ALAI N ROBBE-GRILLET RADÍROK EUROPA KÖNYVKIADÓ

ALAI N ROBBE-GRILLET

RADÍROK A

EUROPA KÖNYVKIADÓ

ALAIN ROBBE-GRILLET LES GOMMES © 1953 BY LES EDITIONS DE MINUIT

© HUNGARIAN TRANSLATION BY

FARKAS MARTA

1 975

FORDITOTTA

„A mindenek felett őrködő idő ellenedre is megoldást talált."

FARKAS MARTA AZ UTOSZOT IRTA POR PÉTER

Szophoklész

PROLOGUS

I

A kávéházi félhomályban a tulaj az asztalokat, székeket, hamutartókat és szódavizes üvegeket rakosgatja; reggel hat óra van. Nem bánja, hogy még alig látni, hiszen azt sem tudja, mit csinál. Még alszik. A legkisebb mozdulatait is, melyeket ez egyszer nem befolyásolnak az emberi szándékok ingadozásai, ősrégi törvények szabályozzák: minden másodperc egy-egy befejezett mozdulat: oldallépés, a szék harminc centiméterre, három törlővonás, félfordulat jobbra, két lépés előre, minden másodperc másodpercet jelent, tökéleteset, egyformát, hibátlant. Harmincegy. Harminckettő. Harminchárom. Harmincnégy. Harmincöt. Harminchat. Harminchét. Minden másodperc pontosan a maga helyére. Sajnos, nemsokára már nem az idő lesz az úr. Néhány pillanat múlva a nap legelenyészőbb eseményei is azon igyekeznek majd, hogy tévedés- és kétség-holdudvarukba burkolózva fokozatosan kikezdjék a tökéletes rendet, alattomosan felcseréljék a dolgokat, időeltolódást, zavart lopjanak be ide is, oda is, eltérítsék a dolgokat eredeti irányuktól, lassan-lassan megalkossák művüket — tél eleji, terv nélküli és céltalan, érthetetlen szörnynap. De most még korán van ehhez, az utcai ajtót alighogy kireteszelték, a színen megjelent egyetlen szereplő még nem tért magához. Ez az a pillanat, amikor a műmárvány asztalokon töltött éjszaka után a tizenkét szék csendesen levándorol a földre. 9

Egyelőre semmi több, a díszleteket gépies mozdulatokkal teszi helyére egy kar. Amikor minden kész, kigyúl a fény .

. .

Nagydarab ember áll ott: a tulaj, és éppen azon igyekszik, hogy magára ismerjen az asztalok és székek között. A pult fölött, a hosszú tükörben beteges képmás: a tulaj arca, zöldes, vonásai kuszák, májbajosan és kövéren lebeg az akváriumban. A másik oldalon, a kirakatüveg mögött is ott a tulaj, lassan beleolvad az utca derengésébe. Nyilván ez az árnyalak tette rendbe az imént a helyiséget; most már eltűnhet. A tükörben még ott reszket, bár már majdnem teljesen szétesett a szellemtiikörkép; és ott túl az árnyak elmosódó litániája hallik egyre bizonytalanabbul: a tulaj, a tulaj, a tulaj ... A Tulaj, szomorú, fényudvarába fúló csillagköd. A tulaj nagy kínlódva a felszínre evickél. Találomra kihalász néhányat a körülötte lebegő törmelékek közül. Felesleges sietnie, ebben az időpontban nemigen van áramlat. Előredőlő testtel, két kézzel rátámaszkodik az asztalra, még most sem ébredt fel teljesen, szeme isten tudja, hová mered: az a tökkelütött Antoine, a reggeli svédtornájával. Na meg a múltkor, tegnap, a rózsaszín nyakkendője. Ma kedd van: Jeannette csak később jön. Fura kis folt: ócska vacak ez a márvány, minden meglátszik rajta. Olyan, mintha vér lenne. Tegnap este Daniel Dupont; innét kétlépésnyire. Meglehetősen sötét ügy: egy betörő nem ment volna direkt a kivilágított szobába, a pasas meg akarta ölni, ez holtbiztos. Személyes bosszú, vagy micsoda? Mindenesetre ügyetlen volt. Ez tegnap történt. Nemsokára megnézi majd az újságban. Ja, JeanIO

nette később jön. Vetet vele még ... nem, majd holnap. Szórakozottan végigtörli a fura foltot, inkább csak alibiként. Bizonytalan, vízmélyi körvonalak vonulnak, nem lehet hozzájuk férni; lehet, hogy egyszerűen lyukak. Jeannette-tel rögtön begyújtat a kályhába; az idén hamar beköszöntött a hideg. A gyógyfűkereskedó azt mondja, hogy ha július tizennegyedikén esik, akkor hamar itt a hideg; lehet, hogy így van. A másik tökkelütött, Antoine, akinek mindig igaza kell legyen, természetesen mindenáron az ellenkezőjét akarta bebizonyítani. És a gyógyfűárus mar kezdte felhúzni az orrát, négy-öt pohár fehér bor teljesen betesz neki; de hát Antoine se lát, se hall. Szerencsére azonban ott volt a tulaj. Ez tegnap történt. Vagy vasárnap? Vasárnap: Antoine kalapban volt; nagyon betyárosan néz ki a kalapjában! A kalapjában meg a rózsaszín nyakkendőjében! De nézd csak, hiszen tegnap is rajta volt a nyakkendője. Nem. Na és aztán, ki a fenét érdekel? Egy zsémbes törlőcsapás megint lesopri az asztalról a tegnapi port. A tulaj kiegyenesedik. A kirakatüvegen észreveszi a „Kiadó szobák" felirat visszáját; tizenkét éve hiányzik belőle két betű, tizenkét éve akarja pótoltatni. Már Pauline idejében is így volt; amikor idejöttek, azt mondták Különben is mindössze egyetlen kiadó szoba van, így tehát ez mindenképpen hülyeség. Pillantás a faliórára. Fél hét. Fel kell költeni a pasast. — Munkára, lusta disznó! Ez alkalommal majdnem hangosan beszélt, az ajka undorodó fintorra húzódott. A tulajnak rossz kedve van; nem aludta ki magát. Őszintén szólva elég ritkán van jókedve. .

.

.

I I

Az első emeleten, a folyosó legvégén a tulaj bekopog az ajtón, vár néhány másodpercet, és mivel választ nem kap, megint kopog, többször is és kicsit hangosabban. Az ajtó túloldalán berregni kezd az ébresztőóra. A tulaj jobb kezében megáll a mozdulat, úgy hallgatózik, gonoszan lesi az alvó reakcióit. De az óracsörgést nem állítják el. Körülbelül egy perc elteltével néhány elvetélt hangot ad még ki, és csodálkozva, magától megáll. A tulaj ismét kopog: megint semmi. Résnyire kinyitja az ajtót és bedugja a fejét: a nyomorúságos reggeli fényben épp csak ki lehet venni az ágyat, a rendetlen szobát. Belép hát a szobába, és alaposan körülnéz: semmi gyanús, csak az üres, kétszemélyes ágy, párna nincs rajta, a hengerpárna közepén egyetlen mélyedés, a takarók az ágy végébe vetve; a fésülködőasztalon a zománcozott pléhlavór tele piszkos vízzel. Jó, az embere már elment, végül is az ő dolga. Nem az étkezőn át ment ki, tudta, hogy olyan korán még nincs meleg kávé, és végeredményben nem köteles bejelenteni, ha elmegy. A tulaj vállvonogatva távozik; nem szereti az olyanokat, akik idő előtt felkelnek. Odalent egy pasas ácsorog, olyan imilyen-amolyan, meglehetősen ágrólszakadt, nem törzsvendég. A tulaj a pultja mögé ballag, meggyújt még egy lámpát, és a legkevésbé sem udvariasan bámulja a vendéget; már készül a képébe vágni, hogy ha kávét akar, korán jött. —Wallas úr itt van, kérem? —Már elment válaszol a tulaj; ebben a menetben mégiscsak ő nyert. —Mikor? — mondja a férfi kicsit döbbenten. —Ma reggel. —De hány órakor? 12

Nyugtalan pillantást vet az órájára, aztán a faliórára. —Fogalmam sincs — mondja a tulaj. —Nem látta, amikor elment? —Ha láttam volna, akkor tudnám, hány órakor ment el. Sajnálkozó fintor húzza alá a könnyű sikert. A másik pár pillanatig gondolkodik, aztán még ennyit mond: —Ezek szerint azt sem tudja, mikor jön haza? A tulaj válaszra sem méltatja. Új alapokról támad: —Mit parancsol? —Egy feketét — mondja a férfi. — Ilyenkor még nincs kávé — mondja a tulaj. Azt meg kell adni, hogy remek áldozat, szomorú kis pókarca van, állandóan azon küszködik, hogy összefoldozza megtépett intelligenciája rongyait. Különben is, honnét tudhatja, hogy Wallas előző este ide érkezett, ebbe a Földmérők utcájabeli sötét kocsmába? Itt valami bűzlik. Mivel a tulaj pillanatnyilag minden kártyáját kijátszotta, a továbbiakban nem foglalkozik a vendégével. Szórakozott képpel törölgeti az üvegeit, és mivel a másik nem fogyaszt semmit, eloltja előbb az egyik, aztán a másik lámpát is. Most már elég világos van. A férfi valami érthetetlen mondatot motyogott, aztán elment. A tulaj megint ott áll a romjai között, a márványon a foltokkal, a mocsoktól itt-ott ragadós mázolt székekkel, a kirakatüvegen a hiányos felirattal. De ő önmaga makacsabb kísértetek, a szemét bántó borfoltoknál sötétebb foltok prédája. Egy mozdulattal el akarja űzni őket, de hiába; minden lépésnél beléjük botlik. Egy karmozdulat, elveszett szavak zenéje, Pauline, az édes Pauline. 13

Az édes Pauline különös körülmények között halt meg sok-sok évvel ezelőtt. Különös? A tulaj a tükör fölé hajol. Mi különöset lát maga ebben? Rosszindulatú vigyor torzítja el egyre inkább az arcát. A halál mindig különös, nem? A fintor egyre kifejezőbb lesz, vízköpő torz álarcába merevedik, és egy pillanatig magamagát bámulja. Aztán az egyik szeme becsukódik, a száj elhúzódik, az arc egyik fele görcsbe rándul, még undorítóbb szörnykép alakul ki, hogy aztán hamarosan felolvadjon és nyugodt, majdnem mosolygó képnek adja át a helyét. Pauline szeme. Különös? Talán nem a világ legtermészetesebb dolga? Vegyük csak ezt a Dupont-t, sokkal különösebb, ha nem hal meg. A tulaj egész csendesen nevetni kezd, néma, vidámság nélküli nevetéssel, mintha egy alvajáró nevetne. Körülötte az ismerős kísértetek is rákezdenek; mindegyik beleadja a maga vihogását. Sőt, egy kicsit erősebben is rázendítenek, nagy röhögve böködik a könyökükkel egymás oldalát és nagyokat csapnak a másik hátára. Most aztán hogyan hallgattassa el őket? Szép számmal összegyűltek. És otthon vannak. A tulaj mozdulatlanul áll a tükör előtt, nézi magát, ahogy nevet; minden erejével azon igyekszik, hogy ne lássa a teremben nyüzsgő kísérteteket, a vigadó sereget, az apró szívszúrások elszabadult légióját, ötvenévnyi rosszul megemésztett élet salakját. Elviselhetetlen lett a zajongásuk, iszonyatos szamárbőgés- és csaholáskoncert, és hirtelen, a váratlanul lehulló csöndben egy fiatal nő tisztán kivehető kacagása. — Az ördögbe is! A tulajt saját kiáltása rántja ki a rémálomból; megfordul. Természetesen híre sincs itt sem Pauline-nak, sem a többieknek. Fáradt pillantását körülhordozza a termen, amely békésen várja az ez14

után érkezőket, végignéz a székeken, ahová majd a gyilkosok és áldozataik ülnek, az asztalokon, ahol áldozni fognak. Itt van Antoine; ez is jól kezdődik. — Hát az újságot tudod-e? Még csak bólintás sem jelzi a választ. A tulaj ma reggel nem valami kellemes társaság. Azért csak vágjunk bele a dologba. — Egy bizonyos Albert Dupont-t tegnap este megöltek itt az utca sarkán. —Danielt. —Mi az, hogy Danielt? — Daniel Dupont-t. — Dehogyis, mondom, hogy Albert-t; itt a ... —Először is senkit sem öltek meg. — Nahát, ez mindennek a teteje! Mit tudsz te az egészről, mikor ki sem dugod az orrod a boltodból? —Innét telefonáltak. A vén szolgáló. Az ő telefonjuk nem adott vonalat. Könnyű sebesülés a karján. (Szegény hülye, aki mindig mindent tud.) — Na, pedig meghalt! Nézd csak meg az újságban: meghalt, ha mondom. —Van nálad újság? Antoine a felöltője zsebében keresgél, de aztán eszébe jut: —Nem, ott hagytam a feleségemnek. — Hát akkor meg mit ellenkezel: Danielnek hívják és egyáltalán nem halt meg. Antoine nincs megelégedve a dolgok ilyetén alakulásával. Csak áll ott, és azon töri a fejét, mi meg;yőzőbbet mutathatna fel, mint ez az ironikus kaccantás, de a tulaj nem hagy neki időt a gondolkodásra. —Iszol valamit, vagy lelépsz? 15

Az összeütközés már valószínűleg komolyabb méreteket öltene, amikor ismét nyílik az ajtó, és belép egy gömbölyded, vígan hadonászó, rongyokba öltözött egyén. — Szerbusztok, fiúk. Figyeljetek csak, mondok egy találós kérdést. — Jól van, ismerjük már — mondta Antoine. —Dehogy ismered, fiacskám — mondja nyugodtan a jólélek. — Senki sem ismeri. Senki, hallod? Fehér bort, főnök! A jóember arckifejezése után ítélve valóban csodálatos lehet az a találós kérdés. Hogy egy szót se veszítsenek belőle, szótagolva meséli el, mint egy tollbamondást: — Melyik az az állat, amelyik reggel De senki sem hederít rá. Máris többet ivott a kelleténél. Persze amúgy jópofa ember, de a két másiknak nem áll tréfára a kedve: egy ember életéről van szó közöttük! .

. .

2

A Földmérők utcája hosszú, egyenes utca, ócska, két-három emeletes házak szegélyezik, és a házak elhanyagolt homlokzatából ítélve lakóik szerény anyagi körülmények között élnek: ezek a házak munkásoknak, kistisztviselőknek vagy egyszerű halászembereknek adnak otthont. Az üzletek nem valami csillogóak, és eszpresszó is alig akad, nem mintha az itteniek különösebben önmegtartóztató népek lennének, hanem inkább azért, mert szívesebben járnak máshová inni. A Szövetségesekhez címzett kávézó (italmérés és kiadó szobák) az utca legelején van, a Io-es szám alatt, csupán néhány háznyira a körúttól és a szűkebb értelemben vett várostól, úgyhogy a környé16

kén az épületek proletár jellege többé-kevésbé polgári elemekkel keveredik. A körút sarkán igazán szép, nagy kőépület emelkedik, szemben pedig a Földmérők utcája z-es szám alatt, egyemeletes, keskeny kertcsíkkal körülvett villaszerű kis ház. A villának stílusa nemigen van, de jólét, sőt bizonyos fényűzés árad róla: a vaskerítéssel párhuzamosan futó, embermagasságnyira nyesett kecskerágósövény zárja cl teljesen a külvilágtól. A Földmérők utcája kelet felé véget nem érően és egyre ridegebben nyúlik cl, és egészen kültelki, valóban nyomorúságos városrészbe torkollik: sáros utak rácsozzák a rozsdás pléhlemezből, ócska deszkákból és kátránypapírból összetákolt putrik közti területeket. Nyugat felé, a körúton és a hozzá tartozó csatornán túl terül el a város, a magas téglaépületek között futó, kissé szűk utcák, a felesleges díszeket mellőző középületek, a merev templomok, a fantáziátlan kirakatok. Egészében időálló, itt-ott gazdag, mégis zord benyomást kelt; a presszók korán zárnak, az ablakok keskenyek, az emberek komolyak. Pedig ez a szomorú város nem unalmas: csatornák és medencék bonyolult hálózata hozza idáig az észak felé alig hat kilométerre levő tengert, a moszatok szagát, a sirályokat, sőt néhány könnyebb hajót is, part menti kereskedőhajót, uszályt, kisebb vontatót, amelyek előtt hidak és zsilipek egész sora nyílik meg. A víz, a mozgás levegősebbé teszi az agyakat. A raktárak és dokkok sora fölött eljut hozzájuk a kikötőből a teherhajók dudája, és dagálykor a teret, a kísértést, a lehetséges vigaszát hozza. Mivel keményfejűek az emberek errefelé, megelégszenek a kísértéssel: a lehetőség. lehetőség marad, a hajókürtök régóta reménytelenül szólongatják őket: z A radírok.

I?

A hajók legénységét külföldről toborozzák; az idevalósiak inkább a szárazföldön kereskednek, és még a legvakmerőbbek sem távolodnak el úgy harminc mérföldnél messzebbre a partoktól, ha heringhalászatra mennek. A többi megelégszik a hajókürtök hangjával, meg azzal, hogy a hajók rakományát becsli tonna szerint. Még csak ki sem mennek megnézni őket, messze van. A vasárnapi séta a körútnál véget ér: a Christian-Charles úton át jutnak a körúthoz, aztán a csatorna mentén végigsétálnak az új tejcsarnokig vagy a Gutenberg-hídig, ennél tovább nemigen. Ettől délebbre vasárnaponként szinte kizárólag a környékbeliekkel találkozni. Hétközben csak a munkába siető kerékpárosok hada zavarja meg a csendet. Reggel hétkor a munkások már elmentek; a körút majdnem teljesen kihalt. A csatorna partján, a Földmérők utcáját lezáró forgóhíd mellett két férfi áll. A hidat éppen kinyitották, hogy átengedjenek egy halászhajót; a csörlő mellett egy matróz most készül hozzá, hogy visszaeressze. A másik nyilván arra vár, hogy emez befejezze a műveletet, de nemigen lehet sietős az útja: jobbra, vagy százméternyire, a két partot összekötő gyalogjáróhídon már rég folytathatta volna az útját. A férfi alacsony, és meglehetősen elnyűtt, fakult posztój ú, hosszú, zöldes kabát van rajta. Háttal áll a matróznak, nem a hajót nézi; a hídfő mellett a korlátként szolgáló könnyű vasrácshoz támaszkodik. A csatorna olajos vizét bámulja a lába alatt. Ezt a férfit Garinatinak hívják. Az imént ő ment be a Szövetségesek nevű kávézóba, hogy az után a bizonyos Wallas után érdeklődjék, akit már nem talált ott. Ugyancsak ő a tegnapi ügyetlen gyilkos, Ió

aki csak könnyű sebet ejtett Daniel Dupont-on. Aldozata abban a kis villában lakik, amelynek a vaskerítése az utca sarkát alkotja, éppen a háta mögött. A vaskerítés, a kecskerágósövény, a házat körülfutó kavicsos sétány ... Nem kell megfordulnia, hogy mindezt lássa. Az emeleti középső ablak a dolgozószobáé. Maga előtt látja az egészet: eleget magolta a múlt héten. Különben nem volt semmi értelme. Bona most is, mint mindig, alaposan tájékozódott mindenről, neki csak aprólékos gonddal végre kellett hajtania Bona parancsait. Illetve kellett volna, mert az egész az ő hibájából bukott el: Dupont-t valószínűleg csak kis karcolás érte, és nemsokára visszatérhet a kecskerágói mögé, ismét belebújhat a dossziéiba meg a papírjaiba a zöld borjúbőr kötésű könyvei között. Az ajtó mellett a villanykapcsoló gombja, porcelán és fém alátéten. Bona megmondta, hogy oltsa el a villanyt; nem tette, és ezzel mindent elrontott. A legkisebb mulasztás ... De olyan biztos ez? Az igaz, hogy a folyosón égett a villany; de ha a szobában sötét lett volna, Dupont talán akkor sem tárta volna ki teljesen az ajtót, hogy felkattintsa a villanyt. Talán? Ki tudja! Vagy mégis megtette volna? És a legkisebb mulasztás elég volt. Talán. Garinati azelőtt soha nem járt abban a házban, de Bona olyan pontos felvilágosításokat adott, hogy ő behunyt szemmel is tájékozódni tudott volna. Hét óra előtt öt perccel a Földmérők utcája felől nyugodtan odasétált a házhoz. Egy lélek sem járt a környéken. Belökte a kerti kaput. Bona megmondta: „A riasztócsengő nem fog működni." Így is volt. A csengő néma maradt. Pedig aznap reggel, amikor elment a villa előtt „igazán felesleges, hogy állandóan arrafelé csavarogj"), *

2

I9

suttyomban kinyitotta a kaput, hogy mégis tudja, és nagyon jól hallotta a csengőt. Nyilván délután vágták el a vezetéket. Már az is hiba volt, hogy reggel kipróbálta a kaput; amikor este belépett a kertbe, egy pillanatra megijedt. De a csend megnyugtatta. Hát csakugyan kételkedett? Óvatosan behajtotta a kaput, nem zárta kilincsre, csak egészen behajtotta, és jobb felé megkerülte a házat, a füvön ment, hogy ne csikorogjon a kavics a léptei alatt. Este éppen c s ak dereng a világosabb sétány a két virágszegély meg a kecskerágósövény szépen nyesett teteje között. A dolgozószoba ablaka, tehát az első emeleti középső ablak a csatorna felé eső oldalon, ragyogóan ki van világítva. Dupont még az íróasztalánál ül. Minden úgy megy, ahogy Bona megmondta. Garinati a garázs falához lapul a kert végében és var, a szeme az ablakon. Néhány perc múlva az éles fényt halványabb váltja fel: Dupont most oltotta el az asztalán levő nagy lámpát, és a csillárnak csak az egyik körtéjét hagyta égve. Hét óra; most lemegy vacsorázni. Az első emeleti lépcsőpihenő, a lépcső, az előszoba. Az ebédlő a földszinten balra van. A zsaluk behajtva. A ház hátulsó frontján a konyhaablak zsalui is zárva vannak, de a rések közül halvány fény szivárog ki. Garinati odamegy a kis üveges ajtóhoz, közben vigyáz, nehogy a folyosóról kiszűrődő fény ráessék. Ugyanebben a pillanatban becsukódik az ebédlő ajtaja. Ez már Dupont lenne? Gyorsan leért az emeletről. Vagy az öreg cseléd? Nem, ő most jön ki a konyhából. Szóval Dupont volt. Az öregasszony az előszoba túlsó vége felé indul, de a keze üres, tehát még várni kell. Majdnem 20

azonnal vissza is jön, az ebédlő ajtaját félig nyitva hagyja maga mögött. Bemegy a konyhába, és hamarosan újra megjelenik, két kézzel tart egy hatalmas levesestálat, ismét belép az ebédlőbe, és ez alkalommal becsukja maga után az ajtót. Most. Bona azt mondta: „Majdnem öt perced van, hogy feljuss az emeletre. A vénasszony megvárja, hogy Dupont megegye a levesét." Nyilván a másnapi tennivalókat mondja el neki Dupont, és mivel az asszony kicsit süket, ez egy kis időbe kerül. Garinati csendesen beoson a házba. „Ha nagyon kinyitod az ajtószárnyat, a sarokvasak csikorognak." Hirtelen vad vágy keríti hatalmába, hogy mégis kipróbálja; hogy kicsit jobban kinyissa, épp csak egy picit; épp csak hogy megtudja, mennyi a lehetősége. Néhány foknyira. Csak egyfoknyira, egyetlenegyre; hogy pici helyet adjon a hibalehetőségnek ... De a kéz okosan megáll. Inkább majd ha kifelé jön. Nem valami elővigyázatosak ebben a házban: akárki bejöhetne. Garinati csendesen becsukja az ajtót. Óvatos léptekkel oson a padlódeszkákon, a kreppgumi talpak alig érzékelhető, suhogó hangot adnak. A lépcsőn és az első emeleten mindenütt vastag szőnyegek vannak, ott még kényelmesebb lesz a járás. Az előszobában ég a villany; ott fenn a lépcsőpihenőn is. Több probléma nincs is. Most felmegy, megvárja Dupont-t és megöli. A konyhaasztalon, fehér tányéron három vékony sonkaszelet. Kannyű vacsora; nagyon helyes. Feltéve, ha nem eszi meg az egész tál levest. Nem szabad sokat enni, ha az ember álomtalan álomba akar merülni.

A folyamat könyörtelenül folytatódik. Kiszámított

mozdulatokkal. A tökéletesen beállított gépezet működésében a 2I

legkisebb meglepetés sem fordulhat elő. Mindössze a szöveget kell követnie mondatról mondatra, és az ige beteljesedik és Lázár felkel a sírjából, nyakig gyolcsba csavarva Aki most nagy titokban halad a célja felé, hogy teljesítse a parancsot, nem ismeri sem a félelmet, sem a kétséget. Már saját teste súlyát sem érzi. Léptei zajtalanok, mint a pap léptei; szőnyegen vagy padlón szabályosan, személytelenül, végzetesen sorjáznak. Két pont között a legrövidebb út az egyenes. olyan könnyű léptekkel, hogy ráncot sem vetnek az óceánok felszínén. Ebben a házban huszonegy lépcsőfok vezet az emeletre, két pont között a legrövidebb út ... az óceánok felszíne .. . Hirtelen felkavarodik az eddig kristályosan áttetsző víz. Ebben a törvény megszabta díszletben, ahol a színész egy hajszálnyira sem tér le az útjáról sem jobbra, sem balra, egy másodpercet sem tölt tétlenül, meg nem pihen, hátra nem pillant — a színész most egy mondat közepén hirtelen elhallgat ... kívülről tudja minden este eljátszott szerepét; ám ma nem hajlandó továbbmondani. A többi szereplő dermedten áll körülötte, felemelt karral vagy félig behajlított lábbal. A megkezdett ütem örökre ott marad a muzsikusok hangszerén ... Valamit tenni kéne, mondani valamit, akármit, szavakat, amelyek nincsenek benne a szövegkönyvben ... De ahogy minden este, most is befejeződik a megkezdett mondat, pontosan az előírt formában, a kar visszahull, a láb befejezi a mozdulatát. A zenekari árokban ugyanolyan buzgón játszanak tovább a muzsikusok. A lépcsőházban huszonegy fa lépcsőfok van, meg egy fehér kölépcső legalul, ez szemmel láthatóan szélesebb a többinél, lekerekített szélén bonyolult díszítésű rézoszlop áll, oszlopfő gyanánt .

22

. .

bohócfej szolgál, három csengettyű fityeg a bohóc sapkáján. Valamivel feljebb a súlyos, fényezett karfát csavart, lent enyhén kihasasodó rudakból álló fakorlát tartja. Két szélén gránátvörös csíkkal díszített, szürke szőnyeg fedi a lépcsőt és folytatódik az előszobában egészen a bejárati ajtóig. A szőnyeg színe, valamint az oszlop rézgombja nem szerepelt Bona leírásában. Minden lépést mérlegelve jönne ugyanitt valaki más A hatodik lépcsőfok fölött szemmagasságban kis kép függ a falon. Viharos, éjszakai tájat ábrázoló romantikus tájkép: villámfény ragyogja be egy torony romjait; a torony lábánál kivehető a dörgés ellenére álomba merült két alak; vagy agyoncsapta őket a villám? Lehet, hogy kiestek a toronyból. A képkeret faragott, aranyozott fából készült, és az egész elég régi benyomást kelt. Bona erről a képről sem beszélt. .

.

.

A lépcsőpihenő. Ajtó jobbra. A dolgozószoba. Pontosan olyan, amilyennek Bona leírta, talán valamivel még kisebb és zsúfoltabb: mindenütt könyv, könyv, a falakat majdnem mind zöld borjúbőrbe kötött könyv borítja, mások papírkötésben gondosan oszlopokba rakva a kandallón, egy egylábú kerek asztalkán, sőt a földön is; megint masok csak úgy odavetve az asztal szélére meg két bőrfotelre. A hosszú, hatalmas, sötétbarna tölgyfa asztal játszva megtölti a szoba fennmaradt részét. Teljesen beborítják a dossziék es irományok; a közepén ott a nagy, ernyős lámpa, de az most nem ég. A mennyezeten egyetlen körte világít a burában. Garinati az ajtótól nem megy egyenest az asztalhoz, a zöld faltól falig szőnyeggel borított kis szabad helyen (itt ugyanis recseg a padló), hanem hátulról megkerült a fotelt, átsiklik a kerek asztal23

ka és egy könyvoszlop között, és a másik oldalról közelíti meg az asztalt. „Az asztal mögött állsz, mindkét kezeddel a széktámlát fogod, és rögzíted magadban minden tárgy, így az ajtó helyzetét is. Van időd: Dupont fél nyolc előtt nem megy fel a dolgozószobába. kor teljesen biztos vagy mindenben, odamégy és eloltod a mennyezeti világítást. A kapcsoló a bejáratnál van, az ajtókeret oldalán; a fal felé kell nyomni a gombot, mert ellenkező irányba nyomva még két villanykörte gyullad ki. Ezután ugyanazon az úton visszamész a szék mögé, pontosan ugyanabba a helyzetbe, ahogy előzőleg álltál; jobb kezedben a felhúzott revolver, tekintetedet az ajtó f elé irányítod. Amikor Dupont kinyitja az ajtót, a világos folyosón élesen kirajzolódik az alakja az ajtónyílásban, te a sötétben láthatatlan leszel, így bal kezeddel a szék hátára támaszkodva kényelmesen célozhatsz. Háromszor lősz, a szívébe, aztán különösebb sietség nélkül elmész; a vénasszony semmit sem hall meg az egészből. Ha találkoznál vele az előszobában, vigyázz, hogy meg ne lássa az arcodat; erőszak nélkül told el az utadból. Senki más nem lesz a házban." Két pont között — az egyetlen út. Kissé szabálytalan kockaféle, fényes, szürke lávakő tömb, az oldalait mintha a használat fényesítette volna ki, az élei letompultak, tömör, keménynek látszó, olyan súlyos, mint az arany, ököl nagyságú; papírnehezék? Ez a szoba egyetlen dísztárgya. Könyvcímek: „Munka és szervezettség", „A válság (1929) fenomenológiája", „Adalékok a gazdasági válságokról írt tanulmányhoz", és a többi is ugyanilyen. Nem valami érdekes. Villanykapcsoló az ajtókeret oldalán, porcelán és nikkelezett fém, háromféleképp állítható. 24

Éppen írt, egy fehér papírlap tetején három szó: „nem tudják megakadályozni" ... Akkor ment le vacsorázni; biztos nem találta meg a helyes kifejezést, aminek ezután kellett volna következnie. Lépések a lépcsőpihenőn. A villany! Most már késő, hogy odamenjen. Nyílik az ajtó és Dupont bambán bámul rá .. . Garinati vaktában rálőtt egy menekülő testre.

A legkisebb mulasztás ... Talán. A matróz éppen most fejezte be a karos csörlővel a műveletet; a forgóhíd összezárult. Garinati a korlátra támaszkodik, meg sem moccan. Nézi, mint csapkod a lábánál az olajos víz a rakpart egy beugrásában; szemét sodródott itt aszsze: kátrányfoltos fadarab, két régifajta, amolyan közönséges dugó, egy narancshéjdarabka meg más, apróbb, félig már szétrohadt, nehezen felismerhető törmelék. 3

1ii 1

Az ember nem hal bele csak úgy hipp-hopp egy kis karsérülésbe. Ugyan mar! A tulaj közönyös és viszszautasító mozdulattal húzza fel lomha vállát: írhatnak, amit akarnak, de ezt nem fogják vele elhitetni, ezek készakarva az emberek megtévesztésére kiagyalt információk. „Október 27., kedd. — Tegnap este sötétedés után vakmerő betörő hatolt be Daniel Dupont Sr lakhelyére, a Földmérők utcája 2-es számba. A tulajdonos azonban rajtakapta a gonosztevőt, aki menekülés közben több revolverlövést adott le Dupont úrra ..." Az öregasszony lihegve szaladt ide. Valamivel nyolc óra előtt történt; a kávéház üres volt. Nem, az iszákos még ott szunyókált a sarokban; már nem volt kit nyúzzon a találós kérdéseivel; a többiek 25

mind hazamentek vacsorázni. Az öregasszony megkérdezte, hogy telefonálhat-e. Persze hogy telefonálhat; a tulaj megmutatta neki a készüléket a falon. Az asszony kezében egy cetli volt, arról tárcsázta a telefonszámot, miközben tovább beszélt: otthonról nem lehet telefonálni, szombat óta rossz a telefon. „Otthon", az a sarki kis ház, a körbefutó sövénnyel. Nehéz lenne megmondani, hogy tulajdonképpen kihez intézte a szavait. Talán hozzá? A részeges alak mindenesetre nyíltan fütyült az ügyre; az asszony pedig mintha szélesebb körű hallgatósághoz akart volna szólni, valahol messze, talán egy nagy téren összegyűlt tömeghez; vagy a hallásnál mélyebb érzékre akart a tulajban hatni? Szombat óta, és még senki sem jött megjavítani a telefont. — Halló! Beszélhetnék Juard doktor úrral, kérem? Most még hangosabban kiabált, mint amikor azt mesélte, hogy micsoda szörnyű kellemetlenségek érték. — A doktor úr azonnal jöjjön ki. Valaki megsebesült. Azonnal, hallja, kérem? Egy sebesült! Halló! Hallja? ... ó mindenesetre nem úgy nézett ki, mint aki nagyon jól hall. A végén odanyújtotta a tulajnak a póthallgatót, és neki tolmácsolnia kellett a klinika válaszait. Az öregasszony nyilván süket. A tulaj szájáról olvasta le a szavakat. — Daniel Dupont úr, Földmérők utcája kettő. A doktor úr ismeri. Az asszony kérdően nézett rá. —Rendben van, jön. Aztán miközben kifizette a telefonálásért járó díjat, tovább hadart. Nem olyan benyomást keltett, mint aki elvesztette a fejét az ijedségtől, inkább kicsit túlfűtött volt. Amikor Dupont úr vacsora után felment a dolgozószobájába, egy gonosztevőt 26

talált odabent a dolgozószobájában — micsoda vakmerő népek vannak —, ahonnét nemrég húzta ki a lábát és ahol a villany még akkor is égett! Mitakart ez az ember, kérdem én. Könyvet lopni? A gazdája épp csak hogy be tudott ugrani a szomszéd szobába, ahol a revolverét tartotta; csak a karját súrolta a golyó. És amikor újból kijött a folyosóra, a betörő már olajra lépett. Es ami a legfantasztikusabb, ő, az asszony, az egészből semmit sem látott, semmit sem hallott. Merre mehetett az az ember? Micsoda vakmerő népek vannak. „Vakmerő betörő hatolt be ..." Szombat óta nem működött a telefon. ó vette magának a fáradságot, hogy reggel elrohanjon a postára, hogy javítsák meg a telefont, persze eszük ágában sem volt kijönni. Vasárnap meg, jó, ünnepnap — de még akkor is ügyeletet kellene tartaniok, éppen az ilyen estekre. Egyébként, ha jól meg lenne szervezve a javítószolgálat, rögtön kijöttek volna. Dupont úr éppen szombaton egész délután várt egy fontos hívást; és még azt sem tudta, vajon őt hívhatják-e, mivel péntek óta senki sem telefonált .. . Átfogó terv a posta-, távíró- és távbeszélő-szolgálat újjászervezésére. Első cikkely: biztosítsanak ügyeletet a sürgős esetekre. Nem. Egyetlen cikkely: Dupont úr távbeszélő-készüléke állandóan tökéletesen fog működni. Vagy még egyszerűbben: minden, mindig rendesen fog működni. Es a szombat reggel is szépen a helyén marad és a rákövetkező hétfő estétől hatvan hatvanperces óra választja el. Az öreg hölgy legalább szeptemberig visszament volna az időben, ha a részeg, akit az asszony kiabálása felébresztett, közbe nem lép. Egy ideje Odaadóan figyelte az asszonyt, majd egy szünetet kihasználva azt mondta: — Tudja-e, anyó, hogy egy postaalkalmazott számára mi a dolgok netovábbja? 27

Az asszony feléje fordult. — Nos, fiacskám, nem lehet sok dicsekednivalója. — De hát nem rólam van szó, anyó, nem rólam! Azt kérdeztem, tudja-e, mi a dolgok netovábbja egy postaalkalmazott számára? Ünnepélyes hangon, bár bizonyos nehézségek árán ejtette ki a szavakat. —Mit mond? A tulaj magyarázatképpen a homlokát ütögette. —Ja, úgy. Mindenesetre furcsa időket élünk. Most már nem is csodálkozom, hogy olyan rosszul működnek a posták. Ezalatt Jeannette begyújtott a kályhába és a terem megtelt füsttel. A tulaj kinyitja az utcai ajtót. Hideg van. Borult az ég. Mintha havazni akarna. Kilép a járdára és a körút felé néz. Jól látni innét a sarki ház vaskerítését meg a sövényt. A csatorna partján, a hídfőnél egy ember könyököl a korláton, háttal errefelé. Vajon mire vár? Hogy arra ússzon egy bálna? Az egész emberből csak egy hosszú, színehagyott kabátot látni; olyan, mint annak a ma reggeli pasasnak volt. Lehet, hogy ő az, várja, hogy a másik visszajöjjön! Mi a csuda ez a betörősztori? Súlyosabb volt a sebesülés, csak az öregasszony nem tudta? Vagy nem akarta megmondani? Betörő! Nemigen hihető az egész. Na és aztán. Végül is mi a fenét törődik vele? A tulaj megint előveszi az újságját: „ ... A súlyosan sérült áldozatot azonnal egy környékbeli klinikára szállították, ahol anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét, meghalt. A rendőrség nyomozást indított a gyilkos személyazonosságának megállapítására. Egyelőre nem sikerült a nyomára akadni. 28

Daniel Dupont, a hadikereszt tulajdonosa és az Érdemrend lovagja, ötvenkét éves volt. Egy időben a jogi egyetem tanára volt, és számos, eredeti gondolatokban gazdag közgazdasági művet is irt, többek között a termelés szervezéséről." Meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. Hiszen el se vesztette. Újabb vállvonogatás. Kisebb sérülés a karján. Ugyan már! Az ember nem hal meg csak úgy hipp-hopp. 4

Kis hallgatás, majd Dupont Juard doktorhoz fordul, és azt kérdezi: —És maga, doktor, mit gondol a dologról? De a doktor kitérő fintort vág; nyilván semmit sem gondol. Dupont folytatja: —Maga mint orvos, gondolja, hogy ártana az utazás? Ez itt (a bepólyált bal karjára mutat), ez nem köt ágyhoz, es úgysem én vezetek. Másrészt magának sem lesz kellemetlensége a rendőrséggel: még ma reggel megkapják a parancsot — ha ugyan már meg nem kapták —, hogy többé ne foglalkozzanak az ügyemmel, hanem egyszerűen iktassák a halotti bizonyítványomat, amit maga elküldött nekik, és szépen engedjék, hogy a „holttestemet" a fővárosi rendőrségre szállítsák. Maga csak átadja nekik a belőlem kivett golyót. Úgy tudják, hogy a golyó a mellemet érte: maga kitalál egy olyan helyzetet, amiből az egész körülbelül hihető lesz. Pillanatnyilag másra nincs szükségük, mivel nem kell igazi nyomozást folytatniok. Van valami ellenvetése? A kis doktor bizonytalan mozdulattal jelzi, hogy nincs, és most helyette a harmadik szereplő szólal meg. Felöltőben ül a sebesült ágya fejénél egy vasz9

széken; nem úgy néz ki, mint aki nagyon jól érzi magát a bőrében. —Vajon nem ... hogy is mondjam? ... egy kicsit nem ... túl romantikus? Nem lenne okosabb, ha azt csinálnánk ... ha azt mondanánk ... szóval, ha nem lennénk ilyen titokzatosak? —Ugyan, éppen ellenkezőleg, óvatosságból vagyunk kénytelenek így tenni. —Az emberekkel, az olvasóközönséggel szemben megértem az óvatosságot. Teljesen indokolt, hogy a. sajtóval ezt közöljük és hogy még a klinikán belül is megőrizzük a titkot. Bár nem tudom, vajon csakugyan sikerül-e ... Hiába szeparált ez a szoba .. . — Persze hogy sikerül — szakítja félbe Dupont. — Mondom, hogy a doktoron és a feleségén kívül nem találkoztam senkivel; és rajtuk kívül soha senki nem jár erre. A doktor bólint. — Pcrsze, persze ... — folytatja a feketekabátos, de nem nagy meggyőződéssel. — Mindenesetre a rendőrséggel szemben vajon érdemes-e ... megőriznünk érdemes-e ... ugyanúgy .. . A sebesült valamivel feljebb húzódzkodik az ágyán: — Érdemes, mondtam már! Roy-Dauzet ragaszkodott hozzá, hogy így csináljuk. A csoporton kívül pillanatnyilag nincs más támasza, a saját rendőrségére ugyanúgy nem számíthat, mint bármi másra. Egyébként csak átmeneti intézkedésről van szó: a főnökök, vagy legalábbis egyes főnöktik itt is és mindenütt tudni fognak a dologról; de ma még nem nagyon tudjuk, kiben bízhatunk ebben a városban. Amíg másképp nem rendelkeznek, jobb, ha mindenki halottnak hisz. —Igen, persze ... Es Anna, az öregasszony? —Ma reggel azt mondták neki, hogy az éjszaka meghaltam, hogy olyanfajta furcsa sebesülésről volt 30

szó, amelyik eleinte nem látszik súlyosnak, de aztán könyörtelenül elviszi az embert. Nehezen szántam rá magam, hogy ilyen megrázkódtatást okozzak neki, de mégis helyesebb volt. Ha valaki kikérdezi, belezavarodik a hazugságaiba. —De azt közöltetted az újságokkal, hogy: „Meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét." Most a doktor szól közbe: — Nem, ezt nem én mondtam nekik. Valószínűleg egy rendőrtisztviselő cifrázta ki a dolgot. Nem is közölte minden lap. —Mindenképpen ... igen, szerintem mindenképpen kellemetlen. Egyvalaki tudja, sőt, ketten is tudják, hogy nem vesztetted el az eszméletedet: az öreg Anna és az a pasas, aki rád lőtt. —Anna nem olvas újságot; különben pedig még ma elutazik a lányához, ott nem lesz kitéve tapintatlan kérdezősködésnek. Ami pedig a gyilkosomat illeti, ő csak azt látta, hogy bezárkóztam a szobámba; nem tudhatja, hogy pontosan hol ért a golyója. Csak örül, ha megtudja, hogy meghaltam. —Persze, persze ... De magad mondod, hogy milyen remekül meg vannak szervezve, hogy a felderítőszolgálatuk .. . —Főleg azért hisznek az erejükben, a sikerben. Hát segítsünk nekik. Es mivel a rendőrség ez idáig teljesen tehetetlennek bizonyult, majd nélkülük boldogulunk, legalábbis egyelőre. —Jó, jó, ha úgy gondolod, hogy .. . —Ide figyelj, Marchat, ma éjjel majdnem egy óra hosszat beszéltem telefonon Roy-Dauzet-val. Alaposan mérlegeltük a döntésünket, az összes következményével együtt. Ez számunkra a legjobb lehetőség. — Igen ... Talán ... Es ha lehallgatták a beszélgetéseteket? 31

