Albert Tímea Kopott testek meséi
Meghívó Hálás vagyok mindenkinek, aki valaha szétszedett, mert ezzel lehetőséget adott arra, hogy újra meg újra szembenézzek magammal. Kötelességemnek éreztem, hogy megtaláljam azt, aki vagyok. Hálás vagyok mindenkinek, aki valaha elhagyott, testemre hegeket olvasztott. Nélkülük nem lennék most itt. Nem lennék talán senki sem. A legnagyobb hálát érzem, amit ember valaha a világon érezhetett. Átléptetek rajtam, úgy, hogy legtöbbször talán nem is értettem. Ha megmagyarázzátok, nem lett volna esélyem magammal szemben. Nem kerestem volna a járatlan utakat, a megoldásokat. Ha nem szedtek szét, soha nem lett volna esélye másoknak, hogy az apró kis semmiségekből kiemeljenek, fény felé fordítsanak, és reményt adjanak. Álmokat. Életet. Most itt ez a menedékem. Lépj be, légy a vendégem. Én pedig mindent elmesélek.
Tíz perc szerelem magenta És már akkor gyűlöltem a pillanatot, ahogy a pizzás doboz közepén a mobiljából mégis elővarázsolta a kedvenc számom. És kettesben üldögéltünk egy üres étteremben. És csak egész este azt súgtam a fülébe, hogy mennyire aljas, hogy van képe létezni. Hogy az én álmaim nem szoktak kézzelfoghatók lenni. Hogy az álmaim sose fogják ilyen erősen a kezem. Soha nem ülnek mellém, mikor kérem. Soha nem találják elragadónak a rózsaszín körömlakkom, a gyöngysorom vagy a sálam. És egyszerűen pofátlanság, amit művel. És én tényleg nem akartam, mert, hogy néz az ki, hogy először egy taxiban csókoljátok meg egymást. És nem lehet valakinek ilyen kockás nadrágja. Ez egyszerűen képtelenség. Talán elfelejtettem reggel felébredni. Már ott észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel, mikor fél kézzel emeltem meg magam, és már a szökőkút peremén ültem. Ez vagy film, vagy álom. Aztán persze, hogyne törne a százszor tört varázs. Én vagyok az, aki rendszeresen megteszi. Mert sokkal könnyebb valakiből kiszakadva világgá menni, mint álmokkal. Bőröm alatt áramlik valami vibráló erő. Aztán csak ölel, hogy soha nem enged el. Hogy kikopott, megsárgult lélegzettel, dohos magányban itthon, és akkor ő azt mondja, hogy ragyogok. Színek játéka vagyok csak. Szeretni, szeretni akarlak. De volt már elég bűnöm. hol nem volt Csak így. Egy könnyed fátyol volt a megvetés. Aztán pedig olvadtam bele az éjszakába. A hangok fogták derekam, kövek illeszkedtek minden bordám közti óvatos mederbe. Eltévedt ujjak fonták össze régi ismerősként egymást. És volt egy pont, hogy határozottan jó volt lenni. Hol maradsz majd, ha elérek az álom mezsgyéjére? Hol maradsz majd, mikor lemosom körmömről a lakkot? Semmibe foszlik utánad a hiányod is. Csak helyenként tapadt hozzám. Ott, ahol a sálat bontotta le rólam. És lebegett a szélben. Tökéletes pillanatképeket adtunk a világnak.
