.BRINSLEY FORD.
.Angolok Itáliában. A Grand Tour a XVIII. században Fordította: Mészáros F. István
A
Grand Tour kifejezés legkorábbi el√fordulása homályba vész, de azt bizonyosan tudjuk, hogy a XVII. században már bevett kifejezésnek számított olyan emberek körében, mint Inigo Jones vagy John Evelyn, akik utazásaik során fölkeresték Rómát és új szemmel nézték antik régiségeit. Richard Lassels 1670-ben kiadott útleírásában egyenesen úgy fogalmazott, hogy Liviust vagy Julius Caesart csak azok érthetik igazán, akik már megtették „a francia Grand Tour-t és a Giro d'Italiá-t”. Könyvében Lassels három hosszabb flandriai utazásról, hat franciaországi, öt itáliai, illetve egy-egy német és holland körútról számolt be. Valójában ezek voltak a szorosan vett Grand Tour célországai, de ekkora körútra, id√ s f√ként pénz hiányában, nyilván kevesen vállalkozhattak, ezért a legtöbb ember számára a Grand Tour egyszer∫en francia, illetve olasz körutazást jelentett. A Grand Tour csupán a XVIII. század kezdetén vált bevett szokássá, attól kezdve, hogy a kim∫velt úriember neveltetésének nélkülözhetetlen része lett. Dr. Johnson, aki – habár az 1770-es években tervezgette olasz körútját – végül sohasem jutott el Itáliába, olyan fájdalmas hiányként élte meg ezt, hogy Boswellnek kijelentette: „Annak, aki nem járt Itáliában, mindig kisebbrend∫ségi érzése lesz, mert tudja, hogy nem látta azt, amit látni kell: a mediterráneumot, minden utazás legf√bb célját. Wittkower professzor leny∫göz√ könyvében, A brit m∫vészet és a mediterráneum-ban (1948) hangsúlyozta, hogy a XVIII. század kezdetén Lord Shaftes-
bury volt az új generáció számára az a tekintély, aki a mindenkori Grand Tour követelményeit lefektette. Az 1711-ben Characteristicks of Men, Manners, Opinions and Times cím alatt öszegy∫jtött írásaiban Shaftesbury morál és ízlés egységét hirdette, kijelentve, hogy „a virtuoso tudománya [a m∫értés] s maga a virtus [a jó erkölcs] egy és ugyanaz”. Ilyenformán a jó ízlés birtokbavétele a nevelés nélkülözhetetlen része lett, kifogástalan ízlésre viszont korabeli közfelfogás szerint csupán Itáliában tehettek szert. Szintén Wittkower mutatott rá, miként fejlesztette tovább Shaftesbury eszméit a fest√ Jonathan Richardson, aki az Itáliában megszerzend√ m∫értés, a connoiseurship szabályait definiálta, és 1722-ben publikált népszer∫ útikönyvében közölte azokat a m∫emlékeket, amiket minden úriembernek tanulmányoznia illett. Richardson hatására az utazók fogékonyabbakká váltak az útjukba kerül√ remekm∫vek iránt, és az itáliai körút egyre több angol ifjú számára t∫nt elhanyagolhatatlan kötelezettségnek. Az utazási kedv természetesen a mindenkori politikai helyzet függvénye maradt, er√teljesen megcsappant például a hétéves háború során, mindenesetre a XVIII. század második felében soha nem látott mértékben élénkült meg. Attól kezdve, hogy elfogadottá vált, miszerint az ifjak neveltetését a Grand Tour tet√zi be, felértékel√dött a kísér√, az ún. bear-leader [szó szerint „medvetáncoltató"] szerepe. A kísér√k a XVIII. században még nevetséges és kiszolgáltatott csudabogaraknak
„The Englishman in Italy”, in The Treasure Houses of Britain, kiállítási katalógus National Gallery of Art, Washington D. C. (Yale University Press, New Haven & London 1986), 40–49. old.
33
Brinsley Ford
A Mont Cenis-hágó a Grand Tour legizgalmasabb és legrettegettebb szakasza volt. Az utazók úgy készültek megmászására, ahogy ma az Északi Sark felé indulnak. Gray, a költ√, megírta, hogy Walpole-lal együtt muffokkal, kámzsákkal, hódprémekkel, medveb√rökkel, sz√rmecip√kkel fegyverkeztek fel a hideg ellen. A gazdagabb utazók ezen a szakaszon hordárokat fogadtak, akik felváltva cipelték √ket az „alpesi masináknak” nevezett támlás hordszékekben. A fest√ Northcote, aki a Nizza–Lyon szakaszon vetturinót, kétkerek∫ szekeret bérelt, a hágón egy öszvéren kelt át, ami természetesen jóval olcsóbb volt, mint málhásokat fogadni. A csúcson Northcote – kocsisa példáját követve – hálósipkát húzott szemére, ami minden bizonnyal felháborította volna Ruskint, de Northcote arcképfest√ volt, és ez talán némi mentségül szolgál az alpesi táj iránti felt∫n√ közönyére. A legtöbb utazó mindenesetre elborzadt az Alpoktól. A század elején Addison azt írta, hogy az Alpok látványa egyfajta kellemes borzongással tölti be az elmét. John Wilkes 1765-ben arról számolt be barátjának, hogy „az Appeninek távolról sem olyan magasak és félelmetesek, mint az Alpok”. Igaz viszont, hogy Thomas Gray csodálta az alpesi tájat, ami „az id√ tájt [1739-ben] egyedülálló, majdhogynem wordsworthiánus szemlélet volt”, legalábbis Wyndham Ketton-Cremer szerint (Horace Walpole. A biography. London 1964,3). Amikor a tourist-ák végre megérkeztek Itáliába, többféleképpen járhattak el. Beckford például annyira el√kel√nek t∫nt három hintón szállított kíséretével, hátasaival és váltólovaival, hogy inkognitóban utazó osztrák császárnak nézték. Vélt el√kel√sége jutalmául mindenütt császári számlákat kellett kiegyenlítenie. Sokan a postarendszer keretében utaztak, ami azt jelentette, hogy minden állomáshelyr√l váltott lovakon juthattak tovább, függetlenül attól, hogy saját kocsijukat használták, vagy béreltek egyet. Lassúbb, de olcsóbb választás volt a vetturinó, ami – ahogyan Northcote példáján láttuk – szabott összegért vitte utasát egyik helységt√l a másikig. Ebben az esetben a vetturinó egyenlítette ki a számlákat, √ tárgyalt a fogadósokkal és a postamesterekkel. A fogadók kivétel nélkül komiszul kényelmetlenek és szutykosak voltak; a bennük tenyész√ rovarok állandó megpróbáltatást jelentettek az angoloknak. Betsey Wynne kisasszony, aki 1796-ban alig tizenhét évesen kelt útra n√vérével, rémülten olvasta az egyik fogadó falára rótt angol nyelv∫ intelmet, hogy ebben a „poloskafészekben” (Bug Hall) akár el is rabolhat-
