Alekszandr Szolzsenyicin
Életpályája A 20. század második felének orosz nyelvû irodalmából Alekszandr Szolzsenyicin (1918–2008) vált a legismertebbé. 1962-es jelentkezésével voltaképpen új korszak kezdõdött, dacára a késõbbi visszarendezõdésnek. Õ vált a diktatórikus szovjet rendszer legnagyobb hatású leleplezõjévé szépirodalmi, dokumentatív és publicisztikus-esszéisztikus mûveivel.
Magyarul már 1963-ban olvasható volt Ivan története. A mi szempontunkból ugyanennyire fontos, hogy a moszkvai közlés révén engedélyezték Lengyel József (1896– 1975) hasonló tárgyú s ugyancsak személyes élményeket feldolgozó Igézõ címû novellaciklusából az addig tiltott írások megjelenését. Az Új Írás 1963. januári számában olvasható volt tõle az Elejétõl végig. Addig azért nem lehetett nálunk a lágerekrõl írni, mert a szocialista országok között az volt a megállapodás, hogy egy „testvéri” országban történt bármilyen eseményrõl csak akkor tudósítanak, ha ez az adott országban már megtörtént. S ha a szovjetek nem írnak a lágerekrõl, mi se említsük Recsket, Hortobágyot. A lágerszociográfia 1993-ban A GULAG szigetvilág címmel új fordításban jelent meg magyarul. 34
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Kiszlovodszkban született 1918. december 11-én. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakán végzett. Közben levelezõ hallgatóként a moszkvai Történeti-Filozófiai-Irodalmi Fõiskolán is tanult. 1941-tõl a fronton harcolt. 1945 februárjában letartóztatták, mert magánlevelezésében nem kellõ tisztelettel emlegette Lenint és Sztálint. Ellenforradalmi tevékenység vádjával 8 évi javító-nevelõ munkatáborra ítélték. Elõbb egy építkezésen dolgozott, majd egy Moszkva közeli börtön kutatóintézetében. 1949 közepén Kazahsztánba került, itt öntödei munkásként, kõmûvesként dolgozott, brigádvezetõ is volt. 1953-ban szabadult, kényszerlakhelyét ugyancsak Kazahsztánban jelölték ki. 1956-ban rehabilitálták, Rjazanyban lett matematikatanár. Már diákként írogatott. A lágerben erre csak fejben volt módja, a számûzetés éveiben viszont már rendszeresen dolgozott. A kéziratlapokat üvegekbe rejtette, s éjszaka elásta. Lágerévei, majd rákbetegségébõl történt csodálatos gyógyulása visszavezette õt az ortodox keresztény valláshoz, és véglegesítette meggyõzõdését, hogy kötelessége megírni az igazságot: a lágerek valóságos történetét, a szovjet rendszer lényegét. Az 1960-as évek elején a szovjet diktatúra szorítása enyhült. A párt fõtitkárának, Hruscsovnak személyes engedélyével a Novij Mir címû folyóirat 1962. novemberi számában megjelenhetett az Ivan Gyenyiszovics egy napja. A mû nemzetközi hatása elementáris volt. 1966-ig még néhány elbeszélése megjelenhetett, de regényeit és más mûveit már tilalmak sújtották a brezsnyevi pangás idõszaka alatt. Az író a hatvanas években fejezte be A pokol tornácán címû regényét (magyarul 1990), amely a börtön kutatóintézet élményvilágán alapul, illetve a Rákosztály címû regényt (magyarul 1990). Ez idõben készült el A GULAG szigetcsoport címû lágerszociográfia (magyarul 1989). A belbiztonsági szervek állandóan megfigyelték, zaklatták õt. 1967-ben nyílt levelet intézett az Írószövetség kongresszusához. Ebben követelte a cenzúra megszüntetését, az Író-
Szülõhazájából való kiutasítása után átvehette a Nobel-díjat. Az 1972-ben írott beszéd magyarul a Valóság 1989. 11. számában olvasható Bakcsi György fordításában. Ez alkalomból mondott beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy „az irodalom a nemzeti nyelvvel megõrzi a nemzeti lelket is. [...] Az egyszerû, hõsies embernek csupán egyszerû lépést kell tennie: nem szabad részt vennie a hazugságban, nem szabad támogatnia a hazug tetteket! Még ha ez ott van is a világban, sõt uralkodik rajta – de õ ne vegyen részt benne. Az írók és a mûvészek ennél többet is tehetnek: legyõzhetik a hazugságot! A hazugság ellen vívott harcban a mûvészet mindig gyõzött, mindig gyõz! – mégpedig láthatóan, mindenki számára cáfolhatatlanul! A hazugság sok mindennel szembeszállhat a világon, de a mûvészet ellen nem gyõzhet. És alighogy a hazugság szertefoszlik, elõbukkan az erõszak ocsmány pucérsága – és az elagott erõszak elbukik.”