Ugyanazt játszottuk, pedig meg sem beszéltük előre: legyünk mára szerelmespár. Minden olyan megfoghatatlan, mégis szükségszerű. Ahogy szándékosan nem gondolok rád elalvás előtt. Ahogy nem nézek a naptárba, hogy mikor érkezel majd. jönnek a csendek Amúgy, de tényleg, ilyen giccses történetekre késztet az alkohol, hogy minden mesének szép a vége. Pedig figyelek ám, tényleg. Ma is, hogy az álmok kifakulnak szürkévé, ha valósággá válnak. Talán. Én azt nem érem meg. Mindig más kell. Rájöttem, hogy ahova el akarok jutni, azt mindig egy lépéssel előrébb rúgom. Csak így. Könnyedén. Tehát a cél, mint olyan, nem is létezik. Pillangók a fejben, koponyacsontok közti kattogás. Kockáztatni, majd elbukni, vagy végig szék mögé rejtőzni. Érzem a füstöd a számban. Gyűlölöm a megbúvó illatokat, hogy nem csak te lehetsz benne, hanem én is, és akkor fedezlek fel magamon téged. Patak, és sáros föld. Bőrig áztunk. De kevés vagyok, még mindig a világhoz. Helytelenül szeretek, pedig ez képtelenség. Szóval csak így vergődök, percenként érzek mást. Aztán meg, hibáztatom magam, hogy mertem boldog is lenni. Kegyetlen érzés. Sokkal jobb nélküle. Mert most mit kezdjek a tőle mentes percekkel? végtelenített Újra lejátszom. Elölről. Nézem a zsebedbe kúszó kezem. Nézem az arcod, ahogy a lámpák fénye összemos. Nézem a parkot. A padot, ahova le akartam ülni. Nézem, ahogy nézel. Hallgatom a nevetésed. Könyörtelen vagyok. Kínzom magam ezekkel a képekkel. Aztán váltok. Ő nem nevet. És akkor megint félelem fog el. Pedig legkevésbé akarok félni. Inkább visszakapcsolok. Megint vele. És túl könnyű volt a világ. Ez sebzett meg. Forró volt a sajt a pizzán, és égetett. De még így is annyira tökéletes volt a csók. Miért választottalak, és miért választottál, te ismeretlen idegen? Keresem a képeket, és fogytán. Legalább ennyim lenne. Bár megmérgezett így is. Azóta nem alszom. Azóta. Menjetek világgá belőlem. ez ilyen Ma azt hiszem boldog voltam. Aztán ilyenkor mindig az az érzésem támad, hogy tenyérrel, feszített víztükörbe csapnék. Boldog voltam, mert büszkévé tett, hogy nem léptem vissza a múltba. Nem kértem olyantól támaszt, aki nem méltó. Boldog voltam, mert büszkévé tett,
hogy sokak szerint erős voltam. Boldog voltam, mert úgy mentem végig az utcán, hogy tudom, azon a hétvégén mennyire kívánt valaki. Szóval csak ültem a buszon, és arra gondoltam, hogy végre szeretni való lettem magam számára. Hogy nagyjából úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna. Egy röpke röptű pillanatig engedtük magunkat szeretni. ... Tökéletes pillanatképeket adtunk a világnak... Vannak emberek, akiket talán soha többet nem látunk, mégis azt érezzük, hogy magukkal vittek valamit belőlünk. Akkor láttam őt először és utoljára. Még néhány napig eljátszottam a gondolattal, hogy megelőlegezzek magunknak egy olyan jövőt, amiben mind a ketten szerepelünk. De a sorsnak más terve volt velünk. Talán csak azért került az életembe, hogy képes legyek továbbállni egy megkövesedett kapcsolatból. Hogy újra elhiggyem, van remény, és van szerelem. Olyan tökéletes pillanatok voltak ezek, amiről álmodni sem mertem volna azelőtt. Talán tudatában sem volt, mégis életet adott.
Cseresznyevirágból konfetti rések Ürítem a szívem. Oldom a kötelékeket. Nem gondolok rád. Aztán felfalsz még az érkezésed előtt. Ott jelensz meg, ahol soha nem várnám. Hajnali kettőkor a város kihalt szegletében, ahol soha nem voltam még. És meghalok, csak hogy rám figyelj. Éppen ezért nem figyelünk egymásra. Vegyülök másokkal. Szétfúrod a hátam a szemeddel. Le is megyek az alsó szintre. Míves taktikának álcázott menekülés. Tudom ez a: nem érünk egymáshoz, csak jelentőségteljesen nézünk, ez az, ami maradt nekünk. És pontosan azt sem tudom megmondani, hogy ez kinek a hibája. Nem gondolok rád. szemedben benne van a múltam Lassan már csak egy esetleges állítmány vagyok, az egyre forróbb éjszakákban. Nekem valóban üres volt a szívem. Olyan könnyűek voltak a mozdulatok, az arcélek felfedezhetetlenek. A poharaink csordulásig teltek. Minden annyira