke megpróbált volna lesmárolni? Az nem lett volna gond. Azt bezzeg elmondhattam volna neki. Viszont azt, hogy kioktatott a Clayton Gimnáziumban szükséges társadalmi változásokban játszandó szerepemmel kapcsolatban, nos, ezt jobb nem kitálalni neki. – Hát – mondtam hintázás közben – tudod, mindenféléről. Azt hiszem, nagyon ki van borulva. Angelique miatt. Erről persze fogalmam sem volt, hiszen az A betűvel kezdődő nevet ki sem ejtette a száján, csupán annyit mondott, hogy leveteti a tetkót. De azért jól hangzott. – Azt hiszem, azért jött ide, hogy elmeneküljön az egész elől – folytattam. – Baromi ciki volt, ahogy mindenki viselkedett a parkolóban. – Nekem mondod? – meredt rám Trina. – Micsoda égés volt! Láttad, ahogy Unott Liz elkapta Luke lábát? Ki hitte volna, hogy ekkora ribanc? Gondoltam, jobb lesz, ha nem hozom fel a tényt, hogy Trina is maximum egy hangyányival viselkedett normálisabban. – Megemlített engem egyáltalán? – firtatta. – Hát… Tulajdonképpen nem. – És Gerit? Gerit említette? Neki ugyanis sikerült odacsúsztatnia a telefonszámát, úgyhogy most azt hiszi, 123

Luke fel fogja őt hívni. – Hmm – morogtam, miközben egy kicsit kínosan éreztem magam. – Nem. Még mindig össze vannak veszve Scott-tal? Mert amikor elmentem, mintha… beszélgettek volna. – Na ne hülyéskedj! – legyintett Trina. – Annak tutira vége. Csodálom, hogy ilyen sokáig húzták. Hogy ez a Geri mennyit parancsolgat! Gondolom, Scott csak azért tartott ki mellette mostanáig, hogy meg ne bántsa. Szerinted nem? Hiszen egy hónap múlva úgyis elhúzza a csíkot az egyetemre. Scott rendes srác. Az bizony. – Lényeg az, hogy én a ma esti mozi után tutira szakítok Steve-vel – folytatta Trina. – Először azt gondoltam, hogy már a film előtt megteszem, de ezt a filmet muszáj megnéznem, és nincs egy vasam se. Szerinted ez tényleg szemétség? Hiszen ő ragaszkodik hozzá mindig, hogy fizessen! Hát igen. Sajnáltam szegény Steve-et, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy olyan lányba szerelmes, aki nem szereti viszont. De nem szóltam egy kukkot sem, mert nem akartam Trinát feldühíteni. Aztán eszembe jutott, miről beszélgettünk Luke-kal. Hogy azt mondta, én mindent elsimítok ahelyett, hogy megakadályoznám, hogy a dolgok megtörténjenek. Nem épp olyasmikről beszélt Luke, mint az, hogy nem szólok rá Trinára, amiért kihasználja Steve-et? Ez igazságtalanság… és Steve totális megalázása. Én meg csak ültem ott, és semmit sem tettem ellene. Ugyanis én vagyok a helyes kis Jenny Greenley, mindenki legjobb barátja.

124

Persze előre láttam mindent. Trina kirúgja Steve-et, én meg majd vigasztalhatom a buszon egész úton a Luersbe. Hát most az egyszer másképp lesz. Fogalmam sincs, mi történt, talán a fejembe szállt, amiket Luke mondott rólam, hogy különleges vagyok, meg minden. Vagy lehet, hogy úgy döntöttem, a változatosság kedvéért kemény leszek. De bármi volt is az ok, elhatároztam, hogy kipróbálom Luke elméletét, mely szerint képes vagyok társadalmi változásokat előidézni. Ott helyben. Ha kiderül, hogy Luke tévedett, nem vesztek semmit. De ha igaza volt… Ha igaza volt, akkor nagy változások fognak történni körülöttem. Már legfőbb ideje. – Miért rúgod ki Steve-et? – kérdeztem Trinától. Nagy szemeket meresztett rám. – Hogy Luke-kai mehessek a Claytáncra, te gyagya! – felelte. – És miből gondolod, hogy Luke téged visz el? – folytattam. Trina aggodalmasan pislogott felém. – Miért? Szerinted Geri már elhívta? És igent mondott? – Miből gondolod – folytattam, miközben felálltam a hintából, és elkezdtem fel-alá járkálni a verandán, mint Luke az erkélyen –, hogy Luke elmenne közülünk bárkivel azután, amit ma műveltünk vele? Honnan tudod, hogy ebben a percben nincs épp útban Los Angeles felé? Trina felvonta a szemöldökét. – Jen! Jól vagy? Hát nem. Nem vagyok jól. Elegem van abból, hogy én legyek a helyes, kedves kis Jenny Greenley, mindenki legjobb 125

barátja! Szeretnék kedves lenni az emberekkel, ez igaz. De azt is szeretném, ha ők is kedvesek lennének. Nem csak velem, hanem a változatosság kedvéért egymással. – Nem vagyok jól – közöltem Trinával. – Az a bajom, hogy rosszul bánsz Steve-vei. – Steve-vel? – nyerített Trina. – Azt hittem, Luke-ról beszélünk. Mi a fene van veled, Jen? – Megmondom, ha éppen tudni akarod – feleltem, miközben pontosan úgy éreztem magam, mint Luke-kal a lányvécé előtt. Gombóc volt a gyomromban, de azért folytattam. Egyszerűen muszáj volt. – Túl régóta figyelem, hogy úgy bánsz Steve-vel, mint valami utolsó senkivel. Tudod, neki is vannak érzései. O is ember, aki mellesleg szerelmes beléd, és szívtelen dolog, hogy kihasználod őt, és elfogadod a mozijegyeket meg a hatalmas zacskó pattogatott kukoricákat. – Szívtelen dolog? – visszhangozta Trina. – Az meg mi? Mi a fene van veled? Térj már magadhoz! Steve-ről beszélünk. – Képzeld, neki is vannak érzelmei. Ha nem szereted, márpedig szerintem nem, mert ha szeretnéd, nem szakítanál vele egy héttel a Claytánc előtt, hogy elhívhass valaki mást, akkor mondd meg neki! Szemétség hitegetni. Egyszerűen csak kihasználod, és ez helytelen. Trina felnevetett. Komolyan. Életemben először próbálok társadalmi változást elindítani, erre ő kiröhög. Pedig nem volt valami könnyű. A szívem úgy vert, hogy majd kiugrott, a tenyerem undorítóan izzadt, a hasam meg iszonyúan görcsölt. De meg kellett mondanom. Most komolyan, volt más választásom mindazok után, amiket Luke mondott? 126

– Ki kért fel Steve McKnight bébiszitterének? Nagyfiú, Jen. Szerintem tud vigyázni magára. – Veled kapcsolatban nem – vágtam vissza. – Mert odavan érted, amit te ki is használsz. Márpedig ennek ma vége lesz, mert vagy úgy döntesz, hogy ő az igazi, vagy megmondod neki az igazat. Mert ha nem, én… én magam mondom meg neki! – Mi a túró történt veled? – állt fel Trina is. A hinta ide-oda lengett mögötte. – Féltékeny vagy, vagy mi a fene? Te jó ég! Anyám előre figyelmeztetett, hogy egyszer majd ez lesz. Megmondta, hogy egyszer féltékeny leszel, amiért én mindig randizom, téged meg senki nem hív el sehová. Azt mondta: „Nem kell mindent Jenny orrára kötnöd, Catrina.” – Mire én: „De anyu, Jen nem olyan. Nem zavarja, hogy nekem van fiúm, neki meg nincs.” De úgy tűnik, a mamámnak igaza volt, ugye, Jen? Mert ez mégiscsak féltékenység. Azért vagy féltékeny, mert nekem van kivel mennem a Claytáncra, neked meg nincs. – Igenis van kivel mennem – jelentettem ki. – Na persze – vihogott Trina. – És megtudhatnám, ki az a szerencsés? – Luke Striker. Megrándult az arca, mintha megütöttem volna. – MI VAN? Az volt a félelmetes az egészben, hogy ráadásul igaz volt. Még csak nem is hazudtam. Tényleg elhívott valaki a Claytáncra. És az a valaki Luke Striker volt. Esküszöm, én csodálkoztam a legjobban azon, ami történt. Irtó fura volt az egész. Kimerülten ültünk az erkélyen, gondolom, a hosszú beszélgetéstől. Luke épp az előbb hozott ki magának egy másik sört, nekem meg egy üdítőt. Már néhány perce üldögéltünk ott, meglehetősen barátságos 127

csendben, amikor kopogtattak a villa ajtaján. – Hát – kortyolt egyet Luke a söréből –, azt hiszem, kezdődik a balhé. – Aszta! – mondtam meglepetten, hiszen elég hamar sikerült ránk találniuk. – Kicsit félelmetes. – Nem nagy ügy – mondta Luke. – Megszoktam, csak miattad sajnálom. – Miattam! Miattam aggódsz? – Mert rólad sem fognak leszállni – magyarázta –, ha kiderül az egész sztori. Egy seregnyi riporter kempingezik majd a küszöbödön. – Túlélem. Hosszan és mélyen a szemembe nézett, majd így szólt: – Tudod mit? Szerintem is. Figyelj! Sajnálom, hogy idehívtalak, csak azért, hogy egész idő alatt piszkáljalak. – Semmi vész – feleltem. – Azt hiszem, értem, mire akartál kilyukadni. Igyekezni fogok. Nem ígérek semmit, de… megpróbálom. – Ezt jó hallani. – Odabent megállás nélkül csörgött a telefon. Egyre hangosabban kopogtattak. – De ez még nem nyugtat meg. Hadd tegyem jóvá! Hadd vigyelek el a Claytáncra! Majdnem a képébe köptem az üdítőt. Végre sikerült lenyelnem, de persze cigányútra ment. Egy pillanat múlva már az orromon folyt ki a kóla, és csurgott a könnyem, annyira szúrt a buborék. Kezdtem megérteni Gerit, amiért buborékmentesen szereti. Ha felmegy az orrába, legalább nem fáj annyira. – Jól vagy? – veregetett hátba Luke, mert azt hitte, mindjárt megfulladok. – Tessék, itt egy szalvéta! Letörölgettem a kólát és a könnyeimet, aztán elnevettem 128

magam. – Te jó ég! – mondtam – Bocs. Azt hittem, azt mondod… tudod, azt hittem, velem akarsz menni a Claytáncra. – Aha – bólintott Luke. Összeszorult a szívem. Nem volt valami kellemes. Inkább olyan Húha, azt hiszem, mindjárt elüt egy busz-féle érzés. Komolyan mondom, más sem hiányzott, mint hogy egy tinibálvánnyal menjek a Claytáncra. Elég bajom van anélkül is, hogy egy csomó lánnyal meg kelljen küzdenem azért, hogy megihassak egy pohár üdítőt a saját partneremmel. – Hallgass meg, mielőtt nemet mondasz! – kérte Luke, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Először is, nem olyan lesz, mint ma. Beismerem, az a dolog a parkolóban elég durva volt. De csak azért, mert váratlanul érte őket. Ha együtt megyünk a Claytáncra, az más lesz. Na jó. Lehet, hogy lesz ott egy-két fotós, vagy valaki, de mindenki tudni fogja, hogy veled vagyok, úgyhogy senki sem fog… érted már? Nem fognak rám szállni. Vagy legalábbis nem annyira. Csak bámultam. Komolyan azt hittem, a fejébe szállt a sör, vagy mi. Vagy van valahol egy rejtett kamera, és ez valami valóságshow. És mindjárt előugrik valahonnan a műsorvezető, és közli velem, hogy az egész egy nagy átverés… – Mint mondtam – folytatta Luke –, sosem jártam gimibe. Így hát sosem voltam iskolai bálon sem. És szeretném látni, hogy milyen. Jó, bevallom, lesz egy iskolabálos jelenet az új filmemben, de nem ezért szeretnék elmenni. Magam miatt. Komolyan. Hogy semmi se hiányozzon az életemből. – Hogy semmi se hiányozzon az életedből? – ingattam a fejem. – De Luke, voltál Afrikában! Meg Európában is, legalább ezerszer, nem? Tavaly Clint Eastwood mellett ültél 129

az Oscar-díj átadásán. Láttalak, ne is tagadd! Hogyan hiányozhatna bármi az életedből? – Egyszerűen – magyarázta Luke. – Minden olyanból kimaradtam, amit a normális emberek csinálnak. Jen, én még tejért sem mehetek be egy boltba anélkül, hogy rám ne rontsanak az autogramkérők. Olyan nagy dolog, hogy vágyom valamire, amit rajtam kívül minden amerikai tinédzser kipróbált már? NEM minden amerikai tinédzser volt a Claytáncon. Itt vagyok például én. De nem akartam elvenni a kedvét. Legalábbis nem így. Leginkább azt szerettem volna, ha sikerül tisztázni, ami a legjobban piszkálta a csőrömet… – De miért VELEM? – tudakoltam – Hiszen bárkivel elmehetnél a Claytáncra. Trina sokkal csinosabb nálam, és ő szívesen… – Na ja – bólintott Luke. – De Trina nem a barátom, igaz? Kényelmetlenül fészkelődtem a padon. – Hát, nem. – És Trina nem csupán barátként kedvel, ahogy te, igaz? Megértettem. Felfogtam, miért velem akar menni. Azt is tudtam, mit kér tőlem. A szívem majd megszakadt, úgy megsajnáltam. Tudom, hogy röhejes – hogy én sajnáljak egy milliomos filmsztárt, akit a világ minden nője istenít, és akinek saját Ferrarija van. De volt valami, amit Luke Striker nem kaphatott meg, se pénzért, se a külseje miatt. Barátságot. Őszinte barátságot, olyasvalakitől, aki nem akarja kihasználni, hogy általa maga is gazdag és híres legyen, olyasvalakitől, akinek ő maga számít, nem pedig a mozivásznon eljátszott szerepei. Nem 130

akart mást, csak hogy normális emberként bánjanak vele. És ha jobban Claytáncnál?

meggondoljuk,

mi

normálisabb

a

Ő nógatott, hogy ne legyek többé a helyes kis Jenny Green-ley, mindenki barátja. És ő mondta azt is, hogy megvan a képességem arra, hogy valami különlegeset tegyek. Mégis úgy tűnt, véghez kell vinnem még egy Jenny Greenley-féle jócselekedetet. Mégpedig éppen őmiatta. Még akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy éppen ezt teszem. – Hát persze – mondtam kedvesen. – Persze hogy elmegyek veled a Claytáncra. Izgatottnak tűnt. Őszintén izgatottnak. Amiért elmehet a Claytáncra. Velem. Szegény srác. – Szuper! – ugrott fel a padról. – Figyelj! Én ezek után valószínűleg visszarepülök Los Angelesbe… – A folyamatosan csöngő telefonra és a szakadatlan dörömbölésre gondolt. – De jövő hét végén visszajövök, hogy elvihesselek. Mármint a Claytáncra. Vagyis inkább te viszel engem, hiszen a te sulid, meg minden, de… – Nagyon várom – mosolyogtam a lelkesedésén. Arra emlékeztetett, amikor Jaké, a fiú, akit szerep szerint alakított a Mennyei segítségben, fontos dolgokat tanult meg azáltal, hogy a karácsonyt a szegények konyháján töltötte. Aztán amikor hazament, egy mountain bike-ot talált a fa alatt, amit a papája egyházközségének egy gazdag tagja vett neki jutalmul. Mert ugye ha az ember segít a hajléktalanokon, nyilván rögtön kap valakitől egy bicajt. Na persze. Aztán a riporterek – mert, mint kiderült, ők dörömböltek az 131

ajtón, ugyanis valaki nyilván hallott a bevásárlóközpont közelében kitört lázadásról, és felhívta a bulvársajtót – futva megkerülték a villát, és Luke nevét kiabálva lekaptak bennünket, ahogy ott állunk az erkélyen. Nevetve rohantunk be a házba, aztán Luke hazaküldött, és megígérte, hogy két hét múlva szombaton hét órakor értem jön. Trina persze egy órával később a verandánkon egy szót sem hitt el az egészből. – Az ki van zárva – hajtogatta. – Ki van zárva. Ki van zárva, hogy te Luke Strikerrel menj a Claytáncra. Az egyszerűen ki van zárva. – Hát jó – feleltem. – Ha nem akarod, ne hidd el. De mi lesz Steve-vel? Mit csinálsz vele? Mert nekem elegem van abból, hogy mindig én vigasztaljam, akárhányszor szakítasz vele. Trina, aki az egyik pillanatban még teljesen normális volt – na jó, azt leszámítva, hogy majd megfeszült a dühtől, de egyébként normális –, a következő pillanatban összeomlott. Komolyan. Könnyekben tört ki. – Hogy t-t-tehetted? – siránkozott. – Hogy mondhattál rá igent? Hogy mehetsz vele a Claytáncra, amikor tudod, hogy mennyire odavagyok érte! – Trina – mondtam. – Hiszen alig ismered. Nem is őbelé vagy szerelmes. Te Lancelotot szereted. Vagy Tarzant. Vagy ami még rosszabb, azt a gyereket, akit a Mennyei segítségben játszott. Trina a tenyerébe temette az arcát, és legalább olyan hangosan hüppögött, mint Cara Schlosburg, majd átrohant a mi verandánkról az övékre, feltépte a bejárati ajtót, és üvöltve berohant a házba. Hallottam, ahogy hisztérikusan azt kiabálja: 132

– Anya! Egy másodperc múlva az én anyukám jött ki a verandára, és aggodalmasan megkérdezte: – Mi ez a kiabálás? Trina volt az? – Aha – mondtam lesújtva. – Mi a csudát mondtál neki? – tudakolta a mamám. – Az igazat.

133

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Van egy csaj a sutiban, aki állandóan velem versenyez. Amikor visszakapunk igy dogát, mindig tudni akarja, hogy hányas lett az enyém, és ha ő jobb jegyet kapott rá, iszonyúan nagyzol vele. Arról Is folyton kérdezősködik, milyen témát választok a szorgalmihoz, és ha megmondom neki, ő is ugyanabból gyűjt. Aztán látni akarja, melyikünké a jobb. Az agyamra megy. Mit tegyek, hogy abbahagyja? Mindenki Törődjön A Maga Volgával Kedves Maga Volga! Egyszerűin. Ne mondd meg neki, hányast kaptál! És azt se, hogy miből csinálsz szorgalmit. Nem játszhatja ezt a játékot, ha nincs kivel, Igaz? Annie

134

TÍZENEGY Ki is az az albínó pasi, aki lefestette a Campbell's leveskonzerv dobozát? Ja, igen. Andy Warhol. Ő mondta, hogy mindenkinek jár tizenöt perc hírnév. Tévedett. Mert én az után a kocsimosós hétvége után jóval több mint tizenöt perc hírnévhez jutottam. A z E!'network csatorna már az első napon több mint tizenöt percben számolt be a sztoriról. A bulvársajtóban megjelenő szalagcímek se voltak semmik: NAGY SZTÁR A KISVÁROSBAN ÁLRUHÁS HÍRESSÉG LUKE TINIKEDVENC A GIMIBEN

VIDÉKEN JLUKE-ADT KI

HOVÁ MENT A MENŐ FILMSZÍNÉSZ? És a többi, és a többi. Az indianai Clayton, melyet a legtöbb térképen meg sem lehet találni, egyik pillanatról a másikra a figyelem középpontjába került. Városkánkat úgy szállták meg az újságírók, mint a szárnyas majmok az Ó z, a csodák csodájában. Az ember nem tudott úgy befordulni a sarkon, hogy fotósok karjaiba ne fusson. Nem tagadom, először egy kicsit élveztem. Úgy tűnt, mindenki velem akar exkluzív interjút készíteni, azzal a lánnyal, aki megmutatta Luke Strikernek, hogy milyen igazi tininek lenni. Amikor meg kiderült, hogy Luke és én együtt megyünk a Claytáncra, márpedig elég gyorsan kiderült – láttam Trinát a Style adón, amint azt mondja egy riporternek: „Igen. Jen a legjobb barátnőm. Ő meg Luke együtt mennek a Claytáncra.” –, olyan sűrűséggel jöttek a hívások a különböző lapoktól, hogy a papám végül kihúzta a telefont. De hát úgysem adtam volna interjút senkinek. Hiszen Luke 135

a barátom. Az ember nem áll oda a kamera elé, hogy kiteregesse a barátja magánügyeit. Persze amikor reggel leszálltam az iskolabuszról, és valaki mikrofont dugott az orrom alá, mondván: „Jenny Greenley, nehéz volt titokban tartani Luke Striker kilétét?” olyankor udvariasságból azért válaszoltam. Annyit mondtam: „Nem.” Vagy azzal jött valaki, hogy: „Jenny Greenley, mit veszel fel a bálra?” Mire én: „Hát, azt hiszem, egy ruhát.” (Egy ruhát, amit a mamám választott ki nekem az L.S. Ayresnél, mert én nem mehettem el a bevásárlóközpontba, ha nem akartam, hogy darabokra szedjenek a tini rajongók. Ugyanis, mint kiderült, ha az ember Luke Strikerrel megy a Claytáncra, akkor ő maga is hírességnek számít.) Amikor meg a Teen People riportere szorított sarokba azzal, hogy: „Mi az igazság a Luke Strikerhez fűződő viszonyával kapcsolatban?”, én csak annyit feleltem: „Tudja, csak jó barátok vagyunk.” Mert ez az igazság. Na, mindegy. Nem vállaltam a mélyinterjút Luke-ról, pedig annak New Yorkban lett volna a felvétele. Az egészben a legmurisabb az volt, ahogy a suliban a többiek viselkedtek. Ők nem érezték úgy, hogy ne lenne szabad Luke-ról nyilatkozniuk mindenféle riportereknek. Azért azt látni kellett volna, ahogy Karén Sue Walters előadta magát a Fox TV-n. Azzal nagyzolt, hogy Luke tanácsokkal látta el a karrierjére vonatkozólag. Na persze. Speciel tudom, hogy Luke kábé két szót szólt hozzá, azt, hogy: „Szép dal”. Karen Sue viszont úgy adta elő, mintha Luke lenne az énektanára, vagy mije, és hogy ez az ő belépőjegye a 136

sztárok világába. Még Hall tanár úr sem bírta visszafogni magát. Nyilatkozott mindenkinek, akinek csak bírt, és minden interjút azzal zárt, hogy: „És a Trubadúrok fellépnek most pénteken a Luers Püspök Kórustalálkozón. Mindenkit szeretettel várunk. Találkozunk pénteken a Luers Püspökben!” Naná! Tutira egész Amerika látni akarja, ahogy a Trubadúrok azt vonyítják: „As Long as He Needs Me FII KLINGON…” Azért elég hamar kezdtek a riporterek az agyamra menni. Kábé a harmadik napra már immúnis lettem. Azon is túltettem magam, hogy Trina haragszik rám. Persze a kamerába azt mondta, hogy én vagyok a legjobb barátnője, de ha találkoztunk, rám se hederített. Úgy tűnt, nem tud megbocsátani, a) amiért szemrehányást tettem neki a Steve- ügyben, és b) amiért igent mondtam Luke-nak a Claytáncra. És volt még valami, amiért nem tudott megbocsátani, pedig az nem is az én hibám volt. Sőt, a világon semmi közöm nem volt a dologhoz. Ez pedig az volt, hogy Steve – a jó öreg, megbízható Steve – elunta Trina Luke Strikerrel kapcsolatos sirámait… …és kirúgta. Bizony. Kirúgta Trinát. És ebéd közben azt mondta nekem – újabban együtt kajálunk, Trina viszont a próbateremben marad –, hogy cseppet sem bánja. Elmegy Kwang ellen-Claytáncára, és halálosan boldog, amiért visszanyerte a szabadságát. Ezzel szemben Geri Lynn nem tűnt túlzottan elégedettnek, amiért kitette a pasija szűrét. Nem azért volt boldogtalan, mert szakított Scott-tal. Inkább az zavarta, hogy ez Scottot 137

nem viseli meg eléggé. Valahányszor összefutottunk, azonnal Scottról kezdett faggatni. Nem gondolom-e, hogy máris valaki más tetszik neki? Mert neki az az érzése, hogy mást szeret, ezért sem tiltakozott a szakítás ellen. Ez nem azt jelenti-e, hogy biztosan mást szeret? Mondott-e nekem erről valamit? Nem mintha őt, Gerit, érdekelné, csak… Az az igazság, hogy a Luke-kal töltött délután előtt lehet, hogy megpróbáltam volna megvigasztalni Geri Lynnt. Talán olyanokat mondtam volna, hogy: – Á, dehogy, Geri, nekem nem mondott semmi ilyet. De biztos vagyok benne, hogy mélyen legbelül még fáj neki a szakítás. Ha ennyire hiányzik, miért nem hívod fel és kérdezed meg, hogy nem ugorna-e át hozzátok? Ti ketten olyan tökéletesen összeillettetek! Szerintem ki kellene békülnötök. Kizárt dolog. Most már csak ennyit mondtam: – Tudod, Geri, te rúgtad ki. Vége. Lépj túl rajta! Geri szeme elkerekedett, én meg azt hittem, rögtön sírva fakad, így hát kénytelen voltam bocsánatot kérni tőle (de még akkor sem mondtam, hogy szerintem ki kellene békülniük). Ezek után többet nem próbált meg Scottról beszélni velem. Micsoda megkönnyebbülés! Amiért azonban mindenki rólam kezdett beszélni, az a Cara-ügy volt. Vagyis először csak Trina. Panaszkodott mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni. Azt mondta, hogy teljesen „megváltoztam”, amióta Luke Striker elhívott a Claytáncra. Aztán meg, miután azt tanácsoltam Gerinek, hogy lépjen túl Scotton, ő is panaszkodni kezdett rám. Mi baja lehet Jennek? Vajon jól van? Olyan furán viselkedik… 138