számítottak, különösen, ha hivatásszer∫en vállalták szerepüket. A leghíresebb bear-leader az a Dr. James Hay volt, aki 1704 és 1729 között több mint nyolc növendékét vezette végig Itália látnivalóin (1. kép). Számos olyan kiválóság is akadt, aki pusztán a külhoni utazás lehet√ségéért vállalt kísér√-szerepet: Joseph Spence, az oxfordi poétika-tanszék professzora például háromszor járt Itáliában kísér√ként; a Vergiliuskutató Edward Holdsworth 1719 és 1740 között ötször járta be ifjú tanítványaival a Grand Tour-t; és a hasonló esetek hosszú sorát idézhetnénk. Amennyiben az olasz körutazás az angol ifjak életének emlékezetes eseménye volt, a legtöbb m∫vész pályáján a legnagyobb kaland lehetett. Századunk mércéjével mérve, a XVIII. századi átlagos utazósebesség alig lehetett gyorsabb a Julius Caesar idején mért id√knél, s ez legalább IV. György uralmáig változatlanul fennállt, amin legfönnebb az els√ vonatok megjelenése változtatott jelent√sebben. Aligha lehet eldönteni annak a kijelentésnek igazságtartalmát, miszerint Traianus, illetve Sir Robert Peel a leggyorsabb iramukban is nagyjából ugyanannyi id√ alatt tehették meg a Róma és London közötti szakasznak megfelel√ távolságot. Attól függ√en, hogy milyen útvonalat választottak és hány látnivalót kerestek föl, a XVIII. századi utazók három hét, illetve néhány hónap alatt juthattak el Angliából Itáliába. Három hagyományos útvonal létezett: a tengeri; a szárazföldi; illetve az el√bbi kett√ elegyítése. Mindhárom veszélyeket és igen sok kényelmetlenséget rejtett. A fest√ Jonathan Skelton, akinek hajója 1757-ben bontott vitorlákat Livornó felé, arról panaszkodott, hogy negyven napig hánykolódtak a keleti szélben, amit √ „dühöng√ levanter"nek nevezett. Ehhez vegyük hozzá, hogy hajója kétszer majdnem a franciák fogságába esett, és amikor végre célba értek, tizenhat napig karanténba, ún. lazzaretto-ba kerültek, ami Skelton szerint felért egy börtönbüntetéssel. Sokan Franciaországon keresztül mentek Marseilles-ig, ahol tartana-nak, illetve felucca-nak nevezett egy-, illetve kétárbocos vitorlások fedélzetén jutottak Genovába. Szélcsend esetén ezeket a vitorlásokat tíz matróz evezte tovább. Robert Adam, a híres építész, amikor 1755 januárjában Nizzából Genova felé vitorlázott, annyira szenvedett a hideg és nedves tengeri leveg√t√l, hogy azt sem bánta volna, ha t∫z üt ki a felucca fülkéjében. Azok az utazók, akik a szárazföldi út mellett döntöttek, Párizstól dél felé, Lyonnak mentek, ahonnan a Mont Cenis-hágón keresztül jutottak Torinóba.
34
Angolok Itáliában
Madonná-nak, és amit utódai a Washingtoni Nemzeti Képtárnak adtak el. Lord Cowper minden átutazó angol jó ismer√seként hosszú évekig élt Firenzében. A festményen megörökített összes szerepl√ a Grand Tour résztvev√je volt. A festményen rajongó csodálattal körbeállt Medici Vénusz mai tudásunk szerint Kr. e. az els√ században készült másolat arról a bronzszoborról, amit Praxitelész Knidoszi Aphrodité-jától származtatunk. A XVIII. században ezt a szobrot hihetetlen csodálat övezte. A látogatók önkívületbe estek puszta látványától: Joseph Spence száz alkalommal kereste föl; egy évszázad múlva pedig a költ√ Samuel Rogers-r√l jegyezték fel, hogy minden délben el√tte ül. Amikor a német író, Kotzebue, azt találta mondani, hogy a berlini úriasszonyok cselédei vonzóbbak a Medici Vénusz-nál, egyöntet∫en a legnagyobb szamárnak tekintették. Nagyon népszer∫ek voltak Thomas Patch karikatúrái. Egyik legnépesebb csoportképének képzeletbeli terében angol ifjak veszik körül a Medici Vénusz-t és a Tribuna többi híres szobrát. A ma Dunham Massey-ben √rzött Puncs-party Hadfield kocsmájában egy másik csoportot örökített meg, akik a napi lánivalók után firenzei törzshelyükön ülnek (3. kép). Horace Walpole [1717–97], aki akkor barátkozott össze Horace Mann-nel, amikor 1740-ben Thomas Gray-jel Firenzébe látogatott, „London után vitathatatlanul a legkellemesebb helynek” ítélte a várost, és még ötven év múltán is meghatottan gondolt vissza ottani emlékeire, fölemlegetve „az egy szál vászonköntösben és szalmakalapban a Ponte di Trinitàn töltött édes éjszakákat, a zenészeket, mutatványosokat és a kávézókat, ahol ilyenkor is mértek jeget”. A Firenzébe látogató ifjú angol utazók kötelességszer∫en megvásárolták az akkoriban divatos emléktárgyakat: a tájképekkel és figurális jelenetekkel díszített berakásos márvány-asztallapot (scagliola); a féldrágakövekkel ékesített ékszeres ládikákat (pietra dura); márványvázákat és különböz√ kandallódíszeket. Antik szobormásolatot Francis Harwood-tól rendelhettek, a legnépszer∫bb reneszánsz szoborcsoportok változatait Vincenzo Foggini m∫helyéb√l.