átjárható volt. Néha már nem is hiányzott igazán semmi. Elvesztünk a zenében. Aztán valahogy már el is felejtettem, hogy ki vagyok. Ki szeretnék lenni? Törött tükre vagyok szemednek. Hol voltunk eddig? Ragaszkodtál, hogy nézzelek. Valami törmeléken álltunk. Lebomlott falaim tetején. Olyan volt a szemed, hogy abban ezer év váltakozva villogott. Én be akartam fejezni, ki akartam várni, hogy kik lehetnénk. Már alig köt valami ehhez a végtelen sok materiális borzalomhoz. És akkor jössz te, meg a társaid, akik filmeket vetítenek a fejembe. Én meg csak egy embert szeretnék találni, aki megértheti ezt, ami történik. Egy hatalmas vászon kihúzott szálaival babrálok. Annyira ellentétesek voltunk, hogy szinte mindig féltem. Féltem a kézfogásoktól, a félreértésektől. Általában kettétép az ismeretlen. Vitettem magam benned. Azt akartam, hogy tartsd meg a lényem. Hogy vidd magaddal az utcán, ahogy én hordozlak ezentúl téged. Valamit mutattál, ami én is vagyok. Egy másik helyen voltunk. Egy szélvédett helyen. Mindenkinek cserepes volt a szája. Mindenki mozgott. Csak a mi képkockánkat
merevítette ki, valami velem játszadozó végzet. Ha érteném, akkor azt hiszem, kevésbé lennék boldog. Ha képes lennék elhinni, hogy nem esünk vissza abba a torz múltunkba, akik eddig néha, igazán ritkán voltunk, akkor elégedett lennék. Szerinted lehet ezt így folytatni? Hajnalban leszálltam a buszról, és tudtam, hogy szeretnéd ezt a virágzó cseresznyefát. Éjfélkor elhagytalak, mint egy elrontott mesében. És én nem igazán tudom, hogy kerestél-e. A tánctermekben. A pultnál. Vártade, hogy megjelenek. szív dekorálás Tudod, hogy úgyis el fogunk tűnni. Mielőtt háromig számolsz. Mielőtt mély lélegzetet veszek. Semmink nincs. És talán amit most leteszünk magunk elé, az is majd csak egyszer a végtelen határán fog összeállni egy képpé. Sok üres járatot kell végigjátszanunk. Üres vagonokba utaznunk. Rohanó fákat nézni, és arról álmodni, hogy ennek a jelenben is lesz haszna. Csak a képtelen lapokat bámulom, a kétszer kimaradsz feliratot a táblán, ahol a kör csak egy irányba járható. Messze akarlak tudni magamtól. Óceán akarok lenni, hogy ne találj rám. És akkor érkeznék vissza, amikor szükségét érzem. én viszlek át a folyón Te még csak nem is érzed, hogy mennyire törékenyek vagyunk. Hogy néhány nap vagy pár hét kérdése, és ezt az egészet hanyagul fogom felégetni. Gyufákkal játszom. Szívdobbanásokkal. A fény én vagyok a szemed sarkában. Nekem nincs saját forrásom. Belőled éledek, te hordozol, s végül önszántamból oltok ki mindent. Éveken át tanultam, hogyan ne szeressük meg egymást. Tanultam, de képtelen voltam elsajátítani. A rendszer működik. A gesztusok rendezettek. A szavak kigurulnak. A könnyek befelé folynak. Vakok vagyunk, mert szándékosan megfosztjuk magunkat a kiszolgáltatottságtól. Szeretni és szeretve lenni, csak veszélyt hordozhat. Csak a sebeket rajzolom fel előre a bőrömre. Ha majd eléd állok, azzal kezdem, hogy nem az vagyok, akit látsz. Szívem tűpárna. És legnagyobb félelmem gerjesztette lángban porladunk el. Még mielőtt lettünk volna. Így lobogunk csendben. A szél vagy orkán persze nem érdekel. A körülmények mellékesek. A belsőség szinte halott. Fel tudnánk egyáltalán sorolni, hogy mire vágyunk? Generációnk sérült termékei vagyunk. Kopoltyúkat terveztek számunkra tüdő helyett. A szív helyén csökevény. Civilizációs hordalék. Még én sem vagyok képes arra, hogy megmentsek magunkból
valamit, pedig látod, én írom a történeteinket. Nem sejted, hogy május lesz, és én majd szándékosan melléd ülök. Egy éjszaka alatt fogunk élni, és ugyanabban a pillanatban lesz ennek az egész ciklusnak egy aprócska halála. Vagy megfutamodok. Mert addig van pár napom, hogy meggyőzzem magam, hogy így ismeretlenül is jobban szeretlek annál, mint sem gyilkolni tudjak. Védtelen vagy. Én pedig talán már élő sem. Minden csak illúzió. lefotózhatlak? Én leszek a fagy, a szél, az erdő. Bennem találod majd meg magad. Pontosan azután, hogy elvesztem benned. Nincs haladási irány. Nincs ráció. Nincs semmi, csak