Senki se jött oda, hogy a szemembe mondja, de tudtam, mi folyik a hátam mögött. Ha bementem a lányvécébe, hirtelen csend lett, ami biztos jele annak, hogy rólam volt szó. Ebéd közben pedig mindenki görcsösen kerülte a valamennyiüket leginkább foglalkoztató témát: Luke Strikert. Az egyetlen ember az egész suliban, aki normálisan bánt velem – Hall tanár úrtól eltekintve, aki nem változott, és továbbra is ordibált a kéztekergetések miatt –, az Scott volt. Scott a régi maradt. Átvette tőlem a munkát, amikor nem tetszett neki, ahogy én tördeltem, segített kiválasztani, hogy melyik Annie-s levelet tegyük be az újságba, kritizálta a könyvet, amit épp legutóbb adtam kölcsön neki, ebédnél megkínált a házi készítésű négy-sajt-szószos tortellinijéből… Scott még mindig… Scott volt. Még a szüleim is furcsán viselkedtek velem. Nem tudom, hogy azért-e, mert tudták, hogy valaki elhívott a Claytáncra – életemben először –, vagy azért, aki elhívott. Lényeg az, hogy hirtelen elkezdtek úgy bánni velem, mint aki majdnem egykorú velük, nem pedig annyi idős, mint Cal vagy Rick. A papám például megkérdezte, hogy nem akarok-e megtanulni vezetni, amit mindig lehetetlennek tartottam, mert biztos voltam benne, hogy nem lenne hajlandó beszállni egy olyan autóba, aminek én ülök a volánja mögött. A mamám meg azzal hökkentett meg egyik reggel, hogy úgy beszélt hozzám a kukoricapelyhe fölött, mintha nem a lánya, hanem a barátnője lennék. – Jenny, szeretném, ha elhívnád Cara Schlosburgöt moziba, vagy valahová. Tegnap összefutottam a mamájával, és azt mesélte, hogy Cara nagyon rossz passzban van. Azt kérte a szüleitől, hogy hadd menjen át ősztől a Culver Katonai Akadémiára.

139

Katonai akadémiára? Cara? Elképedtem. No nem azért, mert el akart menni, végül is tökéletesen érthető, hogy olyan emberek között szeretne lenni, akik nem múznak rá. D e katonai akadémiára? A Clayton gimi elég rémes, de annyira azért nem borzasztó, mint egy katonai iskola. Vagy mégis? De már tudtam, hogy ha igen, már nem sokáig marad az. Nem volt vesztegetni való időm, így hát nem haboztam. Még aznap délben odamentem Carához, és megkérdeztem: – Mit csinálsz ma suli után? Cara éppen egy salátalevelet rágcsált, és úgy tett, mint aki mást nem is eszik ebédre. Én persze tudtam, hogy tele van a szekrénye keksszel meg csokival, amivel teletömi magát, amikor azt hiszi, senki sem figyeli. Láttam már máskor is. Felnézett rám, és így szólt: – Én? – Aztán hátrafordult, hogy megnézze, tényleg hozzá beszélek-e, vagy valaki máshoz. – Hát. Semmit. Miért? – Mert beszélnem kell veled valamiről – közöltem. – Elmehetek hozzátok? Olyan elképedten bámult rám, mint ahogy én éreztem magam, amikor a mamám bedobta a katonai akadémiás témát. Elöntött a lelkiismeret-furdalás, amikor rájöttem, hogy valószínűleg én vagyok a világon az első ember, aki megkérdezte Carától, hogy elmehet-e hozzájuk. – El akarsz jönni hozzánk? – nézett rám gyanakodva, mintha azon agyalna, hogy vajon beugratás-e az egész. – Minek? – Megmondtam – feleltem. – Beszélnem kell veled valamiről. Hányas busszal mész?

140

– A harmincötössel – válaszolt Cara. – Három után tíz perccel indul a suli elől. De… – Akkor három tízkor találkozunk – mondtam, sarkon fordultam, és visszamentem az asztalomhoz. – Várj egy percet! – szólt utánam Cara, és kezdett elvörösödni. Gondolom, rájött, mennyien hallgatták végig a beszélgetésünket. Hiszen én megyek Luke Strikerrel a Claytáncra, vagy mi. Mondhatjuk úgy is, hogy amerre csak megyek, magamra vonom az emberek figyelmét. – Biztos, hogy… biztos nem valami tévedés az egész? – Tutira nem – mondtam, és otthagytam. Kénytelen voltam kihagyni a suli utáni Ki-oktató szerkesztőségi ülést, hogy Cara beleférjen a napirendembe, de úgy döntöttem, a lap meglesz egy napig nélkülem. Tudtam, hogy Carának nagyobb szüksége van rám. Amint megérkeztünk hozzájuk, láttam, hogy könnyebb dolgom lesz, mint hittem. Kiderült ugyanis, hogy Cara egy teljesen normális házban lakik – nem egy lakókocsiban valami elvarázsolt hippi szülőkkel, ahogy a szóbeszéd tartotta –, egy kékszürke emeletes kertes házban, a garázsbejáró két oldalán cserepes muskátlival. Schlosburg anyuka – aki friss csokis sütivel várt bennünket az ajtóban, amit éppen akkor vehetett ki a sütőből, mert még forró volt (Cara nyilván hazatelefonált, és figyelmeztette a mamáját, hogy vendéget hoz magával) –, vonzó nő volt, csinos pulcsiban. Nem hiányzott egy foga sem, a pletykákkal ellentétben nem szív el napi egy doboz cigarettát, és nagyon kedvesen fogadott. Sejthettem volna, hiszen egy csoportba jár vízi-aero-bicra a mamámmal. Százszor megkérdezte, hogy szeretnék-e valamit, bármit, és azt mondta, szívesen lát vacsorára is. Tökéletesen megértettem a lelkesedését. Engem minden 141

szülő imád, mert olyan jókislány vagyok. Ez undorító, de igaz. Schlosburg anyukának azonban fogalma sem volt, hogy ezúttal nem a jókislánnyal van dolga. De nem ám! Amikor Cara megmutatta a szobáját – ami legalább olyan fodros-bodros volt, mint az enyém –, első dolgom volt felrántani a ruhásszekrénye ajtaját, és kivenni az ott lógó testhezálló halászgatyát. – Mit csinálsz? – kíváncsiskodott Cara. – Mondtam már neked egyszer, hogy légy önmagad – feleltem. – Te meg azt válaszoltad, hogy nem tudod, ki vagy. Na majd én megmutatom neked. Indulás hajat mosni! Cara ámulva nézett. – De… – Tűnés a zuhany alá? – De… – Egy-kettő! Egy kicsit magam is meglepődtem, amikor Cara engedelmeskedett, és azt tette, amit mondtam. El kell ismernem, hogy ha én nem is ismertem ki Luke-ot, ő nyilvánvalóan elég jól kiismert engem. Született vezéregyéniség vagyok. A véremben lehet, vagy mi. Még mindig a szekrényében lévő ruhákat válogattam, és a Schlosburg anyuka által behozott csokis sutit majszoltam, amikor megjelent Cara, törülközőbe bugyolálva. A haja nedvesen kunkorodott. Előbb rám nézett, majd az ágyán tornyosuló ruhakupacra. – Mit művelsz? – tudakolta. – Ezeket felveheted a suliba – mutattam arra a kevés holmira, amit a szekrényében hagytam. A legtöbb olyasmi volt, amit a mamám klasszikus darabnak nevezett volna. 142

Néhány legombolt gallérú ing, egy farmerszoknya, pár pulcsi, két homokszínű vászongatya – kizárólag a sötétebb árnyalatúak –, egy fekete farmer, egy pár Nike edzőcipő, klumpa, egy pár csinos magas talpú szandál, és néhány Avonalú szoknya. – Ezeket – mutattam a méter magas, testhezálló halásznadrágokból, miniszoknyákból, picike topokból, sokzsebes, trottyos gatyákból és csípőnadrágokból álló kupacra, csupa olyan cuccra, amit a mamám divatosnak nevezett volna – oda kellene adnod a Vöröskeresztnek. Tudom, hogy Courtney és a többiek szeretik az ilyesmit. De az, hogy valami divatos, még nem jelenti azt, hogy neked is jól áll. Sokkal fontosabb jól kinézni, mint divatosan. Cara csak bámult. – De hát az nem ugyanaz? Láttam, hogy lesz még vele elég dolgom. Ezután következett Cara haja. Elég időt töltöttem Trinával – akinek ha van egy perc szabadideje, máris a haját festi –, hogy tudjam, micsoda változást jelenthet egy kis hab és néhány jól elhelyezett szőke tincs. Úgy döntöttem – miután Cara azt mondta, fogalma sincs, milyen színt válasszon –, hogy legyen vörösesbarna. Nem vörös. Csak semmi feltűnés! Csak egy érdekes, sötét vörösesbarna árnyalat, mint Mary Jane-nek a Pókemberből. Természetesen nem csupán kozmetikai cikkekkel felfegyverkezve érkeztem. Nem tehettem meg, hogy fogom, átváltoztatom Carát, aztán veszem a kalapom. Magammal vittem néhány kedvenc könyvemet és DVD-met, köztük a Buffy, a vámpírok réme legutóbbi epizódjait. Nekem úgy tűnt, Cara egyik fő baja az, hogy nem a világ legjobb beszélgetőpartnere. Persze nem tehet róla, ha egyszer soha senki más nincs a közelében – na nem mintha valaha szóltak 143

volna hozzá egy szót is –, mint Courtney Deckard meg a hozzá hasonlók, akik leginkább cuccokról beszélgetnek, mint például a legújabb napozás utáni bőrápolóról, nem pedig gondolatokról. Halál unalmas. Gondoltam, segítene, ha miközben javítok a külsején, megpróbálok az agyán is javítani egy kicsit. Csak egy keveset. Csak hogy legyen miről beszélgetnie az őt körülvevő emberekkel. Na persze a fogyókúráján kívül. Egy csomó hab, egy fújásnyi hajlakk, hogy legyen tartása, kicsit kevesebb szemceruza, és lehetőleg mindannak eltakarása után, amit eddig ki akart domborítani, Cara átváltozott. Már nem az a bocs, hogy élek-lány volt, hanem egy ide süssetek? –csa). S mindez csupán két órába telt. Mire végeztem vele, a papája is hazaért a munkából. Úgyhogy leültettem őt is meg a mamáját is a nappaliba, és „bemutattam” nekik az új és – legalábbis szerintem – feljavított Carát.. Elég bizonyíték volt számomra az arcukat látni, hogy tudjam, jó munkát végeztem. Schlosburg anyuka még le is fényképezte az eredményt. Elfogadtam a vacsorameghívásukat a Clayton Szállóba, a város legmenőbb éttermébe, ahol a Claytáncot is tartják. Gondoltam, ez jó alkalom lesz arra, hogy megtanítsam Carát egy újabb dologra… arra, hogy egészségesebb teleenni magunkat grillezett bordával és héjában sült krumplival vacsorára, mint fonnyadt salátát rágni öntet nélkül, hogy aztán késő este befaljunk egy halom kekszet. Ettől a naptól kezdve Carának utasításaim szerint naponta háromszor kellett ennie, méghozzá minden alkalommal egy egész adag egészséges ételt. Nincs több salátahegy az ebédlőben. Közöltem vele, hogy ezután az én asztalomnál fog ülni… amitől egyszerűen leesett az álla. 144

Mire Schlosburgék kiraktak a házunk előtt, mindkét szülő teljesen el volt ájulva, amiért védőszárnyaim alá vettem a lányukat. Meg kell mondanom, ez kissé kínosan érintett. Na nem az, hogy annyira meghatódtak. De az az igazság, hogy már ezer éve közbe kellett volna lépnem és gatyába ráznom Carát. Túl sokáig hagytam egymagában tévelyegni. Miközben lefekvéshez készülődtem, eldöntöttem, hogy ezentúl minden másképp lesz. Nem csak Cara változott meg. Viszlát helyes kis Jenny Greenley, mindenki legjobb barátja! Hello Jen, a társadalmi változások előidézője! Aki pedig nem vette észre a dolgot másnap reggel, az legkésőbb ebéd végére meglátta. Ugyanis ekkor léptem be Carával együtt a kajáldába. Elégedetten láttam, hogy aznap reggel nem húzta ki simára a haját. Újonnan barnára festett haja szép, természetes hullámokban keretezte az arcát. Az a kevés festék, amit magára kent, nem elnyomta, hanem kiemelte a vonásait. Es mintha ruganyos lett volna a járása, amit eddig sosem vettem- észre nála. Miközben kint álltunk az ebédlő ajtaja előtt, ahogy előre megbeszéltük, Cara megigazította a blúza ujját, és megbizonyosodott róla, hogy nem akadt fel a térdig érő vászonszoknya széle. Elrendeztem az egyik vörösesbarna tincsét, hogy huncutul verdesse a vállát. – Felkészültél? – kérdeztem. Idegesen bólintott. Aztán azt mondta: – Előbb még kérdezhetnék tőled valamit? – Ki vele! – Miért… miért csinálod ezt? – kérdezte, mélyen a szemembe nézve. 145

Ezen egy kicsit el kellett gondolkodnom. Nem árulhattam el, hogy tudok a katonai akadémiáról, mert nem szerettem volna, ha megtudja, hogy a mamája beszélt róla az én mamámnak. És persze azt sem mondhattam, hogy Luke szerint az olyan embereknek, mint én, segíteniük kell az olyanokon, mint ő. Aztán rájöttem, hogy nem is ezért segítek neki, hanem valami másért… – Mert kedvellek, Cara. Talán egy kissé késve jöttem rá. De attól még igaz volt. Bár lehet, hogy ezt inkább magamban kellett volna tartanom, mert Cara szeme rögtön megtelt könnyel, ami igen veszélyes volt a szemfestékére nézve… – Te jó ég! – kiáltottam rá. – Azonnal hagyd abba! – Nem tehetek róla – védekezett szipogva. – Még soha senki nem mondott nekem ilyen kedveset… Majd' hasra estem, úgy igyekeztem kinyitni az ebédlőajtót. – Befelé! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon. A zsivaj legalább olyan erővel csapott az arcunkba, mint az ebéd pulykabecsinált szaga. Éreztem, ahogy Cara ijedten hátrál egy lépést a zaj elől. Én azonban nem engedtem megfutamodni. Hátranyújtottam a kezemet, megtaláltam izzadt tenyerét, és magam után húztam. Bent voltunk. Mentünk előre a kifutón. – Ne bizonytalankodj – tanácsoltam Carának még előző este. – Ha elbizonytalanodsz, ha csak egy pillanatra is meginogsz, támadnak. Ne felejtsd el, hogy ott leszek veled! Csak nézz egyenesen előre! Húzd ki magad! Ne csoszogj! És az isten szerelmére, ne nézz senkire! Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi különös az 146

egészben, úgyhogy nem néztem Carára. Fogalmam sem volt, hogy betartja-e az utasításaimat. De a decibelek lassú csökkenése azt súgta, történik valami. Sokan félbehagyták a mondatukat. Hamarosan már a villák csikordulását is hallani lehetett. A Clayton Gimnázium fennállása óta először uralkodott csend az ebédlőben. Nem hallatszott, csak a saját lépteim zaja… és Cara magas talpú szandáljának kopogása. Ekkor odapislantottam. Az arca már majdnem olyan rózsaszín volt, mint a blúza. De megkönnyebbülten láttam, hogy nem inog meg. Nem bizonytalankodik. És nem néz senkire. Lehajoltam, és megfogtam két tálcát. Az egyiket neki adtam. Végigmentünk a soron. Vettem egy adag pulykát, salátát öntettel, egy szelet kukoricakenyeret, egy light kólát és egy almát. Cara is így tett. A konyhásnénik csak bámultak, persze nem amiatt, amit választottunk. Azon csodálkoztak, hogy mitől van ekkora csend, hiszen ilyet még ők sem hallottak. Csakhogy velem ellentétben ők nem jöttek rá a hallgatás okára. Odaértünk a pénztárhoz. Fizettünk. Megfogtuk a tálcánkat, és elindultunk a helyünkre. Tudtam, hogy ha valami történni fog, akkor az most lesz. Cara csodálatos átváltozása utánozó majomból VALAKI-vé hajfestékestül, sminkestől és hosszú blúzostól sem tartja vissza azokat, akik elhatározták, hogy pokollá teszik az életét. Mostanra már volt idejük kiheverni a sokkot. És ha lesz támadás, az most lesz. Két lépés. Négy lépés. Tíz lépés. Sikerült. Már letettük a tálcánkat az asztalra, és kihúztuk a széket, amikor 147

megtörtént. Egy mú. Cara megdermedt. A múzás mögülünk jött. Előző este belevertem a fejébe a parancsot, hogy soha, de soha ne reagáljon, ha valaki múzik rá. Tilos elsírnia magát. Tilos kirohannia a teremből. Kötelező mindent úgy folytatnia, mintha mi sem történt volna. Még csak a fejét se mozdíthatja meg. És most mi lesz? Süket fülekre találtak a tanácsaim? Aggódva figyeltem, ahogy Cara megszorítja a széke háttámláját… míg egészen bele nem fehéredett a keze. Azután kihúzta a széket, leült, és teljes nyugalommal elkezdte enni a pulykát. Úgy járta át a testemet a megkönnyebbülés, mint a jeges víz a kánikulában. Egy pillanatra mintha megszédültem volna. Igen! Megtört az átok! Carára soha többé nem fognak múzni. Amíg újra meg nem ütötte a fülemet. Múúúú. Scott Bennett volt az egyetlen az asztalunknál, aki úgy evett tovább, mialatt Cara és én közeledtünk, mintha mi se történt volna. Most azonban megállt a villája a levegőben a szája felé félúton (valami csirkeféle volt felszúrva rá). Egy pillantást vetett a mú irányába, amely úgy tűnt, Kurt Schraeder asztalától jött. Én is odanéztem. Láttam, ahogy Kurt gonosz mosollyal az arcán visszanéz rám. – Valami nem tetszik, Kurt? – kérdeztem éles hangon, ami könnyen eljutott a távoli asztalhoz, tekintve, hogy senki nem szólt egy szót sem.

148

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! A papámat a világon semmi más nem érdekli, csak a sport. Nem törődött velem, amikor balettre jártam, vagy amikor rajzórákra, meg ilyesmi, de most, hogy bekerültem egy csapatba, irtó büszke rám. Csak van egy kis bibi: halálosan utálom a sportot. Csak azért jelentkeztem, hogy boldoggá tegyem. Eszembe sem jutott, hogy esetleg bevesznek. Kitartottam, mert azt reméltem, hogy végül megszeretem. De nem így lett. Utálom az edzéseket, és utálom a meccset. Abba akarom hagyni. Csak az a baj, hogy a papám szerint, ha az ember elvállalt egy pozíciót egy csapatban, akkor nem szállhat ki, mert cserbenhagyná a társait. Szerintem meg le van szarva a csapat! Vissza akarok menni, balettozni. Mit tanácsolsz nekem, Annie? francba a focival Kedves francba a focival! Az élet rövid. Az, hogy ennyire gyűlölöd a sportot, azt vonja maga után, hogy nem fogsz tudni a lehetőségeidhez mérten teljesíteni. A csapat valójában jobban járna, ha kiszállnál, és ők találnának a helyedre valakit, aki szívvel-lélekkel játszik. Mondd 149

meg a papádnak, tisztában vagy vele, kogy ő értékes dolgokra szeretne megtanítani téged, de ha nem próbálsz ki új lehetőségeket, sosem fogod megtudni, miben vagy a legjobb. Márpedig új dolgokra csak akkor lesz időd, ha feladod azokat a tevékenységeket, melyekről TUDOD, hogy nem neked valók. Persze készülj fel egy nagy-csalódás-vagy-aszámomra kezdetű lelkifröccsre. De ne félj'. Túl lesz rajta, amint meglátja, micsoda grands jetésket csinálsz az első nagy balettbemutatódon. Annie

150

TIZENKETTŐ Oké, beismerem, a Cara-ügy után kezdtem elhinni, hogy Luke-nak talán igaza volt velem kapcsolatban. Mert működött. Tényleg működött. Persze lehet, hogy azért, mert még mindig mutatták a tévében, amikor azt mondom a riporternek: – Luke és én csak barátok vagyunk. De sebaj. Működött, és kész. Senki nem múzott többet Carára. És persze egy csomóan azt mondták – a verebek azt csiripelik, hogy a volt legjobb barátnőm, Trina is köztük van –, hogy: „Vajon mi ütött Jenbe? Miért olyan kedves azzal a tehén Carával?” De erről Cara semmit sem tudott, úgyhogy nem zavart a dolog. Főleg, amikor a mamám beszámolt róla, hogy Cara aznap, amikor úgy ment végig a kifutón, hogy nem múzott rá senki, leadta a nevét az iskolatitkárságon, mert szeretne bekerülni a jövő évi diákönkormányzatba. Erről ő maga számolt be Mrs. Schlosburgnek. Szóval nem úgy tűnt, hogy jövőre a Culver Katonai Akadémiára akar járni. A baj csak az volt, hogy miközben sikerült Cara életét a helyes vágányra terelnem, még mindig én voltam a legjobb barátnőm által legjobban utált személy. Trina továbbra sem volt hajlandó szóba állni velem, ami, bevallom, kezdett megviselni. Hiányzott. Már a latinházit sem élveztem, hiszen nem chatelhettem közben Trinával az interneten. Azt nem bántam meg, amit mondtam neki, és még mindig meg voltam győződve róla, hogy az ő véleményével ellentétben 151

nem váltam árulóvá azzal, hogy igent mondtam Luke meghívására. Azt azonban sajnáltam, hogy nem kezeltem jobban a helyzetet. Ugyanis az, hogy haragban voltam Trinával, meglehetősen rossz hatással volt az életemre… főként, ami az énekkari próbákat illeti. Vészesen közelgett a koncert napja. Megérkeztek a ruháink – a száznyolcvan dollárosak –, teljes piros, flitteres pompájukban. Komolyan, még életemben nem láttam ennél röhejesebb ruhadarabot. Ha Cara szekrényében valami hasonlóra bukkantam volna, az egyenesen röpült volna a vöröskeresztes kupacba… És valószínűleg még ők is kiröhögtek volna. Hall tanár úr azonban el volt ragadtatva. A keddi próbán a szó szoros értelmében könnybelábadt a szeme, amikor először sorakoztunk fel azokban a maskarákban. Azt mondta, végre úgy nézünk ki, mint egy kórus. Fogalmam sincs, szerinte addig minek néztünk ki. Nyilván nem kórusnak. A ruhák az utolsó pillanatban érkeztek. A Clayton Gimnázium Trubadúrjainak egy nappal a Claytánc előtt, pénteken, hajnalok hajnalán kellett felszállniuk (Hall tanár úrral meg az iskolai zenekar néhány kiválasztott tagjával egyetemben, akik kísérni fognak bennünket a koncerten) egy erre a célra bérelt buszra, és irány a Luers Püspök Gimnázium, ahol egy tucat másik énekkarral fogunk versengeni. Minden kórusnak tizenöt perc áll majd a rendelkezésére, hogy érett hangminőségével, kiváló hangsúlyozásával, az előadás precíz ritmusával, eleganciájával, koreográfiájával és általános előadói tudásával elbűvölje a nagyérdemű zsűrit – köztük egy volt Kentucky Szépét.

