ALICE CLAYTON Faldöngető Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Alice Clayton: Wallbanger. Fordította Balázs Júlia

ALICE CLAYTON Faldöngető Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű: Alice Clayton: Wallbanger Fordította Balázs Júlia

Első fejezet – Jaj, Istenem! Puff. – Jaj, Istenem! Piff-puff. Mi a… – Jaj, Istenem, ez annyira jó! Alvásból riadtam fel, és zavarodottan néztem körbe az ismeretlen szobában. Dobozok hevertek a földön. Képek a falnak támasztva. Íme, az új hálószobám az új lakásomban, emlékeztettem magam mindkét kezemet a paplanra téve, mintegy az ágyhoz láncolva magam a pazar ágyneművel. Még félálomban sem feledkeztem meg az ágyneműről. – Mmmm… Igen, bébi. Pont ott. Pont így… Ne hagyd abba, ne hagyd abba! Jesszusom… Felültem, megdörzsöltem a szemem, és hátrafordultam a fal felé – kezdtem megérteni, hogy tulajdonképpen mi is ébresztett fel. Még mindig szórakozottan simogattam a paplant, miközben Clive, a csodacicám figyelmét is felkeltettem. Megpaskoltam Clive fejét, mire ő cirógatásért hízelgett. Megsimogattam, és közben körbenéztem – betájoltam magam az új térben. Még csak aznap költöztem be a lakásba, amely tágas szobáival, fapadlójával, boltíves ajtónyílásaival csodálatos volt – még kandalló is járt vele. Fogalmam sem volt, hogyan kell tüzet rakni, de ez amúgy sem fontos. Égtem a vágytól, hogy a kandallópárkányra pakolhassak. Belsőépítész mivoltomból fakadóan megvolt az a szokásom, hogy gondolatban minden térben tárgyakat helyeztem el, függetlenül attól, hogy hozzám tartozott-e a tér, vagy sem. Barátaimat néha sikerült az őrültbe kergetnem azzal, hogy folyamatosan átrendeztem a csecsebecséiket.

Költözködéssel töltöttem a napot, és miután alaposan kiáztattam a testem az elképesztően mély, hajlított lábon álló fürdőkádban, befészkeltem magam az ágyba, és élvezettel hallgattam új otthonom neszeit, zörejeit: a gyér forgalom moraját az utca felől, a halk zenét és Clive osonásának megszokott zaját, miközben felfedezőútját járja, és a karmai kopognak a padlón… Éjjel 2 óra 37 perckor hirtelen azon kaptam magam, hogy értelmetlenül bámulom a plafont, azt próbálom megfejteni, hogy mégis mi ébreszthetett fel, és egyszer csak meglepődve tapasztaltam, hogy a fejtámlám elmozdul – vagyis inkább mintha a falnak ütődne. Mi ez, valami vicc? Majd nagyon tisztán a következőt hallottam: – Jaj, Simon, ez annyira jó! Mmm... Jaj, atyám… Hunyorogtam, most már éberebbnek éreztem magam, és kissé le is nyűgözött, ami odaát jól hallhatóan folyt. Ránéztem Clive-ra, ő pedig vissza rám, és ha nem lettem volna annyira fáradt, biztosra vettem volna, hogy kacsint. Ezek szerint valakinek kijut belőle. Én magam egy ideje már ínséges időszakot élek. Igen hosszú ideje. A gyatra, gyorstüzelő szex és a pocsékul időzített egyéjszakás kalandok megfosztottak az orgazmustól. Már hat hónapja szabadságon van. Hat hosszú hónapja. Majdnem elzsibbadt a kezem, de hiába igyekeztem magam kielégíteni. Mintha O távolléte örökre szólna. És itt nem Oprah-ra gondolok. Elhessegettem az én O-m hiányával kapcsolatos gondolatokat, és oldalamra fekve összegömbölyödtem. Most minden elcsendesedett, és már majdnem visszaaludtam. Clive elégedetten dorombolt mellettem, amikor egyszer csak elszabadult a pokol. – Igen! Igen! Jaj, Istenem… Jaj, Istenem! Az egyik kép, amelyet a polcra állítottam, leesett, és alaposan fejbe kólintott. Jó kis lecke a San Franciscó-i élethez: sose vegyem biztosra, hogy bármi szilárdan van felállítva. Ha már a felállításnál tartunk… Miután megdörzsöltem a fejemet, és olyat káromkodtam, hogy Clive is elpirult volna – ha a macskák képesek lennének rá –, a hátam mögé, a falra pillantottam. A fejtámlám szó szerint a falnak ütődött, ahogy ismét beindult a műsor a szomszédban. – Mmm… igen, bébi, igen, igen, igen! – kántálta a hangoskodó… majd egy elégedett sóhajtással nyugtázta a történteket. Ezután, esküszöm mindenre, ami szent, náspángolásra utaló hangok ütötték meg a fülemet. Egy kiadós náspángolás hangját nem lehet eltéveszteni, és valaki a szomszédban most jól megkapta a magáét. – Jaj, Istenem, Simon. Igen, rossz kislány voltam. Igen, igen! Elképesztő… Majd még több ütés, aztán egy férfihang összetéveszthetetlen nyöszörgése és lihegése hallatszott. Felkeltem, az ágyat néhány ujjnyival odébb húztam a faltól, majd bosszúsan visszabújtam a paplan alá, miközben egész idő alatt a falat fixíroztam.

Végül elaludtam, miután megfogadtam, hogy ha még egy pisszenést hallok, visszadörömbölök. Ugyanúgy nyöszörgés vagy ütés esetén is. Isten hozott a környéken, CAROLINE.

Második fejezet Másnap, az új lakásban töltött első hivatalos reggelemen egy bögre kávét szürcsölgettem, és az előző napi lakásavató buliból megmaradt fánkot rágcsáltam. Nem voltam annyira éber, mint ahogy azt a kipakolási hercehurca megkezdéséhez reméltem, és hangtalanul átkoztam az éjszakai komédiát a szomszédban. A lányt megdöngették, elnáspángolták, aztán elélvezett, majd elaludt. Ugyanez igaz Simonra is. Csak feltételeztem, hogy Simonnak hívják, mert a lány, a náspángolás élvezője folyamatosan így szólította. Na de tényleg, ha csak kitalál egy nevet, amit a szeretkezés közben kiabálhat, akkor bőven válogatott volna a Simonnál izgalmasabb nevek közül. Az izgalmak… Istenem, hogy hiányoztak azok az izgalmak. – Még mindig semmi, nemde, O? – sóhajtottam, és leszegeztem a tekintetemet. Amikor már negyedik hónapja nélkülöztem O-t, elkezdtem hozzá beszélni, mintha valós személy lenne. Olyan valóságosnak tűnt még hajdan, amikor felvillanyozta a napjaimat, ám amióta elhagyott, talán már meg sem ismerném. Igazán szomorú az a nap, amikor egy lány a saját orgazmusát sem ismeri fel – gondoltam magamban, miközben vágyakozva néztem ki az ablakon San Francisco kirajzolódó körvonalaira. Kiegyenesítettem a lábam, és a mosogatóhoz csoszogtam, hogy kiöblítsem a kávéscsészémet. A csöpögtetőre helyeztem száradni, majd világosszőke hajamat laza lófarokba fogtam, és tanulmányozni kezdtem a körülöttem uralkodó káoszt. Annak ellenére, hogy mindent jól megterveztem, gondosan felcímkéztem a dobozokat, és százszor elmondtam az idióta költöztető srácnak, hogy ha a dobozon a KONYHA felirat olvasható, akkor az nem a FÜRDŐSZOBÁBA való, teljes összevisszaság uralkodott. Szerencsére előrelátó voltam, és kedvenc kávésbögrémet még előző éjjel kikészítettem. – Mit gondolsz, Clive? Itt kezdjünk, vagy a nappaliban? – Clive összegömbölyödött a széles ablakpárkányon. Be kell vallanom, hogy amikor új lakóhelyeket derítek fel, mindig megnézem az ablakpárkányt. Clive imád kibámulni a világra, és jó érzés látni, hogy már vár, amikor hazaérek. Most engem nézett, és mintha a nappali felé bólintott volna. – Rendben, akkor legyen a nappali – mondtam, és rádöbbentem, mindössze háromszor szólaltam meg azóta, hogy reggel felkeltem, sőt mi több, minden szavamat egy cicához intéztem. Ejnye! Nagyjából húsz perccel később, miközben Clive éppen egy galambbal szemezett, én pedig a DVD-ket válogattam, hangokat hallottam a folyosóról. Az én zajos szomszédjaim! Az ajtóhoz rohantam – közben majdnem átestem egy dobozon –, és szememet a kukucskálóhoz szorítottam, csak hogy lássam a bejárati ajtót az előtér túloldalán. Micsoda perverz alak vagyok, ha belegondolok. De meg sem kíséreltem abbahagyni a kukucskálást. Nem láttam túl tisztán, hallani azonban hallottam a párbeszédüket: a férfi hangja mélyen, megnyugtatóan szólt, majd beszélgetőtársa összetéveszthetetlen sóhajtása következett.

– Mmm, Simon, fantasztikus volt az éjjel. – Azt hittem, hogy a reggel is az volt – válaszolta a férfi, és úgy hallatszott, hogy szenvedélyes csókkal lepi meg a lányt. Tyű! Ezek szerint reggel egy másik szobában lehettek. Nem hallottam semmit. Elhúztam a szememet a kukucskálótól. Piszkos kis perverz. – Igen, az volt. Hívsz hamar, ugye? – kérdezte a lány, és odahajolt még egy csókért. – Persze, hívlak, amint újra a városban leszek – ígérte a férfi, és megpaskolta a lány fenekét, aki megint kuncogni kezdett, majd elindult. Úgy tűnt, a lánynak nem volt elég. Viszlát, náspángolás. Nem voltam elég jó szögben ahhoz, hogy lássam Simont, és még mielőtt bármit megállapíthattam volna róla, visszatért a lakásába. Érdekes. Ezek szerint a lány nem vele lakik. Semmilyen érzelemnyilvánítást nem hallottam, amikor a lány elment, de úgy tűnt, hogy kellemesen érzik magukat egymás társaságában. Szórakozottan rágcsáltam a copfomat. Máshogy nem is lehetne, tekintve a náspángolást meg ezt az egészet. Eltereltem a gondolataimat Simonról meg a náspángolásról, és visszatértem a DVD-imhez. Seggrepacsi Simon – jó név lenne akár egy zenekarnak is… A betűrendben a „H”-hoz értem. Egy óra múlva épp az Óz, a csodák csodáját meg a Willy Wonka és a csokigyárat tettem a helyére, amikor kopogást hallottam. Ahogy közeledtem az ajtó felé, dulakodás hallatszott az előcsarnokból, én pedig visszafogtam a mosolyomat. – El ne ejtsd, te idióta – tett szemrehányást egy heves hang. – Jaj, fogd be! Ne parancsolgass már folyton – vágott vissza egy másik hang. Forgattam a szemem, ajtót nyitottam, és két legjobb barátnőm, Sophia meg Mimi állt előttem hatalmas csomaggal egyensúlyozva. – Elég a veszekedésből, hölgyek! Mindketten csinosak vagytok. – Felnevettem, és felvont szemöldökkel néztem rájuk. – Haha. Nagyon vicces – válaszolta Mimi, ahogy befelé botorkált. – Ez meg mi a fene? Nem hiszem el, lányok, hogy ezt négy emeleten felcipeltétek. Az én barátnőim nem végeznek kétkezi munkát, ha valaki másra is rábízhatják a feladatot. – Csak hogy tudd, kint, a taxiban ülve vártunk, hogy valaki elhaladjon mellettünk, de nem jártunk szerencsével, úgyhogy mi magunk hurcoltuk fel. Boldog lakásavatót! – kiáltotta Sophia. Letették a csomagot, és Sophia lehuppant a kandalló melletti kényelmes székre. – Na, igen, ne költözz már ennyit! Elegünk van abból, hogy csecsebecséket vásárolgassunk neked. – Mimi a kanapéra dőlt, és nevetett, karját színpadiasan az arca elé tartotta. A lábujjammal a dobozt böködtem, és közben faggatóztam:

– Szóval, mi ez? Egyébként soha nem mondtam, hogy bármit is vennetek kell nekem. A Jack LaLanne gyümölcsprésre tavaly tényleg semmi szükség nem volt. – Ne légy hálátlan, csak bontsd ki! – rendelkezett Sophia kinyújtott középső ujjával a dobozra mutatva, az én irányomba. Sóhajtottam, és leültem a doboz elé. Az árulkodó masniról, rajta a pici ananásszal, tudtam, hogy egy Williams-Sonoma terméket takar. Bármit rejtett is a doboz, nagyon nehéz volt. – Na ne. Miben mesterkedtetek ti ketten? – kérdeztem, amint észrevettem, hogy Mimi Sophiára kacsint. Amikor lehúztam a szalagot, és kinyitottam a dobozt, rendkívül megörültem az elém táruló látványnak. – Lányok, ez több mint sok! – Tudjuk, mennyire hiányolod a régit. – Mimi nevetett, és rám mosolygott. Még évekkel ezelőtt, amikor a nagynéném meghalt, megörököltem a háztartási robotgépét. Több mint negyven éves volt, de még mindig jól működött. Ezeket a berendezéseket – hála a jó égnek – még úgy készítették, hogy sokáig kitartsanak, és pár hónappal ezelőttiig működött is, akkor azonban végleg megadta magát. Egyik délután egy adag cukkinis kalácsot kevertem bene, amikor is füstölni kezdett, úgyhogy bárhogy is irtóztam a gondolattól, ki kellett dobnom. Most, ahogy belebámultam a dobozba, és egy csillogó, új, rozsdamentes acél robotgép bámult vissza rám, sütemények és piték képe kezdett táncolni a fejemben. – Lányok, ez gyönyörű – sóhajtottam fel, és felvillanyozva nézegettem az új kicsikét. Kiemeltem, hogy megcsodáljam. Ahogy megtapogattam és végigsimítottam, hogy érezzem a finom vonalakat, élvezettel töltött el a hideg fém tapintása. Halkan sóhajtottam, és magamhoz öleltem. – Szeretnél vele kettesben maradni? – kérdezte Sophia. – Jaj, nem. Szeretném, ha tanúi lennétek a szerelmünknek. Mindamellett nagy valószínűséggel ez az egyetlen mechanikus eszköz, amelyik a közeljövőben örömet okoz majd nekem. Köszönöm, lányok. Túlontúl költséges volt, de nagyon értékelem – tettem hozzá. Clive is csatlakozott, megszimatolta a robotgépet, és azon nyomban beugrott az üres dobozba. – Csak ígérd meg, hogy kényeztetsz majd minket finomságokkal, és akkor már meg is érte, kedvesem. – Mimi felült, és várakozó tekintettel nézett rám. – Micsoda? – kérdeztem óvatosan. – Caroline, kezdhetném most a fiókos szekrényeddel? – kérdezte, és bizonytalanul a hálószoba felé lépkedett. – Mégis mik a terveid a fiókos szekrényemmel? – kérdeztem vissza, az övemet egy kicsit szorosabbra húzva a derekamon. – A konyhád! Meghalok a vágytól, hogy hozzáfogjak, és mindent elrendezzek! – kiáltott fel egy helyben toporogva. – A fenébe is! Csak rajta! Boldog karácsonyt, te diliparádé – kiáltottam, amikor Mimi diadalmasan a másik szobába viharzott. Mimi hivatásos lakberendező volt. Rögeszmés-kényszeres hajlamaival és eszelős aprólékosságával az őrületbe kergetett minket már akkor, amikor még mindannyian a Berkeleyre jártunk. Egy nap Sophia felvetette, hogy Miminek hivatásos lakberendezőnek kellene lennie, és

miután megkapta a diplomát, az is lett belőle. Most a San Franciscó-i öböl környékén dolgozott, családoknak segített a holmijuk elrendezésében. A tervező cég, ahol én dolgoztam, szintén kikérte a szakvéleményét, sőt a városban forgatott lakberendezési tévéműsorokban is fel szokott tűnni. Ez a munka tökéletesen illett hozzá. Úgyhogy Mimi csak tegye a dolgát, mert a tárgyaim biztosan olyan tökéletesen lesznek elrendezve, hogy magam is meglepődöm. Sophia és én folytattuk a nappali csinosítgatását. Sophia odavolt a DVD-gyűjteményemért, és nevetett, amikor olyanokat talált, amelyeket még együtt néztünk meg az évek során. Minden egyes nyolcvanas évekbeli Brad Pack-film felett eltűnődve azon vitatkoztunk, hogy Blender végül Clare-rel jött-e össze, amikor hétfőn mindannyian megint visszatértek a suliba. Én arra szavaztam, hogy nem, és bizonygattam, hogy a lány soha nem kapta vissza azt a bizonyos fülbevalót… Később, miután barátnőim elbúcsúztak, Clive-val a nappaliban a kanapéra telepedtünk, hogy megnézzük a Barefoot Contessa című főzőműsor ismétlését a Food Network csatornán. Miközben arról álmodoztam, milyen műremekeket keverek majd ki az új robotgépemmel, és hogy egyszer majd olyan konyhát szeretnék, mint az Ina Gartené, lépéseket hallottam az ajtón túlról, majd két hangot. Clive-ra hunyorítottam. Ezek szerint Náspáng úr visszatért. Felugrottam a kanapéról, és a szememet megint a kukucskálóhoz szorítottam, hogy megnézhessem magamnak a szomszédomat. Megint elszalasztottam, csak a hátát láttam, ahogy egy magas, barna hajú nőt követve belép a lakásába. Érdekes. Két különböző karakterű nő rövid idő alatt. Hímringyó. Láttam az ajtót becsapódni, és éreztem, hogy Clive a lábamhoz dörgölődzik és dorombol. – Nem, buta fiú, nem mehetsz ki oda – duruzsoltam neki, majd lehajoltam és felnyaláboltam. Selymes szőrét az arcomhoz dörzsöltem és elmosolyodtam, ahogy hanyatt dőlt a karomban. Clive az igazi hímringyó mifelénk. Bárkinek hanyatt veti magát, aki megsimogatja a pocakját. A kanapéra visszaheveredve Barefoot Contessa révén megtudtam, hogyan lehet a Hamptonsnál egyszerű eleganciával – és a Hamptonshoz méltó bankszámlával – vacsorapartit adni. Pár órával később visszaindultam a hálószobába aludni, arcomon a díszpárna lenyomatával. Mimi olyan ügyesen rendezte be a szobámat, hogy nekem mindössze a képeket kellett felaggatnom a falra, és az utolsó simításokat elvégeznem. A többi képet előrelátóan levettem az ágyam fölötti polcról. Ma éjjel nem kockáztattam. A szoba közepén álltam, és a szomszédból átszűrődő hangokat figyeltem. Teljes volt a csend a nyugati fronton. Idáig minden rendben van. Lehet, hogy a tegnap éjszaka csak egyszeri alkalom volt. Készen álltam a lefekvésre, és rápillantottam a családomat meg a barátaimat ábrázoló bekeretezett képekre: síelés a szüleimmel Tahoe-nál, én és a barátnőim a Coit-toronynál. Sophia bármilyen fallikus szimbólummal a háttérben szívesen készít fényképeket. Csellista a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekarban, de hiába volt egész életében hangszerekkel körülvéve, soha egy viccet nem hagyna ki, ha meglát egy furulyát. Lökött nőszemély. Pillanatnyilag mindhárman társtalanok voltunk, ami egyébként ritkán fordult elő. Általában legalább az egyikünk randizni szokott valakivel, de amióta Sophia szakított a legutóbbi pasijával, mindannyian ínséges időszakot éltünk. Szerencséjükre a barátnőim ínséges időszaka kevésbé gyilkos, mint az enyém. Úgy tudtam, mindannyian beszélő viszonyban vannak az ő O-jukkal. Borzongva gondoltam vissza arra az éjszakára, amikor O és én külön utakra léptünk. Rosszul sikerült első randik sorozatán voltam túl, és olyan szexuális bizonytalanság alakult ki bennem, hogy visszamentem annak a pasinak a lakására, akit soha az életben már nem szándékoztam

látni. Nem mintha idegenkedtem volna az egyéjszakás kalandoktól. A szégyen lépcsőfokait már jó pár reggelen végigjártam. Na de ez a pasi! Okosabbnak kellett volna lennem. Cory Weinstein, blabla. A családja egy pizzérialánc tulajdonosaként a teljes nyugati partot behálózta. Jól hangzik, nem? Valóban, de csak papíron. A srác helyes volt ugyan, de végtelenül unalmas. Már egy ideje nem voltam pasival, és néhány Martini, majd a kocsiban egy jó kedélyű beszélgetés után hagytam Corynak, hogy a „magáévá tegyen”. Amíg el nem érkezett életemnek ez a pillanata, egyetértettem azzal a nézettel, hogy a szex csaknem olyan, mint a pizza. Akkor is nyújt némi élvezetet, amikor tulajdonképpen rossz. Mára meggyűlöltem a pizzát. Ennek több oka is van. Ez volt a szex lehető legrosszabb változata – a géppuskastílus: csak szaporán, szaporán, szaporán. Harminc másodperc a mellbimbón, hatvan másodperc valahol máshol, amely legalább egy hüvelyknyire volt attól a ponttól, ahol lennie kellett volna, majd a behatolás. És ki. És be. És ki. És be. És ki. Legalább hamar vége volt, nem igaz? Nem. A fenét! Ez a szörnyűség hónapokon át tartott. Na jó, nem teljesen. De majdnem harminc percen keresztül. Csak be. És ki. És be. És ki. Olyan érzés volt, mintha az én szegény kis barlangom gőzkalapács áldozata lett volna. Mire véget ért a menet, azelőtt, hogy rám zuhant volna, azt kiabálta: „ez annyira jó!”, én pedig gondolatban már átrendeztem a fűszereimet, és a mosogató alatti tisztítószerekhez értem. Utána felöltöztem, ami nem tartott sokáig, mert szinte eleve alul-felül ruhában voltam, majd elviharzottam. A következő éjszakán, miután Caroline alfele felépült, úgy döntöttem, hogy egy kellemesen elnyújtott önkényeztetéssel vigasztalom meg mindenki kedvenc képzeletbeli szeretőjével, George Clooneyval, más néven dr. Ross-szal megfűszerezve. De legnagyobb bánatomra O már elhagyta az épületet. Megvontam a vállamat, arra gondolván, hogy biztosan szüksége van egy szabad éjszakára, hiszen valószínűleg poszttraumás stressz szindrómában szenved Pizzás Cory ténykedése után. És a következő éjszakán? O nem volt sehol. Azon a héten híre hamvát sem hallottam, és a következőn sem. Ahogy a hetekből egy hónap lett, majd a hónapok egymás után elteltek, ádáz, forrongó gyűlölet ébredt fel bennem Cory Weinstein iránt. Az az átkozott géppuskás barom… Megráztam a fejem, megszabadultam O-tájéki gondolataimtól, és bemásztam az ágyba. Clive megvárta, míg elhelyezkedem, majd a térdhajlatomhoz simult. Még egy utolsót dorombolt, amikor leoltottam a lámpát. – Jó éjt, Mr. Clive – suttogtam, és azon nyomban álomba merültem. Puff. – Jaj, Istenem! Piff-puff. – Jaj, Istenem! Ez hihetetlen. Ezúttal hamarabb felébredtem, mert tudtam, hogy milyen játéknak vagyok a fültanúja. Felültem az ágyban, és a hátam mögé néztem. Az ágy még mindig biztonságos távolságra volt a faltól, mozgást nem éreztem, de halálbiztos voltam abban, hogy valami odaát mozgásban van.

Majd mintha sziszegést hallottam volna. Lenéztem Clive-ra, aki a farkán teljesen felborzolta a szőrt. Felpúpozott háttal előre-hátra pattogott az ágy lábánál. – Na de uram! Minden rendben van. Hangosak a szomszédaink, ennyi az egész. Csitítottam, és feléje nyújtottam a kezem. És ekkor hallottam meg. – Miaú. Oldalra hajtottam a fejem, és még erősebben figyeltem. Clive-ot tanulmányoztam, aki úgy nézett vissza rám, mintha csak azt akarná mondani: „nem én voltam”. – Miaú! Jaj, Istenem. Miíaúúúú! A lány nyávogott a szomszédban. Mégis mivel páholhatta el a szomszédom, hogy ezt a hatást váltotta ki belőle? Clive teljesen becsavarodott, és a falnak vetette a magát. Szó szerint megpróbálta megmászni, csak hogy megtalálja a zaj forrását, mindeközben csatlakozva a nyivákolók kórusához. – Óóóó, igen, pontosan így, Simon… Mmmm… miaú, miaú, miaú. Édes Istenem, a fal mindkét oldalát elszabadult cicák ostromolták ma éjjel. A nőnek valamilyen akcentusa lehetett, de nem igazán tudtam megállapítani, hogy milyen. Az biztos, hogy keleteurópai. Cseh? Netán lengyel? És én nagyon is ébren vagyok, lássuk csak, éjjel 1 óra 16 perc van, és azon töprengek, hogy milyen nemzetiségű lehet a nő, akit a szomszédban éppen döngetnek? Megpróbáltam megfogni és megnyugtatni Clive-ot. Nem sok sikerrel. Hiába volt kiherélve, mégiscsak kandúr, és arra vágyott, ami a fal túloldalán volt. Továbbra is nyávogott, a hangja keveredett a nőével, és ha az egész nem rém komikus, én elsírtam volna magam. Életem abszurd színházzá változott, macskakórussal tetézve. Összeszedtem magam, mert most már Simon nyöszörgését is hallottam. A hangja mély volt, és borízű. Miközben a nő és Clive egymást hívogatták, én kizárólag rá figyeltem. Sóhajtozott, a fal pedig döngeni kezdett. A finisbe ért. A nő egyre hangosabban visongott, ahogy minden kétséget kizáróan a csúcs felé közeledett. Nyivákolása értelmetlen sikoltozásba csapott át, és végül felordított: – Da! Da! Da! Aha. Ezek szerint orosz. Hogy fordulna föl egész Szentpétervár! Még egy puffanás, egy utolsó sóhajtás – és egy utolsó miaú. Végre beállt az áldott csend. Csak Clive törte meg. Istenverte negyed négyig folytatta a nyüszítést elveszett szerelme után. Ezzel újból kezdetét vette a hidegháború.

Harmadik fejezet Mire Clive megnyugodott végre és abbahagyta az áriázást, alaposan kimerültem és teljesen felébredtem. Amúgy is fel kellett volna kelnem egy óra múlva, úgyhogy tudomásul vettem, mára

ennyi alvás jutott osztályrészemül. Akár már most is kibújhatok az ágyból és elkészíthetem a reggelit. – A nyivákoló mindenségit – jegyeztem meg, szavaimat a mögöttem lévő falnak címezve, és kicsoszogtam a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét és a kávéfőzőt, majd a hajnal első fényeiben gyönyörködtem, ahogy beszűrődtek az ablakomon. Clive a lábamhoz dörgölődzött, én pedig rosszallóan néztem rá. – Na, szép. Most az én szerelmemre vágysz, igaz? Azok után, hogy tegnap dobtál a Whiskasért. Micsoda kis bestia vagy, Clive – motyogtam, és lábamat kinyújtva a sarkammal simogattam. Clive lehuppant a földre és pózolt nekem. Tudta, hogy képtelen vagyok neki ellenállni, amikor ezt teszi. Elnevettem magam, és letérdeltem mellé. – Igen, igen, tudom. Most engem szeretsz, mert egyedül én veszek neked eledelt. Felsóhajtottam és megvakartam a pocakját. Mielőtt elindultam volna zuhanyozni, el akartam csípni a kora reggeli híreket. Visszasiettem a konyhába Clive-val a sarkamban, és ennivalót öntöttem egy tálba. Most, hogy már megkapta, amit akart, engem azonnal el is felejtett. Zuhanyozáshoz készülődtem, de mozgást hallottam az lépcsőházból. Leskelődő Caroline-hoz illően a szememet a kukucskálóra illesztettem, kifigyelvén a történéseket Simon és Whiskas között. Simon az ajtóban időzött, de túlságosan látótávolságon kívül volt. Whiskas a lépcsőházban állt, és a kezével végigsimított hosszú haján. Még az átkozott ajtómon keresztül is hallottam a dorombolását. – Mmm, Simon… igazán mesés volt az éjszaka – duruzsolta, és a férfi kezéhez hajolt, amely így szorosan az arcához simult. – Egyetértek. Találóbban nem is lehetne szavakba önteni, hogy micsoda éjszakánk és reggelünk volt –, válaszolt halkan a férfi, majd mindketten kuncogni kezdtek. Na, ez szép. Megint egyet fizet, kettőt kap. – Hívj, ha újra a városban leszel, jó? – kérte a nő, és a haját kisimította az arcából, melyen még a reggeli kielégülés nyoma tükröződött. Mennyire hiányzik nekem ez az arckifejezés! – Mindenképp – válaszolta a férfi, és magához vonta a nőt az ajtóban, felteszem, még egy elsöprő csókért. A nő a csók közben felemelte az egyik lábát, mintha csak pózolt volna. Forgatni kezdtem volna a szememet, de úgy odaszorult a jobb szemem a kukucskálóhoz, hogy már szinte fájt. – Do szvidanyija, – suttogta egzotikus kiejtéssel a nő, ami egész szépen hangzott most, hogy nem egy tüzelő cirmos módjára nyivákolt. – Na, csók – nevetett a férfi, a nő pedig kecsesen elvonult. Megfeszültem, hogy lássak valamit a szomszédomból, mielőtt megint visszavonul a lakásba, de mindhiába. Megint elszúrtam. Be kell vallanom, hogy a náspángolás és a miákolás hallatán majd’ meghaltam, hogy teljes valójában megnézhessem végre. Komoly szexuális hőstettekre került sor odaát. Csak azt nem értettem, hogy ennek miért kell megzavarnia az én alvásomat. Nagy nehezen elhúzódtam az ajtótól, és zuhanyozni indultam. Végig azon tűnődtem, hogy mégis mi az ördöggel lehet egy nőt nyávogásra bírni.

Amikor fél nyolcat ütött az óra, felpattantam a villamosra, és átgondoltam az előttem álló nap teendőit. Találkozó egy új megrendelővel, utolsó simítások egy projekten, amelyet nemrég fejeztem be, majd ebéd a főnökömmel. Elmosolyodtam, ahogy Jillianre gondoltam. Jillian Sinclair a saját lakberendező irodáját vezette, ahová a Berkley-n töltött utolsó évfolyamban volt szerencsém gyakornokként bekerülni. Főnököm harmincas éveinek a végét taposta, de tíz évvel fiatalabbnak tűnt a koránál, és lakberendező körökben már a karrierje elején ismertté vált. Elvetette a hagyományokat, és az elsők között volt, aki a toprongydivatot lesöpörte a térképről, és visszahozta a semleges és geometrikus „modern” stílust, amely egyébként a legújabb divathóbort. Gyakornoki évem végén felvett a céghez, ahol a lehető leghasznosabb tapasztalatokra tehettem szert, amelyekre egy fiatal belsőépítész csak vágyhat. Jillian kritikus alkat volt, éles eszű, félelmetes intuíciókkal, és még annál is félelmetesebb érzékkel a részletek iránt. A vele való munkában mégis az a legjobb, hogy rendkívül szórakoztató egyéniség. Leszálltam a villamosról, és megpillantottam az „irodámat”. A Jillian Designs a Russian Hillen volt. Gyönyörű környék meseszép villákkal, csendes utcácskákkal és fantasztikus kilátással a magasabb pontokról. A régi házak helyén egy területen üzleti negyedet alakítottak ki, és a mi épületünk volt ott az egyik legszebb. Sóhajtva léptem be az irodába. Jillian elvárta, hogy minden belsőépítész a maga ízlése szerint alakítsa ki a teret magának, ezzel is sugallva, hogy a potenciális ügyfél mire számíthat. Én mélyszürke színű falat választottam, melyet klasszikus, lazacrózsaszín függöny ékesített. Asztalom ébenfekete volt, székemet lágy, arany- és pezsgőszínű selyemhuzat borította. A helyiség a maga visszafogott eleganciájával tűnt ki a többi közül – tükrözte a ’30-as és ’40-es évekbeli Campbell’s levesreklámok iránti rajongásomat. Egy kiárusításon akadtam rájuk, egy régi Life magazinból vágták ki őket. Bekereteztettem és a falra függesztettem mindet, és azóta is rögtön elfog a nevetés, ha rájuk pillantok. Gyorsan kidobtam a múlt hétről megmaradt virágokat, hogy új arculatot kölcsönözhessek az irodának. Minden hétfőn ellátogattam a szomszéd virágárushoz, és kiválogattam a virágokat egész hétre. Mindig más-más fajtát választottam, de ugyanabból a színpalettából. Különösen szerettem a mély narancssárgákat, a rózsa- és barackszíneket, illetve az arany meleg árnyalatait. Ma gyönyörű, korallszínű hibrid tearózsákkal díszítettem az irodámat, melyeknek szirmai málnaszínű csücsökben végződtek. Elfojtottam egy ásítást, és az asztalomhoz ültem, hogy felkészüljek a napi teendőkre. Észrevettem, hogy Jillian libben el az ajtóm előtt, és odaintettem neki. Visszafordult és bedugta a fejét a szobámba. Jillian mindig kifogástalan megjelenésű, magas, vékony, csinos nő volt. Sötétvörös színű, nyitott orrú, magas sarkú cipője kivételével tetőtől talpig feketét viselt, és lenyűgözően elegáns benyomást keltett. – Szia csajszi! Na, milyen a lakás? – kérdezte, és elhelyezkedett a széken az asztalom másik oldalán. – Fantasztikus! Még egyszer nagyon köszönöm. Soha nem fogom tudni meghálálni neked. Te vagy a legeslegjobb – hízelegtem. A lakást Jilliantől béreltem, aki még évekkel ezelőtt vette meg, amikor a városba költözött. Most éppen egy házat alakított át Sausalitóban. Csekély összeget kért a lakásért, a városi bérleti díjakhoz képest. A díjszabályozásnak köszönhetően az ár már-már arcátlanul alacsony volt. Felkészültem a további ömlengésre, de Jillian leintett.

– Ugyan, igazán semmiség. Már ideje volt elszakadnom tőle, csak hát ez volt az első igazi lakásom a városban, és meghasadt volna a szívem, ha végleg meg kell válnom tőle. Mindemellett kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy ismét laknak benne. Igazán jó környéken van. Mosolygott, én pedig ismét visszafojtottam egy ásítást. Éles szemmel azonnal kiszúrta. – Caroline, hétfő reggel van. Hogyhogy te máris ásítozol? – kérdezte szemrehányóan. Elnevettem magam. – Mikor aludtál ott utoljára, Jillian? – pillantottam rá kávésbögrém karimája mögül. Ez ma már a harmadik kávém volt. Lassan csak beindulok. – Hű, hát nem is tudom, mostanában nem. Talán egy éve? Amikor Benjamin elutazott a városból, és még megvolt az ágyam. Előfordult, hogy késő estig dolgoztam, és utána bent maradtam a városban éjszakára. Miért kérded? Benjamin a vőlegénye volt. A saját erejéből lett milliomos, egyébként pedig merész kapitalista, és brutálisan jóképű pasi. Én és a barátnőim teljesen oda voltunk érte. – Hallottál hangokat a szomszédból? – kérdeztem. – Nem, nem emlékszem. Miféle hangokra gondolsz? – Hmm, egyszerűen csak hangokra. Olyan késő éjjeli hangokra. – Nem, abból az időből, amikor én laktam ott, nem emlékszem ilyesmire. Fogalmam sincs, most ki lakik a szomszédban, de ha jól tudom, tavaly költözött be valaki. Vagy tavalyelőtt? Igazából soha nem láttam az illetőt. Miért? Te mit hallottál? Mérgemben egészen kipirultam, és a kávémat szürcsölgettem. – Na, álljunk meg egy szóra! Késő éjjeli hangok? Caroline, te most viccelsz? Csak nem szexjelenet fültanúja voltál? – faggatózott. A fejem az asztalra borult. Jaj, Istenem, ne. Eszembe jutottak a hangok. Nem akarok több puffanást hallani. Felsandítottam, ő pedig a fejét hátra dobva nevetett. – Jesszus, Caroline. Erről fogalmam sem volt. Az a szomszéd, akire én emlékszem, nyolcvan körül járt, és egyedül a Gunsmoke sorozat ismétlései szűrődtek át. Viszont ha jobban belegondolok, azt a tévéműsort kimondottan jól hallottam… – tette hozzá tűnődve. – Na, igen, most nem éppen a Gunsmoke hallatszik át, hanem kőkemény szex hangjai szűrődnek át a falon. És ez nem amolyan kellemes vagy unalmas szex. Inkább úgy fogalmaznék, hogy… érdekfeszítő – mosolyogtam. – Mit hallottál? – kérdezte felcsillanó szemmel. Mindegy, milyen korosztályhoz tartozol, honnan jöttél, két egyetemes igazság létezik. Az egyik az, hogy mindig nevetni fogunk azon, ha valaki rosszkor szellent, a másik pedig az, hogy mindig kíváncsiak leszünk arra, mi zajlik mások hálószobájában. – Jillian, nem viccelek. Még életemben nem hallottam ilyet, vagy ehhez foghatót. Az első éjjelen olyan mértékben döngették a falat, hogy egy kép leesett a helyéről és fejbe kólintott. Jillian kikerekedett szemmel nézett rám, és közelebb hajolt az asztalhoz. – Ugyan, miket beszélsz!

– Bizony-bizony! Később pedig… jesszusom, szóval náspángolás hangjait hallottam. Tehát a főnökömmel épp náspángolásról társalgunk. Szerintem érthető, miért is imádom ennyire az életemet. – Neee – suttogta, viháncolni kezdtünk, akár az iskolás lányok. – De bizony. A döngetéstől még a fejtámlám is mozgott, Jillian. Mozgott a fejtámlám! Másnap reggel láttam Náspáng hercegnőt, amikor elhagyni készült a terepet. – Náspáng hercegnőnek hívod? – Képzelheted! Utána jött a tegnap éjjel… – Két éjszaka egymás után?! Náspáng hercegnőt megint kiadósan elnáspángolták? – Jaj, nem. Tegnap egy másik hölgy váltotta ki belőlem a szörnyeteget, akinek a Whiskas nevet adtam – folytattam. – Whiskas? Várj, ezt most nem értem – vonta fel a szemöldökét. – Az orosz, aki tegnap éjjel egyenesen nyávogott. – Jillian újból felnevetett, mire Steve a könyvelésről bedugta a fejét az ajtón. – Min csámcsogtok, tyúkocskáim? – kérdezte, majd nevetett, és fejét csóválva ment tovább. – Semmin – válaszoltuk egyszerre, és újból elnevettük magunkat. – Két éjszaka, két különböző nővel, ez igazán lenyűgöző –, suttogta Jillian. – Ugyan már! Lenyűgöző? Nem mondanám. Ez egy hímringyó. – Hűha! És tudod a nevét? – Tulajdonképpen igen. Simonnak hívják. Onnan tudom, hogy Náspáng hercegnő és Whiskas végig ezt a nevet kiabálták. A döngetés dacára ezt még ki tudtam venni… Az a nyomorult faldöngető – morogtam magamban. Jillian egy pillanatra elcsendesedett, majd vigyor jelent meg az arcán. – Faldöngető Simon… Ez tetszik. – Persze, neked tetszik. Nem a te macskád akart tegnap éjjel a falon keresztül Whiskasszal párzani! – kínomban nevettem, visszaejtettem a fejemet az asztalra, majd tovább vihorásztunk. – Na, jó, vissza a munkához – mondta végül Jillian, a könnyeit törölgetve. – Szeretném, ha megnyernéd ma magunknak ezeket az új megrendelőket. Mikor is jönnek pontosan? – Lássuk csak, Mr. és Mrs. Nicholson egy órára vannak beírva. Már kész vagyok a prezentációval és a tervekkel. Szerintem nagyon fog nekik tetszeni, ahogy átalakítottam a hálószobájukat. En suite nappalit fogunk nekik ajánlani meg új fürdőszobát. Pompásan fog kinézni. – Bízom benned. Mi lenne, ha ebéd közben beszámolnál az ötleteidről? – Rendben, készen állok rá – válaszoltam, ő pedig az ajtó felé indult.

– Tudod, Caroline, nagyon jót tenne a cégnek, ha megcsípnéd ezt a megbízást – jelentette ki, és teknőckeretes szemüvegén át rám szegezte tekintetét. – Csak várj, majd meglátod, mit találtam ki az új házimozi rendszerükkel kapcsolatban. – Nincs is házimozi rendszerük. – Nem, tényleg nincs még! – válaszoltam felvont szemöldökkel, talányos mosollyal az arcomon. – Nagyszerű – jegyezte meg elismerően, és elindult, hogy elkezdje a napot. A Nicholson házaspárt mindenképp meg akartam nyerni magamnak, csak úgy, ahogy mindenki más is. Mimi már dolgozott az előkelő, tehetős Natalie Nicholsonnak, amikor a hölgy tavaly az irodáját akarta átalakítani. Belsőépítészként azonban engem preferált, én pedig azon nyomban hozzáfogtam a hálószobájuk átalakításához szükséges tervek elkészítéséhez. Faldöngető… Még mit nem. – Fantasztikus, Caroline, egyszerűen fantasztikus! – lelkendezett Natalie, amikor a férjével együtt a bejárati ajtóhoz kísértem őket. Csaknem két órát töltöttünk el azzal, hogy átnéztük a terveket, és néhány lényegi dologban sikerült is megegyeznünk – Rendkívül izgalmas projektnek ígérkezett. – Szóval úgy véli, hogy ön a megfelelő belsőépítész számunkra? – kérdezte Sam, átkarolva felesége derekát, és a nő copfjával játszadozott. – Ezt döntse el ön – kacérkodtam én is mosolyogva. – Úgy gondolom, nagyon szeretnénk önt felkérni a feladatra – zárta a beszélgetést Natalie, miközben kezet ráztunk egymással. Adtam magamnak egy ötöst, de csak gondolatban, az arcom megőrizte a higgadtság látszatát. – Nagyszerű! Hamarosan keresni fogom önöket, hogy kidolgozzuk az ütemtervet – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót. Búcsúzásképpen intettem az ajtóból, mielőtt becsukódott mögöttem. Ashley-re, a recepciósra pillantottam. Felvont szemöldökkel nézett rám, én is hasonló módon tekintettem vissza. – Szóval? – kérdezte. – Igen. Megcsináltam! – sóhajtottam fel, és mindketten hangos sikításban törtünk ki. Táncra perdültünk, amikor hirtelen Jillian jelent meg a lépcsőn, és egy pillanatra megtorpant. – Mégis mit műveltek odalent? – kérdezte vigyorogva. – Caroline-t alkalmazzák Nicholsonék! – Ashley újra sikítani kezdett. – Szép munka! – Gyors ölelést kaptam Jilliantől. – Büszke vagyok rád, zöldfülű – súgta, nekem pedig sugárzott a tekintetem az elégedettségtől. Piszkosul elégedett voltam. Táncolva mentem vissza az irodámba, és még néhány szexi csípőmozdulatot is bevetettem, amíg az asztalomhoz értem. Leültem, forogtam a székemmel, majd kinéztem az öbölre. Szép játszma volt, Caroline. Igazán szép játszma. Aznap este Mimivel és Sophiával elmentünk megünnepelni a sikeremet, és lehetséges, hogy a kelleténél egy kicsivel több Margaritát fogyasztottam. Tequila-felesekkel folytattam, és még

akkor is a már nem létező sót nyalogattam a csuklómról, amikor a barátnőim felkísértek a lépcsőn az otthonomba. – Sophia, tudatában vagy annak, hogy rendkívül csinos vagy? – gügyögtem, és Sophiára dőltem, miközben megmásztuk a lépcsőt. – Igen, Caroline, csinos vagyok. Ügyesen felismertél egy magától értetődő tényt – válaszolta. A 180 magas, majdnem tűzvörös hajú Sophia ugyancsak tisztában volt a megjelenésével. Mimi nevetett, én pedig hozzá fordultam. – És te, Mimi, te vagy a legjobb barátnőm. Olyan kis aprócska vagy! Szerintem nyugodtan hordozhatnálak akár a zsebemben is. Mimi egy piciny filippínó lány, karamellszínű bőrű és a létező legfeketébb hajú. – Akkor kellett volna leállítanunk, amikor a guamacole eltűnt az asztalról – morgott Mimi. – Soha többet nem ihat úgy, hogy nincs étel az asztalon. – Felvonszolt az utolsó lépcsőfokokon. – Ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék! – méltatlankodtam, és levettem a dzsekimet, majd a blúzomat gombolgattam. – Mi lenne, ha nem vetkőznél meztelenre itt a folyosón? – vágott vissza Sophia, és kivette a kulcsomat a tárcámból, hogy kinyissa az ajtómat. Megpróbáltam arcon csókolni, de ellökött magától. – Caroline, te bűzlesz a tequilától és az elfojtott szexualitástól. Szállj le rólam! – Nevetett, és betámogatott az ajtón. A hálószobába menet megpillantottam Clive-ot az ablakpárkányon. – Halihó, Clive! Hogy van az én nagyfiúm? – kérdeztem énekelve. A cica rám pillantott, és azon nyomban átsöpört a nappaliba. Ellenezte az alkoholfogyasztásomat. Kiöltöttem rá a nyelvem. Az ágyra rogytam, és a lányokat figyeltem az ajtóban. Önelégülten vigyorogtak, abban az „ő részeg, de mi nem vagyunk azok, így ítélkezhetünk” stílusban. – Ne ítélkezzetek már, csajok! Ennél sokkal részegebbnek is láttalak benneteket, nem is egyszer – jegyeztem meg. A nadrágom azonban útját állta a kigombolt blúznak. És hogy miért hagytam magamon a cipőmet, azt meg nem tudnám mondani. Felemelték a paplant, én pedig összegömbölyödtem a takaró alatt, és nagyokat pislogtam rájuk. Olyan jól bebugyoláltak, hogy csak a szemem, az orrom hegye és a kócos hajam látszott ki alóla. – Miért forog a szoba? Mi a fenét műveltetek Jillian lakásával? Megöl, ha a lakbérszabályozást felborítom – siránkoztam, és figyeltem, hogy imbolyog a szoba. – A szoba egyáltalán nem forog. Nyugodj már meg! – Mimi nevetett mellettem ülve, és megpaskolta a vállamat. – És mi ez a puffanás? Mi a csuda puffant? – súgtam Mimi hónaljának dőlve, amelyet egyúttal meg is szagoltam, és dicsérő megjegyzést tettem a dezodorára. – Caroline, nincs semmi puffanás. Jesszusom, ezek szerint többet ittál, mint gondoltuk – kiáltott fel Sophia, és leült az ágyam végére. – Nem, Sophia, én is hallom. Te nem hallod? – kérdezte tőle Mimi elfojtott hangon.

Sophia elhallgatott, és mindhárman füleltünk. – Cicuskák, dőljetek hátra. Mindjárt kiadós faldöngetésben lesz részetek – jegyeztem meg. Sophia és Mimi szeme kikerekedett, de továbbra sem szólaltak meg. Vajon ez most melyik? Náspáng hercegnő, vagy Whiskas? Clive az utóbbi hölgy reményében besétált a szobába, és az ágyra ugrott. Feszülten figyelte a falat. Mind a négyen ültünk és vártunk. Nehéz elmondani, ezúttal mit kellett kiállnunk. – Jaj, Istenem! Puff. – Jaj, Istenem! Piff-puff. Mimi és Sophia Clive-ra néztek, majd vissza rám. Mindketten a fejünket csóváltuk. Sophia arcán mosoly villant. Én a falon átszűrődő hangra összpontosítottam. Mélyebb volt, mint egyébként szokott lenni, és igazság szerint a nő szavait nem nagyon lehetett kivenni. – Mmm, Simon – kacarászás –, pont – kacarászás – ott – még több kacarászás. Hjaj! – Igen, igen – horkantás –, igen! Tégy a magadévá, gyerünk! – kacarászás, heherészés. – Tégy a magadévá, gyerünk! A nő csak kacarászott. Egy megátalkodott, piszkos kis kuncogó dög. Mindhárman magunkban nevettünk, a nő a kacarászás és a horkantások közepette, a hallottak alapján legalábbis egy orbitális csúcs felé közeledett. Clive hamar ráeszmélt, hogy nem szerelmének van jelenése, így sietősen visszamenekült a konyhába. – Ezt meg mire véljük? – suttogott Mimi, és szeme almás pite méretűre kerekedett. – A szexuális tortúra, amelynek már az elmúlt két éjjel is fültanúja lehettem. Elképzelni sem tudjátok – motyogtam, és még mindig éreztem a tequila hatását. – A Kuncogót az elmúlt két éjszaka is így megdöngették? – fakadt ki Sophia, és kezével a szája elé kapott, ahogy további nyöszörgéssel fűszerezett nevetés szűrődött át a falon. – Ez tényleg nem lehet igaz. Ezt a nőt ma éjjel hallom először elélvezni. Az első éjszaka Náspáng hercegnőé volt. Rakoncátlan kislány, büntetést érdemelt. A következő éjjelen Whiskas debütált, és Clive megismerte élete szerelmét. – Miért hívod Whiskasnak? – vágott közbe Sophia. – Azért, mert elélvezés közben nyávog – fejtettem ki, és elbújtam a takaróm alatt. Kezdtem kijózanodni, és az alkoholmámor helyett a kialvatlanság érzése tört rám, amely azóta gyötört, hogy beköltöztem a bujálkodás barlangjába. Sophia és Mimi elhúzták az arcom elől a takarót, a csaj pedig pont ekkor kezdett el visítozni: – Jaj, Istenem, ez annyira… de annyira… hahaha… fantasztikus!

– A szomszéd pasi el tudja érni egy nőnél, hogy nyávogjon? – kérdezte Sophia, egyik szemöldökét felvonva. – Nagyon úgy tűnik – nevettem, de közben hányinger kerülgetett. – Mi a francot nevetgél? Ugyan min nevethet valaki, akit így megdöngetnek? – kérdezte Mimi. – Nem tudom, de jó hallani, hogy a nő ilyen jól szórakozik – válaszolta Sophia, és ő maga is kacagásban tört ki, majd’ megpukkadt a nevetéstől. Ha-ha-ha-ha, mint egy hülye tyúk. – Láttad már a pasast? – kérdezte Mimi, és továbbra is a falat bámulta. – Nem, pedig a kukucskálóm rendszeresen használatban van. – Örömmel hallom, hogy legalább egy lyuk van itt, amely rendszeresen használatban van – mormogta Sophia. Sophiára pillantottam: – Valóban csodálatos. A fejét hátulról már láttam egyébként, mindössze ennyi – válaszoltam, és felültem az ágyban. – Nem semmi, három éjszaka, három különböző nő. Ehhez aztán kell állóképesség – jelentette ki Mimi, és a tekintetével még mindig a falat pásztázta. – Ez leginkább undorító. Még aludni sem tudok tőle éjszakánként. Az én szegény falam! – jajgattam, majd mély férfias sóhajtást hallottam odaátról. – Mégis mi köze a faladnak… – kezdte Sophia, de a kezemmel megálljt parancsoltam. – Tessék csak megvárni a végét – szakítottam félbe. A férfi kezdett a finisbe érni. A fal a döngetés ritmusával megegyező ütemben remegett, a nő pedig egyre hangosabban kacarászott. Sophia és Mimi szájtátva bámultak, én pedig a fejemet csóváltam. Hallottam Simon nyöszörgését, és tudtam, hogy mindjárt bekövetkezik a dolog. De hamar elnyomta a hangját aktuális barátnőjének alakítása. – Jaj – kacarászás –, ez – kacarászás – az – kacarászás –, – ne – kacarászás – hagyd – kacarászás – abba – kacarászás –, ne – kacarászás – hagyd – kacarászás – abba – kacarászás –, jaj – kacarászás, horkantás –, istenem – kacarászás, kacarászós horkantás, horkantás –, ne – kacarászás – hagyd abba! – kacarászás. Kérlek, kérlek, kérlek, hagyd abba! Kacarászás-szipogás. Még egy utolsó kacaj és sóhaj, és elcsendesedett a környék. Sophia és Mimi egymásra néztek, majd Sophia törte meg a csendet: – Te jó… – Ég – tette hozzá Mimi. – Atyám – mondták együtt kórusban. – És én ettől nem tudok aludni – sóhajtottam. Próbáltuk túltenni magunkat a Kuncogón, közben Clive visszatért, és a sarokban egy pamutgombolyaggal kezdett játszani. Kuncogó, téged utállak az összes közül a legeslegjobban!

Negyedik fejezet A következő éjjelek kellemes csendben teltek. Se puffanás, se náspángolás, se nyávogás, vagy éppen kacarászás. Clive kétségkívül elhagyatott volt időnként, máskülönben minden a lehető legnagyobb rendben volt a lakásban. Találkoztam pár szomszéddal is, többek között Euannal és Antonióval, a földszintről. Azóta a bizonyos kuncogós éjszaka óta nem hallottam Simon felől, és nem is láttam őt. Hálás voltam a tökéletesen átaludt éjszakákért, ugyanakkor kíváncsi is, hogy mégis hová tűnhetett. Euan és Antonio egyébként boldogan ágyba bújtak volna velem. – Kedvesem, várj, amíg megismered a mi drága Simonunkat! A pasi hatalmas arc. Hazafelé menet Antonio elkapott a folyosón, és pillanatokon belül egy pohár koktélt nyomott a kezembe. – Jaj nekem, az már biztos, hogy elragadó jelenség. Ha pár évvel fiatalabb lennék – gügyögte Antonio, és saját magát legyezgette, amikor is Euan rápillantott egy pohár Bloody Mary mögül. – Ha egy pár évvel fiatalabb lennél, akkor micsoda? Ugyan kérlek. Soha nem értél volna fel hozzá. Szembe kell nézni a ténnyel, kedvesem, míg ő a bélszín filé, mi maximum virslinek számítunk. – Te már csak tudod – locsogott Antonio, és félreérthetetlen utalással szopogatott egy zellerszárat. – Uraim, könyörgök. Most már mondjanak valamit erről a fickóról. Be kell vallanom, hogy a műsor után, amelyet ezen a héten korábban produkált, egy kicsit kíváncsi lettem, ki is valójában a faldöngető. Kifakadtam, és beszámoltam nekik Simon késő éjszakai hancúrozásairól, de azután rájöttem, hogy semmi értelme nem volt, hiszen ha nem tálalom a szaftos részleteket, úgysem lesznek vevők a témára. Úgy csüngtek minden szavamon, mint a szűk garbó a feszes melltartón. Meséltem nekik a hölgyekről, akikkel andalító szeretkezésbe bonyolódott, és néhány sötét folt világossá vált előttem. Simon szabadúszó fényképész, aki bejárta az egész világot. Szerintük most is valamilyen megbízást teljesített, ami magyarázatként szolgált arra, hogy nyugodtan tudtam aludni. Simon olyan menő cégeknek dolgozott, mint a Discovery Channel, a Costeau Society, vagy a National Geographic. Díjakat is nyert a munkáival, pár évvel ezelőtt még Irakban is volt, és a háborúról tudósított. Az autóját mindig itthon hagyta, ha elutazott. Egy öreg, összetört, fekete Land Rover terepjárója volt, amilyen leginkább egy afrikai bozótban jöhet szembe az emberrel – az a típus, amelyet a nagyvárosi ifjú titánok vezetnek, amíg el nem kobozzák tőlük. Annak alapján, amit Euantól és Antoniótól Simon kocsijáról és a munkájáról hallottam, és ami a fal másik oldalán található nemzetközi orgazmusházból áthallatszott, elkezdtem összerakni egy képet erről a férfiról, akit tulajdonképpen még mindig nem láttam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keltette fel napról napra egyre jobban a kíváncsiságomat. Egyszer estefelé, miután bedobtam néhány csempemintát Nicholsonéknak, elhatároztam, hogy hazasétálok. A köd eloszlott, az egész város elém tárult, kellemes idő volt a sétához. Amikor bekanyarodtam a lakásom felé eső sarkon, feltűnt, hogy a Land Rover nincs az épület mögött, ahol általában parkolni szokott. Ez azt jelenti, hogy valahol éppen használatban van. Azaz Simon visszatért San Franciscóba.

Lelkileg már felkészültem az újabb faldöngetésre, az elkövetkezendő napokban azonban semmi említésre méltó nem történt. Dolgoztam, sétáltam, cicáztam. Elmentünk szórakozni a lányokkal, fincsi cukkínis kenyeret sütöttem a mostanra már jól bejáratott konyhai robotgépem jóvoltából, és a következő nyaralásomat tervezgettem. Minden évben elmentem valahová nyaralni egyedül. Egyik évben egy hetet túráztam a Yosamite-völgyben. Máskor kötélpályán suhantam át egy zárt lombozatú erdő felett, és ökoszálláson aludtam Costa Ricában. Egy alkalommal egy teljes hétig mélytengeri búvárkodást folytattam Belizében. Az idén viszont… még nem döntöttem el, hová menjek. Ebben a gazdasági helyzetben megengedhetetlenül drágának tűnt Európába utazni. Megfordult a fejemben Peru, mert mindig is meg akartam nézni Machu Picchut. Bőven volt még időm, de már önmagában az is élvezetet jelentett, hogy kitaláljam, hol töltsem a szabadságomat. Aránytalanul sok időt töltöttem a kukucskálóm előtt is. Igen, ez az igazság. Minden egyes alkalommal az ajtómhoz rohantam, ha a szomszéd ajtó felől neszt hallottam. Clive önelégültem nézett rám. Tisztában volt azzal, hogy miben sántikálok. Mégis, mintha ítélkezett volna felettem, bár sosem fogom megtudni miért, hiszen a fülét hegyezte, akárhányszor zajt hallott a lépcső felől. Még mindig Whiskas kisasszony után sóvárgott. Valójában azóta sem sikerült Simont elcsípnem. Egyik nap épp időben értem a kukucskálóhoz, láttam, ahogy bemegy a lakásába, de csak egy fekete pólót kaptam el, és a kusza, sötét haját. De az is lehet, hogy sötétszőke, a tompa folyosói megvilágításban ezt nehéz eldönteni. Erősebb fényre lett volt szükség ahhoz, hogy rendesen megnézhessem magamnak. Megint máskor a Land Rovert láttam elhajtani a járdaszegély mellől, ahogy munkából hazafelé menet bekanyarodtam a sarkon. Pont mellettem fog elhaladni! És amikor először megpillanthattam volna a legendák mögött rejlő férfit, megbotlottam, és a járdára huppantam. Euan szerencsére észrevett és oda jött, hogy segítsen rajtam és megsebzett önérzetemen. Még fertőtlenítőt is hozott, és egy pohárka whiskyt. Az éjszaka csendben telt el. Tudtam, hogy Simon otthon van, néha hallottam őt: széklábak csikordulása, és egy-egy halk nevetés szűrődött át a szomszédból. A hárem azonban nem volt sehol, így faldöngetésre sem került sor. Majdnem minden éjjel együtt aludtunk. Duke Ellington és Glenn Miller hallatszott át a fal túloldaláról, amit én minden szégyenérzet nélkül hallgattam az én oldalamon. Anno még nagyapám tett fel hasonló régi felvételeket éjszakánként, és kellemesen álomba ringatott a recsegés, meg a tű csikordulása a lemezen. Clive odabújt az oldalamhoz. Piros pont Simonnak a zenei ízléséért. Ez a nyugalom és csend túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, és néhány éjszaka elteltével valóban újból elszabadult a pokol. Először Náspáng hercegnőből kaptam ismét ízelítőt. Megint nagyon rossz kislány volt, és minden bizonnyal megérdemelte a messze hangzó elnáspángolást, amely osztályrészéül jutott. A náspángolás majdnem fél órán keresztül tartott és kiáltozással zárult: – Igen, ez az! Pont ott! Istenem, igen, pontosan ott! – majd szó szerint remegni kezdtek a falak. Egész éjjel ébren feküdtem, a szememet forgattam, és egyre frusztráltabbnak éreztem magam. Másnap reggel a kukucskáló őrállomásról láttam Náspáng hercegnőt távozóban, és most először jól megnéztem magamnak. Pirospozsgás, fénylő arcú, lágy, kissé gömbölyded nő volt, gömbölyű csípővel és combokkal, és termetes hátsóval. Kifejezetten alacsony, és egy kicsit vaskos. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy búcsúcsókot adjon Simonnak, akit megint kihagytam, mert a

nőt figyeltem, ahogy elsétált. Simon ízlése nagyon meglepett, már ami a nőket illeti. A modell alkatú Whiskas tökéletes ellentéte volt Náspáng hercegnőnek. Arra számítottam, hogy Whiskas lesz a következő a sorban, így másnap éjjel Clive kapott egy macskamentával megtömött zoknit és egy tálkányi tonhalat. Azt reméltem, hogy használhatatlan lesz és kidől, még mielőtt az akció beindulna. A finomságok azonban pont az ellenkező hatást váltották ki. Az én kandúrom készen állt egy elsöprő bulira, amikor hajnali negyed kettő tájékán Whiskas visításának első hangjai átszűrődtek a falon. Clive magára öltött volna akár egy mini házikabátot is, ha lett volna neki olyanja. Cserkésző mozdulatokkal járkált fel-alá a szobában, ide-oda lépegetve a fal előtt, egyelőre teljesen higgadtan. Ám amikor Whiskas nyávogni kezdett, nem tudta tovább türtőztetni magát. Megint a falnak vetetődött. Az éjjeliszekrényről a komódra, onnan pedig a polcra ugrott, megmászta a párnákat, sőt még a lámpát is, csak hogy szerelme közelébe jusson. Amikor rájött, hogy a tapéta alá nem tudja beásni magát, szerenádot adott – mintha legalábbis Barry White áriázott volna cicakiadásban – a vonyítás hangerejét pedig összehangolta a nőével. Amikor a fal remegni kezdett, és Simon a finishez közeledett, én csak ámultam, hogy a nagy lármázás közepette hogy képesek a testüket irányítani és összpontosítani. Ha viszont én ilyen jól hallom őket, akkor nekik is hallaniuk kellett Clive műsorát. Igaz, ha én lennék a Faldöngető csodaszerszámára felnyársalva, valószínűleg képes lennék elvonatkoztatni tőle… Jelenleg azonban semmire nem voltam felnyársalva, és kezdtem dühbe gurulni. Fáradt voltam, tüzes, de a kielégülés reménye nem kecsegtetett, a macskám szájából pedig egy fültisztító pálcika lógott ki, ami ijesztően emlékeztetett egy mini cigarettára. A megkurtított éjjeli alvást követő reggelen a kukucskálóhoz vonszoltam magam, háremlesőbe. Jutalomképpen láttam végre valamennyit Simon profiljából, ahogy Whiskashoz hajolt búcsúcsókért. Kifogástalan állát kínálta oda. A legjobb dolog ezen a napon az áll megfigyelése volt. A nap további részében semmi említésre méltó nem történt. Az első probléma Nicholsonéknál az építésvezető kapcsán merült fel. Nem elég, hogy szerette szerfelett elnyújtani az ebédszüneteket, de ráadásként az ebédjét minden nap a padlásszobában érlelte. Az egész harmadik emeleten olyan szag volt, mint egy Grateful Dead-koncerten. Majd egy egész doboz törött és csorbult csempét kaptunk. Az újrarendelés és a kiszállítás legalább két héttel vetette volna vissza a munkálatokat, így semmi esélyünk nem lett volna arra, hogy mindennel időben elkészüljünk. A nagyobb építkezéseknél a befejezés tervezett dátuma csupán becsült időpontja a végső kivitelezésnek. Én azonban még soha nem csúsztam határidővel, és mivel egy igen előkelő megbízás forgott szóban, forróság öntött el (és nem éppen jó értelemben), amikor szembesültem a ténnyel: semmit nem tudok tenni azért, hogy meggyorsítsam a dolgokat, kivéve, ha magam megyek el Olaszországba azokért az istenverte csempékért. Gyorsan megebédeltem, persze sikerült kiöntenem egy egész pohár üdítőt, meglehetősen kínos volt, majd indultam vissza dolgozni. Útközben megálltam egy kirakat előtt, hogy megnézzem a túrabakancsokat, mivel a hétvégére egy Marin Headlands-i kirándulást terveztem. Miközben a választékot tanulmányoztam, meleg leheletet éreztem a fülemnél, mire ösztönösen összerándultam. – Na, helló – hallottam, és elhűltem a rémülettől. Elözönlöttek az emlékképek, és apró foltokat láttam magam előtt. Egyszerre fáztam és melegem volt, majd életem legborzasztóbb élménye futott át az agyamon. Megfordultam, és ott állt előttem…

Cory Weinstein. Az az átkozott géppuskás barom, aki megfosztott O-tól. – Caroline, jó látni téged mifelénk – duruzsolta, a benne rejlő Tom Jonesra hangolódva. Visszafojtottam a dühömet, de nehezemre esett higgadtnak mutatkozni. – Cory, örülök, hogy látlak. Mi van veled? – Sikerült tartanom magam. – Nincs okom panaszra. A pizzázókat járom az öregemnek. És hogy megy a lakberendező szakma? – Dizájnszakma, és jól megy. Igazság szerint éppen indultam vissza dolgozni, úgyhogy bocsáss meg, de… – hadartam, és próbáltam átfurakodni mellette. – Csak ne olyan sietősen, szépségem. Ebédeltél már? Néhány háztömbbel arrébb tudok neked kedvezményes pizzát szerezni. Mit szólnál, mondjuk ötszázalékos kedvezményhez? – kérdezte, és még a hangjában is volt némi hepciáskodás. – Tyű, nagyon csábítóan hangzik, de inkább kihagynám a lehetőséget. – És mikor látlak újra Caroline? Az az éjszaka… a mindenségit. Igazán élvezetes volt, nem? Rám hunyorított, de a pillantását legszívesebben lesöpörtem volna magamról, és visszadobtam volna rá. – Nem, Cory, nem volt az – böktem ki, és megint elöntött a méreg. A be és ki és be és ki és be és ki képei ugrottak be. A barlangom visított saját védelmében. Igaz, hogy nem voltunk most éppenséggel jó viszonyban a barlangommal, de nagyon jól tudtam, mennyire fél a géppuskától. Ha addig élek sem! – Ugyan, bébi. Csináljunk valami csodálatosat! – duruzsolta. Felém hajolt, és érezni lehetett rajta, hogy nemrég kolbászt evett – Cory, láthatnád, nem állok messze attól, hogy a cipődre hányjak, én a helyedben odébb állnék. Elsápadt, és arrébb lépett. – És csak hogy tudd, inkább a fejemet verném a falba, mint hogy még egyszer bármi csodálatosat tegyek veled. Te, én, meg az ötszázalékos kedvezményed? Menj már! Most pedig, szia – sziszegtem összeszorított foggal, és méltóságteljesen kisétáltam az üzletből. Mérgesen trappoltam vissza a munkába. Se olasz csempe, se túrabakancs, se férfi, O meg aztán végképp nincs. Szorongva telt az estém a kanapén. A telefont nem vettem fel. Nem készítettem vacsorát. Thai ételmaradékot ettem dobozból, és Clive-val zsörtölődtem, amiért megpróbált elcsenni egy garnélarákot. Clive a sarokba ugrott, és a szék alól lesett rám. Barefoot Contessát néztem, mert általában felvidított. Ma este francia hagymalevest készített, és a férjével, Jeffrey-vel kivitték ebédnek a tengerpartra. A kettejük látványa általában melegséggel töltött el. Annyira édesek voltak együtt. Ma este viszont felfordult tőlük a gyomrom. Én is East Hamptonban akartam ülni a tengerparton, pokrócba bugyolálva, és levest szürcsölgetni Jeffreyvel. Na jó, nem pont Jeffrey-vel, hanem valaki olyannal, mint ő. Az én Jeffrey-mmel. A fene vigye el Jeffrey-t! A fene vigye el Barefoot Contessát! És a fene vigye el az előre csomagolt kaját, amelyet magányban fogyasztottam el.

Amikor már elég későre járt ahhoz, hogy indokolt legyen ágyba bújni, és ezt a szörnyű napot a hátam mögött hagyni, bevonszoltam magam búval bélelve a hálószobába. Pizsamába bújtam, és akkor jutott eszembe, hogy nem is mostam. A francba is! Beletúrtam a finomságokat rejtő fiókba, hogy találjak valamit, bármit. Rengeteg döglesztő kis ruhadarabom van, még abból az időből, amikor O és én ugyanazon a platformon mozogtunk. Morogtam, dúltam-fúltam, majd végül egy rózsaszín baby-dollt húztam elő. Fodros-bodros és aranyos darab volt, mivel régen szerettem finom fehérneműben aludni, a mostani helyzetben azonban kifejezetten utáltam. Tárgyi emlékeztetőként jelezte O hiányát. Igaz, már egy jó ideje meg sem próbáltam kapcsolatba lépni vele. Talán ma éjjel. Az biztos, hogy feszült voltam. Senkinek nem lehetett most annyira szüksége az ellazulásra, mint nekem. Kizavartam Clive-ot, és becsuktam az ajtót. Nem volt szükségen szemtanúkra. Bekapcsoltam egy kis INXS-t, mert ma éjjel minden lehetséges segítségre szükségem volt. Michael Hutchene mindig közelebb segített a célhoz. Bemásztam az ágyba, elrendeztem a párnákat magam mögött, és a takaró alá bújtam. Csupasz lábaim könnyeden csúsztak szét a könnyű pamuton. Kevés érzés fogható a frissen borotvált láb érzéséhez, amikor a friss paplanhuzattal érintkezik. Talán ez most valóban jó ötlet. Behunytam a szemem, és próbáltam lelassítani a lélegzetemet. A legutóbbi alkalmakkor, amikor O felkeresésére vállalkoztam, olyannyira frusztrált voltam, hogy a végére szinte a sírás környékezett. Ma éjjel is nekiláttam a szokásos képzeletbeli razziámnak. Catalanóval kezdtem, és hagytam, hogy ujjaim a fehérneműm alá csússzanak, egészen fel a mellemig. Arra a jelentre gondoltam, amikor Jordan Catalano/Jared Leto és Angela Chase/Claire Danes az iskola alagsorában csókolóznak, és a lány helyébe képzeltem magam. Éreztem a lassú és mély csókokat az ajkamon, majd a kezei elindultak felfelé a bőrömön, a mellbimbóim felé. Ahogy az ujjaim, illetve Jordan ujjai elkezdtek masszírozni, az a jól ismert feszítő érzés jelentkezett az alhasam tájékán, és elkezdett mindenhol elönteni a forróság. Még mindig csukva volt a szemem, de gondolatban most már Jason Bourne/Matt Damon támadta meg a bőrömet. Együtt menekültünk a kormány elől, és már csak a fizikai érintkezés tartott minket életben. Az ujjaim, vagyis Jason ujjai finoman kúsztak lefelé a hasam irányába, majd pedig a bugyim alá csusszantak. Meg lett a gyümölcse az érintésemnek. Valami felébredt, megmozdult bennem. Ziháltam, amikor a testem ténylegesen készen állt Jasonre, vagy Jordanra. Jesszusom! Szó szerint vonaglottam, ahogy arra gondoltam, hogy ketten együtt vetik be magukat, hogy visszaszerezzék nekem O-t. Nyögdécselni kezdtem, és felsorakoztattam a nagyágyúkat. Clooney-t képzeltem magam elé. Többször is felvillant előttem Clooney képe, miközben az ujjaim incselkedtek és tekeregtek, csiklandoztak és csipkedtek. Danny Ocean… George a The Facts of Life sorozatból. És utána, tényleg mindent bevetettem. Dr. Ross. A Vészhelyzet harmadik évadában, a császármetszés helyreigazítása után. Mmm… sóhajtoztam és nyöszörögtem. Működött a dolog. Kezdtem igazán beindulni. Hónapok óta először éreztem, hogy az agyam összhangban van minden más részemmel. Átfordultam az oldalamra, a kezemmel a lábam között matattam, és láttam dr. Rosst előttem térdepelni. Megnyalta a száját, és megkérdezte, hogy mikor váltott ki belőlem valaki is utoljára sikolyokat. Elképzelni sem tudnád. Váltsd ki belőlem a sikolyokat, dr. Ross!

Összeszorított szemmel láttam, hogy felém hajol, és egyre közelít a szájával. Finoman széthúzta a térdemet, és mindkét combomat belülről csókolgatni kezdte. Ténylegesen éreztem a leheletét a lábamon, és kirázott a hideg. Kinyitotta a száját, kivillantotta tökéletes Clooney-nyelvét, hogy megízleljen. Puff. – Jaj, Istenem. Piff-puff. – Jaj, Istenem. Nem, nem, és nem! – Simon… mmm – kacarászás. Nem akartam hinni a fülemnek. Még dr. Ross is zavartnak tűnt. – Olyan – kacarászás – baromira – kacarászás – jó… ha-ha-ha-ha! Felnyögtem, mert éreztem, hogy dr. Ross lassan faképnél hagy. Nedves voltam, frusztrált, Clooney pedig azt gondolhatta, hogy rajta nevetnek. Hátrálni kezdett… Ne, dr. Ross, ne hagyj itt! Te semmiképp sem! – Igen, ez az! Ez az! Oh… ah… Ha-ha-ha-ha-ha! A falak remegni kezdtek, és megkezdődött az ágydöngetés. Ez az. Ezen kuncogj, ringyó… Feltápászkodtam, Catalano, Bourne és az imádott dr. Ross pedig eltűntek a lidérces, tesztoszteron-tartalmú ködben. Felrántottam az ajtót, és kiviharzottam a hálószobából. Clive feltartotta az egyik pracliját, hogy kifejezze nemtetszését, amiért kizártam őt, de ahogy meglátta az arcomat, bölcsen továbbengedett. A bejárati ajtóhoz trappoltam, a sarkam kopogott a kemény padlón. Hogy dühös voltam, az nem kifejezés. Elkékültem a dühtől. Annyira közel voltam már a célhoz. A bejárati ajtómat több ezer O századokon át felgyülemlett, egyesített erejével téptem fel. Verni kezdtem az ajtaját. Hangosan vertem és sokáig, Clooney is valami ilyesmit tervezhetett velem. Döngettem újra és újra, nem könyörültem, nem lettem kíméletesebb. Lépéseket hallottam közeledni az ajtó felé, de továbbra sem csitultam. Az O nélkül telt nap, hét és hónapok okozta frusztráció olyan özönként zúdult rám, amilyet még a világ nem látott. Hallottam, hogy csikordulnak a zárak és kikapcsolódik a lánc, de folytattam az ajtó döngetését. Üvölteni kezdtem. – Nyisd ki az ajtót, te seggfej, vagy a falon keresztül megyek be! – Nyugalom! Hagyd abba a döngetést – hallottam Simon szavait. Kivágódott az ajtó, és én rábámultam. Ott állt előttem, teljes valójában. Simon.

A bentről kiszűrődő lágy fényben kirajzolódtak testének körvonalai, ahogy egyik kezével az ajtót tartotta, a másikkal pedig a csípője köré csavart fehér lepedőt fogta. Alaposan végigmértem tetőtől-talpig, ökölbe szorított kezem még mindig a levegőben volt, és lüktetett a kíméletlen döngetéstől. Koromfekete haja égnek állt, a kuncogó nő ujjai kócolhatták össze a döngetés hevében. Élénk kék szeme, széles arccsontja volt, és erős álla. Csókoktól duzzadt ajka mellett feltűnő volt háromnapos borostája. Jesszusom, borostás. Hogy nem tűnt fel ez ma reggel? Végignéztem nyúlánk, vékony testén. Napbarnított bőre volt, egészségesen barna, az a szabad ég alatt szerzett, levegőn megérett, férfias napbarnítottság. Mellkasa emelkedett, majd süllyedt, ahogy levegő után kapkodott, bőrén még a szeretkezés izzadságcseppjei csillogtak. Ahogy egyre lejjebb haladt a tekintetem a törzsén, sokat sejtető sötét szőrzetet pillantottam meg, ami a lepedő alatt rejlő részekre irányította a figyelmemet. A hatkockás hasizmok alá. A V alakú idomra, amely egyes férfiakra jellemző, de az övé nem volt sem furcsa, sem túlságosan kigyúrt. Elképesztően jól nézett ki, ami nem meglepő. De miért volt szükség a borostára? Akaratomon kívül megrándultam, ahogy a szemem lejjebb tévedt, mint szándékozott. Mágnesként vonzotta a tekintetemet, egyre lejjebb és lejjebb. A lepedő alatt pedig – amely jobban lecsúszott a csípőjén, mint illett volna –, ott… még… mindig… kemény… volt.

Ötödik fejezet – Jaj, Istenem! Puff. – Jaj, Istenem! Piff-puff. Lökése erejétől feljebb csúsztam az ágyon. Rendíthetetlen erővel hatolt belém, pont olyannal, ami még jólesett, majd annál egy picit erősebben. Rám szegezte szúrós tekintetét, és egy mindent tudó vigyort villantott felém. Behunytam a szemem, hogy érezzem, milyen mélyre hatolt. És a mély alatt itt ténylegesen mélyet értek… Megragadta a kezemet, és a fejtámlához helyezte, a fejem fölött. – Mindjárt jól meg kell majd ragadnod – suttogta, és az egyik lábamat a vállára dobta, miközben a csípőjével ütemet váltott. – Simon! – kiáltottam, mert úgy éreztem, hogy szinte szétszakad a testem. A tekintete, az átkozott kék szemével, az enyémbe fúródott, ahogy a teste körül vonaglottam. – Mmm, Simon! – kiáltottam újra. És azon nyomban fel is ébredtem, a karommal a fejem fölött, a kezemmel a fejtámlát szorongattam. Egy pillanatra behunytam a szemem, és lefejtettem a kezemet. Ahogy jobban megnéztem, mélyedéseket vettem észre a kezemen az erős kapaszkodástól.

Alig tudtam felülni. Megizzadtam, és levegő után kapkodtam. A takarómat az ágy lábánál találtam meg egy gombolyagban, és Clive úgy beásta magát alá, hogy csak az orra hegye látszott ki. – Jaj, Clive, miért bujkálsz? – Miaú – jött a haragos válasz, és a cicaorr után egy pici fej is előbújt. – Kijöhetsz, te kis buta. Anya abbahagyta a kiabálást. Legalábbis ezt gondolja. – Elnevettem magam, és a kezemmel a nedves hajamba túrtam. Elképesztően átizzadtam a hálóruhámat, úgyhogy a szellőzőnyílás elé álltam, hogy lehűtsem magam, és kezdtem megnyugodni. – Ez most közel volt, nem igaz, O? – Fintorogtam, mert ahogy összeszorítottam a lábamat, a combom között kellemesen sajgó érzés öntött el. Attól a naptól fogva, amikor a folyosón „találkoztam” Simonnal, csak vele álmodtam. Nem akartam, tényleg nem akartam, de a tudatalattim átvette az irányítást, és a magáévá tette őt. Éjszakánként. A testem és az agyam ezen a téren nem volt összhangban: az agyam határozottabb volt; Caroline alfele viszont már nem volt annyira biztos a dologban… Clive átnyomakodott mellettem, a konyhába rohant, és a tálkája mellett elkezdte szokásos kis táncát járni. – Igen, igen, igen, most már nyugalom – zsörtölődtem vele, ahogy körözött a bokám körül. Egy maréknyi macskaeledelt szórtam a tálkájába, és pont eltaláltam vele a kávét is. Az étkezőpultnak dőltem, és próbáltam összeszedni magam. Egy kicsit még mindig kapkodva vettem a levegőt. Ez az álom, igencsak… nos, élénk volt. Még egyszer visszagondoltam arra, ahogy a testével fölém hajolt és egy izzadságcsepp gördült le az orráról, egyenesen a mellemre csöppenve. Lejjebb csúszott, és a nyelvével végigsimította a hasamat, a mellem felé haladt, és utána… Csiling-csiling! A kávéfőzőm hangja zökkentett ki a buja gondolatokból, amiért most hálás voltam. Legalább újra felizgatva érezhetem magam. Csak nem lesz ebből gond? Töltöttem egy csésze kávét, meghámoztam egy banánt, és kinéztem az ablakon. Legyőztem a késztetést, hogy masszírozni kezdjem a banánt, és a számba döftem. Jaj, édes Istenem, az a döfés! Elkezdtem dél felé haladni. És én dél alatt azt értem, hogy… Arcon csaptam magam, és próbáltam a gondolataimat a hímringyó helyett, akivel jelenleg mindössze egy falon osztozkodom, valami másra terelni. Bárgyú dolgokra. Ártalmatlan dolgokra. Kölyökkutyákra… a kutyapózra. Tölcséres fagylaltra… arra, hogy a tölcsért, és a két gombócot nyalogatom. Gyerekjátékokra… a fene vigye el, vajon tényleg mindent meg akarnék tenni, amit Simon óhajt?… Oké, ebből elég! Pillanatnyilag még csak nem is próbálkozol. Zuhanyozás közben a himnuszt énekeltem újra és újra, a kezemnek pedig a mosakodáson kívül minden mást megtiltottam. Arra kell emlékeztetnem magam, hogy micsoda seggfej, nem pedig arra, hogy milyen jól mutatott egy szál lepedőben, azzal a vigyorral az arcán. Becsuktam a szemem, ahogy a zuhanyrózsából áradó vízpermethez hajoltam, és megint az a bizonyos éjszaka

jutott az eszembe. Miután befejeztem a rácsodálkozást, nos, arra a testrészre, amit a lepedő takart, megszólaltam: – Jól figyeljen ide, uraság! Tisztában van azzal, hogy milyen hangos? Alvásra van szükségem! Ha még egy éjszakát, vagy akárcsak egy percet végig kell hallgatnom, amint maga és a háreme éppen a falamat döngetik, bizonyosan begolyózom! Üvöltöttem, hogy kiengedjem magamból a feszültséget, ahogy azt Clooney-val lehetett vagy kellett volna tennem. – Csillapodjon már. Ennyire nem lehet vészes. Ezek a falak elég vastagok – öklével az ajtófélfát kopogtatta, és igyekezett magából némi kedvességet kicsiholni. Egyértelmű, hogy mindig megkapja, amit akar. Ilyen kockás hassal, érthető is, hogy miért. Megráztam a fejem, és megpróbáltam összpontosítani. – Hova tette a józan eszét? A falak még annyira sem vastagok, mint a bőr a maga képén. Az égvilágon mindent hallok. Minden egyes náspángolást, minden nyávogást, minden kacarászást, elegem van! Itt a vége a hancúrozásnak, most és mindörökre! – kiabáltam, és éreztem, hogy az arcom lángol a dühtől. Kezeimmel még idézőjelet is formáltam, hogy kellő hangsúlyt adjak a náspángolás, nyávogás és kacarászás szavaknak. Amikor a háreméről beszéltem, erőltetett kedvessége rendreutasító hangvételre váltott. – Na, ebből elég legyen! – vágott vissza. – Csak és kizárólag rám tartozik, és senki másra, hogy a saját otthonomban mit csinálok. Sajnálom, hogy megzavartam a nyugalmát, de nem sétálhat át hozzám az éjszaka kellős közepén, hogy megszabja, mit tehetek, és mit nem. És sem sétálok át a folyosón, hogy az ajtaját döngessem. – Nem, maga csak a falamat döngeti, pontosan mellettem, amikor aludni próbálok. Szorulhatna magába valamennyi az általánosan elvárható udvariasságból! – És hogy lehet, hogy maga hall engem, de én magát nem? Na, várjon, a maga falát ezek szerint senki nem döngeti, igaz? Önelégülten vigyorgott, én pedig éreztem, hogy elfehéredik az arcom. Szorosan összefontam a karomat a mellem előtt, és lesütöttem a tekintetem, mert eszembe jutott, hogy mit viselek. A rózsaszín baby-dollt. Igen érdekes módon akarom megalapozni a hitelességemet. Dúltam-fúltam, miközben a tekintete egyre lejjebb csúszott a testemen, és szemérmetlenül nézegette a rózsaszín hálóruhát, a csipkét és a csípőm domborulatát, míg én mérgesen doboltam a lábammal. Végre újra a szemembe nézett, de nem hátráltam meg, miközben felcsillant az az élénkkék szempár, és rám kacsintott. Haragra lobbantam. – Jesszus! – kiáltottam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Azóta nem láttam őt, végül is számít ez bármit is? A fürdőszoba csempéjéhez vertem a fejem. Amikor háromnegyed óra múlva kinyitottam a bejárati ajtót, és dobtam egy búcsú puszit Clivenak a vállam fölött, azért imádkoztam, hogy egyetlen háremhölggyel se fussak össze a folyosón. Ezúttal tiszta volt a terep.

Feltettem a napszemüvegemet, kisétáltam az épületből, és épp csak megláttam a Land Rovert. Caroline! Lehet, hogy mégiscsak van itt egy kis gond… Később, délután Jillian bekukkantott hozzám az irodámba. – Kipp-kopp – köszöntött mosolyogva. – Szia! Mi újság veled? – hátradőltem a széken. – Kérdezz a sausalitói házról! – Szia Jillian, hogy álltok a sausalitói házzal? – érdeklődtem bájosan. – Elkészült – suttogta, és a karját a levegőbe lendítette. – Na, persze – súgtam vissza. – Teljesen, tökéletesen, véglegesen elkészült! – visította, és leült velem szemben. Ökölpacsira nyújtottam a kezem az asztal felett. – Ez igazán jó hír. Meg kell ünnepelnünk! – A fiókomba nyúltam. – Caroline, ha egy üveg skót whiskyt húzol elő, azt jelentenem kell a HR-nek – figyelmeztetett, és egy vigyort villantott felém. – Először is, te magad vagy a humán erőforrás. Másodszor pedig, mintha én az lennék, aki skót whiskyt tárol az irodájában. Nyilvánvaló, hogy egy laposüvegben hordozom, a combomhoz erősítve – kacagtam, és rágós nyalókát húztam elő. – Csodás. És ráadásul dinnyés ízesítésű. Pont a kedvencem – lelkesedett, miközben kicsomagolta a papírból, és szopogatni kezdte. – Szóval, mesélj róla – sürgettem. Még megbeszéltünk ezt-azt Jilliannel, mivel épp a Benjaminnal közösen felújított ház utolsó simításairól döntött, és én is évek óta pont ilyen házról álmodoztam. Akár csak Jillian, a ház is pezsdítő, hívogató, elegáns, és fényárban úszik. Még egy kicsit mesélt a házról, majd magamra hagyott Jillian, hogy folytathassam a munkámat. – Ja, a lakásavató buli egyébként a jövő hétvégén lesz. Szeretettel várunk téged és a lánykülönítményedet. – Jól hallottam, hogy lánykülönítményt mondtál? – Meglehet. Jössz, ugye? – Nagyon jól hangzik. Vihetünk bármit, és majd nézegethetjük a vőlegényedet? – Mégis mit képzelsz? Ez a legkevesebb, amit elvárok tőletek – dobta vissza a labdát. Elmosolyodtam, és újra munkához láttam. Buli Sausalitóban? Ígéretesen hangzik. – Ugye nem zúgtál bele? Mármint, pontosan hányszor is álmodtál róla? – kérdezte Mimi, és a nyalókáját szopogatta.