marok számra hordott hamu. Már azt sem mondanám, hogy félek. Vagy, hogy a szavak megfontoltan találnak rám. Engedem, hogy keresztülessek az éjszakán. Fények és olvadt szilánkok. Cseresznyevirág szirmok az arcomban. Hófehér konfettik. Meg szeretnék állni egy percre. Végignézni magamon. Végigszámolni a hibáimat. Újra zongorázni mindet. Minden lehetne másképp, az emberek közelebb, a szívek nyitottabbak. A félelmek édesebbek. Néha szeretnék jó lenni. Olyan hagyományos értelemben. Hogy ne féljenek tőlem, és én se féljek magamtól. Néha szeretnék biztonságos lenni. Szeretném, ha mindenki elsimulhatna bennem. De nincs fölötte hatalmam. Megy és árad. Tekereg. Hol itt köt ki, hol oda ránt. Aztán végül elrontok mindent. Végül már nem hisznek nekem. Pedig néha szeretnék jó is lenni. Olyan pasztellszínű. Nem vérvörös vagy magenta. Néha. Aztán rendszerint elnapolom, ahogy a függőségeimet is elodázom. Holnap leszokok. Holnap elővigyázatos leszek. Csak nem látom értelmét. Egyszer élünk, úgy igazán. Egyetlen egyszer. Ha szeretnél, azt hiszem, kivételesen nem ellenkeznék. most akarok megállni A tervek rendszerint felborulnak. Az álmok torzulnak. A legértékesebb dolgokat dobjuk elsőként a tűzre. Tudod, nem félek én már semmitől. Ha valakit elveszítek, csak felírom a zsebemben rejtegetett névsor aljára. Már csak ritkán állunk meg. Csak olyankor, mikor az utcán idegenek kiabálnak utánunk. Kerülöm azokat, akik túlságosan szeretnek. A szeretetnek mindig ára van. Nekem pedig nem áll szándékomban fizetni. Üresek leszünk. Kiszolgáltatottak. Néha arról álmodom, hogy majd valami máshogyan lesz. Hogy valaki végre elég lesz. Hogy majd megkedvelem a csöndet. Majd eljátszok a füstkarikákkal. Hogy lesz a
dolgoknak haladási iránya. Hogy fények leszünk. Pulzáló plazmák. Megcsonkítom a kitárt érzelmeiteket. Elüldözlek, ha közel hajolsz. Tőröket szúrok a combodba, miközben a bárpultnál ülünk, és kapargatom a farmerod. Hogyan csinálhatnám ezeket máshogy? Hogyan lennék képes szeretni azt, aki engem szeret. A tegnapi nap a rajongás nevében telt. Túl sok ember markolná belőlem a felszínt. Mások pedig azonnal szerelmesek lesznek, miközben karmákról és éteri kötelékekről mesélek. Utalok rá, hogy nem lesz köztünk semmi. Voltak, akik még fizetni is képesek lettek volna a társaságomért. Hát nem egészen elhígult minden? Szánalom illatból tekerek sálat nyakam köré. Elhagyok mindenkit, csak hogy képes legyek túlélni. Rohanunk az éjszakában. Rád nézek. Számon kérlek. Legszívesebben számra kérnélek. De csak egy darabos légyott, mi adódott. Már csak rád vigyázok. Azt hiszem, még soha nem voltam ennyire óvatos. Ami rajtad kívül esik, azt tönkre tettem már. Nézlek, és kezdem tényleg elhinni, hogy ott vagyok a szemed tükrében. Hogy valami húz hozzád. És érzem, hogy akarod, hogy nézzelek. És a hangok mögötti csendben ringatózik bennünk valami. Utazunk. Régi csónakokba szállunk. A közöny után váratlanul lett a társunk, valami belső béke. Kihúzod a széked. Érinted homlokom. Távozol. Mosolygunk. wonderwall Hiszel majd nekem, mikor leolvad rólunk az összes máz? Mikor már nem választ ketté minket a hús? El tudod majd képzelni azt az életet, amit én gondosan kialakított, megformált darabokból építek. Te pedig. Őszinte leszek, fogalmam sincs. Nem láttam még semmit azokból a kis kockákból. Nem volt semmi ígéret a jóra. Talán a remény elég lesz, mondom, és hanyatt fekszem a füvön. Egy apró virágot tűzök a hajamba, és arról mesélek, hogy velem ilyen az élet. A világom deformált. A centruma állandó. Az origó, a szerelem. Minden vétkével, minden sóhajával, esendőségével, gyengeségével. De erős is. Én itt ülök majd akkor is, ha szél fúj. Átéltem már számtalan vihart. És néha nevetés nélkül is pocsolyába lépek. Mert képtelen vagyok megbirkózni az ürességgel. És nem hiszem, hogy ezt valaki tökéletesen megérthetné, vagy tovább megyek, elfogadhatná. Lassan szótagonként ejtem ki, mert tudom, hogy ez butaság. Hogy tépem magam, amiért nem tudok a fal mellé szorulni. Nekem mindig jelen kell lenni. Még ha veszélyes is. Több hibát követtem már el, mint amennyit érdemes volt. Most szeretném, ha ez egy kicsit működne. Érzelem mészárlás nélkül,