152

Hát van ennél nagyobb égés? Mármint egy volt Kentucky Szépei Ha legalább Andrew Lloyd Webbert sikerült volna elhívniuk, vagy valaki hasonlót. De még így is mindenki halálra izgulta magát. Legalábbis Hall tanár úr és a szopránok eléggé idegesek voltak. Az az igazság, hogy bennünket, altokat sokkal jobban érdekelt, hogy vajon hány papírgalacsint sikerül belecsempésznünk Karén Sue Walters göndör hajába, mialatt ott áll előttünk. Ráadásul Karén Sue azzal vádolt bennünket, hogy nyálas zsepivel dobáltuk. Hát nem elképesztő? Hall tanár úr meg iszonyúan felfújta az egész ügyet. Legalábbis szerintem. Nem is nyálas zsepi volt, hanem csak Unott Liz matekházijának darabkái. Szóval a Luers Püspökbe való indulás előtti héten Hall tanár úr annyiszor próbáltatta el velünk a műsort, míg végül már semmi más nem maradt a fejemben, csak a Mindhalálig Jazz. Pedig mi elégedettek voltunk a hangsúlyokkal, az előadásmóddal, az ütemmel, meg mindennel. Hall tanár úr szerint azonban néhányunknak gondjai voltak a precíz ritmussal. És voltak közöttünk olyanok – na jó, egyvalaki –, akinek komoly problémát okozott a koreográfia. Csak azzal védekezhettem, hogy amikor ősszel jelentkeztem a meghallgatásra, senki sem említette, hogy táncolni is kell. Tényleg nem. Azt tudtam, hogy énekelnem kell. De kéztekergetésről szó sem volt. Normális esetben persze megkértem volna Trinát, hogy jöjjön át suli után és segítsen begyakorolni az egész koreográfiát. És normális esetben ő ezt boldogan meg is tette volna. De Trina és én nem beszéltünk. Vagyis hát én beszéltem Trinához. A baj csak az volt, hogy ő nem válaszolt. 153

Ez hamar unalmassá megelégeltem.

vált.

Keddre

már

komolyan

Csütörtökre pedig teljesen elborult tőle az agyam. Abból is elegem lett, hogy Hall tanár úr egyfolytában ordibált velem, amiért mindig elszúrom a mozdulatokat, ami, mint említettem, különben is Trina hibája volt, hiszen ha jól belegondolunk, ő volt az, aki rábeszélt az egész kórusosdira, csak mert szerinte jól mutat majd a felvételi lapomon. Persze ha MEGHALOK, semmi értelme nem lesz annak a mutatós felvételi lapnak. Attól féltem ugyanis, hogy ez hamarosan bekövetkezik, ha nem sikerül valamit tennem annak érdekében, hogy Hall tanár úr leszálljon rólam. Úgy éreztem, egyszer HOLTAN rogyok össze. Az „As Long as He Needs Me (FII KLINGON)” még elment, mert az egy lassú dal. És mivel a „Day by Day” alatt semmi mást nem kellett tennünk, csak állni a hülye cuccunkban és belebámulni a reflektorfénybe – amiről Hall tanár úr azt mondta, hogy képzeljük gyönyörű naplementének, vagy tekintsünk rá úgy, mint az Úr szeretetét jelképező szivárványra, ami elkápráztat –, így hát az még túlélhető volt. De aztán jött a Mindhalálig Jazz. Hogy én mennyire rettegtem a Mindhalálig Jazztől. Az elején a lépegetés még csak ment valahogy, és még azok a kéztekergetések is sikerültek, amik utána jöttek. De amikor oda kellett volna adni Trinának a rohadt kalapját arra a rohadt lábemelésre, totálisan elszúrtam. Megmondom a frankót: ez is az ő hibája volt. Egy héttel korábban, amikor még beszélőviszonyban voltunk, én odadobtam a kalapját, ő meg elkapta, és időben odaért a helyére a kánkánhoz. De valami oknál fogva hiába dobtam most is pontosan 154

ugyanúgy a kalapot, Trina sosem kapta el. Nem állítom, hogy direkt csinálta. De… Na jó. Igenis direkt csinálta. Az első két alkalommal Hall tanár úr nem vette észre, mert a kalap leesett a földre, Trina meg felkapta, és feltette a fejére, de a szerdai próbán – ami különben is igen viszontagságos volt, mert az egyik tenor otthon felejtette a haskötőjét, ami miatt Hall tanár úr annyira bedühödött, hogy úgy láttam, menten szívrohamot kap – Trina kalapja kirepült a kezemből, és amilyen mákom van, Jaké Mancini tubájában landolt. Trina persze elkaphatta volna. Kinyújthatta volna a kezét, és elkaphatta volna röptében. De nem tette. Így hát beleszállt a tubába. Ami szerintem igazából nagyon vicces volt. Hiszen mennyi esély volt rá, hogy pont oda esik? Ha ez a Luersben történik, fogadni mertem volna, hogy Kentucky Szépe azt hiszi, direkt csináltuk, és pluszpontokat ad a dobáskészségre meg a kreativitásra. Nem volt nagy ügy. Legalábbis szerintem. Jaké kihalászta a kalapot a tubából, és lovagiasan odanyújtotta Trinának, aki feltette, és időben visszaért a helyére úgy, hogy nem maradt le egyetlen lábemelésről sem. Vaskos Brenda, aki látta az egészet, úgy röhögött, hogy – saját bevallása szerint – majdnem bepisilt a ruhánkhoz járó szteppnadrágba, ami azért kellett, mert a hacuka iszonyúan bő volt. Csakhogy Hall tanár úr is látta a dolgot, és nem nagyon tetszett neki. Szúrós szemmel méregetett. Tekintetéből egyértelműen gyűlölet sugárzott. A képe olyan vörös lett, mint a ruhám.

155

Amikor elérkeztünk a Mindhalálig Jazz elsöprő fináléjához, mindannyian ott álltunk felemelt kézzel, és igyekeztünk annyi eleganciát és ritmikus precizitást belevinni az egészbe, amennyit csak bírtunk, Hall tanár úr viszont eldobta a karmesteri pálcáját, és ezt sziszegte: – Ezt a szart! Mindannyian ott helyben összerogytunk. Ekkor Hall tanár úr rám mutatott. – TE! – üvöltötte. Komolyan, úgy üvöltött, mint a sakál. – Állj fel! Felálltam. A szívem a torkomban dobogott. De csak azért, mert néhány pillanattal korábban még ott kalimpáltam éneklés közben. Nem izgultam. Hiszen baleset volt. Nem direkt csináltam. Ezt biztos ő is megérti. De rá kellett jönnöm, hogy Hall tanár úr nem érti meg. – Miss Greenley! – mondta Hall tanár úr. Az arca még mindig pipacsvörös volt, hónaljában nagy izzadságfoltok éktelenkedtek. De nem úgy tűnt, mintha foglalkoztatná a saját külleme. Minden idegszálával rám figyelt. – Feltett szándékod aláásni és tönkretenni a kórus fellépését a Luers Püspökben? Lepillantottam Trinára, hogy lássam, hogyan értelmezi a kérdést, de ő továbbra is a fal felé fordulva állt. – Hát – nyögtem, miután Vaskos Brenda is csak egy alig látható vállrándítással jelezte, hogy szerinte erre a kérdésre nem létezik helyes válasz –, nem, dehogyis… – Akkor miért dobtad Catrina Larssen kalapját az utolsó szám közben a zenekari árokba? – ordított olyan hangerővel, hogy a cimbalmos srác ijedtében elejtette a cimbalom verőit.

156

Steve-re néztem, némi segítséget remélve. Nem úgy tűnt, mintha valaki segíteni akarna rátalálni a válaszra, legalábbis a baritonok biztosan nem. Steve ádámcsutkája úgy ugrált, mint a jojó, de a száját, azt nem nyitotta ki. – Hát – böktem ki végül –, baleset volt. – BALESET!? – sikoltozott Hall tanár úr. – BALESET!? És tudod, mibe került volna nekünk ez a kis BALESET, ha a Luersben történik!? TUDOD!? Mivel halványlila gőzöm sem volt, így feleltem: – Nem. – Tíz pontunkba! – ordította Hall tanár úr. – Tíz pontba, Miss Greenley, ami elég az első hely és a SEMMI közötti különbséghez! AZT AKARJA MISS GREENLEY? HOGYA KÓRUS NE LEGYEN EREDMÉNYES A LUERSBEN!? Megint Trinára pislantottam. Ha beszélőviszonyban lettünk volna, mostanra biztosan felemeli a kezét, és így szól: „Tanár úr, az egész az én hibám volt, nem pedig Jené. El kellett volna kapnom a kalapot, de nem sikerült.” Vagy valami hasonlót. Persze, ha beszélő viszonyban lettünk volna, eleve nem hagyta volna, hogy a kalap belerepüljön a tubába. Úgyhogy tényleg az egész az ő hibája volt. Persze nem mondhattam, hogy: „De tanár úr! Nem tehetek róla. Az egész Trina miatt volt. ” Az ember nem csinál ilyet. Ezért helyette azt mondtam: – Sajnálom, tanár úr, többé nem fog előfordulni. – Pedig tudtam, hogy elő fog. Mert Trina sosem fogja elkapni azt a rohadt kalapot. – Az kevés, hogy sajnálja – mennydörögte Hall tanár úr. – Attól még semmi sem jön helyre. Egész évben figyeltem 157

magát, Miss Greenley, és igencsak hátul kullogott a kórusban! Mintha nem vette volna komolyan. Majd én megmutatom magának, hogy a Clayton Gimnázium Trubadúr kórusa minden, csak nem vicc! Az elmúlt öt évben mindig dobogósok voltunk a Luers Püspökben, és ez az idén sem lesz másképp, bármennyire igyekszik is szabotálni a fellépésünket. Nem tudom, hogy a kis afférja Luke Strikerrel szállt-e így a fejébe, de biztosítom róla, hölgyem, hogy ő a sztár. Nem pedig maga! Most pedig vagy azt csinálja, amit mondok, vagy kívül tágasabb! Tessék, lehet választani! Azzal fogta a karmesteri pálcáját, és megkocogtatta vele a kottaállványt. – Jól van. Vegyük újra az elejétől még egyszer – mondta. – És reménykedjünk, hogy ezúttal Miss Greenley is összeszedi magát valamelyest. Nos. A dolog úgy áll, hogy egy héttel korábban esetleg ráhagytam volna. Trina miatt, hiszen ezt az egészet valójában az ő kedvéért csináltam. Meg a vicc kedvéért. Meg azért is, mert az övé volt a nagy szóló. Ha ez egy héttel korábban történik, lehet, hogy lenyomom az egész „Igen, tanár úr, bocsánatot kérek! Nagyon fogok igyekezni, hogy sikerüljön” dumát, csak hogy senkinek ne essen bántódása. De azóta eltelt egy hét. És már a legkevésbé sem izgatott, hogy hogyan tehetnék mindenkinek a kedvére. Csak az érdekelt, hogy helyesen cselekedjek. Így hát fogtam magam, odasétáltam az utcai ruhámhoz, és felnyaláboltam a könyvkupacommal együtt. – Elnézést, hölgyem! – képedt el Hall tanár úr. – Hová lesz a séta? 158

Az ajtó felé menet visszanéztem rá. – A tanár úr mondta, hogy vagy azt csinálom, amit mond, vagy kívül tágasabb – feleltem. Úgy éreztem, a szívem azonnal kitöri a bordáimat. Még sosem lázadtam fel tanár ellen. Soha. Egyetlenegyszer sem. De most úgy döntöttem, nem izgat. –Úgyhogy inkább elmegyek. – Minek ez a nagy dráma? Komolyan mondom, az ilyen nagyjelenetet inkább Miss Larssentől várnám – nézett sötéten Trinára –, nem pedig magától, Miss Greenley. Menjen szépen vissza a helyére, Jenny, és kezdjük az elejéről! – mutatott üresen tátongó helyemre. – De hiszen – szóltam, és tapodtat sem mozdultam – a tanár úr mondta, hogy lehet választani. – Ez egy tanítási óra – válaszolt Hall tanár úr. – Innen nem lehet csak úgy egyszerűen kisétálni. Ez igaz. Nem lehet kisétálni egy óra kellős közepén. Csak ha az embernek engedélye van rá. Figyelmeztetőt, sőt még felfüggesztést is kaphatok érte. Talán még ki is rúghatnak. Még sosem mentem ki engedély nélkül egyetlen óráról sem. Mindig jó gyerek voltam. Igazi jó kislány. Olyan lány, aki lelkiismeretesen végigcsinál mindent, és nem hagyja a többieket pácban. Ezzel Hall tanár úr is tisztában volt. Valószínűleg éppen ezért tette hozzá: – Nem mehet el csak úgy ukkmukkfukk. Lehet, hogy én meg épp ezért válaszoltam azt, hogy: – Akkor ide tessék nézni! És elhúztam a csíkot. – Jenny Greenley! – hallottam, ahogy ordít utánam. – Jenny Greenley, azonnal jöjjön vissza! De már késő volt. Már kimentem a próbateremből, végig a folyosón, be a lányvécébe, ahol remegő kézzel átöltöztem a 159

normális ruhámba. És mi történt? Egy lélek sem jött utánam, hogy megnézze, jól vagyok-e. Senki sem kért engedélyt Hall tanár úrtól, hogy utánam jöhessen, hátha valami bajom van. Senki sem aggódott miattam, ahogy én szoktam Cara miatt, és nem gondolták, hogy kellene egy kis lelki támasz. Senki. Egy lélek sem. Még Trina sem, pedig miatta történt az egész. És mindezt miért? Mert az egyetlen ember az egész Clayton gimiben, aki törődött annyira másokkal, hogy utánuk rohanjon és megkérdezze, jól vannak-e, én voltam. Talán ezért is fogtam a fellépő ruhát, a száznyolcvan dolcsis, százszázalékos poliészter Trubadúr-ruhát a flitteres villámmal az elején, és gyömöszöltem be a szemétbe.

160

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Hiába töltöttem be a tizenhatot múlt héten, a szüleim nem engednek el fiukkal sehová, még akkor sem, ha többen mennénk. Nemrégiben egy srác elhívott moziba. A szülei is velünk jöttek volna, a papámék mégis nemet mondtak. Már a barátnőim sem akarnak velem lenni, mert tudják, hogy nem járhatok el fiúkkal. Belehalok a magányba. Mit tegyek? Izolálva Indianában Kedves Izolált! Mondd meg a szüleidnek, hogy szereted őket, és tudod, hogy meg akarnak védeni, de túl messzire mennek. Ha megakadályozzák, hogy normális társasági életet élj, és nem engedik, hogy meghozd a saját döntéseidet és egészséges kapcsolatokat alakíts ki, annak komoly negatív hatása lesz. Lehet, hogy nem csak férjet nem fogsz tudni találni, de előfordulhat, hogy a karriered és egyáltalán az egész életed sem fog működni ebben a világban. Ha ezután sem hajlandóak változtatni, beszélj a lelkésszel vagy egy tanároddal, akiben megbízol, 161

vagy más felnőtt barátoddal, és kérd meg, hogy lépjen közbe az érdekedben. Sok szerencsét, és ne feledd: nem vagy egyedül, amíg Annie veled van! Annie

162

TIZENHÁROM Azt hittem, napokba fog telni, mire nevetve tudok majd visszagondolni mindarra, ami a kóruspróbán történt. Lehet, hogy akár hetekbe is. Hiszen elég kiborító volt, meg minden. Ellentmondtam egy tanárnak, cserbenhagytam egy csomó embert, akik mind tőlem függtek, ráadásul valószínűleg visszavonhatatlanul elszakítottam a legjobb barátnőmhöz fűződő köteléket. De mint kiderült, csupán három órába telt, és rájöttem, menynyire vicces az egész. Ugyanis akkor ébresztett rá a Kioktató szerkesztősége. Mármint a dolog vicces oldalára. Főleg Scott Bennett. – Halál komolyan? – kérdezte, amikor ahhoz a részhez értem, amikor bevágtam a ruhámat a kukába. – Becsszó – bólogattam. Szóval a szerkesztőség sokat segített abban, hogy megnőjön az önbizalmam, és úgy gondoljam, helyesen cselekedtem. A hátralévő tanítási órákat ugyanis úgy ültem végig, hogy folyamatosan arra vártam, melyik pillanatban hívat be Szaftos Suzy, aki nyilván fel fogja hívni a szüleimet, legalábbis abban az esetben, ha nem függeszt fel minden teketória nélkül. De nem hívattak az igazgatóhelyettesi irodába. Sem az igazgatóiba. Még csak Ms. Kellogghoz sem. Hall tanár úr nyilvánvalóan nem szólt a történtekről egy szót sem. Vagy lehet, hogy szólt, de ez senkit sem izgatott túlzottan a tanáriban. Hiszen rólam volt szó. És hát miben mesterkedhet Jen Greenley, ha a folyosón mászkál ahelyett, hogy ott maradt volna a próbateremben? Nyilván jó oka van rá. 163

Scott, Geri és Kwang, meg a Ki-oktató többi munkatársa addig nyugtatgatott, míg végül egészen felvidultam. Valójában elképzelésük sem volt a Trubadúrokról. Csak annyi, hogy úgy tervezték, Kwang is velük megy a buszon a Luersbe, hogy hírt adhasson az eseményekről az újságban. Mióta a Clayton csapatai sorozatban vesztenek el minden sportversenyt, azóta a legtöbben abban reménykednek, hogy legalább a Trubadúrok egyenlítenek helyettük. – Akkor most ki mellett fogok ülni? – morgott Kwang, hiszen nélkülem nem lesz kivel ökörködnie a buszon. – Hát ott van Trina. Meg Steve. – Színházi fazonok – legyintett Kwang undorral. – Nem hiszem el, hogy egyszerűen kivágtad a szemétbe – mondta Scott, aki még mindig a ruhámnál tartott. Ugy tűnt, egyszerűen nem fér a fejébe, hogy kidobtam a ruhát. Ez valószínűleg tényleg őrültség. Hiszen elég drága volt. De épp ez a lényeg. Én fizettem ki azt a hülye klepetust a saját pénzemből. Bébicsőszködésből. Abból a pénzből, amit olyasvalamire is költhettem volna, mint például… nem is tudom. Valami olyanra, ami tetszik. – Szerinted mit kellett volna csinálnom vele? Hiszen soha a büdös életben nem fogom felvenni. – Igaza van, Scott – szólt közbe Geri. Ő és Scott elértek egy új, romantikától mentes kapcsolatnak arra a szintjére, melyen újra ugrathatták egymást. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó jel vagy rossz. Azt viszont megkönnyebbülten láttam, hogy nyilvánvalóan egyikük sem sóhajtozik a másik után. Sőt, úgy tűnt, Geri az utóbbi időben igen jó hangulatban van. – Szerinted hány olyan hely van, ahova elmehetnél egy olyan piros ruhában, aminek ráadásul egy villám van az elején? 164

– Ez jó! – tette hozzá a magáét Kwang. – Szerinted abban kellett volna virítania a Claytáncon, Luke Strikerrel? Ezen mindenki irtó jót röhögött. Aztán Geri azt javasolta, hogy menjünk vissza a klotyóba, ahol kidobtam, halásszuk ki a szemetesből, és gyászszertartás keretében temessük vagy égessük el. Scottnak azonban még jobb ötlete támadt: mivel csupa műszál az egész, meg kellene próbálnunk felrobbantani. Fura érzés lett volna közel merészkedni a próbateremhez rövid idővel a történtek után – nem szerettem volna összefutni Hall tanár úrral vagy Trinával, vagy bárkivel –, ezért nem tartottam a ruhamentő misszióval. Csak Geri indult útnak két elsős lánnyal. De üres kézzel tértek vissza. A takarítónénik már kiürítették a szemetest. Erre mindenki azon kezdett humorizálni, hogy mi van, ha valamelyik takarítónő úgy döntött, hogy megtartja, és hogy milyen haláli lenne, ha véletlen rajtakapnánk, amint nézegeti magát a tükörben. Tudom, ökörség volt. De esküszöm, úgy röhögtem, hogy majdnem bepisiltem. Még a gyűlés végén is annyira nevettem, hogy nem hallottam, amint Scott a nevemen szólít. – Hazaviszlek, Jen, ha akarod – ajánlkozott. Esküszöm, olyan hétköznapi hangon mondta, hogy először el sem jutott az agyamig. Hiszen gyakorlatilag mindennap ezt mondja. Miután eszembe jutott, hogy Trina nem beszél velem, és különben sem vitethetem magam haza Steve-vel, mert szakítottak, egyszerűen csak ennyit mondtam: – Kösz, az jó lesz. Fogtam a hátizsákom, és követtem Scottot végig a hosszú, kihalt folyosón, a diákparkolóba. Útközben hétköznapi 165

dolgokról dumáltunk. Scott azt mondta, úgy hallotta, Avril Lavigne akkor sem tudna gördeszkázni, ha az élete függne tőle, és hogy mit gondolok erről, nem lesz-e szerintem ettől egy nagy átverés minden, amit csinál, mire én azzal védtem meg, hogy hiszen sosem állította, hogy ő maga gördeszkázik, csak azt, hogy deszkásokkal lóg. Ez persze oda vezetett, hogy a gördeszkázás előnyeiről és hátrányairól kezdtünk vitatkozni, és arról, hogy ha újra alapjairól kellene felépítenünk a civilizációt, vajon beengednénk-e a deszkásokat utópisztikus társadalmunkba. (Scott: „Szó sem lehet róla. A gördeszkázás nem hasznos képesség.” Én: „Talán az. Hiszen a gördeszkások sokszor jobban értik az olyan dolgokat, mint a fizika. Kénytelenek, ha meg akarják építeni azokat a gördeszkasáncokat, meg minden.”) Olyan… egyszerű volt. Csak mentünk a folyosón, és beszélgettünk. Mintha egész életünkben így lett volna. Csakhogy nem így volt. Mindig volt velünk egy harmadik személy. Most viszont észre sem vettem, hogy nincs. Amikor kiléptünk a suliból, még mindig gyönyörű tavaszi délután volt. Az ég úgy nézett ki, mint egy hatalmas, felfordított kék salátástál. Nehéz volt elképzelni, hogy bolygók, csillagok meg ilyesmik keringenek benne. Régen az emberek azt hitték, hogy az ég nem más, mint egy óriási búra a Föld fölött, és a csillagok csupán a védőburok lyukain át beszivárgó égi fények. Attól féltek, hogy megreped az égbolt, és beengedi a mennyei fényt, ami mindannyiukat megölné… Ezt megemlítettem Scottnak is, amikor odaértünk az autójához, és kinyitotta nekem az első ajtót. Csak akkor esett le a tantusz, hogy Geri Lynn nincs velünk, amikor megláttam az üres anyósülést, az első ülést, ami Geri helye. És azt is csak akkor fogtam fel, hogy Geri azért nincs velünk, 166

mert ő és Scott szakítottak. Scott és én egyedül vagyunk. Életemben először voltam kettesben Scott-tal. Fogalmam sincs, miért éreztem olyan furcsán magam. Hiszen Scott meg én egyfolytában dumálunk. Ebédnél, meg a Ki-oktató szerkesztőségi ülésein. De az az igazság, hogy olyankor mindig vannak körülöttünk. Na jó, lehet, hogy nem vesznek részt a beszélgetésünkben, de ott vannak. Így egyedül lenni vele… Hát az valahogy fura. Mint például az első ülés. Még soha azelőtt nem ültem elöl Scott kocsijában. Soha, de soha. Mindig hátul ültem, Geri Lynn mögött. Es onnan tulajdonképpen nem is láttam mást, mint Geri hatalmas szőke hajkoronáját. De mint kiderült, az első ülésről egy csomó mindent láthattam, amit azelőtt sosem vettem észre. Mint például Scott CD-gyűjteményét, egy csomó olyan előadóval, akiknek a lemezei nekem is megvannak… Ms. Dynamite és Bree Sharp, meg Jewel és a Garbage. És a visszapillantó tükrön himbálódzó szőrös dobókockát, amin ez állt: NÉZD MEG A RUBY VÍZESÉST! Meg Scott kezét a sebességváltón, csupán néhány centire a combomtól. Scott nagy, erős kezét, amivel felemelt arra a hülye fatörzsre… Azt hiszem, túléltem volna. Azt hiszem, túl tudtam volna tenni magam azon a furcsa érzésen, amit az okozott, hogy egyedül vagyok Scott-tal a kocsija első ülésén, ha nem csapott volna be az az emlék, hogy Trina ezerszer is elmondja, hogy randira kellett volna hívnom Scottot. „ 167