– Hogy belezúgtam-e? Ugyan már, a pasi egy seggfej! Mégis miért zúgnék… – Persze, hogy nem. Ki tudja, hogy hány helyen fordult már meg az a szerszám? Caroline soha nem tenne ilyet – válaszolt helyettem Sophia, és ahogy a haját hátradobta a válla fölött, egy egész asztalnyi üzletembert nyűgözött le, akik egyébként már azóta néztek minket, amióta beléptünk a helyre. A North Beach-i kedvenc kis bisztrónkba ültünk be egy közös ebédre. Mimi hátradőlt a székén, vihogott, és az asztal alatt a lábamat rugdosta. – Szállj le rólam, te mitugrász! – rászegeztem a tekintetemet, és mérgemben elvörösödtem. – Ja, persze. Szállj le rólam, te mitugrász. Caroline okosabb annál, mint hogy… Sophia visszavonulót fújt, és végre levette a napszemüvegét. A csellista és a mitugrász engem néztek, én meg türelmetlenül babráltam a kezemmel. Az egyik nevetett, a másik szitkozódott. – Jesszusom, Caroline, csak azt ne mondd, hogy kezdesz belezúgni a pasiba! Jaj, ne, de igen, kezdesz, nem igaz? – fortyant fel Sophia, és közben a pincér egy üveg San Pellegrino ásványvizet tett le az asztalra. A pincér Sophiára nézett, ahogy a lány az ujjaival a hajába túrt, s közben óvatosan egy célzott kacsintást intézett a pincér felé, és intett, hogy távozhat. Tudatában volt annak, hogy megnézték a férfiak, és szórakoztató volt figyelni, ahogy teszik neki a szépet. Mimi más volt: apró és törékeny, első ránézésre a kisugárzása vonzotta a férfiakat. Pedig kifejezetten szép lány volt. Kiérződött belőle valami, ami miatt a férfiak gondoskodni akartak róla, meg szerették volna óvni – legalábbis, még mielőtt a hálószobájukba csalogatták. Némiképp így viszonyultak hozzá. Micsoda őrület… Sokszor mondták nekem, hogy csinos vagyok, és ezt olykor el is hiszem. Ha jó napom van, tisztában vagyok azzal, hogy bevethetem magam. Soha nem érzem, hogy olyan tüzes lennék, mint amilyen Sophia, vagy olyan tip-top, mint amilyen Mimi, de jól ki tudom magam csípni, az tény. Ha mi hárman együtt jelenünk meg bárhol is, mesterien fel tudjuk kelteni a figyelmet, és mostanáig ennek ki is használtuk az előnyeit. Szerencsére különböző az ízlésünk a férfiakat illetően. A legritkább esetben tetszik meg nekünk ugyanaz a fiú. Sophiának egyedi az ízlése. A vékony testalkatú, sármos férfiak jönnek be neki. Szereti, ha nem túl magasak, de azért nála mindenképpen magasabbak. Elvárja, hogy a pasik illemtudók, eszesek legyenek, és lehetőleg szőkék. Ez utóbbi a gyengéje. A másik pedig a déli akcentus. És valóban, ha egy pasi „édesem”-nek szólította, nyomban rávetette magát az illetőre, még mielőtt bemutatkozott volna. Ezt első kézből tudom, mert heccből kikezdtem vele egy este, amikor nagyon elázott, és a legjobb oklahomai kiejtésemet vetettem be. Azon az estén alig tudtam levakarni magamról. Később az esetet az egyetemi éveire fogta, no meg arra, hogy kísérletezni akart. Mimi ízlése is egyéni, de a külső megjelenés nála kevésbé fontos. Bármilyen méretért oda tud lenni. A magas, testes, erős pasi a zsánere. Élvezi, ha a férfiaknak fel kell emelniük őt ahhoz, hogy megcsókolhassák, vagy egy hokedlire kell állítaniuk, ha nem akarják, hogy görcsbe ránduljon a nyakuk. Kedveli a bizonyos fokig szarkasztikus férfiakat, de utálja, ha valaki magas lóról beszél vele. Mivel ő maga apró, általában olyan típusokat vonz, akik óvni akarják. Ez az apró kis barátnő azonban egyáltalán nem szorul védelemre, mivel már gyerekkorában is karatézott. A retro szoknya egy igazi kemény csajt takar. Engem ilyen szempontból nehezebb lenne meghódítani, azonban amint megpillantottam őt, rögtön felismertem benne a zsáneremet. Általában azok a pasik tetszenek, akik szeretik a szabadidős tevékenységeket – esetleg életmentők, mélytengeri búvárok vagy éppen

sziklamászók. Legyen a fiú rendes, egy kicsit elvarázsolt, lovagias, ugyanakkor némiképp rosszfiús, és keressen annyit, hogy ne kelljen a pénzes anyukát játszanom mellette. Valamelyik nyáron egy elképesztően forróvérű szörfössel voltam együtt, aki még egy üveg mogyoróvajat sem engedhetett meg magának. Micah-t még a naphosszat tartó orgazmusok sem tudták megmenteni, amikor rájöttem, hogy az én AmEx kártyámmal fizeti a Sex Wax-os szörfdeszkához vásárolt viaszt. És a telefonszámláját. Meg egy kirándulást a Fidzsi-szigetekre, ahová meg sem hívott. A franc essen beléd, szörfös srác. A franc essen beléd! Azért vihettem volna magammal egy kis útravalót belőle. Jaj, azok a szép napok, mielőtt O elhagyott! Orgazmusok netovábbja, éjjel-nappal. Sóhajtottam. – Várj egy percet! Láttad őt a folyosói ütközet óta? – kérdezte Sophia, miután leadtuk a rendelést, én pedig felocsúdtam a szörfös sráchoz fűződő emlékekből. – Nem – nyögtem ki. Mimi megnyugtatóan paskolta meg a karomat. – Cuki a pasi, nem igaz? – A fenébe is, igen! Túlságosan cuki! Igazi seggfej! – olyan erővel csaptam a kezemmel az asztalra, hogy még az evőeszközök is kimozdultak a helyükről. Sophia és Mimi egymásra néztek, én pedig a középső ujjamat mutattam nekik. – És aznap reggel Whiskast csókolgatta a folyosón. Mintha valami beteg, önmagából kifordult orgazmusgyár lenne odaát, amihez nem akarom, hogy bármi közöm is legyen – jelentettem ki, és dühösem eszegettem a salátámat, tudniillik már harmadszorra meséltem el nekik a történetet. – Nem hiszem el, hogy Jillian nem szólt neked erről a pasiról – elmélkedett Sophia, és a pirított kenyérkockákat lökdöste a tányérján. Megint elhatározta, hogy nem eszik kenyeret, ugyanis megijedt attól a két kilótól, amit állítása szerint tavaly szedett fel. Már elegem volt, de Sophiával nem volt értelme vitába szállni, ha valamit a fejébe vett. – Nem, azt mondja, hogy ő nem találkozott ezzel a pasassal – számoltam be. – Valószínűleg azután költözött be, hogy Jillian utoljára ott járt. Mármint, Jillian nem sokszor fordult elő a lakásban. Csak azért nem adták még el, hogy mindig legyen hova menni, amikor a városban éjszakáznak. A szomszédok azt mondják, hogy körülbelül egy éve költözött be a férfi házba. Ráadásul rengeteget utazik. Miközben beszéltem, rádöbbentem, hogy már legalább egy aktányi információt halmoztam fel a pasiról. – És egész héten át döngette a faladat? – kérdezte Sophia. – Viszonylag csöndben volt. Vagy hatott rá a szavam, és ezért viselkedik jó szomszédhoz illően, vagy végre beletört a szerszáma valamelyikükbe, és orvosi segítségért folyamodott – jegyeztem meg, egy kicsit hangosabban a kelleténél. Az üzletemberek a szomszéd asztalnál valószínűleg figyelmesen hallgatták a mondandómat, mert hirtelen beléjük szorult a szó, fészkelődni kezdtek a székükön, és talán a lábukat is keresztbe tették, akaratlanul is együtt érezve férfitársukkal. Nevetésben törtünk ki, majd folytattuk az ebédet. – Ha már Jilliannél tartunk, meg vagytok hívva a suasalitói házba jövő hétvégére a házavató buliba – jelentettem be. Mindketten azonnal lelkendezni kezdtek. Benjamin volt az egyetlen férfi, aki mindhármunknak tetszett. Amikor elég mennyiségű likőrt itattunk meg Jilliannel, mindig hízelegtünk neki, és

rávettük, hogy meséljen nekünk történeteket Benjaminról. Ha szerencsénk volt, és sikerült megitatnunk vele még egy pohár Martinit… nos, olyankor kiderült számunkra, hogy akkor is érdemes szexuális életet élni, ha a pasink már jócskán a negyvenes éveiben jár. És az a bizonyos sztori Benjaminról és a Fairmont Hotel Tonga Room éttermében történtekről? Tyű. Jillian igazán szerencsés nőnek mondhatta magát. – Klassz lesz. Készülődhetnénk előtte mindannyian nálad, mint a régi szép időkben – visította Mimi, mire Sophia és én is befogtuk a fülünket. – Jól van, jól van, benne vagyunk, csak fejezd be a visítozást, mert különben itt hagyjuk azt a formás kis fenekedet a számlával együtt. Miután Sophia megdorgálta, Mimi csillogó szemmel huppant vissza a székére. Ebéd után Mimi elindult a következő megbeszélésére egy háztömbbel távolabbra, mi pedig Sophiával taxiba ültünk. – Szóval, pikáns álmok a szomszédodról. Had halljam őket! – kezdte, a taxisofőr legnagyobb örömére. – Inkább az utat figyelje, uram – utasítottam a taxist, amikor a visszapillantó tükörben kiszúrtam, hogy minket néz. Hagytam, hogy a gondolataim az álmokra terelődjenek, melyek az elmúlt hét minden napján visszatértek. Nem akartam azonban a szexuális frusztrációmat a végletekig elmélyíteni. Egészen jól éreztem magam olyankor, amikor sikerült mellőznöm az O-val kapcsolatos gondolatatokat. Most azonban, hogy Simon álmaimban kísértett, O hiánya még égetőbbé vált. Clive a komódon szundikált, tudniillik ott nem zavarta a kalimpáló lábam. – És az álmok? Az álmok jók voltak, de a pasi egy igazi seggfej! – kiáltottam, és az öklömet az ajtóhoz ütöttem. – Tudom. Folyamatosan ezt ismételgeted – tette hozzá, és óvatosan rám pillantott. – Mi az? Mit nézel? – Semmi. Csak nézlek. Elképesztően felizgatod magad ahhoz képest, hogy az illető egy seggfej – jegyezte meg Sophia. – Tudom – sóhajtottam, és kibámultam az ablakon. – Te szándékosan piszkálódsz. – Nem én. – Most komolyan, Mimi, mi a csuda van a zsebedben? Csak nem csomagolni akarsz? – kiáltott fel Sophia, és elkapta a fejét, ahogy Mimi a sütővasat a hajához nyomta. Én az ágyon ültem, és csak mosolyogtam, miközben becsatoltam a szandálomat. A hajamat még azelőtt csavartam be, hogy a lányok megérkeztek volna, így megúsztam a teljes kezelést. Mimi valamiféle lemorzsolódott kozmetikustanulónak képzelte magát, és ha nyithatott volna egy üzletet a saját hálószobájában, bizonyosan elgondolkodott volna rajta. Egy hajkefét húzott elő a zsebéből, és felmutatta Sophiának, mielőtt kezelésbe vette. Mármint a hajkefével. Pontosan úgy tartottunk előbulit, mint annak idején a Berkeley-n, akkor még a kommersz minőségű Frozen Daiquiri koktélokkal. Azóta jobb fajta alkoholt választunk, és frissen facsart

citromból készült limonádéval öntjük fel, de még így is kissé hiperaktívak lettünk, és féktelenül jókedvűek. – Gyerünk már – nem lehet tudni, kivel hoz minket össze a sors ma este. Ti sem akarjátok lelapult hajjal megismerni a nagy Ő-t, nem igaz? – érvelt Mimi, és rávette Sophiát, hogy tűzze hátra a haját, kissé megemelve a feje tetején. Nem vitatkozott vele az ember, inkább hagyta, hogy csinálja, ahogy gondolja. – Sehol sem vagyok lapos. És ha ilyen lányok vonulnak majd fel, a nagy Ő azt sem fogja észrevenni, hogy egyáltalán van hajam – morgott Sophia, mire én megint hangos vihogásban törtem ki. Miközben nevetgéltünk, hangok szűrődtek át a szomszédból. Felkeltem az ágyról, és közelebb mentem a falhoz, hogy jobban halljam. Ez alkalommal nem csak Simon hangjára, hanem két másik férfihangra lettem figyelmes. Nem tudtam kivenni, mit mondanak, de hirtelen Guns N’ Roses harsogott át a falon keresztül, olyan hangerővel, hogy Mimi és Sophia is megdermedt. – Ez meg mi a fene? – kérdezte harapósan Sophia, és dühös tekintettel nézett körbe a szobán. – Simon ezek szerint G N’ R rajongó. – Megvontam a vállamat, és titokban élveztem, hogy megnyílt előttünk a dzsungel. A hajpántomat a homlokomra csúsztattam, és elkezdtem Axl ráktáncát járni, előre-hátra, Mimi legnagyobb örömére, és Sophia megvetését kivívva. – Nem, nem, nem így kell, te bolond. – Sophia káromkodva szidta a zenét, majd megragadott egy másik hajpántot. Sophia és én Axl-harcot vívtunk. Közben, természetesen, Sophia haja összekuszálódott. Erre Mimi kiabálni kezdett, Sophia az ágyra ugrott, hogy meneküljön, én pedig csatlakoztam hozzá. Fel-le ugráltunk, torkunk szakadtunkból ordítottuk a dalszöveget, és vadul táncoltunk. Mimi végül beadta a derekát, és mindhárman őrültek módjára ráztuk magunkat. Éreztem, hogy az ágy mozog alattunk, és vígan döngeti a falat – Simon falát. – Na, ezt kapd ki! És ezt! És egy kicsit… ebből is kapsz! Senki nem döngeti az én falamat, mi? Ha-ha-ha-ha-ha! – Őrült módjára visítottam, Sophia és Mimi pedig szájtátva bámultak. Sophia lemászott az ágyról, és Mimivel egymást fogták a nagy nevetés közepette, én mindeközben dörömböltem. Előre-hátra himbálóztam, mint aki szörfözik, és a fejtámlámat újra és újra a falba vertem. Hirtelen elhallgatott a zene, én meg visszahanyatlottam az ágyra, mint akit lelőttek. Mimi és Sophia egymás szája elé kapták a kezüket, én mindeközben az ágyon feküdtem, és az öklömet haraptam, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. Olyan őrjöngés uralkodott a szobában, mint amikor valakit rajtakapnak, amint éppen WC-papírral dekorál ki egy házat, vagy elneveti magát a templom utolsó padsorában. Ilyenkor nem lehet megálljt parancsolni a nevetésnek, egyszerűen lehetetlen. Dirr-durr-durr. Ilyen nincs. Visszadörömböl nekem? Dirr-durr-durr. És igen, visszadörömbölt. Dirr-durr-durr. Teljes erőmből dörömböltem. Nem akartam elhinni, hogy van bőr a képén ahhoz, hogy megpróbáljon csendre utasítani. Majd férfinevetés hangjait hallottam. Még egy dirr-durr-durr következett, és ekkor tényleg felment bennem a pumpa. Minden kétséget kizárva, ez egy igazi seggfej…

Hitetlenkedve néztem a lányokra, ők pedig visszaugrottak hozzám az ágyra. Dirr-durr-dirr-durr – ütöttük ököllel a falat, hat őrjöngő ököl záporozta a vakolatot. Dirr-durr-dirr-durr hallatszott a másik oldalról, de most már sokkal hangosabban. Ezek szerint a haverjai is beszálltak az akcióba. – Adja fel a harcot! A szexet pedig el is felejtheti! – üvöltöttem a fal irányába, miközben a barátnőim mániákusan vihogtak. – Rengeteg szex vár rám, magácskának viszont semmi nem fog jutni belőle! – üvöltötte át a falon, nagyon is tisztán. Még egyszer felemeltem az öklömet, hogy átdörömböljek. Dirr-durr-dirr-durr – zengett a fal az én oldalamról. Dirr-durr – jött egyetlen egy ököl válasza, majd minden elcsendesedett. – Óóóóóóóóó! – kiabáltam a fal felé, és hallottam, hogy Simon a haverjaival együtt nevet. Mimi, Sophia és én, kikerekedett szemmel bámultunk, majd egy halk sóhajt hallottunk a hátunk mögül. Megfordultunk, és Clive-ot pillantottuk meg a komódon. Visszabámult ránk, még egyet sóhajtott, majd tovább nyalogatta a hátsóját. – Ez a magabiztosság, úgy értem, ez az istenverte magabiztossága ennek a pasinak! Még van bőr a képén a falamon dörömbölni? Az én falamon? Úgy értem, jesszus, mekkora egy… – Seggfej, tudjuk – zengte kórusban Mimi és Sophia, ahogy folytattam a szónoklatot. – Igen, seggfej! – mondtam tovább, még mindig felizgatott állapotban. A kocsiban ültünk, Jillian bulijára tartottunk. A fuvar pontban fél kilenckor érkezett meg, és hamarosan már haladtunk is át a hídon. Ahogy az ablakon át Sausalito pislákoló fényeit figyeltem, lassan kezdtem megnyugodni. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy az a pasas felidegesítsen. A két legjobb barátnőmmel megyek szórakozni, és úton vagyok egy fantasztikus házavató buliba, ahol ráadásul a világ legjobb főnöke a házigazda. És ha szerencsénk lesz, akkor Jillian vőlegénye mutat majd nekünk néhány fényképet magáról abból az időszakból, amikor egyetemistaként úszott, és amikor még az úszók azt a pici Speedo fecskét viselték. Mi majd az örökkévalóságig sóhajtozunk, és nézegetjük fotókat, amíg Jillian meg nem jelenik, és el nem ragadja tőlünk a őket. Ilyenkor általában Benjamint is elragadta az este további részére. – Meg kell mondanom, nagyon jó előérzetem van a ma estével kapcsolatban. Érzem, hogy valami történni fog – elmélkedett Mimi, és elgondolkozva bámult ki az ablakon. – Való igaz, hogy valami történni fog. Nagyszerűen fogunk szórakozni, túl sokat inni, és elképzelhető, hogy hazafelé megpróbálok majd Caroline-hoz dörgölőzni a kocsiban – mondta Sophia, és rám kacsintott. – Hmm, édesem – incselkedtem én is, ő pedig csókot intett felém. – Mi lenne, ha egy pillanatra félretennétek a pszeudo-leszbikus románcotokat? Én komolyan beszélek – folytatta, és azon a Harlequin-regénybe illő hangján sóhajtozott, amelyen néha megszólalt.

– Ki tudja? Nem feltétlenül magamról beszélek, de talán te tényleg megismered ma este a nagy Ő-t – suttogtam, és Mimi reménytől csillogó arcára mosolyogtam. Mimi volt a legromantikusabb típus hármunk közül. Megingathatatlan abban a meggyőződésében, hogy mindenkinek van a világon egy lelki társa. – Én, ugye… tökéletesen beérném azzal, ha az én O-mnak találnék lelki társat. A kocsi befordult Benjamin és Jillian háza felé. A kanyargós utca végig tele volt parkoló autókkal, és japán lámpások, világító papírtasakok jelölték a birtok határát. Akárcsak a legtöbb dimbes-dombos vidéken épült ház esetében, az utcáról még semmi érdekeset nem lehetett látni. Vihorászva közeledtünk a kapuhoz, és én csak mosolyogtam, amikor a lányok döbbenten bámultak az előttünk álló különös szerkezetre. Én már láttam a terveket, de még soha nem utaztam vele. – Mi ez az elfuserált riksa? – Csúszott ki a kérdés Sophia száján, én pedig nem tudtam megállni, hogy elnevessem magam. Jillian és Benjamin tervezte, és helyezte üzembe a siklót, amely tulajdonképpen egy egyszerű lift volt, csak a domboldalon közlekedett fel-le. Egyébként nagyon praktikus találmány, a házhoz vezető lépcsők számát tekintve. A bejárat előtti domboldalt lépcsőzetesen kialakított kertek borították, padokkal és különböző kerti színterekkel, melyek művészien voltak elrendezve a járdakövekkel kirakott, bambuszfáklyákkal megvilágított ösvények mentén, melyek a völgyből kiemelkedő házhoz tartottak. A napi bevásárlást és a nem ráérős bóklászást illetően a hegyi lift igencsak megkönnyítette az ingázást. – Hölgyeim, lenne kedvük lifttel megtenni a házhoz vezető utat? – kérdezte egy alkalmazott, aki a szerkezet másik oldaláról bukkant elő. – Úgy érti, hogy utazzunk ezzel a valamivel? – vinnyogta Mimi. – Természetesen, hiszen erre a célra készült. Ugyan már – bátorítottam, és beléptem a lift oldalán nyíló kis ajtón. Olyan érzés volt, mintha sífelvonóban lennék, kivéve, hogy ezúttal lefelé ment a domboldalon, nem pedig felfelé. – Rendben, legyen úgy, próbáljuk ki – mondta Sophia, bemászott mögöttem, és az ülésre huppant. Mimi vállat vont, és követte. – Lent is várni fogja önöket valaki. Hölgyeim, érezzék jól magukat a bulin! – A férfi mosolygott, mi pedig elindultunk a mélybe. Ahogy lefelé haladtunk, a ház mintha fölfelé kúszott volna, hogy összetalálkozzunk. Jillian hamisítatlanul varázslatos világot teremtett, és a ház hatalmas ablakain át a buliba is bepillantást nyertünk, ahogy lefelé ereszkedtünk. – Tyűha, rengetegen vannak – jegyezte meg Mimi, óriásira kerekedett szemmel. Az egyik teraszról jazz-zenekar játéka szűrődött fel hozzánk, a magasba. Támadt egy kis gyomoridegességem, amikor a kocsi a megállóhoz ért, és egy másik rendező kinyitotta nekünk az ajtót. Kiszálltunk, magas sarkúink kopogtak a járdaköveken. Meghallottam Jillian hangját a házból, és rögtön elmosolyodtam. – Lányok! Végre ideértetek! – kiáltotta, és besétáltunk a házba. Átadtam magam a tér látványának, és megpróbáltam egyszerre mindent befogadni. A ház alapja majnem háromszögletű volt, a domboldalba épült, és az oldalai onnan terjeszkedtek kifelé. Sötét mahagóni színű fapadlózat terült el alattunk, mely a falak letisztult vonalaival gyönyörű kontraszthatást keltett. Jillian ízlése kellemesen modern: a ház színei összhangban voltak a környező hegyoldallal; a levelek meleg zöldje, a föld gazdag barnája, a lágy, visszafogott pasztellszínek és itt-ott a sötét tengerészkék árnyalatai jellemezték. A kétszintes ház hátsó fala

szinte csak üvegből készült, így csodálatosan érvényesülhetett a nem mindennapi kilátás. Holdfény cikázott az öböl vizén, és a messzeségben feltűntek San Francisco fényei. Könnyek gyűltek a szemembe, látva az otthont, amelyet Benjamin és Jillian teremtettek meg maguknak. Visszanéztem Jillianre, és észrevettem, hogy a tekintete izgalomtól csillog. – Tökéletes – súgtam, ő pedig szorosan átölelt. Sophia és Mimi is ömlengeni kezdett Jilliannek, és a pincér mindnyájunkat megkínált egy pohár pezsgővel. Jillian otthagyott minket, és a társaságba vegyült, mi hárman pedig az egyik terasz felé indultunk, hogy szemügyre vegyük a kínálatot. A pincérek tálcákat nyújtottak felénk, és miközben grillezett rákocskákat rágcsáltunk és a pezsgőnket kortyolgattuk, az összegyűlteket nézegettük, hogy kiszúrjuk az ismerősöket. Természetesen Jillian rengeteg megrendelője vett részt a bulin, és tudtam, hogy a ma este nekem valamelyest a munkáról is szól, ám egyelőre elégedetten falatoztam az ízletes garnélarákot, és Sophiát meg Mimit hallgattam, ahogy felmérték a férfifelhozatalt. – Óóóó, Sophia, látok ott egy neked való cowboyt… nem, várj csak, egy másik cowboy van vele. Nézzünk mást. – Mimi sóhajtott, és folytatta a keresgélést. – Megvan! Megtaláltam a pasidat ma estére, Mimi! – bökte ki Sophia suttogva. – Hol, hol látod? – suttogott vissza Mimi, a száját egy rákocska mögé rejtette. Én inkább nem szóltam egy szót sem, csak magamhoz ragadtam még egy pohár pezsgőt, amelyet a pincér tálcán nyújtott felém. – Odabent. Pontosan a kis csoportosulás mellett áll a konyhában, fekete pulcsiban, és khakiszínű nadrágban, látod? Jesszus, kifejezetten vonzó. – Hmmm, a haja is tetszik – mélázott Sophia hunyorítva. – A göndör, barna hajú? Igen, őt kifejezetten el tudnám képzelni magamnak – jelentette ki Mimi, és ezzel meg is volt számára a célszemély. Nézd, milyen magas! És ki az a másik, akivel beszélget? Jó lenne, ha az a kissrác elállna az útból – morogta Mimi felvont szemöldökkel, amíg az állítólagos kissrác arrébb nem lépett, és tisztább képet nem kaptunk a szóban forgó férfiról. Én is arrafelé irányítottam a tekintetemet, és amikor néhányan szétszéledtek, jól láttuk a két beszélgető férfit. A testesebbik, nos, tényleg nagydarab volt. Magas és széles, majdhogynem az amerikai futballjátékosokra jellemző vállakkal. Szépen kitöltötte a pulóverét, és az egész arca felderült, amikor nevetett. Na, igen, ő pontosan Mimi zsánere. A másik úriembernek hullámos szőke haja volt, melyet folyamatosan a füle mögé simítgatott. Tudálékos szemüveget viselt, amely nagyon jól állt neki. Magas és vékony, élénk tekintettel – mondhatni klasszikus férfiszépség. Félreértés ne essék, a pasi elképesztően jóképű volt, de a stréberek kategóriájából, és Sophia egy gyors sóhajjal nyugtázta a látványt. Tovább figyeltük a kibontakozó jelenetet, amíg egyszer csak egy harmadik férfi is csatlakozott a társaságukhoz. A szánk mosolyra húzódott, mivel Benjamin volt az. Azonnal elindultunk a konyha irányába, hogy köszönjünk a földkerekség számunkra legkedvesebb férfijának. Semmi kétség, Sophia és Mimi örömmel vették volna rá Benjamint, hogy ő mutassa be őket a társaságnak. Csak pislogtam, ahogy az a két fickó egyszerre bedobta magát. Mimi Scarlett O’Hara módjára futólag odatartotta mindkét orcáját, Sophia pedig egy gyors mellbedobást végzett. Annak a két szerencsétlen pasinak esélye sem volt érvényesülni.

Benjamin észrevett minket, ahogy a konyha felé közeledünk, és elmosolyodott. A fiúk felénk fordultak, hogy beengedjenek a körbe, Benjamin pedig egy hatalmas ölelésben karolt át egyszerre mindhármunkat. – Az én három kedvenc nőszemélyem! Kíváncsi voltam, vajon mikor bukkantok fel. Elegáns késéssel, mint mindig – incselkedett, mi pedig kacarásztunk. Benjamin jó szokása kihozni belőlünk, hogy kelekótya iskolás lányok módjára vihogni kezdjünk. – Szia, Benjamin – köszöntöttük kórusban, és hirtelen letaglózott a felismerés, hogy ebben a pillanatban akár Benjamin angyalai is lehettünk volna. A Nagydarab és a Szemüveges mellettünk vigyorogott, a bemutatkozásra várva, mivel mindhárman csak és kizárólag Benjamint bámultuk. Ahogy múlt az idő felette, egyre tökéletesebb lett, hullámos, barna haja csak a halántékánál kezdett ezüstösödni. Farmert viselt sötétkék inggel, és régi cowboy csizmával. Mintha csak egy Ralph Lauren-kifutóról sétált volna le. – Engedjétek meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Caroline Jilliannel dolgozik együtt, Mimi és Sophia, Caroline, jaj, hogy is mondjátok ezt: öri barijai? – Benjamin mosolygott, és felém mutatott. – Tyű. Öri barik? Még az öregapád tanította meg neked ezt a kifejezést? – nevettem, és a kezemet Nagydarab felé nyújtottam. – Szia! Caroline vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. A kezem eltűnt a nagy mancsban. Tényleg, leginkább egy mancshoz hasonlított a keze. Mimi teljesen meg fog őrülni ezért a pasiért. A férfi szeme tele volt vidámsággal, ahogy rám mosolygott. – Szia, Caroline! Neil vagyok. Ő pedig itt a segédem, Ryan – mondta, és válla fölött a Szemüveges felé bólintott. – Köszönöm, erre majd akkor is emlékeztess, amikor legközelebb elfelejted az e-mail jelszavadat. – Ryan jóindulatúan nevetett, és felém nyújtotta a kezét. Kezet fogtam vele, és észrevettem perzselően zöld szemét. Ha Sophiának ettől a férfitól lennének gyerekei, akkor azok a gyerek a megengedettnél is szebbek lennének. Biztosítottam, hogy asszisztálok a további bemutatkozáshoz, miután Benjamin továbbment. Könnyed társalgásba kezdtünk, és belém fagyott a szó, amikor ők négyen elkezdték a szokásos ismerkedő kérdezz-feleleket. Neil kiszúrt mögöttem egy ismerőst, és kiabálni kezdett: – Hé, Parker, vonszold ide a csinos hátsódat, és ismerkedj meg új barátainkkal! – Jövök, jövök – hallottam a hátam mögül, és megfordultam, hogy megnézzem, ki csatlakozik a csoportunkhoz. Az első, amire figyelmes lettem, a kék szín volt. Kék pulóver, kék szempár. Kék. Gyönyörű szép kék. Majd pedig én kékültem el a dühtől, amikor ráismertem a kék szín tulajdonosára. – Az istenverte Faldöngető – sziszegtem, és azon nyomban megmerevedtem. Az ő arcáról is eltűnt a vigyor, amíg egy pillanatig az arcomat fürkészte, hogy hová is tegyen. – Az istenverte Rózsaszín hálóinges lány! – nyögte ki végül. Elfintorodott. Forrongva bámultunk egymásra, a levegő izzani kezdett körülöttünk. – Ő lenne a Faldöngető? – visított fel Sophia.

– Álljunk meg egy szóra! Ő pedig a Rózsaszín hálóinges lány? – Neil nevetett, Mimi és Ryan felhorkantak. Arcom élénkpirosan lángolt, miközben próbáltam feldolgozni az imént hallottakat, és Simon gunyoros arcán most felismertem azt az átkozott önelégült mosolyt, amellyel azon a bizonyos éjszakán szembesültem – azon az éjszakán, amikor az ajtaját döngettem és üvöltve követeltem, hogy hagyja abba, amit a Kuncogóval művel. Amikor épp rajtam volt a… – A Rózsaszín hálóinges lány. Még hogy Rózsaszín hálóinges lány – pufogtam magamban. Alig láttam a méregtől. Azt hittem, megpukkadok. Rábámultam, és a tekintetem tükrözte a bennem felgyülemlett feszültséget. Az összes álmatlan éjszaka, az elfecsérelt O-k, a hideg zuhanyok, a banánmasszázs és a könyörtelen, nedves álmok mind-mind benne voltak abban az egy pillantásban. Meg akartam semmisíteni a tekintetemmel, azt akartam, hogy kegyelemért könyörögjön. De nem sikerült… Simon, az Orgazmusok Nemzetközi Házának igazgatója fölött nem volt hatalmam. És ő… még… mindig… önelégülten… mosolygott.

Hatodik fejezet Ahogy egymásba fúródott a tekintetünk, a düh és a bosszúvágy hullámai csapkodtak közöttünk. Átható pillantással néztünk egymásra, ő vigyorgott, én gunyorosan mosolyogtam, amikor is rádöbbentem, hogy a nézőközönségünk teljesen elcsendesedett körülöttünk, sőt a konyhában tartózkodó vendégek is. Körbepillantottam, és észrevettem, hogy Jillian Benjamin mellett áll, arcán kíváncsi tekintettel – kétségkívül csodálkozott, amiért pártfogoltja jelenet rendez a házavató bulija kellős közepén. Na de ácsi, ácsi – honnan a pokolból ismeri Jillian Simont? Egyáltalán mit keres itt a pasi? Apró kéz érintését éreztem a vállamon, hirtelen megfordultam, és Mimi állt előttem. – Nyugalom, Tigris. Ne robbants ki atomháborút Jillianék házában, rendben? – suttogta, és félénken Simonra mosolygott. Megvető pillantással néztem rá, majd visszafordultam Simonhoz, akihez azóta házigazdáink is csatlakoztak. – Caroline, nem is tudtam, hogy ismered Simont. Milyen kicsi a világ! – kiáltott fel Jillian, és összekulcsolta a kezét. – Az túlzás, hogy ismerem, de a munkásságában jártas vagyok – feleltem összeszorított fogakkal. Mimi úgy táncolt körülöttünk, mint egy kisgyerek, aki éppen egy titokkal akar előhozakodni. – Jillian, nem fogod elhinni, de… – kezdte kitörő lelkesedéssel, jókedvét alig leplezve. – Mimi! – figyelmeztettem. – Ő az a bizonyos Simon a szomszédból. Faldöngető Simon! – kiáltotta Sophia, és megragadta Benjamin karját. Biztos vagyok benne, hogy csak meg akarta érinteni a férfit. – A francba! – sóhajtottam, amikor láttam, hogy Jillian fölfogta azt, amit hallott. – Csessze meg, az lehetetlen – súgta Jillian, és a szája elé kapta a kezét, amiért eleresztett egy káromkodást. Jillian mindig úrinőhöz méltón viselkedett. Benjamin zavartan nézett, Simonban pedig volt annyi illem, hogy egy kicsit elpiruljon.

– Seggfej! – tátogtam felé. – Péniszlohasztó – tátogott vissza. Levegőért kapkodtam. Ökölbe szorítottam a kezem, és kész voltam arra, hogy jól megmondjam neki, hova menjen a péniszlohasztó szövegével, amikor is Neil közbevágott. – Benjamin, ezt kapd ki, ez a kis csinibaba a Rózsaszín hálóinges lány! Na, ehhez szólj hozzá! – mondta, miközben Ryanen nevetett, aki minden erejével próbálta megőrizni komoly arckifejezését. Benjamin szeme kikerekedett, és egyik szemöldökét felvonva rám nézett. Simon elfojtott egy nevetést. – A Rózsaszín hálóinges lány? – kérdezte Jillian, Benjamin odahajolt hozzá, és hallottam, ahogy azt súgja neki, hogy majd később elmagyarázza. – Na jó, ebből elég legyen! – kiabáltam, és Simonra mutattam. – Ide figyelj. Válthatnánk esetleg néhány szót? – kiáltottam, a karjánál fogva megragadtam, kiráncigáltam a házból, le az ösvényen. Nehézkesen cammogott mögöttem, magas sarkúm csak úgy visszhangzott a járdakövön. – Az isten szerelmére, lassítanál egy kicsit? Válaszként belemélyesztettem a körmömet a karjába, mire felüvöltött. Helyes. A kertnek egy kis elszigetelt részére értünk, elég messzire a háztól és a bulitól ahhoz, hogy senki ne hallja a kiabálását, amikor éppen megfosztom a golyóitól. Elengedtem a karját, hirtelen nekitámadtam, és ujjamat meglepett arcára szegeztem. – Még volt képed másoknak is mesélni rólam, seggfej?! Mi az istennyila ez a szöveg? Rózsaszín hálóinges lány? Te most hülyéskedsz? – kiabáltam elfojtott hangon. – Álljon meg a menet, ugyanezt a kérdést én is feltehetném. Mégis miért hívnak odabent ezek a lányok egem Faldöngetőnek? Akkor most ki mesél és mit? – kiabált vissza, szintén elfojtott hangon. – Viccelsz? Péniszlohasztó? Csak azért, mert nem voltam hajlandó még egy éjszakán keresztül téged és a háremedet hallgatni, még nem vagyok péniszlohasztó! – sziszegtem. – Tekintve a tényt, hogy dörömböléseddel lelohasztottad a péniszemet, te tényleg péniszlohasztó lettél, és kész. Péniszlohasztó! – sziszegett vissza. Az egész beszélgetés olyan kezdett lenni, mintha legalábbis az általános iskola negyedikes osztályos tanulói között folyna, kivéve a hálóinget és a péniszt érintő megjegyzéseket. – Jól figyelj ide, nagyarc – mondtam, és próbáltam felnőtthöz méltó hangnemet megütni. – Nem fogok minden éjszakát azzal tölteni, hogy azt hallgatom, hogyan próbálod a nőd fejével áttörni a falamat, és mindezt kizárólag a szerszámod erejével. Azt már nem! – ujjamat rászegeztem, ő pedig megragadta. – Csak és kizárólag rám tartozik, hogy mit csinálok a fal felém eső oldalán. Ezt jobb, ha tisztázzuk egyszer s mindenkorra. Egyébként meg mit foglalkozol ennyit velem és a szerszámommal? – kérdezte, és megint kiült az arcára az önelégült vigyor. Attól a vigyortól, attól az átkozott önelégült vigyortól szállt el az agyam, illetve a ténytől, hogy még mindig fogta az ujjamat. – De igenis rám tartozik, amikor a szexvonatoddal az én falam mellett zakatolsz el minden este!

– Neked ez már-már a rögeszméddé kezd válni, nem igaz? Szeretnél a fal másik oldalán lenni? Netán te magad is utaznál néhány megállót azzal a vonattal, Rózsaszín hálóinges lány? – vigyorogni kezdett, és ujjával fenyegetőn az arcom felé mutogatott. – Na jó, ami sok, az sok – morogtam. Önvédelmi célzattal megragadtam az ujját, így azonban azonnal összekapcsolódtunk. Úgy nézhettünk ki, mint két favágó, akik épp egy fát akarnak kidönteni. Előre és hátra rángattuk egymást, ami kínosan nevetséges volt. Mindketten fújtattunk és szuszogtunk, próbáltunk felülkerekedni egymáson, de egyikünk sem engedett. – Miért vagy ekkora hímringyó, seggfej? – kérdeztem, miközben arcom csupán néhány ujjnyira volt az övétől. – És te miért vagy ekkora péniszlohasztó prűd? – kérdezte, és amikor szólásra nyitottam a számat, hogy jól megmondjam neki, amit gondolok, megcsókolt az a barom. Megcsókolt. Ajkát az enyémre tapasztotta. A holdfényben, a csillagos ég alatt csak a hullámok csapkodtak és a tücskök ciripeltek a háttérben. A szemem még mindig nyitva volt, és dühösen néztem farkasszemet vele. Az a szempár olyan kék volt, mintha két haragos óceánba bámultam volna. Arrébb húzódott, de ujjaink, mint a harapófogók, még mindig szorították egymást. Elengedtem a kezét, majd felpofoztam. Döbbentnek tűnt, és még jobban megdöbbent, amikor a pulóverénél fogva közelebb húztam magamhoz. Megcsókoltam, de ez alkalommal behunytam a szemem, és hagytam, hogy ujjaim megteljenek a gyapjú tapintásával, orrom pedig a kellemes férfiillattal. A pokolba, ráadásul nagyon jó illata volt. Keze a derekamra csúszott, és amikor megérintett, hirtelen rádöbbentem, hol vagyok és mit csinálok. – A francba – mondtam, és elhúzódtam tőle. Egymással szemben álltunk, és én a számat törölgettem. Aztán elindultam, de hirtelen visszafordultam. – Ez nem történt meg, megértetted? – megint rámutattam az ujjammal. – Legyen, ahogy óhajtod – ismét megjelent az arcán az önelégült mosoly, és éreztem, hogy újra kezd bennem felmenni a pumpa. – És hagyj fel ezzel a rózsaszín hálóinges szövegeddel, rendben? – kiabáltam elfojtott hangon, és elindultam az ösvényen. – Amíg más hálóruhában nem látlak, addig kénytelen vagyok így szólítani téged – vágott vissza, mire én majdnem megbotlottam. Lesimítottam a ruhámat, és visszaindultam a buliba. Hihetetlen. – Úgyhogy megmondtam a pasinak, én biztosan nem rendezem be a játszószobáját. A saját lovasseregedet rendezd el magad! – rikoltozott Mimi, mi pedig mindannyian nevettünk. Mimi nagyon értett a sztorizgatáshoz. Rendkívül jó volt abban is, hogy összehozzon egy társaságot, főként, ha új emberek vették körül, akikkel épphogy csak megismerkedett. Amikor a buli kezdett ellaposodni, barátnőim Simon barátaival együtt elvonultak az egyik teraszra, és a tábortűz köré gyűltek. A tűzrakó helyet mélyen beásták, járdakövekkel rakták körbe, és padok övezték. A tűz vidáman ropogott, mi pedig iszogattunk, és történeteket meséltünk. Mármint Mimi, Sophia, Neil és Ryan sztorizgattak, Simon és én a lángok fölött

figyeltük egymást. Amint felszállt a parázs, és kicsit hunyorogtam, magam elé képzeltem, ahogy a pokol tüzén pörkölődik. – És mikor térünk végre a lényegre? – kérdezte Ryan, felhúzta a térdét, és a sört letette a mellette lévő padra. – Miféle lényegre? – kérdeztem édeskés hangon, a boromat szürcsölgetve. – Ugyan, kérlek! A tényre, hogy a pasi, aki a fejtámládat lökdösi az ágyadon, tulajdonképpen ez a forróvérű fiatalember, itt az orrod előtt, te lány! – Mimi felsikoltott, és a borát majdnem Neil arcába öntötte. Neil vele nevetett, de kivette Mimi kezéből a poharat, még mielőtt nagyobb kárt tehetett volna. – Valójában nincs miről beszélni – közölte Simon. Van egy új szomszédom, a neve Caroline. Ez minden. Bólintott, és a tűzön át rám pillantott. Felvontam a szemöldökömet, és tovább kortyolgattam a boromat. – Mondjuk, jó tudni, hogy a Rózsaszín hálóinges lánynak neve is van. Amikor Simon lefestette nekünk, milyen vagy… tyűha! Nem voltam biztos benne, hogy valóban létezel, viszont pont olyan csinos vagy, mint ahogy azt elmesélte. Neil elismerésképpen füttyentett, és egy pillanatig ökölpacsit próbált adni Simonnak a lángokon keresztül, majd ráeszmélt, hogy a lángok valóban égetnek. Tekintetemet Simonra szegeztem, fintorgott, miközben a beszámolót hallgattam. Érdekes… – Akkor ti dörömböltetek vissza nekünk ma este? És ti hallgattatok Guns N’ Rosest? – kérdezte Sophia, és oldalba bökte Ryant. – És ezek szerint ti voltatok azok a lányok, akik a zenére énekeltek, ugye? – bökött vissza Ryan, és mosolygott. – Kicsi a világ, nem igaz? – sóhajtott Mimi, és Neilre bámult. Rákacsintott, én pedig hamar megértettem, mi is van köztük kialakulóban. Ő megtalálta magának a nagy mackót, Sophiának ott a jóképű stréber, nekem pedig a finom kis borom, amely pillanatok alatt el is tűnt a poharamból. – Bocsássatok meg – motyogtam, és felálltam a helyemről, hogy pincér után nézzek. Átvágtam a megfogyatkozott bulizók között a házba, néhány ismerős arc felé bólintottam. Elfogadtam még egy pohár bort, és elindultam vissza. Már majdnem a tűzhöz értem, amikor meghallottam Mimi hangját, ahogy a következőt meséli: – És hallanotok kellett volna Caroline-t, amikor elmesélte, hogy azon az éjszakán hogyan dörömbölt Simon ajtaján. Sophia és Mimi egyszerre hajolt közelebb, és lélegzetvisszafojtva szótagolták, hogy: még… mindig… kemény… volt. Mindannyian nevettek. Én pedig az eszembe véstem: nehogy elfelejtsem holnap fájdalmas halálra kárhoztatni ezt a két nőszemélyt. Felnyögtem a nyilvános megszégyenítés hallatán, sarkon fordultam, és a kert felé trappoltam, amikor is Simont pillantottam meg az árnyékban. Megpróbáltam visszahátrálni, még mielőtt észrevehetne, de felém intett. – Ugyan, ugyan! Nem harapok – gúnyolódott.

– Igen, persze, gondoltam – válaszoltam, és elindultam felé. Csendben álltunk az éjszakában, én a kikötőt néztem, és élveztem a csendet. Végül Simon szólalt meg. – Arra gondoltam, hogy ha már egyszer szomszédok vagyunk, és amúgy is… – kezdte. Odafordultam, hogy ránézzek. Szexi kis mosolyt villantott felém, sejtettem, hogy általában erre a mosolyra hullnak le a női bugyik. Nos, nem tudhatta, hogy én pillanatnyilag semmi ilyesmit nem viselek. – Mire gondoltál? Hogy valamelyik éjszakát én is veled tölthetném? Hogy lássam, mi körül van ez a sok hűhó? Pattanjak fel én is a karneválos kocsira? Édesem, nem áll szándékomba beállni a barátnőid sorába. Nem válaszolt. – Szóval? – kérdeztem, és mérgesen doboltam a lábammal. Az már biztos, hogy vastag bőr van a pali képén… – Én tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy ha már egyszer szomszédok vagyunk, és amúgy is, nem köthetnénk esetleg fegyverszünetet? – kérdezte halkan, és igen ingerülten nézett rám. – Ó! – válaszoltam. Mindössze ennyit sikerült kinyögnöm. – Vagy inkább ne – fejezte be a mondandóját, és elindult. – Várj, Simon, várj! – nyögtem, és megragadtam a csuklóját, ahogy elhaladt mellettem. Megállt, és a szemét meresztette. – Jó. Rendben van. Kössünk fegyverszünetet. De fektessünk le néhány alapszabályt – válaszoltam, és szembefordultam vele. Összefonta maga előtt a karját. – Figyelmeztetlek, nem szeretem, ha egy nő akarja megmondani nekem, mit csinálhatok – válaszolta komoran. – Én nem ezt hallottam – jegyeztem meg csak magam elé mormogva, de így is meghallotta. – Az más – mondta, és ismét fölényeskedő kezdett lenni. – Jól van, akkor maradjunk a következőben. Szórakozz jól, tedd, amit akarsz, csüngj a ventilátorodon, engem nem érdekel. De lehetne arról szó, hogy késő éjjel inkább csak halk hangicsálásra korlátozódsz? Kérlek! Szükségem van alvásra. Egy pillanatra elgondolkodott. – Igen, már értem, mi itt a probléma. Ám az is igaz, hogy szinte semmit nem tudsz rólam, főként nem rólam és a „hárememről”, ahogy te hívod. Nem tartozom magyarázattal neked az életemről és a nőkről, akik a részesei. Úgyhogy nem szeretnék több undok megjegyzést hallani, rendben? Én is elgondolkodtam. – Rendben. Egyébként pedig értékeltem a nyugalmat ezen a héten. Netán történt valami? – Hogy történt-e valami? Ezt hogy érted? – kérdezte, miközben visszasétáltunk a társasághoz.

– Csak arra gondoltam, hogy esetleg szolgálatteljesítés közben megsérültél, mondjuk, letört a szerszámod, vagy valami hasonló – viccelődtem, és büszke voltam arra, hogy újra bevethetem ironikus oldalamat. – Hihetetlen. Számodra csupán ennyi vagyok, igaz? – válaszolt, megint dühös arccal. – Egy farok? Tulajdonképpen igen – vágtam vissza. – Akkor ide figyelj – kezdte, de ekkor Neil bukkant fel a láthatáron. – Öröm látni, hogy végre megcsókoltátok egymást, és békét kötöttetek – korholt minket, és úgy tett, mintha fel akarná tartóztatni Simont. – Szabad lesz, műsorvezető úr? – motyogta Simon, ahogy az újonnan alakult párocskák ismét feltűntek a színen. – Csak óvatosan a műsorvezetővel, rendben? – morgott Neil, mire Sophia megpördült körülötte. – Műsorvezető? Álljunk meg egy szóra! Ugye te vagy a helyi sportriporter srác az NBC csatornán? Igazam van? – kérdezte. Láttam, hogy a férfi szeme felcsillan. Lehet, hogy Sophia az a fajta lány, aki alapvetően a klasszikus zenét szereti, ugyanakkor hatalmas 49ers-rajongó, amerikaifoci-drukker is. – Igen, valóban én vagyok. Sok sportközvetítést nézel? – kérdezte a férfi, és feléje hajolt, Mimit is magával vonva. Mimi levakarhatatlanul csüngött a karján. Egy kicsit megbotlott, úgyhogy Ryan máris mellette termett, hogy támogassa. Egymásra mosolyogtak, Sophia és Neil pedig továbbra is a fociról csevegett. Köhintettem egyet, hogy jelezzem, egyelőre még én is itt vagyok. – Caroline, mi elindulnánk – vihogott Sophia, Ryan karjára támaszkodva. Még egyszer Simonra pillantottam, és elindultam a lányok felé. – Rendben. Úgyis kimulattam magam ma estére. Hívom a kocsit, és pár percen belül indulha… – válaszoltam, és a táskámba nyúltam a telefonomért. – Igazság szerint Neil mesélt nekünk egy jó kis bárról, és eredetileg oda indultunk. Van kedved velünk tartani? – vágott közbe Mimi, és megállította a kezemet. Megszorította, és láttam, amint alig észrevehetően megrázza a fejét. – Inkább ne? – kérdeztem, mindkét szemöldökömet felvonva. – Nagyszerű! Jó öreg Faldöngetőm, így minden bizonnyal épségben hazaérsz – jegyezte meg Neil, és alaposan megveregette Simon hátát. – Persze, hogyne – válaszolta Simon, összeszorított fogakkal. Mielőtt feleszmélhettem volna, a négyes fogat már el is indult a lift felé, ömlengő búcsút vettek Benjamintól és Jilliantől, akik csak nevettek, és mindenkinek adtak egy pacsit. Faldöngető és én egymásra néztünk, és hirtelen kimerültnek éreztem magam. – Fegyverszünet? – kérdeztem fáradtan. – Fegyverszünet – válaszolta, és bólintott. Együtt indultunk haza a buliból. Visszafelé újra áthajtottunk a hídon, miközben csak a késő esti köd és a csend kísért minket. Amikor beszállni készültem a terepjárójába, kinyitotta előttem az ajtót – ezt még az édesanyja nevelhette belé. A keze megpihent a derekamon, ahogy beszálltam a

kocsiba, majd hirtelen levette rólam, és a kocsi túloldalán termett, még mielőtt szarkasztikus megjegyzéssel illethettem volna. Talán így volt a legjobb, ha már egyszer fegyverszünetet kötöttünk. A második fegyverszünet néhány perc leforgása alatt. Éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Akkor is megpróbálom, tudok én barátságos is lenni, nem igaz? Barátságos. Na persze. Az a csók nagyon is kimerítette a barátságosság fogalmát. Próbáltam nem gondolni rá, de újra és újra bevillant – ujjaimmal a számat simogattam anélkül, hogy tudatosult volna bennem, miközben az ajka ízét felidéztem. A csók merész volt, és színvallásra késztetett –, ígérete annak, ami majd következhet, ha hagyom. És az én csókom? Teljesen ösztönösen jött, és őszintén meglepett. Miért csókoltam meg? Fogalmam sem volt, de megtettem. Nevetséges lehettem. Először pofon vágom, majd megcsókolom. A jelenet leginkább egy régi Cary Grant-filmbe illett volna. Egész testem érezte azt a csókot, és lágy részeim az ő erős vonalaihoz simultak. Csókomra hasonlóan heves csók érkezett válaszul. Nem szólt közben hollywoodi filmzene, de az biztos, hogy volt köztünk valami… ami igen gyorsan és keményen a combomnak is feszült… Elkezdett a rádióval babrálni, és ez visszarántott a jelenbe. Miközben a hídon hajtottunk, úgy tűnt, hogy inkább a zenére összpontosít, amitől ideges lettem. – Megengeded, hogy segítsek? Kérlek! – kérdeztem, és idegesen néztem ki az alattunk hömpölygő vízre. – Nem, köszönöm, megy nekem is – mondta, és rám pillantott. Valószínűleg észrevehette, hogy meredten figyelem a híd peremét, és felnevetett. – Rendben, persze, tessék. Ha már egyszer kívülről fújod a Welcome to the Jungle-t, hátha sikerül valami jót választanod – mondta kihívóan. Ismét az utat figyelte, de még oldalról is kiszúrtam az öntelt vigyort az arcán, amelytől, bármennyire gyűlölöm is bevallani, a profilja olyan volt, mintha a legpompásabb gránitból faragták volna, amit valaha is kibányásztak. – Biztosan találok valamit – feleseltem, a rádió felé nyújtottam a karom, miután ő elhúzta az övét. Keze hozzáért a mellemhez, és mindketten megrándultunk. – Tapogatni próbálsz? – csattantam fel, és kiválasztottam egy zeneszámot. – A kezem útjába toltad a melled, vagy nem? – csipkelődött ő is. – Szerintem pedig épp a te kezed keresztezte egy nő keringési rendszerét. De ne aggódj, aligha te vagy az első, aki nem tud ellenállni e fenséges égitestek vonzásának – sóhajtottam drámaian, és oldalról figyeltem, észreveszi-e, hogy csak viccelek. Szája széle vigyorra húzódott, és én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. – Igen, fenségesek. Pont ezt a szót használtam volna én is – mondhatni, nem evilágiak. Mintha csak a lebegő mennyországból pottyantak volna ide. Ugyebár a Victoria’s Secret fehérneműjének jóvoltából? – vigyorgott, én pedig döbbenetet színleltem. – Ó, te ismered a titkot? És én még azt hittem, hogy mi, csacska lánykák, mindnyájatokkal a bolondját járatjuk – nevettem, és hátradőltem az ülésen. Átértünk a hídon, vissza a városba. – Velem nem olyan könnyű a bolondját járatni, főként nem az ellenkező nem képviselőinek – válaszolta, ahogy beindult a zene. Rábólintott a számra. – Too Short? Érdekes választás. Nem sok nő választotta volna ezt a számot – merengett.

– Mit mondjak? Igencsak magával ragadott a kikötői negyed hangulata ma este. Egyébként elárulom, nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő – tettem hozzá, és éreztem, hogy újból mosolyra húzódik a szám. – Kezdem észrevenni – válaszolta a férfi. Néhány percig csendben maradtunk, majd hirtelen egymás szavába vágva szólaltunk meg. – Szóval, mit gondolsz arról, hogy… – kezdtem. – Te el tudod képzelni, hogy ők… – szólalt meg ő. – Mondd csak! – nevettem el magam. – Nem, te mit akartál mondani? – Azt akartam kérdezni, mit gondoltál a barátaink ma esti alakításáról. – Tulajdonképpen én is pontosan ugyanezt kezdtem el mondani. El sem hiszem, hogy csak így felpattantak és elszeleltek nélkülünk. – Nevetett, és én sem tudtam türtőztetni magam, így vele kacagtam. Szépen csengett a nevetése. – Igen, tudom, a barátnőim pontosan tudják, hogy mit akarnak. És rajzolni sem tudtam volna két megfelelőbb pasit a számukra. Tökéletesen olyanok, mint amilyenekre vadásznak. – Elengedtem magam, és az ajtónak dőltem, hogy lássam az arcát, miközben a dimbes-dombos utakon kanyarogtunk. – Igen, Neil gyengéi az ázsiai lányok – nem is tűnt olyan perverznek ez a megjegyzés –, Ryan pedig a hosszú lábú, vörös hajúakra bukik – újra elnevette magát, és rám pillantott, hogy felmérje, mennyire vettem jól a „hosszú lábú, vörös hajú” megjegyzést. Jól vettem. Sophia is jól vette volna. – Holnap már pontosan tudni fogom, hogy a barátaid milyen hatással voltak a hölgyekre. Teljességre törekvő jelentést teszek majd, ne aggódj – sóhajtottam. A telefonom egész álló nap csörögni fog. Ismét csönd lett, és azon gondolkodtam, mi legyen a következő, amivel előrukkolhatok. – Honnan ismered Benjamint és Jilliant? – törte meg a csendet, és ezzel megmentett attól, hogy eluralkodjon rajtam a lámpaláz, amely az ilyen társalgásoknál gyakran elfog. – Jillian cégénél dolgozom. Belsőépítész vagyok. – Na, várj egy picit! Te vagy az a Caroline? – Fogalmam sincs, mire gondolsz – válaszoltam, és csodálkoztam, miért néz most rám ilyen meredten. – A mindenségit! Tényleg kicsi a világ – kiáltotta, és a fejét rázta egyik oldalról a másikra, mintha azt várta volna, hogy kitisztuljon. Elcsendesedett, én pedig csak ültem bénultan. – Nem fejtenéd ki egy kicsit részletesebben? Mit értesz azon, hogy az a Caroline? – kérdeztem végül, és megveregettem a vállát.

– Csak annyi, hogy… szóval… jaj. Jillian már beszélt rólad nekem korábban. De hagyjuk ezt most ennyiben – jelentette ki. – A fenét, dehogy hagyjuk ennyiben! Mégis mit mondott rólam? – feszegettem, és megint megcsapkodtam a vállát. – Befejeznéd? Tudsz róla, hogy durva vagy? – kérdezte. Túl sokféleképpen értelmezhettem volna a megjegyzését, úgyhogy inkább bölcsen hallgattam. – Mit mondott rólam? – kérdeztem most halkan, és aggódni kezdtem, hogy a munkámmal kapcsolatban tett rám talán megjegyzést. Eddig is táncoltak az idegeim, de ezúttal majdnem elpattantak. Végre rám nézett. – Semmi rosszat – mondta gyorsan. – Csak annyit, hogy… Nos, Jillian nagyon odáig van érted. És természetesen odáig van értem is, nem igaz? Kezdtem türelmetlenné válni, de nem szakítottam félbe. – És, szóval… említette párszor… hogy meg kellene ismernem téged – nyögte ki nehezen, és rám kacsintott, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. – Ó, vagy úgy – megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megértettem, miről is beszél. Belepirultam. Jillian, a piszok kis kerítőnő. – Tud a háremtartásodról? – kérdeztem. – Felhagynál ezzel a szófordulattal? Ne nevezd háremnek. Olyan sötéten hangzik a te szádból. Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy az a három nő hihetetlenül fontos nekem? És hogy rengeteget törődöm velük. Vagyis a kapcsolatom velük működőképes, és nem kell, hogy ezt bárki is megértse, világos? – méltatlankodott, és a terepjáróval mérgesen megállt a házunk előtt a járdaszegély mellett. A kezemet tanulmányoztam, és néztem, hogy Simon az egyébként is kócos hajába túr. – Tudod mit? Igazad van. Ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek mi jó, és mi nem? Ha neked ez beválik, nagyszerű. Mindent bele! Szerencsés vagy. Csak azon csodálkozom, hogy Jillian össze akart velem hozni. Tudja jól, hogy én ilyen szempontból igen hagyománykövető lány vagyok, de ez minden – magyaráztam. Vigyorgott, és kék szemével rám nézett. – Az is lehet, hogy Jillian nem tud rólam mindent. A magánéletemet általában megtartom magamnak, egyedül a szomszédom kivétel, aki ott csücsül a vékony falak mögött, megsemmisítő alsóneműiben – búgta olyan hangon, amellyel bármit megolvasztott volna. Az agyamat többek között biztosan. Éreztem, ahogy lassan kiszivárog a füleimen, le a dekoltázsomon. – Kivéve őt – motyogtam, szinte dadogva. Kajánul nevetett, és kinyitotta az ajtót a saját oldalán. Szemével a tekintetemet kereste, miközben megkerülte az autót, hogy nekem is kinyissa az ajtót. Kiszálltam, a kezét nyújtotta felém, én pedig elfogadtam, és majdnem elkerülte a figyelmemet, hogy jobb hüvelykje egy pici kört mélyített a bal tenyerembe. Majdnem elkerülte a figyelmemet, elképesztő vagyok. Végigfutott rajtam a libabőr, alsó fertályom pedig készenlétben állt. És az idegeim, úgy pattogtak a fejemben, mintha legalábbis tűzijáték lenne.

Bementünk a házba, és megint kinyitotta előttem az ajtót. Meg kell hagyni, tényleg elbűvölő férfi. – Te honnan ismered Benjamint és Jilliant? – kérdeztem, ahogy előtte lépkedtem a lépcsőn. Biztosra vettem, hogy megnézte a lábamat, és miért ne tette volna? Mutatós futóművem volt, és fodros kis ruhám előnyösen kihangsúlyozta. – Benjamin a családom barátja, már hosszú évek óta. Tulajdonképpen ismertem őt világéletemben. A befektetéseimet is ő kezeli – válaszolta Simon, ahogy felkanyarodtunk az első emeletre, és elindultunk a másodikra. Hátrapillantottam a vállam fölött, és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg a lábamat nézegeti. Hát persze. Rajtakaptam. – Á, a befektetéseidet. Maradtak megtakarítási kötvényeid, netán egész vagyonod halmozódott fel a szülinapjaid során? – incselkedtem. Elnevette magát. – Igen, valami olyasmi. Folytattuk utunkat felfelé a lépcsőn. – Azért ez különös, nem gondolod? – jegyeztem meg. – Különös? – kellemesen langyos mézként vett körül a hangja. – Úgy értem, Benjamin és Jillian mindkettőnket ismer, összetalálkozunk egy ilyen bulin, miközben az elmúlt hetekben éppen te szórakoztattál éjszakánként. Azt hiszem, valóban kicsi a világ. Befordultunk a legfelső emeletre, és elővettem a kulcsomat. – San Francisco nagyváros, de bizonyos értelemben néha tényleg kicsinek tűnik – jegyezte meg. – De igen, való igaz, hogy különös. Sőt, kifejezetten érdekes. Ki gondolta volna, hogy Jillian, a szimpatikus építész pont a Rózsaszín hálóinges lánnyal akart összehozni? Ha ezt tudtam volna, lehet, hogy ráállítottam volna a feladatra – válaszolta azzal az átkozott vigyorral bámulatosan szép arcán. A francba! Miért nem tudott seggfej maradni? – Igen, de a Rózsaszín hálóinges lány nemet mondott volna. Tekintve a vékony falakat, meg ezt az egészet… Rákacsintottam, ökölbe szorítottam a kezem, és az ajtóm mellett lévő falra ütöttem. Hallottam, hogy Clive az ajtó mögött nyivákol, és be kellett jutnom, még mielőtt óbégatni kezd. – Ja, igen, a vékony falak. Hmmm… hát akkor, jó éjt, Caroline. A fegyverszünet még tart, igaz? – kérdezte, és az ajtaja felé fordult. – Igen, tart a fegyverszünet, kivéve, ha megint valami olyat teszel, amivel az őrületbe kergetsz – nevettem, és a bejárati ajtónak dőltem. – Ó, arra számíthatsz. És Caroline, ha már a vékony falakról beszélünk – mondta, kinyitotta az ajtaját, és visszanézett rám. Behajolt a saját bejárati ajtaján, és öklével a falra ütött. – Igen? – kérdeztem, magamhoz képest túlontúl elvarázsolt hangon. Ő ismét önelégülten mosolygott, és szép álmokat kívánt.

Még egyszer a falra ütött, kacsintott, és bement… Tyűha. Szép álmok és vékony falak. Szép álmok és vékony falak. Szűzanyám. Ezek szerint végig hallott.

Hetedik fejezet Egy bökés. – Prrr, prrrr. Még egy bökés. Majd dagasztás. És újabb bökés. – Elég legyen. És csak dagaszt, tovább dagaszt. Majd dörgölőzik. – Tudom, nem ismered a naptárt, de legalább azzal tisztában lehetnél, mikor van vasárnap. Komolyan beszélek, Clive! De ő csak még erősebben dörgölőzik. A másik oldalamra fordultam és a fejemre húztam a takarót. Az előző este emlékképei újra és újra felvillantak. Simon Jillian konyhájában, miután a világraszóló bemutatás már megtörtént. Barátai csak Rózsaszín hálóinges lányként emlegettek. És ahogy Benjamin összerakta a képet, miután megtudta, hogy én vagyok a Rózsaszín hálóinges lány. Simon csókja. Hmm, Simon csókja. Nem, szó sem lehet Simon csókjáról! Még jobban magamra húztam a takarót. Szép álmok és vékony falak… A teljes megaláztatás érzése lett úrrá rajtam, ahogy eszembe jutottak utolsó szavaink. Még beljebb túrtam magam a takaró alatt. Szívdobbanásom felgyorsult, amikor arra gondoltam, mennyire kínos volt számomra az egész. Szív, te csak ne foglalkozz a takaró alatt rejtőzködő lánnyal! Az éjszaka álommentesen telt, de hogy biztos lehessek abban, hogy senki (Simon) nem hallja, amikor szenvedélytől ittasan kiáltozom álmomban, bekapcsolt tévé mellett aludtam. A felfedezés, hogy Simon hallotta, amikor vele álmodtam, teljesen falhoz vágott, úgyhogy minden csatornát véges-végig zongoráztam, hogy találjak valamit, ami nem hasonlít saját, Nedves Simon-álmok című műsoromhoz. Végül egy olyan kereskedelmi csatornánál állapodtam meg, amely természetesen tovább ébren tartott, mint ahogy terveztem. Csupa bámulatos holmit árultak. A saját kezemből kellett kikönyörögnöm a telefonomat hajnali fél négykor, amikor éppen egy Slap Chop aprítót szándékoztam megrendelni – és azt az örökre elvesztegetett fél órát ne is említsük, amit azután fecséreltem el, hogy Bowser megpróbált nekem eladni egy Time Life válogatást az ötvenes évek slágereiből. Mindemellett a Tommy Dorsey együttes számait is kénytelen voltam hallgatni, a fal másik oldaláról. Megmosolyogtatott. Hiába is tagadnám. Lustán nyújtózkodtam a takaró alatt, és elfojtottam egy kacajt, amikor észrevettem Clive árnyékát, ahogy éppen engem fürkész, és próbál rést találni, ahol bejuthat a takaró alá. Minden szögből igyekezett, miközben kicseleztem a közeledését. Végül visszatért a bökdösős-dörgölőzős taktikához, én pedig megtámasztottam a fejem, és csak nevettem.

Kezelhetném jól is a kialakult helyzetet Simonnal. Nem kell végképp kínosan éreznem magam. Való igaz, hogy O elhagyott, talán örökre. Az is igaz, hogy voltak szexuális jellegű álmaim túlontúl vonzó és még annál is magabiztosabb szomszédommal. Tagadhatatlan az is, hogy a szóban forgó szomszéd fültanúja volt ezeknek az álmoknak, sőt még megjegyzést is fűzött hozzájuk, ráadásul övé volt az utolsó szó azon az eleve szerfelett bizarr estén is. De igenis, jól tudom kezelni. Még szép, hogy tudom. És ezt az értésére is adom, mielőtt még ő teszi – úgy, ahogy van, kifogom a jó szelet a vitorlájából. Nem lehet mindig az övé az utolsó szó. Képes vagyok túllépni ezen az egészen, és még a nevetséges fegyverszünetünket is betartom. Teljesen becsavarodtam. Majd meghallottam az ébresztőóra hangját a szomszédból, és megdermedtem. Miután összeszedtem magam, visszacsúsztam a takaró alá, és csak a két szemem kukucskált ki onnan. Várjunk csak, valójában miért is bujkálok? Hiszen nem láthatott engem. Hallottam, ahogy lenyomta az órát, és a lába a padlóhoz ütődik. Vajon miért kel fel ilyen korán? A síri csendben valóban mindent hallani lehetett. Hogy a fenébe nem jutott eddig az eszembe, hogy ha én hallom őt, akkor nyilvánvalóan ő is hall engem? Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat, amikor újból bevillantak az álmok, de aztán úrrá lettem a helyzeten. Ráadásul Clive is segített, a derekamhoz dörgölőzött azzal a szándékkal, hogy kilökdössön végre az ágyból, és adjak neki reggelit. – Jól van, jól van. Keljünk fel. Istenem, néha olyan utálatos vagy, Clive. Válaszként felém fújt, és a konyha felé osont. Miután megetettem Clive-ot és összeszedtem magam a zuhany alatt, elindultam, hogy együtt reggelizzem a lányokkal. Kiléptem a házból, és miközben a telefonommal bíbelődtem Mimi üzenetére válaszolván, Simonba ütköztem. – Jaj! – kiáltottam, és megtántorodtam. Kinyújtotta a karját és megragadott, még mielőtt zavaromban fenékre estem volna. – Hová, hová ilyenkor reggel? – kérdezte, ahogy beengedtem. Átnedvesedett fehér póló, fekete futónadrág, nyirkos, göndör haj, iPad, és az a bizonyos vigyor az arcán. – Jól megizzadtál – vetettem oda. – Valóban. Előfordul az ilyesmi – fűzte hozzá, és kézfejével megtörölte a homlokát, olyannyira, hogy a haja égnek állt. Fizikailag kellett blokkolnom az agyam idegsejtjeit, különben azt közvetítették volna az ujjaim felé, hogy emeljem fel őket, és simítsam le a fürtöket. Emeld oda, és simítsd le. Csillogó kék szemmel nézett rám. Fájdalmas is lehetett volna, ha nem folytatom, és nem próbálok előrukkolni a nagy szexmumus elméletemmel. – Nézd, ami a tegnap estét illeti – kezdtem. – A tegnap estét? Azt a részét, amikor felróttad a szexuális életemet? Vagy azt a részét, amikor a barátaiddal megtárgyaltad? – kérdezte, felvonta az egyik szemöldökét, és a pólójával letörölte az arcát. Akkora levegőt vettem, hogy egy szélcsatornához hasonló hangot adhattam ki magamból, miközben a hasizmát nézegettem, mely szinte fekvőrendőrként domborodott ki a hasán. Miért nem lehet nekem egy puhány, kövér fazon a szomszédom?

– Én a megjegyzésedre gondolok, az édes álmokat illetően. És… nos… a vékony falak kapcsán – hebegtem, és próbáltam kerülni bármilyen szemkontaktust. Rácsodálkoztam hirtelen az új, meseszép árnyalatú körömlakkomra a lábujjamon. Igazán csinosan mutatott. – Ja, igen. A vékony falak. Nos, ez egyformán működik a fal mindkét oldalán. És ha valakinek, tegyük fel, érdekfeszítő álmai lennének éjszakánként, az felettébb szórakoztató lenne – suttogta. A térdem kissé megremegett. A fene vigye el Simont és a mágiáját! A helyzet magaslatára kellett emelkednem. Hátrébb léptem. – Elképzelhető, hogy hallottál olyasmit, aminek jobban örültem volna, ha inkább nem hallasz, de ez nincs mindig így. Úgyhogy, ha bizonyos értelemben meg is fogtál most, soha nem fogsz ténylegesen megkapni, szóval itt az ideje továbblépni. Megértetted? Egyébként meg reggelizni – zártam le a beszédemet. Egyszerre tűnt zavartnak és elképedtnek. – Egyébként meg reggelizni? – Reggelizni. Az imént kérdezted, hogy hová szaladok ilyenkor reggel, és a válaszom az, hogy reggelizni. – Vagy úgy, értem. A barátnőiddel találkozol, akik tegnap együtt szórakoztak a barátaimmal? – Pontosan. És szívesen megosztom veled a legfrissebb fejleményeket, ha hallok valami érdekeset – nevettem, és közben egy hajtincset az ujjam köré csavartam. Ez szép volt. Flörtölés 10 lépésben. Mi a szösz történik? – Ó, bizonyosan lesznek érdekes fejlemények. Az a két lány igazi férfifalónak tűnik – jegyezte meg, a sarkára billent, és elkezdett nyújtani egy kicsit. – Hannibálra gondolsz, az emberevőre? – Nem, inkább a Hall and Oates együttes Maneater című számára – nevetett rám, miközben a térdhajlító izmokat nyújtotta. Egek, azok a térdhajlító izmok. – Az biztos, hogy be tudják vetni a csáberejüket, ha éppen arról van szó – mondtam elgondolkodva, és tovább hátráltam. – Na és te? – kérdezte, és felegyenesedett. – És én micsoda? – Jaj, gondolom, hogy a Rózsaszín hálóinges lány is könnyen elcsábít bárkit, ha éppen úgy tartja kedve – kuncogott csillogó szemmel. – De minek tenné? – vágtam vissza, és a saját szemem is felcsillant, amikor elsétáltam. – Na, szép – tette hozzá, ahogy a vállam fölött visszanéztem rá. – Ugyan, kérlek, mintha nem lennél kíváncsi – kiabáltam már jó 300 méter távolságból. – De bizony kíváncsi vagyok! – kiáltotta, én a csípőmet ringatva egyre csak hátráltam, mire ő elismerően tapsolt.

– Nagy kár, hogy nem tudok jól együttműködni másokkal. Háremhölgy ugyan nem vagyok! – ordítottam, tulajdonképpen már a sarokról. – Tart még a fegyverszünet? – üvöltötte Simon. – Nem tudom. Mit mond Simon? – Hát, Simon azt mondja, hogy bizony tart. Nagyon is! – kiabált vissza, én pedig befordultam a sarkon. Megpördültem, tulajdonképpen egy kis piruettet mutattam be. Széles mosoly ült ki az arcomra, tovább szökdécseltem, és arra gondoltam, nagyszerű dolog ez a fegyverszünet. – Tojásfehérje-omlett lesz paradicsommal, gombával, spárgával és hagymával. – Négyrétegű rakott palacsinta, bacon szalonnával. És a szalonna legyen jó ropogósra sütve, ha kérhetem, de ne feketére. – Két tükörtojás, pirított rozskenyér vajjal, és gyümölcssaláta. Miután megrendeltük az ételt, kényelmesen elhelyezkedtünk a reggeli kávéhoz, és a pletykálkodáshoz. – Na, jó, mesélj, mi történt tegnap este, miután elhagytuk a terepet – érdeklődött Mimi, kezével megtámasztotta az állát, és csábosan felém pislogott. – Miután elhagytátok a terepet? Mármint azután, hogy ott hagytatok a bunkó szomszédommal, hogy hazafuvarozzon? Mégis mit gondoltatok? És hogy mesélhettétek el mindenkinek a „még mindig kemény volt” történetet? Hülyéskedtek? Mindkettőtöket kiírlak a végrendeletemből! – csattantam fel, és közben a kávémat kortyolgattam, ami túl forró volt, és leégette az ízlelőbimbóim harmadát. Kidugtam a nyelvem a számból, hogy enyhítsem az égető érzést. – Először is, a történetet azért meséltük el, mert vicces, és viccelődni jó – kezdte Sophia, közben kihalászott egy jégkockát a vizespoharából, és odanyújtotta nekem. – Kö-hi hépen – mondtam nagy nehezen, miután elfogadtam a jégkockát. Bólintott. – Másodszor pedig, úgysem hagynál rám semmit, mert már megvan az egész Barefoot Contessa szakácskönyvsorozat, amit te magad vettél nekem. Úgyhogy nyugodtan kiírhatsz a végrendeletedből. Harmadszorra, mindketten olyan nyomasztók voltatok, hogy semmi pénzért nem vittünk volna titeket magunkkal az újdonsült lovagjainkkal – fejezte be Sophia, és gonoszan elmosolyodott. – Újdonsült lovagok! Imádom az újdonsült lovagokat – tapsolt Mimi, és pont olyan volt, mint egy Disney-rajzfilmfigura. – Milyen volt a hazaút? – kérdezte Sophia. – A hazaút? Nos, elég érdekes volt – sóhajtottam, és most vágyaimat szabadjára engedve szopogattam a jégkockát. – De jó értelemben érdekes? – visított Mimi. – Ha a Golden Gate hídon összefeküdni valakivel érdekes, akkor bizony érdekes volt – válaszoltam, és az ujjammal halkan doboltam az asztalon. Mimi álla majd’ leesett, Sophia jobb kezével megmarkolta Mimi bal kezét, amely annyira szorította a villát, hogy az majdhogynem valamiféle felismerhetetlen tárggyá változott.

– Édeském, csak viccel. Tudnánk arról, ha Caroline-t lefektette volna valaki tegnap este. Másmilyen lenne a bőrtónusa – nyugtatta meg Sophia. Mimi gyorsan bólintott, és ledobta a villát. Sajnálnám azt a férfit, aki épp kézimunka közben borítaná ki valamivel. – Szóval, nem tálalsz ki semmit? – kérdezte Sophia. – Ejnye, hiszen ismered a szabályokat. Ha te kitálalsz, akkor én is – válaszoltam, és mohón figyeltem, amikor megérkezett a reggelink. Miután beletúrtunk, Mimi kezdett bele először a mesélésbe. – Gondoltátok volna, hogy Neil a Stanfordon focizott? És azt, hogy világéletében sportközvetítő akart lenni? – dobta fel a témát, és módszeresen szétválasztotta a dinnyét a bogyóféléktől. – Jó tudni, jó tudni. És azt gondoltátok volna, hogy Ryan eladott egy bámulatos számítógépes programot a Hewlett-Packard cégnek, mindössze huszonhárom évesen? És hogy az összes pénzt betette a bankba, felmondott a munkahelyén, és két éven át angolt tanított gyerekeknek Thaiföldön? – következett Sophia beszámolója. – Ezt is jó tudni. És azt melyikőtök hitte volna, hogy Simon nem gondol „háremként” hölgyvendégeire, és hogy egy időben Jillian mint lehetséges barátnőjelöltről beszélt neki rólam? Mindnyájan hümmögtünk, és rágcsálgattunk. Majd a második kör következett. – És gondoltátok volna, hogy Neil imád szörfözni? És hogy van jegye a jövő heti jótékonysági hangversenyre? Amikor eszébe jutott, én már elígérkeztem neked Sophia, úgyhogy felvetette, mehetnénk négyesben. – Hm, jól hangzik. Úgyis meg akartam kérdezni Ryant, hogy van-e kedve velünk tartani. Ryan mellesleg szintén imád szörfözni. Mind így vannak ezzel, a kikötőben szörföznek, amikor csak lehetőségük adódik rá. És azt is elmondom, hogy egy jótékonysági alapítványt működtet, amelynek az a célja, hogy számítógépekkel és oktatási eszközökkel lássa el a belvárosi iskolákat Kalifornia-szerte. Az a neve, hogy… – kezdte Sophia. – No Line for Online? – fejezte be gyorsan Mimi a mondatot. Sophia bólintott. – Imádom azt a jótékonysági alapítványt! Minden évben adományozok nekik. És Ryan működteti? Nahát… Kicsi a világ – tűnődött Mimi, és lassan nekilátott felvágni a tükörtojást. Csend lett, ahogy újra enni kezdtünk. Próbáltam felhozni valamit Simonnal kapcsolatban, aminek nem volt köze az ő csókjához, vagy az én csókomhoz, vagy ahhoz, hogy tudott az éjszakai verbális kitöréseimről. – Szóval, Simom iPadjén rajta van a Too Short című szám – motyogtam, és hümmögtem is egyben, de tudtam, hogy ez a pletyka nem volt az igazi. – A zene nagyon is fontos. Ki is volt az a pasi, akivel randiztál, és megjelent egy albuma? – kérdezte Mimi. – Nem, nem jelent meg az albuma. A kocsija hátsó részében próbálta árusítani a lemezét. Azért a kettő nem ugyanaz – nevettem. – Egy másik énekessel is randiztál, a Kávéházas Joe-val, rá emlékszel? – Sophia beleszipogott a reggelijébe.

– Igen, kicsit lekéste a flanel korszakot, de szorongásból jelest kapott volna a fickó. És az ágyban is roppant figyelmes volt – sóhajtottam, ahogy visszagondoltam rá. – Mikor ér már véget a vállalt önmegtartóztatásod? – kérdezte Mimi. – Nem tudom. Valahogy most élvezem, hogy nem vagyok együtt senkivel sem. – Ugyan már! Most tréfálsz? – szippantott egyet ismét Sophia. – Kérsz egy zsebkendőt, Malac kisasszony? Igazából elegem van a Kávéházas Joe-kból és a Géppisztolyos Corykból. Nem akarok csak a hecc kedvéért együtt lenni valakivel. Eleget szórakoztam már. Csak akkor fogok időt és energiát fektetni egy kapcsolatba, ha tényleg van perspektívája. O úgyis senki földjére távozott. Akár csatlakozhatnék is hozzá – böktem ki, majd ismét megpróbálkoztam a kávémmal, és kerültem a tekintetüket. Ők nem nélkülözték O-t, és most új pasira találtak. Senkitől nem kívántam, hogy velem tartson az önmegtartóztatásban. De hirtelen szomorúság ült ki az arcukra. Vissza kellett terelnem rájuk a szót. – Szóval, jól telt a tegnap estétek, lányok? Akadt számtalan kapualjban elcsattanó csók? Megtörtént a nyálmintavétel? – kérdeztem, és vidáman rájuk mosolyogtam. – Igen! Mármint Neil megcsókolt – sóhajtott Mimi. – Ó, biztos vagyok benne, hogy jól csókol. És szorosan magához szorított, miközben a kezével a hátadon játszadozott? Bámulatos keze van. Láttad a kezét? Átkozottul szép kezek – kalandozott el Sophia, a feje alig látszott ki a rakott palacsintából. Mimivel egymásra pillantottunk, és vártuk, hogy felemelje végre a fejét, és levegőhöz jusson. Elpirult egy kicsit, amikor észrevette, hogy őt nézzük. – Most mi van? Csak felfigyeltem a kezére. Hatalmas. Hogyhogy ti nem vettétek észre? – hebegte, és teletömte a száját, hogy valami másra terelje a beszélgetést. Vihogtam, majd ismét Mimi felé fordultam. – Szóval, Mancs úr bevetette hatalmas kezét? Most Mimi pirult el. – Tulajdonképpen nagyon édes volt. Futólag adott egy puszit a számra, és kedvesen megölelt az ajtó előtt – válaszolta, széles mosollyal az arcán. – Na és te, Fontoskodó kisasszony? A számítógépes zseni a jóéjtcsókkal is nagyvonalú volt? – nevetgéltem. – Igen… bizony az volt. Nagyon finom jóéjtcsókot kaptam tőle – válaszolta, és lenyalta a szirupot a kézfejéről. Úgy tűnt, nem vette észre Mimi tekintetében azt a kis villanást a jóéjtcsók hallatán, én viszont igen. – Ezek szerint megúsztad a lefektetést? – kérdezte tőlem Mimi, és a kávéját szürcsölgette. Én még mindig óvatos voltam a sajgó nyelvem miatt, így inkább az üdítőnél maradtam. – Megúsztam. Tűzszünetet kötöttünk, és megpróbálunk ezentúl jó szomszédhoz méltón viselkedni. – Ez pontosan mit jelent? – kérdezett vissza.

– Azt jelenti, hogy a nemi élet gyakorlását megpróbálja korábbi időpontra tenni esténként, én pedig megértőbb leszek azt illetően, bármilyen eleven is lenne – válaszoltam, és a pénztárcámba nyúltam. – Legyen egy hét – motyogta Sophia. – Tessék? – Te csak szeretnéd. Egy hét. Ennyit adok a tűzszüneteteknek. Te nem tudod megtartani magadnak a véleményedet, ő pedig nem tudja a Kuncogót lehalkítani. Egy hét – ismételte meg, Mimi pedig magában mosolygott. Hja, majd meglátjuk… Hétfőn kora reggel Jillian libbent be az irodámba. – Kipp-kopp – szólalt meg. A hétköznapi elegancia megtestesítője volt: a haja laza kontyba hátrafogva, kis fekete ruha feszült napbarnított, törékeny testén, hosszú lábát piros színű magas sarkúba bújtatta. A piros magas sarkú értéke körülbelül egyheti fizetésemnek felelt meg. Minden értelemben mentorként tekintettem rá, és megjegyeztem magamnak, hogy egyszer nekem is el kell sajátítanom azt a nyugodt magabiztosságot, amit magából áraszt. Mosolygott, amikor megpillantotta a virágokat az asztalomon álló vázában. Erre a hétre három csokor narancssárga tulipánt választottam. – Jó reggelt! Láttad, hogy Nicholsonék a házimozirendszert is belevették a tervekbe? Tudtam, hogy végül úgyis rábólintanak – mosolyogtam, és hátradőltem a széken. Jillian a velem szemben lévő székre ült, és visszamosolygott. – Ja, Mimi átjön ma vacsorára. Reméljük, hogy véglegesíteni tudjuk az általa kitalált beépített szekrény terveit. Szőnyegpadlót akar – csóváltam a fejem, és kávét szürcsölgettem az asztalon álló bögrémből. A nyelvem már majdnem rendbe jött. Jillian még mindig mosolygott. Már arra is gondoltam, hogy esetleg egy darab Cheerios gabonapehely ragadhatott az arcomra a reggeli óta. – Említettem már, hogy rávettem az üveges céget Muranóban, hogy kedvezményt adjon a fürdőszobacsillár alkatrészeire, amelyeket tőlük rendeltem? – folytattam. – Gyönyörű lesz. Szerintem a jövőben is fogunk onnan rendelni – tettem hozzá, és reményteljesen mosolyogtam. Végre felsóhajtott, és előrehajolt azzal az „én vagyok a macska, aki felfalta a kanárit, de még visszajövök játszani a tollaival” üzenetű vigyorral. – Jillian, fogászaton voltál ma reggel? Netán az új fogsorodat szeretnéd megmutatni nekem? – kérdeztem, mire végre megrándult az arcizma. – Mintha valaha is szükségem lenne új fogsorra, fúj. Nem, arra várok, hogy mesélj nekem a szomszédodról, Mr. Parkerról. Vagy inkább mondjam azt, hogy Faldöngető Simonról? – nevetett, végre hátradőlt a székén, és tekintete azt üzente, hogy nem hagyhatom el addig az irodát, amíg el nem mondok neki mindent, amit tudni akar. – Hmm, a Faldöngető. Hol kezdjem? Először is, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy nem tudtál róla, hogy ő lakik a szomszédban. Mégis hogy lakhattál ott annyi ideig úgy, hogy nem tudtad, hogy ő dörömböli át az éjszakákat? – kérdeztem kíváncsian, és a legjobb, nyomozóhoz illő vigyoromat vettem elő, miközben ránéztem.

– Na várj, tudod, hogy alig voltam ott, kiváltképp az elmúlt években. Tudtam, hogy a környéken lakik, de arról fogalmam sem volt, hogy közvetlenül a kiadó lakásom szomszédságában. Benjaminnal együtt szoktunk vele találkozni, általában beülünk egy italra, vagy meghívjuk hozzánk. Mindenesetre, ez egy nagyszerű történet kezdete, nem gondolod? – kísérletezett, és egy kis vigyor jelent meg az arcán. – Te aztán szép kis kerítőnő vagy. Simon említette, hogy meséltél neki rólam korábban. Most lebuktál. Védekezőn maga elé emelte a kezét. – Várj, várj, várj, azt nem tudtam, hogy ő ilyen… nos, tevékeny. Soha nem ajánlottalak volna téged, ha tudom, hogy ennyi barátnőt tart egyszerre a talonban. Benjaminnak tudnia kellett… De gondolom, ez amolyan pasidolog – válaszolta. Most én hajoltam előre. – Akkor azt meséld el, hogy honnan ismeri Benjamint? – Az igazság az, hogy Simon eredetileg nem Kaliforniából való. Philadelphiában nőtt fel, és csak akkor költözött ide, amikor a Stanfordon kezdett el tanulni. Benjamin világéletében ismerte, nagyon közeli viszonyban volt Simon édesapjával. Benjamin sokat vigyázott Simonra, mint kedvenc nagybácsi, idősebb báty, apapótlék, vagy valami hasonló – ahogy mesélt, ellágyult az arca. – Tényleg olyan közeli viszonyban volt Simon édesapjával? És később megszakították a kapcsolatot, vagy mi történt? – kérdeztem én. – Jaj, nem. Benjamin és Simon édesapja mindig is jó barátok maradtak. Ő volt Benjamin mentora, még a karrierje elején. Benjamin az egész családdal jó kapcsolatot ápolt – mondta Jillian, és a szeme megtelt szomorúsággal. – És azóta? – feszegettem tovább. – Simon végzős gimnazista volt, amikor a szülei meghaltak – válaszolta halkan. A kezemet hirtelen a számhoz kaptam. – Jaj, ne – suttogtam, és a szívem megtelt együttérzéssel olyasvalaki iránt, akit alig ismerek. – Autóbaleset volt. Benjamin azt mesélte, hogy gyorsan elmentek. Szinte azonnal. Csendben maradtunk egy pillanatra, saját gondolatainkba merülve. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhetett akkor Simon. – A temetés után Benjamin egy ideig Simonnal maradt Philadelphiában, majd azt tervezgették, hogy Simon a Stanfordon folytathatná tanulmányait – mesélt tovább Jillian, némi szünet után. Elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem azt a Benjamint, aki mindenben segít, amiben csak tud. – Gondolom, ez jó ötlet volt, hogy maga mögött hagyjon mindent – válaszoltam, miközben azon töprengtem, vajon én hogyan dolgoztam volna fel egy ilyen helyzetet. – Hmm. Szerintem Simon látott benne lehetőséget, ezért vágott bele. És a tudat, hogy Benjamin a közelben van, ha bármire szüksége lenne, megkönnyíthette a döntését – tette hozzá. – És te mikor ismerkedtél meg Simonnal? – kérdeztem.

– Amikor végzős volt az egyetemen. Az azt megelőző nyáron egy időre Spanyolországba ment, és amikor augusztusban hazatért, elmentünk együtt vacsorázni a városba. Akkor egy ideje már együtt jártunk Benjaminnal, úgyhogy tudott a létezésemről, de még nem találkozott velem – válaszolta. Tyűha, Simon, amint meghódítja Spanyolországot... Szegény flamenco táncosok, esélyük sem lehetett mellette az érvényesülésre. – Együtt vacsoráztunk, és Simon elbűvölte a pincérnőket azzal, hogy spanyolul rendelt náluk. Majd közölte Benjaminnal, hogy ha valaha is olyan hülye lenne, hogy engem elhagy, ő boldogan vállalja, hogy… mit is mondott? Ja, igen, boldogan vállalja, hogy felmelegíti az ágyamat – Elnevette magát, és az arcát elöntötte a pír. Csak néztem tágra nyílt szemmel. Ez beleillett abba, amit eddig megtudtam róla. Igaz, amilyen pimaszok tudtunk lenni a barátnőimmel, amikor Benjaminnal flörtöltünk, bagoly mondja verébnek. – Szóval, így ismertem meg Simont – fejezte be, és a tekintete a távolba révedt. – A döngetést leszámítva ő nagyszerű ember, Caroline. – Igen, a döngetést leszámítva – merengtem, és az ujjaimmal a virágszirmokat simogattam. – Remélem, majd egy kicsit jobban megismered – közölte vigyorogva, ismét a kerítőnő szerepében. – Csak, hogy megnyugodj, tűzszünetet kötöttünk, de semmi több – nevettem, és fenyegetőn rámutattam. Felállt, és az ajtó felé indult. – Igencsak szemtelen vagy ahhoz képest, hogy elvileg nekem dolgozol – jegyezte meg, miközben próbált komolynak tűnni. – Nos, több munkát tudnék elvégezni, ha hagynál dolgozni, és nem traktálnál képtelenségekkel – válaszoltam, és én is komoly arckifejezéssel néztem vissza rá. Nevetett, és kitekintet a recepció felé. – Te, Ashley! Mégis mikor veszítettem el az irányítást az iroda felett? – kiáltotta. – Soha nem volt a kezedben – üvöltött vissza Ashley. – Na jó, készíts inkább egy kávét! Te pedig – fordult hozzám, és nekem szegezte az ujját –, tervezz valami csodásat Nicholsonék padlásszobájába. – Megint olyasmi, amit már megtehettem volna, amíg itt fecsegtél nekem… – morogtam, és ceruzámmal az órámon doboltam. Jillian felsóhajtott. – Komolyan, Caroline, Simon aranyos ember. Szerintem akár még jó barátok is lehetnétek – jegyezte meg, miközben behajolt az ajtómon. Mi ez a nagy hajlongás az ajtókban mostanában? – Szó, ami szó, egy új barát soha nem jön rosszul, nem igaz? – intettem neki, ahogy kifelé haladt. Barátok. Barátok, akik tűzszünetet kötöttek.

– Rendben, akkor azt már tudjuk, hogy a padlózat a hálószobában ki lesz cserélve mézszínű hajópadlóra, de biztos vagy abban, hogy szőnyegpadlót akarsz a beépített szekrénybe? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtem Mimi mellett a kanapén, és a második Bloody Mary-t ittam. Már legalább egy órája nézegettük a terveket, és próbáltam vele megértetni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek rá kell bólintania. Mrs. Nicholsonnak is a beleegyezését kell majd adnia. Amióta barátok voltunk Mimivel, mindig is abban a hitben élt, hogy az összes vitából ő jön ki győztesen. Mimi kemény csajnak tartotta magát, aki bárkit rá tud venni bármire. Nem sejtette, hogy Sophiával rájöttünk, hogy ha elhitetjük vele, hogy az van, amit ő akar, máris elviselhetőbbé válik. Az igazság az, hogy végig tudtam, hogy szeretnék valamilyen szőnyegpadlót a beépített szekrénybe, csak nem pontosan ugyanazért, amiért ő javasolta. – Igen, igen, igen! Kell a szőnyegpadló – méghozzá pazar, és sűrű szövésű. Pompás érzés lesz a kihűlt lábujjaknak reggelente – kiáltotta, és majdnem remegni kezdett az izgatottságtól. Remélhetőleg Neil még sokáig kielégíti Mimi romantikus vágyait. Elengedhetetlen volt a felesleges energiájából valamennyit felszabadítani. – Jól van, Mimi, azt hiszem, igazad van. Legyen szőnyegpadló a beépített szekrényben. Akkor viszont vissza kell adnod azt a 60 cm-t a fürdőszobából, amit az általam megvétózott forgatható cipőállványnak szántál – mondtam óvatosan, kíváncsi voltam, beleegyezik-e. Egy pillanatra elgondolkodott, belenézett a terveibe, nagyot kortyolt a kávéjából, és bólintott. – Rendben, vedd vissza azt a 60 cm-t. Meg lesz a szőnyegpadló, nekem az elég – felsóhajtott, és felém nyújtotta a kezét. Ünnepélyesen kezet fogtam vele, és felajánlottam neki a szívószálamat. Clive beőgyelgett, majd a bejárati ajtónál járkált fel-alá, mancsaival az ajtó alatti rést piszkálva. – Szerintem mindjárt itt a thai kajánk. Hadd vegyem elő a pénzemet – mondtam, az ajtó felé mutatva, és elindultam a konyhai pulthoz a pénztárcámért. Beszéd közben hangokat hallottam a lépcsőházból. – Mimi, nyisd ki az ajtót, ez a futár lesz – szóltam, és a pénztárcámban kotorásztam. – Jó, megyek – üvöltötte, és hallottam, ahogy kinyílt az ajtó. – Nocsak, szia Simon! – mondta Mimi, majd a lehető legfurcsább hangra lettem figyelmes. Egy köteg Bibliára esküt tettem volna a törvényszék előtt, hogy a macskámat hallottam beszélni. – Whiiiiskaaaas! – nyávogta Clive, én pedig megpördültem. Körülbelül öt másodperc leforgása alatt ezerféle dolog történt: láttam Simont és Whiskast, Whole Food-os szatyrokkal a kezükben, kulccsal a bejárati ajtó zárjában. Majd Mimit az ajtónál, mezítláb hajolt (megint a hajlongás) ki a folyosóra. Láttam Clive-ot a hátsó lábaira emelkedni, ugrásra készen, ahogy korábban csak egyszer láttam, amikor a macskaeledelt a hűtő tetejére rejtettem. Újszülöttek jöttek a világra, öregek haltak meg, értékpapírokat adtak-vettek, és valaki orgazmust színlelt. Mindez öt másodperc leforgása alatt. Az ajtóhoz rohantam, az akciófilmekre emlékeztető, lassított futó léptekkel. – Neeeeeeeee! – kiáltottam, ahogy felfedeztem a kétségbeesést Whiskas arcán és a hamisítatlan sóvárgást Clive-én, amint udvarolni készül. Ha korábban indulok az ajtóhoz, talán csak egy másodperccel korábban, megelőzhettem volna a pokoli zűrzavart, ami következett.

Simon kinyitotta az ajtót, és zavartan mosolygott, amikor elkaptam a tekintetét. Kétségkívül azon gondolkodhatott, miért rohantam az ajtóhoz és kiabáltam torkom szakadtából, hogy neeeeeeee. És ekkor Clive ugrott. Szökellt. Rárontott. Whiskas látta, hogy Clive egyenesen felé ugrik, és a lehető legrosszabb módon reagált. Futásnak eredt. Berohant Simon lakásába. Még szép, hogy a nő, aki nyávog, amikor a csúcsra ér, fél a cicáktól. Clive hajtóvadászatba kezdett, és ahogy Simonnal és Mimivel a lépcsőházban álltunk, visítás és nyávogás hangja visszhangzott a fülünkbe. Furcsamód ismerős volt a helyzet, az jutott eszembe, amikor Simon épp a csúcsra emelte Whiskast. Megráztam a fejem, úrrá lettem a helyzeten. – Caroline, mi a fene történik? A macskád épp most… – kezdte Simon, mire én a kezemmel befogtam a száját, és elrohantam mellette. – Erre most nincs időnk, Simon. Meg kell fognunk Clive-ot! Mimi is követett a lakásba, akárcsak Ned Nickerson az én Nancy Drew-sztorimban. A visítás és a nyávogás közepette behatoltam a lakásba, és észrevettem, hogy Simon lakása pont a tükörképe volt az enyémnek. Egyszerű legénylakás, síkképernyős tévével és bámulatos hifi rendszerrel. Nem volt időm arra, hogy tüzetesebben megnézzem, de kiszúrtam a mountain bike-ot az ebédlőben, csak úgy, mint a bekeretezett, gyönyörű képeket a falakon, melyeket rusztikus fali gyertyatartók világítottak meg. Nem csodálhattam mindezt túl sokáig, mivel hallottam, hogy Clive egyre jobban hergeli magát a hálószobában. Megálltam az ajtónál, és Whiskas sikítozására lettem figyelmes. Hátranéztem Simonra és Mimire, mindkettőjük arca a félelem és a zavartság egyvelegét tükrözte – habár Mimin egy kis vidámságot is felfedeztem. – Most bemegyek – szólaltam meg mély és bátor hangon. Nagy levegőt vettem, majd kivágtam az ajtót, és először tárult elém a Bűn hálószobája. A sarokban íróasztal. Az egyik fal mentén komód, széjjelhagyott apróságokkal a tetején. Még több fekete-fehér kép a falon. Majd ott volt előttem az ágy. A végszó trombitahangjai. A fal mentén állt, az én falamnál, a hatalmas, kaliforniai királyi ágy, a tetején kitömött, bőr fejtámlával. Kitömött. Annak kellett lennie, nem igaz? Óriási volt. És képes volt ezt a monstrumot csupán a csípője erejével elmozdítani? Caroline alfele újfent megfeszült, és figyelt. Összpontosítottam, koncentráltam, és próbáltam kizárni a látóteremből az orgazmusközpontot. A szobát fürkésztem, és kiszúrtam a célpontot: az ablak előtt, a bőrfotelon húzta meg magát. Whiskas a fotel hátuljában bújt meg, kezével a haját túrta, nyöszörgött, jajveszékelt és sírt. Szoknyája összegyűrődött, és pici karomnyomok mutatkoztak a harisnyáján. Minden porcikájával azon volt, hogy minél távolabb húzódjon a földön vele szemben elhelyezkedett macskától. És Clive? Clive illegette-billegette magát. Előre-hátra illegett-billegett a célszemély előtt. Úgy viselkedett, mint aki a kifutón van, a padlón szinte egy vonal mentén lépkedett, és közömbösen felfelpillantott. Ha Clive zakót visel, már le is vette volna magáról, lazán a cicavállra dobná, és a lányra szegezné a mancsát. Sajnos nem rogyhattam le nevetni. A cica felé léptem, Whiskas pedig oroszul kiabált valamit nekem. Nem foglalkoztam vele, minden figyelmemet a macskára összpontosítottam.

– Szia Clive. Szia. Hol van az én jó kisfiam? – duruzsoltam neki, mire felém fordult. Rám nézett, majd a fejével Whiskas felé bólintott, mintha a bemutatkozás első lépéseit szeretné megtenni. – Ki az új barátod? – duruzsoltam újra, és jelzésképpen megráztam a fejem, amikor Whiskas meg akart szólalni. Az ujjamat a szám elé tettem. Nagy ravaszságra lesz itt szükség. – Clive, gyere ide! – üvöltött Mimi, és beszáguldott a szobába. Mindig is nehezen tudta türtőztetni az izgatottságát. Clive az ajtóhoz rohant, Mimi pedig Clive-hoz. Whiskas az ágyhoz igyekezett, én pedig Mimi után rohantam, Mimi a hálószobaajtónál Simonba ütközött, aki még mindig azokat az átkozott Whole Food-os szatyrokat szorongatta. Gondosan válogatott, tartós, organikus termékek borultak mindkettőjükre, ahogy átfúrtam magam közöttük, végtagokon ugrottam át és egy tömb camembert sajton a bejárati ajtóhoz csörtettem. Amikor Clive a lépcsőnél egy pillanatra megállt, sikerült elkapnom, és szorosan magamhoz öleltem. – Clive, hiszen tudod, hogy anyu elől nem érdemes elfutni – dorgáltam meg, és ekkor végül Simon és Mimi is beértek minket. – Mi a frászt művelsz, Péniszlohasztó? Meg akarsz ölni? – kiabált Simon. Mimi rárivallt. – Ne merd őt így szólítani, te… te… Faldöngető! – vágott vissza, és a mellkasára ütött. – Jaj, ti ketten, fogjátok már be! – üvöltöttem. Whiskas is felénk tartott a lépcsőházba, fél cipővel a lábán, dühödt tekintettel. Elkezdett oroszul kiabálni. Mimi és Simon tovább ordítoztak, Whiskas kiabált, Clive pedig szabadulni próbált, hogy egyesüljön egyetlen szerelmével, én magam a zűrzavar közepén álltam, és arra próbáltam rájönni, valójában mi az ördög történt az elmúlt két perc leforgása alatt. – Fékezd meg az átkozott macskádat! – üvöltötte Simon, ahogy Clive megpróbált kiugrani a kezem közül. – Ne ordibálj Caroline-nal! – kiabált Mimi, és megint a férfira ütött. – Most nézd meg a szoknyámat! – ordította Whiskas. – Rendelt valaki pad thait? – hallatszott valahonnan a zűrzavarban. Körülnéztem, és egy rémült kifutófiút vettem észre a lépcső tetején állva, aki nem mert közelebb merészkedni. Mindenki megdermedt. – Hihetetlen – morgott Mimi, elindult a lakásom felé, és intett a kifutófiúnak, hogy kövesse. Clive-ot leraktam bent az ajtó mögött, behúztam magam után az ajtót, hogy véget vessek az óbégatásnak. Simon bekísérte Whiskast a lakásába, és kedvesen súgta neki, hogy keressen valamit a szobájában, amit magára ölthet. – Egy perc és jövök – mondta, majd intett a lánynak, hogy menjen. A lány még egyszer rám pillantott, majd sértődötten megpördült, és becsapta maga mögött az ajtót. Simon felém fordult, egymásra néztünk, majd nevetésben törtünk ki. – Ez tényleg megtörtént? – kérdezte a nevetéstől elcsukló hangon. – Attól tartok, igen. Kérlek, mondd meg Whiskasnak, hogy borzasztóan sajnálom – válaszoltam a könnyeimet törölgetve.