gyengéden. Avarra hullás nélkül. Szívcafatok nélkül. Apró téteket emelek. adaptáció szebb világokról Azt hiszem, a tündérmeséket írják mindig a leghalványabb tintával. Hogy minél hamarabb elfelejtsük őket. Vagy a toll fogy ki, mire a boldogan éltek, míg meg nem haltak rész következhetne. Még mindig dobálom azt a tőled kapott érmét, és nem tudom eldönteni, hogy valóban árt-e nekem a pesszimizmus, vagy véd. Feldobom. Elkapom. Sokszor, a szélcsendnek is örülni tudunk, ugye? Hogy nem fázunk a félelemtől. Hogy tartós a jelenlétünk. Keringünk a saját kis naprendszerünkben, az ide-oda billegő tengely körül. Néha pólust váltunk, néha legyökerezünk. Tartottam magam az apró tétekhez. És kicsit büszkévé tett, hogy talán ez most végre elég lesz. Néha még mindig hezitálok. Melléd álljak? Mit mondhatnék, mi néhol felszínes, néhol világot jelent. Néha még félek elhinni azt, ami van. Hogy nem lesz belőlem űzött vad. Ez számomra szokatlan. Vagy, hogy nem leszünk véresek az avaron. Sose működött még bennem semmi enélkül. Most meg, állunk és nevetünk. Aztán éjfélt üt az óra, én pedig nem maradhatok. Megszakadt szívvel, lopott érintésekkel zsebemben, távozok. Nem nézek vissza. Soha nem nézek. Hinnem kell a csodákban. A cinkos kacsintásodban. És süketté kell válnom mások hamissága elől. … Éjfélkor elhagytalak, mint egy elrontott mesében... Mindig volt valami azokban a tekintetekben… Mintha folyamatosan ott ült volna a szeme mélyén a tavasz. Mintha arra várt volna, hogy belekezdünk-e ebbe a történetbe, vagy sem. Mintha ígéret lett volna benne, valami könnyed jóra. De végül soha nem léptünk igazán. Aztán már nem is futottunk össze az utcán, még véletlenül sem. Mintha az élet azt mondta volna, hogy ha eddig nem volt hozzá bátorságod, akkor új vizekre kell eveznetek. Egyszer még elhívtam kávézni, egy átmulatott éjszaka után, sms-ben. Végül nem mentünk el. De örülök, hogy szerelmet csempészett a tavaszomba, és az agyonhasznált szívembe.
Filléres játékok hideaway Fényekből éltünk, meg vodkákból, és engedtük magunkat vitetni a zene és a füst forgásával. Nem volt határ. Néha megálltunk, azt néztük, hogy honnan hová jutottunk. De semmi nem volt a sajátunk, és éppen így volt tökéletes. Karok. Ölelések. Felmásztunk mindenre, ami egy kicsit is veszélyes lehetett. Beszöktünk a fizetős helyekre. A karkötőkre fogtam a pecsét hiányát. Kábultunk. Az idegenek nem voltak többé érinthetetlenek. Valami zaj fogott közre mindenkit. Lüktettünk. Kívül volt a szívünk. Aztán már csak a buborékokat számoltuk, és a velőnkig tudtuk és értettük, hogy mindenen túl ez egészen felesleges. Hogy senki nem tartozhat egyszerre két emberhez. És hagytam. Tudom, most kivételesen engedtem elmenni magunkat addig a pontig, ahonnan csak én mondhatok már nemet. Én állíthatom meg a lavinát. Hatalom volt a kezemben. Te pedig követtél engem. Bármit megtehetek. Néha elborzaszt ez a konstelláció. Félsz tőlem és kívánsz. Közben pedig már senki nem figyel ránk. Akár vétkeket cserélhetnénk, adhatnánkvehetnénk. A legbűnösebb kereskedője lennék a törékeny életünknek. Mindig érdekelt, hogy meddig lennénk képesek elmenni. Persze a szakadék látványa, már rideggé tesz. Megkapom, eldobom. Függeszkedünk. Édes volt a világ, mikor azt mondtad mennyire szereted a hajnal hangját. A madarakat. Régóta nem volt már kivel megosztanod. Így. Én pedig csak engedtem magunknak valami eleve el nem rendelt jövőt. Hisz senki sem lát. Senki sem követ. Különlegesnek hívtál. Én pedig leállítottalak. Semmit nem kell mondanod, mit ne éreznék már magam is. Belőled. Évek óta. Egy kamrát tartasz fenn nekem a szívedben. Nem hiszem, hogy gazdagabbak lettünk. Nem hiszem, hogy boldogabb lettem, hogy eggyel több ember gondol rám éjszakánként más mellett fekve. Köröket rajzolok az emberek köré. Fordulok ki ölelésekből, a másikba meg önként szaladok bele. És ez emészt el. Én már nem is élek, abban a hagyományosan vett értelemben.