Tökéletesen összeilletek”, ismételgette Trina hangja az agyamban újra meg újra. „Mert nem hívod el valahová?” „Trina, azonnal fogd be!” gondolatban. „Fogd be!”

feleltem neki, persze csak

Elképesztő volt, hogy hogyan képes a volt legjobb barátnőm tönkretenni még egy olyan ártatlan kis dolgot is, mint az, hogy valaki hazavisz… amikor ott sincs! Nem tudom, Scott észrevette-e, hogy hirtelen elhallgattam. Kizárt dolog, hogy ne tűnt volna fel neki. Hiszen normális esetben be nem áll a szánk. De komolyan mondom, attól a pillanattól kezdve, hogy Trina megszólalt a fejemben, és azt mondta, el kellett volna hívnom Scottot valami randira, többé a világon semmi sem jutott az eszembe. Talán csak azok a szívecskék Geri Lynn határidőnaplójában. Azokat valamiért nem tudtam kiverni a fejemből. De úgy tűnt, Scott nem bánja, hogy hirtelen megkukultam. Sőt kihasználta a lehetőséget, és amikor befordultunk az utcánkba, így szólt: – Jen, kérdezhetek valamit? Ez aztán tényleg nem hangzott valami félelmetesen. Csak kérdezni akart tőlem valamit. Ennyi. Csak egy kérdés. Akkor miért ugrott ki majdnem a szívem? És miért kezdett hirtelen izzadni a tenyerem? És miért nem kaptam levegőt? – Ne kímélj! – sikerült végül kipréselnem magamból. De nem tudtam meg, mire volt kíváncsi, mert éppen akkor álltunk meg a házunk előtt… …és hét-nyolc riporter rohant oda a kocsihoz. Egymást túlkiabálva igyekeztek kicsikarni belőlem valamit. 168

– Jen, Jen! – kiáltotta az egyikük. – Milyen színű ruhában leszel a bálon? Nem árulnál el nekünk valamit róla? – Miss Greenley! – ordította egy másik. – Fel lesz tűzve a haja? Vagy leengedve? A tinédzserek tudni akarják! – Jen! – süvítette egy harmadik. – Elkíséred Luke-ot Torontóba, a következő filmje forgatására? – Te jó ég! – hüledezett Scott a riporterek láttán. – Még mindig üldöznek? – Eléggé – feleltem, és vettem egy mély lélegzetet, hogy lelassítsam a szívverésemet. – Mit akartál kérdezni? – Á, semmit – mondta. Aztán elvigyorodott, és mintha láthatatlan mikrofont tartana a kezében, odatartotta a mancsát az orrom alá. – Miss Greenley, milyen érzés, hogy az ország minden tinilánya önt irigyli? – Nem nyilatkozom – feleltem megkönnyebbült mosollyal. Hülyéskedik. Hülyéskedik velem. Akkor minden rendben… És kiugrottam a kocsiból, egyenesen a riporterek gyűrűjébe. – Holnap találkozunk! – kiáltottam oda Scottnak. – Igen, holnap! – válaszolt. De még akkor is, hiába nem voltunk többé együtt, hiába váltunk el egymástól, még mindig olyan furcsa volt minden. Mert észrevettem, hogy Scott megvárja, amíg átküzdöm magam a riportereken („Jenny, Jenny, milyen érzés a People magazin olvasói által legszexisebbnek megválasztott hírességgel menni az iskolai bálba?”), és kinyitom az ajtót, meg minden, és csak akkor megy el. Biztos akart lenni benne, hogy épségben hazajutok, pedig ugyebár fényes nappal volt. Mit jelentsen ez? És eszembe jutott, hogy most, mivel Scott és Geri már nem járnak, chatelhettem volna Trinával a dologról. 169

A z t í r t a m volna, hogy: Úristenéppazelőbhozotthazaés megvártahogybejöjjekazajtónmertmegakartgyőződnirólahogymindenrendbenmielőttelmegy. Szerintedmitjelentez? Hiszen ugyebár Scott már nem volt foglalt. Csakhogy ezt nem írhattam meg Trinának, mert még mindig nem beszéltünk. Meg azért sem, mert irtó fura lett volna, hiszen én nem úgy gondolok Scottra. Vagy mégis? Nem volt időm ezen morfondírozni, mert abban a másodpercben, amikor beléptem az ajtón, megcsörrent a telefon. Először majdnem tuti biztos voltam benne, hogy ő az. Mármint Trina. Es azért hív, hogy elmondja, mennyire sajnálja, ami az aznapi kóruspróbán történt, és könyörög, hogy bocsássak meg neki. De nem Trina volt. Karén Sue Walters keresett. El nem tudtam képzelni, mit akarhat. Még soha életemben nem hívott fel otthon. Aztán kiderült, hogy Karén Sue semmi mást nem akart, mint megbizonyosodni róla, hogy jól vagyok. Viccelődött Hall tanár úr idegeivel kapcsolatban, mondván, hogy „mi, színházi emberek, nem bírjuk titkolni az érzelmeinket”. Aztán azt mondta, reméli, találkozunk a másnapi próbán. – Nem hiszem – feleltem vontatottan, miközben azon járt az eszem, hogy mi is ez az egész valójában. Szerintem elég furcsa volt, hogy Karén Sue most, órákkal a történtek után érdeklődik a hogylétem felől.

170

Nem nagyon vettem észre, hogy korábban is ennyire aggódott volna. Mondjuk akkor, amikor a dolog történt. – Nem hiszem. Kiszálltam az egész kórus-dologból – tudattam vele. – Te magad mondtad… hogy ilyenek a színházi emberek. Én is az vagyok. Ettől Karén Sue hangja teljesen megváltozott. Megkérdezte, tudatában vagyok-e annak, hogy mindenkit cserbenhagyok. Nem csak őt és a kórust, de az egész iskolát is. Az egész iskola a Trubadúrokban bízik. Abban, hogy nyernek a Luers Püspökben. Ekkor jöttem rá, hogy igazából miért is hívott fel. Nem azért, mert aggódott a lelkiállapotom miatt, vagy valami hasonló. Ez egyértelmű, hiszen akkor utánam futott volna, amikor kijöttem a próbateremből. Sokkal inkább azért telefonált, mert nem találtak senkit, aki odanyújtaná Trinának a kalapját. Így hát közöltem Karén Sue-val, hogy csakis abban az esetben fog másnap a próbateremben látni, ha valaki bevonszolja oda a kihűlt, élettelen tetememet, és ott is hagyja. Aztán, még mielőtt bocsánatot kérhettem volna, letettem. Nem Karén Sue volt az egyetlen trubadúros, aki felhívott aznap este. Egy csomó más szoprán is megpróbálkozott. Trina persze nem. Az egyetlen ember, akinek fel kellett volna hívnia, és aki mindenről tehetett, az bezzeg nem telefonált. Csak mások. De mindenkinek ugyanazt mondtam, amit Karén Sue-nak: „Nem, nem megyek vissza a kórusba.” Amikor éjjel tizenegykor újból csengett a telefon, a papám – akinek a mamámhoz hasonlóan fogalma sem volt róla, hogy mi folyik itt… ami nekem teljesen meg is felelt – azt 171

morogta: – És én még azt hittem, már az is túlzás volt, amikor Trinával még beszélőviszonyban voltatok… De amikor felvettem, nem egy trubadúros volt a vonal másik végén, hogy könyörögve kérjen, térjek vissza a nyájhoz. Luke Striker volt az. – Jen! – mondta. – Szia! Remélem, nem ébresztettelek fel! Itt Los Angelesben még csak este kilenc van. Megfeledkeztem az időeltolódásról. Nem haragszanak a szüleid? Persze haragudtak, de nem Luke-ra. Megnyugtattam, hogy semmi baj. Aztán megkérdeztem, miért hívott. Arra gondoltam, nyilván le akarja mondani az egészet. Mármint a Clay-táncot. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Tudom, hogy minden amerikai lány rettegett volna egy ilyen hívástól. Mármint hogy Luke Striker nehogy lemondja a randit. És én? Igyekeztem nem tudomásul venni, hogy megugrott a pulzusom. Mert ha Luke lemondja, akkor szabad vagyok… szabadon elmehetek Kwang anti-Claytáncára. Szabadon ott lóghatok, ahol csak akarok. Nem törtem rajta a fejemet, hogy vajon miért tetszik nekem annyira ez a gondolat. Nem filóztam azon, hogy vajon kivel akarnék lógni Kwang buliján. És azt a kérdést sem tettem fel magamnak, hogy van-e ennek esetleg valami köze egy bizonyos személyhez, aki néhány órával korábban kérdezni szeretett volna tőlem valamit… LécilécimonddleaClaytáncot! LécilécimonddleaClaytáncot! GyerünkLukemonddleésnevelemmenjaClaytáncra… 172

De Luke nem ezért telefonált. Egyáltalán nem ezért hívott fel. – Hallottam, mi történt ma – mondta. – A kóruspróbán. Majdnem kiesett a kezemből a kagyló. – Hallottad? Hogyhogy hallottad? Ki mondta el neked? Ms. Kellogg? Te jó ég, ugye nem tud róla? Vagy mégis? – Nem Ms. Kellogg volt – kacarászott Luke. – Mondjuk úgy: megvannak a forrásaim. Forrásai? Miféle forrásai? Mi a fenéről beszél? – Úristen! – hörögtem, és éreztem, hogy a félelem jeges keze fojtogat. – Benne volt a híradóban, hogy kiléptem a kórusból? Ki árulhatta el nekik? Te jó ég, ha a szüleim rájönnek, nekem végem. – Nyugi! – mondta Luke. Most már hangosan nevetett. – Nem a tévében láttam. Bár örültem volna neki. Szívesen ott lettem volna, hogy megnézzem, ahogy az a kalap belerepül a tubába… – Ez egyáltalán nem vicces – morogtam, pedig néhány órával korábban még halálra röhögtem magam rajta. – Legalábbis nem annyira vicces. Mindenki dühös rám. Luke, rám még soha életemben nem haragudtak ennyien. – Jól van! – válaszolt. – Eszerint működik. – Mi működik? – Hát amiről beszéltünk – felelte. – Ide hallgass, Jen! Nem lehet társadalmi változásokat elérni úgy, hogy senkinek a haja szála se” görbüljön. – Na azt azért nem mondanám társadalmi változásnak, hogy otthagytam a kórust. – Már hogyne lenne az – mondta Luke. – Talán nem 173

akkora dolog, mint amit Caráért tettél, de… – Várj csak! – szóltam közbe. – Te meg honnan tudod, mi történt Carával? – Mondtam, hogy megvannak a forrásaim – nevetett Luke. El nem tudtam képzelni, ki a csudával beszélhetett. Hiszen amióta lelepleződött és visszamenekült a hollywoodi villájába, állítólag magányosan teltek a napjai, és továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak sem az Angeliqueügyről, sem pedig arról, hogy micsoda „megveszekedett” ötlet volt álruhában beiratkozni egy kisvárosi gimnáziumba. Úgy tűnt, az egész világ arra kíváncsi, hogy mi folyik Luke Striker körül, és miért viselkedik, ahogy ők mondták, ilyen „bizarrul”. Én azonban nem találtam semmi bizarrt abban, hogy Luke egyedül akart lenni, vagy akár abban, hogy gimnáziumba akart járni. Ez nem olyan, mint amikor egyik-másik híresség fára mászik, és kijelenti magáról, hogy ő Pán Péter. – Ide hallgass, Jen! – mondta azon a bársonyos, mély hangján, amely olyan meggyőző Lancelottá tette. Tökéletesen érthető, hogy Angelique Luke-ba zúgott bele, nem pedig abba a másik fazonba, aki Arthur királyt alakította. – Csak azért hívtalak fel, hogy megmondjam, mennyire büszke vagyok rád. Csodálatos vagy. És mi újság a Betty Ann-ügyben? Betty Ann! Te jó ég, róla teljesen megfeledkeztem! – Rajta vagyok a témán – füllentettem. – Helyes – dicsért meg Luke. – Akkor szombaton látjuk egymást, igaz? És Jen! – Igen? – Biztos voltam benne, hogy képes vagy rá. Megköszöntem neki, és letettem a kagylót. De valahogy nem osztoztam a 174

lelkesedésében. Mit is tettem valójában? Elfordult tőlem a legjobb barátnőm. Kiléptem a kórusból, épp a legfontosabb fellépés előtt. Igazi „csapatjátékos” vagyok. Úgy bizony. Holnap negyedik órában megint kóruspróbám lenne, ami azt jelenti, hogy valószínűleg elkapnak, amiért lógok. Aztán meg felfüggesztenek. Most meg kénytelen leszek megküzdeni az iskola legnépszerűbb srácával, hogy visszaszerezzem a kedvenc tanárom rongybabáját. Aszta, de jól mennek a dolgok!

175

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Van egy srác, akit kedvelek. Nem csak mint barátot. Több annál, de úgy tűnik, ő azt hiszi, hogy csak haverok vagyunk. Tanácsot kér tőlem nőügyekben, és már az összes barátnőmmel randizott, csak velem nem. Nem bírom tovább! Mondjam meg neki kerek perec, hogy szeretem? És ml van, ha ettől minden elromlik köztünk, és utána már a barátom se akar lenni? Nem bírnám kl, ha nem lennénk jóban. Segíts! Mit tegyek? Unok Otthon Ülni, Míg Ő Másokkal Randizgat Kedves Otthon Ülő! Elárulok neked valamit: ti ketten már nem barátok vagytok. Nem lehetsz olyasvalakinek a barátja, akibe bele vagy zúgva. Választanod kell: vagy mondj le arról, hogy járni akarsz vele, vagy állj oda elé, és kérdezd meg tőle feketén-fehéren, hogy miért randizik mindenkivel rajtad kívül. Vagy valami zagyvaságot fog előadni {ez esetben tudni fogod, hogy nem vonzódik hozzád), vagy azt mondja majd: „fogalmam sem volt róla, hogy érdekellek!”, és elvisz moziba. Vagy igy, vagy úgy, de megkapod a választ. Annie 176

177

TIZENNÉGY Már másnap reggel beindult a Betty Ann visszaszerzését megcélzó hadművelet. Épp az utolsó pillanatban: Kurt és a haverjai újabb váltságdíjat követelő levelet küldtek Mulvaney tanárnőnek. Ez még rémesebb volt, mint az előző. A következő állt benne: Ha nem acc mindenkinek 5öst a 1/2 évre, Betty Ann feje meggy a kukába. Mulvaney tanárnő egészen belesápadt, amikor hangosan felolvasta nekünk a levelet, amit összehajtogatva talált Betty Ann elhagyatott helyén, az asztalán. Még a keze is remegett. Azután egy szóval sem említette többet – csak összegyűrte és kidobta. De én tudtam. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentek. Betty Ann elrablása vicces csínytevésből kegyetlenséggé fajult. En pedig nem voltam hajlandó hagyni, hogy egy perccel is tovább folytatódjon. A negyedik órában léptem akcióba, amikor kóruspróbán kellett volna lennem. Csakhogy amikor becsengettek, ahelyett, hogy a próbaterembe mentem volna, beugrottam a tanáriba, és odamentem Mrs. Templetonhoz, Ms. Kellogg asszisztenséhez. – Szervusz, Jenny! – mondta Mrs. Templeton. – Mostanra beszéltél meg időpontot Ms. Kellogg-gal? Nem láttam a nevedet a naptárában. – Nincs megbeszélve – feleltem. – Tulajdonképpen önnel kellene beszélnem. Mrs. Templeton meglepetten mosolygott. – Velem? El nem tudom képzelni, én mit tehetnék érted. 178

– Hát, az az igazság, hogy kicsit kínos az egész – súgtam, mintha attól tartanék, hogy másvalaki is meghallhatja az irodában. – Remélem, köztünk marad. Elmondhatok… elárulhatok egy titkot? Mrs. Templeton, akinél pletykásabb embert nem ismerek, és soha életében semmit nem tudott titokban tartani (ami miatt Ms. Kellogg figyelmeztetett is, hogy el ne kotyogjam neki, hogy én vagyok Annie), odahajolt hozzám. – Hát persze – suttogta. Úgyhogy elmondtam neki. Na persze nem az igazat… Mármint nem azt, hogy azért nem vagyok próbán, mert kisétáltam, és nem is áll szándékomban visszatérni. És azt sem, hogy én vagyok Annie. Sem azt, hogy az a rossz érzésem van, hogy esetleg vonzódom Scott Bennetthez. Mindezek helyett azt hazudtam, hogy akkora stresszben vagyok, amiért Luke Strikerrel megyek a Claytáncra, és mert üldöznek a riporterek, hogy elfelejtettem a szekrényem zárkombinációját. Egyszerűen kiment a fejemből. – Ennyi? – nézett rám csalódottan Mrs. Templeton. – Ó, hát ezen egy pillanat alatt segíthetünk, ne félj! És akkor, épp ahogy számítottam rá, Mrs. Templeton előbányászta azt a hatalmas dossziét, amiben az összes iskolai szekrény zárkombinációja megtalálható. – Melyik is a te szekrényed, kicsim? – kérdezte. – A háromszáznegyvenötös – mondtam fapofával Kurt Schraeder szekrényének számát. Mrs. Templeton nem tudta a szekrényem számát. Így hát fogalma sem lehetett arról, hogy átverem. – Nem huszonegy, harmincöt, huszonnyolc a kombinációd? Gyorsan lefirkantottam. 179

– Nahát! – néztem a számokat értetlen arckifejezéssel. – Hűha! Hát persze. Hogy is felejthettem el? – Hát, elég sok mindenen mentél keresztül az utóbbi időben, kicsim – vígasztalt Mrs. Templeton megértően. – Tudod, ha én töltöttem volna annyi időt Luke Strikerrel, mint te, bizony én is sok mindent elfelejtettem volna… de legfőképpen azt a tényt, hogy férjnél vagyok! Nagyot nevettem Mrs. Templeton lapos viccén. – Ez jó – mondtam. – Akkor most megyek a könyveimért. Már rég becsengettek. – Menj csak, kicsim! – felelt Mrs. Templeton. – Várj egy percet! írok neked egy igazolást, nehogy bajba kerülj, amiért a folyosón lófrálsz. Ilyen egyszerű volt. Végigsiettem a kihalt folyosón. Amikor elmentem egy-egy ajtó előtt, hallottam a tanárok monoton hangját: Alyx a mis du sel dans le hol de Michel… Ha öt X egyenlő Y-nal, akkor az Y… És a Kongresszus kimondta: „Nem történhet gyilkosság, mindahányszor választás van, így hát Alexander Hamilton… „ Végül odaértem a háromszáznegyvenötös szekrényhez. Megtekertem a számzárat, aztán hozzáláttam. Balra huszonegy. Teljes kör jobbra, harmincöt. Körülnéztem, nehogy rajtakapjon valaki. Főleg ne Kurt Schraeder. Aztán egy kicsit vissza balra, huszonnyolc. A szekrényajtó felpattant. Semmi. Ja, persze volt ott egy csomó gusztustalan magazin, tankönyvek, matricák HAJRÁ CLAYTON! és SZAR BLINK 182 felirattal. Meg egy claytonos dzseki. Meg egy doboz Durex (nocsak!). Meg az az iszonyúan átható és 180

nagyon kellemetlen szag. De Betty Ann nem. Se híre, se hamva. Letörve, de nem megtörten zártam vissza a szekrényt, aztán elosontam a könyvtárba, ahol megvártam, míg kicsengetnek nagyszünetre. A könyvtáros nem is volt kíváncsi az igazolásomra. Még csak azt sem firtatta, mit keresek ott, ahelyett, hogy órán lennék. De hát mindenki tudja. Én vagyok a helyes kis Jenny Greenley. Én mondom, kezdem azt hinni, hogy van némi előnye az ártatlan külsőnek. Amikor végre kicsengettek, az elsők között értem az ebédlőbe. Azonnal megcéloztam Kürtöt, amint belépett a haverjai kíséretében. – Jen? – szólt utánam Cara, amikor elrohantam az asztaltól, ahol együtt ültünk. – Hová mész? – Mindjárt jövök – feleltem, és végigsiettem a kifutón oda, ahol Kurt állt sorba az ebédért. Éppen azt próbálta eldönteni, hogy virslit egyen-e a zöldborsóhoz vagy pulykafasírtot. – Kurt! – szólítottam meg. – Hol van Betty Ann? Kurt rám nézett. – Mi van? Már megint te vagy az? Mi a fene közöd van neked ahhoz az idióta babához? – Hol van, Kurt? – Álljál már le! – felelte Kurt. – Biztonságos helyen. – Hol van? Kurt előbb a barátaira nézett, majd rám, és olyan hangon vihogott fel, mint egy szamár. – Neked meg mi a fene bajod van? – kérdezte újfent. – Miért nem szállsz le rólam? Először ott volt az a dolog 181