– Úgy lesz, de egy kicsit le kell csillapodnia, mielőtt ezzel próbálkoznék. Várj, hogy szólítottad őt? – kérdezte. – Ööö, Whiskasnak – kuncogtam. – Miért hívod így? – kérdezte, és már nem nevetett. – Viccelsz? Ugyan már, csak kitalálod – feleltem. – Nem, mondd el – kérlelt, és a kezével a hajába túrt. – Na ne már, tényleg azt akarod, hogy én mondjam ki? Azért Whiskas… mert, jesszusom, azért, mert nyávog – böktem ki végre, és újra elnevettem magam. Mélyen elpirult és bólintott. – Igen, igen, persze, hiszen hallottad. – Elnevette magát. – Whiskas – ismételte magában, és mosolygott. Hallottam, hogy Mimi a kifutófiúval vitázik a lakásban, a tavaszi tekercseket hiányolta, ha jól értettem. – Azért, tudod, ő egy picit ijesztő – mondta Simon, és az ajtóm felé intett. – El sem tudod képzelni, mennyire – válaszoltam. Még mindig lehetett hallani, ahogy Clive az ajtó mögött óbégat. Odanyomtam a fejem az ajtófélfához, és egy ujjnyira kinyitottam. – Fejezd be, Clive – sziszegtem. Egy mancs jelent meg az nyílásban, és istenemre mondom, rám legyintett. – Nem igen értek a macskákhoz, de ez normális viselkedés egy cicától? – kérdezte Simon. – Igazából kissé furcsa kötődés alakult ki benne a barátnőd iránt... A beköltözésemet követő második éjszaka óta tart a dolog. Azt hiszem, szerelmes. – Értem. Mindenképp beszámolok Nadjának az érzéseiről – közölte. – Persze, majd ha eljön az ideje. Nevetett, és befordult a lakásába. – Jobban teszitek, ha lehalkítjátok magatokat ma éjjel, különben rátok eresztem Clive-ot – figyelmeztettem. – Jesszus, azt ne – kérte Simon. – Nos, akkor tegyél be valami zenét. Mert ez így nem fog menni – javasoltam. – Máskülönben megint megmássza a falat. – Zenét tehetek be. Mit szeretnél? – kérdezte, majd az ajtóból visszafordult. Én a bejárati ajtófélfának támaszkodtam, és a kilincsre tettem a kezem. – Bármit, csak big bandet ne, rendben? – válaszoltam lágyan. A szívem a gyomromban dobogott, szinte repkedett. Némi csalódottság ült ki az arcára. – Nem szereted a big bandet? – kérdezte búgó hangján. Ujjaimat a kulcscsontomhoz nyomtam, a tekintete szinte felforrósította a bőrömet. Figyeltem, ahogy heves pillantással követi a kezemet.

– Nagyon szeretem – suttogtam, ő pedig meglepődve nézett a szemembe. Félénken rámosolyogtam, majd bementem a lakásomba, magára hagyva őt a nekem szánt mosollyal az arcán. Mimi egyfolytában a kifutófiúval ordibált, amikor beléptem, hogy Clive-ot megleckéztessem, és mindketten mesterkélt mosolyt erőltettünk magunkra. Öt perccel később már a tésztámat habzsoltam, amikor Whiskast hallottam érthetetlen orosz szavakat kiabálni a lépcsőházban, majd Simon ajtaja becsapódott. Próbáltam elrejteni a mosolyomat, úgy tettem, mintha épp egy különösen csípős falatba haraptam volna. Azt hiszem, nem lesz ma faldöngetés… Clive teljesen maga alatt lesz. Fél nyolc körül, amikor lefeküdni készültem, Simon bekapcsolta a lejátszót. Nem big band szűrődött át a szomszédos falon, de kifejezetten élvezetes volt. Prince. „Pussy Control”. Akaratom ellenére elmosolyodtam, tetszett a pimasz humora. Barátok? Hát hogyne. Talán. Lehetséges. „Pussy Control”, gondoltam magamban, és felhorkantottam. Szép játszma volt, Simon. Igazán szép játszma.

Nyolcadik fejezet Néhány estével később jógázni indultam, amikor ismét szemben találtam magam Simonnal. Felfelé jött a lépcsőn, én pedig lefelé tartottam. – Ha azt mondanám, hogy „nem találkozhatunk így többet”, az legalább olyan triviálisan hangzana, mint amilyennek tulajdonképpen gondolom – vetettem fel a gondolatot. Nevetett. – Ezt nehéz lenne megmondani. Próbálkozz meg vele. – Rendben. Jaj, nem találkozhatunk így többet! – kiáltottam fel. Mindketten egy pillanatnyi szünetet tartottunk, majd elnevettük magunkat. – Igen, triviális – jegyezte meg Simon. – Lehet, hogy egyfajta beosztást kellene kidolgoznunk, megoszthatnánk a lépcsőház felügyeletét, vagy valami hasonló. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. Remek, most úgy nézel ki, mint aki mindjárt bepisil. – Hová készülsz ma este? Mindig akkor futok beléd, amikor éppen mész valahová – állapította meg a falnak támaszkodva. – Gondolom, nyilvánvaló, hogy elegáns helyre tartok – a jóganadrágomra és jógatrikómra céloztam. Majd felmutattam a vizes palackomat és a matracomat. Úgy tett, mintha erősen gondolkodna, majd kikerekedett a szeme. – Biztosan kézműves foglalkozásra mész. – Igen, pontosan oda tartok… seggfej.

Felém villantotta azt a bizonyos vigyorát. Visszamosolyogtam. – Végül nem számoltál be arról, milyen fejleményeket hallottál az utóbbi reggelinél. Mi újság a közös barátainkkal? – kérdezte, és egyáltalán nem éreztem izgatottságot a gyomrom tájékán a „közös” szó hallatán. Dehogy, egyáltalán nem… – Nos, annyit mondhatok, hogy a barátnőim igencsak el vannak foglalva a barátaiddal. Tudtad, hogy mindannyian együtt mennek a jótékonysági koncertre a jövő héten? – kérdeztem, és megrémültem, amiért ennyire előreszaladtam a történetben. – Igen, hallottam róla. Neil minden évben kap jegyeket. Gondolom, a munkájából adódóan. A sportközvetítők jellemzően hangversenyekre járnak, nem igaz? – Gondolom, főként, ha valaki megpróbálja a tőrőlmetszett városlakó látszatát kelteni – tettem hozzá, és kacsintottam. – Feltűnt, igaz? – visszakacsintott, és megint csak azon kaptuk magunkat, hogy mosolygunk. Barátok? Némiképp nőtt a lehetősége. – Ezek után is egyeztetnünk kell arról, hogy nyomon követhessük, miként is alakul a fantasztikus négyes fogat sorsa. Tudtad, hogy egész héten négyesben randevúzgattak? – kérdeztem. Sophia elárulta, hogy bizony találkozgatnak, de mindig négyesben. Hmm… – Igen, erről én is hallottam. Úgy tűnik, mindannyian remekül kijönnek egymással. Ez pedig jó, nem igaz? – Igen, jó bizony. A jövő héten tulajdonképpen én is találkozom velük. Te is eljöhetnél – dobtam fel véletlenszerűen. Kizárólag a tűzszünet kedvéért, csak a tűzszünet miatt… – Huh, hű. Szeretnék, de a jövő héten a tengerentúlra utazom. Valójában már holnap indulok – mondta Simon. Ha nem ismertem volna jobban, azt mondanám, már-már csalódottnak tűnt. – Tényleg? Fotózni mész? – Amint feltettem a kérdést, tudtam, hogy hiba volt. A mindent tudó öntelt vigyor most a szokásosnál is határozottabban ült ki az arcára. – Hogy fotózásra? Csak nem szaglászol utánam? Éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír, míg végül paradicsompiros nem lett. – Jillian említette, hogy mivel foglalkozol, igen. És észrevettem a képeket a lakásodban, amikor a cicám az orosz barátnődet kergette. Rémlik valami? Ő is valamelyest áthelyezte a testsúlyát az előbbiek hallatán. Hmmm, csak nem érzékeny pont? – Észrevetted a képeimet? – kérdezte. – Bizony. Igazán szépek a fali gyertyatartóid. – Édesen mosolyogtam, és szándékosan a csípőtájékára szegeztem a tekintetemet. – Fali gyertyatartók? – motyogta, és megköszörülte a torkát. – Szakmai ártalom. Egyébként hova utazol? Mármint a tengerentúlon. – Ezúttal szándékosan újra a szemébe néztem, és feltűnt, hogy a tekintete messze jár az arcomtól. Ha-ha-ha…

– Tessék? Ó, hmmm, Írországba. Tengerparti nevezetességeket fényképezek a Condé Nast számára, majd a kisebb városok közül is ellátogatok néhányba – válaszolta, és ismét a szemembe nézett. Jólesett egy picit zavartnak látni. – Írország? Az igen. Nos, akkor hozz nekem onnan egy pulóvert. – Egy pulóvert, rendben. Más egyebet? – Egy zsák aranyat? És egy lóherét? – Nagyszerű. El sem kell majd hagynom a reptéri ajándékboltot – motyogta. – És amikor hazajössz, ír táncot járok majd neked – kiáltottam, és nevetni kezdtem a beszélgetés abszurd mivoltán. – Nahát, Hálóinges lány, csak nem az imént ajánlottad fel, hogy táncolsz nekem? – mondta mély hangon, és közelebb lépett hozzám. Hirtelen megváltozni látszottak az erőviszonyok. – Simon, Simon, Simon – sóhajtottam, és a fejemet ráztam. Elsősorban azért, hogy szabaduljak a közelsége mámorító hatásától. – Ezen már túl vagyunk. Nem áll szándékomban a háremedhez csatlakozni. – Miből gondolod, hogy ilyet kérnék tőled? – Miből gondolod, hogy nem kérnél ilyet tőlem? Mindemellett, szerintem ez nem lenne összeegyeztethető a tűzszünetünkkel, nem igaz? – nevettem. – Hmm, igaz, a tűzszünet – jegyezte meg Simon. Ekkor lépéseket hallottam az alattunk húzódó lépcső felől. – Simon? Te vagy az? – szólt fel egy hang. Simon hátrébb hajolt, ellépett mellőlem. Lenéztem, és ekkor vettem észre, hogy szép lassan, egyre közelebb húzódtunk egymáshoz a lépcsőfordulóban a beszélgetés alatt. – Szia Katie, itt vagyok fent! – kiáltott le Simon. – Az egyik háremhölgy? Figyelni fogom este a falakat – mondtam lágyan. – Hagyd abba. Nehéz napja volt a munkahelyén, moziba megyünk. Ez minden. Szégyenlősen mosolygott rám, mire én elnevettem magam. Végül is, ha barátok akarunk lenni, miért ne találkozhatnék akár a háremmel is, a mindenségit. Egy pillanat múlva csatlakozott hozzánk Katie, akit én ugye Náspáng hercegnőként ismertem. Elfojtottam egy nevetést, és rámosolyogtam. – Katie, ő itt a szomszédom, Caroline – mutatott be Simon. – Caroline, ő pedig Katie. Kezet nyújtottam, ő pedig kíváncsian nézett hol Simonra, hol rám. – Szia Katie. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én szintúgy, Caroline. Neked van cicád, ugye? – kérdezte, és felcsillant a szeme. Simonra néztem, aki megvonta a vállát. – Kis rosszcsont, habár Clive ezzel nem értene egyet, ő tulajdonképpen szuverén személyiség. – Ó, ismerem. A kutyám minden alkalommal addig ugatott, amikor tévét néztem, amíg nem kapcsoltam olyan adóra, ahol neki is tetszett a műsor. Nagyon idegesítő kis teremtés tudott lenni – mosolygott a lány. Egy pillanatig csendben álltunk, és már-már kezdett kínossá válni a helyzet. – Na, jó srácok. Én elmentem jógázni. Simon, vigyázz magadra az úton, majd beszámolok az aktuális pletykákról az új párocskákat illetően, ha visszajöttél. – Jól hangzik. Egy ideig távol leszek, de remélhetőleg nem történik velük nagyobb galiba, amíg nem vagyok itt – nevetgélt Simon, és elindultak felfelé a lépcsőn. – Majd rajtuk tartom a szemem. Örülök, hogy megismerhettelek, Katie – mondtam lefelé menet. – Én is, Caroline. Jó éjt! – kiáltott vissza. Ahogy mentem le a lépcsőn, egy kicsit lassabban a kelleténél, hallottam, hogy Katie megjegyezte: – A Rózsaszín hálóinges lány nagyon csinos. – Fejezd be Katie – szólt vissza Simon, és esküdni mernék rá, hogy megpaskolta a lány hátsóját. Egy pillanatra rá sikolyt hallottam, ami megerősítette a feltételezésemet. Durcásan kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára. A konditeremben a jóga helyett a kick-box edzés mellett döntöttem. – Vodka–martinit kérek jég nélkül, három olívabogyóval. Úgy döntöttem, hogy nem unatkozhat a pultos fiú, miközben körbenéztem a zsúfolt étteremben, a Fantasztikus négyes fogatról egy kicsit leválva. Már két hete hallgattam a történeteket a fergeteges négyes randevúkról, így belementem, hogy csatlakozzam hozzájuk, Fantasztikus ötös fogattá bővítve a kört. Jó móka volt, remekül szórakoztam, de miután az egész estét két újonnan alakult párocskával töltöttem, szükségem volt egy szusszanásnyi időre nélkülük. A bal oldalamon egy igen érdekes pár ült: ősz hajú úr és egy nálam fiatalabb nő, vadonatúj mellekkel. Jó kislány. Megkapod, ami neked jár. Ha egy petyhüdt, öreg hátsót kellene nézegetnem, én is biztosan nagyobb cicikre vágynék. Soha nem gondoltam, hogy egyszer élvezni fogom az egyedüllétet, de mostanában úgy éreztem, jól elvagyok férfiak nélkül is. Egyedül voltam, de nem éreztem magam magányosnak, az orgazmust nem számítva. Néha hiányzott ugyan egy partner, de szívesen jártam el programokra egyedül is. Ha már egyszer utazni is egymagam utaztam, akkor miért ne? Mindenesetre, amikor először mentem el társaság nélkül moziba, attól tartottam, hogy furcsa lesz. Costa Ricában a dzsungelt járva szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy összefutok egy ismerőssel. Ugyanez a San Franciscó-i mozirengetegben, nos, valamivel esélyesebb, de anélkül is nagyszerű! Ha beültem egy étterembe, akkor is jól éreztem magam. Úgy tűnik, remek randipartner vagyok saját magamnak. Ettől függetlenül a ma esti vacsora a barátaimmal különösen szórakoztatónak bizonyult. Vicces volt megfigyelni, ahogy a két új pár körülrajongja egymást. Mimi és Sophia is olyan férfit fogott ki, aki megfelelt a dédelgetett ideáljának. Kiszúrtam a tömegben Sophiát – magasságával,

gyönyörű vörös hajával, száz közül is kitűnt. Az elegáns étterem a még elegánsabb bárral csordultig megtelt emberekkel és mesterkélt hangulattal. Láttam, hogy Sophia cseveg valakivel, és kicsit távolabb megpillantottam Mimit és Ryant is. És hogy mi volt a furcsa? Az, hogy Ryan helyett Neil volt Sophia beszélgetőpartnere. Úgy tűnt, hogy Ryant Mimi ejtette rabul, aki a kezével és egy fogpiszkálóra tűzött olívabogyóval hadonászott a levegőben, hogy hangsúlyt adjon mondandójának, amelyet a férfi csodálattal hallgatott. Pont megfelelő távolságban álltam ahhoz, hogy mindent tisztán lássak. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Megtalálták a pasit, akire mindig is vágytak, legalábbis eddig azt gondolták, és most mégis, mindketten a másik fél partnerét csodálták… hát, a szomszéd fűje mindig zöldebb, nem igaz? Sophia körbenézett, észrevett a pultnál. Röviden kimentette magát, és felém indult. – Jól érzed magad? – kérdeztem, ahogy felkapaszkodott a mellettem lévő bárszékre. – Remekül – merengett el. Majd elmagyarázta a pultosnak, pontosan hogyan is kéri a koktélt elkészíteni. – Hogy érzi magát Neil ma este? A szeme egy pillanatra felcsillant, de azután mintha észbe kapott volna. – Neil? Gondolom, jól. Ryan nagyon jól néz ki, nem igaz? – terelte másra a szót Sophia, és arrafelé intett, ahol a társaságot hagytuk, és ahol Mimi és Ryan még mindig beszélgettek. Ryan tényleg jól mutatott farmerben és a szeme színével megegyező színű ingben – csodás tekintetét egy pillanatra sem vette le Mimi kisasszonyról. Hogy lehet, hogy nem tűnt fel nekik? – Neil is elég jól mutat ma este – nyögtem ki, újra a kigyúrt sportközvetítőre terelve a figyelmet. Grafitszürke pulóver, vászonnadrág; minden elemében tőrőlmetszett városlakó. – Aha – válaszolta hűvösen, és lenyalt egy kis sót a pohár pereméről. Vihogtam, és a karjára tettem a kezem. – Gyerünk szép kislány, menjünk vissza a tökéletes pasihoz – mondtam, ahogy ismét csatlakoztunk a társasághoz. Valamivel korábban indultam haza, mint a többiek, fáradtan, de boldogan. Megint egyedül töltöm az estét, és égtem a vágytól, hogy beszámolhassak a fejleményekről. Azon tűnődtem, vajon más egyedülálló nő is élvezte volna-e a felesleges ötödik szerepének előnyeit. Nem kell ismeretlen pasival csevegni, akivel mindenáron össze akarnak hozni, nem kell a borsós bundában készült bélszín leheletű idiótákkal foglalkozni, akik le akarják nyomni serény nyelvüket a torkodon, és nem kell ugyanannak az idiótának elmagyarázni, miért menjen inkább taxival, amikor a ház előtt parkol az extragyors Chevrolet Camarója. A gimnáziumi évek óta jó néhány párkapcsolatban lelhettem örömet – helyesebben fogalmazva, javarészt örömet leltem bennük –, de szerelmes már jó ideje nem voltam. Az egyetem utolsó éve óta. Azóta, amióta annak a kapcsolatnak vége lett, voltak ugyan alkalmi románcok, de igazán nem éreztem, hogy bármelyikbe is szívvel-lélekkel vetettem volna bele magam. Ezért van tehát a jelenlegi párkapcsolati űr. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebb volt olyasvalakit találni, akivel minden egyezett, és az ismerkedés is kezdett kimerítő lenni. Caroline alfele talán még benne is lett volna, de az Agy és a Szív fenntartásokkal viseltetett. O pedig távol maradt, ki tudja már, mióta.

Ahogy ezen töprengtem a taxiban hazafelé menet, sípolt a telefonom. Üzenetem érkezett egy ismeretlen telefonszámról. „Jól szórakozol ma este?” Ki a fene írogat nekem? „Ki a fene írogat nekem?” Amíg a választ vártam, hátradőltem és kibújtam a cipőmből. A gyönyörű magas sarkú piszkosul töri a lábamat. Megint sípolt a telefonom, és a következőt olvastam: „Néhányan csak Faldöngetőként emlegetnek.” Nem igazán tetszettem magamnak most, hogy az immár csupasz lábujjaim szinte felkunkorodtak. Buta lábujjak. „Hogy? A Faldöngető? Álljunk csak meg – mégis, honnan tudod a számomat?” Tudtam, hogy ez csak Mimi vagy Sophia lehet. Azok az átkozott lányok. Mostanában túlontúl erőltették ezt a dolgot. „A forrásaimat nem fedhetem fel. Szóval, jól szórakoztál ma este?” Ám legyen, én benne vagyok a játékban. „Tulajdonképpen igen. Éppen úton vagyok hazafelé. Milyen az Emerald Isle? Még magányosan?” „Az igazat megvallva, gyönyörű. Most reggelizem. Egyébként pedig soha nem vagyok magányos.” „Azt elhiszem. Megvetted már a pulóveremet?” „Még folyamatban van a dolog, szeretném a tökéleteset megtalálni.” „Igen, szeretném jól megkapni a magamét.” „Erre inkább nem válaszolok… Hogy van a buja kis cicuskád?” „Erre tényleg nem válaszolok. Van valami konkrét oka annak, hogy írtál?” „Egyre nehezebb, ha semmire nincs válasz…” „Igen, átérzem. Nehéz nem érinteni a dolgot.” „Na, jó, hivatalosan is lezárom ezt a témát. A célozgatások olyan vaskosak, hogy képtelenség átlátni rajtuk.” „Hát nem is tudom... Én jobban szeretem, ha vaskos…” „Tyűha. Jobban élvezem a tűzszünetet, mint gondoltam volna.” „Be kell vallanom, nekem sincs ellenemre.” „Hazaértél már?” „Aha, most hajtottunk fel a házunk elé.”

„Jól van. Megvárom, hogy bejuss.” „Fogadok, alig várod, hogy te bejuss.” „Tudod, hogy egy igazi démon vagy?” „Már mások is mondták. Rendben, bejutottam. Amúgy pont most rúgtam bele az ajtódba.” „Köszönöm.” „Csupán jó szomszédhoz illően viselkedem.” „Jó éjt, Caroline.” „Jó éjt, Simon.” Nevettem, ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem. A kanapéra rogytam, és még mindig nevettem. Clive azonnal az ölembe ugrott. Megsimogattam selymes szőrét, ő dorombolással köszöntött. Megint sípolt a telefonom. „Tényleg belerúgtál az ajtómba?” „Fogd be! Inkább reggelizz meg.” Ismét felkacagtam, lehalkítottam a telefonomat, és hátradőltem a kanapén. Clive felkapaszkodott a mellkasomra, ellazultam egy kicsit, és az a megátalkodott Faldöngető járt a fejemben. Döbbenetes, milyen tisztán magam elé tudtam képzelni: puha, kikopott farmer, Jake Ryan stílusú túracipő, mint a Tizenhat szál gyertya című filmben, piszkosfehér, fonott mintás, kötött garbó, kócos haj. Épp egy sziklás tengerparton álldogál valahol háttérben az óceánnal. Enyhén napbarnított bőr, némileg viharvert külső, kezek a zsebben. És persze az az elmaradhatatlan vigyor…

Kilencedik fejezet Üzenetváltás Caroline és Simon között: „Csomagod jött. Átvettem, és most nálam van.” „Köszönöm. Beugrom érte, ha hazaértem. Hogy vagy?” „Jól, dolgozom. Hogy vannak az írek?” „Pompásan. Hogy van az őrült cicád?” „Ő is pompásan. Rajtakaptam, ahogy megpróbálta megmászni a falat. Még mindig Whiskast keresi. Hiányzik neki.” „Nem hinném, hogy benne van a románc kettejük paklijában.” „Valószínűleg nem. De sajnos nem lesz túl rajta egyhamar. Lehet, hogy több macskamentát kell adnom neki.” „Ne adagold túl. Senki nem szereti az olyan cicát, akivel nem lehet értelmesen beszélgetni.” „Az igazat megvallva, egy kicsit félek tőled.” Smiley. Ne félj tőlem. Majd kiengesztellek cukorkával.”

„Ha meglátlak viharkabátban, sarkon fordulok, és hanyatt-homlok elszaladok. Amúgy mikor jössz haza?” „Netán hiányzom egy kicsit?” „Nem. Szeretnék újra felakasztani néhány képet az ágytámlám fölé, és kíváncsi vagyok, mennyi időm maradt rá.” „Két hét múlva leszek otthon. Ha tudsz addig várni, akár segíthetek is. Ez a legkevesebb, amit tehetek.” „Tényleg a legkevesebb, megvárom. Te felelsz a kalapácsért, én pedig a koktélokért.” „Kíváncsi vagy a kalapácsomra, igaz?” „Már indulok is a lépcsőházba, és belerúgok az ajtódba.” Üzenetváltás Mimi és Caroline között: „Csajszi, na, ehhez mit szólsz? Sophia nagyszüleinek a háza üresen áll majd a jövő hónapban. Irány Tahoe, bébi!” „Csábító ajánlat. Remekül fogunk szórakozni. Alig várom, hogy megszökhessek a barátnőimmel.” „Mi arra gondoltunk, hogy a fiúkat hívjuk meg… Ugye nem baj?” „Dehogy. Érezzétek jól magatokat.” „Bolond, természetesen ettől még te is meg vagy hívva.” „Ó, köszönöm. Másra sem vágyom, mint hogy két párocskával romantikus hétvégére menjek. FANTASZTIKUS, mit ne mondjak.” „Ne légy seggfej! Akkor is jössz, és kész. Nem leszel felesleges ötödik. Igazán jó móka lesz! Tudtad, hogy Ryan gitározik? Hozza majd a gitárját, úgyhogy együtt énekelhetünk.” „Mi ez… valami osztálykirándulás? Kösz, de nem.” Üzenetváltás Mimi és Neil között: „Szia, Nagyfiú. Milyen terveid vannak a jövő hónap közepére?” „Szia, Apróság. Nincsenek terveim. Miért, lesz valami?” „Sophia nagyszülei kölcsönadják a tahoe-i házukat. Lenne kedved menni? Kérdezd meg Ryant is…” „Még szép, hogy van kedvem! Szólok a strébernek is.” „Próbálom Caroline-t rávenni, hogy tartson velünk.” „Nagyszerű! Sok jó ember kis helyen elfér. Ma este azért beülünk Sophiával és Ryannel, ugye?” „Aha, ott találkozunk.” „Pontosan, kicsim.” Üzenetváltás Simon és Neil között:

„Hagyd mára abba ezt az idegesítő kérdezősködést a Jamesonról.” „Mindig feldob egy kis Jameson. Figyelj, mikor jössz haza? A jövő hónapban Tahoe-ba utazunk hétvégére.” „Jövő héten megyek haza. Kik mennek?” „Sophia, Mimi, én és Ryan. Lehet, hogy Caroline is jön. Jópofa lánynak tűnik.” „Igen, jópofa, már amikor nem lohasztja le a péniszemet. Akkor, Tahoe?” „Aha. Sophia nagyszüleinek van ott házuk.” „Klassz.” Üzenetváltás Simon és Caroline között: „Mész Tahoe-ba?” „Honnan a fenéből tudsz erről máris?” „A madarak csivitelték… Neil elég izgatott.” „Gondolom. Sophia a forró fürdőben – nem nehéz kitalálni, miért.” „Várj, azt hittem, Mimivel van együtt.” „Ó, hát, így is van. De halálbiztos, hogy maga elé képzeli Sophiát is, ahogy a medencében lubickol, én már csak tudom.” „Lemaradtam valamiről?” „Különös dolgok történnek itt, San Franciscóban. Senki sem a megfelelő emberrel van együtt.” „Micsoda?” „Megdöbbentő. Mimi másról sem beszél, mint Ryanről, aki általában olyan szemmel bámul rá, mint egy szomorú kölyökkutya. Sophia pedig annyit ábrándozik Neil hatalmas, férfias kezéről, hogy még azt sem veszi észre, ha Neil éppen őt nézi. Elég vicces.” „Miért nem cserélnek?” „Mondja ezt egy olyan srác, aki háremet tart… Nem megy ez mindig olyan könnyen.” „Várj, amíg hazaérek. Majd én elrendezem a dolgokat.” „Rendben, Problémamegoldó úr. Mielőtt vagy miután felakasztod a képeimet a falra?” „Ne aggodalmaskodj, Hálóinges lány! Minden vágyam, hogy bejussak a hálószobádba.” „Sóhaj” „Te valóban bepötyögted azt a szót, hogy „sóhaj”?” „Sóhaj…” „Mész Tahoe-ba?” „Ha tehetem, nem. Habár szinte megérné, hogy szemtanúja lehessek a zűrzavarnak, amikor végre a párocskák maguk is ráeszmélnek a helyzetre.”

„Való igaz.” Üzenetváltás Caroline és Sophia között: „Jól hallom, hogy nem tartasz velünk Tahoe-ba?” „Jaj, minek ez a nagy felhajtás?” „Nyugalom, Idegzsába. Mi az ördög ütött beléd?” „Egyszerűen nem értem, miért olyan fontos, hogy én is elkísérjelek titeket a romantikus hétvégére. Nekem tökéletesen megfelel, ha majd legközelebb megyek. Más itt a városban elmenni együtt szórakozni. De a nyakatokon lógni még Tahoe-ban is? Nem tartom jó ötletnek.” „Egyáltalán nem fogod így érezni. Megígérem.” „Szerinted a magáévá tette?” „Micsoda?” „Neil. Szerinted a magáévá tette?” „Hogy mit csinált?” „Jaj, tudod, mire gondolok…” „Te tényleg azt kérdezed tőlem, hogy a mi kedves Mimi barátnőnk létesített-e már szexuális viszonyt a legújabb fiújával?” „Igen! Pontosan azt.” „Történetesen nem. Még nem tették egymást a magukévá. Várj, miért kérdezed?” „Te már együtt voltál Ryannel, igaz? Igazam van????” „Most mennem kell.” Üzenetváltás Sophia és Ryan között: „Szerinted nem furcsa, hogy mi mindig csak négyesben randevúzunk Mimi és Neil társaságában?” „Tessék?” „Szerinted ez nem furcsa?” „Nem tudom. Miért, szerinted az?” „Igen, úgyhogy ma este átjössz egyedül, és megnézünk kettesben egy filmet.” „Ahogy óhajtja, hölgyem.” „Amúgy meg szólj Simon pajtásnak, hogy jöjjön velünk Tahoe-ba.” „Valamilyen különös okból kifolyólag?” „Aha.” „Megosztod velem?”

„Nem. És hozz magaddal pattogatott kukoricát!” Üzenetváltás Ryan és Simon között: „Nem unod még a zöldet?” „De, ideje, hogy hazamenjek. A repülő holnap késő este érkezik. Vagy ma este? A franc se tudja.” „Sophia megkért, hogy hivatalosan is kérdezzelek meg, velünk tartasz-e Tahoe-ba. Mit mondasz?” „Tahoe, igaz?” „Igen. Szerintem Caroline is jön.” „Azt hittem, nem megy.” „Beszélgettél a Péniszlohasztóval?” „Valamennyit igen. Jópofa lány. És úgy fest a dolog, hogy a tűzszünet is működik.” „Hmmm. Szóval, Tahoe?” „Hadd gondoljam át. Áll még a hétvégi szörfözés?” „Naná!” Üzenetváltás Simon és Caroline között: „Úgy alakult, hogy meghívtak erre a tahoe-i kiruccanásra. Te mész?” „Meghívtak? Hű…” „Ezek szerint, te még mindig nem vagy vevő az ötletre?” „Nem tudom. Szeretek oda menni, és a ház is nagyon klassz. Te mész?” „Te mész?” „Én kérdeztem először.” „És akkor mi van?” „Gyerekes vagy. Igen, azt hiszem, végül menni fogok.” „Nagyszerű! Szeretek ott fent lenni.” „Ó, akkor most mégis mész?” „Meglehet. Jó mókának ígérkezik.” „Hmm, meglátjuk. Holnap jössz haza, ugye?” „Aha, későn száll le a gépen, és utána legalább egy napot alvással töltök.” „Szólj, ha felkeltél. Nálam van a csomag, ami neked jött.” „Úgy lesz.”

„És ma este cukkínis kenyeret sütök. Teszek el belőle neked is. Gondolom, nincs semmi ennivalód otthon, igaz?” „Te szoktál cukkínis kenyeret sütni?” „Aha” „Sóhaj…” Hirtelen felriadtam, a szomszédból zene szűrődött át. Duke Ellington. Ránéztem az órára. Hajnali két óra volt. Clive kidugta a fejét a takaró alól, és sziszegett. – Jaj, hallgass el! Ne légy féltékeny! – sziszegtem vissza. Rám bámult, majd megfordult, és a fejét bedugva, hátsóját mutatva visszafurakodott a takaró alá. Én is jobban magamra húztam a takarót, és mosolyogva hallgattam a zenét. Simon itthon van. Másnap reggel boldogan keltem fel, szombat volt. Semmi dolgom nem akadt: sem mosni, sem ügyeket intézni nem kellett. Egy egész napom volt arra, hogy jól érezzem magam, és pihenjek. Tökéletes. Elhatároztam, hogy hosszú fürdőzéssel kezdek, és majd utána döntöm el, mit is csináljak aznap. Gondoltam, futok egyet a Golden Gate parkban délután. Ha kitartott a jó idő, gyönyörű volt az ősz San Franciscóban. Bementem a fürdőszobába, Clive is velem tartott, hogy legyen társaságom. A lábam körül tekergett, ahogy a pizsamámat a földre dobtam, és nyávogva felfedező útra indult a fürdőkád peremén. Szeretett a kád szélén egyensúlyozni, amíg én áztattam magam. Soha nem esett bele, habár néha beleért a vízbe farka. Buta cica, egyszer nem csak a farka fog megmártózni. Megnéztem, milyen a víz. A hatalmas kád még javában telt, így elhatároztam, hogy megiszom egy kávét, mielőtt belemerülök. Anyaszült meztelenül sétáltam ki a konyhába, hogy készítsek magamnak egy bögrével. Ásítoztam, miközben kimértem a kávészemeket a darálóba. Néhány kanálnyit a szűrőbe lapátoltam, majd vízért indultam. Ahogy megnyitottam a vízcsapot, elkezdődött a visítozás. Először is, Clive úgy nyávogott, mint még soha. Azután csobbanást hallottam. Mosolyra fakasztott a gondolat, hogy végre beleesett a kádba, amikor is a mosogatóból a víz egyenesen az arcomba vágott. Dühösen és zavartam pislogtam, mire eljutott a tudatomig, hogy a víz kilőtte a csapot, és mindenfelé spriccelt a konyhában. A francba! Sikoltoztam, s közben megpróbáltam elzárni. Nem jártam szerencsével. Még mindig káromkodva a fürdőszobába szaladtam, Clive elázott, és a WC mögött keresett menedéket, mivel a fürdőkádhoz tartozó csap is összevissza lődözött a fürdőszobában. Elöntött a pánik. Mintha az egész lakáson egyszerre uralkodott volna el az őrület. Mindenütt spriccelt a víz, és Clive továbbra is visított, ahogy csak a torkán kifért. Én meztelen voltam, csapzott, és kezdtem kiborulni. – Hogy az az átkozott!… A fene esne beléd, te nyomorult!... – üvöltöttem, és megragadtam egy törölközőt. Próbáltam gondolkodni, és megnyugodni. Valahol kell lennie egy vízelzáró csapnak. Én magam alakíttattam át ezt a fürdőszobát. Gondolkodj, Caroline!

Mindeközben egyszer csak döngést hallottam a lakás másik részéből. Először azt hittem, a hálószobából, természetesen. De nem, a bejárati ajtótól jött a hang. Magam köré tekertem a törölközőt, és még mindig férfiakat megszégyenítő módon káromkodtam, meg is botlottam, de szerencsére nem estem bele a víztócsába, és mérgesen kivágtam az ajtót. Simon volt az. – Neked teljesen elment az eszed? Mi ez a hatalmas kiabálás? Jóformán észre sem vettem a zöld, skót kockás bokszeralsót, az elaludt haját és a fekvőrendőrös hasizmokat. Jóformán. Túlélési üzemmódra váltottam, megragadtam a karjánál fogva, ő pedig a szemét törölgette, ahogy a lakásba rángattam. – Hol a pokolban van a vízelzáró csap ezekben a lakásokban? – kiabáltam. Végignézett a zűrzavaron: víz spriccelt a konyhából, tócsában állt a víz a fürdőszobában, én pedig egy Camp Snoopy-s törölközőbe csavarva, mert ez akadt elsőként a kezembe. Simon még ebben a kritikus helyzetben is vagy két és fél másodpercet töltött azzal, hogy végigmérte a jóformán meztelen testemet. Na jó, én talán háromnál is többet azzal, hogy megnézzem magamnak az övét. Majd mindketten azonnal cselekedtünk. Úgy vetette be magát a fürdőszobába, mint aki éppen küldetést teljesít, hallottam, hogy csörömpöl. Clive fújt, és kirohant a konyhába. Ahogy felfedezte, hogy ott is minden ugyanolyan vizes, akrobatikus mozdulattal átugrotta a helyiséget, és a hűtő tetején termett. Én a fürdőszobába futottam segíteni, és beleütköztem Simonba, aki épp a konyha felé vette az irányt. Megállíthatatlanul csoszogott át a padlón, hogy kinyissa a mosogató alatti szekrény ajtaját. Egymás után hajigálta ki a tisztítószereimet a földre, minden bizonnyal a vízelzáró csapot kereste. Próbáltam tudomást sem venni arról, ahogy az alsónadrágja a hátsójára simult. Annyira próbáltam! Most már ő is vizes lett, majd hirtelen kicsúszott alóla a lába, és a konyhakőre zuhant. – Jaj – szólt ki a mosogató alól, a lába terpeszben nyúlt el a vizes kövön. A másik oldalára fordult. Teljesen elázva egészen pazar látványt nyújtott. – Gyere ide, és segíts! Nem tudom elzárni – hallatszott a vízzubogás és a cicanyávogás közepette. Tudtam, hogy mindössze egy törölköző takar, így óvatosan térdeltem le mellé, és próbáltam nem a testét bámulni – a vizes, magas, vékony testet, amely most veszélyesen közel került az enyémhez. Még egy vízsugár lövellt egyenesen a szemembe, ami elég volt ahhoz, hogy felrázzon a bódulatból, és ismét képes legyek összpontosítani. – Mit segítsek? – üvöltöttem. – Van villáskulcsod? – Igen! – Idehoznád? – Persze! – Miért üvöltesz?

– Nem tudom! – Mellette ültem, és próbáltam kifürkészni, mi is van a mosogató alatt. – Na, menj már, és hozd, az isten szerelmére! – Jól van, jól van! – ordítottam, és kiszaladtam az előszobába a szekrényhez. Visszafelé egy kicsit megcsúsztam a vizes kövön, és becsusszantam Simon mellé. – Itt van! – ordítottam, és odalöktem a villáskulcsot a mosogató alá. Néztem, ahogy az arcát eltakarva ügyködik. Karja megfeszült, most láttam csak, mennyire erős. Csodálva néztem, ahogy az alhasa megfeszül, és elém tárul a hat kocka. Hoppá, inkább legyen nyolc. Majd a V alakú idomot pillantottam meg. Szia, V… Morgott, nyögött, ahogy nekifeszült, hogy elzárja a csapot. Egész testével küzdött. Figyeltem, ahogy megvívja csatáját a vízelzáró csappal, majd végül győztesként diadalmaskodik. Mereven néztem a zöld, skót kockás bokszeralsót is, amely így vizesen második bőrréteg gyanánt simult rá. Nedves bőr, valószínűleg meleg is, és… – Megvan! – Hurrá! – tapsoltam, amikor végre elállt a víz. Simon még egy utolsó nyögést eresztett ki magából, amely furcsamód ismerősen hangzott, és megnyugvást fejezett ki. Néztem, ahogy kimászik a mosogató alól. Ázottan feküdt mellettem egy bokszeralsóban. Én is ázottan ültem mellette, a törölközőmben. Clive a hűtő tetején ült, vizesen és mérgesen. Továbbra is visítva nyávogott, Simon és én pedig egymást néztük, és mindketten zihálva vettük a levegőt – Simon a küzdelem miatt, én pedig… az ő küzdelméből kifolyólag. Clive végül a hűtőről az étkezőpultra ugrott, és keresztülvergődött a pocsolyán. Leverte a rádiómat, amely a földre zuhant. Marvin Gaye üvöltött fel a vizes konyhában, mire Clive megrázta magát, és a nappali felé futott. – Let’s get in on – énekelte Marvin, mint aki valóban így is gondolja, Simon és én egymásra néztünk, skarlátvörös arccal. – Viccelsz? – szólaltam meg. – Ez most valóban megtörténik? – kérdezte, és mindketten nevetésben törtünk ki, a zűrzavaron, a helyzet képtelenségén, a történtek teljes abszurditásán, illetve azon, hogy mindketten félig meztelenül feküdtünk a vízben, a konyhámban, és egy olyan dalt hallgattunk, amely arra bíztatott minket, hogy „folytassuk”. Majd’ megfulladtunk a nevetéstől. Végül könnyeimet törölgetve felegyenesedtem. Ő is felült mellettem, és még mindig a hasát fogta a nevetéstől. – Mint a Three’s Company vígjátéksorozat egyik bugyuta epizódja – nevetgélt. – Tényleg. Remélem, valaki hívta Mr. Furley-t – kuncogtam, és szorosabbra húztam magam körül a törölközőt. – Hozzáfogjunk a takarításhoz? – kérdezte, és felállt. Ráeszméltem, hogy bokszeralsója és minden, ami alatta van, most pont a látókörömbe került. Nyugalom, Caroline.

– Igen, nem ártana – nevettem újból, amikor kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem tudtam feltornászni magam, így a kezébe kapaszkodtam, a lábam viszont összevissza csúszkált a vizes kövön. – Ez így nem fog menni – motyogta, felnyalábolt, és a nappaliba vitt. – Ni csak! Snoopy egy kicsit megereszkedett – jegyezte meg, és a melleimet rejtő rész felé mutatott. – Szeretnéd, nem igaz? – feleseltem, és még szorosabbra húztam a törölközőt. – Megyek, átöltözöm, és hozok neked néhány száraz törölközőt. Próbáld meg addig kerülni a bajt – kacsintott, és elindult vissza a lakása felé. Ismét felkacagtam, és a hálószobába mentem, Clive csak egy kis göngyöleg volt a takaró alatt. A komód fölött a tükörbe néztem, miközben a fiókban kotorásztam, hogy találjak valamit, amit felvehetek. Határozottan tündököltem. Hajaj. Biztosan a sok hideg víz miatt. Egy órával később már minden a helyére került. Feltakarítottuk a vizet, és szóltunk az alsó lakóknak, hogy ne lepődjenek meg, ha esetleg valahol szivárgást észlelnek, és a karbantartó srácot is kihívtuk. Már a bejárati ajtónál tartottunk, és az utolsó vízmaradványokat itattuk fel a törülközőkkel, amelyeket Simon adott kölcsön nagylelkűen. – Micsoda csapás! – kiáltottam, feltápászkodtam a földről, és a kanapéra rogytam. – Rosszabb is lehetett volna, ha például mindezt úgy kell végigcsinálnod, hogy mindössze három órát alszol, és arra ébredsz, hogy egy nő torkaszakadtából kiabál – felelte, és leült a kanapé karfájára. Felvontam a szemöldökömet, mire ő visszakozni kezdett. – Igaz, rossz példa, mivel a forgatókönyvet te is ismered. Mihez kezdesz most? – Nemtom. Itt kell maradnom, és meg kell várnom a szerelőt, hogy rendbe tegye ezt az összevisszaságot. És közben nincs víz, ami azt jelenti, hogy se kávé, se zuhanyzás, se semmi – morogtam, és összefontam magam előtt a karom. – Nos, szerintem én itt leszek a szomszédban, kávézgatok, talán zuhanyozom egyet, ha netán bármire szükséged lenne – mondta, és az ajtó felé indult. – Seggfej, akkor most nekem is készítesz egy kávét. – A zuhanykérdést is én oldjam meg? – Oda azért nem jöhetsz velem, remélem, tudod. – Mindenesetre te nyugodtan lezuhanyozhatsz. Na, gyere, te kis péniszlohasztó – pufogott Simon, felhúzott a kanapéról, és a folyosó felé irányított. Clive még egyszer dühösen rám nyüszített a hálószobából, de lecsitítottam. – Ja, várj. Hozom a reggelit – megragadtam egy celofánba csomagolt kis porciót. – Az micsoda? – kérdezte. – A cukkínis kenyered. Esküszöm, majdnem átharapta saját alsó ajkát. Úgy látszik, imádja a cukkínis kenyeret. Fél órával később Simon konyhaasztalánál ültem, és a lábamat magam alá húzva szürcsölgettem a franciás kávét, a hajamat pedig törölközővel szárítgattam. Simon nyugodtnak és elégedettnek

tűnt, és az utolsó morzsáig felfalta volna az egész adag cukkínis kenyeret. Alig tudtam vágni magamnak egy fél szeletet, mert már el is vette tőlem, és az egész vekni eltűnt a szájában. Elhúzódott az asztaltól, felnyögött, és a hasát paskolgatta. – Szeretnél még egy veknit? Rengeteget sütöttem, te kis konyhamalac – fintorítottam rá az orromat. – Bármit elfogadok tőled, Hálóinges lány. Fogalmad sincs, mennyire szeretem a házi kenyeret. Évek óta nem készített nekem ilyet senki – egy kis böffentést hallatott. – Ez aztán szexi – jegyeztem meg rosszallóan, és kávésbögrémmel a nappaliba vonultam, közben gyorsan kinéztem az ajtón a folyósóra, hogy lássam, megérkezett-e már a karbantartó srác. Simon követett, és leült a hatalmas, kényelmes kanapéra. Körbejártam a szobát, és az összes képét szemügyre vettem. Volt egy fekete-fehér sorozat és számos fényképmásolat egyugyanazon nőről a tengerparton. Készült kép a kezéről, a lábfejéről, a hasáról, a válláról, a hátáról, a lábáról, a lábujjairól, és végül egy kizárólag az arcáról. Gyönyörű volt. – Gyönyörű. Ő is tagja a háremnek? – kérdeztem, és most ránéztem. Sóhajtott, és kezével végigsimította a haját. – Tudod, nem minden nő kötött ki az ágyamban. – Bocsánat, vicceltem. Hol készültek a képek? – kérdeztem, és leültem mellé. – Egy strandon, Bora Borán. Retro stílusú úti-fényképsorozaton dolgoztam a Csendes-óceán legszebb déli partjain. Egyik nap feltűnt a strandon ez a helybéli lány, a fények tökéletesek voltak, és megkérdeztem, készíthetnék-e róla néhány fényképet. Nagyon jól sikerültek. – Gyönyörű lány – mondtam, a kávémat szürcsölgetve. – Igen – mondta egyetértőn, kedves mosollyal. Csendben kortyolgattuk a kávénkat, de a csend egyáltalán nem volt zavaró. – Szóval, mi terveztél mára? – kérdezte. – Mármint még a csőtörést megelőzően? – Igen, még a támadás előtt – mosolygott a bögre szája fölött, csillogó, kék szemekkel. – Tulajdonképpen nem terveztem sok mindent, szerencsére. Gondoltam, elmegyek futni délután, utána pedig kiülök olvasni – sóhajtottam, igazán kellemesen, otthonosan éreztem magam. – És te? – Úgy terveztem, hogy átalszom a napot, majd nekilátok a hegyekben álló mosnivalóval foglalkozni. – Figyelj, nyugodtan menj el aludni. Várhatok a saját lakásomban is. – Feltápászkodtam. Szegény fickó, késő éjjel ért haza, én meg nem hagyom aludni. De leintett, és a kanapé felé mutatott. – Nem, az nem jó ötlet. Ha most alszom, akkor egész héten nem szabadulok meg a felborult bioritmusomtól. Minél hamarabb vissza kell állnom az itteni időszámításra, úgyhogy talán nem is baj, hogy a csövek támadást indítottak ellened.

– Igen, meglehet. Milyen volt Írország? Jól érezted magad? – kérdeztem, és visszadőltem a kanapéra. – Mindig jól érzem magam, amikor utazom. – Istenem, csodálatos munkád van. Én is úgy szeretnék utazgatni, bőröndből élni, világot látni, csodás… – Felkecmeregtem a kanapéról, és újra megnéztem a fényképeket. Egy kicsit távolabb felfedeztem egy keskeny polcot, amelyen kicsi kis üvegcsék sorakoztak. – Ezek mik? – kérdeztem, és a különös kis polchoz léptem. Mindegyik üvegcse mintha homokkal lett volna megtöltve. Némelyikben fehér volt, a másikban szürke, vagy rózsaszín árnyalatú, sőt az egyikben majdnem koromfekete. Az üvegcsék címkékkel voltak ellátva. Ahogy nézegettem őket, nem is annyira láttam, mint inkább éreztem, hogy mögém lép. Éreztem a forró leheletét a fülemben. – Ha olyan tengerparton vagyok, ahol még nem voltam, mindig hozok magammal egy kis homokot emlékeztetőül, hogy hol jártam, és mikor – válaszolta mély, bölcselkedő hangon. Közelről is megnéztem az üvegcséket, és ámulva olvastam a feliratokat: Harbour Island – Bahama-szigetek, Prince William Sound – Alaszka, Punaluu – Hawaii, Vik – Izland, Sanur – Fidzsi-szigetek, Patara – Törökország, Galícia – Spanyolország. – És az összes helyen megfordultál? – Ühüm. – És miért pont homokot hozol haza? Miért nem képeslapokat, vagy leginkább a saját fényképeidet? Azok nem teszik meg szuvenírnek? – megfordultam, és ránéztem. – Azért fotózok, mert élvezem, és történetesen ez a munkám. De ez? Kézzelfogható, tapintható, valóságos. Érzem a bőrömön: ez a homok volt a talpam alatt a különböző kontinenseken. Azonnal visszavarázsol a helyre, ahonnan származik – mondta álmodozó tekintettel. Más pasi szájából, más környezetben ez kifejezetten giccsesen hangzott volna. De Simon szájából? Igazán mély érzésű ember lehet. A fenébe is! Ujjaimat végigjárattam minden üvegcsén, szinte több volt, mint amennyit megszámolhattam volna. Ujjaim elidőztek néhány, Spanyolországból valón, és ez szemet szúrt Simonnak. – Szóval Spanyolország? – Aha, Spanyolország. Mindig is vágytam oda. És egyszer el is fogok jutni – sóhajtottam, és visszamentem a kanapéhoz. – Sokat utazol? – kérdezte, és leült mellém. – Próbálok minden évben elutazni valahova, nem olyan elegáns helyekre, mint te, nem is olyan gyakorta, de minden évben igyekszem egy-egy új helyet felfedezni. – Te és a barátnőid? – kérdezte mosolyogva. – Néha igen, de az utóbbi pár évben inkább egyedül utaztam. Tudod, megvan a szépsége annak is, ha a saját tempójában nyaral az ember, arra megy, amerre akar, és nem kell külön bizottságot összehívnia, ha éppen vacsorázni támad kedve. – Igen, értelek. Csak meg vagyok lepve – mondta, némileg rosszallóan.

– Meg vagy lepve, amiért egyedül szeretek utazgatni? Viccelsz? A lehető legjobb dolog! – kiáltottam. – Jesszus, én biztosan nem fogok ezen vitatkozni. Csak csodálkozom. A legtöbb ember nem szívesen indul útnak egyedül, túl nyomasztónak, ijesztőnek gondolják. És azt hiszik, egyedül éreznék magukat. – Te soha nem érzed magad egyedül? – kérdeztem. – Ahogy már mondtam, nem, egyáltalán nem – válaszolta, és megrázta a fejét. – Igen, tudom, hogy Simon ezt mondta, csak valahogy nehéz elhinni – fejtettem ki, és ujjam köré csavartam egy már majdnem száraz hajtincset. – És te soha nem vagy magányos? – kérdezte. – Amikor utazom? Nem, nagyon jó társaság vagyok – vágtam rá. – Nem szívesen vallom be, de ezzel egyet kell értenem – jegyezte meg, és felém emelte a bögréjét. Mosolyogtam, és valamelyest el is pirultam, amiért haragudtam magamra. – Tyűha, a végén még barátok leszünk? – kérdeztem. – Hmm, barátok… – úgy tűnt, erősen gondolkodik, miközben engem fürkész, és pillanatnyi pirulásomat. – Érdekes. Péniszlohasztó, majd barát. Nem is rossz – elnevettem magam, és a bögréjével koccintottam. – Az majd még kiderül, hogy valóban kiléptél-e a péniszlohasztó státuszból – figyelmeztetett. – Nos, csak szólj előre, ha Náspáng hercegnő átjön hozzád, rendben? Elnevettem magam zavarodott tekintete láttán. – Náspáng hercegnő? – Ja, igen, te Katie-ként ismered – mosolyogtam. Azért volt benne annyi illendőség, hogy elpirult és szégyenlősen mosolygott. – Tulajdonképpen úgy alakult, hogy Katie már nem tagja a háremnek, ahogy te ezt előszeretettel emlegeted. – Jaj, ne! Pedig kedveltem őt. Túl durvára sikeredett netán a náspángolás? – ugrattam, és nem tudtam magamba fojtani a viháncolást. Dühödten túrt bele a hajába. – Meg kell állapítanom, hogy ez ténylegesen a legszokatlanabb beszélgetés, amelyet valaha nővel folytattam. – Ezt kétlem, de komolyra fordítva a szót, mi lett Katie-vel? Elmosolyodott.

– Megismerkedett valakivel, és nagyon boldognak tűnik. Ebből kifolyólag testi kapcsolatunkat természetesen felfüggesztettük, de továbbra is jó barátok vagyunk. – Akkor jó – bólintottam, és egy pillanatra csendben maradtam. – És ez pontosan, hogy működik? – Hogy érted, hogy hogyan működik? – El kell ismerned, hogy a kapcsolataid enyhén szólva eltérnek a megszokottól. Mégis hogy csinálod? Hogy oldod meg azt, hogy mindenkinek jó legyen? – unszoltam. Nevetett. – Ugye valójában nem arra vagy kíváncsi, hogyan elégítem ki a nőimet? – kérdezte vigyorogva. – Jesszus, nem! Már volt szerencsém hozzá, hogy a fültanúja legyek. Ez nem kérdéses. Én arra gondolok, hogyan lehetséges, hogy senki nem sérül? Egy pillanatra elgondolkodott. – Talán úgy, hogy őszintén kezeljük a helyzetet. Közös kis világunk nem úgy jön létre, hogy bármelyikünk is előre eltervezné, hanem spontán alakul ki. Katie és én mindig nagyon jól megértettük egymást, főként abban az értelemben, így valahogy belecsöppentünk a kapcsolatba. – Kedvelem Náspáng hercegnőt, mármint Katie-t. Szóval ő volt az első? Az első tagja a háremnek? – Hagyd már abba ezt a háremezést, olyan közönségesen hangzik, amikor így hívod. Katie és én együtt jártunk egyetemre, megpróbáltuk együtt, de nem működött. Egyébként remek lány, egy… várj, biztos, hogy érdekel téged ez az egész? – Igen, csupa fül vagyok. Azóta szeretném megismerni a történetet, amikor először ütötted le a képemet a falamról, amely jól fejbe kólintott – mosolyogtam, újra elhelyezkedtem a kanapén, és magam alá húztam a lábamat. – Leütöttem egy képet a faladról? – kérdezte, és egyaránt volt derűs és büszke. Micsoda fazon! – Simon, összpontosíts. Minden részletre kíváncsi vagyok az udvarhölgyeiddel kapcsolatban. Ne spórolj meg semmilyen apró részletet sem, ez jobb, mint az HBO. Nevetett, és mesélő arckifejezést öltött magára. – Ám legyen, ha jól emlékszem, Kative-vel kezdődött. Párként nem funkcionáltunk, de később, az egyetem után, néhány évvel ezelőtt egymásba botlottunk, kávéztunk, a kávéból ebéd lett, az ebéd italozásba torkollott, az italozást pedig… szóval, az ágyban folytattuk. Egyikünk sem randizott akkor senkivel, így elkezdtünk összejárni, ha épp a városban tartózkodtam. Remek lány. Egyszerűen csak… nem tudom, hogy magyarázzam el. Túlzottan… szelíd. – Szelíd? – Mindig kellemes, szívélyes és aranyos. Egyszerűen csak olyan… szelíd. Egyébként nagyon jólelkű. – És Whiskas? – Nadja. A neve Nadja. – A cicám mást mondott.

– Nadját Prágában ismertem meg. Épp fotózni mentem valamelyik télen. Divatfotózást általában nem vállalok, de a Vogue kért fel egy igen művészi és konceptuális fotózásra. A háza a külvárosban volt. Együtt töltöttünk egy meztelen hétvégét, és amikor Amerikába költözött, felkeresett. Most nemzetközi kapcsolatokat tanul mester szakon. Borzasztó, hogy huszonöt évesen már modellként már lefelé ível a karrierje, de az a szakma már csak ilyen. Szóval keményen dolgozik azon, hogy valami mást találjon magának. Nagyon eszes lány. Bejárta az egész világot, és öt nyelven beszél. A Sorbonne-ra járt. Tudtad? – Honnan tudtam volna? – Könnyű úgy ítélkezni valaki fölött, hogy nem ismered, nem igaz? – kérdezte, és engem fürkészett. – Jó meglátás – bólintottam, és megböktem a lábammal, hogy folytassa. – Utána jött Lizzie. Atyám, az a nő nem komplett! Egy londoni kocsmában találkoztam vele, matt részeg volt. Odajött hozzám, megragadott a galléromnál fogva, csacskán megcsókolt, és magával rángatott a lakására. Ez a lány pontosan tudja, mit akar, és nem fél attól, hogy elébe is menjen. Hangosabb pillanataira részleteiben is emlékeztem. Valóban, igen határozott volt azt illetően, hogy mit szeretne, legalábbis amennyire a nagy kuncogás közepette hallani lehetett. – Jogász, ügyész, és az egyik legfontosabb ügyfele San Franciscóban él. Az irodája Londonban van, de ha éppen egy városban tartózkodunk, akkor mindig találkozunk. Igazából ennyi. Ennyit tudok mondani róla. – Ez minden? Három nő, és ennyi. Hogyhogy nem féltékenyek egymásra? Hogyhogy megfelel nekik ez ilyen formában? Te nem vágysz többre? És ők nem vágynak többre? – Pillanatnyilag nem. Mindenki pontosan azt kapja, amit vár, és ez jól van így. És igen, tudnak egymásról, de mivel ez nem a szerelemről szól, senki nem vár mást, mint barátságot, a lehető legtöbb extrával. Mármint, ne érts félre, imádom őket, és mindnyájukat úgy szeretem, ahogy vannak. Szerencsés férfi vagyok. Csodálatos nők. De túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ténylegesen együtt legyek valakivel, és a legtöbb nő nem vágyik olyan partnerre, aki többet tartózkodik a világ más tájain, mint otthon. – Igaz, de nem lehet az összes nőt egy kalap alá venni. Nem mindenki vágyik az olyan jellegű párkapcsolatra, amilyen a nagykönyvben meg van írva. – Minden nő, akivel valaha is párkapcsolatban voltam, azt állította, nem vágyik rá, de idővel kiderült, hogy mégis. És ezzel nincs semmi baj, megértem, de a rendszertelen beosztásom megnehezítette számomra, hogy olyasvalakivel legyek, aki azt várja tőlem, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. – Szóval, még soha nem voltál szerelmes? – Ilyet nem mondtam, vagy igen? – Ezek szerint volt monogám párkapcsolatod is? – Természetesen, de ahogy az imént említettem, amióta olyan az életem, amilyen most, az állandó utazás miatt nehéz belém kitartóan szerelmesnek lenni. Legalábbis ezt mondta az exem, amikor elkezdett egy könyvelővel találkozgatni. Az öltönyös típussal, aktatáskával, aki mindig hazaér este hatra. Úgy tűnik, a nők erre vágynak – sóhajtott fel, letette a bögréjét, és

kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Szavai azt sugallták, hogy neki ez így megfelel, de a vágyakozó tekintet az arcán másról árulkodott. – Nem minden nő vágyik erre – ellenkeztem. – Helyesbítek, azok a nők, akikkel párkapcsolatban voltam, mind ezt szerették volna. Legalábbis mostanáig. Ebből kifolyólag tökéletesen megfelelő a jelenlegi felállás. És ezek a nők, akikkel együtt vagyok, ha itthon tartózkodom? Mind nagyszerűek. Jól érzik magukat, ahogy én is, miért változtatnék ezen? – Nos, már csak kettőnél tartasz, és szerintem változni fog a gondolkodásod, ha a megfelelő nővel találkozol. Az a nő nem akarja majd megváltoztatni az életedet. Nem az lenne a célja, hogy megváltoztassa az életed, inkább veled egy csónakban evezne. – Romantikus típus vagy, ugye? – Felém hajolt, és megbökte a vállamat. – Gyakorlatias romantikus vagyok. Szerintem annak is megvan az előnye, ha egy pasi sokat utazik, mert… lehetek őszinte? Én szeretem, ha megvan a saját terem. Ráadásul az egész ágyat elfoglalom, így nehezen férek meg egy ágyban valaki mással – szánakozva csóváltam a fejemet azokra az egyéjszakás partnerekre visszagondolva, akiket szó szerint kirugdaltam. Múltam bizonyos részei nem különböztek nagyban Simonétól. Csupán az ő szexuális túlkapásai szebben voltak tálalva. – Gyakorlatias romantikus. Érdekes. És veled ilyen téren mi a helyzet? Van valakid? – kérdezte. – Nincs, és ez jól van így. – Valóban? – Nehéz elhinni, hogy egy forró, szexi és sikeres nőnek nincs szüksége férfira a boldogsághoz? – Először is, remekül áll, hogy forrónak és szexinek tartod magad, mert ez így is van. Jó tapasztalni, ha egy nő saját magának bókol, ahelyett, hogy másból próbálná meg kicsikarni ezt. Másodszor, én nem házasságról beszélek, hanem csak randizgatásról. Például eljárni valakivel szórakozni. Alkalomszerűen. – Azt kérdezed, van-e valakivel jelenleg szexuális viszonyom? – szegeztem neki a kérdést, mire ő kiköpte a kávéját. – Tényleg ez a legkülönösebb beszélgetésem egy nővel – motyogta. – Egy forró és szexi nővel – emlékeztettem. – Ehhez nem fér kétség. És te? Voltál már szerelmes? – Ez kezd olyan lenni, mint egy mini sorozat az ABC csatornán, kávézással és szerelmi témákkal – mondtam, talán némiképp terelő szándékkal. – Ünnepeljük meg életünknek ezt a pillanatát – horkantott, és felém emelte a kávés bögréjét. – Hogy voltam-e már szerelmes? Igen, persze, voltam. – És? – És semmi. Nem végződött valami jól, de végül is a szakítások nem szoktak jól elsülni, nem igaz? Megváltozott, én is megváltoztam, úgyhogy kiszálltam. Tulajdonképpen ennyi. – Azért szálltál ki, mert…

– Semmi drámai oka nem volt. Nem az az ember volt, akinek gondoltam – magyaráztam, leraktam a kávémat, és a hajammal játszottam. – Szóval, mi történt? – Jaj, hát, tudod, hogy megy ez. Akkor jöttünk össze, amikor én végzős voltam a Berkley-n, ő pedig éppen a jogot fejezte be. Az egész nagyon jól indult, de kiderült, hogy mégsem az, így kiléptem. Megtanított sziklát mászni, amiért hálás vagyok. – Szóval, ügyvéd? – Aha, és egy ügyvédhez illő kis feleséget szeretett volna magának. Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor a jövőbeli karrierterveimre csak úgy utalt, hogy „egy kis lakberendezősködés”. Olyasvalakire vágyott, aki csinos, és időben elhozza az ingeit a tisztítóból. Ebből én nem kértem. – Annyira jól még nem ismerlek, de nem igazán tudlak elképzelni a külvárosban. – Én sem magamat. Semmi bajom a külvárossal, csak éppen nem nekem való. – Nem költözhetsz a külvárosba. Akkor ki fog rám sütni? – No hiszen, ezek szerint csak látni akarsz a kötényemben. – El sem tudod képzelni, mennyire – mondta, és kacsintott. – Nehéz megtalálni egy emberben mindent, amire vágysz. Érted, mire gondolok? Ja, hogyne értenéd. – Mégis, mit gondoltam? – nevettem, és legyintettem. Mindketten felugrottunk, amikor meghallottuk, hogy kopognak az ajtómon a lépcsőházban. A karbantartó srác végre megérkezett. – Köszönöm a kávét, a zuhanyt és a csőtörés-elhárítást – mondtam, miközben nyújtózva elindultam, és kinyitottam az ajtót. – Semmi gond. Nem ez volt a lehető legkellemesebb ébredés, de valószínűleg megérdemeltem. – Való igaz. Mindenesetre, köszönöm. – Nagyon szívesen, én pedig köszönöm a kenyeret. Nagyon finom volt. Ha netán még egy vekni idetévedne, örömmel venném. – Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. De hékás, hol a pulóverem? – Van fogalmad róla, milyen drágák? – Grrrr, követelem a pulóveremet! – kiáltottam, és közben a mellemet vertem. – Nos, úgy alakult, hogy tényleg hoztam neked valamit, köszönetnyilvánításként, amiért jól megrugdostad az ajtómat. – Tudtam. Később is beadhatod. – Kimentem a lépcsőházba, hogy beengedjem a srácot. A konyha felé irányítottam, és visszafordultam Simonhoz: – Szóval, akkor barátság? – Nagyon úgy néz ki.

– Azt még el tudom viselni – mosolyogtam, és becsuktam az ajtót. Amikor a karbantartó fiú munkához látott, bementem a hálószobába, hogy vessek egy pillantást Clive-ra. Ahogy beléptem, rezegni kezdett a telefonom. Üzenet Simontól, máris? Vigyorogva huppantam le az ágyra, és közben magamhoz öleltem a még mindig magán kívül lévő kiscicát. Azon nyomban dorombolni kezdett. „Nem válaszoltál a kérdésemre…” Éreztem, hogy felforrósodik a bőröm, amikor rájöttem, mire is gondol. Hirtelen melegség öntött el, és bizseregtem, olyan érzés volt, mint amikor valaki elalussza a lábát, csak éppen az egész testemet betöltötte. És persze jó értelemben. A fene vigye el, tudja jól, mit kell írni. „Mármint, hogy van-e most szexuális kapcsolatom valakivel?” „Jesszus, de faragatlan vagy! De mégsem, a barátok kérdezhetnek egymástól ilyeneket, nem?” „Igen, kérdezhetnek.” „Tehát?” „Most idegesítő vagy, ugye tudod?” „Ki vele. Ne játszd nekem a félénket.” „Nem, történetesen nincs.” „Puffanást hallottam odaátról, majd pedig visszafogott, de folyamatos döngetést a falamon.” „Mi a fenét művelsz? Ez a fejed?” „Tönkreteszel, Hálóinges lány.” Ahogy befejeztem az üzenet olvasását, folytatódott a döngetés. Hangosan felnevettem, ahogy a falba verte a fejét. Odatettem az ágyam fölött a kezemet a falra, ahová az ütés koncentrálódott, és újra vihogni kezdtem. Micsoda egy különös reggel…

Tizedik fejezet Az irodámban ültem, és kibámultam az ablakon. Előttem az elvégzendő feladatok listája – és a sor nem is volt rövid. Be kellett ugranom Nicholsonékhoz. A felújítás a végéhez közeledett. A hálószoba és a fürdőszoba készen volt, csak néhány simítás hiányzott. A formatervezési központból mintafüzeteket kellett szereznem. Találkozóm volt egy új ügyféllel, akihez Mimi ajánlott be, és ezenkívül egy dossziényi számlán kellett átrágnom magam. És én egyfolytában csak bámultam kifelé az ablakon. Még az is lehet, hogy Simon járt a fejemben. És nem ok nélkül. A csőtörés, a fejdöngetés, a vasárnapi egész napos üzenetváltások és a még több cukkínis kenyér utáni esedezés, az agyam egyszerűen nem tudta őt kizárni. És múlt éjjel előhozakodott a nagyágyúval: elárasztott Glenn Millerrel. Még át is kopogott a falon, hogy biztos legyen benne: hallgatom. A fejemet az asztalra hajtottam, és néha beleütöttem, hátha segít. Úgy tűnt, Simonnak segített… Aznap este munka után rögtön jógázni mentem, és amikor felfelé kapaszkodtam a lépcsőn a házunkban, hallottam, hogy fölöttem nyílik egy ajtó.

– Caroline? – szólt le nekem. Vigyorogtam, és folytattam az utat fölfelé. – Igen, Simon? – kiabáltam föl. – Későn értél haza. – Mi az, netán figyeled az ajtómat? – nevettem, miközben az utolsó fokoknál tartottam, és felbámultam rá. Áthajolt a korláton, és a haja az arcába lógott. – Aha. Kenyérért jöttem. Ide a cukkínivel, asszony! – Ugye tudod, hogy nem vagy komplett? – megtettem az utolsó lépcsőfokot, és ott álltam előtte. – Ezt már mondták. Kellemes illatod van – mondta, és odahajolt hozzám. – Komolyan megszagoltál? – kérdeztem hitetlenkedve, ahogy kinyitottam az ajtót. – Hmm-hmm, nagyon kellemes. Edzésről jössz? – kérdezte, követett, és becsukta az ajtót. – Jógáról, miért? – Finom illatod van, amikor kifárasztod magad – mondta, és szemöldökét gonoszan ráncolgatta. – Komolyan, ilyen szöveggel hogy tudod felszedni a csajokat? – elfordultam tőle, hogy levegyem a kabátomat, és mániákusan összeszorítottam a combjaimat. – Ez nem duma. Tényleg finom illatod van – mondta, behunytam a szemem, és próbáltam kizárni Simon mágiáját, amely miatt Caroline alfele becsavarodott. Clive odaszökkent a hálószobából, amikor meghallotta a hangomat, és egy pillanatra megtorpant Simon láttán. Sajnos egy kicsit nehezen közlekedett a fapadlón, így nem túl kecses mozdulatokkal csúszott be az ebédlőasztal alá. Hogy visszanyerje méltóságát, álló helyzetből egy nehéz négylábas ugrással szökkent a könyvespolcra, és mancsával hívogatón felém intett. Azt akarta, hogy én menjek oda, tipikus férfi. Ledobtam a sporttáskámat, és odavonszoltam magam hozzá. – Szia, édesem. Milyen napod volt, hmm? Sokat játszottál? Jót szunyókáltál, igen? – Megvakartam a füle mögött, ő pedig hangos dorombolásba kezdett. Álmodozó cicaszemekkel nézett rám, majd Simon felé fordította a tekintetét. Fogadni mernék, hogy kényeskedő cicamosolyt villantott rá. – Cukkínis kenyér, igaz? Ha jól értem, szeretnél még belőle? – kérdeztem, és a kabátomat a szék támlájára dobtam. – Tudom, hogy van még. Simon azt üzeni, hogy add elő – faarcot vágott, és pisztolyt formált az ujjaival. – Különös szeretettel viseltetsz a házi finomságok iránt, ugye? Netán rajongói klubba is jársz? – kérdeztem, és a konyhába indultam, hogy felkutassam az utolsó veknit. – Igen. Beléptem az NP-be. A Névtelen Pékek klubjába. Általában a Pine utcai pékségben tartjuk a gyűléseinket – válaszolta, és leült a konyhában a pult melletti hokedlire. – Jó csapat?

– Egész jó. Van egy még jobb a piacnál, de oda többé nem járhatok – mondta, és szomorúan csóválta a fejét. – Csak nem kirúgtak? – kérdeztem, és behajoltam elé a pultra. – De, valójában igen – válaszolta, és ujjával hívogatott, hogy hajoljak közelebb. – A muffinok dédelgetése miatt kerültem bajba – suttogta. Felkacagtam, és egy picit belecsíptem az arcába. – A muffinok dédelgetése miatt, mi?... – Felhorkantam, ahogy eltolta a kezemet. – Csak nyújtsd ide a kenyeret, jó? És senkinek nem esik bántódása – figyelmeztetett. Megadóan felemeltem a kezemet, átnyúltam a feje fölött, és leemeltem egy borospoharat a konyhaszekrényről. A szemöldökömet megvonva néztem rá, mire ő bólintott. Átnyújtottam neki egy üveg merlot-t egy dugóhúzó kíséretében, majd kivettem egy fürt szőlőt a hűtőből. Kitöltötte a bort, koccintottunk, majd anélkül, hogy még egy szó elhangzott volna, hozzáláttam elkészíteni a vacsoránkat. Az este további része teljesen spontán módon telt, tulajdonképpen nem is tudatosult bennem az egész. Az egyik percben még a Williams-Sonomától vásárolt borospoharaimról beszélgettünk, majd fél órával később már az ebédlőasztalnál ültünk, előttünk tésztával. Én még mindig a jógaszerelésemet viseltem, Simon pedig farmerban, ingben és zokniban ült. A stanfordos pulóverét levette, mielőtt leszűrte a tésztát, amire nem is kellett külön megkérnem. Egyszerűen csak besétált mögöttem a konyhába, leszűrte, és visszatette az edénybe, amíg én befejeztem a mártást. Beszélgettünk a városról, a munkájáról, az én munkámról, a közelgő tahoe-i utazásról, majd a kávénkkal a kanapé felé indultunk. Én nekidőltem a párnáknak, lábamat magam alá húzva. Simon egy évekkel ezelőtti, vietnami útjáról mesélt nekem. – Semmi ehhez foghatót nem láttam még. A kis falvak a hegyekben, a gyönyörű strandok, és az ételek! Jaj, Caroline, azok az ételek – sóhajtotta, és végignyújtotta karját a kanapé támláján. Mosolyogtam, próbáltam nem foglalkozni a bizsergéssel, amiért így ejtette ki a nevemet, mármint előtte a jaj szócskával… Jaj nekem, jaj Istenem! – Csodásan hangzik, de én utálom a vietnami ételeket. Egyszerűen ki nem állhatom őket. Vihetek magammal mogyoróvajat? – Ismerek egy srácot, aki egy lakóhajón, a Halong-öböl közepén a legjobb tésztát készíti a világon. Ha csak belekóstolnál a főztjébe, már félre is dobnád a mogyoróvajadat. – Istenem, bárcsak én is utazgathatnék. Soha nincs eleged belőle? – kérdeztem. – Hmm, igen is meg nem is. Mindig jó hazajönni. Szeretem San Franciscót. De ha túl sokáig vagyok itthon, akkor megint elönt a vágy, hogy útra keljek. És a vágyhoz, légy szíves, most ne fűzz kommentárt. Kezdem kiismerni az észjárásodat, Hálóinges lány – paskolta meg kedvesen a karomat. Próbáltam úgy tenni, mint aki megsértődött, de igazság szerint tényleg gunyoros megjegyzésre készültem. Feltűnt, hogy a keze még mindig a karomon van, és szórakozottan apró köröket rajzolgat az ujjaival. Valóban olyan régen hagytam egy férfinak, hogy megérintsen, hogy ez a

körözés az ujjaival gondolati síkon már izgalmat vált ki belőlem? Vagy ez az ő személyének szólna? Jaj, Istenem, az ujjak. Így, vagy úgy, éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Ha behunytam a szemem, szinte láttam, ahogy O felém integet, még mindig messziről, de egyre közelebbről. Simonra pillantottam, és láttam, hogy a kezét nézi, mintha kíváncsi lenne, hogyan mutatnak ujjai a bőrömön. Felgyorsult a légzésem, és ahogy beszippantottam a levegőt, tekintete az enyémbe fúródott. Egymást figyeltük. Caroline alfele, természetesen azonnal reagált, de most a szíve is szaporábban vert. Clive egyszer csak a kanapé támlájára ugrott, hátsóját Simon arcába nyomva oltotta ki a pillanat varázsát. Mindketten nevettünk, és Simon arrébb húzódott, miközben én elmagyaráztam Clivenak, hogy vendéggel nem ildomos ilyet csinálni. Ettől függetlenül úgy tűnt, Clive különösen büszke magára, amiből tudtam, hogy készül valamire. – Tyű, majdnem tíz óra! Elraboltam az egész estédet. Remélem, nem voltak más terveid – mondta Simon, majd felállt, és kinyújtózott. Közben felhúzódott az inge, és jól a nyelvembe haraptam, hogy ne nyaljam meg a farmer fölött kikandikáló bőrét. – Nos, igen izgalmas estét terveztem a Food Network csatorna előtt, úgyhogy menj a pokolba, Simon! Az öklömet az arca felé ráztam, ahogy feltápászkodtam. – És még vacsorát is készítettél nekem, mennyei volt! – jegyezte meg, s közben a pulóverét kereste. – Igazán nem nagy dolog. Jólesett valaki másnak főzni, nem csak saját magamnak. Minden pasinak kijár, aki megjelenik nálam, és kenyeret követel. – Végül odaadtam neki a számára őrizgetett veknit. Vigyorgott, és felemelte a pulóvert a kanapé mellől a földről. – Nos, legközelebb én főzök neked. Készítek majd egy fantasztikus… milyen furcsa – vágott a saját szavába, és grimaszolt. – Mi furcsa? – kérdeztem, és néztem, hogy kihajtogatja a pulóverét. – Mintha nedves lenne. Sőt, talán nem is nedves, hanem egyenesen… vizes? – kérdezte, és zavartan nézett rám. A pulóverről Clive-ra pillantottam, aki ártatlan arckifejezéssel ült a kanapé támláján. – Jaj, ne – suttogtam, és elsápadtam. – Clive, te kis bestia – szegeztem rá a tekintetemet. Leugrott a kanapéról, gyorsan átszökkent a lábam között, és a hálószoba felé vette az irányt. Tudta jól, hogy a komód mögött nem érem el, így mindig ott bújt el, ha rossz fát tett a tűzre. Már egy jó ideje nem volt ilyenre példa. – Simon, lehet, hogy ezt itt kellene hagynod. Kimosom, megszárítom, és ami csak kell. Annyira sajnálom – kértem bocsánatot, és égett az arcomon a bőr. – Csak nem elvégezte rajta a dolgát? Uram atyám, de igen, vagy mégsem? – ráncolta a homlokát, én pedig elvettem tőle a pulóvert. – De, de igen. Rettenetesen sajnálom, Simon. Az a szokása, hogy megjelöli a saját területét. Ha bárki, pasi, a földön hagy egy ruhadarabot… istenem, szóval… végül mindig rávizel. Nagyon sajnálom. Igazán nagyon sajnálom! Tényleg borzasztóan…

– Caroline, semmi baj. Mármint kellemetlen, de semmi probléma. Ennél rosszabb dolgok is történtek már velem az életben. Minden rendben van, ígérem – a vállam felé nyújtotta a kezét, de hirtelen úgy tűnt, meggondolta magát, nyilván amikor eszébe jutott, mi volt utoljára a kezében. – Olyan nagyon sajnálom, én… – kezdtem, ahogy az ajtó felé indult. – Hagyd már abba. Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, keresek valamit a ruháid közül, és én magam vizelek rá. – Na jó, az lenne igazán kellemetlen – nevettem el magam végül. – Pedig olyan szép esténk volt, és pisivel végződött – nyafogtam, és kinyitottam előtte az ajtót. – Szép este volt, a pisis hercehurcától függetlenül. És lesznek még ilyen esték. Ne aggódj, Hálóinges lány – kacsintott rám a lépcsőházból. – Valami szép zenét tegyél fel nekem ma este, jó? – kérleltem, ahogy kinyitotta az ajtaját. – Úgy lesz. Aludj jól – válaszolta, és egyszerre csuktuk be magunk mögött az ajtót. Az ajtónak dőltem, és magamhoz öleltem a pulóvert. Minden bizonnyal a lehető legbugyutább vigyor ült ki az arcomra, ahogy visszagondoltam ujjai érintésére. És akkor döbbentem rá, hogy egy macskapisis pulóvert ölelgetek. – Clive, te anyaszomorító! – üvöltöttem, és berohantam a hálószobába. Az ujjait, a kezét, a forró bőrét az enyémhez szorította, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Éreztem forró leheletét, fülembe csengett buja szextől mámoros hangja. – Mmm, Caroline, hogy lehetsz ennyire finom? Felnyögtem, felé fordultam, lábunk és karunk egymásba fonódott, nyelvemet csókra éhes szájába dugtam. Számat az alsó ajkára tapasztottam, éreztem a forró, mentolos ízt és az ígéretét annak, ami akkor következett be, amikor először a testembe hatolt. Nyögtem, ő zihált, és egy pillanaton belül maga alá taszított. A szám után ajka a nyakamat kereste, csókolgatta, szívta, és felfedezte azt a bizonyos pontot az állam alatt, amelynek érintésére majd felrobbantam belül, és a szemem szinte keresztbe állt. Éreztem az ördögi mosolyt a kulcscsontomnál, és tudtam, hogy most végem van. Fölé ágaskodtam, teste súlyát most nem éreztem magamon, csak lábam szorítását mindkét oldalán, és azt, ahogy pontosan ott ringott és lüktetett alattam, ahol nekem az a legfinomabb volt. Hátrasöpörte hajamat az arcomból, tüzes tekintettel nézett rám – és ezzel a tekintettel elérte, hogy elfelejtsem a saját nevemet, és az övét kiabáljam. – Simon! – kiáltottam, és éreztem, hogy megragadja, majd magához szorítja a csípőmet. Felültem az ágyban, a szívem csak úgy vert, ahogy az utolsó álomfoszlányok is szertefoszlottak. Mintha halk nevetgélést hallottam volna a fal másik oldaláról, ahonnan Miles Davis muzsikája szűrődött át. Visszafeküdtem, a bőröm bizsergett, és próbáltam egy hűvös részt találni a párnámon. Az járt a fejemben, mi történhet a fal túloldalán, alig egy méterrel mögöttem. Éreztem, hogy bajban vagyok. Reggel, valamivel később az asztalomnál ültem, találkozóra készülődtem egy új ügyféllel, aki kifejezetten velem akart dolgozni. Még új voltam a dizájnszakmában, így munkáim nagy részét ajánlásokon keresztül kaptam, és bárki ajánlott is be engem ennek az ügyfélnek, sokkal tartoztam

az illetőnek. Egy elegáns lakás új berendezéséről, teljeskörű átalakításáról volt szó, vagyis: álommegbízásról. Amikor új ügyféllel találkoztam, mindig előre összekészítettem a képeket, és különböző, általam tervezett projektek vázlatait, de a maira átlagon felüli lelkesedéssel készültem. Néha egy pillanatra elkalandoztam, és az agyam azonnal a múlt éjjel álmát idézte fel. Elpirultam, ha arra gondoltam, mit meg nem engedtem Álombeli Simonnak, és hogy maga, Álombeli Caroline is miket művelt vele… Álombeli Caroline és Álombeli Simon igencsak rakoncátlan gyerekek. – Khm – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megfordultam, és Ashley állt az ajtóban. – Caroline, Mr. Brown megérkezett. – Kitűnő, máris megyek – bólintottam, felálltam, és lesimítottam a szoknyámat. Kezemet az arcomhoz nyomtam, bíztam benne, hogy nem vagyok túlontúl pirospozsgás. – És annyira, de annyira édes a pasi – mormolta Ashley, ahogy mellettem sétált a folyosón. – Ó, valóban? Akkor a mai napom már csak szerencsés lehet – nevetve fordultam be a sarkon, hogy üdvözöljem ügyfelemet. Tényleg cuki volt, én már csak tudom. Az expasim állt előttem. – Atyaúristen! Hogy történhet meg ilyesmi? – kiáltott fel Jillian az ebédnél, két órával később. – Ha azt vesszük, hogy mostanság az egész életemet furcsa véletlenek irányítják, ez bele is illik a képbe. – Törtem egy darabot a kenyérlepényből, és elszántan rágcsálni kezdtem. – Nem, de komolyan! Mekkora az esélye egy ilyen helyzetnek? – tűnődött el újra, miközben kitöltött nekünk még egy pohár San Pellegrino ásványvizet. – Ó, ennek az egésznek nincs köze a véletlenekhez. Ez a pasi semmit nem bíz a véletlenre. Szándékosan ment oda hozzád a múlt havi jótékonysági eseményen is. – Egyáltalán nem – sóhajtott Jillian. – De bizony. Mondta nekem. Kiszúrt engem, és amikor rájött, hogy neked dolgozom… Jé! Hirtelen szüksége lett egy belsőépítészre. – Mosolyogtam, amint eszembe jutott, hogy mindig pontosan úgy rendezte el a dolgait, ahogy az neki kedvére volt. Legalábbis majdnem mindig. – Ne aggódj, Caroline! Átadom egy másik tervezőnek, vagy akár én magam is elvállalhatom a munkát. Nem kell neked együtt dolgoznod vele – mondta, és megpaskolta a kezemet. – Azt már nem! Már igent mondtam a felkérésére. Tényleg rajta vagyok a dolgon – fontam össze magam előtt a karomat. – Biztos vagy benne? – Persze. Nem probléma. Nem volt különösebben drámai a szakítás. Sőt, ha már a szakításoknál tartunk, inkább azt lehet mondani, hogy békésen zajlott. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy elhagyom, de végül megértette. Nem gondolta, hogy van bátorságom megtenni, és atyám, nagyon meg is lepődött, amikor mégis megléptem – meséltem, miközben a szalvétámmal babráltam.

– A Berkley-n töltött utolsó évem jelentős részében már Jamesszel jártam. Ő a jogi karon tanult, és biztos úton haladt a tökéletes jövő felé. Te jó isten, milyen gyönyörű volt… Erős, jóképű és rendkívül vonzó. Egy este összefutottunk a könyvtárban, majd párszor elmentünk kávézni, és végül egy biztos alapokon nyugvó párkapcsolat alakult ki közöttünk. És a szex? Elképesztő volt. Ő volt az első komoly barátom, és tudtam, hogy egy idő után feleségül akar majd venni. Nagyon határozott elképzelései voltak a jövőjét illetően, és mint feleség, kétségtelenül én is szerepeltem benne. Megtestesítette mindazt számomra, amiről valaha is azt gondoltam, hogy egy férjtől várok. Az eljegyzés már a küszöbön volt. De ekkor elkezdtek zavarni olyan momentumok, amelyek először apróságnak tűntek, de idővel felfedték előttem a valós képet. Mindig ő mondta meg, hova menjünk vacsorázni. Nekem soha nem volt beleszólásom. Véletlenül meghallottam, amikor valakinek azt ecsetelte, hogy a „lakberendező” időszakom idővel úgyis le fog csengeni, de öröm egy olyan feleség, aki szépen ki tud csinosítani egy otthont. A szex még mindig fantasztikus volt, de ahogy egyre ingerültebb lettem, már nem tettem semmit annak érdekében, hogy jól kijöjjünk egymással. Ahogy kezdett tudatosodni bennem, hogy nem ő az a férfi, akivel a jövőmet elképzelem, érezhetővé vált köztünk a feszültség. Állandóan veszekedtünk, és amikor úgy döntöttem, hogy pontot teszek a kapcsolat végére, megpróbált meggyőzni arról, hogy rossz döntést hozok. Én határozottan kiálltam a döntésem mellett, így végül kénytelen volt elfogadni, hogy részemről vége a dolognak – és ez nem a női szeszély sokadik megnyilvánulása, ahogy ő általában utalt rá. Nem tartottuk a kapcsolatot, de még jó ideig fontos szerepet töltött be az életemben, és kitartóan dédelgettem a közös emlékeinket. Az, hogy párként nem működtünk, még nem feltételezi, hogy ne tudnánk együtt dolgozni, nem igaz? – Biztos vagy te ebben? Tényleg akarsz vele dolgozni? – tette fel a kérdést még egyszer Jillian, de éreztem rajta, hogy lassan belenyugszik a döntésembe. Jamesre gondoltam, és lepergettem magamban a felvillanó emlékképeket, melyek akkor öntöttek el, amikor megpillantottam az előcsarnokban. Szőke haj, átható tekintet, elbűvölő mosoly: egy pillanatra meglegyintett a nosztalgia szele, és vigyor ült ki az arcomra, ahogy felém közeledett. – Szia, idegen – mondta, és a kezét nyújtotta. – James – egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de szinte azonnal úrrá lettem a helyzeten. – Nagyszerűen nézel ki! Megöleltük egymást, a hatalmas szemet meresztgető Ashley legnagyobb meglepetésére. – Igen, biztos vagyok benne – mondtam Jilliannek. – Jót fog tenni nekem. Mondjuk azt, hogy ez is a felnőtté válás része. És eszem ágában sincs lemondani erről a megbízásról. Majd meglátjuk, hogy alakul a ma este. Ekkor Jillian felpillantott az étlapból. – A ma este? – Ja, nem mondtam? Beülünk egy italra, hogy behozzuk a lemaradásunkat egymás életét illetően. A tükör előtt álltam, a hajamat tupíroztam, és megvizsgáltam, maradt-e elkenődött rúzsnyom a fogamon. A munkanap hátralévő része gyorsan eltelt, már otthon is voltam, és az estéhez készülődtem. Megbeszéltük, hogy megiszunk valamit, de nem zártam ki a vacsora lehetőségét

sem. Az eleganciám azonban kimerült egy csőfarmerban, fekete garbóval és rövid, szürke bőrdzsekivel. Az irodában kellemesen telt az idő Jamesszel, és amikor elhívott egy italra, hogy felvegyük a fonalat, és beszámoljunk a kimaradt évek történéseiről, azonnal igent mondtam. Kicsit nyugtalanított, mit akarhat, és meg kellett bizonyosodnom arról is, hogy valóban menni fog a közös munka. Volt egy időszak, amikor meghatározó szerepet töltött be az életemben, és jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy együtt tudok dolgozni olyasvalakivel, aki valaha ennyire közel állt hozzám. Még inkább érettnek éreztem tőle magam. Ez is a lezárás része vajon? Nem tudom, hogyan definiáljam, de természetesnek tűnt az egész. Úgy volt, hogy hétre jön értem, és azt terveztem, hogy a ház előtt várok majd rá. Az utcánkban képtelenség parkolóhelyet találni. Az órára pillantottam, és láttam, hogy ideje indulnom, úgyhogy adtam egy gyors búcsúpuszit Clive-nak, aki a pisis incidens óta a legjobb magatartását vette elő, és kiléptem a folyosóra. A bejárati ajtómnál Simonnal találtam magam szembe. – Te hivatalosan is vadászol rám! Elfogyott a cukkínis kenyér. Remélem, hogy jól beosztottad a múltkori veknit, mert nincs már több félretéve – figyelmeztettem, és mutatóujjammal kitoltam az ajtómból. – Igen, tudom. Valójában hivatalos ügyben jöttem – nevetett, és megadóan felemelte a kezét. – Lekísérsz? – kérdeztem, és a lépcső felé bólintottam. – Én is épp lefelé indultam. Ki akarok kölcsönözni egy filmet – magyarázta menet közben. – Manapság még kölcsönöznek filmeket az emberek? – ugrattam, ahogy a fordulóhoz értünk. – Igen, vannak emberek, akik még mindig élnek ezzel a lehetőséggel. Ebből kifolyólag azt a filmet kell majd megnézned, amelyiket én választom ki, bármi legyen is az – válaszolta, és felvonta a szemöldökét. – Ma este? – Persze, miért ne? Azért is mentem át hozzád, hogy megkérdezzem, van-e kedved valamilyen közös programhoz. Jövök neked eggyel a tegnapi vacsoráért, és késztetést érzek arra, hogy megnézzek valami kísértethistóriát. – Eluralkodott rajtad a The Twilight Zone hangulat. Muszáj volt nevetnem, ahogy az ujjaival karmokat formált, és közben bandzsított egyet. – Amikor legutoljára felajánlotta nekem valaki, hogy kölcsönözzünk ki egy filmet, akkor valójában arra utalt, hogy szerelmeskedni akar velem a kanapén. Melletted biztonságban leszek? – Ugyan kérlek! Kötöttünk egy bizonyos tűzszünetet, emlékszel? Én pedig azon vagyok, hogy betartsam. Akkor ma este? – Jó lenne, de terveim vannak ma estére. Holnap este? – Bekanyarodtunk az utolsó fordulónál, és a bejárathoz értünk. – A holnap jó nekem. Gyere át munka után. Addig kiválasztom a filmet, és készítek neked vacsorát. Ez a legkevesebb, amit az én kis péniszlohasztómért tehetek. – Negédesen mosolygott, mire belecsíptem a karjába.