púderrel fedlek el Vannak olyan napok, amikor mindenkiben csalódok. Aztán arra gondolok, hogy ilyenkor megmenekülök valami végzetestől. Lehet ennek most éppen így kell történnie, hogy fekszem az ágyban és veled beszélek telefonon. Milyen régen nem nevettem ennyit. Ilyen mélyről. Pedig egy név vagy. Név azok közül, akikkel nem szerethetjük egymást. Hogy mikor lerakjuk, visszahívsz azonnal, csak hogy újrakezdjük. Ugyanazokkal a mondatokkal. És hiányolsz. Ma csak te hiányolsz. Azt hiszem az első tavaszi hajnalon valamit útjára engedtünk, amit nem lett volna szabad. Teret kapott belőlünk valami titokzatos. Félnék is, ha nem lenne bennem ennyi fájdalom. A napom abból állt, hogy régi szerelmek menetelnek el előttem, közönyös tekintettel. Én meg belebújok egy zenébe, azt játszom, hogy egy filmben élem az életem, és eltűnök egy láthatatlanná tévő szemüveg mögött. Kihúzom magam, mikor elhaladok az ablakod előtt. Magasabbra emelem a tekintetem és a legfájóbb emléket idézem. És bízom, mindennél erősebben bízom benne, hogy én vagyok a legerősebb a világon. Elhaladok. Túlélem. Összeesem. Aztán te meg felhívsz. Te, aki soha nem kaphat fejezetet a könyvemben. Akinek nem lehet neve. Aki végre megnevettet. Nem tehetek tönkre semmit, amit Isten alkotott. Nem lehetek a porszem, a gépezetben. Nem lehetek az eszköz. Titkon azt várom, hogy még visszahívsz. Hogy megint olyan hívásokra ébredek, amik nem szólnak semmiről. Amik csak szünetekből, meg nevetésekből állnak. Meg életből. Álmodok, miközben beszélgetünk. Vonatokról, erdőről. S te éppen ezt szereted bennem. Egy szeletet adtam magamból, onnan ahonnan soha nem is képzelted volna. És most nincs megállás. Mérgezem a tested. És ha tudnád, hogy az, hogy én most nem lehetek ott, kevésbé fáj, mint az a talány, hogy mit kezdhetnék most veled? Vajon megérzik rajtunk az illatát? kerekerdő Remélem, örülsz, hogy nem buktam el. Remélem, valaki örül ezen a kísértésekkel teli világon, hogy nem írtam neki. Addig szedálom magam, míg van víz és keserű gyógyszer. Addig szedálom magam, míg a kisebbik rossz ráül sajgó szívem tarkójára. Üdvözlégy kábulat. Hogy mennyire nem mondom ki, amit végül már csak egy bolond nem vesz észre. Fáj most ez az egész, mert engem is meglep, hogy ennyire tisztellek. Nem tudom, hogy ismert-e valaha bárki is jobban nálad. És
ezt nem akarom elhinni. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarok kincseket összetörni. Hol vagyunk? Csak azt tudom, hogy hol vesztünk el. narráció A dolgok csak úgy megtörténnek, látszólagos előzmények nélkül. Az emberek egyik pillanatról a másikra, eladják magukat. Eladják a lelküket. Ha utólag kérdezzük őket, talán nem is értik. Nem tudom, ki lehettem akkor, felelik. A félrelépések mögött mindig húzódik valami. Nincs olyan, hogy a pillanat hevében. Az ember igenis készül rá. Akár éveken keresztül. Csendben elfojt. Csendre inti a démonjait, és hosszú időn át sikert arat. Azt gondolja, hogy végre legyőzte önmagát, és ez büszkévé teszi. Majd ebben a pillanatnyi mámorban, tudtán kívül hatalmas utat tesz meg a lejtőn. Még egy lépés. Lefelé. A pohár meg csak telik. Aztán sokan fohászkodunk is, hogy bárcsak történne már valami, ami