— Megtettük a szükséges óvintézkedéseket. — Igen ... a szükséges óvintézkedéseket ... persze. — Akkor térjünk vissza az iratokra: fcltéticnül szükségem van rájuk még ma este, de természetesen én nem mutatkozhatom a ház körül. Azért hivattalak, hogy megtedd nckcm ezt a szívességet. persze ... De látod, ez is in—Igen, igen . kább a rendőrség dolga lenne .. . — Ugyan már! Meg most már késő. Különben nem tudom, mitől félnél. Odaadom a kulcsokat, és ma délután, amikor Anna mar elment, szép nyugodtan besétálsz. Két aktatáskára való sincs az egész. Azonnal idehozod a papírokat. Én egyenest innét utazom el, két óra felé, azzal a kocsival, amit Roy-Dauzet küld értem; éjfélre már nála is vagyok. A kis doktor feláll, kisimítja fehér köpcnyén a ráncokat. —Most mar nincs rám szükségük, ugye? Elmegyek, megnézem egy szülőnőmet. Nemsokára viszszaj övök. Az aggodalmaskodó felöltős is feláll, hogy kezet fogjon az orvossal: —Viszontlátásra, doktor úr. —Nagyon örültem, uram. —Te mcgbízol ebben az alakban? A sérült a karjára pillant: —Azt hiszem, rendesen megcsinálta a műtétet. —Én nem a műtétről beszélek. Dupont széles mozdulatot tesz az ép kezével: — Mit mondjak? Régi barát; másrészt, ezt te is láttad, nem fecsegő fajta. — Nem, azt nem ... fecsegőnek nem fecsegő . . —Mitől félsz? Hogy elmegy és fclad? Miért: Pénzért? Nem hiszem, hogy olyan buta lenne, hogy még jobban belekeveredjen ebbe az ügybe, mint 32

amennyire már eddig kénytelen volt. Nyilván más vágya sincs, mint hogy minél előbb elutazzam. — Nem valami ... Nem úgy néz ki ... hogy is mondjam? ... Mintha nem lenne egyenes ember. —Mit ki nem találsz! Orvosnak néz ki, kicsit sokat dolgozó orvosnak, ennyi az egész. — Azt mondják .. . Persze hogy azt mondják! Különben az ország összes vagy majdnem összes nőgyógyászáról azt mondják. És aztán annak mi köze ehhez az ügyhöz? —Igen ... persze. Csend. —Mondd csak, Marchat, végképp semmi kedved a papírokat elhozni? —Dehogynem ... de van ... Persze, úgy gondolom, nem egészen ... veszélytelen a dolog. — Számodra teljesen veszélytelen! Épp azért nem csoportbelit kérek rá. Veled semmi bajuk! Nagyon jól tudod, hogy nem öldösnek összevissza akárkit és akármikor. Kilenc napja rendszeresen, naponta meggyilkoltak egy embert, és minden alkalommal este hét és nyolc óra között, mintha valami szabály szerint cselekednének. Én vagyok a tegnapi áldozat, és az én ügyem elintézettnek látszik. A mai napra mar kiszemelték az új áldozatot, és az természetesen nem te vagy — talán nem is ebben a városban van. Hiszen fényes nappal mész el hozzám, olyan időpontban, amikor senkinek sincs mitől tartania. —Igen, igen ... persze. —Elmész? —El, elmegyek ... hogy szívességet tegyek neked ... ha már úgy gondolod, hogy ez feltétlenül szükséges ... Azt sem szeretném persze, ha olyan látszata lenne, hogy a ti csoportotoknak doigo-

3 A radírok

33

mindennek ellenére mégis eljön? Bár egy halott nem az ő esete. Kinek juthat még eszébe? Az is igaz, hogy senki sem tudja, melyik klinikáról van szó. Csupán azt kell majd mondani, hogy nem erről. Ma este hétig.

zom ... Igazán nem a.legalkalmasabb a pillanat, hogy az emberről azt higgyék, túl jóban van veletek ... nem? Ne felejtsd el, hogy én alapjában soha nem értettem egyet veletek ... Persze ezt nem azért mondom, mintha védelmembe akarnám venni ezeket a ... ezt a ...

5

Az orvos a szabályos lélegzetvételt hallgatja. A fiatal nő alszik. Majd egy óra múlva visszajön. Most még csak nyolc óra van. Dupont azt mondta, csak este hétkor távozik a klinikáról. Miért éppen őt hívta? Akármelyik orvos ... Balszerencse. Este hétkor. Még egy hosszú nap. Miért éppen őt keresik fel az ilyen ügyekkel? Visszautasítsa? Ugyan, hiszen már belement. Megint meg fogja tenni, amit kérnek tőle. És aztán? A másik pasassal nem volt választása! Igazán más sem hiányzott neki, mint ez az újabb história. A másik. Nem lehet olyan könnyen kisiklani a keze közül. Várni kell. Ma este hétig. Dupont igazán könnyen belerántja a barátait az ilyen kalandokba! Marchat szerint ez egész egyszerűen gátlástalanság; és a tetejében még elvárná, hogy ő el legyen ragadtatva! Na és a felesége? És ha a felesége menne oda? Ma este hétig van rá ideje, hogy felvegye vele a kapcsolatot, a feleségé vel vagy akárki mással. Ahogy kifelé indul a kis fehér szobából, még a sebesült felé fordul: — Hát a feleséged, ő tud a dologról? — Az orvos levélben értesítette. Igy becsülete sebb volt. Tudod, milyen régen nem találkoztunk. A feleségem biztosan nem is akarja majd látni a „tetememet". E tekintetben nem lesz semmi baj. Evelync. Vajon most mit csinál? Lehet, hogy -

Ha mindenki egyetért, akkor minden a legnagyobb rendben van. Laurent felügyelő becsukja a dossziét és elégedetten teszi a bal oldali oszlop tetejére. Lezárt ügy. Neki személyesen semmi kedve foglalkozni vele. Az általa végeztetett nyomozás teljesen eredménytelen volt. Tisztán kivehető, bőséges ujjlenyomatokat találtak, amelyeket mintha kedvtelésből hagytak volna rajta mindenen; valószínűleg a gyilkos ujjlenyomatai, de a megfelelőjét nem találták meg a rendőrség óriási nyilvántartásában. A többi nyom, amit összeszedtek, a nyomozás követendő irányára vonatkozóan semmi útmutatást nem adott. A besúgók révén sem kaptak semmi felvilágosítást. Ilyen körülmények között merre keressenek? Egyáltalán nem valószínű, hogy a gyilkos a város vagy a kikötő gyanús köreihez tartozna: a nyilvántartás olyan bőséges, annyi a besúgó, hogy nemigen csúszhat ki egy gonosztevő a hálóból. Laurent ezt hoszszú tapasztalat alapján tudja. Rendes körülmények között most már tudnia kellene valamit. Akkor viszont? Magányos kezdő? Amatőr? Őrült? Az ilyen esetek igen ritkák; meg aztán az amatőröknek rögtön a nyomára bukkan az ember. Természetesen az is elképzelhető megoldás lenne, hogy olyan emberrel van dolguk, aki valahonnét messziről kizárólag azért jött ide, hogy végrehajtsa 3*

34

35

ezt a gyilkosságot, aztán rögtön el is utazott. Viszont egy ilyen jól végrehajtott feladatot nyilván alaposan elő kellett készíteni Szóval ha a központi szervek teljes egészében át akarják venni az ügyet, olyannyira, hogy még a vizsgálat előtt az áldozat tetemét is elveszik tőle, ám legyen. Nehogy azt higgyék, hogy sírni fog utána. Számára ez most mar olyan, mintha nem is történt volna bűncselekmény. Lényegében akkor is pontosan ugyanez lenne a helyzet, ha Dupont öngyilkos lett volna. Az ujjlenyomatok valaki ujjlenyomatai, és mivel a merénylőt élő ember nem látta .. . Sőt mi több: az égvilágon semmi sem történt! Öngyilkosság után legalább hulla marad; nos, ez esetben a hulla minden előzetes figyelmeztetés nélkül távozik, és tőle magas helyen azt kérik, hogy ne ártsa bele magát az ügybe. Remek! Senki nem látott és nem hallott semmit. Most már áldozat sincs. Ami pedig a gyilkost illeti, az égből pottyant ide, és már biztosan messze jár az oda visszavezető úton. .

. .

6

A szétszórt morzsaszemek, a két dugó, a megfeketedett, apró kis fadarab: most mintha emberi arc rajzolódna ki belőlük, rajta a narancshéjdarabka a száj. A mazut visszfénye egészíti ki a különös bohócarcot, célbadobóbaba-ábrázatot. Az is lehet, hogy mesebeli szörny: oroszlán feje. nyaka, melle, mellső lába, teste a nagy farokkal é, sasszárnyakkal. A vadállat nyálát csorgatva közelcdik egy alaktalan préda felé, amely valamivel távolabb nyúlik el a vízen. A két dugó és a fadarab 3

r i

most is ugyanott van, de az arc, amelyet az előbb alkottak, teljesen szétfoszlott. A falánk szörnyalak is. A csatorna vízszínén most már csak Amerika bizonytalan körvonalú térképe maradt, az is csak nagy jóindulattal. „És ha villanyt gyújt, még mielőtt teljesen kinyitná az ajtót?" Bona szokás szerint nem tűr ellenvetést. Vitának nem volt helye. Pedig ez gyakorlatilag olyan, mintha Dupont meggyújtotta volna a villanyt: Garinati oltogathatta volna, amenynyit csak jólesik, ha a másik, amikor megérkezik, még az, ajtó teljes kinyitása előtt ismét villanyt gyújt, az eredmény ugyanaz lenne. Akkor is csak akkor látta volna meg, amikor a szoba már f ényárban úszik. Na és aztán! Bona mindenképpen tévedett: lévén, hogy ő, akinek a megbízást adta, ncm oltotta el a villanyt.

Elfelejtette? Vagy tán készakarva tette? Sem ez, sem az. Éppen el akarta oltani a villanyt; épp a következő pillanatban oltotta volna el. Dupont túl hamar jött fel. Pontosan hány óra is volt? Nem cselekedett elég gyorsan, mindössze erről van szó; viszont ha nem volt elég ideje, az lényegében megint csak számítási hiba, Bona hibája. Hogyan fogja most rendbe hozni a dolgot? Dupont-ba valószínűleg beleszaladt a golyó, de ez nem akadályozta meg abban, hogy fedezékbe szaladjon; Garinati tisztán hallotta, amint ráfordítja a kulcsot. Neki nem maradt más hátra, mint hogy elmenjen. A szürke faltól falig szőnyeg, a huszonkét lépcsőfok, a csillogó karfa, a végéri a rézgombbal. A dolgok megint veszítettek valamit szilárd voltukból. A revolverlövésnek olyan különös zaja volt; valószerűtlen, mesterkélt zaja. Akkor

6

37

először használt „hangtompítót". Pukk! Mint egy légpisztoly; egy legyet sem lehetett volna elriasztani vele. És rögtön utána minden vattával lett teli. Bona talán már tudja is. Az újságokból? A reggeli lapoknak túl későn történt; és ki venné magának a fáradságot, hogy erről a nem létező bűntényről tudósítson? „Gyilkossági kísérlet: tegnap este valaki hangtompítós pisztollyal rálőtt egy védtelen, tanárra ..." Bona mindig mindent tud. Garinati, ahogy a múlt éjszaka hazament, pár soros levélkét talált a főnöktől: „Miért nem jött el utána, ahogy megbeszéltük? Munkám van a maga számára: különleges ügynököt küldtek a nyakunkra! Egy bizonyos Wallas urat, aki az akciók színhelyén bérel szobát. Ma reggel kellett volna jönnie! Minden rendben. Holnap, kedden, tíz órakor várom. J. B." Az az ember érzése, mintha már akkor tudta volna, hogy sikerült a merénylet. Egyszerűen képtelen elképzelni, hogy neki valami nem sikerül Ha egyszer elhatározott valamit, lehetetlen, hol*•• meg ne történjék. „Ma reggel kellett volna jönnie!" Ellenkezőleg! Ideje, hogy megérkezzék. Nem okozott nagy nehézséget, hogy megtalálja ezt a Wallast, de őt is elszalasztotta. Persze könynyen megtalálja majd megint. De minek? Mit mond neki? Ma kora reggel, amint módszeresen átfésülte utána a városnegyedet, végig az volt az érzése, hogy valami siirgőset kell közölnie vele; már nem is tudja, mit. Mintha azzal bízták volna meg, hogy segítsen neki feladata végrehajtásában. Munkára. Először is el kell döntenie, hogyan hozhatja helyre a tegnapi ballépését. Randevú tíz órakor. Bona nagy jelentőséget tulajdonított a napnak és a percnek, amikor Dupont-t meg kellett volna ölni. Annyi baj legyen; ez egyszer bele fog nyu38 39

godni a változtathatatlanba. Hát a többiek, akiket Garinati nem ismer, az egész szervezet Bona köriil, sőt fölötte, ez az óriási gépezet most megáll őmiatta? Majd megmagyarázza, hogy nem tehet róla, hogy nem volt ideje, hogy nem úgy történt a dolog, ahogy eltervezték. De még semmi sincs veszve: holnap, talán már ma este, Dupont meg fog halni. Igen. Újra elmegy és megvárja a kecskerágósövény mögött, a könyvekkel és papírokkal telezsúfolt dolgozószobában. Fesztelenül, világos fejjel és újjászületve tér vissza a helyszínre, óvatosan, „minden lépését gondosan mérlegelve". Az asztalon ott a kocka alakú kő a használattól legömbölyített sarkaival, fénylő lapjaival... A vihar megvilágította, romos torony. Huszonegy fa lépcsőfok, egy fehér kölépcső. A folyosó padlódeszkái. Félig nyitott ajtó, odabenn három szelet sonka egy tányéron. Az ebédlő zsalugáterei zárva vannak; a konyhaablaké is, réseik között halvány fény dereng át. A füvön megy, hogy a sétány kavicsai ne csikorogjanak a léptei alatt; a gyalogút világosan kiválik a két virágszegély közül. A dolgozószoba ablaka, az első emeleten a középső, fényesen ki van világítva. Dupont most is ott van. A bejárati rácsos kapunál a néma csengő. Öt perc múlva hét óra. A véget nem érő Földmérők utcájára hering és káposztaleves szaga árad be a kivilágítatlan külvárosból és a nyomorúságos viskók között húzódó utak alkotta sáros négyszögekből. A sötétség beálltával Garinati ott bolyongott a kitűzött időpont jüttét várva a feneketlen kikötőme-

dencék mocskos vegetációja és vashuzalai között. A szobájában hagyta a Bonától kapott írott utasításokat, réges-rég kívülről tudja őket. Ezek a papírok — a kert és a ház pontos vázlata, a helyszínek aprólékos leírása, a végrehajtandó műveletek részletezése — ezek a papírok nem Bona kézírásával íródtak; ő csak a közvetlenül a gyilkosságra vonatkozó utasításokat írta le saját kezűleg. Garinati nem tudja, a többinek ki a szerzője, jobban mondva, kik a szerzői, mivel többen is be kellett hogy hatoljanak a villába, hogy ott a szükséges megfigyelések birtokába jussanak, megtudják, mi hol van, tanulmányozzák a házi szokásokat, és még azt is kipuhatolják, melyik padlódeszka hogyan viselkedik a léptek alatt. Valaki a délután folyamán a rácsos kapu csengőjét is elrontotta. A kis üveges ajtó mély hangon felnyögött. Garinati menekültében annyira rohant, hogy a kelleténél kicsit jobban kinyitotta.

A szürke lávakő kocka. Az elvágott figyelmeztető csengő. A káposztaleves-szagú utca. A valahol nagyon messze, a rozsdás bádogtetők közé vesző, sáros utcák.

,

Azt még meg kell tudni, vajon . Azonnal vissza kell mennie. A süket vénasszony most egyedül van. Fel kell mennie és magának kell meggyőződnie a dologról. Meg kell néznie, hogy ha a szoba sötét, a mit sem tudó kéz pontosan melyik pillanatban gyújtja fel a villanyt. Más az ő helyében ... Mit sem tudó. A saját keze. A gyilkos mindig visszatér És ha Bona megtudja? Itt sem lenne szabad ácsorognia! Bona. Bona. Bona .. Garinati ki egyenesedik. Elindul a hídon. Mintha havazni készülne. Más az 6 helyében minden lépését gondosan mérlegelve, világos fejjel és fesztelenül végrehajtaná, amit az elkerülhetetlen igazságszolgáltatás kíván. .

.

. .

-

40

Wallas. „Különleges ügynök"

.

. .

ELSŐ FEJEZET

Wallas a híd feljáratánál a karfának dől. Még fiatal, magas, nyugodt férfi, arcvonásai szabályosak. A ruhája, meg az, hogy látszólag cél nélkül ődöng, a kikötő felé utolsónak igyekvő munkásokból útközben enyhe csodálkozást vált ki: ebben az időpontban, ezen a helyen mintha nem lenne egészen helyénvaló, hogy valaki nem munkaruhában van, nem kerékpáron közlekedik és nem látszik rajta sietség; keddi napon, kora reggel az ember nem indul el sétálni, különben ebben a kerületben az ember nem is sétál. A helytől es időtől való ilyetén függetlenségben van valami meghökkentő. Wallas pedig arra gondol, hogy nincs valami meleg, es biztosan kellemes a sima aszfalton, szél iránt karikázni, hogy felmelegedjék az ember; de továbbra is ott áll a híd vaskorlátjára akaszkodva. Egyik fcj a másik után fordul feléje. Megigazítja a sálját és begombolja a kabátgallérját. A fejek egymás után fordulnak vissza tőle és tűnnek el. Ma nem tudott megreggelizni: abban a vendéglőben, ahol szobát talált, nyolc óra előtt nincs kávé. Gépiesen az órájára pillant, és megállapítja, hogy most se jár; tegnap este fél nyolckor megállt, ami igazán nem könnyítette meg az utazást meg a többi dolgot. Időnként megáll, nemigen tudni, miért — néha, de mindig olyankor, ha ütés éri —, és aztán magától elindul, szintén nem tudni, mitől. Nem látni, hogy el volna törve benne valami, hetekig is eljár egyfolytában. Szeszélyes; eleinte ez elég idegesítő; aztán meg lehet szokni. Most fél hét lehet. 4í

Vajon a tulajdonosnak eszébe jut, hogy bekopogjon, ahogy megígérte? A biztonság kedvéért Wallas felhúzta a kis ébresztőórát, amelyet elővigyázatosságból magával hozott, és végül is valamivel előbb kelt fel: mivel úgyse aludt, hát éppen rögtön munkához is láthatott. Most egyedül van, mintha a kerékpárosok útközben elvesztették volna. A sárga fényben határozatlanul nyúlik el előtte ez az utca, ahonnét a körútra jutott; balra szép, kőből épült, ötemeletes ház áll a sarkon, vele szemben keskeny kertcsíkkal körülvett téglaházacska. Ott ölték meg tegnap azt a bizonyos Daniel Dupont-t a mellébe lőtt golyóval. Pillanatnyilag Wallas nem is tud többet az ügyről. Múlt éjszaka későn érkezett ide, ebbe az alig ismert városba. Egyszer már volt itt, de csak néhány órára, még gyerekkorában, és nem emlékszik rá pontosan. Valami zsákutcaszerű csatornavégződésről maradt benne emlékkép; az egyik rakpartnál egy használaton kívüli, ósdi hajó — vitorlás hajó váza? — horgonyzott. Nagyon alacsony kőhíd zárja le a bejáratot. Nyilván nem ez a híd volt: ez alatt nem tudott volna átmenni a hajó. Wallas visszaindul a városközpont felé. Ahogy átmegy a csatornán, megáll, megvárja, míg elmegy a kikötő felől visszatérő villamos, amelyen csillog-villog az új festék — sárga meg piros, aranyos szegéllyel; teljesen üres: most az ellenkező irányba mennek az emberek. Ahogy Wallas elé ér, aki azt várja, hogy átmehessen az úton, a villamos is megáll, és Wallas éppen szemben találja magát a vaslépcsővel; ekkor pillantja meg maga mellett a gázlámpaoszlopra erősített táblát: „Állandó megállóhely" és a villamos vonalát jelző 6-os számot. Csengő szólal meg, és a kocsi lassan továbbindul, csikorog a karosszéria. Ügy néz ki, mintha a mai napot befejezte volna. Tegnap este a pályaudvarró

!

4

kijövct a villamosok annyira zsúfoltak voltak, hogy nem tudott jegyet váltani; a kalauz a bőröndök miatt meg sem tudott moccanni a kocsiban. A többi utas némi tanakodás után megmutatta neki a Földinérők utcájához legközelebb eső megállót, többséüknek fogalma sem volt róla, hogy ilyen utca egytalán létezik; sőt, valaki azt mondta, nem is eben az irányban van. Elég sokat kellett gyalogolnia a gyéren kivilágított körúton, és amikor végre megtalálta, észrevette azt a még nyitva tartó kávéházat, ahol szobát kapott — persze nem valami kényelmeset, de hát neki megfelelt. Mindent összevetve szerencséje volt, mert ebben a kihalt negyedben korántsem lett volna könnyű szállodát felhajtania. A kávéház kirakatuvegén zománcfestékkel ki volt írva: „Kiadó szobák", a tulajdonos mégis csak habozva válaszolt; mintha nem szívesen adta volna a szobát, vagy csak rosszkedve volt. Az úttest másik oldalán Wallas befordul egy faburkolatú utcára, amely valószínűleg a központ felé visz: Brabanti utca, mutatja a kék utcatábla. Wallasnak elutazása előtt nem jutott ideje rá, hogy térképet szerezzen a városról; ma reggel, alighogy kinyitnak a boltok, venni akar egyet, de kihasználja, hogy van egy kis ideje, mielőtt a rendőrségre menne, ahol a rendes hivatali idő csak nyolckor kezdődik, hogy az utcák zavaros hálózatán megpróbáljon egyedül kiigazodni. Ez az utca itt fontosnak látszik, bár keskeny, valószínűleg jó hosszú, a távolban összeolvad a szürke éggel. Igazi télies ég; mintha havazni készülne. Mindkét oldalon pucér téglaházak sorakoznak, mindegyik egyszerű, nincs rajtuk sem erkély, sem párkányzat, sem semmiféle dísz. Itt csak a legszükségesebbel találkozni: egybefüggő falak, rajtuk négyszögletes nyilások ütnek rést; az egésznek nincs

6

47

szegényszaga, csupán a munka és a takarékosság érződik rajtuk. Különben túlnyomórészt kereskedőházak. Szigorú homlokzatok, apró, sötétvörös, tartós, egyhangú, türelmes téglák gondosan összehordott tömege: egy garas a „Gyantatermő Fafajták Cég" nyereségéből, egy garas a „Louis Schwob Faexport"-ból, a „Mark es Lengler" vagy a „Borex" részvénytársaságból. Fakivitel, gyantatermő fa, ipari fa, exportfa, gyantatermő fakivitel, az egész negyed fakereskedéssel foglalkozik; téglákká halmozott sok ezer hektár fenyőerdő nyújt hajlékot a hatalmas számlakönyveknek. Mindegyik ház egy kaptafára épült: öt lépcsőfok vezet a beszögellésben elhelyezett, lakkozott ajtóhoz, amelyet fekete táblácskák vesznek körül, rajtuk aranybetűkkel a cégjelzések; balra két ablak, jobbra egy, és efölött négyemeletnyi egyforma ablak. Lehet, hogy az irodák között van egy-egy lakás is? Mindenesetre semmi külső jel nem utal rá. A még félig alvó alkalmazottaknak, akik egy órán belül elözönlik az utcát, a megszokás ellenére nagyon nehéz lesz megkülönböztetni a maguk kapuját; vagy talán az első útjukba kerülő bejáraton bemennek, hogy aztán ahogy jön, Louis Schwob vagy Mark és Lengler fáját exportálják? Talán nem az a lényeg, hogy lelkiismeretesen elvégezzék a munkájukat, hogy az apró téglácskák tovább halmozódjanak, éppúgy, mint aa óriási könyvekben a számjegyek, és így az épülcthez még egyemeletnyi fillérecske összejöjjön; még néhány száz tonna pontos összeadás es levél: „Uraim, f. hó .. -i levelükre válaszolva ..." készpénzfizetés, egy fenyőért öt tégla. A hosszú sor csak a tökéletesen egyforma, egymásra merőleges utcák kereszteződésénél szakad meg, ahol épp csak annyi hely van, hogy be lehes48

en siklani a pénztárkönyvek oszlopai és a számolóépek közé. De itt egy mélyebb bevágás, amelyet a víz váj az égetett agyaglapokon keresztül: itt húzódik végig a rakparton a házoromzatok védelmi vonala, ahol a nyílások ösztönösen összébb húzódnak, és vaskosabbak a védőbástyák. E keresztutca közepén látszólag mozdulatlan csatorna folydogál, egyenes vonalú folyosó, amelyet az emberek még meghagytak az anyatónak, a fával megrakott dereglyék számára, amelyek lassan úsznak le a kikötő felé; egyben e kiszáradt földek fülledt levegőtlenségében utolsó menedék az éjszaka számára, az álom vize, feneketlen, a tengerből ide felhozott tengerzöld víz, amelyet láthatatlan szörnyek rohasztanak. A kikötőcsatornákon és gátakon túl az óceán elszabadítja a szörnyek süvítő örvényét, melynek forgatagát itt két megnyugtató védőfal tartja féken. Azért jó lesz vigyázni és nem nagyon előrehajolni, ha az ember nem akarja beszippantani a leheletét g

.

. .

Nemsokára folytatódik a téglaházak sora: Janeck utca. Ez tulajdonképpen ugyanaz az utca, csak a csatorna másik oldalán folytatódik: ugyanolyan zord, az ablakok ugyanúgy helyezkednek el, ugyanolyan ajtók és ugyanolyan felírások ugyanolyan fekete üvegtáblácskákon. Silbermann es Fia, papíripari fakivitel, egymillió-kétszázezer tőke; készletraktár: Saint-Victor rakpart négy és hat. Egy rakodódokk mentén daruk sora mögött gondosan felhalmozott farönkök, távolabb fém járműcsarnokok, mazut- es gyantaillat. A Saint-Victor rakpart valahol ott lehet északnyugat felé. Egy útkereszteződés után táj valamelyest megváltozik: egy orvos éjszakai csengője, néhány bolt, 4 A radírok

49

kicsit változatosabb építészet teszi lakhatóbbá ezt a környéket. Jobbra utca nyílik, az előzőknél élesebb sarkot formál; talán be kellene fordulni? Inkább végigmegy ezen itt, aztán még mindig irányt változtathat. A föld felett leheletnyi fiistszag. Cipész cégtáblája; az „Élelmiszer" szó barna alapon sárga betűkkel. Bár a szín továbbra is kihalt, az ember jelenlétének érzése fokozatosan erősödik. Egy földszinti ablakban a függönyöket szériagyártásról árulkodó allegorikus tárgyú jelenet díszíti: egy pásztor kiszedi az elhagyott gyermeket, vagy valami hasonló. Tejbolt, fűszerüzlet, hentes, megint egy fűszerüzlet; pillanatnyilag csak leeresztett vasredőnyüket látni, közepén a szürke fémlemezbe vágva tányér nagyságú szép csillagos csipke, mint amilyet a gyerekek csinálnak hajtogatott papírból. Kicsi, de tiszta, alaposan kisikált, gyakran festett boltok; majdnem mind élelmiszerüzlet: okkersárga pékség, kék tejcsarnok, fehér halasbolt. Csak a színük meg az oromzaton kiírt nevük különbözteti meg őket egymástól. Aztán megint nyitott zsaluk és az az olcsó csipkefüggöny: egy fa alatt ókori ruhában két pásztor birkatejjel itat egy pucér kisgyereket. A zárt'zsalugáterek között, a téglafalak tövében Wallas magányosan folytatja útját, egyforma, ruganyos, biztos léptekkel. Megy. Körülötte még nem indult meg az élet. Pedig az imént a körúton már találkozott a kikötő felé karikázó munkások első hullámával, de azóta senki sem akadt az útjába: a hivatalnokok, a kereskedők, a családanyák, az iskolába induló gyerekek még csendesek a csukott házakban. A kerékpárok eltűntek és a velük megkezdett nap néhány mozdulatnyit visszahúzódott, mint 50

az alvó, aki az imént kinyújtotta a karját, hogy elhallgattassa az ébresztőórát, és mielőtt igazán felébredne, még néhány perc haladékot engedélyez magának. Egy pillanat még, és felpattannak a szemhéjak, a valótlan álomból ébredő város egyszerre utoléri a kikötő ritmusát, és mihelyt kiküszöbölődik ez a disszonancia, megint mindenki számára ugyanannyi lesz az idő. Wallas, a szokatlan sétáló, átlépked ezen a törékeny szüneten. (Igy van az is, aki nagyon későig marad fenn éjszaka, és aztán gyakran már nem is tudja, milyen nap az a kétes idő, amelyben léte folytatódik; a munkától és virrasztástól fáradt agya hiába próbálja a napok egymásutánját összeállítani: holnapra kellene befejeznie a tegnap este elkezdett munkát, tegnap és ma között már nincs meg a jelen helye. Végül teljesen kimerülten leveti magát az ágyra és elalszik. Később, amikor majd felébred, megint természetes mai napjában találja magát.) Wallas megy tovább. 2

'

Wallas csak megy tovább, nem tér le az útjáról, nem is lassítja az iramot. Előtte egy asszony megy át az úttesten. Egy öregember a járdaszélen hagyott üres kukát cipeli be a kapualjba. Az egyik kirakatban három sorban négyszögletes tálak, rajtuk mindenféle marinírozott ajóka, füstölt spratt, sózott és fűszerezett, nyers vagy főtt, szárított, sült, savanyított, göngyölt meg nem göngyölt hering. Valamivel odébb fekete felöltős és kalapos úr lép ki egy házból és jön vele szembe; érett kor, jómód, olykor nehéz emésztés; csak pár lépést tesz és máris belép egy nagyon tiszta kinézetű kávéházba, amely biztosan barátságosabb annál a másiknál, ahol íí töl

tötte az éjszakát. Wallasnak eszébe jut, hogy éhe,, de úgy dönt, hogy valami nagy, modern helyen fog reggelizni, az egyik téren vagy sugárúton, amelyek, mint mindenütt, itt is a város szívét képezik. A most következő keresztutcák ezt az utcát egyértelműen tompaszögben metszik, tehát nagyon is visszavinnék, majdnem oda, ahonnét jött. Wallas szeret gyalogolni. A kezdődő tél hidegében szeret egyenest előremenni, szeret átmenni ezen a számára ismeretlen városon. Néz, hallgat, szagol; ez a mindig megújuló érintkezés a folyamatosság édes érzését önti belé: ahogy egyre előbbre jut, felgöngyölíti útjának megszakítatlan vonalát, nem ésszerűtlen és összefüggéstelen képek egymásutánját, hanem egybefüggő szalagot, ahol minden alkotórész, még a legesetlegesebb is rögtön beleilleszkedik a szövedékbe, még az is, amelyik clőször lehetetlennek vagy fenyegetőnek, vagy anakronisztikusnak, vagy csalókának tűnhet; szép okosan sorakozik mind egymás után, és a szövet lyuk vagy bctoldás nélkül, lépteinek egyenletes ütemére nyúlik egyre hosszabbra. Mcrt valóban ő megy itt; az ő testéhez tartozik ez a mozgás, nem a háttereket alkotó függönyhöz, amelyet esetleg egy gépmester mozgat; figyelheti tagjaiban az ízületek játékát, az izmok folytonos összehúzódását, és ő maga szabályozza lépteinek ütemét és hosszúságát: lépésenként fél másodperc, méterenként másfél lépés, percenként nyolcvan méter. Tudatosan halad az elkerülhetetlen, tökéletes jövő felé! Régen nagyon gyakran előfordult vele, hogy a kétség és tehetetlenség bűvkörébe került, de most csak megy; itt találta meg időbeni folytonosságát. Egy iskolaudvar falán három megsárgult plakát, pici betűkkel nyomtatott politikai beszéd három egymás mellé ragasztott példánya, fent az óriási 52

„Polgártársak, figyelem! Polgártársak, figyc! Polgártársak, figyelem!" Wallas ismeri ezt az égész országban terjesztett és már jó régi plakátot: alamelyik szakszervezeti vezető kirohanása a tök ellen vagy a liberálisoké a védővámrendellen, az a fajta irodalom, amit soha senki el nem olvas, kivéve nagy néha egy-egy öregurat, aki megáll, felteszi a szemüvegét, és gondosan kisilabizálja az egész szöveget, szeme a sorok elejétől a végéig sétál, majd kicsit hátrál, hogy fejcsóválva az egészet áttekintse, visszateszi a szemüvegét a tokjába, a tokot a zsebébe, aztán tétován továbbindul, hogy vajon a lényeg nem kerülte-e el a figyelmét. A megszokott szavak között itt-ott gyanús kifejezés meredezik, mint egy-egy jelzőlámpa, és az így oly alattomosan megvilágított mondat egy pillanatra mintha rengeteg mindent rejtene, vagy egyáltalán semmit. Harminc méterrel odébb az autósiskolát jelző tábla hátulját látni. Az utca ezután újabb, az előzőnél szélesebb csatornát szel át, rajta lassan közeledő vontatóhajó két uszályt vonszol a víz színén Tengerészkék matrózzubbonyos és egyensapkás férfi zárta most le a híd bejáratát a szemben levő rakparton, és a híd szabad vége felé igyekszik, ahol Wallas épp elindul. —Siessen uram, kinyitjuk a hidat! — kiáltja felé a férfi. Wallas, ahogy egymás mellé érnek, odabólint neki. —Nincs valami meleg ma reggel! —Kezdődik — feleli a férfi. A vontató üdvözlésként halkan felbúg: Wallas a fémgerendák fölött szétfoszló füstpamacsot pillant meg. Kinyitja a kis rácsajtót. Villanycsengő jelzi, hogy a másik oldalon az alkalmazott mindjárt megindítja a gépezetet. Abban a pillanatban, amikor 53

Wallas becsukja maga mögött a kis ajtót, a járdaszétnyílik mögötte, a hídpálya motor- és fogaske rék-csikorgás közepette mozgásba lendül. Wallas végül igen széles főútvonalra ér, amely nagyon hasonlít a hajnalban már érintett körútra, csak a csatorna hiányzik, azt most egészen fiatal fákkal beültetett járda helyettesíti az úttest közepén; öthat emeletes bérházak váltakoznak szerényebb, majdnem parasztház jellegű építményekkel és szemmel láthatóan ipari célokat szolgáló épületekkel. Wallas csodálkozik, hogy ismét ilyen külvárosias egyvelegbe botlik. Ahogy átmegy az úttesten, hogy jobb felé, ebbe az új irányba térjen, még jobban meghökken, mert ezt olvassa a sarokház oldalán: „körút". Értetlenül fordul meg. Nem keringhetett körbe, mivel a Földmérők utcájától kezdve mindig teljesen egyenesen ment előre, nyilván túlságosan lent délen vágta le a város egy szeletét. Meg kell kérdeznie, merre kell mennie. Járókelők sietnek a dolgaik után, Wallas inkább nem tartja f el őket. Egy kötényes asszonyra esik a járdát választása, aki az utca másik oldalán nem tudja, hoa boltja előtt. Wallas odamegy, de gyan kérdezze meg, amit akar: pillanatnyilag nincs pontos célja; attól pedig visszariad, hogy a rendőrség felől érdeklődjék, ahová valamivel később mennie kell, nem annyira hivatali clővigyázatból, hanem inkább azért, mert szeretné megőrizni kényelmes semlegességét, ahelyett hogy könnyelműen felébressze az emberekben a félelmet vagy egyszerűen a kíváncsiságot. Ugyanez áll az Igazságügyi Palotára, amely, ahogy megtudta, a főkapitánysággal szemben van, de amelynek soványka műemlékhíre nem indokolná eléggé az érdeklődését. Az asszony 54

kiegyenesedik, ahogy meglátja maga mellett; nyeles keféje mozgását is megállítja. —Bocsánat, asszonyom, hogy jutok el a főpostához? A nő pillanatnyi gondolkodás után válaszol: —A főpostához: mit ért azon, hogy főposta? —Azt akarom mondani, hogy a nagy posta. Úgy látszik, nem ez a jó kérdés. Lehet, hogy több nagy posta is van és egyik sincs a központban. Az asszony a nyeles keféjét nézegeti, és azt mondja: —Van itt egy posta egész közel, a körúton. (Allával arra int.) Általában oda járunk. De most még biztosan zárva van. A kérdésének tehát mégis volt értelme; csak egy olyan posta van, ahol egész éjjel működik a távíróhivatal. —Igen, pontosan erről van szó, kell lennie olyan postának, amelyik a táviratoknak állandóan nyitva tart. Sajnos, ez a kijelentés felkelti a hölgy rokonszenvét: —Ó, táviratozni akar! A seprűjére pillant, míg Wallas azt hiszi, megússza egy nem túl meggyőző „igennel". —Remélem, nincs baj? — mondja a hölgy. A kérdést nem kifejezetten kérdő hangsúllyal tette föl, inkább csak mint enyhén kétkedő színezetű udvarias óhajt, de aztán elhallgat, és Wallas úgy gondolja, feltétlenül felelnie kell. —Nincs, nincs — mondja —; köszönöm. Megint csak hazugság, mivel az éjjel meghalt egy ember. Meg kell vajon magyaráznia, hogy nem családtagjáról van szó? —Akkor viszont — mondja az asszony —, ha nem sürgős, van itt egy postahivatal, amelyik nyolckor nyit. Íme, hová vezet, ha az ember mindenfélét kitalál. 55

Kinek küldene hát táviratot és abban is mit közölne? Micsoda kerülővel tudna most visszakozni? A hölgy, látván, milyen elégedetlen képet vág, végin hozzáteszi: —A Christian-Charles úton van egy posta, de nem tudom, kinyit-e hamarabb, mint a többi; meg aztán, amíg innen odaér .. . Az asszony most figyelmesen végignézi, mintha az esélyeit latolgatná, hogy vajon célba ér-e nyolc óra előtt; aztán másfelé pillant és megint a nyeles kefe szélét vigyázza. Az egyik pamacs félig szétesett, és így oldalt néhány tarackszál meredezik. Végül kihirdeti a vizsgálat eredményét: —Ugye nem idevaló az úr? — Nem — vallja be kénytelen-kelletlen Wallas —, nemrég jöttem. Mutassa meg, legyen szíves, merre van a központ, aztán majd csak eligazodom. A központ? Az asszony megpróbálja elképzelni, hol is van; a seprűjét, majd a vízzel teli vödröt nézegeti. A Janeck utca eleje felé fordul és abba az irányba int, ahonnét Wallas jött. — Azon az utcán induljon el, aztán a csatorna után balra befordul a Berlin utcába és odaér a Prefektúra térre. Aztán a sugárutakon megy tovább; végig egyenesen. A prefektúrát kellett volna kérdeznie. — Köszönöm, asszonyom. — Nincs ám közel, tudja. Okosabban tenné, ha villamossal menne, nézze, ott a megálló .. . —Nem, nem, majd gyorsan megyek, így legalább felmelegszem. Köszönöm, asszonyom. —Igazán nincs mit, uram. Belemártja a seprűjét a vízbe és tovább sikálja a járdát. Wallas ellenkező irányba folytatja azl útját.

