Alföldi Géza Fenyô (Fleischmann) Miksa holdudvaráról, arról, hogy a cionisták és a bolsevisták egypetéjû ikrek Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (12. rész) Ha volt valaki a huszadik századi „urbánus” udvarban, akinél jobban talán csak Zsolt (Greiner) Béla gyûlölt mindent, ami keresztény és magyar, akkor az Fenyô (Fleischmann) Miksa (1877-1972) volt, akinek naplóját (Elsodort ország, 1946) Alföldi górcsô alá vetette. Két írásából az elsô a „Hídverôk” 1955/4-5. számában jelent meg (173-180. old.): Elsodort ország »Szabó Dezsôhöz kegyes volt a sors. Nem érte meg azt az idôszakot, amikor a második világrengés után újból felszínre került a szellemi szenny, elárasztva mindent és mindenkit, ami és aki elôttünk, a nemzeti emigráció tagjai elôtt érték volt. Mi, akik mindent otthagytunk, nem utolsó sorban ezért menekültünk, mert tudatában voltunk annak, ha maradunk, elnyel bennünket a szenny. És most mindinkább azt kell tapasztalnunk, hogy ez a szenny utánunk nyomult, elért, és ha nem védekezünk ellene, eláraszt. Igaza lesz a „mûvésznônek”, a nagy K. [Karády – Ifj. T. L.] Katalinnak, aki az éter hullámain át „búgta” felénk: „hiába menekülsz, hiába futsz…” Mi idézte fel bennem ezeket a gondolatokat? A Buenos Aires-i „Dél-amerikai Magyarság”, a progresszív intellektuelek kultúr-szócsöve 1954. október 30-i száma „Asszonyoknak” elnevezésû rovatában egy hírt olvastam. Íme: „Fenyô Miksa, a ’Nyugat’ volt szerkesztôje ismét New York-ba érkezett feleségével együtt, miután két hónapot vendégként Kaliforniában töltöttek… Regényen dolgozik, mely a beavatottak szerint rövid idôn belül megjelenik a könyvpiacon…” Eltûnôdtem. Lelki szemeim elôtt egy szoba jelent meg. A fal mellett hatalmas íróasztal. Az asztalfiók valami láthatatlan erô hatása alatt kitolódik. Egy emberi felsôtest tûnik fel, szakállas arc lesz látható. Feszülten figyel, majd észrevehetôen megnyugszik. A test teljesen felemelkedik, kilép a fiókból, melybôl egy könyv alakú tárgyat vesz ki. A fiókot betolja, az asztalhoz ül. Kezében töltôtoll. A könyv alakú tárgyat felnyitja és ír: „Elsodort ország”. Napló. Írta: Fenyô Miksa.
Fenyô-Fleischmann Miksa „1944. június 22. …kipróbáltam az íróasztal fiókos részét, ahová bújni készülök, ha a razzia jön…” A kép eltûnik, de nyomban egy másik jelenik meg. A helybeli M. H. B. K. az erdélyi bevonulásról készített filmet mutatja be. A hatalmas terem zsúfolásig telve. A lelkesedés határtalanná fokozódik, mikor egy-egy kép feltûnik, amely az erdélyi örömteljes fogadtatás letagadhatatlan bizonyítéka. Talán másodpercnyi ideig tekintetem a vásznon megjelenô daliás férfialakon nyugszik. Fekete magyar ruhában van, az arcát szakáll övezi. Szemébôl ragyogó öröm sugárzik. És közvetlen elôttem lehajtott fejjel zokogni kezd egy hölgy. A mártír özvegye. A kép eltûnik.