ják √ket. Az ágyak olyan „szörnyen koszosak” voltak, hogy Wynne kisasszony szerint nem mertek beléjük feküdni, inkább felöltözve, karosszékekben töltötték az éjszakát. Nem csoda, ha a kalandos és kényelmetlen utazások kínszenvedése után az agyongyötört vándorok megkönnyebbülve lélegeztek fel a városok nyújtotta viszonylagos kényelembe érve. A Grand Tour egyik legfontosabb jellemz√je volt, hogy az útvonalat nagy egyházi ünnepekhez igazították: a Nagyböjt el√tti farsangon Rómában, Nápolyban vagy Velencében kellett lenni, a Nagyhetet Rómában, a Mennybemenetel napját viszont Velencében illett tölteni. Mivel Róma volt a teljes körút fordulópontja, és mivel a déli tartományokat szinte mindenki a téli hónapokban kereste föl, az utazás kezdete szinte mindig √szre esett. A bevett útvonal szerint majdnem mindenki Firenzéb√l indult ki, ahonnan számos kitér√vel jutott Rómáig, onnan Nápolyba, majd Velence irányába fordult vissza. Az alábbiakban mi is ebbe a négy városba látogatunk el. Firenzében az angol társasági élet központját a brit rezidens, Sir Horace Mann jelentette, akit ma leginkább Horace Walpole levelez√partnereként ismerünk. Sir Horace Mann 1738-ban érkezett Firenzébe az akkori brit rezidens, Charles Fane mellé, akit 1740-ben váltott fel tisztségében, és 1786-ban bekövetkezett haláláig negyvennyolc évig képviselte Firenzében a brit monarchiát. A Palazzo Manettiben lakott, ahol nyílt házat vezetett. Zoffany 1772 és '78 között III. György számára festett híres csoportképén (A Tribuna Uffiziben) Horace Mann, mellén a büszkén viselt Fürd√-renddel, a jobb szélen látható a Medici Vénusz el√terében (2. kép). A mellette álló Thomas Patch [1725–1782], aki jobb kezét Tiziano Urbinói Vénusz-án nyugtatja, Joseph Vernet mellett tanult festészetet Rómában, mígnem fajtalankodás vádjával el∫ztek a pápai városból. Firenzében Patch f√ként városlátképeket festett, de számos karikatúrát is készített az odalátogató angol turistákról. Nem mellékes, hogy Patch volt az els√ angol, aki felismerte a primitív olasz fest√k értékét, és 1770-ben megjelentetett albumában huszonnégy metszetet közölt a Carmini-templom Brancacci-kápolnájában látható Masaccio-freskókról. Zoffany festményének bal szélén, az Érosz és Pszükhé szobor mögött látható Lord Cowper, a Firenzében él√ angolok leghíresebb személyisége. Róla Zoffany külön is festett egy arcképet. Lord Cowper a csoportképen Zoffany társaságában Raffaello Madonná-ját nézi. A kés√bbiekben Lord Cowper megszerezte ezt a festményt, amit a szakirodalomban részben róla neveztek el Niccolini-Cowper
S
zámos utazó gyorsan letudta Rómát, csakhogy télre Nápolyban lehessen, ahol Sir William Hamilton töltötte be Horace Mann firenzei szerepét. William Hamiltont 1764-ben küldték a nápolyi királyi udvarba mint a monarchia különleges jogokkal felruházott követét, és ezt a tisztét a XVIII. század végéig
35
Brinsley Ford
David ALLEN: Egy ifjú utazó megérkezése Rómában, 1775. Tollrajz, papír (Royal Collection).
Newby Hall (Yorkshire), fénykép.
36
Angolok Itáliában
Johan ZOFFANY: Charles Towneley barátaival a könyvtárszobájában, 1781–83. (Burnley, Towneley Hall Art Gallery)
37
Brinsley Ford
√rízte. Sir William els√ felesége, Catherine Barlow 1782-ben elhunyt. Négy évvel felesége halála után, Hamilton nápolyi kirándulásra hívta meg unokaöccse szeret√jét, Emma Hart-ot. Minekutána a hölgyet feleségül is vette, Sir William arra ítéltetett, hogy minden id√k egyik legkulturáltabb személyiségéb√l a történelem leghíresebb felszarvazottja legyen. Hamilton összeállított két leny∫göz√ görög vázagy∫jteményt, és √ finanszírozta a XVIII. század két legpompásabban illusztrált könyvét: az Antiquités Etrusques, Grècques et Romaines (Baron d'Hancarville gondozásában) 1766 és '67 között jelent meg; a Campi Phlegraei pedig mintegy tíz év múlva, 1776-ban. Sir Williams hivatalos rezidenciája a Palazzo Stessa volt, de Nápoly környékén volt még egy kisebb villája Posillipóban és egy másik Porticiben, a várostól délre a királyi palota mellett. A Palazzo Stessa mindig nyitva állt a Grand Tour résztvev√inek. A látványosságok viszont, amiket els√, illetve második Lady Hamilton rendezett, mer√ben különböztek. Hamilton els√ felesége hetente egyszer zenei napokat tartott: „ezek az Accademia di Musica-nak nevezett kit∫n√ el√adások – a kortárs Ann Miller szerint – tökéletesen igazodtak elegáns ízléséhez; s véleményem szerint ezekhez fogható el√adásokat sehol a világon nem tudnának ennyi kiváló el√adóm∫vésszel összehozni.”. Emma, második számú Lady Hamilton, a görög vázaképekr√l ihlet√d√ él√képeivel (tableaux vivants) szórakoztatta vendégeit, amik lenge fátylaktól alig takart teste „attit∫djei"-ként híresültek el kortársai körében. Látványa Goethét is megbabonázta; a „páratlan tréfának” olasz útleírásában, az Italienische Reise második részében állított emléket. A Nápolyi-öböl és a környez√ szigetek szépségeit olyan fest√k örökítették meg, mint Thomas Jones. Nápoly maga lehetett a paradicsom a XVIII. századi utazók részére. A város környékén számtalan kirándulást szerveztek, hajóutakat Posillipóba és Vergilius sírjához, Baiae-be, Capriba, néha pedig még messzebbre is Paestum felé. Az expedíciók megkoronázását természetesen a Vezúv megmászása jelentette. Hamiltonról följegyezték, hogy legalább huszonkétszer vezette föl a Vezúvra a nála vendégesked√ királyi fenségeket és más el√kel√ségeket. A vulkán annak a képnek a hátterében is felt∫nik, amit David Allen festett Sir Williamr√l és els√ feleségér√l. Az excentrikus Bristol gróf, a Madame Vigée Le Brun által festett arcképéhez rendelt vulkanikus hátteret, ami igen helyénvaló választásnak bizonyult, ha meggondoljuk, hogy a grófnak nem csupán érdekl√dé-