56

A megnyugtató folyamat megint helyreállt. Most az irodai dolgozók éppen elindultak otthonról, kezükben ott a műbőr aktatáska, benne a hagyományos három szendvics délre. Ahogy átlépik a ház küszöbét, az égre pillantanak, és barna kötött sáljukat szorosabbra húzva útnak indulnak. Wallas érzi az arcán a hideget; még nincs itt a metsző, jeges hideg ideje, amely az arcot fájdalmas maszkká bénítja, de már mintha megkezdődne a szövetekben valami összehúzódás-féle: a homlok összeszorul, a haj töve közelebb kerül a szemöldökhöz, a két halánték mintha össze akarna érni, az agy megpróbál jámbor kis felületi csomóvá csökkenni a két szem között, valamivel az orr felett. Az érzékek ennek ellenére korántsem zsibbadtak: Wallas nagyon is figyelmes tanúja marad a látványnak, amely mit sem vesztett rend- és folytonosság-minőségéből; ellenkezőleg, a vonal talán még szigorúbb lesz, apránként levetkezi díszeit és gyengeségeit. Az is lehet persze, hogy ez a tervrajz-pontosság puszta illúzió, csak az üres gyomor idézi elo. Wallas mögött Diesel motor közeledik ... berregése végül teljesen betölti a fejét, aztán a nehéz kamion fojtogató füstfelhőt húzva maga után hamarosan el is hagyja. Kerékpáros várakozik a fehér korlát mögött a szétnyitható híd bejáratánál, mellette a gépe; a híd most ereszkedik vissza a helyére. Wallas megáll a férfi mellett, és ő is a hídpálya eltűnőfélben levő alját nézi. Amikor megint megpillantják az úttest felszínét, a kerékpáros kinyitja a rácskaput és betolja rajta a kerékpárja elejét. Wallashoz fordul: — Nincs valami meleg ma reggel — mondja. —Nincs bizony — mondja Wallas —, kezdődik! —Mintha havazni akarna. 57

— Azért most még furcsa lenne. — Na, hát engem nem lepne meg — mondja a kerékpáros. Mindketten a hídpálya vasszegélyét bámulják, amely egész lassan az utca szintjére ereszkedik. Abban a pillanatban, ahogy leer, a zaj hirtelen megszűnik; ekkor felharsan az áthaladást engedélyező villanycsengő. A kerékpáros, ahogy átmegy a rácskapun, még megismétli: —Nem lepne meg. —Talán mégis — mondja Wallas. — Minden jót! —Jó napot, uram— mondja a kerékpáros. Nyeregbe ugrik és eltávolodik. Vajon tényleg esni fog a hó? Most még nyilván nincs elég hideg; csak a hirtelen időváltozás éri váratlanul az embert. Wallas a hid közepén találkozik a matrózzubbonyos alkalmazottal, aki a sorompóját megy kinyitni. —Máris visszafelé, uram? — Hát igen — feleli Wallas —; épp annyi időbe telt, mint a hídfelnyitás. A prefektúra arra van, ugye? A másik félig megfordul. „Mi telt épp annyi időbe? — gondolja. Így szól: — Igen, igen, arra. A Berlin utcán menjen, az a legrövidebb. —Köszönöm, uram. —Kellemes sétát, uram. Miért nincs a másik oldalról automatikus vezérlése ennek a sorompónak? Wallas most jön rá, hogy a Janeck utca nem is egyenes: valójában észrevehetetlen kanyarsorozattal dél felé fordul. A jelzőtáblán — rajta két gyerek fogja egymás kezét, há tukon iskolatáska — ott látni egy fordítva felragasztott és széttépett reklámcédula maradványait. A kettős kapu után — leányiskola, fiúiskola — az iskolaudvar falát vadgesztenyefák, rozsdavörös fa58

ilz

és szétpattant terméshéjak rejtik szem elől; kisfiúk gondosan összegyűjtötték a fénylő héjú agokat, megannyi játék és munka forrását. Wallas megy a szemben levő járdára, hogy megnézhesse balra nyíló utcák nevét.

egyik útkereszteződésnél Wallas megpillantja az őbbi rossz emésztésű urat, éppen megy át az úttesten. Reggeli után sincs jobb színben; talán nem is a gyomorbántalmai, hanem a gondjai miatt néz ki en rosszul. (Fabiusra hasonlít!) Feketében van: postára megy, hogy gyásztáviratot adjon fel. —Ó, táviratról van szó? Remélem, nincs semmi j? —Haláleset, asszonyom. A szomorú úr elmegy Wallas előtt és befordul a keresztutcába: Berlin utca, Wallas követi. Ezek szerint reggel jóval clőbb be kellett volna fordulnia, ahogy ennek az utcának az irányából látja. A fekete hát szemmel láthatóan ugyanolyan sebességgel megy, mint Wallas, és mutatja neki az utat.

fekete felöltős férfi átmegy a bal oldali járdára es befordul egy kis utcába; így Wallas szem elől veszti. Kár, mert jó útitárs volt. Szóval ncm táviratozni ment a postára, hacsak nem tud egy rövidebb utat, amely egyenest a Christian-Charles útra visz. Mindegy, Wallas szívesebben követi a város nagy iitőereit, annál is inkább, mcrt semmi oka rá, hogy elmenjen arra a bizonyos postára. Nyilván sokkal egyszerűbb lett volna, ha rögtön megmondja az asszonynak, hogy a város főbb út59

lil

vonalait szeretné bejárni, mivel először van itt; de vajon nem indította volna valami lelkiismereti aggály arra, hogy a régi útjáról is beszéljen? — a napsütötte utcácskákról, ahová elkísérte az anyját, az alacsony házak között a csatornadarabkáról, az elhagyott hajótestről, arról a rokon hölgyről (anyja nővére vagy féltestvére?), akivel találkozniok kellett —, úgy nézett volna ki, mintha gyermekkori emlékei után futna. Ha pedig turistának mondja magát, az azonkívül, hogy ebben az évszakban egy művészetkedvelő számára teljesen semmitmondó városban valószínűtlen lenne, még nagyobb veszélyeket rejtene magában: hová el nem vezették volna a hölgy kérdései, ha már a posta elég volt, hogy egész természetesen távirat szülessen belőle, azért is, hogy elkerülje az újabb magyarázkodást, meg azért is, mert nem szeretett volna ellentmondani neki. Micsoda képzeletbeli kalandokba bele nem rángatnák a végén, pusztán azért, mert udvarias és tapintatos szeretne lenni! —Ugye, nem idevaló az úr? — Nem, detektív vagyok, tegnap este érkeztem, hogy egy politikai gyilkosság ügyében nyomozzak. Ez még valószínűtlenebb lenne, mint a többi. „A hírszerzőnek — mondogatja Fabius — a lehető legkevesebb nyomot kell hagynia az emberek emlékezetében; fontos tehát, hogy minden körülmények között úgy viselkedjék, ahogy az átlag." A nyomozóirodában és az egész minisztériumban hírhedt karikatúra Fabiust „gondtalan járókelőnek" ábrázolja: szemébe húzott kalappal, nagy sötét szemüveggel és földig lógó, rikító álbajusszal; az illető kétrét görnyedve, „feltűnés nélkül" mászik a földön, kint a mezőn, a döbbenten bámuló háziállatok között. Ez a tiszteletlen kép valójában a munkatársak-

6o

nak az öreg főnök iránti őszinte csodálatát rejti. Már nem a régi", gyónják meg neked édeskésen az ellenségei; de azok, akik napról napra vele dolgoznak, nagyon jól tudják, hogy bizonyos megmag yarázhatatlan önfejűségek ellenére a kiváló Fabius méltó maradt a híréhez. Mégis, a kissé elavult módszerekhez való ragaszkodásán kívül maguk a hívei is szemére vetnek néha valamiféle határozatlanságot, beteges óvatosságot, ami miatt örökké kétségbe vonja a legbiztosabb adatokat is. Csodálatos szimattal mutatta ki egy-egy gyanús helyzetben a legkisebb érzékeny pontot, szenvedélyes lendület röpítette a rejtély gócához, aztán pedig kimeríthetetlen türelemmel állította megint össze a lemeztelenített cselekményláncolatot — s mindez időnként mintha rögeszmés, terméketlenítő szkepticizmusba hajlana. Már azt is mondogatták, hogy irtózik az egyszerű megoldásoktól, most pedig azt suttogják, hogy már nem hisz semmilyen megoldás létezésében. A mostani ügyben például, amelynek pedig igazán világos a célja (hogy leleplezzék egy anarchista szervezet vezetőit), elejétől fogva túl sokat habozott, és úgy látszott, mintha kedve ellenére foglalkozna csak az egésszel. Még abban sem zavartatta magát, hogy alárendeltjei előtt igazán hóbortos megjegyzéseket ejtsen el, hol úgy tett, mintha az összesküvést véletlenek sorozatának tartaná, hol meg a kormány fondorlatos ötletének. Egy szép napon hidegen kijelentette, hogy ezek emberbarátok, és csak a közjó érdekében tnunkálkodnak! Wallas nem szereti ezeket a vicceket, amelyek csak arra jók, hogy hanyagsággal, sőt összejátszással vádolhassák az irodát. f) természetesen nem viseltethet olyan vak hódolattal Fabius iránt, mint egyes kollégái: nem ismerte az ellenséges ügynökök „

6t

11

ellen folytatott harc dicsőséges évci idején, a há- 1 tóhadjáratról —, amit azok ellen az emberek ellen vezetnek (de kik?), akiknek politikai szerepük kétború alatt. Wallas csak nemrégiben tagja a nyomozóségtelenül nagyon fontos, bár nem hivatalos, és irodának, azelőtt a belügyminisztérium más terüleakik éppen ezért részesülnek is ... bizonyos ... tén dolgozott, és csak véletlenül került erre a helyre. Ez idáig főképpen abból állt a munkája, hogy A Prefektúra tér nagy, négyszögletes, három oldalkülönböző teozófiai társulatok tevékenységét figyelrál árkádos házakkal szegélyezett tér; a negyedik te, amelyekre Roy-Dauzet, a miniszter, hirtelen megorrolt; Wallas hónapokat töltött azzal, hogy eloldalon áll a prefektúra, ez a csiga- és fésűkagylójárt a bennfentesek összejöveteleire, mindenféle díszekkel szerencsére nem túlságosan agyonzsúfolt kőépület, amely mindent összevetve tulajdonképvad brosúrákat tanulmányozott és félbolondok roen mértéktartóan csúnya. konszenvét próbálta megnyerni; küldetését nemrég fejezte be, mégpedig ezeknek a különben teljesen A tér közepén ráccsal védett alacsony talapzaton ronz szoborcsoport áll, két ló húzta görög kocsit ártalmatlan társulatoknak a működéséről írt terjeábrázol, benne több, valószínűleg szimbolikus alakdelmes jelentésével. Tulajdonképpen ennek a rendőrségnek, amely az r kal, amelyeknek természetellene s tartása egyáltalán nincs összhangban a vágta feltételezhető sebesigazinak csak a perifériáján mozog, legtöbbször naségével. gyon is békés a szerepe. Eredetileg azért alapították, hogy kizárólagos célja a kémelhárítás legyen, A másik oldalról indul a Királynő útja, ahol a ványadt lombok már elhullajtották leveleiket. Ezen de a fegyverszünet után amolyan gazdasági rendőrség lett, amelynek fő feladata az volt, hogy a kara környéken alig jár valaki az utcán; az a kevés bebugyolált járókelő meg a fák fekete ágai idő tellek üzelmeit ellenőrizze. A későbbiekben aztán előtti télies jelleget adnak a negyednek. valahányszor egy pénzügyi, politikai, vallási vagy Az Igazságügyi Palota sem lehet messze, mert a más csoportosulásról azt gondolták, hogy veszélyezteti az állam biztonságát, működésbe lépett a nyo- varos, ha a külvárost nem számítjuk bele, nyilván mozóiroda, és két-három esetben is értékes segítőnem nagyon nagy. A prefektúra óráján hét óra múlt alig több mint tíz perccel, Wallasnak tehát bő hátársnak bizonyult a kormány számára. Most viszont egészen másról van szó: kilenc nap romnegyed órája van, hogy felderítse a környéket. A sugárút végén egy régi mellékcsatorna szürke alatt kilenc erőszakos haláleset történt egymás után, ezek közül legalább hat jellemző jegyekkel vize még csak fokozza a vidék jeges nyugalmát:" ellátott gyilkosság. A különböző bűncselekmények 1 Ezután a valamivel szélesebb Christian-Charles közötti hasonló vonások, az áldozatok személye és- 1út következik, néhány szép áruházzal és mozival. a fenyegető levelek, amelyeket annak a szervezet Villamos halad el, túl csendes közeledtét időnként nek más tagjai is kaptak, amelynek ez a bizonyos- két-három éles csengetés jelzi. kilenc ember is állítólag a tagja volt, mind világo Wallas a város megsárgult térképét nézegeti, san arra utal, hogy azonos ügyről van szó: szőr amely egy hirdetőtáblára van erősítve, a közepén nyű megfélemlítési kampányról — sőt tökéletes ir- forgatható vaspálca. Nem veszi igénybe sem ezt a 62

63

segédeszközt, sem a kis dobozt a papírtekercsre írt utcanevekkel, hiszen különösebb nehézség nélkül fel tudja térképezni az útvonalát: a pályaudvar, a körút alkotta enyhén nyújtott kör, a Földmérők utcája, a Brabanti utca, a körúthoz csatlakozó Janeck utca, a Berlin utca, a prefektúra. Most majd a Christian-Charles úton megy tovább, és mivel van ideje, kitér balra, hogy aztán az V. Lajos-csatorna mentén jöjjön vissza, majd a keskeny csatorna mellett, amely ezzel az utcával, a Koppenhága utcával fut együtt; az előbb ezen a csatornán jött át. Amikor befejezi a körútját, elmondhatja, hogy kétszer vágott át külön-külön a városon, a körúton belül eső területen. A körúton túl kelet és dél felé terpeszkedik a sűrűn lakott, nem valami csalogató külváros, de északnyugat felé a belső kikötő számtalan medencéje, délnyugatnak pedig a sportpályák, egy liget, sőt állatkerttel élénkített városi park teszi levegőssé a várost. A Janeck utca végétől rövidebb úton is el lehetett volna ide ;utni, de az bonyolultabb lett volna, és a seprűs hölgy jól tette, hogy a prefektúra felé irányította. A bús képű feketefelöltős ott kanyarodott el és veszett bele a szűk, kanyargós utcácskák zűrzavarába. Wallas már majdnem odébbáll, amikor eszébe jut, hogy még meg kell keresnie az Igazságügyi Palotát; szinte azonnal fel is fedezi a prefektúra mögött, amellyel a térbe torkolló apró kis utca, az Oklevél utca köti össze. A főkapitányság tényleg éppen szemben van. Wallas mar nem érzi magát olyan idegennek az így kicövekelt területen, amelyen immár könnyedebben mozoghat. Lejjebb a sugárúton elmegy a posta előtt. Zárva. A hatalmas kapun fehér keménypapír felirat; „8-tól 19 óráig megszakítás nélkül nyitva." Befor dul a körútra, és majdnem azonnal ismét találkozik

-

64

a vízzel, és a nyomába szegődik: vonzza és fenntartja őt a víz, ő pedig a visszfények és árnyak szemlélésébe merül. Amikor Wallas másodszor bukkan ki a Prefektúra térre, az óra öt perc múlva nyolcat mutat. Épp anynyi ideje van, hogy az Oklevél utca sarkán bemenjen az eszpresszóba és gyorsan bekapjon valamit. A hely korántsem olyan, mint amilyennek elképzelte: ezen a vidéken, úgy látszik, nem sokra becsülik az üveget, a nikkelt és a neonvilágítást. Ez a nagy eszpresszó is, amelyet csak a kirakatból beszivárgó fukar világosság és néhány falikar szerényke fénye világít meg, meglehetősen szomorú benyomást kelt komor faburkolatával és gyéren párnázott, sötét műbőrrel bevont padjaival. Wallas újságot hozat magának; éppen csak el tudja olvasni. yorsan átfutja a cikkeket: 1 „Súlyos közúti baleset a delfi országúton." „Holnap új polgármestert választ a tanács." „A jósnő rászedte ügyfeleit." „A burgonyatermés a legjobb esztendőkét is felülmúlta." „Elhunyt városunk egy polgára. Vakmerő betörő hatolt be tegnap sötétedés után Daniel Dupont úr házába ..." Laurent, a felügyelő, valószínűleg rögtön fogadja majd, ahogy megérkezik, hála Fabius ajánlólevelének. Csak nehogy megsértődjön az ügyeibe való etén beavatkozás miatt: ügyesen kell majd tálala a dolgokat, különben azt kockáztatja az emr, hogy ellenséget szerez magának, vagy legalábbelveszti a támogatását, ami pedig most nélkülözetlen számára. Valóban nem lesz könnyű — bár az előző nyolc bűncselekmény során a helyi rendőri szervek tanúbizonyságot tettek tökéletes tehetetlenségükről, mivel egyetlen nyomot sem találtak, sőt 5A

radírok

65

két esetben balesetnek könyvelték el a végén a gyilkosságot -, nem lesz könnyű teljesen félreállítard őket; mindennek ellenére ők képviselik az egyetlen lehetséges információforrást az esetleges „gyilkosokkal" kapcsolatban. Másrészt viszont oktalanság lenne azt a hitet támasztani bennük, hogy gyanúsak. Wallas meglát egy nyitott papírüzletet, gondol egyet, bemegy. Egészen fiatal lány áll föl, hogy kiszolgálja; eddig a pult mögött ücsörgött. - Parancsol? Kicsit durcás, szép arca van és szőke haja. - Szeretnék egy nagyon puha radírt, ceruzarajzhoz valót. - Azonnal, uram. A falon végigvonuló fiókok felé fordul. A tarkóján feltűzött haja miatt hátulról idősebbnek látszik. Beletúr az egyik fiókba, és letesz Wallas elé egy sárga, hosszúkás, rézsútosan elmetszett, iskolásoknak való, közönséges radírgumit. Wallas megkérdezi: - Speciálisan rajzhoz való eszközöket nem tartanak? - Ez rajzradir, uram. Félmosollyal még bátorítja is. Wallas kézbe veazszi a radírt, hogy figyelmesebben megvizsgálja, szátán a lányra néz, a szemére, picit nyitott, húsos jára. Most ő is elmosolyodik. - Én olyat szerettem volna ... A lány kicsit félrebillenti a fejét, mintegy hogy jobban megértse, amit Wallas mondani fog. - .. ami valahogy puhább. - De uram, biztosíthatom, hogy ez remek ceru zaradír. Minden vevőnk meg van vele elégedve. mondja Wallas. - Kipróbálom. Ment' - Jó nyi ez? Fizet, aztán elmegy. A lány az ajtóig kíséri 66

-Nem, nem gyerek már: a csípője, a járása majdnem asszonyos. Ahogy Wallas az utcára ér, gépiesen gyömöszölni kezdi az ujjai között a radírt; tapintásra is tisztán érezni, hogy vacak. Különben meglepő lett volna, ha ilyen szerény boltocskában talál ... Kedves volt az a lány ... A hiivelykujjával kicsit ledörzsöli a radír végét. Egyáltalán nem ilyet keres.

Ahogy Laurent leteszi az íróasztalára a dossziékat, elfedi velük a kis radírdarabkát. Wallas leszögezi: - Szóval nem talált semmi komolyat. - Úgy is mondhatja: semmit - feleli a felügyelő. - És most mit óhajt tenni? - Semmit a világon, hiszen ezentúl nem én vezetern az ügyet! Laurent felügyelő ironikusan lesújtott mosollyal kíséri ezeket a szavakat. Mivel a másik hallgat, folytatja: - Nyilván tévedtem, amikor azt hittem, felelős vagyok a város közbiztonságáért. Ez a papír (egy levelet lobogtat meg a két ujja között) félre nem érthető szavakkal arra kér, hagyjam a tegnap esti bűnügy felderítését a fővárosra. Nekem is ez minden vágyam. Most pedig, ugye, a miniszter, ahogy maga mondja - vagy legalábbis az az iroda, amely közvetlenül az ő irányítása alatt áll -, magát küldi ide, hogy a nyomozást folytassa, nem „helyettem", hanem a „segítségemmel". Mire következtethetek ebből? Legfeljebb arra, hogy ennek a segítségnek arra kell korlátozódnia, hogy a birtokomban levő felvilágosításokat átadjam magának - amit már meg is tettem -, és hogy a továbbiakban szükség esetén a rendőrségem megvédje magát. 5* 67

Laurent megint elmosolyodik, és hozzáteszi: — Most tehát maga mondja meg nekem, mit fog tenni, persze ha nem titok. A felügyelő az asztálát beborító papírhalmok mögé süppedve a fotel karfájára könyököl, és beszéd közben lassan, szinte óvatosan dörzsöli össze a kezét; aztán rátenyerel a szanaszét heverő papírlapokra, kövér, rövid ujjait szétterpeszti, amennyire csak tudja, égy várja a választ, közben állandóan a látogatóját nézi. Alacsony, testes emberke, az arca rózsás és a feje kopasz. Szeretetre méltó modorra épp csak egy nagyon kicsit erőltetett. — Azt mondta az előbb, hogy a tanúk : kezdi Wallas. Laurent rögtön felemeli a kezét, hogy félbeszakítsa. — A szó szoros értelmében vett tanúkról nem beszélhetünk — mondja, és jobb tenyerével végigsimítja bal mutatóujját —, nemigen nevezhetjük tanúnak az orvost, aki nem tudta magához téríteni a sebesültet, sem az öreg, süket házvezetőnőt, aki nem is látott semmit. — Magát az orvos értesítette? —Igen, Juard doktor telefonált a rendőrségre tegnap este kilenc körül; az a nyomozó, akivel az orvos beszélt, lejegyezte, amit mondott — az imént maga is megismerkedett ezzel az irattal —, aztán pedig felhívott engem. Én azonnal elrendeltem a helyszíni szemlét. A nyomozók a ház első emeletén négy sorozat friss ujjlenyomatot találtak: a házvezetőnőét és három másfélét, amelyek nyilvánvalóan férfikéztől származnak. Ha igaz, hogy napok óta idegen nem ment fel az emeletre, ezek az ujjlenyomatok lehetnek (az ujján számolja) : először,, az orvoséi, a lépcsőkarfán és Dupont szobájában könnyedek és kevés van belőlük; másodszor, ottvannak Dupont ujjlenyomatai, ezeket az egész ház 68

megtalálni;

ban harmadszor pedig a gyilkoséi, amelyek szép számban előfordulnak és nagyon élesen kivehetők a karfán, a dolgozószoba ajtógombján és odabent is bizonyos bútorokon, főképp a szék háttámláján. A háznak két bejárata van; az orvos jobb hüvelykujjának ott van a nyoma az elülső bejárati csengőn, és a gyilkos jobb hüvelykjének a lenyomata a hátsó ajtó kilincsén. Amint látja, minden részletről tájékoztatom. Végül a házvezetőnő is alátámasztja, hogy egyrészt az orvos a főbejáraton ment be, másrészt ő a hátsó ajtót nyitva találta, amikor a sebesült hívására felment az emeletre, holott az az ajtó pár perccel azelőtt még zárva volt. Ha úgy gondolja, biztonság kedvéért levetethetem Juard doktor ujjlenyomatait — A halottét is, gondolom? — Hát azt is levetethetném, ha a holttest a rendelkezésemre állna — feleli Laurent nyájas képpel. Wallas csodálkozó tekintetét látva megkérdezi: tu — Maga nem tud róla? A holttestet a nyomozás irányításával egy időben elvették tőlem. Azt hittem, ez annak a szervezetnek az érdeke, amely magát is ideküldte. Wallas szemmel láthatóan megdöbbent. Más ügyosztály is foglalkozna ezzel az üggyel? Laurent nyilvánvaló elégedettséggel fogadja ezt a feltételezést. Vár, keze laposan az íróasztalán nyugszik; jóindulatú arckifejezésébe együttérzés vegyül. Wallas nem is erőlteti ezt a pontot, folytatja: — Azt mondta az előbb, hogy Dupont, amikor megsebesült, az első emeletről hívta az öreg házvezetőnőt; ahhoz, hogy az asszony a süketsége ellenére meghallja, Dupont-nak elég hangosan kellett kiabálnia. Az orvos mégis úgy állítja be, mintha nagyon legyengítette volna a sérülése, mintha nem is lett volna magánál. — Igen, tudom; mintha itt ellentmondás volna; .

. .

b

69

magába eresztett egy másik golyót. Több szempontde az is lehet, hogy ahhoz még volt ereje, hogy előból is különös ember volt. keresse a revolverét és segítségért kiáltson, aztán — A lövedékek helyzetéből meg kell hogy tudjuk pedig sok vért vesztett, amíg a mentőket várta: az állapítani, igazak-e ezek a feltételezések — jegyzi ágyterítőn elég nagy vérfolt volt. Az orvos érkezémeg Wallas. sekor semmiképpen nem lehetett eszméletlen, mivel — Igen, néha meg lehet állapítani. Meg kellene állítólag azt mondta neki, hogy nem látta jól a tákapnunk az eredményt a golyók és az állítólagos madója arcát. A sajtóban megjelent hír összezavaráldozat revolverének a vizsgálatáról. Nekem csak ja a dolgokat: az áldozat csak a műtét után nem a halotti bizonyítvány van a kezemben, amit ma nyerte vissza többé az eszméletét. Különben persze reggel az orvos küldött; pillanatnyilag ez az egyetel kell majd mennie ahhoz az orvoshoz. Ugyancsak len biztos tárgyi bizonyíték. A gyanús ujjlenyomameg kellene kérnie azt a hölgyet ... (megnézi a tok akárkié lehetnek, aki a nap folyamán a házvedosszié egyik lapját) Smite-nét, hogy tisztázzon nézetőnő tudta nélkül ott járt; ami pedig a hátsó ajhány kérdést; a magyarázatai meglehetősen zavatót illeti, amiről az asszony a nyomozóknak beszélt, rosak voltak: aprólékos részletezéssel főleg valami azt talán a szél nyitotta ki. javításra szoruló telefonkészülék történetét mesélte — Maga tényleg azt hiszi, hogy Dupont öngyilel, amelynek látszólag semmi köze az ügyhöz, legkos lett? alábbis első pillantásra. A nyomozók nem is erői— Én semmit sem hiszek. De az a véleményem, tették a dolgot, jobbnak látták megvárni, hogy az hogy a rendelkezésemre álló adatok alapján ez nem asszony megnyugodjék egy kicsit; azt sem mondtál. lehetetlen. Ebben a különben szabályosan kiállított meg neki, hogy a gazdája meghalt. halotti bizonyítványban semmi magyarázat nincs a A két férfi egy pillanatig némán ül. Aztán me halált okozó sérülés jellegére nézve; és amint magint a felügyelő veszi át a szót, közben finoman ga is látta, az orvostól és a házvezetőnőtől tegnap nyomkodja a hüvelykujja ízeit. este kapott felvilágosítások ezen a téren nagyon gy is — Tudja, tulajdonképpen öngyilkos is lehetett. bizonytalanok. Magának mindenekelőtt ezeket a de Magába lőtt egy — vagy több — revolvergolyót, részleteket kell majd kiderítenie. Sőt, alkalmasint nem tudta teljesen megölni magát; aztán, amint ez akran előfordul, me ondolta magát, és se ítsé a fővárosi törvényszéki orvostól megkaphatja azokat a pontos adatokat, amelyek még érdekelhetik. get hívott, és akkor megpróbálta gyilkosságnak felWallas azt mondja: tüntetni sikertelen öngyilkossági kísérletét. Vagy az — A maga segítsége kétségkívül megkönnyítette és ez inkább összhangban van azza'. is lehet volna a munkámat. amit a jelleméről tudunk —, hogy előre megrendez — De drága uram, hiszen számíthat rám. Mihelyt és sikerült olyan halálos sebet ejtenie te a dolgokat, g valakit le akar tartóztatni, küldök magának két-hámagán, amely néhány percig még életben hagyja rom megbízható embert. Türelmetlenül várom a híhogy gyilkosság mítoszát hagyja örökül az emberek nek. Erre azt mondhatja, meglehetősen nehéz olya n Kását; kérje a 124 z4 et, ez közvetlen vonal. pontosan kiszámítani egy pisztolylövés következ ' ményeit; talán, amíg a házvezetőnő orvosért ment 70

71

Pufók gyerekarcán még szélesebb a mosoly. Apró keze kifeszített tenyérrel, szétterpesztett ujjal nyugszik az asztalon. Wallas felírja: „C. Laurent, 124-24." Közvetlen vonal, de vajon mivel köti őt össze? Wallas ismét felméri elszigetelt helyzetét. Az utolsó kerékpáros rajok is elhúznak a munkahelyük felé; egyedül maradt, csak egy gyenge korlát tartja, otthagyja hát ezt a támasztékot is, és elindul a kihalt utcákon át a választott irányba. Látszólag senkit sem érdekel a vállalkozása: az ajtók zárva maradnak, az ablakokból egyetlen arc sem hajol ki, hogy őt nézze. Pedig szükségszerű ezen a helyen a jelenléte: senki más nem foglalkozik a gyilkossággal. Ez az ő ügye; messziről küldték ide, hogy F eredményesen levezesse. A felügyelő, csakúgy, mint a ma reggeli munkasok, megdöbbenve — talán ellenségesen — nézi őt ' és elfordítja a fejét: az ő szerepe befejeződött: számára nincs bejárás a téglafalakon belülre, arra a területre, ahol ez a történet játszódik; szavai csak azt akarják Wallasszal érzékeltetni, hogy szinte lehetetlen oda behatolnia. De Wallas bizakodik. Bár most úgy látszik, neki még nehezebb a dolga — idegen ebben a városban, nem ismeri sem a titkait, sem a kacskaringóit —, tudja, hogy nemhiába küldték ide: ha megtalálja a rést a falon, habozás nélkül hatol előre a célig. Lelkiismerete megnyugtatására még megkérdezi: —Maga mit tett volna, ha folytatta volna a nyomozást? - Ez az ügy nem tartozik a hatáskörömbe — feleli a felügyelő —, pontosan ezért veszik cl tőlem. —Akkor maga szerint mi a rendőrség szerepe? Laurent valamivel gyorsabban dörzsölgeti a kezét. 7 2 73

Mi a gonosztevőket a törvény által többé-keésbé megállapított határok közé szorítjuk vissza. - Hát akkor? —Ez itt kicsúszik a kezünk közül, nem tartozik :közönséges gonosztevők kategóriájába. A város bűnözőit én mind ismerem: meg vannak számozva a kartotékjaimon; mihelyt megszegik azokat a feltételeket, amelyeket a társadalom szab nekik, letartóztatom őket. Ha Dupont-t közülük ölte volna meg valamelyik, hogy kirabolja, vagy akár, hogy egy politikai párttól pénzt kapjon érte, azt hiszi, több mint tizenkét órával a gyilkosság után még mindig ott tartanánk, hogy azon töprengünk, vajon nem öngyilkosságról van-e szó? Nem valami nagy ez a kerület, besúgóban pedig nincs hiányunk. Nem mindig sikerül megakadályoznunk a bűncselekményt, sőt néha sikerül elszöknie a bűnözőnek, de legalább a nyomát kivétel nélkül mindig megtaláljuk, most viszont névtelen ujjlenyomatokkal és ajtócsapkodó huzatokkal vagyunk körülvéve. Itt a felderítőink semmi segítséget nem nyújtanak. Ha terrorista szervezetről van szó, ahogy maga is bizonygatja, kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy ezek megóvták magukat a fertőzésektől. Ilyen értelemben tiszta a kezük, tisztább, mint a rendőrségé, amely olyan bizalmas kapcsolatokat tart fenn azokkal, akikre felügyel. Nálunk a feddhetetlen rendőr és a bűnöző között az összes átmenettel találkozik az ember. Rajtuk nyugszik az egész rendszerünk. Sajnos azonban azt a revolvergolyót, amely Daniel Dupont-t megölte, egy másik világból lőtték ki! —Pedig tudja, hogy nincs tökéletes bűncselekmény. Meg kell keresni a hibát, mert annak valahol lennie kell. —Hol keressük? Ne ringassa magát illúziókban, drága uram: szakemberek műve ez, szemmel láthatóan nemigen bíztak a véletlenre semmit; és ami

végképp használhatatlanná teszi azt a pár halvány nyomot is, amink van, az az, hogy egyszerűen lehetetlen bármivel is összevetni ezeket a nyomokat. —Ez mar a kilencedik eset — mondja Wallas. - Az, de abban egyetért velem, hogy csak az áldozatok politikai nézetei és haláluk időpontja ad lehetőséget az összekapcsolásukra. Én különben nem vagyok annyira meggyőződve róla, mint ön, hogy ez a közelítés valami valóságos dolognak felel meg. És még ha feltételezzük is, semmivel sem jutottunk clőbbre: mire mennék vele például, ha ma este még egy, ugyanilyen névtelen gyilkosságot követnének el a városban? Ami pedig a központi szerveket illeti, nekik sincs több esélyük ra, mint nekem, hogy valami eredményre jussanak: ugyanazok a kartotékjaik és ugyanolyan módszereik vannak. Elvették tőlem a holttestet, nos, annál is szívesebben adom át nekik, mivel maga mondja, hogy másik nyolc holttestük is van, és azokkal sem tudnak mit kezdeni. Még mielőtt meglátogatott volna, az volt az érzésem, hogy az ügy nem erre a rendőrségre tartozik, és az, hogy maga itt van, csak megerősít ebben a meggyőződésemben. Wallas azonban Laurent nyilvánvaló állásfoglalása ellenére is makacskodik: ki lehetne kérdezni az áldozat rokonait és barátait. Ám a másik ezen a téren sem hiszi, hogy bármi hasznos nyomra akadnának: —Azt mondják, Dupont nagyon magányosan élt a könyvei és a vén cselédje társaságában. Alig-alig ment el otthonról és csak ritkán fogadott látogatót. Volt-e egyáltalán barátja? Ami pedig a rokonait illeti, nem tudunk róluk, kivéve a feleségét .. . Wallas elcsodálkozik: —Volt felesége? Hol volt a bűntény időpont jában? —Nem tudom. Dupont csak néhány évig volt -

74

nős, de mivel a felesége sokkal fiatalabb volt nála, nyilván nem tudta elviselni remete természetét. Nagyon hamar elváltak. De úgy tudom, időnként azért még találkoztak; kérdezze hát meg az aszszonyt, mit csinált tegnap este fél nyolckor. —Ezt nem gondolja komolyan. —Dehogynem. Miért ne? Az asszony jól ismerte a házat és a volt férje szokásait; így ő bárki másnál könnyebben elkövethette titokban a bűncselekményt. És mivel jelentős hagyatékot várhatott a férjétől, tudtommal ő az egyik azon kevesek közül, akiknek érdeke fűződhetett az eltüntetéséhez. —Akkor miért nem beszélt róla? —Hiszen maga azt mondta, hogy politikai gyilkosságról van szó! —Az asszony részt vehetett benne. —Természetesen. Miért ne? Laurent felügyelő ismét derűs hangon cseveg. Félmosollyal az ajkán mondja: —Az is lehet, hogy a házvezetőnő ölte meg és aztán kiagyalta az egész történetet, Juard doktor közreműködésével, akinek — közbevetőleg — nem is olyan túl jó a híre. —Ez elég valószínűtlennek látszik — jegyzi meg Wallas. —Sőt, teljesen valószínűtlennek, de tudja, hogy a valószínűtlenség ncm zárhatja ki a gyanút. Wallas úgy találja, ez az ironizálgatás egyszerűen ízléstelen. Másrészt viszont belátja, hogy az égvilágon semmi lényegeset nem tud kivenni ebből a hatáskörére féltékeny tisztviselőből, aki eltökélte, hogy a kisujját sem mozdítja az érdekében. Vajon valóban csak ki akarja húzni magát az ügyből? Vagy netán el szeretné bátortalanítani a vetélytársait, hogy aztán maga vezesse le a saját külön nyomozását? Wallas feláll, hogy elbúcsúzzon; először 75

elmegy ahhoz az orvoshoz. Laurent megmondja, hol találhatja meg: —Juard-klinika, Korinthosz utca tizenegy. A prefektúra túloldalán van, nem túl messze innét. — Nekem úgy rémlik — mondja Wallas —, mintha az újságban azt olvastam volna, hogy „egy környékbeli klinika". Laurent kiábrándult mozdulatot tesz: - Ó, tudja, az újságok! Különben nincs is olyan messze a Földmérők utcájától. Wallas feljegyzi a címet a noteszába. —Tényleg van egy újság — teszi hozzá a felügyelő —, amelyik összekeverte a keresztneveket és a város egyik legnagyobb fakereskedőjének, Albert Dupont-nak a halálhírét hozta le. Ma reggel kicsit meglepődhetett, amikor a saját dicséretét olvasta a róla írt nekrológban! Laurent feláll a fotelből. Kacsint: — Én ugyan nem láttam a holttestet; lehet, hogy Albert Dupont-é. Ezen az ötleten remekül elszórakozik, túltáplált testét csak úgy rázza a nevetés. Wallas udvariasan mosolyog. A felügyelő végre lélegzethez jut és barátságosan kezet nyújt. — Ha megtudok valami újabbat — mondja -; értesítem. Melyik szállodában lakik? — Egy kávézóban vettem ki szobát, a Földmérők utcájában, két lépésre a villától. —Nocsak! Ki ajánlotta? - Senki; véletlenül fedeztem fel. Földmérők utcája tíz; —Telefon van? —Azt hiszem, igen. — Hát akkor megtalálom a telefonkönyvben, ha van valami mondanivalóm. Laurent nem is vár, megnyálazza a mutatóujját, és gyorsan lapozni kezdi a könyvet. 76

—Földmérők, itt van ni. Tízes szám: A Szövetégerekhez címzett kávézó? —Igen, az. —Telefon: kettőszázkettő nulla három. De hát ez nem szálloda. —Nem — mondja Wallas —, de kiadnak néhány szobát. Laurent az egyik polcról kiválaszt egy lajstromot. Egypercnyi eredménytelen keresgélés után azt kérdezi: —Furcsa, nincs is bejelentve; sok szoba van? Nem, nem hiszem feleli Wallas. — Látja, nincs is olyan jól megszervezve a maguk rendőrsége!

A felügyelő arcát széles mosoly ragyogja be: —Sőt, nem tartja bámulatosnak, hogy micsoda hírforrásaink vannak? Az első ember, aki abban a kávéházban alszik, magától jön el hozzám, hogy jelezze a dolgot, időt sem hagy rá a szálló tulajdonosának! —Miért az első ember? Tételezzük fel, hogy a gyilkos tegnap ott szállt meg, mit tudna róla? —A szállodás bejelentette volna, mint ahogy nemsokára magát is be fogja jelenteni. Délig megteheti. —És ha nem teszi? — kérdi Wallas. —Nos, akkor levehetnénk a kalapunkat a maga tehetsége előtt, hogy ilyen gyorsan lefülelte a város egyetlen illegális garniszállóját. Ez végeredményben még rossz is lenne magának; maga lenne az első komoly gyanúsított, akivel találkozom: most érkezett a városba, húsz méterre szállt meg a bűncselekmény színhelyétől, és mindez a rendőrség tudta nélkül! —De én csak tegnap este tizenegykor érkeztem — tiltakozik Wallas. —Hogy bizonyítja, ha nincs bejelentve? 77

— A bűncselekmény pillanatában száz kilométerre voltam innét; ezt ellenőrizni lehet. —Természetesen! A jó gyilkosoknak talán nincs mindig alibijük? Laurent visszaül az íróasztala mögé, és örömtől sugárzó arccal nézegeti Wallast. Aztán váratlanul nekiszegezi a kérdést: —Van revolvere? —Van — feleli Wallas. — Kivételesen hoztam magammal a főnököm tanácsára. —Minek? — Sose lehet tudni. — Ez igaz, sose lehet tudni. Meg tudná mutatni, kérem? Wallas odanyûjtja neki a héthatvanötös automata pisztolyt: külföldi gyártmányú, nagyon elterjedt modell. Laurent kiveszi belőle a tárat, és gondosan megvizsgálja. Végül anélkül, hogy Wallasra nézne, szinte magától értetődően jegyzi meg: — Hiányzik belőle egy golyó. Visszaadja a fegyvert a tulajdonosának. Aztán nagy sebesen összekulcsolja a kezét, a két tenyerét széthúzza, de az ujjai továbbra is össze vannak fűzve, majd megint közel viszi egymáshoz a két csuklóját, és egyik hüvelykujját dörzsölgeti a másikkal. Szétválik, majd kinyújtózik a két kézfej; halk roppanással összecsukódik, ismét kinyílik és végül szabályosan szétterpesztett ujjakkal laposan az asztalra fekszik. — Igen, tudom — feleli Wallas. A felügyelő az imént odébb tolta az asztalt beborító dossziéhalmot, hogy átnézhesse a lajstromait, így megint előbukkant a szürkés radírgumi — talán, tintaradír —, melynek rossz minőségéről egy-két fé-! nyes kopás tanúskodik.