– Légy szíves ne hívj így, mert a végén még nem viszek desszertet – szólaltam meg most halkabban, a szempillámat rebegtetve. – Desszertet? – kérdezte, és tartotta nekem az ajtót, ahogy kiléptem az éjszakába. – Bizony. Tegnap, amikor elmentem itthonról, vettem almát is, egyébként meg egész héten egy jó almás pitére vágytam. Mit szólsz? – kérdeztem, és közben az utcát fürkésztem, hogy észrevegyem Jamest. – Almás pite? Házi almás pite? Jesszus, te lány, teljesen tönkre akarsz tenni? Hmm… – megnyalta a száját, és mohó tekintettel nézett rám. – Uram, ön pont úgy fest, mint aki valami olyat pillantott meg, amit azonnal fel akar falni – a legjobb Scarlett-alakításomat dobtam be. – Ha holnap este almás pitével állítasz be, lehet, hogy nem is engedlek haza – sóhajtott. Az arca pirospozsgásan tündökölt, és rendetlen haját meglebbentette a hűsítő szél. – Az szörnyű lenne – suttogtam. Ejha. – Na jó, menj, és vedd ki a filmedet – mondtam, és játékosan odébb löktem az előttem álló 180 centiméternyi tömör gyönyört. Ne felejtsd el a háremet, rivalltam magamra gondolatban. – Caroline? – hallatszott egy nyugtalan hang a hátam mögül. Megfordultam, és észrevettem Jamest, aki éppen felénk sétált. – Szia, James! – kiáltottam, és vihogva húzódtam el Simontól. – Indulhatunk? – kérdezte a férfi, és gyanakodva nézett Simonra, aki teljes testében kihúzta magát, és hasonló gyanakvással nézett vissza rá. – Igen, mehetünk. Simon, ő itt James. James, Simon. Egymás felé fordultak, hogy kezet fogjanak, és feltűnt, hogy mindketten beleadtak egy kis erőtöbbletet a kézfogásba, illetve, egyikük sem akarta elsőként elengedni a másik kezét. Türelmetlenül néztem rájuk. Mindketten a hóba írhatjátok a neveteket! A kérdés már csak az, vajon ki rajzol nagyobb betűket. Most már elég, srácok. – Örülök, hogy megismerhetlek, James. James, ugye? A nevem Simon. Simon Parker. – Igen, így van. James. James Brown. Simon arcán a nevetés első jeleit fedeztem fel. – Na jó, James, mennünk kellene. Simon, később beszélünk – vágtam közbe, és ezzel véget vetettem az évszázad kézfogásának. James az autójára nézett, amellyel szorosan parkolt oldalvást egy másik autóra, Simon pedig rám pillantott. – Brown? James Brown? – tátogta, én pedig magamba fojtottam a nevetést. – Csitt – tátogtam vissza, és rámosolyogtam Jamesre, ahogy odafordult hozzám. – Örültem, Simon. Viszlát, később! – kiáltott vissza James, és a kocsihoz irányított, kezét a derekamon pihentetve. Nekem fel sem tűnt, mert annak idején mindig így sétáltunk, Simon szeme azonban kissé elkerekedett a látottakon. Érdekes…

James kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd átment a saját oldalára. Simon még akkor is a házunk előtt állt, amikor elhajtottunk. Összedörzsöltem a kezemet a fűtőventilátor előtt, és Jamesre mosolyogtam, miközben áthajtott az autók között. – Szóval, hová megyünk? Kényelmesen elhelyezkedtünk az általa választott, láthatóan sznobok által látogatott bárban. A választás jellemző volt Jamesre: elegáns és kifinomult, rejtett szexualitástól fűtve. Kellemesen belesüppedtünk a mélyvörös, vékonyan párnázott, takaros, kárpitozott ülésekbe, majd hozzáfogtunk újra feltérképezni egymást, ennyi külön töltött év után. Miközben a pincérre vártunk, az arcát tanulmányoztam. Semmit nem változott: rövidre nyírt homokszőke haj, eleven tekintet, vékony testalkat, kissé hajlott felsőtest, akár egy macskáé. Vonásai előnyére változtak a korral, és a finoman koptatott farmer, a testéhez simuló fekete kasmír pulóver láttatni engedte, hogy remek formában van. James sziklamászó volt, és hajthatatlan, ha sportról van szó. Minden szikladarabra, minden hegycsúcsra úgy tekintetett, mint legyőzendő akadályra, valamire, amit meg kell hódítani. Kapcsolatunk vége felé néhányszor én is vele tartottam, noha korábban világéletemben féltem a magaslatoktól. Mámorító élmény volt azonban nézni, amikor sziklát mászott, megfeszültek az izmai, és olyan pozíciókat vett fel a testével, amelyek természetellenesnek tűntek. Ilyenkor esténként megszállott nőként vetettem rá magam a sátorban. – Min gondolkodsz? – kérdezte, félbeszakítva az ábrándozásomat. – Arra gondoltam, mennyire szerettél annak idején sziklát mászni. Még mindig szoktál? – Igen, szoktam, csak most kevesebb a szabadidőm, mint akkoriban volt. Elég sok a munkám a cégnél. Próbálok olyan gyakran elszabadulni és ellátogatni a Big Basinhez, ahányszor csak tudok – tette hozzá, és mosolygott, ahogy a pincérnő felénk közeledett. – Mit hozhatok önöknek? – kérdezte, és szalvétákat tett le elénk az asztalra. – A hölgynek egy száraz vodka martini lesz három olívabogyóval, nekem pedig egy dupla Macallan whisky – sorolta. A pincérnő bólintott, majd elment az italokért. Folytattam James tanulmányozását, ahogy ismét elhelyezkedett a székén, és most ő is rám szegezte a tekintetét. – Jaj, Caroline, ne haragudj! Még mindig ezt szoktad rendelni? Hunyorogva néztem rá. – Történetesen most jó lesz. De mi lett volna, ha ma valami mást kérek? – válaszoltam kimérten. – Az én hibám. Jaj persze, mit akartál volna inni? – intett a pincérnőnek, hogy jöjjön vissza. – Egy száraz vodka martinit kérek, három olívabogyóval – mondtam, és a pincérnőre kacsintottam, aki most zavartan nézett. James hangosan nevetett, a nő pedig a fejét csóválva távozott. – Ez talált, Caroline. Tényleg talált – jegyezte meg, és ismét engem fürkészett. – Szóval, mesélj, mi történt veled az elmúlt néhány évben? – az asztalra könyököltem, és kezemmel megtámasztottam az államat.

– Tyű, nem is tudom, hogyan sűrítsem bele ennyi év történését néhány mondatba. Befejeztem a jogot, elhelyezkedtem itt, a városban egy cégnél, és két évig megállás nélkül dolgoztam, mint a güzü. Végre valamivel lazábbra vehetem, hozzávetőlegesen már csak hatvanöt órát dolgozom egy héten, és meg kell mondanom, jólesik napsütést is látni. Mosolygott, én pedig automatikusan visszamosolyogtam rá. – És persze, mivel ennyit dolgozom, nem nagyon marad időm a társasági életre, úgyhogy csak a vakszerencsének köszönhető, hogy észrevettelek a múlt havi jótékonysági koncerten – mondta befejezéskeppen, és ő is a könyökére dőlt az asztalon. Jillian rengeteg társasági rendezvényre járt városszerte, és volt, hogy én is elkísértem. Jót tett az üzletnek. Gondolhattam volna, hogy végül valamelyik összejövetelen belebotlom Jamesbe. – Szóval észrevettél, de nem jöttél oda beszélgetni. Most pedig, hetekkel később megjelensz, és arra kérsz, hogy alakítsam át a lakásodat. Ennek pontosan mi az oka? – Megköszöntem az italomat, amikor meghozta a pincérnő, és nagyot kortyoltam belőle. – Oda akartam menni hozzád beszélgetni, hidd el. De nem voltam rá képes. Így, hogy ennyi idő eltelt. Azután rájöttem, hogy Jilliannek dolgozol, akit egyébként egy barátom ajánlott nekem, és nyugtáztam magamban, hogy ez így tökéletes. – Poharát az enyém felé döntötte, hogy koccintsunk. Egy pillanatig mozdulatlanul ültem, majd koccintottam vele. – Ezek szerint komolyan velem akarsz dolgozni? És ez nem csak trükk, hogy az ágyadba csábíts? Minden elfogultság nélkül nézett rám. – Látom, még mindig szókimondó vagy. De nem, ez most szakmai felkérés. Bevallom, nem tetszett, hogy annyiban hagytuk a kapcsolatunkat, amennyiben, de elfogadtam a döntésedet. Most pedig itt vagyunk. És szükségem van egy lakberendezőre. Te pedig, ugye, lakberendező vagy. Ez a lehető legjobban alakult, nem igaz? – Belsőépítész – mondtam halkam. – Tessék? – Belsőépítész – mondtam, most már hangosabban. Belsőépítész-tervező vagyok, nem pedig lakberendező. A kettő között van különbség, kedves ügyvéd úr – kortyoltam bele az italomba. – Persze, persze – válaszolta, és jelzett a pincérnőnek. Ahogy lenéztem, meglepődve vettem észre, hogy üres a poharam. – Innál még egyet? – kérdezte, én pedig bólintottam. A következő órát csevegéssel töltöttük, de elkezdtük megbeszélni azt is, hogy mit szeretne az új otthonába. Jilliannek igaza volt. Tulajdonképpen arra kért, hogy rendezzem be az egész lakást a szőnyegtől kezdve a lámpákig, és minden egyebet beleértve, ami még szükséges. Igen nagy megrendelésnek ígérkezett, és még abba is beleegyezett, hogy a helyi dizájner magazin számára fényképeket készítsek a lakásáról, amire Jillian kért meg. James jómódú családból származott – a hírhedt philadephiai Browns-ok közül való –, és biztosan tudtam, hogy az átalakítás busás költségeit a család állja majd. Egy fiatal ügyvéd nem keres annyit, hogy Amerika egyik legdrágább városában megengedhessen magának egy olyan önálló lakást, mint az övé. De megtakarítások és részvények léteztek, és neki történetesen igen jelentős volt ezekből. Annak, hogy az egyetem alatt együtt jártunk, az volt a pozitívuma, hogy randevúinknak mindig megadtuk a módját, és nem csak az olcsó gyorséttermeket jártuk. Nem akarok hazudni, ebből a szempontból kifejezetten élveztem a kapcsolatunkat.

És ebből a szempontból is kedvemre való volt a megbízás. Tulajdonképpen korlátlan költségvetésből gazdálkodhatom? Alig vártam, hogy munkához láthassak. Végül is kellemesen telt az este. Megvolt a régi ismeretség érzése, vagyis az a fajta nosztalgia, amelyet csak olyasvalakivel tud az ember megosztani, akit közelről ismer. Jó volt őt újra látni. James erős egyéniség, élénk és magabiztos, és felidézte bennem, miért is találtam olyannyira vonzónak annak idején. Sokat nevettünk, a közös élményeinkről beszélgettünk, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy semmit nem veszített vonzerejéből. Társaságban mindig jól kijöttünk egymással. Most sem volt köztünk kínos feszengés, pedig ennek ezúttal meg lett volna az esélye. Ahogy ránk esteledett, hazavitt, és előjött azzal a kérdéssel, amit tudtam, hogy fel fog tenni. Lehúzódott az autóval, megállt a házam előtt, és felém fordult. – Van most valakid? – kérdezte halkan. – Nem, nincs. De ez aligha olyan kérdés, amit egy megrendelő feltesz – incselkedtem, és a lakásom felé pillantottam. Láttam, hogy Clive az előszoba ablakában ül, a szokásos helyén, és elmosolyodtam. Jó érzés, hogy vár otthon valaki. Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak fel a szomszéd ablakra is, és megnézzem, ég-e még a villany Simonnál. Aztán a gyomrom is liftezni kezdett egy kicsit, amikor megláttam az árnyékát a falon, és a tévéje kék fényét. – Nos, akkor, ahogy egy megrendelőhöz illik, tartózkodni fogok a jövőben az ilyen jellegű kérdésektől, Reynolds kisasszony – nevetett fel. Szembefordultam vele. – Nincs ezzel semmi baj, James. Már réges-rég átléptük a tervező-megrendelő viszony határát. – Diadalittas érzés töltött el, amikor észrevettem, hogy a gondosan kontrollált arc el-elpirul. – Szerintem jól fogunk szórakozni – nevettem fel most én. – Na jó, hívj fel holnap az irodában, és neki is láthatunk a munkának. Készülj arra, hogy rendesen kizsigerellek majd, barátocskám. Legyen kéznél a hitelkártyád – csipkelődtem, ahogy kiszálltam az autóból. – A mindenségit, erre valahogy számítottam – kacsintott, és búcsút intett. Megvárta, hogy beérjek, majd még egyszer felém intett, mielőtt becsukódott mögöttem az ajtó. Jó érzéssel töltött el, hogy uralni tudom a helyzetet a társaságában. Amikor felértem és elfordítottam a kulcsot a zárban, mintha valamit hallottam volna. Hátranéztem a vállam fölött, de nem láttam semmit. Clive sírása szűrődött ki bentről, mosolyogva léptem be, felnyaláboltam, és lágyan a fülébe duruzsoltam, mire mancsait a nyakam köré fonta, azaz adott egy cicaölelést. Másnap este éppen a pite tésztáját nyújtottam, amikor üzenet jött Simontól: „Gyere át, amikor gondolod. A vacsorát akkor kezdem el készíteni, ha már itt vagy.” „Egyelőre még a pitével küszködöm, de hamarosan megyek.” „Kell segítség?” „Mit szólnál egy kis almahámozáshoz?” Kopogást hallottam az ajtómon. Odasétáltam, és mivel a kezem lisztes volt, a könyökömmel nyitottam ki. – Nahát, szia – böktem ki, és a lábammal tartottam az ajtót.

– Mintha A sebhelyes arcú utolsó jelenetét forgatnák itt – vizslatott, kezét az orromhoz érintette, hogy felhívja a figyelmemet arra, hogy még az orrom hegye is lisztes. – Nem mindig tudom kordában tartani a dolgokat, ha a pite tésztájára kerül a sor – jelentettem ki, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. – Veszem észre. Jó, hogy most már ezt is tudom – válaszolta, és a kezem felé intett, ahogy próbáltam egy finom pofont lekeverni. Alaposan megnézett, kék szemét először az arcomon legeltette, majd végig, az egész testemen. – Ezek szerint nem vicceltél a köténnyel kapcsolatban. Nem tudom, meddig bírom ki úgy, hogy ne markoljak bele a hátsódba. – Inkább gyere ide, és egy almát markolj meg – utasítottam rendre, és a konyha felé indultam, csípőmet a szokásosnál feltűnőbben ringatva. Hallottam, hogy nagyot sóhajt. Végignéztem a ruhámon, a trikómon, a régi farmeromon, a meztelen lábamon, és a kötényemen, melyen a következő felirat olvasható: És ha látnád a buktáimat… – Amikor azt mondtad, markoljak meg egy almát, tulajdonképpen mire gondoltál? – kérdezte a konyhából, és elkezdett kibújni a pulóveréből. Megráztam a fejem, ahogy megláttam Simont fekete pólóban és viharvert farmernadrágban. Megint zokniban volt, és csodálkoztam, hogy ennyire felszabadultnak érzi magát a konyhámban. Megkerültem a tálalóasztalt, és magamhoz ragadtam a sodrófát. – Remélem, tudod, hogy nem fogom kétszer meggondolni, hogy jól fejbe vágjalak, ha továbbra is a szexuális zaklatás határait fogod feszegetni – figyelmeztettem, és szemléltetésképpen végigsimítottam a sodrófán. – Szeretnélek megkérni, hogy ne tégy ilyet, ha komolyan számítasz a segítségemre az almahámozásban – jelentette ki, és nagy szemekkel nézett rám. – Ha pitéről van szó, nem ismerek tréfát, Simon – mondtam, és még egy kis lisztet hintettem a tésztára. Egy pillanatig csendben nézte, ahogy a tésztát nyújtom, és a száján vette a levegőt. – Mit fogsz ezzel még csinálni? – kérdezte mély hangon. – Ezzel? – hajoltam át a deszka fölött a sodrófával, közben picit a hátamat homorítva. – Igen, ezzel – válaszolta. – Kinyújtom vele a tésztát. Így, látod? – mondtam incselkedőn, és a sodrófát előre, hátra sodortam a nyers tésztán, és ahogy előre hajoltam, egyre jobban összepréseltem a picinyeimet, és mindig homorítottam hozzá a hátamat is. – Atyaég – suttogta, én pedig pimasz mosolyt villantottam felé. – Minden rendben van, nagyfiú? Ez csupán az alsó réteg, a felsőt még tovább kell nyújtanom – vetettem oda neki a vállam fölött. Keze a pult csücskét szorongatta. – Almát. Almát. Meghámozok néhány almát – mondogatta saját magának. – Az almával teli tál felé fordult, amely a mosogatóban állt.

– Várj csak, adok neked egy hámozót – mögé léptem, és ahogy átnyúltam mellette a mosogató másik oldalán lévő zöldséghámozóért, hozzápréselődtem. Vicces volt. – Almát hámozok, csak és kizárólag az almát hámozom! Még véletlenül sem éreztem magamon a körtéidet. Nem, dehogy – kántálta, mire én nyíltan kinevettem. – Tessék, hámozd meg ezt – mondtam. Megkönyörültem rajta, és kiléptem a testközelségből. Még az is lehet, hogy közben beleszagoltam a pólójába. – Csak nem megszagoltál? – kérdezte, és továbbra sem fordult felém. – De, előfordulhat – vallottam be, s közben a sodrófához léptem, és hevesen megmarkoltam. – Gondoltam. – Ha te megszaglászhatsz, akkor én is szaglászhatok – vágtam vissza, és szexuális frusztrációmat most az ártalmatlan, porhanyós tésztán vezettem le. – Igen, csak így igazságos. És, hogy tetszik? – Finom. Nagyon finom. Lenor, ugye? – Becsapós. Igazából elvesztettem a Lenor öblítőgömbömet – vallotta be töredelmesen. Felkacagtam, és folytattuk a nyújtást és a hámozást. Negyed órán belül elkészültünk egy egész tál hámozott, szeletelt almával és a tökéletesen kinyújtott tésztával, sőt elfogyasztottuk az első pohár borunkat is. – És mi a következő lépés? – kérdezte, miközben letörölgette a munkapadról a lisztet, és kicsit rendezkedett. – Most megfűszerezzük, és adunk hozzá egy kis citromot – válaszoltam, és kiraktam sorban a fahéjat, a szerecsendiót, a cukortartómat és egy citromot. – Rendben, és rám milyen szerepet osztasz? – kérdezte, ügyelvén arra, hogy megmutassa, milyen lisztes lett a keze. Ábrándképek lebegtek előttem, és vissza kellett fognom magam, nehogy felajánljam neki azt a szerepet, amelyet ténylegesen neki szántam volna. – Először is töröld meg a kezed valamivel, majd nekilátunk. Lehetsz a kuktám. Körülnézett, konyharuhát keresett, én pedig megfordultam, hogy megtaláljam azt a bizonyosat, amit az előbb elöl hagytam. A pultasztalon nézelődtem, amikor két erős és jól megfontolt szándékkal elhelyezett kéz markolását éreztem a fenekemen. – Na de kérem! – mondtam megrökönyödve. – Kérem bizony – vágta rá vidáman, és nem engedett a szorításából. – Várom a magyarázatot – kértem ki magamnak, és próbáltam nem arra figyelni, hogy olyannyira erősen ver a szívem, hogy azon sem lepődnék meg, ha egyszer csak a számon keresztül hagyná el a testemet. – Te mondtad, hogy először keressek valamit, amibe megtörölhetem a kezemet – hebegte, én pedig próbáltam nem elnevetni magam, miközben a hátsómat finoman megszorította.

– És te azt gondoltad, hogy én ezt a fenekemre értettem? – nevettem vissza rá, szembefordultam vele, és lehámoztam magamról a két kezét. – Mit is mondhatnék? A szomszédaimmal spontánul szoktam viselkedni – válaszolta, és a tekintete föl-le ingázott a szemem és az ajkam között. – Még el kell készítenünk a pitét. Hálás lennék, ha közben illemtudóan viselkednél. Senki ne fogja meg a fenekemet, ha csak én nem jogosítom fel rá – vihogtam, és közben még mindig fogtam a kezét. Éreztem, hogy nagyujjával kis köröket rajzol a tenyerembe, és kezdtem elveszíteni a fejem. Ez a pasi lesz a halálom. – Gyerünk, kezes bárány, tessék jól viselkedni – szólítottam fel. Öntelt mosoly ült ki az arcára, majd elfordult tőlem, így lehetőségem nyílt arra, hogy magamban motyogjak – Atyaúristen –, majd ismét az almástál körül randevúztunk. – Most pedig azt csinálod, amit én mondok, világos? – kérdeztem, és közben cukrot hintettem a tálba. – Világos. Elkezdtem rakosgatni az almákat, Simon pedig betartotta az imént elhangzott utasítást. Ha cukrot kértem, cukrot adott. Ha fahéjra volt szükségem, már nyújtotta is. Amikor megkértem, hogy facsarja ki a citromot, olyan lelkiismeretesen készítette, hogy nehezemre esett a nyelvemet a számban tartani, ahelyett hogy a szájába dugtam volna. Én csak rakosgattam és kóstolgattam, és amikor végül szépen elrendeztem az almákat, egy szeletet a szájához emeltem. – Nyisd ki – mondtam, és odahajolt a kezemhez. Rátettem az almát a nyelvére, ő pedig hirtelen becsukta a száját, még mielőtt esélyem lett volna elhúzni az ujjamat. Két ujjam a szájában maradt, szép lassan elkezdtem kiszabadítani őket, de éreztem, ahogy nyelvével finoman, tudatosan körülöleli őket. – Isteni – súgta lágyan. – Jaj, ne – válaszoltam, és a szemem szinte keresztbe állt a két lábon járó szexualitás látványától az orrom előtt. – Rágcsált. Kellemes, Caroline, nagyon kellemes. – Jaj, ne – sikerült megint kinyögnöm. Az agyam tudta, hogy ez semmi jóra nem vezet, a szívem azonban majd kiugrott a helyéről. – Neked is ízlik? – kérdezte, és az a mindentudó mosoly veszélyesen közel volt önelégült vigyorához. – Nekem is ízlik – válaszoltam tüzesen, még az ujjkényeztetés hatására. Tűzszünet, szexszünet… hárem, ha kérem. És kit érdekel, ha O tulajdonképpen nincs jelen? Kapcsolatba kellett kerülnöm ezzel az emberrel, méghozzá a lehető legintimebb értelemben. Az erogén zónám kapuján dörömböltek, én pedig kész voltam arra, hogy kinyissam, azaz letépjem róla a ruhát, a földre lökjem, és meglovagoljam egy halom alma és fahéj közepette, miközben csupán egy sodrófa mutatja nekünk az irányt. Megszólalt a telefonom. Hála istennek.

Ránéztem a kékszemű ördögre, és átvágtattam a szobán, messzire az agyamat rabul ejtő vudu varázslattól. A nagy rohanás közben egy kis csalódottságot véltem felfedezni az arcán. – Mit csinálsz ma este, csajszi? – visított bele Mimi a telefonba. Eltartottam a fülemtől, még mielőtt jobban belelovallta volna magát. Mimi három különböző hangerőn szokott beszélni: átlagosan hangos, izgatottságtól hangos vagy spiccesen hangos. Most az izgatottból a spiccesbe kezdett átcsapni. – Épp vacsorához készülök. Te merre vagy? – kérdeztem, és Simon felé bólintottam, aki elkezdett almákat önteni a tálba. – Beültünk Sophiával néhány italra. Te mit csinálsz? – ordított. – Most mondtam, hogy vacsorához készülök – nevettem. Simon bejött a nappaliba a pitével a kezében. – Betegyem a sütőbe? –kérdezte. – Tartsd egy picit, Mimi. Még nem, előbb meg kell kenni egy kis tojásfehérjével. – Caroline, ez férfihang volt! Ki az? Kivel vacsorázol? És mit kell tojásfehérjével megkenni? – kiabált egyre hangosabban. – Nyugodj meg! Jesszusom, de hangos vagy! Simonnal vacsorázom, és almás pitét készítünk – magyaráztam, amit azonnal tovább kiabált Sophiának. – A francba – morogtam, ahogy hallottam a telefont távolodni Mimitől. – Reynolds, te meg mit művelsz? Pitét sütögetsz a szomszédoddal? Meztelen vagy? – üvöltött Sophia, ő is kivette a részét a vallatásból. – Na jó, nem, nem vagyok, úgyhogy higgadjatok le mindketten, de komolyan. Most pedig leteszem – üvöltöttem túl a hangját. Hallottam, ahogy Mimi trágárságokat rikoltozik a pitékről és a tojásfehérjéről. Sophia épp nagyban fenyegetett, hogy ne merjem letenni a telefont, amikor is én bizony vonalat bontottam. Felsóhajtottam, és visszaindultam Simonhoz, akinek a keze tiszta tészta volt. Akaratom ellenére felhorkantam. Jaj, Istenem, ez annyira finom – nyöszörögtem, és behunytam a szemem, hogy teljesen átadjam magam az élvezetnek. – Tudtam, hogy szeretni fogod, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezed majd – suttogta Simon, és feszült figyelemmel bámult rám. – Ne beszélj közben, mert elrontod az élményt – nyögtem, kinyújtóztam, és éreztem, hogy bármit is ad nekem, most mindenre harapok. – Kérsz még egyet? – ajánlotta, és felkönyökölt. – Még egy, és holnap járni sem fogok tudni. – Húzz bele, légy rossz kislány. Megérdemled. Tudom, hogy akarod, Caroline – ugratott, és közelebb hajolt hozzám.

– Ám legyen – mondtam végül, és még egyszer utoljára rábólintottam. Behunytam a szemem, és hallottam, hogy motoszkál, mielőtt behelyezi. Felsóhajtottam az élvezettől és becsuktam a szám, miután betette. – Nem láttam még nőt, aki ennyit bírt volna enni egy ültő helyében. – Nos, talán soha nem találkoztál olyan nővel, aki annyira szereti a húsgombócot, mint én. Éreztem, hogy hihetetlenül jól laktam, de nem akartam, hogy véget érjen a dínomdánom. Simon életem legfinomabb vacsoráját készítette el nekem, minden ízlelőbimbómat gondosan megcélozva. Egy nápolyi nőtől tanult meg húsgombócot készíteni, és esküdözött, hogy ilyen jót még nem ettem. Már minimum hét húsgombócos-etetős poén hangzott el, amikor beismertem, hogy ilyen finom húsgombócok még nem fordultak elő eddig a számban. Isteniek voltak a húsgombócai. Majd közel fél kiló tésztát megettem, illetve az összes húsgombócomat és az ő adagjának a felét. Magamnak akartam az utolsó darabot is, de ellenkezett, és a tökéletes hatást azzal érte el, hogy felajánlotta az ő húsgombócát, és az én még mindig kérlelő számba helyezte. Simon nagyszerű házigazda volt, ragaszkodott ahhoz, hogy én csak üljek nyugodtan, kortyolgassam a boromat, ahelyett, hogy neki segítenék. Miközben a vacsorát készítette, történeteket mesélt az utazásairól, hogy ne unatkozzam, az étel pedig egyszerű volt ugyan, de nagyon finom. – Nonni megígértette velem, hogy ha megmutatja, hogyan készíti a húsgombócát, akkor azt csak különleges mártással tálalom fel. Ha meg merem tenni, hogy Prego paradicsomszósszal öntöm nyakon, átszeli az óceánt, és a fakanalát a hátamon töri ketté. – És Nonninak kellett hívnod? – nevettem, hátradőltem a székemben, és kigomboltam a farmerom felső gombját. Nem szégyelltem magam. Szemérmetlenül sokat ettem. – Te tudod, mit jelent a Nonni? – kérdezte meglepetten. – Az egyik dédnagymamám olasz volt. Ragaszkodott hozzá, hogy mindenki Nonninak szólítsa. – Megint elnevettem magam, miközben ő a kezemet figyelte, ahogy a hasamat masszíroztam. – Jól vagy? – kérdezte felvont szemöldökkel, amikor felállt, hogy letakarítsa az asztalt. – Igen, csak egy kis levegőre van szükségem – sóhajtottam, és feltápászkodtam az asztaltól. – Jaj, nem kell, hogy segíts – sietett az én oldalamra, és felemelte a tányéromat. – Ja, nem is akartam. Valószínűleg elejtettem volna, és a kanapéra ájultam volna, pont ott – jelentettem ki, és a hálószoba felé bólintottam. – Menj, pihenj le. Mindenki, akinek ennyi húsgombóc fordult meg a szájában, megérdemel egy kis pihenést – ugratott, én pedig megpöcköltem a fülét. – Mondtam, hogy elég a húsgombócos viccekből! Kiszórakoztad magad, most hadd haljak meg békében. – A nappaliba csoszogtam. Tényleg egy kis konyhamalacot csináltam magamból, de valóban nagyon finom volt. Ledőltem, még egy gombot kigomboltam a farmeromon, és a párnákon pihegve felidéztem magamban az este legkellemesebb részeit. Simon látványa, amint főz, egy szó, mint száz, elképesztő volt. Tényleg feltalálta magát a konyhában, leszámítva a korábbi ügyetlenkedését a pitével. Még a salátája is – egyszerű zöldsaláta, könnyű citromos, olívaolajos mártással, sóval, borssal, parmezánnal gusztusosan megszórva – tökéletes volt a maga egyszerűségében.

– Rózsaszín Himalája só, nagyon köszönjük – mondta büszkén, és egy kis tasakot vett elő a kamrából. Az egyik utazásáról hozta haza, és megkóstoltatott velem belőle egy picit, mielőtt a salátára szórta. Akár mesterkéltnek is tűnhetett volna, de nem Simontól. Csodáltam a sokoldalúságát. Az első feltételezéseim vele kapcsolatban teljesen alaptalannak bizonyultak. Ahogy ez az első feltételezésekkel lenni szokott… Hallottam, hogy az edényekkel foglalatoskodik, de hiába tudtam, hogy illene segítenem, nem bírtam feltápászkodni a kanapéról. Elhelyezkedtem az oldalamon, és még egyszer körbenéztem a nappalijában, és tekintetem újra a világ minden tájáról összegyűjtött homokkal teli üvegcsékre siklott. Bámulatos, mennyit utazott, és még mindig élvezi. Egy Bora Bora-i nőről készült képeket nézegettem – gyönyörű, napbarnított bőrét, teste lágy vonulatait –, és arra gondoltam, hogy a háremet alkotó három nő mennyire különbözik egymástól. Hoppá, tulajdonképpen most már csak kettő, hiszen Katie, alias Náspáng hercegnő már az új pasijával van. Hirtelen megcsapta az orromat az almás pite illata, és hallottam, hogy a sütőajtó csörömpölve becsapódik. Az ő sütőjébe tettem be a pitét, amikor átjöttünk hozzá, hogy pont kész legyen, mire végzünk a vacsorával. – Ne merészeld most tálalni a pitémet. Tele vagyok, mondom, hogy tele vagyok! – kiabáltam. – Nyugi, csak azért vettem ki, hogy hűljön – pirított rám, bejött a konyhából, és megállt a szoba sarkában. – Kénytelen leszel arrébb húzódni, nővérkém, mert mindjárt kezdődik a vetítés – utasított, és megbökött a nagylábujjával, miközben azon erőlködtem, hogy egyenesen felüljek. – Mit nézünk? – Az ördögűzőt – suttogta, leoltotta a lámpát a kisasztalon, így a szoba nagyjából elsötétedett. – Te most csak hülyéskedsz, ugye? – visítottam, és odahajoltam hozzá, hogy felkapcsoljam a lámpát. – Ne légy már ilyen mimóza! Megnézed, és kész – sziszegte, és újból lekapcsolta a lámpát. – Nem vagyok mimóza, csak egyszerűen az embereknek két csoportja van, az egyik hülye, a másik meg nem, és csak egy hülye vetemedik arra, hogy Az ördögűzőt sötétben nézze. Aki bajt akar magára hozni – sziszegtem vissza, és felkapcsoltam a lámpát. Diszkóhangulat kezdett eluralkodni a szobán… – Na jó, kössünk egyezséget. A lámpát leoltjuk, de – csitítóan rám szegezte az ujját, mert látta, hogy közbe akarok vágni –, ha nagyon félsz, felkapcsoljuk. Áll az alku? Még mindig fölé hajoltam, hogy újra felkapcsoljam a világítást, amikor hirtelen észrevettem, milyen közel is van az arca az enyémhez. Ráadásul pont olyan szögbe hajoltam át fölötte, mint az olyan lány, aki épp arra vár, hogy jól elnáspángolják. És tudtam, hogy ő képes is lenne megtenni velem… – Rendben – fújtattam, és megjelentek az első képkockák. Újra szépen ültem a helyemen. Diadalittasan mosolygott, és feltartotta a hüvelykujját. – Ha még egyszer a nagyujjadat mutatod nekem, biztosan leharapom – morogtam, és egy gyapjútakarót húztam elő a kanapé mögül, amelyet védelmezően magamra terítettem. Alig egy perc ment le a filmből, és én már féltem.

Onnantól kezdve végig feszült voltam, és az után a jelenet után, amelyben Regan összepisili magát a vacsorapartin, sikerült mellékesen mindazt előadnom, amit azokról a lányokról gondoltam, akik röhejes viselkednek, miközben éppen rémfilmet néznek egy pasival. Annál a jelenetnél, amikor a pap elmegy látogatóba, szinte már Simon ölében ültem, jobb kezem halálbiztosan markolta a combját, és a filmet a takaró résein keresztül néztem. – Tulajdonképpen az igazat megvallva gyűlöllek, amiért ezt a filmet nézeted velem – súgtam a fülébe, amely szinte az arcomat súrolta, mert nem voltam hajlandó semmiféle légteret hagyni közöttünk. Az előbb, amikor egy kis szünetet tartottunk, még a WC-re is elkísértem. Ahhoz azért ragaszkodott, hogy maradjak kint az előszobában, így az ajtó előtt álltam, lopva néztem körül, továbbra is takaróval a fejemen. – Akarod, hogy megállítsam? Nem szeretném, hogy rémálmaid legyenek utána – suttogta, miközben a képernyőt bámulta. – Nem, csak az elkövetkező néhány éjszakán, kérlek, ne döngesd a falamat. Azt már nem tudnám elviselni – kérleltem, és kikukucskáltam rá az egyik lyukon keresztül. – Hallottál netán döngetést mostanában? – kérdezte, és furcsán méregetett, valahányszor rám nézett, amíg az a nevetséges takaró a fejemen volt. – Tulajdonképpen nem. Van ennek valami különösebb oka? – kérdeztem. Nagy levegőt vett. – Szóval, az a… – kezdett bele, de ekkor a legelvetemültebb hangok hallatszottak a tévéből, és mindketten felugrottunk a helyünkről. – Na jó, lehet, hogy tényleg egy picit ijesztő ez a film. Nem akarsz közelebb ülni? – kérdezte, és megnyomta a PAUSE gombot a távirányítón. – Azt hittem, soha nem kérdezed meg! – kiáltottam, az ölébe ugrottam, és elhelyezkedtem a combjain. – Kérsz a takaróból? – ajánlottam fel nevetve. – Nem, férfi módjára, hősiesen viselem. Te viszont maradj csak a takaró alatt – jegyezte meg gunyorosan. Felé hunyorítottam a réseken keresztül, és egyik ujjamat a szövetbe nyomtam. – Mit gondolsz, melyik ujjam ez? – kérdeztem, és meglibbentettem előtte a takarót. – Csitt, megy a film – átkarolt, és hátrahúzott a mellkasához. Teste hevült volt, izmos és erős, de még így sem tudta ellensúlyozni Az ördögűző borzalmait. A film hátralévő részét egymásba kapaszkodva néztük meg, akár a fonott kalácsok, végül ő is a biztonság látszatát keltő takaró alá menekült, és onnan kukucskált. Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt. Ez meg mi a franc? Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt. Jaj, ne. Bénultan feküdtem az ágyamban, csak a szemem látszott ki a takaró alól, amelyet folyamatosan a hálószobán tartottam. Az agyam tudta, hogy teljes biztonságban vagyunk, ugyanakkor folyamatosan részleteket játszott vissza abból a gyötrelmesen borzasztó filmből, így lehetetlenség volt kikapcsolódni és elaludni. Az idegeim tüzes adrenalinadagokat lövelltek a testembe. Most minden porcikámmal gyűlöltem Simont. De persze örültem volna, ha itt van velem.

Csitt-csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt. Mi lehet ez? Csitt-csatt. Csitt-csatt. Majd semmi. Clive ugrott az ágyamra, én pedig úgy üvöltöttem rá, mint egy vérengző gyilkosra. Erre Clivenak égnek állt a farka, és fújni kezdett rám, valószínűleg nem igazán értette, hogy anya miért kiabál vele. A csitt-csatt-csitt-csitt-csitt-csatt nem volt más, mint az átkozott cicakarmok hangja. Egy percre rá rezegni kezdett a telefonom, majd vele együtt az éjjeliszekrény is, én pedig ismét felsikoltottam. Simon volt az. – Mi a fene bajod van? Miért kiabálsz? Jól vagy? – hallatszott üvöltése a telefonon és a falon át egyszerre. – Azonnal gyere át, te barom rémfilmmániás – forrongtam, és lecsaptam a telefont. A falba ütöttem, és előre szaladtam, hogy kinyissam az ajtót. Annak idején gyerekként ugyanígy vágtattam fel a lépcsőn a pincéből, a szobámba menekültem, és az utolsó métereket szökkenve tettem meg, míg végül az ágyam közepén találtam magam. A takarómba bugyolálva kukucskáltam, és vártam. Hallottam, hogy kopog, és kinyitja az ajtót. – Caroline? – szólongatott. – Itt vagyok hátul – üvöltöttem. Szomorú, hogy idáig alacsonyodtam, de örültem, hogy itt van velem. – Áthoztam a pitét – mondta zavart vigyorral az arcán. – És ezt – tette hozzá, és előhúzta a háta mögül a gyapjútakarót. – Köszönöm – mosolyogtam védelmet nyújtó párnám mögül. Néhány perccel később az ágyon ültünk, és mindketten egy tányérral és egy bögre tejjel a kezünkben egyensúlyoztunk. Túlontúl tele voltunk, utána pedig túlzottan meg voltunk rémülve ahhoz, hogy kedvünk legyen pitét majszolni. Clive fantomkarmaival együtt visszavonult a másik szobába, miután végigmérte Simont, és megsuhintotta a farkát. – Hány éves vagy? – kérdeztem, és közben vágtam a pitémből. – Huszonnyolc. És te? – Huszonhat. Tehát egy huszonhat és egy huszonnyolc éves ember teljesen betojt egy rémfilmtől – gondolkodtam el, és egy falat pitét szúrtam a villámra. A pite nagyon finom volt. – Én azért nem mondanám, hogy be vagyok tojva – ellenkezett. – Hogy megijedtem? Való igaz. De csak azért jöttem át, hogy befejezd végre a kiabálást. – És hogy megkóstold a pitémet – tettem hozzá, és kacsintottam. – Ezt tessék befejezni! – figyelmeztetett, majd hozzálátott a pitéjéhez. – Jézus Mária. Ez nagyon finom – sóhajtott, és szemét behunyva evett. – Tudom. Pedig csak alma és házi tésztaalap. Van ennél jobb a világon? – Ha meztelenül ennénk, az, ha lehet, még egy fokkal jobb lenne – vigyorgott, és kinyitotta az egyik szemét. – Senki nem meztelenkedik itt nálam, barátocskám. – A villámat a tányérjának szegeztem.

Mindketten eszeveszetten rágtuk a pitét. – Már jobban vagyok – tettem hozzá, és belekortyoltam a tejbe. – Én is. Már nem is vagyok megijedve. Mosolygott, ahogy elvettem a tányérját, és az éjjeliszekrényre tettem. Elégedetten sóhajtoztam, jóllaktam, és elmúlt a rémület érzése is. – Szóval, muszáj megkérdeznem… James Brown? Mármint James Brown, mint az énekes? – nevetett, mire én óvatosan megrúgtam, ahogy lefeküdt mellém. Az oldalunkra dőltünk, karunkat a párnák alá gyömöszöltük, és most szembenéztünk egymással. – Tudom, tudom. Nem is értem, hogyan tudtad ilyen sokáig magadban tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy tegnap este óta szinte égsz a vágytól, hogy elkezdhesd a viccelődést vele kapcsolatban. – De komolyan, ki ez a pasi? – kérdezte. – Egy új ügyfelem. – Oh, világos – válaszolta elégedett arccal. – És, egyben egy volt barátom – tettem hozzá, kíváncsian a reakciójára. – Értem. Tehát új ügyfél, és egy volt barát. Na várj, az az ügyvéd? – kérdezte, és próbált semleges arckifejezést magára ölteni, de nem sikerült neki. – Igen. Évek óta nem találkoztam vele. – És szerinted hogy fog ez működni? – Még nem tudom. Majd meglátjuk. Tényleg nem voltam biztos abban, hogy milyen irányt vesznek majd a dolgok Jamesszel. Jó volt újra látni őt, de nehéz lesz a szakmai viszonyt megtartani, ha ő esetleg többet akar. És az ösztöneim azt súgták, hogy többet akar. A múltban jobban uralkodott rajtam, mint amennyit még nyugodt szívvel elviseltem volna. Idővel azt vettem észre, hogy teljesen beszippantott James Brown gravitációs vonzása – mármint az ügyvéd James Browné, nem pedig a soul keresztapjáé. – Mindenesetre együtt fogunk dolgozni. Nagyon jó megbízás számomra. Az egész lakását át akarja alakíttatni – sóhajtottam, és magamban már a színösszeállítást tervezgettem. Újra a hátamra fordultam, és kinyújtóztam. Sokat ettem ma este, és kezdtem elálmosodni. – Én nem kedvelem – szólalt meg hirtelen Simon, hosszú szünet után. Felé fordultam, és észrevettem, hogy összevont szemöldökkel néz. – Nem is ismered őt! Mégis, hogy lehet valakit nem kedvelni, akit nem is ismersz? – mosolyodtam el. – Nem is tudom – válaszolta, és átható kék szemével rám nézett. – Ugyan, kérlek, mert egy büdös alak vagy – nevettem, és megborzoltam a haját. Rossz mozdulat. Természetesen selymes volt… – Nem vagyok büdös. Te magad mondtad, hogy a tavasz illata árad belőlem – védekezett, majd felemelte a karját, és szaglászott.

– Igen, Simon, fantasztikus illatod van – faarccal szagoltam a levegőbe magam körül. Még magasabbra helyezte a karját a párnán, és tudtam, hogy ha egy kicsit is jobban felé fordulok, könnyen a karja alá csusszanhatom, hogy odabújjak hozzá. Rám nézett, és kissé felvonta a szemöldökét. Vajon arra gondolt, amire én? Szerette volna, hogy odabújjak? És én szerettem volna hozzábújni? A pokolba az egésszel… – Bebújok a karod alá – jelentettem ki, és teljesen odabújtam: befészkeltem a fejemet, a bal karommal átkaroltam a mellkasát, a jobb karomat a párnája alá gyűrtem. A lábamat nem mozdítottam – mert teljesen azért nem ment el az eszem. – Ni csak, ki van itt, szia – meglepettséget éreztem a hangjában. Újra felsóhajtottam, ahogy körülölelt a fiú és a vudu varázslata. – Minek köszönhető ez a baráti gesztus? – suttogta a hajamba, mire én megborzongtam. – Megkésett reakcióm Linda Blairre. Szükségem van egy kis odasimulásra. Barátok csinálnak ilyet, nem? – Igen, de mi olyan barátok vagyunk, akik egymáshoz bújhatnak? – kérdezte, és köröket rajzolt a hátamon. Ő meg az ördögi körözése az ujjaival… – Én tudom kezelni a helyzetet. És te? – tartottam vissza a lélegzetemet. – Én szinte minden helyzetet tudok kezelni, de… – kezdett bele, ám nem folytatta. – De mi? Mit akartál mondani? – kérdeztem, és feltápászkodtam, hogy láthassam az arcát. Kiszabadult egy tincs a lófarkamból, és kettőnk közé hullott. Lassan, finoman visszasimította a fülem mögé. – De ha, tegyük fel, azt a rózsaszín pizsamát viselnéd, igen nagy bajban lennél. – Nos, még jó, hogy csak barátok vagyunk, nem igaz? – erőlettem ki magamból a mondatot. – Igen, barátok. Mélyen a szemembe nézett. Belélegeztem, ő pedig kilélegzett. Tényleges levegőcserét hajtottunk végre. – Csak hadd bújjak hozzád, Simon – mondtam csöndesen, mire ő elmosolyodott. – Gyere ide vissza, lejjebb – mondta, és a mellkasára csalogatott. Lejjebb csúsztam oda, ahol hallottam a szívverését. Betakart minket a gyapjútakaróval, én pedig ismét rácsodálkoztam, milyen puha az anyaga. Jó szolgálatot tett nekem ma este ez a takaró. – Szeretem ezt a gyapjútakarót, de meg kell mondanom, nem illik a „menő pasi vagyok” motívumait felsorakoztató lakásodba – tűnődtem. A lakást narancssárga, borsózöld színek és retro stílus jellemezte. Csendben volt, így azt hittem, talán elaludt. – Anyukámé volt – mondta halkan, és alig észrevehetően ugyan, de most szorosabban ölelt. Elcsendesedtünk.

Simon és én együtt aludtunk azon az éjszakán, égve hagytuk a létező összes lámpát a lakásban. Clive és a karmai sem zavarták meg az álmunkat.

Tizenegyedik fejezet Pár órával később felébredtem, éreztem a mellettem fekvő test melegét, amely határozottan nagyobb volt, mint a cicámé, mert ugye általában ő szokott hozzám simulva aludni. Elhúzódtam Simontól, óvatosan a hátamra fordulva, hogy megnézhessem magamnak. Jól láttam őt, mivel a lámpák a kintről beszűrődő fénnyel együtt továbbra is bevilágították a szobát, és elhessegették annak a borzasztó filmnek a rossz szellemeit. Megdörzsöltem a szememet, és a hálótársamat szemléltem. A hátán feküdt, karját továbbra is úgy tartotta, mintha még mindig az ölelésében lennék, én pedig arra gondoltam, mennyire jó volt összebújni vele. De nem kellett volna. Az agyam ezt nagyon jól tudta. Minden idegszálam egyetértésben volt ezt illetően. Ezzel nagyon sikamlós, ingoványos területre léptünk. Ugyan a sikamlós területek meghódítása Simonnal – amit azonnal magam elé képzeltem – minden volt, csak ártatlan nem, így másfelé tereltem a gondolataimat. Tovább néztem őt, majd megpillantottam a csodálatos gyapjútakarót összegubancolódva a lába között, és az én lábam között, ha már itt tartunk. Az édesanyjáé volt. Megszakadt a szívem, valahányszor eszembe jutott az az aranyos, félénk hang, amellyel megosztotta velem ezt a kis titkot. Nem tudta, hogy Jillian beszélt nekem a múltjáról, és elmondta, hogy Simon szülei már nem élnek. A gondolat, hogy ennyire ragaszkodott az anyukája gyapjútakarójához, hihetetlenül megható volt, és megint a szívembe hasított a fájdalom. Közel álltam a szüleimhez. Még mindig abban a házban laktak, ahol felnőttem, egy délkaliforniai kisvárosban. Kiváló szülők voltak, és amikor csak tudtam, meglátogattam őket, azaz ünnepek alkalmával, vagy olykor hétvégenként. A húszas éveikben járó nők tipikus példája voltam, élveztem a függetlenségemet. Mindig számíthattam azonban a szüleimre, ha szükségem volt rájuk. Megborzongtam arra a gondolatra, hogy egyszer majd nélkülöznöm kell a támaszukat, a jó tanácsaikat, arról nem is beszélve, hogy milyen lett volna egyszerre elveszíteni őket, tizennyolc évesen. Örültem, hogy Simonnak vannak jó barátai, és hogy egy olyan befolyásos ember pártfogolja, mint Benjamin, aki odafigyel rá. De bármilyen közel áll hozzánk egy barát, vagy éppen egy szerető, szükségünk van arra, hogy ténylegesen tartozzunk valakihez, meglegyenek a gyökereink, mert ezek a gyökerek adnak tartást, amikor azt érezzük, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk. Simon megmozdult egy kicsit álmában, én pedig ismét őt néztem. Valamit motyogott, amit nem tudtam kivenni, de mintha azt mondta volna, hogy húsgombócok. Elmosolyodtam, és az ujjaimmal végigsimítottam lágy, selymes haját, amely összekócolódott a párnámon. Atyám, milyen finomak voltak a húsgombócai. Ahogy megcirógattam a haját, képzeletben egy olyan helyre vetődtem, ahol napokon keresztül, vég nélkül kínálkoztak a húsgombócok és az almás piték. Magamban kuncogtam, és kezdett újra erőt venni rajtam az álmosság. Megint odabújtam hozzá. Megéreztem azt a nyugalmat, amit csupán egy férfi gyengéd karjában lehet érzékelni, de ekkor egy gondolat figyelmeztetett, hogy ne kerüljek hozzá túlságosan közel. Óvatosnak kell lennem.

Világos, hogy mindketten szerfelett vonzódunk egymáshoz, és más helyen, más időben a környék szüntelenül a mi szexuális együttléteinktől lenne hangos. De ott van neki a hárem, nekem pedig a kapcsolati űr, arról nem is beszélve, hogy O sincs sehol. Úgyhogy maradjunk szépen a barátságnál. Barátok, akik húsgombócoznak. Barátok, akik egymáshoz bújnak. Barátok, akik hamarosan egy tahoe-i kirándulásra indulnak. Magam elé képzeltem Simont, amint forró fürdőt vesz, miközben a háttérben a tahoe-i tó tükre ragyog. Ennek a csodálatos látványnak azonban még nem jött el az ideje. Visszafeküdtem aludni, és csak arra ébredtem fel, hogy Simon közelebb von magához. Csupán csak egy alig hallható suttogás volt, de meghallottam. A nevemet súgta. Mosolyogva merültem újból álomba. Reggel szűnni nem akaró bökdösést éreztem a bal vállamnál. Elhessegettem, de mindhiába. – Clive, te kis seggfej, hagyd már abba! – nyöszörögtem, és fejemet a takaró alá dugtam. Tudtam, hogy addig nem fogja abbahagyni, amíg meg nem kapja a cicaeledelt. Ő a gyomra után ment. Majd egy összetéveszthetetlenül emberi kacajra lettem figyelmes. Ez nem igazán, vagyis biztosan nem Clive. A szemem kipattant, és hirtelen megrohamoztak az előző este történései: a horrorfilm, az almás pite és az összebújás. Jobb lábamat hátranyújtottam, és addig csúsztattam a lepedőn, amíg útját nem állta egy meleg, szőrös valami. Ugyan most már biztosan tudtam, hogy ez nem lehet Clive, megböktem a lábujjammal, és feljebb irányítottam a lábamat, ekkor azonban megint egy kacaj ütötte meg a fülemet. – Faldöngető? – suttogtam, és nem akartam megfordulni. Az igazat megvallva, teljesen elterültem átlósan az ágyon, fejem az egyik oldalon, lábam pedig gyakorlatilag a másikon. – Az egyetlen és megismételhetetlen – súgta egy fenséges hang. A lábujjaim és Caroline alfele becsavarodtak. – Basszus – a hátamra fordultam, hogy felmérjem a kárt. Simon az ágynak abban a sarkában kuporgott, ahová már nem ért el a testem. Nem mutattam fejlődést abban a tekintetben, hogy igazságosabban osztozzam az ágyamon. – Tényleg el tudsz foglalni egy egész ágyat – észrevételezte, és rám mosolygott a gyapjútakaró csücske alól, amelyet osztályrészéül hagytam. – Ha még egyszer így viselkedsz, kénytelenek leszünk bizonyos alapszabályokat lefektetni. – Ez nem fog többé előfordulni. Ez a helyzet csupán egy szörnyűséges film hatására alakult ki, amelyet te erőltettél ránk. Nem lesz több összebújás – jelentettem ki határozottan, és közben azon gondolkodtam, mennyire lehet átható a reggeli szájszagom. Kezemet a szám elé kaptam, kilélegeztem, és beleszagoltam. – Rózsa? – kérdezte. – Természetesen – mosolyogtam rá önelégülten. Ránéztem, kócosabb volt a szokásosnál, és az ágyamban tartózkodott. Elővette azt a bizonyos vigyort, én pedig sóhajtottam. Egy pillanatnyi ábrándozást megengedtem magamnak, és elképzeltem, hogy hirtelen rám ront, és megsemmisít, szinte az utolsó porcikámig, de sikerült időben felismernem a helyzetet és megzabolázni a bennem rejlő szajhát. – És ha ma este is megijedsz? – kérdezte, miközben felültem és kinyújtóztam.

– Nem fogok – válaszoltam flegmán, a vállam fölött. – És ha én megijedek? – Tessék felnőni, kisfiú! Csinálok egy kávét, és utána el kell indulnom dolgozni – vágtam hozzá a párnámat. Kibújt a gyapjútakaró alól, összehajtogatta, kivitte magával a konyhába, és óvatosan az asztalra tette. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy éjjel a nevemet suttogta. Mit meg nem adtam volna azért, hogy megtudjam, mi is jár a fejében. Visszafogva készülődtünk a konyhában, kávét daráltunk, kimértük, és vizet öntöttünk a kávéfőzőbe. A pultra tettem a cukrot és a tejszint, miközben ő meghámozott és feldarabolt egy banánt. Én a müzlit öntöttem a tányérokba, míg ő a tejről és a banánról gondoskodott. Néhány perc múlva már a bárszékeken ültünk egymás mellett, és a reggelinket ettük, mintha ez már évek óta bevett szokás lett volna. Elgondolkodtatott, hogy ennyire fesztelenek voltunk egymás társaságában. És nyugtalanított. – Milyen terveid vannak mára? – kérdeztem, miközben kanalazott egyet a tányéromból. – Be kell ugranom a Chronicle irodájába. – Dolgozol nekik? – kérdeztem meglepetten, és a hangom olyannyira tükrözte az érdeklődésemet, hogy az már nekem is feltűnt. Ezek szerint a városban marad egy ideig? És ez engem miért foglalkoztat? Ó, jaj. – Néhány napig egy megbízáson dolgozom, az öböl környéki nyaralási lehetőségeket térképezem fel, mint például az autós kirándulások – válaszolta, banánnal teli szájjal. – És ez mikor lesz? – kérdeztem, a mazsolákat nézegettem a tányéromban, és próbáltan nem túl nagy érdeklődést mutatni a válasza iránt. – A jövő héten. Jövő kedden indulok – válaszolta, és a gyomrom azonnal mintha összerándult volna. Elvileg a jövő hétre terveztük a tahoe-i kirándulást. Miért foglalkozik a gyomrom ilyen mértékben azzal, ha ő esetleg nem jön? – Értem – válaszoltam, ismét a mazsolák bűvöletében. – De befejezem a tahoe-i hétvégéig. Azt találtam ki, hogy fotózás után autóba ülök, és egyenesen odahajtok – mondta, és a kávésbögre pereme fölött felém kukucskált. – Aha, az úgy jó – válaszoltam gyorsan, és a gyomrom most föl-le liftezett. – Te egyébként hogy tervezed, mikor mész oda? – kérdezte, és mintha most ő fogott volna bele a tányérja tanulmányozásába. – A lányok Neillel és Ryannel mennek fel kocsival csütörtökön, nekem viszont a városban kell maradnom dolgozni, legalább péntek délutánig. Bérelek majd egy autót, és felvezetek aznap délután. – Ne bérelj autót, bejövök érted a városba – ajánlotta fel, én pedig bólintottam, de nem szóltam semmit. Ez megoldódott, úgyhogy befejeztük a reggelit, és Clive-ot néztük, aki egy eltévedt müzlidarabkát üldözött az asztal körül. Nem beszéltünk túl sokat, ám valahányszor találkozott a tekintetünk, mindketten elmosolyodtunk. Üzenetváltás Mimi és Sophia között:

„Tudtad, hogy Caroline Jamesnek dolgozik?” „Milyen Jamesnek?” „Nyilvánvalóan James Brownnak, ki másnak?” „Na NE! Hogy a fenébe?” „Nem emlékszel? Említette, hogy van egy új ügyfele. Csak azt felejtette el az orrunkra kötni, hogy ki az illető.” „Ha legközelebb látom, jól seggbe rúgom. Jobban teszi, ha nem mondja le a tahoe-i hétvégét. Említette neked Ryan, hogy hozza a gitárját is?” „Aha. Mondta, hogy valami hülye közös éneklést tervezel.” „Igen? Hi-hi. Azt gondoltam, jó móka lesz.” Üzenetváltás Neil és Mimi között: „Szia, Apróság, áll még a tekézés ma este Sophiával és Ryannel?” „Aha, és jobban teszed, ha a nyerő formádat hozod. Sophia és én ugyanis igen komolyan vesszük a játékot.” „Sophia tud tekézni? Tyűha!” „Mi az, hogy tyűha?” „Csak nem gondoltam volna róla, hogy tud tekézni, ennyi. Akkor este találkozunk.” Üzenetváltás Neil és Simon között: „Még mindig azt tervezed, hogy velünk tartasz a hétvégén?” „Igen. Egy kicsit később tudok csak csatlakozni, mert fotózáson leszek előtte.” „És mikor jössz?” „Péntek este valamikor, de a várost is útba ejtem közben.” „Minek mennél vissza a városba? A forgatás Carmelben lesz, nem?” „Néhány cuccot össze kell szednem a hétvégére.” „Haver, pakold össze gyorsan a cuccaidat, és told el a fenekedet Tahoe-ba.” „Úgy lesz, de még Caroline-t is felveszem.” „Értem.” „Nem értesz te semmit.” „Nagyon is értek mindent.” „Biztos vagy benne, Nagyfiú? És mi a helyzet Sophiával?” „Sophia? Miért kérdez mindenki Sophiáról?” „Találkozunk Tahoe-ban.”

Üzenetváltás Mimi és Caroline között: „Magyarázattal tartozol ám…” „Utálom, amikor ilyen vagy. Mégis, mi a francot követtem el?” „Magyarázd el szépen, miért nem számoltál be az új ügyfeledről.” „Caroline! Ne csináld, hogy magasról teszel az üzenetemre! CAROLINE!” „Jaj, nyugodj már meg. Na, pont ezért NEM mondtam el neked.” „Caroline Reynolds, ez egy olyan hír, amelyről mindenképp értesítened kellett volna.” „Figyelj, tudom kezelni a helyzetet, rendben?? Az ügyfelem, és semmi több. Rohadtul sok pénzt fog beleölni ebbe a megbízásba.” „Őszintén nem érdekel, mennyit fog rákölteni. Nem akarom, hogy neki dolgozz.” Ilyenkor hallod magad? Olyan új ügyfelet vállalok el, amilyet éppenséggel csak akarok, ha megbocsájtasz.” „A helyén kezelem a dolgot.” „Azt majd meglátjuk. Igaz a pletyka, miszerint a Faldöngetővel együtt jöttök fel Tahoe-ba?” „Tyű, hirtelen témaváltás! Igen, együtt megyünk.” „Helyes. A hosszabbik úton gyertek.” „Mégis mi a frászt akarsz ezzel mondani?” „Mimi?? Ott vagy??” „Pukkadj meg, Mimi… HAHÓ?” Üzenetváltás Caroline és Simon között: „Faldöngető… Faldöngető, jelentkezz!” „Faldöngető nincs itt, csak az ördögűző.” „Egyáltalán nem vicces.” „Mi újság?” „Mikor veszel fel holnap?” „Délutánra már vissza kell érnem a városba. Ha hamarabb eljössz a munkából, ki tudjuk kerülni a dugót.” „Már jeleztem Jilliannek, hogy fél napot kiveszek. Merre vagy éppen?” „Carmelben, egy szikla tetején állok, és előttem az óceán. „Fiú, te titkon igazi romantikus vagy…” „Fotográfus vagyok. Oda megyek, ahol piacképes képeket csinálhatok.” „Ugyan, kérlek, itt nem a piacképes képekről van szó.”

„Mellesleg azt hittem, hogy te romantikus lélek vagy.” „Ahogy már mondtam, én gyakorlatias romantikus vagyok.” „Nos, gyakorlatilag is kedvedre való lenne ez a kilátás: hullámok csapdosnak, és közben megy le a nap, igazán szép látvány.” „Egyedül vagy?” „Aha.” „Fogadni mernék, hogy örülnél, ha nem egyedül lennél ott.” „Nem is gondolnád, hogy mennyire.” „Jaj… te finom lelkű öregember.” „Nincs bennem semmi finomság, Caroline.” „És már megint itt tartunk…” „Caroline!?” „Igen?” „Holnap találkozunk.” „Ühüm.” Üzenetváltás Caroline és Sophia között: „Meg tudod adni a pontos címét a háznak, hogy holnap megkereshessem GPS-en?” „Nem.” „Nem?” „Addig nem, amíg el nem mondod, MIÉRT TITKOLÓZOL JAMES BROWN KAPCSÁN.” „Atyám, mintha két anyukám volna…” „Itt most nem arról van szó, hogy egyenes háttal kell ülni, és több zöldséget kell enni, de igenis beszélnünk kell a helyzetedről.” „Hihetetlen.” „Komolyan, Caroline. Mi csak aggódunk.” „Komolyan, Sophia, tudom. Szóval, mi a cím?” „Hadd gondolkodjak rajta.” „Nem fogom még egyszer megkérdezni…” „De, meg fogod. Látni akarod Simont a forró fürdőben. Ne tagadd.” „Utállak…” Üzenetváltás Simon és Caroline között:

„Elkészültél a munkával?” „Igen, otthon várlak.” „Ezt szívesen képzelem magam elé…” „Készülj, mert most veszem ki a kenyeret a sütőből.” „Ne ugrass engem, te lány… cukkínis?” „Narancsos-áfonyás. Mmmm…” „Még egy nőtől sem láttam ilyen előjátékot a reggeli kenyérsütéshez.” „Vagy úgy! Mikor jössz?” „Nem tudok. Rendesen. Pötyögni.” „Nem beszélgethetnénk egyszer úgy, hogy ne úgy viselkedj, mint egy tizenkét éves?” „Bocsánat. Harminc percen belül ott vagyok.” „Tökéletes, akkor még van időm cukormázzal bevonni a csigáimat.” „Tessék?” „Ja, nem mondtam? Fahéjas csigát is készítettem.” „Huszonöt, és ott vagyok.” – Nem vagyok hajlandó ezt hallgatni. – Dehogynem. Ez az én autóm. A sofőr választ zenét. – Ezt nagyon rosszul tudod. Mindig az utas választ zenét. Ez jár cserébe, ha valaki lemond a vezetés kiváltságáról. – Caroline, nincs is autód, mégis, mikor voltak neked vezetői kiváltságaid? – Pontosan, ezért azt hallgatjuk, amit én választok – pirítottam rá. Megragadtam az iPadet, és addig keresgéltem rajta, amíg olyan zenét nem találtam, ami mindkettőnknek tetszett. – Ez jó szám – ismerte be, és dúdolni kezdtünk. Élvezetes volt a kirándulás, egyelőre. Amikor először találkoztam Simonnal – pontosabban, amikor először hallottam őt –, még véletlenül sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kedvenc ismerőseim egyikévé válik. De tévedtem vele kapcsolatban. Ránéztem: a számot dúdolta, és nagyujjával a kormányon dobolt. Megragadtam a pillanatot, hogy összeszedjem a legszemrevalóbb vonásait. Az álla? Erős. A haja? Sötét és kócos. A borostája? Talán kétnapos, és jól áll neki. Az ajka? Ennivaló, de szomorú. Jobban megvizsgálhatnám, ha a nyelvemet is bevonhatnám az ellenőrzésbe…

A kezemen ültem, hogy még véletlenül se vessem magam Simonra az autó műszerfalán keresztül. Simon továbbra is dudorászott és dobolt. – Mi a baj, Hálóinges lány? Mintha egy kicsit kipirult lennél. Szeretnél egy kis levegőt? – nyúlt a légkondicionáló felé. – Nem. Jól vagyok – válaszoltam valószerűtlen hangon. Furcsán nézett rám, de folytatta a dudorászós dobolást. – Szerintem ideje, hogy törjünk egy falatot abból a narancsos-áfonyás kenyérből. Ide vele – mondta, amikor éppen arról ábrándoztam, hogy pontosan hogyan is helyezkedhetnék az ölébe úgy, hogy közben megtartsuk az egyenletes országúti sebességet. – Rajta vagyok a dolgon – kiabáltam, és lebuktam a hátsó üléshez. És ezzel a mozdulattal mindkettőnket megleptem. Lábammal a levegőben kalimpáltam, így panoráma nyílt a fenekemre, és fejjel lefelé lógva kezemet az arcomhoz szorítottam. Éreztem, hogy skarlátvörös vagyok, és egy kisebb pofont kevertem le magamnak, hogy visszazökkentsen a valóságba. – Igazán csinos kis feneked van, barátném – sóhajtott Simon, és ráhajtotta a fejét, akár egy párnára. – Hékás, Segg uraság! A hátsóm helyett inkább az utat figyeld, mert különben nem kapsz kenyeret – egy kicsit meglöktem a fejét a fenekemmel, és hadonászni kezdtem, amikor jött egy kanyar. – Caroline, regulázd meg magad ott hátul, vagy le kell húzódnom. – Jaj, fogd már be. Itt van az átkozott kenyered – feleseltem, miközben nem túl kecses mozdulatokkal visszamásztam az ülésre, és hozzávágtam a kenyeret. – Mi ütött beléd? Ne dobd ide! És ha összetörted? – kiabálta, és finoman végigsimított a celofánba csomagolt veknin. – Komolyan aggódom érted, Simon – nevettem, és figyeltem, ahogy a kicsomagolással bajlódik. – Levághatok neked egy darabot… De látom, megoldottad máshogy – dorgáltam meg, amikor egy hatalmas falatot harapott a vekni végéből. – Eh, az enyém, ugye? – kérdezte, és közben csak úgy potyogtak a morzsák. – Hogy tudsz te normális társadalomban létezni? – kérdeztem, és a fejemet csóváltam, ő pedig megint óriásit harapott a kenyérből. Csak mosolygott, folytatta az evést, és az egész vekni eltűnt a szájában alig öt perc leforgása alatt. – Nagyon beteg leszel estére. Ezt szeletenként kellene enni, nem pedig egészben lenyelni – jegyeztem meg. Válasza egy hangos büfögésben merült ki, és megpaskolta a hasát. Nem tudtam nevetés nélkül megállni. – Te tényleg igazi flúgos alak vagy, Simon – vihogtam. – Te pedig még mindig izgatott, ugye? – vigyorgott, és rám meresztette kék szemét. Úgy tűnt, a harisnyám össze-vissza állt rajtam. – Furcsa, de igaz – vallottam be, és éreztem, hogy megint lángol az arcom. – Tudom – mosolygott önelégülten, és továbbhaladtunk az úton.

– Nézd, a következő sarkon kell majd bekanyarodni, emlékszem a házra! – kiáltottam az ülésemen pattogva. Már jó ideje annak, hogy utoljára itt jártam, és el is felejtettem, mennyire gyönyörű ez a hely. Élveztem a nyarat Tahoe-ban, a vízi sportokat és az összes többit. De az ősz? Az ősz volt csak igazán gyönyörű. – Istennek hála. Pisilnem kell – sóhajtotta Simon, csak úgy, mint eddig többször az elmúlt körülbelül harminc kilométeren keresztül. – Csak magadnak köszönheted, amiért felhajtottad azt a nagy pohár Dr. Peppert – róttam meg, és továbbra is ide-oda pattogtam az ülésen. – A mindenségit! Ez lenne az? – kérdezte, ahogy behajtottunk a kocsibejáróra. Lámpák világították meg a hosszan kanyargó utat, amely a kétszintes, a bal oldalán hatalmas beton kéményt tartó, cédrusgerendából épült házhoz vezetett. A többi autó már a kocsibejárón állt, és zene szűrődött ki a ház mögül a teraszról. – Úgy hallom, a barátaink már megkezdték a bulizást – észrevételezte Simon. Sikoltozás és nevetés hangjai keveredtek a zenével a ház hátsó részén. –Meghiszem azt. Szerintem vacsora óta folyamatosan isznak, és mostanra már mind félmeztelenül lubickolnak a forró fürdőben. – Visszasétáltam, hogy magamhoz vegyem a táskámat. – Akkor már csak be kell hoznunk a lemaradásunkat, nem igaz? Kacsintott, és egy üveg Galliano likőrt húzott elő a táskájából. – Gondoltam, készíthetnénk Faldöngetőt. – Hát nem érdekes? Én pont ugyanerre gondoltam – kontráztam rá, és egy ugyanolyan üveget halásztam ki a cuccaim közül. – Tudom, égsz a vágytól, hogy beléd hatoljak – nevetgélt, és megfogta a táskámat, ahogy az ajtó felé indultunk. – Kérlek, te pedig alig várod, hogy kikeverhess egy italt, és Rózsaszín hálóingesnek nevezd el, csak hogy megízlelhess. Ne is próbáld tagadni! – jegyeztem meg csipkelődve, és megböktem a vállammal. Félúton megállt, és szenvedélyittas tekintettel nézett rám: – Ezt vehetem felkérésnek? Csak mert egyébként kitűnő mixer vagyok – jelentette ki, és a szeme csak úgy ragyogott a sötétben. – Azt nem kétlem – sóhajtottam, ahogy izzott körülöttünk a levegő, amit képtelenség lett volna nem észrevenni. Mély lélegzetet vettem, csak úgy, mint ő. – Gyerünk, ázzunk el, és kezdődjön a hétvége! – nevetni kezdett, megbökött a vállával, ezzel megtörve a varázslatot. – Egy kicsit távolabb ázz el – morogtam, és felsétáltam mögötte az ösvényen. Nyitva találtuk az ajtót. Simon biztonságba helyezte a táskákat, és átsétáltunk a házon a hátsó teraszra. Előttünk terült el a tó, amelyet csak a kikötőt jelölő és a parthoz vezető ösvény mentén elhelyezett fáklyák világították meg. A ház hátulját fával burkolt téglaterasz szegélyezte, és itt rá is leltünk barátainkra. – Caroline! – visította Mimi a forró fürdőből, miközben Ryannel egymást fröcskölték. Na, máris sikerült a spiccesen hangos fázisba kerülnie.

– Mimi! – kiabáltam vissza, és tekintetemmel Sophiát kerestem. Ő és Neil a tűzrakás melletti kőpadokon gubbasztottak, és mályvacukrot sütögettek. Mindketten vidáman integettek, Neil pedig szemérmetlen mozdulatokat tett a botjával. – Lehet, hogy könnyebb lesz őket rávezetni a kolosszális tévedésre, mint ahogy azt gondoltuk, kedves kerítő társ – súgtam oda Simonnak, aki már el is kezdte keverni a koktélokat a terasz bárpultján. – Szerinted tényleg ilyen könnyen fog menni? – súgta vissza, és közben a pasik között a világ minden táján ismeretes „na mi az ábra?” bólintással köszöntötte barátait. – Még szép! Már majdnem rájöttek a mi segítségünk nélkül is. Csupán annyi feladatunk maradt, hogy rámutassunk valamire, ami egyébként is ott van az orruk előtt. Egy koktélt nyomott a kezembe. – Na, milyen vagyok? – kérdezte, és rám kacsintott. – Mi ez, Faldöngető? – Az bizony. Belekortyoltam, forgattam a számban a nyelvem körül, hogy megízleljem. – Pont olyan ügyes vagy, mint amilyennek gondoltalak – suttogtam, és veszélyesen nagyot kortyoltam az italból. – Igyunk a maguktól értődő dolgokra – mondta, majd koccintott velem, és ő is hatalmasat kortyolt. – Igyunk a maguktól értődő dolgokra – ismételtem meg én is, és tekintetünk egybeforrott poharunk karimája fölött. Légy átkozott, Döngető vudu varázslat!

Tizenkettedik fejezet – Ez kinek a lába? – Az enyém, Neil. Ne dörzsölgesd már! – Haver! Ne akarj folyton velem szórakozni, Ryan! – De hát te vagy az, aki még mindig tartja a lábamat. Ryan és Neil laza benyomást akartak kelteni, miközben a lábukat kiszabadították, és véget vetettek a műsornak a bugyogó víz alatt. Nevettem, amikor elkaptam Simon tekintetét a medence túloldalán, mire ő visszamosolygott. – Kérsz még egyet? – tátogta, és az üres poharam felé bólintott. – Szerintem eleget ittam már ma estére, nem gondolod? – tátogtam vissza barátaink vihogása közepette. – Azt hittem, te olyan lány vagy, aki mindig többet akar – mondta. Visszatért a jellegzetes önelégült vigyor az arcára.

Ránéztem, és a kép, amely már hetek óta motoszkált bennem Simonról a forró fürdőben, tulajdonképpen a valós Simon halovány változatának bizonyult csupán. A medence oldalán pihentetett erős karok, a stílusosan hátrasimított vizes haj. Eddig azt gondoltam, hogy a férfi vizes, félmeztelen testének látványa a konyhakövön volt az igazán csábító, holott össze sem lehetett hasonlítani a fáklyákkal megvilágított összhatással, kiváltképp alkoholmámoros szemmel nézve. Most olyan páratlanul jóképűnek láttam, mint eddig még senkit a világon, és ha nem tévedek, próbált leitatni. Az agyam egyre spiccesebb állapotba került. A szívem pedig Etta James-dalokra fakadt. – Csak nem akarsz leitatni? – kérdeztem vihogva, ahogy odébb toltam az üres poharamat, és megfogadtam magamban, hogy több alkoholt ma már nem fogyasztok. – Nem. Egy becsípett Rózsaszín hálóinges lánnyal nem megyek sokra. Simon mosolygott, én pedig elkezdtem az ő oldalára fröcskölni a vizet. Barátaink elcsendesedtek, és leplezetlen érdeklődéssel figyeltek minket. Miután Simon és én megérkeztünk, és szereztünk magunknak italt, körbevezettem őt a házban. A táskámat az ajtónál hagytam, mivel nem tudtam, hogy a tervek szerint ki hol alszik majd. Utána visszamentünk a teraszra, és ekkorra már Sophia és Neil is csatlakozott Ryan és Spicces Mimi társaságához a forró vízzel teli medencében. Gyorsan besuhantam a kis házba a medence mellett, hogy sötétzöld bikinimet és egy nagy mosolyt magamra öltve csatlakozhassam a többiekhez. Simon már a vízben volt, és láttam, hogy engem bámul. Becsusszantam a meleg vízbe, a koktélomat kortyolgattam, és jól meghúztam, amikor megpillantottam magam előtt a szomszédomat, vizesen, egy szál úszónadrágban. Tulajdonképpen Sophiának kellett megböknie, hogy ne nézzem már annyira. Egy szexualitással fűszerezett leves közepén találtuk magunkat, együtt bugyogtunk benne a tévesen összeállt szerelmes párokkal, és több feromonnal, mint amennyit képesek lettünk volna befogadni. És, hogy akartam-e még egy koktélt? Lényegtelen volt, mert nem engedélyeztem többet magamnak. Óvatosan megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és végignéztem a társaságon. Mimi túlontúl felhevült, és a medence szélén gubbasztott, bele-belerúgva Neilbe, ahogy a lábával előre-hátra kalimpált. Neil pedig körülbelül úgy kedveskedett neki, ahogy egy báty kedveskedik a kishúgának. Sophia és Ryan a túloldalon ölelkeztek. Sophia Ryan hátát cirógatta, miközben Neillel oda-vissza kiabálva beszélgettek a 49ers-ről, a játékosok kezdő állásrendjéről vagy valami más, focival kapcsolatos dologról, ami az igazat megvallva, igencsak unalmas volt. – Szóval, mit csinálunk a hétvégén? – kérdeztem, és a társaság egészére összpontosítottam a figyelmemet az engem bámuló kék szempár helyett. Az az átkozott szempár! Egyszer halálba fog kergetni. – Arra gondoltunk, hogy elmegyünk holnap hegyet mászni. Kinek van kedve csatlakozni? – kérdezte Ryan. Sophia megrázta a fejét. – Rám ne számítsatok. Kizárt, hogy én valaha is hegyet másszak. – Miért? – kérdezett vissza Neil.

Simon és én egy pillanatra összenéztünk a hirtelen érdeklődés láttán. – Mert nem lehet. A legutóbb, amikor hegyet másztam, megcsúsztam, és kificamodott a csuklóm. Nem reszkírozhatok meg ilyesmit a szezon közepén – mondta, és legyintett a kezével, emlékeztetőül, hogy mivel is keresi a kenyerét. Csellistaként tényleg megvan a veszélye annak, hogy jó időre kiesik a gyakorlatból. Miután egész télen elkerülte a munka. – És te, Apróság? – Neil magához húzta Mimi lábát. – Na, nem, Mimi nem mászik sziklát – válaszolta, és megigazította falatnyi fekete bikini felsőjét. Aktuális fiújának nem tűnt fel, de én észrevettem, hogy a medence túloldalán Ryan szeme pite nagyságúra kerekedett, látván, hogy Mimi melle csaknem kibuggyan a bikini felsőből. – Te is kihagyod? – bólintott felém Simon. – Dehogy, eszem ágában sincs. Én megyek holnap a fiúkkal hegyet mászni – nevettem, mire Sophia és Mimi elképedve néztek rám. Soha nem értették, mit szeretek az ilyen „hegylakó elfoglaltságokban”, ahogy ők nevezték. – Helyes – duruzsolta Simon, én pedig egy pillanatra megpróbáltam felmérni a távolságot a szája és az enyém között. Majd mind a hatan elcsendesedtünk, gondolatainkba merülve. Eszembe jutott a tervünk, hogy kiugrasztjuk a nyulat a bokorból a négyes fogatot illetően, úgyhogy meg is tettem az első lépést. – Szóval Ryan, tudtad, hogy Mimi minden évben támogatja a jótékonysági alapítványodat? – kérdeztem, mindkettőjük meglepetésére. – Tényleg támogatod? – Igen, minden évben – válaszolta Mimi. – Megértettem, milyen nagy jelentősége van a számítógépes hozzáférésnek, főként azon gyerekek számára, akiknek másképp nincs rá lehetőségük – nézett félénken a férfira, és beszélgetni kezdtek arról, hogy Ryan milyen eljárással választja ki, hogy melyik évben mely iskoláknak ítéljék az ösztöndíjat. Simonnal egymásra mosolyogtunk. Oldalról Sophiára sandított, és bevetette a támadás második hullámát. – Neil, hány jegyet kaptál az idei hangversenyre? Neil elpirult. – Te vettél jegyeket? – kérdezte Sophia. – Bérleteket – helyesbített Simon, mire Neil bólintott. Sophia és Neil vitatkozni kezdtek arról, hova is szóltak a jegyek, Simon pedig kidugta a lábát a vízből. – Gyerünk, ne várass meg! – Tessék? – Adj egy pici pacsit. Nem érem el a kezedet – magyarázta, és előre-hátra kalimpált a lábával. Vihogtam, lejjebb csúsztam az ülőkémen, kinyújtottam a lábamat, és finoman megböktem vele az övét. – Jaj, te kis aszalt szilva. – Adok én neked asztalt szilvát! – fenyegettem, bemerítettem a lábamat, és óvatosan lefröcsköltem vízzel.

– Ennél kellemesebben már nem is érezhettem volna magam. Gyakorlatilag még egy mályvacukor belsejében sem lett volna lakályosabb, mint itt most – motyogtam Baileysben és kávéban áztatott, akadozó nyelvvel. Összekuporodtam vagy ötven párna tetején, a kandalló mellett. A kandalló tűztere majdnem három méter széles volt, a kémény pedig szinte háromemeletnyi magas. Masszív építmény volt, kőből készült, körülötte vakolattal. A ház gyújtópontjául szolgált, innen nyílt az összes szoba. És mindemellett hatalmas meleget árasztott. Szó szerint csontig fagytunk, mire végre beértünk a házba. Mindannyian túlontúl átmelegedtünk a forró fürdőben, ezért kimásztunk a medencéből, hogy egy kicsit lehűtsük magunkat. Mire ráeszméltünk arra, hogy mennyire lehűlt a levegő éjszakára, már borzongtunk, fújtattunk, és semmi másra nem vágytunk, mint hogy a tűz melegénél összekuporodjunk. Még hátra volt a szobák kiválasztása, mint megtudtam, így mi, lányok beosontunk a fő hálószobába, átvettük a pizsamánkat, majd visszatértünk a fiúk társaságába, akik pólóban és pizsamanadrágban feszítettek. Gyorsan készítettünk egy kancsó kávét, szeltem hozzá néhány szeletet az extra adag narancsos-áfonyás kenyérből, amit bölcsen eldugtam Simon elől. Néhány feles Baileyst is belemértünk a kávéscsészékbe, és máris a tűz mellett pihentünk, akár csak egy Otthon magazin reklámjában. Simon, mint valami uralkodó támaszkodott a kandallón, és meglapogatta a párnákat maga mellett. Én beleugrottam a párnarengetegbe, mire néhány kiszabadult tollpihe körözött a fejünk körül. Megállapítottuk, hogy minden pasinak más a módszere a tűz begyújtására – aprófa, újságpapír, aprófa és újságpapír –, amikor is végül Sophia felkukucskált a kémény nyílásába, és megállapította, hogy a szelelőlyuk elzáródott. Hozott le magával egy piszkavasat, és a srácok most Ryanre hagyatkoztak, ha másért nem, hát azért, mert nála volt a gyufa. Néhány percen belül sikerült begyújtani a kandallót, szelelt a kémény, csak úgy lobogott a tűz, mi pedig álmosan és elégedetten helyezkedtünk el a kandalló körül. Mélyeket lélegeztem. Semmi nem volt a valódi tűz illatához fogható – sem a gázkandalló, sem egy halom gyertya – csupán egy valódi kandalló pattogott, sistergett így, közben vicces kis süvítő hangokat hallatott, amikor egy-egy farepedésből gőz szivárgott ki. – Mondd csak, Caroline, megkérted már Simont, hogy tanítson meg szörfözni? – kérdezte Mimi váratlanul a kanapé karjára telepedve. Elálmosodtunk, és egy ideje csendben voltunk, már-már az elalvás szélén, ezért egy kicsit lassan kapcsoltam. – Hogy? Mármint: tessék? – kérdeztem, ahogy felriadtam a párnákon pihentemből és visszazökkentem a jelenbe. – Mindegyik fiú szörfözik, ugye. Te pedig meg akarsz tanulni szörfözni, és fogadok, hogy Simon szívesen megmutatná neked, hogyan kell, nem igaz, Simon? – viháncolt, és az utolsó kortyokat szürcsölgette a kávéjából, majd a kanapé karfájáról Ryan kényelmesen hívogató ölébe csusszant. Egy pillanatra egymásra mosolyogtak, de ahogy ráeszméltek a helyzetre, Ryan viccesen átpasszolta Mimit Neil ölébe. Neil nem ébredt fel Mimi imént feltett kérdésére, de most nagyon is ébernek tűnt, egy Ármánykodó Mimit tartva az ölében. – Tényleg meg akarsz tanulni szörfözni? – kérdezte Simon, és a párnarakáson felé fordult. – Tulajdonképpen igen. Mindig is ki akartam próbálni. – Nem tagadom, nem könnyű sport, de nagyon megéri a fáradságot – Ryan mosolyogva bólogatott a szoba túloldaláról. – Persze, Simon majd megmutatja neked. Nagyon szeretné – vágott közbe Ryan, mire Mimi rákacsintott, én pedig szúrós tekintettel néztem rá.

– Majd megszervezzük, ha a városban leszünk – javasoltam. – Ma estére elég legyen a csevegésből. Igaza van a lánynak – jelentette ki Sophia. – Kimerültem. Ki, hol alszik? – dugta ki a fejét a fotel támlája mögül, ahová befészkelődött. – Szóval, összesen hány szoba van? – kérdezte Simon, ahogy felültem és ásítoztam. – Négy hálószoba van, válassz! – mondta Sophia, és okos volt, mert felhajtott egy egész üveg vizet. – Fiú-lány, fiú-lány felosztás van? – kérdeztem, és elnevettem magam, Simon meglepett arca láttán. – Persze, csinálhatjuk úgy – válaszolta Mimi, és némiképp aggodalmasan pillantott Neilre. Elfojtottam egy nevetést, amikor észrevettem, hogy Sophia és Ryan is hasonló tekintettel néztek egymásra, amit Simon is kiszúrt. – Igen, legyen így. Caroline nem állhat a szerelmes párocskák útjába! Mimi, válasszatok közös szobát Neillel, Sophia és Ryan is válasszon egy szobát, mi pedig Caroline-nal osztozunk a maradék szobákon. Tökéletes lesz így. Nem igaz, Caroline? – Nekem abszolút megfelel. Csak még gyorsan elöblítem a bögréket. Most pedig, mindenkinek irány az ágy! Sipirc! Sipirc! – kiáltottam. Simonnal sietve elmosogattunk, és közben vállunk fölött a négyes fogatra sandítottunk. Pont úgy festettek, mint akik halottas menetre indulnak. – Jaj, atyám, remélem, ez működni fog… legalább miattam – mondtam Simon mögül kisandítva, miközben figyelemmel kísértük, mint oszlik két párra a négyes fogat a hálószobaajtók előtt. – Hogy érted, hogy miattad? – Úgy, hogy most a zárt ajtók mögött Sophia és Mimi azt próbálják meg kiagyalni, milyen módszerekkel okozhatnák nekem a lehető legnagyobb fájdalmat. Fizikai fájdalmat – sóhajtottam, és visszafordultam, hogy kiöblítsem az utolsó kávéscsészét is, és bepakoljam a mosogatógépbe. Simon beletette a mosogatószert, bekapcsolta, majd visszament a kandallóhoz. Körbesétáltunk a házban, hogy lekapcsoljunk minden lámpát, és közben a másnapi hegymászásról beszélgettünk. – Ugye nem kell majd miattad lassabbra vennem a tempót? – kérdezte gunyorosan. A falhoz taszítottam. – Kérlek, nyelheted majd a port, amikor holnap elhúzok melletted, haver – figyelmeztettem, majd felmarkoltam a táskámat, és elindultam a hálószobák felé. – Azt majd meglátjuk, Hálóinges lány. Ha már itt tartunk, milyen pizsamát tartogatsz a számomra? Beletúrt a táskámba, ahogy lefelé mentünk az előcsarnokban. – El a kezekkel, nincs benne számodra semmi, mint ahogy máshol sincsen. – Megálltam az általam kiválasztott szoba előtt. Simon elsétált mellettem a szomszédos szobához. – Ezt kapd ki, megint osztozunk a hálószobafalon – mosolygott negédesen. – Nos, mivel tudom, hogy magad vagy, nem akarok döngetést hallani – figyelmeztettem, és beléptem az ajtómon.

– Nem, nem lesz semmiféle döngetés, Caroline. Jó éjt, Caroline – mondta kedvesen, belépve az ajtaján. – Jó éjt, Simon – válaszoltam, és finoman rászegeztem az ujjamat, ahogy becsuktam az ajtót. – Gyerünk srácok, már nincs sok hátra – kiabáltam magam mögé, ahogy felkapaszkodtam az utolsó szakaszon. Már vagy két órája másztunk, és ugyan az elmúlt fél órában próbáltunk együtt maradni, Ryan most eléggé lelassult, Neil pedig lemaradt vele. Simonnal tartottuk a tempót, és már majdnem elértük az ösvény legmagasabb pontját. Sikerült megúsznom, hogy kettesben maradjak Sophiával, vagy Mimivel, de a négyes fogat minden tagjának táskás volt a szeme, és gyűrött az arca, ami arra engedett következtetni, hogy nem alhattak túl jól az éjszaka – nem úgy, mint Simon és én. Reggeli után ügyesen kikerültem a robbanásra kész brigádot, gyorsan átöltöztem, és kint vártam a fiúkra, mielőtt elindultunk volna a hegyi túrára. Tudtam, hogy amint visszatérünk a házba, gondban leszek, de tulajdonképpen kíváncsi is voltam, hogyan szándékoznak patáliát csapni anélkül, hogy beismernék, valójában egyikük sem azzal a pasival akart aludni, akivel mellesleg már hetek óta együtt volt. De ahogy Simon azt találóan megfogalmazta: „emeljük poharunkat a maguktól értődő dolgokra”. A ma este igen érdekesnek ígérkezett. Felhúztam magam az utolsó kis sziklára, és már a csúcson is voltam. Simon csupán néhány méterrel volt lemaradva mögöttem, és hallottam, ahogy közeledik. Mélyet lélegeztem, a tiszta hegyi levegő átjárta a tüdőmet. Hűvös volt, mégis kimelegedtem a nagy erőfeszítésben. Jó ideje annak, hogy utoljára kiszakadtam a városi környezetből, és a testemnek már hiányzott egy jó kis hegymászás. Sajgott a lábam, és folyt az orrom. Izzadtam, mint egy kismalac, és nem tudtam felidézni, hogy éreztem-e valaha is üdébbnek magam, mint most. Hangosan felnevettem, lenéztem az alattunk elterülő tóra, és a héjákat lestem, ahogy siklórepülésben ereszkedtek lefelé. Gyönyörű volt a kilátás a tó acélkék vizével, az erdő mélyzöldjével, a sziklák tiszta fehér és krémszínű árnyalataival. Majd feltűnt a kedvenc kékem. Simon jelent meg az oldalamon, és hozzám hasonlóan mély lélegzetet vett. Hosszan kinyújtóztatta a karját, és a völgyet kémlelte alattunk. Néhány réteget levett magáról mászás közben, most fehér pólót viselt, flanelingét a derekára kötötte. Khaki színű sortnadrág, túrabakancs és egy hatalmas vigyor egészítette ki a megtestesült nedves álmot, amely most, a minket körülölelő természeti csodák helyett magára vonzotta a tekintetemet. És az a kék szempár – szinte láttam, ahogy minden pillantásával bekeretezett egy-egy fényképbeállítást, miközben körbenézett a tájon. – Gyönyörű – sóhajtottam, mire felém fordult. Rajtakapott, hogy bámulom. – Mármint, nem gyönyörű? – hebegtem, és vadul hadonásztam a karommal. Valószínűleg rájött, hogy tulajdonképpen min mesterkedem, és éreztem, hogy elönti a pír az arcomat. Szerencsére még mindig ki voltam fulladva a mászástól, és abban reménykedtem, hogy eleve elég piros lehetek. – Igen, ez valóban gyönyörű. Igazán gyönyörű. – Elmosolyodott, és most mindketten egymást néztük. Néhány lépéssel közelebb jött, és éreztem, hogy változik, megváltozik körülöttem a levegő. A számba haraptam, míg ő végigsimított a haján. Mindketten mosolyogtunk. Nem szóltunk egy szót sem, és talán még az erdőben lakó állatok is érezték, hogy valami itt készülődőben van, így okosan a búvóhelyükön maradtak. – Szia – szólalt meg halkan Simon.

– Szia – válaszoltam. – Szia – ismételte meg, és egy utolsó lépést tett felém, amivel bekerült az intim szférámba. Ha tovább közelít, gyakorlatilag belém ütközik. De még hogy! – Szia – ismételtem meg én is, és oldalra billentettem a fejem, azzal az üzenettel, hogy megteheti azt az utolsó lépést is. Simon felém hajolt, éppen csak úgy, de pont, mintha meg akart volna… – Parker! – mennydörgött egy hang alattunk, mire mindketten visszahőköltünk. – Parker! – hallottuk újra, és az ősemberüvöltésben felismertük Ryan hangját. – Ryan – szólaltunk meg mindketten, mosolyogva. Most, hogy kikerültem a vudu varázslat alól, ismét tisztán láttam a világot, és a hárem szót ismételgettem magamban újra és újra. – Itt vagyunk, fent! – üvöltötte Simon, és a kanyarban feltűnt Ryan alakja. – Na, helló! Neil feladta, bedobta a törölközőt, hogy így mondjam. Srácok, készen álltok a visszaútra? – kérdezte, és közben szikláról ösvényre, majd ösvényről sziklára szökkent egy hegyi kecske könnyedségével. Nem látszott rajta, hogy kifulladt volna. Hmmm… – Igen. Épp a keresésetekre akartunk indulni – mondtam, és nyújtásképpen felhúztam a lábam a hátam mögött. – Tényleg feladta a küzdelmet, ilyen közel a csúcshoz? – Keresztben fekszik egy ösvényen, mintha legalábbis ott lakna, és nem hajlandó egy fikarcnyival sem feljebb kapaszkodni. Ryan előreugrott, és lekiabált Neilnek, hogy tudassa vele, úton vagyunk lefelé. – Biztosan nem akarsz még egy kicsit idefent maradni? Mármint, olyan keményen dolgoztunk, hogy felérjünk ide – kérdezte Simon, és utánam nyúlt, hogy megállítson, mielőtt én is Ryan nyomába eredhettem volna, lefelé a hegyen. Éreztem a keze melegét a vállamon, és ráparancsoltam a hormonjaimra, hogy irányuljanak a testem másik felébe. – Igen, biztos vagyok benne. Ideje visszaindulni. Úgy néz ki, vihar készülődik – az égen gyülekező sötét felhők felé böktem a fejennel. A szeme követte az enyémet, és a szemöldökét ráncolta. – Igen, lehet, hogy igazad van. Nem akarjuk, hogy itt kapjon el minket a zápor, ahol rajtunk kívül közel, s távol egy lélek sincsen – morogta. – És ha nem sietünk, nem fogjuk tudni azzal ugratni Neilt, hogy egy lány megverte hegymászásban, és előbb ért fel, mint ő – vigyorogtam, mire Simon hangosan felnevetett. – Ezt a ziccert pedig nem lehet kihagyni. Menjünk! És ezzel megindultunk, lefelé az ösvényen. – Na, milyen volt a csoportos szex a srácokkal, Caroline? – csilingelte Sophia negédes hangon, amikor ránk talált a konyhában, miközben mindannyian épp a vízhiányunkat pótoltuk a hegymászás fáradalmai után. Mindhárom srácnak megakadt a torkán a víz, én azonban, úri hölgy módjára, teljes lelki nyugalommal kortyolgattam tovább.

– Fantasztikus. Köszönöm kérdésed. Különösen Neillel. Szó szerint a hátunkon kellett lehoznunk a hegyről, miután végeztem vele – válaszoltam, hasonlóan negédes hangon. A fiúknak sikerült újból felölteni a pókerarcot, de Neil alig tudta levenni a tekintetét Sophia feszes trikójáról. És az aktuális udvarlója? Ő épp bújócskát játszott Mimivel, és olyan gyorsan forgatta a fejét, hogy esküdni mertem volna rá, valójában egy bagoly. A fejemet csóváltam, és megmentettem a további szenvedéstől. – Mimi merre van? – kérdeztem. – Zuhanyozik, ami rátok, négyötökre is nyilvánvalóan ráférne. Kint fagyos hideg van. Hogy tudtatok ennyire megizzadni? – kérdezte elfintorítva az orrát. – Kemény munka volt megmászni a hegyet. A hegymászás sokkal nehezebb, mint gondolnád – ömlengett Neil, mi pedig bölcsen hallgattunk a majdhogynem bekövetkezett szívinfarktusáról, húsz méterre a csúcstól. Magamhoz vettem egy almát, és elindultam a szobámba, Sophiával szorosan a nyomomban, ahogy az várható volt. Szolidan vigyorogtam, és elhatároztam, hogy kegyes leszek vele, csak kikérdezgetem egy kicsit, de hagyok neki esélyt a kihátrálásra. – Borzasztóan áll neked ez a sort, Caroline – jegyezte meg, ahogy bejött utánam a szobába. Nem. Mégsem. Nem lesz itt lehetőség semmiféle könnyű kihátrálásra. – Köszönöm kedvesem. Neked is el kellett volna csomagolnom egy kis cicaeledelt, amikor Clive utazótáskáját bepakoltam? – gúnyolódtam. Az ágyamra rogyott, és az egyik óriási párna köré kuporodott. – Ő most hol van egyébként? Ki vigyáz rá a hétvégén? – Euan bácsi és Antonio bácsi vendége. Az a macska egy selyemágyon lebzsel, és kézből eszi a tonhaltekercseket, körülbelül éppen mostanában. Élete legjobb időszakát éli. – Az már biztos, hogy tud élni – állapította meg Sophia, és egy pillanatra elkomorodott az arca, miközben kényelmesen elhelyezkedett. Lehámoztam magamról átizzadt ruháimat, és magamra öltöttem az ajtóra akasztott frottírköntöst. Megdicsérte a sportmelltartómat, és nevetett, amikor észrevette, hogy leopárdmintás bugyival párosítottam, majd ismét kiült az arcára az iménti sóvárgás. – Mi a baj, Sophia? – kérdeztem, lefeküdtem mellé az ágyra, és én is egy párna köré gömbölyödtem. – Semmi. Miért? – kérdezett vissza. – Nagyon lógatod az orrod. – Szerintem csak azért, mert rosszul aludtam az éjszaka. – Ó, tényleg? Ryan úr nem hagyott aludni, igaz? Nem maradt túl sok energiája a mai hegymászásra sem… – böktem meg a könyökömmel. – Ja, nem, semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak… nem is tudom. Nem sikerült igazán megnyugodnom tegnap éjszaka. Általában nagyon jól alszom idefönt, de tegnap éjjel olyan csend volt, én meg… – az öklével a párnába ütött egy picit, ezzel új formát kölcsönözve neki. – Értem. Én remekül aludtam – nevettem, ő azonban most a fejemnek akart új formát kölcsönözni az öklével.