kiment minket ebből a posványból. Ebből a semmi létből, a megalkuvásból. A készre gyártott ketrecünkből. A dolgok csak úgy megtörténnek. Egy átmulatott éjszakán, amikor az ember könnyű. Amikor az ember lebeg, határtalan, és világmegváltó szuperhős. Úgy érzi, a végtelennek tűnő külső elnyomás kellő indok mindenre, és most egy tudatos félrelépéssel megváltja önmagát a világ szánalmából. Megváltja magát mindenből, amit úgy hisz, hogy rámértek. Ok nélkül persze. Hiszen a főszereplő mindig bűntelen. Ő nem tehet semmiről, csupán kiérdemelt pillanatnyi boldogságát akarja megkapni végre, annyi nélkülözés után. Megesik, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek. Hogy azt hisszük már csak az alkohol vezet minket, meg a bánat. Az üres kis életünket okoljuk. Egy lapra teszünk fel mindent, legalább ma éjjel boldog leszek. És mikor kinyitjuk a szemeinket, a rideg valóságot látjuk. A szúrós szemű társakat, akik hitetlenkedve bámulnak ránk. Megtetted? Állítják, hogy belőlünk nézték volna ki utoljára. És azok vetik ránk az első követ, akik a legnagyobb félelemben élnek. Akik soha nem mertek még szembenézni nyomorúságukkal. Míg velünk vannak elfoglalva, addig sem üres az életük. Mi pedig tovább lépünk. Hetek múlva már képesek leszünk tükörbe is nézni. Majd visszamászunk valami szánalmas kapcsolatba, mert hiszen az sokkal kényelmesebb. én sem tudom – Bevallom neheztelek rád... mert nem találod a helyed... [...] Nem tudom, miért szeretlek... Megláttalak és szeretlek.
– Tudom, azóta, hogy
láttál az esőben táncolni...
– Igen... [...] És, most ez jó neked?
– Hát ez ilyen átmeneti. Egyszer majd írónő leszek. Egyszer. tolakodó bujaság Szétáztatjuk a mosolyokat boros poharakban, melyektől émelyítően összetapad a szánk. A pohár szélével. Másra nem is vágytam. Nem akartam a mindenség közepén állni. Nem vágytam közönségre, a színjátékaimhoz. Egyedül a megváltást akartam átnyújtani, hogy élni valóban szebben is lehet. És a bódulat, az semmi. A gyönyör és a mámor, csak egyetlen estére járnak kézen fogva. Másnap mindenki üres. Kihányod a mocskát a szennyes kapcsolatoknak, a kínálkozó testeknek, a beléd tapadt érintéseknek. A szomorúságnak, mit az okoz, hogy soha nem voltál elég jó, hogy bárki életében is első legyél. És most mindent megtennének azért, hogy ne legyél másé sem. Abba kapaszkodtok, akitől szeretetet remélhettek, aki mindig ott volt veletek. Az elutasítás sebeket üt rajtatok. Nem fényletek. Nem vagytok valóságosak. Testek vagytok, érzelem nélküli, magányos, kopott testek. ... Senki nem tartozhat egyszerre két emberhez… Ő volt az akit azért szerettem, mert azt látta bennem, akivé válni szerettem volna. És ezt olyan intenzíven visszaadta, hogy mellette elhittem, hogy még akár írónő is lehetek. A határokat soha nem léptük át, és bár azóta már mással van, valamit mindig tartogat a tekintetében, ami felidézi, hogy mennyi minden lehettünk volna együtt. Viszont ez éppen így a jó. Ha valaki tökéletesnek lát, amellett nem akarsz napról napra többé válni. Emlékszem arra a puha falú biztonságra, ami belőle áradt felém. Mintha mindig képes lett volna vigyázni rám. Viszont mindig erősen igyekeztem nem elveszni benne.
