ALEKSZANDR SZOLZSENYICIN RÁKOSZTÁLY
Elsõ rész
1/ DEHOGY RÁK A Rákosztály épülete a tizenhármas számot viselte. Pavel Nyikolajevics Ruszanov sohasem volt és nem is lehetett babonás, de a szíve mégis a gyomráig süllyedt, amikor a beutalójára ezt írták: 13. oszt. Igazán lehetett volna annyi eszük, hogy a tizenhármas számot valamelyik belosztálynak vagy az utókezelõnek adják! Most azonban az egész köztársaságban sehol másutt nem segíthettek rajta, csakis ebben a kórházban. – De nekem, ugye, nem rákom van? Ugye, nem? – kérdezte reménykedve Pavel Nyikolajevics, és óvatosan megérintette a nyaka jobb oldalán keletkezett csúf daganatot, amely szinte napról napra nõtt, kívülrõl azonban változatlanul ártatlan fehér bõr fedte. – Dehogy! Persze hogy nem – nyugtatta meg már vagy tizedszer Doncova doktornõ, miközben lendületes írással rótta tele az anamnézis lapjait. Amikor írt, föltette legömbölyített sarkú, négyszögletes keretbe foglalt szemüvegét, de mihelyt abbahagyta az írást, levette. Már jóval túl volt a fiatalságán; sápadt arca nagyon fáradtnak mutatta. Ez még az ambuláns rendelésen történt, néhány nappal ezelõtt. A Rákosztályra irányított betegek, még ha csak az ambulanciára küldték is õket, az elõzõ éjszakát rendszerint ébren töltötték az elõcsarnokban. Pavel Nyikolajevicsnak pedig Doncova azt mondta, hogy be kell feküdnie, mégpedig minél elõbb. 7
Nemcsak maga a betegség – amelyre egyáltalán nem számított, nem volt rá fölkészülve, és két héttel ezelõtt úgy tört rá a gondtalan, boldog Pavel Nyikolajevicsra, mint egy hurrikán –, de legalább annyira nyomasztotta az is, hogy egyszerû közemberként kell befeküdnie ebbe a kórházba, holott nem is emlékszik rá, mikor feküdt egyáltalán közkórházban. Lázasan telefonáltak: Jevgenyij Szemjonovicsnak, aztán Sengyapinnak és Ulmaszbajevnek, és õk is telefonáltak másoknak, megpróbáltak utánajárni, mit lehetne tenni, nincsenek-e ebben a kórházban külön kórtermek, vagy nem lehetne-e legalább ideiglenesen berendezni egy kis különszobát. De az itteni zsúfoltság miatt semmit sem lehetett elérni. Az egyetlen, amiben meg tudtak állapodni az igazgató fõorvossal, hogy a beteg mentesül a felvételi iroda tortúrájától, a közös fürdõtõl és vetkõzõtõl. Jura a világoskék családi Moszkviccsal egészen a tizenhármas épület lépcsõjéig fuvarozta el szüleit. A csípõs fagy ellenére két nõ állt a nyitott kõtornácon, mindkettõ agyonmosott pamutpongyolában; szemmel láthatóan fáztak, de azért ott álltak. Kezdve ezekkel a lompos pongyolákkal, minden kellemetlenül hatott itt Pavel Nyikolajevicsra: a tornác sok lábtól agyonkoptatott cementpadlója, a betegek kezétõl összefogdosott, homályos kilincsek, az elõcsarnok ütöttkopott padozata, a jó félmagasságig olajzöldre mázolt falak (ez az olajzöld szín is mintha piszkos lett volna), s az ormótlan lécpadok, melyeken nem fértek el a várakozó betegek, ezért egy részük a földön ült – steppelt vattakabátos üzbégek, kendõs üzbég asszonyok (az öregebbje fehér, a fiatalok lila vagy piros-zöld mintás kendõben), s valamennyien csizmában és kalucsniban. Egy orosz fiú egy egész padot elfoglalva feküdt földig lelógó, kigombolt kabátjában, csontsoványan, csak a hasa 8