– Nincs kedved berúgni ma este? – kérdezte, ahogy megnyugodtunk. – Dehogy nincs. És neked? – Állok rendelkezésére, hölgyem. Kopogás hallatszott az ajtón, és Mimi dugta be törölközőbe csavart fejét. – Zártkörű programotok van, vagy egy heterót is beengedtek az ágyba? – kiabálta. Intettünk neki, hogy jöjjön be, ő pedig a földről az ágyra pattant, és egyenesen nálunk landolt. – Mi folyik itt, hölgyek? Előjáték, vagy a közepébe vágtok? – tette fel a kérdést. – Kérlek, mondjátok, hogy előjáték – szólt be egy férfihang a nyitott ajtóból. Megfordultunk, hogy szemügyre vegyük az ajtóban sorakozó pasikat, a különböző, de ugyanarra utaló „úristen, lányok az ágyban együtt” arckifejezéssel. – Jaj, ne vegyétek már olyan komolyan magatokat. Mintha bármikor is szükségünk lett volna arra, hogy egy pasi mondja meg, kell-e nekünk előjáték, vagy sem – kuncogott Sophia, majd a lábát a levegőbe lendítette, és a vállam fölött integetett nekik. A fiúk egyik lábukról a másikra álltak, és a torkukat köszörülték. Hogy milyen kiszámíthatók. – Azt tervezzük, hogy berúgunk ma este. Van kedvetek beszállni, fiúk? – üvöltött Mimi. Ugyan pillanatnyilag még nem volt alkohol a szervezetében, de megint a Spicces Mimi hangereje harsogott fel. – Részünkről áll az alku – válaszolta Ryan, és egy furcsa kis tisztelgő mozdulatot tett, mire mi még jobban vihogni kezdtünk. – Most pedig távozzatok fiúk, hagyjatok nekünk egy kis csajos időtöltést. Sophia átfordult a vállára, egy kicsit megemelte a köntösömet, és hirtelen a fenekembe csípett. Én felvisítottam, és próbáltam elfedni magam, de elkéstem vele. – Haver! Leopárdmintás – súgta oda Neil Simonnak, a normál beszédnél hangosabb suttogással. – Tudom, tudom – szólt vissza Simon, és kezével megtörölte az arcát, mintha fizikailag is törölni akarta volna a képet a fejéből. Simon tehát szerette az állatos mintákat. Vettem és megjegyeztem. – Menjünk, srácok. A hölgyeknek szükségük van rá, hogy egy kis időre maguk maradjanak, adjuk ezt meg nekik. – Ryan kiráncigálta őket az előcsarnokba, és kacsintott, mire Mimi egész nyaka élénkpirosan kezdett tündökölni. Sophia az ujjait vizsgálta. Remekül fogok szórakozni ezzel a két jómadárral ma este. – Hol a pokolban tanultál meg így főzni? Atyavilág, ez nagyon finom! – kiáltotta Neil, és a harmadik adag paelláját szedte ki magának az asztal közepén álló hatalmas lábasból. – Köszönöm, Neil – nevettem, ahogy beletúrt még egy halom rizsbe. Simon a borospoharam felé biccentett, én pedig visszabiccentettem. A paellának egy leegyszerűsített változatát akartam elkészíteni, de amikor megláttam a gyönyörű leárazott halféleségeket a helyi üzletben, és felfedeztem a különleges spanyol rosé és cava akciójukat, összeállt a tervem. A cavával kezdtünk a konyha előkészítése közben. A spanyol habzóbor tökéletesen illett a juhsajtdarabhoz, amit vettem, csakúgy, mint az enyhén sózott

olívabogyókhoz. Újra Simon volt a segédem, így mi ketten uraltuk a konyhát. Miközben főztünk, a négyes fogat a bárszékeken telepedett le a konyha túloldalán, és valaki Otis Reddinget tett fel az ősrégi lemezjátszóra, és el is kezdődött az este. Bőségesen folyt a bor, akárcsak a beszélgetés, és úgy éreztem, minden megvan ahhoz, hogy jó kis társasági hangulat alakuljon ki. Adott volt a hasonló érdeklődési kör és a humor, pont annyi különbözőséggel, amennyi ahhoz kell, hogy élénk maradjon a társalgás. És ha már a fokozott hangulatnál tartunk, ahogy fogyott az alkohol, a gátlások is egyre jobban feloldódtak. Mimi és Sophia jóformán nem is titkolták, hogy érdeklődésük nem arra a személyre irányul, akire elviekben kellett volna. Nem mintha a fiúk ezt bánták volna. Valójában inkább adták alájuk a lovat. Ryan most Mimi lábát vizsgálta, aki a fejébe vette, hogy megcsípte egy pók. A tény, hogy Ryan perceken át nézegette, és kijelentette, hogy a vizsgálathoz egy vádli masszázs is hozzá tartozik, nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Simonét sem. Vigyorgott, és közelebb intett magához. Mellécsusszantam a padon, és a fejemet odahajtottam az övéhez. Száját a fülemhez emelte, és belelehelt. Bor, forróság és erotika egyvelege árasztotta el, megtámadta az agysejtjeimet, és minden kezdett egy kicsit elmosódni. – Szerinted még mennyi idő, mire végre megcsókolják egymást? – súgta, és annyira közel éreztem a száját, hogy esküdni mertem volna, hogy az ajka súrolta a fülemet. – Tessék? – kérdeztem, és vihogni kezdtem, mint általában olyankor, ha egy kicsit többet iszom a kelleténél, illetve túl sok szexualitást érzek a levegőben. – Még mennyi idő? Tudod, mielőtt végül nem a megfelelő partnert csókolják meg – kérdezte, amikor megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Azok a szemek, jaj, azok a szemek, hogy milyen hívogatóan néztek most rám. – Úgy érted, hogy a megfelelő személyt? – súgtam. – Igen, a megfelelő személyt – válaszolta, és még egy kicsit közelebb húzódott hozzám a padon. – Nem tudom, de ha a csók nem következik be hamarosan, biztosan felrobbanok – vallottam be, és tudtam nagyon jól, hogy most már nem a barátaimról beszélek. Ahogy azt is jól tudtam, hogy ő is tisztában van vele, hogy nem róluk beszélek. – Hmm, azt nem szeretném, hogy felrobbanj – most már csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Hárem. Hárem. Hárem. Mantráztam magamban újra és újra. – A forró fürdőbe akarok menni. Ez a nyafogás rángatott ki a vudu varázslat hatása alól, vissza a konyhába. Ahol mások is jelen voltak. – A forró fürdőbe akarok menni – hallottam ismét, és megfordultam, hogy rászóljak Mimire. Érthető módon igencsak meglepődtem, amikor ráeszméltem, hogy a nyafogás tulajdonképpen Sophiától jött, aki úgy csüggött Neilen, akár egy hátizsák. – Rendben, akkor menj a forró fürdőbe! Senki nem akar visszatartani – bizonygattam, miközben elhúzódtam Simontól, vissza a tányéromhoz, és elkezdtem különválasztani a borsószemeket a homártól. Tele voltam, de soha nem hagytam volna ott egy homárt a tányéromon. Elveim azért még maradtak.

– De neked is jönnöd kell – folytatta a nyafogást Sophia, és kezdtem most már megérteni, mit is mond. Sophia piócaként tapadt az emberre, ha ivott. Jaj, atyám! – Menjetek csak! Egy kicsit eltakarítok a konyhában, és aztán megyek utánatok, srácok – mondta Simon, majd elvette előlem a tányéromat, és kezdett feltápászkodni. – Hé, hé, hé, hé! Ott még maradt egy falat homár, halló – tiltakoztam, és a villám után nyúltam. – Tessék, itt van, soha nem állnék egy nő és az ő homárja közé – nevetett rám, és felém nyújtotta a villámat. Mosolyogva fogadtam el a falatot, majd felálltam a helyemről. Egy kicsit jobban becsíptem, mint azt gondoltam, ami azonnal világossá vált számomra, ahogy megéreztem a gravitáció játékát. – Hoppá, te ott, jól vagy? – kérdezte Simon, és megtámogatott, Sophia pedig a szobájába indult. – Igen, igen, jól vagyok – válaszoltam, a lábamat rakosgattam, és próbáltam győztesként kikerülni a csatából. – Nem kellene lassítanod egy kicsit? – kérdezte, és elvette a kezemből a borospoharat. – Jaj, nyugodj már meg, hisz ez egy buli – kiáltottam vihogva. Hirtelen minden olyan viccesnek hatott. – Rendben, ha buli, hát legyen buli – mosolygott, mire én a hálószobám felé vettem az irányt, hogy átvegyem a fürdőruhámat, amely feladat nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A pántos bikini felsőt igen nehéz megkötni, ha az ember már túl van a picit spicces állapoton. – Na jó, most Caroline jön. Felelsz, vagy mersz? – üvöltötte Mimi, és ismét bebizonyította, hogy Spicces Miminél csak egyféle hangerő létezik. – Felelek – üvöltöttem vissza, és véletlenül Sophia arcába fröcsköltem a vizet, ahogy a pohár boromért nyúltam. Kihoztuk az utolsó üveg cavát, és nagy erőkkel dolgoztunk az elfogyasztásán. De, ahogy az ital is nagy erőkkel dolgozott bennünk, egyre veszélyesebb lett a játékunk. Az ég hirtelen dörögni kezdett, a távolban egy kis villám cikázott, és a vihar tompa morajlásai kezdték elnyomni a nevetgélés és a lubickolás hangjait. Pár perc telt el csupán azután, hogy kimentünk, és kényelmesen elhelyezkedtünk a forró fürdőben, mikor is Neil feldobta a Felelsz vagy mersz játék ötletét, és alig néhány pillanatra rá Sophia már igent is mondott a játékra. Én először csak kinevettem, mondván, hogy nem vagyok hajlandó egy ilyen gyerekes játékban részt venni. De amikor Simon arra célozgatott, hogy nyúl vagyok, az alkohol kihozta belőlem a gonoszabbik énemet, és valami olyasmit kiabáltam, hogy addig fogok „Felelsz vagy mersz”-et játszani, te barom, amíg már meg sem fogod tudni különböztetni egymástól a kettőt. Ez a kijelentés tökéletesen értelmesnek tűnt a fejemben, és Mimi meg Sophia is érthették a logikámat, mert azonnal pacsira nyújtották a kezüket, és elkezdték a hangos „mindent bele, csajok!” kiáltásokat. Látni véltem, hogy Simon a fejét csóválja, ugyanakkor mosolygott is, így nem tettem szóvá. – Hol van az a hely, ahová a legjobban szeretnél eljutni, és ahol még soha nem voltál? – kérdezte Sophia, és közben az üvegajtókon keresztül kiszűrődő dallamot dúdolta. Sophia megtalálta a nagyapja egyik régi lemezét, Simon pedig majd’ felrobbant a gyűjtemény láttán. Végül kiválasztott egy Tommy Doresey-albumot, és a big band muzsika csak emelt az éjszaka hangulatán.

– Unalmas, csináld úgy, hogy merjen inkább! – szólalt meg Simon éneklő hangon, mire én kiöltöttem rá a nyelvem. – Nem unalmas. Azt választotta, hogy inkább felel, úgyhogy felelni fog. Melyik az a hely a földkerekségen, ahová szeretnél eljutni? – ismételte meg a kérdést. A fejemet a medence oldalának támasztottam. Felnéztem a csillagokra, és a következő kép jutott hirtelen az eszembe: lágy szél fújdogál, kellemesen melegítik az arcomat a napsugarak, és előttem az óceán terül el, szirtes szikláival. Már maga a gondolat is mosolyt csalt az arcomra. – Spanyolországba – sóhajtottam halkan, továbbra is mosolyogva, miközben egy spanyol tengerpartra képzeltem magamat. – Spanyolországba? – kérdezte Simon. Ránéztem, ő pedig visszamosolygott rám. – Spanyolországba. Oda szeretnék eljutni. De túlontúl költséges, így egyelőre még várat magára – mosolyodtam el újra, és még mindig ugyanaz a kép járt a gondolataimban. – Hé, várjunk csak, Simon, te nem Spanyolországba mész a jövő hónapban? – kérdezte Ryan, mire kikerekedett a szemem. – Ja, de. Tulajdonképpen igen. – Zseniális. Caroline, akkor akár vele is tarthatsz – rendelkezett Mimi, még tapsolt is hozzá, majd Ryanre került a sor. – Ryan, te jössz. – Ácsi, ácsi, ne olyan sietősen! Először is, nem mehetek el csak úgy Simonnal Spanyolországba. Egyébként pedig most én következem – tiltakoztam, amikor is Simon egyesedett fel. – Tulajdonképpen elmehetsz „csak úgy” Simonnal Spanyolországba – mondta, és szembefordult velem. A medence másik fele ekkor hirtelen elcsendesedett. – Ugyan, ez nem így megy. Te oda dolgozni mész. Én pedig nem engedhetek meg magamnak egy ekkora kiadást, ráadásul azt sem tudom, kivehetnék-e szabadságot a jövő hónapban. – A szívem csak úgy vert, ahogy próbáltam megemészteni Simon reakcióját. – Igazság szerint hallottam, amikor Jillian mondta neked, hogy a jövő hónap pont alkalmas lenne arra, hogy kivedd a szabadságodat, még mielőtt beindulna a nyaralási szezon – vágott közbe Mimi. Átható pillantással néztem rá, ő pedig elbújt a sötétben. – Még ha így is lenne, akkor sem engedhetném meg magamnak, úgyhogy a vita le van zárva. Ez pedig most az én köröm. Lássuk csak, kit is válasszak? Végignéztem mindenkin. – Nem lenne azért annyira költséges. Én bérelek ott egy házat, tehát a szállás ki lenne fizetve. Csak a repülőjegy árára és a költőpénzre kellene szánnod egy megfelelő összeget – tette hozzá Simon, nem hagyva annyiban a dolgot. – Nahát, ez igazán jó üzletnek tűnik, Caroline – vetette oda Mimi olyan hévvel, hogy kis hullámokat kavart a medencében. – Na, jó, Mimi, felelsz vagy mersz? – kérdeztem, és fogcsikorgatva vetettem bele magam a játékba. – Hé, épp egy vita kellős közepén vagyunk. Ne akarj témát váltatni!– tiltakozott Mimi.

– Nos, részemről a vita le van zárva. Felelsz vagy mersz, te kis piszok? – kérdeztem újra, jelezve, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam. – Rendben van. Merek – válaszolta fintorogva. – Nagyszerű. Akkor csókold meg Neilt – mondtam bosszúsan, és egy percet sem hezitáltam. – Tessék? Kiáltott fel, és az egész medence remegni kezdett. – Ugyan, ez csak egy játék, vagy nem? És Mimi, nem hiszem, hogy bármi megdöbbentő lenne abban, hogy arra kérlek, csókold meg a pasit, akivel egyébként is hetek óta együtt vagy, vagy te nem így gondolod? – De igen. Nem erről van szó, egyszerűen csak nem szeretem mindenki szeme láttára kinyilvánítani az érzelmeimet – hadarta, és majdnem a víz alá bukott. Ez pont egy olyan lány szájából hangzott el, akit majdnem letartóztattak nyilvános meztelenkedésért a Berkley-n töltött első évében, amikor is a lelátó alatt találtak rá egy focimeccs alkalmával. – Jaj, ugyan, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? – szólt közbe most Simon, mire én hálás tekintettel néztem rá. – Semmiért, csak… – folytatta Mimi, de Neil közbevágott. – Na, gyere ide, Apróság! – kiáltotta, és magához vonta a lányt. Néhány másodpercig csak nézték egymást, majd Neil hátrasimította Mimi haját az arcából. A férfi mosolygott, Mimi pedig odahajolt hozzá. Hallottam, hogy Sophia és Ryan egyszerre vesznek nagy levegőt, majd mindannyian végignéztük, ahogy Mimi megcsókolja Ryant. És nagyon furcsa érzés volt. Szétrebbentek, majd Mimi visszaúszott a helyére. Ryan mellé. Egy pillanatra teljes csend lett. Simon és én egymásra pillantottunk, nem voltunk biztosak abban, hogy mi a következő lépés. Túljártak az eszünkön. Én pedig rosszul viselem, ha túljárnak az eszemen. Égtem a dühtől. A tény, hogy be voltam rúgva, nem függött össze eltúlzott reakciómmal. – Rendben, akkor most én következem… Ryan, felelsz vagy mersz? – kezdte Neil, mire én fölálltam, akaratlanul is mindenkit lefröcskölve magam körül. – Nem, nem és nem! Ennek nem így kellett volna történnie! – tajtékoztam toporzékolva, de közben elvesztettem az egyensúlyomat, és a víz alá merültem. Simon erős keze emelt újra a felszínre. Folytattam alkohol ihlette hegyi beszédemet. A villámcsapások most már közelebbinek látszottak, és bevilágították az eget. – Nem szabadott volna hagynod, hogy Mimi megcsókolja Neilt! – fröcsögtem, közben a vizet köpködtem, és Ryanre, majd Mimire mutogattam. Utána Sophiára förmedtem rá: – Neked pedig dühösnek kellett volna lenned Mimire! – Mégis, miért lennék dühös Mimire? Azért mert megcsókolja a saját barátját? – motyogott Sophia, és most hirtelen érdeklődéssel vizsgálta a körmeit. – Ezt nem hiszem el! – kiabáltam, és újra Mimi felé fordultam. – Mimi, mutatsz te bármiféle érdeklődést is Neil iránt? – kérdeztem kihívóan, kezemet a derekamra téve, és belefújtam az éjszakai levegőbe.

– Neil az a férfi, akit mindig is kerestem. Tetőtől talpig, az esetem – felelte mechanikusan, de kissé összerezzent Ryan megbántott tekintete láttán. – Blabla, és lefeküdtél már Neillel? – rikoltottam, közben vadul mutogattam, mint általában, ha iszom. – Jól van már, Caroline, kifejtetted az álláspontodat – csitított Simon, és próbált leültetni. – Miféle álláspontot? Miről beszéltek ti ketten? – kérdezte Sophia, és közelebb hajolt hozzánk. – Jaj, kérlek, mind a négyen nevetségesek vagytok. Nem érdekel, ki mit gondol arról, hogy papíron mit is akar. Mert az igazság az, hogy hatalmas tévedésben vagytok – válaszoltam, és a vízbe csaptam, hogy hangsúlyt adjak a mondandómnak. Hogy lehet, hogy nem veszitek észre? Nem tudom, pontosan mikor húztam fel magam ennyire, de az elmúlt nagyjából hatvan másodpercben szinte már dühöngő őrült módjára viselkedtem. – Te most viccelsz? – kiáltotta Mimi, felpattant a forró fürdőben, és ezzel a víz felszíne nagyjából újra egyenletes lett. – Ugyan, Mimi! Mindenki, akinek van szeme, látja, hogyan éreztek egymás iránt Ryannel. Miért pazarolod valaki másra az idődet? – folytattam az unszolást. Simon az ölébe húzott, és megpróbált lecsendesíteni. – Na, jó, ez aztán már több a soknál – jelentette ki Ryan, és elindult kifelé a medencéből. – Nem, ne! Neil, nézz már rá Sophiára! Nem látod, hogy teljesen beléd van zúgva? Miért vagytok mindannyian ennyire beszűkültek? Lehetséges, hogy egyedül csak Simon és én látunk itt tisztán? – tovább üvöltöztem, és ezzel Simon is részese lett a vitának, ha akarta, ha nem. Neil Ryanre nézett, majd Simonra. – Haver! – kiáltotta Neil. – Haver – válaszolt Simon, és Sophia felé mutogatott, aki most felállt, mintha mondani akarna valamit. Neil a vállára tette a kezét, így végül visszatáncolt, és leült a helyére. Neil Ryan felé bólintott. – Benne vagy, haver? – kérdezte, mire Ryan visszabólintott. – Sophia, felelsz vagy mersz? – kérdezte Neil. – Már befejeztük a játékot – próbáltam üvölteni, de Simon megragadta a lehetőséget, hogy a számra tapassza a kezét. – Most már tiszta a terep – jelentette be, és a másik kezével a derekamat fogta, így még biztosabban szorítva az ölében. Ismét egy villám csapott le, baljós hangulatot kölcsönözve a jelenetnek. – Sophia? – kérdezte Neil újból. Sophia csendben ült, és nem nézett sem Mimire, sem Ryanre. – Merek – súgta, és behunyta a szemét. Az alkohol hatására minden sokkal drámaibbnak tetszett.

– Kérlek, csókolj meg – mondta neki Neil, és most csak a le-leereszkedő vízi madarak hangja hallatszott a tavon. Mindannyian figyeltük, ahogy Sophia Neilhez fordul, a tarkójára teszi a kezét, és magához húzza. Megcsókolta, lassan, de biztosan, és mintha napokon át tartott volna a jelenet. Simon kezébe mosolyogtam, ő pedig megpaskolta a hasamat, amitől rám jött a kuncogás. Amikor végre elszakadtak egymástól, Sophia Neil ajkába nevetett, amire a férfi hatalmas, idétlen pasivigyorral válaszolt. – Nos, eljött az őrület órája – mondta Simon, és levette a számról a kezét. – Mimi, én – kezdte Sophia, és Mimi felé fordult, de csak hűlt helyét találta. Mimi és Ryan elszeleltek. Én már csak Ryan törölközőjének a csücskét kaptam el a pillantásommal, ahogy a medence melletti kisház felé vette az irányt – egy sikamlós, vizes társsal a karján. – Nos, úgy néz ki, hogy a ma éjszaka ezzel véget ért – sóhajtotta Sophia, és megragadta Neil kezét. – Éjszaka – vihogtam, ahogy Sophia besétált a házba, és maga után húzta Neilt is. Szorosan megölelték egymást, és ezzel kezdetét vette a történetük. A medence melletti ház felé pillantottam, de nem láttam, hogy égnének a villanyok. Mint ahogy a közeljövőben valószínűleg nem is fognak. – Meg kell mondanom, szép kis kerítés volt, habár az „elefánt a porcelánboltban” stílusod azért hagy maga után némi kívánnivalót – nevetgélt Simon, és feje a hátamra csuklott. Még mindig az ölében gubbasztottam. Kezét levette a számról, és most dél felé irányította, míg a másik keze még mindig szorosan fogta a derekamat. – Igen, általában sok kívánnivalót hagyok magam után – jegyeztem meg fintorogva, nem akartam elhagyni ezt a kiváló ülőhelyet, de tudtam, hogy kénytelen leszek, méghozzá hamarosan. Simon elcsendesedett mögöttem, én pedig lassan felkeltem az öléből. – Te csak kívánni valót hagysz magad után, Caroline – mondta kedvesen, mire én megdermedtem. Még egy pillanatig csendben voltunk, egyikünk sem mozdult, de valahogy mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Anélkül, hogy hátranéztem voltam, egy picit elnevettem magam. – Tudod, soha nem értettem ezt a mondást. Ez azt jelenti, hogy kívánni való vagyok, vagy azt, hogy… Ujjai pici köröket írtak le a bőrömön. – Nagyon is jól tudod, mit jelent – súgta a fülembe. Csak úgy sistergett körülöttünk a feszültséggel megtelt levegő, a tényleges időjáráshoz hűen. Még több apró köröcske. Végül, ezeknek az apró köröcskéknek köszönhetően, nem tudtam tovább tartani magam. Teljesen elveszítettem az önuralmamat. Hirtelen megfordultam, és meglepetésszerűen a dereka köré fontam a lábamat, óvatosságomat és a háremmantrámat ezzel szélnek eresztve. Mélyen a hajába túrtam, kiélveztem a nedves, selymes érzést az ujjaim körül, és közelebb vontam magamhoz. – Miért csókoltál meg azon az éjszakán a buliban? – kérdeztem, és a szám már csak néhány centiméternyire volt az övétől. Amikor rájött, miről is beszélek, csípőjét az enyémhez szorította, és most közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha.

– És te miért csókoltál meg engem? – kérdezte, kezével közben a hátamat simogatta, megállította ott, ahol teljesen körülérte a derekamat, és nagyujjával a hasamon, ujjaival a hátamon még szorosabban húzott magához. – Mert muszáj volt – válaszoltam őszintén, ahogy visszaemlékeztem arra, mennyire ösztönös volt a reakcióm, amikor egyébként eszem ágában sem lett volna megcsókolni őt. – Te miért csókoltál meg? – tettem fel újból a kérdést. – Mert muszáj volt – mondta, és ismét kiült az arcára az a bizonyos vigyor. Szerencsére nem kellett sokáig a vigyorát bámulnom, ugyanis rájöttem az évszázad titkára. Hogyan lehet egy Faldöngető önelégült vigyorát letörölni az arcáról? Nos, meg kell csókolni.

Tizenharmadik fejezet Megnyílt felettünk az ég, és hűvös eső hullott ránk, amely keveredett a minket körülvevő és köztünk kialakult forrósággal. Lenéztem Simonra, forró volt és vizes, és semmi mást nem akartam jobban, minthogy ajkai az enyémre tapadjanak. Hiába szólalt meg a kolomp a fejemben figyelmeztetésképpen, középre helyeztem magam, lábaimat még szorosabbra fontam a dereka körül, és mélyen a szemébe néztem. – Mmm, Caroline, mit tervezel? – mosolygott, a keze megszorította a derekamat, és ujjai a bőrömbe markoltak. Bőrünk összesimult, amitől a fejem egészen megszédült, és éreztem, ténylegesen éreztem, hogy kockái a hasamnak feszülnek. Olyan izmos volt, és olyan nagyon finom, hogy az agyam elkezdte feladni a harcot, és más testrészeim vették át az irányítást cselekedeteim felett. Mintha O is feltűnt volna egy pillanatra, akár egy téli álmából kikukucskáló mormota. Körbenézett, és kijelentette, hogy hónapok óta most érzi legjobban a tavasz közeledtét. Megnyaltam a számat, Simon pedig minden cselekedetemet utánozta. Alig láttam belőle valamit a forró fürdő gőzfelhőjében, és csak úgy izzott a bujaság a mi kis kémiával átitatott olvasztótégelyünkben. – Biztosíthatlak, semmi jóra nem készülök – sóhajtottam, és egy egész picit feljebb húztam magam. Felfoghatatlan érzés volt, ahogy a mellem a bőréhez simult. És amikor újra az ölébe helyezkedtem, a testének is tapintható reakciója volt, és mindketten felnyögtünk az érintkezés hatására. – Szóval, semmi jót nem tervezel, igaz? – kérdezte mély és suttogó hangon, mintha csak mályvaszirupba mártogattak volna. – Semmi jót – suttogtam a fülébe, ahogy száját a nyakamra tapasztotta. – Akarsz velem rosszalkodni? – Biztos vagy a szándékodban? – nyögte, és a keze a hátamat markolászta önfeledt élvezettel. – Gyerünk, Simon, döngessünk egy kis falat! – válaszoltam, nyelvem kifurakodott az ajkaim között, és a bőrt ízlelgette az állkapcsa alatt. Borostája felsértette az ízlelőbimbóimat, és belegondoltam, milyen érzés lehet, ha az a borosta a testem más lágy részeivel érintkezik.

O egy kicsit most jobban kidugta a fejét, és az agyam felé vette az irányt, amely válaszképpen, nyomban utasítást adott a kezemnek. Határozott mozdulattal megragadtam a tarkóját, és pontosan magam elé húztam őt, miközben a tekintete, pici hipnotizőrként, hevesen lángolt felém. És nem csak a vigyora volt merev. Odahajoltam hozzá, fogammal az alsó ajkával játszadoztam, és lágyan megharapdáltam, majd rátapasztottam a számat, és közelebb vontam magamhoz. Készségesen közeledett, és átengedte az irányítást, ahogy kezemmel bele-beletúrtam a hajába és nyelvemet a szájába nyomtam, mire ő az enyémbe nyögdécselt. Egész lényemmel ennek az egy férfinak az érzésére fókuszáltam, ennek a fantasztikus férfinak az érzésére a karomban, lábaimmal körülfonva, majd olyan hévvel csókoltam meg, mintha itt lett volna a világvége. Nem volt bennem semmi lágyság vagy puhatolódzás, puszta érzéki frusztrációm valami határtalan bujaságban teljesedett ki, és ez „a kérlek, istenem, hadd költözzem be ennek a férfinak a szájába az elkövetkező néhány esztendőre” érzés mérhetetlen gyönyörét váltotta ki belőlem. Az ajkaim olyan táncba hívták, amely egyidős volt a legrégebbi hegyekkel, melyek most beleegyezően tátongtak fölöttünk, ahogy fogaink és ajkaink egymást csipkedték, egymásba ütköztek és engedtek az édes feszültségnek, amely azóta a levegőben volt, hogy először megjelentem az ajtajánál a becenevemet adó öltözékben. Megremegtem, ahogy éreztem, hogy kezével lejjebb vándorol, hogy megragadhassa a hátsómat, és ha lehet, még közelebb vonjon magához. Még a jobb és bal lábam is összekuszálódott, és úgy kapkodtam a levegő után, mint egy templomba tévedt szajha. Simon templomába… és égtem a vágytól, hogy letérdepeljek előtte. Szemem csukva, lábaim széttárva, és most veszett kutya módjára nyöszörögtem a szájába. Tagadhatatlan tény, hogy a csók, amely csak egy csóknak indult, Caroline minden porcikáját féktelen vággyal töltötte el, és tudtam, hogy ha ez az érzés nem apad, akkor igen hamar meghívom Simont a saját külön bejáratú Tahoe-mba is. Nagyszerű ötlet. – Gyere be az én kis Tahoe-mba, Simon – motyogtam összefüggéstelenül a szájába. Egy pillanatra megállt. – Caroline, hogy hova menjek? Uramisten – nyögte ki, miközben ellöktem magunkat a medence oldalától, és átvágtam a vízen, a felét kiloccsantva a teraszra, míg a másik fele úgy csapott vissza ránk, mintha egy dagály kellős közepébe csöppentünk volna. Simon a medence túlsó oldalához lökött, lenyomott a padra, és lábaimat ismét a dereka köré fonta, én pedig játékosan az ajkára tapasztottam a számat, és nem akartam, hogy véget érjen a csókunk. Az egyik csókom olyan hevesre sikeredett, hogy el kellett löknie magától, amíg levegőhöz jutott. – Lélegezz, Simon, lélegezz – vihogtam, és megpaskoltam az arcát. – Te… egy… őrült nőszemély vagy – kapkodott levegő után, és közben a keze a karom alá csusszant, körbefonta a vállamat, és még mindig erősen a medence oldalához szorított, miközben én a hátába mélyesztettem a sarkamat, és pontosan oda taszigáltam őt, ahol nekem az a legfinomabb érzés volt. Behunyva tartotta a szemét, az alsó ajkába harapott, és állati mordulást hallatott a torkából, ahogy megindítottam Caroline alfelének második, jól irányzott támadását. – Rendkívül finom vagy – nyöszörögtem, ahogy újra csókolni kezdtem, ajkától kezdve az orcáján át az álláig, majd alácsúsztam, hogy kiszívjam és megharapdáljam a nyakát, ő pedig hátraejtette a fejét, és engedett az ostromlásnak. Keze durván markolászott, leereszkedett a hátamon, elkapta és meglazította a bikini felsőm pántját. A bőrének feszülő meztelen melleim gondolata őrült bujaságba kergetett, így kiszabadítottam a kezemet összekócolt hajából, és a

nyakam mögé csúsztattam, hogy kibogozzam a csomót. Ahogy ügyeskedtem, véletlenül feldöntöttem az egyik üres cavás üveget, aminek következtében az összes üveg dominószerűen dőlt el egymás után. Vihogtam, Simon pedig riadtan húzódott vissza a csörömpölés hallatán. A szeme füstösen kéklett, és megtelt bujasággal, de ahogy rám összpontosított, egyre inkább kikristályosodott. Végre sikerült kibogoznom a csomót, és éreztem, ahogy a víz a meztelen bőröm körül kavarog. Leejtettem a pántokat, de Simon elkapta őket, és szorosan fogta a kezében. Megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy kitisztuljon, majd összeszorította a szemét, és megállította a kettőnk között zajló folyamatot. – Hé, hé, hé! – unszoltam, és kényszerítettem, hogy nyissa ki a szemét, és nézzen rám. – Merre jártál az imént? – suttogtam. Összekulcsolta a kezét a nyakamon, és még mindig a pántjaimat szorongatta. Elkezdte újra megkötni a bikini felsőmet, és éreztem, hogy arcom élénkpirossá változik, és a vér kimegy a testemből. – Caroline – kezdte Simon, nehézkesen lélegzett, és lassan alaposan végigmért. – Mi a baj? – szakítottam félbe. Keze a vállamon pihent, és úgy tűnt, hogy próbálja tartani a biztonságos távolságot kettőnk között. – Caroline, te csodálatos nő vagy, de nekem… nekem nem megy – kezdte a mondókáját. Most én voltam az, aki behunyta a szemét. A csukott szemek mögött csak úgy kavarogtak az érzések, és a szégyen érzése tűnt a legerősebbnek. Szívem olyan nehéz lett, akár az ólom. Éreztem, hogy engem néz, és azt akarja, hogy nyissam ki végre a szememet. – Neked nem megy – szólaltam meg, kinyitottam a szemem, és mindenfelé néztem, csak rá nem. – Nem. Mármint, nekem… – hebegte, és ahogy elhúzódott tőlem, éreztem rajta, hogy feszeng. Remegni kezdtem. – Neked… nem megy? – kérdeztem, és hirtelen kirázott a hideg, a meleg víz ellenére. Lefejtettem róla a lábamat, hogy legyen helye arrébb húzódni. – Nem, Caroline, nem miattad nem megy. Nem arról van szó, hogy… – Nos, hogy egy idióta barom vagyok? – Sikerült egy kis nevetést kicsikarnom magamból, felegyenesedtem, és kimásztam a vízből a medence szélére. – Hogy micsoda? Nem. Félreérted. Egyszerűen csak nem megy – elindult felém, én pedig felemeltem az egyik lábamat, megfeszítettem a talpamat, és a mellkasához tettem, hogy ne tudjon közelebb jönni. – Figyelj, Simon, értem én. Neked most nem megy. Nincs ezzel semmi baj. Micsoda őrült éjszaka, nem igaz? – nevettem újból, elbalettoztam a medence mellett, és a ház felé menekültem, hogy beérjek, még mielőtt észrevehetné a könnyeimet. Persze ahogy a lábaimat próbáltam irányítani, megcsúsztam egy kis tócsán, és hatalmas csattanással estem a földre. Éreztem, hogy lassan égni kezd a szemem, így felpattantam, amilyen gyorsan csak tudtam, mert elfogott a félelem, hogy elsírom magam még mielőtt beérnék a házba. Menet közben éreztem az elfogyasztott alkoholmennyiség hatását és egy nagyon erős fejfájás első jeleit. – Caroline, jól vagy? – kiáltotta Simon, és kezdett ő is kikászálódni a forró fürdőből.

– Igen, igen, jól vagyok. Csak… – Kikecmeregtem a tócsából, és hatalmas gombóc volt a torkomban, ahogy egyre csak a könnyeimet nyeltem. A hátam mögött intettem Simonnak, hogy tudassam vele, nincs szükségem a segítségére. – Jól vagyok, Simon. Nem tudtam megfordulni és szembe nézni vele. Folytattam az utat a ház felé. Átkoztam a lemezjátszóból szóló big band muzsikát, és hallottam, hogy még egyszer a nevemet kiabálja. Nem vettem róla tudomást, végre az ajtóhoz értem, és tiszta bolondnak éreztem magam a parányi bikinimben, amely egyértelműen nem volt olyan csábító, mint amilyennek gondoltam. Még ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy magamhoz vegyek egy törülközőt. Inkább kinyitottam az üvegajtót, és hallottam, hogy bevágódik mögöttem, miközben én már a szobám felé futottam. Kis tócsákat hagytam magam mögött a kövön, és próbáltam nem felfigyelni a Sophia szobájából kihallatszó vihogásra. Végre folyni kezdtek a könnyek az arcomon, és levettem magamról a fürdőruhámat. Bebotorkáltam a fürdőszobába, felkapcsoltam a villanyt, és ott álltam szemben a saját tükörképemmel. Meztelen voltam, vizes, hajam a vállamra hullott, és már kezdett is megjelenni egy bevérzés a combomon a részeges esés következtében… ajkaim felpuffadtak, megdagadtak. Hajamat egy törölközőbe csavartam, a mosdószekrényre támaszkodtam, arcom csupán néhány centiméterre volt a tükörtől. – Caroline, kedvesem, az imént utasított vissza egy olyan pasi, aki egyszer elérte, hogy egy nő megállás nélkül, harminc percen keresztül nyávogjon az élvezettől. Mondd, hogy érzed most magad? – kérdezte a meztelen nő a tükörből, és ujjammal most mikrofont formáltam. A nő felém intett, és odanyújtotta az ujját. – Nos, annyi bort fogyasztottam el, ami egy kisebb spanyol falu egész lakosságának elég lett volna, több ezer éve nem volt részem orgazmusban, és valószínűleg magányosan fogok meghalni egy tökéletesen megtervezett lakásban, ahol Clive törvénytelen utódjai fognak körülrajzani… Szerinted hogy érzem magam? – kérdeztem vissza, és Tükörkép Caroline, saját maga felé tartotta az ujját. – Buta Caroline, hiszen Clive kasztráltatva van – válaszolta Tükörkép Caroline, és fejét csóválva nézett vissza rám. – Menj, és csináld fel magad, Tükörkép Caroline, mert nekem még az sem megy – hangzott el a zárószó, és az interjú befejeztével meztelen fenekemet a hálószobába vonszoltam. Magamra kaptam egy pólót, és az ágyra roskadtam. Az én részeges szervezetem kimerült a hegymászástól, a vacsorától, a bortól, a zenétől és a legjobb szerelmeskedős programtól, amelyben valaha részem volt. Ez a gondolat ismét előcsalta a könnyeimet, így megfordultam, hogy zsebkendőt keressek, de csak egy üres dobozt találtam, és még jobban elfogott a sírás. Az a szemét Faldöngető vudu varázslata. Lehetne rosszabb ennél ez az éjszaka ? Ekkor megcsörrent a telefonom. – Palacsintát, kedvesem? – Igen, kérek. Köszönöm, bébi. Jesszusom. – Van még tejszín a kávéhoz?

– Adom a tejszínt, nyuszó-muszó. Édes Jézus. Egy új párocskát, de végképp két új párocskát hallgatni néha hányingerkeltő tud lenni. Ráadásul másnapos is voltam, és hosszú reggelnek indult a mai. Miután tegnap éjjel befejeztem a telefonbeszélgetést Jamesszel, mély álomba merültem, és ebben semmi kétség, segítségemre volt a rengeteg bor is, amit elfogyasztottam. Ragadós nyelvvel ébredtem, a fejem hasogatott, és émelyegtem – hányingeremet pedig fokozta a tudat, hogy reggel Simonnal is találkoznom kell, és ránk vár még az a furcsa, hát igen, „teljesen összegabalyodtunk tegnap este” beszélgetés. Jamesnek egyébként sikerült valamelyest felvidítania. Megnevettetett, és eszembe jutott, hogy milyen törődően bánt velem annak idején. Kedves emlék volt, és még jobb érzés. Azzal az ürüggyel hívott fel, hogy a falfesték színeit szeretné megbeszélni, de hamar beismerte, hogy valójában nem ezért hívott. Töredelmesen bevallotta, hogy igazából csak beszélni akart velem, és az iménti Gigászi Forró Fürdős Elutasítás után örültem annak, hogy olyan valakihez szólhatok, akit ténylegesen érdeklek. Légy átkozott, Simon. James elhívott vacsorázni a jövő hét végére, én pedig azonnal igent mondtam a meghívásra. Jól éreztük magunkat együtt… és mivel mostanában O is ki-kikukucskált az odújából, még az is lehet, hogy élvezni fogom, ha belevetem magam a városi éjszakába. Jelenleg azonban két párocskával ültem a konyhaasztalnál, és olyan mértékű szexuális kielégültséggel töltötték meg a konyhát, hogy ordítani tudtam volna. De nem tettem, inkább magamban tartottam. Mimi boldogan üldögélt Ryan ölében, Neil pedig dinnyelabdacsokkal etette Sophiát, pont úgy, mintha ez lett volna az egyetlen küldetése a világon. – És hogy telt az este további része, Caroline kisasszony? – csiripelte Mimi a szemöldökét felvonva, mire én a villám hegyét a tenyeréhez nyomtam, és rászóltam, hogy fogja be. – Nahát, undokság. Valaki ezek szerint magányosan töltötte az éjszakát – súgta oda Sophia Neilnek. Meglepetten néztem fel. A flegmaság, amivel a helyzetet illették, idegesíteni kezdett. – Való igaz, egyedül töltöttem az éjszakát. Mégis ki a franccal töltöttem volna szerinted? Ha? – Ahogy ellöktem magam az asztaltól, véletlenül feldöntöttem a narancslevemet. – Jaj, a kurva mindenségit – morogtam, és a terasz felé trappoltam, ismét a könnyeimmel küszködve, immáron másodszorra tizenkét óra leforgása alatt. Leültem az egyik tóra néző kerti székbe. A hűvös reggeli szellő lehűtötte felhevült arcomat, és ügyetlenül törölgettem a könnyeimet, amikor a lányok közeledő lépteire lettem figyelmes. – Nem akarok róla beszélni, rendben? – jelentettem ki, ahogy leültek velem szemben. – Rendben… de azért valamit kell nekünk mondanod. Mármint tegnap este, amikor elmentünk, én szinte biztos voltam benne, hogy… te és Simon éppen… – kezdte Mimi, de félbeszakítottam. – Nincs én és Simon. Nincs semmilyen én és Simon. Azt gondoltátok, hogy mivel ti négyen rendeztétek végre az ügyes-bajos dolgaitokat, akkor biztosan mi is összejöttünk? Amúgy meg szívesen – csattantam fel, és baseball sapkámat jobban az arcomba húztam, hogy elrejtsem potyogó könnyeimet a barátnőim elől. – Caroline, mi csak azt hittük… – kezdte Sophia, de őt is leállítottam.

– Azt hittétek, hogy mivel mi ketten ott maradtunk egymásnak, valami csoda folytán, hirtelen egy pár is lettünk? Igazán meseszerű: három tökéletesen összeillő párocska, igaz? Mintha ez valóban így működne. De nem egy romantikus regény szereplői vagyunk. – Ugyan már, ti ketten tökéletesen összeilletek. És még te mondtad ránk tegnap este, hogy vakok vagyunk? Szia, bagoly, én veréb vagyok – vágott vissza Sophia. – Szia, veréb, körülbelül harminc másodperced van, mielőtt ez a bagoly jól fenéken billent. Semmi nem történt. Semmi nem is fog történni. Ott a hárem! Nem leszek én a harmadik örömlány a sorban, úgyhogy ezt el is felejthetitek, rendben? – ordítottam, majd felpattantam a székből, a ház felé indultam, és pont beleütköztem a csendben közeledő Simonba. – Remek. Szóval te is itt vagy. Ti ketten pedig a függöny mögül kukkoltok? Idióták! – kiáltottam, mire Neil és Ryan visszahúzódtak az ablakból. – Caroline, beszélhetnénk esetleg? – kérdezte Simon, majd a karomnál fogva megragadott, és pontosan szembe fordított magával. – Persze, miért is ne? Hadd legyen teljes a lebőgés. Tudom, hogy égtek a vágytól, hogy megtudjátok, mi is történt, úgyhogy tessék: odadobtam magam ennek a pasasnak tegnap este, ő pedig visszautasított. A titok ezzel leleplezve. Túl tudnánk most már lépni a dolgon? Kiszabadítottam magam a szorításából, és elindultam a tóhoz vezető ösvényen. Teljes csend volt mögöttem, és ahogy visszafordultam, azt láttam, hogy mind az öten kikerekedett szemmel állnak, és nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, hogy most mit kellene tenniük. – Hahó! Simon, gyere! Menjünk! – csettintettem az ujjammal, mire ő kissé ijedt arccal indult meg utánam. Letrappoltam az ösvényen, és próbáltam lelassítani a lélegzetemet. A szívem csak úgy vert, és nem akartam beszélgetésbe bonyolódni ilyen felhúzott állapotban. Nem jönnék ki belőle jól. Ahogy be- és kifújtam a levegőt, próbáltam befogadni a gyönyörű reggel látványát és egy kicsit megnyugtatni a szívemet. Szükségem van arra, hogy még kellemetlenebbé tegyem a már eleve kellemetlen helyzetet? Nem. A kezemben kell tartanom a dolgokat, a tegnap éjszaka ellenére. Eljátszhatnám, hogy a tegnap éjjel tulajdonképpen meg sem történt, vagy legalábbis megpróbálhatnám. Megint mélyen belélegeztem, és éreztem, hogy most már nem olyan feszült a testem. A történtektől függetlenül élveztem Simon társaságát, és a barátomként tekintettem rá. Még mindig lefelé trappoltam az ösvényen, de szép fokozatosan a trappolást mérsékelten ideges lépkedés váltotta fel. Magam mögött hagytam a fákat, és meg sem álltam, amíg el nem értem a kikötő legvégébe. A Nap is kibújt a tegnap esti vihar után, és a víz ezüstös fényben csillogott. Hallottam, ahogy Simon közeledik, és közvetlenül mögöttem megáll. Még egyszer mély levegőt vettem. Simon nem szólt. – Bele akarsz lökni, ugye? Nem lenne okos ötlet, Simon. – Eleresztett egy nevetést, és egy picit elmosolyodott, ugyan nem akart, de nem tudta megállni. – Caroline, megmagyarázhatom a tegnap estét? Szeretném, ha tudnád, hogy… – Inkább ne, rendben? Nem lehetne, hogy egyszerűen csak a bor hatásával indokoljuk a történteket? – kérdeztem, majd megfordultam, hogy szembe kerüljek vele, és megpróbáltam elejét venni a magyarázkodásnak.

A lehető legfurcsább arckifejezéssel bámult rám. Úgy festett, mint aki nagyon sietősen öltözött fel: fehér pamutpulóver, koptatott farmer és befűzetlen túrabakancs; a fűzők átáztak és sárosak lettek, miközben átvágott az erdőn. Mégis lenyűgözően nézett ki, ahogy a reggeli napsütés kiemelte arca határozott vonásait, és azt az isteni finom borostát. – Bárcsak lehetne, Caroline, de – kezdett bele újra. Megráztam a fejem. – Komolyan, Simon – vágtam közbe, de ujjait a szám elé tette, így nem tudtam folytatni a mondandómat. – Most már fogd be, rendben? Ha továbbra is állandóan közbeszólsz, akkor csak leshetsz, mert semmi perc alatt a tóban találhatod magad – figyelmeztetett azzal a csillogó tekintettel, amelyhez már úgy hozzászoktam. Bólintottam, és levettem a számról a kezét. Próbáltam nem figyelni az ajkamat elöntő forróságra, amely mindössze annak az egy kis érintésnek a hatása volt. – Szóval, tegnap éjjel nagyon közel voltunk ahhoz, hogy hatalmas hibát kövessünk el – mondta, és amikor észrevettem, hogy ismét szólásra nyitom a szám, megfenyegetett az ujjával. Lakatot tettem a számra, és eljátszottam, hogy a kulcsát a tóba dobom. Simon szomorúan mosolygott, és folytatta. – Nyilvánvalóan vonzódom hozzád. És hogyne vonzódnék? Hiszen csodálatos nő vagy. De részeg voltál, ahogy én is, és bármilyen fantasztikus is lehetett volna, lett volna… jaj, bizonyos dolgokat megváltoztatott volna. És nekem ez így nem megy, Caroline. Nem engedhetem meg magamnak, hogy… – láthatóan küszködött, és idegességében, legalábbis én az idegesség jeleként értelmeztem a mozdulatát, a hajába túrt. Kérlelő tekintettel bámult rám, mintha csak azt várta volna, hogy oldjam fel végre ezt a helyzetet, és megnyugtassam afelől, hogy minden rendben van kettőnk között. Megérte volna elveszíteni egy barátot a történtek miatt? Semmiképpen sem. – Figyelj, mondtam már, nincs semmi baj, egyszerűen csak túl sok volt a bor. Egyébként pedig tisztában vagyok vele, hogy megvannak a bevett szokásaid, és én nem akarom… Illetve vannak dolgok, amelyek nem változtak meg csak úgy a tegnap este hatására – magyaráztam, és próbáltam meggyőzőnek tűnni. Mondani akart valamit, egy pillanatig hezitált, végül csak bólintott, és felsóhajtott. – Szóval, továbbra is barátok maradunk? Nem akarom, hogy furcsa legyen a viszony kettőnk között. Nagyon megkedveltelek, Caroline – úgy tette fel a kérdést, mintha az élete múlt volna rajta. – Persze, maradunk… barátok. Hiszen mi mások lennénk? – nagyot nyeltem, és magamra erőltettem egy mosolyt. Ő is elmosolyodott, és elindultunk vissza az ösvényen. Na jó, ez nem is volt olyan szörnyű. Talán még működhet is a dolog. Megállt, hogy felmarkoljon egy tenyérnyi homokot a parton, és egy kis műanyag zacskóba töltötte. – Az üvegcsék – Igen, az üvegcsék – bólintott, miközben felfelé haladtunk az úton. – Nagyon úgy néz ki, hogy működött a mi kis tervünk – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– A srácokat illetően? Ó, igen, kifejezetten jól működött. Úgy néz ki, tényleg megtalálták, amire vágytak. – Mindannyian erre törekszünk, nem igaz? – mondtam nevetve, ahogy átvágtunk a konyhán a teraszhoz. A négy fej hirtelen eltűnt az ablakból, és színlelt nemtörődömséggel ülték körbe az asztalt. Kuncogni kezdtem. – Ideális, ha az, amire szükséged van, megegyezik azzal, amire vágysz – jegyezte meg Simon, és kinyitotta előttem az ajtót. – Hékás, azt mondtad, hogy csak egy falatot kérsz – ismét elfogott a szomorúság, azonban nem kellett erőltetnem a mosolygást, amikor láttam, hogy milyen boldogok a barátaim. – Kérsz egy kis reggelit? Szerintem van még a fahéjas csigából – kínált Simon, és a pulthoz lépett. – Azt hiszem, hogy nem. Inkább megyek, és hozzáfogok a csomagoláshoz – válaszoltam, egy pillanatra csalódottság jelent meg az arcán, majd bátran rám mosolygott. Na jó, ez nem ment olyan jól. Ez van, ha két barát csókolózik. Semmi nem lesz többé a régi. A barátnőim felé biccentettem, és elindultam a szobámba. Mivel én kérlelhetetlenül minél előbb vissza akartam érni a városba, mindenki sietősen készülődött, és két órán belül már össze is pakoltunk, és azon tanácskoztunk, ki kivel utazzon egy kocsiban hazafelé. Nem akartam egyedül utazni Simonnal, úgyhogy félrehívtam Mimit, és megkértem, hogy Ryannel együtt jöjjenek ők is velünk. Simon bedobálta a csomagokat a Land Roverbe, én egy kicsit borzongtam, de rájöttem, hogy késő bánat, mert a kötött pulóveremet elsüllyesztettem a táskámba, amely most mélyen be van ásva a csomagtartóba. Simon kiszúrta, hogy fázom, ahogy visszafordult a csomagtartótól. – Fázol? – Egy picit, de nem baj. A táskám a csomagok legalján van, és nem akarom, hogy mindent újra át kelljen pakolnod – válaszoltam, és egy helyben toporogtam, hogy egy picit felmelegítsem magam. – Ó! Erről jut eszembe, van itt valami a számodra – kiáltott fel, beletúrt a táskájába, amely a csomagtartó legtetején volt. Egy puha kis csomagot nyújtott felém, barna papírral borítva. – Mi ez? – kérdeztem, és észrevettem, hogy mélyen elpirult. Létezik olyan, hogy Simon elpirul? Ez aztán a ritka látvány… – Ugye nem hitted, hogy megfeledkeztem róla? – válaszolta, haja a szemébe hullott, és srácosan mosolygott. Tegnap este akartam odaadni neked, csak végül… – Hé, Parker! Elkelne itt is egy kis segítség – kiáltott felénk Neil, miközben azon erőlködött, hogy betuszkolja valahogy Sophia összes csomagját. Tegnap ez még Ryan feladata lett volna. Ma pedig már Neilé. Mennyire megváltozott a világ egy nap leforgása alatt! Simon arrébb lépett, Mimi és Ryan pedig elhelyezkedtek a hátsó ülésen. Kibontottam a csomagot, amely egy vastag, puha, ír pulóvert rejtett. Kiemeltem a papírból, és éreztem a szövet súlyát, sűrűn kötött anyagát. Az orromhoz nyomtam, belélegeztem a gyapjú illatát, és az eltéveszthetetlen Simon illatot, amely szintén beleivódott. A pulóverbe mosolyogtam, majd gyorsan a pólómra vettem, és megcsodáltam, milyen laza és hosszú, mégis

kellemesen rám simul. Megfordultam, és észrevettem, hogy Simon Neil járgánya mögül figyel. Megpördültem a pulóverben, ő pedig egy mosollyal nyilvánított tetszést. – Köszönöm – tátogtam felé. – Szívesen – tátogott vissza. Beleszagoltam a pulóverbe, hosszan és mélyen, és őszintén reméltem, hogy senki nem vette észre.

Tizennegyedik fejezet A fekete Land Roverben, úton San Francisco felé. Caroline: Igenis, végig tudom csinálni… már csak néhány óra van hátra a városig. Lehetnék most én a bölcsebb. Csinálhatok úgy, mintha nem húzott volna magához, és nem torpant volna meg a cicim látványának a gondolatára tegnap éjjel. De mégis miért? Milyen férfi mond nemet a cicimre? Úgy értem, formás cicim van. Ráadásul a bikini szép feszesen kiemelte, és még vizes is volt, az isten szerelmére… Miért nem akarta? Caroline, nyugodj már meg… mosolyogj rá, és tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Látod, pont erre néz. Mosolyra fel! Na, jól van, vissza is mosolygott… A hülye cicielutasító! De tényleg, mi lehetett a baj? Hiszen kemény volt neki! Simon: Rám mosolygott… Visszamosolyoghatok, ugye? Ha már elvileg természetesen viselkedünk egymással… Jól van, ez megvolt. Remélhetőleg természetesebbnek tűnt, mint amilyennek éreztem. Atyám, ki gondolta volna, hogy egy ilyen óriási pulóver ennyire csinosan állhat egy lányon… Igaz, Caroline-on minden csinosan áll – főként az a zöld bikini. Tényleg visszautasítottam volna tegnap éjjel? Istenem, pedig olyan könnyű lett volna, egyszerűen csak… De végül nem ment. De miért nem ment? A szentségit, Simon! Na jó, szóval, mindketten részegek voltunk... Jobban mondva, ő részeg volt. Vajon megbánta volna? Elképzelhető, hogy igen. Nem kockáztathattam. Lehet, hogy katasztrofálisan sült volna el… Vagy a lányok miatt nem ment? A lányokkal sem tehettem ilyet… Habár, mostanában mintha a lányokkal sem lenne az igazi, ugye? Ejnye, a hétvége alatt egyszer sem jutottak az eszembe… csak Caroline-re tudtam gondolni. Megint engem néz… Mi a francról fogunk beszélgetni egész úton a városig? Ryan még csak ide sem bagózik. A baromarcú. Pedig mondtam neki, hogy szükségem lesz a segítségére… Inkább csak saját magán segít még egy Mimi-simogatással. Már szinte bánom, hogy Caroline meg én ilyen keményen dolgoztunk azon, hogy összehozzuk őket. Hmm… Caroline meg én… Caroline és én egy olyan fürdőben, ahonnan a bikinik ki vannak tiltva… Jesszusom, na, várjunk csak – aha, most kezdek… Caroline: Vajon miért rándult össze? Jesszus, csak nem pisilnie kell? Vagy az is lehet, hogy tulajdonképpen nekem kell pisilnem… Esetleg ez megfelelő pillanat lenne arra, hogy javasoljak egy pisiszünetet. És akkor egyben Mimit is elkaphatom egy szóra, és elmagyarázhatom neki, hogy nem azért utaznak velünk egy kocsiban, hogy egész úton egymás szájában legyenek, hanem azért, hogy helyettem is kezdjenek valamit ezzel a cicifélő alakkal. Na, tehát akkor most kérd meg, hogy húzódjon le a következő benzinkútnál. Tyű, úgy néz ki, mint akinek tényleg nagyon kell pisilnie. Csak legyen 7 Days Bake Rolls a benzinkútnál. Simon: Hál’ istennek, azt akarja, hogy megálljak. Így anélkül igazíthatom meg, hogy perverznek tűnnék… Jaj, kit akarok becsapni? Hiszen perverz vagyok. Egy olyan nővel utazom egy kocsiban, aki tegnap éjjel rajtam ült, és ennek már a gondolata is elég ahhoz, hogy kemény legyek. Perverz, perverz, perverz. Remélem, hogy lesz a benzinkútnál 7 Days Bake Rolls.

Mimi: Jaj! Ezek szerint megállunk. Remélem, lesz rágógumi a benzinkútnál. Ryan: Na ne, máris megállunk? Így nem fogunk sötétedés előtt a városba érni. Mimi szeretné, ha még a lakását is megnézném, és jó lenne, ha ez alatt azt értené, hogy meztelenül vezet körbe, és hagyja, hogy nézzem, amikor… Csak lehet kapni óvszert a benzinkútnál. Caroline: Az igazat megvallva, kezelhetnéd egy kicsit jobban is ezt a helyzetet. Mimi szerint nem volt akkora szám, hogy Simonnal osztoztatok egy zacskó bake rollson. Talán én vagyok egy kicsit érzékenyebb ma? Meglehet… De biztosan tudom, hogy Simon megnézte a hátsómat, amikor kiszálltam a kocsiból. Mi a francnak nézegeti most a fenekemet? Tegnap éjjel még a bikinim alá sem akaródzott bekukucskálnia. Tényleg ennyire bonyolult személyiség lenne? Most meg mi a jó istennek bámul? Kinyújtja felém a kezét. Nyugalom Caroline, nyugalom… Ja, hogy szezámmag van az államon. Ha nem a számat néznéd, Zűrös uraság, észre sem vetted volna. Ehhez a szezámmaghoz most már biztosan nem fogsz hozzájutni, haver. A pokolba! Miért van ennek a pulóvernek ennyire jó illata? Remélem, nem vette észre, hogy egész úton a pulóvert szagolgattam. Simon: De sokat szipog ma. Csak nem fázott meg. Túl sok időt töltöttünk a levegőn a hétvégén… Nem akarom, hogy bármi baja legyen miatta. Már megint szipog. Felajánljak neki egy zsebkendőt Mimi: Most lebuktál, Caroline. Biztos voltam benne, hogy a pulóvert szagolgatod. Ryan: Vajon van még Miminek abból a rágógumiból? Remélem, nem vette észre, hogy megvettem az óvszereket. Mármint nem akarok elbizakodottnak tűnni. De mindenképp szeretnék újra Mimi alá kerülni valamikor, ha lehet, minél hamarabb. Ki gondolta volna, hogy amilyen pici, olyan hangos… na, most meg kemény lettem. Mimi: Ryan Hall… Mimi Reyes Hall… Mimi Hall… Mimi Reyes-Hall… Caroline: Figyelj, Caroline, itt az idő, hogy sort keríts arra a bizonyos nehéz beszélgetésre – saját magaddal. Pontosan miért dobtad oda magad Simonnak tegnap éjjel? A bor miatt? A zene miatt? Vagy a vudu varázslat hatott? Netán ezek összessége? Jól van, jól van, elég a süketelésből. Azért csináltam, mert… mert… Basszus, kellene még egy kis bake rolls. Simon: Annyira csinos. Úgy értem, hogy csinos és csinos között is van különbség. Jaj, milyen anyámasszony katonája vagyok – még hogy csinos, egyszerűen, gyönyörű! És jó illata van… cicamica… Miért van az, hogy bizonyos lányoknak jobb illatuk van, mint másoknak? Sokaknak van olyan virágos, gyümölcsös, jellegtelen illata. Mégis, miért akarják a lányok, hogy mangóillatuk legyen? Miért kellene egy nőnek mangóillatúnak lennie? Lehet, hogy ha elég sokat mondogatom magamban a mangó szót, nem fogok a cicamicára gondolni. Caroline… mangó… Caroline… cicamica…Istenem! Már megint kemény vagyok… Caroline: Pont úgy néz ki, mint akinek újból pisilnie kell… Túl sok kávét iszik. Már vagy hatcsészényit megivott a termoszból. Vicces… Otthon még két bögrével sem szokott meginni. És én mi a francért tudom, hogy hány kávét szokott meginni? Nézz szembe a ténnyel, Caroline, azért tudsz róla ilyen sokat, mert… mert… Ryan: Haver, már megint megállunk? Az életben nem érünk így haza. Ennek a kiscsávónak valami komoly problémája van ma… Lehet, hogy meg kellene kérdeznem, nem akar-e meginni egy sört vagy valamit, ha visszaértünk a városba – legalábbis ha van kedve elmondani, tulajdonképpen mi is történt tegnap éjjel. Most akkor ajánljam fel? Tyű, igazi bombázó Mimi ebben a nadrágban… Jó lenne tudni, hogy vesz-e még rágót.

Mimi: Caroline, hagyd már abba ezt a pulóverszaglászást! De komolyan, csajszi. Bár lenne lehetőségem egyedül maradni vele egy kicsit… Jól van, úgy néz ki, hogy Simon a férfivécé felé vánszorog. Végre elcsípem őt egyedül egy kis szárított marhával… Caroline: Nem igaz… Nem hiszem el, hogy Mimi rájött, hogy a pulóveremet szagolgatom. Kíváncsi vagyok, Simonnak feltűnt-e. Simon: Ezek szerint jobban van… abbahagyta a szipogást. Mimi: Írnom kell Sophiának. Tudnia kell, hogy a Simon-Caroline fronton nem állt be javulás. Mi a jó életet fogunk kezdeni ezzel a két jómadárral? De tényleg… néha az emberek pont azt nem veszik észre, ami egyébként kiszúrja a szemüket. Ryan azt akarja, hogy vakarjam meg a hátát. Teljesen odavagyok érte…És nézzük csak, elég hosszúak az ujjai ahhoz, hogy?… Ryan: Hmmm…, hát… vakarás… hátvakarás…Hmmm. Caroline: Na jó, nem kerülgetheted tovább a saját forró kásádat, Reynolds. És most komolyan beszélek, ha már a vezetéknevemet használom. Jól figyelj ide, Reynolds… Ha-ha-ha-ha… Ez igazi kemény dumának hangzik! Simon: Szóval… most meg kuncog? Ezek szerint saját magában viccelődik. Akkor az is lehet, hogy tényleg nem bánja a dolgok alakulását – hoppá, sikerült valaki más bake rolls csomagját elvennem. Csak nem rám mordult. Caroline: Visszautasítod a cicimet, és utána megpróbálod elcsenni még a 7 Days bake rollsomat is? Ez nem fog menni, haver. Jól van, Reynolds, most már fejezd be a kuncogást. Íme, a megválaszolandó kérdések. Első: miért dobtad oda magad Simonnak tegnap éjjel? És most nem foghatsz semmit az alkoholra, a zenére, a nyaralás életérzésére, az Idegeidre, a Szívedre vagy bármi másra. Második: miért utasított vissza? Ha nem akarta volna ő is, akkor miért flörtölt veled már hetek óta, a jószomszédi udvariaskodást túlontúl kimerítve? Háremet tart, az isten szerelmére! Hiszen nincsenek erkölcsi aggályai. Ugyan már!! Harmadik: Simon visszautasításának van köze ahhoz, hogy igent mondtál James randimeghívására? Negyedik: hogy a nyavalyába leszünk Simonnal újra csak barátok, amikor tudjuk, milyen érzés a másik ajkát belülről megízlelni? És az övé nagyon-nagyon-nagyon finom. Ám legyen! Beleszagolhatsz még egyszer a pulóverbe – de ne hagyd, hogy bárki is meglássa. Simon: Valahogy rendeznem kell ezt a kellemetlen helyzetet Caroline-nal. Nagyszerű nő, és ez alatt azt értem, hogy tényleg nagyszerű… Találkoztál már valaha olyan nővel, akiben minden olyan tulajdonság megvolt, ami fontos neked? Persze, Natalie Portmant leszámítva. De Caroline? Nem nézhetem ennyit a Lifetime tévécsatornát – mármint milyen pasi gondolkodik olyan megszerkesztett mondatokban, mint hogy „Találkoztál már valaha olyan nővel, akiben minden olyan tulajdonság megvolt, ami fontos neked?” Várjunk csak, egyáltalán kerestem én ezt a nőt? Nem mondhatni. Nincs rá se időm, se lehetőségem – a barátnőim pedig nem várják el, hogy valamiféle ideális párkapcsolati minta szerint legyünk együtt. Nem akarnak semmiféle párkapcsolati szabványt követni. Caroline azt mondja, hogy ő sem ragaszkodik a nagykönyvben megírtakhoz… Katie megtalálta az ideális kapcsolatot, és én szívből örülök neki. Egyáltalán, mikor beszéltem utoljára Nadjával, vagy Lizzie-vel? Talán már nem ők azok, akikre szükségem van. Nem vágyom rájuk úgy, mint ahogy esetleg… talán Caroline-ra vágyom. Anyámasszony katonája vagy Parker… Jesszus, Caroline – az a nő egy megátalkodott kis akarnok. Na, ácsi, ácsi. Mi a fene történik? Te valóban… nagyot nyel… egy kapcsolat lehetséges gondolatával játszadozol? És hogy a francba gondolhattam most ténylegesen arra a szóra, hogy nyel? Ez azért egy kicsit drámai volt, Parker. Na rajta, most már járj a dolog végére… Ha jól emlékszem, meghívtad őt Spanyolországba! Nem, ne háríts! Haver, jól látom, hogy beleszagolt a pulóverébe?

Ryan: Mmmm… a barátnőm szereti a szárított marhahúst – hát lehetnék ennél szerencsésebb? Vakarja a hátamat, és szereti a szárított marhahúst. Bizonyára meghaltam, és most valahol a mennyországban vagyok. Mimi: Nem hiszem el, hogy megette az összes szárított marhát. Mekkora egy marha. Hi-hi. Caroline: Az első kérdés túl nehéz, úgyhogy nem azzal kezdem. Fordított sorrendben fogom megválaszolni őket. Negyedik: nem tudom, lehetünk-e még barátok, habár nagyon szeretném – de azt nem akarom, hogy mesterkélt legyen az egész. Igazán kedvelem, és ha a tegnap éjjel még ki is verte a biztosítékot, hiszek abban, hogy sikerül majd valahogy rendeznünk a sorainkat... És kérek még ebből, bármi legyen is ez, amit éppen belélegzek. Harmadik: NYILVÁNVALÓ, HOGY A SIMONOS INCIDENS MIATT MONDTAM IGENT A TALÁLKOZÓRA JAMESSZEL. Vicces, hogy még a fejemben is nagybetűkkel jelennek meg a gondolatok. Második: Ha tudnám, hogy miért utasított vissza, akkor született zseni lennék. Rossz lehelet? Az nem lehet. Mert részeg voltam? Elképzelhető… De ha tényleg csak azért, mert be voltunk rúgva, akkor ez a világtörténelem legrosszabban időzített lovagias gesztusa. Tényleg folyamatosan azt mondogatta, hogy „nem megy”, és hogy „hibát” követtünk volna el. Jó, talán hiba, ám legyen. De lehet, hogy érdemes lett volna elkövetni… Vagy egyszerűen csak hűséges akart maradni a háreméhez? Ez aranyos, a maga furcsa módján. Tudom, hogy tényleg törődik velük. A fenébe, hogy még akkor is remek ember tud lenni, ha róluk van szó! De az tény és való, hogy a „nem megy” nem volt a megfelelő megfogalmazás. A „nem megy” akár merevedési zavarra is utalhat. Pedig éreztem azt a kitüremkedést a combomon. Sóhaj. Óhaj-sóhaj. Ez a pulóver megszédíti a fejemet. Beleszipog… Simon: Megint szipogott – miért csinálja ezt állandóan? Amikor rajtam volt a pulóver, nem éreztem, hogy a gyapjún kívül bármi más illata lett volna. A lányok olyan furcsák… furcsamód csodálatosak… Cicamica… Caroline cicuskája… Ééés, már kemény is vagyok. Mi az istenért próbálok úgy tenni, mintha nem lennék teljesen megveszve ezért a lányért? Függetlenül a cicuskájától… Még keményebb lettem. Caroline: Ne próbáld kihúzni magad a kérdés alól! Nézz vele szembe, emelt fővel! Miért dobtad oda magad Simonnak, megfeledkezve a barátságról, a háremről, az O-aszályról és a többi remek érvedről, amely miatt távol akartad tartani magad tőle és a döngető vudu varázslatától? Gyerünk, Caroline. Vállald, és mondd ki! Mit is válaszolt, amikor megkérdezted, miért csókolt meg azon a bizonyos éjjelen, amikor találkoztatok? „Mert muszáj volt.” Atyám, még gondolatban is csodálatosan hangzik, ahogy mondja… És már meg is van a válaszod, Caroline: azért, mert ezt kellett tenned. Most azonban kezdened kell valamit ezzel a zűrzavarral. Megcsókoltam, és ő is megcsókolt, mert muszáj volt. És a döntéseinkért csak és kizárólag mi felelünk, senki más. Na és a tény, hogy ő visszavonulót fúj, mondván, hogy nem megy? Többhétnyi nevetséges flörtölés után? Miután elhívott magával Spanyolországba? Az istenverte Spanyolországba! Már pedig én menni akarok az istenverte Spa… Ácsi, tényleg el akarok menni vele Spanyolországba? A francba! Spanyolország – mennyország. Bárhogy legyen is, ajánlom neki, hogy legyen valami kikezdhetetlen magyarázata, mert én egy istenadta főnyeremény vagyok – O-val, és O nélkül –, egy istenadta főnyeremény. Igen, az vagy, Reynolds. Érdekes, ahogy a belső monológodban az egyes szám első, második és harmadik személyt váltogatod… Hála istennek, ez már az öbölhíd! Elég is volt az önelemzésből… Simon: Basszus! Már az öbölhídnál vagyunk! Majdnem otthon vagyunk, és fogalmam sincs, hogy Caroline-nal hányadán állunk. Egész úton alig beszéltünk – azért persze örülök, hogy nemsokára megérkezünk. Szárítottmarha-szagom van. És most már marhára magamhoz kell nyúlnom, el sem tudnám mondani, mennyire…

Mimi: Éljen, végre itt az öbölhíd! Mindjárt hazaérünk. Vajon Ryannek lenne kedve nálam tölteni az estét? Ryan: Baromi nagy köszönet, amiért az öbölhídhoz értünk. Mindjárt otthon leszünk. Vajon tudjae Mimi, hogy nála töltöm az éjszakát – holnap pedig ráveszem, hogy jelentsen beteget? Ha tudnád, kicsi lány, milyen terveim vannak veled… De az biztos, hogy soha többet nem eszem meg ennyi szeletelt marhahúst. Ez volt életem legcsendesebb kocsikázása. Mimi lakásánál kiraktuk az új párocskát – nem mintha ez különösebben feltűnt volna nekik, végig a maguk rágógumivilágában lebegtek –, majd haladtunk tovább a saját házunk felé. Leginkább a gondolatainkba merültünk, a feszültség azonban egyre nőtt, ahogy tovább utaztunk, és ez még feltűnőbbé vált, mivel egyedül maradtunk a kocsiban. Simonnal mindig tudtunk miről beszélni, de most, hogy annyi mindent kellett volna megbeszélni, csendben ültünk. Nem akartam, hogy furcsa legyen közöttünk a viszony, és most nekem kellett biztosítanom őt arról, hogy jól vagyok. Ő, a maga részéről, már megpróbált érett beszélgetést kezdeményezni, de az én „elefánt a porcelánboltban” stílusom rövidre zárta a kezdeményezését. Bevillant a kép, ahogy a kikötő végében teljes hangerővel bejelentem, hogy rávetettem magam Simonra. Nagy valószínűséggel most kipirultam zavaromban, és tébolyodott vigyor ült ki az arcomra, mert belegondoltam, milyen furán nézhettem ki, ahogy a karommal hadonásztam, és úgy állt a szám, mintha valami nagyon csúnyát készültem volna mondani. Utána meg odakiáltottam annak a szegény, rémült Simonnak, hogy jöjjön le utánam a partra. Biztosan felmerült benne a gondolat, hogy alaposan megtépázom, a testét pedig a tóba lököm. A kezét figyeltem a kormányon, azokat a kezeket, melyek határozott mozdulatokkal ragadták meg a testemet múlt éjjel, és közben csodáltam azt a képességét, amivel megálljt tudott parancsolni saját magának, mert biztos voltam benne, hogy valójában ő is akarta. Legalábbis a testével biztosan, ha a fejével nem is. Mondjuk, én úgy gondolom, hogy a fejével is benne volt mindaddig, amíg el nem kezdte túlkomplikálni az egészet. Újból ráemeltem a tekintetemet, és láttam, hogy már kanyarodunk is be az utcánkba. Ő is rám nézett, ahogy beállt a járdaszegélyhez, és ugyanazt az alsó ajkat harapdálta, melyet huszonnégy órával ezelőtt nekem is volt szerencsém megkóstolni. Kipattant a kocsiból, és már ott is termett az oldalamon, mielőtt a biztonsági övemet kicsatolhattam volna. – Ja, csak kiveszem még… ezeket a táskákat – dadogott, én pedig most közelről is szemügyre vehettem. Bal kezével végigsimított a haján, miközben a jobbal a kocsi oldalán dobolt. Talán ideges volt? – Rendben, megvan – dadogott újra, és eltűnt a kocsi mögött. Igen, bizony ideges volt, hozzám hasonlóan. Az én táskámat is kirángatta a csomagtartóból, felvonszoltuk magunkat a harmadik emeletre, majd végre mindketten a lakásunkhoz értünk. Még mindig nem szóltunk egy szót sem, így az egyetlen hang a kulcsok zörgése volt a zárban. Nem hagyhattam ennyiben. Meg kellett találnom Simonnal az értelmes hangot. Mély levegőt vettem, és odafordultam hozzá: – Simon, én… – Nézd, Caroline… Mindketten egy kicsit elnevettük magunkat. – Mondd csak!

– Nem, te mondd! – vágta rá Simon. – Nem. Mit akartál mondani? – És te, mit akartál mondani? – Ki vele, fiatalember. Nekem még egy cicust is meg kell mentenem a földszint két királynőjétől – jelentettem, ahogy meghallottam, hogy Clive az alattunk lévő lakásban utánam sír. Simon fújt egyet, és az ajtónak dőlt. – Azt hiszem, csak annyit akartam mondani, hogy nagyon jól éreztem magam a hétvégén. – Tegnap estig, ugye? – Én is az ajtómnak dőlve figyeltem, ahogy összerezzen, amikor a forró fürdős lényegre térek. – Caroline – sóhajtotta szemét behunyva, és hátraejtette a fejét. Úgy festett, mint akinek valóban fájdalmai vannak, még az arca is megrándult. Megesett rajta a szívem. Nem akartam sajnálni, de nem tehettem róla. – Figyelj, mi lenne, ha elfelejtenénk a történteket? – kérdeztem. – Mármint tudom, hogy nem lehet, de nem tehetnénk úgy, mintha? Igen, az emberek mindig megbeszélik, hogy nem lesz majd furcsa közöttük a viszony, de aztán valahogy mégis mindig az lesz. Hogy győződhetünk meg arról, hogy velünk nem így történik? Most kinyitotta a szemét, és határozottan nézett rám. – Egyszerűen csak teszünk róla, hogy másképp legyen. Teszünk arról, hogy semmi furcsaság ne legyen közöttünk. Rendben? – Rendben – bólintottam, és ezzel kiérdemeltem az első igazán őszinte mosolyt azóta, hogy kicsomagoltam a pulóveremet, még Tahoe-ban. Felkapta a táskáját. – Valami szépet tegyél fel nekem ma este, jó? – kértem, ahogy befelé indultam. – Úgy lesz – válaszolta, és becsuktuk az ajtót. De nem tett fel nekem big bandet ma este. És utána egész héten nem beszéltünk. – Ki köpött a levesedbe? Felnéztem az asztalomról, és Jilliant pillantottam meg, tökéletes ruha-összeállításban, mint mindig, hétköznapias eleganciával feltűzött konty, fekete ceruza nadrág, fehér selyemblúz, és málna színű kasmír, kötött kardigán. Hogy honnan tudtam az iroda másik feléből, hogy kasmír? Onnan, hogy Jillianről volt szó. Kiválasztottam egyet a kusza kontyomba tűzött öt ceruza közül, és ismét az asztalomon uralkodó rendetlenségre bámultam. Szerda volt, és villámgyorsan repült a hét, ugyanakkor mégis mintha csak vánszorgott volna. Nem hallottam Simonról. Nem jött üzenet Simontól. És muzsika sem szűrődött át Simontól. Mondjuk én sem kerestem őt. El voltam foglalva Nicholsonék házának utolsó simításaival, a drága kiegészítők megrendelésével James lakásába, és elkezdtem dolgozni egy kereskedelmi dizájnmegbízás

tervein is, a feladat a jövő hónapban lesz esedékes. Egy kicsit kaotikusnak tűnt, de olykor csak így tudtam dolgozni. Voltak napok, amikor arra volt szükségem, hogy minden tiszta és rendes legyen, máskor viszont jobban esett a rendetlenség az asztalomon, mivel tükrözte a fejemben dúló összevisszaságot. Ez a mai is ilyen nap volt. – Mi újság, Jillian? – vetettem oda flegmán, és ahogy a kávémért nyúltam, feldöntöttem a színes ceruzákat tartó poharamat. – Hány kávét ivott ma, Caroline kisasszony? – ült le nevetve velem szemben, és odanyújtotta a földre hullott ceruzákat. – Ezt nehéz lenne megmondani… Hány csészényi fér bele másfél kancsóba? – válaszoltam, és odébb pakoltam néhány papírhalmazt, hogy elférjen a teáscsészéje. Ez a nő úgy járkált körbe, hogy közben egy csont, kínai teáscsészéből szürcsölgette a teáját, de ezek szerint neki így esett jól. – Tyűha, akkor ma egyáltalán nem is találkozol ügyfelekkel? – kérdezte, áthajolt az asztalomon, és elemelte a kávés csészémet. Mérgesen felszisszentem, mire bölcs mozdulattal visszatette a csészét oda, ahonnan elvette. – Nem, ma nem jönnek ügyfelek – mondtam, és belecsúsztattam a vázlatokat a színek szerint csoportosított dossziékba, majd pedig a fiókomba. – Na jó, hugicám, mi van veled? – Ezt hogy érted? Dolgozom, tudod, ezért kapom a fizetésemet – csattantam fel, és ahogy az egyik szövetmintagyűrű felé nyúltam, sikerült feldöntenem a virágvázát. Sötétlila, majdnem fekete színű tulipánokat választottam a hétre, és most az egész csokor virág a földön hevert. Nehezen lélegeztem, és próbáltam lecsillapítani magam. A kezem remegett a szervezetemben tomboló koffeintől, és ahogy felmértem az irodámban uralkodó állapotokat, éreztem, hogy két hatalmas könnycsepp szökik a szemembe. – A francba – motyogtam, és kezemmel eltakartam az arcomat. Egy percig csak ültem, a retro óra ketyegését figyeltem a falon, és vártam, hogy Jillian mondjon valamit. Mivel nem szólt semmit, kikukucskáltam rá a kezem mögül. Az ajtóban állt a kabátommal és a tárcámmal a kezében. – Most kidobsz? – súgtam, és közben csak úgy záporoztak az arcomon a könnyek. Az ajtó felé intett, hogy menjek. Vonakodva álltam fel, ő pedig a vállamra tette a pulóveremet, és kezembe adta a tárcát. – Gyere, kedveském. Most meghívsz szépen ebédelni – kacsintott, majd átvonszolt az előcsarnokon. Húsz perccel később bevezetett egy díszes, két aranyfüggöny mögé bújtatott, piros bokszba. A kedvenc éttermébe vitt a kínai negyedben, kamillateát rendelt nekem, és csendben várt, hogy megmagyarázzam az iménti, kiborulás közeli állapotomat. Azért nem volt teljes a csend, mert fortyogó rizslevest rendeltünk. – Pokolian jó lehetetett a tahoe-i hétvége, ugye? – kérdezte végül. A fortyogó levesbe nevettem. – Igen, így is fogalmazhatunk. – Mi történt?

– Nos, Sophia és Neil végre egymásra találtak, és... – Na várj, Sophia és Neil? Sophia nem Ryannel volt együtt? – De igen, vele volt, valójában viszont mindig is Neillel kellett volna lennie, és végül így is lett. – Szegény Mimi és Ryan. Biztosan furcsa volt nekik. – Hogyne! Ó, igen, szegény Mimi és Ryan. Akik mellesleg a medence melletti kisházban ismerték meg egymást a szó bibliai értelmében, hogy a jó Isten áldja meg őket – kortyoltam a levesbe. Jillian szeme kikerekedett. – A kisházban a medencénél… tyű – sóhajtotta, mire én bólintottam. Mindketten magunkban fortyogtunk. – És mondd, Simon is veletek tartott Tahoe-ba, ugye? – kérdezte pár perccel később, tekintetemet gondosan elkerülve. Kipréseltem magamból egy vigyort átlátszó álcája láttán. Jillianről nagyon sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy körmönfont lett volna. – Aha. Ott volt Simon. – És milyen érzés volt? – Nagyszerű, és aztán mégsem, most pedig egyszerűen csak furcsa – ismertem be, és félretettem a levesemet, hogy a teámba kortyoljak. A tea nyugtató hatású volt, és koffeinmentes, mert Jillian ragaszkodott hozzá, hogy az legyen. – Ezek szerint ti nem látogattátok meg a medence melletti kisházat? – kérdezte, és még mindig az éttermet fürkészte, mintha valami érdektelen dolgot kérdezett volna. – Nem, Jillian, semmilyen medence melletti kisházas jelentre nem került sor köztünk. A forró fürdőben előfordultunk, de a kisházban nem – mondtam nyomatékosan, majd mindent kitálaltam, töviről-hegyire elmeséltem neki az egész képtelen történetet. Jillian végighallgatott, és közben hümmögött, és sóhajtott, amikor az helyénvaló volt, illetve méltatlankodott, amikor azt a történet úgy kívánta. Mire befejeztem a mondókámat, ismét hullottak a könnyeim, ami teljesen kiborított. – És a legbosszantóbb az egészben, hogy nem kellett volna belemennem, és ő volt az, aki visszavonulót fújt, pedig nem hiszem, hogy tényleg ezt akarta volna – ziháltam, és mérgesen törölgettem az arcomról a könnyeket a szalvétámmal. – Akkor szerinted miért csinálta? – Talán, mert meleg? – vetettem fel, mire ő elmosolyodott. Mély levegőt vettem, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Jillian elgondolkodva nézett rám, majd végül közelebb hajolt. – Gondolom, te is belátod, hogy ugyan mindketten okos nők vagyunk, most egyáltalán nem viselkedünk okosan – jelentette ki Jillian. –Hogy érted ezt?

– Azt már nagyon jól megtanultuk, hogy felesleges azon gondolkodni, vajon mit akarhat egy férfi. Úgyis ki fog derülni, amikor eljön annak az ideje. És a könnyeid? A feszültség és a frusztráció könnyei csupán. Azért mondanék még valamit. – Mit? – Amióta Simont ismerem, még soha nem volt rá példa, hogy valakit is elhívott volna magával, amikor fotózni ment. Téged viszont meghívott Spanyolországba, nem? Ez egyáltalán nem vall Simonra. – Nos, azt nem tudom, áll-e még a meghívás – sóhajtottam drámaian. – Még mindig barátok vagytok, nem? – kérdezte, és felvont szemöldökkel nézett rám. – Miért nem kérdezed meg tőle? – Nem válaszoltam, mire ő hozzátette: – Verd jól a fejedbe, amit most mondtam, és kezdj vele, amit akarsz. – Szerintem vésd, Jillian. Vésd jól a fejedbe, és kezdj vele, amit akarsz. – Jaj, verd vagy vésd, teljesen mindegy. Edd meg a szerencsesütidet, édesem – mosolygott, és átdobta nekem a sütit az asztal fölött. Letéptem a csomagolását, és kivettem belőle a szerencseüzenetet. – A tied mit mond? – kérdeztem. – Rúgd ki minden alkalmazottadat, akinek egy ceruzánál több van a hajában – olvasta fel komoly hangon. Együtt nevettünk, és éreztem, hogy a feszültség végre kezd oldódni bennem. – És a tied mit mond? – kérdezte. Kihajtogattam az enyémet, elolvastam, ami benne állt, majd a plafonra bámultam. Ő is elolvasta, mire megint kikerekedett a szeme: – Ó, drágám, alaposan benne vagy a pácban! Na gyere, menjünk vissza dolgozni. Nevetett, kézen fogott és kivezetett az étteremből. Visszaadta a szerencseüzenetet, és ki is akartam dobni, de a tárcámba csúszott: „FIGYELJ A FALAKRA, MELYEKET MAGAD KÖRÉ ÉPÍTESZ ÉS ARRA, AMIT A MÁSIK OLDALON TALÁLHATSZ.” Konfuciusz, te megölsz engem. Üzenetváltás James és Caroline között: „Szia, te lány.” „Szia!” „Áll még a péntek esti találkozónk?” „Persze, én benne vagyok. Hová megyünk vacsorázni?” „Most nyílt egy nagyszerű vietnami étterem, és szeretném megnézni.” „Már elfelejtetted, hogy nem vagyok oda a vietnami ételekért?”

„Jaj, ne, tudod, hogy nekem viszont a kedvencem. Te ehetsz egy levest.” „Rendben, legyen akkor a vietnami. Majd találok magamnak valamit. Egyébként, az utolsó bútordarabodat a jövő héten fogják kiszállítani. Ott leszek, hogy átvegyem és a helyére tegyem.” „Még mennyi van hátra az átalakítás végéig?” „Néhány bútordarab kivételével, amelyek a hálószobába kerülnek, a jövő héten készen lesz minden.” „Hozzátenném, hogy a megbeszélt határidő előtt…” „Kiváló. És a hálószoba utolsó simításainál is ott leszel?” „Hagyd abba, Jamie.” „Utálom, amikor Jamie-nek szólítasz.” „Tudom, Jamie. Pénteken találkozunk.” Kimerített a nap. Minden munkámmal végeztem. Szavamra, azt terveztem, hogy elmegyek jógázni, de ahogy beesteledett, másra sem vágytam, mint hogy egyenesen haza induljak. Clive-ot akartam, és nem játszhattam el tovább, hogy Simont nem akartam. Lehet, hogy otthon van? Felmásztam a lépcsőn, és a tévé hangját hallottam kiszűrődni az ajtaján. Éppen elfordítottam a zárban a kulcsot, amikor eszembe jutott a szerencsesütemény. Mi lenne, ha bekopognék hozzá? Végül is beköszönhetek neki, nem? Ahogy ezt megvitattam magamban, az ajtón keresztül hallottam, hogy csörög a telefonja, és ő beleszól. – Nadja? Szia, mi újság veled? – szólalt meg, mire azonnal meg is gondoltam magam. Ott volt neki a hárem, én pedig nem csatlakozhattam be csak úgy. Ha Simonnal akarok lenni, akkor teljes egészében magamnak akarom őt. Ráadásul megfogadtam, hogy nem fogok többet kotnyeleskedni. Éreztem, hogy a mai nap során ezredszerre, megint csak könnyek gyűltek a szememben. Beléptem a lakásba, Clive már várt, és a könnyeimen keresztül rámosolyogtam. Felemeltem, és magamhoz öleltem, ő pedig cicanyelven beszámolt a napjáról. Tolmácsoltam, amit mondott, miszerint a napja egy könnyű nassolással indult, amit egy kis szunyókálás követett, utána körülbelül harminc perc tisztálkodás következett, megint egy kis nassolás, majd szunyókálás és a környék vizslatása, a délután és az este további részében. Néztem egy kicsit Inát és Jeffrey-t a kanapéról, közben elfogyasztottam az elhozott étel maradékait, gyorsan lezuhanyoztam, és korán ágyba bújtam. Ennek a napnak egyszerűen véget kellett vetnem. A lábamhoz simuló Clive-val aludtam el, és megint nem hallottam muzsikát a fal túloldaláról. Péntek este a tükör előtt álltam, a cipőimet próbálgattam a randira… nem is randira... de persze hogy randira Jamesszel. Már kétszer is fel akartam hívni, hogy lemondjam, de végül túltettem magam a gondolaton, és felöltöztem. Néha egy nőnek bőven elég, ha csinosan felöltözik, és ma este igazi bombázó voltam: testhez simuló fekete blúzt, szűk, piros szoknyát és illegő-billegő magas sarkút viseltem. Egész héten át ellentétes érzések gyötörtek ezzel a programmal kapcsolatban, bárminek nevezzük is. De alapvetően azért menni akartam. Lehet, hogy egy kicsit kihasználtam Jamest? Előfordulhat. Az is igaz viszont, hogy tényleg jól éreztem magam a társaságában, és lehet, hogy nem a legrosszabb ötlet a világon, ha újra elkezdünk közelebb kerülni egymáshoz. – Caroline Reynolds, te szívtipró – suttogtam magamnak a tükörben. Ténylegesen megnevettettem saját magam. Clive kettőnk helyett is zavarban volt, és mancsa alá dugta az orrát. Még mindig nevettem, amikor kopogást hallottam az ajtón. Áttipegtem az előszobán, Clive-val a nyomomban.

Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. – Szia, James. – Caroline, csodásan nézel ki – mormogta halkan, majd belépett, és magához vont egy ölelésre. És rögtön tudtam abból, ahogy körém fonta a karjait, hogy ez bizony randi. Fűszeres illata volt. Nem tudom, miért szokták a nők azt mondani, hogy a férfiaknak fűszeres illatuk van, de némelyiküknek tényleg az van. Egyébként ez a kellemesen fűszeres illat igazán jó dolog. Na nem úgy, mintha fűszerekkel kitömött párnácskák lennének… Visszaöleltem, és élveztem, hogy testünk még most is összeillett. Ölelkezésben mindig nagyok voltunk. – Mehetünk? – Aha, csak felkapom a táskámat. Letérdeltem, hogy egy gyors puszit adjak Clive-nak. Mérgesen James felé csapta a farkát, és nem hagyta, hogy megpusziljam. – Mi bajod? – kérdeztem Clive-tól, aki válaszképpen megfordult, és a hátsóját mutatta nekem. – Tudja, ez most már egy rossz szokás kezd lenni, Clive uraság – figyelmeztettem, és elvettem a tárcámat az asztalról. Kiöltöttem Clive-ra a nyelvemet, belekaroltam Jamesbe, és becsuktam magunk mögött az ajtót. – Szóval, akkor vacsorázunk? – kérdeztem, ahogy az ajtónk előtt megálltunk. – Hogyne, vacsorázunk – válaszolta, és most nagyon közel volt hozzám. Egymásba fonódott a tekintetünk, csak néhány pillanatra, de sokkal többnek tűnt. És persze pont ekkor jutott eszébe Simonnak is, hogy kijöjjön az ajtón. – Szia Caroline! Én éppen… Ó, szia, James, ugye? – Elhalványodott a mosoly az arcán, amikor meglátta a randipartneremet. Randi, randi, randi. – Sheldon, ugye? – kérdezte James, és a kezét nyújtotta. – Valójában Simon – felelte, és felemelte a szemeteszsákokkal teli kezét, arra utalva, hogy kénytelen visszautasítani a kézfogást. – Csak utánad – biccentett a lépcső irányába, és hármasban meneteltünk lefelé. – És, merre mentek ma este, ti bolondos fiatalok? – kérdezte Simon, ahogy mögöttünk haladt. Éreztem, hogy tekintetével a tarkómat fixírozza, és amikor a lépcsőfordulóhoz értünk, hátranéztem. Erőltetett mosoly ült ki az arcára, és a hangja hűvösebben csengett, mint valaha. – Caroline és én vacsorázni indultunk – válaszolta James. A vállam fölött hátramosolyogtam. – Igen, egy kellemes kis vietnami étterembe megyünk – duruzsoltam megjátszott lelkesedéssel. – Te nem is szereted a vietnami ételeket – jegyezte meg rosszallóan Simon. Muszáj volt elmosolyodnom.