Amint becsukódik az ajtó, a felügyelő apró léptekkel visszamegy a foteljához. Elégedetten dörzsöli a kezét. Szóval Roy-Dauzet vitette el a holttestet! Ez az összeesküvése história valóban méltó a vén olond hóbortos képzeletéhez. Most telehinti az országot titkos ügynökei és detektívjei seregével, a nagy Fabiusszal és társaival. Politikai bűntény? Persze ez is egyféle magyarát lenne nyomozása teljes sikertelenségére, márint az ő, Laurent nyomozásának sikertelenségére — mindenesetre a kifogást jónak találja —, de nagyon tart a miniszter beteges hazudozásra való hajlamától, így csak még jobban örül, ha mások, és nem ő, vonják fel a vitorláikat e veszélyekkel teli vizeken. Nem esik nehezére elképzelni, milyen zavaros közegben vergődnek majd előre: hogy mást ne mondjunk, nagyon úgy látszik, hogy a sürgősen a helyszínre küldött bizalmi embernek fogalma sincs róla, hogy a holttestet ripsz-ropsz a fővárosba szállították — nem színlelte a meglepetést. Ez a Wallas, úgy tetszik, csupa jó szándék; de mire megy majd vele? Különben mi is pontosan a megbízatása? Egyáltalán nem volt fecsegő; mit tud valójában ezekről a „terroristákról"? Talán semmit; és ez nem véletlen! Vagy netán parancsot kapott, hogy hallgasson? Talán. Fabius, Európa legravaszabb kopója, kimutatta, hogy ő, Laurent, a gengszterbanda zsoldjában lenne? Az ilyen lángésztől minden kitelik. Eleinte úgy intézik a dolgot, mintha az lenne a fő gondjuk, hogy a rendőrség állítsa le a nyomozást (ez volt a legsürgősebb: még azt is elrendelték, hogy egyszerűen hagyja ott a villát, le se pecsételje a tárgyakat, őrt se állítson holott a vén cseléd, aki egyedül marad a házban, nem néz ki teljesen épel`

;

78

79

méjűnek), aztán pedig úgy tesznek, mint akik nagyon kíváncsiak a véleményére. Nos, ezt kénytelenek lesznek továbbra is nélkülözni. Mielőtt leülne, a rendőrtiszt kicsit rendet tesz az íróasztalán; összerakja a telefonkönyveket, a különálló papírlapokat visszateszi a dossziékba. A „Dupont" jelzésű dosszié a bal oldali oszlopra kerül, a lezárt ügyek közé. Laurent újból a kezét dörzsöli, és magában ezt ismételgeti: , Remek!" ;

Am nem sokkal később, éppen amikor végez a postával, az őr bejelenti Juard doktort. Ez meg mit akar már megint! Nem tudják végre békén hagyni ezzel az üggyel, amellyel semmi áron sem akar foglalkozni? Laurent-t megdöbbenti az orvos fáradt arca. - Felügyelő úr - kezdi az majdnem suttogva -, a szegény Dupont halálával kapcsolatban jövök. Juard doktor vagyok. - De doktor úr, mi már dolgoztunk egyszer együtt, ha nem csal az emlékezetem. - Ó, „dolgoztunk"! - mondja a kis doktor szerényen. - Olyan keveset tudtam segíteni. Nem is hittem volna, hogy ön még emlékszik rá. - Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, doktor úr - mondja a felügyelő. Leheletnyi szünet után az orvos mintegy kényszeredetten folytatja: - Elküldtem magának egy halotti bizonyítványr, de gondoltam, hogy talán személyesen is beszélni akar velem ... Elhallgat. Laurent nyugodtan nézi, keze az íróasztalon, egÿik ujjával szórakozottan dobol rajta - Nagyon jól tette, doktor, hogy eljött - mondja végül. Udvariasságból odavetett, üres bátorítás csupán Juard doktor kezdi bánni, hogy olyan gyorsan ide-

.

8o

.

loholt, ahelyett hogy bölcsen megvárta volna a rendörség hívását. Hogy időt nyerjen, megtörli a zemüvegét, és sóhajtva folytatja: s - Én ennek ellenére nem tudom, mit mondhat-. nék erről a különös bűntényről. Ha nincs mit mondania, miért jött? Inkább magától jelentkezett, semmint hogy úgy tűnjön, fél a v allatástól. Azt hitte, pontos kérdéseket fognak feltenni neki - amelyekre előre felkészült -, és most itt van, hagyják, vágja ki magát, mintha elkövetett volna valamit. - Miért „különös"? - kérdi a felügyelő. Ó nem találja különösnek. Az orvost találja különösnek, hogy itt áll és csűri-csavarja a dolgot, üres mondatokat pufogtat, ahelyett hogy egyszerűen elmondaná, amit tud. De miről? Nem idézték be, hogy tanúskodjék. Főleg attól fél, nehogy a rendőrség kimenjen és a klinikáján kutakodjék: hát ezért jött ide. - Azt akarom mondani, hogy nem közönséges bűntény; a mi városunkban ritkán gyilkolnak. Es az is nagyon ritka, hogy egy betörő, aki lakott villába hatol be, annyira megzavarodjék a tulajdonos láttán, hogy úgy érezze, meg kell ölnie. És azért sem maradt otthon, mert feltétlenül meg akarta tudni, mégpedig pontosan, hogy a többiek mit tudnak és mit nem. - Azt mondja, „betörő"? - kérdi Laurent meglepődve. - Elvitt valamit? - Nem, tudtommal semmit. - Ha viszont nem vitt el semmit, nem betörő. - Felügyelő űr játszik a szavakkal - makacskodik a kis doktor -: nyilván el akart vinni egyetmást. - Ó, „el akart"! Maga ugyan hamar elintézné a dolgot! 6 A radírok

8r

A felügyelő szerencsére rászánja magát, hogy felhagy a némasággal és megkérdezi: — Ugye, a házvezetőnő értesítette magát? —Igen, az öreg Smite-né. — Nem találta furcsának, hogy nőgyógyászt hív egy sebesülthöz? = Istenem, felügyelő úr, én sebész vagyok; a háború alatt sok hasonló műtétet végeztem. Dupont ezt tudta is: a kollégium óta jó pajtások maradtunk. —A, Daniel Dupont a barátja volt? Bocsásson meg, doktor úr. Juard félig-meddig tiltakozó mozdulatot tesz: —Azért ne túlozzunk; régóta ismertük egymást, ennyi az egész. Laurent folytatja: —Egyedül ment el az áldozatért? —Egyedül, mert nem akartam az ápolókat zavarni ezzel: nagyon kevés emberem van. Szegény Dupont nem úgy festett, mint aki életveszélyes állapotban van; Smite-nének és nekem csak támogatnunk kellett, le tudott jönni a lépcsőn .. . —Még tudott járni? Nem azt mondta tegnap este, hogy nem volt eszméleténél? — Nem, felügyelő úr, ezt egész biztosan nem mondtam. Amikor odaértem, a sebesült az ágyán fekve várt rám; beszélt velem és mivel ragaszkodott hozzá, én is beleegyeztem, hogy hordágy nélkül szállítsam el, hogy a lehető legkevesebb időt veszítsük. A kocsiban, útközben gyengült el hirtelen. Addig a pillanatig ő maga bizonygatta, hogy nem komoly a sebe, de akkor megértettem, hogy a szívét érte a golyó. Azonnal megoperáltam: a golyó a szívkamra falába ékelődött, még megmenekülhetett. A szív akkor állt meg, amikor kivettem a golyót; minden erőfeszítésem kárba veszett, hogy visszahozzam az életbe. ;

8z

doktor halálos kimerülten souajt. - Talán valami szívelégtelenség volt az oka? De az orvos a fejét rázza: —Nem biztos: egészséges embert is elvihet egy ilyen jellegű sebesülés. Inkább szerencse kérdése. —Mondja, doktor úr — kérdezi Laurent, pillanatnyi tűnődés után — meg tudná körülbelül állapítani, milyen messziről adták le a lövést? - Öt méterről ... Tízről — mondja Juard kitérő hangsúllyal. — Nehéz pontosan megmondani. - Mindenesetre — összegezi a felügyelő — egy menekülő embertől meglehetősen ügyes lövés. - A véletlen ... — mondja az orvos. Más sebesülés nem volt, ugye? Nem, csak ez. Juard doktor még néhány kérdésre válaszol. Azért nem telefonáltak azonnal a rendőrségre, mért a villa telefonja nem működött; aztán amikor beértek a klinikára, a sérült állapota nem hagyott neki időt a telefonálgatásra. Smite-né egy közeli kávéházból hívta fel őt. Nem, nem tudja, hogy hívják a kávéházat. Megerősíti azt is, hogy a holttestet egy rendőrségi teherautó vitte el, és végezetül átadja a felügyelőnek az egyetlen tárgyi bizonyítékot, ami a birtokában maradt: egy kis selyempapírgombócot .. . —Elhoztam önnek a golyót — mondja. Laurent megköszöni. A vizsgálóbírónak nyilván szüksége lesz az orvos vallomására. Pár kedves szót váltva köszönnek el egymástól. Laurent elnézi az ápró fekete fémkúpot, héthatvanötös lövedék, ugyanúgy nyugodtan származhatna Wallas pisztolyából, mint bármelyik ilyen típusú fegyverből. Ha legalább a hüvelyt megtalálták volna... 6*

83

Ennek a Juard doktornak a viselkedésében határozottan van valami furcsa. Amikor Laurent-nak először akadt dolga vele, nem tudta teljesen legyőzni ezt az érzést: az orvos zavart mondatai, gyanús magyarázatai, elhallgatásai végül arra késztették, hogy valami komédiázást tételezzen fel. Most már látja, hogy ez a doktor természetes magatartása. Vajon a szemüvegétől van ilyen mesterkélt kinézése? Vagy hódolatteljes udvariassága, alázatossága, a „felügyelő uram"-jai okozzák? Ha Fabius látná, habozás nélkül a bűntársak közé sorolná! És Laurent maga talán nem próbálta az imént ösztönösen még inkább megzavarni váratlan kérdéseivel? Szegénynek igazán nem volt rájuk szűksége: az ö szájában a legegyszerűbb szavak is gyanús színezetet kapnak. Olyan kcveset tudtam segíteni ..." A véletlen most mar másodszor sodorja a kis doktort meglehetősen zavaros helyzetbe. Laurent csak akkor nyugszik meg teljesen, ha majd megkapja a fővárosból a törvényszéki orvos véleményét. Ha Dupont öngyilkos lett, a szakember felismeri, hogy a lövést közvetlen közelről adták le: ezt Juard is tudja, és most barátságból megpróbálja elfogadtatni a gyilkosság elméletét. Azért jött ide, hogy a kijelentései okozta hatást felmérje; fél, hogy a holttest még most, a műtét után is elárulhatja az igazságot. Úgy látszik, arról nem tud, hogy a hullaszállító autó más cél felé vitte a holttestet. Valóban hű barát. Tegnap este is azt kérte, hogy „az elhunyt iránti tiszteletből" a sajtó ne csapjon túl nagy zajt e körül a „napihír" körül. Különben igazán nem volt mitől tartania: a reggeli lapok csak rövid lapzárta előtti hírt tudtak közölni; ami pe dig az esti kiadásokat illeti, bőven lesz idejük, hogy megkapják a klikk utasításait. Bár Daniel Dupont

-

84

egyetemi tanár volt és visszavonultan élt, ahhoz az iparos-kereskedő nagypolgári réteghez tartozott, amely egyáltalán nem szívesen veszi, ha életét vagy halálát az utcán tárgyalják. Nos, nincs olyan újság az egész országban, amely azzal dicsekedhetne, hogy tökéletesen független tőlük ; még kevésbé ebben a vidéki városban, ahol teljhatalmú tömbjükön még csak rés sincs. Hajózási vállalkozók, papírgyárosok, fakereskedők, selyemgyárosok mind kéz a kézben menetelnek közös érdekeik védelméért. Az igaz, hogy Dupont könyveiben kimutatta rendszerük gyengéit, de inkább tanácsokról volt szó, mint támadásról, és még azok is, akik nem fogadták meg ezeket a tanácsokat, tisztelték a professzort. Politikai bűntény? Ennek a félrehúzódó embernek vajon tényleg volt valami titkos befolyása, ahogy egyesek mondták róla? De még ebben az esetben is Roy-Dauzct-nak kell lenni, hogy hasonló lehetetlenségeket összehalmozzon valaki: naponta ugyanabban az időpontban egy-egy gyilkosság .. . Szerencsére ez alkalommal hallucinációit nem vallotta meg a bűnügyi rendőrségnek. Laurent-nak rossz emléke fűződik a miniszter legutóbbi hóbortjához: nagy mennyiségű fegyvert és lőszert hajóztak ki — állította ő — a kikötőben, egy forradalmi szervezet számlájára; azonnal le kellett állítani ezt az üzletelést és letartóztatni a bűnösöket! Majdnem három héten át a rendőrség alig állt a lábán a fáradtságtól: a raktárakat aprólékosan átvizsgálták, a hajófenekeket az utolsó szögig átkutatták, egyenként kinyitották a ládákat, a gyapotbálákat szétbontották (aztán megint összegöngyölték), mert a súlyuk meghaladta a szokásosat. Az összes zsákmányuk két be nem jelentett revolver volt és az a vadászpuska, amelyet egy szerencsétlen utas eldugott a poggyászába, hogy ne kelljen vámot fizetnie. Sen85

ki sem vette komolyan az ügyet, és néhány nap el• teltével .a rendőrségen mulatott az egész város: ; A felügyelő nem dobja be magát egyhamar hasonló kalandba. .

6

Ahogy Wallas kilépett a rendőrségről, fejét ismét elöntötte az az ürességérzet, amelyet eleinte a hi4 degnek tulajdonított. Akkor azt gondolta, .hogy talán az éhgyomorra tett hosszú gyaloglásnak is szerepe volt benne; és ezt később sem ellensúlyozta a futtában bekapott reggeli. Hogy eredményesen gone dolkodhasson a felügyelő szavain és a saját gondolataiban is rendet teremtsen, úgy vélte, nem árt, ha komolyabb ebédet eszik. Bement hát egy sörözőbe, amit egy órával azélőtt már kinézett magának és jó étvággyal elfogyasztott egy adag sonkás rán; tottát két tojásból, fekete kenyérrel. Ezalatt a felszolgálónő clmagyarázta neki, hogy jut cl a legké= nyelmesebben a Korinthosz utcába. A Prefektúra teret díszítő szobor előtt elmentében elolvasta a talapzat nyugati oldalára vésett feliratot: „Az Allam Szekere — V. Daulis szobrász." Könnycn megtalálta a klinikát, de Juard doktor nemrég ment el. Az ápolónő, aki beengedte, mcg, kérdezte, mit óhajt; ő azt felelte, hogy személyesen kíván a doktorral beszélni; erre az ápolónő azt ajánlotta, forduljon Juard-néhoz, aki — mondta szintén orvos és különben is ő igazgatja a klinikát. Wallas úgy vágta ki magát, hogy nem orvosi probléma miatt jött. Ezen a magyarázaton az ápolón5 minden látható ok nélkül elmosolyodott, de aztán nem kérdezett többet. Nem tudja, mikor jön vissza a doktor; nézzen vissza később, vagy tclefonáljun ;

,

86

Míg becsukta az ajtót,:az ápolónő azt motyogta, de ég hangosan, hogy Wallas is meghallja: _ Egyformák ezek mind! Visszasétált a térig, és jobb felől megkerülte a prefektúrát; azt tervezte, hogy a Földmérők utcája felől megy ki a körútra, de pici utcák útvesztőjébe tévedt, ahol a hirtelen kanyarok és kitérők miatt sokkal hosszabb utat tett meg, mint amekkorát kel lett volna. Miután átment egy csatornán, végre ismerős negyedbe jutott: a Brabanti utcába, a fake -. reskedők pucér téglából épült házai közé. Egész úton görcsösen arra figyelt, hogy el ne tévessze a jó irányt; és amikor átment a körúton és utána ott találta magát a kecskerágósövénnyel körülvett kis villa előtt; hirtelen baljóslatúnak tetszett neki: a ház, holott reggel éppen az lepte meg, hogy milyen vonzó; Megpróbálta elűzni ezeket az oktalan gondolatokat, a fáradtsága rovására írta őket, és el-. határozta, hogy ezentúl vill'amossal közlekedik a osban. bben a pillanatban vette :észre,' hogy idestova félórája gondolatban kizárólag az ápolónő arcával és hangsúlyával foglalkozik: udvarias arc es háng, de mintegy tele burkolt célzásokkal. Szinte mintha azt feltételezte volna róla, hogy éppen megértő ort keres isten tudja, milyen feladatra. Wallas végigmegy a sövény mellett, a vaskeritésen kívül, és megáll a kapunál, ahonnét egy percig elnézi a ház homlokzatát. A földszinten két ablak van, az emeleten három, az egyik (a bal oldali) f& lig nyitva. Amikor belép a kertbe, várakozása ellenére nem szólal meg semmiféle figyelmeztető 'csengő. Becsuk1a maga mögött a kaput, átmegy a kavicsos köröndön, aztán fel a négy lépcsőfokon az ajtóig..•MegnYomja a csengő gombját; távoli berregés felel ne8/

ki. A fényezett tölgyfa ajtó közepén négyszöglete s , üvegezett nyílás van, az üveget viszont cif ra vasal• kotmány védi: egymásba fonódó virágszárakra hasonlító valami, hosszú, karcsú levelekkel ... persz e füstfelhőket is ábrázolhat .. . Néhány másodperc múltán Wallas újra csenget. Mivel nem nyitnak ajtót, bepislant a kémlelőlyukon, de odabent semmit sem tud kivenni. Erre felnéz az első emeletre. A bal oldali ablakon egy öregasszony hajol ki egy picit, épp csak annyira, hogy észre lehessen venni. — Kit keres? — kiált le, amikor látja, hogy felfedezték. — Itt már senki sem lakik. Jobban tenné, fiam, ha elmenne. Kimért, gyanakvó hangon beszél, ennek ellené• re azonban sejteni lehet, hogy van mód a megpuhítására. Wallas a legbarátságosabb arcát ölti magára: — Ugye, ön Smite-né? —Tessék? — Smite-nének tetszik lenni? — ismételi kicsit hangosabban. Az asszony most úgy válaszol, mintha már régen értette volna a kérdést: —Az vagyok hát! Mit akar tőle, mármint Smite• nétől? — Es választ sem várva, éles hangján még hozzáteszi: — Ha a telefon miatt jött, inkább most rögtön megmondom, fiam, hogy későn érkezett: itt már senki sem lakik! — Nem, asszonyom, nem erről van szó. Szeret nék beszélni magával. —Nekem nincs időm fecserészni! Éppen csoma golok. A kiabálás Wallasra is átragad, most majdnen olyan hangosan üvölt, mint az asszony. Nem hagy' , ja magát: 88

—Ide figyeljen, Smite-né, csak néhány apróbb felvilágosítást szeretnék kérni. Úgy látszik, az öreg hölgy még most sem szánta rá magát, hogy fogadja. Wallas hátrál egy kicsit a lépcső tetején, hogy az asszony kényelmesebben szemügyre vehesse; illendő öltözete biztosan a javára billenti a mérleget. Valóban, a házvezetőnő, mielőtt eltűnne a szobájában, végül kijelenti: —Nem értem, fiam, miket magyaráz. Inkább lemegyek. Am jó idő eltelik, és semmi figyelemre méltó nem történik. Wallas már majdnem kiabálni kezd az asszonynak, attól való féltében, hogy megfeledkeztek róla, amikor a kémlelőnyílás üvege hirtelen kinyílik, anélkül hogy az előszobából a leghalványabb neszt is hallotta volna, és az idős asszony arca odatapad a vasrácshoz. —Szóval a telefon miatt jött, mi? — sivítja makacsul (és anélkül, hogy lehalkítaná a hangját, bár most már mindössze félméternyire van a férfitól). — Egy hete várjuk magát, fiacskám! De remélem, nem valami szanatóriumból jön, mint az a másik tegnap este? Wallas kicsit meghökken. —Hát szóval — kezdi, azt hivén, hogy az asszony a klinikára céloz — voltam ott, de ... Az öreg házvezetőnő rögtön méltatlankodva félbeszakítja : —Hogyhogy? Hát a postánál csak bolondok vannak? És persze maga is minden kávéházba benézett, mielőtt idejött volna? Wallas nyugalmat erőltet magára. Laurent szavaiból kiderült, hogy a hölgy időnként furcsa dolgokat mond, de azt azért nem hitte volna, hogy ennyire bolond. Szép lassan el kell neki magyarázni a dolgot, a szavakat gondosan kiejtve, hogy felfogja az értelmüket: 89

- Nézze, asszonyom, téved, ha~. . De Wallasnak hirtelen eszébe jut, hogy ma dél , előtt két kávéházba is bement — azonkívül, ahol aludt; ezek a.tények, le sem tagadhatja őket, bár azt nem érti, miért hányják a szemére. Ami a postát illeti, ezen a téren biztosabb a dolgában - de talán nem érdeklődött, hogy hol van a központi postahivatal? Be ugyan nem ment, de hát be sem mehetett volna, mivel zárva találta ... De végül is csak nem jön zavarba ezektől a nevetséges 'vá= daktól? • Félreértés történt. — kezdi megint. Engem nem a posta küldött. (Ezt legalább nyugodt lelki , ismerettel állíthatja.) — Hát akkor miről regél itt nekem, fiacskám? kérdi a gyanakvó arc. Ilyen körülmények között nem lesz könnyű aki , hallgatás! Gazdája meggyilkolása talán megzavarta a házvezetőnő eszét. - Mondom, hogy nem a telefon miatt jöttem ismétli Wallas, és igyekszik türelmes maradni. —. Jó, jó rikoltja az asszony minek üvölt,' hallja! Nem vagyok süket! (Nagyon jól látni,: hogy a szájáról olvassa le a szavakat.) És ha nem a telefonról van szó, felesleges' volt a . telefónról beszélni. Wallas inkább nem folytatja a témát, hanem\röviden elmondja, miért jött. Nagy meglepetésére a legkisebb erőlködés nélkül megértett magát az aszszonnyal: Smite-né beleegyezik, hogy Wallas bemenjen. De ahelyett, hogy kinyitná az ajtót, < továbbra is az arcát félig eltakaró vasrács mögül kémleli a férfit. Most éppen be akarja csukni az üveget, de a nyíláson át mégodaszól Wallasnak, hangjában árnyalatnyi szemrehányással (nern kel; lett volná már régen tudnia?) : — Nem ezen az ajtón 'lövünk be, fiam: Ezé ra-

9

0

gyon nehéz nyitni-csukni. Igazán megkerülheti a, házat. Es a kémlelőlyuk rövid csattanással bezárul. Wallas, amíg lemegy a lépcsőn a kavicsos sétányhoz, érzi, hogy az előszoba homályából tovább kém- 1 leli az asszony tekintete: Ezalatt a vén Anna apró léptekkel igyekszik a konyha felé. Ez az úr rendesebbnek néz ki, mint az a másik kettő, aki tegnap este :jö tt , a vörös képével meg az otromba cipőjével. Mindenhová bementek, mindenütt mesterkedtek valamit, és még csak meg sem hallgatták, amit az ember mondott. Neki közelről kellett figyelnie őket, mert félt, hogy elvisznek ''valamit, a képük ugyanis semmi jót nem ígért. Es ha ők a bűntársak, akik azért jöttek, amit a gonosztevő menekülés közben nem tudott ` elrabolni? Ez itt nem néz ki olyan agyafúrtnak és jócskán belegabalyodik a felesleges megjegyzésekbe, mielőtt?kibökné a lényeget , de az biztos, hogy udvariasabb. Dupont úr mindig azt akarta, hogy az elülső ajtón engedjék be a látogatókat. De a zárak túl bonyolultak. Most, hogy meghalt, igazán megkerülhetik a házat. Wallas odaér a kis üveges ajtóhoz, amelyről a felügyelő beszélt. Behajlított mutatóujjával kopog az üvegkockán. Mivel az öreg házvezetőnő megint eltűnt, megpróbálja lenyomni a kilincset; az ajtó nincs bezárva. Meglöki az ajtószárnyat, nyikorog a sarokvasain, mint egy lakatlan — talán kísértetjárta - házban, ahol minden mozdulat baglyok és denevérek raját röppenti fel. De amint megint becsuódik az ajtó, a csendet nem zavarja semmiféle rnysuhogás. Wallas habozva tesz néhány lépést; a félhomályhoz lassan hozzászokik a szeme, rásiklik a faburkolatra, a bonyolult párkáriyzatokra, a lépcsőház küszöbén trónoló rézoszlopra, a szőnye9t

gekre, mindarra, ami a század elején egy polgári —Juard doktor! Az az alattomos képű orvos, otthon díszét jelentette. kit magam hívtam ki, mert — igaz is — elfelejtetWallas összerezzen, amikor hirtelen meghallja tem mondani: elvágták a telefont. Igen! TegnapSmite-né hangját: a folyosó végéről szólítja. Megelőtt óta ... nem, még régebben; most mar mafordul és észreveszi a kis ajtó függönyén kirajzológam sem tudom. Ma van ... hétfő .. . dó alakot. Egy pillanatra átsuhan rajta az az érzés, —Kedd javítja ki félénken Wallas. hogy csapdába került. —Hogy mondja? A konyhába vezetik be, élettelen, makettre ha—Ma kedd van — ismétli Wallas. sonlító konyhába: tökéletesen kisuvickolt tűzhely, Az asszonynak mozog az ajka, ahogy Wallas szahibátlan falfestés, a falon vörösréz lábossorozat, vait követi, aztán hitetlenül tágra mereszti a szeaz ember nem is merné használni őket, olyan gyömét. Végül túlteszi magát a dolgon: néha kisebb nyörűen ki vannak fényesítve. A mindennapi főengedményeket kell tenni a makacs gyerekeknek. zésre semmi jel nem utal; az a pár tárgy, ami —Jó, tegyük fel, hogy kedd. Szóval, ahogy nincs a faliszekrényekbe zárva, az is mintha örökmondtam magának, a telefon ... vasárnap, szomtől fogva ott állna a polcokon. bat, péntek ... óta nem működik. A feketébe öltözött idős hölgy, bár posztópapucs—Tényleg azt mondja, asszonyom — szakítja félban van, majdnemhogy elegáns; különben a papue Wallas —, hogy Juard doktor gyilkolta meg cson kívül semmi egyéb nem mutat arra, hogy ittDaniel Dupont-t? hon van és nem éppen üres lakást néz. Wallast ma—Persze hogy azt mondom, fiam! Különben is gával szemben ülteti le, és rögtön rá is kezdi: mindenki tudja, hogy gyilkos; menjen és kérdezzen — Nahát, micsoda eset! meg akárkit az utcán. Ó, most bizony sajnálom, Am ahelyett, hogy megrendülés érződne belöle, hogy Dupont Orra hallgattam; mindenáron azt a túl harsogó hang úgy zeng, mint egy színházi je- t akarta, hogy az az ember jöjjön ide — tudja, neki lenetben egy ügyetlen felkiáltás. Most megesküdmegvoltak a maga elképzelései, és egyáltalán nem ne rá az ember, hogy a lábossor tényleg úgy van érdekelte, hogy én mit gondolok róluk. Szóval az odapingálva a falra. Daniel Dupont halála most emberek olyanok, amilyenek; most már nem fogok már nem más, mint elvont esemény, amiről bábuk rosszat mondani róla ... Itt voltam, éppen mosobeszélnek. gattam a vacsoraedényt, amikor meghallottam, — Meghalt, ugye? — ordítja a házvezetőnő, de hogy szólít az emeletről; útközben láttam, hogy vaolyan erővel, hogy Wallas néhány centimétert hátlaki kinyithatta az ajtót — azt, amelyiken maga is rál a székén. Már részvétnyilvánításon gondolko bejött az előbb. Dupont úr a lépcsőpihenőn állt — és dik, de az asszony nem hagy rá időt, hogy el is élt, tudja! —, csak a bal karját tartotta a melléhez mondja, kicsit jobban feléje hajolva folytatja: hajlítva és a keze volt kicsit véres. A másik kezé— Hát majd én megmondom magának, fiam, majd ben tartotta a revolverét. A tíz körmömmel kellett én megmondom, ki ülte meg! a szőnyegről felvakarnom az apró vérfoltokat, és — Maga tudja, ki ölte meg Dupont-t? — döbben legalább két órába telt, amíg az ágytakarót kipumeg Wallas. -

92

93

nyitó ápolónő még csak be sem engedte; Ott állt coltam, mert amikor visszajöttem, ott találtam az ajtónyílásban, készen rá, hogy becsukja: mintha Dupont urat — amikor visszajöttem a telefonáláscsak őr lenne, aki fél, hogy egy idegen erőszakkal ból. Tudja, a vér nem jön ki könnyen; szerencsére 'próbál behatolni; de közben igyekezett vissza is azonban nem vérzett nagyon. Azt mondta: „Épp tartani Wallast: csak a karom sebesült meg egy kicsit; ne nyugtalan—Milyen ügyben, uram? kodjék, nincs komoly baj." Magam akartam ápolni, — A doktor úrral szerettem volna beszélni. de nem hagyta, amilyen csökönyös volt — mond- Juard-né az irodában van, mindig 6 fogadja tam már —, és el kellett mennem, hogy kihívjam azt a pácienseket. a vészmadár orvost, aki elvitte őt a kocsiján. Azt —De én nem vagyok páciens. Személyesen kell sem akarta, hogy a lépcsőn lefelé támogassuk. De beszélnem a doktor úrral. amikor bementem a klinikára, ma kora reggel, hogy Juard-né is orvos, uram. Ő a klinika igazgatófehérneműt vigyek be neki, rögtön megértettem, ja, úgyhogy 6 szükségképpen tud minden... hogy meghalt. „Szívbénulás", azt mondta az az anAmikor végül azt mondta neki, hogy nincs szükgyalcsináló! És nem vetette fel a büszkeség, nem sége a klinika szolgálataira, az ápolónő elhallgabizony, édes fiam. Nem akadékoskodtam; de azért tott, mintha megtudta volna azt, amit akart; és nagyon szeretném tudni, ki ölte meg, ha nem ő! olyan ember enyhén fölényes mosolyával nézett rá, Most az egyszer igazán jobban tette volna Dupont 0413 int aki elejétől fogva tökéletesen tisztában volt úr, ha rám hallgat vele, mit akar a másik. Udvariasságába szemtelenAz öregasszony hangja majdnem győzelemittas. A gazdája valószínűleg nem hagyta beszélni, hogy ség vegyiilt. — Nem, uram, a doktor úr nem mondta meg, meg ne süketüljön ettől a félelmetes hangerőtől; ikor jön vissza. Nem hagyná meg a nevét? most próbálja pótolni az elmulasztottakat. Wallas — Felesleges, a nevem semmit sem mondana igyekszik egy kis rendet teremteni ebben a szóözöneki. ben. Ûgy látszik, Smite-nét jobban idegesítették a Tisztán hallotta: „Egyformák ezek mind!" kimosandó foltok, mint a gazdája sérülése. Nem — ... azt mondta az az angyalcsináló ... győződött meg róla, vajon valóban a karján érte-e a golyó; különben Dupont nem is hagyta, hogy túl közelről megnézze; és a vér a kezén nem sokat bi- Az emeleten, a folyosó faltól falig szőnyegén az zonyít. A mellén sérült meg, és nem akarta pánikba öregasszony megmutogatja neki az alig észrevehető, ejteni a házvezetőnőjét. Még arra is képes volt, akármitől eredhető öt-hat picike folt nyomait. hogy megtévessze az asszonyt, hogy egyenesen tart- Wallas megkérdezi, hogy a nyomozók, akik előző sa magát és kimenjen a mentőkocsiig; talán éppen este itt voltak, elvitték-e az áldozat revolverét. Már hogy vitték volna el? — kiált fel Smiteez az erőfeszítés végzett vele. Az orvosnak persze semmi esetre sem lett volna szabad ezt megenged né. — Csak nem képzeli, hogy hagytam, hogy az a nie. Nyilvánvaló, hogy az orvost kellene kérdezni. két alak kipakolja az egész házat? Visszatettem a „Juard-klinika. Szülészet. Nőgyógyászat." Az ajtót fiókjába. Még szüksége lehetett volna rá. . .

-

94

Wallas látni szeretné. Bevezetik a hálószobába: elég nagy szobácska, ugyanolyan személytelen és divatjamúlt fényűzés uralkodik benne, mint a telekárpitozott, függönyözött es szőnyegezett ház többi részében. Tökéletes csend uralkodott ebben a villában, mindent megtettek, hogy a legkisebb zajt is letompítsák. Vajon Dupont is posztópapucsban járt? Hogyan sikerült ezzel a süket cseléddel beszélnie anélkül, hogy a hangját felemelte volna? Nyilván szokás dolga. Wallas megállapítja, hogy az ágyte- Î rítőt kicserélték — nem lehetett ilyen tökéletesen kipucolni. Minden olyan tiszta és minden ugyanúgy a helyén van, mintha még semmi sem történt volna. Smite-né kinyitja az éjjeliszekrény fiókját, és odaad Wallasnak egy pisztolyt, amit ő az első szempillantásra felismer: ugyanaz a modell, mint az övé, komoly védekező fegyver, nem játékszer. Kiveszi a tárat, és látja, hogy egy golyót kilőttek belőle. — Dupont úr rálőtt a menekülőre? — kérdezi, bár előre tudja a választ: amikor Dupont visszajött a revolverével, a gyilkos már eltűnt. Wallas szívesen megmutatná a fegyvert Laurent felügyelőnek, de a házvezetőnő habozik, hogy odaadja-e neki, aztán vállrándítással mégis enged: —Vigye el, fiam. Most már nincs kinek hasznára legyen. — Nem ajándékot kérek magától. Ez a pisztoly tárgyi bizonyíték, tetszik érteni? —Vigye csak, mondom, ha már annyira ragasz kodik hozzá. — Azt nem tudja, hogy a gazdája régebben használta volna valami más célból? —Ugyan mi másra használta volna, fiacskám? Dupont úr nem az az ember volt, aki szórakozás` -

ból a revolverével lövöldözik a házban. Nem, szerencsére! Neki is megvoltak a maga hibái, de... Wallas a kabátzsebébe csúsztatja a pisztolyt. A házvezetőnő elengedi a látogatóját; már nincs mit tudatnia vele: a volt gazdája nehéz természete, a vérfoltok kényes mosása, a gyilkos orvos, a telefontársaságnál uralkodó hanyagság ... Mindezt már többször elismételte; most be kell fejeznie a csomagolást, hogy le ne késse a kétórás vonatot, amivel a lányához utazik. Az idő nem éppen kellemes ahhoz, hogy az ember vidékre menjen; ennek ellenére sietnie kell. Wallas a karórájára pillant: most is fél nyolcat mutat. Dupont szobájában a kandallón levő bronz ingaóra szintén megállt a gyertya nélküli gyertyatartók között. A különleges ügynök többszöri kérésének enged ve Smite-né végül elhiszi, hogy a ház kulcsait a rendőrségnél kell hagynia; meglehetősen kényszeredetten adja át neki a kis üveges ajtó kulcsát. Majd ő bezárja, amikor elmegy. A házvezetőnő az elülső ajtón át hagyja el a házat, annak a kulcsai neki is megvannak. Ami pedig a kerti kaput illeti, annak régóta nem működik a zárja. Wallas egyedül marad a dolgozószobában. Dupont ebben a pinduri szobában élt, csak aludni és enni ment ki innét, délben és este hétkor. Wallas odamegy az asztalhoz; úgy látszik, a nyomozók semmit sem túrtak Össze: az írómappán ott a tiszta papírlap, amelyre Dupont csak néhány szót írt: „nem tudják megakadályozni ..." — „ ... a halált", természetesen. Ez a szó nem jutott eszébe, amikor vacsorázni indult a földszintre.

7 A radírok

96

97

MÁSODIK FEJEZET

enyleg lépéseket hall; a lépcsőn közeledő lépéseket. Valaki felfelé jön. Valaki lassan jön felfelé — inem: kényelmesen; vagy talán óvatosan? Úgy rémlik, hogy közben fogja a karfát. Valaki, aki kifullad a gyors lépcsőjárástól, vagy valaki, aki elfáradt, mert messziről jött. Férfiléptek, de könnyűek, s a szőnyeg nagyrészt felfogja a hangjukat — emiatt időnként mintha félénkek vagy talán lopakodóak lennének. Ez a benyomás azonban nem tart soká. Közelebbről határozott, talán leplezetlen lépteket ismerni fel bennük: derűs gondolkodású férfi lépteit, aki nyugodtan jön felfelé! A három utolsó lépcsőfokot nagyobb lendiilettel teszi meg, nyilván igyekszik, hogy hamar fenn teremjen a lépcsőpihenőn. A férfi most ért az ajtó elé; egy pillanatra megáll, hogy lélegzethez jusson... (... egy erősebb és három apró koppantás ...) Am a férfi csak pár másodpercet vár és már indul is felfelé a következő lépcsősoron. A léptek eltávolodnak az épület felső régiói felé. Nem Garinati volt az. Pedig tíz óra van: Garinatinak most kellene ideérnie. Sőt, már majdnem egy perce itt kellene lennie; ez már sok. Ezeknek a lépteknek a lépcsőházban az 6 lépteinek kellett volna lenniök. Ő is ilyenféleképp jár a lépcsőn, csak még kevesebb zajjal, mintegy határozottabban teszi a lábát IOI

egyik fok után a másikra, hátsó gondolat nélkül, anélkül hogy a legkisebb .. . Nem! Garinatit lehetetlen továbbra is azonosítani egy fikcióval: ma estétől másnak kell átvennie a feladatát. Legalább pác napig távol kell majd tartani innét és ellenőrizni; azután talán rábízhatnak valami új feladatot, persze olyat, ami nem jár különösebb kockázattal. Már napok óta kicsit fáradtnak látszott. Fejfájásokról panaszkodott; és egyszer-kétszer különö szavakat ejtett cl. Az utolsó találkozás során pcdi már alig lehetett vele zöld ágra vergődni: nyugta Ian, sértődékeny volt, állandóan rég tisztázott részletekről kérdezősködött, és mindennek a tetejében többször is teljesen értelmetlen ellenvetéseket tett, és bosszankodott, hogy ő olyan künnycdén visszaverte őket. A munkája is megsínylette a dolgot: Daniel Dupont nem halt meg azonnal — ezt minden jelentés megerősíti. Ennek persze semmi jelentősége nincs, lévén, hogy a végén csak meghalt, sőt mi több, „anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét"; de a terv szempontjából van ebben valami szabály talan: Dupont nem az előre megállapított időpon ban halt meg. Ennek kétségkívül Garinati idege cége az oka. Utána pedig nem jött el a megbeszél találkozóra. És végül ma reggel az írásbeli idéz' ellenére késik. Nyilvánvaló, ez az ember megvált zott. Jean Bonaventure — más néven Bona — egy Or szoba közepén ül egy kerti széken. Mellette bőr a tatáska hever, lapjával a padlón — fenyőfa padi semmi egyéni jel nem különbözteti meg a tiibbitű. kivéve azt, hogy nyilvánvalóan senki sem tanti' tisztán. A falakat viszont nagyon jó állapotb levő, ha ugyan nem vadonatúj tapéta borítja, rai 102

egyforma, apró tarka csokrok vidítják a gyöngy szürke papírt. Még a mennyezetet is szemmel láthatóan nemrégen meszelték; középen villanykörte lóg y szál dróton. eg Függönytelen, négyzet alakú ablak világítja meg a szobát. Két ajtó, mind a kettő nyitva, az egyik eg y sötétebb szobába nyílik, a másik a kis előszobába, amely a lakás bejárati ajtajához vezet. Ebben a szobában egyáltalán nincs bútor, ha a két összecsukható, szokás szerint sötétzöldre festett vasszéket nem tekintjük. Bona az egyik vasszéken ül; a másik, úgy két méterre szemben vele, üres. Bona nem úgy van öltözve, mint aki otthon van, sőt felöltője szorosan, nyakig be van gombolva, kezén kesztyű, a kalapja is a fején. Egyenes háttal, mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, és vár, sem összekulcsolt keze a térdén, sem a padlóra tapadó lába nem árul cl türelmetlenséget. Maga elé néz, az cső okozta kis pöttyökre az ablaküveg porán, és még távolabbra, túl az utca másik oldalán emelkedő műheliCk hatalmas, kékre festett üvegteteje, a külvárosok szabálytalan épületei fölé, amelyek a kémények és villanyoszlopok tüskézte, szürkés látóhatár felé gomolyognak. Altalában igénytelen és meglehetősen érdektelen ez a táj, de ma reggel a havat hozó napok szürkéssárga ege szokatlan méretekkel ruházza fel. Egyes körvonalak kiélesednek, mások elmosódnak; ittott behorpadnak a térségek, váratlan tömegek bukkannak elő; az, egész metszet sík sorozatba szerveződik, amelyen a hirtelen megvilágított, kiemelkedő részek azonnal el is veszítik természetességüket — és talán valóságos voltukat —, mintha ilyen éles vonalak csak a festészetben fordulhatnának elő. A távolságok itt annyira csalókák, hogy szinte érzékelhetetlenek lesznek, és még azt sem lehet megállapítani, milyen irányban változott meg az értéI03

kük: széthúzódtak-e vagy összezsugorodtak — vagy mindkettő egyszerre —, vagy netán valami új minőségre tettek szert, amely már nem a geometria birodalmához tartozik... Ilyesmi történik néha elpusztult városokkal: valamilyen kataklizma következményeképpen századokra megdermednek — vagy csak néhány másodpercre az összeomlásuk előtt; szemhunyorításnyi habozás az élet és a között, amit mar másképp hívnak: után, előtt, örökkévalóság. Bona néz. Nyugodt tekintettel vizsgálja a művét. Vár. Lesújtott a zsibbadt városra. Daniel Dupont tegnap meghalt, meggyilkolták. Ma este ugyanabban az időpontban ugyanolyan bűntény visszhangzik majd erre a botrányra, s végül kizökkenti a rendőrséget megszokott kerékvágásából, az újságokat némaságukból. Egy hét leforgása alatt a szervezet az ország minden pontján elhintette a nyugtalanságot, de az illetékesek még úgy tesznek, mintha azt gondolnák, hogy elszigetelt bűntényekről, jelentéktelen balesetekről van szó. Szükség van erre a nagyon valószínűtlen egybeesésre, ami most van készülőben, hogy kitörjön a pánik. Bona fülel. A léptek elhallgattak az ajtó előtt. Csend. Senki. Halkan, de tisztán kivehetően felhangzik a megbeszélt jel... egy határozott koppantás, három, alig érzékelhető, gyors kopogás, egy határozott koppantás. — Ne is beszéljünk róla, hiszen minden rendbe jött. De Garinati nem nagyon fogta fel a szavak értelmét; erőlködik: megteszi megint, és ez alkalommal nem fog célt téveszteni. Végül kiszalad a száján a vallomás: el fogja oltani a villanyt, ha ez az elővigyázatosság annyira nélkülözhetetlen, bár más szemszögből nézve — Nem oltotta el a villanyt? — kérdezi Bona. .