dagadt óriásira, és szünet nélkül kiáltozott fájdalmában. Ez a jajgatás valósággal megsüketítette és annyira bántotta Pavel Nyikolajevicsot, mintha a fiú nem is maga miatt, hanem õmiatta panaszkodnék. Pavel Nyikolajevics megtorpant, még az ajka is elfehéredett. – Kápa! Én itt meghalok – suttogta. – Menjünk vissza. Kapitolina Matvejevna megszorította a karját: – Pásenyka, hová mennénk vissza? És azután? – kérdezte. – Talán mégis sikerül valahogy elintézni, hogy Moszkvába… Kapitolina Matvejevna egészen a férje felé fordult széles arcával, melyet még kerekebbnek mutattak dús, rövid, rézvörös fürtjei. – Pásenyka! Moszkva még két hétig is eltarthat, ha egyáltalán sikerülne. Hogy várhatnánk addig? Hiszen minden reggel nagyobb! A felesége erõsen, bátorítóan megszorította a csuklóját. Szolgálati és államügyekben Pavel Nyikolajevics is hajthatatlan volt; annál jobban esett neki s annál megnyugtatóbbnak érezte, hogy a családi ügyeiben mindig rábízhatta magát a feleségére: minden fontos dolgot gyorsan és helyesen intézett. Az a fiú a padon már teli torokból üvöltött. – Hátha az orvosok hajlandók volnának házhoz jönni… Megfizetnénk… – ellenkezett bizonytalanul Pavel Nyikolajevics. – Paszik! – igyekezett meggyõzni a felesége, miközben vele együtt szenvedett. – Tudod, hogy én magam mindig azon vagyok, hogy kihívni és megfizetni. De hát ezt már tisztáztuk: ezek az orvosok nem jönnek ki, és nem fogadnak el pénzt. És itt vannak a mûszerek és készülékek. Lehetetlen… 9
Pavel Nyikolajevics is tudta, hogy lehetetlen. Csak azért mondta, mert hátha mégis… Az onkológiai rendelõ fõorvosával való megállapodásuk szerint pontosan két órakor a fõnõvérnek kellett volna várnia õket itt, a lépcsõnél, amelyen most egy mankós beteg jött óvatosan lefelé. A fõnõvér természetesen nem volt ott, és a lépcsõ alatti fülkéjén is lakat függött. – Képtelenség bárkivel is megállapodni! – tört ki Kapitolina Matvejevna. – Csak tudnám, miért fizetik õket! Úgy, ahogy volt, mindkét vállán egy-egy ezüstrókával, megindult a folyosón, ahova ki volt írva, hogy „Utcai ruhában tilos a belépés!”. Pavel Nyikolajevics ott maradt állva az elõcsarnokban. Fejét enyhén jobbra döntve, félénken megtapintotta az állkapcsa és a kulcscsontja között dudorodó daganatot. Az volt a benyomása, hogy az alatt a félóra alatt, mióta otthon utoljára nézte meg a tükörben, mielõtt nyaka köré tekerte a sálját, még jobban megnõtt. Pavel Nyikolajevics gyöngének érezte magát, és szeretett volna leülni. De a padok piszkosnak látszottak, ráadásul meg kellett volna kérnie valamelyik kendõs mamuskát, húzódjék kicsit odébb a térde közé szorított, mocskos batyujával együtt. Messzirõl is úgy érezte, orrába csap ennek a batyunak a bûze. Mikor tanulja meg végre a lakosság, hogy tiszta és rendes kofferral utazzék? (Különben, nem mindegy most, amikor itt ez a daganat?) Ruszanov óvatosan a fal kiszögellésének támaszkodott, s közben egyre jobban szenvedett a fiú jajgatásától és mindattól, amit a szeme látott, és ami az orrát ingerelte. Egy férfi jött be kintrõl, kezében egy félliteres, megcímkézett befõttesüveggel, amely majdnem tele volt 10
sárga folyadékkal. Csak úgy csupaszon, szinte büszkén emelte maga elé, mint egy hosszú sorállás árán kivívott korsó sört. Pontosan Pavel Nyikolajevics elõtt megállt, majdhogynem odaadta neki az üvegét, s kérdezni akart valamit, de a fókabõr kucsmájára pillantva inkább mást keresett, a mankós beteg felé fordult: – Jóember! Hova kell eztet vinni? A féllábú a laboratórium ajtajára bökött. Pavel Nyikolajevicsnak fölkeveredett a gyomra. Megint kinyílt a külsõ ajtó, és bejött – egy szál fehér köpenyben – egy csöppet se vonzó külsejû, lóarcú nõvér. Azonnal észrevette Pavel Nyikolajevicsot, kitalálta, hogy ki lehet, és odalépett hozzá. – Elnézést kérek – mondta a sietéstõl lihegve, s majdnem olyan piros arccal, mint amilyen a kifestett szája volt. – Elnézést! Régóta vár rám? Gyógyszert hoztak, nekem kellett átvennem. Pavel Nyikolajevics epés válaszra készült, de magába fojtotta – hála istennek, vége a várakozásnak. Megérkezett Jura is a bõrönddel és az élelmiszert tartalmazó szatyorral – sapka és kabát nélkül, ahogy az autót vezette, és nagyon nyugodtan; szõke hajtincse egy ütemre ringott a lépéseivel. – Menjünk! – szólt a fõnõvér, és a lépcsõ alatti fülkéhez vezette. – Tudom, Nizamutdin Bahramovics megmondta, hogy a saját holmiját fogja viselni, hozott magával pizsamát; remélem, még nem hordta?