Carával, a tehénnel, most meg ez. Mi a túró van? Csak egy kicsit szórakozni akarunk. – Nem kell a szöveg. Csak azt mondd meg, hol a baba! – Jól van – felelt Kurt. – Valahol otthon, a szobámban. Oké? Te meg ne parázz olyasvalamiért, amihez semmi közöd, és engedd meg, hogy végre rendeljek. Vagy itt maradsz? Elálltam az útjából, és végigmentem a kifutón, vissza a helyemre. – Ez meg mi volt? – kíváncsiskodott Geri Lynn, amint leültem. – A, semmi – feleltem, és beleharaptam a tonhalas szendvicsembe, de észrevettem, hogy Scott figyel. Amikor azonban találkozott a pillantásunk, elkapta a tekintetét. Hirtelen elment az étvágyam. Csak ültem ott békésen, és azon csodálkoztam, hogy hirtelen miért nem vagyok már éhes – amikor pedig egy pillanattal korábban még majd éhenhaltam –, miközben Cara és Kwang igen emelkedett eszmecserét folytattak. Azt elemezték, hogy miben voltak jobbak a Bűbájos boszorkáknak azok a részei, melyekben Rose McGowen szerepelt, a Shannen Doherty neve által fémjelzett epizódokhoz képest, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Hátrafordultam, és megláttam Karén Sue Walterst, meg kábé a szopránok felét magam mögött, de persze mindjárt azt is láttam, hogy Trina nincs köztük. Mi a csudáért nem a próbateremben vannak? – Csak köszönetet szeretnénk mondani – kezdte Karén Sue –, amiért cserbenhagytad a kórust. Majd holnap, amikor győzünk a Luersben, nem felejtünk el rád gondolni. 182

Steve-re pillantottam, hogy lássam, tudott-e valamit erről a kis déli bekerítő hadműveletről, de épp olyan zavarodottan nézett, mint ahogy én éreztem magam. Visszafordultam Karén Sue-hoz, hogy azt feleljem, ami ebben a helyzetben egyedül lehetséges, vagyis, hogy: Szívesen! de nem volt rá lehetőségem. Mégpedig azért nem, mert Cara Schlosburg hirtelen kirúgta maga alól a széket, és felállt. Hadd jegyezzem meg, hogy bármekkora volt is Karén Sue mellbősége, e tekintetben elbújhatott Cara mellett. – Legjobb lesz, csajok, ha leszálltuk Jenről – közölte Karén Sue-val és a barátnőivel. – Nem gondoljátok, hogy van elég baja nélkületek is? Karén Sue úgy elképedt, hogy néhány másodpercig csak pislogott Carára. Aztán úgy tűnt, sikerült összeszednie magát, mert kínosan heherészni kezdett, és azt felelte: – Na persze! Majd pont Cara, a tehén véleményére leszek kíváncsi. Az ekkor bekövetkezett csend akkor sem lehetett volna tökéletesebb, ha azt mondta volna, hogy: Figyeljetek'. Találtam egy öttalálatos lottószelvényt! Mindenki abbahagyta, amit csinált, és az asztalunk felé nézett. A mi asztalunk felé, mely éveken át a béke szigete volt a nyughatatlanság és bunkóság tengerében. Fogalmam sincs, mire számítottak. Mármint mit vártak tőlem. Hogy nekiesem Karén Sue-nak, és összekarmolom a képét? Két macska csatája ebéd alatti szórakoztatásként? Végül csalódniuk kellett. Halkan felsóhajtottam. Komolyan mondom, ha Luke tudta volna, micsoda rettenetesen nehéz feladat társadalmi változást előidézni, talán meg sem tartja azt a kis beszédét a 183

témában. Nem úgy tűnt, mintha ennek a küldetésnek belátható időn belül eredményesen a végére jutnék. Épp levegőt vettem, hogy közöljem a véleményemet Karén Sue-val azzal kapcsolatban, hogy lealacsonyodik a Kurt-félék szintjére, amikor megint félbeszakítottak. Ez alkalommal Scott volt az. – Na ide hallgassatok! – mondta, a világ gondjaitól megfáradt hangon, miközben letette a szalvétáját. – Kezd tele lenni a hócipőm veletek. Ülünk itt békésen, élvezzük az ebédet, mire ti fogjátok magatokat, és tönkreteszitek a hangulatot. – Ez egy szabad ország – emelte fel a hangját Karén Sue. Kwang azonban mind a százhúsz kilójával kilökte maga alól a széket, és felállt. – Hallottátok, amit mondott – ripakodott rájuk. – Tűnés innen! A szopránoknak ijedtükben úgy kidülledt a szemük, mint amikor az ember lufit fúj a rágóból, aztán rémült nyulakként futottak szerteszét. Mindenki folytatta azt, amit azelőtt csinált, hogy a csajok belémkötöttek. Illetve mindenki, csak én nem. Mert túlságosan boldog voltam attól, amit a barátaim – az igazi barátaim – tettek értem. – Srácok! – mondtam, miközben éreztem a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket. – Srácok, ez baromi rendes dolog volt… – A fenébe is, Jen – nézett rám elképedve Kwang. – Ugye nem fogsz itt bőgni nekünk? – Dehogyis fog – felelt helyettem Geri Lynn, és a kezembe nyomott egy papírzsepit. – Nehogy elsírd magad, Jen! Akkor 184

én is mindjárt rázendítek, pedig ma reggel nem a vízálló szempillaspirálomat használtam. Ettől elnevettem magam. Olyan könnyes volt a szemem, hogy nem láttam a tonhalas szendvicsemet. De akkor is nevettem. – Miért leptél be egyáltalán abba az idióta kórusba? – kérdezte Scott a Ki-oktató szerkesztőségi ülése után, hazafelé a kocsiban. Nem nagyon lepődtem meg, amikor újból felajánlotta, hogy elvisz. Izgultam. De nem lepődtem meg. Bár nem olyasmik miatt aggódtam, mint az ember gondolná. – Figyelj, Scott! – mondtam, amikor megláttam a Sycamore Hills táblát Kurt Schraederék utcája végén, vagy legalábbis ott, ahol a telefonkönyv szerint a város egyetlen Schraeder családja lakik id. Kurt Schraeder név alatt. – Tehetnénk egy kis kerülőt? – Hát persze – bólintott Scott. – Hová? – Fordulj be ott, a táblánál! Scott befordult. Szépen gondozott utcán hajtottunk végig – tulajdonképpen nem messze Caráéktól –, ahol elég nagy, újnak tűnő házak álltak elszórva. – Elárulod, hogy mit keresünk itt? – kérdezte Scott, miközben Aimee Mann édes hangja szólt a hangszórókból. – Kiszabadítunk valakit – mondtam titokzatosan. – Kiszabadítunk valakit? Honnan? A fogorvosi székből? – Ezzel nyilván a foghíjasnak tűnő utcaképre célzott, amelyhez a papámnak szerencsére a világon semmi köze nem volt. – Betty Ann Mulvaneyt szabadítjuk ki – közöltem. – Hűha! – nézett rám Scott elismerően. – És hogyan? 185

Betörsz a házba és elrabolod? Nem kellene sötétedésig várnunk? Te, azt hiszem, Kwangnek van valami éjszakai infraszemüvege… – Nagyon vicces. De semmi szükségünk infraszemüvegre – feleltem. – Se a sötétségre. Megérkeztünk Kurték házához, a Sycamore Hills 1532-es szám elé. Tetszetős, Tudor-stílusú ház volt. Örömmel láttam, garázsfeljáróban.

hogy

Kurt

kocsija

nem

áll

a

– Nos – kérdezte Scott, miután megállt a kocsifelhajtón, és leállította a motort –, most mi lesz? – Csak figyelj és okulj, barátom! – feleltem, miközben kicsatoltam a biztonsági övet. – Csak figyelj és okulj! Scott feljött velem a ajtajához. Becsengettem.

lépcsőn Schraederék

bejárati

Hogy mi volt ez az egész figyelj és okulj duma? Csak blöff. Attól nem kellett tartanom, hogy Scott őrült szerelmi vallomást fog tenni nekem az Audijában, vagy valami hasonló. Ami aznap ebédnél történt, bizonyos szempontból csodálatos volt, más szempontból nem annyira. Ami nem volt olyan jó benne, az az, hogy Scott hogyan védett meg engem, vagyis Carát. Ami azt jelentette, hogy nyilván valóban és komolyan a barátjának tekint. És mi baj van azzal, ha Scott a barátjának tekint? Hát csak az, hogy annál nem tart többnek. Gondoljunk csak bele egy kicsit! Én Luke-ot a barátomnak tekintem. És semmilyen körülmények között sem merülne fel bennem, hogy járjak vele. Mármint Luke-kal. Szóval mi van, ha Scott a barátjának tart? Hát az nem 186

valami csúcs. Mert nekem kezdett az az érzésem lenni – abból kiindulva, hogy ebédnél elment az étvágyam, meg a múltkori tenyérizzadás dologtól a kocsiban –, hogy a magam részéről talán jobban kedvelem, mint egy barátot. Úgy gondoltam, erről is Trina tehet, éppúgy, mint az egész Trubadúr-ügyről. Mert ha ő nem ültette volna a bogarat a fülembe hónapokkal korábban, tutira eszembe sem jutott volna, hogy most, hogy Scott és Geri Lynn szakítottak, és Scott szabad… esetleg… lehet, hogy… Ugyan már! Felejtsük el! Kizárt dolog. Akkor meg minek filózni rajta? Mert még ha tényleg úgy gondolnék is rá, mint aki több egy barátnál, ő nyilvánvalóan akkor is csak a helyes kis Jenny Greenleynek, Annie-nek, mindenki legjobb barátjának tekint, és semmi többnek. Ami persze rendben van. Tulajdonképpen még jó is. Mert így persze nyugodtan hazahozhat a suliból, ami jó. Akkor meg mit izgulok, amikor együtt vagyunk az autójában? Hát csak azért, amit előre tudtam. És úgy is lett. Totális blöff. Azt hiszem, mégis több tehetségem van a színészethez, mint valaha gondoltam. Valójában sík ideg voltam. Görcsölt a hasam. A szívem a torkomban dobogott. A tenyerem csurom izzadság – ezúttal nem Scott miatt, hanem azért, mert fogalmam sem volt, hogy beválik-e a számításom. Egy dologban azonban holtbiztos voltam: ha meg sem próbálom, tutira nem jön be. Az ajtót – ahogy reméltem – Kurt kishúga nyitotta ki. Vicky-nek hívták. (Ezt a nyakláncáról olvastam le.) Lehajoltam hozzá, a térdemre támaszkodtam – ami jó volt, 187

mert így legalább a farmerembe tudtam törölni az izzadságot –, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni, és így szóltam: – Szia! Tudod, ki vagyok? Vicky kivette a szájából a copfja végét, és csodálkozó arccal felelte: – Úristen! Te Jenny Greenley vagy! Te mész a Claytáncra Luke Strikerrel? Láttalak az MTV-n! – Aha, az én voltam – ismertem el szerényen. – Itthon van a bátyád, Kurt? Vicky a fejét rázta, s közben úgy bámult, hogy attól féltem, mindjárt kiesik a szeme. – Nem. Lementek a tóhoz Courtneyval. – Hú, de kár! – mondtam, és igyekeztem csalódott képet vágni. A színjáték egyre jobban ment. – Nem hagyott itt nekem valamit? Egy babát? Ennek hallatára Vickynek már igazán kocsányon lógtak a szemei. – Betty Annre gondolsz? – Hát persze – feleltem, és kezdett enyhülni a gyomorgörcsöm. – Betty Annre. Tudod, most én vagyok a soros. Nekem kell vigyáznom rá. Mármint Betty Annre. Kurt biztos elfelejtette. Megtennél nekem egy szívességet? Felugornál érte a szobájába, és lehoznád nekem? A copfja vége megint bent volt a szájában. – Nem szabad bemennem Kurt szobájába – válaszolta, miközben teljes erővel rágni kezdte újra a copja végét. – Azt mondta, ha megint megteszem, megmondja a maminak. – De ezért most nem fog megharagudni, Vicky – lódítottam. – Sőt, nagy szívességet teszel neki. Mert tudod, ha nem kapom meg Betty Annt, ráadásul ebben a percben, 188

valaki elmegy az iskolaigazgatóhoz, és megmondja neki, hogy Kurt volt az, aki elvitte. Akkor pedig Kurt nem fog tudni leérettségizni. A copf kihullott Vicky szájából. – Valaki tényleg ilyet tenne? – Úgy bizony – feleltem, és oldalba böktem Scottot, hogy ne heherésszen. – Van valaki, aki megtenné. Erted már, mekkora szívességet tennél Kürtnek, ha ideadnád azt a babát? – Na jó – rántotta meg a vállát Vicky. – Mindjárt jövök. Elment. Amikor Scottra pillantottam, láttam, hogy csóválja a fejét. – Mi történt veled? – érdeklődött. – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem vissza kicsit ijedten. – Te sosem voltál ilyen. Te mindig… á, nem is tudom. Jobb szeretted elsimítani a dolgokat, nem pedig felkavarni. Nem akartam hinni a fülemnek. Észrevette. Ezek szerint odafigyel rám. Énrám. – Mit tudom én – feleltem, de közben elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, mennyire elpirultam. – Azt hiszem, egyszerűen úgy döntöttem, hogy fellázadok. – Azt látom. Hallottuk Vicky lépéseit, ahogy futva közeledik, majd megjelent Betty Ann-nel a karján. Betty Annt megviselték az elmúlt hetek viszontagságai. Fonálhaja kissé tépett volt, és mintha kechupos lett volna a kezeslábasa. De legalább egy darabban volt. Nem dobták ki a fejét a kukába. Még mindig felismerhetően ő volt Betty Ann Mulvaney. 189

– Tessék! – nyújtotta át a babát Vicky. – Kurt ágya alatt találtam meg. – Koszi, Vicky! – fogtam a hónom alá Betty Annt. – Szuper vagy. – Figyelj! – szólt Scott Vickyhez. – Amikor Kurt hazajön, elmondanád neki, mi történt? Mondd meg, hogy Scott Bennett járt itt, és azt mondta, ha nem adod oda neki a babát, valaki beköpi a bátyádat a dirinél! – Nem. Azt mondd, hogy Jenny Greenley üzeni – néztem Scottra, egy mondd-csak-mi-a-fenét-művelsz pillantással. – Nem – nézett vissza rám Scott ugyanúgy. – Scott Bennett üzeni. – Megmondom neki, hogy mindketten itt jártatok – ajánlotta Vicky –, ha kapok egy Luke Striker autogrammot. Szerzel nekem, Jenny? Lécikeee! – Hát persze – feleltem, és visszaintegettem neki, miközben lesiettünk a lépcsőn Scott kocsijához. – Ezt most minek csináltad? – kérdeztem, amint biztonságban voltunk az úton. – Miért mondtad meg neki a nevedet? – Mert amikor Kurt rájön, hogy mit műveltél, a plafonon lesz. Márpedig ha beveri valakinek a képét, az szerintem legalább olyasvalaki legyen, akinek van esélye visszaütni. Már megint sűrűn kellett pislognom. Fene se hitte volna. Aznap már másodszor sietett kivont karddal a segítségemre… Tisztára, mint Lancelot. – Jaj, ne! Ugye nem bőgsz már megint? – kérdezte. – A, dehogy – szipogtam. De mégsem bírtam visszafojtani. A ténytől, hogy hajlandó vásárra vinni a saját bőrét, csak hogy nekem ne essen bántódásom… Komolyan, ez volt a legszebb dolog, amit 190

valaki valaha értem tett. Ez már mégiscsak azt kellett hogy jelentse, hogy többre tart egy barátnál. Vagy nem? Igen vagy nem? Megálltunk egy stoptáblánál. Hirtelen levette a kezét a sebességváltóról, és felém hajolt… Beismerem. A szívem hevesen dobogott. A pulzusom elakadt. Azt hittem, megcsókol. Azt gondoltam, közelebb hajol, tenyerébe fogja a könnyes képemet, és azt súgja: Jen, légy szíves, ne sírj!, és megcsókol. Tudom, tudom. Fogalmam sincs, honnan szedtem ezt. De egyszer csak ott volt a fejemben. A szívem jóval hangosabban dübörgött a mellkasomban, mint az üstdob a Trubadúr-próbákon, és a torkom egyszerűen eldugult… De ahelyett, hogy az arcomhoz nyúlt volna, Scott előrehajolt, kinyitotta a kesztyűtartót, kivett valamit, és odaadta. De nem. Nem a claytonos gyűrűje volt, vagy valami hasonló. Egy kupac Burger King-es szalvéta. És csak annyit tett hozzá: – Csuromvíz lesz a baba.

191

TIZENÖT Másnap reggel Betty Ann Mulvaney ott ült a szokott helyén, Mulvaney tanárnő asztalán. A mamám minden tőle telhetőt megtett, hogy helyrepofozza. Sikerült kimosnia a kechupot az overalljából, és kábé egy órát töltöttünk azzal, hogy megpróbáljuk kibogozni összegubancolódott fonalhaját. Végül úgy döntöttünk, legjobb lesz, ha két copfba fonjuk, és megkötjük egy kis szalaggal, ami a mamám egyik lakberendezői munkájából maradt. Betty Ann végül ugyan nem tökéletesen úgy nézett ki, mint meghurcoltatása előtt, de legalább… tűrhetően mutatott. Amikor pedig Mulvaney tanárnő bejött az osztályba és meglátta… látszott az arcán, hogy szerinte Betty Ann-nek kutya baja. – Betty Anni – sikkantott fel, és azt hiszem, észre sem vette, hogy úgy állok ott a baba mellett, mint valami biztonsági őr. Eszem ágában sem volt magára hagyni, hogy Kurt megint ellophassa, miután nagy nehezen visszaszereztem. Szerencsére Scott tévedett, amikor azt mondta, hogy szerinte mindkettőnknek beverik a képét a dolog miatt. Vickynek valószínűleg sikerült átadnia az üzenet legfontosabb részét – azt, hogy ha valaki megszellőztetné a dirinél az igazságot Betty Ann elrablásáról, akkor ő, Kurt, nem érettségizhetne. Ennek köszönhetően Kurt meg se mukkant, amikor aznap reggel bejött a latinterembe. Bár az igaz, hogy dühödten meredt rám, amint a tanári asztalnál álltam, egyik szememet az ajtón, a másikat Betty Annen tartva. Ennyi volt az egész. 192

Amikor az első óra végén Kurt úgy sétált ki mellettem a teremből, hogy egyetlen pillantást sem vetett rám, meg voltam győződve róla, hogy Luke-nak százszázalékosan igaza volt: tényleg erősebb vagyok, mint hittem. Aztán a negyedik órában kiderült, mennyivel erősebb. De térjünk vissza Mulvaney tanárnőre. Vajon azonnal gyökeresen megváltozott a viselkedése, miután visszakapta Betty Annt épségben, na persze a hajától eltekintve? Naná! Majd elájult a megkönnyebbüléstől. Tudom, hülyén hangzik, hogy valaki így tud szeretni egy babát, de Mulvaney tanárnő olyan volt, mint akit kicseréltek. Egy szóval sem kérdezte, honnan került elő. Meg sem köszönte, hogy visszaadtuk. Ehelyett őrületes órát tartott, és olyan szavakat tanított nekünk, ami sokkal hasznosabb lenne egy bulin – már ha az ember találna egy társaságot, ahol mindenki beszél latinul –, mint az érettségin. Például ilyeneket: Bibat ille, bibat illa bibat servus et ancilla bibat hera, bibat herus, ad bibendum nemo serus! Ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy mindenki itt helyben igya le magát. Halál komolyan! Elképesztő. De még közelről sem annyira elképesztő, mint az, ami néhány órával később történt. Péntek volt. A busz, amit a suli bérelt, hogy elvigye a Trubadúrokat a Luersbe, reggel hatkor indult, és amennyiben a Trubadúrok bejutnak a döntőbe, csak sötétedés után kellett volna visszaérnie. Irtóra megkönnyebbültem, amiért volt egy napom, amikor nem állt fenn annak a veszélye, hogy összefutok Hall tanár úrral vagy Karén Sue-val! Persze közben aggódtam amiatt, hogy hamarosan lebukom, és előbb-utóbb kirúgnak, amiért három egymás utáni napon nem mentem be a negyedik órára. 193

Nem akartam elhinni, hogy még nem hívtak be miatta Ms. Kellogghoz. Előző nap Hall tanár úr biztosan beírt hiányzónak. Ms. Kellog biztosan azt hiszi, csak tévedés volt, vagy valami. Hiszen a helyes kis Jenny Greenley soha nem lógna egyetlen óráról sem. Gondoltam, hamarosan úgyis rájön, hogy nem tévedés volt. Na mindegy. Lényeg az, hogy negyedik óra alatt ott ültem a könyvtárban – hova máshova mehettem volna –, és szép csendben csináltam a matekházimat, amikor valaki hirtelen lerogyott a mellettem levő székre, és azt mondta: – Szia! Odanéztem. Trina volt. – ML…? – Biztosan vagy ezerszer is pislogtam, de nem tűnt el. Még mindig Trina volt az. Hogyhogy nem a Luersben van? És különben sem beszél velem. – Te meg mit keresel itt? – nyögtem ki végül nagy nehezen. –Lekésted a buszt? – Nem – felelte Trina, miközben ő is elővette a matekcuccát. – Én is kiszálltam. – Kiszálltál? – bámultam értetlenül. – Várjunk csak! Kiszálltál a Trubadúroktól? Trina úgy nézett rám, mint aki kissé szánakozik rajtam lassú felfogásom miatt. – Aha – mondta. – Otthagytam a Trubadúrokat. Neked mi jött ki a hetesre? – Várj egy kicsit! – dadogtam, mivel ez tényleg nem fért egykönnyen a fejembe. Ugyanis Trina, az egyetlen ember, akiről azt hittem, számíthatok rá Hall tanár úrral szemben, nem állt ki mellettem. Aznap, amikor belerepítettem a kalapját Jaké Mancini tubájába, egy büdös szót sem szólt. 194

És tegnap sem szólt egy kukkot sem, amikor a komplett szoprán szólam próbált meg belém kötni a kajáldában. Most viszont itt ült mellettem, amikor pedig a Luers Püspökben kellene lennie, és halál béna dalokat kellene énekelnie nagy lelkesedéssel. – KISZÁLLTÁL a Trubadúroktól? – kérdeztem olyan hangosan, hogy a könyvtáros – aki egyébként még mindig nem kérdezte meg tőlem, mi a csudát keresek a könyvtárban mindennap a negyedik órában ahelyett, hogy az osztályomban lennék – felkapta a fejét. Ezért halkabbra fogtam. – De Trina! Mi lesz a szólóddal? – Majd Karén Sue elénekli – vont vállat Trina, és újból nekilátott a matekházinak. – De hiszen… – nem akartam hinni a fülemnek – te imádod a Trubadúrokat! – Már nem – mondta Trina. Majd az arckifejezésemet látva letette a ceruzáját, és így folytatta: – Na jó! Ide hallgass! Ne haragudj! Sajnálom, hogy aznap úgy viselkedtem a verandátokon, mint egy idegbeteg. És azt is sajnálom, hogy nem véd-telek meg a kalapügyben. Hall tanár úrnak nem lett volna szabad olyanokat mondania. Nekem is ki kellett volna vonulnom a teremből veled együtt, csak… még mindig túlságosan dühös voltam rád. De minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál dühösebb lettem… nem rád, magamra. Úgy értem, az én hibám volt, hogy a kalap a tubában landolt, nem a tiéd. De nem ez a lényeg. – Nagy levegőt vett. – Steve-vel kapcsolatban is igazad volt. Csak pislogtam. – Tényleg? – Amit most hallottam, azt már tényleg nem tudtam elhinni. – Komolyan?