1 04

. .

- Nem tudtam. Dupont hamarabb jött fel. Arra is alig volt időm, hogy megnézzem magam körül a tárgyakat. —Annak ellenére, hogy látta, amint lement, és ma ga rögtön utána fel is ment? —Azt is meg kellett várnom, hogy az öreg cseléd kimenjen a konyhából. Bona nem szól. Garinati nagyobb hibát követett mint gondolta. A félelem kuszálta össze a tet, mint ahogy most is a félelem kuszálja össze a mondatait: —Én rögtön felmentem. Nyilván nem volt éhes. És a sötétben hogyan láthattam volna? De megteszem megint, és ez alkalommal .. . Elhallgat, bátorítást les főnöke merev arcán. Miért hagyta hirtelen abba a tegezést, holott napok óta tegezi? A villanykapcsoló buta kis részlet pán, ürügy .. . El kellett volna oltania — mondja Bona. —Visszamegyek, eloltom a villanyt. Ma este visszamegyek. —Ma este mar másra vár a feladat. Nem, rám vár: nekem kell befejeznem a munat, amit elkezdtem. —Összevissza beszél, Garinati. Mit akar mondani? —Visszamegyek a villába. Vagy megkeresem másutt, ha bujkál. Meg fogom találni és megölöm. Bona már nem a látóhatárt fürkészi, tekintete Garinati arcára tapad. —Tényleg azt mondja, hogy most fogja Daniel Dupont-t megölni? —Esküszöm. —Ne esküdözzön, Garinati: már késő. —Soha nem .. . Soha nem késő. Az elhibázott tett magától viszszatér kiindulópontjára, amikor megint esedékes IOj

lesz ... Vissza kell fordítani a mutatót, és az e l_ ítélt újra megteszi színpadias mozdulatát, ismét mellére bök: „Ide lőjetek, katonák!" És ismét . — Maga nem olvas újságot? — kérdi Bona. Lehajol, kivesz valamit az aktatáskájából Gari nati elveszi az összehajtogatott újságlapot, amit a másik odanyújt neki, és beleolvas egy rövid cikkbe : „Vakmerő betörő hatolt be tegnap sötétedés után ..." Lassan, figyelmesen olvas; amikor a vé.. gére ér, a biztonság kedvéért elölről kezdi, ho gy semmi ne kerülje el a figyelmét: „Vakmerő betö rő ..." Bonára pillant, aki most másfelé néz, vala hová a feje fölé; nem mosolyog. Garinati még egyszer elolvassa a cikket. Halkan mondja: — Meghalt. Természetesen. És én eloltottam a villanyt. Na hagyjuk, ez az ember őrült. — Ez nyilván tévedés — mondja Garinati —, én csak megsebesítettem. — Belehalt. Magának szerencséje volt. —Talán téved az az újság! — Nyugodjon meg: megvannak a magam hírforrásai. Daniel Dupont meghalt, végeredményb alig valamivel később a kelleténél. Bona hallgat egy kicsit, majd némileg megen hülten hozzáfűzi: —Mégiscsak te ölted meg. Ahogy a kutyának odavetnek egy csontot. Garinati megpróbál valami magyarázatot kics íp karni belőle; nem egészen biztos a dologban; szcj retné közölni az aggályait. De a főnök hamaros ráun a gyenge ember „nyilván"-jaira, és „talán' jaira: — Na, most már hagyja abba, legyen szíves. is beszéljünk róla, hiszen rendbe jött a dolog. IO6

—Megtalálta azt a Wallas nevű egyént? —Tudom, hol töltötte az éjszakát. Most, délelőtt mit csinál? — Ma délelőtt el kellett . . —Kicsúszott a keze közül. És nem is akadt a nyomára? —Ide kellett jönnöm és ... —Elkésett. Mindenképpen több órányi ideje volt. Most mit gondol, hol és mikor találja meg? Garinati erre már nem tud mit felelni. Bona jóindulat nélkül nézi: —Tegnap este el kellett volna jönnie és beszámolnia nekem. Miért nem jött el? Meg akarja magyarázni a vereségét, a villanyt, azt, hogy kevés volt az ideje ... De Bona nem hagyja szóhoz jutni; keményen félbeszakítja: —Miért nem jött el? Garinati éppen ezt akarta elmondani, de hogyan lehet valamit megértetni valakivel, aki nem akarja meghallgatni az embert? Pedig azzal a bizonyos villannyal kell kezdenie, ami mindennek az oka: Dupont túl hamar gyújtotta fel a villanyt es felfedezte lit, még mielőtt lőni tudott volna, így aztán nem .. . — Hát az a Wallas, akit ideküldtek nekünk, mit csinált, amióta megérkezett? Garinati előadja, amit tud: a Földmérők utcájában, a Szövetségesek kávéházban a szobát, azt, hogy ma reggel nagyon korán elment — Hagyta, hogy kicsússzon a keze közül. Es nem !bukkant a nyomára? Természetesen ez teljesen igazságtalan: semmi sem utalt arra, hogy ilyen korán elmegy, es egyáltalán nem könnyű egy ilyen nagy városban megtalálni valakit, akit az ember sosem látott. Különben pedig mi értelme ez után a rendőr .

. .

107

után kémkedni, aki úgysem tud többet tenni, mint a többiek? Nem lenne jobb a ma esti munkával foglalkozni? De Bona hallgat; úgy tesz, mintha nem is hallaná. Garinati azért csak folytatja: helyre akarja hozni a hibáját, visszamegy Daniel Dupont-hoz és megöli. Bona mintha meglepődne. Már nem a látóhatárt fürkészi, tekintete Garinati arcára tapad. Aztán lehajol az aktatáskájához, kinyitja, és összehajtogatott újságlapot vesz elő: — Maga nem olvas újságot? Garinati értetlenül nyújtja ki a kezét. Még a léptei is megváltoztak: fáradtak, majdhogynem gyámoltalanok; elvesztették a tartásukat. Zajuk nagyon lassan halkul el a lépcsőházban. A távolban két férfi — talán kéményseprők vagy tetőfedők — készíti elő a korai telet, olyan szürkéskékek, mint a kémények és a tetők, összeolvadnak velük, annak ellenére, hogy egy kicsit ide-oda mozognak, különben mozgásuk irányát a nagy távolság miatt nem lehet megállapítani. A földszintről felhallatszik, amint becsukódik az épület kapuja.

A zár nyelve kattan egyet, ahogy visszaugrik az ütközőbe; az ajtószárny ugyanakkor súlyosan nekicsapódik a keretnek és az egész fatömeg nagy zajjal megremeg, váratlan rezonanciákat teremt még az eresztékekben és az oldalsó tokokban is. Am a lárma, amilyen gyorsan született, olyan gyor san ül el; ekkor az utca csendjében halk fütty hallatszik — mintha gőz süvítene vékony, állandó sípolással —, nyilván a szemben levő műhelyekből, de olyan jól eloszlik a levegőben, hogy semmiképpen -

Ios

'i

sem lehet a hang pontos forrását megállapítani, annyira nem, hogy végül azon gondolkodik az ember, vajon nemcsak a füle zúg-e. Garinati bizonytalanul áll az ajtó előtt, amelyet z imént csukott be maga után. Nem tudja, most elyik irányba induljon el ezen az utcán, ahol áll, es amely az egyik oldalon, csakúgy, mint a másikon ... Hogyan lehet Bona annyira biztos Daniel Dupont halálában? Fel sem merült, hogy ez kérdéses lehet. Pedig a reggeli lapok tévedése — vagy hazugsága — könnyen és sokféleképpen megmagyarázható. Különben ilyen komoly ügyben senki sem elégedne meg ilyen jellegű információval, és teljesen nyilvánvaló, hogy Bona maga járt utána a dolognak, vagy bizalmi emberei révén kapott felvilágosítást. Garinati viszont tudja, hogy áldozata nem úgy nézett ki, mint aki halálosan megsebesült — mindenesetre nem vesztette el azonnal az eszméletét, és kicsi a valószínűsége, hogy elvesztette volna, mielőtt a segítség megérkezett. Hát akkor? A bizalmi emberek tévedtek? Talán Bona bizalma nem mindig elég. Garinati a jobb fülére tapasztja a tenyerét, többr váltakozva hol elzárja, hol megnyitja a levegő járatát; aztán a másik fülével folytatja ... Hogy főnöke olyan biztos benne, az persze megzavarja egy kicsit; ő sem tökéletesen biztos benne, hogy a professzort csak a karján találta el; a halálos lövéssel is megtehetett néhány lépést, hogy létfenntartó ösztöne irányítására fedezékbe vonuljon, és kicsit távolabb is összeeshetett .. . Garinati újra bedugja a fülét, hogy megszabaduljon ettől az idegesítő zajtól. Most mindkét kezével próbálkozik, egy percig szorosan a feje mindkét oldalára tapasztja a tenyerét. Amikor leveszi a kezét, a fütty megszűnik. Óvasan indul el, mintha félne, hogy túl élénk mozduIOg

latokkal ismét feltámasztja a zajt. Talán Wallas megadná neki a rejtély kulcsát. Hiszen amúgy is meg kell találnia. Parancsot kapott rá. Ezt kell tennie. De hol keresse? És hogy ismerje meg? Semmilye n személyleírást nem kapott róla, a város pedig nagy. Azért mégis úgy dönt, hogy a központ felé indul, akkor azonban vissza kell fordulnia. Néhány lépés, és ismét ott találja magát az előtt az épület előtt, ahonnét nemrég kijött. Idegesen a füléhez kap: hát már soha nem áll meg ez a pokoli gép?

ten • • • Hogy felbecsülje, a valószínűség szerint há n y lakója van a háznak, hátrapillant; látja, amint a hímzett csipkefüggöny éppen visszahullik — elhúzták, hogy kényelmesebben nézelődhessenek. Ha az illető tegnap egész nap lesben állt, értékes tané lehetne. De ki lenne annyira kíváncsi, hogy esteledés után is valami gyanús járókelő jövés-menését lesse? Meghatározott okának kellene lennie, például, hogy sikoltás, rendellenes zaj ... vagy akármi felkeltse az ember figyelmét.

Fabius, miután becsukta maga mögött a kerti kaput, a környéket kémleli, de ezt senki észre nem venné rajta: békés biztosítási ügynök, aki éppen kifelé jön egy ügyféltől és jobbról is, halról is megTézi az eget, hogy honnét fúj a szél ... Azonnal 3 feltűnik neki egy gyanús egyén, aki a függönyök Wallas már félig hátat fordít, amikor hallja, hogy mögül kémlel utána egy második emeleti ablakráa zár nyelve visszapattan az ütközőben; elengedi a ma mellől. Fabius rögtön elkapja a tekintetét, nevaskilincset es felpillant a vele szemben levő házra, hogy a másik gyanút fogjon, és közönyös léptekkel a körút felé igyekszik. Am amint átmegy a hídon, Azonnal felismeri egy második emeleti ablakban azt a hímzett függönyt, amelyre reggeli sétája so- jobb felé indul, hogy egy kanyargós útvonalon körülbelül egy óra múlva megint visszajusson a körrán többször is felfigyelt. Nem lehet valami egészséges egy csecsemőt juh tőgyéből itatni: a lehető útra; egy percet sem veszít, átmegy a csatornán, legkevésbé higiénikus. A csipke laza szemei mögött mégpedig azon a keskeny hídon, amely ezen a heWallas mozgást vesz észre, egy alak sejlik fel; va- lyen éppen átvezeti. Aztán végiglopakodik a házak laki figyeli, majd amikor látja, hogy felfedezték, mentén és visszaérkezik kiindulási pontjára, a észrevétlenül visszahúzódik a sötét szobába, hogy Földmérők utcájának a sarkán levő ház elé. Magabiztos képpel lép be a háznak a csatorna elbújjon a tekintetek elől. Néhány másodperc múlfelé nyíló kapuján es a házmester ajtajához megy, va már csak két buzgó pásztort látni az ablakban bekopog. Redőny- és napernyőgyártó cég képviseamint egy újszülött fölé hajolnak. Wallas végigmegy a kert vaskerítése mellett a l lője; szeretné megkapni azoknak a bérlőknek a névhíd felé, es közben arra gondol, hogy egy ilyen pol- sorát, akiknek délre néznek az ablakaik, aminek gári módon lakott, nagy házban mindig számíthat következtében korlátlanul ki vannak téve a nap rá az ember, hogy legalább egy lakó éppen kifelé , emésztő sugarainak: megsárgult tapéták, elhalvábámul az utcára. Öt emelet, emeletenként két lakás nyult fényképek, összeégett függönyök, vagy még néz a déli homlokzat felé, ezenkívül a földszin•1 ennél is rosszabb dolgok — mindenki hallott mar I 1

III

mesterművekről, amelyek baljós zajjal egyszerr e csak megrepednek, az ősök arcképeiről, amely e k hirtelen bandzsítani kezdenek és a család kebelé• ben felkeltik a nyugtalanságnak azt az érzését; melynek fatális következményeként elégedetlensé g , rosszkedv, veszekedések, betegség, halál telepszik közéjük .. . - De hiszen most tél lesz - jegyzi meg találóan a házmester. Ezen ne múljon: Fabius teljesen tisztában van vele, csakhogy ő már a tavaszi kampányt készíti elő, különben pedig a téli nap, amitől a legkevésbé fél az ember, éppen a legveszélyesebb! Wallas erre a gondolatra elmosolyodik. Átmeg y az utca másik oldalára, és elindul a körúton. Az épület főbejárata előtt kék kötényes, békés és kedélyes képű, kövér férfi tisztogatja a kapu rézkilincsét - nyilván a házmester. Wallas felé fordul, ó meg válaszul udvariasan bólint. A férfi ravaszkás szemhunyorítással mondja: - Ha fázik, hát itt van még a csengő is, azt is ki kell szidolozni! Wallas barátságosan ránevet: - Meghagyom magának holnapra, még szüksége lesz ni: nagyon úgy néz ki, hogy vége a szép napoknak. - Most már bizony tél lesz - feleli visszhang gyanánt a házmester. Es odaadással folytatja a fényesítést. Am Wallas ki akarja használni a jókedvét, hogy

beszédbe elegyedjen vele: - Mondja csak, ugye maga az épület másik szár• nyával is foglalkozik? - Hát persze! Gondolja, hogy nem vagyok clé nagydarab, hogy két csengőt is rendben tartsak? - Nem azért mondom, hanem az egyik ablak' II2

ban mintha anyám öreg barátnőjét láttam volna. Szívesen felmennék és üdvözölném, ha biztos lenn ék benne, hogy nem tévedek. A második emeleten utolsó lakás ... Baxné? - kérdi a házmester. - Igen: Baxné! Akkor mégis ő volt. Furcsa, hogy milyen véletlenek vannak: tegnap róla beszéltünk evés közben, és éppen azt kérdeztük, vajon mi van vele. - De hát Baxné nem öreg ... - Nem, dehogy! Egyáltalán nem öreg. Azt mondtam, hogy „öreg barátnője", de nem a korára értettem. Azt hiszem, felmegyek hozzá. Bizonyára nem nagyon elfoglalt, ugye? - Baxné? Állandóan az ablakban lóg, az utcát nézi. Ellenkezőleg, örülni fog magának. És a férfi rögtön ki is tárja a kaput, aztán tréfás ceremóniával meghajol: - Erre, Hercegem! Ez is ugyanoda visz: a két lépcsőház egymásba nyílik. Második emelet huszonnégy. Wallas megköszöni és bemegy. A házmester is utánamegy, becsukja a kaput, és belép a lakása ajtaján. Befejezte a munkáját. A csengőt majd máskor fényesíti ki. Wallast bizonytalan korú nő fogadja - tulajdonképpen lehet, hogy még fiatal -, egyáltalán nem lepődik meg a látogatásán, pedig Wallas egy kicsit félt tőle. Megmutatja rendőrigazolványát, és egyszerűen elmondja, hogy egy nehéz nyomozás arra kényszeríti, hogy kicsit a véletlenre bízva magát a környéken mindenkit kikérdezzen, akiről elképzelhető, hogy a leghalványabb útmutatással is szolgálhat. Az asszony kérdezősködés nélkül bevezeti egy ódivatúan bútorozott, túlzsúfolt fogadószobába, helyet 8

A radirok

I

[3

mutat neki egy kárpitozott széken. Maga is leül le szemben, de bizonyos távolságra, és összekulc,, ;t kézzel, komolyan néz rá, vár. Wallas beszél: tegnap este bűntény történt az éppen szemben levő magánvillában. Baxné illedelmes képpel kissé meglepődik, és zab varbajön. — Nem olvas újságot? — kérdi Wallas. —Nem, nagyon ritkán. Ahogy ezt mondja, majdnem szomorú félmosolyt küld felé, mintha általában nem lennc módja hozzájutni napilapokhoz, vagy nem lenne ideje elolvas ni őket. A hangja olyan, mint az arca, puha és hervadt. Wallas most az ő régi ismerőse, aki hosszú tá. vollét után eljött, hogy meglátogassa őt a fogadó napján; közös barátjuk halálhírét hozza, ő pedig jól nevelt közönnyel sajnálkozik az elvesztésén. Délután öt óra van. Nemsokára teával kínálja. — Igazán szomorú eset — mondja az asszony. Wallas viszont nem részvétnyilvánításért jött, így pontosan teszi fel neki a kérdést: az ablaka olyan fekvésű, hogy láthatott vagy hallhatott valamit. — Nem — mondja —, én nem vettem észre sem mit. Igazán sajnálja. Nem figyelt fel legalább valakire, aki errefelé lézengett, aki gyanúsan viselkedett, és akiről szee mélyleírást adhatna: például egy olyan járókelőre, ^ aki esetleg feltűnő figyelmet tanúsított a villa! iránt? — Ó, uram, ezen az utcán soha nem jár scnki.j A körúton, ott más, ott bizonyos időpontokban sokan járnak; gyorsan mennek és rögtön el is tűn nek. Errefelé senki se jön. — Pedig tegnap este mégiscsak kellett erre nie valakinek — mondja Wallas. 11

- Tegnap ... — Érezni, hogy az emlékeiben ke— Hétfő volt? —Vagy tegnapelőtt, vagy akár a múlt héten: crt úgy néz ki a dolog, hogy jól előkészítették a űntényt. Igy például használhatatlan volt a telefon: ez lehet szabotázs is. —Nem — mondja az asszony egypercnyi gondolodás után — , én nem vettem észre semmit. r

,

egnap este egy ballonkabátos férfi valamit bab-

Alt a bejárati kertkapun. Alig lehetett látni, már

majdnem beesteledett. Megállt a sövény szélénél, a sebéből valami kis tárgyat vett elő, lehetett fogó agy reszelő, gyorsan bedugta a karját a két felső ács között, hogy belülről elérje a kapu felső részét ... Fél percig sem tartott az egész: rögtön viszza is húzta a kezét, és ugyanolyan nemtörődöm éptekkel folytatta az útját. ivel a hölgy annyira bizonygatja, hogy nem tud emmit, Wallas arra gondol, hogy elbúcsúzik tőle. ermészetesen igazán rendkívüli véletlen lett volna, ha éppen a kellő pillanatban ott lett volna az ablaknál. Sőt, ha jobban belegondolunk, volt-e egyáltalán „kellő pillanat"? Meglehetősen valószínűtlen, hogy a gyilkosok fényes nappal idejöttek volna, hogy szép nyugodtan előkészítsék a támadást — felderítsék a helyszínt, álkulcsot készítsenek, vagy árkokat ássanak a kertben, hogy elvághassák a telefonvonalat. Mindenekelőtt azt a Juard doktort kell meghallgatni. Csak azután lehet majd — ha erről az oldalról semmi nyomot nem talál és ha a felügyelő sem tud semmi újat — a bérház más lakóit is kikérdezni. A legkisebb lehetőséget sem szabad elszalasztani. Addig is megkérjük Baxnét, ne cáfolja meg a házmester előtt az iirügyül szolgáló mesét. 8*

IIf

Hogy egy kicsit elnyújtsa a szünetet, mielőtt folytatná zarándokútját, Wallas még feltesz két-hé. rom kérdést; különböző zajokra hívja fel a fiatalasszony figyelmét, amelyek tudtán kívül is megüthették a fülét: revolverlövés, sietős léptek a kavicson, ajtócsapódás, gépkocsi motorja ... De az aszszony tagadólag int, és furcsa kis mosolyával mondja: - Ne részletezze túlságosan: a végén még elhiteti velem, hogy végignéztem az egész rémes esetet. Tegnap este egy ballonkabátos férfi valamit matatott a kapun és ma reggel óta nem hallani a figyelmeztető csengő berregését, ha kinyitják a kaput. Tegnap egy férfi ... A végén nyilván kiadja majd a titkát. Különben nem is igen tudja, mi tartja vissza. Wallas a beszélgetés kezdete óta szeretné valahogy udvarias formában megkérdezni, vajon az utóbbi napokban sokat volt-e az asszony az ablakban; most feláll. - Megengedi? - Odamegy az ablakkerethez. Bizony, ebben a szobában látta meglibbenni a függönyt. Most újra maga elé képzeli a pásztoros képet, amely helyenként és ilyen közelről már mintha nem is ugyanaz lenne. Felemeli az anyagot, hogy jobban lássa. Ebből az új szögből nézve a gondosan ápolt kert közepén olyan a villa, mintha valami optikai műszer lencséje lehatárolná. Tekintete felkúszik a magas kémények, a palatető felé - ezen a vidéken a palatető előkelő jelleget kölcsönöz a házaknak a faragott kőszegélyekkel csinosan körbefuttatott téglahomlokzat felé; faragott kő az ablakok felett kiugró záródísz, az ajtó árkádíve és a négy feljárati lépcsőfok is. Lentről nem lehet ilyen tökéletesen 61vezni az arányok összhangját, az egészben érezhető szigort - mondhatnánk, szükségszerűséget melynek egyszerűségét alig-alig zavarja - vagy ta-,

IIú

lán éppen kiemeli? - az erkélyek bonyolult vasr ácssorozata. Wallas megpróbál valami rajzot kihámozni az egymásba fonódó kacskaringókból, amikor a háta mögött meghallja a lágyan unott hangot, amint kijelenti, mintha jelentéktelen és a tárggyal össze nem függő dolog lenne: - Tegnap este egy ballonkabátos férfi .. . Wallas az első pillanatban nem is akarta elhinni, hogy egy ilyen későn jött visszaemlékezés komoly lehet. Kissé megrökönyödve fordult vissza az aszszony felé: most is olyan túl nyugodt volt az arca, előkelő fáradtság áradt róla. Ugyanolyan társaságbeli hangon folytatták a beszélgetést. Wallas tapintatosan hangot adott a csodálkozásának, hogy az asszony előzőleg többször is kijelentette, hogy semmit sem vett észre. Az asszony erre azt felelte, hogy az ember mindig habozik, mielőtt valakit a rendőrség kezére adna, de mihelyt kiderült, hogy gyilkosról van szó, elhallgattatta az aggályait. Maradt tehát a legvalószínűbb magyarázat: Baxné nyugodt külseje kicsit túl élénk képzelőerőt takar. Ám mintha az asszony kitalálta volna ezt a gondolatot - és hogy tanúvallomásának súlyt adjon -, azt mondta, hogy rajta kívül legalább még egy ember látta a gonosztevőt; mielőtt még kijutott volna a körútra, egy szemmel láthatóan részeg férfi jött ki a kis kávéházból - húsz méterre balra -, és enyhén dülöngélve elindult ugyanabba az irányba; énekelt vagy hangosan beszélt magában. A gonosztevő hátrafordult és a részeg valamit odakiáltott neki, közben nagyon igyekezett utolérni a másikat, de az többé rá sem hederített, hanem folytatta az útját a híd felé. Sajnos, Baxné képtelen volt részletesebb személyleírást adni róla: ballonkabátos férfi, világos I17

puhakalapban. Ami pedig véletlen útitársát illeti, úgy rémlik, gyakran találkozott vele a negyedben ; szerinte a környék összes italboltjában ismerhetik. Wallas az épület másik kijáratán, a Földmérök utcája felőlin lépett ki, aztán átment az úttesten, hogy megvizsgálja a kerítés kapuját: meggyőződhetett róla, hogy a riasztóberendezést letörték, hogy a kapu nyitásakor ne jöjjön létre érintkezés, és úgy találta, hogy ez kinyújtott karral nem mindennapi izomerőt igénylő munka lehetett. Ahogy felpillant, megint ott látja a hímzett csipkeszemek mögött Baxné körvonalait.

4

— Jó napot — mondja Wallas, ahogy becsukja maga után az ajtót. A talaj nem válaszol. Mozdulatlanul áll a helyén. Zömök fclsőteste szélesre terpcsztett, kinyújtott karjára támaszkodik; keze a pult szélébe kapaszkodik, mintegy, hogy a teste előre ne rugaszkodjék — vagy össze ne essen. Amúgy is rövid nyaka teljesen eltűnik felhúzott válla között; a feje majdnem fenyegetően lóg előre, a száját kicsit beharapja, a tekintete üres. — Nincs valami meleg ma! — mondja Wallas, csak hogy mondjon valamit. Odamegy az öntöttvas kályhához, de az ő testtartása kevésbé riasztó, mint ennek az óvatosságból a pultja mögé zárkózó szelindeknek. Az izzó fém felé tartja a kezét. Nyilván jobban tenné, ha m ásutt érdeklődne az iránt, amit meg akar tudni. — Jó napot — mondja ekkor egy hang a háta mögött, borízű, de jóindulattal teli hang. A terem nem valami világos, és a fafűtéses kály ha, amelynek havas időben rossz a huzatja, kékes köddel sűríti a levegőt. Wallas, amikor bejött, nem

a

észre a férfit. A szoba sarkában levő asztalra omolva ül a magányos vendég, s most örül, hogy végre akadt valaki, akivel beszélhet. Őneki pedig me g kell ismerkednie a részegessel, akit Baxné önigazolásképp említett. De az most őt nézi, kinyitja a száját, és esetlen nehezteléssel mondja: — Tegnap miért nem akartál dumálni? Én? — kérdi Wallas meglepődve. A, hát azt hiszed, nem ismerlek meg? — kiabálja a férfi, és az arcát nevető fintor deríti fel. A pult felé fordul, és megismétli: — Azt hiszi, nem is merem meg! A talaj továbbra is üres tekintettel, mozdulatlanul áll. —Maga ismer engem? — kérdi Wallas. —De ismerlek ám, öregem! Még ha nem is voltál valami udvarias ... — fontoskodva számol az ujján — tegnap. —Ó — mondja Wallas —, itt valami tévedés lehet. —Azt mondja, tévedés! — üvölt a részeg a tulaj felé. — Hogy én tévedek! És mennydörgő hahotára fakad. Ahogy kicsit lecsillapodik, Wallas érdeklődni kezd, csak hogy belemenjen a játékba: —Hol is volt csak? És hány órakor? —Na, az órával engem nem szabad cukkolni! Sose tudom, hány óra ... Még nem volt egészen sötét. És itt .. volt, itt ... itt ... itt ... ahogy kimentem innét A jóember minden újabb „itt"-nél hangosabban sikolt, ugyanakkor jobb karjával bizonytalan, széles mozdulatokkal az ajtó irányába mutogat. Aztán hirtelen megnyugszik, és majdnem halkan teszi hozzá, szinte magamagának: —Ugyan hol lett volna? Wallas lemond róla, hogy kihúzzon belőle valavette

I`9

mit, de a terem kellemes hőmérséklete miatt mégi s marad még. Leül a szomszéd asztalhoz. —Tegnap abban az időpontban én több mint száz kilométerre voltam innét .. . A felügyelő lassan ismét dörzsölni kezdi a tenyerét: —Természetesen! A jó gyilkosoknak talán; mindig alibijük? Elégedett mosoly. Most a két kövérkés kéz szétterpesztett ujjakkal az asztalra simul .. . — Hány órakor? — kérdi a részeg. —Akkor, amikor maga mondja. — Hiszen éppen ez az, én nem mondtam, hány órakor! — kiált fel diadalmasan a részeg. — Fizetsz egy rundot. „Fura egy játék" — gondolja Wallas. De nem mozdul. A tulaj most megrovó pillantással néz ra. — Nem igaz az egész — vonja le a következtetést a részeg, fáradságos agymunkával töltött percek után. Méregeti Wallast, és megvetően hozzáteszi: — Még csak kocsid sincs. —Vonattal jöttem — mondja Wallas. —Vagy úgy — mondja a részeg. Jókedve elszáll; mintha kimerítette volna a vita, Azért még tolmácsolja a tulajnak, de egészen komor hangon: — Azt mondja, vonattal jött. A tulaj nem felel. Most másképpen áll: a feje felemelve, a karja lelóg, látni rajta, hogy cselekedni készül. Tényleg, felkapja a törlőrongyát és végighúzza egypárszor a pulton. — Mi a különbség — kezdi nehézkesen a részeg —, mi a különbség a vasút ... a vonat és egy üveg fehér bor között? A pohárnak beszél. Wallas gépiesen töri a fejét a különbségen.

— Nos? — veti oda hirtelen a szomszédja, akit közben felvidított a győzelem lehetősége. —Nem tudom — mondja Wallas. —Szóval szerinted semmi különbség? Hallja-e, főnök, szerinte nincs különbség! —Én ezt nem mondtam. —De igen! — ordítja a részeg. — A főnök a tanú rá! Azt mondtad! Fizetsz egy rundot! —Fizetek egy rundot — egyezik bele Wallas. — Főnök, adjon két pohár fehér bort. —Két fehéret! — ismétli a társa, újra jókedvre derülve. —Ne fáradj — mondja a tulaj —, nem vagyok süket. A részeg egy hajtásra kiitta a poharát. Wallas csak most kezdi inni a sajátját. Csodálkozik, hogy olyan jól érzi magát ebben a koszos ivóban; vajon csak azért, mert meleg van? Az utca éles levegője után enyhén zsibbadt, jó közérzet járja át a testét. Úgy érzi, tele van jóindulattal ez iránt a részeg csavargó iránt, sőt még a tulaj iránt is, aki pedig a legkevésbé sem igyekszik elnyerni senki rokonszenvét. Le nem venné a szemét a vendégéről, annyi gyanakvást sűrít a tekintetébe, hogy végül Wallas mégiscsak egy kicsit zavarba jön tőle. A találós kérdések kedvelője felé fordul, de azt, úgy látszik, az imént betermelt bor visszasüllyesztette komor töprengéseibe. Wallas, reménykedve, hogy felvidítja, megkérdezi: —Nos, mi a különbség? —Milyen különbség? — Most mintha teljes sötétség borulna a részegre. — Mi között? —Hát a vonat és az üveg között? —Ja, igen ... az üveg ... — mondja lagymatagon a másik, mintha nagyon messziről jönne viszI2I

sza. — A különbség ... Nos, óriási a különbség A vonat! A kettő egyáltalán nem ugyanaz Nyilván jobb lett volna előbb kikérdezni, és csak utána adni neki inni. A jóember most tátott szájjal bámul az űrbe, egyik könyöke az asztalon, arra támasztja elbutult fejét. Érthetetlen szavakat motyog; aztán nyilvánvaló erőfeszítéssel, hogy világosan ejtse a szavakat, sikerül elmondania, persze szünetekkel és újrakezdésekkel: —Ne nevettesd ki magad a vonatoddal ... Ha azt hiszed, hogy nem ismertelek meg ... Nem ismertelek meg ... Épp amikor innét kimentem Együtt mentünk egész úton ... egész úton ... Túl kényelmes lenne! Nem elég más kabátot felvenni Ezek után homályosabbá válik a monológ. Valami talált gyermekre hasonlító szó többször is előfordul, nem tudni, mi az értelme. A részeg félig alszik az asztalon, még néhány érthetetlen mondaton kérődzik, amelyeket felkiáltások és súlyosan visszahulló vagy az emlékek ködében szertefoszló, elmosódó mozdulatok szakítanak félbe. .

. .

.

. .

. ..

Magas, ballonkabátos alak megy előtte a kerítés mellett. —Hé! Nem hallasz? Hé! Barátocskám! Ez tisztára süket! —Hé, te! Hé! Na, végre meghallotta. —Várjál már egy kicsit! Találós kérdésem van a számodra! Ajjaj! nem valami kedves fickó. Fura, mennyire nem szereti senki a találós kérdéseket. —Hé, várj meg! Majd meglátod: nem nehéz. Nem nehéz! Senki se találja ki őket. —Hé, barátocskám! I22

—Na, jól megfuttattál! A férfi hirtelen mozdulattal kirántja magát a orításából. sz —jól van, na! Ha nem akarod, hogy karon fogalak .. . Ejnye, ne menj már olyan gyorsan! Hadd j fújjam ki magam, hogy eszembe jusson a kérdés Ám a másik fenyegető félfordulatot tesz, és a részeg egylépésnyire eltávolodik tőle. — Melyik az az állat . Elcsuklik a hangja, ahogy észreveszi a férfi riasztó arcrándulását: szemmel láthatóan arra készül, hogy miszlikbe aprítsa. Okosabbnak tartja, ha v isszavonul, közben csillapító szavakat mekeg; de amint a másik megint útnak indul, miután a hatást kielégítőnek találta, a részeg ismét a nyomába szegődik, ott trappol és nyöszörög mögötte. — Ej, hová sietsz annyira! ... Hé! ... Ne menj olyan gyorsan! ... Hé! ... A járókelők megállnak, utánuk fordulnak, félreállnak, hogy utat engedjenek ennek a meghökkentő párnak: a magas, erős férfi — csak úgy feszül rajta a ballonkabát, világos posztókalap van a fején, amelynek lehajtott karimája eltakarja az arca felső részét — biztos léptekkel, lesunyt fejjel megy, keze a zsebében; különösebben nem is siet és mintha a legcsekélyebb figyelemre sem méltatná azt a személyt — pedig érdekes alak —, aki hol jobboldalt, hol baloldalt, a legtöbbször mögötte üget, váratlan kanyarok tömegét írja le, úgy látszik, kizárólag azért, hogy a másik mellett egyáltalán megálljon a ,két lábán. Különben úgy-ahogy sikerül is neki, de komoly tornamutatványok árán, közben kétszer-háromszor annyi utat lohol be, mint amennyi szükséges lenne, olyan hirtelen megugrásokkal és fékezésekkel, hogy az ember minden pillanatban attól fél, hogy orra esik. Az állandó nehézségek ellenére, amelyekkel lépten-nyomon megküzd, még kiselő.

. ,

.

123

adásokat is tart, igaz, hogy töredékeseket, de mind_ végig kivehetőek bennük egyes mozzanatok: „Hé► ' várj meg ... találós kérdést feltenni ..." és valami „talált gyerek"-hez hasonló. Nyilvánvaló, hogy so. kat ivott. Alacsony, pocakos; meghatározhatatla n ruhadarabokba van bugyolálva, azok is többnyire cafatokban lógnak rajta. Am az előtte haladó férfi idönként minden előzetes figyelmeztetés nélkül hátrafordul, és a részeg ember rémülten hátrál egy lépést, hogy ütőtávolságon kívül kerüljön; aztán, mihelyt úgy találja, csökkent a veszély, csökönyösen lohol tovább, ismét igyekszik utolérni a másikat, sőt néha bele is próbál kapaszkodni, hogy visszatartsa, vagy pedig egy lépéssel lehagyja, hogy egy másodperc múlva megint messze a háta mögött trappoljon — mintha az időt akarná utolérni.

szalagok örvénye ropköd elő, amivé végül is az öltözete maradványai szétfoszlottak. A kis embernek sikerül őrült erőfeszítéssel elk a pni a férfi egyik karját; teljes erővel ráakaszkodik, eltökélte, hogy nem hagyja kicsúszni a keze közül; Wallas hiába akarja lerázni, már nem tud zabadulni. A részeg akkora erővel kapaszkodik s belé, amekkorát senki se nézett volna ki belőle; am amikor egy görcsös rángásban a feje a földhöz ütődik, hirtelen elengedi őt, a keze kinyílik és a teste elnyúlva, élettelenül zuhan a földre .. . A tulaj nem hatódik meg különösebben a jeleneten. A részeg valószínűleg nem először kap ilyen rohamot. Erős marok rántja fel és teszi vissza a székére, közben egy nedves törlőruha abban a pillanatban feléleszti. A jóember mintha varázsütésre meggyógyult volna; végigsimít az arcán, mosolyogva körülnéz, és kijelenti, szavait a tulajhoz intézve, Most mar majdnem teljesen beesteledett. A gyére>4 aki közben visszament a pultjához: elszórt gázlámpákból és a néhány üzletből előszü — Engem is meg akart ölni! remlő fény csak kétes, foszlányos világosságot ad, Mivel úgy látszik, nem haragszik rá a gyilkosazt is átkelőhelyek keskenyebb-szélesebb sávjával sági kísérlet miatt, Wallas, akit kezd érdekelni ez szegélyezett fekete foltok szakítják meg, ahová az ember, kihasználja az alkalmat, hogy néhány felnem szívesen merészkedik be az ember. világosítást kérjen az esetről. Szerencsére a részegA kis, imbolygó ember mégis makacsul követi a nek most sokkal világosabb a feje, mint az esése másikat, bár talán véletlenül kezdett ebbe a vál- előtt; figyelmesen hallgatja és szívesen válaszol a lalkozásba, és maga se tudja meg soha, mi indítot- kérdésekre: igen, tegnap este sötétedés után találta rá. kozott Wallasszal, amikor kilépett ebből a kávéAz elérhetetlen, széles hát lassan-lassan félelme- házból; követte, utolérte és elkísérte, bár Wallas tes méreteket ölt. A pici, L alakú szakadás a bal- nem volt valami barátságos; a kelleténél kicsit nalonkabát jobb vállán annyira megnő, hogy most a gyobb, világos posztókalapot viselt és szűk ballonkabát egyik szárnya teljesen leválik, és úgy lobog kabátot, amelynek a bal vállán L alakú szakadás az ember után, mint egy templomi zászló, viharos volt. csattogással és szárnyalással veri a lábát. A kalapja „Tegnap este egy ballonkabátos férfi ..." Szópedig, amely már az előbb is egészen belecsúszott val ő volt a részeg csavargó, akit Baxné látott az a képébe, most hatalmas haranggá nő, ahonnét ablakából, és maga a gonosztevő nem lenne más, mint egy óriási medúza csápjai, összegabalyodott Mint ... Wallas nem tudja megállni, hogy el ne 1 24

12j

mosolyodjék a lehetetlen következtetésen. Ki I het-e egyáltalán jelenteni, hogy az illető rá haso lít? Nehéz megbízni egy ilyen tanú ítélőképessé gében. Ez itt mindenesetre csökönyösen összetévesz őket, bár Wallas újra meg újra tagadja a dolg o Épp elég sokáig ment mellette az illető - mon ja -, hogy másnap is felismerje. Az útvonalukra natkozó meglehetősen bizonytalan utalások szerint valószínűleg először a Brabanti utcán mentek, aztan véges-végig a Janeck utcán, egészen a körútig, ahol is Wallas állítólagos alteregója a részeg szerint bement egy postahivatalba. A részeg pedig állítólag visszajött inni a Szövet-

'

ségesekbe. A tulaj úgy találja, itt valami bűzlik: miért nem

akarja elismerni ez az alak, hogy látták előző nap? Nyilván valami titkolnivalója van ... Tegnap este? Ő a tettes! Éppen akkor jött ki a kis villából, ami kor az öreg meglepte; elment vele a város másik végébe, hogy megszabaduljon tőle, aztán pedig nyugodtan visszajött ide aludni. Most persze nagyon szeretné tudni, mire emlékszik a másik a kiruccanásból. Valószínűleg még túl jónak is találja az emlékezőtehetségét, hiszen épp most próbálta meg ki-

nyírni: beverte a fejét ... ez a legegyszerűbb Egészen biztos, hogy ő a tettes. Sajnos azonban az időpontok nem egyeznek:

. . .