… – Most vásároltuk. – Ez azért fontos, mert különben fertõtleníteni kellene. Itt átöltözhet. Kinyitotta a furnérajtót, és fölgyújtotta a villanyt. A ferde mennyezetû fülkének nem volt ablaka, s egy sereg grafikont tûztek a falára, tele színes ceruzajelekkel. 11
Jura szótlanul bevitte a bõröndöt és kiment, Pavel Nyikolajevics pedig bement, hogy átöltözzék. A fõnõvér ezalatt még el akart szaladni valahova, de Kapitolina Matvejevna elállta az útját: – Hova siet olyan nagyon? – Csak egy pillanatra… – Hogy hívják? – Mitának. – Furcsa név. Nem orosz? – Német vagyok… – Megváratott bennünket. – Elnézést kérek. A gyógyszereket kellett… – Figyeljen ide, Mita, azt akarom, hogy tudja: a férjem fontos és nagyon értékes ember. Pavel Nyikolajevicsnak hívják. – Pavel Nyikolajevicsnak… Jól van, nem fogom elfelejteni. – Tudja, általában megszokta, hogy törõdjenek vele, most pedig ez a súlyos betegség… Nem lehetne állandó ügyeletet tartani mellette? Mita nyugtalan, gondterhelt arca még gondterheltebbé vált. Megcsóválta a fejét. – A mûtõsnõket nem számítva, nappal három nõvér jut hatvan emberre. Éjszaka pedig kettõ. – Na látja! Itt hiába kiabál az ember, akár meg is halhat, nem mennek oda hozzá. – Hogy képzeli? Mindenkihez odamennek. „Mindenkihez”? Ha azt mondja, „mindenkihez”, kár magyarázni neki. – Ráadásul, a nõvérek váltják egymást, igaz? – Igen, tizenkét óránként. – Rettenetes ez az elszemélytelenített kezelés! Legszívesebben én vigyáznék rá a lányommal fölváltva! 12
Vagy állandó ápolónõt tartanék mellette a saját költségemre. De azt mondják, ez is lehetetlen… – Azt hiszem, nem lehetséges. Még senki sem próbálta. Különben sincs hely még egy széknek a kórteremben. – Szent isten, képzelem, micsoda kórterem! Hány ágy van benne? – Kilenc. De már az is nagy dolog, hogy mindjárt kórterembe került. Az új betegek rendszerint a lépcsõfordulóban vagy a folyosón fekszenek. – Kedves lányom, mégis arra kérem, maga idetartozik, könnyebben meg tudja szervezni, beszélje meg a nõvérrel vagy legalább egy takarítónõvel, hogy kicsit jobban figyeljenek oda Pavel Nyikolajevicsra… – s már ki is nyitotta nagy, fekete retikülje zárját, és elõvett három ötvenest. A közelben álló fia szótlanul félrefordult. Mita mindkét kezét a háta mögé kapta. – Nem, nem! Ilyen megbízatást… – De hát nem magának szántam! – gyûrte be a lány köpenye kivágásába Kapitolina Matvejevna a gyûrött papírpénzt. – De ha nem lehet elérni törvényes úton… A munkáért fizetek! Csak arra a szívességre kérem, hogy adja át! – Nem, nem! – mondta szinte dermedten a nõvér. – Nálunk ez nem szokás. Megnyikordult a fülke ajtaja, és Pavel Nyikolajevics vadonatúj zöld-barna pizsamában, szõrmeszegélyû, meleg házipapucsban lépett ki. Majdnem kopasz fején sötétpiros, új tübitejka. Most, hogy nem volt rajta a magas gallérú télikabát és a sál, különösen ijesztõnek látszott a nyaka oldalán dudorodó ökölnyi daganat. Már a fejét se tartotta egyenesen, hanem kissé oldalt döntötte. A fia bement, hogy becsomagolja a levetett ruháit. Felesége visszacsúsztatta retiküljébe a pénzt, és aggódva nézett az urára.