Ivan Gyenyiszovics egy napja A mûvésznek általában nem kell személyes élményekkel rendelkeznie azokról a témákról, amelyeket megörökít. Vannak azonban kivételes esetek: amikor még nincsen átörökített tapasztalat, amikor az adott téma történésekor még nem része „a nemzet eleven emlékezetének”.
szövetség valódi érdekvédelmi tevékenységét, valamint személyes sérelmei orvoslását. „Természetesen nyugodt vagyok, a halált is vállalni. De talán annyi mert írói feladatomat minden lecke után megtanuljuk már végre, körülmények között teljesítem, a sír- hogy ne állítsuk meg az író tollát még ból pedig még sikeresebben és cáfol- életében.” (Tovább... Tovább... Tovább! hatatlanabbul, mint élõként. Senki 1988. 131. l. sem zárhatja el az igazság útját, Dandé Krisztián ford.) annak haladásáért pedig kész vagyok Ezt követõen helyzete ellehetetlenült: kizárták az Írószövetségbõl, csak szamizdat kiadványokban publikálhatott. Az 1970-ben neki ítélt Nobel-díjat nem engedték átvenni. A GULAG-könyv elsõ része 1973 végén jelent meg Párizsban. Néhány héttel késõbb Szolzsenyicint megfosztották állampolgárságától, majd kiutasították az országból. Családjával Zürichben telepedett le. 1976-ban az Egyesült Államokba távozott, Cavendish mellett visszavonultan élt, s a Vörös kerék összefoglaló címû regénytetralógiáján dolgozott. Ennek kötetei 1971–1991 között jelentek meg (magyar kiadás: 2004). 1974-ben Párizsban jelent meg Levél a Szovjetunió vezéreinek címû írása, amelyben a marxizmust és a szovjet rendszert egyaránt tévedésnek tartja, s orosz, azaz nemzeti érdekû politikát követel. Más tanulmányai is olyan gondolkodónak mutatják, aki az orosz szellemi életben a 19. század második felétõl ismerõs, a nyugat-európai polgári világot – s most már a szovjet utat is – elutasító, szlavofil (szlávbarát) s e szellemben ortodox keresztény nézetek képviselõje. 1989-ben kezdõdött meg otthoni rehabilitása, állampolgárságát is visszakapta. 1990-ben közzétette Hogyan mentsük meg Oroszországot? (magyarul 1991) címû röpiratát. 1994-ben tért haza, de néhány politikai megnyilatkozását elutasítás fogadta. Elbeszéléseit Húsvéti körmenet (1994) címû kötetében olvashatjuk. 1967 és 1989 között Magyarországon sem jelenhettek meg mûvei. 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában.
A szovjet lágerek túlélõinek hallgatniuk kellett börtönéveikrõl, ez tiltott téma volt. Szolzsenyicin mûve az elsõ híradás – s mindjárt a legmagasabb mûvészi fokon –, amely a pillanatnyi politikai helyzetnek köszönhetõen megjelenhetett e tárgykörben. Nyilvánvaló, hogy csak olyan ember írhatott minderrõl, aki belülrõl és rabként ismerte meg ezt a világot. A Szovjetunióban az egyik legáltalánosabb irodalmi téma a második világháború honvédõ harca volt. Szolzsenyicin négy évig teljesített frontszolgálatot, de ez íróként nem foglalkoztatta. Az õ igazi témája a nagy hazugság: a személyi kultusz s annak tanulságait általánosítva maga a szovjet rendszer. A történet hõsét, a címszereplõt teljes nevén Ivan Gyenyiszovics Suhovnak hívják. Az elbeszélõ rendszerint csak családnevét említi az egyes szám harmadik személyben elõadott mûben. Ha társai szólítják, akkor hangzik el többször az Ivan Gyenyiszovics forma. Az õrök számára viszont egyetlen foAlekszandr Szolzsenyicin
35
Az scs az orosz nyelvben egyetlen betû.