ányozza, közben a pult fölött gyanakvó pillantá-

kat vet az asztalok felé. Végül tárcsáz. - Halló! Idegeneket ellenőrző hivatal? Egyidejűleg vádló pillantással bámul Wallasra. - Itt a Szövetségesek kávéház, Földmérők utcáEgy vendéget akarok bejelenteni. Io Hosszú szünet. A részeg elképesztően nagyra tata száját. A pult mögül hallatszik, amint egy vízj apb61 egyenletesen csöpög a víz a kagylóba. - Igen, naponként, és egy szoba. .

.

.

;

- Előfordul. - Majd elküldöm a bejelentőt, de jobb szeretném, ha a lehető leghamarabb rendeznénk a dolgot ... Főleg mivel az illető nem az a kimondott.. . Az a gátlástalanság, ahogy ez az ember az ő je-

lenlétében róla beszél, annyira meghökkentő, hogy Wallas már majdnem tiltakozik - amikor ismét a ölébe cseng a felügyelő ironikus hangja: - Hogy bizonyítja, ha nincs bejelentve? Végül is, ha a tulaj azt hiszi, árt neki, hát téved: éppen ellenkezőleg, ha elmulasztaná bejelenteni, lehetővé tenné, hogy Laurent folytassa kisded tréfálkozását. És annál a furcsa emberkénél sohase lehet tudni, hol ér véget a tréfa, se azt, hogy hol kezdődik. Bár Wallas úgy találja, nemigen van értelme, hogy odafigyeljen ezekre az apróságokra, bizonyos elégtétellel tölti el, hogy ezen a ponton igazolták a szavait. - Wallasnak hívják. Dupla ve, a, két el, sz. Wallas. Legalábbis ő ezt állítja. Tudatosan bántó ez a mondat - sőt, sértő - , és ahogy a tulaj közben végigméri a vendégét, ezzel

amikor az öreg cseléd iderohant, hogy a mentőket hívja, lehetett úgy ... Akkor is jobb óvatosnak lenni és rögtön bejelenteni ezt a furcsa vendéget a rendőrségen; ha délig nem jelenti, meg is büntethe tik a hanyag szállodatulajdonost, és ha bármi tör. tépnék végül arra kényszeríti, hogy közbelépjen. Előveszi A tulaj fogja a telefonkönyvet, hosszasan tanul' a levéltárcáját, hogy megmutassa a személyazonos-

.

.

.

I 27 126

sági igazolványát a szállásadójának, de alig kezdi meg a mozdulatot, eszébe jut a hivatalos okiratot tele fiókban kezd kutatni. A bejelentőlapjait kerei de már nagyon régen nem volt rájuk szüksége, levő fénykép: egy nálánál jóval idősebb egyént a most nehezen találja meg őket. Ha majd végre rázol, aki a tömör, barna bajusza miatt operettb alász egy pecsétes, sárga, régi papírt, Wallasnak törökre hasonlít. kell töltenie, fel kell mutatnia a személyazonosEz a nagyon is feltűnő különös „ismertetőj i igazolványát, meg kell magyaráznia az átalatermészetesen összeegyeztethetetlen volt Fabiusn lását. Csak azután mehet el, hogy megkérdezze a felderítő ügynökök külső megjelenéséről alkot ban a postahivatalban, nem láttak-e tegnap este elképzelésével. Wallasnak le kellett vágnia a ballonkabátos férfit juszát, és ettől az arca teljesen megváltozott, m A részeg akkor majd újra elalszik a széken, a tufiatalodott, idegenek számára szinte felismerhe végighúzza a törlőruhát az asztalon, és a molen lett. Még nem volt ideje, hogy kicseréltesse gatókagylóban elmossa a poharakat. Ezúttal gonrégi iratait; ami pedig a rózsaszín igazolványt ill sabban zárja majd el a vízcsapot, és a cseppek, — a minisztériumi belépőt — természetesen lehe elyek metronómiitemre csapkodták a víz felszíleg nem kell használnia. nem csöpögnek tovább. Úgy tesz hát, mintha megnézne valamit a tar A jelenetnek vége lesz. jából találomra előhúzott jegyen — a vonatje `Szélesre terpesztett, kifeszített karjára támaszkovisszaútra jogosító szelvényén —, és az egésze zömök fclsőtesttel, a pult szélét markoló kézzel, világ legtermészetesebb arckifejezésével visszadu relógó fejjel, kicsit félrefitult szájjal a tulaj toja a zsebébe. Tulajdonképpen úgy viselkedik, mi bb bámul majd a semmibe. aki nem is hallja, mi folyik a telefonnál. Különben a tulaj veszi észre, hogy a gyanúsít tásai kezdenek ellene fordulni, és a vonal más végén feltett kérdések kezdik kihozni a sodráb — De nem, hiszen mondom, hogy tegnap este kvárium zavaros vizében futó árnyak suhankezett! nak — hullámmozgás, melynek körvonaltalan léte magamagától szétfoszlik — és aztán az ember már — Igen, csak ma éjszaka! Ha a tegnap éjszakára nem is tudja, tényleg látott-e valamit. Am a ködkíváncsi, kérdezze meg tőle. folt megint felbukkan és két-három kört ír le a nyben, hogy hamarosan ismét visszatérjen és bele—Én mindenesetre figyelmeztettem magukat! olvadjon az algafüggöny mögött a protoplazmaA részeg is szeretné elmondani a magáét; fé lységbe. Egy végső, gyorsan elenyésző kavargás felemelkedik a székről: pillanatra megremegteti a tömeget. Ismét nyu—Engem meg meg akart ölni! ... Hé! Azt t minden. Míg csak hirtelen elő nem bukkan egy mondja meg nekik, hogy engem meg akart ölni! alak, és álomarcát az üveghez nem tapasztja De a tulaj válaszra sem méltatja. Leteszi a ka uline, az édes Pauline ... alig pillantotta meg; lót, visszamegy a pultja mögé, és egy papírok Már ő is eltűnik, hogy átadja a helyét más kísérte.

. .

,

,

. .

1 2$

A radirok

129

teknek és káprázatoknak. A részeg találós kérdést tesz fel. Vékony ajkú férfi ül a széken, nyakig sz o . rosan begombolt,felöltőben, egy csupasz szoba közepén. Mozdulatlan arca, térdén összekulcsol kesztyűs keze a legkisebb türelmetlenségről s árulkodik. Van ideje. Semmi meg nem akadályo hatja, hogy megvalósuljon a terve. Látogatót vá nem egy nyugtalan, menekülő, jellemerő nélkü ember látogatását, hanem olyan valakiét, akire szá. míthat az ember: őrá bízza a ma esti, a második feladat végrehajtását. Az elsőnél a háttérben tartották, de munkáját hiánytalanul elvégezte; Garinati pedig arra sem volt képes, hogy eloltsa a villanyt, holott mindent aprólékos gonddal előkészítettek a feladat végrehajtásához. Ma meg még a rábízott ember is kicsúszik a keze közül. —Hány órakor? — Fogalmam sincs róla — mondja a tulaj. —Nem látta, amikor elment? — Ha láttam volna, tudnám, hány órakor ment el! A tulaj a pultjára támaszkodik és azon töpreng, vajon értesítenie kell-e Wallast erről a látogatásról. Nem. Csak intézzék el a dolgaikat egymás között: őrá ugyan semmi üzenetet nem bíztak. Különben is, Wallas már kiment a kis kávéházból, hogy ismét színre lépjen.

6 Wallas megint a híd felé megy. Havas ég alatt nyúlik el előtte a Brabanti utca és házainak szigorú homlokzatsora. Most minden alkalmazott a számla könyvek és a számológépek előtt ül és dolgozik: a számok oszlopokba rendeződnek, a fenyőrönkök magasra halmozódnak a rakpartokon; gépies kezek 13 0

irányítják a darukat, a csigasorokat, az összeadó é k billentyűit, másodpercnyi időveszteség nélk;;l, zökkenő és hiba nélkül; teljes üzemmel dolgok a fakereske dés. Az utca kihalt és csendes, mint kora reggel. Csak kapuk előtt, az aranyfeliratos fekete táblák alatt ló autók árulkodnak a téglafalak mögött folyó A többi változás — ha van egyáltalán — u nkáróL áthatatlan: a lakkozott fakapuk ugyanolyanok, yanúgy trónolnak az öt lépcsőfok fölötti beugróan, nem változtak a függönytelen ablakok sem — )rettő baloldalt, egy jobboldalt, és fölöttük négy telj esen egyforma, négyszögletes nyílásokkal ellátott melet. A munkához kicsit sötét van ezekben az irodákban, ahol — takarékosságból — nem gyújtaak villanyt, és a rövidlátó arcok a vaskos számla"nyvek fölé hajtják szemiivegiiket. Wallas érzi, hogy mélységes kimerültség lesz úrrá rajta. g pe

hogy átmegy a körutat kettészelő csatornán, meg1, hogy megvárja, míg elmegy előtte a villamos. Elöl a járat számát jelző táblán 6-os számjegy van, cinóber alapon sárga színnel. Az új festéstől csillogó kocsi pontosan ugyanolyan, mint amelyikkel ma reggel ugyanezen a helyen találkozott. Mint ma reggel az a másik, ez is megáll Wallas előtt. Wallasnak nincs kedve megtenni azt a hosszú, unalmas utat, végig a Brabanti utcán és a Jancck utcán, így fellép a vaslépcsőre és leül bent a kocsiban: ez a villamos csak közelebb viheti a céljához. Wallas nézi, mint vonulnak el előtte a csatorna rtján sorakozó házak. Am amikor a kalauz már hozzá közeledik, Wals észreveszi, hogy tévedett: a 6-os villamos nem körúton folytatja az útját, ahogy ő hitte; ellenkecg, az első megálló után rögtön letér róla, hogy 13i

bevegye magát a déli külvárosba. Es mivel a körútnak ezen a nem nagyon forgalmas szakaszán, amely a Janeck utca másik végéhez visz, egyetlen villam os sem jár, Wallas meglehetősen tanácstalan — a pos. tahivatal, amiről a részeg beszélt, a Janeck utcába n van. A kalauz húzza ki a bajból, megmutatja neki a várost behálózó közlekedési vonalak térképét: Wallas ahelyett, hogy egyenest a postára menne, előbb Juard doktor klinikájára néz be — és ez minden szempontból előnyösebb. A 4-es villamos, amelyre a következő megállónál lehet átszállni, arrafelé v i.j szi majd. Megköszöni, kifizeti a jegy árát, és leszáll. Körülötte most is ugyanolyan a díszlet: a körút, a csatorna, a szabálytalan épületek ... — Erre azt mondta neki a nő, hogy ha így van, akkor szedje a sátorfáját! —Es a férfi elment? — Dehogy ment. Nagyon szerette volna tudni, vajon igaz-e, amit a nő elmesélt neki. Először azt mondta, hogy hülyeség az egész, meg hogy nem hiszi el és hogy majd meglátják; de mikor megértette, hogy a többiek nemsokára visszajönnek, megijedt, hogy rossz vége lesz a dolognak, és eszébe jutott, hogy vásárolnia kell. Vásárolni! Ismerjük a vásárlásait. Erre tudod, mit válaszolt neki a nő? „Csak ne rohanj olyan nagyon — azt felelte neki —, mert még megjárod és aztán fizethetsz!" —Ó, és mit akart ezzel mondani? — Hát hogy még találkozhat a másikkal, érted: a kocsiról van szó meg az összes többi cuccról! —Na de ilyet! Wallas menetirányban ül, az ablak mellett; a jobbján üres a hely. A két hang — népi csengésű női hangok — a mögötte levő ülésről jön. raz

_ „Sok szerencsét", ezt kiabálta utána, amikor elment. —Es a férfi találkozott a másikkal? —Hát ezt még nem lehet tudni. Mindenesetre, ha találkozott vele, nagy patália lehetett! —Na de ilyet ... —Holnapra mindenesetre megtudjuk, remélem. Úgy látszik, sem az egyik, sem a másik asszonynak nem fűződik különösebb érdeke az ügy megoldásához. A szóban forgó szereplők nem a rokonaik, nem is a barátaik. Sőt, azt is érezni, hogy a két asszony élete nincs kitéve ilyen drámai eseményeknek, hanem arról van szó, hogy a kisemberek szeretik a nagy bűnözők és a királyok életének dicső eseményeit bogozgatni. Hacsak nem egyszerűen valamelyik napilap folytatásos regényéről beszéltek. A villamos szigorú építmények lábánál kanyarog, azután a központi kerületekbe jut, amelyekről Wallas már megállapította, hogy viszonylag kellemes részei a városnak. Útközben megismeri a prefektúrához vezető Berlin utcát. A kalauz felé fordul, aki majd szól, hogy mikor kell leszállnia. Az első dolog, amit megpillant, egy élénkpiros tábrajta hatalmas nyíl alatt ez a felirat: A VICTOR HUGO PAPIRUZLETBEN Minden megvan Tanuláshoz

Raizboz Irodába.

Victor Hugo utca 2/b (innen too méterre balra) Minőségi írószerek.

I;;

Ezzel a kitérővel messzebb kerül a klinikától, mivel nincs percre kiszámítva az ideje, elindul a j zett irányba. Befordul egy másik reklámtábla pá rancsára -, és meglát egy üzletet, melynek ultra m dern stílusa és reklámozási igyekezete elárulja, ho nemrég nyílt meg. Különben fényűzése és nagy m retei eléggé meglepőek ebben a kicsit félreeső, bá a város nagy ütőereinek közelében fekvő kis utcá. ban. A kirakati rész - műanyag és alumínium - ri kítóan új, és bár a bal oldali kirakat csupán me lehetősen mindennapi golyóstoll-, levélpapír- és kolásfüzet-kiállítás, a jobb oldali feltétlenül mag ra vonja az arra őgyelgők figyelmét: egy „művészt ábrázol, amint „természet után" rajzol. A kirakat baba szorgalmasan dolgozik a festőállványa elő munkanadrágja merő festékfolt, az arcát nem is la ni a „bohémes", hatalmas szakálltól, éppen hátra lép egy kicsit, hogy pillantásával egyszerre fehilelje j művét és modelljét, így végzi az utolsó simításokat) egy rendkívül finom vonalú tájképgrafikán, amely valójában egy mestermű másolata lehet. Dombot ábrázol, rajta egy görög templom romjai emelkednek ciprusok között; az előtérben itt is, ott is osz-! loptöredékek hevernek; távolabb, a völgyben, diadalíveivel és palotáival egy egész város tűnik elő mindez, a távolság és a zsúfoltság ellenére, ritka gondos részletességgel van ábrázolva. Am a férfi' előtt a görögös táj helyett díszlet gyanánt egy huszadik századi városi útkereszteződés hatalmas fényképlenyomata trónol. A kép minősége és iigYo elhelyezése annál is inkább meghökkentő valóságot kölcsönöz a látképnek, mivel éppen annak a rajt nak a tagadása, amelyet állítólag reprodukál; b Wallas hirtelen felismeri a helyet: a magas épült tokkel körülvett villa, a vaskerítés, a kecskerág sövény a Földmérők utcájának a sarkán levő gánvilla. Hát persze. 134

Wallas belép. - Nahát! - kiált fel -, furcsa egy kirakatuk van! _ ugye, milyen jópofa? A fiatalasszony teljesen elragadtatott kaccantás1 fogadja. - Tényleg - hagyja rá Wallas - elég különös. - Felismerte? Téba romjai. - Főleg a fénykép megdöbbentő. Nem gondolja? _ b, persze. Nagyon jó fénykép. Az arca inkább arról árulkodik, hogy semmi küöset nem talál benne. De Wallas többet szeretne ni róla: - Bizony az - mondja -, szakértő munkája. - Az, természetesen. A nagyítást egy ilyen munra felszerelt laboratóriummal csináltattam. - A negatívnak is rendkívül tisztának kellett ennie. - Igen, valószínűleg. Az eladónő most már udvariasan hivatalos tekintete azt kérdezi: „Mit parancsol, uram?" - Egy radírgumit szeretnék - mondja Wallas. - Igen. Milyen fajtát? Hát éppen ez az. Wallas megint nekilát, hogy elmondja, milyen radírt keres: puha, könnyű, morzsolható legyen, amely nem formátlanodik cl, ha összenyomják, hanem porrá dörzsölhető; könnyen elvágható radírt, amely a törés mentén fényes és sima, mint a gyöngykagyló. Hónapokkal ezelőtt látott egy ilyet egy barátjánál, de az nem tudta megmondani, honnét való a radír. Azt hitte, könnyűszerrel vehet magának ilyet, de azóta is hiába keresi. Sárgás kocka volt, két-három centiméteres élekkel, enyhén lekerekített sarkokkal - talán a használattól. A gyártó cég neve az egyik lapjába volt belenyomva, de már nem lehetett elolvasni, annyira e lmosódott: csak a két középső betűt tudták kisila135

bizálni: „di"; legalább két betű lehetett előtte és kettő utána. A fiatalasszony megpróbálja kiegészíteni a nevet, de nem sok sikerrel. Jobb híján megmutogatja az üzlet összes radírját — és igazán szép gyűjteménye van —, meleg szavakkal dicséri mindegyik előnyeit, Am mind vagy túl puha, vagy túl kemény: „kenyérgalacsin" radírok, amelyek annyira formálhatóak mint a plasztilin, vagy pedig szürkés, száraz anyagból készültek, az ilyen viszont kaparja a papírt legjobb esetben tintaradírnak jó; aztán közönsége s ceruzaradírok, fehér vagy nem fehér gumiból, hosz• szabb-rövidebb téglalapok. Wallas habozik, hogyan kanyarodjon vissza ahhoz a témához, ami annyira foglalkoztatja: még úgy nézne ki, mintha csak azért jött volna, hogy isten tudja, milyen felvilágosításokat szerezzen a villa fényképéről, és még egy apró kis radírgumira sem akar költeni, inkább hagyja, hogy az egész boltot felforgassák egy titokzatos márkájú, képzelt tárgy miatt, amelynek képtelenek voltak kiegészíteni a nevét — és nem véletlenül! Ravaszsága nagyon is átlátszó lenne, mivel a névnek csak a középső szótagját adta meg és így áldozatának szinte megtiltotta, hogy kételkedjék a cég létezésében. Megint kénytelen lesz tehát venni egy radírt, akármilyet, amivel aztán nem tud mit kezdeni, lévén nyilvánvalóan másféle, mint amit 6 keres, és mivel másmilyenre egyáltalán nincs szüksége — még akkor sem, ha bizonyos tulajdonságai hasonlítanak is rá —, neki csak az kell. — Ezt kérem — mondja -; talán ez is megfelel a célnak. —Meglátja, nagyon jó radír. Minden vásárló meg van vele elégedve. Semmi értelme tovább magyarázkodni. Most vissza kellene terelni a beszélgetést a ... De a szín• 1

36

.

játék olyan gyorsan pereg tovább, hogy nemigen jut ideje a gondolkodásra: „Mennyivel tartozom?" Előveszi a tárcájából a bankjegyet, cseng a márván yon az aprópénz ... Téba romjai ... Wallas megkérdezi : —Lehet metszetekről reprodukciókat kapni? —Nem, pillanatnyilag csak képes levelezőlap;aim vannak. — Rámutat két telerakott forgatható képeslaptartóra. — Ha óhajtja, nézegesse meg: van néhány múzeumi festmény; az összes többi a városról vagy a környékről készült. De ha érdekli önt a dolog, jó párat én fényképeztem. Nézze csak, csináltattam egyet azzal a negatívval is, amelyikről az előbb beszéltünk. Kihúz egy képeslapot és odaadja neki. Tényleg erről készült a kirakatbeli is. Az előtérben ezen még a csatornapartot alkotó kockakövek is látszanak, meg a korlát vége a kis forgóhíd feljáratával. Wallas arcán csodálattal teli kifejezés Omlik el: —Nagyon szép villa, nem gondolja? —Hát istenem, szépnek szép — felel nevetve az asszony. És Wallas elmegy, magával viszi a képes levelezőlapot — amelyet a bejövet ráhalmozott dicséretek után mindenképpen meg kellett vennie — és a kis radírgumit, amely most már ott pihen a reggel vásárolt mellett a zsebe mélyén — az is legalább olyan felesleges, mint ez a másik. Wallas siet; már majdnem dél lehet. Ebéd előtt még lesz ideje Juard doktorral beszélni. El kell kanyarodnia balra, így jut a Korinthosz utcába, de ezen az oldalon az első utca csak egy másik keresztutcába visz, és félő, hogy eltávolodik a céltól; inkább elmegy a következő kereszteződésig. A klinikán tett látogatása után megkeresi azt a postahivatalt a Janeck utca végén; oda gyalog is mehet, nincs r 37

.

nagyon messze. Először is meg kell tudnia a ponto s időt. Az úttest közepén éppen ott áll egy szolgálato s rendőr, nyilván azért, hogy egy iskola kijárata előtt a forgalmat irányítsa (nincs itt elég kocsi, ami különben indokolná a jelenlétét ennél a másodlago s jelentőségű útkcreszteződésnél). Wallas néhány lepést tesz visszafelé, és odamegy a rendőrhöz. Az katonásan tiszteleg. — Mondja meg, legyen szíves, hány óra van? kérdi Wallas. — Negyed egy — feleli a férfi habozás nélkül. Talán éppen most nézte meg az óráját. —A Janeck utca messze van innét? —Az a házszámtól függ, ahová menni akar. —A legvégére, a körút felőli részére. — Akkor nagyon egyszerű: elmegy az első útkereszteződésig, ott jobbra fordul és rögtön utána balra; azután egyenesen tovább. Hamar odaér. —Ugye van ott egy postahivatal? — Igen ... A körúton, a Jon,s utca sarkán. De nem érdemes odáig elmenni, van közelebb is posta .. . — Nem, nem, tudom, de ... nekem arra a postára kell mennem ... levelem van ott. —Akkor hát az elsőn jobbra, utána az elsőn balra, aztán egyenesen. Nem tévedhet el. Wallas megköszöni, és folytatja az útját, de ahogy az útkereszteződéshez ér és balra akar fordulni — a klinika felé — , eszébe jut, hogy mivel ezt a részletet nem említette a rendőrnek, az azt fogja hinni, hogy világos és ismételt magyarázatai ellen re rossz irányba megy. Wallas megfordul, hogy lássa, figyelik-e: a férfi nagy karlengetéssel emlékez teti, hogy először jobbra kell fordulnia. Ha most a másik irányba megy, őrültnek, hülyének fogják néz ni, vagy azt hiszik, szereti a rossz vicceket. Talán -

1

38

még utána is szaladnak, hogy visszatereljék az

enes útra. Az pedig valóban nevetséges lenne, h ogy most visszamenjen és megnyugtassa a rendőrt. Wallas mar indul is jobb felé. Ha már ilyen közel van ahhoz a postához, nem kosabb, ha azonnal odamegy? Különben is elmúlt o dél, és Juard doktor éppen ebédel; a postán viszont, ahol egyfolytában nyitva vannak, senkit sem fog zavarni. Mielőtt eltűnnc, észreveszi, hogy a rendőr igenlően bólint felé — hogy biztosítsa: jó irányba megy. Hülyeség ilyen helyre közlekedési rendőrt állítani, ahol nincs is irányítani való forgalom. Az iskolás gyerekek ilyenkor már hazamentek. Van itt egyáltalán iskola? egy

Ahogy a rendőr előre megmondta, Wallas rögtön egy újabb kereszteződéshez ér. Ha itt jobbra kanyarodna, a Bernadette utca határozottan visszafelé vinné, és így kisebb vargabetűvel a Korinthosz utcába juthatna; de pillanatnyilag nemigen lehet közelebb a klinikához, mint a postához, ezenkívül nem ismeri elég jól a negyedet: még a végén összefutna a rendőrrel. A poste restante meséje nem valami híres: ha ebbe a postahivatalba kuldette volna a levelezését, tudta volna a címét, így meg csak úgy körülbelül tudta, merre van. Micsoda balszerencse kényszeríti ma egész nap, hogy útközben mindenütt indokolja az úticéljait? Vajon a város utcáinak különleges elhelyezkedése miatt kell állandóan kérdezősködnie, hogy aztán minden egyes válasz után újabb kitérők felé irányítsák? Egyszer már bolyongott itt, ezek között a váratlan clágazások és zsákutcák között, ahol még biztosabban eltéved az ember, ha véletlenül sikerül egyenes irányba mennie. Csak az anyja idegeskedett emiatt. Végül kijutottak ahhoz a zsákutca1

39

szerű csatornához: a napfényben alacsony házak nézegették vén homlokzatukat a zöld vízben. N yá. ron lehetett, iskolai szünidőben: megszakították az útjukat (mint minden évben, akkor is délebbre, a tengerpartra mentek), hogy meglátogassanak e gy rokon nénit. Uigy rémlik neki, hogy a rokon örökösödési ügy vagy valami hasonló miatt meg volt sértve. De vajon tudta-e valaha is pontosan? Már arra sem emlékszik, hogy a végén találkoztak-e a hölggyel, vagy dolgavégezetlenül továbbutaztak (csak pár órájuk volt két vonat között). Különben igazi emlékek-e ezek? Gyakran el is mesélhetté neki: „Emlékszel, amikor elmentünk ..." Nem. Azt a csatornarészt a saját szemével látta, és a csatorna csendes vizében tükröződő házakat is, meg a nagyon alacsony hidat, amely a bejáratát lezárta ... és az öreg hajócsontvázat is ... De az lehet, hogy az egész máskor és másutt történt — vagy akár álmában. Itt a Janeck utca és az iskolaudvar fala, ahol a vadgesztenyefák a lombjukat hullatják. „Polgártársak, figyelem!" És itt a tábla, amely az autósoknak lassítást parancsol. A billenőhíd bejáratánál a tengerészkék zubbonyos, egyensapkás alkalmazott ismerősként int neki.

HARMADIK FEJEZET

talában, most is csendes a nagy ház. A földszinten a süket, vén házvezetőnő befejezi a csorakészítést. Posztópapucsot visel, nem hallatva szik, amint a folyosón jön-megy — a konyha és az ebédlő között ingázik, egyetlen terítéket helyez el a hatalmas asztalon, mindig ugyanolyan rendben. Hétfő van: a hétfői vacsora egyszerű szokott lenni: zöldségleves, esetleg sonka és valami meghatározhatatlan ízű „krém" vagy karamellás rizs ... De Daniel Dupont-t nem nagyon érdekli az evés. Az íróasztalánál ül, a revolverét vizsgálgatja. Nem szabad berozsdásodnia — sok-sok éve már, hogy senki sem használta. Dupont óvatosan babrál vele; kinyitja, kiveszi a golyókat, gondosan kipucolja a szerkezetét, ellenőrzi, működik-e; végül a helyére illeszti a tárat, és a rongyot az egyik fiókba teszi. Aprólékos ember, szereti a gondos munkát. Egy golyó a szívbe, ez okozza a legkevesebb zavart. Ha megfelelő módon lövik — hosszasan beszélt erről Juard doktorral —, a halál azonnal beáll és nagyon kicsi a vérveszteség. Így a vén Annának kevesebb lesz a foltok eltávolításával; az asszony száez a legfontosabb. Dupont tudja jól, hogy szereti őt. ülönben úgy általában nemigen szerették. Eve• . • Mellesleg nem ezért öli meg magát. Telmindegy, hogy nemigen szerették. Csak úgy, iért üli meg magát — unalmában. 143

Dupont néhány lépést tesz a tengerzöld faltól fa lig szőnyegen, amely elnyeli a zajokat. A kis dol ga zószobában nemigen van hely a sétára. Minden 01• dalról könyvek veszik körül: jog, társadalmi jo g alkotás, politikai gazdaságtan ... balról lent, a' nagy könyvespolc végén sorakozik az a néhány kö, tet, amelyekkel ő maga gazdagította a sorozatot Nem sok. De azért volt néhány elgondolása. Ki értette meg őket? Az ő bajuk. Megáll az íróasztal előtt, és belepillant a leve. lekbe, amelyeket most írt: egyet Roy-Dauzet-nal r, egyet Juard-nak ... kinek is meg? Talán a felesé gének? Nem; és azt, amit a miniszternek írt, nvih ván már előző nap feladta .. . Megáll az íróasztala előtt, és még egy utolsó pil. lantánt vet arra a levélre, amelyet Juard doktornak írt. Világos, meggyőző levél: megadja az összes szükséges magyarázatot, hogyan kell gyilkosságnak feltüntetni az öngyilkosságát. Dupont eleinte arra gondolt, hogy balesetet tet. tet: „a professzor régi revolvere tisztogatása küzbea a szívébe lő és meghal". De mindenki átlátott vol• na rajta. A bűntény nem olyan gyanús. Es az ember számíthat Juard-ra és Roy-Dauzet-ra, hogy megőrzik) a titkot. A fakereskedők klikkjének nem kell majd kényszeredett képet vágnia, ha a neve beszélgetés közben felmerül. Ami a doktort illeti, a múlt he±i megbeszélésük után valószínűleg nem fog csodál' kozni; talán megértette a dolgot. Semmiképpe^ sem tagadhatja meg egy halott baráttól ezt a szi' vességet. Igazán nem kívánnak tőle bonyolult do: got: át kell szállítania a holttestet a klinikára, e;, azonnal értesítenie kell Roy-Dauzet-t telefonon: utána pedig: jelentést írni a városi rendőrsége és közleményt a helyi lapoknak. Egy miniszter rátsága néha nagyon hasznos lehet: nem lesz s ,

144

orvényszéki orvos, sem semmiféle nyomozás. És később (ki tudja?) még az orvosnak is hasznára válhat ez a cinkosság. Minden rendben van. Dupont-nak mar csak le kell mennie vacsorázni. A hangulatán nem szabad me glátszania semminek, hogy a vén Anna nehogy gyanút fogjon. Kiadja a másnapi rendelkezéseit; szokásos pontosságával rendez néhány részletkérdést, amelyeknek most már nincs jelentőségült. Fél nyolckor visszamegy az emeletre és percnyi időveszteség nélkül szíven lövi magát. Itt Laurent megáll; még mindig van egy homályos pont: Dupont vajon rögtön meghalt-e vagy m? Tegyük fel, hogy csak megsebesítette magát: Ínég volt annyi ereje, hogy másodszor is lőjön, miel az orvos azt állítja, hogy le tudott menni a lépőn és kiment a mentőautóig. És ha feltételezzük, hogy a revolver rozsdás volt, a professzornak más lehetőségei is maradtak: például felvághatta az reit; az ilyenfajta embertől kitelik, hogy készen tart egy pengét arra az esetre, ha a pisztoly bedöglik. Allítólag nagy bátorság kell hozzá, hogy valaki véget vessen az életének, de azt könnyebben feltételezi az ember valakiről, mint azt, hogy ilyen H irtelen meggondolja magát. Ha viszont sikerült mindjárt megölnie magát, miért találta volna ki a doktor és a vén házvezetőnő ezt a történetet: a sebesült Dupont segítségért kiabál a lépcső tetejéről, és bár addig látszólag nem forgott veszélyben az élete, a klinikára érkezve hirtelen meghal. Az ember gondolhatja azt is, hogy Juard azért részesítette előnyben ezt a változatot, hogy aztán ne vethessék a szemére, hogy halottat 'llított el: Dupont-nak életben kellett lennie, gy neki joga legyen elszállítani; másrészt a saját 'án kellett kimennie a kocsiig, hogy a hordágyto A radírok 145

vivőknek ne legyen miért beavatkozniok; végül az a rövid idő, amíg még élt, lehetőséget adott az á dozatnak, hogy állítólag ő maga mesélje el a kosság körülményeit. Lehetséges, hogy maga pont ajánlotta a levelében ezt az óvintézkedé Csak az a furcsa, hogy ma reggel a doktor is any. nyira ragaszkodott ehhez, hogy a szavaiból kid e rült: először nem találta súlyosnak a sérülést - é így mindennek ellenére kissé meglepő, hogy D u pont mégis meghalt. Ami a házvezetőnőt illeti, úg látszik, még csak fel sem tételezte, hogy az áldozat belehalhat a sérülésébe. Már az is megdöbbcntö lenne, ha Dupont vagy Juard olyan megoldást vá. lasztott volna, amely az öregasszony cinkosságát is feltételezi, de az még megdöbbentőbb lenne, ha az asszony ilyen ügyesen játszotta volna el a szerepéta nyomozók előtt, alig néhány órával a tragédia után, Van persze még egy lehetőség: Dupont akkor lőtt másodszor, amikor a klinikára érkezett - igy Smite-né semmiről sem tudott, és az orvosnak figyelembe kellett vennie, amikor a saját vallomását kidolgozta, hogy mit fog vallani az asszony. Sajnos azonban, ha az hihető is, hogy a doktor beleegyezett, hogy barátja öngyilkosságát takargassa, nehéz elképzelni, hogy maga tette volna lehetővé, hogy befejezze az öngyilkosságát. Foglaljuk tehát össze: biztosra kell venni, hogy Dupont a doktor, illetve a házvezetőnő segítsége nélkül ölte meg magát; tehát akkor tette, amikor egyedül volt, azaz: vagy a dolgozószobájában fél nyolckor, vagy a hálószobájában, mialatt a házvezetőnő a klinikára telefonált egy közeli kávéház' ból. Attól fogva, hogy az öregasszony hazaért, Da pont-nál végig volt valaki - először a házvezetőnő aztán a doktor -, és mind az egyik, mind a másik megakadályozta volna, hogy még egyszer megkísé relje. Az is lehet, hogy az első golyót a dolgozószo' .

,

.

146

an, a másodikat meg a szobájában lőtte ki, de semmit sem lendítene az ügyön, lévén, hogy az os érkezésekor semmiképpen sem látszott súlyosérültnek. A házvezetőnő őszinteségét józan el tényleg nem lehet kétségbe vonni (az igazság argatásában csak a doktor cinkos). Dupont, ikor elhagyta otthonát, nem volt halott, úgygy még járni is tudott - ezt a doktor is kénytevolt megemlíteni, nehogy a házvezetőnő megudtolja. Különben mindezt előre is kiszámíthat: mivel a házvezetőnőt nem volt szabad beavattitokba, el kellett kerülni, hogy szembe találja át a revolverét szorongató hullával - ez ugyanagyobb lehetőséget nyújtott volna neki, hogy kilja: öngyilkosság történt, ezenkívül azt az orhívhatta volna, akit éppen akar - sőt még a dőrséget is. A megoldás tehát a következő: Dupont mellbe lövi magát, tudja, hogy halálos a lövés, de annyi ideje még marad, hogy gyilkost kiabáljon. Kihasználja a házvezetőnő siiketségét, hogy elhitesse vele, a gyilkos kimenekült a házból. Azután nyugodtan megvárja, hogy orvos barátja megérkezzék és elmagyarázza neki, mit kell tennie az ő halála után. Juard elviszi a sebesültet, és akarata ellenére megpróbálja megmenteni ... Valami még mindig nem stimmel: ha Dupont olyan jó bőrben volt, nem lehetett annyira biztos benne, hogy gyógyíthatatlan a sérülése. És megint visszakanyarodunk ahhoz a feltételezeshez, hogy Dupont a látszólagos sikertelen kísérlet után az utolsó pillanatban visszarettent a haláltól. Rosszul célzott; látszatra könnyű sérülést okozott magának, de az is eléggé megrémítette ahhoz, hogy lemondjon a tervéről. Segítségért kiabált hát, de mivel nem akarta bevallani az igazságot, kitalált 10* 14 7

egy lehetcticn mcrénylethistóriát. Mihelyt meg; zett az orvos, rohant, bogy megoperáltassa a klinikán, ahhoz sem volt türelme, hogy meg\ a hordágyat. A sérülése azonban súlyosabb mint hitték, és egy óra múlva mar meg is halt nemcsak a házvezetőnő kijelentései őszinték egy nyitott ajtót is láthatott, amelynek nem k, volna nyitva lennie), hanem az is lehetséges, az orvoséi is azok: egy nőgyógyász nem köteles revenni, hogy a golyót közvetlen közelből lőtte. A miniszter, aki viszont ismeri az ügy hátterét, hála egy még idejében megérkezett levélnek, leállt totta a nyomozást és elvitette a holttestet. Laurent felügyelő nagyon jól tudja, hogy mo megint elölről fogja kezdeni az egész okoskodó mivel éppen ez a megoldás tetszik neki a legke bé. Hiába jut reggel óta minden újabb kísérlet gén ehhez a megoldáshoz, nem hajlandó elfogadni: Bármilyen valószfnűtlenséget szívesebben elhinne, mit ezt az oly gyakori hangulatváltozást, amit altalában az életösztönnek tulajdonítanak, de ami anynyira nem egyeztethető össze a professzor egyéniségével, az oly sok esetben bizonyított bátorságaval, a háború alatt a fronton való helytállásával, a magánéletben tanúsított állhatatosságával, a soha meg nem rendült jellemességével. Elhatározhatta, bog megöli magát; meg lehettek az okai, hogy álcázza az öngyilkosságát; de nem visszakozhatott hirtoien, mikor már belefogott. Am ezt az egyet kivéve már csak egy magyarázat maradt: a gyilkosság; és mivel nincs elképzelhető gyilkos, mégis el kell fogadni Wallas elképzelését a titokzatos célokat szolgáló és elfoghatatlan ü szeesküvőkből álló kísértet-„banda” elméletét Laurent felügyelő magában nevetgél, annyira londosnak találja a miniszter e legutóbbi ötletét. ,

1

az ü gy úgy is elég zavaros lenne, ha nem bonyolftaaák hasonló hulyeségekkel. Az meg tényleg nagy marhaság, hogy továbbra s gyötörje magát egy olyan talánnyal, amit hál' isennek levettek a válláról. Különben is ideje, hogy bédelni induljon. e De a gömbölyű kis ember nem tudja rászánni m agát, hogy elhagyja az irodát. Úgy gondolta, még a délelőtt folyamán hírt kap Wallastól, ám az sem s zemélyesen, sem telefonon nem jelentkezett. Talán a különleges ügynököt is megölték a gengsztcrek? rökre eltűnt, elnyelte az éji homály? Lényegében semmit sem tudnak erről a Wallas, sem küldetése pontos mibenlétéről. Mi szüksége It például arra, hogy mielőtt munkához lát, eljön Laurent-hoz? A felügyelőnek csak az orvos öreg cselédasszony vallomása van a birtokáa főváros megbízottja egyenest őket is kikére l ette volna. És nem kellett engedélyt kérnie, hogy bemenjen a halott házába — tárva-nyitva áll, csak egy félbolond asszony őrzi. Ebből a szempontból nyugodtan elmondhatjuk, hogy a minisztérium hallatlanul könnyelmű: egy bűnü,gyben az ember nem ... De nem éppen ez a nemtörődömség a legjobb bizonyíték arra, hogy Ongyilkosságról van szó és hogy ők ott ezt pontosan tudják? Ez azért a későbbiek során kellemetlenségeket okozhat nekik az örökösökkel. Akkor viszont mit keres itt Wallas? Talán RoyDauzet rendelkezéseit tévesen továbbították, és a kiváló Fabius ily módon indította el ezt azellennyomozást? Vagy a különleges ügynök is tudja, hogy Dupont öngyilkos lett? Lehet, hogy egyszerűen az a feladata, hogy a Földmérők utcájabeli villából fonpapírokat szerezzen meg, és a főkapitányságon látogatása csak az udvariasság jele volt. Ha an udvariasság, hogy valaki eljön és mindenféle

4 8 149

gyerekes mesékkel bolondot csinál egy magas rangú hivatalnokból .. . De mégsem! Wallasról lerí, hogy őszinte: komo. lyan hisz abban, amit mesél; ami pedig váratlan látogatását illeti, nem megint azt bizonyítja-e, hog y Laurent-nal igenis bizalmatlanok a fővárosban? A felügyelő éppen itt tart elmélkedéseiben, amikor különös egyén érkezik. Anélkül, hogy a szolgálatban levő altiszt bárkit is bejelentett volna, anélkül hogy akár csak kopog. tattak volna, Laurent észreveszi, hogy az ajtó csendesen kinyílik, az ajtónyílásban megjelenik eg y fej, és aggodalmas pillantás méri fel a szobát. - Mi az? - kérdi a felügyelő, és már azon van, hogy kidobja a faragatlan tuskót. Am az hosszú ábrázatát felé fordítja és muta ujját függőlegesen a szája elé téve csendet kér, parancsoló és egyszersmind könyörgő, bohócos arcjátékba kezd. Közben teljes mivoltában belép a szobába, aztán mérhetetlen körültekintéssel becsukja az ajtót. - Na de mit akar, uram? - kérdi a felügyelő. - Már azt sem tudja, haragudjék, nevessen vagy idegeskedjék. De úgy látszik, látogatóját halálra rémítette, hogy olyan hangosan szólt rá. Az ugyanis igyekszik a lehető legkisebb zajt ütni, ezért patetikusan feléje nyújtja a kezét, nyugalomra intve a felügyelőt, közben lábujjhegyen odasettenkedik az íróasztalhoz. Laurent, aki már felállt, ösztönösen a fal felé hátrál. - Ne féljen, uram - suttogja az ismeretlen -, főleg nehogy behívjon valakit. A vesztemet okozn Javakorabeli, magas, sovány férfi, tiszta feket ben. Kimért hangja és tisztes polgári öltözéke val melyest megnyugtatja a felügyelőt. - Kihez van szerencsém, uram? I50

_ Marchat, Adolphe Marchat a nevem, keresk e dő vagyok. Elnézését kérem, hogy így betörtem, felügyelő úr, de nagyon fontos közölnivalóm van, és mivel jobbnak találtam, hogy eljárásom senkine k se jusson a tudomására, gondoltam, a súlyos körülmények felhatalmaznak rá, hogy .. . Laurent egy mozdulattal, ami azt jelenti, hogy „ebben az esetben ez egész természetes!", félbeszakítja, de bosszankodik: mar felfigyelt rá, hogy a hiv atalsegédek váltása nincs megfelelően biztosítva a két műszak között; rendet kell majd teremtenie ezen a téren. - Üljön le, uram - mondja. $s ő is a megszokott módon elhelyezkedik, kezét a papírok közé, az íróasztalára fekteti. A látogató leül a felajánlott karosszékbe, de mivel úgy találja, hogy túl messze van a felügyelőtől, a szék legszélére ül, és amennyire csak tud, előredől, úgy, hogy ne kelljen hangosan beszélnie, mégis megértsék: - A szegény Dupont halálával kapcsolatban jöt-

tem...