– Nem fogsz megfázni? A meleg köntösödet kellett volna elhozni. Majd behozom. Itt ez a sál – vette elõ a köntös zsebébõl. – Tekerd a nyakad köré, nehogy meghûtsd magad. – Bundájában, vállán az ezüstrókákkal háromszor olyan terjedelmesnek látszott, mint a férje. – Menj be a kórterembe, helyezkedj el. Rakd el az ennivalót, nézz körül, gondolkozz, mire volna még szükséged, én addig itt várok. Aztán gyere le és mondd meg; estére mindent behozok. Nem veszítette el a fejét, mindig mindenre gondol. Igazi élettárs. Pavel Nyikolajevics szenvedõ arccal és hálásan nézett rá, majd a fiára. – Akkor hát elutazol, Jura? – Este megy a vonatom, apa. – Apjával tisztelettudóan viselkedett, de ahogyan máskor, ezúttal sem mutatott semmi érzelmet. Mintha nem is érintené, hogy az apja kórházba került, és egy ideig nem fogja látni. Mintha mindig takaréklángon égne. – Akkor hát, fiam, ez lesz az elsõ komoly kiszállásod. Ügyelj rá, hogy mindjárt a megfelelõ hangnemben kezdjed. Csak semmi elnézés! Neked a nagylelkûség a legfõbb bajod! Gondolj mindig arra, hogy te nem Jura Ruszanov vagy, nem magánszemély, hanem a tör-vényt kép-vi-se-led! Érted? Értette-e Jura vagy sem, Pavel Nyikolajevics nehezen tudott volna most ennél ideillõbb szavakat találni. Mita nõvér ott tipródott – már régen ment volna. – De hiszen itt várok anyával – mosolygott Jura. – Ne búcsúzkodj, menj csak, apa. – Fölmegy egyedül? – kérdezte Mita. – Úristen, hiszen alig áll a lábán, hát nem képes odavezetni az ágyához? Fölvinni a csomagját? Pavel Nyikolajevics szerencsétlen arccal nézett övéire, elhárította Mita segítõkész kezét, keményen megra14
gadta a korlátot, és elindult fölfelé. A szíve szaporán vert, de nem attól, hogy felfelé ment. Úgy rakosgatta lábát a lépcsõkre, ahogy arra a hogyishívják… emelvényfélére szoktak fölmenni, hogy fejüket a bárd alá hajtsák. A fõnõvér a beteget megelõzve szaladt föl a csomaggal, valamit odakiáltott Marijának, és Pavel Nyikolajevics még föl se ért a fordulóig, a lépcsõ másik oldalán máris elviharzott mellette, ki az épületbõl, s ezzel mindjárt be is mutatta Kapitolina Matvejevnának, miféle figyelemmel veszik majd körül itt a férjét. Pavel Nyikolajevics meg lassan fölért a fordulóra, amely olyan hosszú és széles volt, amilyen csak az efféle régi épületekben szokott lenni. Ezen a lépcsõfordulón, a leföl haladást csöppet sem akadályozva, két betegágy állt, s mellettük még egy-egy éjjeliszekrény is. Az egyik beteg nagyon rossz állapotban volt, és tömlõbõl kapott oxigént. Ruszanov igyekezett elkerülni pillantásával ezt a reménytelen arcot, s merõn maga elé nézve folytatta az útját fölfelé. De odafönt se várta biztatás. Marija nõvér állt az elõtérben. A szentképekre emlékeztetõen barna és sovány arcán se mosoly, se üdvözlés. Magas és sovány, lapos alakját katonásan kihúzta, és azonnal megindult az elõtéren át, mutatva az utat. Több ajtó nyílt innen, de közöttük, éppen csak szabadon hagyva a járást, itt is ágyak sorakoztak. Egy ablaktalan bemélyedésben nappal is örökké égõ olvasólámpa világította meg az ügyeletes nõvér íróasztalkáját, kezelõasztalát és egy faliszekrényt, homályos üvegén vörös kereszttel. Marija nõvér elhaladt a két asztal és még egy ágy mellett, s hosszú, inas karját kinyújtva mutatta: – Az ablaktól a második. És máris elsietett. A közkórházak kellemetlen közös jellemvonása ez az örökös sietés. Soha sincs egy percnyi idejük megállni, beszélgetni. 15