Mintegy parancsszóra felállok, a könyvtárállványhoz megyek. Leemelem a „K” betûs iratrendezôt, lapozom. Megtalálom, amit keresek. Egy mû rövid kivonata. A mû címe: „A zsidókérdés magyarországi irodalma”. Szerzôje: vitéz KolosváryBorcsa Mihály. [Az eredendôen négyezer példányban 1943-ban a budapesti Stádium Rt. kiadta könyv 1945-ben indexre került, hasonmásban, Ifj. T. L. utószavával a Gede Testvérek Bt. adta ki (Bp. 1999.)] Ezeket a sorokat olvasom: „Kiss [Klein – Ifj. T. L.] József Reb. Mayer Litvák leszármazottja 1889-ben megindítja a ’Hét’ címû folyóiratot. Jól fizetô gazdasági rovatot nyitott… Segédszerkesztôje a sógora, Kóbor Tamás – Berman Adolf. A lap díszei: IgnotusVeigelsberg Hugó, Heltai-Herzl Jenô, Szilágyi-Silberman Géza költô, akirôl a ’Budapesti Szemle’ így ír: ’förtelmes, posvány, bordélyházba való költészet’. Szomory Dezsô-Weisz Mór, Molnár-Neuman Ferenc és sokan mások. A ’Hét’ lett gyûjtôtábora mindazoknak, akik a hiperkriticizmus, gúny, fölényeskedés szellemét a szépirodalom eszközeivel fordítják a magyar hagyományok és magyar tekintélyek ellen. A majdani ’Nyugat’ vezetôi majdnem valamennyien elvégezték ezt az elôkészítô iskolát…” A „Nyugat” szerkesztôi 1914 elôtt Ignotus-Veigelsberg Hugó, Fenyô-Fleischman Miksa és Osvát Ernô-Róth Ezékiel, utóbbi a lap összeállítója. Finanszírozta az enervált iparmágnás Hatvany-Deutsch Lajos. „Az irodalmi progresszió a ’Nyugat’ körül tömörül. Kiváló magyar tehetségek, akiket Rákosi Jenôék féltékeny és tapintatlan irodalompolitikája a ’Nyugat’-hoz kerget, elsôsorban Ady, Móricz, Babits Kosztolányi, Szabó Dezsô stb. leplezik a harcos folyóirat … szellemét s ragadják magukkal az irodalmi köztudatba a közepes tehetségû vagy eredetiséget hajhászó … munkatársakat. A folyóirat nagy magyar munkatársai valóban forradalmat jelentettek a liberális századforduló elerôtlenedett epigonizmusával, sôt az elöregedett társadalmi renddel is szemben. Lángolásuknál mások sütötték apró pecsenyéjüket…” Rajtuk keresztül kaptak fémjelzést „Hatvany-Deutsch Lajos dilettáns irodalmi kirándulásai, Ignotus-Veigelsberg Hugó és Fleischmann-Fenyô Miksa talmudista sziporkái, Gellért-Goldmann Oszkár, Kemény-Kohn Simon, Füst-Fürst Milán, Szép Ernô-Schôn Sámuel, Szomory Dezsô-Weisz Mór keresetten és akartan botrányt és feltûnést hajszoló témaválasztása…” A mû még számtalan olyan nevet sorol fel a „Nyugat” munkatársaként, akiknek viselôi vérségileg nem tartoztak a magyarsághoz, és így nem lehet csodálkozni azon, hogy Concha Gyôzô, a politika európai hírû professzora 1917-ben így ír: „Mindannak, amit a magyar akár politikai, akár jogi, akár társadalmi, akár szépirodalmi, akár tudományos téren ezer éves nemzeti léte alatt alkotott, kicsinylése, gúnyolása lett az Ifjú Magyarság, a Nyugat alaphangja s azok, akik e zászlók alatt sorakoztak, túlnyomó részben a zsidóság soraiból kerültek ki.” Az újságíró fejedelem, Milotay István 1917. október 24-én írja „Uj Magyarország felé” címû könyve elôszavában: „Szeretném felhívni a magyar nemzet figyelmét arra, hogy mai szépirodalmát, mindennapi újságjait legnagyobb részben a magyar keresztény erkölcsi világfelfogással ellenkezô, azt lerontani törekvô világnézettôl átitatott … [az Alföldi kihagyta szöveg: idegen vérközösségbe tartozó – Ifj. T. L.] emberek írják … [az Alföldi kihagyta szöveg: valóságos trösztöt alkotva, amelybe bejutni nem közülök való magyar embernek alig lehet. Ezek terpeszkednek