– Majd a levesüket fogom kipróbálni – válaszoltam. James és Simon tekintete egymásba fonódott, ahogy James tartotta nekem az ajtót. Azonnal elengedte utánam, holott Simon még kifelé nyomakodott szemeteszsákokkal teli kézzel, de pont sikerült még időben megfognom. – Nos, akkor jó éjszakát – mondtam, James átkarolta a derekamat, és a kocsihoz kísért. – Jó éjt! – válaszolta Simon, összeszorított szájjal. Látszott rajta, hogy ingerült. Nagyon helyes. James betessékelt a kocsiba, és már útnak is indultunk. A vacsora jó volt. Rizst rendeltem az étlap fúziós oldaláról, és amikor kihozták, egy percig másra sem tudtam gondolni, mint hogy tésztát eszem egy lakóhajón a Ha Long-öböl közepén, Simonnal. De ahogy már említettem, a vacsora jó volt, akárcsak a beszélgetés, és a férfi is, akivel együtt voltam. Egy jó kiállású pasi, aki előtt nagy jövő áll, kalandokkal és meghódítandó hegyekkel. Ma este én voltam a hegy, és mintha azt akartam volna, hogy megmásszon. Felkísért az ajtóig, pedig ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy ne jöjjön fel velem. Ahogy a táskámba túrtam a kulcsomért, hallottam, hogy Simonnál csörög a telefon, ő pedig beleszól. – Nadja? Szia. Aha, kész vagyok, ha te is – nevetett. Összeszorult a szívem. Ám legyen. Megfordultam, hogy búcsút vegyek a hihetetlenül elbűvölő Jamestől, aki ráadásul ott volt helyben. Pontosan előttem állt. O egy ideje távol maradt, de annak idején igen közeli kapcsolatot ápolt Jamesszel. Vajon Jamesnek sikerülne? Egyáltalán akarná? Nem maradt más hátra, mint hogy utánajárjak. Behívtam magamhoz. Kivettem egy üveg bort a hűtőből, és figyeltem, ahogy szemügyre veszi a szobát, és mindenről leltárt készít: a Bose hifi-rendszerről, az Eames íróasztalszékről. Még a kristályt is megnézte, amikor odaadtam neki a poharat. Megköszönte, és ahogy ujjaink összeértek, egybeforrt a tekintetünk. Ösztöneink átvették az irányítást. A kezek otthonosan mozogtak, a bőr ismerős volt, ajkaink játszadozni kezdtek egymással, és újra megismerkedtek. Egyszerre töltött el az újdonság érzése és egy régről ismert érzés, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Lekerült a pólója. Nekem lecsusszant a szoknyám, lerúgtam a magas sarkúmat, karjaink pedig összefonódtak és egymáshoz simultak. Végül, elkerülhetetlenül a hálószoba felé vettük az irányt. Könnyedén az ágyra huppantam, és homályos tekintettel figyeltem, ahogy előttem térdel a földön. – Hiányoztál. – Tudom – válaszoltam, és magam fölé húztam. Minden jól ment, pont úgy, ahogy mennie kellett, mechanikusan a csípője köré fontam a lábaimat, és az öve hideg csatja a combomhoz nyomódott. James mélyen a szemembe nézett és mosolygott. – Annyira örülök, hogy szükségem volt egy lakberendezőre. Ami eddig jól ment Jamesszel, ekkor hirtelen kevésnek bizonyult. – Nem, James – sóhajtottam, és vállánál fogva eltaszítottam magamtól.

– Mi az, bébi? Utáltam, amikor bébinek szólított. – Nem, nem, nem, és nem. Kelj fel – sóhajtottam újra, miközben ő tovább csókolgatta a nyakamat. Könnyek szöktek a szemembe, amikor ráébredtem, hogy ugyan a múltban képes volt belőlem érzéseket kiváltani, most a világon semmit nem éreztem. – Csak viccelsz, ugye? – nyögött a fülembe, mire én újra eltaszítottam magamtól. – Azt mondtam, James, hogy kelj fel! – ismételtem meg, némileg megemelve a hangomat. Végre felfogta, amit hallott. Ez persze nem jelenti azt, hogy örült is neki. Felállt, én pedig lesimítottam magamon a blúzomat, amely szerencsére szinte még teljesen be volt gombolva. – És most menj el – nyögtem ki végül, és potyogni kezdtek a könnyeim. – Caroline, mi a… – Csak menj el, jó? Menj már! – üvöltöttem. Nem voltam tisztességes vele, magammal azonban annak kellett lennem. Nem mehetek visszafelé, most nem. Kezemet az arcomhoz kaptam, és hallottam, hogy sóhajt, majd kiviharzik a lakásból, és bevágja maga mögött az ajtót. Nem hibáztattam. A kielégítetlenség gyötrelmes poklát járhatta meg. Szomorú voltam, dühös, valamelyest az alkohol hatását is éreztem, és utáltam O-t. Az egyik „gyere és kefélj meg” üzenetű cipőmre tévedt a tekintetem, majd fogtam, és minden erőmmel a nappaliba hajítottam. – Hűűű! – hallatszott egy mély hang, de nem James Browné. Annak a férfinak a hangja volt, akivel ténylegesen ágyba szerettem volna bújni, és akire most a lehető legdühösebb voltam. Mint egy O-ját elhagyott, feslett Hamupipőke késő éjjel fehér lovon betoppanó hercege, úgy állt Simon az ajtómban, cipőmmel a kezében, mezítláb, pizsamanadrágban. Amikor megpillantottam a tökéletesen kidolgozott hasizmokat, már nem mérges voltam, hanem egyenesen tomboltam a DÜHTŐL. – Mi a francot keresel te itt? – kérdeztem, és közben mérgesen törölgettem az arcomról a könnyeimet. Na, most észre fogja venni, hogy sírok. – Az igazat megvallva, hallottalak téged és Jamest… Mármint hallottam a hangodat, majd azt, hogy kiabálsz, és csak meg akartam győződni arról, hogy nincs semmi bajod – hebegte. – Ugye nem azért jöttél, hogy megments? – hátráltam, és a kezemmel idézőjelet formáltam, amikor a megments szóhoz érkeztem. Hátrébb lépett, ahogy kimásztam az ágyból, és ijedtnek tűnt, érezhette a közelgő kirohanásomat. Én magam is tudtam, hogy ezúttal nem leszek kíméletes. – Miért érzik a férfiak kötelességüknek, hogy megmentsenek egy nőt? Talán mi nem vagyunk képesek rá, hogy megmentsük a saját elfuserált lényünket? Nincs szükségem arra, hogy egy férfi megmentsen, és legfőképpen nincs szükségem semmiféle faldöngető, Whiskas-kefélő, falnál hallgatózó, istenverte őrültre, hogy segítő szándékkal átjöjjön hozzám! Felfogta ezt uraságod? Úgy mutogattam és hadonásztam a karommal, mintha legalábbis valaki meg akart volna fosztani tőle. Minden oka megvolt Simonnak az ijedtségre.

– Mármint tényleg, mi a fene van veletek, férfiakkal? Az egyik vissza akar hódítani, miközben a másik az égvilágon semmit nem akar tőlem! Ez a pasim akar lenni, és még annyit sem bír megjegyezni, hogy belsőépítész vagyok, nem pedig lakberendező! Egy elfuserált lakberendező! Kezdtem belelendülni. Abban a fázisban voltam, amikor egyszerűen csak összevissza hadováltam mindent, ami éppen eszembe jutott. Peckesen jártam körbe Simon körül, nagy léptekkel, kiabálva, ő pedig egy darabig jött utánam, majd megállt, dermedten, és kikerekedett szemmel bámult. – Úgy értem, senkit nem kényszeríthetsz arra, hogy vietnami ételt egyen, ha egyszer nem szereti a vietnami ételeket. Így van vagy nem, Simon? – De, abszolút így van, Caroline – kezdte. – Persze, hogy így van, ezért ettem pirított rizst. Pirított rizst, Simon! Soha többet nem eszem vietnami ételt, sem James kedvéért, sem a tiedért, sem akárki más kedvéért. Megértetted? – Nézd, Caroline, szerintem… – És csak hogy tudd – folytattam, – nem volt szükségem arra, hogy bárki is megmentsen ma este! Én magam is képes voltam kezelni a helyzetet. Már el is ment. És tudom, hogy valamiféle őrült alaknak képzeled Jamest, de igazából nem az – mondtam, és kezdtem valamelyest visszafogni magam. Alsó ajkam újból remegni kezdett, próbáltam visszatartani, de végül feladtam. – Nem rossz srác ő. Egyszerűen csak… csak… egyszerűen csak nem ő az, aki nekem kell – sóhajtottam, majd a fejemet fogva lerogytam az ágy mellé. Egy percig csak sírtam, Simon pedig dermedten állt fölöttem. Végül felnéztem rá. – Szia. Idelent egy lány sírdogál – hadartam. Elfojtott egy mosolyt, és leült velem szembe. Felhúzott a földről, és a karjába vett. Én pedig hagytam. Az ölébe ültetett, magához szorított, és most a mellkasán sírtam. Kedves volt és gyengéd, és ugyan tisztában voltam azzal – de még mennyire, hogy tisztában voltam vele – hogy ezt nem szabadna, de a karjába bújtam, és engedtem, hogy vigasztaljon. Fel-alá simogatta a hátamat, pici köröket írt le az ujjaival a lapockámon, miközben én mélyen belélegeztem az illatát. Olyan régen tartott utoljára egy férfi így a karjaiban, hogy belevesztem a pici köröcskékbe és az öblítője illatába. Kezdtem végre abbahagyni a sírást, ahogy keresztbe tett lábakkal ölelt a földön. – Miért nem tettél fel zenét a héten? – szipogtam. – Eltörött a lemezjátszóm tűje, és meg kellett csináltatnom. – Ó, én már azt hittem, hogy… igazából csak hiányzott, ennyi – jegyeztem meg félénken. Hátrasimította a hajamat, és felemelte az államat, hogy ránézzek végre. – Hiányoztál – mosolygott rám gyengéden. – Te is nekem – sóhajtottam, mire forgatni kezdte zafírkék szemét. Ó, nem… csak semmi vudu varázslat! – Mi újság Whiskasszal? Jól van? Biztosan neki is hiányoztál – súgtam, és figyeltem, ahogy hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Miért hozod fel mindig Nadját? – Hallottam, hogy beszéltél vele telefonon még korábban. Úgy hangzott, mintha terveztetek volna valamit ma estére.

– Igen, beültünk egy italra. – Jaj már! Remélem, nem várod, hogy elhiggyem, nem is jött fel hozzád? – kérdeztem, és ráeszméltem, hogy amúgy még mindig az ölében tart. – Kérdezd meg a cicádat. Megbolondult ma este? – Simon Clive-ra mutogatott, aki most megfordult, és a kanapéról figyelt minket. – Nem, tulajdonképpen nem. – Azért nem, mert nem jött fel hozzám. Csak egy italra ültünk be, hogy elbúcsúzzunk egymástól – Simon most fürkészően nézett rám. Olyan hangosan vert a szívem, hogy ő is biztosan meghallotta. Miért kell ennyire belelovalnia magát a szívemnek ebbe az egészbe? – Hogy elbúcsúzzatok? – Visszamegy Moszkvába, ott fog diplomázni. Egy picit megnyugodott a szívem. – Aha, akkor azért vettetek búcsút egymástól, mert elutazik, és nem másért. Én buta. Egyre jobban szorított, amikor megpróbáltam felkelni az öléből. Nem ment könnyen. – Igen, elutazik, de nem ezért vettünk búcsút egymástól. Én… Folytattam a ficánkolást. – Tyű, akkor már csak Kuncogó maradt. Egyre csökken a létszám. Egy nő nem számít háremnek. Szóval akkor ő egy személyben fogja helyettesíteni a többieket, vagy azért más nőket is elhívsz meghallgatásra? Hogy lesz ez pontosan? – csattantam fel. – Az igazság az, hogy hamarosan Lizzie-vel is vár rám egy beszélgetés. Azt hiszem, mostantól csak barátok leszünk – mondta, és közben engem figyelt. – Amiről eddig úgy gondoltam, hogy tökéletesen beválik nálam, már nem tűnik működőképesnek. Na, álljunk meg egy szóra. – Már nem tartod működőképesnek?– sóhajtottam, nem mertem hinni a fülemnek. – Mm-hmm – súgta, az orrát pont a fülem alá dugta, és mélyeket lélegzett. Vajon észrevenné, ha megnyalnám a vállát? Ha csak egy icipicit megkóstolnám? – Caroline? – Igen, Simon? – Ne haragudj, hogy egész héten nem tettem fel zenét. És ne haragudj, amiért… szóval, mondjuk azt, hogy igen sok mindenért bocsánatkéréssel tartozom. – Rendben van – sóhajtottam. – Kérhetek valamit? – Nem, nincs most cukkínis kenyerem – suttogtam, és akkorát nevetett, hogy az egész szoba visszhangzott. Akaratom ellenére én is vele nevettem. Már hiányzott a nevetés Simonnal.

– Gyere velem Spanyolországba – súgta. – Hogy mi, tessék? – kérdeztem vissza remegő hangon. Micsoda? Micsoda? Micsoda? – Komolyan beszélsz? – Nagyon is komolyan. Figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Megszédített a vudu varázslat és az öblítője illata, úgyhogy megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Örültem, hogy Simon a fülem alatti kis részre összpontosított, mert nem lett volna ennyire lelkes, ha meglátja az ekkorra már szinte keresztbe álló szememet. Kellett egy perc, mielőtt el tudtam húzódni tőle, és feltápászkodtam. – Megmosom az arcom. Te ne menj sehova – utasítottam. – Édes Caroline, egy tapodtat sem mozdulok innen – válaszolta, és visszatért a szexi mosoly az arcára. Nagy nehezen elindultam. Minden lépés, a sarkam minden egyes koppanása a hajópadlón olyan érzéssel töltött el, mintha a fejemben azt kántálták volna, hogy Spanyolország, Spanyolország, Spanyolország. Amikor végre a fürdőszobába értem, az arcomra vizet fröcsköltem, aminek nagy része a számban kötött ki, mivel képtelen voltam abbahagyni a mosolygást. A hárem újraszámlálása: kettő kiesett, egynek még mennie kell. Sokszor tényleg célszerű óvatosnak lenni, de olyan is van, amikor vakmerően vállalni kell a kockázatot. Ideje, hogy elhatározzam magam. Eszembe jutott, amit Jillian mondott még valamikor ma, és az ösztöneimre hallgattam. Erőt vettem magamon, előrántottam a képzeletbeli kardomat, és visszaindultam. – Figyelj, Simon, késő van. Most már menned kellene. Kezénél fogva felhúztam a földről, és a bejárati ajtó felé vezettem. – Most tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Nem akarsz még, nem tudom… egy kicsit beszélgetni? – kérdezte. – El akartam, neked mondani, hogy mennyire… Tovább vonszoltam. – Nem. Mára elég volt a beszélgetésből. Elfáradtam. Kinyitottam az ajtót, és kitessékeltem a folyosóra. Még akart volna mondani valamit, de két ujjamat a magasba emelve belé fojtottam a szót. – Két dolgot mondanom kell neked, rendben? Kettőt. Bólintott. – Először is, Tahoe-ban megbántottad az érzéseimet – kezdtem bele, mire ő megpróbált félbeszakítani. – Hallgass, Simon. Nem akarom újra felhozni a történteket, de szeretném, ha tudnád, hogy megbántottál. Többet ilyet ne csinálj – fejeztem be a mondandómat. Muszáj volt elmosolyodnom a reakciója láttán. Tekintetét a padlóra szegezte, és bűnbánatért esdekelt. – Caroline, nagyon sajnálom. Tudnod kell, hogy nem akartam mást, mint… – Bocsánatkérés elfogadva – mosolyogtam újból, és kezdtem behúzni az ajtómat. Hirtelen felkapta a fejét.

– Várj, várj, és mi a másik dolog? – kiáltotta, behajolva az ajtón. Én is közelebb léptem hozzá, így csak néhány centiméter választott el minket egymástól. Éreztem, hogy bőre melege megtölti a köztünk lévő kis teret, és behunytam a szemem, hogy még véletlenül se ragadjanak el az érzéseim. Mély levegőt vettem, és ahogy kinyitottam a szemem, tekintetem a rám bámuló zafírkék szempárba ütközött. – Elmegyek veled Spanyolországba – mondtam. Kacsintottam, és becsuktam az ajtót az elképedt fiú előtt.

Tizenötödik fejezet – Tükörtojás baconnel, pirított rozskenyérrel, málnalekvárral. – Zabkása mazsolával, ribizlivel, fahéjjal, barnacukorral és sült kolbász, külön. – Gofri, gyümölcstál, bacon és sült kolbász – fejezte be Sophia a rendelést, mire Mimi és én felvontuk a szemöldökünket. – Mit néztek? Éhes vagyok. – Jó látni, hogy végre rendesen reggelizel. Biztosan megdolgoztatok ezért az étvágyért Mr. Neillel tegnap este, hmmm? – incselkedtem, és Mimire kacsintottam a narancsleves pohár fölött. Együtt reggeliztünk vasárnap hármasban, amire Tahoe óta nem volt példa. A lányokat elfoglalta párkapcsolati problémáik rendezése nemrégiben felcserélt partnereikkel, de ebben nekem nem nagyon volt részem. Amikor a nem hozzájuk való pasikkal voltak, kifejezetten örültek, ha én is velük tartottam – mondván, minél többen vagyunk, annál jobb. Segített, mert hiányzott a kémia varázsa. De most? Mimi és Sophia minden kétséget kizáróan a megfelelő pasival randiztak, és a helyzetnek minden egyes percét kiélvezték. Először egy picit féltem attól, hogy A két Lotti csereberéjéből adódóan lesznek kellemetlenségek, de igazán büszke vagyok a hölgyekre. Nagyon jól kezelték a helyzetet, és így, hogy mindketten megtalálták a hozzájuk illő partnert, a félelmem is elpárolgott. Viháncolva kezdtünk bele a csajos tereferébe, de a legfontosabb történésekről nem számoltunk be addig, amíg a reggelink meg nem érkezett, mert ez volt nálunk a bevett szokás. – Na jó, ki kezdi? Kinek van beszámolnivalója? – dobta fel a kérdést Mimi, és megkezdtük a szokásos rituálét. Sophia abbahagyta a gofri falatozását, utalva arra, hogy ő indítja a mai szóáradatot. – Neilnek Los Angelesbe kell utaznia egy konferenciára, mely a sportújságírók tévében betöltött szerepéről fog szólni, és megkért, hogy tartsak vele – mesélte, mire Mimi és én bólintottunk. – Ryan azt fontolgatja, hogy rám bízza otthoni irodájának átalakítását. Látnotok kellene… Már az iratszekrénye elrendezésének látványától is kiütéseim vannak – adta tudtunkra Mimi, és drámaian összerándult. – Natalie Nicholson két ügyfelet is beajánlott hozzám Nob Hillnél, ami nagyon elegáns környék, úgyhogy köszönöm szépen – tettem hozzá, és öntöttem magamnak egy kis kávét a kannából a gratulációik közepette. Tele szájjal ettünk. – Neil beszél álmában, ami a legaranyosabb dolog a világon. Focieredményeket kiabál.

– Ryan tegnap éjjel megengedte, hogy kifessem a lábujjamon a körmöket. – Azt mondtam Simonnak, hogy elmegyek vele Spanyolországba. És itt a „köpni -nyelni nem tudok” reakcióval kapcsolatban elárulnék valamit. A filmekben általában természetellenes izgatottság van mögötte. A valós életben egyszerűen csak értetlenkedés. – Na, várj egy percet, várj már egy átkozott percet… Micsoda? – hadarta Sophia, és még mindig csöpögött a narancslé az álláról. – Hogy mit mondtál neki, Caroline? – nyögte ki Mimi, és majd megfulladt, miközben intett a pincérnek, hogy hozzon még szalvétát. – Azt mondtam neki, hogy elmegyek vele Spanyolországba. Nem olyan nagy ügy – vigyorogtam. Ugyanakkor még szép, hogy nagy ügy volt. – Nem hiszem el, hogy képes voltál itt üldögélni és pitiáner dolgokról beszélgetni egész idő alatt úgy, hogy ezt meg sem említetted. Mikor történt? – kérdezte Sophia, és előredőlt a könyökével. – Azon az estén, amikor randizni mentem Jamesszel – mosolyogtam. – Na jó. Most már elég. Ne hantázz összevissza, ki vele! – rontott rám Mimi egy vajas késsel, gyilkos tekintet kíséretében. – Mi ütött beléd, Caroline? Nem hiszem el, hogy ezekről egyáltalán nem meséltél nekünk. Mikor randiztál Jamesszel? Ne merj semmit sem kihagyni a történetből! Mondj el mindent, különben rád eresztem Mimit! – figyelmeztetett Sophia. Mimi ismét fenyegető mozdulatot tett a késével, hozzáteszem, hogy olyan West Side Storyba illő fenyegető mozdulatot. Elképzeltem, milyen lenne egy valódi verekedés Mimivel, ugró és forduló rúgásokkal… Mindazonáltal, mély levegőt vettem, és kitálaltam. Elmondtam az egészet: hogy miért is mentem el randizni Jamesszel, beszéltem a Simonnal kapcsolatos korábbi érzéseimről, hogy James leminősített lakberendezőnek, illetve hogy kirúgtam a lakásomból. Feszült figyelemmel hallgattak, és csak akkor szóltak közbe, ha valami nem volt világos a számukra. – Annyira büszke vagyok rád – mondta Sophia, amikor a történet végére értem. Mimi egyetértően bólogatott. – Mégis miért? – Mert volt olyan időszak is, amikor ha James azt mondta volna, hogy ugorj, akkor isten bizony, ugrottál volna. Azt hiszem, aggódtunk, hogy ha feltűnik az életedben, akkor megint az a lány leszel, aki annak idején mellette voltál – magyarázta Sophia. – Tudom, hogy aggódtatok. Mindketten édesek vagytok, és soha senki nem fog úgy odafigyelni rám, mint ti ketten, még ha úgy aggodalmaskodtok is, mint tyúkanyó a tyúkólban – mosolyogtam indulatos barátnőimre. – Szóval James Brownt elküldted, és mi történt utána? – kérdezte Sophia, én pedig előálltam a történet utolsó részletével, Simon belépésével az ajtómon, a bocsánatkéréssel, Whiskas távozásával, a meghívással… – És hirtelen volt egy látomásod a fürdőszobában, csak úgy? Gyerünk Simonnal Spanyolországba? – kérdezte végül Mimi.

– Hát igen. Nem gondolkodtam rajta túl sokat. Egyszerűen csak, nem tudom megmagyarázni… csak tudom, hogy vele kell mennem. Mármint, mindig is el akartam jutni Spanyolországba, és ő biztosan jól kalauzoló útitárs lesz, egyébként pedig remekül fogunk szórakozni. Hatalmasat fogunk mulatni együtt. – Ezt a süketelést – jelentette ki Sophia. – Hogy mit mondasz? – Ez csak süketelés, Caroline. Igazából azért mész el vele, mert azt akarod, hogy ott történjen köztetek valami. Ne is tagadd! – komolyan nézett rám. – Semmit sem tagadok – vágtam rá, és intettem a pincérnek a számláért. – Akkor lőttek a háremtartásnak, igaz? – kérdezte Mimi. – Igen, legalábbis úgy tűnik. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy egy ilyen férfi, nem változik meg csak úgy, egyik napról a másikra. De ha, tegyük fel, Kuncogó is eltakarodna az útból még Spanyolország előtt, nos, akkor Simon már más színben tűnne fel, nem igaz? – pimasz vigyor ült ki az arcomra, és a szemöldökömet ráncoltam. – Miért gondolom azt, Caroline Reynolds, hogy el akarod csábítani ezt a férfit? – kérdezte Sophia, miközben Mimi vidáman tapsolt. – Simon majd visszahozza O-t! – ujjongott Mimi, a kelleténél egy kicsit több figyelmet magunkra vonva. – Ó, csitt legyen. Majd meglátjuk. Ha, és ez egy hatalmas ha, hölgyeim… ha valaha is belemegyek abba, hogy Simon és köztem legyen valami, akkor az csakis az én játékszabályaim szerint fog működni. Vagyis, többek között nem lesz hárem, sem ivászat, sem pedig forró vizes fürdőzés. – Nem tudom, Caroline. Semmi ivászat? Szerintem vétek lenne úgy nyaralni Spanyolországban, hogy egy kis sangriát sem engedélyezel magadnak – vágott közbe Mimi. – Ám legyen, egy kellemes kis sangriázásról lehet szó – tűnődtem el. Elképzeltem, ahogy Simon és én sangriát kortyolgatunk a naplementében. Hmmm… Üzenetváltás Simon és Caroline között: „Te az a típusú lány vagy, aki a strandon széles karimájú kalapot hord?” „Tessék?” „Tudod, vannak azok az óriási, bolondos strandkalapok. Neked is van olyan?” „Igen, történetesen van. Ez aggodalmat kelt talán benned?” „Hogy aggodalmat, dehogy. Csak próbállak elképzelni Spanyolországban a strandon…” „És, hogy megy?” „Egész pompásan.” „Pompásan. Te tényleg azt mondtad, hogy pompásan?”

„Az igazat megvallva, bepötyögtem. Ellenérzéseid vannak netán a szóval szemben?” „Megmagyarázza a régi lemezeket…” „HÉ!” „Szeretem a régi lemezeidet, hiszen tudod…” „Igen, tudom…” „Tényleg együtt megyünk Spanyolországba?” „Aha.” „Itthon vagy? Nem láttam a Rovert ma reggel.” „Szaglászol utánam?” „Meglehet… Merre vagy, Simon?” „Los Angelesben fotózom, de pár napon belül már indulok is haza. Láthatlak, ha visszaértem?” „Azt majd még meglátjuk…” „Felteszem neked a régi lemezeimet…” „Pompás.” – Mivel Nicholsonék megbízásával végeztem, arra gondoltam, hogy… egyébként már a következő, kereskedelmi projektemmel is sokat haladtam… te pedig korábban említetted, hogy kivehetném a szabadságomat, mielőtt még ránk szakad a sok munka a nyaralási szezonban, hát, szóval, lehetséges lenne, hogy… – Ki vele, Caroline. Arra próbálsz kilyukadni, hogy elmehetsz-e Simonnal Spanyolországba? – kérdezte Jillian, és nem is próbálta elrejteni a mosolyát. – Meglehet – összerándult az arcom, és ráncba szaladt a homlokom. – Felnőtt nő vagy, képes arra, hogy saját döntéseket hozz. Szerintem ez jó időzítés arra, hogy kivedd a szabadságodat, szóval miért én mondjam meg, hogy elmenj-e Simonnal, vagy sem? – Jillian, csak hogy tisztázzuk, nem megyek el Simonnal. Úgy mondod, mintha legalábbis valamilyen tiltott viszonyról lenne szól. – Igaz, igaz. Pedig csak két fiatal elutazik, hogy élvezzék egy kicsit a spanyol kultúrát. Hogyan is feledkezhettem meg róla? – nyújtotta el Jillian a szavakat, sokat sejtető és valamelyest elégedett arccal. Jól szórakozott a vergődésemen. – Jól van, jól van, akkor mehetek? – kérdeztem, mert tudtam, hogy soha nem érünk a végére, kivéve, ha nemtörődömséget színlelek. – Persze, hogy mehetsz. De valamit azért még mondhatok? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mintha legalábbis lenne beleszólásom – morogtam. – Valóban nincs. Csak arra szeretnélek megkérni, hogy érezd jól magad, bulizz nagyokat, de figyelj oda Simonra, amíg ott vagy, rendben? – olyan komoly arckifejezéssel mondta ezt, amilyet ritkán látni tőle.

– Figyeljek oda rá? Miért, hány éves? Hét? – nevettem el magam, de elfojtottam, amikor észrevettem, hogy Jillian nem viccel. – Caroline, bizonyos dolgokat meg fog változtatni ez az utazás. Jobb, ha ezzel te is tisztában vagy. Én mindkettőtöket szeretlek. Nem akarom, hogy bármelyikőtök sérüljön, függetlenül attól, hogy mi alakul ki köztetek, mialatt ott vagytok – magyarázta kedvesen. Tudtam, hogy mit akar kérdezni. – Jillian, magam sem tudom, mi van köztünk Simonnal, arról pedig végképp nincs fogalmam, mi fog történni Spanyolországban. De azt biztosan tudom, hogy izgalommal tölt el az utazás gondolata. És úgy érzem, hogy ő is így van ezzel – tettem hozzá. – Ó, kedvesem, nyilvánvaló, hogy ő is nagyon izgatott. Csak… Jaj, ne is törődj vele. Mindketten felnőtt emberek vagytok. Vesszetek meg egymásért Spanyolországban. – Először azt mondod, hogy legyek óvatos, most pedig azt, hogy veszítsem el a fejem? – morogtam. Átnyúlt az asztalon, és szeretetteljesen megpaskolta a kezem. Ezt követően nagy levegőt vett, mire teljesen megváltozott a hangulat az irodában. – És most számolj be arról, hol tartunk James Brownnal. Mi van még hátra? Mosolyogva csaptam fel a határidőnaplómat a hét végénél, amikor is majd mindennel végzek James Brownt illetően. Néhány éjszaka elmúltával éppen csak kényelmesen elhelyezkedtem Clive-val és Barefoot Contessával a kanapén, amikor hangot hallottam a folyosóról. Clive-val egymásra néztünk, ő leugrott az ölemből, és nyomozni indult. Az üzenetekből tudtam, hogy Simon még egy egész napig nem ér haza – az is lehet, hogy számolom a napokat –, így követtem Clive-ot a régi leshelyemre: a kukucskálóhoz. Amikor kikandikáltam a folyosóra, egy vörösesszőke hajzuhatagot pillantottam meg Simon ajtaja előtt. Ki jött Simonhoz? Nem lett volna szabad leskelődnöm? Milyen csomagot hozott? A hajkorona tulajdonosa kopogott egyszer, majd még egyszer, és mielőtt ráeszmélhettem volna, az ajtóm előtt termett, és kíváncsian bámult be a kukucskálómon. Mivel nem szoktam hozzá, hogy bárki is a kukucskálómba bámuljon, megdermedtem, és még csak pislogni sem mertem, ahogy végigmérte a bejárati ajtómat. Átlépte a pici előteret, és finoman bekopogott az ajtón. Meglepetten ugrottam hátra, és az esernyőtartóba ütköztem, így tudhatta, hogy valóban van itthon valaki. Oldalra fordított arccal kiabáltam, hogy: jövök! Úgy próbáltam irányítani a járásomat, mintha tényleg az ajtóhoz indultam volna. Clive érdeklődően figyelt, és megrázta a fejét – így jelezte, hogy közel sem voltam olyan ügyes, mint gondoltam. Nagy zörgéssel nyitottam ki a zárakat, majd az ajtót. Azonnal méregetni kezdtük egymást, ahogy ez már csak nők között szokás. Magas volt és gyönyörű, hűvös, nemes eleganciával. Angolosan szabott, gallérjáig begombolt fekete nadrágkosztümöt viselt. Vörösesszőke hátrafogott haját szorosan megtűzte. Egy makrancos tincs így is elkószált a többitől, és az arcába hullott. A füle mögé simította a tincset. Cseresznye színű ajkát összeszorítva végignézett rajtam, és halovány mosoly jelent meg az arcán. – Caroline, igaz? – kérdezte, és a britekre jellemző kiejtéssel hasított a levegőbe, ami egyértelmű volt, akár csak a viselkedése. Tudtam, hogy nem akarok foglalkozni ezzel a nővel. – Miben segíthetek? – hirtelen alulöltözöttnek éreztem magam garfieldos bokszeralsómban és egy szál trikóban. Egyik lábamról a másikra álltam a túlméretezett zoknikban. Majd megint a

másik lábamra helyeztem a testsúlyomat, és rájöttem, hogy pont úgy nézhetek ki, mint akinek rögvest pisilnie kell. Azt is észrevettem, hogy valami megmagyarázhatatlan feszültséget váltott ki belőlem ez a nő. Körülbelül öt másodperc alatt játszódott le mindez, de egy egész életnek tűnt, az Egyik nő felméri a másikat című fejezetben. – Ezt be kellene dobnom Simonhoz, és azt mondta, hogy ha nem találom otthon, akkor hagyjam megőrzésre a szomszédos lakásban, Caroline-nál. Te vagy Caroline, úgyhogy gondolom, ezt neked kell átadnom – fejezte be, és egy kartondobozt nyomott a kezembe. Ahogy átvettem a csomagot, egy pillanatra leemeltem a nőről a tekintetemet. – A postaládájának gondol, vagy mi? – motyogtam, és leraktam a csomagot az ajtóhoz legközelebb eső asztalra, majd odafordultam a nőhöz. – Mondjak neki valamit, hogy kitől jött a csomag, vagy tudni fogja? – kérdeztem. Továbbra is úgy fixírozott, mintha legalábbis egy bonyolult kirakós ábra előtt állna. – Ó, tudni fogja – válaszolta hűvös hangon, amely egyszerre volt éneklő, mégis nyers. Amerikaiként mindig is lenyűgözött a brit kiejtés, de a felsőbbrendűségét igazán tudtam volna nélkülözni. – Jól van, rendben… mindenképp meg fogja kapni – bólintottam, és kezemet az ajtónak támasztottam. Kezdtem lassan becsukni, de a nő nem mozdult. – Segíthetek még valamiben? – kérdeztem. Hallottam, hogy Ina épp az aprósüteményeknél tart a másik szobában, és nem akartam lemaradni a háztartási robotgépek orgiájáról. – Nem, más nincs – válaszolta, de továbbra sem mozdult. – Rendben, akkor jó éjszakát – mondtam, szinte kérdő hangsúllyal, ahogy kezdtem behajtani az ajtót. Ekkor azonban felém lépett, pont annyira, hogy meg kelljen fognom az ajtót, nehogy rácsukódjon. – Igen? – kérdeztem, és most már kifejezetten ingerültnek látszottam. Emiatt az angol virágszál miatt el fogom mulasztani a dióskocka elkészítésének a művészetét, amit az egész epizód alatt vártam. – Én csak, szóval, örülök, hogy megismerhettelek – válaszolta, a szeme végre ellágyult, és mosoly ült ki az arcára. – És tényleg nagyon csinos vagy – tette hozzá. Visszanéztem rá. A hangja furcsamód ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan. – Ó, hát, köszönöm – hangzott a válaszom, ahogy elindult a lépcső felé. Egy pillanatra megtorpant, és egy picit megbicsaklott a lába. Miután becsuktam az ajtót, elkezdett kuncogni, és megszabadult a cipőjétől. Ekkor jöttem rá, tulajdonképpen ki is volt a látogatóm. A szemem virág méretűre kerekedett, ahogy ismét feltéptem az ajtót. Szájtátva bámultam rá, ő pedig a lehető legszélesebb pimasz mosolyt villantotta felém. Kacsintott, amikor elpirultam. Jelen lehettem ugyanis a hölgy néhány elsöprő pillanatánál. Rám szegezte az ujjait, majd megindult lefelé a lépcsőn, és eltűnt a szemem elől. Clive zökkentett ki a megrökönyödött állapotból, megbökte a vádlimat, mire én becsuktam az ajtót. A kanapén ültem, és már meg is feledkeztem a dióskockáról, mivel az agyam az imént történteket próbálta megemészteni.

Kuncogó azt mondta, hogy csinos vagyok. Tulajdonképpen azt közölte, hogy Simon azt mondta neki, hogy csinos vagyok. Simon ezek szerint csinosnak tart. A Kuncogó is kiesett vajon a háremből? Maradt még egyáltalán valaki a háremben? És mit jelent mindez? Most már csak kérdésekben fogok tudni gondolkodni? És ha igen, ki volt Eric Cartman édesapja? Üzenetváltás Simon és Caroline között: „Mit csinálsz?” „TE mit csinálsz?” „Én kérdeztem előbb.” „Abban biztos vagyok.” „Várok…” „Én is…” „Jesszusom, de makacs vagy. Éppen vezetek visszafelé LA-ből. Most örülsz?” „Igen, köszönöm. Én tökkenyeret sütök.” „Még jó, hogy éppen egy benzinkútnál vagyok, és nem vezetek, mert nehezemre esne így az úton tartani az autót.” „Igen, a sütés mindig nagyon felizgat téged, ugye?” „Fogalmad sincs, mennyire.” „Akkor talán azt sem kellene elmondanom, hogy épp fahéj- és gyömbérillatot árasztok magamból?” „Caroline!” „A mazsoláimat pedig pont most áztattam konyakba.” „Elég legyen!…” Ismét kibámultam az ablakon, az utcát figyeltem, de nyomát sem láttam a Rovernek. Igen nagy volt a köd, és annak ellenére, hogy nem akartam türelmetlenkedni, egy kicsit aggódtam, amiért Simon még nem ért haza. Itt ültem, a frissen sült kenyérrel, és nem volt itt Simon, hogy belélegezze az illatát. Felemeltem a telefont, hogy írjak neki, de inkább felhívtam. Nem akartam üzenetet küldeni neki, miközben vezet. – Ó, az én kedvenc pékem – duruzsolta, mire összekoccant a térdem. Simon olyan volt nekem, mint a létező leghatékonyabb intimtorna: azonnal összerándult mindenem. – Közel vagy már? – Tessék? – nevetett. – Közeledsz már hazafelé? – kérdeztem, és összeszorítottam a szemem, majd újra kinyitottam. – Igen, miért?

– Elég ködös az idő ma este, mármint ködösebb a szokásosnál. Légy óvatos, rendben? – Igazán aranyos tőled, hogy így törődsz velem. – Fogja be! A barátaimmal mindig törődni szoktam – pirítottam rá, és kezdtem alváshoz készülődni. Jól tudtam egyszerre több feladatra koncentrálni. Szemrebbenés nélkül megcsináltam az adóbevallásomat gyantázás közepette is. A legkevesebb, hogy le tudtam vetkőzni, miközben Simonnal beszéltem telefonon. Hmm! – Barátok? Azok lennénk? – kérdezte. – Mi a csudák lennénk, ha nem barátok? – vágtam vissza, ledobtam a sortomat, és egy pár gyapjúzokniért nyúltam. Jéghideg volt ma este a padló. – Hmmm – motyogta, ahogy kibújtam a pólómból, és magamra vettem egy inget. – Amíg hümmögsz, elmesélem, hogy az egyik barátod a tiszteletét tette nálam a héten. – Az egyik barátom? Ez érdekes. – Aha. Konzervatív angol, Julie Andrews-éhoz hasonló kiejtéssel? Mond neked valamit? Itt hagyott egy dobozt a számodra. Azonnal felnevetett. – Julie Andrews-éhoz hasonló kiejtés, hát, ez zseniális! Akkor biztosan Lizzie volt az. Te találkoztál Lizzie-vel! – nevetett, mintha ennél viccesebb dolog nem is létezne a világon. – Lizzie-bizi. Nekem ő mindig Kuncogó marad – mosolyogtam negédesen az ágyam szélén ülve, miközben testápolóval kentem be magam. – Miért hívod Kuncogónak? – kérdezte az ártatlant játszva, és éreztem, hogy a hisztérikus nevetés szélén áll. – Tényleg azt akarod, hogy elmagyarázzam? Ugyan, nem lehetsz ilyen nagy tök... na, mindegy, ebbe jól beletrafáltam – zártam le a dolgot, még mielőtt azzal szórakoztatott volna, hogy valóban bemutatja, mennyire nagy tökfilkó. A fürdőben már volt szerencsém testközelből érezni, úgyhogy már jó ismerősök voltunk. Intimtorna. És köszönet az újabb intimtorna-gyakorlatért. – Szeretek veled incselkedni, Hálóinges lány. Mindig kacajra fakasztasz. – Először pompás, most pedig ez a kacajra fakasztás? Aggódom érted, Simon. Visszamentem a nappaliba, hogy leoltsam a villanyt, és mindent előkészítsek az alváshoz. Friss vizet kellett töltenem Clive tálkájába, és el kellett rejtenem néhány falat Friskiest a lakás legkülönbözőbb részein. Clive szeretett olykor vérbeli vadászt játszani, miközben aludtam, persze a Friskiesnek nagy szerepe volt a vadászatban. Sajnos néha a párnák is a játék részévé váltak, csak úgy mint a hajgumik, a cipőfűzők és nagyjából minden olyan tárgy, ami hajnali kettő körül érdeklődést kelt fel egy cicában. Volt rá példa, hogy reggelre a lakásom úgy nézett ki, mintha ott forgatták volna éjszaka A vadon naplója következő epizódját. – Aggodalomra semmi ok. Átveszem, ha hazaértem. És jót beszélgettetek? – Keveset beszéltünk, egyébként pedig igen. Nem derült fény kis mocskos titkokra. A vékony falaknak köszönhetően azért így is volt egy kis betekintésem. Hogy van a magányos háremlány? Nem hiányolja a testvéreit?

Lekapcsoltam a lámpákat, és átsétáltam a konyhán, hogy szétszórjak néhány falatot a nagy vadászathoz. Égtem a vágytól, hogy rákérdezzek, szakított-e végül Kuncogóval. Akkor most szakított vele, vagy sem? – De lehet, hogy egy kicsit egyedül érzi magát, igen – mondta, és némi aggodalmat véltem felfedezni a hangjában. Hmm… – Egyedül érzi magát, mert… – próbáltam tovább faggatni, és abbahagytam a Friskies-falatkák dobálását. – Egyedül érzi magát, mert… mondjuk azt, hogy hosszú ideje először, én… tudod… én… szóval – hebegett és köntörfalazott, óvatosan kerülgetve a lényeget. – Gyerünk, mondd ki nyugodtan – unszoltam, és még levegőt is csak alig észrevehetően vettem. – Először vagyok… női társaság nélkül. Vagy, ahogy te fogalmaznál, háremmentesen – a szavak halkan susogtak, mire a lábam mintha apró shimmy tánclépésre perdült volna. A Friskiesfalatkák is követtték a mozdulataimat a dobozban, Clive-ot korai vadászatra hívták. – Háremmentesen, igaz? – sóhajtottam én is, és fejemben cukorkából készült kis Simon-figurák kezdtek táncolni. Egyedülálló, cukorkából készült kis Simon-figurák, egyedülálló, cukorkából készült kis Simon-figurák Spanyolországban… – Aha – súgta, majd csendben voltunk, és a csend mintha hónapokon keresztül tartott volna, noha csupán annyi idő telt el, amíg Clive lecsapott az első áldozatára: a teniszcipőm alá rejtett Friskies-falatra a bejáratnál. Odasétáltam hozzá, hogy gratuláljak első zsákmányához. – Mondott valami érdekeset – említettem meg mellékesen, ezzel megtörve a varázslatot. – Ó, igen? És mit? – kérdezte. – Azt mondta, idézem, hogy „nagyon csinos” vagyok. – Valóban? – nevetett, és megint érezhetően ellazult. – Igen, és tulajdonképpen úgy mondta, mintha egyet értett volna valamivel, amit egyszer még valaki mástól hallott. Én nem tartozom az olyan lányok közé, akik mindenképp ki akar csikarni egy bókot, de úgy tűnik, Simon, hogy szépeket mondtál neki rólam – elmosolyodtam, és az arcom most minden bizonnyal rózsaszínben ragyogott. Elindultam a hálószobába, amikor is halk kopogást hallottam az ajtómon. Visszasétáltam, elfordítottam a zárban a kulcsot, és anélkül nyitottam ki az ajtót, hogy kilestem volna a kukucskálón. Erős megérzésem volt, hogy ki is állhat az ajtó másik oldalán. És ott állt ő, telefonját a füléhez szorítva, kezében egy sporttáskával és széles vigyorral az arcán. – Említettem neki, hogy csinos vagy, de az igazság az, hogy te sokkal több vagy annál, mint csinos – állapította meg, és fejével most egészen közel hajolt az enyémhez, így csupán néhány centiméter választotta el az arcát tőlem. – Több? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva, és az övéhez hasonló mosoly ült ki az arcomra. – Csodaszép vagy – súgta. Ekkor jött el az a pillanat, hogy behívtam magamhoz. És valahonnan nagyon messziről mintha még O is felujjongott volna.

Egy órával később már a konyhaasztalnál ültünk, előttünk egy vekni kenyérrel. Megszállottan vetette rá magát, de egy-két falatra azért nekem is sikerült szert tennem. A többi most már Simon pocakjában pihent, amit büszkén veregetett meg, akár egy görögdinnyét. Beszélgettünk, ettünk, beszámoltunk a hét történéseiről, és miközben vártuk, hogy kifőjön a kávénk, Clive-ot figyeltük, ahogy befejezi a vadászatot, majd elnyúlik. Simon táskája a bejárati ajtómnál pihent – a saját lakásáig még nem jutott el. Rajtam még mindig ugyanaz az ing volt, és a lábamat magam alá húzva kuporogtam, Simont fürkésztem. Teljesen ellazultunk egymás társaságában, és mégis, mintha valami halk morajlás vett volna körül minket, ahogy szikrázott köztünk a levegő. – Isteni finom lett egyébként. És ezek a mazsolák, elképesztően jóízűek! – villantotta rám önelégült mosolyát, és bekapott még egy szem aszalt szőlőt. – Szörnyű vagy – csóváltam a fejem, majd feltápászkodtam a székről, és összeszedtem a tányérokat meg a maradék néhány morzsát. Miközben sürögtem-forogtam a konyhában, éreztem, hogy rajtam tartja a tekintetét. Magamhoz vettem a kávéskancsót, és kérdő tekintettel néztem rá. Bólintott. Odaléptem a székéhez, hogy kitöltsem neki a kávét, s közben kiszúrtam, hogy a lábamat méregeti a hosszú ing alatt. – Tetszik, amit látsz? – átnyúltam előtte az asztalon a cukortartóért. – Aha – válaszolta, és felém hajolt, hogy elvegye. – Kérsz cukrot? – Aha. – És tejszínt? – Aha. – Mást is tudsz mondani? – Nem. – Na, azért próbálkozz meg vele! Bármivel – kuncogva tértem vissza a helyemre az asztal túloldalán. Megint végigmért, amikor elhelyezkedtem a széken. – Ehhez mit szólsz? – bökte ki végül a könyökére támaszkodva, izgatott arccal. – Ahogy már korábban is említettem, szakítottam Lizzie-vel. Lélegzetvisszafojtva bámultam rá. Próbáltam higgadtnak látszani, abszolút higgadtnak, de sehogy sem tudtam elfojtani az arcomra kiülni kívánkozó hatalmas vigyort. – Látom, téged ez különösebben nem hat meg – jegyezte meg rosszallóan, és hátradőlt a székében. – Nem, nem igazán. Kíváncsi vagy az igazságra? – kérdeztem, és a mosolyom most már némi magabiztosságot is kölcsönzött az arcomnak. – Igen, érdekelne. – Mármint a tényleges igazságra. Tudod, arra, amelyik oda is meg vissza is igaz. Okoskodó visszavágások és gúnyos megjegyzések nélkül… habár profik vagyunk a gúnyos megjegyzésekben. – Azok vagyunk, de az igazság most jobban esne – jegyezte meg csendesen, és rám villantotta zafírkék tekintetét.

– Akkor, íme az igazság. Örülök, hogy szakítottál Lizzie-vel. – Örülsz, mi? – Igen. De miért döntöttél így? És csak az igazat mondhatod – emlékeztettem. Egy pillanatig elgondolkodva nézegetett, közben a kávéját kortyolgatta, mániákusan a hajába túrt, és nagy levegőt vett. – Rendben. Csak az igazat mondom. Azért szakítottam Lizzie-vel, mert nem akartam tovább vele lenni. Vagy akárki mással, ha már itt tartunk – fejezte be, és letette a kávésbögrét az asztalra. – Biztos vagyok benne, hogy mindig is barátok maradunk, de az igazság az, hogy az utóbbi időben túl sok volt nekem három nő egyszerre. Szerintem most egy picit visszaveszek a tempóból, és megpróbálok csak egy nőre koncentrálni – mosolygott, és a kék szín hirtelen veszélyes kékbe csapott át. Mivel tudtam, hogy pillanatnyilag két lábon járó mosolyáradat vagyok a zavarba esés szélén, gyorsan felpattantam, és a mosogatóba tettem a kávésbögrémet. Egy pillanat erejéig dermedten álltam, ahogy összevissza cikáztak a gondolatok a fejemben. Egyedülálló férfi lett. Egyedül… álló… férfi. Jóságos Szűzanyám, a Faldöngető nő nélkül maradt. Éreztem, hogy a konyhában lődörög, majd megáll mögöttem. Megfagyott bennem a szusz, amikor hátrasimította a hajamat a vállamról, és keze a derekamra vándorolt. Az ajkai – azok a hőn szerető ajkak – már-már érintették a fülkagylómat, és belesuttogtak. – Elmondjam az igazat? Állandóan csak te jársz a fejemben. Még mindig háttal álltam neki, az állam majd’ leesett, a szemem hatalmasra kerekedett, és nem tudtam eldönteni, hogy az öklömet rázzam örömömben, vagy egy őrjítő szexjelenetre készülődjem itt, a konyhában. Ajkát a fülem alatti kis részre szorította, még mielőtt dűlőre juthattam volna, és ekkor az agyam felmondta a szolgálatot, a testem többi része pedig remegni kezdett. Megragadta a csípőmet, hogy szembefordítson magával, így szemügyre vehettem a testét és a jellegzetes simonos vigyort. Gyorsan összeszedtem magam, és keservesen igyekeztem így is maradni. – Hogy mi az igazság? Azóta rád gondolok, amikor először bedörömböltél az ajtómon – lehajolt, és lélegzetelállító pontossággal a nyakam közepébe csókolt. Haja az orromat csiklandozta, és nehezemre esett a kezemet nyugalomban tartani. Kicsit oldalra döntött, majd legnagyobb meglepetésemre az étkezőpultra emelt. Lábam automatikusan szétnyílt előtte, ugyanis a Faldöngető Egyetemes Törvénye felülírta valamennyi létező gondolatomat. De nem volt ok aggodalomra, mert a combom így is tette a dolgát. Az egyik kezével átkarolta a derekamat, míg a másikkal a tarkómat ragadta meg. – Hogy mi az igazság? – kérdezte még egyszer, és a csípőmet az étkezőpult széléhez nyomta, aminek következtében kénytelen voltam hátrahajolni, majd ismét robotpilóta üzemmódba kapcsoltam, és a csípője köré fontam a lábamat. – Azt akarom, hogy ott légy velem Spanyolországban – zihálta, és száját az enyémre illesztette. Valahol hívogatón sírt fel egy cicuska… O pedig elindult hosszú útjáról hazafelé. – Kér még bort, Parker úr? – Köszönöm, nem. És te, Caroline?

– Elég volt, köszönöm – kényelmesen kinyújtóztam az ülésen. Első osztályon utaztunk a La Guardia repülőtérig, majd onnan szintén első osztályon egyenesen Malagába, Spanyolországba. Ott akartunk kocsit bérelni, majd azzal utazni tovább Nerjába, a kis tengerparti városba, ahol Simon házat bérelt. A mélytengeri búvárkodástól kezdve a barlangászaton át a hegymászásig mindenre lehetőség nyílik ebben a gyönyörű standokban és hegyekben bővelkedő ódon kis városkában. Simon az ülésén ficánkolt, és mérgesen pillantott hátra a válla fölött. – Mi az? Mi a baj? – kérdeztem, és én is hátranéztem, de semmi különöset nem láttam. – Az a gyerek folyamatosan az ülésemet döngeti – morogta összeszorított fogakkal. Jó húsz percig biztosan majd’ megszakadtam a nevetéstől.

Tizenhatodik fejezet – Ez túl hamar volt. Még várnunk kellett volna. – Te viccelsz? Már így is eleget vártunk. Tudod, hogy jól tettem. Itt volt az ideje. – Még hogy itt volt az ideje, micsoda marhaság! Várhattunk volna még, és most nem lennénk ekkora slamasztikában. – Nos, akkor, ott nem panaszkodtál. Sőt, ha jól emlékszem, még egyet is értettél vele. – Persze, hogy nem panaszkodtam, hiszen tele volt a szám. De olyan megérzés vett erőt rajtam, hogy ez hiba, hogy ez csak egy hibás döntés lehet. – Rendben, feladom. Csak azt mondd meg, mivel tehetem jóvá! – Nos, kezdjük azzal, hogy fejjel lefelé tartod – vágtam vissza, majd kivettem a kezéből a térképet, és megfordítottam. Már vagy öt perce az út szélén álltunk, és próbáltuk kitalálni, hogy Nerjába vajon melyik úton lehetne eljutni. Miután megérkeztünk Malagába, és keresztülverekedtük magunkat az útlevél-ellenőrzésen, az autókölcsönzőkön, majd a városközponton, teljesen el voltunk veszve. Simon vezetett, én néztem a térképet. Ez alatt azt kell érteni, hogy körülbelül tízpercenként kivette a kezemből, átnyálazta, hümmögött-hammogott, és utána visszanyomta a kezembe. Tulajdonképpen nem nagyon figyelt arra, amit mondtam, inkább a saját belső térképét követte. A rendelkezésünkre álló GPS-t sem volt hajlandó bekapcsolni, mondván, hogy hagyományos módon is oda fog találni. Na, pont ezért voltunk most elveszve. Vonattal menni túl egyszerűnek tűnt. Simonnak szüksége volt az autóra, hogy el tudjon jutni mindenhova fényképezni, mert végül is ezért jöttünk ide. Mindkettőnket kimerített az éjszakai repülés, de a leghatékonyabb gyógyszer a felborult bioritmusra állítólag az, ha minél hamarabb megpróbál az ember átállni a helyi időzónára. Megegyeztünk, hogy nem dőlünk le pihenni, amíg el nem jön az éjszakai alvás ideje. Most azonban azon vitatkoztunk, hogy hol nem kellett volna elkanyarodni. Én éppen egy út menti talponállónál szerzett kis churrost falatoztam, amikor állítólag bevette azt a kanyart, amelyet nem lett volna szabad, úgyhogy most „te vagy a hibás”-t játszottunk. – Én csak azt mondom, hogy ha valaki nem a fejét tömi, hanem figyel a kanyarra, akkor most…

– Én tömtem a fejemet? Ez valami vicc? Hiszen elvetted tőlem a churrost. Mondtam, hogy vegyél magadnak is, amikor megálltunk. – Nos, először nem voltam éhes, de utána elkezdtél cuppogni a száddal, és a csokoládét nyaldostad, és, hát… ez elvonta a figyelmemet – felnézett a motorháztetőn szétterített térképről, és elmosolyodott, próbálta oldani a feszültséget. – Elvonta a figyelmedet? – mosolyogtam vissza, és odahajoltam hozzá. Végigmértem, miközben ő a térképet fürkészte. Hogyan nézhet ki valaki ennyire jól annak ellenére, hogy az elmúlt időszakot egy repülőn töltötte? Ott állt előttem kopott farmerban, fekete pólóban és sötétkék North Face kabátban. A huszonnégy órás borosta alig várta, hogy jól végignyaldossák. És hogy ki akart borostát nyaldosni? Hát én. Térképnézegetés közben a karjára támaszkodott és magában beszélt: próbálta megfejteni, amit látott. Átfurakodtam a karja alatt, és minden szégyenérzet nélkül a motorháztetőre vetettem magam, akár egy szexbomba a garázsban lógó naptárról. – Ajánlhatnék valamit? – Valamilyen buja ajánlattal akarsz előállni? – Meglepő lehet, de nem. Bekapcsolhatnánk esetleg a GPS-t? Szeretnék még azelőtt odaérni, hogy pár nap múlva haza kell indulnom – sóhajtottam. Mivel az utolsó pillanatban foglaltam le a repülőjegyet, egy nappal előbb kell visszaindulnom, mint Simonnak. De öt nap Spanyolországban… Nincs okom panaszra. – Caroline, GPS-t csak a cicamicák használnak – jegyezte meg rosszallóan, és újra a térképre bámult. – Nos, van itt egy cicuska, aki már nagyon szeretne megvacsorázni, lezuhanyozni, lefeküdni, aludni és kipihenni az eltérő időzóna miatti fáradtságot. Úgyhogy ha nem akarod végignézni az Ez történt egy éjszaka című film spanyol változatát most az én előadásomban, akkor kénytelen leszel bekapacsolni a GPS-t. A Noth Face-es kabátjánál fogva megragadtam Simont, és magamhoz vontam. – Netán túl durva voltam? – suttogtam, és finom kis csókot leheltem az állára. – Bizony. Most már valósággal rettegek tőled. – Ez azt jelenti, hogy bekapcsolod a GPS-t? Igen, azt jelenti – mondta kurtán. Kis örömujjongást hallattam. – Csak ne olyan sietősen, igenis durva voltál az imént, Rózsaszín hálóinges lány. Kiengesztelést követelek. – Szóval kiengesztelést akarsz? Karon ragadott, és visszahúzott magához. – Igen, követelem. – Flúgos alak vagy, Simon – hozzásimultam, karomat a nyaka köré fontam.

– Nem is tudod, mennyire – megnyalta a száját, és úgy ráncolta a szemöldökét, akár egy veterán bandita. – Na gyere, máris kiengesztellek – incselkedtem, ahogy ajkát az enyémhez nyomta. Nem tudtam megunni a csókolózást Simonnal. Hogy is tudtam volna? Amióta azon a bizonyos estén jól megkaptam a magamét az étkezőpultom tetején, szép lassan elkezdtük felfedezni kapcsolatunknak ezt az új, eddig ismeretlen oldalát. A felszíni szikrázás alatt igen komoly, hosszú hónapok alatt felgyülemlett szexuális feszültség tombolt. Kezdtük kiengedni a feszültséget, noha csak szép fokozatosan. Azonnal ágyba is bújhattunk volna azon az éjszakán, és minden bizonnyal az egész város napokig a mi együttléteinktől lett volna hangos. Simonnal, igaz, nem beszéltünk róla, de úgy tűnt, hogy ilyen szempontból egy véleményen voltunk, mert ily módon még nem fedeztük fel a kapcsolatunkat. Udvarolt nekem. Én pedig hagytam, hogy udvaroljon. Élveztem, hogy udvarolt. És meg is érdemeltem. Vágytam az udvarlás hűhóját követő hűhóra, de egyelőre még maga az udvarlás is hű meg há volt nekem. És ha már az udvarlásnál tartunk… Kezemmel a hajába túrtam, és magamhoz húztam, hogy az egész teste az enyémhez simuljon. Az ajkamba nyögött, és ahogy nyelve az enyémhez ért, atomjaimra hulltam. Halkan a szájába nyöszörögtem, és alig tudtam megcsókolni az arcomra kiült hatalmas mosolytól. Egy picit visszahőkölt, és nevetett. – Te tényleg boldognak tűnsz. – Csak csókolj még, kérlek – követelőztem, és visszahúztam az arcát az enyémhez. – Pont olyan, mintha egy töklámpást csókolgatnék. Mire fel ez a nagy vigyorgás? Most az ő szája is az enyémhez hasonló, széles vigyorra húzódott. – Spanyolországban vagyunk, Simon. És ehhez a vigyorgás is hozzátartozik – sóhajtottam elégedetten, miközben a haját birizgáltam. – Na szép, én meg még azt gondoltam, hogy a csókjaimnak köszönhető – válaszolta, majd újra megcsókolt, lágyan és finoman. – Rendben, nagyfiú. Felkészültél arra, hogy megnézzük, mit mutat a GPS? – kérdeztem valamivel hátrébb lépve. El kellett vennem a kezemet, mert különben soha nem indulunk el. – Lássuk, mennyire vagyunk elveszve – mosolygott, és már úton is voltunk. – Szerintem ez a kanyar lesz az… Igen, ez az – szólalt meg Simon. Szinte pattogtam az ülésben az izgatottságtól. Kiderült, hogy közelebb voltunk, mint gondoltuk, és mindketten igencsak be voltunk sózva. Egymásra néztünk, ahogy bevettük az utolsó kanyart, és visítozni kezdtem. Az utolsó pár kilométeren már előbukkant néha a tenger egy-egy fa vagy szikla mögül. Teljesen elámultam, amikor rákanyarodtunk a kis macskaköves útra, és világossá vált számomra, hogy Simon nem is a tengerpart közelében vett ki egy házat, hanem közvetlenül a tengerparton. Némán ültem, és csodáltam az elém táruló látványt. Simon lehúzódott a házhoz, a kerekek csak úgy csikorogtak a macskakövön. Amikor leállította a motort, jól hallottam a hullámok csapdosását a sziklás tengerparton tőlünk úgy ötven méterre. Egy darabig csak üldögéltünk, egymásra mosolyogtunk, és próbáltuk befogadni a lenyűgöző látványt, mielőtt kimásztam volna a kocsiból.

– Itt fogunk megszállni? Az egész ház a miénk? – kiáltottam fel csodálkozva, miközben Simon összeszedte a csomagjainkat, és odalépett hozzám. – A miénk bizony – mosolyogva tessékelt előre. A ház egyszerre volt kedves és nagystílű, fehér stukkó falakkal, cseréptetővel, letisztult vonalakkal és kellemes lugassal. Narancsfák szegélyezték a kocsibejárótól a házhoz vezető ösvényt, a ház falára pedig murvafürt futott fel. Klasszikus nyaraló volt, amelyet annak idején úgy építettek meg, hogy jól bírja a tenger ostromát, és védelmet nyújtson a bent tartózkodóknak. Simon a kulcsot keresgélte a virágcserepek alatt, míg én mélyen belélegeztem a citrusok és a sós levegő jellegzetes illatát. – Aha! Megvan. Na, bemehetünk? – egy pillanatig küzdött az ajtóval, mielőtt ismét felém fordult volna. A kezét kerestem, az ujjaimat az övéibe kulcsoltam, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam az arcát. – Köszönöm. – Mégis mit? – Azt, hogy eljöhettem veled ide – elmosolyodtam, és most a szájára kapott egy csókot. – Hmm, folytatódik a kiengesztelés, ahogy azt ígérted – ledobta a csomagokat, hogy magához ölelhessen. – Ez lesz az igazi kiengesztelés! Gyerünk be a házba! – kiáltottam, kiszabadítottam magam az öleléséből, és átnyomakodtam mellette, hogy bejussak végre. Azonnal földbe gyökerezett a lábam, amint beléptem az ajtón. Simon szorosan a nyomomban volt, így pont nekem jött, ahogy megtorpantam, hogy befogadjam az elém táruló látványt. Egy süllyesztett nappaliba léptem, itt-ott plüss-szófákkal és kényelmesnek látszó székekkel berendezve, és láttam, hogy egy másik helyiség is nyílik belőle, talán pont a konyha. A ház hátsó részéből tágas, lépcsőzetes teraszok vezettek le egészen a sziklás tengerpartig. De igazából a tenger látványa ragadott magával a legjobban. A ház hátsó felében a hatalmas ablakokon át a mélykék, lusta Földközi-tengerre nyílt kilátás. A tengerpart visszakanyarodott Nerja városához, és ahogy az alkony leereszkedett a strandra, a lámpák kigyulladtak a városban, és megvilágították a többi, sziklára épült, fehér házat is. Eszembe jutott, hogy mozogni is tudok, így kinyitottam az ajtókat, éreztem a bőrömön a lágy szellő simogatását, melyet beengedtem a házba is, hogy minden kis bútordarab az illatába burkolózhasson. Elsétáltam a gondosan megmunkált korlát mellett, át a terméskővel kirakott teraszon, melyet olajfák szegélyeztek. Megfogtam a felmelegedett vasat, és csak nézelődtem, és nézelődtem, és nézelődtem. Éreztem, hogy Simon mögém sétál, és anélkül, hogy egy szót is szólna, megfogja a derekamat. Átkarolt, és fejét a vállamra hajtotta. Hátradőltem, ahogy testének hajlatai és domborulatai az enyémhez simultak. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyszerűen csak minden pont olyan, amilyennek lennie kell. Az ember tökéletes harmóniában van a világgal, és ennél teljesebbnek nem is érezhetné magát. Tudtam, hogy most épp egy ilyen pillanatot élek meg. Elnevettem magam, amikor megéreztem a nyakamon Simon mosolygó arcát. – Ugye milyen jó? – suttogta.

– Igen, nagyon jó – válaszoltam, és csendben néztük a naplementét, mintha bűvölet alatt lettünk volna. Miután végignéztük, hogyan tér nyugovóra a Nap, elindultunk, hogy felfedezzük a ház többi részét is. Minden szobával csak egyre csodálatosabbnak tűnt, és amikor megpillantottam a konyhát, megint visítozni kezdtem. Mintha Ina East Hampton-i otthonának spanyol változatában találtam volna magam, a Sub-Zero hűtőszekrénnyel, a gyönyörű gránit munkalapokkal és a Viking sütővel. Jobb volt nem tudni, mennyit fizetett Simon ezért a házért. Egyszerűen csak élvezni akartam, és kész. És valóban nagyon jól éreztük magunkat Simonnal, fel-alá rohangáltunk és kacagtunk, akár a gyerekek, amikor megpillantottuk a bidét a fürdőszoba előterében. Majd beléptünk a hálószobába. A sarokból észrevettem, hogy Simon leragadt az előtér végében az ajtónál. – Milyen érdekességet fedeztél fel ilyen gyor… Atyám… Te is látod, amit én? – Odaléptem hozzá az előtérbe, ahonnan csodálkozva bámészkodott befelé. Ha lenne aláfestő zenéje az életemnek, akkor most éppen a 2011: Űrodüsszeia betétdala szólna. A sarokszobában, melyből külön terasz nyílt és amely a világ leggyönyörűbb tengerére nézett, ott állt a legnagyobb istenadta ágy, amit valaha láttam. Talán tölgyfából lehetett kifaragva, és akkora volt, mint egy focipálya. Párnák tucatja hevert az ágytámlánál, lazán elhelyezve a fehér ágytakarón. Az ágyneműt úgy hajtották fel, hogy kilátszott a lepedő, melynek sűrűn szőtt szálai valósággal fénylettek, mintha belülről lettek volna megvilágítva. Áttetsző, fehér függönyök lógtak az ágy felett baldachint formálva, és ugyanolyan függönyök takarták el a tengerre néző ablakokat is. A nyitott ablakon át a lágy szellő meg-meglibbentette a függönyöket, az egész szobának hullámzó, fodros, széljárta hatást kölcsönözve. Szemünk elé tárult a véget nem érő ágy. Minden kiságy álma volt, hogy ilyen legyen majd egyszer, ha felnő. Tulajdonképpen az ágymennyország kapui nyíltak meg előttünk. – Tyűha! – nyögtem ki, és még mindig az előtérben álldogáltunk. Hipnotikus állapotba kerültem. Íme az ágyak szirénje, magához csábít, hogy egymásba vesszünk. – Megismételhetnéd, amit az imént mondtál – hebegte Simon, de a szemét egy pillanatra sem vette le az ágyról. – Tyűha! – mondtam, és én is csak tátott szájjal bámultam. Nem tudtam abbahagyni, és éreztem, hogy hirtelen kínzó idegesség vesz erőt rajtam. Csinos kis lámpalázam lett, de ez egyéni szociális probléma. Simon kuncogott egy kicsit a gyenge viccemen, ami visszahozott hozzá, a valóságba. – Nincs semmilyen sürgető tényező, rendben? Rendben? Netán ideges? Akkor már ketten vagyunk a csapatban? Volt választásom. Vagy a szokványos észjárást követem, amennyiben a szokványos észjárás azt jelenti, hogy ha két felnőtt együtt nyaral egy fantasztikus házban egy szexualitást megtestesítő ággyal, akkor más dolguk sincs, mint hogy éjt nappallá téve kiélvezzék a szexuális élet nyújtotta gyönyöröket… Vagy lerázom magunkról a terhet, és hagyom, hogy egyszerűen csak jól érezzük magunkat úgy, ahogy éppen jólesik. Élvezzük ki, hogy együtt lehetünk, és mindenre sor kerül majd, amikor itt az ideje. Bevallom, az utóbbi változat tetszett jobban.

Kacsintottam, majd nekifutásból az ágyra ugrottam, és összevissza dobáltam a párnákat a szobában. A kupac fölött Simonra pillantottam, aki az ajtónak dőlve állt, mint már annyiszor. Egy kicsit idegesnek tűnt, de így is csodálatosan mutatott. – Szóval, te hol alszol? – kiáltottam, mire mosolyra húzódott a szája, és a mosolya az enyémbe olvadt. – Kérsz bort? – Ezek szerint még lélegzem? – Ez aztán a bor – szippantott bele egy üveg rozéba, amelyet a gálánsan megpakolt hűtőszekrényből húzott elő. Simon gondoskodott arról, hogy a ház el legyen látva alapvető élelemmel, mire mi megérkezünk. Nem volt tele különlegességekkel a konyha, csak pont annyi ennivalóval, hogy tudjunk nassolni egy kicsit, és kellemesen érezzük magunkat. Mostanra teljesen besötétedett kint, és az ötlet, hogy esetleg bemegyünk a városba, kezdett elhalványulni, ahogy egyre jobban ránk nehezedett az átállás miatti álmosság. Úgy döntöttünk, hogy inkább a házban töltjük az estét, nagyot alszunk, és reggel megyünk csak be a városba. Volt sült csirkénk, egy darab Manchego sajtunk, néhány szelet jóképű serrano sonkánk, és egyéb harapnivalók, amelyek együtt pont kitettek egy vacsorát. Összeszedtem a tányérokat, Simon bort töltött, és már kint is ültünk a teraszon. Alattunk a hullámok csapkodtak, és a strandhoz vezető falejáró fölött most pici fehér lámpácskák világítottak. – Le kellene mennünk a partra legalább egy kicsit sétálni, mielőtt elmennénk aludni. – Rendben, menjünk. Holnap mit szeretnél csinálni? – Attól függ. Mikor kell hozzálátnod a munkához? – Az igazat megvallva, vannak helyek, ahová biztosan tudom, hogy el kell majd mennem, de el kell indulnom azért még egy kis felfedezőtúrára is. Van kedved velem tartani? – Még szép! Mit szólnál ahhoz, ha reggel a várossal kezdenénk, és utána megnéznénk, hogy még hova tudunk onnan eljutni? – kérdeztem, miközben olívabogyót majszoltam. Felemelte a poharát, és bólintott. – Igyunk arra, hogy megnézzük, hova juthatunk még el – mondott pohárköszöntőt. A poharamat az övéhez emeltem. – Úgy legyen – koccantak össze, és egymásba fonódott a tekintetünk. Mindketten sejtelmesen mosolyogtunk. Végre egyedül voltunk, csak mi ketten, és sehol máshol a világon nem lettem volna most szívesebben. Megettük a vacsoránkat, közben egymást nézegettük, és a borunkat kortyolgattuk. Elálmosodtam a bortól, és szeretetteljes érzés fogott el. Vacsora után útnak indultunk, óvatosan ereszkedtünk le a sziklás parton a strandra. Hogy könnyebb legyen együtt haladni, megfogtuk egymás kezét, és többé el sem engedtük. Az erős, sós szél úgy kapott a hajunkba és a ruhánkba, mintha a világ peremén álltunk volna, és egy kicsit vissza-visszataszigált minket. – Jó érzés veled lenni – mondtam Simonnak. – Szeretem… na, szóval, szeretem fogni a kezed – vallottam be az alkoholtól felbátorodva. Az incselkedő gúnyos megjegyzéseknek megvan a maguk helye és ideje, de néha az igazság kimondása sokkal jobban esik. Nem válaszolt, csak elmosolyodott, a kezemet a szájához emelte, és megpuszilta.

Miközben a hullámokat néztük, a mellkasára vont és átkarolt, én pedig lassan engedtem ki a levegőt. Tényleg ennyire régen éreztem volna – jaj, mi is az az érzés? –, hogy valaki törődik velem? – Jillian mondta, hogy ismered a szüleim történetét – súgta olyan lágy hangon, hogy éppen csak meghallottam. – Igen, elmesélte, mi történt. – Mindig fogták egymás kezét. De nem azért, hogy mutogassák a szerelmüket. A mellkasába bólintottam, és belélegeztem az illatát. – Mindenhol olyan párokat látok, akik látványosan, nagy elánnal fogják egymás kezét, és Bébinek, Édesemnek, Drágámnak szólítják egymást. És az egész valahogy olyan, nem is tudom, mesterkéltnek tűnik. Vajon akkor is fognák egymás kezét, ha nem lennének körülöttük mások? Ismét bólintottam. – De az én szüleim… Akkoriban nem nagyon tudatosult bennem, de ha visszagondolok, rá kell döbbennem, hogy az ő kezük mintha szó szerint összeforrt volna, hiszen mindig fogták egymás kezét. Akkor is, ha senki nem látta őket. Sokszor, amikor edzés után hazaértem, éppen tévét néztek a kanapé végében, de a kezük alá tettek egy párnát, hogy így is elérjék egymást… És ez annyira… nem is tudom, szép dolognak tűnt. A kezem még mindig az övében volt, és most megszorítottam a kezét, majd éreztem, hogy válaszképpen az ő erős ujjai is megszorongatják az enyémet. – Ezek szerint ők nem csak szülők voltak, hanem szerelmespárnak is megmaradtak – jegyeztem meg, és hallottam, hogy most szaporábban veszi a levegőt. – Igen, pontosan így van. – Hiányoznak neked. – Persze, hogy hiányoznak. – Talán furcsa lesz, amit mondok, hiszen nem is ismertem őket, de szerintem nagyon büszkék lennének rád, Simon. – Lehet. Még egy pillanatig csendben voltunk, és belevesztünk az éjszakába. – Szeretnél visszamenni? – kérdeztem. – Igen. Megcsókolta a fejem búbját, és elindultunk visszafelé, továbbra is kéz a kézben, mintha a kezünk pillanatragasztóval lett volna bekenve. Simonra hagytam a vacsoramaradékok eltakarítását, ugyanis gyorsan le akartam zuhanyozni, még mielőtt ágyba bújtam volna. Miután lemostam magamról a többnapos repülőterezést és utazást, magamra öltöttem egy régi pólót és egy férfi sortnadrágot, mert nem volt kedvem keresgélni a fehérneműt, amit valahova a táskámba raktam. Igen, hoztam magammal csini fehérneműt. Elvégre távolról sem vagyok apáca.

Megszárítottam a hajam, és a tükör előtt álltam a hálószobában (igen, a nagy lett az enyém), amikor is megpillantottam őt az ajtóban. Simon is épp zuhanyzás után volt, és a saját szobájába tartott pizsamanadrágban, törölközővel a nyakában. Tény, hogy kimerült voltam, de azért annyira nem, hogy ne értékeljem a látványt. A tükörből láttam, hogy ő is engem bámul. – Jót zuhanyoztál? – kérdezte. – Igen, isteni volt. – Ágyba készülsz? – A szememet is alig bírom nyitva tartani – válaszoltam, és nagyot ásítottam, hogy ezt nyomatékosítsam is. – Hozzak neked még valamit? Vizet? Teát? Bármi mást? Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele, ő pedig belépett a szobába. – Sem vizet, sem teát nem kérek, viszont egy valamire még igényt tartok, mielőtt lefeküdnék aludni – doromboltam, és felé léptem. – Mi lenne az? – Egy jóéjtcsók? Szemei most sötétebben csillogtak. – Ejnye, csak ennyi? Az minden gond nélkül megoldható. – Átszelte a távolságot kettőnk között, és finoman a derekam köré fonta a karját. – Csókolj már meg, te bolond – mondtam játékosan, és a karjaiba vetettem magam, mintha csak egy régi melodrámában lennénk. – Már jön is a te csókos bolondod – nevetett, de néhány pillanat múlva már egyikünk sem nevetett. És néhány perc múlva már egyikünk sem állt. Miután beestünk Párnaországba, tülekedni kezdtünk, karunk és lábunk összevissza tekergett, és csókjaink egyre hevesebbé váltak. A pólóm felgyűrődött a derekamon, és leírhatatlan érzés volt, amikor a barlangomba is beköszöntött. Csókok záporoztak a nyakamra, nyaldosta és beleszívott, én pedig pont úgy nyögdécseltem, mintha csak egy nyögdécselő versenyt akartam volna megnyerni, ahol a fődíj egy kis Simon-féle nyaknyaldosás, kiszívás. Hogy őszinte legyek, soha nem hallottam még szajhát templomban nyögdécselni, de úgy képzeltem, hasonló lehetett a számból feltörő istentelen nyögdécselések hangjához. Simon most megfordított, akár egy rongybabát, és maga fölé húzott, lábaim az oldalához feszültek, amire már olyan régóta vágytam. Felsóhajtott, és rám szegezte tekintetét, én pedig türelmetlenül söpörtem ki a hajamat az arcomból, hogy alaposan szemügyre vehessem a fenséges testet, amely fölött elhelyezkedtem. Lelassítottuk a mozdulatainkat, majd egy pillanatra mindent abbahagytunk, hogy szégyenérzet nélkül bámuljuk és megcsodáljuk egymást. – Hihetetlen – sóhajtotta Simon. Most a kezében tartotta az arcomat, én pedig odadörgöltem hozzá az orromat.

– Igen, találó a szó. Hihetetlen – csókoltam végig az ujjait. Mélyen a szemembe nézett, a szexi zafírkékek vudu varázslata megbabonázott, és elolvadtam, mint a vaj. Hogy kenyérre kenjen. Na igen, pont ezt tette velem. – Nem akarom elrontani – mondta hirtelen, és szavai megtörték a gyerekkönyvekbe illő rímkezdeményeket, amelyek a fejemben formálódtak. – Na ácsi, tessék? – kérdeztem, és megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon. – Ezt. Veled. Velünk. Nem akarom elrontani – erősködött, majd felült alattam, de a lábaim még mindig a hátára fonódtak. – Rendben, nem akarod elrontani – folytattam, de nem igazán tudtam, vajon mire akarhat kilyukadni. – Úgy értem, tudnod kell, hogy ilyen téren nem vagyok tapasztalt. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. – Otthon van egy falam, amely ezzel nem értene egyet… – nevettem, mire ő indokolatlan hévvel a mellkasára szorított. – Jól van, jól van… Mi az? Mi a baj? – nyugtatgattam a hátát masszírozva. – Caroline, én, jesszus, hogy magyarázzam ezt el anélkül, hogy ne legyen olyan az egész, mintha a Dawson és a haverok egyik epizódjába csöppentünk volna? – dadogta a nyakamba. Muszáj volt nevetnem, ahogy magam elé képzeltem Pacey-t, és ezzel Simont is visszazökkentettem. Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam, ahogy éppen bánatosan mosolyog. – Na jó, a franc essen beléd, Dawson. Nagyon kedvellek, Caroline. De az igazat megvallva gimnázium óta nem volt barátnőm, és fogalmam sincs arról, hogy ezt valójában hogyan is kell csinálni. De tudnod kell, hogy amit irántad érzek… hogy is mondjam? A fenébe, szóval, egyszerűen csak más, érted? És bármit mondana is a falad otthon, ezt tudnod kell. Ami köztünk van, vagy lesz, az valami más, érted? De úgyis tudod, nem? Ezzel azt próbálta elmondani, hogy én más szerepet töltöttem be az életében, nem csupán a háremét helyettesítettem. És ezt tudtam is. Ahogy ilyen őszintén és komolyan nézett rám, szívem még jobban kinyílt felé. Lágy csókot nyomtam az édes ajkakra. – Először is, én ezzel nagyon is tisztában vagyok. Másodszor pedig, jobban csinálod, mint gondolnád – mosolyogtam rá, majd mindkét szemhéját lehajtottam, és egy-egy csókot leheltem rájuk. És csak úgy megjegyzem, hogy imádtam a Dawson és a haverokat, és a WB most nagyon büszke lenne rád. Elnevettem magam, ahogy kipattant a szeme, és hirtelen megkönnyebbülés jelent meg a tekintetében. A karomba vontam, előre-hátra ringatóztunk, és a hormonok iménti tombolása most alábbhagyott, ahogy elkezdtünk felfedezni egy más jellegű kapcsot kettőnk között, a csendes meghittségét, amely szintúgy valamiféle függőséghez vezetett. – Nem bánom, hogy nem sietjük el a dolgokat. Igazán gáláns udvarló vagy – suttogtam. Teste megfeszült alattam, majd egy kicsit megremegett. – Gáláns udvarló vagyok? – elnevetette magát, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy próbálta visszafojtani a nevetést.

– Na jó, fogd be! – kiáltottam, és egy párnát vágtam hozzá. Nevettünk még egy kicsit, hátradőltünk a buja ágyban, és mivel egyre jobban eluralkodott rajtunk az álmosság, kényelmesen elhelyezkedtünk. Együtt. És már nem is volt kérdés számomra, hogy nem fogunk külön szobában aludni. Azt akartam, hogy itt legyen mellettem. Velem. Egy halom párnán feküdtünk összebújva Spanyolországban. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt álomba merültem volna a körém fonódó erős karokban, hogy… előfordulhat: kezdek beleszeretni az én Faldöngetőmbe.

Tizenhetedik fejezet Hatalmas zaj ébresztett fel reggel. Egy pillanatra elfelejtettem, hol is vagyok valójában, automatikusan azt gondoltam, hogy otthon, és földrengésre gyanakodtam. Már fél lábbal kint voltam az ágyból, amikor ráeszméltem, hogy a kilátás a hálószobaablakomon sokkal kéklőbb volt, mint otthon, és határozottan jobban hasonlít a Földközi-tengerre. És a zaj? Jaj, dehogy földrengés volt. Csak Simon horkolt. Horkolt. A lehető leghangosabban, amit valaha hallottam, és a legnagyobb hangot az orrán keresztül adta ki, mintha valami földöntúli hang lett volna. A szám elé kaptam a kezem, nehogy elnevessem magam, és visszabújtam az ágyba, hogy jobban szemügyre vegyem a jelenséget. Szokás szerint majdnem az egész ágyat elfoglaltam éjszaka, ő az ágy egy távoli kis sarkába volt száműzve, ahol most összegömbölyödve feküdt, akár egy labda, és lába között egy párnát szorongatott. A térhiányt a hangerővel próbálta kompenzáni. Az orrlyukán át kiszabaduló hangot a grizzly medve és egy robbani készülő kamion hangja közé lehetett besorolni. Átmásztam a hatalmas ágyon, a fejéhez kuporodtam, és az arcát figyeltem. Még így is imádnivaló volt, hogy ilyen szörnyűséges hangokat adott ki magából. Óvatosan befogtam az orrát a kezemmel, és vártam a hatást. Körülbelül tíz másodpercre rá levegőt akart venni, majd a fejét rázta és vadul nézett körbe. Megnyugodott, amikor észrevette, hogy ott fekszem mellette a párnakupacon. Álmosan mosolygott rám. – Szia, mi újság? – kérdezte, odagurult hozzám, átölelte a derekamat, és a fejét a hasamra hajtotta. Beletúrtam a hajába, és élveztem, hogy végre bármikor, szabadon megérinthetjük egymást. – Most ébredtem. Valaki nagyon hangos volt az ágy másik oldalán. Az egyik szemét behunyva nézett rám. – Nem hiszem, hogy bármi miatt is lenne joga panaszkodni egy olyan hadonászóművésznek, mint amilyen te vagy. – Hadonászóművész? Ilyen kifejezés nincs is – pufogtam, és magamnak sem akartam bevallani, mennyire jólesett a körém fonódó karok érintése. – A hadonászóművész kifejezés a hadonászásra vezethető vissza. És arra a valakire, aki hiába alszik egy Alcatraz méretű ágyban, neki az egész matrac kell, hogy nyugodtan elterülhessen és kapálózhasson – taglalta, és egy tudatos véletlen folytán feljebb tűrte a pólómat, hogy a meztelen hasamra hajthassa a fejét. – A hadonászás még mindig jobb, mint a horkolás, te horkolómasina – jegyeztem meg játékosan, és próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a borostája elképesztő finoman csiklandozta a bőrömet.

– Te hadonászol, én horkolok. Mihez is kezdjünk a helyzettel? – boldogan mosolygott, még mindig félálomban. – Füldugó és lábszárvédő? – Igen, az nagyon szexi. Minden este magunkra vehetnénk lefekvés előtt – sóhajtotta, és ici-pici csókokat lehelt pont a köldököm fölé. Sajnos egy kis nyüszögés hagyta el a számat, mielőtt még magamba fojthattam volna, és a fülem is lángolni kezdett, ahogy eljutott a tudatomig, amit mondott: „minden este”, mintha mostantól fogva minden este együtt aludnánk. Ó, atyám… Gyorsan megreggeliztünk a szállásunkon, majd elindultunk a városba. Azonnal beleszerettem a városkába: a hosszú kikövezett utcácskába, a fehérre meszelt falakba, melyek csak úgy csillogtak a tűző napfényben, és a gyönyörű nyitott árkádokba. Teljesen lenyűgözött minden a partról megcsillanó azúrkék árnyalataitól kezdve a barátságos mosolyig, amely az itt lakó kedves embereket jellemezte, akik ezt a gyönyörű helyet az otthonuknak nevezhették. Ma éppen vásár volt, így fel-alá sétáltunk Simonnal a standok között, és friss gyümölcsöt válogattunk, hogy legyen később nassolnivalónk. Jártam már gyönyörű helyeken a világban, de ez a város maga volt számomra a mennyország. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Eddig ugye mindig egyedül utaztam, és kellemes társaság voltam saját magamnak. És mégis, Simonnal utazni? Ez volt csak igazán… fantasztikus élmény. Egyszerűen fantasztikus. Hallgatag volt, akár csak én, ha valami újat látok. Nem próbálta üres fecsegéssel megtörni a csendet. Mindkettőnknek elég volt a táj befogadása. Ha megszólaltunk, akkor csak azért tettük, hogy felhívjuk a másik figyelmét valamire, amit érdemes megnézni, akár a hátsó udvarban játszó kölyökkutyákra, vagy egy idős nőre és férfira, akik a teraszról kiabálnak át egymásnak. Rendkívül jó társaság volt Simon. Visszasétáltunk a bérelt autóhoz, miközben a Nap délutáni sugarai a vállamat sütötték a vékony pamuton keresztül, amelyet a vállamra terítettem. Kezünk a lehető legfurcsább módon gabalyodott egymásba. Szép lassan kinyitotta előttem az ajtót, odahajolt hozzám, és megcsókolt a forró spanyol napsütésben. Semmi másra nem volt most szükségem a világon, mint az ajkára és az olajfák illatára. Amióta Simont ismerem, rengeteg kép égett bele az emlékezetembe vele kapcsolatban: amikor először megpillantottam egy szál lepedőben, önelégült mosollyal az arcán, majd a hazaút a hídon át Jillian házszentelő bulija után, ahol is megkötöttük a tűzszünetet. Simon eltorzult és homályos alakja a gyapjútakarón keresztül nézve. A hátulról fáklyákkal megvlilágított, vizes és szemtelenül jóképű Simon a forró fürdőben. És a Simon legjobbjai válogatás legújabb kincse? Teste látványa alattam, ahogy szorít, és magamon érzem a bőre melegét és édes lelehetét, ahogy összebújunk a Bűnbeesés gigantikus ágyában. De nem volt annál szexibb látvány, mint Simon munka közben. Komolyan. Meg is kellett legyeznem magam egy kicsit, amit nem láthatott, mert amikor dolgozott, teljesen a munkájára koncentrált. Üldögéltem, és Simont néztem, ahogy dolgozik. Felhajtottunk egy tengerparti részre, melyet az egyik helyi túravezető ajánlott nekünk, próbaképeket készíteni, és a most veszélyesen jóképű Simon minden figyelmét erre a feladatra összpontosította. Egy pokrócon ültem, amit a csomagtartóból halásztunk elő, és nézelődtem. Egy sziklán gubbasztottunk magasan a tenger fölött, és kilométerekre elláttunk. A sziklás partvonal hosszan elnyúlt, majd kanyargott, és

mintha hullámok milliói csaptak volna ki rá a mély tengerből. A táj ugyan gyönyörű volt, de elsősorban Simon kikandikáló nyelve foglalta le a figyelmemet, miközben a tájat fürkészte. És az, ahogy alsó ajkát harapdálta, mint aki épp töri a fejét valamin. És izgatottságtól felvillanyozott arca, amikor valami újat pillantott meg a lencsén leresztül. Örültem annak, hogy valami lefoglalt, elvonta a figyelmemet, mert a testemben nagy összecsapások készülődtek. Már azóta, amióta megjegyeztük, hogy mekkora nyomást gyakorolhat ránk az a hatlamas ágy, és ez a nyomás folyamatosan rám nehezedett. És O hosszan tartó megtagadásának a nyomása is ott volt, aki türelmesen, illetve néha türelmetlenül várt saját felszabadulására. Annyira erős és intenzív feszültség dolgozott bennem, hogy minden egyes porcikámban éreztem. Állást kellett foglalnom ebben a súlyos belső vitában, melyben az agyam, Caroline alfele (aki O távolléte ellen szólalt fel), a gerincesség – amely mostanában inkább csendben volt és átadta az irányítást az agynak és az idegeknek – vett részt, és amelyben most a szív is megmérettetett. Mindenképp meg kell jegyezni, hogy CA (mert Caroline alfele egy rövidített, menő megszólítást akart magának) Simon péniszét is belevonta a vitába, ugyan még nem nyílt lehetősége arra, hogy személyesen megismerje, de mégis szükségét érezte, hogy felszólaljon az érdekében. Ugyan a pénisz szó nem tartozott a kedvenceim közé, olyan furcsa volt a belső vitában dáresznek vagy szerszámnak szólítani, így maradt a pénisz… legalábbis egyelőre. Namármost a gerinc és az agy amellett kampányoltak, hogy nem kell sietni a szexsszel, mert szerintük csak így lehet biztos alapot teremteni egy bimbózó kapcsolatnak. Természetesen CA, és ebből kifolyólag Simon pénisze is a „Szexszeljetek Amilyen Gyorsan Csak Lehet” pártba tömörültek. O ugyan nem volt hivatalos tag, de a CA támogatói között lehetett vele számolni. Volt egy olyan megérzésem is – csak egy megérzés, nem több –, hogy O a két tábor helyett inkább a szívhez csatlakozik majd, amely pillanatnyilag az örök szerelemről és romantikus, pihepuha dolgokról zengett költeményeket. És hogy mi volt ezek után a végkifejlet? Egy teljesen összezavart Caroline. Egy megosztott Caroline. Nem csoda, hogy száműztem az életemből a randizást. Roppant nehéz ügy ám ez. És hogy örültem-e annak, ha valami másra is gondolhattam, mint az erotika, mely úgy feszített belülről, mint gőz a kuktát? Még szép! Talán több időt kellett volna fordítanom arra, hogy jobb megszólítást találjak Simon péniszének? Elképzelhető. Végül is megérdemelte. Gigantikus férfi hímtag? Nem jó. A lüktető szenvedély oszlopa? Ez sem jó. Ajtónálló bandita? Na nem. Ajtóstopp? Mint annak az ajtókitámasztó valaminek a hangja, amikor kipöckölik… Néhányszor hangosan is kimondtam magamban, és egy kicsit még fel is kacagtam. Ajtóstopp. Ajtóstopp. Aaaajtóstopp – motyogtam. – Hékás! Hálóinges lány! Gyere csak ide egy picit – kiáltott Simon, és kizökkentett az ajtóstoppos gondolatmenetből. Hátrahagytam a belső vívódást, és óvatosan elindultam a szirtes sziklákon Simon felé. – Szükségem van rád. – Itt? Most? – fújtattam. Pont annyira eresztette csak le a fényképezőgépet, hogy felvonhassa a szemöldökét. – Kellenél nekem ahhoz, hogy felmérhessem az arányokat. Állj oda, légy szíves! A szikla széle felé mutogatott. – Micsoda? Na nem. Nem akarok képeket magamról, nem, nem. Visszaindultam a pokrócom felé.

– De igen, legyenek képek. Gyerünk már! Kell valami az előtérbe. Állj oda! – De olyan rendetlenül nézek ki! A szél összevissza borzolt rajtam mindent, és a Nap is megfogott, látod? – húztam lejjebb a V-nyakú pólómat, és megmutattam, hogy kezdek pirosodni. – Mindig értékelem, ha láthatom a dekoltázsodat, úgyhogy vigyázz rá, kérlek. Csak nekem készül, hogy legyen perspektívám. És nem nézel ki úgy, mint akit összevissza borzolt a szél. Na jó, de igen, nagyon kicsit. Dobolni kezdett a lábával. – Ugye nem kell rózsával a számban pózolnom? – sóhajtottam, és a szikla széléhez vánszorogtam. – Netán van nálad rózsa? – kérdezte komoly arccal, leszámítva idegesítően elégedett vigyorát. – Hagyd abba, és csináld a képeidet! – Rendben, csak viselkedj természetesen. Ne pózolj, csak állj ott, ahogy éppen jólesik, és ha lehet, a víz felé nézz – adta ki az utasítást. Engedelmeskedtem. Körülöttem sürgött-forgott, különböző szögeket próbált ki, és közben magában motyogott valamit arról, hogy melyek is lesznek a megfelelőek. Az igazat megvallva szégyenlős voltam, ha fényképeztek, és most szinte magamon éreztem fürkésző tekintetét a lencsén keresztül. Az egész csak néhány percig tartott, de többnek tűnt. Belső harcom ismét kitörőben volt. – Már nincs sok hátra, ugye? – A tökéletességhez idő kell, Caroline. Nekem pedig meg kell csinálnom a munkámat – figyelmeztetett. – De egyébként igen. Mindjárt kész vagyunk. Netán kezdesz megéhezni? – Kérek mandarint a kosárból, ide dobsz nekem egyet? Vagy elrontaná a remekművedet? – Egyáltalán nem rontaná el. Majd az lesz a címe, hogy A szélfútta lány a sziklán mandarinnal. – Jaj, de vicces vagy – jegyeztem meg gúnyosan, és elkaptam a pici gyümölcsöt, amit felém dobott, majd nekiálltam meghámozni. – Én is kapok belőle? – Lehet róla szó. Ez a legkevesebb, amivel tartozom a férfinak, aki elhozott ide, nem igaz? – nevetve haraptam bele egy gerezdbe, és éreztem, hogy a leve már csurog is az államon. – Csak nem lyukas a szád? – kérdezte, és közben megörökítette a pillanatot, amiért most mérgesen pillantottam rá. – Te tényleg viccesnek tartod magad, vagy csak szeretnéd hinni, hogy az vagy? – ellenkeztem, és hívogatón integettem felé a hámozás közepette. Ő persze képes volt úgy beleharapni egy gerezdbe, hogy semmi nem csorgott ki a szája szélén. Kinyitotta a szemét és ámulatot színlelt, én pedig megragadtam a lehetőséget, és egyenesen az arcába nyomtam egy másik gerezd mandarint. Továbbra is kikerekedett szemmel bámult, a mandarin leve az orráról egyenesen az állára csöppent. – Maszatos Simon – jegyeztem meg incselkedőn, ahogy ő egyre csak nézett. Egy pillanat sem telt bele, és az ajkát az enyémhez nyomta, mire én a szájába visítottam, így mindketten csupa maszatosak lettünk.