se, de kedélye is vulkanikus volt, s ahol csak megfordult, botrányok törtek ki körülötte. A Vezúvon kívül a San Carlo operaházban lehetett megtekinteni látványos el√adásokat, de el lehetett látogatni Pompejibe és Herculaneumba is, ahol a legfrissebb ásatásokat mutatták meg, és az utazók olyan csodás eseményekben is részt vehettek, mint például San Gennaro vércsodája (ahol a helybéliek, ha a szent vére mégse alvadt, legszívesebben protestáns néz√k vérét ontották volna). A nápolyi közélet éles kontrasztja már önmagában leny∫göz√ lehetett: Dr. Moore szerint a parton lézeng√ cs√cselék (lazzaroni) anyaszült meztelenségének „egyedülálló látványa” az úrihölgyeket, lányaikat és komornáikat olyan közönyösen hagyta, mint a Hyde-park lovasbemutatói az otthoni hölgyeket. A fölsorolt nápolyi attrakciókhoz társult a kocsmák, szerencsejátékok és örömlányok elhanyagolhatatlan vonzereje.
D
avid Allen mulatságos rajza bepillantást enged abba a világba, ami 1775 körül, farsang idején fogadta az angol utazókat Rómában (4. kép). A jobbra látható Ville de Londre fogadóban tanyáztak a frissen érkezettek, mindaddig, amíg szálláshoz nem jutottak; a fogadón túl néhány lépcs√fok utal a Trinità dei Montihoz vezet√ Spanyol-lépcs√re. A baloldali épületen a Caffè degli Inglesi felirat olvasható: ez volt az angol m∫vészek törzshelye. A rajzon szerepeltetett változatos karakterek és legkülönfélébb figurák között felt∫nik az angol virtuoso: hátat fordítva a Madonna gyermekével képnek, éppen pénzt nyom egy kivénhedt haramia markába, hogy nagyítóüvegén keresztül szabadon fixírozhassa az elhúzott függöny mögötti frivol képet, amit a Vatikán képtárában aligha talált volna meg. A római angol-negyed a Piazza di Spagnán volt. Az angolok a környékbeli palotákban és házakban béreltek szobákat, valamint a Spanyol-lépcs√ tetején, a Piazza di Trinitàból nyíló utcákban. Ezen a téren volt az angol kávéház, amelynek legjobb leírása Thomas Jones Emlékirataiban található. Amikor Jones 1776 novemberében Rómába érkezett, ez volt az els√ hely, ahová belépett. Miután emlékirataiban felsorolja azt a tizenkilenc m∫vészt, akikkel ott találkozott s akik legtöbbjét régi londoni ismer√seiként üdvözölhetett, leírja a kávéház belsejét: „piszkos boltíves terem volt, amelynek falaira Piranesi capriccióinak modorában sphinxek, obeliszkek és piramisok voltak ráfestve, amilyenek inkább egyiptomi sírhely belsejébe illettek volna, semmint a társalgás
38
Angolok Itáliában
teréhez”. A Caffè degli Inglesi az új hírek és a régi pletykák melegágya volt. A legtöbb m∫vésznek ez volt a római f√hadiszállása, még azoknak is, mint például Richard Wilsonnak, akik alig egy lépésre laktak innen. A kávéház javában virágzott 1776-ban is, amikor Jacob Moor, a kés√bb nagy hír∫ tájképfest√ bérelt fölötte dolgozószobát és m∫termet. Az angolok lakta három leghíresebb ház a Pinción volt, a Trinità dei Monti közelében (Warwick Smith, British Museum-ban √rzött rajza állított emléket ennek a környéknek). Az itt található lakások legalább négy okból voltak közkedveltek: elég közel estek a Piazza di Spagnához, de kell√ távolságra az onnan szüreml√ zajoktól; egyöntet∫ vélemény szerint itt volt a legtisztább a római leveg√; gyönyör∫ kilátás nyílt innen; s végül, de nem utolsósorban, a m∫vészeket vonzotta a múltat idéz√ környezet. Az angol m∫vészek kitüntet√ szerencséje volt, hogy a Palazzo Zuccari lakosztályait bérelhették. A Trinità dei Monti templom jobb oldalán húzódó palotát Federico Zuccari 1590 körül többek között azért építette, hogy a hontalan m∫vészeknek fedelet nyújtson. Jonathan Skelton 1758. január 11-én Rómából keltezett levele híven számol be a Palazzo Zuccariban bérelhet√ lakosztályok el√nyeir√l: „Kiváló szállásom van a Trinita del Montén, Róma talán legszebb fekvésén. Nem csupán a város, de a környék nagy része is jól látható innen. Szemem el√tt a híres Villa Madama, ahol Wilson úr Róma látképe készült, amit én legjobb festményének ítélek. M∫termemb√l a lehet√ legjobb kilátás nyílik az esti lég lefestésére, amire olyannyira vágytam mindig; s minden bizonnyal az is ihletet ád, hogy egy hajdani királyn√ [Krisztina, svéd királyn√] házában lakom, ugyanabban a lakosztályban, ahol annak idején Vernet, és csupán nyolcvan-száz lépésre onnan, ahol Nicolo és Gasper Poussin, az ünnepelt fest√-testvérpár lakott! Szállásomért évi hat fontot fizetek, amit további négy fontért kívánságom szerint rendeznek be." Attól a perct√l kezdve, amint az ifjú angol utazó berendezkedett római szálláshelyén, els√sorban megfelel√ ciceronét, avagy antikváriust kellett keresnie, aki a mai idegenvezet√ feladatát teljesítette. Az idegenvezetés önmagában nem volt eléggé kifizet√d√, ezért legtöbbször m∫kereskedéssel kötötték össze. A m∫kereskedés nagyjából a XVIII. század közepéig olasz kézben összpontosult, de a helybélieket lassacskán kiszorították az angol m∫vészek, akik az egyre s∫r∫bben odalátogató honfitársaik kiszolgálására rendezkedtek be. A XVIII. század leghíresebb olasz ciceronéja Francesco de Ficoroni volt, a Le