ma a magyar gondolatvilágában, – Ifj. T. L. ] ezek tapossák az utat erkölcsi ingadozásaiban és irányítják különösen a közre irányuló elhatározásait…” [Sajnálatos tárgyi tévedés csúszott be Alföldi szövegébe, ugyanis az idézet nem Milotay Istvántól, hanem uzoni Dánér Béla (1884-1930) jegyzô, lapszerkesztô és nemzetgyûlési képviselô említett címû könyvébôl való (Bp. 1918. Szerzô kiadása, idézett részlet: 5. old.) – Ifj. T. L.] Ugyancsak idéz a mû szerzôje Milotay Istvánnak a színdarab export nívójával kapcsolatban Bíró [Blau – Ifj. T. L.] Lajossal folytatott vitája során az „Uj Nemzedék” 1918. augusztus 1-i számában megjelent cikkébôl: „Meg vagyok gyôzôdve róla …, hogy a német közvélemény nem gondolhat mást rólunk, mint azt, hogy itt van egy balkáni ország, egy elnyomott, korrupt, szerencsétlen gyarmat, tetején egy csontja velejéig romlott, javarészben idegen hordalékból felnôtt, élôsdi társadalommal, amelyet egy minden hittôl, minden szebb, igazabb és emelkedettebb törekvéstôl idegen „irodalom” elégít ki és mulattat…, amely ilyen értékeket emel maga fölé, ilyen írókat fogyaszt, istenít, exportál, akkreditál…” Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály teljes jogalappal állapítja meg mûvében, hogy „’az Est’, a ’Pesti Futár’, a ’Színházi Élet’ és a ’Nyugat’ egyazon világkép egymástól elválaszthatatlan alkatrészei. Ez a négy sajtóorgánum a szociáldemokrata ’Népszavá’-val és a ’Huszadik Század’-dal reprezentálja a magyarországi zsidóságot. Közös munkájuk eredménye 1918 októberében mutatkozik meg… Az a szellemi szenny, ami 1918 októberét elôkészítette és elárasztotta az országot napilapokban, pamfletekben, röplapokban, folyóiratokban, színpadról…” Szorosan hozzájuk tartozott a „Modern Könyvtár”, az „emigránssá” lett Gömöri Jenô olcsó füzetes kiadása, melynek szelleme forradalmasító volt, hatása az ifjúságra igen nagy. Ugyanezt a tendenciát képviselték a „Nyugat Könyvtár”, a „Tavaszi Könyvtár” és a „Galilei Füzetek”.
Nehogy azonban abba a tévedésbe essünk, hogy az „átkos ellenforradalmi” és az azt követô „fehér terrorral” telített idôk különösebb változást eredményeztek. A mû szerzôje idéz Szekfû Gyula „Három nemzedék és ami utána következett [helyesen: következik – Ifj. T. L.]” címû mûvébôl: „Divatos új ruhába öltözött, kivénhedt irányok próbáltak most a keresztény, részben antiszemita jelszavak hangoztatásával új, magyarabb szellemiséget létrehozni. Nincs mit csodálnunk, hogy ez nem sikerült: hírlapirodalomban, színházban továbbra is a régi budapesti kultúra érvényesült s a Trianon utáni antiliberális korszakban mehetett végbe, hogy a progresszivitás és októberizmus vezetô hírlaptulajdonosa Miklós-Klein Andor megsokszorozhatta tevékenységét és csakhamar napilapok egész konszernjét tartotta kezében… Ugyanez történt a folyóiratok terén, ahol a ’Színházi Élet’ Incze-Stein Sándor maradt nemcsak a budapesti zsidó, de a vidéki magyar publikumnak is legtöbbet olvasott kedvence, ugyanez a színházban, varietében, moziban… a nagyvárosi zsidó kultúra ily módon, némi átfedés és áthangolás árán is hatalma teljében maradt…” És érdekes, Szekfû Gyula nem lett „háborús bûnös”, mint Milotay István, hanem moszkvai nagykövet. Hogy miért, arra talán Fenyô Miksa tudna válaszolni. „Övék már a színház, kiállítási terem, sajtó … a gátlásokat nem ismerô, szenzációra épített, az elvek és etika utolsó korlátaitól is felszabadult napilapkiadó üzlet, mellette