Andersen meséi „JÓL VAN, APJUK!”
Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni! Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat. No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzelazzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb
jószágért. De mi legyen az? - Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra! Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb! Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton. Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén. „Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!” - Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem? - Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott. „Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.” A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt. - Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: „Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért! Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal. Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttekmentek az országúton a vásárosok, emberlárma,
állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. „Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta: „Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!” - Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától. - Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal. Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak. - Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt. - Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak. - Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok
almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne! - Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény. - A tyúkomat! Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok. - Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban. - Hát ez meg mi? Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig. - No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! mondták az ángliusok. - Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: „Jól van, apjuk!” - Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat
teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! Nem kell egy hordó, egy véka is elég mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele. - Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást. Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához. - Adjon isten, anyjuk! - Fogadj isten, apjuk! - Elcseréltem a lovunkat. - Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal. - Egy tehenet adtak érte. - Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál! - Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért! - Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk! - Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért! - Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod,
mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig! - De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! mondta az ember. - Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá! - Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért! - Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem? Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében. - Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér! S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!
Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze. Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!