Laurent egyáltalán nem lepődik meg. Anélkül, hogy teljesen tudatában lett volna, ezt a mondatot várta. Felismeri, mintha már előre meghallotta volna. A folytatása érdekli: - Jelen voltam szerencsétlen barátunk utolsó perceinél .. . - A, ön Daniel Dupont barátja volt! - Ne túlozzunk, felügyelő úr, mindössze régóta ismertük egymást. És szerintem a kapcsolataink éppen... Marchat elhallgat. Aztán hirtelen elhatározással, (drámai, de ugyanolyan halk hangon kijelenti: - Felügyelő úr, ma este meg fognak gyilkolni! M ost viszont Laurent emeli égnek a karját. Még csak ez hiányzott! I5 I

- Mi ez már megint, micsoda tréfa? - Ne kiabáljon, felügyelő úr, és mondja meg őszintén, úgy nézek ki, mint aki viccel? Tényleg nem agy néz ki. Laurent visszateszi kezét az asztalra. - Ma este - folytatja Marchat - el kell mcnn egy olyan helyre, ahol várni fognak a gyilkos - azok, akik tegnap este Dupont-ra lőttek -, és rajtam a sor .. . Felmegy a lépcsőn - lassan. Mindig is baljóslatúnak találta ezt a házat. A nia. gas mennyezetek, a sötét faburkolatok, a sarkokban megsűrűsödő homály, amit a villanyfény soha nem tud kiűzni, mindez még csak növeli a szorongást, amely a belépés pillanatától hatalmába keríti az embert. Marchat ma este olyan részletekre is felfigyel, amelyek ez idáig nem tűntek fel neki: nyikorgó ajtók, nyugtalanító távlatok, megmagyarázhatatlan árnyékok. A karfa alján egy bolondfej fintorog. Lépcsőfokról lépcsőfokra egyre lassabban megy felfelé. A villám sújtotta tornyot ábrázoló kis festmény előtt megáll a halálraítélt. Most nagyon szeretné tudni, mit jelent ez a kép. Egy perc múlva már késő lesz, mert már csak öt lépcsőfok van előtte, és akkor odaér, ahol meg fog halni. A felügyelőt egyáltalán nem rémíti meg látogatója gyászos hangja. Pontos adatokat kér: kinek kellene megölnie Marchat-t? Hol? Miért? Es honnét tudja? Másrészt Juard doktor nem említette, hogy 6 is ott volt a klinikán; miért nem? Laurent alig-alig titkolja, mit gondol; majdnem bizonyos benne, hogy hibbanttal van dolga, aki talán nem is ismerte a professzort és akit csak üldözési mániája vezethe' 152

tett ilyen

értelmetlen elképzelésekhez. Ha nem féltôle, hogy megvadul az őrült, rögtön kidobná. pe Ezalatt Marchat nagy hévvel magyaráz. Nagyon oly, amit mond. Sajnos vannak bizonyos dolkg amelyeket nem teregethet ki, de könyörögve kéri a felügyelő segítségét: lehetetlen, hogy hagyják, hogy így megöljenek egy ártatlan embert! Laurent kezdi türelmét veszteni: - Hogyan segítsek magán, ha semmit sem mondhat cl? Végül Marchat elmeséli, hogy véletlenül a Juardklinika előtt járt, a Korinthosz utcában, amikor a doktor odaért a sebesülttel. Kíváncsiságból odament ő is, és ráismert Daniel Dupont-ra, akivel különböző körülmények között, közös barátoknál találkozott már. Felajánlotta, hogy segít bevinni a sebesültet a klinikára, mivel a doktor egyedül volt. orvos különben az ő határozott kérésére nem 'lt a közbelépéséről: nem akarta, hogy a neve rmi módon is belekeveredjék ebbe a bűnténybe. az események alakulása arra kényszeríti, hogy endőrség védelme alá helyezze magát. Laurent meghökkent: Juard doktor ezek szerint ogadta volna egy járókelő segítségét, holott képszemélyzet állt rendelkezésére? Nem, felügyelő úr, akkor nem volt ott senki. t Nocsak? Hány óra volt tulajdonképpen? Marchat néhány másodpercnyi habozás után váol: Nyolc óra körül lehetett, talán fél kilenc; nem nám pontosan megmondani. Juard kilenckor telefonált a rendőrségre, hogy lentse a halálesetet. Laurent megkérdezi: Nem inkább kilenc óra után volt? Nem, nem: kilenckor szegény Dupont már halt. tóval Marchat egészen a műtőig felment. ,

153

A doktor azt állította, hogy nincs szüksége asszisz_ tensre a műtéthez, amelyről különben akkor nné, nem tudta, milyen rendkívül súlyos lesz. Dupon t , aki a legrosszabbtól tartott, kihasználta az altat
15 4

Laurent végül megérti, hova akar kilyukadni, kiegíti hát zavarából: —Olyan politikai csoport, amelynek a tagjait m ódszeresen kiirtják, egyenként, minden este fél n yolckor! És Marchat-nak, aki nem veszi észre a felügyelő szavait kísérő ironikus mosolyt, szemmel láthatóan nagy kő esik le a szívéről. —Cb — mondja —, sejtettem, hogy tud a dologról. Ez nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Csakis kellemetlen következményei lehettek volna, ha a rendőrség elől eltitkoljuk az igazságot, ahogy ezt Dupont akarta. Hiába mondtam el százszor is, hogy meggyőződésem szerint éppen a rendőrségre tartozik az egész — és nem rám! —, képtelen voltam rávenni, hogy hagyjon fel nevetséges titkolózásával. Hát ezért kezdtem komédiázni; és mivel ön ugyanabban hangnemben válaszolgatott, ncm volt könnyű kiásznunk belőle. De most már legalább szót érthetünk. Laurent belemegy a játékba. Meglehetősen kíváncsi rá, mi fog ebből az egészből kisülni. —Szóval ön azt mondta, hogy Daniel Dupont a halála előtt titkos megbízatást adott önnek, amelyet ha végrehajt, az élete forog kockán? Marchat tágra mereszti a szemét. „A halála előtt?" Most már egyáltalán nem tudja, mit kell elhallgatnia. —Nos — sürgeti Laurent —, miért gondolja, hogy csapdát állítanak önnek abban a házban? —A doktor, felügyelő úr, Juard doktor! Ő mindent hallott! Juard doktor jelen volt, amikor Dupont elmagyarázta, milyen fontosak a szóban forgó dossziék, és hogy mit kell velük csinálni. Mihelyt megértette, gY Marchat-nak kell elhoznia őket, valami netséges ürüggyel elpárolgott, elment telefonálni a s

155

banditák Főnökének, hogy figyelmeztesse. Marchat óvatosságból jó hangosan elmondta többször i s hogy nem tartozik a csoporthoz, de látta, hogy doktor nem hitte el; olyannyira, hogy a többiek rögtön el is határozták, hogy a kereskedő lesz a m a esti áldozat. És ezt a rendőrségnek kutya kötelessége megakadályozni, mert ez tévedés, tragikus tévedés: soha semmilyen kapcsolata nem volt a cso. porttal, még csak a rendszerüknek sem a híve, e s ncm akarja .. . —Jól van, jól van — mondja Laurent —, nyugodjék meg. Maga hallotta, amit a doktor a telefonba mondott? —Nem ... azaz: hallani nem hallottam, de csak rá kellett nézni, látszott rajta, hogy mire készül. Hát ez tényleg ugyanaz az eset, mint RoyDauzet. De honnét ered ez a tömeges őrület? Ami Dupont-t illeti, érthető, hogy kényelmesnek találta, ha a titokzatos anarchistákat vádolja; bár akkor is jobban tette volna, ha saját kezűleg küldi el a papírjait, mielőtt megöli magát. De vannak más homályos pontok is. Azt azonban, sajnos, nem remélheti, hogy ennek a jóembernek a kikérdezése révén meg lehet világítani őket. A felügyelő, hogy megszabaduljon tőle, jó módszert ajánl, melynek segítségével kicsúszhat gyilkosai keze közül: mivel csak pontosan fél nyolckor öl-. hetnek, egyszerűen más időpontban kell elmenni a dossziékért. A kereskedő már erre is gondolt, de nem lehet olyan könnyen elmenekülnie egy ilyen hatalmas szervezet elől: majd bezárják az orgyilkosok, míg elérkezik a kivégzésére kiszemelt idő; ott vannak már és várják; a doktor ugyanis nem mondta meg — mivel maga sem tudta —, hány órakor megy maid Marchat a professzor lakására .. . 156

Maga hallotta, amit a doktor a telefonba mondott? —A szó szoros értelmében nem hallottam ; csak néha egy-cgy szót ... De abból, amit megértettem, ö s szeállítottam az egész beszélgetést. Laurent-nak kezd elege lenni a dologból, és ezt eg yre inkább érezteti is látogatójával. Az szintén eg yre idegesebb; emiatt aztán időnként majdnem megfeledkezik a suttogásról meg az óvatosságról: —Nyugodjak meg, nyugodjak meg! Jó vicc! Ha maga reggel óta az órákat számolná, hogy mennyi ideje van még hátra, mint én .. . —Nocsak — mondja Laurent —, miért csak reggel óta? A kereskedő „tegnap este áfát" akart mondani. Gyorsan helyesbít: egész éjjel le sem hunyta a szemét. Ebben az esetben a felügyelő kijelentheti: iga!'zán rosszul tette. Nyugodtan alhatott volna: legalább annyira nincsenek gyilkosok, mint amennyire összeesküvés sincs. Daniel Dupont öngyilkos lett! Marchat pár pillanatig úgy ül, mint akit fejbe kólintottak. De aztán hamar összeszedi magát: —De hiszen ez lehetetlen! Allíthatom magának, hogy szó sincs öngyilkosságról. —Úgy? És honnan tudja? —Ő maga mondta .. . —Azt mondta, ami neki tetszett. —Ha öngyilkos akart volna lenni, még egyszer egkísérelte volna. —Felesleges lett volna, hiszen így is meghalt. —Igen ... Persze ... Nem, ez tényleg lehetetlen! Láttam, hogy Juard doktor elment tclefonálni —Hallotta, amit a doktor a telefonba mondott? —Persze, mindent hallottam. Gondolhatja, hogy egy szót sem szalasztottam el! A piros dossziék, a . .

^5,

dolgozószoba irattartója, a részletesen leírt áldozat, aki magamagától sétál bele a csapdába — Akkor menjen oda most: nincs itt „a gyilkosság pillanata"! — Mondom, hogy már várnak. — Hallotta, amit a doktor .

.

minden újabb kísérlet ellen. Erre a legjobb módszer az, ha a lehető leghamarabb elhagyja a várost meghúzódik valami isten háta mögötti vidéki lyukban. Talán még okosabban tenné, ha felszállna az első hajóra és a tengeren túl kötne ki.

. .

. .

2

A kereskedő elmegy. Most már kialakult a véleménye. Dupont-nak volt igaza: a felügyelő a gyilkosok zsoldjában áll. Másképpen nem magyarázható a viselkedése. Azzal akarta elaltatni Marchat gyanakvását, hogy nincs is összeesküvés és hogy Dupont öngyilkos lett. Öngyilkos! Szerencsére Marchat idejében félbeszakította a vallomását De mégsem! Attól nem kellett tartania: a felügyelő nagyon jól tudja, hogy Dupont nem halt meg, mivel Juard doktor mindenről értesíti őket. Úgy tesznek, mintha halottnak hinnék, hogy néhány nap alatt könnyebben a végére járhassanak az egésznek. Most azt akarják, hogy Marchat besétáljon a kis villába, hogy a professzor helyett egyelőre őt végezzék ki. Nos, nagyon egyszerű az ügy: nem megy el a dossziékért — sem fél nyolckor, sem máskor (mert nem olyan marha, hogy beleessen a felügyelő csapdájába: a gyilkosok kétségkívül egész délután lesben állnak.) Maga Dupont sem fog tovább makacskodni, ha megtudja, pontosan mi is a helyzet. Roy-Dauzet kénytelen lesz egy másik megbízottat ideküldeni! Marchat nem fogja beérni ezekkel a negatív intézkedésekkel; a gyilkosok könnyűszerrel találná nak alkalmat, hogy megbosszulják a sikertelen gyil kossági kísérletüket. Be kell biztosítania magát .

. .

-

-

1

58

A m Marchat kereskedőnek nem ez az első elhatározása. Reggcl óta egyik döntést a másik után hozza, és minden alkalommal meg van győződve róla, hogy az a legjobb, amelyiknél éppen kikötött. Beavassa — vagy ne — a rendőrséget a titokba; azonnal elmeneküljön a városból — vagy várjon; értesítse — vagy ne — a professzort erről az elhatározásáról; menjen el rögtön a Földmérők utcájába a dossziékért — vagy egyáltalán ne menjen el ... Valójában még nem mondott le véglegesen róla, hogy megtegye barátjának ezt a szívességet. És állandóan ott találja magát a sövénnyel körülvett villa előtt, hogy újra meg újra nekirugaszkodjék ... Belöki a súlyos tölgyfa ajtót, amelynek a kulcsát Dupont odaadta neki. Felmegy a lépcsőn — lassan... Am lépcsőfokról lépcsőfokra lassabban halad. Soha nem ér fel. Most teljes bizonyossággal tudja, mi vár rá, ha egészen a dolgozószobáig megy. Nem megy odáig. Értesíti a professzort és visszaadja neki a kulcsait.

Op

Útközben azonban eltöpreng a vállalkozás nehézségein: Dupont — ismeri - nem akarja majd elfogadni az érveit. És ha Juard doktornak, aki nem fogja elmulasztani, hogy hallgatózzék az ajtó mögött, sikerül kihallgatnia a beszélgetésüket és így megtudja, hogy Marchat visszalép, ő ráadásul utolsó esélyeit is elveszti, hogy megmeneküljön a gyilkosoktól; ugyanis ahelyett, hogy fél nyolcig lesnének rá a csapdánál, ahová el kellene mennie, 159

már most követni kezdik, úgyhogy még arra sem lesz lehetősége, hogy elbújjék vagy elmeneküljön. Mégiscsak jobb lenne rögtön odamenni, mert le , het, hogy most még nem állnak lesben a gyilkoso Felmegy a lépcsőn. A nagy ház, mint általába n , most is csendes .

3

Mielőtt a billenő hídpálya végleg visszatérne nyugalmi helyzetébe, még néhány, lehcletnyi rezgé s rázza meg. A kerékpáros nem törődik ezzel a szinte érzékelhetetlen mozgással, már át is ment a kiskapun, hogy folytassa útját: — Jó napot, uram. Ahogy felugrott a gépére, „jó napot"-ot kiáltott „viszontlátásra" helyett. Két-három mondatot váltottak a hőmérsékletről, amíg várták, hogy ismét szabad legyen az út. A híd egyik vége emelkedett csak fel: a szerkezet forgástengelye a csatorna másik odalán van. Alltak, néztek felfelé a hídpálya alatt futó fém hosszgerendák és kábelek tömege után, amint fokozatosan tűntek el a szemük elől. Azután leereszkedett előttük a hid szabad vége, amely az úttestnck mintegy a metszetét mutatta; és hirtelen megpillantották a sima aszfaltfelületet, amely a másik part felé futott a karfával szegélye zett két járda között. Pillantásuk lassan tovább ereszkedett, ahogy a híd mozgását követték, míg a kocsikerekek kifényezte két vaspálya pontosan egy szintre nem ért. A mo tor- és fogaskerék-csikorgás rögtön meg is szűnt, és a csendbe beleberregett a villanycsengő, jelezvén a gyalogosoknak, hogy ismét átmehetnek a hídon

_ Engem ugyan nem lcpne meg! — ismételte a k e rékpáros. _ Talán mégis. Sok szerencsét! _ Jó napot, uram. De a korlát túlsó felén látni lehetett, hogy még ne m fejeződött be minden: a tömeg bizonyos rugalm assága révén a hídpálya a gépezet megállásakor nem ereszkedett végleges helyére; még néhány másodpercig folytatta a mozgását, talán egy centimeternyit lejjebb szállt, így kisebb szintkülönbséget teremtett a járdán; most hajszálnyira visszaemelkedett, és így a fémszegély néhány milliméterrel az e gyensúlyi helyzet fölé került; és az egyre inkább elhaló, egyre kevésbé kivehető rezgések — de amelyekről nehéz lett volna megállapítani, mikor szűnnek meg — így rojtoztak ki egy jó ideje befejeződött jelenséget egy egészen illuzorikus szilárd helyzet egyik es másik felének egymást követő odaés visszamozgásával. A híd most nyitva áll a forgalom előtt. Egyetlen teherhajó sem kér utat alatta. A tengerészkék zubbonyos alkalmazott, más dolga nem lévén, elrévedő képpel bámulja az eget. A közeledő gyalogos felé pillant, felismeri Wallast, picit bólint neki, mint olyasvalakinek, akit naponta látni szokott. A billenő rész szélét jelző rés két oldalán a fémpályák mozdulatlannak látszanak és érezhetően egy szinten állnak.

-

-

z6o

A Janeck utca végén Wallas befordul jobbra a körútra. Vagy húsz méterrel odébb nyílik a Jonas utca, a sarkán tényleg ott a kis postahivatal. Kerületi postahivatal: csupán hat apró ablak és három telefonfülke; a bejárat és a telefonfülkék között nagy, fényevesztett tükör és alatta enyhén lejtős, hosszú pult, ezen töltik ki az íveket. «A radírok

i6

Ebben az időpontban üres a terem, és az alk a t. mazottak felé cső oldalon két idős hölgy patyolat, tiszta asztalkendő fölött szendvicset rágcsál. Walla s úgy gondolja, okosabb, ha csak akkor fog hozzá a nyomozáshoz, ha majd valamennyi alkalmazott itt lesz. Fél egykor visszajön. Valamikor úgyis meg kell ebédelnie. Egy „Felhívás" felé indul, amit nemrégen ragaszthattak ki, és hogy ne lássék céltalannak, hog y bejött, úgy tesz, mint aki érdeklődve tanulmányo z -zaplkáto. A felhívás olyan törvénycikkeket tartalmaz, ame. lyck bizonyos részletmódosításokat jelentenek he, ezeket a miniszter a posta, a távirat- és a távbeszélő-hálózat átszervezésére hozta — szóval semmi olyan nincs bennük, ami a közönségre nézve — ki• véve néhány kétes szaktekintélyt — hasznos ]enne. Az avatatlan előtt ezeknek a módosításoknak a pontos értelme nem valami világos, olyannyira nem, hogy Wallas végül azon gondolkodik, van-e valójában különbség a dolgok új állása és a között, ami addig volt. Amikor kimegy a postáról, az az érzése, hogy a két hölgy megrökönyödve bámul rá. Wallas visszafelé indul, és a Janeck utca másik oldalán megpillant egy nem valami nagy, de a leg modcrnebb felszereléssel ellátott önkiszolgáló etter- met. A falak mentén nikkelezett ételosztók sorakoz nak ; a terem túlsó végén pénztár, ahol a fogyasztók külön erre a célra készült érméket kapnak. A terem teljes hosszában kétsornyi kerek kis műanyag asztal a padlóhoz erősítve. Az asztalok előtt vagy tizcnőt ' ember áll — ezek mindig váltakoznak —, gyors, pon s tos mozdulatokkal esznek. Fehér laboránsköpenye lányok szedik le a tányérokat és törlik le utána az 162

ü , asztalokat. A fehérre mázolt falakon számta-

Jan példányban ott a felhívás: „Szíveskedjenek sietni. Köszönjük." Wallas körüljárja az ételosztó készülékeket. Mindegyikben cseréptányérok sora egymástól eg yenlő távolságra levő, egymás fölé helyezett üveglapokon. A tányérokon legfeljebb egy salátalevélnyi eltéréssel pontosan egyforma ételek. Valahányszor elfogy egy oszlop, hátulról arc nélküli kezek töltik fel az üres helyeket. Wallas már az utolsó ételosztónál jár, de még mindig nem döntött. Különben alig-alig van jelentősége, hogy mit választ, mert a különböző ételek Csak az alkotórészeknek a tányéron való elrendezéIlében különböznek egymástól; az alap a pácolt bering. A heringkirakatban Wallas hat, egymás fölé helyezett példányban a következő összetételt pillantja . meg: margarinos kenyérbélágyon ezüstöskék bőrű, (,zéles heringfilé terpeszkedik; jobboldalt öt cikk 1iaradicsom, baloldalt három keménytojás-karika; a tetején, gondosan kiszámított helyen, három szem fekete olajbogyó. Ezenkívül mindegyik tálcán van egy kés es egy villa. A kenyérkorongokat biztosan méretre szelték. Wallas bedobja az érmét a nyílásba és megnyom egy gombot. Kellemes villanymotorbúgással az egész tányéroszlop kezd leereszkedni; a lenti üres rekeszben felbukkan, majd megáll az a tányér, elynek most már ő a tulajdonosa. Megfogja a ellette levő evőeszközökkel együtt, és az egészet szabad asztalra teszi. Miután ugyanilyen módon ozzájutott egy szelet ugyanolyan kenyérhez — de ez sajtos —, végül egy pohár sörhöz, elkezdi apró kockákra vágni az ennivalóját. Egy tökéletesen szimmetrikus paradicsompéldány géppel hibátlanul elmetszett cikke. nx

163

A külső, tömör és egyöntetű, szép vegyipiros hús szabályos vastagságban fut körbe a fényes héjréte g és az egyforma nagy, sárga magokat tartalmazó rész között, amelyeket vékony, zöldes kocsonyaréteg tart össze a középső kidomborodó rész mentén. A p a. radicsom közepe enyhén szemcsés, halvány rózsa. szín, és az alsó horpadástól indul egy fehér érnya_ lábbal, az egyik ér egészen a magokig felhúzódik talán kicsit bizonytalanul. Egészen fent alig látható sérülés történt: a hej egy csücske egy-két milliméteren felszakadt a húsról és alig észrevehetően levált róla. A szomszéd asztalnál három férfi eszik, három vasutas. Előttük az egész rendelkezésre álló helyet hat tányér és három pohár sör foglalja el. Mindhárman apró kockákat vágnak egy-egy szelet sajtos kenyérből. A három másik tányér mindegyikén olyan héring-paradicsom-keménytojásolajbogyó-együttes van, mint a Wallasé. A három férfi egyforma magas és egyforma testes, ezenkívül minden részletében egyforma az egyenruhájuk is kis eltéréssel még az arcuk is egyforma. Némán esznek, gyors, pontos mozdulatokkal. Megeszik a sajtot, utána mindegyikőjük megissza a fele sörét. Rövid párbeszéd alakul ki: - Mit mondott, hány óra volt? - Körülbelül nyolc lehetett, talán fél kilenc. - És senki sem volt ott? De hiszen ez lehetetlen! Ő maga mondta nekem .. . i44 - Azt mondta, ami neki tetszett. Atcsoportosítják a tányérokat, és nekilátnak a második fogásnak. De pár pillanat múlva az, aki elsőnek szólalt meg, abbahagyja az evést, hogy le' szögezze: .l1 - Ez mindenképp teljesen valószínűtlen. 164

dl

Ezután elhallgatnak, belemerülnek a szeletelés ko moly feladatába. Wallasnak kellemetlen érzése támad a gyomra táján. Túl gyorsan eszik. Igyekszik kényelmesebben folytatni az evést. Valami meleget kell majd inn i a , különben egész délután fájni fog a gyomra. Ha innét elmegy, kávét iszik valahol, ahol le lehet ülni. Amikor a vasutasok végeznek a második tányérral is, az, aki az előbb megmondta az időpontot, ismét felveszi a beszélgetés fonalát: - Mindenesetre tegnap volt. - Nocsak! Honnét tudja? - Maga nem olvas újságot? - 6, tudja, az újságok! Kiábrándult legyintés kíséri a mondatot. Mindhármójuk arca komor, de szenvedélytelen; egyforma, semleges hangon beszélnek, mintha saját szavaiknak sem szentelnének túl nagy figyelmet. Nyilván eléggé érdektelen dologról van szó - vagy olyasmiről, amit tízszer is megrágtak már. - Hát a levéllel mit kezd? - Szerintem az a levél semmit sem bizonyít. - Hát akkor sohase fognak bebizonyítani semEgyforma mozdulattal isszák ki maradék söröket. Aztán libasorban indulnak a kijárat felé. Wallas még hallja: - Holnap majd meglátjuk, remélem. Wallas forró kávét iszik egy kávéházban, amely a megtévesztésig hasonlít a Földmérők utcájabelihez - nem túl tiszta, de jó meleg. Hiába igyekszik kilábalni ebből a vattaszerű rosszullétből, ami miatt nem tudja komolyan átgondolni a dolgait. Biztosan valami megfázás lappang benne. És éppen ma nem érzi magát ; ,elemében holott általában megússza az összes ilyenfajta ki165

sebb bajt! Pedig szokása szerint jól ébredt; a délelőtt folyamán lett rajta lassan úrrá valami neheze n lokalizálható rossz érzés. Eleinte az éhség, aztán a hideg rovására írta a dolgot. De eszik és melegszik, és mégse képes legyőzni a kábultságát. Pedig hát teljes szellemi frisseségére szüksé ge van, ha valami eredményt akar elérni; mert ez idáig nem sokat haladt, bár bizonyos mértékig mel. léje szegődött a szerencse. A jövőjére nézve pedig hallatlanul fontos, hogy most éleslátásról és ügyességről tegyen tanúbizonyságot. Amikor néhány hónappal ezelőtt belépett a nyomozóirodához, főnökei nem titkolták előtte, hogy lényegében próbaidőre veszik fel, es hogy a későbbi helyzete főleg attól függ, hogy sikeresen fog-e működni. Ez a bűnügy az első komoly eset, amit rábíznak. Természetesen nem egyedül ő foglalkozik vele: mások és más irodák is — azoknak ő még a létéről sem tud — dolgoznak ugyanezen az eseten; de mivel megadták neki a lehetőséget, teljes buzgalommal bele kell vetnie magát. A Fabiusszal való első kapcsolatfelvétel nem volt valami bátorító, Wallas a minisztérium egy másik részlegétől jött, ahol nagyon jó véleménnyel voltak róla; ezt az álláscserét azért ajánlották neki, hogy egy súlyosan beteg ügynököt helyettesítsen. —Így tehát be óhajt lépni a nyomozóirodába. Fabius beszél. Határozatlan arckifejezéssel méregeti az újoncot, szemmel láthatóan attól fél, hogy az nincs feladata magaslatán. —Nehéz munka ez — kezdi komoly hangon. —Tudom, uram — feleli Wallas —, de en mindent megteszek .. . —Nehéz és kiábrándító. Habozva, lassan beszél, nem hagyja, hogy a válaszok, amelyeket különben mintha meg se hallana, eltereljék a figyelmét. 166

_ Jöjjön közelebb; majd meglátjuk. Íróasztala fiókjából furcsa szerszámot szed élő, a mely mintha a tolóláb meg a szögmérő leszármazottja lenne. Wallas odamegy és előrehajtja a fejét, h ogy Fabius elvégezhesse a homlokán a szokásos m éréseket. Ezt a formaságot szabály írja elő. Wallas tudja, úgy-ahogy már maga is felvette a méreteit egy duplavonalzóval: valamivel meghaladja a kötelező ötven négyzetcentimétert. —Száztizennégy ... Negyvenhárom. Fabius elővesz egy darab papírt es számolni kezd. —Lássuk csak. Száztizennégyszer negyvenhárom. ' Háromszor négy az tizenkettő; háromszor egy az három meg egy az négy; háromszor egy az három. Négyszer négy az tizenhat; négyszer egy az négy meg egy az öt; négyszer egy az négy. Kettő; négy meg hat az tíz; nulla; öt meg három az nyolc meg egy az kilenc; négy. Négyezer-kilencszázkettő .. . Ez bizony nem megy, fiacskám. Fabius szomorúan bámul rá, es a fejét csóválja. —Pedig én is elvégeztem a számításokat, uram, és ... — ellenkezik udvariasan Wallas. —Négyezer-kilencszázkettő. Negyvenkilenc négyzetcentiméternyi homlokfelület; tudja, hogy legalább ötven kell. —Pedig, uram, én ... —Na, mivel ajánlották magát, mégis felveszem, de csak próbaidőre. Talán a kitartó munka néhány milliméterrel kitágitja a fejét. Majd az első nagyobb ügye után határozunk a sorsáról. Fabiusnak hirtelen nagyon sietős, felkap az asztaláról valami dátumbélyegző-félét, előbb rányomja egy bélyegzőpárnára, aztán aláírása jeléül idegesen odacsapja új ügynöke áthelyezési papírjára, azután ugyanezzel a gépies mozdulattal, vadul odabéIYegez Wallas homloka közepére, és ezt üvölti: 167

- Megfelelt! Wallas riadtan ébred. A homloka nekikopp ant az asztal szélének. Kiegyenesedik és undorod va felhörpinti a kihűlt kávémaradékot. Megnézi a kistányér alá csúsztatott blokkot, {el_ áll és kifelé menet odadob a pultra egy fémpénzt. Kimegy, meg sem várja, hogy visszaadjanak. „Meg_ felelt" a kiszolgálás, ahogy mondta .. . - Nos, uram, megtalálta azt a postát? Wallas megfordul. Még rövid szunyókálása hatása alatt áll, észre sem vette a kötényes asszonyt, aki most a kirakatüveget pucolja. - Persze, persze; köszönöm szépen. A Seprűs hölgy, aki ma reggel a járdát mosta éppen ezen a helyen. - És nyitva volt? - Nem. Csak nyolckor nyitott. - Akkor jobban tette volna, ha rám hallgat! Itt van a Jonas utcai posta, az is ugyanúgy megfelelt volna. - Hát igen! Annyi baj legyen, legalább sétáltam mondja Wallas, és közben már indul is. Továbbra is a Jonas utca felé veszi az irányt, közben azon gondolkodik, milyen úton-módon tudna felvilágosításokat szerezni a szakadt ballonkabátos férfiról. Viszolygása és Fabius tanácsai ellenére kénytelen lesz felfedni, hogy detektív: lehetetlen beszélgetést kezdeményezni egymás után hat alkalmazottal valami semmitmondó ürüggyel és mintegy véletlenül. Az lenne tehát a legjobb, ha a postamesterhez fordulna, hogy hívja össze az alkalmazot takat egy kisebb értekezletre. Wallas megadja majd a férfi személyleírását, aki valószínűleg tegnap este fél hat és hat között itt járt - sajnos, éppen csúcsforgalom idején. Baxné és a részeg kijelentései -

168

alapján - és ezen a ponton egyezett az állításuk a kerítésjelenet sötétedéskor játszódott le, tehát öt óra körül. A kalap, a ballonkabát, a hozzávetőleges testalkat, a megjelenés... Pontosan nemigen tud semmit. Vajon hozzátegye-e, hogy a férfi hasonlít hozzá? Ezzel azt kockáztatja, hogy feleslegesen megzavarja a tanúkat, mert ez a hasonlóság épp eléggé esetleges - és mindenképpen szubjektív. Most az összes alkalmazott a helyén van, bár a falióra alig fél kettőt mutat. Wallas ügybuzgó képet vág, úgy vonul el a kis ablakok előtt, és elolvassa a fölöttük levő feliratokat: „Illetéklerovás. Nagybani bélyegárusítás. Portóbélyeg. Postacsomagok. Légiposta." „Postacsomagok. Bélyegárusítás. Pénzeslevelek. Expresszlevelek. Ajánlottlevél- és csomagfelvétel." „Bélyegárusítás. Utalványárusítás: űrlapok, csekklapok, nemzetközi utalványok." „Takarékbetét. Járadékszelvények. Életjáradék és nyugdíj. Bélyegárusítás. Mindenféle utalványok befizetése." „Táviratfeladás. Távirati küldemények utalványárusítása és befizetése. Távbeszélőszámla-befizetés." „Táviratfeladás. Csőposta. Poste restante. Bélyegárusítás." Az ablak mögött a fiatal lány felkapja a fejét és ránéz. Rámosolyog, és egy fali rekeszsor felé fordulva azt mondja: - Van levele. Miközben szétválogatja az egyik kis rekeszből elővett borítékcsomót, hozzáteszi: - Nem ismertem meg rögtön ebben a kabátban. - Ma bizony nincs meleg - mondja Wallas. - Most már itt a tél - válaszol a lány. Amikor odaadja neki a levelet, tréfásan úgy tesz,

mintha hirtelen ragaszkodna a szabályzathoz, megkérdezi: - A jegye, uram? Wallas a felöltője belső zsebéhez nyúl. Előfizete, cédulája természetesen nincsen, azzal fogja magy a _ rázni, hogy elfelejtette magához venni a másik kabátjából. De nincs is ideje végigjátszania komédiát : - De hiszen tudja, hogy tegnap este visszaadt a - mondja a lány. - Most már nem lenne szabad átadnom a postáját, hiszen lejárt az előfizetése, de mivel a maga számának még nincs új tulajdonosa így nem olyan vészes. Gyűrött borítékot nyújt oda neki: „André V. úrnak, 5. sz. Postahivatal, Jonas utca 2. 326 D. szám." A bal sarokban a „csőposta" jelzés áll. - Régen érkezett? - kérdezi Wallas. - Éppen azután, hogy ma reggel itt járt. Háromnegyed tizenkettő lehetett, vagy dél. Látja, mégis jól tette, hogy eljött, annak ellenére, amit mondott. Még csak a feladó sincs rajta, hogy visszaküldjük. Nem tudtam volna mit csinálni vele. - Tíz óra negyvenkor adták fel - jegyzi mel ii Wallas, ahogy kisilabizálja a bélyegzőket. - Tíz negyvenkor? ... Még reggel meg kellett volna kapnia. Nyilván valami kis késés volt a továbbításban. Jól tette, hogy még utoljára eljött. - Ó - mondja Wallas -, valószínűleg nem is olyan fontos.

^

4

- Szerintem ez a levél az égvilágon semmit sem bizonyít. Laurent szélesre tárt tenyerével szétsimítja a papír lapot az íróasztalán. - Hát akkor sohase bizonyítunk be semmit. 170

- De hiszen éppen ezt mondtam az imént j egyzi meg a felügyelő. Szinte vigasztalásképpen m ég hozzáteszi: - Tegyük fel, már csak azért is b og y különböző oldalairól tekintsük a dolgot: ezzel a levéllel bármit bizonyíthatunk - mindig bebizonyíthatjuk, amit csak akarunk -, például azt, b og y maga a gyilkos: a postáskisasszony felismerte m agát, és a neve is eszébe jut az embernek erről az óvatos „V. S."-ről. Nem hívják magát véletlenül Andrénak? Wallas tehát megint visszapottyant a felügyelő szellemi tornái közé! Azért jólneveltségből mégis válaszol: - Bárki, bármilyen néven küldheti magának a postáját. Csak elő kell fizetni egy postafiókszámra; az ügyfél valódi kiléte senkit sem érdekel. Ez az alak ugyanúgy mondhatta volna, hogy Daniel Dupont-nak, vagy Laurent felügyelőnek hívják. Csak az a sajnálatos, bogy nem fedeztük fel előbb, hol vette át a postáját: még ma délelőtt is elkaphattuk volna. Ismétlem, a lehető leggyorsabban el kell küldeni egy detektívet a Jonas utcába, hogy ott várjon, hátha visszamegy; de mivel ő maga jelentette be, hogy többé nem megy, talán felesleges lesz ez az elővigyázatosság. Nem marad más hátra, mint idehívatni es kikérdezni azt a lányt. Talán ad majd némi útbaigazítást. - Csak ne ragadtassuk el magunkat - kezdi Laurent -, csak ne ragadtassuk el magunkat. Tulajdonképpe n egyáltalán nem értem, miért éppen ez a V. S. úr lenne a gyilkos. Mit tud maga pontosan? Egy képzelődő nő és egy részeg férfi révén jutott oda, hogy egy postafióknál másvalaki levelét átvegye. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez teljesen szabálytalan: ebben az országban a rendőrségnek nincs joga magánlevelezéseket kiadatni; ehhez bírói határozat kell.) Na de hagyjuk. Kinek címezték azt a levelet?

,.