az apróbb ragadozó: az egyéni becsületben és a családi élet szentélyében garázdálkodó bulvár pamflet, kiegészítôjével, a színházi prostitúció prospektusával…” – írja a mû szerzôje. Lapozgatom a jegyzeteimet s az „irodalmi és mûvészi nagyságok” neve tömegével táncol szemeim elôtt: Erdôs Renée = Ehrenthal Regina, Gábor-Greiner Andor, Gellért-Goldmann Oszkár, Incze-Stein Sándor, Heltai-Herzl Jenô, Lesznai Anna = Jászi-Jakubovics Oszkárné szül. Moskovitz Amália, Nagy Imre = Fischer Ignác, Bús Fekete László = Trauerschwarz Pinkász, Szilágyi-Silbermann Géza, Drégely-Dessauer Gábor, Emôd Tamás = Fleischer Ernô, FöldesFleischmann Imre, Hatvany-Deutsch Lili, Molnár-Neumann Ferenc, Relle-Reichmann Pál, Szép Ernô = Schön Sámuel, Szomory Dezsô = Weisz Mór, Török-Weltmann Sándor, Zsolt-Steiner Béla, Lakatos-Kellner László, IgnotusVeigelsberg Hugó, Fenyô-Fleischmann Miksa, Somlyó-Schwartz Zoltán, Gyergyai-Szegô Albert, Szenes Erzsi, Szederkényi Anna = Párniczky Edéné szül. Klein Karolin, Szomaházy István = Steiner Andor, Ujvári-Groszmann Péter, Vadnai-Wolf László, Boldizsár-Bettelheim-Bethlen Iván, Elek-Fischer Artur, Fábián-Feuermann Béla, FaludyLeimdörfer György, Peterdi Andorné szül. Várnai-Weisz Zseni, Varsányi-Klein Gyula, Ányos-Adler László, Balassa Lajos = Falu Tamás, Békefi-Békeffy-Kann László, Földes-Grünfeld Jolán, Gró-Grósz Lajos, Miklós Andor = Klein Ármin, Kéri-Kramer Pál, Kemény-Kohn Simon, Osvát Ernô = Roth Ezékiel, Avar-Auer Pál stb. Ki gyôzné azt a sok száz nevet felsorolni? És ezek nagy része a „Nyugat” munkatársa, beleértve Jászi-Jakubovicsnét is, 99 %-a pedig a szimbolikus nagypáholy fôhatósága alatt dolgozó magyarországi szabadkômûves páholyok névsorában is megtalálható. Természetesen a „disszidens” Avar-Auer Pál, Fenyô-Fleischmann Miksa, Gellért-Goldmann Oszkár, Fábián-Feuermann Béla és a Tiszagyilkos Kéri-Kramer Pál is. (B. M. [a Magyar Királyi Belügyminisztérium – Ifj. T. L.] által 1920-ban kiadott névsor.) Gondolom, így sok minden érthetôvé válik. „Nemzetközi siker a fontos… de léha, felszínes, hazug írások, a megfizetett sajtóreklám kápráztató fényében…” „Egy, Amerikáig érô, nemzetek feletti kultúrszolidaritás alakul ki Európában, amely hatalmába keríti és nemzetközivé változtatja át a sajtó, az irodalom, a film és a színpad messze kiterjedô és busásan jövedelmezô régióit. Ennek következményeképp elárasztják külföldi középszerûségek jelentéktelen, sikamlós, sôt immorális mûveinek fordításaival és meghamisítják a külföldi irodalom könyveit a magyar közönség elôtt…” Idéz a szerzô Pintér Jenô irodalomtörténetébôl: „Az új zsidó írói nemzedék nem hasonul át – az öregebb és tapasztaltabb zsidó írók módjára – a magyar lelkiségû írók közé… a szépet és nemeset léhasággal és gúnnyal keverték, a zsidó vezetés alá került hírlapok és folyóiratok meleg hangon írtak a tehetségtelen izraelita kezdôkrôl is, de némává váltak, vagy epébe mártották tollukat, ha konzervatív szellemû keresztény tehetség forgott szóban…” S ahogy lapozgatok a jegyzetek között, egy olyan nevet pillantok meg, amelyet már négy évtizeddel ezelôtt a szívembe zártam: Gyóni Géza. Az alább idézettet az 1914. évben írta „Levél Nyugatra” címû versében: „Hol vagytok most, kis „intellektuelek”, Kiket bús század baljós vége ellett? Szent Nyugat elôtt rajongva térdeplôk, Kik lehánytatok minden józan gyeplôt: Gúnyos mosolygók ideálra, Honra, Kiknek a „New York volt a Pantheonja”.