195

– Aha – felelte Trina. – Baromi jó fej, csak nem vettem észre, míg, izé… míg ki nem rúgott. Jó, mi? – nevetett Trina kényszeredetten. – Ő rúgott ki engem. És hiányzik. Majdnem annyira – tette hozzá –, mint amennyire te, Jen. Te sokkal jobb barátom vagy, mint amilyen barátod én valaha is voltam. Hiszen én vettelek rá a kórusra is. Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy tánc is lesz. Vagy legalább segítenem kellett volna betanulni. Vagy valami. – Semmi baj – feleltem, még mindig egy kissé hűvösen. Na persze csak látszólag. Belül cigánykereket hánytam az örömtől. Visszakaptam a legjobb barátomat! – Nincs az a gyakorlás, ami segített volna rajtam. – Az lehet – ismerte el Trina. – De akkor is fel kellett volna ajánlanom. Csak, tudod… féltékeny voltam. Luke Striker miatt. Tudom, hogy csak haverok vagytok. Elégszer láttalak a tévében, amikor ezt mondtad, nekem elhiheted. De azt valahogy nem bírtam megemészteni… hogy velem miért nem akart barátkozni. Vállat vontam. Úgy éreztem, nem mondhatom el neki az igazat… hogy Luke azért nem akart közeledni hozzá, mert tudta, hogy fülig bele van zúgva. Meg hogy velem azért barátkozott, mert… nos, kezdem azt hinni, hogy azért, mert érdekes szociológiai kísérletnek tekintett, melyet ő, az őrült tudós irányít. Ehelyett csak ennyit mondtam: – Fogalmam sincs. Szerintem a fiúk tisztára lököttek. – Nem azért – rázta a fejét Trina. – Vagyis nem csak azért. A lényeg az, hogy te jó ember vagy. – Trina – csóváltam a fejem nevetve. – Még, hogy én jó ember! Nem voltál ott, amikor visszapofáztam Hall tanár úrnak? Nem láttad, miket művelek mostanában? – Dehogynem. És mind csupa jó dolog. Mármint, ki 196

akartam rúgni a barátomat, csak azért, hogy egy filmsztárral randizhassak. Micsoda szemétség! Titokban tartottad annak a bizonyos filmsztárnak a kilétét, amikor rajtad kívül nyilvánvalóan mindenki világgá kürtölte volna, hogy „Ez a srác Luke Striker! O Luke Striker!”. És miután mégis rájöttünk a dologra, megpróbáltál visszatartani minket attól, hogy tárgynak tekintsük. Amit pedig Carával tettél… – na nem azt akarom mondani, hogy ettől megkedveltem, de te legalább nem sajnáltad rá az időt, hogy helyrepofozd. Így most sokkal kevesebben akarják lehányni. – Hát – kezdtem bizonytalanul, nem lévén biztos benne, hogy ez dicséret volt-e. – Azt hiszem… – Most meg itt van a Betty Ann-ügy – csóválta a fejét Trina. – Ne is próbáld tagadni! Az egész suli tudja. Egyszerűen besétáltál Kurték házába, és elhoztad? – Hát – feleltem, miközben azon járt az eszem, hogy is tudnék előhozakodni a Scott-témával. Vagy hogy egyáltalán akarok-e róla beszélni. Hiszen amit iránta éreztem, még mindig nagyon friss volt… Különben is pontosan tudtam, mit mond majd Trina, ha megtudja. – Nem egészen… – Most komolyan. Hogy mehettem volna el azokkal a hülye tyúkokkal a Luersbe? – kérdezte Trina. – Tudod, miután elhúztad a csíkot, minden sokkal rosszabbul kezdett menni. Hall megpróbált rávenni mindenkit, hogy hívjon fel téged, és beszéljen rá, hogy gyere vissza. Na nem mintha – kérlek, ne sértődj meg –, szóval nem mintha valami fantasztikus énekes lennél, vagy valami, hanem azért, mert rájött, hogy kicsúszott a kezéből a hírnévhez vezető egyetlen ajtó kulcsa… mégpedig az, hogy Luke Striker barátnője is benne van a kórusban. Jó, jó, tudom, hogy csak barátok vagytok, vagy mi. De akkor is. Tele volt vele a hócipőm, így hát ma reggel nem szálltam fel a buszra. Az járt a fejemben, amit Annie szokott mondani. 197

Egy kicsit furcsa volt, hogy valaki a titkos álnevemen idézzen. – Amit Annie szokott mondani? Mit szokott mondani? – Te is tudod. Hát azt, hogy az élet rövid. Ha az ember nem próbálkozik új dolgokkal, sosem tudja meg, mihez van leginkább tehetsége. Márpedig csak akkor lesz idő új dolgokra, ha abbahagyjuk a régieket, amikről tudjuk, hogy nem mennek. – Nahát! – bólogattam, mintha ezt még sosem hallottam volna. – Azt hiszem, ez igaz. – Ezt meg hogy érted, hogy azt hiszed, igaz? – ragadta meg Trina a ceruzáját. – Még jó, hogy igaz! Annie mondta. Olvasod te egyáltalán a rovatát? Lehet, hogy nem ártana. Jó érzés volt, hogy visszakaptam a legjobb barátomat. Így talán volt valami közös Mulvaney tanárnőben és bennem. A különbség csak az, hogy az én legjobb barátom tud beszélni. Csak amikor kicsöngetés után összeszedtük a cuccunkat, és elindultunk az ajtó felé, akkor állított meg a könyvtáros. – Ne haragudj, Jenny – mondta bocsánatkérő mosollyal. Tudta a nevemet, hiszen gyakran veszek ki könyvet. Már mindent elolvastam a sci-fi polcról –, de meg kell kérdezzelek… van rá engedélyetek, hogy itt legyetek? Mert különben sajnos jelentenem kell, hogy nem voltatok órán. Nekem senki sem jelezte, hogy itt lesztek a könytárban… Na tessék. Lebuktunk. – Tessék csak felírni bennünket! – mondta Trina izgatottan. Komolyan. Izgatott volt, amiért rajtakapták, hogy lógott. – Catrina Larssen, két s-sel. Jent pedig ugye tetszik ismerni. Kiléptünk a Trubadúroktól. 198

Tetszik tudni, a kórusból. Nyilván megpróbálnak majd rávenni bennünket, hogy lépjünk vissza, de akkor felhívatom a mamámmal az iskolavezetést, mert Hall tanár úr le akarja törni ennek a lánynak a lelkesedését – közölte egy szuszra, és átölelte a vállamat. – Ugye, hogy ez helytelen? Hogy egy tanár olyasmit tegyen, ami a diákok kárára válik, csak azért, mert az illető nem tudja ritmusra rázni a kezét!? Szerintem Jen nem tehet róla, hogy pocsékul táncol. Más területeken viszont nagyon tehetséges. A könyvtáros tátott szájjal bámult ránk, majd azt mondta: – Aha. Értem. Hááát… akkor legjobb lesz, ha most lementek ebédelni, és aztán majd talán… majd hétfőn meglátjuk a dolgot. – Köszönjük – vette elő Trina a legszínpadiasabb mosolyát, azt, amit még a nézőtér leghátsó sorából is látni lehet. – Csókolom! Olyan, de olyan boldog voltam, amiért Trina meg én megint jóban voltunk! Főleg, amikor később, tanítás után nem Scott-tal kettesben tettük meg a hosszú utat a parkolóban álló autójáig. Trina is velünk volt, hiszen Scott természetesen igent mondott, amikor megkérdeztem tőle, hogy a színjátszó próbája után őt is haza-visszük-e, mivel szakítottak Steve-vel, aki különben is elment a Luers Püspökbe. Trina egy cseppet sem csodálkozott, amikor elmeséltem neki, hogy egész héten Scott vitt haza a suliból. Úgy tűnt, ezt olyan természetesnek egyáltalán nem lenne nagy cucc.

vette,

mintha

Szerintem Trina nem jött rá, hogy ez igenis nagy cucc volt. Nagyon nagy cucc. Mert Scott és Geri már nem jártak. Így hát csak én voltam a kocsiban Scott-tal. Egyedül. Trina meg nyilván azt gondolta, hogy Scott és én csak 199

barátok vagyunk. Ami igaz is. Akkor miért könnyebbültem meg mégis attól, hogy Trina ott volt velünk? Megkönnyebbült voltam, ugyanakkor… egy kicsit csalódott. Na mindegy. Már leszoktam róla, hogy elemezzem az érzelmeimet. Az utóbbi időben túlságosan sok elemezni valóm lett volna,. Éppen Scott kocsija felé tartottunk hármasban, és arról beszélgettünk, hogy alig várjuk már a vakációt, meg hogy mivel fogjuk tölteni – Trina színjátszó tárborba megy, Scott a helyi lapnál fog dolgozni, én meg bébicsőszködöm (természetesen) –, amikor teljesen váratlan dolog történt. A parkolóban egy hatalmas busz állt meg. Nem iskolabusz vagy távolsági busz, vagy más hasonló, hanem egy olyan turnébusz-féle. Odagurult a suli mögé, és leállította a motort. Trina kővé dermedt a látványtól. – Úristen! – mondta kidülledt szemmel. – Hogyhogy már itt vannak? Nem lenne szabad ilyen korán visszaérniük. Hacsak nem… Hallottuk, ahogy kinyílik a busz ajtaja. Egy pillanattal később meghallottam Hall tanár úr hangját, amint azt kiabálja, hogy ne hagyjanak fenn semmit a buszon. – Nem jutottak be a döntőbe – állapította meg Trina. S ki más lépett volna ki először a busz mögül a szmokingját tartalmazó öltönyzsákkal a vállán, mint Trina exbarátja, Steve. Nem vett észre bennünket azonnal, mert a kocsikulcsa után kotorászott a nadrágja zsebében. Aztán ahogy ott álltunk és néztük, Trina egyszerre csak valami nagyon meglepőt tett. Főleg azért volt meglepő, mivel ő és Steve szakítottak. Ráadásul Trina nem sokkal korábban arról tartott nekem kiselőadást, hogy milyen 200

halálosan dühös rá, amiért képes volt kirúgni őt néhány nappal az iskolaév legfontosabb bulija előtt. Persze annak is ez volt az oka, hogy rájött, mennyire összeillenek Steve-vel, és hogy soha többé senkit sem tudna ennyire szeretni. Még Luke Strikert sem. Szóval azt történt, hogy Trina elkiáltotta magát. És kész. Azt kiáltotta: – Steve! De igen hatásosan. Elhallatszott a parkoló másik végéig. Nem hiába gyakorolta éjszakánként a szobájában a megfelelő hangképzést. Steve odanézett, és úgy tűnt, moccanni sem bír az ijedségtől. Nyilván bárkire számított, csak Trinára nem. És nem úgy nézett ki, mint aki túlzottan örül neki. – A francba! – mondta, amikor meglátta Trinát. Mondhatom, Steve hangja is elég messzire elhallatszik. Nem csoda, hiszen főszerepeket játszik Trina mellett. Márpedig a Clayton gimi színjátszó szakkörének nincs pénze hangszórókra. – Te itt vagy? – Steve – ismételte Trina. De Steve nem engedte szóhoz jutni. – Na ne! – emelte fel azt a kezét, amelyikben a kocsikulcsot tartotta, hogy megállítsa Trinát, aki elindult felé. – Neked fogalmad sincs, mit éltem át az elmúlt tíz órában. Reggel hatkor kellett felszállnom erre a buszra. HAJNALI hatkor, Trina! Egy rakás szopránnal, akik már pirkadatkor két szólamban vonyítottak! Scott és én elképedve meredtünk rá. Kénytelen vagyok 201

elismerni, jó volt. Még életemben nem láttam ennyire ugrálni Steve ádámcsutkáját. – És mi a túrónak? – kérdezte Steve látszólag a levegőtől. Vagy valamennyiünktől. – Azért, mert a volt barátnőm kikönyörögte! Addig nyúzott, míg be nem léptem abba a nyomorult kórusba. Aztán kiderült – persze túl későn, hiszen már rajta voltam azon a rohadt buszon –, hogy a volt barátnőm volt olyan kedves, és oda sem dugta a képét! így h á t három kerek órán keresztül zötykölődtem a buszon, mielőtt felmehettem volna a színpadra, hogy ott álljak egy bérelt szmokingban, mint egy idióta, és kornyikáljak az előtt a nyavalyás Miss Kentucky előtt, aki mellesleg halálosan unta az egész műsorunkat. Tudd meg Trina, hogy kilépek! S hogy nagyobb hangsúlyt adjon kijelentésének, Steve levágta az aszfaltra a szmokingját tartalmazó tornazsákot. Aztán rátaposott. – Kilépek! – ordította. Addigra sok más trubadúros is előjött a busz mögül, s a jelenet láttán éppolyan csodálkozva bámultak Steve-re és Trinára, mint mi. Láttam, ahogy Kwang a palmtopjával, Jaké Mancini a tubájával és Karén Sue Walters a vállfáról döglötten lógó piros flitteres ruhájával a kezében elképedve bámul. Ott volt Hall tanár úr is, aki leplezetlen rosszallással figyelte, ahogy legjobb baritonosa tönkreteszi a Szuper Szmokingtól kölcsönzött fellépőruháját. – Kilépek! – ordította Steve. – Nincs több színdarab! Nincs több musical! Nincs több kórus, Trina! Vége! Elegem van belőle, hogy azért járjak mindenhová, hogy elégedett legyél! Azt fogom tenni, amit mindig is akartam – kiabált zihálva, miközben Trinára szegezte a tekintetét. Abbahagyta a szmoking taposását és így folytatta: – Jövőre belépek a suli baseball-csapatába.

202

A parkolóban mindenki Trinára nézett, hogy lássa, most mit lép. Erre én is kíváncsi voltam. Trina előadásában nem kellett csalódnom. Nem véletlenül játszott annyi éven át női főszerepeket Steve oldalán. Hátradobta hosszú, selymes haját, és kitárta a karját. Aztán így szólt: – Ahogy akarod, édesem! Szeretlek! Steve-nek erre nem sikerült teljesen elfojtania egy ideges, ugyanakkor elragadtatott kiáltást, majd megragadta Trinát, és betapasztotta a száját… … a sajátjával… …a nézősereg legnagyobb örömére, kivéve talán Hall tanár urat, aki sarkon fordult, és elviharzott a kocsija felé. Senkihez nem szólt egy büdös kukkot sem. Nyilvánvaló volt, hogy Trina nem Scott-tal és velem megy haza. Nem mintha nagyon zavart volna. Egy kicsit elképedtem attól a kitörő érzelemnyilvánítástól, amit az imént láttam. Ilyen smárolást már jó régen… vagyis még soha életemben nem láttam. Azt hiszem, Scottot nem viselte meg annyira. Amennyi szívecske Geri Lynn noteszében volt… Scott nem némult meg úgy, mint én. – Szóval, Jen – mondta, amikor befordultunk az utcánkba –, te és Luke… – Csak barátok vagyunk. Ennyit azért gyakorlatom.

ki

bírtam

nyögni.

Volt

benne

elég

– Aha – bólintott Scott. – Tudom. Úgy értem, tudom, hogy ezt mondod a riportereknek. De most én kérdeztelek. – Csak barátok vagyunk – ismételtem. De ezúttal máshogy mondtam, mert közben Scott felé fordultam, és láttam, hogy 203

komolyan kérdezte. Igazán tudni akarta. – Tudom – mondta, és egy pillanatig olyan… nem is tudom… azt hiszem, valahogy… dühösnek látszott. De miért lenne rám dühös? Mit tettem? – De… ez az igazság – bizonygattam. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. – Ja – felelt Scott, egy kicsit más hangon. – Tudom. Éppen akkor értünk a házunk elé. Megálltunk, és már közeledett is a szokásos riportercsorda, mikrofonokat nyomva az anyósülés melletti ablakhoz… az én ablakomhoz. – Miss Greenley! Miss Greenley, igaz, hogy Luke Striker következő filmjének ön lesz a női főszereplője? – Scott – ismételtem aggódva. Vajon mi baja van? De az is lehet, hogy csak képzelődtem, és nem is volt dühös rám. Egy másodperccel később ugyanis rám mosolygott, és így szólt: – Legjobb lesz, ha felhúzod a nyúlcipőt, amíg még csak negyvenen vannak. Nevettem. Igaz, egy kicsit erőtlenül. – Rendben – mondtam. – Hát… szia! – Szia – mondta. – Hétfőn találkozunk. Hétfőn találkozunk. Hát persze. Holnap este Luke-kal megyek a Claytáncra. Scott pedig ott sem lesz. Úgyhogy hétfőig nem látom. Miért van ettől olyan érzésem, mintha valaki benyúlt volna a mellkasomba, és kitépte volna a szívemet? Amikor aznap este megcsörrent a telefon, még mindig pocsékul éreztem magam. Trina volt, és arról áradozott, hogy mégis elmegy a Claytáncra, és hogy meg kell néznem a ruháját – végre valahára sikerült rávennie a mamáját arra, 204

hogy engedje feketében menni. – Hűha! – nyögtem, mert más nem jutott az eszembe. Nem úgy tűnt, mintha Trina észrevette volna, hogy nem vagyok valami beszélgetős kedvemben. – Különben mi van Scott-tal? – kérdezte hirtelen. Összeszorult a torkom. Észrevette. Trina észrevette, hogy talán kedvelem Scottot. Jaj, ne! Tutira feltűnt neki. – Ezt hogy érted? – kérdeztem óvatosan. – Geri szerint tetszik neki valaki. Szerinted ki lehet az a csaj? A szívem nagyot ugrott, amitől legalább biztos lettem benne, hogy mégis a helyén van. – Csaj? Miféle csaj? – Tudod! Az a titokzatos lány, akibe Geri szerint Scott szerelmes. Te is hallottad, amikor mesélte, nem? Igaz. Hallottam. De mindent megtettem, hogy elfelejtsem. Hallani sem akartam róla, hogy Scott más lányt szeret. Mást, mint engem. – Jesszusom! – sikkantott Trina. – Hát nem lenne muris, ha kiderülne, hogy Scott beléd szerelmes? – De – feleltem, és úgy szorítottam a telefont, hogy nem csodálkoztam volna, ha kiugrik a kezemből, és átrepül a szobán. – Most komolyan – folytatta Trina. – Hiszen mindennap hazavisz. És ugyanazokat a könyveket szeretitek. Tudod, olyan világvége-típusúakat. Hát nem lenne őrületes, ha kiderülne, hogy te vagy Scott titkos szerelme? – Scott nem szerelmes belém – szögeztem le szomorúan. Hétfőn találkozunk. Egy szerelmes srác nem ezzel búcsúzik a szerelmétől. – Valószínűleg igazad van – hagyta rám Trina. – Különben 205

is, neked ott van Luke. – Luke és én csak… – Jól van már. Értem én. Pedig nem értette. Senki sem értette. És kezdtem azt hinni, hogy én értem a legkevésbé.

206

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Minden héten elolvasom a rovatodat, is szerintem rémesek a tanácsold. Azt írtad annak a lánynak, akinek a mostohaanyja csak a halhatatlan lelke miatt aggódik, hogy ne féljen a pokoltól, mert már ott van. Annie! A gimi nem a pokol! A giminek életünk legjobb éveinek kellene lennie! És mindenkinek, aki rendszeresen jár templomba, és távol tartja magát a szextől, a drogoktól, az alkoholtól és a rockzenétől, azok is lehetnek. A hozzád hasonlók, akik a szabad szerelmet és a satanizmust hirdetik, rontják el a gimnáziumot a többiek számára! Egy Felháborodott Tizenéves Kedves Felháborodott Tizenéves! Honnan veszed, hogy sátánista vagyok? Semmit sem tudsz rólam. És éppenséggel egyetértek veled a droggal és az alkohollal, meg – a biztonságos szex kivételével – a szex-dologban is. De hogy a rockzene káros … na ne!!!! A rock király, és mindig az is lesz. Annie

207

TIZENHAT Állítólag egy nő életében a második legfontosabb pillanat a gimi utolsó két évének az iskolabálja. Az első az esküvője. Na jó, valószínűleg az első gyerek születése is ott van valahol az első ötben. Én az iskolabál napját pontosan ugyanolyan előkészületekkel töltöttem, mint minden más lány.

báli

Mármint: manikűr, pedikűr, gyantázás (aúúú), beszárítás a fodrásznál. Persze én voltam az egyetlen lány egész Amerikában, akit riporterek hada kísért mindenhová, és igyekezett lefényképezni, ahogy Amerika kedvencének barátnője kiszőkítteti a bajuszát. Kösz szépen! Nagy élmény volt. Halálra untam az egészet, de hát mit tehettem volna? Megígértem egy barátomnak, hogy elmegyek vele a Claytáncra. Tartoztam neki annyival, hogy a lehető legjobban nézzek ki. És amikor belebújtam a ruhámba – egy kék szatén cuccba, amit egy réteg sifon fedett, kis puffos sifonujjakkal és köröskörül a szegélyén pici sifon nefelejcsekkel… a világ legkislányosabb ruhájába –, úgy éreztem, hogy tényleg fantasztikusan nézek ki. A fodrász olyan csattal tűzte hátra a frufrumat, amin igazi nefelejcsek voltak, pont olyanok, mint a művirágok a szoknyám szélén. Trina felhívott, és megbeszéltük, hogy találkozunk a kertünkben, hogy a szüleink lefényképezhessenek bennünket együtt. Úgy tűnt, Trinát cseppet sem zavarja az a tény, hogy az utca dugig volt kamerákkal és riporterekkel, hogy megörökíthessék a pillanatot, amikor Luke limója megáll a 208

házunk előtt. A ház előtt álló hatalmas tölgy alatt találkoztunk, ahogy megbeszéltük, a kamerák – és nem csak a szüleink kameráinak – kereszttüzében. Trinának sikerült rávennie a mamáját, hogy engedje őt egy vad gótikus szerelésben a Claytáncra. Lemondott a fekete rúzsról, de valahonnan kerített egy fekete neccharisnyát a magasszárú fekete Converse tornacipőjéhez. A ruhája valami fekete gézmicsodából állt, egyenesen a Seventeen magazin báli különkiadásából… …amit Trina megtoldott egy fekete selyem melltartóval, amitől egyébként sem jelentéktelen mellei elképesztő méretűre duzzadtak. Nem tudtam eldönteni, ki fog biztosan szívinfarktust kapni, amikor meglátja: Steve vagy a diri. – Hogy sikerült rábeszélned a mamádat, hogy így mehessél? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hogy sikerült rábeszélnie téged a mamádnak, hogy így menjél?–kérdezte Trina. – Tudom. Röhejesen régimódi. – Azért jól nézel ki – mondta Trina. – Te is – mondtam, ami igaz is volt, és most még jobban örültem annak, hogy kibékültünk. Már jóval azelőtt tudtuk, hogy jön a limó, mielőtt megérkezett volna, mivel a fotósok, akik fent lógtak a környékbeli fákon, abban a reményben, hogy onnan tökéletes képet lőhetnek majd arról a pillanatról, amikor Luke a ruhámra tűzi a nekem hozott kis virágcsokrot, ahogyan az ilyenkor szokás, hirtelen izgatottan kiáltozni kezdtek egymásnak: – Jön! Jön! 209

Még én is kicsit izgatott lettem, pedig ezidáig minden igyekezetem ellenére sem tudtam kicsikarni magamból a Trináéhoz hasonló lelkesedést. Igaz, én nem olyasvalakivel mentem a Claytáncra, akibe igazán szerelmes voltam. De legalább elmentem. Aztán feltűnt a limuzin, ugyanaz az elegáns, hosszú, fekete kocsi, amelyikkel Luke tóparti villájába mentünk, és amelyikkel aztán hazahozott. Amikor lassan megállt a házunk előtt, és a sofőr kiszállt, hogy kinyissa a hátsó ajtót, Trina izgatottan megszorította a kezemet. Mindenki, akinek kamera volt a kezében – fotósok, operatőrök, szülők – nekilátott megörökíteni a pillanatot, amikor Luke kiszáll a limójából, mint ahogy Lancelot megérkezett fehér lován, hogy megmentse Guinevrát a máglyahaláltól. Az illető azonban, aki a limóból előbukkant, nem Luke Striker volt. Az a valaki, aki virággal a kezében kiszállt, és odaintegetett a sajtónak, nem volt más, mint… Steve McKnight. Komolyan. Steve McKnight, Trina barátja, akivel a Claytáncra megy, a trubadúros szmokingjában (bár a piros csokornyakkendőt és haskötőt ezúttal feketére cserélte). A riporterek csalódottan sóhajtottak – egyik-másik még fuj-jolt is –, és visszakapaszkodtak a fákra. Trina azonban majd kibújt a bőréből örömében. – Nem hiszem el, hogy limót béreltél! – ujjongott, miközben Steve a ruhájára tűzte a virágot: egy kis csokor szegfűt, amit Trina útmutatása szerint éjszakára beleállított egy üveg fekete tintába, így most a fehér szirmok fekete cirmosak voltak. – Ez egy vagyonba kerülhetett! – Hát – nyögte Steve kicsit szégyenlősen. – Nem éppen.