A fõhõs keresztneve, az Ivan nemzetközileg elfogadottan az orosz ember típusneve, s õ a belátható írói szándék szerint éppen az átlagos orosz embernek, még inkább Lev Tolsztoj parasztfiguráinak, az orosz muzsiknak kései alakmása.
A láger napirendje szerint 5 órakor van az ébresztõ. A rabok fél hétkor indulnak a munkahelyre, s télen egy ebédszünet beiktatásával 8-tól este 6-ig dolgoznak. Az esti ellenõrzés 9-kor kezdõdik, utána alhatnak.
Igaz a kijelentés: „Ebben a táborban még nem fordult elõ, hogy valakinek letelt volna az ideje.” 36
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
golynak sincs neve, csak jele: az övé az Scs-854. Ez van pufajkájára és sapkájára festve. A múltjáról annyit tudunk, hogy egy kis faluban élt, a háború kitörésekor behívták katonának. 1942 februárjában német fogságba esett, de néhány társával sikerült megszöknie. Hazaárulásért – mint általában a fogságba esett szovjet katonákat – 10 évre ítélték. A történet idõszakában már 8 éve rab, évekig erdõirtáson dolgozott. Negyvenedik évében jár. Két felnõtt lánya van, fia kiskorában meghalt. Mint minden rab, évente kétszer válthat levelet a családjával: a júliusi levélre októberben érkezett meg a válasz. Kaphatna csomagot otthonról, de ezt megtiltotta a feleségének, nem akarta nélkülözõ családját megrövidíteni. Ivan Gyenyiszovics valahol a hatalmas Szovjetunióban raboskodik egy szigorított munkatáborban. A címben említett egyetlen nap 1951 januárjára esik. Kemény tél van, hajnalban mínusz 30 fok közeli a hõmérséklet, de a szabadtéri munkát csak mínusz 40 fok alatt szüneteltetik. A táborok nagy része Szibériában volt, s itt még olyan délibb területeken is, mint a hatalmas kiterjedésû Kazahsztán, igen kemények a telek. Szolzsenyicin nem jelöli meg a tábor helyszínét, talán mert így nagyobb nyomatékot kap, hogy nem egyedi, kivételes esetrõl van szó. Az egész ország tele van börtönökkel és lágerekkel, s nemcsak a halálra ítéltek pusztulnak hihetetlenül nagy számban, hanem a munkatáborok lakói is. Ez ügyben a GULAG szigetvilág szolgál széles körû információval, az Ivan Gyenyiszovics egy napja esetében a visszafogottság a szembetûnõ. Az adott helyen és idõben a foglyok nincsenek közvetlen életveszélyben. Egyedül a szigorított börtönbüntetés kapcsán történik határozott utalás az egészség rohamos romlására, a halálra. Ivan egy hõerõmû építkezésén dolgozik, egy 24 fõs brigádban. Lakóhelyük egy fabarakk, ennek két szárnyában kétszázkétszáz ember él négyszemélyes fülkécskékben emeletes priccseken. Fûtés alig van, éjszakára bezárják õket. A különleges tábor lakói politikai elítéltek, azaz „veszélyes” elemek, s ennek megfelelõen bánnak velük. A „régieket” 10 évre ítélték, ám 1949 óta egységesen 25 év a büntetés. A régiek közt igen sok a háború idején fogságba esett szovjet katona, de ugyanúgy lehetnek közöttük velük szemben harcoló egykori katonák is. A letartóztatásra, az abból már önmagában következõ elítélésre bármi alkalmas lehet. Akit egy haragosa feljelent, az aligha kerülheti el sorsát. A sztálini rendszer lényege, hogy mindenki gyanús, különösen az, akinek nyugati kapcsolatai vannak, aki félreérthetõ kijelentéseket tesz, aki nem eléggé lelkes. Ha valakinek letelik a büntetése, még nem feltétlenül válik szabaddá: azonnal kaphat egy újabb büntetést, akár még táborlakóként is, s akkor újra kezdheti a 25 évet. A tényleges szabadulások csak Sztálin 1953-as halála után kezdõdtek meg.