Rengett a föld, milliós hadseregek vívták a titáni harcot, az orosz „gôzhenger” már behatolt a Kárpátokba és a pesti „New York” kávéházban a „progresszív” patkányok az ezeréves tölgy törzsét rágták. Keshedt mellû, lúdtalpú „költôk, írók és mûvészek” térkép fölé hajolva lesték, várták a pillanatot, amikor a gôzhenger mindent és mindenkit letiporva betör a Kárpátok medencéjébe és teljesül az évszázados szláv álom, nekik pedig majd „virradatig áll a bál”: Egyelôre tévedtek. Az uzsoki harcok megpecsételték a gôzhenger sorsát. A magyar hadosztályok ezernyi ezer hôs honvédje az „üzérkedôk” által nemcsak üzérkedés céljából szállított papírtalpú bakancsokban, megfagyott lábakkal is helytállt hóban, fagyban, mindaddig útját állva a gôzhengernek, amíg a baráti német hadsereg felfejlôdhetett. És akkor egyesült erôkkel egy olyan ellenlökést adtak, amely azt a Kárpátokon túl száz és száz kilométerekre vetette vissza. Az orosz „kolosszus” megingott, három évi harc után pedig az „agyaglábú szláv óriás” a küzdôk sorából kidôlt. Az álom egyelôre álom maradt. Újabb világégésnek kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy a „Szent Nyugat” és az idôközben elszaporodott New York-i kávéházi progresszív patkányok támogatásával az álom beteljesedjék. Kárpát-medence, Közép-Európa kulcsa szláv bolsevista kézen van. Felrévül elôttem egy másik kávéház neve: Pilvax. A fiatal magyar szellemóriások tanácskozó helye. Kavarognak az agyamban a fogalmak: a szabadság, egyenlôség, testvériség, egyenjogosítás, emancipáció. Hôs mártírok jelennek meg lelki szemeim elôtt, akiket bitóra juttatott a gyôzô, a „szent világszabadság” költôóriását látom, amint letiporják a kozák lovak és a lelkemet a keserûség marcangolja, amikor arra gondolok, hogy az „emancipáltak” harmadik nemzedéke hálából most már az ezeréves tölgy gyökereit rágja. Nagy része otthon, másik része – a bármi okból disszidáltak – mily iróniája a Sorsnak: az USA legnagyobb városában, New York-ban, ha roggyant térddel, vizenyôs gerinccel és messzire virító arany mûfogsorral is, de kitartóan rágja a nemzeti emigráció gyenge gyökereit, hogy egy nemzeti megújhodásnak még a lehetôségét is meggátolja. Gyóni Géza, a magyar költôzseni, hôs katona, aki nemzeted jövôjébe pillantottál, orosz fogságban, halálos tusád közben saját véredbe mártott ujjal hiába írtad a falra a figyelmeztetô szavakat: mene, tekel, ufarszin. [„Megmérettettél, könnyûnek találtattál és szerte széjjel szaggattatol.” (5 Dán 25-28.) – Ifj. T. L.] Rólad is epébe mártott tollal írtak, mert a kártyáikba láttál. Csak egyetlen versed is a magyar halhatatlanok közé emelt, amely vers a harcoló milliók lelkébôl szakadt fel: „Csak egy éjszakára…” Ha ezt a verset az „illetékesek” akkor megértették volna! Igaz viszont, hogy azt még három évtized múlva sem értették meg: „Hogy esküdne mind, mind, S hitetlen gôgjében, akit sohsem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent.” A „Szent Nyugat” jóvoltából Trianonban öt felé szabdalt ország magyarnak maradt részére 1919. március 21-én rászabadult a pokol. A kávéházi progresszív patkányok által elôkészített és irányított vörös rémuralom 133 napon át tombolt. Kun-Kohn Béla, Rákosi-Roth Mátyás és társai szadista pribékjei: Korvin-Klein, Szamuelly-Sámuel, Pogány-Schwartz, Kerekes-Kohn és a többiek akasztottak tisztet, közkatonát, papot, tisztviselôt, parasztot, munkást egyaránt, vagy kínoztak halálra a Göndör Ferenc – Krausz Náthán sajtódiktátor által irányított, „progresszív” szellemû lapok pedig kórusban üvöltötték: lógjanak, gebedjenek… A négy évig tartó súlyos harcokban kivérzett, elalélt ország végre is magához tért és lerázta testérôl a vörös patkányokat és azok ezerfelé futottak. A „Szent Nyugat” befogadta ôket és lehetôvé tette nekik, hogy negyedszázadon át gyalázzák azt az országot és azt a nemzetet, melyet a halál szélére ôk sodortak. Göndör-Krauszok, Kéri-Kramerek, Jászi-Jakubovicsok, Zsolt-Steinerek, Gábor-Greinerek fröcskölték undorító váladékukat arra az országra, mely fényes anyagi jólétet biztosított számukra, de a – nemes értelemben vett – Hazájukká soha nem is válhatott. A második világrengés után a „szent Nyugat” az országot ismét öt felé szabdalta. A magyarnak maradt részre ismét rászabadult a pokol. Millió bolsevista szurony védelme alatt tizedik éve tombol a vörös rémuralom… Keletre, a szovjet védelme alá menekült patkányok mind visszatértek a Rákosi-Roth-ok, Révai-Kahánák és társaik ismét akasztattak tisztet és közkatonát, papot és parasztot, tisztviselôt és munkást, de szadista pribékjeik a PéterAuspitzok, Weil-ek, Guttmannok most csak az áldozatok kikészítését végzik, az akasztást a szovjet mintára szervezett „népbíróságok” ítélete alapján hivatalos ítéletvégrehajtó, a hóhér foganatosítja. A „Szent Nyugat”-ról is hazasietett a patkányok nagy része, hogy az akasztásokat „élvezhesse” s kórusban üvölthesse: „Húzd meg, Bogár! Ereszd meg, Bogár! Élvezni akarok!” A progresszív irányítás alatt álló sajtó pedig naponta oldalas cikkekben tájékoztatta azokat, akiket illetett, hogy Magyarországon sokszorta több háborús bûnöst végeztek ki, mint a többi „náci, fasiszta” államokban együttvéve.