210

– Ó! Anyádék fizették? – kérdezte Trina, miközben izgatott szülei fényképezőgépe előtt pózoltak. – Hát – vallotta be Steve. – Tulajdonképpen Luke Strikertől van. Trina megdermedt. De nem csak ő. – Luke-é! – pillantott felém Trina aggódva. – De… miért? – Fogalmam sincs – vont vállat félszegen Steve. – Azt mondta, már semmi szüksége rá. – És mást nem mondott? – nézett rám egyre sajnálkozóbban Trina. Előbb fogta fel a dolgot, mint én. Vagy legalábbis azt hitte. – Jaj, Jen! Ide hallgass! Semmi baj. Velünk jöhetsz. Szuperül fogjuk érezni magunkat. Igaz, Steve? – Hát persze – felelt Steve. – Hogyne. Még mindig nem jutott el az agyamig. Szóval Luke átadta Steve-nek a limóját. Nagy cucc. Ez még nem jelenti azt, hogy Luke nem jön. Luke nem fog átverni. Ennyi riporter előtt. Hiszen mit tettem, amiért ilyen bánásmódot érdemelnék? Csak a barátja voltam. Megtartottam a titkát. ÁTFORMÁLTAM A CLAYTON GIMNÁZIUMOT EGY FÉLELMEKKEL TELI HELYBŐL MELEG ÉS ELFOGADÓ KÖZÖSSÉGGÉ, CSAKIS AZ Ő KEDVÉÉRT. – Jaj, kis szívem! – jött oda a mamám, hogy megöleljen. A fotósok kezdték megérteni a helyzetet. Felemelték a kameráikat, hogy dokumentálják az eseményt. Lelki szemeim előtt megjelentek a másnapi újság főcímei: AMERIKA KEDVENCE DOBTA JENT! AZ ANYAI SZERETET GYÓGYÍR JENNY ÖSSZETÖRT 211

SZÍVÉRE MOCSOK MACSÓ! De még mielőtt a mamámnak további vigasztaló szavak juthattak volna az eszébe, az egyik fa tetejéről kiáltás harsant. Aztán egy szmokingban.

motoros

állt

meg

Steve

limója

előtt…

Harley volt. Még szép. – Csaó! – mondta Luke, és levette a sisakját. – Bocs a késésért. A kertünk fényárban úszott a vakuvillogástól. A riporterek ordibáltak: – Luke! Luke! Luke, forduljon erre! Luke tudomást sem vett róluk. Egyenesen a papámhoz ment, és kezet nyújtott neki. – Mr. Greenley? Luke Striker vagyok – mondta. – Azért jöttem, hogy elvigyem a lányát a Claytáncra. A papám, azt hiszem, életében először nézett úgy, mint akinek dunsztja sincs, mit tegyen. Végül azért kezet rázott Luke-kal. – Örvendek – mondta. Aztán mintha összeszedte volna magát, mert így szólt: – Azon szándékozik elvinni Jennyt a bálba? – Szó sem lehet róla – rázta a fejét a mamám. – Ki van zárva. Csakis bukósisakban engedem. – Van még egy bukósisak az ülés alatt, Mrs. Greenley – felelte Luke, miközben a mamámmal is kezet fogott. – És megígérem, hogy éjfélre hazahozom a lányukat. Oldalba vágtam. – Úgy értem, egyre – helyesbített.

212

– Majd felhívlak, ha később jövök – mondtam, és karonragadtam Luke-ot. – Sziasztok! – Várjatok! – kiáltott utánunk a mamám. – Még nem fényképeztünk le benneteket. Feleslegesen aggódott, hiszen – talán a National Geographic kivételével, akik úgy látszik, nem küldtek tudósítót a házunkhoz – Amerika minden magazinjában megjelent a kép, amint Luke segít nekem feltenni a bukósisakot a nefelejcses hajcsatomra. Meg ahogy Luke segít felülni a motorra anélkül, hogy összeolajoznám a ruhámat, és ahogy Luke megigazítja a szoknyámat, nehogy beszoruljon a küllők közé és megfojtson. És ahogy Luke integet, miközben gázt ad. Aztán még, ahogy halálraváltan kapaszkodom Luke derekába. Na és persze, ahogy elrobogunk, amilyen gyorsan csak tudunk anélkül, hogy túllépnénk a megengedett sebességet, vagy ami még rosszabb, kiborítanánk a szüleimet. – Remélem, nem baj – mondta Luke később, miután megálltunk a Clayton Szálló előtt, ahol szintén várt ránk néhány riporter… azok, akik nálunk hamarabb odaértek a házunk elől. Nem sokan voltak. – Mármint a motor. – Klassz volt – feleltem. Tulajdonképpen élveztem. Azelőtt még sosem ültem motoron. A hozzám hasonló rendes kislányokat ritkán hívják meg egy körre. – Csak azt hittem, tipikus végzős báli estére vágysz. Ki kell hogy ábrándítsalak, Luke: nem túl tipikus dolog Harleyn érkezni a bálba. – Tudod – felelt Luke, miközben megigazította a virágokat a hajamban –, szeretek hatásosan érkezni. Ja, majd elfelejtettem. És a motorbicikli ülése alól előhalászott egy átlátszó műanyagdobozt, fehér rózsákból és fátyolkából álló kitűzővel. – Azta! – mondtam. Aztán eszembe jutott a gomblyukába 213

való virág, amit otthon felejtettem a hűtőben. – A tiéd otthon maradt. – Oda ugyan vissza nem megyünk érte – jelentette ki Luke, miközben szakértő módon feltűzte a virágot a helyére, pontosan a szívem fölé. – Kibírom nélküle. Aztán a karját nyújtotta. – Hölgyem! Szabad? – Igen, hacsak nem kell tekergetni a kezemet, mint a Trubadúroknál. – Ne aggódjon, kérem! Ellenőriztem. Ez az esemény garantáltan kéztekergetés-mentes. Miután így megnyugtatott, belekaroltam, és besétáltunk a Clayton Szállóba. Csak úgy villogtak a vakuk, a riporterek ugráltak körülöttünk, hogy Clayton nevünket sikítozó polgárait már ne is említsem, akikkel tele volt a szálló felhajtója. Mind látni akarták a kedvenc színészüket, amint aznap esti partnerével megérkezik a bálba. Nem szeretném, ha bárkinek is téves elképzelései lennének. Mondjuk, hogy a Claytánc jó szórakozás, vagy ilyesmi. Úgy értem, még ha az ember Amerika legkedveltebb tinisztárjával vagy akár a legnagyobb világsztárral megy, a Claytánc akkor is dögunalom. Az az egy igaz, hogy mindenki jobban néz ki, mint a suliban. De hát ezek mégiscsak ugyanazok az arcok, amiket az ember nap mint nap lát. Csak csillogóbbak. És talán valahogy tisztábbak. Persze nekem távolról sem volt olyan rossz, mint sok más lánynak. Voltak olyanok, akiknek esélyük sem volt rá, hogy jól érezzék magukat. Mint például Karén Sue Walters. Ő az egyik tenorral vitette el magát, akiről az egész iskola tudta, 214

hogy totál odavan Luke Strikerért. Miközben táncoltak, Karén Sue partnere végig áhítozva bámulta Luke szmokingnadrágját. Ez például egész vicces volt. Nagyjából ez volt a Claytánc legjobb része. Mármint az, hogy az ember röhögött az egészen. Mint kiderült, Luke ebben nagymester. Mindannyian egy asztalnál ültünk – én, Luke, Trina, Steve, Unott Liz és a párja (az egyik focista srác, gőzöm sincs, melyik!) meg Brutál Brenda és a kísérője, egy meglepően jó fej, Lamar nevű fiú – és röhögtünk a kaján, a zenén, majd végül mindenkin. A tánc nem kezdődött el, míg le nem takarították az asztalokat. Akkor mindenki leszivárgott a táncparkettre… velem és Luke-kal egyetemben. Megmondtam Luke-nak, hogy én csak lassúzni tudok – még mindig nyomasztott a Trubadúroknál elszenvedett trauma. Azt mondta, megérti. Mint kiderült, Luke fantasztikus táncos… állati nagy meglepetés, ugye? Annyira jól táncolt, hogy alig lehetett észrevenni, én milyen pocsék vagyok. Legalább fél tucatszor összeverődött a térdünk, és azt hiszem, egyszer meg is rúgtam. Nem tudom, mi járt Luke fejében, miközben a lassú számok alatt magához ölelt. Csak azt tudom, én mire gondoltam. Illetve kire. Márpedig az… nem Luke Striker volt. Tudom, rémes vagyok. Biztosan én vagyok a világ leghálátlanabb nőszemélye. Hiszen enyém volt ez a szuper – tényleg szuper – srác, aki ráadásul mindent megtett, hogy jól érezzem magam. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Vagy legalábbis olyan jól érezzem magam, amennyire az ember jól érezheti magát, ha nem olyasvalakivel megy egy 215

bálba, akihez romantikus szálak fűzik. Én meg egyfolytában másvalakire gondoltam. Röhej. Komolyan. De közel sem annyira röhejes, mint az én reakcióm egy perccel később, amikor Luke válla fölött megpillantottam egy szexis, mélyen kivágott, halvány barackszín ruhás alakot. Geri Lynn! Mi a fenét keres Geri Lynn a Claytáncon? Lehet, hogy talált magának másik partnert ilyen röviddel azután, hogy szakítottak Scott-tal? Nem létezik! Vagy akkor nekem is hallanom kellett volna róla. Ami csak egyet jelenthetett. Felemeltem a fejem Luke mellkasáról, és körbepislogtam. Ott kellett lennie valahol. Hiszen ha Geri ott volt… Éreztem Luke mellén, ahogy kuncog. – Nyugi, Jen! – mondta. – Egyedül jött. Úgy tettem, mintha nem tudnám, miről beszél. Mi mást tehettem volna? – Kicsoda? – kérdeztem. – Tudod te azt nagyon jól – felelte Luke. A „romantikus” világításban, ami valójában nem volt más, mint lila fólia a terem lámpáin, és egy olyan igazi diszkógömb – Luke esküdözött, hogy azóta nem látott ilyet, amióta a Mennyei segítségben az általa játszott szereplő leérettségizett –, az arca tényleg nagyon vonzó volt. S bár a félhomályban nem látszott, hogy a szeme kék, de éreztem, hogy rám néz, mégpedig zavarbaejtően egyenesen. – Megvagy, Jen Greenley – mondta. Csodálkozva pislogtam rá. – Tessék?

216

– Megvagy – ismételte. – És nem csak ezt tudom rólad. Mindent tudok. Te vagy Annie, igaz? Ijedtemben majdnem megfulladtam. – Mi… micsoda? – Te vagy Annie, aki az iskolaújságban válaszol a kérdésekre. Leesett az állam. Nem akartam elhinni, hogy egyáltalán tud Annie létezéséről. És hogy éppen most hozza fel. A Claytáncon. – Hülyéskedsz? – kérdezett vissza, amikor ezt elmondtam neki. – Mindenki róla beszél. Annie ezt írta. Annie azt tanácsolta. Te vagy az iskola nem hivatalos pszichológusa. Beismerem, jó érzés volt ezt hallani. Nagyon szívesen lettem volna az igazi iskolapszichológus. Akkor első dolgom lenne eltörölni a kötelező iskolai versenyeket, amik állítólag arra valók, hogy összeforrasszák a közösséget. Attól forrjak össze a közösséggel, hogy közben eltaposok másokat? Az ellenfél nem fogja rosszul érezni magát, amiért vesztett? Na éppen ezért nem járok meccsre sem. Nem bírom nézni a vesztes csapat tagjainak arcát. Túlságosan elszomorít. Hogy mit is törölnék el másodiknak? Hát a Claytáncot. – De nem fogom fel, hogy ez miért olyan nagy titok – mondta Luke. Nem színleltem tovább. kiteregetni a lapjaimat.

Tudta.

Kénytelen

voltam

– Hát – vontam vállat –, ez egyszerű. Mert ha mindenki tudná, kicsoda Annie, akkor nem bíznának a pártatlanságában. – És szerinted te az vagy? – firtatta Luke. – Pártatlan? Viccel? Nem tudja, hogy én vagyok – vagy legalábbis voltam – a legpártatlanabb ember a földtekén? Biztosan viccel. 217

Nem viccelt. – Mert az utóbbi időben nem úgy tűnt, mintha valami nagyon pártatlanul viselkednél – folytatta. – Úgy értem, ott van mindjárt az a dolog Carával… – Szüksége volt a segítségemre – szakítottam félbe. Szerintem ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie. – És a Trubadúrok? – Az nem volt nekem való – feleltem. A fenébe. – Hát Betty Ann? Amikor tönkretetted a végzős csínyt? Az mennyire volt pártatlan? – Hát, az… És ekkor elengedtem a nyakát és hátraléptem egyet, hogy jobban lássam… hogy tényleg lássam. – Na ne! Honnan tudsz Betty Annről? – néztem rá kérdően. – Steve mondta el? – Nem Steve – felelte Luke. – De mint említettem, megvannak a forrásaim. Körülöttünk elhallgatott a zene. Lewis igazgató úr és Szaftos Suzy, akik – sajnos – aznap este felügyeltek ránk, felmentek a terem végében álló pódiumra. Lewis igazgató úr megkocogtatta a mikrofont. – Hangpróba – mondta, és belefújt. – Hangpróba. Egy. Kettő. Három. – Hadd kérdezzek valamit! – fogta meg a kezemet Luke. – És nem akarok semmiféle pártatlanságot. Szeretnék megtudni valamit Annie-től, aki pontosan annyira pártatlan, mint a nitro-glicerin. Komolyan tudni szeretném a véleményedet egy bizonyos dologról. – Nos, üdvözöllek benneteket a Clayton Gimnázium bálján, a Claytáncon – olvasta az igazgató egy papírlapról. 218

– A fenébe – mondtam. – Szóval – folytatta Luke. – Mondjuk van egy srác, aki véletlenül szerelmes egy csajba… – Nem szeretném elvenni az időt a tánctól – mondta Lewis igazgató úr –, ezért azt hiszem, legjobb lesz, ha nem eresztem bő lére a dolgot. Összeszámoltuk az idei Claytánc bálkirályára és bálkirálynőjére érkezett szavazatokat. –…és mondjuk, valamiért, mindegy, miért, a csaj úgy döntött, hogy szakít vele – folytatta Luke. – Szerinted mennyi ideig kell a fiúnak várnia, amíg megint összejöhet… valaki mással? De úgy, hogy az új barátnője ne higgye azt, hogy csak bosszúból közeledik hozzá. – Nem tudom – feleltem. Vajon miről beszélhet? Kiről beszélhet? Kit rúgott ki a barátnője mostanában? Nem ismerem z illetőt. Aztán hirtelen izzadni kezdett a tenyerem – az is, amelyik Luke kezében volt. Észrevettem, hogy Geri Lynn meglátott bennünket. Vidáman integetett. Scott tuti biztosan nem volt vele. Lehet, hogy ott volt valahol a teremben… de nem Gerivel. Erről beszélt Luke? Mármint Scottról? Scottot rúgták ki mostanában… Biztos róla beszél. Scottról. Scott Bennettről. Scott megkérte Luke-ot, hogy kérdezze meg tőlem, mennyi ideig kell várnia, amíg vallomást tehet a titokzatos lánynak, akibe szerelmes… Hát persze! Hiszen Annie-től nem kérdezhette meg! Akkor tudtam volna, hogy ő az. Ezért kérte meg rá Luke-ot. – Mint mindannyian tudjátok – harsogta Lewis igazgató úr a mikrofonba –, az ebédlőben elhelyezett asztalnál adhattátok le a szavazataitokat egész héten a Claytánc 219

bálkirályára és királynőjére. Nos, kiértékeltük a rengeteg szavazatot, és örömmel jelenthetem, hogy megvannak a győztesek. – Nem a győztesek – szakította félbe Szaftos Suzy. – Mindenki győztes, aki itt van. Az igazgató úr azt akarta mondani, hogy megvan a bálkirály és a bálkirálynő. – Igen – hagyta rá Lewis igazgató úr. – Pontosan így értettem. Nos, a Clayton Gimnázium Claytánc báljának uralkodópárja… nahát… ez egy kicsit szokatlan. A királyi pár fele, hogy is mondjam, nem jár a Claytonba… – Szerintem – feleltem Luke-nak, miközben Geri Lynn sietve közeledett –, szerintem várnia kellene. Nagyon, nagyon sokáig kellene várnia. Tudod, semmit nem szabad elsietni. Mert lehet, hogy az igaz szerelem ott van egy karnyújtásnyira. Talán közelebb, mint gondolná. És legjobb, ha addig vár, amíg nem lesz teljesen biztos benne, hogy megtalálta az igazit… – Reméltem, hogy ezt fogod mondani – bólintott Luke. Aztán elengedte a kezemet, hátat fordított, és megölelte Geri Lynnt. – Hello, édes! – mondta. És megcsókolta. A száján. És még azután sem hagyták abba a csókolózást, hogy Lewis igazgató úr azt mondta a mikrofonba: – Nem tesz semmit. Örömmel kiáltom ki tiszteletbeli claytonosnak. Az idei Claytánc királya és királynője… Luke Striker és Jenny Greenley!

220

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annit! Szeretem. De ő azt sem tudj a, hogy a világon vagyok. Mit tegyek? Kétségbeesett Kedves Kétségbeeset! Ha rájössz, megtennéd, hogy nekem Is elmondod? Ugyanis halvány Illa gőzöm sincs. Annie

221

TIZENHÉT – Csak tudod – mondta Luke, miközben kötelező szólótáncunkat lejtettük a parketten, ami, mint kiderült, a koronázási ceremónia elmaradhatatlan része –, miután Angelique elhagyott, teljesen biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek képes mást szeretni. Aztán megismertem Geri Lynnt, és… nem is tudom. Nem az volt, hogy szerelem első látásra, vagy mi. Komolyan. Fokozatosan történt. Na ja. Fokozatosan. Egy kéthetes időszak alatt, amelynek nagy részét Luke Los Angelesben töltötte. – Tudom, hogy egymás szöges ellentétei vagyunk – folytatta. Valószínűleg ez volt a Clayton gimi történetének első olyan bálja, amelyen a király nem tapizta a királynőt a nyitótánc alatt, ahogy minden normális fiú szokta, hanem beszélgetett vele. –Hiszen ő riporter akar lenni. Tudod, mennyire gyűlölöm a sajtót. De volt néhány dolog a cikkében – abban, amit Scott íratott velünk a bulvársajtó jó és rossz oldalairól –, ami elgondolkodtatott. Ő nem olyan, mint a többi lány. Ki meri mondani a véleményét. Az egyszer biztos. – Lehet abban valami igazság, hogy nekünk, híres embereknek szükségünk van a sajtóra. Meg persze nekik is ránk. Ezen a kölcsönös szükségleten még sosem gondolkoztam azelőtt. De Geri írása szöget ütött a fejembe – magyarázta Luke. – Ez tetszik benne annyira. Hogy elgondolkodtat. Nem akartam felhívni, miután odaadta a számát a kocsimosáson. De aztán… nem is tudom. Úgy éreztem, hogy aznap a villában egy kicsit túl kemény voltam veled. Tudod, azzal az egész spéci szósz-dologgal. Úgyhogy felhívtam Gerit, és megkértem, hogy tartsa rajtad a szemét… 222

és hívjon fel, ha túlságosan meggyűlik a bajod a riporterekkel, meg minden. Gondoltam, ha valaki, hát ő meg tudja ítélni, hogy túlzásba viszik-e a dolgot veled szemben. Először naponta egyszer-kétszer hívtam fel, hogy felőled érdeklődjek… de egy idő után már nem rólad beszélgettünk, hanem őróla… Tudod, hogy van ez. Még szép, hogy tudom. Geri igazi szakértő abban, hogy hogyan happolja el a fiúkat az orrom elől. Vagyis nem. Ez nem volt szép tőlem. Hiszen Luke-ot nem is akartam. Es örültem, hogy együtt vannak. Komolyan. Mindkettejük miatt. Olyan szép pár voltak. Luke fantasztikusan néz ki, és Geri is. És Luke csak egy évvel idősebb. Geri meg épp Los Angelesbe akar menni főiskolára, ahol véletlenségből Luke is lakik. Az igaz, hogy Geri újságírást fog tanulni, Luke pedig nem nagyon kedveli az újságírókat. De Geri se nagyon csípi a színészeket. Akkor talán éppen kvittek egymással. Na mindegy. Mi szükségük van az én áldásomra? – Komolyan mondom, Jen, fantasztikus vagy – búgta Luke, fején a reflektorfényben csillogó hatalmas bizsu koronával. – Őszintén mondom, hihetetlen. Amit te egy hét alatt véghezvittél ebben a suliban… az őrületes. Geri szerint jövőre indulnod kellene a diákönkormányzat elnöki posztjáért. Teljesen egyetértek vele. – Nem tudom – mondtam. – Nem nagyon érdekel a politika. – Hát akkor érdekeljen! Mert tehetséged van hozzá. Legalább ígérd meg, hogy gondolkodni fogsz rajta! – Na jó – feleltem, inkább csak azért, hogy leszálljon a témáról. – Oké, meggondolom. Figyelj! Az Annie-dolgot magadtól találtad ki? Vagy Geri jött rá valahogy – mondjuk, 223

mert Scott, a barátja elárulta neki –, és elmondta neked? – Magamtól jöttem rá – válaszolta Luke. – És ne aggódj. Nem mondom el neki. És a másik dolgot sem. – Milyen másik dolgot? – kérdeztem, miközben álmomban sem gondoltam volna, hogy azt fogja mondani: – Tudod te azt nagyon jól. Hogy szerelmes vagy a volt pasijába. Még szerencse, hogy ekkor véget ért a nyitótánc, és levették rólunk a reflektorfényt, különben a Clayton összes jelenlevő diákja jól láthatta volna a mandulámat, akkorára tátottam a számat, amikor ezt meghallottam. – Nem vagyok – hebegtem, mint egy idióta. – Egyáltalán nem… nem vagyok… szerelmes… Scott Bennettbe. – Miért nem fogadod meg a saját tanácsodat, Jen? – kérdezte Luke, miközben több tucat pár csatlakozott hozzánk a táncparketten – Miért nem mondod el neki, mit érzel iránta? – Hát… azt neked tanácsoltam – dadogtam. – Vagyis Scottnak. Izé… Jaj, fogalmam sincs, mit akarok mondani. – Hát – mondta Luke, miközben megjelent mellette Geri, sugárzó mosollyal az arcán. – Én sem tudom, mit akarsz. De egy dologban biztos vagyok. – Miben? – kérdeztem. – Abban, hogy kint áll egy limó, hogy elvigyen téged oda, ahová csak akarod. – Mi van? – néztem rá bárgyún, mert ezzel információval nem tudtam mit kezdeni. – Ja, koszi.

az

Luke elment autogramot osztogatni, mert voltak olyanok, akik egyszerűen nem bírták ki, hogy ne támadják le még a Claytáncon is. – Te, Jen! Mondd csak, tényleg nem zavar? – kérdezte Geri, miután Luke elment. – Mármint hogy összejöttem Luke224

kal. – Dehogyis – feleltem, és úgy is gondoltam – Mondtam, hogy csak barátok vagyunk. – Baromi rendes vagy, Jen – szorította meg a kezemet. – Nélküled ez az egész nem történt volna meg. Én olyan boldog vagyok! Azt sem tudom, hogy köszönjem meg neked. Luke is megmondta, hogy különleges csaj vagy. Aha. Különleges. Azért hagyott faképnél a partnerem a Claytánc kellős közepén. Megmondtam Gerinek, hogy nagyon örülök a boldogságának (már megint), és visszamentem az asztalunkhoz, ahol Steve éppen Trina lábát masszírozta. Tanulság: a cipő akkor is feltörheti az ember lábát, ha báli topán helyett éppenséggel tornacsukában megy a Claytáncra. – Micsoda egy dög ez a Geri Lynn – üdvözölt vidáman Trina. – Hogy rávetette magát a pasidra! Ráadásul az orrod előtt. – Nyugi, Trina! – feleltem. – Mondtam nekik, hogy semmi kifogásom ellene. Luke meg én… – Csak barátok vagyunk – fejezte be a mondatomat Trina, Steve, Unott Liz, Brutál Brenda és a partnereik. – Akkor is ez az igazság – mondtam egy kicsit idegesen. Miért nem hisz nekem senki? – Ez a Claytánc egy nagy kalap szar – jelentette ki Trina egy perccel később. – Tudod mit? Bárcsak el se jöttünk volna erre a marhaságra. Jobb lett volna, ha inkább Kwang antiClay-táncára megyünk. Lefogadom, hogy ők százszor jobban szórakoznak, mint mi. Ekkor leesett a tantusz.