A kórterem ajtajának két szárnya állandóan nyitva volt, de amikor Pavel Nyikolajevics belépett, mégis megcsapta valami orvosságszaggal elegy fülledtség, amit különösen elviselhetetlennek érzett az õ szagérzékenységével. Az ágyak a falnak merõlegesen álltak, köztük mindössze egy-egy éjjeliszekrénynek elegendõ hely, s középütt is csak annyi szabad út maradt, hogy ketten alig fértek el egymás mellett. Ebben az átjáróban egy zömök, széles vállú, rózsaszín csíkos pizsamás beteg állt. Az egész nyaka vastagon be volt pólyázva majdnem a fülcimpájáig. A szoros fehér kötés miatt nem tudta forgatni súlyos, csapott fejét, amelyen borzas vörös haj ágaskodott. Ez a beteg rekedt hangon mesélt a többieknek, akik az ágyakból hallgatták. Amikor Ruszanov bejött, fejével együtt egész törzsét feléje fordította, és a részvét legcsekélyebb jele nélkül végigmérte, majd így szólt: – Még egy rákos. Pavel Nyikolajevics nem tartotta szükségesnek, hogy reagáljon erre a bizalmaskodásra. Érezte, hogy az egész szoba rá bámul, de nem volt kedve hasonlóképpen végigpillantani ezeken az isten tudja, kiféle-miféle embereken, vagy akár csak köszönni nekik. Csupán a kezével jelezte a vörös hajú betegnek, hogy húzódjon félre. Az elengedte maga mellett, majd ismét utánafordult a törzsével. – Hallgass ide, testvér, neked mid rákos? – kérdezte rekedt hangon. Pavel Nyikolajevicsot, aki közben odaért az ágyához, mintha fájón végigkarcolta volna ez a kérdés. Szemét a pimasz kérdezõre emelte, és bár igyekezett fékezni magát (a válla mégis megrándult), méltósággal válaszolta: – Semmim. Nekem nem rákom van. 16
A vöröses hajú szusszantott egyet, majd szavait az egész szobához intézve közölte: – Micsoda bolond! Mit gondolsz, ha nem rákod volna, minek raktak volna ide? 2/ A TANULT NEM BIZTOS, HOGY OKOSABB IS Pavel Nyikolajevicsot már ezen az elsõ estén, alig néhány óra elteltével hatalmába kerítette a félelem. A daganat, ez az oly váratlan, értelmetlen, senkinek se használó kemény csomó úgy vonszolta be ide, ahogy a horog vonszolja a halat, s ráparancsolta erre a keskeny, nyomorúságos, nyikorgó vaságyra, erre a vékony matracra. Elég volt, hogy átöltözzék a lépcsõ alatti fülkében, elbúcsúzzék övéitõl s feljöjjön ebbe a kórterembe, és egész eddigi élete bezárult mögötte, s egy olyan megalázó élet tört rá, hogy még nagyobb félelmet keltett benne, mint maga a daganat. Többé nem választhatta ki, mi az, ami kellemes és megnyugtató látványt nyújt; ezt a nyolc letört lényt kellett néznie, akik most, mondhatni, egyenrangúak vele: ezt a rózsaszín-fehér csíkos, kifakult és agyonhordott, itt-ott megfoltozott, másutt szakadt, szinte egyikükre se illõ pizsamát viselõ nyolc beteget. Azt sem választhatta meg, mit akar meghallgatni, muszáj volt odafigyelnie ezeknek a szedett-vedett embereknek az unalmas beszélgetéseire, amelyekhez semmi köze, és amelyek egy csöppet se érdeklik. Szívesen ráparancsolt volna a betegekre, hogy hallgassanak, különösen arra a bepólyázott nyakú, vöröses hajú, megmozdíthatatlan fejû, tolakodó alakra, akit mindenki csak Jefremnek hív, holott már nem éppen fiatal. De Jefrem nem nyugodott, nem feküdt le, és nem ment ki a kórterembõl, hanem nyugtalanul járkált a két 17