vestigia e rarità di Roma antica [1714] szerz√je. Az els√ számottev√ angol fest√, akib√l antikvárius lett, James Russel volt. Russel 1740-ben érkezett Rómába, ahol Francesco Imperiale iskolájába lépett. Hírnevét, ha van még neki ilyen, semmiképpen sem festményeinek köszönheti, hanem annak a m∫vének, amit 1748-ban publikált Egy ifjú fest√ levele angol barátaihoz címmel. Egyetlen festménye maradt ránk, amit 1744-ben készített Rómában, s amelyen William Drake of Shardeloes látható Dr. Townson és Edward Holdsworth társaságában, akik Grand Tour-ján mint nevel√k kísérték el. Russel a kép bal szélén egy asztalra támaszkodva magát is megörökítette, de a kép helyszínéül választott palazzo nevét sajnos már nem. Russel 1763-ban bekövetkezett halálakor ketten is rivalizáltak az átutazó angolok vezet√ antikváriusának tisztjére. Colin Morrison és James Byres karrierjében felt∫n√en sok a párhuzam: mindketten 1750-ben érkeztek Rómába, ahol életük nagy részét töltötték; mindketten Anton Raphael Mengs segédei lettek; egyikük sem tudott hosszabb ideig kitartani valamelyik képz√m∫vészeti ágnál, ami valószín∫leg a legtöbb m∫fajban korán megmutatkozó tehetségtelenségükkel függött össze; s végül mindketten antikváriusok, magyarán régiségkeresked√k lettek. Morrison kiváló klasszika-filológus volt. Régiségszakért√ként egy ideig Boswellt kísérte, akit a Palatinuson látható romok oly módon föllelkesítettek, hogy a társalgást kisvártatva latinra térítette. Morrison latinul válaszolt, s végül úgy döntöttek, hogy mindaddig, amíg az ókor emlékeit csodálják, latinul beszélnek. E nyelvi bravúr alighanem meghaladta erejüket, mert kapcsolatuk egy id√ múltán felt∫n√en rideg lett. A vezet√ régiségszakért√ nemsokára James Byres lett, aki a XVIII. század második felében Róma központi figurájává n√tte ki magát. Maron készített róla portrét, de a lengyel származású Francisek Smuglevics családi körben is megörökítette. 1764 októberében Byres-nak jutott a megtiszteltetés, hogy Edward Gibbont és barátját, William Guise-t végigkísérje Rómán. Byres vezetésével a városnézés olyan meger√ltet√re sikeredett, hogy Gibbonnak nem maradt ereje a Genft√l Rómáig vezetett naplójába jegyezni élményüket. Byres számos gazdag kliense között Hamilton herceg is szerepelt. A herceg római látogatását 1775-ben a fest√ Gavin Hamilton örökítette meg, amint egy dombról a Fórumot csodálja tanítója, a nagy tudású Dr. John Moorral, valamint ennek fiával, Ensign John Moorral, Corunna kés√bbi h√sével.
39
Brinsley Ford
Dr. Moor följegyzéseket készített római látogatásukról, ezekben ciceronéjukról igen dicsér√en emlékezett: „Reggeleink szokás szerint azzal teltek, hogy antik régiségeket, valamint a palotákban látható képeket tekintettük meg. Ilyenkor a feddhetetlen, tudós és igaz ízléssel megáldott úriember, Byres kísért minket.” Kés√bb megjelent könyvében Dr. Moor kifejtette, hogy „az, amit egy régiségszakért√vel megtett szabályos látogatásnak mondunk, általában napi három órán keresztül tart hat hétig, mely id√ alatt Róma templomait, palotáit, villáit és ókori romjait illik megtekinteni”. Dr. Moor mindehhez még bölcsen hozzáf∫zte, hogy hiábavaló minden er√fesztés, ha nem keressük fel újból és újból a legérdekesebb látnivalókat, és nem töprengünk fölöttük eleget. Mintegy riasztó példaként említette annak az ifjúnak az esetét, aki kora reggel négylovas hintót rendelt, és két nap alatt kívánta megtekinteni Róma látnivalóit. Allesandro Albani bíboros, a Rómába látogató angolok legf√bb protektora, kiemelt kegyként néhányszor meg tudta gy√zni a nagy német ókortudóst, Winckelmannt, hogy ifjú angol nemesurak idegenvezet√je legyen. Winckelmann földúlva tapasztalta, hogy Lord Baltimore csupán tíz percet kíván id√zni a Villa Borghese-ben, és csak a Szent Péter székesegyház, illetve a Belvederei Apollón ny∫gözi le. Rosszabbul járt Lord Gordonnal, aki – miközben √ forró szavakkal magyarázta és felhevülten magasztalta az antikvitás értékeit és fölülmúlhatatlan szépségeit – kocsijába süppedve a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy eljutnak hozzá szavai. Attól kezdve Winckelmann csak azokat volt hajlandó kalauzolni, akiket erre méltóknak tartott és akiket külön is rokonszenvesnek talált. James Byres egészen az 1790-es évekig m∫ködött antikváriusként. Azok, akik nem bírták az általa diktált tempót és rigolyáit – f√leg a családdal érkez√k – inkább Byres vezényletér√l lemondva vállalkoztak a városnézésre. Ilyen családi látogatást örökített meg Skirving 1792-ben készült rajza (5. kép). Byres a Rómában töltött harmincöt év alatt számtalan m∫tárgyat bocsátott áruba városnézésre vitt el√kel√ angol kuncsaftjainak. Egyik els√ nagy fogása volt Poussin Mennybementel-e, amit Lord Exeternek adott el 1764-ben (ma a Washingtoni Nemzeti Képtár tulajdona). Nagyjából húsz év múlva, 1785-ben Byres azzal koronázta meg m∫keresked√i tevékenységét, hogy kétezer fontért megszerezte a Bonapaduli családtól Poussin Hét szentség cím∫ festmény-sorozatát, amit Rutland hercegnek adott tovább. Ez volt a XVIII. századi m∫kereskedelem egyik