A zárás szerint „eltelt egy felhõtlen, majdnem boldog nap. Büntetése így pergett le az elsõ perctõl az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap. És még három nap ráadás – a szökõévek miatt...”
„Számítása egyszerû volt: ha ezt a jegyzõkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.”
Suhov is gondolhatja, de elbeszélõi közlés is lehet (e kettõ legtöbbször szinte egybeesik) a hajnali meditáció a felügyelõi szoba felmosásakor: „A munkának is, akárcsak a botnak, két vége van: ha talpig embernek csinálod, legyen jó minõségû, ha ostobának, akkor csak tesséklássék végezd. Hát persze: másképpen régen megdöglöttek volna valamennyien.”
Szolzsenyicin mûvét a szakirodalom regénynek is, novellának is mondja, de leginkább kisregény. Higgadt tárgyszerûséggel szociografikus, dokumentatív, riportszerû elemeket állít középpontba, ám fikciós szépirodalom. A társadalom általánosítható léttapasztalata különös egyénítésben tárul elénk: egyetlen ember egyetlen napja áll a középpontban. Az író legnagyobb poétikai találata ez a sûrítés. A zárt közösségekben, mint a katonaság vagy a rabság, a napok monotóniája megsokszorozódik. A kisregény ráadásul azt hangsúlyozza, hogy ez a kietlen és sivár nap voltaképpen a legjobbak közé tartozott. A regény zárlatába remény hatol be: mégis lehetségessé válik a szabadulás. Mindazonáltal az olvasó nehezen tudja elképzelni, hogy 3653 ilyen és ennél rosszabb napot túl lehet-e igazán élni testi-lelki betegségek és torzulások nélkül. Suhov azonban arra példa, hogy van remény az emberi mivolt megõrzésére. Ehhez legelõször azt kellett, hogy a szökése után azt vallja, amit hallani akartak tõle. Már az ötödik bekezdésben olvashatjuk Ivan legelsõ brigadérosának szavait arról, hogy „itt is élnek emberek”, s hogy miként lehet megmaradni: „A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik a reményüket, no meg akik a komának járnak besúgni.” Ivan tartotta magát ehhez. Soha nem könyörgött semmiért. Tartózkodóan és zárkózottan élt, s ezzel sokakban ébresztett rokonszenvet. Sorstársaival szolgálatkész volt, s különmunkákkal, kézügyességével, ezermesterkedésével, a lefokozott életkörülményekben való talpraesettségével tudott másokon és önmagán segíteni. Saját rejtegetett vakolókanala van, aminek ugyanúgy hasznát veszik, mint titkos zsebkésének. Cezarnak többször is segít, s hálául váratlan élelemhez juthat. A szakácsot becsapja, így két tányérral több élelem jut a brigádnak. Sikerül egy fûrészpengedarabot is becsempésznie a táborba, abból is szerszám lesz. (Felfedezéséért 10 nap szigorított jár!) A lágerben az ember legfõbb célja a megmaradás, a túlélés. Mindent ennek kell alárendelni. A táplálék rendkívül silány, még a nem fizikai munkát végzõk számára sem elegendõ. Aki megbetegszik, nem sokban reménykedhet. A fogoly orvos szerint a munkavégzés gyógyító hatású. Az élelmezés mennyisége az elvégzett munkától függ. Ördögi kör ez: minél többet kellene teljesíteni, de a táplálkozás nem ehhez méretezett. Ennek fényében különösen tanulságos a munka motívumának vizsgálata. A lágerbeli körülmények ismeretében paradoxnak tetszik a kisregénynek mintegy középsõ harmadát kitevõ munkaleírás. Az értelmetlen munkát (erõs fagyban falaznak) a brigád kitartóan, egyre gyorsabban és a kõmûvesekre – éppen Suhovra – gondolva némi lelkesedéssel végzi. Két ok miatt hajAlekszandr Szolzsenyicin
37
Két olyan beszélgetése is van a mûben, amelyben a filmmûvészetrõl, közelebbrõl Eisensteinrõl van szó. Amikor Cezar a „Rettenetes Ivánról” áradozik, idõsebb irodista társa felvilágosítja: ez a film „a legaljasabb politikai eszme: az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Az orosz intelligencia három nemzedéke emlékének meggyalázása. [...] Egy lángész nem a zsarnok szája íze szerint alkotja mûvét!” Cezar és a kapitány között a Patyomkin cirkáló is szóba kerül. A kapitány a valóságábrázolás fogyatékosságait bírálja a filmben.