– Édes Caroline – suttogta vigyorogva. Megfordított minket, hogy a tenger legyen a háttérben, majd felemelte a fényképezőgépet, és elkattintott egy képet, amelyen mindkettőnkről folyt a mandarinlé. – Egyébként miféle ajtóstoppról beszéltél az előbb? – kérdezte, engem pedig még jobban elfogott a nevetés. – Ez az. Hivatalosan is a lehető legfinomabb dolog, amit valaha a számba vettem – mondtam behunyt szemmel, és elégedetten felnyögtem. – Ma este mindenre ezt mondtad, amit ettél. – Igen, tényleg, ez viszont szinte már elviselhetetlenül finom. Üss meg, csípj meg, büntess meg, mert ez már túlságosan jó! – újra felnyögtem. A sarokban ültünk egy asztalnál a városka egyik kis éttermében, és elhatároztam, hogy mindent végigkóstolok. Simon bemutathatta a nyelvtudását, hiszen ő rendelt nekünk. Kértem, hogy rendeljen nekem is, és ugyan most tényleg az ő kezében voltam, de tudtam, hogy nem vezet félre. Igazán ügyesen szerepelt a srác. Igazi dőzsölést adtunk elő. Természetesen a tradicionális ételsorral kezdtünk, és házi bort ittunk hozzá. Körülbelül percenként kis tálkák és tányérok jelentek meg az asztalon pici húsgombócokkal, pácolt gombával, gusztusos sültkolbásszal, grillezett tintahallal és zamatos helyi olívabogyóval. Minden falatnál úgy éreztem, hogy ennél finomabbat még soha az életben nem ettem, majd ismét egy adag jóképű fogás került az asztalra, csak hogy meggyőzzön ugyanerről. És még csak ezután következtek a garnélarákok. Ez már nem lehet igaz! Majd az olívaolajban sült csirkecombok rengeteg fokhagymával, petrezselyemmel, füstölt paprikával, egy picit csípősen fűszerezve. Szinte már leájultam a székről. Tényleg az ájulás határán voltam. És Simon? Ő sem élvezte kevésbé a dínomdánomot. Mindenre éhes volt. A megnyilvánulásaimra legalább annyira, mint az asztalra került finomságokra. Majd’ felfalt a szemével. – Tényleg nem bírok többet enni – tiltakoztam, és egy pirított kenyérdarabkát tunkoltam az olívaolajba. Simon mosolyogva nézte, hogy minden szégyenérzet nélkül magamba nyomok még egy darabka kenyeret, majd egy nagy sóhaj kíséretében eltolom magam az asztaltól. – A legjobb, amit valaha is ettél? – kérdezte. – Megvan rá az esély. Őrület – jegyeztem meg, és megpaskoltam a hasamat. Úrhölgyhöz méltó, vagy sem, olyan elánnal fogyasztottam el mindent, mintha legalábbis valaki el akarta volna venni tőlem a vacsorámat. A pincér a helyi házi borból hozott nekünk két kis pohárkával. Édes volt és zamatos, tökéletes nedű vacsora után. Lassan kortyolgattuk a borunkat, a szél pedig a tenger illatát hozta magával a nyitott ablakokon át. – Nagyszerű randevú volt, Simon. Tényleg. Ennél tökéletesebbet talán elképzelni sem lehetett volna – állapítottam meg, és még egyet kortyoltam a boromból. – Szóval, mi most akkor randevúztunk? – kérdezett vissza Simon. Lefagyott az arcomról a mosoly. – Ja, nem úgy értettem. Nem hiszem. Én csak... – Nyugodj meg, Caroline. Tudom, hogy értetted. Csak vicces, hogy két ember ugyan együtt utazik el nyaralni, de randevúzni csak most kezdenek – mosolygott, mire én is megnyugodtam.

– Eddig sem az előírt szabályok szerint haladtunk, nem igaz? Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ez az első randink, ha ragaszkodunk a konvenciókhoz. – Miért, mi a randevúzás konvencionális meghatározása? – kérdezte. – Egy közös vacsora, gondolom. Habár, tulajdonképpen már máskor is vacsoráztunk együtt – kezdtem. – És a film. Már egy filmet is megnéztünk közösen – emlékeztetett. Flegmán vállat vontam. – Igen, ami nyilvánvalóan csak trükk volt arra, hogy összebújjak veled. Egy horrorfilm, valljuk be, nagyon átlátszó próbálkozás – mondtam gúnyosan. – De működött, nem igaz? És én egészen biztosan emlékszem, hogy akkor éjjel végül együtt is aludtam veled, Hálóinges lány. – Igen, bevallom, könnyű préda vagyok. Nagyon úgy fest a dolog, hogy eddig tényleg fordítva haladunk a megszokottakhoz képest – vigyorogtam, és az egyik lábamat átcsúsztattam az asztal alatt, hogy finoman az övébe rúgjak. – Nekem tetszik ez így fordítva. Fenyegetőn felé hunyorítottam. – Na, azt inkább hagyjuk. – De komolyan. Már mondtam neked, hogy ilyen téren nincs tapasztalatom – magyarázta. – Egyébként hogy kellene működnie? Mármint, ha… nem fordítva haladnánk, mi lenne a következő lépés? – Nos, gondolom, hogy még egy randi következne, és utána megint egy – avattam be szégyenlősen a randevúzás protokolljába. – És vannak bizonyos alapszabályok. Úgy alapszabályokhoz, nem? – kérdezte komoly arccal.

értem,

igazodnom

kellene

valamiféle

Hirtelen kiköptem a boromat – Alapszabályokhoz? Ezt komolyan mondod? Úgy érted, hogy először a pólómon keresztül nyúlsz hozzám, és a pólóm alatt majd csak később? Ilyen jellegű szabályokra célzol? – nevettem hitetlenkedve. – Igen, pontosan. Mi az, amit még úriemberként megengedhetek magamnak? Ha ez tényleg egy első randi volt, akkor most nem is mehetnénk együtt haza, igaz? Hiszen most a randizós fázisban vagyunk, nem pedig az összejövősdiben. Tudod, én tényleg megadom a módját az udvarlásnak – jelentette ki csillogó szemmel. – Igen, nagyon is megadod. És való igaz az is, hogy elvileg most nem együtt kellene hazamennünk. De őszintén szólva, nem akarom, hogy az előszoba túloldalán lévő hálószobában aludj. Ez nagyon furán hangzik? – éreztem, hogy elpirulok egészen a fülemig. – Nem hangzik furán – válaszolta halkan. Kibújtam a szandálomból, a lábamat az övéhez nyomtam, és finoman megmasszíroztam vele. – Azért jó összebújni, nem?

– Igen, az összebújás jó dolog – értett egyet, majd visszabökött a lábával. – Az alapszabályaiddal kapcsolatban csak annyit, hogy szerintem tervezhetnél lassan egy kis póló alatti támadást is, persze csak ha te is úgy gondolod – jegyeztem meg. Agyam és gerincem egy kis örömujjongást hallatott odabent, míg Caroline alfele és az Ajtóstopp felrúgott néhány széket mérgében. A cicik örömmámorban úsztak, amiért végre egyszer rájuk is gondol valaki, hogy ne csak egy rövid útmegszakításul szolgáljanak a dél felé vezető úton. És a szívem? Még mindig repesett, és továbbra is a dalkölteményeit énekelte. – Tehát akkor azért valamelyest követjük a konvenciókat, de nem teljes egészében. Egyszerűen csak lassabbra vesszük a tempót, igaz? – kérdezte felvillanyozott tekintettel, és a zafírkék színek megkezdték hipnotikus kis táncukat. – Lassabbra, de azért ne túlozzuk el, hiszen felnőtt emberek vagyunk az isten szerelmére! – A póló alatti támadásra – mondta, és megemelte a poharát. – Arra szívesen iszom – nevettem el magam, és koccintottunk. Ötvenhét perccel később már ágyban voltunk. A keze kellemesen meleg és magabiztos volt, egyenként hatolt gombjaim alá és fedte fel bőrömet. Lassan, de tudatosan haladt lefelé, és az ingem szétnyílt, ahogy alatta feküdtem. Rám szegezte tekintetét, és ujjaival egy kis szabályos, egyenes vonalat húzott a kulcscsontom és a köldököm között. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy a tény, hogy megszabtuk a határokat, estére furcsamód még érzékibbé és izgatóbbá tette a dolgot. Ajka most a nyakamon időzött, és apró csókokat lehelt a fülem, majd az állam alá, a kis mélyedésbe a nyakam és a vállam között, és végül duzzadó melleim felé vette az irányt. Mindeközben ujjaival simogatott, finoman, érzékien, alig észrevehetően játszadozott bőröm legérzékenyebb pontjain, míg én mélyet lélegezve visszatartottam a levegőt is. Amikor lágyan megérintette a mellbimbómat, az összes idegvégződésem visszafordult és a bimbók felé lüktetett. Kifújtam a levegőt, és mintha a hónapok óta felgyülemlett feszültség egyszerre hagyta volna el a testemet és keltett volna újabb, még nagyobb feszültséget. Édes csókokkal és érintésekkel ismerkedett a testemmel, és most pontosan erre volt szükségem. Ajkával, szájával, nyelvével egyszerre kóstolgatott, cirógatott, tele érzéssel és szeretettel. Ajkát a mellemre tapasztotta, és haja a lehető legérzékibb módon csiklandozta az államat, mire én megöleltem és magamhoz szorítottam. Maga volt a tökéletesség, ahogy bőre az enyémhez simult, és valami olyasmit éreztem, amit eddig még soha: mintha csak istenítettek volna. Mókásan láttunk hozzá egymás feltérképezésének az éjszakában a már klasszikussá vált gunyoros megjegyzésekkel fűszerezve, ám valami hirtelen megváltozott, valahogy többről szólt a dolog. A butácskán elnevezett „póló alatti támadás” egy romantikus együttlét része lett, és ugyan lehetett volna szó csak és kizárólag fizikai érintkezésről is kettőnk között, ehelyett érzelmekkel és tiszta érzésekkel telt meg az együttlét. Kifli alakban ölelt át hátulról, majd karja hajlatába bújtatott, és finom csókok, szüntelen nevetgélés közepette a teljesség érzésével merültünk álomba. A hadonászóművész és a horkolómasina. Az elkövetkező két napban luxus életmódot folytattam. Tulajdonképpen nincs olyan szó a nyelvben, amely jobban jellemezné mindazt, ami osztályrészemül jutott. Luxus vakáció alatt általában véget nem érő vásárlásokat, kényeztető fürdőzéseket, drága vacsorákat és a legkülönbözőbb látványosságok megtekintését érti az ember. Nekem azonban azt jelentette, hogy két órát heverésztem a konyha mellett a teraszon a napsütésben. Pazar érzés volt mézes fügét

kóstolgatni és hozzá pici katonákat enni a helyi sajtból, míg Simon kitöltött nekem egy pohár pezsgőt. Mindezt reggel tíz óra előtt. Luxusként éltem meg azt is, amikor Nerjában bekukkantottam a kis családi üzletekbe, és megnézegettem az állványokra aggatott gyönyörű láncokat. Persze a közeli barlangok felfedezése sem maradhatott ki a sorból Simonnal, ő végig fényképezett, miközben belevesztünk a színek föld alatti kavalkádjába. Ide tartozott az is, amikor Simont néztem, ahogy egy még megmászásra váró sziklán kapaszkodik meztelen felsőtesttel, és lábával a következő biztos pontot keresi. Említettem már, hogy meztelen felsőtesttel? Annál nagyobb luxusban nem is lehetett volna részem, mint hogy minden éjszakát Simonnal egy ágyban tölthettem. És ez egy ingyenes luxusprogram, amelyhez azonban nem lehet minden nagy nyaralás alkalmával csak úgy hozzájutni. Egy-két alapszabályon közben változtattunk, és most már megengedett volt a még bugyiban történő alsófertályi érintkezés is. Nevetségesek voltunk, amiért az utolsó Spanyolországban töltött éjszakánkig vártunk a „dologgal”? Lehet, de kit érdekel? Valamelyik éjjel egy teljes órát töltött Simon azzal, hogy a lábam minden apró kis részletét végigcsókolja, és körülbelül én is hasonló mennyiségű időt szántam arra, hogy megismerkedjem a köldökével. De az igazat megvallva… élveztük minden egyes percét. És hogy az élvezetekkel együtt felszabadult volna valamiféle – hogyan is lehetne ezt megfogalmazni – izgalomtól túlfűtött energia is? Otthon, San Franciscóban hónapokat töltöttünk el szóbeli előjátékkal. De a tényleges előjáték itt és most? Minden elképzelésemet felülmúlta. A testem olyannyira összhangban volt az övével, hogy már pillanatokkal az előtt megéreztem, ha belépett a szobába, vagy ha éppen meg akart érinteni, mint ahogy azt valóban megtette volna. A levegő megtelt körülöttünk szexualitással, és a megérzések olyan energiával száguldoztak bennem fel-alá, ami elég lett volna az egész város kivilágításhoz. Kémiai vonzalomban nem volt hiány. Na és a szexuális frusztráció? A kitörés szélén volt, nagyon közel a kritikus ponthoz. A pokolba is! Kimondom. Elképesztően T-Ü-Z-E-S voltam. Így hát nem csoda, hogy aznap délután a barlangászást követően szenvedélyes csókpárbajba kezdtünk a konyhában. Mindkettőnket elfárasztotta egy kicsit a nap, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a gyönyörűszép Viking tűzhelyet. Éppen zöldségeket aprítottam a sütéshez és az indiai rizst kavargattam, amikor zuhanyzásból jövet belépett Simon. Nem is lehet szavakba önteni a látványt: fehér pólót viselt koptatott farmerral, mezítláb volt, és vizes haját törölközővel szárítgatta. Mosolygott, én pedig mintha egyenesen kettőt láttam volna belőle. Szó szerint rám tört a bujaság és a megkívánás sűrű fátyola, és valami kitörőben volt bennem. Meg kellett érintenem a testét, méghozzá azonnal. – Hmm, de jó illat van itt. Begyújtsam a grillsütőt? – kérdezte, és odajött hozzám az étkezőpulthoz, ahol a zöldségeket vágtam fel. Néhány centiméterre állt meg mögöttem, és ekkor belém hasított egy erős érzés. És nem éppen a borsóhüvelyé a kezemben… Megfordultam, és valósággal a gyomromban dobogott a szívem, amint megpillantottam. Elképesztő erővel dobogott. Kezemet a mellkasára tettem, és még a pamuton keresztül is éreztem a benne rejlő erőt és bőre melegét. Minden gondolatomnak búcsút inthettem, mert most kizárólag a türtőztethetetlen fizikai vágyak diktáltak. Mint amikor viszket valamim, és megvakarom, hogy utána csak még jobban viszkessen. Kezemet a tarkójára csúsztattam és magamhoz húztam. Ajkam találkozott az övével, és végtelen vágyamat a száján keresztül vezettem le, de még a lábujjaimban is éreztem. A lábujjak megszabadultak a strandpapucstól, és minden szégyenlősség nélkül kezdték el összevissza dörzsölgetni az ő lábfejét. Éreznem kellett a bőrét és mindegy volt, hogy teste melyik részén, csak az volt a lényeg, hogy most azonnal.

A heves csókokra hasonlóan heves csókokkal válaszolt, és szája akkor sem hagyta el az enyémet, amikor felsóhajtottam, ahogy megéreztem keze érintését a derekamon. Pillanatok alatt átfordítottam a másik oldalra, és az étkezőpultnak nyomtam. – Vedd le! Azonnal vedd ezt le! – motyogtam a csókcsata közepette, és elkezdtem lerángatni róla a pólót. Az anyag reccsent egyet, a póló valahová a szobába repült, miközben testemmel az övét kerestem, és zihálni kedtem, amikor végre hozzáértem. Egyrészt magamhoz akartam ölelni, másrészt meg akartam őt mászni, és a bujaság most olyan szabadon süvített a testemben, mint valami sebes vonat. Kezemmel átfurakodtam közöttünk, és a nadrágjához nyomtam a tenyeremet. A tekintetünk találkozott, és egy pillanatra egymásba fonódott. És jó helyen jártam. Ujjaim érezték, hogy percről percre egyre keményebb, és hirtelen egyvalamire volt csak szükségem az életben maradáshoz: rá. Méghozzá a számban. – Na de, Hálóinges lány, mégis mit csi... Ó, atyám...! Ösztönösen elkezdtem kigombolni a farmerját, térdre ereszkedtem, őt pedig közelebb rángattam magamhoz. Pulzusom felgyorsult, és talán még a vér is fortyogott bennem, amikor végre megpillantottam azt a bizonyos testrészét. Felszisszentem, ahogy jobban szemügyre vettem, és farmerja pont annyira volt letolva, hogy bekeretezze a lenyűgöző látványt. Simon alsónadrág nélkül. Isten áldja Amerikát! Gyengéd akartam lenni, kedves és finom, de túlságosan fűtött a vágy. Felpillantottam rá, a szeme elhohomályosodott, de égett a szenvedélytől, miközben hátrasmította a hajamat az arcomból. Megragadtam a kezét, és visszatettem az étkezőpultra. – Szükséged lesz kapaszkodóra – bizonygattam. Isteni sóhajt hallatott, és követve az utasításomat még egy kicsit hátra is dőlt. Csípőjét felém tolta, de tekintete az enyémet kereste. Végig. Doromboló hangot adtam ki, majd egész hosszában a számba csúsztatattam férfiassága szimbólumát. Fejét hátraengedte, miközben én a nyelvemmel kényeztettem, és egyre mélyebben vettem a számba. Egy kicsit kijjebb engedtem, hogy fogaimmal éppen csak megérintsem az érzékeny bőrt, és láttam, hogy most még erősebben kapaszkodik az étkezőpultba. Végigszántottam körmömmel a lábán, hogy lejjebb toljam a farmert, és így jobban hozzáférjek forró bőréhez. Megcsókoltam férfiassága hegyét, és kezemet is felcsúsztattam, hogy közben cirógassam, masszírozzam. Annyira tökéletesen sima volt és feszes, ahogy újra és újra és újra a számba vettem! Szinte megőrültem, megrészegültem az illatától, és a tudattól, hogy magamban érezhettem őt. Többször is a nevemet nyögte, és a szavai úgy hatottak, mintha szexi olvasztott csokoládét öntött volna a gondolataimra, és minden idegszálammal rá, csak és kizárólag rá összpontosítottam. Egyre csak folytattam, és mind őt, mind magamat szinte teljesen megőrjítettem, ahogy nyaldostam, szívtam, kóstolgattam, incselkedtem vele, és kéjelegve merültem el a buja tevékenységben. A pazar tökéletes definíciója volt ez számomra: ő, így, itt, velem. Még merevebb lett, és most ismét megérintett, hogy eltoljon magától. – Caroline, ó, Caroline, én… te… először… te… ó, Istenem… te – hebegte. Szerencsére tudtam értelmezni. Azt akarta, hogy nekem is jó legyen. Nem vette észre, hogy nekem csupán arra volt szükségem, hogy ő teljesen elengedje magát. Egy pillanatra megálltam, hogy a kezét ismét visszarakjam az épkezőpultra.

– Nem, Simon. Te – válaszoltam, és megint mélyen a számba helyeztem azt a bizonyos szexi testrészét, amely most a torkomhoz lökődött, kezeim pedig ott játszadoztak vele, ahová a szám már nem ért el. Mozgatni kezdte a csípőjét, majd éreztem, hogy megremeg, miközben a legszexisebb sóhajt adja ki magából, amit valaha hallottam. Simon a csúcsra érni készült. Fejét behunyt szemmel ejtette hátra, és hagyta, hogy elélvezzen. Csodálatos volt. Néhány perccel később leroskadt hozzám a konyhakőre, és kielégült sóhajt hallatott. – Atyaég, Caroline. Ez… váratlanul jött. Egy kicsit elnevettem magam, és lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát. – Nem tudtam magam türtőztetni. Egyszerűen csak túl jól néztél ki, és én… nos… kellőképpen elragadtattam magam. – Az már egyszer biztos. Habár nem tartom igazságosnak, hogy míg én itt egész szépen kitárulkoztam, te még mindig teljesen fel vagy öltözve. Ezen mondjuk igen gyorsan segíthetnénk. Meghúzta a nadrágom zsinórját. Leállítottam. – Először is, te nem egész szépen tárulkoztál ki, hanem teljesen csupaszon heversz a konyhakövön, ami egyébként kifejezetten tetszik. És ez most nem rólam szólt, de bevallom, hogy így is hihetetlenül élveztem. – Te kis buta, most én akarlak élvezni téged – unszolt tovább, és végigsimított az ujjával a nadrágom derekán, majd kibuggyanó bőrömön kezdett játszadozni. Idegeim flamencót táncoltak, de még időre volt szükségem, még több időre. Nem voltam kész rá. CA dúlt-fúlt magában. – Nem, ne ma este. Szeretnék neked készíteni egy finom vacsorát. Hadd gondoskodjam most én rólad egy kicsit. Nem lehetne? – lefejtettem magamról az ördögi kezeket, és megpusziltam őket. Mosolyogva nézett fel rám kócos hajjal, és még mindig idétlenül vigyorgott. Megadóan sóhajtott, majd bólintott. Kezdtem feltápászkodni a kőröl, amikor is éreztem, hogy a csípőmnél fogva elkap, és visszahúz. – Még egy valami, mielőtt felállsz és itt hagysz... hogy is fogalmaztál az imént... csupaszon heverve a konyhakövön? – Igen, kedvesem? – kérdeztem felvonva a szemöldököm. – A héten kialakított alapszabályaink tekintetében néhány randin átugrottunk, nem igaz? – Mondhatjuk így is – nevettem, és finoman megpaskoltam a feje búbját. – Akkor itt az ideje, hogy felhívjam a figyelmedet… a holnap éjszakára. Az utolsó estédre Spanyolországban – mondta, és a szeme csak úgy lángolt a félhomályban – Igen? – kérdeztem suttogva. – Megpróbálom persze hazai pályára is átcsempészni ezt a dolgot veled. Elmosolyodtam.

– Buta Simon, nem kell átcsempészned, hiszen én magam foglak felkérni a folytatásra – doromboltam, majd kedvesen megcsókoltam. Később, aznap este szorosan összebújva feküdtünk Simonnal, és CA már megkezdte az előkészületeket. Az agyam és a gerincem is kántálni kezdte, hogy… O… O… O. Na és Ajtóstopp? Nos, azt lehetett tudni, hogy valahol a gerinc közelében tartózkodik. Szív még mindig repesett, de kezdett megnyugodni. Volt itt azonban még valami, ami határozottan érvényre akart jutni, hogy hatással legyen a többiekre is. Álmaimban kísértett halk suttogásával. Isten hozott, idegesség. Majd minden bizonnyal… hadonászós álomba merülhettem.

Tizennyolcadik fejezet – Mindig tudtad, hogy egyszer majd a fényképezés lesz a munkád? – Tessék? Ez most hogy jutott eszedbe? – nevetett Simon hátradőlve a széken, és rám pillantott kávésbögréje karimája fölött. Ráérősen reggeliztünk az utolsó napomon Spanyolországban. Presszókávét szürcsölgettünk a citromos aprósüteményhez, és frissen szedett bogyós gyümölcsöket mártogattunk tejszínhabba, a háttérben a napsütötte tengerparttal. Mosolyogva üldögéltem Simon pólójában, és a mennyországban éreztem magam. Az idegesség ma reggel nagyon távolinak tűnt. – Tényleg érdekel – bizonygattam. – Mindig is ezzel akartál foglalkozni? Mert amikor dolgozol, szóval, igencsak elemedben vagy. Biztos, hogy nagyon szereted csinálni. – Igen, valóban szeretem. Persze ez végtére is munka, és vannak unalmas pillanatai is, de alapvetően igaz, hogy szeretem. De nem szerepelt mindig a terveim között. Tulajdonképpen teljesen mást terveztem annak idején – válaszolta, és egy pillanatra elkomorodott az arca. – Ezt hogy érted? – Sokáig azt terveztem, hogy apám cégét fogom továbbvinni – sóhajtott, és bánatos mosoly jelent meg az arcán. Kezemet az övébe helyeztem anélkül, hogy tudatosult volna bennem a mozdulat. Megszorította, és ismét a kávéjába kortyolt. – Tudtad, hogy Benjamin édesapámnak dolgozott? – kérdezte. – Édesapám azonnal alkalmazta őt, amint befejezte az iskolát, terelgette, megtanította mindenre. Amikor Benjamin úgy döntött, hogy a saját útját akarja járni, apám egyáltalán nem sértődött meg, sőt, inkább büszke volt rá. – Mert Benjamin a legjobb fej a világon. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, mennyire odavagytok érte, ti lányok. Nagyon is tisztában vagyok vele – zord tekintettel pillantott felém. – Reméltem is. Nem tartozunk éppen a visszafogott csodálók táborába. – A Parker pénzügyi szolgáltató cég igen neves volt és egyre bővült akkoriban, így édesapám szerette volna, ha én is beszállok, ahogy befejezem az egyetemet. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy valaha is eljövök Philadelphiából. Nagyszerű életem lehetett volna ott:

közös vállalkozás édesapámmal, helyi klubok, nagy ház a külvárosban. Ki ne vágyna ilyen életre? – Nos… – motyogtam halkan. Valóban nagyon idillinek hangzott, de nem tudtam Simont elképzelni benne. – A gimnáziumi lap számára készítettem anno fényképeket. Azért vállaltam el, mert biztosítva volt az ötös osztályzat. Gondoltam, jól jön majd a felvételiknél. És olyan megbízásokat kaptam, mint a női gyeplabda-selejtezők tudósítása, mégis kifejezetten élveztem. Tényleg élveztem. Azt gondoltam, hogy mindig megmarad majd érdekes hobbinak. Eszembe sem jutott, hogy erre építsem a karrieremet. A szüleim nagyon támogattak benne, édesanyámtól még egy fényképezőgépet is kaptam karácsonyra abban az évben… abban az évben… amikor… Egy pillanatra elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Mindenesetre azok után, ami édesanyámmal és édesapámmal történt, Benjamin Philadelphiába utazott… hát, szóval… a temetésre. Ott maradt velem egy időre, hogy minden szükségeset elintézzen a szüleim végrendeletének végrehajtójaként. És mivel ő a nyugati parton élt, okosabb ötletnek tűnt, ha én sem maradok tovább Philadelphiában. Egy szó, mint száz, engem felvettek a Stanfordra, és sajtófotózást kezdtem tanulni. Szerencsém volt a gyakornoki programokkal, utána pedig egyszerűen csak jókor voltam jó helyen, és beütött a siker. Így kerültem be a szakmába – fejezte be, süteményét a kávéjába mártogatta, majd beleharapott. – És imádod – mosolyogtam. – És imádom – válaszolta egyetértően. – És édesapád cége, a Parker? Mi lett vele? – tettem fel az újabb kérdést, és közben bekanalaztam egy adag gyümölcsöt. – Az ügyfelek egy részét ideiglenesen Benjamin vette át, de egy idő után megszüntette a vállalkozást. A vállalati vagyont a végrendelet értelmében átutalta nekem, és azóta is ő kezeli. – Vagyont? – Aha. Nem említettem neked, Caroline? Tele vagyok pénzzel – hirtelen megrándult az arca, és a tengerre bámult. – Tudtam, hogy nem véletlenül töltöm veled az időmet – hörpintettem fel az utolsó korty kávéját. – Ez az igazság. Tele vagyok pénzzel. – Rendben, most pedig egy seggfej vagy – jelentettem ki, hogy egy kicsit feloldjam a ránk nehezedő feszültséget. – Az emberek furcsák tudnak lenni, ha pénzről van szó. Soha nem lehet tudni – magyarázta. – Ha hazamegyünk, megveszed ezt a házat, és az előtérben kiépíttetsz egy medencét, más nekem nem is kell – viccelődtem, és végre sikerült kicsalnom belőle egy mosolyt. Csak ültünk és egymást néztük, mélyen gondolatainkba merülve. Rengeteg mindent kellett egyedül végigcsinálnia. Nem csoda, hogy mindig olyan elveszettnek tűnt nekem. Tulajdonképpen bőröndből élt, és senki mellett sem mert lehorgonyozni, így ismeretlen számára a valahová tartozás érzése. De ennyire egyszerű lenne a képlet? Faldöngető azért tartott egy egész háremet, mert nem bírta volna elviselni, ha még valakit el kell veszítenie? Na, dr. Freud is megérkezett.

Freudi vagy sem, értelmes magyarázatnak tűnt. Vonzódott hozzám már a legelejétől fogva. De mégis mitől más a mi esetünk? Egyértelmű, hogy a többi nőjéhez is vonzódott. Tyűha, csak semmi feszültség… Megráztam a fejem, és megpróbáltam valami másra koncentrálni. – El sem hiszem, hogy holnap már utazom is haza. Olyan, mintha csak most jöttünk volna – dőltem előre a könyökömre támaszkodva. Mosolygott, valószínűleg észrevehette az igen feltűnő témaváltást, de hálásnak tűnt érte. – Akkor maradj. Maradj itt velem. Eltölthetünk még itt néhány napot, és aztán ki tudja… Hova szeretnél még elmenni? – Grrr. Biztosan neked is dereng, hogy azért megyek haza hamarabb, mint te, mert már csak ezt az egy repülőjegyet tudtam lefoglalni. Egyébként pedig be kell mennem hétfőn dolgozni, méghozzá összeszedetten, átállva a helyi időzónára. Van fogalmad arról, mennyi munkát halmozott fel nekem Jillian? – Meg fogja érteni. Él-hal egy jó kis románcért. Ugyan már! Majd elrejtelek az ülések fölött a csomagtartóban – nézett rám csillogó szemekkel a kávésbögréje karimája mögül. – Az ülések fölött a csomagtartóban? Még mit nem! És ez tényleg az lenne? Egy románc? Akkor nem a strandon kellene ölelgetned éppen? És lefejtened a fűzőmet? – feltettem az ölébe a csupasz lábamat, amit azonnal ki is használt, és forró kezeivel masszírozni kezdett. – Szerencsédre már igen régóta jártas vagyok a fűzők lefejtésében, sőt, akár egy kalózjelmezzel is előállhatok, ha úgy kívánod – válaszolta, és a zafírkék szín szinte már perzselni kezdett. – Egész romantikus kis történet kerekedett ki belőle, nem igaz? Ha valaki csak úgy elmesélte volna nekem ezt az egészet, talán el sem hiszem – merengtem el, majd felsóhajtottam, és megettem az utolsó falatot is. – Miért nem? Annyira azért nem szokatlan a megismerkedésünk története, vagy szerinted igen? – Hány olyan nőt ismersz, aki önszántából Európába utazik azzal a férfival, aki heteken keresztül döngette a faláról a vakolatot? – Igaz, de úgy is emlegethetnél, mint azt a férfit, aki nagyszerű felvételeket játszott le neked a fal túloldaláról, és aki, most idézek: „az eddigi legfinomabb húsgombócot adta a szádba”. – Azt hiszem, valóban levettél a lábamról Glenn Millerrel. Nagyon megfogtál vele – csúsztam lejjebb a székemen, miközben zoknis lábam isteni finom kényeztetésben részesült. A zoknit a szobának abból a részéből tulajdonítottam el, amely elvileg az övé volt. – Megfogtalak, ugye? – mosolygott elégedetten, és közelebb hajolt hozzám. – Jaj, fogd már be – toltam el az arcát széles mosoly kíséretében, mert belegondoltam abba, amit mondott. Hogy megfogott-e? Igen. Hiszen teljesen az övé voltam. És még az este folyamán az övé is leszek. Erre a gondolatra összerándult a gyomrom, és éreztem, hogy a mosoly is lehervad az arcomról. Az idegesség rendkívül nagy vállalkozásra készült bennem, és egyáltalán nem számított, hogy agyam mit akart, mert az idegesség minden épkézláb gondolatomat és elképzelésemet megszállta az este folyamán. Készen álltam rá, Isten a megmondhatója, hogy készen, de elképesztően ideges voltam. O végre visszajön, ugye? Tudom, hogy vissza fog jönni. Említettem már, hogy ideges vagyok?

– Sikerült végezned a munkáddal? Vagy holnapra is sok maradt? – kérdeztem, ezzel ismét témát váltottam. Mint bármikor, ha a munkájáról volt szó, Simon szeme azonnal felcsillant. Elmesélte, hogy még egy római kori vízvezetékről kell képeket készítenie. – Jó lett volna, ha marad idő egy kis mélytengeri búvárkodásra is. Utálom, amikor kifutok az időből – jegyeztem meg bosszúsan. – Ez megint olyasmi, ami megoldható lenne, ha itt maradnál velem – válaszolt ő is hasonlóképpen bosszúsan, és szemöldökével az enyém mozdulatát utánozta. – Ez meg olyasmi, hogy vannak emberek, akik hivatali munkaidőben dolgoznak. Haza kell mennem. – Igen, haza. Remélem, tudod, hogy otthon egy rohambrigáddal kell majd szembeszállnunk. Mindenki arról fog kérdezősködni, mi is történt itt kettőnk között – mondta komoly arccal. – Tudom. De mi jól fogjuk kezelni a helyzetet – már láttam magam előtt, ahogy a lányok elevenen megkínoznak, Jillianről nem is beszélve. Lehet, hogy a szerelmi jelenetre gondolt a konyhában, amikor azt mondta, figyeljek oda Simonra Spanyolországban? – Micsoda? – Mit micsoda? – kérdeztem. – Veled szívesen lennék „mi” – mosolygott. – Nem vagyunk már egyébként is „mi”? – Igen, amikor nyaralunk. De otthon, a való életben teljesen mást jelent „mi”-nek lenni. Állandóan utazom, és ezt a „mi”-ségünk is igencsak megszenvedheti még – mondta szemöldökét ráncolva. Minden erőmre szükségem volt, mindre, hogy ne vicceljem el ezt az egész mi-micsoda kérdést. – Simon, nyugi. Nagyon jól tudom, hogy sokat utazol. Ha mindig szép szuveníreket hozol a távoli helyekről, ahová ellátogatsz, akkor ez a lány teljesen meg fog békélni ezzel a „mi”-séggel veled ilyen formában is, jó? – finoman megpaskoltam a kezét. – Szép szuveníreket hozhatok. Ezt garantálom. – Ha már itt tartunk, hova mész legközelebb? – Pár hétig otthon leszek, utána pedig egy kis időre délre utazom. – Délre? Mármint Los Angelesbe? – Annál egy kicsit délebbre. – San Diegóba? – Délebbre. – Jaj, igen, ti okosak, akik a Stanfordon tanultatok. De tényleg hova mész? – Megígéred, hogy nem haragszol meg rám, ha elmondom? – Ki vele, Simon! – Peruba. Az Andokba. Elsősorban a Machu Picchura.

– Micsoda? Ó, apám, ennyit rólad. Hivatalosan is utállak. Én San Franciscóban fogom gazdag emberek karácsonyfáit tervezgetni, miközben te ott leszel? – Majd küldök neked képeslapot, jó? – pont úgy festett, mint egy kisgyerek, aki próbálja magát kimagyarázni a bajból. – Egyébként meg nem tudom, miért vagy ennyire felháborodva. Hiszen szereted a munkádat, Caroline. Ne próbáld nekem az ellenkezőjét bemagyarázni. – Aha, szeretem a munkámat, de most valahogy jobban örülnék, ha én is délre utazhatnék – fújtattam, és elrántottam a lábamat az öléből. – Nos, ha délnek indulnál, nekem van egy ötletem... Kezemet a szájára tettem. – Semmi esetre sem. Nem fogok most nekiállni lemachuzni a pichudat. Azt már nem – jelentettem ki határozottan, és ezen egy kicsit sem változtatott a tény, hogy nyelves csókokat nyomott a tenyerembe. Egy csöppet sem… – Caroline? – suttogta a tenyerembe. – Igen? – Egy nap – elvette a kezemet, és most a karom belső oldalát halmozta el apró kis csókokkal. – Egy nap… – egy csók. Megígérem… – két csók. – Hogy elviszlek… – még egy csók. – És gálánsan fogok neked udvarolni… – megint két csók. – Peruban – zárta a mondatot, és most előttem térdelt, majd lejjebb húzta a pólómat a kulcscsontom alá, hogy szájával végigszánthasson a vállamon. Amint megérintett az ajkával, rögtön elöntött a forróság, és megremegtem. – Szóval Peruban fogsz udvarolni nekem? – kérdeztem magas, bárgyú hangon, ugyan egy percig sem állt szándékomban bolondozni vele. Pontosan tudta, milyen hatással van rám. – Így igaz – ujjaival összeborzolta a hajamat, és az enyémhez emelte a száját. Próbáltam valami olyasmit mondani, ami rímel az „így igaz”-ra, de semmi nem jutott eszembe, úgyhogy felhagytam a gondolkodással, inkább visszacsókoltam, és minden szenvedélyem feloldódott a csókunkban. A teraszon enyelegtünk, háttérben az óceánnal. Ami csak úgy… kéklett. Hmm! Egész héten láttuk már a jeleit, hogy valamilyen fesztiválra készülődnek a városban. A fesztivál ma este kezdődött, mintha csak búcsúünnepséget rendeztek volna a számomra, mi pedig Simonnal egy olyan étteremben akartunk vacsorázni, amely valamivel elegánsabb azoknál a helyeknél, ahol a hét többi napján étkeztünk. Rájöttem, hogy Simonnal nagyon sok mindenben egyezik az ízlésünk. Szeretek olykor szépen felöltözni egy-egy vacsorához, de alapvetően szívesebben járok hangulatos, hétköznapi helyekre, akárcsak ő. Így különleges érzéssel töltött el ma este, hogy alkalomhoz illő ruhát öltök majd fel, hogy elmegyünk egy elegáns kis étterembe, majd utána esetleg elnézünk a fesztiválra. Nagyon vártam ezt az estét, több okból is. Azt mondják, ha egy katona elveszíti a lábát a harctéren, néha még mindig érzi a csonkolt láb hasító fájdalmát éjjelente, amit fantomfájdalomnak hívnak. Én O-t vesztettem el harc közben, méghozzá Cory Weinsteinnel, azzal a géppisztolyos barommal folytatott küzdelmem közepette, és előfordult olykor, hogy éreztem az utórezgéseit. És az utórezgések ebben az esetben a nagy semmit jelentették. De már látszott a fény az alagút végén. Fantom O rezdüléseit egész héten érzékeltem, és nagyon vártam, hogy végre visszatérjen ma este az igazi O-m is. O visszatérése.

Természetesen, mint valami akciófilm címe jelent meg gondolatban, de tulajdonképpen, ha valóban visszatér, én bármit hajlandó leszek nagy kezdőbetűvel írni. Bármit! Mert azon az éjjelen rendesen kijut majd nekem a szexuális élvezetekből. Nem kertelek, készen álltam egy alapos Simonos, Ajtóstoppos bevetésre. Megint végigsimítottam a hajamon, és észrevettem, hogy az erős napsütés hatására szépen érvényesült természetes mézszőke árnyalata. Lesimítottam rövid kis rakott szoknyában végződő fehér lenvászon ruhámat. Teknőspáncélból készült ékszereket viseltem kiegészítőnek, ezeket itt vettem a városban, a lábamat kígyóbőr szandálba bujtattam. Egyszer sem öltöztem ilyen elegánsan a héten, és az IDEGESSÉG fel-feltörő hullámait leszámítva kifejezetten jókedvű voltam. Egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, és ekkor feltűnt, milyen kipirult az arcom, holott nem is használtam ma este pirosítót. Kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak még egy pohár pezsgőt, mialatt Simonra vártam. Miközben kitöltöttem, észrevettem, hogy a teraszon áll és az óceánt nézi. Elmosolyodtam a fehér vászoning láttán. Sikerült egész jól egymáshoz öltöznünk ma este. Simon ruháját egy kis khaki szín egészítette ki. Épp akkor fordult meg, amikor elindultam elé a teraszra. A cipőm sarkával végigkopogtam a kőburkolaton, közben a pezsgőmet kortyolgattam, ő pedig hátradőlt a korlátnál. Biztos voltam benne, hogy fotográfusként tisztában volt a látvánnyal, amelyet keltett. Akárhányszor egy kissé megdöntött testtartást vett fel, szinte már-már kicsordult a szexualitástól. Bíztam benne, hogy nem botlom meg a magas sarkúban… a kicsordult szexualitás ugyanis igen síkos tud lenni. Megkínáltam a pezsgőmből, ő pedig engedte, hogy megitassam. Lassan kortyolgatta az ízletes nedűt, és közben engem nézett. Amikor elemeltem a szájától a poharat, a derekam köré fonta a karját, magához vont, majd érzékien megcsókolt, és a nyelvén érezni lehetett a pezsgő zamatát. – Jól… nézel ki – sóhajtotta, és a fülem mögé nyomta a száját, miközben a borostájával a lehető legizgatóbb módon csiklandozott. – Jólesik? – kérdeztem, és hátrahajtottam a fejem, hogy még jobban belemerülhessen a kényeztetésembe. – Jól bizony. Legszívesebben felfalnálak – suttogta, és finoman végigszántott a nyakamon a fogaival. – Ó, jaj – nyögtem, majd karomat a nyaka köré fontam, és átengedtem magam az ölelés mámorító érzésének. A Nap már lemenőben volt, meleg fénnyel ragyogott be mindent, A terrakotta burkolat vörösessárgán lángolt, és vele együtt lángoltunk mi is. A szememet nem tudtam levenni a tenger hűvös kékjéről, ahogy a hullámok a szikláknak csapódtak alattunk a mélyben, és nyelvemmel valósággal éreztem a sós ízt a levegőben. Csak úgy csüggtem Simonon, hogy minél jobban érezhessem őt. Éreztem kemény, meleg testét az enyémnek feszülve, kócos haját az államon, a korlát melegét a csípőmön. Minden porcikámmal kizárólag erre a férfira összpontosítottam, meg persze az érzéki élvezetre, amelyet minden bizonnyal hamarosan megélek vele. – Kész vagy? – kérdezte, és mély hangja szerelmesen búgott a fülemben. – De még mennyire, hogy kész vagyok – suttogtam, és a szemem kis híján kiugrott a helyéről a közelsége és érintése hatására. Később Simon bevitt a városba.

Miután Simon a teraszon szinte az őrület határára kergetett a csókjaival, most szó szerint is a szakadék szélén voltunk, csak éppen a tengerparti városkában. Az étterem, ahol ültünk, a tengerre nézett, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy a város a tengerparton terült el. A héten leginkább barátságos hangulatú, eldugott kis helyeken fordultunk meg, de most egy kimondottan romantikus éttermet választottunk. Itt kétségkívül a romantika volt a főfogás. Ott lapult a borban, a képeken a falon, a talpunk alatt a padlón, de ha valakinek még így sem lett volna elég szembetűnő, a levegőből is romantikus illat áradt. Ha hunyorítottam, szinte láttam a romantika szót a lágy tengeri szellővel szárnyalni a levegőben… nagyon kellett hozzá hunyorítanom, de határozottan állíthatom, hogy ott lebegett előttem. A hatalmas kitámasztott ablakokon szabadon áramlott be a sós tengeri levegő. Az ablakokban teamécsesek százai ragyogtak kis pohárkákban. Minden asztalon fehér terítő volt, rajta lapos kaspók, bennük skarlátvörös, gránátalma színű dáliák és virágzó fuksziák ékeskedtek. Fejünk fölött a gerendákat áttetsző kis karácsonyfaégők díszítették, így varázslatos, aranybarna színben úszott az egész hely. Az étteremben nem voltak kisgyerekek, nem láttunk négy- vagy hatszemélyes asztalokat, csak szerelmespárokat – régieket és újakat. Egészen közel ültünk egymáshoz a mesébe illő mahagóni bárpultnál, és borunkat szopogattuk az asztalunkra várva. Simon keze a derekamon pihent, finoman, alig észrevehetően magának követelve. A pultos fiú egy tál osztrigát tett elénk. Az itt-ott citromszeletekkel díszített osztrigák göcsörtös héja csak úgy fénylett. Simon kérdőn nézett rám, én bólintottam, mire rájuk nyomta a citromot. Erős és férfiasan elegáns ujjai gyors, erotikus mozdulatokkal dolgozott az osztrigákon. Egyet kiemelt a héjából, és egy halvillával a számhoz nyújtotta. – Nyisd ki szépen, Hálóinges lány – utasított, én pedig tettem, amit mondott. Az osztriga friss volt és hideg, mintha csak magát a tengervizet éreztem volna a számban, és felnyögtem, ahogy a villát óvatosan kihúzta. Magának is vett egy falatot, és igazi férfi módjára szippantotta ki a héjából, majd megnyalta a száját, miközben én az evés pornográfiájának kibontakozását szemléltem. Rám kacsintott, mire én elfordítottam a tekintetem, nehogy észrevegye, milyen elképesztően tüzes vagyok. Egész nap olyan voltam, mint egy gúzsba kötött tűzgolyó, melyből kitörni készült a felgyülemlett szexuális feszültség, így lassacskán már-már önmagát emésztette el, és most kész volt arra, hogy futótűzként lángra lobbanjon. Simon még kettőt kiszippantott egymás után, és ahogy kidugta a nyelvét, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy besegítsek neki. Minden szégyenérzet nélkül, fütyülve a társadalmi előírásokra, egészen közel hajoltam hozzá, és vadul megcsókoltam. Meglepetten mosolygott, de ugyanolyan hevesen csókolt vissza. A kedvesség és a gyengédség, melyben egész héten léteztünk, most átcsapott a sürgető szenvedélyek uralta világba, amit persze egyáltalán nem kifogásoltam. Egész testemmel szembefordultam Simonnal, lábam az övé között pihent, ujjai rátalálva a ruhám szegélye fölött kikandikáló bőrömre. Hollywoodi klasszikus filmbe illett, ahogy csókolóztunk, csókolóztunk, és egyre csak csókolóztunk. Lassan, nedvesen, nyelvesen és észveszejtően. Egy picit oldalra döntöttem a fejem, hogy még jobban meg tudjam csókolni, a nyelvem az övének feszült és irányította, majd hagytam, hogy ő vegye át az irányítást. A csókja egyszerre volt édes, sós és citromos, és ugyan be kellett érnem ennyivel, tulajdonképpen legszívesebben megragadtam volna őt az inge csinos kis gallérjánál fogva, és a bárpulton tettem volna a magamévá, megjegyzem, csakis igazi úri hölgy módjára. Hallottam, hogy valaki a torkát köszörüli, így hát kinyitottam a szemem, egyenesen a szexi zafírkék szempárba néztem, majd észrevettem a zavarba jött pincérkisasszonyt. – Bocsánat, señor, elkészült az asztaluk – mondta, és szégyenlősen fordította el tőlünk tekintetét a valóban romantikus, ám legalább annyira nyilvános étteremben.

Talán fel is nyögtem egy kicsit, amikor Simon elvette kezét a lábamról, és megfordította a székemet, hogy fel tudjak állni. Kezemnél fogva húzott maga után, és mosolygott, látván, hogy kissé ingatagon lépkedek. Még a pultos fiú felé is villantott egy mosolyt. – Ezek aztán az osztrigák, haver, nem semmi – nevetett Simon, ahogy elindultunk az asztalunk felé. Már majdnem dühösen felcsattantam, de észrevettem, ahogy Simon diszkréten próbálja magát ráncba szedni. Lám-lám, szóval nem csak én kerültem izgatott állapotba… Elfojtottam a dühömet, inkább a higgadt mosoly mellett döntöttem, és lesütöttem a szemem, csak hogy tudja, hogy tudom. Az asztalhoz érve Simon udvariasan kihúzta az egyik széket. Ahogy hellyel kínált, én egy tudatosan irányított, véletlennek tűnő mozdulattal kissé hátralendítettem a kezemet, és Simonhoz érintettem, hogy érezzem, milyen mértékű az izgatottsága. Felszisszent, mire én magamban elmosolyodtam. Másodszorra is hozzá akartam érinteni a kezemet, de elkapta, és úgy húzta magához. A lélegzetem is elállt, amikor megéreztem a kezünk mentén tovább keményedő férfiasságát. – Talán a becenevedet Huncutkára kellene változtatni? – motyogta a fülembe mély, sejtelmes hangon. Behunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam, ahogy ott ült velem szemben ördögi vigyorral az arcán. A pincér körülöttünk sürgött-forgott, igazgatta a terítőt, elénk tette az étlapot, de én nem tudtam levenni a szemem a szerszámbiztos és jóképű Simonról az asztal túloldalán. Ez a vacsora maga lesz az örökkévalóság. Valóban egy örökkévalóságnak tűnt a vacsora, de bármennyire is égtem a vágytól, hogy kettesben maradjak Simonnal, nem akartam, hogy véget érjen az este. Isteni paellát kaptunk, látszott, hogy tengerparton készült, hatalmas garnélákkal, tüskés homárral, chorizóval és borsóval. Ezt a hagyományos paellát szinte lehetetlen otthon ugyanígy megfőzni. Lapos serpenyőben készítik, így még az edény legalján is ropogós és pikáns lesz a rizs – minden ízében mennyei. Megittunk egy üveg rozét, most pedig ráérősen kortyolgattunk egy-egy kupica spanyol konyakot, nevezetesen Ponche Caballerót, melyen érezni lehetett a narancs és a fahéj ízét. A konyak fűszeres zamata jól érvényesült a kóstolgatás során. Kellemesen melegített belülről, és kellemesen be is csíptem tőle. Nem rúgtam be, de a fejembe szállt annyira, hogy különösen érzékeny lettem mindenre a környezetemben, és hirtelen nagyon érzékinek hatott körülöttem minden: a konyak, ahogy lecsúszott a torkomon, Simon lábának érintése az asztal alatt, és ahogy a testem belül zúgolódni kezdett. Ráadásul mintha mindenki, aki él és mozog, most ünnepi hangulatban sereglett volna az utcára, hogy részt vegyen a belvárosi fesztiválon. Zabolátlan és szinte féktelen energiák szabadultak fel. Hátradőltem a széken, játékosan böködni kezdtem Simont a nagylábujjammal, és szenvedélyittas tekintete láttán bugyuta mosoly ült ki az arcomra. – Egyszer már ettem a paelládból – szólalt meg hirtelen. – Tessék? – hadartam, és sikerült letörölnöm a szám sarkából kicsorduló konyakot, még mielőtt a ruhámra csöppenhetett volna. – Tahoe-ban. Emlékszel? Paellát csináltál nekünk. – Igen, igen, tényleg. Ugyan nem volt olyan finom, mint ez a mostani, de azért egészen jól sikerült – mosolyogva gondoltam vissza arra az estére. – Ha jól emlékszem, elég sok bort fogyasztottunk el akkor is. – Kétségtelenül. Paellát ettünk, boroztunk, összeboronáltuk a többieket, és te megcsókoltál. – Igen, így volt, és tényleg megcsókoltalak. – Én pedig seggfej módjára viselkedtem – válaszolta, és kicsit még bele is pirult.

– Úgy van – mosolyogtam beleegyezően. – De sejted, hogy miért, ugye? Mármint tudnod kell, hogy én, szóval, én akkor is nagyon kívántalak. De ezt te is tudod, igaz? – A lábamnak feszült a bizonyítéka, Simon, úgyhogy igen, tisztában vagyok vele – próbáltam őszinte nevetést hallatni, de tulajdonképpen még mindig élt bennem, amit akkor éreztem, amikor kimenekültem a forró vizes medencéből. – Ugyan már, Caroline – szólt rám komoly arccal. – Mit ugyan már? Tényleg a lábamnak feszült – újra elnevettem magam, de ez alkalommal kevésbé volt kitörő a felhangja. – Akkor éjjel? Jesszusom, tudod, annyira egyszerű lett volna megtenni. Abban a percben én magam sem értettem igazán, miért is hátrálok ki a helyzetből. Azt hiszem, talán éreztem, hogy… – Mit éreztél? – kérdeztem kíváncsian. – Éreztem, hogy veled ez egy olyan mindent vagy semmit történet lesz. – Mindent? – visítottam. – Igen, Caroline. Teljesen magamnak akarlak. És akkor éjjel? Biztosan fantasztikus lett volna, ugyanakkor túl korai – áthajolt az asztal fölött, hogy megfogja a kezem. – És látod, most itt vagyunk – mondta, és kezemet a szájához húzta. Megpuszilgatta a kézfejemet, majd szétnyitotta az ujjaimat, és nedves csókot nyomott a tenyerem közepébe. – Egy olyan helyen, ahol ténylegesen van időnk egymásra – magyarázta, és még egy csókot kaptam a kezemre, mire én fürkésző tekintettel bámultam vissza rá. – Simon? – Igen? – Örülök, hogy vártunk. – Én is. – De azt hiszem, hogy tovább már nem tudok várni. – Hála az égnek – rám mosolygott, és intett a pincérnek. Úgy nevetgéltünk, mint két tizenéves, amikor kifizettük a számlát, és elindultunk. A fesztiválon a tetőfokára hágott a hangulat, mi pedig visszafelé menet átvágtunk a tömeg egy részén. Lámpák világították meg fölöttünk az éjszakai égboltot, miközben dobpergés hallatszott, és az emberek az utcán táncoltak körülöttünk. A levegő ismét lüktető energiával, a féktelenség felszabadító érzésével telt meg, és ez a konyakkal fűtött felszabadultság most egészen zsigeri szintre száműzte az idegességet, ahol CA és Ajtóstopp halálos fenyegetéssel várt már rá. CA és Ajtóstopp, mint valami hip-hop páros… Az autóhoz értünk, és épp az ajtókilincsre tettem a kezem, amikor egy kimondottan heves Parker úr ragadott magához. A tekintetünk egybeforrt, ahogy a kocsihoz nyomott, és erős csípőjét magamon éreztem, míg a keze őrült szenvedéllyel szántott végig a hajamon és a bőrömön. Majd a lábamat kapta el, és a combomnál fogva a derekához rántotta, én pedig nyögtem, ziháltam, és hagytam, hogy a belőle áradó erő szabadon átjárja testemet és lelkemet.

De megálljt parancsoltam mozdulatainak, a hajába túrtam és eltoltam magamtól, mire ezúttal ő nyögött fel. Vigyél haza, Simon – suttogtam, és egy csókot nyomtam az édes ajakra. – És kérlek, lépj a gázra hazafelé! Úgy tűnt, hogy szívem is élvezte a dolgot, csak úgy repesett az örömtől. Még mindig énekelt, de ez alkalommal pikánsabb szövegeket.

Tizenkilencedik fejezet Nézegettem magam a tükörben, és próbáltam tárgyilagos lenni. Gyerekkoromban, főként a serdülőkor első ragyogó éveiben egészen másképp viszonyultam a tükörből visszaköszönő látványhoz. A következőképpen láttam magam: mosogatószer-sárga haj, sápadt, jelentéktelen bőr. Fakózöld szempár, bütykös térdek és csontos, pipaszár lábak. Egy kissé pisze orr és akkora alsó ajak, amely szinte eltakarja előlem a világot, így ha nem vigyázok, talán még meg is botlom. Tizenöt éves voltam, amikor egy délután a nagymamám megjegyezte, hogy a rózsaszín ruhám szépen mutat a bőrömön. Én persze rögtön kötekedni és ellenkezni kezdtem. – Köszönöm, nagymama, de körülbelül három órát aludtam az éjjel, úgyhogy sok mindent lehet rám mondani, de azt pont nem, hogy jól nézek ki. Fáradt vagyok és sápadt, nem pedig szép. Morcosan néztem ki a fejemből, ahogy az egy tinédzser lányhoz illik, mire a nagymamám megfogta a kezemet. – A bókot mindig el kell fogadni, Caroline. És mindig úgy, ahogyan szánják. Ti, kislányok, olyan könnyen kiforgatjátok az ember szavait. Egyszerűen csak köszönd meg, és ennyi – mosolygott azzal a rá jellemző békés, bölcs mosollyal. – Köszönöm – mosolyogtam vissza rá, majd a spagetti mártással babráltam, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, ahogy elpirulok. – Megszakad a szívem, amiért a fiatal lányok ennyire igazságtalanok saját magukkal szemben, és mindig azt gondolják, hogy nem elég jók. Soha ne felejtsd el, hogy pontosan olyan vagy, amilyennek lenned kell. Úgy vagy jól, ahogy vagy. Ha bárki bármi mást mond, nos, az szamárság – nevetett, és az utolsó szót valamivel halkabban ejtette ki, mert nála már ez is káromkodásnak számított. Nagymamának volt egy listája a csúnya és még csúnyább szavakról, és a szamárság inkább az utóbbi kategóriába tartozott. Másnap az iskolában megdicsértem egy barátnőm haját, mire ő undorodva simította végig. – Viccelsz? Még arra sem jutott ma időm, hogy megmossam. Pedig tényleg nagyon jól nézett ki. Később a tornaóra után éppen öltözködtem, amikor észrevettem, hogy egy másik barátnőm a szájfényét igazgatja. – Nagyon csinos. Milyen árnyalat? – kérdeztem, miközben ő az ajkait biggyesztgette a tükör előtt. – Almatorta, de szörnyen áll nekem. Istenem, semmi színem nem maradt tavaly nyárról. Nagymamának igaza volt. A lányok tényleg nem fogadják jól a bókokat. Nem azt mondom, hogy attól a naptól fogva hirtelen, csodák csodájára, soha többet nem fordult velem elő, hogy sehogy nem állt a hajam, vagy soha nem választottam számomra előnytelen árnyalatú rúzst. De való

igaz, hogy tudatosan megpróbáltam előbb észrevenni a jót, mint a rosszat, és magamat is igyekeztem kevésbé elfogultan szemlélni. Inkább tárgyilagosan és jóindulatúan. Amikor a testem változásnak indult, egyre inkább felfedeztem magamon olyan vonásokat, amelyeket csinosnak találtam, nem pedig előnytelennek. Soha nem éltem abban a hitben, hogy halálosan elbűvölő lennék, de ha akartam, igenis jól néztem ki. Most pedig a fürdőszobai tükör előtt álltam, és mivel tudtam, hogy Simon vár rám, egy kicsit jobban szemügyre vettem magam. A mosogatószer-sárga haj? Nem is annyira sárga. Inkább fényes és aranyos csillogású, egy kissé hullámos és néhol göndör a sós víztől, amelyben egész héten pácolódott. A sápadt bőr? Most szép barna, és talán azt is mondhatom, hogy egy kicsit mintha még ragyogna is. Magamra kacsintottam a tükörben, és elfojtottam egy kitörni készülő vihogást. Alsó ajkam most is kissé előreállt, és pont annyira volt telt, hogy foglyul ejthessem vele Simont, és soha többé ne engedjem el. És a combomat épphogy takaró csipke alól kikandikáló lábam? Nos, annyira már nem is pipaszár. Az igazat megvallva, Simon köré fonva bámulatos látványt fog nyújtani… bármije köré fonjam is. Ahogy még egyszer végigsimítottam a hajamon, és átfutottam a tennivalók gondolatbeli listáját, mérhetetlen izgatottság fogott el az előttem álló éjszakára gondolva. Miután visszasiettünk a házba, szó szerint már a bejáratnál elkezdtük levetkőztetni egymást, majd miután kikönyörögtem magamnak egy szusszanásnyi időt a fürdőszobában, készen álltam arra, hogy visszatérjek, és benyújtsam az igényemet Simonra. Hiszen minek is tagadtam volna? Akartam ezt a férfit. És csak magamnak akartam, nem szándékoztam és nem is fogok senkivel sem osztozkodni rajta. Az agyam végre egyetértésben volt Caroline alfelével. Főként, amióta CA felkarolta a gerincességet, és jól képen vágta az agyamat, illetve közölte vele, ahogyan csak ő tudott közölni dolgokat, hogy nekünk igenis szükségünk van erre. Megérdemeltük, és készen álltunk rá. Idegesség továbbra is összerántotta a gyomromat, de végül is ez várható volt, nem? Szerintem, mivel ilyen hosszú ideje tartott már a várakozás, ez a kis idegesség teljesen rendben volt. Egész héten csak halogattam volna ezt a dolgot? Meglehet. Talán. Egy kicsit. Simon rendkívül türelmes, és nem panaszkodott, amiért lassú lépésekben haladtunk az én tempómban, de az isten szerelmére, ő is csak férfi volt. Nem hagyhattam, hogy az idegesség miatt még egy Spanyolországban töltött éjszakám csupán egy aranyos kis összebújással végződjön. Szembefordultam a tükörrel, és megpróbáltam Simon szemével szemlélni magam. Csábosan mosolyogtam a tükörbe, legalábbis én annak gondoltam, majd leoltottam a villanyt, nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. A hálószoba tündérmesébe illő átalakuláson ment keresztül. Gyertyák pislákoltak a komódon és az éjjeliszekrényeken, meghitt ragyogást kölcsönözve a szobának. Az ablakok nyitva voltak, ahogy a tengerre néző kis erkély ajtaja is, és hallani lehetett a hullámok csapdosását, akár egy romantikus regényben. És ott állt ő: összekuszált hajjal, izmos testtel, lángoló tekintettel. Néztem, ahogyan szemügyre vesz, fel-le jár a tekintete a testemen, majd elismerően mosolyog a ruhaválasztásomat illetően. – Hmm, az én Rózsaszín hálóinges leányzóm – sóhajtott, és felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatig haboztam, mire gerincesség rögtön megfogta a kezem, és odaadta neki. Néhány centiméterre álltunk egymástól a sötét szobában összefonódott ujjakkal. Éreztem, ahogy hüvelykujja kemény tapintásával köröket rajzol a tenyeremen, pontosan ugyanolyan köröket,

mint néhány héttel ezelőtt, amikor először varázsolt el ugyanezzel a mozdulattal. Tekintetünk egymásba fúródott, és Simon mély levegőt vett. – Annyira dögösen nézel ki ebben a hálóingben, hogy azt büntetni kellene – mondta, majd magához vont, egy kicsit megforgatott, hogy jobban szemügyre vegye rajtam a rózsaszín babydollt. Ahogy megpörgetett, kissé fellibbent a hálóing csipkézett alja, és láttatni engedte a hozzá illő fodros bugyimat is. Mély hang tört fel a torkából, és ha nem tévedek, ez egy morgás volt, ugye? A mindenségit… Tovább pörgetett, közelebb hozzá, majd megragadta a csípőmet, magához szorított, és a mellem most a mellkasának feszült. Aprócska csókot nyomott a fülem mögé, de épp csak a nyelve hegyét éreztem a bőrömön. – Van itt néhány dolog, amit szeretném, ha megértenél – motyogta az orrát hozzám dörgölve, majd a keze elindult felfelé a hálóruhám alatt, végigsimította a fodrokat, és hirtelen megragadta a hátsómat, ami olyan meglepetéssel ért, hogy csak úgy kapkodtam a levegő után. – Ugye figyelsz? Nehogy elvonja bármi is a figyelmedet – suttogta ismét, és végignyalogatta a nyakamat. – Nehéz úgy figyelni, hogy közben eltereli a figyelmemet valami itt a combomnak feszülve – sóhajtottam és hagytam, hogy hátradöntsön, így az alsó testem az övének feszült, és megkeményedett férfiassága tökéletesen simult bele lágy vonalaimba. A nyakamba nevetett, és aprócska csókokat hintett a kulcscsontomra, ez volt a specialitása. – Akkor elmondom, amit tudnod kell. Először is, csodálatos nő vagy – jelentette ki, miközben a keze a derekamra vándorolt, ujjai masszírozni kezdtek, és lassan a bűvkörükbe vontak. – Másodszor, hihetetlenül szexi – sóhajtotta. Sietve gomboltam ki az ingét és csúsztattam hátra a vállán, ahogy a gyengéd, finom mozdulatok egyre hevesebb és szenvedélyesebb iramot öltöttek. A keze ekkor már elöl vándorolt a testemen, körmei finoman játszadoztak a hasamon, majd felhúzta a babydollt, és teljes egészében összesimult a bőrünk. A hátát cirógattam, körmeim agresszív módon belemélyedtek a bőrébe, hogy még erősebben magamhoz szoríthassam. – Harmadszor pedig, bármennyire szexin áll rajtad ez a rózsaszín hálóruha, az egyetlen, amit ma este látni szeretnék, az te vagy, Édes Caroline, most már tényleg látnom kell téged. A fülembe zihálva kapott fel, jobb lábam pedig akaratlanul is a dereka köré fonódott. Ismét megszólalt a fejemben a Faldöngető Egyetemes Törvénye, miszerint a láb a derék köré fonódik, ha úgy alakul a helyzet. Hátravitt az ágyhoz, és gyengéden letett. Fölém hajolt, és a hátamra döntött, a könyökömre. Inge a vállán lógott, és rám kacsintott, ezzel nyugtázva meztelenségét. A khaki nadrág gombja alá csempésztem az ujjamat, majd kigomboltam. Nem láttam alsónadrág jelét, így szép lassan lejjebb húztam a cipzárt, és elindultam a boldogság ösvényén lefelé, oda, ahol a lehető legjobb dolog várt rám. Szűzanyám! Nem volt semmi a nadrág alatt! – Netán valamilyen ellenszenvvel viseltetsz az alsónadrágok iránt? – kérdeztem, és egyik térdét a lábam közé irányítottam. Most én irányítottam. Jól van. – Egyedül a te alsóneműddel van problémám, hát nem szégyen, hogy még mindig rajtad van? – mosolygott negédesen, és csípőjét teljesen az enyémhez szorította, így minden porcikáját érezhettem.

Hátraejtettem a fejem, és a helyére utasítottam az idegességet, ahogy foszlányokban feltűnni látszott. Takarodj innen, idegesség! Ez most akkor is meg fog történni! – Nem szégyen. És olyan érzésem van, hogy már nem sokáig lesz rajtam – sóhajtottam, majd hátradőltem, karomat kinyújtottam a fejem fölött, testem teljes hosszában az övének feszült, és arra invitálta a száját, hogy játszadozzon még egy kicsit a kis mélyedésben a kulcscsontomnál. Éreztem, hogy kiszív, és a mellem között nyaldos. Kissé feljebb hajoltam, izgatottan várva a folytatást. Még többet akartam. Elkezdte lefejteni rólam a hálóing pántját, levetkőztetett, és most már minden lehetősége megvolt arra, hogy fantasztikus repülésben részesítsen. Magamon éreztem forró, nedves ajkát, mely csiklandozta és megnedvesítette a mellemet, és ez az érzés szinte már nem is tűnt valóságosnak. Közöltem is vele. – Ez talán már igaz sem lehet – nyögtem csak úgy a feje búbjának, miközben a kis szakállszerűség borostái kellemesen csiklandozták a bőrömet. Ajkával bekapta a jobb mellbimbómat, miközben a csípőm vonaglott, és vadul mozgott alatta, ahogy mindkét lábamat a csípője köré fontam. Szája, nyelve és fogai egyaránt a hálóingemből kibuggyant dekoltázsomat kóstolgatták, és egyik mellemről a másikra vándoroltak, hogy mindkettőt egyformán megszeretgessék. Teljes egészében körülvett Simon, és az illata, melyet erős fűszeresség és a spanyol konyak egyvelege jellemzett, már önmagában felvillanyozott. Értelmetlen szavak hagyták el a számat. Simon suttogása közül sikerült kivennem egyet-kettőt, mint hogy: igen, ez nagyon jó, de elsősorban saját magamat hallottam, amint hmmm és um hangokat adok ki, illetve egy hangosabb hjahajjj-t, amelynek valószínűleg nincs általánosan bevett helyesírása. Simon újra és újra a bőrömbe fúrva a fejét sóhajtott, és még a lehelete is izgató volt, ahogy elárasztotta testemet. A kezem szabadon garázdálkodott Csodaországban, azaz a hajában, amit most hátrasimítottam az arcából. Jutalomképpen csodálatos látvány tárult elém: ajka a testemen, és az istenítés közben behunyt szemek. Finoman megharapott, fogai közé vette a mellbimbómat, mire én majd’ kitéptem néhány szál haját. Fenomenális érzés volt. Másik kezével a lábamat cirógatta fel és alá, arra ösztönzött, hogy fogjam szorosabbra a combom ölelését, miközben csodás ujjaival lassan a csipke végéhez, az utolsó határvonalhoz ért. Nyugodtan lélegeztem, amikor megtette az utolsó mozdulatot, mellyel teljesen felfedte a testemet. Ujjai finoman ficánkoltak a bugyim alatt. Simon lélegzete is lelassult, ismét gyengéden megérintett, arcát most az enyémhez emelte, és ekkor volt egy pillanat, egy meghitt pillanat, amikor csak… csak néztük egymást. Lenyűgöző – talán ez a szó jellemzi legjobban az érzést, ahogyan keze sejtelmesen játszadozott rajtam, finoman, áhítattal. Tekintetünk egybeforrt, kezét lejjebb csúsztatta a csipke alatt, és milliméternyi pontossággal megérintett – ott. Szorosan behunytam a szemem, ahogy testemet érzések kavalkádja rohamozta meg. Ismét felgyorsult a lélegzetem, és magamon éreztem ujjainak határozott mozdulatait, melyekkel belül és kívül egyaránt kis köröket rajzolt, ezzel belső morajlást indítva meg bennem, éppen csak a bőröm alatt. Vele mozogtam, miközben felfedezett az ujjaival, és icipici nyögést hallattam. Többre nem lettem volna ezúttal képes. Az érzések hirtelen felerősödtek, és az az energia… Szűzanyám, leírhatatlan volt az az energia, amely körülvett minket abban a pillanatban! Biztos voltam benne, hogy Simon nem is sejtette, micsoda érzések kavarognak lezárt szemhéjam mögött. Egyre fürgébben és magabiztosabban mozogtak az ujjai, én pedig sejtettem, hogy olyasvalami fog következni, ami minden képzeletet felülmúl. Odalent a kis ideggócok már régóta téli álmukat aludták, de most kezdtek ismét életre kelni. Kipattant a szemem, ahogy határozottan meleg érzés töltött el, amely a testem középpontjából indult, és onnan áradt szét minden porcikámba.

Simon kétségkívül élvezte a helyzetet. Tekintete elhomályosult, megtelt bujasággal, ahogy alatta vonaglottam. Éreznie kellett bennem a feszültséget, és azt is, ahogyan hirtelen életre kelek. – Istenem, Caroline. Olyan gyönyörű vagy – motyogta, és szemében mindent felülmúló tűz jelent meg, amely már-már perzselte a bőrömet. Nyaka köré fontam a karomat, hogy közelebb húzzam magamhoz, és elkezdtem róla lefejteni a pólóját, hogy teljes egészében a testéhez simulhassak. Egy pillanatra felemelkedett, és ő maga tépte le a pólót némiképp eltúlzott mozdulattal, amin nevetnem kellett, ugyanakkor egyre jobban kívántam is. Visszahelyezkedett rám, de ezúttal lejjebb csúszott, és a szája most a köldököm felé vezető ösvényen indult el. Nyelve kis köröket írt le a hasamon, majd hirtelen elnevette magát. – Mi a nevetés tárgya, uram? – kuncogtam én is, és meghúztam a fülét. Arca a hálóingem alatt rejtőzött, így nem láthattam. Kidugta a fejét, és lassan vigyorogni kezdett, engem pedig majd megölt az izgatottság. – Ha a köldököd ennyire finom… basszus, Caroline. Akkor alig várom, hogy megízlelhessem a barlangodat is. Vannak dolgok, amiket minden nő szeretne hallani az élete egy bizonyos szakaszában. Az állást ön kapta meg. Kifejezetten jó feneked van ebben a szoknyában. Szeretném megismerni az édesanyádat. És az is előfordul, hogy a megfelelő időben és helyzetben a „barlangos” megjegyzést is szívesen veszi egy nő. Ez felülmúlhatja még Clooney-t is. Amikor Simon kimondta azt a bizonyos szót, olyan hangot hallattam, ami mondhatni, még a halottakat is felébresztette volna, Nyelve a köldökömtől most már a csipkézett területre vándorolt, nagyujja pedig tökéletes pontossággal nyúlt be a csipke alá és húzta le a bugyit a lábamon. Ott feküdtem Párnaországban, derekam körül a rózsaszín hálóinggel, mindenem szabadon volt, aminek szabadon kellett lennie, és rendkívül élveztem a helyzetet. Simon az ágy széléhez húzta a csípőmet, és térdre ereszkedett. Szűzanyám! Fel-le járatta a kezét a lábamon, én pedig felkönyököltem, mert látni akartam, ahogy ez a csodálatos férfi itt előttem odahajol hozzám, és csak velem foglalatoskodik. A combom között térdelt kigombolt khaki színű nadrágjában, félig lehúzott cipzárral, égnek álló hajjal, és istenien szexi látványt nyújtott. És most épp rám összpontosított. Ismét a nyelve vette át az irányítást, félig nyitott szájjal csókolta végig a combom belső oldalát, először az egyiket, majd a másikat, és minden mozdulatával egyre közelebb került ahhoz a bizonyos ponthoz, ahol a legfinomabb volt az érintése. Óvatosan megemelte a lábamat, átlendítette a vállán, miközben én a hátamat homorítottam, és az egész testem annyira vágyott az övére, hogy az szinte már fájt. Egy pillanatra rám nézett, talán pár másodperc erejéig, ami számomra egy örökkévalóságnak tűnt. – Gyönyörű – sóhajtotta még egyszer, majd hozzám nyomta a száját. Nem voltak gyors nyelvcsapások, sem pedig finom kis csókok, csak az a leírhatatlan érzés, ahogy a szájával teljesen rám tapadt. Visszahanyatlottam az ágyra, mert nem tudtam tovább

tartani magam. Ez a semmihez nem fogható érzés teljesen magával ragadott, és még levegőt venni is csak nehézségek árán tudtam. Lassan és mélyen tevékenykedett, egyik kezével még jobban széthúzta a szeméremajkamat, így szája, ujja és az a tökéletes nyelve finoman, fokozatosan lökött ki a sztratoszférából, emelt az egekbe, és olyan gyönyörökkel teli, frenetikus, észveszejtő élményben volt részem, amit már régóta nélkülöznöm kellett. Egyik kezemet feléje nyújtottam, és a mozdulatban, amellyel a hajába túrtam, minden létező érzésem benne volt. És a másik kezem? Teljesen használhatatlan volt. A lepedőt gyűrögette valamiféle labdaszerűségbe. Egyszer emelte el az arcát, de csak egyszer, és csak annyira, hogy még egy csókot nyomhasson a combomra. – Tökéletes. Úristen, ez egyszerűen tökéletes – súgta olyan halkan, hogy alig hallottam meg saját zihálásom és nyöszörgésem közben. Szinte azonnal ott folytatta, ahol abbahagyta, de most hevesebben ficánkolt és tapadt rám a nyelve és a szája, majd belém nyögött, és őrjítő vibrálás járta át mindenemet. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, tényleg csak egy pillanatra, és a szoba csak úgy ragyogott, már-már izzott körülöttem. Minden érzékszervem éber volt, hallottam a hullámok csapdosását, és láttam testünkön a gyertyák pislákoló árnyékát. Libabőrös lettem, és mintha még a levegő is kényeztetett és arról suttogott volna, amit már hónapok óta hiányoltam, sőt, tulajdonképpen évek óta. Ez a férfi tényleg szerethet engem. És vissza fogja hozni nekem O-t. Ismét behunytam a szemem. Szinte láttam magam, amint egy szikla szélén állok, és az alattam tomboló óceánba nézek meredten. Nyomást, hatalmas nyomást éreztem belülről, ami arra ösztökélt, hogy lépjek ki egészen a szélére, ahol végre elengedhetem magam és szabadon leeshetek, bármi is várjon rám ott a mélyben. Tettem egy lépést, majd még egyet, és egyre közeledtem, ahogy éreztem, hogy Simon megragadja a csípőmet. Na de, ácsi! Ha tényleg O vár rám ott lent, akkor úgy akarok vele találkozni, hogy Simon bennem legyen. Azt akartam, hogy bennem legyen. Vállánál fogva felhúztam magamhoz, miközben a lábammal addig rugdaltam a khaki színű nadrágot, amíg meg nem adta magát, és lejjebb nem csúszott. – Simon, érezni akarlak, a testemben, kérlek, most – rebegtem buján, szinte összefüggéstelenül. Simon azonban már kapott annyi tanulmányt Caroline-tól, hogy megértette a lényeget, így a lábam közé helyezkedett, és pillanatokon belül hozzám simult a csípőjével. Lehajolt, kéjesen megcsókolt, és mindenütt éreztem rajta a saját ízemet. Isteni volt. – Befelé, befelé, befelé – kántáltam, és hol a hátamat, hol a csípőmet homorítottam, égtem a vágytól, hogy megtaláljam azt, amire vártam, hogy lelökjön végre a szikláról. Pár pillanatig még ügyetlenkedtem a nadrágjával, végül sikerült teljesen lehámoznom róla, és a lábammal a szoba másik felébe rúgtam. A gumi árulkodó hangjából tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy biztonságban vagyunk. És végre pont ott volt bennem, ahol érezni akartam őt. Éppen csak belém bökött, de már maga az érzés, hogy belém hatolt, hihetetlenül elsöprő volt. Egy pillanatra saját vágyam lecsillapult, és csak néztem, ahogy először belém döf. Tekintetünk egybeforrt, és a kezemben tartottam az arcát. Olyan volt, mintha mondani akart volna valamit. De mégis mi lett volna a helyes szó, milyen kedves, gyengéd dolgot mondhattunk volna egymásnak, amivel méltóképp megünnepelhettük volna ezt a pillanatot?

– Szia – suttogta, és úgy mosolygott, mintha legalábbis az élete múlt volna rajta. Visszamosolyogtam. – Szia – válaszoltam, és imádtam, ahogy bennem volt, ahogy rám telepedett és fölém ágaskodott. Finoman csusszant belém, de először ellenállt a testem. Rég nem érte ilyesféle behatolás, de a velejáró kis fájdalom inkább örömmel töltött el. Az a jófajta fájdalom volt, amiből tudja az ember, hogy hamarosan valami nagyszerű fog következni. Hagytam, hogy a testem kissé ellazuljon, és Simon dereka köré fontam a lábamat, ő pedig ezúttal mélyebben hatolt belém, és ha lehet, most még szexisebb mosolyt villantott felém. Alsó ajkába harapott, a homlokán pici ráncok jelentek meg. Belélegeztem az illatát, és figyeltem, ahogy kissé visszahúzódik, de csak azért, hogy újra belém döfhessem. Most teljes egészében bennem volt, én pedig amennyire csak tudtam, befogadtam. Egy kis belső ölelést adtam neki, mire azonnal rám nézett. – Itt van az én leányzóm – motyogta kéjesen felvont szemöldökkel, majd újra belém döfött, ezúttal határozottabban. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, és levegő után kapkodtam. Teljesen ösztönösen követte a csípőm mozgása az övét, és mozdulataink olyan ősi eredetűek voltak, akár csak az alattunk csapkodó hullámok morajlása. Elkezdett lassan mozogni bennem, izgatóan préselődött hozzám, és minden új mozdulat, minden új érintés még az ujjaimat, sőt a lábujjaimat is forró bizsergéssel töltötte el. Nem tudnám leírni, milyen volt Simont a testemben érezni. Nyögdécseltem, mire ő felmordult. Nyöszörgött, én pedig nyávogtam. Teljes összhangban voltunk. Csípőjével feljebb lökött az ágyon a fejtámla felé. Testünk sikamlós volt az izzadtságtól, ahogy egymásba ütköztünk és egymásnak feszültünk. Mélyen a hajába túrtam, miközben alatta ficánkoltam és vonaglottam. – Caroline, annyira gyönyörű vagy – suttogta, majd csókokat hintett az orromra és a homlokomra. Behunytam a szemem, és képzeletben megint a szikla szélén álltam ugrásra készen, ugrásra várva. Újra éreztem, hogy hozzám préselődik, és valami vad, őrült energia szikrázott közöttünk, és minden egyes döféssel, csusszanással, behatolással egyre jobban lüktetett, és arra késztette őt, hogy véget nem érő lendülettel hagyja el a testemet, hogy aztán újra megmártózhasson benne. Még egy utolsó lépést tettem, és az egyik lábammal már leléptem a szikláról. És ekkor megláttam… megláttam O-t! Alattam volt a vízben, a haja tűzcsóvaként táncolt a víz felszínén. Felém intett, én pedig visszaintegettem. Majd Simon a testünk közé dugta a kezét, pont oda, ahol egybeforrtunk, és köröcskéket írt le az ujjával. A tökéletes kéz kicsi köröcskéi megtették a hatásukat, mert leugrottam. Szabadon, bátran ugrottam, hangosan és büszkén, közben egy beleegyező buja „igen”-t hallattam, majd a magasba emelkedetem. És zuhantam. És zuhantam. És csak zuhantam. És hirtelen becsapódtam. Becsapódtam, majd elmerültem a könyörtelen vízfelszín alatt, és nem jöttem fel többé. Mintha évekig zuhantam volna, és ahelyett, hogy tárt karokkal várt volna rám a mélységben O, egyedül és csurom vizesen evickéltem. Minden izmommal és a testem minden apró részletével O visszatérésére összpontosítottam, mintha az akarás önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy visszahozza. Testem erősen, szorosan megfeszült, ahogy hirtelen megpillantottam, de csak a víz alatt tűzként játszadozó haja végét kaptam el, mielőtt teljesen

eltűnt volna a szemem elől. Közel volt, nagyon közel, de aztán mégsem. Utánakaptam, és reméltem, hogy a puszta akaratommal visszahozhatom őt, de nem történt semmi. Eltűnt, én pedig a víz alatt maradtam. És mindeközben bennem volt a legcsodálatosabb férfi a világon. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam Simont, gyönyörű arcát, a velem szeretkező testét, de ennyiről szólt a történet, nem többről. Itt nem a technikai értelemben vett szexről volt szó. Szerelmesek voltunk, de mégsem tudtam mindent odaadni neki. Tekintete viharos volt és homályos, szeme félig csukva, szenvedélytől megittasodva. Egy izzadtságcsepp gördült le az orráról szép lassan a mellemre. Alsó ajkába harapott, és megfeszült az arca, ahogy késleltetni próbálta a jól megérdemelt orgazmust. Simon megtestesített mindent, amire vágytam. Figyelmes szerető volt, és szívem majd kiugrott a helyéről, csak hogy még közelebb érezhessem magamhoz, hogy szerethessem. Ő jelentett nekem mindent. Kivettem a kezét kettőnk közül, megpusziltam az ujjait, és még szorosabbra fontam lábamat a dereka körül, a kezem pedig a hátához tapadt. Rám várt. Persze, hogy várt. És imádtam érte. Ismét behunytam a szemem, ahogy minden tőlem telhetőt meg akartam neki adni. – Simon, ez annyira jó – ziháltam, és úgy is gondoltam. A csípőmet megbillentettem. Belülről rászorítottam, amikor kellett, és a nevét kiáltottam egymás után többször is. – Caroline, légy szíves, nézz rám – kérlelt élvezettel megtelt hangon. Megint kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Valahogy egy pillanatra furcsának tűnt, a szeme a tekintetemet kereste, és hogy mi következett utána? Simon a csúcsra ért. Minden villámlás, mennydörgés és harsonaszó nélkül. Csodálatos érzés volt! Rám omlott, magamon éreztem teljes súlyában. Mellemre öleltem, összevissza csókoltam, közben a hátát simogattam, és a lábammal olyan szorosan húztam magamhoz, ahogy csak tudtam. A nevét suttogtam, ő pedig a nyakam és a mellem közé dugta az arcát. Törődést kifejező egyszerű érintéseket váltottunk. A szív megpihent, és csendben sóhajtozott. És az idegesség? Te kis rohadék! Látni sem akarlak! Egy darabig csak feküdtünk és hallgattuk az óceánt, és ez a romantikus történet így is lehetett volna teljes, sőt, teljesnek kellett volna lennie. Amint megnyugodott a lélegzete, Simon megemelte a fejét, és gyengéden megcsókolt. – Édes Caroline – mosolygott, én visszamosolyogtam, és a szívem megtelt szeretettel. O nélkül is lehet fantasztikus a szex. – Mindjárt visszajövök – mondta, és ölelésemből kiszabadulva a fürdőszobába indult meztelen felsőtesttel, ami mindig pazar látványt nyújtott. A másik oldalamra fordultam, el a fürdőszobától, és a párnámhoz gömbölyödtem. Az imént életem legfantasztikusabb szexuális élményében volt részem. Minden i-re felkerült a pont, és minden x kipipálva. De O mégsem jött el. Mi a baj velem? Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Azért sem fogok sírni. Ugyan Simon mindössze pár percre hagyta el az ágyat, amikor visszajött, pánikba estem, és alvást színleltem. Igen, tudom. Ez tényleg nagyon gyerekes.

Éreztem, hogy besüpped az ágy, amikor visszafeküdt, és forró, még mindig meztelen teste kifli alakzatban hátulról magához von. Karját a derekamra tette, és a fülembe suttogott. – Hmm, a Hálóinges lány ismét hálóingben. Csendben lélegeztem és vártam. Éreztem, hogy egy picit megráz, majd elnevette magát. – Hékás, alszol is? Netán horkolnom kellene? Amikor a vígjátékokban valaki alvást tettet, mindig horkol is hozzá. Egy egész halk horkolást hallattam. Megcsókolta a nyakamat, és a bőröm, az az áruló, bizseregni kezdett, amikor hozzám ért a szája. Sóhajtottam egyet „álmomban”, és közelebb fészkelődtem Simonhoz, remélve, hogy békén hagy. A sors kegyes volt hozzám ma éjjel, mert egyszerűen csak a mellkasához ölelt, és még egy utolsó csókot adott. – Jó éjt, Caroline – suttogta, és ránk ereszkedett az éjszaka csöndje. Egy darabig még horkolást színleltem, de az ő tényleges horkolása végül elnyomta az enyémet, így én csak nehézkesen sóhajtoztam magamban. Ébren feküdtem, zavartan és kábultam, amíg el nem jött a hajnal.

Huszadik fejezet Megjátszottam. Megjátszottam Simonnal. Biztos van valahol egy kőbe vésett parancsolat, miszerint „NE JÁTSSZ MEG ORGAZMUST EGY FALDÖNGETŐVEL!” Írásba foglalom, hogy örökre meglegyen. Megjátszottam, és örök, céltalan, O-tlan bolyongásra ítéltettem. Túldramatizáltam volna? Naná. De ha ez nem elég ürügy egy kis drámára, akkor mi az? Másnap reggel már az előtt felkeltem, hogy Simon felébredt volna, ami az utunkon egyszer sem fordult elő. Mindig megvártuk, hogy a másik is felébredjen, aztán lustálkodtunk egy kicsit, nevettünk, beszélgettünk. És csókolóztunk. Hmm, a csókolózások. De ezen a reggelen sietve lezuhanyoztam, és már a konyhában készítettem a reggelit, mire Simon, szinte még félálomban belépett. Odacsoszogott zokniban, bokszeralsója a csípőjére csúszva, és egy álmos vigyorral belefúrta fejét az oldalamba, miközben dinnyét és epret szeleteltem. – Hát te meg mit csinálsz idekint? Kezdtem magányos lenni. Nagy az ágy, Caroline sehol. Hova lettél? – kérdezte, és egy puszit nyomott a vállamra. – Muszáj volt elkezdenem készülődni. Tudod, a kocsi tízre jön értem. Gondoltam, csinálok neked reggelit, mielőtt elindulok – mosolyogtam, és odafordultam egy gyors csókra. De visszafordulni már nem engedett, még jobban csókolt, nem hagyta, hogy elsiessem a dolgot. Elzárkóztam volna, de képtelen voltam megállítani. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket és rájöjjek, hogy is érzem magam – azt leszámítva, hogy pocsékul. De odavoltam Simonért, és nem ezt érdemelte. Úgyhogy inkább elmélyedtem a csókjában, és ismét hagytam, hogy levegyen a lábamról. Tüzesen és szenvedélyesen csókoltam vissza, és csak akkor húzódtam el, amikor már éppen több kerekedhetett volna ki a dologból. – Gyümölcsöt?

– Hogy? – Gyümölcs. Készítettem gyümölcssalátát. Kérsz? – Ja, igen. Aha. Jól hangzik. Kávé is van? – Már feltettem, mindjárt kijön. – Megpaskoltam az arcát, és a kávéfőző felé mutattam. Elvoltunk a konyhában, halkan beszélgettünk, és Simon időről időre lopott egy-két csókot itt-ott. Próbáltam nem mutatni, mennyire kikészültem, igyekeztem normálisan viselkedni, amennyire csak lehetett. Simon érezhette, hogy valami nincs rendben, de nem firtatta, hagyta, hogy én irányítsam a reggelt. Még utoljára kiültünk a teraszra, együtt reggeliztünk, és néztük a hatalmas hullámokat. – Örülsz, hogy eljöttél? – kérdezte. Az ajkamba haraptam. – Nagyon is. Csodálatos volt ez az út – mosolyogtam, és átnyúltam az asztalon, hogy megszorítsam a kezét. – És most? – És most mi? Visszatérünk a valóságba. Mikor száll le a repülőd holnap? – Későn. Nagyon későn. Felhívjalak, vagy… – félbehagyta a mondatot, mintha azt akarta volna kérdezni, hogy átjöjjön-e. – Hívj fel, amikor megérkeztél, mindegy, milyen későn, rendben? – válaszoltam a kávémat kortyolgatva, és a tengert bámulva. Nem szólt semmit, én pedig megint az ajkamba haraptam, de most azért, hogy el ne bőgjem magam. Már korábban összecsomagoltam, így mire a sofőr megérkezett, készen álltam az indulásra. Simon még megpróbált becsábítani a zuhany alá, de én ellenkeztem, mondván, hogy még meg kell keresnem az útlevelem. Pánikba estem, és elhúzódtam, amikor közelebb kerülhettünk volna egymáshoz, de valójában nagyon idegesített a helyzet. Az összes O-mat egy lapra tettem fel, de a gond nem Simonnal volt, hanem velem. A szex hihetetlen, elképesztő vele, maga a tökély, a gumi ellenére is, és mégis: O nincs sehol. Simon segített kivinni a cuccaimat, és mindent bepakolt a csomagtartóba. Váltott egy-két szót a sofőrrel, és odajött hozzám, én pedig még egyszer utoljára körbenéztem a lakásban. Ez tényleg tündérmese volt, és minden pillanatát élveztem. – Indulni kell? – kérdeztem, és odadőltem hozzá, ahogy mögém állt a terasz korlátjánál. Jó érzés volt hozzásimulni. – Indulnod kell. Mindened megvan? – Azt hiszem. Bár jó lenne azokból a rákokból is hazavinni valamennyit – nevettem, és ő jó mélyen beszívta a hajam illatát. – Szerintem találunk hasonlót otthon is. Mi lenne, ha áthívnánk a többieket a jövő hétvégén, és olyasvalamit készítenénk, amit itt ettünk?” Szembefordultam vele.

– Az első nyilvános megjelenésünk párként? – vigyorogtam. – Aha, persze. Mármint, ha van hozzá kedved – tette hozzá félszegen, miközben a reakciómat fürkészte. – Van – válaszoltam. És tényleg volt hozzá kedvem. Még a hülye, vacak O-m nélkül is Simonnal akartam lenni. – Legyen, rákozás közben párként is bemutatkozunk. Ez egy kicsit furán hangzik. Nevettem, ő pedig magához ölelt. A sofőr már dudált, úgyhogy ideje volt levánszorogni az autóhoz. – Hívlak, amint megérkeztem, jó? – mondta. – Rendben, otthon leszek. És készíts szép fotókat – utasítottam. Elsimította a hajamat az arcomból, hogy még egyszer megcsókoljon. – Szia, Caroline. – Szia, Simon. Beszálltam az autóba. És magam mögött hagytam a tündérmesét. Miután befészkelődtem az ülésembe az első osztályon, semmi dolgom nem volt, csak gondolkozni órákon át. Remek. Órák hosszat rágódhattam és agyalhattam. Már bőgtem egyet a repülőtérre menet a kocsiban, és közben még győzködhettem is a sofőrt, hogy minden rendben van, és nem vagyok teljesen őrült. Kitört belőlem a sírás, mert addigra annyi feszültség halmozódott fel bennem, hogy egyszerűen muszáj volt valahogy kiadnom magamból. Szóval kiadtam, a szememen keresztül. Szomorú voltam és csalódott. De végeztem a sírással. Próbáltam olvasni. Vettem egy csomó képes újságot a reptéren, még Malagában. Lapozgattam, a címek pedig sorra csaptak arcon: Hogyan állapítsd meg, hogy ez-e a legjobb orgazmus, amire képes vagy? Intimtorna a többszörös orgazmusért A legújabb fogyókúra: legyél vékonyabb orgazmustól! Caroline alfele, agy, gerinc, és szív mind felsorakoztak, hogy megkövezzék idegességet, aki most nagyon próbált elbújni. Beszórtam a magazinokat az előttem lévő ülés hátán lévő zsebbe, fogtam a laptopomat, bekapcsoltam, és bedugtam a fülhallgatót. Legutóbb letöltöttem pár filmet, így szerencsére leköthettem az agyam egy filmmel. Igen, azt megtehetem. Keresgéltem a filmek között… Harry és Sally? Jaj, ne, csak azt a jelenetet ne a delikáteszben. Top Gun? Azt a jelenetet, amikor a kékes fényben csinálják, miközben a szellő belekap a fátyolszerű függönyökbe, inkább ne. Nem, túlságosan hasonlít az én tündérmesémhez. Találtam egy nézhető filmet, bevettem három nyugtatót, és már azelőtt elaludtam, hogy Luke rájött volna a fénykard használatának rejtelmeire. Valahol a La Guardia repülőtéri érkezés és az USA-ba tartó járatra való átszállás alatt szomorúságom dühbe csapott át. Ledolgoztam az alváshiányt, befejeztem a sírás-rívást, jól voltam, de dühös. És mindez egy repülőgépen, ahol csak akkor mászkálhat az ember, ha nagyon muszáj. Így ülve kellett kitalálnom, mit kezdjek a dühömmel, és hogyan fogom leélni életem hátralevő részét O-mentesen.