legnagyobb eseménye. Poussin festmény-sorozatának egyik darabja ma Washingtonban látható; a másik t∫zvész áldozata lett; a többi öt pedig mindmáig a Belvoir Castle látványossága. A festmények megszerzésének konspirációja során Byres ugyanolyan kiváló hamisítónak bizonyult, mint riválisa – Thomas Jenkins. A képek kivitelét a hatóságok már régebben megtagadták, a kiviteli tilalom pedig azóta tovább szigorodott. Byres „a legnagyobb titoktartás mellett” megállapodott a Bonapaduli testvérekkel, hogy másolatokat készíttet a Poussin-képekr√l. Amint elkészült egy-egy másolat, kicserélték az eredetivel. 1785 novemberében mind a hét festmény Byres birtokába került; 1786 augusztusában pedig már Angliába érkeztek. Életbevágó volt, hogy a csalásra ne derülhessen fény, mert különben az illetékes pápai hivatal megvonta volna Byres engedélyét a legális m∫kereskedelemre. Igen ám, de a Bonapaduli-palotát kizárólag a Poussin-képekért látogatták, és Byres szokásává vált, hogy odavezesse az idegeneket, ezért hát a nyélbeütött tranzakció része lett, hogy Byres ezentúl is a palotába viszi a látogatókat, és eredeti Poussin-képekként mutatja be a másolatokat. Byres legnagyobb „a virtù jegyében” tett fegyverténye lett, amikor 1780 körül megszerezte a ma Portland Váza-ként ismert m∫tárgyat. Ez a föltehet√en Kr. e. 50 körül Alexandriában készített fehér kámeareliefekkel díszített kék üvegváza a XVII. század közepét√l a Barberini család féltett kincse volt. Donna Cornelia Barberini-Colonna részben magasra rúgó kártyaveszteségeit kívánta törleszteni, amikor eladta. Byres, alighogy megszerezte, fölajánlotta a vázát Sir William Hamiltonnak, aki kés√bb elmondta Josiah Wedgwoodnak, hogy szemrebbenés nélkül fizette ki az ezer fontot, amit Byres kért érte. A vázát Sir William 1783-ban Angliába vitte és továbbadta Portland hercegn√nek. A hercegn√ halála után a vázát elárverezték, de a Portland család visszavásárolta és a British Museum-ba helyezte letétbe, ahol 1845. februárjában egy részeg ír több mint kétszáz darabra törte össze. Azóta csodával határos módon sikerült restaurálni. A Grand Tour-on résztvev√ angolok legkedveltebb fest√je nem a már említett Poussin, hanem Claude Lorrain volt, akinek festményeit a XVIII. század kezdetét√l fogva fáradhatatlanul gy∫jtötték. Claude Lorrain festményei azokat a helyszíneket idézték – a római Campagnát, az Albani-tavakat, a Nápolyi-öböl kiköt√it –, ahol az utazók is megfordultak. Egyik legünnepeltebb festménye az Aeneis megérkezése Latiumba, az Altieri család tulajdona
40
Angolok Itáliában
volt, ahol apa és fia egyaránt vakok voltak, és megrémültek attól, hogy az 1798-ban Rómába özönl√ francia hadak esetleg kisajátítják a képet, ezért inkább eladták két angol m∫vésznek, Robert Fragannak és Charles Grignonnak. Utóbbi Palermóban találkozott Lord Nelsonnal, akinek addig beszélt a Lorrainkép különleges értékér√l, hogy az admirális külön hajókísérettel szállíttatta Angliába. Megérkezése után a festményt William Beckford vásárolta meg. Claude Lorrain hatása az angol ízlésre fölbecsülhetetlen. Klasszikus témájú tájképeit Wilson és Turner követte, nem beszélve a jelentéktelen utánzók siserahadáról. A képei iránti hódolat vezetett el a „Claude-üveg” feltalálásához, amit a tájfest√k arra használtak, hogy a természeti látványból „claudeszk” – az √ modorában fest√i és idealizált látképet nyerjenek. Még az angol tájkerteket is gyakran úgy képezték, hogy az √ festményeit idézzék; példa erre Stourhead (Wildshire), ahol a tó különböz√ látószögeit, valamint a klasszicizáló tempietto építményét Lorrain kompozícióriól kölcsönözték (6. kép). A XVIII. század közepén Claude Lorrain szerepét a hasonló keresztnevet méltán visel√ Claude-Joseph Vernet örökölte meg. A harmadrangú skót fest√vel, Jacob More-ral ellentétben – akir√l Sir Joshua Reynolds azt tartotta, hogy „Claude óta a legjobb légfest√” –, Vernet valóban kiemelked√ tehetség volt. Két legszebb festményét, a Hajótörés-t és a Tengerparti táj-at 1751-ben rendelte meg római látogatásán Sir Matthiew Fetherstonhaugh és Benjamin Lethieullier. Mindketten modellt ültek Batoninak, akit√l Sir Matthiew még az Ártatlanság cím∫ allegorikus festményt is megvásárolta, ami elbájoló kislányt ábrázolt galamb és liliomcsokor mellett. Rómában Byres legfontosabb riválisa Thomas Jenkins volt, aki f√ként antik szobrokkal kereskedett, de virágzó kereskedelmet folytatott kámea- és intaglio-hamisítványokkal is, amiket egy a Colosseum tövében dolgozó hamisító készített. A szobrász Nollekens ifjúkorában még látta ezt az embert, amint silány kövekb√l tucatnyi hamis gemmát vésett. Az antik márványszobrok népszer∫sége visszanyúlik a XVII. század els√ negyedébe, amikor I. Károly és Arundel gróf alakították ki gy∫jteményeiket. A Mytens híres Arundel-portréjának hátterében látható szobor-galléria az els√ ilyen jelleg∫ gy∫jtemény volt Angliában. Az antik márványszobrok gy∫jtésének igazi fénykora azonban a XVIII. század lett. Adolf Michaelis [1835–1910, klasszika-archaeológus] találóan nevezte e korszakot „a klasszicizáló dilettantizmus aranykorának”. Ebben az id√szakban alakultak