38
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
szolják magukat. Ha munkájuknak nincs látható eredménye, kevesebb ételt kap a brigád, rosszabban fizetõ, azaz kevesebb kenyeret jelentõ munkára vezénylik õket, s akár még büntetést is kaphatnak szabotázsért. Másrészt viszont a raboknak minden furfangjukra, ügyességükre szükségük van, hogy a lehetetlen munkafeltételek között eredményt, látható teljesítményt mutassanak föl. Mindez csak részben magyarázza azt a szinte lelkesült robotmunkát, amibe Suhov bevonja három kõmûvestársát – köztük a brigadérost s a többieket is, akik hordják nekik az anyagot. Suhov a rabságban tanulta ki a kõmûvesszakma fortélyait – amiként a fémöntést is –, s most büszke a tudására, és él is vele. A szovjet irodalomban nagy divatja volt már a harmincas években is az úgynevezett termelési regényeknek, amelyek a szocialista építés küzdelmeit dicsõítették. Szolzsenyicin mûve nem ezek paródiája, de nem is folytatása. Inkább azt jelzi, hogy az embernek vérében van, hogy amihez ért, azt a munkát jól végezze el. Suhovot ezért tölti el megelégedettség a napi munka végeztével, az eredményt ellenõrizve. A 104-es brigád 24 fõbõl áll. Természetesen ahányan vannak, annyifélék. Nem mindegyiküknek tudjuk meg még a nevét sem, de határozott arcélek is megmutatkoznak. A brigád számára az a legfontosabb, hogy ki a vezetõjük. Andrej Prokofjevics Tyurin, aki már 19. éve raboskodik, szinte ideális vezetõ. Igyekszik a brigád számára a legjobb munkákat, a legjobb körülményeket biztosítani, ugyanakkor a munka megszervezésében, elvégzésében is elsõrangú. Helyettese az ukrán Pavlo. Róla csak annyi derül ki, hogy jól beilleszkedik a brigádba. A másik póluson Fetyukov, „a brigád legutolsó embere” van, aki minden tányért kinyalna, minden csikket felszedne bárhonnan, s egyetlen cigarettaszippantásért is könyörög. Talán még nála is utolsóbb Pantyelejev, aki nem ment ki munkára, mert „beteg”, ám mindenki tudja, hogy a politikai nyomozótisztnek fog valakit beköpni. Fontos még a két értelmiségi: Bujnovszkij sorhajókapitány volt, s mivel csak néhány hónapja van itt, nehezen tûri az igazságtalanságot. Ezért tiltakozik a reggeli motozásnál, s ezért kap büntetésül 10 nap szigorítottat, ami a végzetes egészségromlás elsõ lépcsõfoka. A kapitány rengeteg hasznos dolgot tud. Hõmérõ nélkül megmondja hány fok van, óra nélkül, menynyi az idõ. (Órája, akárcsak kése, senkinek sem lehet.) Azért került lágerbe, mert ajándékot küldött neki egy angol tengernagy, akivel a háború idején együtt dolgozott. Cezar Markovics ifjú filmrendezõ, még be sem fejezte elsõ filmjét, amikor letartóztatták. Õ szerencsés helyzetû: a normás segédjeként fûtött irodában dolgozik, s otthonról rendszeresen kap csomagokat.