Tizedik éve folyik a vezetô osztályok, a szellemi elit minden eszközzel való rendszeres irtása, sôt már megkezdôdött a parasztság s munkásság természetes elitjének felszámolása is, mert a progresszív patkányok elit embert nem tûrnek! A négy évig tartó, súlyos harcokban kivérzett, elalélt nemzet pedig tehetetlen, mert a Nyugat jóvoltából most már „acéllábú szláv-bolsevista óriás” rettenetes haderejével minden kísérletet, hogy a vörösöket testérôl lerázhassa, csírájában vérbe fojtana. Ahogy e sorokat rovom, átvillan agyamon egy név. Viselôje az elsô rémuralom megszûnése után az ország miniszterelnöke, hivatását tekintve pedig tanító volt. Nem volt progresszív intellektuel, következésképpen a szabadkômûves páholy tagja sem. Keresztény volt, magyar és jobboldali. Annak az idôszaknak egyik miniszterelnöke, amelyet az újraéledt progresszív sajtó gúnyosan „keresztény kurzusnak” nevezett. Ez a tanító-miniszterelnök ezelôtt 30 évvel egy mûvet írt „Égô Oroszország” címen. [Bp. 1926. Dante Kiadó. 1945-ben indexre került. – Ifj. T. L.] A szerzôje pedig: Huszár Károly. Az orosz bolsevizmus keletkezését, okait, kifejlôdését, közeli s távoli céljait, a forrásmunkák olyan hihetetlen tömegével alátámasztva és olyan éles látással írta meg, hogy aki most a három évtized távlatában olvassa és ennek az idônek világeseményeit figyelemmel kísérte, valósággal megdöbben. Ebben a témakörben ehhez fogható mû sem azelôtt, sem azóta nem jelent meg. A „magyar” származású Arthur Koestler mûve [a „Sötétség délben” – Ifj. T. L.] – aki mellesleg megjegyezve Huszár mûvének megjelenésekor mint „tehetséges kezdô”, nagy buzgalommal építette az orosz bolsevista paradicsomot – csak gyönge önképzôköri pályamû. Viszont Koestler progresszív-intellektuel mûve nemzetközi siker a megfizetett sajtóreklám kápráztató fényében, Huszár pedig csak egy konzervatív tanító, mûvét tehát „az a sajtó” agyonhallgatta. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, ezt a mûvet agyon kellett hallgatni. Túl korán ébredt volna a nyugat, amelyet „az áruló írástudók” az orránál fogva vezettek. És túl sok jó üzlet meghiúsult volna. Ezzel szemben a bolsevizmus kezd rossz üzlet lenni, tehát a „progresszív intellektuelek” gyorsan „kiábrándulnak” és felvonultatják a saját nagy ágyúikat a bolsevizmus ellen. Huszár Károly 330 oldalas mûvének minden sora ide kívánkozik. Sajnos ez lehetetlen, így csak a mû elôszavából és a befejezô részébôl idézek néhány sort. Az elôszóból: „A világháború földrengése felüldúlta a kultúr-emberiség szociális talaját, új embertípus vonult fel a történelem színpadán: a mechanizált tömegember kollektív fellépése szétmállással fenyegeti az egész modern civilizációt … Gondolunk-e arra, hogy a moszkvai népbiztosok vörös asztalánál az egész emberiség nyugalmáról döntenek? Megfigyeljük-e a modern kultúra agóniáját, az erkölcsi krízist? … A legszédületesebb korkérdés, amelynek helyes megoldásától az emberiség jövôje függ: a bolsevisták által napirendre tûzött világforradalom… A mai bolsevista emigránsaink a Szovjet zsoldjában állnak és annak parancsára folytatják átkos tevékenységüket… Nyitott szemmel kell néznie a ma minden magyarjának Oroszország felé… Ne várjuk ölbe tett kezekkel, amíg a vörös kakas újra felrepül a házunk tetejére…” Keserûség önti el az ember lelkét, ha arra gondol, hogy „nagyjaink” hályogos szemekkel jártak és ölbe tett kezekkel ültek, míg „Nagy”-jaink [célzás Nagy Ferenc miniszterelnökre és körére – Ifj. T. L.] az égô kanócot nyújtották, hogy a vörös kakas újból házunkra repülhessen. A mû befejezô részébôl: „A bolsevizmus nem törôdik az