ki az els√ komoly gy∫jtemények, és ekkoriban tervezte Robert Adam a Newby Hall-ban látható szoborgalériát, ami a továbbiakban iskolát teremtett Angliában (7. kép). A XVIII. században elszaporodott klasszicizáló angol kastélyokat gyakran eleve úgy alakították, hogy a majdan odakerül√ római szobroknak megfelel√ helyet biztosítsanak. Ezt a megélénkült keresletet leginkább három ember elégítette ki: Thomas Jenkins, a történeti képek fest√je; Gavin Hamilton, akinek a Hamilton-hercegr√l készült csoportportréját már említettük, s aki számos sikeres ásatást vezetett; valamint minden id√k leghíresebb szobor-restaurátora, Bartolomeo Cavaceppi [c. 1716–1799]. A föld alól el√került sérült vagy csonka fragmentumok a gy∫jt√k többségét egyáltalán nem érdekelte; Lord Tavistock például kijelentette, hogy „a legszebb torzó kedvéért sem fog fizetni egyetlen guinea-t sem”. Következésképpen a gy∫jt√k megkapták, amit pénzükért kívántak: hiánytalan szobrokat, amelyek antik eredetét ugyan Jenkinsék igazolták, de amelyeken a Vénusz-fej sokszor egy másik istenn√ törzsére került, a hiányzó orr, kéz- és lábfejek részleteit pedig különböz√ restaurátorok pótolták. Cavaceppi kezei közül megszámlálhatatlan antik, illetve annak vélt darab került ki. Ezek közül kett√ különösen megejt√: A macska kígyóval, ami Lord Clive tulajdona volt; és az ún. Alkibiadész kutyája – amit Horace Walpole az öt legszebb antik állatszobor közé sorolt. [Az ún. Alkibiadész kutyája görög eredeti nyomán, körülbelül Kr. u. II. században készült római replika, amit Jenkins valamikor 1748 és 1756 között vásárolt Cavaceppit√l, de kés√bb anyagi gondjai miatt árverésre bocsátotta, ahol 1778-ban Charles Duncombe vásárolta meg. A szobor mindmáig a Duncombe család tulajdonában van Duncombe Parkban (Yorkshire).] Az ókori szobrok leghíresebb angol gy∫jt√je Charles Towneley [1739–1803] volt, akit Zoffany festménye is antik szobrai körében örökített meg (8. kép). Az asztalon látható Klütia mellszobrot feleségének nevezte, és mindenhová magával vitte, amikor 1780-ban kitört a katolikus-ellenes Gordon féle zavargás, és a katolikus Towneley jobbnak látta kiüríteni házát. A XVII. századból alig maradt fenn olyan portré, amit itáliai utazáson résztvev√ angolokról festettek. Ezek közül kiemelkedik Carlo Maratta 1677-ben Sir Thomas Ishamr√l festett arcképe. A XVIII. század folyamán azonban egyre népszer∫bb lett, hogy a Grand Tour résztvev√i Rómában mintegy utazási souvenirként portrét készíttettek magukról. Ezek a portrék
41
Brinsley Ford
szavaknál beszédesebben vallanak a Grand Tour szellemiségér√l. Általános szokássá vált, hogy a fest√k néhány jól ismert épületet vagy szobrot is megjelenítettek az ilyen portrék hátterében: talán Antonio David 1735-ben festett portréja George Lewis Coke-ról indította el ezt a divathullámot. A XVIII. század második felének portréfestészetében két nagy rivális versengett Rómában: Raphael Mengs [1728–1779] és Pompeo Batoni [1708–1787]. Habár mindketten azzal hízelegtek maguknak, hogy els√sorban történeti fest√k, mindketten a Grand Tour-on résztvev√ angolok arcképfest√jének számítottak. A Mengs által festett portrék száma viszonylag csekély, alig kéttucatnyi; de Batoni legalább kétszáz ilyen arcképet festett. Igen tanulságos összevetni azokat a portrékat, amik ugyanazokról a személyekr√l készültek, sokszor ugyanabban az évben, de amelyeken a modell különböz√ attit∫dökben van megjelenítve. Mengs például 1758-ban két portrét is festett Lord Brudenellr√l: az egyik félalakos, amin a fiatal arisztokratát mintegy teuton méltósággal ruházta fel (9. kép); a Boughton-ban √rzött egészalakos portrén viszont az ifjú lord gondolkodó-attit∫dben jelenik meg, kezében könyvvel, asztalán Cicero mellszobrával. Lord Brudenell ugyanabban az évben Batoni által festett portréja kiáltó ellentétben áll Mengs portréival: olasz elegancia és lágyság lengi be, hóna alatt heged∫vel Corelli kottáját lapozza (10. kép). Aligha kétséges, hogy az ifjú lord mindkét m∫vészt√l tudatosan mást rendelt. Nápolyban viszont ugyan√ Antonio Jollitól városlátképeket rendelt, egyet a Palazzo Realéról, és többet is Nápoly környékér√l. Batoni összes portréja közül az az egyik legnagyszer∫bb s egyben legbombasztikusabb, amit Gordon ezredesr√l festett annak a skót gyalogsági ezrednek az uniformisában, amit csak angolul lehet megnevezni: Quenn's Own Royal regiment of Highlanders. Gordon úgy áll a kép el√terében, mint egy északi hódító, közvetlenül háta mögötta Minerva szobra, a távolabbi háttérben pedig a Colosseum – Batoni hasonló portréinak megszokott tartozékai (11. kép). Batoni készített egy különösen szokatlan portrét az alig hároméves Louisa Grenvile-r√l, a kés√bbi Stanhope grófnéról. A vászon a fest√ ritka gyerekportréi közé tartozik, szokatlanul díszes kerete pedig arra utal, hogy Angliában milyen nagy becsben tartották a családi képtárban. A néhai Anthony Clark találó szavai szerint a kép olyan, „mintha Hogarth valamelyik egyszer∫ ötletét Fragonard kivitelezte volna” (12. kép).