Sekélyes vallomások önző Azt hiszem, önző vagyok. Már nem csak az kell, ami szükséges, hanem arra is szükségem van, ami igazán nem is kell. vagyok Narancsszínű volt a hold. Ez az utolsó kép, ami a józan világból felém int. Valaki nevet. Valaki csókol. Sosem értettem miért jó szív nélküli szájat csókolni. De már egészen mindegy, ha magával akar vinni valamit belőlem, hát vigyen. Kérdezget. Miért nem gondolom én ezt komolyan? Hogy miért nem? Hát mert ismer ő egyáltalán? Veszek neki enni. Ő üzenetet küld egy lánynak. Ott állok felette. Már annyira undorít minden, hogy tényleg egészen mindegy. Befizetem a belépőjét. Beszélünk a dolgozatról, amit megírtam helyette. Ott a volt nője. Hazamegy vele. Rám hagyja a haverját. Közlöm vele, hogy ne számítson tőlem semmire. Persze látom a szemén, hogy már belém szeretett. Vigyázok a sáljára. Megérintem a raszta tincseit. Látom az egyik exem. Kiráz a hideg. Nem bírok mellette állni. Csókol egy száj. Kell egy kéz. Kell egy kéz. Kell egy kéz. Sírok. Arcomon gördülnek a könnycseppek. Egyik a másik után. Folyik. Ömlik. Egy fiú letörli. Egy másik fogja a kezem. Senki nem ért semmit. Siratom a jövőmet. Ugyan mi értelme lenne sírni a múltamon? Ketten hívnak aludni magukhoz. Busszal hazautazom. A telefonba belemondom, hogy szeretek. Szeretek. Senkit nem érdekel. Csak engem. Bekapcsolom a gépem. És bámulom. Senki nem hiányolt. Senki. Senki. Senki. Fájok. Tudom egészen mindegy, de szeretek. Azt is tudom, hogy hihetetlen, de szeretek. Tudom, hogy lehetetlen, de szeretek. Tudom, hogy bele fogok halni, de. kifogások Véletlen összetalálkoztam azzal a fiúval, akitől csókot szoktam lopni gyengébb napjaimon. Bánom. Nagyon bánom, hogy bántom őt. Még ha figyelmeztettem is, hogy nem leszek többet szerelmes. Ami persze
mekkora nagy hazugság részemről. De úgy éreztem, ez majd távol tartja tőlem. Mondom, hogy nem érek semennyit, hogy őrült vagyok. Rám nem éri meg érzelmeket pazarolni, mert nem jut el a célhoz vele senki. Egy ajtó van a szívemen, melyre mindig új nevet vések. Csak ő jöhet be. Senki más. Kerestem a tekintetét. Vajon mennyire fájok neki? Fájhat a hiányom számára annyira, mint számomra a reményvesztettség? Mennyire könnyű lett volna, egyetlen lépés, egyetlen szó, és ölelnének reggeltől estig. mindjárt jövök Mindannyian álltunk már a másik oldalon is. Egyszer hajnalban sétáltunk a vár alatt, én meg az egyik házról letörtem egy mézeskalácsot és neki adtam. Aztán legközelebb hazakísért. De persze én akkor ismét tisztességesen tájékoztattam, hogy köztünk nem lesz komoly dolog, mert nem járok senkivel. Azt nem mondtam, hogy mert már előtte jó magasra feltették a lécet. Az az igazság, hogy mindig olyan társra vágytam, akivel majd írjuk a kis verseinket, vagy hasonló. Szóval elkísért, majd eleredt az eső. És képes volt nem haragudni, amiért én mégsem hívtam fel magamhoz. Ugyanúgy mosolygott rám a következő héten is. Látom a szemében, hogy ő így tudna szeretni, ilyennek. Tegnap leültem mellé, és csak beszéltem. Azt kérdezgettem, hogy most bolondnak tart-e, hogy én azért ide miatta járok. Azt mondta várjam meg, mert mindjárt jön. Persze ezek mindig halálosak. Soha nem lesz mindjárt. Soha nem jön. Soha nem jön vissza úgy senki, ahogyan a világ forgott, mielőtt elment. Könyörögtem, hogy ne! És felállt, a szemében azzal a félénk vággyal, hogy azért ez még nincs a lelkében lezárva. Én meg azzal a sóbálvánnyá meredt mosolyommal, hogy megérdemlem ezt. És olyan szépen csinálta. Amíg ültünk összeért a térdünk. És mikor először megpillantott, úgy ölelt meg, ahogy csak azt szokás, akit nagyon szeretünk. Kedvelem őt. Nagyszerű játékos.