Suhov nem ateista, de kételkedik a halál utáni életben s az isteni mindenhatóságban is: „Szívesen hiszek Istenben. De hát a mennyországban meg a pokolban aztán sehogy se hiszek.” Egy, a kapitánnyal folytatott beszélgetésbõl kiderül, hogy Suhov naiv istenhite õsi mitologikus elemekkel keveredik. Komolyan hiszi szülõföldjének szólását: „az öreg holdat az Isten csillagokra aprítja fel.”
A kazahsztáni lágerben, Ekibasztuzban több magyar is volt. Közéjük tartozott Rózsás János (1926), aki 1944 decemberében esett fogságba, s 9 év múltán térhetett haza. Szolzsenyicin elsõ mûvének megjelenése után kapcsolatba lépett az íróval, leveleztek egymással. A GULAG szigetvilág rokonszenves képet rajzol Rózsás Jánosról, az irodalomszeretõ fiúról, aki az 1970-es években megírta emlékiratait. A Keserû ifjúság elõször Münchenben jelent meg (1986, 1987), majd 1989-ben idehaza is. E könyv részletesen szól az ekibasztuzi esztendõkrõl s természetesen az akkor egy kõmûves brigádot vezetõ Szolzsenyicinrõl is.
Fontos szereplõ Aljoska. A kaukázusi fiatalember, mint minden hittársa, 25 évet kapott baptista hitéért. Õ azonban boldog: „Itt végre van idõd a lelkedre gondolni!” A nagyothalló Szenyka Klevsin Buchenwaldot megjárt fogolyként került a lágerbe. Johan Kilgasz lett nemzetiségû, Suhov mellett õ a legjobb munkás. Az észtek itt ismerték meg egymást, s a halász és a fõiskolás mint két testvér él együtt, mindenük közös. Gopcsik mindössze 16 éves. Suhov szinte fogadott fiának tekinti õt. A táborban a foglyok között hierarchia uralkodik. Suhovot csak szaktudása emeli a többiek fölé, természete teszi rokonszenvessé. A brigádvezetõ már nagy hatalom. S hatalma van mindenkinek, aki tudása vagy szerencséje miatt nem fizikai munkát végez. Az orvos, a felcser, a könyvelõk, a szakács, az õ segítõik, a festõmûvészek, akik az õrök számára készítenek képeket, tartoznak ide. A jövõjük nekik is a homályba vész, de a túlélésre több az esélyük. Az õrök és parancsnokaik „szabad” emberek, s bár sokkal jobbak az életkörülményeik, voltaképpen õk is rabok: a rendszernek és foglalkozásuknak rabjai. Õk sem hagyhatják el munkahelyüket, s nekik is félniük kell: bármikor igazi rabbá válhatnak. Az elítéltek szemében csak annyi köztük a különbség, hogy egyikük egy fokkal emberségesebb velük, másikuk egy fokkal embertelenebb. A kinti világról a rabok kevés és pontatlan információval rendelkeznek. Hírforrásaik: az újonnan érkezettek, a hazai levelek és azok az újságok, amelyek eljutnak hozzájuk. A sajtó az idõben még az igazat is hamisan írta meg. A családtagokkal való levelezésben a lényeges dolgokról nem eshet szó: kölcsönösen keveset tudhatnak csak egymásról. A legtöbbet még az új raboktól remélhetnének, ám az õ érkezésük, elítélésük indoka, az ítéletek drasztikus szigorodása azt tanúsítja, hogy a kinti világ is végzetesen rossz. S tudták azt is, hogy az esetleges szabadulás után kényszerlakhelyük lesz, számûzetésük talán végleges, halálig tartó. A kisregény megjelenésekor védelmezõi a szocialista országokban azt hangsúlyozták, hogy szocialista realista alkotás született, s ekként értelmezték a mû humanizmusát, Suhov vagy akár a brigádvezetõ alakját is. Néhány évvel késõbb viszont már Szolzsenyicin „árulásáról”, sõt õrültségérõl írt például a magyar kommunista napilap is. Az életmû ismeretében nyilvánvaló, hogy az író a sztálinizmussal együtt magát a szovjet rendszert is bírálta, s nem hitt annak lényeges megreformálhatóságában. Amiben hitt, az az igazság ereje, az ember képessége az igazság kimondására. [A mûvet Wessely László fordította.]
Alekszandr Szolzsenyicin
39