Batoni másik riválisa a bécsi Anton von Maron volt, aki Mengsnél tanult Rómában. Maron több angol utazóról is festett portrét, közöttük talán a legsikerültebbet 1763-ban, Peter du Cane-r√l, ami ma a Birmingham Art Gallery-ben látható. A Rómában tanuló angol fest√k közül arcképfest√ként leginkább Nathaniel Dance híresült el, honfitársairól készült csoportportréi igen keresettek voltak.
A
Grand Tour utolsó állomása Velence volt. Róma városlátképével ellentétben, ami oly sokszor szerepel a portrék hátterében, a magam részér√l egyetlen XVIII. századi arcképet ismerek, amelynek hátterében Velence látható: Samuel Egerton egészalakos portréját, amit Bartolomeo Nazzarini [1699–1758] festett nagyjából 1733 körül, s aminek hátterében a Canale Grande, a Dogana, valamint Palladio híres temploma, a Redentore látható (13. kép). Samuel Egerton 1729-ben lett beosztva a nagyhír∫ Joseph Smith konzulhoz, és jó okunk van azt hinni, hogy a portrét az utóbbi ajánlására rendelte meg. Joseph Smith – akit Horace Walpole rosszmájúan „velencei kalmárnak” nevezett – 1709-ben érkezett a városba, de csupán 1744-ben lett bel√le konzul, mely tisztségét egészen 1760-ig √rizte. Állítólag kilencvenhatodik évében járt, amikor 1770-ben Velencében elhunyt. Habár társadalmi állását és becsületességét tekintve Smith nem hasonlítható össze sem Horace Mann-nel, sem William Hamiltonnal, Velencében ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amazok Firenzében, illetve Nápolyban. Napjainkban els√sorban Canaletto patrónusaként tartjuk számon: a brit királyi gy∫jteményben megcsodálható Canaletto-gy∫jteményt is √ adta el annak idején III. Györgynek. Két további, ma Tatton Park-ban √rzött Canaletto-képét Smith barátjától, Samuel Hillt√l vásárolta, aki Samuel Egerton nagybátyja és gyámja volt. Joseph Smith nem csupán Canalettót támogatta, hanem például Rosalba Carrierát is. Azokat a pasztell-arcképeket, amiket Rosalba Carriera készített a Grand Tour-on résztvev√ angolokról, minden bizonnyal az √ közvetítése nyomán rendelték meg. Ezek egyik legszebbike a Charles Sackville-r√l (akkoriban Earl of Middlesex, kés√bb Duke of Dorset) készült portré, aki maszkabáli jelmezben van lefestve. Ez a portré 1737-ben készült Velencében, ahol a kés√bbi herceget annyira megfert√zte a város operaimádata, hogy visszatértekor a m∫faj egyik legf√bb terjeszt√je lett Angliában. Smith a ma Palazzo Mangilli-Valmaranaként ismert palotában élt, amit 1750-ben épített újjá szá-
42
Angolok Itáliában
mára Visentini. A palota szemben áll a Pescheriával és közel esik a Rialtóhoz, a Rio SS. Apostoli választja el a Cà da Mostát, ami a XVIII. században híres kocsma volt, és a Leone Bianco-t, ahol a legtöbb angol lakott. A konzul palotája mindig nyitva állt látogatói számára; szobái falait pedig nem csupán Canaletto és Rosalba képei borították, hanem Sebastiano és Marco Ricci, valamint Zuccarelli festményei is, akiknek m∫veir√l szintén valószín∫síthet√, hogy Smith ügynökösködése révén terjedtek. A legtöbb utazó úgy tervezte itáliai körútját, hogy a Mennybemenetel-napján lehessen Velencében, amikor a dózse hajóra szállt a Molón, hogy elevezzenek vele a Bucintoróig, a Lido kapujába, ahol a tengerbe hajította a pátriárka által megszentelt gy∫r∫t, mintegy Velence és Adria nászának jelképeként. Európa és Ázsia között Velence teremtett kapcsolatot, és a parton felvonuló törökök, albánok, görögök és más levanteiek produkciói minden bizonnyal felejthetetlen élményt jelenthettek. Velence a Mennybemenetel-napján kívül is rengeteg spektákulumot szolgált, gondoljunk csak a Canale Grandén zajló evez√sversenyre, vagy Szent Rókus ünnepére, ahol a dózse, miután a templomban meghallgatta a
tömeget, ellátogatott a Scuola San Roccóba. Jó volna tudni, hogy az ott látható Tintoretto-festményeket mennyire becsülték Ruskin el√tt az odalátogató angolok. A zeneszeret√k számára Velence maga lehetett a paradicsom. Nem csupán az operaházban, de a palotákban, s√t az ispotályokban is rendeztek koncerteket: az Ospedaletto, a Mendicanti, a Pietà és az Incurabili sokkal inkább koncerttermek, semmint kórházak voltak, és az ott nevelked√ árvák és szerelemgyerekek olyan fülbemászó zeneszó mellett n√ttek fel, amilyet Rousseau szerint sem Itáliában, sem a világ más tájékán nem hallhattak. Ma már szinte lehetetlen elképzelni, milyenek lennének a vidéki angol kastélyok az itáliai Grand Tour nyomán odaszármazott kincsek nélkül. A velencei városlátképek; Pannini antik épületromokból komponált capricciói; a kastélyok halljaiban sorakozó egészalakos szobrok és büsztök, valamint a számlálhatatlan olasz remekm∫ olyannyira hozzátartozik a vidéki angol kastélyok aurájához, hogy bízvást állítható: nélkülük elveszne hasonlíthatatlan bájuk és hangulatuk, ami oly kellemes és tanulságos élménnyel gazdagítja az odalátogatókat.
Pier Leone GHEZZI: Dr. James Hay mint a medvetáncoltató, tollrajz (British Museum)
43