Már megint túldramatizálnám? Lehet, de ha O még a láthatáron sincs, elég könnyű csőlátásúvá válni. Végre földet értünk San Franciscóban, és ahogy érzelmileg és fizikailag kimerülve hömpölyögtem a tömeggel a csomagkiadóhoz, egyszer csak megláttam azt az embert, akit soha többé nem szerettem volna látni: Cory Weinsteint. Azt a géppuskás barmot. Az újságosbódé körbe volt tapétázva az idióta fejével, a Slice o’ Love pizzériát reklámozta. Ott álltam a hatalmas fej előtt, ő arrogánsan vigyorgott egy pepperonis pizzaszelet mögül, én pedig majdnem felrobbantam. Végre itt volt ez az arc. Dühöm végre céltáblát kapott, méghozzá egy idióta arc formájában. Pofán akartam vágni, de ez csak egy kép volt. Sajnos meg is tettem. Nem a legjobb döntés hagyni, hogy egy nemzetközi repülőtér kellős közepén boruljon el az ember agya. Mint kiderült, ez nem túlzottan tetszik a hivatalos személyeknek. Miután a biztonsági őrök keresetlen szavakkal figyelmeztettek, én pedig megígértem, hogy nem támadok meg több plakátot, repülőszagtól bűzösen fogtam egy taxit, és hazamentem. Ezúttal a saját bejárati ajtómat rúgtam be, beszórtam a táskáimat, és megláttam a két dolgot, ami felvidíthat: Clive-ot és a háztartási robotgépemet. Némi szemrehányó nyávogás után Clive már szaladt is hozzám, szó szerint ugrált örömében, hogy végre kiélheti szeretetét irántam. Kis cicaagya valahonnan tudta, hogy pontosan erre van most szükségem, és törődött velem, úgy, ahogy csak ő volt képes. Csóválta a farkát, megállás nélkül dorombolt, fejével bebújt az állam alá, mancsait a nyakam köré fonta egy cicaöleléssel. Belenevettem a bundájába, és magamhoz szorítottam. Jó volt újra otthon lenni. – Milyen volt Euan és Antonio bácsinál? Törődtek veled? Hm? Jó kiscica! – duruzsoltam neki, és kinyitottam egy tonhalkonzervet, hogy lássa, értékelem, milyen jól viselkedett, amíg távol voltam. Clive most már csak a tálkájával volt elfoglalva, a tekintetem pedig a háztartási robotgépre tapadt. Elhatároztam, hogy lezuhanyozom, és sütök. Sütnöm kellett. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, bár mintha a Nap lement és fel is kelt volna, mialatt sürögtem-forogtam, amikor kopogtattak. Sajgott a hátam, mire befejeztem a sütést, és épp Ina Felháborítóan jó elnevezésű brownie-ját szeleteltem, amelynek a sütése ugyan kívánt némi plusz erőfeszítést, de elképesztően megérte. Mi a fene volt ez? Körülnéztem, de Clive-ot nem láttam sehol. Odacsoszogtam az ajtóhoz, közben észrevettem, hogy a padló tiszta cukor, emiatt inkább szteppimprovizációnak hathatott, amit műveltem. Ismét kopogtak, most már határozottabban. – Jövök! – kiabáltam, és eszembe jutott, milyen ironikusan hangzik. Ahogy nyúltam a kilincshez, láttam, hogy a kezem úszik az olvasztott csokiban. Hogy ne vesszen kárba, elmélyülten lenyalogattam, és ajtót nyitottam. Simon állt az ajtóban, fáradtnak tűnt. – Hát te meg mit keresel itt? De hát azt mondtad, hogy csak… – Csak késő este jövök. Igen. Egy korábbi géppel érkeztem – nyomult be mellettem a lakásba. Becsuktam mögötte az ajtót, szembe fordultam vele, és közben próbáltam valamelyest rendbe szedni magam, mivel a kötényem is tele volt tésztadarabkákkal. – Szóval korábbi géppel jöttél. Miért? – kérdeztem, és sztepptáncolva felé indultam.

Csodálattal teli vigyorral nézett körbe, látva a sütikupacokat, a pitéket az ablakpárkányon, az alufóliába csomagolt cukkínis kenyeret, sütőtökös kenyeret, áfonyás-narancsos kenyeret, ahogy ott sorakoztak az ebédlőasztalon, mint valami ház alapozása. Megint vigyorgott, hozzám fordult, és leszedett egy mazsolát a homlokomról, mivel fogalmam sem volt róla, hogy odaragadt. – Elárulod, miért játszottad meg?

Huszonegyedik fejezet Ott álltam letaglózva, leesett állal, ahogy besétált a szobába, és szemügyre vette a süteményeket. Átcsoszogott a padlót borító cukorrétegen, majd megállt egy olvasztott csokoládéval teli tálkánál, és beledugta az ujját. Nagyot sóhajtva visszamentem az étkezőpulthoz, ahol szembesültem vele és a zenével, miközben egy tésztagombócot igyekeztem eltávolítani egy másik tálból, melyben épp megkelt. Honnan tudta? Hogyan jött rá? Nekiálltam dagasztani a tésztát – puha, ragacsos brióstésztát –, és éreztem, hogy lángol az arcom. Pedig azt hittem, egész jól megjátszottam. Lopva rápillantottam, amint épp a csokit nyalta le az ujjáról, és egyre aggodalmasabb tekintettel figyelt, ahogy a gondos dagasztás kezdett inkább bokszolásba átmenni. A brióstésztán vezettem le a feszültségem, miközben az O-mentes élet lehetőségeit mértem fel magamban. A francba! Már tiszta ujjaival a fülem mögé tett egy tincset, míg én továbbra is még a tésztát püföltem és dagasztottam. Összerezzentem, amikor hozzám ért, és képtelenség volt nem észrevenni a fölém tornyosuló csodálatos látványt. – Nem akarunk beszélni róla? – kérdezte csöndesen, orrát a nyakamhoz nyomva. Odahajoltam hozzá egy kis illatmintáért, de szinte azonnal észbe kaptam. – Miről kéne beszélnünk? Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni. Hallucinálsz az időátállástól? – kérdeztem vidám hangon, kerülve a szemkontaktust, hátha el tudom terelni a témát. Vajon meg tudom győzni arról, hogy igazából most ő a hülye? A fene vigye el, mégis honnan tudta? – Hálóinges lány, gyerünk! Beszéljük meg – erősködött a nyakamhoz dörgölőzve. – Ha tényleg akarjuk ezt, akkor kénytelenek leszünk beszélgetni egymással. Beszélgetni? Persze, beszéljünk. Valószínűleg nem árt, ha tudja, mire vállalkozott velem, ha már az életem hátralevő részét úgyis O nélküli bolyongással tölthetem. Ismét a tészta után nyúltam, de ezúttal a falhoz vágtam. Lassan ereszkedve csurgott le a falon, ragacsosan, mint azok a gusztustalan takonylabdák, melyekkel még annak idején, gyerekkoromban játszottam. Megpördültem, hogy a szemébe nézhessek, ugyan az arcom még mindig lángolt, de már nem érdekelt. – Mi lett volna belőle? – kérdezte nyugodt hangon, és a tészta felé biccentett a fejével. – Briós. Eredetileg briósnak készült – válaszoltam gyorsan, eszelős hangon. – Biztosan finom lett volna. – Igen sok vele a munka, már-már túlontúl sok. – Megpróbálkozhatnánk vele újra. Szívesen segítek.

– Fogalmad sincs róla, mekkora fába vágod a fejszéd. Tudod, milyen bonyolult ez? Hogy milyen sok lépésből áll? És milyen hosszú idő, mire aztán elkészül? – A türelem rózsát terem. – Istenem, Simon, neked erről fogalmad sincs. Olyan nagyon szeretném, talán még jobban, mint te. – Pirított kenyérkockát is készítenek belőle, ugye? – Hogy tessék? Te meg mi a frászról beszélsz? – A briósról. Ez valami kenyérféle, nem? Hé, ne ütögesd már a fejed a pultba! A hűs gránit jólesett meggyötört, forró bőrömnek, de visszavettem az intenzitásból, ahogy meghallottam szinte már pánikba esett hangját. Tudta, és mégis itt volt velem. Itt volt a konyhámban, abban a kék North Face pulóverében, amelyiktől zafírkék tekintete csak még jobban parázslott, és amelyikben egész teste olyan ölelnivalónak, kellemesen melegnek, szexinek, férfiasnak és lesújtóan fantasztikusnak hatott. És itt vagyok én, nyakig mézben és mazsolában, fejemmel a pultot döngetem, és kinyírtam a briósomat is. Kinyírtam a briósomat. Milyen jó cím lenne a… Összpontosíts, Caroline! A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, amikor megpillantottam őt az ajtóban. Caroline alfele sem maradt le sokkal, aki önkéntelenül is görcsbe rándult a látványtól. Az agyam egy pillanatra leállt a sokktól, és nem akart szembenézni a helyzettel, de mostanra már elemezni kezdte, és hajlott arra, hogy Simont méltó jelöltnek nyilvánítsa, figyelembe véve azt az időmennyiséget, amennyit a probléma okának feltárására szentelt. Gerincesség felegyenesedett, tudván, hogy a helyes testtartástól szebben mutatkoznak a mellek is – és lehet ezért hibáztatni? Idegesség pedig… csapongott. Miért? Miért? Tudni akarta, hogy miért. Szemügyre vettem Simont a fejbe verések… és a hümmögések közepette… és láttam, hogy kezd aggódni értem. És én is magamért – a fejem tényleg kezdett fájni. Fáradt voltam, túlhajszolt és meg voltam fosztva az orgazmustól. És némileg kótyagos a fejbe veréstől. Még egy utolsó pultfejelés következett, majd felegyenesedtem, és egy kicsit balra billentem. Gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat, vettem egy nagy levegőt, és szabadon kiengedtem magamból mindent. – Szóval tudni akarod, hogy miért? – Igen, szeretném. Befejezted a döngetést? – Istenemre mondom, nem döngetek többet. Szóval, hogy miért. Miért is? Ám legyen, elmondom… Körbe-körbe járkáltam, kikerülve a csokoládé- és pekándiódarabkákat, melyek ott gyülekeztek az étkezőpult mellett a földön. Észrevettem, amint Clive a sarokban épp pár szem diót passzolgat a mancsai között. Káosz a konyhakövön, káosz a fejemben. Stimmel. – Simon, mennyit tudsz a pizzériákról? És járt neki egy jó pont, mert figyelt rám. Figyelt, miközben én csak mondtam és mondtam a magamét, többször körbesétáltam a konyha szigetét, azaz az étkezőpultot, és dühösen

szónokoltam. Magam sem nagyon értettem a saját mondandómat: – Weinstein... egy este... mint a géppuska... És akkor elhagyott!... Egy másik este… Jordan Catalano… Még csak nem is Clooney!... Az űr… Oprah... magányosan... egyedülálló… És nem is Clooney!... Jason Bourne… majdnem Clooney... Rózsaszín hálóing… döngetés... Egy idő után úgy nézett ki, mint aki már szédül, és már én is kezdtem szédülni. De elhatároztam, hogy mindent kiadok magamból. Megpróbált elkapni menet közben, de kitértem előle, és kis híján egy rakás összetört pekándióba estem, amit csak tovább aprítottam a körbe-körbe járkálással. Már egy szabályos ösvényt vágtam magamnak a földön az összevisszaságban. Egy utolsó körmenetbe kezdtem, de ezúttal motyogtam – spanyol tündérmese garnélarákkal –, és belebotlottam egy muffinsütő-formába, és egyenesen Simon karjába zuhantam. Magához szorított, beszívta bőröm illatát, és homlokon csókolt. – Caroline, kicsim, el kell mondanod, mi folyik itt. És ez a motyogás? Aranyos, meg minden, de nem igazán lyukadunk ki így sehova sem. Derekamra szorította a kezét, hogy egy helyben tartson. Kicsit elhúzódtam, ellenálltam az ölelésnek, és egyenesen rászegeztem a tekintetemet. – Honnan tudtad? – kérdeztem. – Ugyan már, a pasik ezt általában megérzik. – Nem, most komolyan. Honnan tudtad? – kérdeztem újra. Finoman megcsókolta az orrom hegyét. – Mert hirtelen már nem az én Caroline-om voltál. – Azért színleltem, mert évezredek óta nem volt már orgazmusom – közöltem tényszerűen. – Hogy mit mondtál? – Most átmegyek hozzád, és belerúgok az ajtódba – sóhajtottam, majd elhúzódtam tőle, és átcsoszogtam a padlót borító cukorrétegen. – Várj, várj, micsoda? Hogy mid nem volt ezer éve? – megragadta a kezemet, ahogy újra felé fordultam, most már teljesen nyílt kártyákkal. – Orgazmusom, Simon. Tudod, orgazmus. A nagybetűs O, a csúcspont, a boldog beteljesülés. Nem jutott orgazmus a Hálóinges lánynak. Cory Weinsteintől ugyan kapok öt százalékos kedvezményt, amikor csak akarok, de cserébe elvette az én nagybetűs O-mat. Szipogtam, és könnyek gyűltek a szemembe. – Szóval visszamehetsz a háremedhez. Én úgyis nemsokára zárdába vonulok – zokogtam, ahogy végleg eltört a mécses. – Zárdába? Mit beszélsz? Gyere ide, légy szíves. Told ide azt a drámai kis popódat. Lassan visszahúzott a konyhába, és körém fonta a karját. Előre-hátra ringatott, miközben én nevetséges, sírós-rívós hangokat hallattam. – Te annyira… nagyon… csodálatos vagy… és nekem meg nem… nem megy. Te olyan fantasztikus vagy… az… ágyban… és minden téren… és én… nem megy… nekem nem… Istenem… annyira szexi vagy… Amikor elmentél… annyira szexi… és hazajöttél… én meg kinyírtam a briósomat… és én… én… azt hiszem, hogy… szeretlek.

Állj! Nagy levegő. Mit mondtam én az imént? – Caroline, hé, ne sírj, fantasztikus lány vagy! Megismételnéd a mondandód utolsó részét? Azt mondtam Simonnak, hogy szeretem, miközben folyt az orrom, és North Face pulcsijára csöpögött. Belélegeztem az illatát, majd kibontakoztam az öleléséből, és a falhoz léptem, hogy lekaparjam az odaragadt tésztát. Idegességbe visszatért az élet, és most nekünk dolgozott. Vajon tudom leplezni? Össze tudom szedni magam valahogy? – Melyik részt? – kérdeztem a fal és Clive felé fordulva, aki közben abbahagyta a diókergetést, és inkább fülelt. – Azt az utolsó részt – mondta határozottan és tisztán. – Hogy kinyírtam a brióst? – próbálkoztam. – Te tényleg azt hiszed, hogy erről kérdezlek? – Tulajdonképpen nem. – Azért csak próbáld meg újra. – Nem akarom. – Caroline, várj, mi a második keresztneved? – Elizabeth. – Caroline Elizabeth – mondta figyelmeztetően, mély hangon, amitől hirtelen nevetnem kellett. – A briós nagyon finom tud lenni, hacsak nem vakolattal van ízesítve – böktem ki, kimerült voltam és valami furcsa bizsergés fogott el a nagy beismerés folytán. Tulajdonképpen egy kicsit megkönnyebbültem. – Fordulj meg, kérlek – mondta, én pedig tettem, amit mondott. Az étkezőpultnak dőlt, és kezdte lehúzni a tengerész North Face pulóver cipzárját. – Elég fáradt vagyok az időátállás miatt, szóval szükségem lenne egy rövid összefoglalására az imént elhangzottakat illetően. Először is, úgy tűnik, hogy időközben valahol elveszett az orgazmusod, ugye? – Igen – motyogtam, miközben ő levette a pulcsit, és az egyik székre dobta. – Másodszor pedig, brióst sütni nehéz, igaz? – Igen – sóhajtottam, és képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. A North Face pulcsi alatt egy gombos fehér inget viselt, ami már önmagában is jól nézett ki, de ahogy szép lassan és módszeresen elkezdte feltűrni az ujját… Nos, az ámulatba ejtő volt. – És harmadszor, te úgy hiszed, hogy szeretsz? – kérdezte, és mély, sokat sejtető hangja úgy vett körül, mint a melasz, vagy a méz, vagy a puha gyapjútakaró. – Igen – suttogtam, mert igaz volt, ráadásul százszázalékosan. Szeretem Simont. Eget rengető, dúr hangnemben. – És hiszed, vagy tudod is? – Tudom.

– Nos, ezen lehet, hogy el kellene gondolkozni, nem igaz? – felelte, és játékos tekintettel vont magához. – Neked elképzelésed sincs róla, ugye? – végigsimította a kulcscsontomat, és hüvelykujjával a dekoltázsomon játszadozott. Gyorsabban vettem a levegőt, és éreztem, hogy testem teljesen magától hirtelen életre kel. – Miről nincs elképzelésem? – motyogtam, és hagytam, hogy a falhoz nyomjon. – Arról, hogy teljesen rabul ejtettél, Hálóinges lány – válaszolta, odahajolt hozzám, és a mondat második felét a fülembe suttogta. – És tudom, hogy szeretlek annyira, hogy megadjam neked a boldog beteljesülést. Majd megcsókolt… Szívem most a mennyországban érezte magát, pont, mint egy tündérmesében, még akkor is, ha a mi tündérmesénkben tészta ragadt a hátamra, és a cicám éppen egy dióval játszadozott. Ez egy percig sem zavart, és úgy csókoltam vissza, mintha legalábbis az életem múlt volna rajta. – Tudod, hogy már azon az estén kezdtem beléd esni, amikor az ajtómat döngetted? – kérdezte, és egy csókot nyomott a nyakamra. – És azt, hogy amióta kezdtelek jobban megismerni, senki mással nem voltam együtt? Levegő után kapkodtam. – De én azt hittem, mármint láttalak… – Tisztában vagyok azzal, hogy mit hittél, de ez az igazság. Hogyan is lehettem volna akárki mással, amikor egyre szerelmesebb lettem beléd? Szerelmes belém! De várjunk csak, ez most mi? Hátrálni kezd… mégis hova megy? – És most valami olyat fogok tenni, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is megteszem – sóhajtott sajnálkozón, ahogy az asztalra kirakott halom kenyérre nézett. Egy nagy levegő és fintor kíséretében egyetlen mozdulattal a földre söpört mindent. A kenyerek fóliázott téglaként estek le az asztalról, és nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha egy pici jajkiáltást hallatott volna annak láttán, ahogy egyenként a konyhakőnek csapódnak. Majd sötét, vészjósló tekintettel fordult felém. Megragadott, az asztal tetejére rakott, és szétvetette a lábaimat, hogy közéjük férkőzhessen. – Tudod, milyen jól fogunk most szórakozni? – kérdezte, és becsúsztatta kezét a kötényem alá egyszerre gyengéden és mégis határozottan, egyenesen a hasam felé. – Mire készülsz? – Elveszett valahol egy O, én pedig imádom a kihívásokat – vigyorgott, és az asztal szélére húzott, még közelebb magához. Kezét a térdemre csúsztatta, és összekulcsolta a lábamat a csípője körül, majd ismét megcsókolt, forrón és fáradhatatlanul. – Nem lesz könnyű feladat. Elég jól elveszett – tiltakoztam két csók között, és féltem, hogy gombjai megadják magukat, és láttatni engedik a spanyol napsütéstől barnított bőrét. – Ezt akár kis kártyákra is kinyomtathatnád. – Nyomtasd ki ezt! Mi az, hogy még mindig van rajtad ruha? Lefektetett az asztalra, én pedig felvigyorogtam rá. Lábammal a szitába rúgtam, ami a földre esett, és felverte a port körülöttünk. Simon haja pont olyan volt, mint egy sütemény, mint egy cukorral meghintett kelt tészta. Köhögtem, és az orromon keresztül egy kis lisztet fújtam ki, mire

Simon hangosan felnevetett. A nevetés abbamaradt, ahogy hozzá nyúltam ott, és ugyan még farmerban volt, éreztem, hogy kemény. A számomra legkedvesebb hangot hallatta, amikor felsóhajtott. – Basszus, Caroline, imádom a bőröd érintését – sziszegte összeszorított fogakkal, majd a száját a nyakamhoz nyomta, és a bőrömön kis ösvényszerűség jelent meg a forró csókok helyén. Nyelve most már a kötényem szegélye alatt szántott végig a bőrömön. Kezei hamar rátaláltak a trikóm aljára, és már repült is át a konyhán egyenesen a mosogatóba. Néhány percen belül a sortom is ugyanott kötött ki, majd a farmernadrág és a gombos fehér ing is hasonló sorsra jutott. És a kötény? Nos, a köténnyel egy kicsit gondban voltunk. – Netán tengerészmúlttal rendelkezel? Ki kötötte ezt meg, Popeye? – hőzöngött, és a csomóval bajlódott. A küzdelmek közepette sikeresen leütött a polcról egy tál narancslekvárt, amely az asztalra esett, és végül a földön landolt. Én is hozzájárultam a komédiához, mert megcsúsztam egy zacskó mazsolán, mialatt a nyakamat nyújtogattam, hogy szemügyre vegyem a csomót a hátamon. – Jaj, a franc essen ebbe a köténybe! Ide süss, Simon! – kiáltottam fel, ahogy elöl kikapcsoltam a melltartómat, és a földre hajítottam. Lejjebb húztam a kötényemet, ügyesen, hogy megemelje a dekoltázsomat. Megrészegült tekintettel illette most már csupasz melleimet, és magához ragadott. Még egyszer szenvedélyesen az asztalra lökött, és az ajka fáradhatatlan elánnal csókolta végig a nyakamat, és úgy támadta meg a bőrömet, mintha legalábbis valamilyen személyes sérelemből kifolyólag éppen bosszúhadjáratot hajtott volna végre. Egy igencsak buja bosszúhadjáratot. Ujját egy kis lekvártócsába mártotta, és apró körkörös mozdulatokkal ragacsos kis ösvényt rajzolt egyik mellemtől a másikig. Lehajtotta a fejét, és először az egyiket kóstolta meg, majd a másikat, és közben egyszerre sóhajtoztunk. – Hmm, de finom vagy. – Még jó, hogy nem csípős csirkeszárnyakat akartam sütni. Valószínűleg másképp alakulna most a történet… Hú, ez jólesik – sóhajtottam fel, amikor okoskodó szamárságomra valódi harapással válaszolt. – Akkor ezek itt kiváltképp fűszeresek lennének. Nevetett, én meg csak a szememet forgattam. – Hozzak egy kis zellert, amivel lehűthetlek? – kérdeztem. – Senki nem lesz lehűtve ebben a lakásban mostanában – ígérte, majd magához vett a közeli pultról egy mézes bödönt, és felhúzta a kötényemet. Egy percet sem habozott, azonnal összekente mézzel a bugyimat, teljesen átnedvesedtem. No nem abban az értelemben, habár persze az is közrejátszott… Néztem, miként csöpögtet mindenemre mézet, a bugyim is már tiszta méz volt, én meg csak sikongattam. Hátrébb lépett, hogy megcsodálhasson. – Nézzenek oda, ez a bugyi már a végét járja. Itt az idő, hogy lecsusszanjon – jelentette ki, és újra közeledni kezdett. Rászegeztem lekváros lábamat, és megállítottam. – Először te – utasítottam, és a liszttel meghintett bokszeralsó felé biccentettem. Kérdőn nézett rám, majd kibújt a bokszeralsóból. Észveszejtően aranyos volt, ahogy teljesen meztelenül állt a romokban heverő konyhám közepén.

És ekkor jött el az a pillanat, amikor a szív, az agy, a gerincesség és Caroline alfele mind egy csapatban játszottak. Odaköszöntek az idegességnek, és intettek neki, hogy ő is szálljon be a csapatba. Simonra néztem, aki meztelen volt, mézes és tökéletes, majd egy nagy sóhaj kíséretében hatalmas mosolyra húzódott a szám. Végül az idegesség is boldogan csatlakozott a többiekhez, és végre mindannyian ugyanazon az oldalon álltunk. – Oltárira szeretlek, Simon. – Én is szeretlek, Hálóinges lány. Vedd le a bugyidat, és csókolj meg. – Gyerünk, vedd le rólam te! – felültem, és lecsúsztattam a bugyimat mézzel bevont lábamon. Egyenesen felé rúgtam, és csattanással landolt a mellkasán. – Alapos zuhanyozásra lesz majd szükségünk – jegyeztem meg, ahogy ragacsos karokkal átölelt. – Az már a második menet lesz – mosolygott, majd felkapott, bevitt a hálószobába, ahol testünk egymásnak feszült, és csupán egy kötény választott el minket. De az sem sokáig. Hogy szükségem van-e O-ra? Mármint hogy életbevágóan fontos-e a számomra? Vagy elég egyszerűen Simon közelsége, ölelése, és az érzés, hogy bennem van? Egyelőre igen. Hiszen szeretem őt… Az ágyra dobott, egy picit visszapattantam, és az oldalamra gurultam, amitől egy halk döngés hallatszott a fejtámlán. – Döngetni akarod a falamat, Simon? – Nem is tudod, mennyire – jelentette ki Simon, és félrelökte az útból a kötényemet, mire én sóhajtva a nyaka köré fontam a karomat. Széles mosollyal az arcomon hátrahanyatlottam. Ujjai a hasamra vándoroltak, majd onnan a csípőmre, a combomra, és végül megérintettek ott, azon a helyen. Finoman megbökött, és én széttártam a lábamat. Megnyalta a száját, és térdre ereszkedett. Megérintett, és megkóstolt, akár csak Spanyolországban, de ez most valahogy mégis más volt. Most is fantasztikus volt az érzés, de ezúttal én éreztem magam máshogy. Teljesen ellazultam. Ficánkoltam, ide-oda mozogtam az ujján, amikor is rátalált arra a bizonyos pontra, amitől homorítani kezdtem a hátam, és egyre elmélyültebben nyögdécseltem. Belém nyögött, így még jobban homorítottam, ajkai és nyelve pedig újra határozottan rátapintottak a megfelelő pontra. Kezemmel saját mellemhez nyúltam, ő meg csak nézett, ahogy a mellbimbóimmal játszadozom, és azok újból megkeményednek. Megint abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy érezhettem a száját, azt az isteni finom száját testem legérzékenyebb pontján. Összerándultam, és a bennem tomboló energiáktól teljesen megfeszültem, majd elernyedtem. Mindent érzékeltem, ami ebben a pillanatban végbement bennem. Szerelem. Szerelmet éreztem. És azt, hogy szeretnek… Napközben, amikor semmi nem maradhat rejtve, amikor minden megmutatkozik a maga valóságában – a rendetlenség borította színtér is –, ez a férfi szeretett engem. És nem csupán egy tündérmesében, csapkodó hullámokkal és pislákoló gyertyafénnyel, hanem a való életben is. Íme a valóságos tündérmese, melyben szerelmes belém ez az ember. Úgy istenigazából szerelmeeeeees. Nyelve. Ajka. Ujjai. A keze. Csak és kizárólag az én kedvemet keresték. Bármelyik lány hozzá tudna szokni.

Ismét éreztem, hogy felgyülemlik bennem az édes feszültség, de most másképpen reagált a testem. Tökéletes egyensúlyban volt, és a behunyt szemem mögött, a fejemben is készen álltam a dologra. Ismét láttam magam, ahogy a szikla felé közeledem. Vigyorogtam, mert tudtam, hogy ezúttal nem menekülhet a szajhája. És mi történt utána? Csodálatos élményben volt részem odalent. Belém nyomultak az elegáns, hosszú ujjak, ficánkoltak és körkörösen mozogtak, hogy megtalálják azt a titkos kis pontot. Nyelvével és szájával közben azt a másik érzékeny pontot kényeztette, szívta, nyaldosta, rátapadt és lüktetve gerjesztette. Eleven és zabolázatlan fényes kis foltocskák jelentek meg behunyt szemeim előtt. – Jaj, Istenem… Simon… ez annyira… jó… ne… hagyd abba… ne… hagyd abba… Hangosan felnyögtem, majd még hangosabban, és még hangosabban, nem tudtam elfojtani az előtörni kívánkozó hangokat. Annyira, de annyira jó volt, és nagyon-nagyon közel, olyan nagyon közel… Majd megkezdődött a sikoltozás. És nem más sikoltozott, hanem én. A szemem sarkából arra lettem figyelmes, hogy egy kis szőrös rakétaszerűség süvít át a padlón. Mint valami időzített plüssbomba rontott rá hátulról Clive Simonra, és mélyen belevájta a körmeit. Simon felpattant, és az előszobába szaladt, majd onnan vissza. Clive azonban továbbra sem tágított, akár egy megvadult szőrcsomó, ami éppen akcióban van, nem volt hajlandó visszavonulót fújni. Karjaival – egy cicának lehetnek karjai? – átfogta Simon nyakát, ami más körülmények között aranyos lett volna. De ez most harc volt a javából. A kötényemet leszámítva meztelenül futottam utánuk, és próbáltam Simont megállítani, de mivel a tíz kis köröm egyre mélyebben vájt a hátába, egyik szobából a másikba rohangált. Persze nem kerülte el a figyelmemet a dolog iróniája, vagyis hogy Simon most szó szerint egy cicuska elől próbál menekülni. Külső szemlélőként valószínűleg már összepisiltem volna magam a nevetéstől. A jelen helyzetben viszont rosszul esett hallani, hogy Simon kiabál. Tényleg nagyon szerethetem. Végül mindkettőjüket sarokba szorítottam, ellenálltam a késztetésnek, hogy hátulról megszorongassam őket, és lefejtettem Clive-ot Simon hátáról. Kiszaladtam a cicával a nappaliba, Clive egy puffanással érkezett a kanapéra, miután ledobtam, és köszönetképpen megpaskoltam a fejét, hiszen védelmet nyújtott, még ha az most nem is volt helyénvaló. Clive válaszképpen büszkén nyávogott, és a szakállát nyaldosta. Visszasiettem Simonhoz a konyhába, aki még mindig a falnál gubbasztott. Méregettem, ahogy ott állt a falnak dőlve, kikerekedett szemekkel, össze-összeránduló háttal. Lejjebb vándorolt a tekintetem. Hihetetlen. Még… mindig… kemény… volt. Észrevette, hogy szemem lefelé veszi az irányt, ami a legelső találkozásunkra emlékeztethette. Félszegen bólintott. – Még mindig kemény vagy – böktem ki, és nehézkesen vettem a levegőt, ahogy még egyszer megpróbáltam kibogozni a kötényemet. – Aha. – Ez bámulatos.

– Te vagy bámulatos. – Ó, hogy csessze meg – mérgelődtem, és feladtam a küzdelmet a csomóval. – Úgy legyen. Egy pillanatig dermedten álltam, majd egy fürge mozdulattal átlibbentettem a kötényt a hátamra. Átszökkentem a konyhán, a kötény úgy repült utánam, mint valami motoros kabát, majd Simonnak ütköztem, aki a támadásból kifolyólag a falhoz préselődött. Megragadott, ahogy a testemmel betakartam, és vadul megcsókoltam. – Jól van a hátad? – kérdeztem két csók között. – Megmaradok. A cicád azonban… – Csak meg akart védeni. Azt hitte, bántod az anyukáját. – Azt tettem volna? – Jaj, dehogy. Pont az ellenkezője történt. – Tényleg? – Még szép! – kiáltottam fel, és odasimultam hozzá, hogy érezzem teste érintését, rajtunk a mézes-cukros, sima, de bizsergető bevonattal. Elindultam lefelé a testén, és elidőztem férfiassága hegyének csókolgatásával. Magammal rántottam a földre, és olyan hirtelen mozdulattal fordítottam a hátára, hogy egy kis lisztfelhőtől homályos lett a levegő. Pontosan a konyha közepén, meztelenül, hiszen a mellemet is csak lekvár takarta, ráültem és meglovagoltam. Egy kicsit felemelkedtem, de csak azért, hogy megfogjam a kezét, és a csípőmre tegyem. – Szükséged lesz kapaszkodóra – suttogtam, és visszaereszkedtem rá. Egyszerre sóhajtoztunk, és ismét csodálatos volt a testemben érezni őt. A hátamat homorítottam, és kísérletképpen megfeszítettem a csípőmet… egyszer… másodszor… harmadszor. Tényleg igaz, amit a biciklizésről mondanak. Testem rögtön, automatikusan emlékezett a mozdulatokra. A nyomorult köténnyel a hátamon, ami velem együtt lovagolt, mozogtam Simon fölött, ő pedig együttműködően reagált rám, és fáradhatatlanul hatolt belém újra és újra. Izgattuk egymást, vonaglottunk, és szinkronban mozgott a testünk – tulajdonképpen a konyhán belül is elmozdultunk az eredeti helyünkhöz képest. Felült alattam, így még mélyebben belém hatolt, mire én felkiáltottam. Megindult a nagy menetelés a szikla széle felé. Már láttam a szélét, magasan nyúlt el az alatta tomboló víz felett. Amikor odaértem, lepillantottam, és megláttam őt. Mármint O-t. Felém intett, és fel-felbukkant a víz alól, mint egy szexualitást megtestesítő delfin. Az már biztos, hogy ügyes kis szajha. Simon a nyakamat csókolta, nyalta és szívta, és szinte az őrületbe kergetett. Egyik lábammal leléptem a szikláról, lábujjaimat O-ra szegeztem, majd a levegőben apró kis köröket rajzoltam a bokámmal, hogy integessek neki. Azok az apró kis körök. Simont visszalöktem a padlóra, megragadtam a kezét, és a lábam közé helyeztem. Vadul lovagoltam rajta, ujjamat az övéhez illesztettem, és ahogy egyre hangosabban kiáltoztam,

mozdulataink is felgyorsultak, és egyszerre, teljes összhangban vonaglottunk, és egy tökéletes helyre tévedtünk, pont oda. Pont oda. Pont, pont… oda… – Jesszus, Caroline… csodálatos… vagy… annyira… szeretlek… hogy… az… szinte… már… megöl. És pontosan ez a plusz volt az, amire szükségem volt. Képzeletben egyet hátraléptem, és fejest ugrottam. Nem csak úgy leugrottam. Tökéletes fejesugrást mutattam be, köszönöm szépen, egyenesen a mélybe. Hibátlan volt, csont nélküli, és ahogy elmerültem a vízben, magammal ragadtam őt, vagyis O-t, és nem engedtem el. O visszatért. Fehér zajjal telt meg a fülem, így kezem és lábam ujjaihoz jutott el elsőnek a hír. Zsibbadtak, miközben bizsergető, szikrázó energiák száguldoztak keresztül a testemen az összes érzőidegemet és minden egyes porcikámat átjárva. A porcikák megosztották többi testvérükkel is, hogy most valami fantasztikus fog következni. Szemhéjam mögött különböző színeket láttam kirobbanni, és érzékszerveim ragyogó kis tűzijátékokat lőttek fel, ahogy testem összes kis zugát átjárta az érzés. A színtiszta gyönyör áthasított rajtam, lüktetett, teljesen betöltött, még a remegés is elfogott, és shimmy táncot jártam Simon fölött, aki hősiesen kitartott. Nem tudom, neki is megjelent-e a bűnbeesett angyalok kórusa, de nem is lényeges. Nekem megjelent. És ez maga volt a mennybeli boldogság. O visszatért, és barátokat is hozott magával. Egymás után, sorjában integettek nekem, ahogy Simonnal folytattuk a vonaglást és a kéjes ficánkolást, minden mozdulatba erőteljesen belehomorítva. Fejemet hátraejtve buján kiáltoztam, és nem érdekelt, ki hall és ki nem, mert az Orgazmusok Háza most az enyém lett. Kinyitottam a szemem, és lenéztem Simonra, tekintete őrülettel vegyes boldogsággal telt meg, hiszen végigasszisztálta az egész jelenetet. Látszott az arcán a fáradtság, és még a haja is aranyos kis masszává állt össze a liszttől. Leginkább egy papírmaséhoz hasonlított. Belül még mindig vibráltam, ahogy a megsokszorozódott élvezet világából átléptem a senki földjére. Hatszor vagy hétszer is jó volt hirtelenjében, és teljesen legyengítette a testemet ez az eksztatikus állapot. Kiderült, hogy O-nak van még egy barátja. Magával hozta G-t, Szent Grált is. Dadogtam, mint egy idióta, Simonba kapaszkodtam, és nagyon kellett tartanom magam, ahogy a szerelem és az izgatottság legnagyobb érzelmi hullámai úgy csaptak fejbe, akár egy nagy rakás tégla. Simon megérezhette, hogy most jól jönne egy kis segítség, mert felült, így azonban még fantasztikusabb pozícióba került bennem. Rátalált odabent a legeldugottabb érzékeny pontomra, belém helyezkedett, újra és újra belém hatolt, miközben én feszülten, lélegzetvisszafojtva szorítottam őt magamhoz. Végül kinyitottam a szemem, és amint testem ismét levegőhöz jutott, a szoba világosan kezdett ragyogni körülöttem. Összefüggéstelenül gagyogtam Simon mellkasába, ő pedig tovább döfött mindaddig, amíg bele nem veszett a saját gyönyörébe valahol mélyen bennem. Belékapaszkodtam, a hullámok végre alábbhagytak, és mindketten vadul remegtünk. Ahogy ziháltunk, az élvezet helyét lassan a szerelem töltötte be, és újra feltöltődtem. Túl fáradtnak éreztem a számat ahhoz, hogy megmozdítsam. Simon lélegzetelállító hatással volt rám. Csupán

arra mutatkoztam képesnek, hogy megfogjam a kezét, és a szívemhez tegyem a mellkasomra, majd megcsókoljam az édes arcot. Úgy tűnt, hogy ezt ő is megértette, és visszacsókolt. Boldogságtól volt hangos a testem, ami szerencsére nem igényelt különösebb fizikai erőfeszítést. Teljesen kifacsart és kimerült voltam, még mindig nem tértem magamhoz az ámulatból, ragadtam, izzadtam, és Simon lábának támaszkodtam. Nem érdekelt, mennyire nézhetek ki furcsán, vagy éppen nevetségesen, hagytam, hogy a megkönnyebbülés könnyei végigfolyjanak az arcomon, egyenesen be a fülembe. Simon érezte, hogy ez a pozíció nem túl kényelmes nekem, így kimászott alólam, szétválasztotta összegabalyodott lábamat, és karjában ringatott a konyhakövön. Egy darabig szótlanul, csendben feküdtünk. Láttam, hogy Clive a hálószobaajtónál gubbaszt, és nyugodtan nyalogatja a mancsait. Minden a legnagyobb rendben volt. Amikor képes lettem arra, hogy megmozduljak, felültem, de a szoba egy kicsit mintha forgott volna velem. Simon továbbra is fogott az egyik kezével, miközben felmértük a konyhai állapotokat, a felborogatott tálakat és üvegeket, az eldobált kenyeret a földön, azaz a teljes káoszt, ami a konyhában uralkodott. Halk nevetést hallattam, majd odafordultam Simonhoz. Csak úgy sugárzott a boldogság a tekintetéből. – Takarítsunk? – kérdezte. – Nem, előbb zuhanyozzunk le. – Ok – válaszolta, és felsegített. Megroppant a hátam, mint valami vén szatyornak, és összerándultam a testemet átjáró kellemes fájdalomtól. Elindultam a fürdőszobába, de visszafordultam, és a hűtőhöz léptem. Kivettem egy üveg Gatorade energiaitalt, és odaadtam Simonnak. – Szükséged lesz rá – kacsintottam, majd a meg-meglibbenő köténnyel a hátamon bevonultam a fürdőszobába. O visszatért, és nem akartam elvesztegetni az időmet, ugyanis minél előbb újra magamhoz akartam szólítani. Simon kortyolt egyet az italból, majd utánam indult a fürdőszobába, amikor is hirtelen Clive huppant a padlóra, és a hátára vetette magát. Úgy tűnt, mintha mancsaival hívogatóan integetett volna Simon felé. Simon rám nézett, én pedig megrántottam a vállam. Mindketten Clive-ra néztünk, aki a hátán tekergett, és úgy láttuk, hogy továbbra is Simonnak integet. Simon letérdelt mellé, és nagyon óvatosan odanyújtotta hozzá a kezét. Esküszöm az élő istenre, hogy a cica rám kacsintott, majd egy kicsit közelebb tekergett Simonhoz. Tudván, hogy ez még mindig lehet csapda, Simon gyanakodva ért hozzá, és megborzolta a hasán a bundáját. Clive nem ellenkezett, és még egy kis bizonytalan dorombolást is hallatott. Magukra hagytam a srácokat, és folyatni kezdtem a vizet a fürdőszobában, hogy előmelegítsem. Végül sikerült valahogy kibogoznom a kötényemet is, és ledobtam a földre. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és felnyögtem, amikor a meleg víz a még mindig érzékeny bőrömhöz ért. – Jössz? Mert én már elmentem – túlkiabáltam a zubogó víz hangját, és saját viccemen nevettem. Egy perc sem telt bele, Simon elhúzta a zuhanyfüggönyt, és szemügyre vette habzó szappanréteg borította testemet. Ördögi mosollyal lépett be mellém a zuhany alá. Nagy levegőt vettem, ahogy megpillantottam a tíz pici sebet a hátán, ő azonban flegmán elnevette magát. – Most már rendeztük a viszonyunkat. Azt hiszem, talán még barátok is lettünk – győzködött, majd magához húzott, és velem együtt a víz alá állt. Ellazultan sóhajtottam fel.

– Ez nagyon finom – motyogtam. – Aha. A víz zubogott körülöttünk, és Simon a karjaiban tartott, ennél jobb már nem is lehetett volna. Simon kérdő arckifejezéssel húzódott el. – Caroline? – Hmm? – Van a földön szétszórt kenyerek között… szóval… – Igen? – Van közöttük cukkínis? – Igen, Simon, van cukkínis kenyér. Csendben voltunk, csak a víz csobogott. – Caroline? – Hmm? – Nem gondoltam, hogy tudlak még ennél is jobban szeretni, de úgy tűnik, tudlak. – Ezt örömmel hallom, Simon. Akkor adj egy csókot!

Huszonkettedik fejezet Aznap délután 4 óra 37 perc: – Az ott a szappan? Vigyázz, el ne csússz! – Nem fogok. – Nem akarom, hogy elcsússz. Légy óvatos! – Nem fogok elcsúszni. Fordulj már vissza, és maradj csöndben. – Csöndben? Hogyan, miközben te… hmm… miközben… ó… és különben is… aú, ez fájt!” Minden rendben? – Megcsúsztam a szappanon. Már épp megfordultam volna, hogy megnézzem, tényleg rendben van-e, amikor hirtelen nekinyomott a zuhanyzó falának, és a kezemet a csempéhez lapította. A szájával csiklandozott, és a spriccelő víz a bőrömet cirógatta, ahogy a teste nekem feszült. Az elejtett szappan gondolata távozott a fejemből, amikor férfiassága belém csusszant, keményen, vastagon és mennyeien. Elakadt a lélegzetem, a falak felhangosították a víz zuhogásától még szexibbnek ható zihálásomat, miközben ő csípőn ragadott, és belém hatolt, fájdalmasan, lassan és céltudatosan. Hátravetettem a fejem, hogy láthassam közben a meztelen és vizes Simont. Szemöldöke összeráncolva, a szája nyitva, és minden szabadkozás nélkül szállta meg a testemet.

Szinte azonnal becsavarodtam, és a belső robbanás előtti pillanatra a tudatom körülbelül gombostűfejnyire szűkült, értelmetlen szavak hagyták el a számat, potyogtak a vízbe, majd körözve tűntek el a lefolyóban. Most, hogy O visszatért, nem tétlenkedett. Hirtelen, bármiféle előzetes bejelentés nélkül bukkant fel mostanában, ripityára törve a várakozás, sírás, könyörgés és esedezés napjainak, heteinek, hónapjainak emlékét. Azzal jutalmazott meg, hogy fáradhatatlanul, állandó jelleggel mutogatta magát, majd ott hagyott elgyötörten, kótyagos fejjel, kicsontozva, és még többet akart. Simon a fülembe nyögött, reszketett, lüktetett és nem lassított. Tudta, ahogy én is, hogy ez a lány még jó néhány menetre készen áll. Elképesztő ügyességgel nyomott egy nedves csókot a nyakamra, kicsusszant belőlem, megpörgetett, majd ismét bennem volt, mielőtt akár annyit kérdezhettem volna, hogy: „Hé, ennyi volt?” – Nyugalom, Hálóinges lány, ez még csak a kezdet – motyogta a fogai között, majd a fenekemet durván megmarkolva a falhoz szorítva felemelt, teljes súlyával neki nyomott a csempének, és a karjaiban tartott, miközben továbbra is bennem tevékenykedett. A teste megfeszült, az enyém nekilapult a falnak, és leírhatatlan volt az érzés, ahogy nedves bőre az enyémhez ért. Hogy tudtam ennyi ideig távol tartani magam ettől a pasitól? De mindegy is. Itt volt, bennem, egy újabb O-diadalmenet levezénylése előtt. Hozzásimultam, és csak annyira távolodtam el tőle, hogy vágytól homályos tekintettel lebámulhassak, és nézhessem, mert azt azért tisztán láttam, ahogy újra és újra belém hatol, és jóllakat, mint eddig még senki más. Ő is lenézett, mert kíváncsi volt, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmemet, de őt is menthetetlenül magával ragadta a látvány, és hmm-szerű nyögés hagyta el a száját. A mozgása felgyorsult, a gyönyört hajszolta, és a csúcspont egyszerre volt fájdalom közeli, mégis tökéletes. Kék szeme megtelt vággyal és szenvedéllyel, kereste a tekintetemet, és mindketten ismét a mélybe vetettük magunkat a szikláról. Összerándultam. Megdermedtem. Majdnem elmentem. De együtt értünk a csúcsra, felordítva, hörögve és nyögve, amitől a torkom teljesen kiszáradt, míg a barlangom örömmámorban úszott. Az örömmámor barlangja… milyen jó cím lenne egy… hmm… Este 6 óra 41 perc Simon elképesztő látványt nyújtott, ahogy egy szál törölközőben mászkált a lakásban a liszt- és mazsolakupacokat kerülgetve. Amikor elcsúszott egy lekvártócsán, és nekiesett a pultnak, annyira nevettem, hogy le kellett ülnöm a kanapéra. Ott állt előttem egy szelet cukkínis kenyérrel, és csodálattal nézte, ahogy nevetek. Nem bírtam abbahagyni, így a törölköző egyszer csak lecsúszott rólam, és felfedte az alatta rejlő kincseket. A cicik látványára két dolog történt: Simon tekintete rám meredt, és még más is meredezni kezdett rajta, mire én csodálkozva vontam fel a szemöldököm. – Ugye tudod, hogy ilyenkor egy gépezetet csinálsz belőlem? – jegyezte meg, és a törölközője alatt ágaskodó férfiasságára pillantott. Majd szép óvatosan letette a cukkínis kenyerét a dohányzóasztalra. – Ez nagyon cuki, mintha egy függöny mögül kukucskálna kifelé! – csaptam össze a tenyerem. – Csak, hogy tudd, létezik egy általánosnak mondható szabály, amely szerint a férfiak nem igazán szeretik, ha a „cuki” szóval illetik a szerszámukat.

– De ha egyszer cuki… hűha, most meg hová lett?” – Elszégyellte magát. Cukinak még mindig nem cuki, viszont most már szégyenlős. – Egy fenét szégyenlős! Az imént a zuhany alatt még nem volt az! – Szereti, ha simogatják az egóját. – Azta. – Tényleg. Majd meglátod, értékeli a simogatást. – Tudod én arra gondoltam, hogy egy kis nyelves csiklandozás jólesne neki, de ha azt mondod, hogy a simogatás is megteszi… – Dehogy, dehogy! A nyelves csiklandozás kifejezetten jó ötlet. Éppen… te jó ég, Caroline! Odahajoltam, hogy előcsalogassam kis ijedt barátunkat, és egyből a számba is kaptam. Éreztem, ahogy keményedik, és letelepedtem a kanapé szélére, Simon köré fontam a karomat, majd hagytam, hogy a törölköző teljesen lecsússzon rólam. Közelebb húztam őt, egyben beljebb magamba, és elégedett hangokat hallattam, amikor a kezével a hajamba túrt, majd megérintette az arcomat. Finoman és lágyan simított végig a szemhéjamon, az arcomon, a halántékomon, és az egyik keze a hajammal játszadozott, míg a másik, hogy is mondjam, tyű, szóval a férfiasságát fogta. Én a hegyével foglalatoskodtam, ő pedig a tövénél simogatta magát, és azt hiszem, ez volt a legszexibb dolog, amit valaha láttam. A keze látványa, miközben ő ki-be mozog a számban… atyaég! A szexi nem is a megfelelő kifejezés tekintve, hogy színtiszta erotika bontakozott ki előttem, pont, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Hümmögve értékeltem az elém táruló látványt, és egyre jobban begerjedtem a számban zajló játszadozástól. Igazi mázlista az ajkam! Hátradőltem a kanapén, és magammal húztam Simont is, aki most a karján támaszkodott, és elszántan döfött a számba. Ebből a szögből mélyebbre tudott hatolni, és én is többet magamba fogadhattam belőle. Megmarkoltam a hátát, és felizgatott a gondolat, hogy a kedvére tehetek, és hogy nekem, csak és kizárólag nekem adja oda magát így. A csúcshoz közeledett. Kezdtem egyre jobban kiismerni az intim jelzéseit. Megint kívántam őt. Igen, ilyen téren talán önző voltam. Még egyszer utoljára könyörtelenül a számba vettem a férfiasságát, majd teljesen hanyatt döntöttem őt a kanapén, és meglovagoltam. Éreztem magamban, ahogy ő felfelé vonaglott, én pedig lefelé, és ekkor következett be az a pillanat, ami biztosan sokak számára ismerős. Mindenem húzódott és feszült, a lehető legkellemesebb értelemben. Az ember teste reagál a benne lévő finomságra, amelynek azonban alapvetően nem kellene benne lennie, így egy röpke pillanatra idegennek és ismeretlennek tűnik. Majd a bőr szinte megérzi a győztes visszatérést, az izmok emlékeznek, és mindent áthat a teljesség, az ámulat és a lenyűgözöttség érzése. Ilyenkor kezd el megmozdulni bennük az a valami. Megragadtam a vállát, az ölébe gördültem és már nem először, de észrevételeztem, hogy pont az általam elképzelt méretek jellemezik. Tökéletesen belém illett, ketten alkottunk egy egészet, mint valami szex-lego építőelemei. És biztosan tudtam, hogy ezt ő is érzi. A kezét a mellkasomra tette, pont a szívem fölé. – Elképesztő – suttogta, ahogy forrón és édesen vonaglottam rajta. A szívemmel a kezében ringatóztam tovább, míg a másik keze a csípőmnél fogva irányított, és olyan pozícióba helyezett, ami mindkettőnknek pont jó volt.

Nehezére esett összpontosítani, és nyitva tartani a szemét, miközben elalélt. Megfogtam a kezét, elhúztam a szívemtől, és lejjebb csúsztattam, ő pedig elkezdte azokat az átkozottul tökéletes kis köröcskéket rajzolni a bőrömön. – Te jó ég, Simon… ó, Istenem… ez… annyira jó… én… hmm… – Szeretem látni, amikor darabjaidra hullasz az élvezettől – nyögte, és vele együtt én is felnyögtem. Együtt nyögdécseltünk. Simonra omlottam, és csak bámultam, amíg már nem forgott velem a szoba, és újra érezni kezdtem az ujjaimat, a lábujjaimat, és kellemes melegség járta át a testem, ahogy a karjaiban tartott. – Nyelves csiklandozás. Micsoda ötlet! – nevetett fel, és én együtt kuncogtam vele. Este 8 óra 17 perc – Gondoltál már arra, hogy esetleg átfesd a falakat más színűre? – Ezt komolyan kérdezed? – Miért ne? Talán világosabb zöldre? Vagy akár kékre? A kék egész jól mutatna itt. Szívesen elnéznélek kék környezetben. – Én szoktam neked fényképészeti tanácsokat adni? – Nem igazán… – Akkor te se adj tanácsokat, hogy mi alapján válasszam meg a lakásomhoz illő színeket. Egyébként tény és való, hogy más színre akarom festetni a falakat, de sötétebbre. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mélyebb színekre. – Mélyebbre? Ez alatt mit értesz? – Nem is rossz, amit csinálsz. Hmm, nagyon finom. Na, szóval, mint mondtam, valamilyen mély palaszürkére gondoltam, cukorkrém-színű márvány étkezőpulttal, a szekrények pedig mélyebb, gazdagabb, sötétebb mahagóni-színűek lennének. – A mindenségit, ez tényleg jó érzés. – Értem. A mély tehát jó, a nagyon mély pedig még jobb. Feltennéd a lábad a vállamra? – Így? – Te jó ég, Caroline, igen, így. Szóval… azt mondod, új étkezőpult. Nem gondolod, hogy a márvány túl hideg lesz? – Igen, igen, igen! Mi? Mármint, mi van? Hideg? Nos, mivel általában nem terítenek ki rá, mint valami süteménytésztát nem fog zavarni, ha hideg. Egyébként, ha már itt tartunk, márványpulton lehet legjobban tésztát nyújtani. – Ne! – figyelmeztetett, és megpuszilta a bokám belső oldalát. – Mit ne, Simon? – doromboltam és ziháltam, ahogy egyre gyorsabban kezdett el lüktetni bennem, ami egyébként senki másnak nem tűnt volna fel rajtam kívül, mivel hogy az én testemben zajlott az akció. – Ne próbáld elterelni a figyelmemet holmi tésztákkal. Nem fog menni – jelentette ki határozottan, majd a bal kezével elengedte a pultot, hogy végigsimítson a mellemen, az ujjai pedig a mellbimbóimmal játszadoztak, kemény kis csúcsot formáztak belőlük.

Ebben a pillanatban őrült energia járt át alul, alul a csípőmet, a combjaimat, a hasamat és minden egyéb köztes pontot. – Semmi tésztacsevely? És egy piszkos kis csevegés a tésztákról Simonnal? Ugyan már, nem gondolod, hogy néha nem árt a figyelemelterelés? Mármint nem tudsz elképzelni, ahogy a pult fölött görnyedek, és épp valami finomságon dolgozom neked… – mondtam lágyan, majd beletúrtam a hajába, és lejjebb vontam magamhoz egy nedves, nyelves, fogas csókért, és eközben még mélyebben mártózott meg bennem. A konyhasziget szélén egyensúlyoztam meztelenül, ahogy ebben Mr. Parkerrel megegyeztünk, aki most teljesen belém temetkezett, és olyan hosszúra akarta nyújtani az aktust, amilyenre csak lehetséges. Kíváncsiak voltunk, mennyi ideig tudunk még társalogni, miközben… azt csináljuk. Egyelőre életem legszenvedélyesebb, legérzékibb, legfantasztikusabb tizenhét perce telt el, az előjátékot nem számítva. O már a láthatáron táncikált, és nem értette, hogy miért váratják meg. De most már én irányítottam a kis ribancot, és ez az édes gyötrelem elképesztően mennyei volt. Megérte elszenvedni. Legalábbis, mielőtt Simon megkért arra, hogy tegyem fel a lábam a vállára. Atyaég, teljesen tönkretett. Az egyik lábam a vállán, a másik az ellenkező irányba kinyújtva, miközben ő finom, körkörös mozgást írt le a csípőjével, mindig a legjobbkor fokozva az intenzitást. Egyébként ő volt az, aki ragaszkodott egy kis társalgáshoz, és én bírtam is egészen addig, amíg a lábam a vállára nem került. Hirtelen előtérbe nyomultak azok a részeim, melyek eddig csak a háttérből leskelődtek, és ebből kifolyólag egyre nehezebbé vált sziporkázó válaszokkal előállni. Amúgy meg minek az egész sziporkázás? Lehetnék szürke egyéniség is. Amíg Simon alatt vagyok, teljesen rendben van az is, ha szürke vagyok. De azért egy pici sziporkázásra még maradt erőm, úgyhogy tudtam folytatni a játékot. – Ne akarj próbára tenni, rossz kislány. Úgy ledumállak a mocskos szövegemmel erről a pultról, hogy csak nézel. – Ugyan, Simon, tényleg nem tudod elképzelni, ahogy itt görnyedek egy kis kötényben, alatta semmi, a kezemben sodrófával és egy tál almával? – Alma? Jaj, nekem, imádom az almát – nyögte, majd felkapta a másik lábamat is, és az ellenkező vállára rakta, miközben még közelebb húzott a pult széléhez, és egyre gyorsabban mozgott bennem. – Tudom, hogy szereted. Főként fahéjjal, ugye? Akár süthetek is neked pitét, Simon. Egy almás pitét, csak és kizárólag a számodra, házi tésztából… és az egész a tiéd lehetne, nagyfiú. Csak kérned kell – vigyorogtam önelégülten, és még véletlenül sem akartam, hogy a szemem keresztbe álljon, ahogy megint begyorsított, és a bőrünk egymásnak csapódott, ami viszont már egyáltalán nem volt vicces. De jött is a következő sziporkázó megjegyzés. – Ez milyen érzés, Caroline? Jó? – kérdezte, amin meglehetősen meglepődtem. – Hogy jó-e? Csodálatos. – Csodálatos? Valóban? – majdnem teljesen kihúzta belőlem a férfiasságát, mielőtt megint belém hatolt, és magamban éreztem minden egyes centiméterét. Ezzel nem maradhatott annyiban a szellemeskedés.

– Igen, az, de térjünk vissza az almákhoz. Hogy tálaljam a pitédet? Melegen, vaníliafagyival? Melegen és omlósan és… Ó, te jó ég! – Most komolyan erről akarsz beszélgetni? Mert ha így folytatod, arra kényszerítesz, hogy én is mocskosabbnál mocskosabb megjegyzésekkel szálljak be a beszélgetésbe – Létezik még az almás piténél is mocskosabb téma? – kérdeztem, majd kinyújtóztam, a lábujjaimat a plafonra szegeztem, és ezzel egy újfajta gyönyörben részesültem. – Mit szólsz ehhez: ha nem hagyod abba az almás pités szövegelést – kezdte, majd felém hajolt, és egy csókot hintett a fülem mögé, mire én megremegtem. Az egyik keze a mellemet markolta, vadul dörzsölte és nyomkodta a mellbimbóimat. A másik kezével lent tapogatózott, amíg meg nem találta azt a bizonyos pontot, amelynek az érintésére a testem megfeszült, és felsikoltottam. – Ha nem hagyod abba, akkor én hagyom abba a szeretkezést veled, pedig hidd el, még nem éltem ki magam rajtad minden lehetséges módon, amit megálmodtam. Ismét felegyenesedett és belém döfött. Durván. Akkor hát, viszlát, sziporkázó megjegyzések. Nem vagyok annyira büszke, hogy ne könyörögjek. – Istenem, Simon, nyertél, csak szeretkezz velem! – És az almás pitém? – Még szép, hogy megkapod az almás pitédet! Ó, Istenem… – Így van, megkapom az almás pitémet, az almás pitémet… atyaég, de szűk vagy így – nyögte, és most mindkét lábamat az egyik oldalára vette. Tartotta a lábamat, miközben belém nyomult, fáradhatatlanul, töretlen lendülettel, vagy azt még fokozva, majd lenézett rám, ahogy a hátamat homorítottam, és kipirult a bőröm. A csúcs felé közeledve elöntött a forróság, majd olyan intenzitással következett be, hogy szinte teljesen agyoncsapott, és csontig hatolt. – Szeretlek, Caroline, szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta, majd egyre kiszámíthatatlanabbul csapódott belém, a saját csúcsa felé igyekezett, és izzadságcseppek jelentek meg a szemöldökén. Megragadta a csípőmet, én belülről a combjait és addig szorítottam, ameddig csak bírtam. Magamon éreztem a súlyát, amikor végül lehajtotta a fejét a mellemre. Hogy lehet ilyen jó egy felhevült test súlyának az érezése? Elvileg nehezebben kellett volna lélegeznem, hiszen összenyomta a tüdőmet, satöbbi, de ez valahogy most nem számított. Öleltem, ringattam a fejét, hátrasimítottam a haját, ami minden volt csak éppen nehéz nem. – Kikészítesz, ez olyan biztos, mint az, hogy most itt fekszem – nyögte, és ott puszilt, ahol csak ért. – Én is szeretlek – sóhajtottam a konyhám plafonjára bámulva. Akkorát mosolyogtam, hogy az egész öblöt kitöltötte. O itt van, és itt is marad még jó sokáig. Kizárt, hogy kékre fessem a konyhámat. Este 9 óra 32 perc: – Nem hiszem el, hogy már másodszorra mossuk le egymásról a cukrot meg a lisztet. Mi ütött belénk?

– A cukor kiválóan hámlaszt – magyaráztam. – Azt, mondjuk nem tudom, hogy a lisztnek milyen jótékony hatása van. – Szóval hámlaszt? – Aha, rájöttem, hogy amikor a konyhában tesszük még gyönyörteljesebbé az élményt, az a sok cukor segít eltávolítani az elhalt bőrsejteket. – Valóban, Caroline? Elhalt bőrsejtek? Ez aligha szexi. – Eddig nem panaszkodtál. – Hogyan is panaszkodhattam volna? Hiszen azt ígérted, hogy sütsz nekem almás pitét. Azért erről a részletről se feledkezzünk meg. – Nem feledkezem meg róla, de túl nagy volt rajtam a nyomás. – Nem a nyomás volt túl nagy rajtad, hanem én, hiszen az én nyomásom alatt voltál. – Igen, Simon, a te nyomásod alatt. – Megmossam a hátadat? – Igen, légy szíves. Egymással szemben ültünk a fürdőkádban és áztattuk magunkat, hogy ellazuljunk a legutóbbi konyhai menet után. Valamikor persze kénytelen leszek majd eltakarítani a felfordulást, de pillanatnyilag az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott, ez a férfi volt itt, előttem. Majdnem nyakig ellepték az illatos buborékok, és csak erős karjait dugta ki a fürdőhab alól, hogy közelebb húzzon magához. Bójaszerűen lebegtettem magam a vízen, előre-hátra csúszkáltam a kádban, és fészkelődtem Simon előtt, aki gyengéden törölgette le rólam zuhanyszivaccsal a ragacsos máz utolsó maradékait. Majd a kád szélének támaszkodva a mellkasához vont. A forró vízben egy még forróbb Simon karjai fonódtak körém és takartak be egészen. Behunytam a szemem, hogy még jobban átadjam magam a biztonság, a kedvesség és a szexualitás érzéseinek. Egy kicsit megmozdultam, hogy még közelebb bújhassak hozzá, ami szinte már lehetetlen volt, amikor is ráeszméltem, hogy férfiassága a hátsómnál ágaskodik. Egyre jobban. – Ó, szervusz, barátocskám – motyogtam, majd kezem követelőző és buja keresésre indult a fürdőhab alatt. – Caroline – figyelmeztetett Simon, és fejét hátraejtette a kád szélére. – Tessék? – kérdeztem ártatlan hangon, ahogy szorosan a teste mellett lecsúsztattam az ujjaimat, és éreztem, hogy távolról sem hagyom hidegen. – Tudod, azért már nem vagyok tizenhét éves – nevetgélt, hangja azonban rekedtessé vált, és elárulta, mennyire is akarja a dolgot, hiába ellenkezett. – Hála istennek, különben felelnem kellene a tetteimért, fiatalkorú megrontása és hasonlók – suttogtam, majd megfordultam, és szappantól, fürdőhabtól, víztől sikamlós testtel az övéhez dörgölőztem. Halkan felszisszent és elmosolyodott. – Ugye jól tudod, hogy meg fogsz törni, igaz? De esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem vagyok gépezet… Istenem, ezt abba ne hagyd – sóhajtott, és ösztönösen a kezemhez nyomta férfiasságát.

– Ugyan, hablatyolsz itt összevissza a megtörésről. Addig akarok szeretkezni veled, amíg már nem tudod, merre van előre – doromboltam, és összébb szorítottam a kezem, ő pedig kiloccsantotta a vizet a kádból. – Így is alig látok, már most három van belőled – mondta, majd széttárta a lábaimat, és magára ültetett. – Akkor célozd be a középsőt, oké, Simon? – javasoltam, és lejjebb csusszantam. Hát igen, később aztán volt mit feltörölni a fürdőszobapadlóról. Este 11 óra 9 perc – Szerzek valami kaját. Szükségem van táplálékbevitelre, asszony. – Jól van, de siess vissza. Kellesz, Simon. Miért mászol a földön? – Mert nem hiszem, hogy pillanatnyilag fel tudnék állni. A gépezetnek pihenésre van szüksége. Még az is lehet, hogy karbantartásra is szorul. A gépezet, na ácsi, mit csinálsz te ott, Caroline? – Ja, hogy itt? – Aha, igen, pont úgy nézel ki, mint aki éppen… tyűha, gyakran simogatod így magad? – Az utóbbi időben, nem. Miért? Tetszik? – Igen, ez… tyű… ha… az ajtótól jött… a futárfiú lesz az a thai kajával. Én… és én… thai… ilyen… tájt… – Te most tényleg rímeket gyártasz, Simon? Hmm, ez igazán finom… – Halihó! Halihó! Van valaki odabent? Volt egy telefonos rendelés! Haver, és a visszajárót hogy adjam oda? – Tartsd meg a visszajárót. – De, haver, egy tízezrest csúsztattál át az ajtó alatt. Tudod, hogy ezzel hétezer borravalót adsz? – Tartsd meg a visszajárót, és csak tedd le a kaját. Caroline, sipirc az ágyba! – Hmm, pedig már olyan közel járok hozzá, Simon. Biztos nem… akarod… hogy… hmm… befejezzem… ó, igen. Szeretem, amikor ezt csinálod. – Hmm, mmm, hűű-haa… – Ejnye, Simon, ne beszélj tele szájjal, Simon, Simon, Simooon… – Rendben, haver. Akkor leteszem itt az ajtó előtt. És köszi a borravalót. Hajnal 1 óra 14 perc Az ágyban feküdtünk, zsibbadtan és bután. Szegény kis Simonom, hiszen majdnem éhhalálba kergettem. Nem volt már tizenéves, és még őt is meglepte… nos… az állóképessége. Az őrült futam utolsó köre után kimászott a folyosóra a kajáért, amit most az ágy közepén fogyasztottunk el. Előtte gyorsan lehúztam az ágyneműt, mert mindent beborított a mazsola és a liszt. Ijesztő mennyiségű konyhai tennivaló várt rám másnap, de nem baj, megérte. Az egész felfordulást. Abszolút megérte.

Nyugodtan elhelyezkedve heverésztünk, de nem mintha nyugalmi állapotban lettünk volna. Továbbra is egymást átölelve feküdtünk, de most rózsaszín hálóingben és pizsamanadrágban voltunk. Hogy félreértés ne essék, a rózsaszín hálóinget én viseltem. Egymás felé fordulva feküdtünk, fogtuk egymás kezét, a lábunk pedig összefonódott. – Mikor kell dolgozni menned? – Jilliannek azt mondtam, hogy hétfőn már megyek, habár ez most az utolsó dolog, amire gondolni tudok. – Miért, mire gondolsz? – Spanyolországra. – Tényleg? – Aha, csodálatos élmény volt. Nagyon köszönöm, hogy magaddal vittél, és hogy aztán mellettem horgonyoztál le – finoman megböktem a könyökömmel. – Mindkettő örömömre szolgál. Mint ahogy az is, hogy el tudtál… menni velem – horkant fel játékosan. Most, hogy O visszatért, már viccelődhettünk vele. Pár percig csendben voltunk, és élveztük a zenét. Simon átvánszorgott a másik lakásba, hogy lemezt tegyen fel nekünk. Még vánszorgás közben is szexi volt. – Mikor indulsz Peruba? Seggfej, azért még mindig utállak egy kicsit, hogy el kell menned. Mikor is indulsz tulajdonképpen? – Nagyjából két hét múlva. És ne utáld szegény fotóst. Mennem kell, de úgyis visszajövök. – Ja, akkor tisztázzuk, hogy nem azért utállak, mert elmész, hanem, mert én is menni akarok. De szemet hunyok felette. Jobban szeretlek, mint amennyire utállak, szóval még jók vagyunk. – Jók vagyunk? – Még szép. A munkád miatt utaznod kell. Nem mintha nem tudtam volna ezt eddig is. – Két különböző dolog az, hogy tisztában vagy vele, illetve hogy itt maradsz egyedül – mondta távolba révedő tekintettel. Megsimogattam az arcát, éreztem a borostáját a bőrömön, és figyeltem, mint simul a kezembe. Behunyta a szemét, és elégedetten hümmögött. – És egyáltalán nem hagysz magamra. Mindketten elfoglalt emberek vagyunk, és ez a továbbiakban is így marad. Az a tény, hogy most azonnal belém kell döfnöd a szerszámodat alapvetően nem változtat meg minket – válaszoltam. Lassú vigyor ült ki az arcára. Még mindig csukva volt a szeme, de most már mosolygott. – Néha egy szerszám meg tudja változtatni az embereket – jegyezte meg vigyorgó arccal. – Néha egy szerszám valami olyanon változtat, aminek ideje volt már megváltoznia. Van, hogy a szerszám megjavít valamit. – Van, hogy a szerszám megjavít valamit. Kicsit furán hangzik, nem? – Várd ki a végét, hátha mondok még ennél furábbat is. – Várok.

– Nem, mégsem tudok furábbat. – Most szépen megcsókollak. – Hála az égnek – nevetgéltem, ahogy átölelt erős karja. Hosszan és elmélyülten csókolóztunk. Bebújtam az egyik tökéletes vágású és illatú hajlatába. – Imádok veled összebújni. – Helyes. – Ebből senki más nem kap. – Csak téged illet meg. – Igen, így van. Ezt közöld a gyönyörű perui asszonyokkal is, akik mindent megtesznek majd, hogy elcsábítsák a szexi amerikait. – Mindenképp közölni fogom velük, hogy az én karom már foglalt. Mosolyogtam, és egy hatalmasat ásítottam. Igazán kimerítő volt az elmúlt pár nap. Az időátállás okozta fáradtságot még mindig éreztem, és az utóbbi események a végelgyengülés szélére taszítottak. Ettől minden lány elfáradt volna. Simon átnyúlt fölöttem, hogy lekapcsolja a villanyt, majd visszahúzott az ölelésébe. Hajnal 1 óra 23 perc – Simon? – Ühüm? – Alszol? – Ühüm… – Csak azt akartam mondani, hogy, szóval, nagyon örülök, amiért végül korábban hazajöttél. – Ühüm, én is. – Örülök, mint majom a farkának. – Ühüm, én is. – Akinek még banánja is van. – Banán. Ühüm… – Simon? – Ühüm? – Alszol? – Ühüm… – Szeretlek. – Én is szeretlek. – Caroline?

– Ühüm… – Én is örülök, hogy végül korábban jöttem haza. – Ühüm… – És annak is örülök, hogy végre sikerült elmenned. – Elég. – Jó éjt, Caroline. – Jó éjt, Simon. Count Basie és zenekara álomba ringatott minket, és összebújva aludtunk el. Üzenetváltás Simon és Caroline között egy héttel később, kedden: „Beszéltem egy haverommal, és kigógyiztuk annak a ráknak az elkészítési módját, amelyért annyira odavoltál Spanyolországban.” „Tökéletes, mert pont beleillik majd a spanyol lakomába, amellyel szombatra készülök. Mindenki eljön, még Benjamin és Jillian is.” „Biztosan nem akarod, hogy nálam legyen az összejövetel?” „Nem, egyszerűbb, ha nálam tartjuk. Ott a kis szigetem a konyhában, könnyebb készülődni. A sütődet azonban igénybe kell vennem.” „És én igénybe vehetlek téged a szigeteden?” „Arra azért nem az igénybevétel a helyes szó.” „Jaj már, tudod, hogy értem.” „Igen, és lehet róla szó.” „Ez kedves. Nem láttad véletlenül a futócipőmet?” „De igen, a fürdőszobában van, ahol hagytad. Majdnem átestem rajta ma reggel.” „Akkor már értem, mi volt az a nagy zaj.” „Hallottad?” „Aha, arra ébredtem.” „És nem jöttél ki, hogy megnézd, nem történt-e valami bajom?” „Nem akartam felzavarni Clive-ot.” „El sem hiszem, hogy melletted aludt. Az én áruló kiscicám.” „Összebarátkoztunk… illetve majdnem. Már megint lepisilte a pulóveremet.” „Így jártál! Vissza kell mennem dolgozni, te kis cicatolvaj. Áll még az esti filmnézés?” „Ha te így hívod, igen.” „Ettől úgy hangzik, mintha ténylegesen lennének terveink estére.”

„Nekem vannak terveim. Ó, de még milyen terveim vannak.” „Ahogy nekem is…” „Itt ülök, az almás pitédet eszem… és »arra« gondolok.” „Képtelen vagyok másra gondolni… utállak.” „Nem is utálsz.” „Tényleg nem. Na, megyek, és megeszem a pitémet. Megakadt a torkomon…” Üzenetváltás Mimi és Caroline között csütörtökön: „Tényleg ne vigyek semmit szombaton?” „Jaj már, Sophia hozza az italokat, a többiről pedig mi gondoskodunk.” „Jó olvasni, hogy újból mi-t írsz.” „Igen, én is élvezem a mi-séget.” „És a mi mi-ségünket?” „Újra hétévesek vagyunk? A mi mi-ségünk is nagyon jó.” „Ennek örülök. Aludtál már a bűn hálószobájában?” „Nem, egyelőre inkább nálam vagyunk. Szerintem furán érezném magam abban az ágyban.” „Sok faldöngetés színteréül szolgált az az ágy…” „Pontosan. Ezért lenne nagyon furcsa érzés.” „Pedig lehet, hogy neked is meg kellene jelölnöd azt az ágyat, ha már itt tartunk. Új időszámítás, új barátnő, és egy új Faldöngető?” „Nem tudom, majd meglátjuk… Eljön annak is az ideje, hogy én ott aludjam, de még nem most. Amúgy is túlságosan élvezik egymás társaságát Clive-val.” „MICSODA? Clive utálja a pasikat! A melegeket leszámítva.” „Valamiféle cica és férfi közötti egyetértés alakult ki bennük. Nem akarom őket megzavarni.” „Mintha egyszerre csak egy új világrend köszöntött volna be.” „Tudom.” „Átmenjek szombaton korábban segíteni?” „Úgyis csak a komódomban akarsz garázdálkodni.” „Tény, hogy át kell rendezni benne a dolgaidat…” „Rendben, gyere át korábban.” „HURRÁ!” „És fordulj segítségért…”

A csütörtök este nyugodtan telt. Simonnal a kanapémon ültünk és dolgoztunk. Én épp egy bálterem ünnepi díszítéséhez készítettem vázlatokat. Igen, bálterem. Sűrűn megfordultam a báltermek világában. De csak megfordultam, mert az életemet máshol éltem. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajtam, amelyben jógázni mentem. Simon a konyhámban főzött, egyre otthonosabban sürgött-forgott benne. Azt mondta, így egyszerűbb, mert úgyis mindig nálam kötünk ki végül, de aztán észrevettem, amikor az étkezőpultra tette Clive-ot, hogy onnan ő is szabadon „nézelődhessen”. Azért az idézőjel, mert ezt Simon tulajdonképpen nem nekem mondta, hanem Clive-nak. A teljes mondat, azt hiszem, valahogy így hangzott „Na, gyere, haver. Így kedvedre nézelődhetsz. Fogadok, hogy onnan a földről szinte semmit nem látsz, igaz, igen? Igazam van?” Clive pedig válaszolt. Tudom, ez technikailag lehetetlen, de mégis, mintha azt nyávogta volna, hogy „köszi”. A srácaim haverkodtak. Jó volt látni. Szóval üldögéltünk, én terveket készítettem, Simon pedig az utazást szervezte Peruba az interneten keresztül. A törzsutas-program keretében már valami százhúsz billió kilométernyi pontot gyűjtött össze, és ezzel előszeretettel kérkedett. Olyan csendben voltunk, hogy csak a színes ceruzám sercegését lehetett hallani, és a billentyűzet kattogását az ujjai alatt. És persze Clive karmainak a kaparászását. A legmakacsabb cicakarmok a földkerekségen. Simon végzett a dolgával, összecsukta a laptopot, és kinyújtózott, a boldog ösvényt kivillantva. Lehet, hogy az egyik vonal egy kicsit kijjebb csúszott a rajzon. Simon a kanapé támlájának támasztotta a fejét, és behunyta a szemét. Néhány percen belül megkezdődtek a kis horkantások, mire én csak magamban vigyorogtam. Folytattam a rajzolást. Úgy tíz perccel később átnyúlt egy kéz a párnákon és az én kezemet kereste. Végül is rajzolni egy kézzel is lehet. Szent isten, Caroline, ezek a rákok okádnivalók – óbégatott Mimi olyan stílusban, hogy még Ryan is feszengeni kezdett a székében. Szombat este volt, az ebédlőasztal körül ültünk, és elteltünk a spanyol ínyencségekkel és a spanyol bortól. Rendkívül jól szórakoztam, amikor megpróbáltam azokat a fantasztikus ételeket elkészíteni, amelyeket Spanyolországban ettünk Simonnak. A tengerparti környezet hiányzott ugyan, azonban ilyen meghitt hangulata csak egy őszi, ködös San Franciscó-i estének lehetett. A város fényei beszűrődtek az ablakon, lobogott a tűz a kandallóban, és a lakás Benjamin udvarias bókjaitól és Jillian nevetésétől volt hangos. Simonnak dőlve ültem a székemben, és jóízűeket nevettem a barátainkkal. Egy kicsit féltem a gonoszkodó, tréfás megjegyzésektől, hiszen már olyan régóta beszédtémául szolgált a sorsszerű egymásra találásunk Simonnal. De végül jól alakult az este, és mindenki beérte egy minimális kis csipkelődéssel. Szinte egész este egymáson csüngtünk Simonnal, de tudtam, hogy ez nem lesz mindig így, mert mi olyan pár leszünk, akinek erre nincs szüksége. Soha nem akartam olyan párkapcsolatot, melyben a partnerek függővé válnak egymástól, és állandóan szükségük van a másik fél megerősítésére. Világos, hogy nagyon szeretem Simont. Egyikünk azonban állandóan utazott, és az isten szerelmére, ezt tudnunk kellett helyén kezelni. És biztos voltam abban, hogy ez menni fog nekünk. Ahogy megéreztem a közelségét, egy kicsit még közelebb húzódtam hozzá. Az egyik karját a derekamra csúsztatta, és a kezével a karomat paskolgatta, hogy felhívja a figyelmemet a jelenlétére. Nem mintha erre szükség lett volna. Az

ujjaival kicsi köröket írt le a könyökömön, én pedig felsóhajtottam, amikor egy gyors csókot nyomott a homlokomra. Soha nem vágytam az „Édesem” és a „Bébi” megszólításokra. Nekem kizárólag rá volt szükségem és az apró kis köröcskéire. Magam mellett akartam érezni, amikor csak lehetett. Jillian elkapta a tekintetemet az asztal túloldaláról, és rám kacsintott. – Ezt most miért? – kérdeztem, és már a második pohár konyakomat szürcsölgettem. Az egyszer biztos, hogy Simon ma éjjel könnyen az ágyába csábít, na, nem mintha ez bármikor is problémát jelentett volna számára. – Végül csak jól alakultak a dolgok, nem igaz? – kérdezte Jillian, és hol rám nézett, hol pedig Simonra. – Jobban nem is alakulhattak volna. Életed legjobb döntése volt, hogy kiadtad nekem ezt a lakást – mosolyogva bújtam Simonhoz, mire ő megszorongatta a vállamat. – Nem, élete legjobb döntését tulajdonképpen akkor hozta meg, amikor megadta nekem a számodat, hogy írhassak neked Írországból – javított ki Simon, és Benjaminra kacsintott, aki az asztal másik oldalán ült. – Igazából, nem is tudom. Azért az sem volt utolsó, amikor úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy ki a te titokzatos szomszédod – mondta Jillian, és gonosz kis mosoly jelent meg az arcán, ahogy Simon a konyakos pohárba köhögött. – Micsoda? Te végig tudtad, hogy én lakom a szomszédban? – kérdezte, majd végül kiköpte a konyakot, én pedig odanyújtottam neki egy szalvétát. – De hát soha nem jártál nálam! – Ő nem, de én igen – szólalt meg most Benjamin, és koccintott a menyasszonyával. Simonnal alkoholmámoros tekintettel néztük, ahogy nevetve gratuláltak egymásnak. Szép játszma volt… Na jó, ez volt az utolsó. Nincs több tányér – jelentette ki Simon, és becsukta a mosogatógép ajtaját. Miután mindenki hazament, nekiálltunk eltakarítani a rendetlenséget, nem akartuk reggelre hagyni. – Na végre, hogy elkészültünk. Teljesen tönkrementem. – Nekem pedig kirepedezett a kezem – kacsintott, és a piros kezeit mutogatta. – Így néz ki egy jó háziasszony – jegyeztem meg, és pont sikerült kikerülnöm Simon mohó kezét. – Ezentúl szólíts csak Konyhás Kati néninek, és told ide azt a formás kis popsidat – csattant fel, és felém hajította a konyharuhát. – Erre a popóra gondolsz? Erre a popóra itt? – kérdeztem, és a konyha közepét képező szigetnek támaszkodtam, előre dőltem a könyökömre, és a hátsómat mutogattam. – Ezek után még játszani akarsz? De hiszen teljesen tönkrementél – motyogta, majd kivörösödött kezeit a hátsómra helyezte, és finoman belecsípett. – De lehet, hogy most új erőre kaptam – kuncogtam, mire ő felkapott a vállára, akár egy tűzoltó mentés közben, és elindult velem a hálószobába. Fejjel lefelé lógtam, az öklömmel a hátsóját

ütögettem, és kalimpáltam a lábammal, de azért nem annyira, hogy ténylegesen szabadulni tudjak. – Csak nem megfeledkeztél ma valamiről? – kérdezte, majd megfordult velem, így benéztem a szobába, és észrevettem, hogy az ágy még mindig le volt húzva, lepedő sehol. – Basszus! A szárítóban felejtettem a lepedőket. Valószínűleg még mindig csuromvizesek – mérgelődtem. – Semmi gond. Akkor ma Simonnál lesz a pizsamás buli – jelentette ki Simon, és kihúzta a fehérneműs fiókomat. – Válassz egy hálóinget, bármelyiket. – Azt akarod, hogy nálad töltsük az éjszakát? – Igen, miért ne? Amióta visszajöttünk Spanyolországból, mindig itt alszunk, nálad. Még a végén elmagányosodik az ágyam – beletúrt a fiókba egy halom csipkés és áttetsző fehérnemű közé. Igaz, az ágya valószínűleg még soha nem volt ennyire magányos. – Na, válassz egyet – csapott még egyet a fenekemre. – Jaj, inkább te válassz egy olyat, amelyik tetszik neked. Majd modellt állok benne – vigyorogtam, ahogy magamat is rábeszéltem a dologra. Ugyan, végül is eltölthetek egy éjszakát az ágyában. Még az is lehet, hogy jól fogok szórakozni. A karja alá csapott egy nagyon ismerős csipkés, rózsaszín kis ruhadarabot, és elindultunk át a folyóson. Sikerült még az ajtaját is berúgnom menet közben, ami nem kis teljesítmény, ha fejjel lefelé van az ember. Ismét egy fürdőszobában találtam magam, és éppen a fehérneműbe bújtam bele Simon kedvére. Tényleg bármit viseltem, mindenben tetszettem neki. Az sem érdekelte különösebben, ha fehérnemű helyett egyszerűen csak valamelyik régi pólójába bújtam bele. Egyáltalán nem rosszindulatból, de az elődeimre gondoltam, azokra a nőkre, akik élveztek vele együtt lenni, és akiknek ő is élvezte a társaságát. De most én voltam itt, és ő engem akart. Mély levegőt vettem, magamra húztam a selyemhálóinget, és a bőröm már csak a keze érintésének a gondolatára is bizseregni kezdett. Hallottam, hogy a lemezjátszóval bajlódik. Ismerős, megnyugtató hangok ütötték meg a fülemet: recsegés, és a tű sercegése a lemezen. Glenn Millert tett fel. A Holdfény szonáta szólalt meg egy nagy sóhaj kíséretében. Kinyitottam az ajtót, és ott állt ő a Bűnbeesés hatalmas, faldöngető ágya előtt. Lassan vigyorra húzta a száját, mire én is megenyhültem, és fel-le jártatta rajtam a tekintetét. – Jól nézel ki – motyogta, ahogy beléptem a szobába. – Te is. – Ugyanabban vagyok, amiben eddig is voltam, Caroline – vigyorgott negédesen, mire én a nyaka köré fontam a kezemet. Az ujjai a karomat simogatták, és egy picit megcsikizték a könyökhajlatomat. – Tudom – válaszoltam, és nedves csókot nyomtam a füle mögé. – Eddig is jól állt rajtad, és most is.

– Hadd vegyelek jobban szemügyre – suttogta, és válaszképpen ő is nedves csókot lehelt a nyakamra. Remegés járta át a testem. A szoba egyáltalán nem volt barátságtalan. Megpörgetett, mintha csak a táncparketten lennénk, és egy pillanatra kartávolságban tartott magától. A rózsaszín hálóing volt rajtam, a kedvence. Arra már nem figyelt, hogy hozzáillő fehérneműt válasszon, azonban pillanatnyilag ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Visszapörgetett magához, én pedig azonnal elkezdtem kigombolni az ingét. – Igazán jó este volt – jegyezte meg. Két gomb megvan. – Ne is mondd! El sem hiszem, hogy azok ketten már a legelejétől fogva kerítettek. A másik két párosítás viszont nem az ő érdemük. Csak és kizárólag a mi ármánykodásunk eredménye. – Ki gondolta volna, hogy szerelem van a levegőben, amikor először jöttél át az ajtómat döngetni? Még egy gomb megadta magát. – Szerencsére annyira elvarázsoltalak, hogy nem volt más választásod. – Igazából mindennek a hálóing az oka, Caroline. És persze plusz pont, hogy elvarázsoltál. De fogalmam sem volt arról, hogy végül egy barátnő kerekedik ki a dologból. Ing kitűrve, már majdnem lent van. – Tényleg? Én azt hittem, hogy csak szórakozunk egymással! – kuncogtam és az öve csatjával babráltam. – Ám legyen, akkor ünnepeljük meg azt, hogy ilyen jól szórakozom a barátnőmmel! Öv kikapcsolva, nadrággomb úgyszintén. Köszönet a régi divatú gombolásnak. Felkapott, csak úgy megjegyzem, hogy a meztelen fenekemnél fogva, majd az ágyhoz sétált velem, és lehámozta magáról az inget. Ugyan az ujjainál még mindig rajta lógott. – Ez igazán jól hangzik – súgtam a fülébe, ahogy letett az ágyra. Szép lassan telepedett rám, csókokat hintett a mellkasomra, és közben ugyanazt a szót ismételgette. Barátnő, majd egy csók. Barátnő, barátnő, és még egy csók. – Tudtad, hogy Mimi és Neil azt fontolgatják, hogy összeköltöznek? Remélem, tisztában vannak azzal, hogy mire vállalkoznak – jegyeztem meg, és feljebb hajoltam a csókjaiért. – Én tudom, hogy mire vállalkozom. – És mi lenne az? – Te kis buta – súgta, majd hallottam azt az áldott hangot, az öve csattanását a földön. – Engem csak a mi boldog beteljesülésünk foglalkoztat. Akár kétszer is, vagy netán háromszor. Megittam a ginsengteát, amelyet reggel készítettél nekem, úgyhogy jobb, ha vigyázol – nevetett, majd a vállára lendítette a lábamat, és végigcsókolta egészen a vádlimig. – Boldog beteljesülés, igaz?

– Nem gondolod, hogy megérdemeljük? – kérdezte térdre ereszkedve, és az ajka felvándorolt a combomon, amitől zihálni kezdtem. – Hogy a fenébe ne! – mondtam nevetve, majd a karomat a fejem fölé dobtam, homorítottam a derekamat, és megemeltem a csípőmet, hogy összetalálkozzon a testünk. Szia O! Jó újra látni. Egyet az ajkával csalt elő, egy másikat a nyelvével. És amikor belém csusszant, és az ágy végébe lökődtem, és majdnem részem volt még egyben. Minden ruhánktól megszabadultunk, meztelen, izzadt bőrünk egymáshoz tapadt, és a lábam szorosan hozzám nyomott csípője köré fonódott. Szenvedély lángolt a tekintetében, és férfiassága minden rezdülését érezte a testem. Bent. Kint. És mindenütt. – Jaj, Istenem – nyögtem. És aztán meghallottam. Puff. – Jaj, Istenem. Piff-puff. Kuncogni kezdtem a hang hallatán. Most mi döngettünk. Felvont szemöldökkel nézett le rám. – Mi olyan vicces? – kérdezte, és egy kis szünetet tartott. Majd lassan, nagyon, nagyon lassan, újra belém hatolt. – Döngetjük a falat – nevettem el magam, és neki is megváltozott a tekintete, amikor észrevette, hogy kuncogok. – De még mennyire! – helyeselt, és ő is nevetni kezdett. – Jól vagy? Még szorosabbra fontam a lábamat a csípője körül, hogy olyan közel legyek hozzá, amennyire csak lehetséges. – Érj a finisbe, Faldöngető! – kacsintottam, ő pedig engedelmeskedett. A döfése erejével lökött feljebb az ágyon. Olyan lendülettel hatolt belém, amilyent még épp be tudott fogadni a testem, utána pedig szinte már az eszemet sem tudtam. Fürkésző tekintettel nézett rám, és felém villantotta mindentudó mosolyát. Behunytam a szemem, hogy érezzem, mennyire mélyen hatolt belém. És mély alatt én itt valóban mélyet értek… Megragadta a kezemet, és a fejem fölé tette az ágytámlára. – Szükséged lesz kapaszkodóra – suttogta, és az egyik lábamat átlendítette a vállán, miközben a csípőjét újabb és újabb pozíciókban préselte hozzám. – Simon – sikoltottam fel, ahogy egész testemben összerándultam. A tekintete, az az átkozott kék tekintete, az enyémbe fúródott, ahogy körülötte rángatóztam. A nevemet kiabálta, de úgy, ahogy eddig még senki soha. Nem sokkal később, amikor már majdnem elaludtam, egyszer csak besüppedt alattam a matrac, ugyanis Simon kikelt az ágyból. Megfordította a lemezt, én pedig még jobban a párnámba fúrtam a fejem. A testem kellemesen ernyedt volt, miután jól megdolgoztattam, mondhatni a végkimerültségig. Alaposan megdöngettünk azt a falat. Most már mindkét oldalát a magaménak tudhattam.

Hallottam, ahogy az előszobában császkál, és közben azon tűnődhetett, hogy miért is indult el. Valószínűleg ilyen fáradtan, és már-már félálomban leginkább vízért mehetett, én pedig visszabújtam aludni. Néhány perccel később arra ébredtem, hogy átölel, és kellemesen felhevült testéhez von. Megcsókolta a nyakamat, az arcomat, a homlokomat, majd kényelmesen elhelyezkedett. És utána… dorombolást hallottam volna? – Ez meg mi? – kérdeztem, és körbenéztem. – Nem akartam, hogy elmagányosodjon – ismerte be Simon félszegen. Hátranéztem a vállam fölött, és először Simont pillantottam meg, majd Clive-ot. Clive nagyon hangosan dorombolt, tetszett neki, hogy mostanában ilyen sok figyelmet kap. Megbökött az orrával, majd befurakodott az ölelésünkbe. – Hihetetlen – hitetlenkedve néztem mindkettőjükre. – Miért vagy így meglepődve? Tudod, hogy mennyire szeretem a kiscicádat. Simon pléhpofát vágott, majd elkezdett magában nevetni, és vele együtt az ágy is rázkódott. – Szerencsés vagy, és nagyon szeretlek – jegyeztem meg, ahogy szorosan a karjában tartott. – Az már biztos. Majd amikor már alábbhagyott a nevetése és álomba merült, azon tűnődtem, hogy vajon mit tartogat a jövő számomra és az én Faldöngetőm számára. Nem mindig lesz ilyen könnyű, ezt nagyon jól tudtam. De az egyszer már biztos, hogy remekül fogunk szórakozni. Minden elcsendesedett, amikor megkezdtem őrjáratomat. Meg akartam győződni arról, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti a környéket. Az új területemen settenkedtem, és elszóródott fülpálcikák után fürkésztem. Le kell őket vadászni, ha szemtelenkednek. Nem garázdálkodhatnak csak úgy szabadon, mert akkor aztán sokasodni kezdenek. Láttam már erre precedenst. Felfedeztem egy különös kis polcot, melyen kis üvegcsék sorakoztak. Eggyel már sikerült megküzdenem, és végignéztem, hogy zuhan a földre. Ide mindenképp vissza kell még jönnöm, de pillanatnyilag egyéb tennivalók várnak rám. Az utcára néző ablakból felmértem a terepet, és előnyös helynek bizonyult arra, hogy innen tartsam megfigyelés alatt a környéket. Kiszúrtam egy lehetséges pihenő állomást is valamelyik másik ablakban, amely délre nézett. Ezt követően szemezni kezdtem egy bagollyal odakint. Egyikünk sem óhajtott meghátrálni, így még jó tizenöt perc eltelhetett, mire végre ellenőrizhettem a gazdáimat. A többmenetes csetepaté után végre nyugovóra tértek. Végrevalahára. Nem meglepő módon Etető foglalta el az alvóhely nagyobb részét. A Magas, azért hívom így, mert magasabb Etetőnél, megint azt a furcsa hangot adta ki magából. Egyszerűen sehogy sem bírtam elviselni ezt a hangot. Etető forgolódni és hánykolódni kezdett. Nem aludt valami nyugodtan. Pedig ha nem alszik eleget, akkor nagy valószínűséggel nem fog velem játszani holnap este, úgyhogy ezt a helyzetet mielőbb orvosolnom kellett. Úgy tűnt, élvezi, ha velem játszhat, szóval tényleg a mancsomba kell vennem a dolgokat.

Természetes bájjal szökkentem a padlóról az ágyra, habár sokszor éreztem azt, hogy az emberek nem értékelik a belőlem fakadó bájt. Utat törtem magamnak a térdek, lábak, karok és könyökök útvesztőjében, majd végre feljutottam az oromzatra, és befúrtam a fejem a Magas álla alá. Az egyik mancsomat kinyújtottam, és befogtam vele azt a lyukat, amelyen keresztül a levegőt vette, így ideiglenesen abbamaradt az idegesítő zaj. A Magas félresöpörte igyekezetemet, bár amikor végre az oldalára fordult, elcsendesedett. Abban az egy kis sarokban gömbölyödött össze, amit Etető szabadon hagyott számára. Mindeközben sikerült rajta talpon maradnom, mintha éppen úszó szálfán egyensúlyoznék, természetesen tökéletesen kibillenthetetlenül. Gazdáim persze ezt sem értékelték. Bebújtam az ölelésükbe és megpihentem. Otthonunk teljesen biztonságos volt, és most, hogy Etetőt és Magasat is felügyelet alatt tartottam, én is álomra hajtottam a fejem. Róla álmodtam. Róla, az én egyetlenemről, akit örökre elveszítettem…

Copyright © 2013 by Alice Clayton Originally published by Gallery Books, A Division of Simon & Schuster, Inc. Hungarian translation © Balázs Júlia, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978-963-254-913-2 Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Kruppa Dóra

Erstellt mit dem AVS Document Converter www.avs4you.com