egyénnel, mindent alárendel a sokaságnak. A tömeg a fô, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem… agyontapos mindent, amit évezredek munkájával alkottak, a szellem nélküli vadállat szemben áll az emberi civilizáció minden értékes alkotásával, és mint egy dühöngô ôrült, lerombolni igyekszik mindazt, amit a legnagyobb egyéniségek alkottak… A kommunizmus öntudatos, lelki életet élô emberek helyett gondolkodni nem tudó és már nem is akaró automatákat, kollektív gépembereket nevel…” „Az egész orosz ultramodern literatúra egyetlen nagy sikoly, a megkergültek, a bomlott agyúak lármás dühöngése…” „A bolsevizmus elmélete nem orosz eredetû, az európai modern korszellem salakterméke. A nyugati lázbeteg kultúra végsô elfajulása a bolsevizmus, amely csak az orosz szociális viszonyok között tudott kifejlôdni. A modern ateista világszemlélet, a vallási alaptól megfosztott kultúra, a materialista individualizmus konzekvens eredménye: a leninizmus. A bolsevizmus nemcsak a beteg orosz társadalom és az orosz cári uralom ellen irányult, hanem a kereszténységet levetkôzött kultúrvilág lelki krízise és az emberiség egyik legnagyobb szellemi válsága is…” „A kommunizmus az ô teoretikusaival, mint tömegeivel valóságos új vallás, a nagyon sokféle orosz szekták egyike. Ellenvallás a szó legszorosabb értelmében… Bibliája a „Kapital”, szobrokat állít apostolainak és Lenin bebalzsamozott múmiája elôtt keresztet vet…”
„A bolsevizmus a gyûlölködô gonoszság hitvallása. Lelkiismeret, erkölcs, szelídség ismeretlen fogalmak, mert bénítólag hatnának destruktív munkájukra. A világforradalom sikere a legfôbb szempont. Rágalom, hazugság, gyilkolás, csalás, hamisítás, tömegmészárlás megengedettek ennek érdekében…” „Két világ küzd egymással. A kettô meg nem állhat egymás mellett. Materializmussal nem lehet legyôzni a bolsevizmust, csak keresztény idealizmussal lehet felvenni a versenyt a népek szívében. Csak a keresztény erkölcs képes az embert megállítani a lejtôn. A szegények sokaságának azonban éreznie kell, hogy számukra is van mondanivalója a kereszténységnek és a polgári államnak is. Az alsóbb néposztályok szociális népmozgalmainak pedig vissza kell térniök a keresztény alapra, mert ezen erkölcsi erônek mellôzése nehezebbé és szinte lehetetlenné teszi a tömegek küzdelmét…” Így írt három évtizeddel ezelôtt egy magyar tanító és mintha napjainkban a nyugati világ nagyhatalmának vezetô államférfijai is rádöbbentek volna ezekre az igazságokra. És most lássuk, mit mond nekünk dr. Brandenstein Béla, a volt budapesti, jelenleg saarbrückeni egyetemi tanár 1952ben kiadott „A mûvelôdés válsága” címû tanulmányában: „Minden igazi kultúra vallásos. Az európai középkor nyugati kultúrája csupán mint keresztény lett kultúra, s mint ilyen, nem rossz és nem is csekély. Azután bekövetkezett: éppen a kultúra hivatott hordozói hagyták el évszázadokig tartó folyamatban, amely már a 14. században világosan észrevehetô, és a felvilágosodásban egészen szertelenné válik, a kereszténység szellemét. Ez az igazi lényege az „írástudók árulásának”: Julien Benda nevezi így az elszakadás nagy folyamatát, amelyben, úgymond, a teremtô erejû kultúrhordozók az egyetemes és abszolútum papjaiból a különlegesnek politikai pártembereivé korcsosultak. És ekkor … nemcsak az isteneszme hanyatlott el s vele az emberkép … újkori kultúrákban, hanem – és ez a döntô – Isten maga … minden kultúra éltetô sugalmazója hagyta el a most már holt vázat: ekkor az ember elveszti karizmáját, sivár és anarchikus lesz, kultúrája pedig lélektelen…” Idézzük fel még egyszer a fiatal magyar, a véres háborúban