225

Mármint azzal kapcsolatban, amit Luke mondott a limóról. – És miért nem megyünk el? – kérdeztem, miközben a szívem zavaróan erősen vert a Luke-tól kapott virágkitűző alatt. –Miért nem megyünk el Kwang bulijára? Korán van, még csak tíz óra. Szerintem most indul be a buli. – Azt hallottam, hogy tábortűz is lesz – mondta Unott Liz, szemmel láthatólag kicsit kevésbé unottan. – Én meg azt hallottam, hogy illegális tűzijáték is lesz – közölte Brutál Brenda izgatottan. – Gyerünk! – mondtam. – Luke azt mondta, elvihetjük a limót. – Komolyan? – pislogott Trina. – Hát persze – feleltem. – Neki minek kéne? Ott van a Harley. – Ideje elhúznunk a csíkot – tette le Steve Trina lábát az öléből. Nem zargattuk Luke-ot és Gerit azzal, hogy elköszönünk. Túlságosan elmélyülten smároltak a táncparketten ahhoz, hogy érdekelje őket a távozásunk. Láttam, ahogy Lewis igazgató úr bizonytalanul pislog feléjük. Persze nem tehetett semmit. Geri tizennyolc éves, tulajdonképpen már felnőtt. Ha ő és Luke később ki akarnak venni egy szobát a szállóban, ki akadályozhatná meg? Azért egy megpróbálja.

ezresbe

lefogadom,

hogy

Szaftos

Suzy

Egy kissé megalázó volt a gondolat, hogy holnap reggel milyen főcímek állnak majd az újságokban. Mármint, amikor a sajtó rájön, hogy Luke dobott engem egy másik lány miatt. Vagy az is lehet, hogy fordítva tálalják majd az egészet. 226

Úgy, hogy én voltam az, aki faképnél hagytam Luke-ot, hogy elmenjek egy másik bulira. Sosem lehet tudni. Amikor a limó megállt Kwangék háza előtt (egy hatalmas tanyaház, messze a várostól, óriási istállóval és kukoricaföldekkel meg saját erdővel, amiben patak is folyik, meg minden… tökéletes hely zajos bulikhoz, tábortűzhöz meg illegális tűzijátékhoz), a sofőr kissé szkeptikusan így szólt: – Tényleg ez az a hely? Lelkesen feleltük kórusban: – Igen, köszönjük! – és már másztunk is kifelé a kocsiból, s a távolban izzó tábortűz felé rohantunk. Mindenki ott volt. Vagy legalábbis mindenki, aki nem ment el a Claytáncra. A hosszú piknikasztalokon kis tálkákban chips meg rengeteg üdítő sorakozott, a hifitornyot két óriási hangszóróhoz csatlakoztatták. ()lyan hangosan dübörgött, hogy szerintem a fél megye ezt hallgatta. Kwang nyárssal a kezében ült a lobogó tábortűznél. A nyárs végén pillecukor. Kwang mellett Cara Schlosburg, ölében egy nyitott csomag keksz és néhány tábla megkezdett csoki. Amikor a közelükbe értünk, mindketten zavartan kacarászni kezdtek, mint akiket rajtakaptak. És ha helyesen értelmezem annak a nyúlós szál olvadt pillecukornak a jelentését, ami összekötötte Kwang száját Caráéval, akkor valószínűleg nem amiatt kacarásztak, mert azon kaptuk őket rajta, hogy nem tartják be a fogyókúrájukat. De senki nem ment oda hozzájuk. Legalábbis akkor nem. Mindenki odagyűlt körénk, kezükben a saját pillecukros nyársukkal, és arról faggattak, hogy mit történt a Claytáncon. Szemmel láthatólag mindenkinek tetszett, hogy én lettem a bálkirálynő. Ekkor ismerős nevetés ütötte meg a fülemet. 227

Hátrafordultam… …és megláttam, hogy ott ül Scott a tábortűz túloldalán egy fatörzsön. És akkor már tudtam. Csak úgy. Egyik pillanatról a másikra. Vagyis hát nem csak úgy. Mert a szívem valahogy összevissza ugrált a mellkasomban. És hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hát ez elég komoly jelzés volt. És abban a pillanatban végre rájöttem, hogy mit jelez. Hogy szerelmes vagyok Scott Bennettbe. Azt, hogy tulajdonképpen egész életemben szerelmes voltam belé. Egyszer csak felvillantak a tábortűztől elvakított szemem előtt azok a jelenetek, mint például amikor megláttam Scott nevét az enyém felett Michael Crichton Androméda rejtélyének könyvtári kartonján; amikor Scott évekkel később a parkolóban kiszállt az autójából aznap, amikor a táborba indultunk; amikor Scott feltett arra a fatörzsre; amikor Scott végignézte, hogy hogyan helyeztem el az iskolaújságban a hirdetéseket; amikor körbekergetett a Chi-Chi's parkolójában azzal a vödörrel; meg hogy segített nekem megmenteni Betty Annt… És tudtam. Végre rájöttem. Arra, ami Trinának egész idő alatt világos volt. És nyilván Luke-nak is. Csak nekem nem volt addig fogalmam róla. De most már megértettem. Ezért tettem azt, amit tettem. Odasétáltam hozzá, és lezuty-tyantam mellé, határozottan figyelmen kívül hagyva dübörgő pulzusomat, a tülladási rohamot, és azt a rettenetes érzést, hogy esetleg elkéstem. Már megint. – Szia – köszöntem neki. Azt sem tudom, hogy bírtam ezt kinyögni, de valahogy csak sikerült. 228

– Szia – mondta Scott. – Az ott igazi gyémánt, vagy csak egy jó hamisítvány? – Mi van? – csodálkoztam, aztán a fejemhez nyúltam. – Ja? – Kicsit ciki volt, amikor rájöttem, hogy még mindig a fejemen a korona. Levettem, és leraktam kettőnk közé a fatörzsre. –Bocs. Én vagyok a királynő. – Mindig is tudtam – jegyezte meg Scott udvariasan. – Pillecukrot? Odanyújtotta nekem, amit nagy műgonddal magának pirított. – Hát persze – feleltem, és óvatosan lehúztam a nyárs végéről. – Koszi. – Nos? – kérdezte Scott, miközben újabb pillecukrot tűzött a bot végére, és a lángok fölé tartotta. – Vége a Claytáncnak? – Á, dehogy. Még tart. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ki az, aki még mindig ott van. Mármint a Claytáncon. Luke. És Geri. Scott volt barátnője. Mi van, ha megkérdezi tőlem? Mi van, ha tudni akarja, hogy hová lett a partnerem? Lehet, hogy tényleg valaki másba szerelmes? És ha még mindig Gerit szereti? – Nem érezted jól magad? -kérdezte. – Ugyan – mondtam lazán, miközben halál ideges voltam. –Dehogynem. – És mi van Luke-kal? Na tessék. – Hát… – kezdtem Óvatosan. De mint kiderüli, nem is kellett fejleményekről, mert Scoti így folytatta; – Ugye tudsz róla? Hogy ő meg Geri… 229

beszámolnom

a

Még nem ettem meg a pillecukrot, amit adott. Úgyse ment volna le semmi a torkomon. Úgyhogy amikor ezt kimondta, a kezem valahogy elzsibbadt, és a pillecukor, bármennyire ragacsos volt is, kicsúszott az ujjaim közül, és lepottyant a lábam elé. – Te tudod? – mondtam elcsukló hangon. Scott lenézett a cukorra. –Aha. Geri elmondta nekem. – Mikor? – Tegnap. Tegnap? – És nekem miért nem szóltál? – Megpróbáltam felelte. – A kocsiban. Nem emlékszel? Szóval ez volt az? – Az hiszem, tényleg el kellett volna árulnom neked, de – újabb, tökéletesen aranybarnára pirított cukrot nyújtott nekem – azt hittem, hogy… szóval, hogy nagyon ki fogsz akadni. A másodikat is leejtettem. – Ki fogok akadni? Luke és Geri miatt? – értetlenül bámultam Scottra. – Már miért akadnék ki miattuk? Meglepetten nézett rám. – Hát, mert… – Te jó ég! – rogyott le Trina a szomszéd fatörzsre. – Láttad azt a nyúlós trutymót, ami összekötötte Carát és Kwanget? Ki vele, Scott! Ezek itt éppen smároltak, amikor ideértünk? – Mit tudom én – felelte Scott. Amikor megint ránéztem, láttam, hogy engem figyel, nem Trinát. Mondhatnám azt is, hogy kíváncsian vizslatta az arcomat, de az az igazság, hogy ezt csak abból gondolom, hogy a feje egy centit sem mozdult. 230

A szemét nem láttam, mert a tábortűz fénye nem volt elég erős. De komolyan, egy pillanatra úgy nézett rám, hogy majdnem azt hittem… Szóval majdnem azt hittem, én vagyok az a titokzatos lány, akibe állítólag szerelmes. Es hogy azért nem szólt semmit, mert… – Hát szerintem igenis smároltak – folytatta Trina. – Ráadásul teli szájjal. Bocsika, de ha Steve megpróbálna teli szájjal megcsókolni, kénytelen lennék kirúgni, hiába ő a lelki társam. Azért ami sok, az sok. – Jen – szólalt meg hirtelen Scott. – Nincs kedved sétálni egyet? Trina úgy nézett rá, mint egy elmebetegre. – Nehogy elmenjetek! Mindjárt kezdődik a tűzijáték! De ha bárki azt hiszi, képes lennék illegális tűzijátékot bámulni ahelyett, hogy Scott-tal sétáljak… arra azt kell, hogy mondjam, az illető nem épelméjű. – Hát persze – mondtam nagy lazán, pedig a szívem a torkomban dobogott. – Miért ne?

231

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Én tényleg szeretem. És tényleg szükségem van a segítségedre. Megtegyem az első lépést? Az nem gáz? Ha arra kell várnom, hogy ő lépjen először, lehet, hogy egy másik lány lenyúlja előlem. Nem szeretnék túl nyomulás lenni, mert te mindig azt mondod, hogy az taszító. MIT TEGYEK? Kétségbeesettebb, Mint Valaha Kedves Kétségbeesett! NEM TUDOM!!!!! Magam is próbálok rájönni. Annie

232

TIZENNYOLC Észrevettem, hogy Scott nem hívott el messzire. Épp csak olyan távolságra, hogy senki ne hallja, mit beszélünk. Még mindig hallottam a zenét, bár a lábunk alatti fűben rejtőző tücskök ciripelése hangosabb volt, mint John Mellencamp. Odaláttam a tűz köré gyűltekre, de az arcvonásaikat nem tudtam kivenni. A Kwangék istállója melletti kis erdő felé tartottunk. Oda, ahol a patakocska keresztülfolyik rajta. Vicces, hogy Scott és én valahogy mindig az erdőben kötünk ki. – Ha megsemmisülne az általunk ismert társadalom, és nekem kellene újból felépítenem – mondta, miközben letépett egy fehérernyős murokvirágot –, én nem engednék be színészeket az új világomba. Ezen mosolyognom kellett. Még akkor is, ha közben vadul kalapált a szívem. – Tényleg? – kérdeztem. – És újságírókat? – Az újságírókat beengedném – felelte Scott, ujja között tekergetve a virágot, ami úgy nézett ki, mint egy parányi napernyő. – Mert valakinek azért le kell jegyeznie, mi történik. Azért, hogy az új társadalomban ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint a régiben. Még a tűz távoli, halvány fényében is láttam, ahogy jobb kezével közelít a baljában tartott virág középső kis lilás csomója felé. Hirtelen belém villant az a délután a táborban, amikor Shea tanár úr elmondta nekünk azt a mesét, miszerint, ha kitéped a murok lila részét, azzal megölöd, mert azok a pindurka, lila szirmok alkotják a virág szívét. 233

Úgyhogy hirtelen felkiáltottam: – Ne csináld! Megölőd! Aztán rátettem a kezem a kezére, hogy lefogjam… A következő pillanatban elejtette a virágot. A tenyerébe fogta az arcomat. És megcsókolt, úgy, mint aki sose akarja abbahagyni. Én meg visszacsókoltam. És még csak nem is képzelődtem, mert olyan részleteket sosem tudnék magamtól kitalálni, mint hogy Scott kezének pillecukor- és murokillata van… és hogy az érintése kicsit dörzsöli az arcbőrömet, pedig nagyon finoman fog… és hogy milyen ízű az ajka, először édes, aztán meg egyáltalán nem… és hogy először puhának éreztem, aztán meg már nem is annyira puhának… És aztán már nem az arcomat fogta, hanem lecsúsztatta a kezét a derekamra, és magához húzott, míg végül az egész testünk összeért, és nem tudott betelni egymással, és éreztem a bőre melegét, meg a karomat a nyaka körül, és azt, ahogy a Luke-tól kapott virágkitűző nekinyomódik a mellkasának… …és a tű, amivel feltűzte, belefúródik a mellembe. – Aú! – mondtam, elengedtem Scottot, és hátraléptem. – Mi van? – nézett rám Scott bambán. Egy kicsit felállt a haja hátul, ahol beletúrtam. – Mi a baj? – Semmi – feleltem. Mert tényleg semmi baj nem volt. Életemben először úgy tűnt, hogy minden fantasztikusan rendben van. – Csak… – Sajnálom – mondta Scott, bár egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki tényleg sajnálja. – De meg kellett tennem. Mert… mert valószínűleg nem lesz rá többé alkalmam. 234

Miközben ezt mondta, én azzal bíbelődtem, hogy leszedjem a ruhámról a kitűzőt. De amikor ezt meghallottam, kiesett a kezemből. Eltűnt a hosszú, sötét fűben. – Miről beszélsz? – kérdeztem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. – Tudom, százszor megmondtad, hogy csak barátok vagytok – kezdte jóval elkeseredettebben, mint ahogyan egy olyan srácnál normális lenne, aki éppen az előbb smárolt egy őrületeset. Legkevésbé sem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy visszacsókoltam –, de… szóval nem vagyok teljesen hülye, Jen. O Luke Striker. – Ennek mégis… mi köze… Luke Strikerhez? – kérdeztem elképedten… …és aggódó hangja hallatán kezdtem kevésbé tökéletesnek érezni a pillanatot, és egyre inkább gyanakodni arra, hogy lennie kell valaminek, ami miatt nekem is félnem kellene. – Csak azt akarom mondani – folytatta, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Rám se nézett. A tüzet bámulta –, hogy amikor újból találkoztunk, tavaly nyáron, a táborban, azt gondoltam, hogy… szóval azt gondoltam, hogy igazán jó fej vagy. De nem tudtam eldönteni, hogy én is tetszem-e neked. Azért, mert olyan kedves voltál. De hát te mindig kedves vagy. Mindenkihez… Az sem fájt volna jobban, ha szíven döf. A helyes kis Jenny Greenley, mindenki legjobb barátja. – Marha nehéz volt kibogozni, hogy mi van – folytatta Scott halkan hadarva, mintha igyekezne mindent kimondani, túllenni a dolgon, még mielőtt meggondolja magát. – Hogy vajon szeretsz-e, úgy értem, igazán szeretsz, vagy csak kedvelsz, mint mindenki mást. Aztán meg Geri azt mondta, 235

nem szoktál járni senkivel… Geri, én esküszöm, kinyírlak! – …úgyhogy azt gondoltam, semmi értelme. Geri meg nagyon megértő volt velem, meg minden, így aztán egyik dolog követte a másikat, és… Na, Geri, kerülj csak a szemem elé… – Szóval érted, ugye? Naná, hogy értettem. – Lényeg az, hogy úgy döntöttem, ennyi. De azért… – beletúrt a hajába. Még mindig nem nézett rám. Ez a mozdulat olyan Luke-os volt – sosem tudtalak teljesen kiverni a fejemből. És minél több időt töltöttem veled, tudod, ebédnél, meg a Ki-oktató szerkesztőségében, annál világosabbá vált számomra, hogy veled szeretnék lenni, és hogy Geri meg én… nem illünk össze. Na jó. Lehet, hogy megkegyelmezek Gerinek. Scott végre felém fordult, rám nézett a sötétben kivehetetlen szemével, és azt mondta: – De aztán jött Luke. – Aha – bólintottam. Még mindig nem jutott el az agyamig, mi köze Luke-nak mindehhez. – ÉS? – És.. .hát, ő Luke Striker, Jen – Na és? – Te csak ne naésezz nekem! Te voltál az, aki elment vele a Claytáncra. – Ja. Aztán lassan… csigalassúsággal… elkezdett derengeni, hogy mit is próbál Scott elmagyarázni nekem. Egy csomó dolog, ami addig összezavart, egyszerre csak értelmet nyert. Mint a Burger King-es szalvéták. Nem azért nyújtotta oda nekem a szalvétákat ahelyett, hogy megcsókolt volna, mert nem vonzódott hozzám. 236

Dehogyis. Hanem azért, mert azt hitte, szerelmes vagyok Luke Strikerbe. Azt hitte, mással járok. Ezt akarta megkérdezni tőlem aznap a kocsiban. Világos. Ez lett volna a kérdés. Hogy szerelmes vagyok-e Luke Strikerbe. És egyszerre csak olyan volt, mintha a sötétben – és, hogy az igazat megvalljam, hidegben, mert vacogtam abban a kis sifon-ruhában – feljött volna a nap. Nem vicc. Olyan volt, mintha felkelt volna a nap, és csak úgy vakítana és melengetne. – Azért mentem el Luke-kal a Claytáncra – magyaráztam, miközben egészen beleszédültem abba, ahogyan rám nézett – mert megkért rá. Nem pedig azért, mert szerelmes vagyok belé. Sőt, valószínűleg én vagyok az egyetlen lány a városban, aki nem szerelmes Luke-ba. És soha nem is voltam. – Ez tényleg igaz? – ragadta meg a kezemet Scott, és két kézzel markolta. Nem szorongatta, de nem is úgy tartotta, mint aki a közeljövőben el szándékozik engedni. – Akkor nem bánod… hogy ő és Geri? Te nem…? Nem is voltál soha…? – Dehogy voltam. Hát persze hogy nem – feleltem nevetve. Úgy éreztem magam, mintha egy film kellős közepébe csöppentem volna. A nap sütött, csicseregtek a madarak a fejem körül. Úgy éreztem, mindjárt megjelenik egy szivárvány az égen, és a Trubadúrok rázendítenek a Day by Dayre. – Sosem voltam szerelmes Luke-ba… És abban a pillanatban valahogy kicsúszott a számon. Az igazság. Olyan könnyedén, mintha csak könyvekről vagy valami hasonlóról beszéltem volna. – …hanem beléd. Tessék. Kimondtam.

237

Csak úgy egyszerűen bevallottam. Valahogy azt kívántam, visszatömhetném a számba…

bárcsak

elkaphatnám

és

…míg Scott szorosabban nem kezdte szorítani a kezemet. Most már aztán tényleg tutira nem olyan volt, mint aki hamarosan elengedi. – Az előbb azt mondtad, szeretsz? – kérdezte. Hát mit kellett volna tennem? Már késő volt. Kimondtam. Nem lehetett visszakozni. Es akkor egyszerre csak már nem is akartam. – Hát csak kábé ötödik óta – mondtam. Tudtam, hogy motyogok, de nem zavart. – Ezért nem jártam soha senki mással. Mert te elköltöztél. De aztán visszajöttél, és én… Azután már nem sokat mondhattam, mivel Scott elkapott és magához ölelt. És újból megcsókolt. És ez alkalommal nem jött közbe semmi. Végigcsókolóztuk az egész tűzijátékot. Még azt sem vettük észre, hogy egyáltalán volt tűzijáték… …gondolom azért, mert csináltunk magunknak saját tűzijátékot. Amikor végül visszamentünk a tűzhöz – Scott keze a vállamon, az enyém meg az ő derekán, Trina szaladt oda hozzánk izgatottan. – Hol voltatok? Lemaradtatok… hé. ML..? – Aztán nagyot nézett. – JA!?! Azt hiszem, addigra észrevette Scott kezét a vállamon. Vagy az is lehet, hogy az üdvözült mosolyt látta meg a képemen. Legalábbis később így mondta. És hogy még a hajamban lévő murok is ezerszer szebb volt, mint a 238

nefelejcs, amit addig viseltem. Scott egyetért Luke-kal és Gerivel abban, hogy jövőre indulnom kellene a diákönkormányzat elnöki tisztjéért. Azt mondta, hogy annyi sutit meg bármit készít a kampányom finanszírozására, amennyit csak Cara és Trina, a kampánymenedzsereim el tudnak adni. És bár sosem utasítanám vissza a lehetőséget, hogy megkóstoljam Scott főztjét, mégis azt gondolom, a diákönkormányzati elnökség talán egy kicsit kevés lesz. Egy lánynak, akinek olyan adottságai vannak, mint nekem? Nos… Miért is ne próbálkozhatnék rögtön a Fehér Házzal? Részletek a Los Angeles Times-ból: Luke Sírikért tegnap látták a Rodeo Drive-on sétálni a barátnőjével, a UCLA-n elsőéves Geri Lynn Packarddal. Striker jobb bicepsze be volt kötve. Állítólag lézerkezeléssel távolíttatta el azt a tetoválást, melyet volt szerelme, Angelique Tremaine kedvéért csináltatott, akit a Lancelot és Guinevra tavalyi forgatásán ismert meg…. Új film a mozikban!!! Érdemes megnézni Luke Sírikért a US 30 című filmben… meg tudja-e menteni egy végzős gimnazista a terroristák támadásától az indianai kisvárost, ahol él, és elnyeri-e álmai asszonyának szívét? A kritikusok „átütő alakításnak” nevezik Striker játékát, és lelkesen ajánlják a nézőknek. Jenny Green szerepében Lindsay Lohan.

239

Annie válaszol Kérdezz Annie-től zűrösebb magánéleti problémáiddal kapcsolatban! Ne tartsd őket magadban! Az Annie-nek címzett levelek megjelennek a Clayton Gimnázium iskolaújságjában, a Ki-oktatóban. A levélírók névtelenségét garantáljuk (e-mail címüket sem adjuk ki). Kedves Annie! Megfogadtam a tanácsodat, és megmondtam neki. És tudod, mi történt? Kiderült, hogy ő is szerelmes belém! Na, mit szólsz hozzá? Már Nem Kétségbeesett Kedves Már Nem Kétségbeesett! Éljetek boldogan, amíg meg nem haltok! Annie

240

Tartalomjegyzék EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TÍZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC

241