életét áldozó költôzseninek, Gyóni Gézának négy évtizeddel ezelôtt írt „Levél Nyugatra” címû versébôl az alábbi sorokat: „Hol vagytok most, kis intellektuelek, … gúnyos mosolygók ideálra, Honra…” És hozzá tehetjük: még gúnyosabban mosolygók a hitre, kereszténységre. Ezt érzékelteti a költô két évvel késôbb írt és a már említett „Csak egy éjszakára…” címû versében, amikor így ír: „Hogy esküdne mind, mind, s hitetlen gôgjében, akit sohse ismert, hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent…” „És ekkor nemcsak az isteneszme hanyatlott el… újkori kultúrákban, hanem Isten maga … hagyta el a most már holt vázat…” és beköltözhetett abba diadalmas gôggel a … Sátán. Az a folyóirat, mely a keresztségben a „Nyugat” nevet kapta s melyet a keresztvíz alá Veigelsberg Hugó, Fleischmann Miksa és Róth Ezékiel tartottak, világra segítôje pedig Deutsch Lajos volt, a vállalt teendôket maradéktalanul ellátta. Közel négy évtizeden át több tucatnyi „áruló írástudó” közremûködésével sikerült a keresztény magyar kultúrát annyira szétrombolnia – természetesen a hason szellemû sajtótermékekkel szorosan „kollaborálva” – hogy a második világrengés után az újból aktív mûködésbe lépett „progresszívek” jelenthették megbízóiknak: a „holt váz” készen áll, bevonulhat a sátán. Figyelmen kívül hagytak azonban valamit. A magyar lélek több ezer éves ellenálló képességét. Az irodalmon keresztül megfertôzött s véglegesen elintézettnek vélt magyar Lélek a mártírok, hôsök és antibolsevisták tízezreit termelte ki. Névteleneket és ismerteket egyaránt. Hogy hirtelenében mást ne is említsek, nem számoltak a „kis vidéki plébános”-sal, aki azután mint Magyarország hercegprímása elébe állt a bolsevizmus terjeszkedésének. Már mint fiatal káplán rádöbbent arra, hogy a sátán elsô sikertelen kísérlete után tervét nem adta fel, és a végsô nagy összecsapás még ezután következik. Felkészült tehát erre a fizikai és szellemi harcra. Negyedszázadon át figyelemmel kísérte a sátán minden lépését, ismerte céljait, terveit, módszereit, és amikor hazájára rászabadultak a második rémuralom borzalmai, tudta, hogy elérkezett a végsô, a sorsdöntô harchoz. Ebben a harcban ugyan fizikailag elbukott, de oly hitet ébresztett a magyar millióknak a lelkében, amellyel szemben tehetetlen a bolsevista hatalom, amely minden ereje ellenére sem tudja megakadályozni, hogy a magyar lelkekben Krisztus Király uralkodjék. Lapozgatom feljegyzéseimet. Tekintetem ezeken a sorokon akad meg: „De vajon kit érdekelnek Hatvany-Deutsch dilettáns irodalmi kirándulásai, Ignotus-Veigelsberg és Fenyô-Fleischmann talmudista sziporkái…”
Szegény mártír szerzô! Talán Neked is jobb, hogy a szellemi szenny újbóli felszínre jutását nem érted meg! Nem tudod, hogy Fenyô Miksa „New York-ban regényen dolgozik”, amit emigráns magyar lap siet beharangozni! Nem tudod azt sem, hogy ez a Fenyô Miksa 1945-ben egy naplót adott ki, melynek címét az éhen halt író-óriástól, Szabó Dezsôtôl orozta: „Elsodort ország”. Nem tudod, mily sokakat érdekelt ez a napló, amelybôl nemcsak „talmudista sziporkák” pattantak ki, hanem már a „talmudi szellem” maga árad! Mindazokat érdekelte, akik várták, lesték, hogy mártír-arcotokon mikor jelenik meg a „hóhér-fintor”, és akik kórusban üvöltötték a hóhér felé: „Húzd meg, Bogár! Ereszd meg, Bogár! Élvezni akarok!” Keserû sóhajjal teszem helyére a „K”-betûs iratrendezôt és az „F”-betûset emelem le. Olyan undorral, amilyet akkor érez az ember, amikor a világváros szennycsatornájából patkányt lát elôbújni, veszem kezembe azt a füzetet, amelynek címlapján ez a név „díszeleg”: FENYÔ-FLEISCHMANN MIKSA«