17

r

Egy olyan férfinak, aki hasonlít magára. Másr, . maga állítólag hasonlít (de itt gyanúsabb a tanúva. lomás) egy olyan egyénre, aki tegnap este öt ó ra felé elment a kis villa előtt és „benyúlt a kerítés rácsán". Ezenkívül maga úgy értette, hogy ezután az illető elment arra a postahivatalra. Jó. Itt tényleg valami véletlen egybeesésről lenne szó — amit a szó. ban forgó levélnek kellene megvilágítania. De mi is van pontosan ebben a levélben? Hogy a feladó (aki J. B.-t ír alá) korábban várja ezt az „André V. S."-t, mint ahogy előzőleg megállapodtak — („déli háromnegyed tizenkettőtől") —, sajnos azonban a találkozó helyét nem jelöli meg; hogy a G betűvel jelölt harmadik személy kiesése következtében V. S.-nek az egész délutánjára szükség lesz, hogy elvégezzen egy feladatot, amelyről azonban mi itt semmit sem tudunk, hacsak azt nem, hogy egy részét már tegnap elvégezték (különben vallja be, elgondolkodtató, vajon mit kellene még befejezni Dupont meggyilkolásán.) Ezeken kívül egyetlen kis mondatot találok itt, amelynek sem maga, sem en nem vagyunk képesek kibogozni az

értelmét, de amelyet mintha mellékesen vetettek volna csak oda — ebben egyetért velem. Végül, hogy teljes legyen a kép, jegyezzük meg, hogy a maga által fontosnak tartott mondatok egyikében van egy olvashatatlan szó — hét- nyolc betűs „cllipszisre", vagy „eltűnik"-re hasonlít, de nyugodtan lehet „előny", „éhkopp", „ilyen", vagy ezer más. Ezután Laurent kijelenti, hogy a poste restante használata legalább annyira nem utal szükségsze

-

rűen gyilkos szándékokra, mint az álnév használata. A város hat postahivatala együttvéve több ezer ilyen előfizetőt tart nyilván. Ezek egy része mia' —

den valószínűség szerint körülbelül a negyede — ki" zárôlag szerelmes vagy hasonló jellegű leveleket I 72

vált. Körülbelül ugyanennyi valóságos vagy fiktív ker eskedelmi-emberbaráti vállalkozással kell száIDolni, úgymint: házasságközvetítő ügynökségek, állásközvetítő irodák, hindu fakírok, csillagjósok, lelki klinikák ... stb. A többit, mondjuk, több mint felét, üzletemberek teszik ki, ezeknek csak kis hán yada igazi szélhámos. A csőpostán küldött levelet a 3-as számú postahivatalban adták fel, ez a belső kikötő és az északkeleti raktár forgalmát bonyolítja. Mint mindig, itt is faeladásról vagy valami ezzel kapcsolatos üzletről van szó: árverés, szállítás, berakodás vagy valami más. Mivel az árfolyamok nagyon is érezhetően változnak napról napra, a közvetítőknek életbevágóan fontos, hogy gyorsan ki tudják használni ezt; néha egy ügylet huszonnégy órás késése tönkrctehet egy embert. J. B. bizományos kereskedő (talán zugkereskedő, de ez nem biztos). G. és André V. S. a két ügynöke. Tegnap együtt dolgoztak egy üzlet lebonyolításán, amit ma este fejeznek majd be. Mivel G. közreműködését mellőznie kell, V. S.-nek az előre megbeszéltnél előbb kell működésbe lépnie, nehogy kifusson az időből. S

Wallas ismét egyedül megy az utcán.

Most Juard doktorhoz indult; ahogy Laurent az

imént megint elmondta: ez az első teendő. Végül sikerült elérnie, hogy a helybeli rendőrség segítsen a postahivatal megfigyelésében és a fiatal alkalmazott kikérdezésében. De azt tapasztalhatta, hogy a felügyelő véleménye most már teljesen kialakult: nincs terrorista szervezet, Daniel Dupont öngyilkos lett. Ez a felügyelő számára az egyeticri ésszerű 173

magyarázat; azt elfogadja, hogy pillanatnyil ag egyes „apróbb részletek" nehezen egyeztethetők össze ezzel az elmélettel, de minden újabb ténye• ző, ami a tudomására jut, rögtön megint csak az ön• gyilkosság bizonyítékává válik a szemében. Így van ez például azzal a revolverrel is, amely et Wallas a professzornál talált. A fegyver kalibere megegyezik az orvos által kilőtt golyó kaliberévq),. és a golyó hiányzik is a tárból. Végül, amit nagy on fontosnak talál, a revolver rozsdás. Ez a rendőrfő. nökség laboratóriumában végzett megállapítás sae. rinte lényegbevágó: megmagyarázza, miért-nem lőtt másodszor is Dupont, miután az első golyóval csak megsebezte magát. A hüvely, ahelyett hogy rendesen kilökődött volna, beszorult; ezért nem találták meg a dolgozószobában a földön. Ami pedig a markolaton talált meglehetősen zavaros ujjlenyomato• kat illeti, elhelyezésük nem összeegyeztethetetlen a felügyelő feltételezte mozdulattal: a mutatóujj a ravaszon, mintha maga elé akarna lőni, de a könyök előreugrik és a csukló visszagörbül, úgy, hogy a cső egy picit ferdén éppen a két borda közé nyomul. E kényelmetlen helyzet ellenére szilárdan kell tartani a fegyvert, hogy jól a helyén maradjon .. . Kábító ütés a mellén, utána rögtön nagyon élcs fájdalom a bal karjában; aztán semmi — csak rosszullét, de az biztos, hogy nem a halál. Dupont döbbenten bámulja a revolverét. A jobb karját szabadon tudja mozgatni, az agya teljesen világos, a teste többi része ugyancsak vála• szolna, ha felszólítaná rá. Pedig biztos benne, hogy a szíve táján érzékelte a csattanást és a sebesülést. Meg kellett volna halnia; ezzel szemben ott ül aa asztalnál, mintha mi sem történt volna. Nyilván irányt változtatott a golyó. A lehető leghamarabb végezni kell a dologgal. 1

74

smét maga felé irányítja a csövct; a mellénye övetéhez nyomja, oda, ahol az első lyuknak is sz lennie kellene. Fél, hogy nem sikerül, ezért teljes erejével begörbíti az ujját ... De most semmi sem történik, az égvilágon semmi. Hiába nyomja görsösen a kakast, nem kel életre a fegyver. c Leteszi hát az íróasztalra és néhány ujjgyakorlatot végez, hogy meggyőződjék róla, vajon a keze ormálisan működik-e. A revolver rozsdásodott be. n Az öreg Anna épp leszedett az ebédlőben, s bár nagyothall nyilván meghallotta a dörrenést. Mit csinál most? Kiszalad, hogy segítségért kiabáljon? Vagy feljön az emeletre? Olyan nesztelenül jár a posztópapucsban. Tennie kell valamit, mielőtt ideérne. Ki kell vágnia magát ebből a lehetetlen helyzetből. A professzor megpróbál felállni, könnyen sikerül neki. Menni is tud. Elmegy a kandallóig, hogy megnézze magát a tükörben; odébb tesz egy könyvoszlopot. Meglátja a lyukat, kicsit feljebb van a kelleténél: a mellény szakadt szövetén egészen kicsi vérfolt, szinte semmi. Csak be kell gombolnia a zakóját és nem is látszik. Egy pillantás az arcára: nem, igazán nem néz ki rosszul. Visszamegy az íróasztalához, eltépi a levelet, amit vacsora előtt Juard doktornak, a barátjának írt, és a szemétkosárba dobja ... ,

Daniel Dupont a dolgozószobájában ül. A revolverit tisztítja. Óvatosan bánik vele. Ellenőrzi, hogy a szerkezete jól működik-e, és visszateszi a tárat a helyére. Azután a rongyot az egyik fiókba teszi. Aprólékos ember, szereti a gondos munkát. Feláll és néhány lépést tesz a tengerzöld faltól falig szőnyegen, amely elnyeli a zajokat. A kis dol175

gozószobában nemigen van hely a sétára. Minde n oldalról könyvek veszik körül: jog, társadalmi jo g _ alkotás, politikai gazdaságtan ... balra lent, a nag y könyvespolc végén sorakozik az a néhány kötet amelyekkel maga gazdagította a sorozatot. N em sok. De azért volt néhány elgondolása. Ki értette meg őket? Az ó bajuk; nem ok ra, hogy kétségbeesésében megölje magát! A professzor kicsit me g_ vetően elmosolyodik, ahogy eszébe jutnak a hóbor. tos gondolatok, amelyek az előbb, amíg a revolver a kezében volt, hirtelen eszébe ötlöttek ... Azt hitték volna, baleset. Megáll az íróasztala előtt, és még egy utolsó pil. lantást vet az imént megírt levélre: egy belga kollégának írta, akit érdekelnek az ő elméletei. Világos, száraz levél; minden szükséges magyarázat benne van. Talán majd vacsora után hozzáír még pár melegebb szót. Mielőtt lemenne, vissza kell tennie a pisztolyt az éjjeliszekrény fiókjába. Gondosan becsomagolja abba a rongydarabba, amelyet az előbb szórakozottságból eltett. Aztán eloltja a nagy ernyős lámpát az íróasztalán. Hét óra van ... Amikor vacsora után felment, hogy befejezze a levelét, ott találta a gyilkost. Rá várt. Jobban tette volna, ha a zsebében hagyja a revolvert ... De hát ki mondta, hogy éppen aznap vizsgálta át a fegyvert? Akkor kivette volna a régi hiivelyt, ami miatt elakadt a szerkezet. A laboratórium csak azt jelezte, hogy a fegyvert „jól rendben tartották", és hogy a hiányzó golyót „a közelmúltban" lőtték ki, tehát az utolsó tisztítás után — ez pedig lehetett néhány hete is, sőt néhány hónapja. Laurent így magyaráz ta: Dupont tegnap tisztította a fegyvert, azért, hogy még aznap este használja. 1 Wallas most arra gondol, hogy meg kellett voln -

176

cudu . győzni a felügyelőt. A felügyelő érvei sok mindenben nem állják meg a helyüket, és ezt biztosan be is lehetett volna bizonyítani neki. Ehelyett Wallas hagyta, hogy felesleges vitákba bonyolódjana k másodlagos kérdésekről — sőt olyanokról, amelyeknek semmi közük a bűnescthez — és amikor vázolni akarta az ügy főbb vonalait, olyan félszeg m ondatokat nyögött ki, hogy a titkostársaság-ügy és az időre végrehajtott gyilkosságok elmélete teljesen valószínűtlennek, alaptalannak, „ügyetlen koholmány"-nak hangzott az ő szájában. Ahogy beszélt, egyre inkább érezte, milyen hihetetlen, amit előad. Különben talán nem is a szavain múlt; más, gondosabban megválasztott szavak ugyanerre a sorsra jutottak volna; csak ki kellett óket ejtenie, hogy az embernek ne legyen kedve komolyan venni őket. Így Wallas oda jutott, hogy már meg sem próbált a tcrmészetszerûleg eszébe jutó kőzhelyek ellen küzdeni; tulajdonképpen ezek is feleltek meg a legjobban a célnak. s mindennek a tetejében ott volt szemben vele a felügyelő remekül szórakozó arca, akinek szemmel látható hitetlenkedése végképp lerombolta elméleteinek valószínűségét. Laurent elkezdett pontos kérdéseket intézni hozzá. Kik az áldozatok? Mi volt pontosan a szerepük az államapparátusban? Hirtelen és tömeges eltűnésűk nem támaszt-e máris jelentős űrt? Hogyan lehetséges, hogy a szalonokban, az újságokban, az utcán senki sem beszél erről? Valójában remekül meg lehet magyarázni. Olyan esoportról van szó, amely, bár elég népes, az egész országban szétszórva él. Többségük semmilyen hivatalos funkciót nem lát el; állítólag semmi közük a kormányhoz, ennek ellenére közvetlen és számottevő befolyással rendelkeznek. Közgazdászok, pénzemberek, ipari konzorciumok főnökei, testületi ka0 A radíros 177 ,

marák vezetői, jogászok, mérnökök, mindenfél e technikusok — meghúzódnak a háttérben, és leg. gyakrabban nagyon csöndes életmódot folytatnak; a nevüket a tömegek alig ismerik, az arcukat pedig egyáltalán nem. De az összeesküvőket ez nem téveszti meg: bennük magát a nemzet gazdasági-p o, litikai rendszerének a tartószerkezetét kezdhetik ki. Magasabb helyeken mindent megtettek, hogy mos: tanáig titkolják a helyzet súlyosságát; az eddig feljegyzett kilenc gyilkosságot agyonhallgatták, sőt közülük többet balesetnek tüntettek fel; az újságok némák; a közélet látszólag rendes mederben folyik tovább. Mivel egy olyan hatalmas és annyira szerteágazó szervezetben, mint a rendőrség, tartani lehetett a titoktartás megszegésétől, Roy-Dauzet jobbnak találta, ha nem közvetlenül a rendőrséget bízza meg a terroristák elleni harccal. A miniszter jobban bízik az ellenőrzése alatt álló különböző felderítő szervekben, amelyeknek legalábbis a káderei személy szerint hű emberei. Wallas jól-rosszul megfelelt a felügyelő kérdéseire, ám a lényegbevágó titkokat nem árulta el. De ő maga is tisztában van álláspontja gyengéivel. A háttérben mozgó személyiségek, akik titokban irányítják az országot, a gyilkosságok, amelyekről mindenki mélyen hallgat, az igazi rendőrség perifériáján működő bonyolult rendőri szervezetek, végűt a terroristák, akik titokzatosabbak, mint az összes többi együttvéve — hát igazán elegendő, hogy zavarba hozzon egy tisztviselőt, aki a tények talaján áll, és mindezekről most hall először ... És ha az egész történetet az utolsó betűig úgy találták volna ki, akkor is megvolna benne a lehetőség, hogy bárki elhiggye vagy ne higgye el, és a következetes eltéré sek, bármelyik irányban hatnának, ezért a lényegét nem változtatnák meg. Laurent ott ül rózsásan és kövéren roppant hiá -

178

tatos karosszékében, fizetett besúgói és kartotékjai között; annyira egyértelműen utasította vissza az ü gy nököt, hogy az hirtelen úgy érezte, már-már a puszta léte is veszélyben forog: maga is egy ilyen me gfoghatatlan szervezet tagja lévén, lehet, hogy ő akár az összeesküvés, csupán egy gazdag fantáziával megáldott miniszter teremtménye; mindene setre, úgy látszik, a felügyelő ide akarja lefokozni. U gyanis a felügyelő sutba dobva a kíméleteskedést vagy óvatosságot, most már nyíltan kifejtette a véleményét: megint egy Roy-Dauzet-féle képzelgéssel van dolguk; az a tény, hogy olyan emberek is, mint Fabius, hisznek benne, nem elegendő ahhoz, hogy az egész megálljon a lábán. Különben az ügy más hívei szertelenség dolgában még rajta is túltettek, mint például Marchat, aki annyira meg van győződve róla, hogy ma este fél nyolckor meghal, hogy még csakugyan meghal .. . A kereskedő felbukkanása természetesen mit sem javított a helyzeten. Wallas elment, és elvitte magával a halott revolverét. Laurent nem akarta, hogy otthagyja: nem tudott volna vele mit kezdeni; Wallas vezeti a nyomozást, legyenek hát nála a „tárgyi bizonyítékok". A laboratórium a felügyelő kérésére olyan állapotban adta vissza a fegyvert, ahogyan megtalálták, tehát a működését akadályozó üres töltényhüvelylyel együtt. Wallas megy. Minduntalan meglepi, hogy milyen furcsán helyezkednek el az utcák ebben a városban. A prefektúrától ugyanazon az útvonalon ment, mint ma reggel, mégis az az érzése, hogy sokkal régebben gyalogol, mint előszőr, hogy a főkapitányságtól Juard doktor klinikájához jusson. De mivel a kerület összes utcája egyforma, nem merne megesküdni rá, hogy csakugyan pontosan ugyanazokon az 12* 179

utcákon ment át. Fél, hogy túlságosan clkaayat o.. dott balra, és így elment a mellett az utca mellett, amelyiket keresi. Elhatározza, hogy bemegy egy boltba, és meg. kérdezi, hol a Korinthosz utca. Kis könyvesbolt, de levélpapírt, ceruzát és festéket is árul gyerekeknek. Az elárusítónő feláll, hogy kiszolgálja: —Parancsol? — Szeretnék egy nagyon puha rajzradírt. —Azonnal, uram. Téba romjai.

A város fölött emelkedő dombon egy műkedvelő

festő helyezte el az állványát a ciprusok árnyékában, a szétszórt oszloptöredékek között. Gondosan festeget, tekintete pillanatonként visszatér a modellre: nagyon vékony ecsettel rengeteg részletet dolgoz ki, amelyeket szabad szemmel alig lehet látni, de a képen meghökkentő erővel hatnak. Rendkívül éles lehet a látása. Meg lehetne számolni a rakpartot alkotó köveket, a házoromzat tégláit, sőt a tetőpalákat is. A kerítés sarkánál kecskerágósövény levelei csillognak a napon; a nap itt-ott kiemeli a levelek körvonalait. Hátul egy cserje nőtt a sövény fölé, lombjavesztett kis cserje, minden egyes ágát csillogó vonal jelzi a fény felőli oldalon és sötét vonal az árnyékoson. A fényképet télen vették fel, kivételesen napfényes napon. Vajon mi oka lehetett a fiatalasszonynak, hogy épp ezt a villát fényképezze le? — Nagyon szép kis villa, nem? — Hát istenem, szépnek szép. Ő nem lakhatott benne Dupont előtt, hiszen professzor huszonöt éve ott lakik és úgy örökölte a nagybátyjától. Vagy cseléd volt ott az asszony? Wallas maga előtt látja a boltosnő kicsit kihívó, vidám arcát; harminc, maximum harmincöt éves, , kellemes, gömbölydedre érett kor; meleg areszín Ióo

csillogó szem, fekete haj, elég ritka típus errefelé — ínkább a dél-európai vagy balkáni nőkre emlékeztet. — Hát istenem, szépnek szép. Kis kaccantással mondja, mintha Wallas az imént valami gáláns tréfát engedett volna meg magának. A felesége? Furcsa lenne. Laurent nem azt mondta, hogy az asszonynak most üzlete van? Vagy évvel tizenöt fiatalabb a férjénél ... barna haja, fekete szeme van ... ő az! Wallas kisiet a könyvesboltból. Néhány méter, és útkereszteződéshez ér. Szemben vele ott a piros plakát: „A Victor Hugo papírüzletben ..." Itt szállt le a villamosról ebéd előtt. Ismét elindul a nyíl irányába a Victor Hugo papírüzlet felé.

T

GYEDIK FEJEZET

Egészen lent, éppen függőlegesen a tekintet irányára, egy kábel a víz felszínén. Ha az ember kihajol a korláton, látja, amint nyíleg yenesen, feszesen bukkan elő a pillér alól: azt hinnéd, hüvelykujjnál alig vastagabb; de a távolság megtévesztő, ha nincs összehasonlítási alap. A sodrott huzalágak csavarodásai szabályosan követik egymást, és azt a benyomást keltik, hogy nagy sebességgel haladnak. Talán száz csavarodás is előfut másodpercenként? ... Valójában ez sem lenne számottevő sebesség, mindössze egy alaposan kilépő emberé — a csatornán uszályokat húzó vontatóhajóé. A fémkábel mögött a víz zöldesen, sűrűn, gyengén csapkod a már eltávolodott vontató barázdájában. Az első uszály még nem bukkant elő a híd alól, a kábel most is ott fut a víz színén, és semmi nem utal rá, hogy nemsokára félbe kell szakadnia. Am a vontatóhajó most odaér a következő kis hídhoz, és hogy átmehessen alatta, kezdi leereszteni a kéményét.

z - Daniel szomorú ember volt ... Szomorú és magányos ... De nem olyan, mint aki öngyilkos lesz, egyáltalán nem olyan. Majdnem két évig éltünk együtt a Földmérők utcájabeli villában — a fiatal185

T

asszony kelet felé nyújtja a karját, ha ugyan nem egyszerűen a válaszfal túloldalán levő, kirakatbeli nagy fényképre mutat -, és ez alatt a két esztendő alatt soha csüggedés vagy kétség nem látszott ra j_ ta. Ne higgye, hogy ez csak a látszat: természetén e k alapkifejezése volt ez a derű. - Az imént azt mondta, szomorú volt. - Igen. Nyilván nem ez a megfelelő szó. Ne m volt szomorú . Vidám sem volt, az biztos: ha az ember belépett a kertkapun, a vidámság elvesztett e az értelmét. Akkor viszont a szomorúság is, nem? Nem is tudom, hogy fejezzem ki ... Unalmas? Ez sem igaz. Nagyon szívesen hallgattam, amikor beszélt, amikor elmagyarázott valamit ... Nem, Daniellel azért volt elviselhetetlen az élet, mert az ember magányosnak, végérvényesen magányosnak érezte őt. Magányos volt és nem szenvedett tőle. Nem neki találták ki a házasságot, sem semmiféle köteléket. Nem volt barátja sem. A karon a diákok élvezték az előadásait, de ő még arcról sem ismerte őket ... Miért vett el engem feleségül? ... Én nagyon fiatal voltam és bizonyos csodálattal néztem fel erre a nálam idősebb férfira; körülöttem mindenki csodálta. Egy nagybátyám nevelt, Daniel időnként eljött vacsorázni hozzá ... Nem is tudom, miért mesélem ezt el magának, holott igazán nem érdekelheti. - Dehogynem, dehogynem - tiltakozik Wallas, — Épp ellenkezőleg, tudnunk kell, elképzelhető-e az öngyilkosság; lehetett-e valami oka rá, hogy megölje magát, illetve, képes lehetett-e rá, hogy ok nélkül öngyilkos legyen. - Ó, azt már nem! Neki mindig volt oka mindenre, a legkisebb mozdulatát is okkal tette. Ha abban a pillanatban nem is volt világos, később rá• jött az ember, hogy mégis volt oka, méghozzá pon tos, hosszasan érlelt oka, amely a kérdés egyetlen

-

i 86

oldalát sem hagyta homályban. Daniel semmi olyat tett, amit jó előre el ne határozott volna, és a döntései mindig okosak voltak; és természetesen meg fellebbezhetetlenek ... Inkább azt mondhatn a m , hogy fantáziája nem volt, de egészen rendkívüli módon nem ... Mindent összevetve, csak az erényeit vethettem a szemére ... hogy soha nem c selekedett meggondolatlanul, soha nem változtatta me g a véleményét, soha nem tévedett. - Mégis azt mondta, hogy a házasság tévedés volt, nem? - Hát igen, természetesen, az emberekkel való kapcsolatában követett el hibákat. Sőt, azt is mondhatnám, csak hibákat követett el. De végeredményben arról se ő tehetett: a tévedése csak abban állt, hogy azt hitte, mindenki olyan észlény, mint ő. - Talán megkeseredett egy kicsit, hogy nem értették meg? - Maga nem tudja, milyen ember volt. Rendithetetlen. Biztos volt benne, hogy igaza van, és ez elég is volt neki. Ha másoknak úgy tetszik, hogy ábrándokban ringassák magukat, hát csak tessék. - Ahogy öregedett, megváltozhatott; maga azóta nem találkozott vele .. . - Dehogynem, többször is találkoztunk; változatlanul ugyanolyan volt. A munkáiról beszélt, az életéről, arról a kevés emberről, akivel még összejött. A maga módján boldog volt; mindenesetre mérhetetlen távolságra az öngyilkosság gondolatától; meg volt elégedve szerzetesi életével, a vén, süket házvezetőnője és a könyvei társaságával .. . A könyvei ... a munkája ... egyedül ezért élt! Ismeri a házat, milyen komor és néma, hogy ki van bélelve szőnyegekkel, mennyire tele van divatjamúlt díszítésekkel, amelyekhez nem nyúlhattam hozzá. Mihelyt belépett az ember, kényelmetlenül érezte magát, fojtogató érzése támadt, emiatt aztán nem

187

elment a kedve a tréfálkozástól, a nevetéstől, a daltól ... Húszéves voltam ... Daniel viszont, úgy látszik, jól érezte ott magát és nem értette, hog y más másképpen lehet vele. Különben nemigen lépett ki a dolgozószobájából, ott meg senkinek nem volt szabad zavarnia őt. Még a házasságunk legele. jén sem jött ki onnét, csak amikor hetente három. szor bement előadást tartani, aztán alighogy hazaért, megint felment és bezárkózott; gyakran még az éjszaka egy részét is ott töltötte. Én csak étkezések idején láttam, amikor lejött az ebédlőbe, kínos pontossággal délben és este hétkor. — Amikor az előbb bejelentette a halálhírét, különös hatást keltett bennem. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg ... Mi különbség lehet az élő Daniel és a halott Daniel között? Hiszen életében is alig volt benne élet ... Nem mintha nem Lett volna egyéniség vagy jellem ... De soha nem élt. — Nem, még nem találkoztam vele. Majd ha itt végeztem, elmegyek hozzá. —Hogy hívják? —Juard doktor. — Nocsak! Ő operálta meg, ugye? — Ő. —Ó ... Furcsa. —Nem jó sebész talán? — Dehogynem ... Azt hiszem. —Ismeri? — Csak névről ... Azt hittem, nőgyógyász. —És ez régen történt? — A városban akkor kezdtek beszélni róla, amikor...

^

88

çallasnak hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hog y hiába vesztegeti az idejét. Abban a pillanatban, amikor fejbe kólintotta az a gondolat, hogy a Victor Hugo utcai papírüzlet talán a volt Dupontae boltja, ez a véletlen csodaszerűnek tűnt a szem ében; rohanvást visszament az üzletbe, ahol az első szavaknál kiderült, hogy helyes volt a feltételezése. Nagyon örült, mintha nem remélt szerencse lendített volna hatalmasat a nyomozáson. Az, hogy életlenül botlott útközben ebbe a hölgybe, mit sem v áltoztatott az értesülések fontosságán, amelyeket v j oggal várhatott tőle az ember: ha Wallas komolyan gondolta volna, hogy értékes nyomra bukkanhat az asszony révén, már reggel óta kereste volna az elvált feleség címét, akinek létezését Laurent felügyelő már jelezte neki. Akkor sürgősebbnek találta, hogy először másokat kérdezzen ki — például Juard doktort, akivel egyelőre nem sikerült találkoznia. Wallas most rájön, miért is volt értelmetlen az iménti reménykedése. Kicsit tanácstalanul áll most - nemcsak azért, mert látja, hogy hiú remény volt, hanem főleg, mert zavarba jön, hogy hamarabb észre nem vette. Az üzlet mögötti irodában ül, szemben ezzel a nyájas fiatalasszonnyal, és azon gondolkodik, mi a csudának jött ide — talán önkéntelenül. Közben félni kezd, hogy nem találja ott a doktort a klinikán. És ahogy feláll és elnézést kér, hogy nem maradhat itt tovább csevegni, ismét elcsodálkozik az apró, torokból jövő kaccantáson, amely úgy hat, mintha ki tudja, micsoda cinkosság rejlene mögötte. Pedig az iménti ártatlan mondatában semmi kétértelműség nem volt ... Wallasban kétségek támadnak, ezért megpróbálja felidézni a mondatát, de nem sikerül: „El kell hogy ... El kell ..." Az ajtó csengője vet véget keresgéléseinek, mint189

ha csak az időt akarná eszébe juttatni. Ám ahelyet t hogy megszabadítaná, még csak késlelteti; ugyanis a papírkereskedő hölgy rögtön el is tűnik a boltj a irányában, néhány, mosollyal kísért szóval magá ra hagyva Wallast: — Egy pillanat, kérem. Ki kell szolgálnom egy vevőt. „Sajnálom, asszonyom, hogy kénytelen vagyok ... Egy pillanat kérem, el kell ... El kell hogy menjek ... El kell ... El kell ..." Semmi oka nem volt rá, hogy így nevessen. Wallas hát megint leül és nem tudja, mit csináljon, amíg a hölgy visszajön. A félig nyitva hagyott ajtón át hallja, amint az asszony rövid, hivatalos hangú mondattal fogadja a látogatóját — különben a szavakat nem értette, mivel azt a szobát, ahol Wallas van, folyosó- és előszoba-koszorú választja el az üzlettől. A továbbiakban egyetlen szó sem jut el hozzá. A vevőnek nyilván tompább a hangja, a fiatalasszony pedig hallgat — vagy suttog. De miért suttogna? Wallas akaratlanul is hegyezi a fülét és próbálja elképzelni a jelenetet. Egymás után peregnek a szeme előtt a különböző jelenetek, többnyire némafilmszerűek, vagy olyan halkan suttognak bennük, hogy az ember egyetlen szót sem képes kivenni ez még inkább kiemeli némajáték és karikatúra, ha ugyan nem groteszk jellegüket. A tetejében majdnem az összes elképzelése olyan szembeszökően valószerűtlen, hogy maga a szerzőjük is kénytelen elismerni, hogy inkább őrületről, semmint ésszerű gondolkodásmódról árulkodnak. Egy pillanatig aggasztja is a dolog: vajon az ő mestersége nem éppen az-e, hogy ... „Nehéz munka ... Nehéz és kiábrándító ... Na, mivel ajánlották magát, próba időre mégis felveszem ..." Természetesen ez az egész nem veszedelmes; h -

19 0

komoly dologról lenne szó — aminek köze van az ő ügyéhez —, nem hagyná, hogy az esze hasonló képzelgések mezejére tévedjen. Semmi oka nincs rá, h ogy az üzletben mondottak iránt érdeklődjék. Mégis, akarata ellenére fülel, de hiába, mert ost már az égvilágon semmit sem hall, csak megm h a tározhatatlan zajokat, amelyekről legalább anyn yira nem lehet tudni, honnan jönnek, mint hogy milyen természetűek ... Mindenesetre semmi olyat nem hall, ami a torokból jövő kis kaccantásra hasonlít ... a meleg, kihívó nevetésre . Este van. Daniel Dupont hazatér az előadásáról. A lába elé néz, eltökélt léptekkel megy fel a lépcsőn, alig-alig érezni a járásán valami enyhe fáradtságot. Ahogy fölér az emeletre, gondolkodás nélkül a dolgozószobája ajtaja felé indul ... Összerándul, amikor meghallja maga mögött az érkezését üdvözlő, torokból jövő, apró kis kaccantást. A lépcsőforduló félhomályában — nem tartotta fontosnak, hogy villanyt gyújtson — nem vette észre a kedves fiatal nőt, aki szobája nyitott ajtajában őrá vár a kis turbékoló nevetésével, amely mintha egész testéből fakadna ... kihívó, cinkos nevetés ... a felesége. Most Wallas is elűzi maga elől ezt a képet. A hálószoba ajtaja becsukódik a buja feleség mögött. Daniel Dupont szelleme folytatja útját a dolgozószoba felé, a lába elé néz, a kezét már ki is nyújtja az ajtógomb felé, éppen le akarja nyomni ... A boltban még mindig ugyanolyan meghatározhatatlan a helyzet. Wallas hosszúnak találja az időt, gépiesen feltolja a mandzsettája szélét, hogy megnézze az óráját. Ekkor jut eszébe, hogy megállt az órája, és tényleg, most is áll: változatlanul fél nyolcat mutat. Felesleges beigazítani, amíg magától el nem indul. .

.

. .

191

Szemben vele, a fiókos szekrényen, egy hag yo0 _ mányos, mázatlan fehér porcelán dísztárgy két oldalán két bekeretezett arckép lóg. A bal oldali j a . vakorabeli férfi szigorú arcát ábrázolja; kicsit elfordul, majdnem profilban látszik, és mintha a sze. me sarkából a kis szobrot figyelné — ha ugyan netp a másik fényképet: az régebbi, erről tanúskodik a sárgult papír és a rajta levő személyek divatjamúlt öltözete. Elsőáldozó ruhás kisfiú néz fel egy mag as asszonyságra, akin múlt századi divat szerint agyoncicomázott ruha van és nagy, szertelenül ékes kalap. Valószínűleg az anyja: nagyon fiatal any a , a gyerek kissé tétova csodálattal bámulja — mar amennyire meg lehet ítélni a fakult fényképről, amelyen az arcvonások sokat vesztettek életteliségükből. Ez a hölgy nyilván a ház asszonyának az anyja is; a szigorú úr talán Dupont. Wallas még az arcát se ismeri a halottnak. Ha közelről nézi az ember, a fényképet megfoghatatlan mosoly világítja meg, nem is lehet pontosan megállapítani, vajon a száj vagy a szem mosolyog-e ... Más szögből nézve a férfinak majdhogynem sikamlós lesz az arckifejezése, és így van benne valami közönséges, elégedett, kicsit visszataszító vonás. Daniel Dupont hazatér az előadásáról. Só lyos léptekkel megy fel a lépcsőn, mégis érezni lépteiben a sietséget. Ahogy felér az emeletre, balra fordul, a hálószoba felé, belöki az ajtaját, azt a fáradtságot sem veszi magának, hogy kopogjon ... Am közvetlenül mögötte egy kamasz körvonalai bontakoznak ki a dolgozószoba sötétjéből. Két revolverlövés csattan. Dupont egyetlen hang nélkül összeesik a folyosó szőnyegén. Az ajtókeretben feltűnik a fiatalasszony: — Nem várattam meg túlságosan? — kérdezi me leg hangon. 19 2

- Dehogyis — feleli Wallas —; de most ínár tényleg el kell mennem. Az asszony egy mozdulattal megállítja: —Csak egy pillanat! Tudja, mit vásárolt az illető? Találja ki! —Kicsoda? Nyilván a vevő. 1 s természetesen egy radírgumit vett. Mit talál az asszony olyan meglepőt ebben? —Hát az a vevő, aki most ment el? —Nem tudom — mondja Wallas. —Azt a képeslapot! — kiált fel a fiatalasszony. _ Azt a lapot vette meg, amelyiken a villa van, amilyet maga is vásárolt ma reggel! A torokból jövő nevetés most mintha soha nem akarna véget érni. Amikor belépett a boltba, beteges külsejű kis ember volt bent, szegényesen öltözve, koszos kalapban és hosszú, zöldes kabátban. Nem mondta meg rögtön, mit akar, mindössze bizonytalan „jó napot"-ot motyogott a foga között. Tekintetével körbefutotta a helyiséget, és a természetesnél egy hajszállal hosszabb gondolkodási idő után úgy döntött, hogy odamegy a képes levelezőlapok állványához; nagy nyugalommal nézegetni kezdte. Valami olyasmit mondott, hogy: — ... egy lapot választani . . —Kérem — felelte az asszony. Am az illető olyan természetellenesen viselkedett, hogy a végén mar majdnem odahívta Wallast valamilyen ürüggyel, csak hogy megmutassa, nincs egyedül, amikor a jóember megragadt az egyik látképnél ; kihúzta a tartóból és gondosan vizsgálgatta. Aztán szó nélkül odatett a pultra egy fémpénzt (a flapok ára ki volt írva) és elment, magával vitte a elfedezését. A Földmérők utcájabeli kis magán1

3 A radírok

193

villa volt az, a „gyilkosság háza". Furcsa egy y vő, nem? Amikor Wallas végre el tud menni, már fel s merül a kérdés, hogy nyomára bukkanjon a különb fényképkedvelőnek. A Victor Hugo utca mindké oldala üres. Képtelenség kideríteni, hogy az isme retlen melyik irányba indult el. Wallas rátér tehát a Juard-klinika felé vezető útra — vagy legalábbis arra, amelyikről azt gondolja, oda visz, ugyanis nem kérdezte meg az utat a fiatalasszonytól és — különösebb ok nélkül — inkább nem megy vissza hozzá még egyszer. 13ppen befordul a következő utcán, amikor észreveszi, hogy előtte, egy egészen közeli útkereszteződésnél ott áll a zöld kabátos kis ember, és a járda közepén a képes levelezőlapját nézegeti. Wallas feléje indul, bár nem határozta el pontosan, mit fog tenni; a másik most nyilván észrevette, mert megindul és hamarosan el is tűnik jobb felé. Wallas néhány másodperc múlva odaér az útkereszteződéshez; meggyorsította a lépteit. Jobboldalt hosszú, egyenes utca nyúlik a távolba, egyetlen üzlet vagy kapuboltozat sincs, ahol el lehetne rejtőzni; az utca tökéletesen kihalt, csak egészen messze egy magas ballonkabátos járókelőt látni, aki gyors léptekkel távolodik. Wallas elmegy az első keresztutcáig és minden irányban nézelődik. Itt sincs senki. A kis ember felszívódott.

3

Wallas makacsul keresi. Módszeresen felderíti ai összes szomszédos utcát. Azután, mivel még mindig nem akart felhagyni vele, bár az esélyei, hogy az is meretlen nyomára bukkan, most már egészen C1194

szöek; visszamegy oda, ahonnét indult, aztán vissza, ínt kétszer-háromszor is átmegy egy-egy ❑ képtelen elszakadni attól az útkcresztező1, ahol utoljára látta. ivel meglehetősen elégedetlen a kalandjával, sak akkor határozza el, hogy elmegy arról a helyről, amikor egy órás cégtábláján meglátja, mennyi az idő: éppen annyi ideje van, hogy elmenjen a fők a pitányságra, ahol Laurent az ő jelenlétében fogja kihallgatni a postaalkalmazottakat, akiket az ő kérésére sürgősen beidézett a rendőrségre. Am ahogy megy az úton, Wallas ismét felidézi emlékezetében a képeslapvásárló felbukkanásának, majd eltűnésének a körülményeit — a járda közepén ácsorgó kis embert, aki két kézzel szorongatja és mereven bámulja a fényképet, egészen közel tartja az arcához, mintha valami titkot remélne felfedezni rajta - és aztán a minden irányban üres utcákat. Wallast úgy felidegesítette, hogy olyan makacsul loholt egy árnykép után, hogy most hiába próbálja ezt az eseményt a maga helyére tenni; ha jól meggondoljuk, jelentéktelen ügy. Valószínűleg valami bolondos alak, aki bűnügyi dokumentumokat gyűjt; ebben a békés kisvárosban nem sok gyűjtenivalója lehet; a reggeli lapokban elhíresztelt gyilkosság nem remélt szerencse a számára; ebéd után elment megnézni a „gyilkosság házát", és hazafelé menet a szemébe ötlött a papírbolt kirakata, felismerte a villát; rögtön be is ment, de nem tudta, mit kérjen az eladónőtől, odament hát a képeslapállványhoz, hogy időt nyerjen, ahol meg is találta vágyainak netovábbját ; azonnal megvette a lapot és nem tudta megállni, hogy már útközben ne bámulja. Ami pedig az eltűnését illeti, arra még természetesebb a magyarázat: miután befordult az útkereszteződésnél, rögtön az utca elején bernent az egyik házba — h azaérkezett. ,3.

1 95

Ez az elmélet igazán helytálló — sőt, a legh e l ytállóbb —, de Wallas szünet nélkül visszatér a zöld kabátos kis ember látványához, aki ott áll a járd a közepén, mintha ottlétében lenne valami megdö t. hetetlen, amit semmivel sem lehet igazán megm a. gyarázni — bármilyen helytálló legyen is az a magyarázat. A főkapitányságon Laurent és Wallas azzal kezdi, hogy megegyeznek azokban a kérdésekben, amelye. ket majd feltesznek a postahivatal alkalmazottainak: mit tudnak arról az emberről, aki André V. S.-nek nevezi magát? Ismerik-e őt a negyedben? Tudják-e, hol lakik? Mióta van fiókszáma a Jonas utcában? Gyakran jön-e a postájáért? Sok levelet kap? Honnét érkeznek a küldeményei? Végül: miért nem jön el többet? Megindokolta? Mikor jött utoljára? ... stb. Ezeken kívül össze kell állítani a lehető legpontosabb személyleírást a szakadt ballonkabátos férfiról. Beengedik a szomszéd helyiségben várakozó alkalmazottasat. Hárman vannak; a hatos ablaknál dolgozó fiatal lányt Juliette Dexternek hívják, komoly, higgadt arca bizalomgerjesztő; aztán következik Emilie Lebermann, ötvenegy éves hajadon, ó a szomszéd ablaknál van és nagyon érdekli, ami körülötte történik; behívtak egy másik asszonyt is, aki már nem dolgozik a postánál: Jeannét. Jeanne, hála egykori iskolai végzettségének, a nyár folyamán kisegítő volt a Jonas utcai postahiva talban; és szeptemberben, amíg Dexter kisasszony szabadságon volt, helyettesítette 51 az ablaknál. Az ember kénytelen azt hinni, hogy nem voltak töké letesen megelégedve a munkájával, mivel a posta vezetősége ncm óhajtotta folytatni a kísérletet és lemondott a szolgálatairól. Jeannéban, aki jelenleg egyszerű cseléd egy körúti kereskedőnél, semmi k" -

196

^

serűség nem maradt e balszerencsés kimenetelű kísérlet után. Jobban szereti a kétkezi munkát. A jobb fizetés reménye vitte rá, hogy odahagyja; három hónap elteltével bizonyos megkönnyebbüléssel tért vissza hozzá: a postánál eltöltött idő alatt o lyan munkafajtákkal ismerkedett meg, amelyeket egy kicsit mind különösnek talált, bonyolultak és feleslegesek voltak, mint mondjuk, egy kártyajátszm a; a belső műveletek még inkább, mint az ablaknál folyók, bizonyos titkos szabályoknak voltak alávetve, és többféle, legtöbbször érthetetlen szertartást kellett elvégezni velük. Jeannénak eddig nagyon nyugodt alma volt, de alig dolgozott néhány hétig az új szakmában, lidércnyomásos rémálmok kezdték gyötörni: valami titokzatos írással írt köteteket kellett emlékezetből leírnia, de időhiány miatt mindent összezagyvált, eltorzította az írásjeleket és összekeverte a sorrendjüket, úgyhogy állandóan elölről kellett kezdeni az. egészet. Most ismét visszanyerte nyugalmát, és a posta már szinte teljesen visszaváltozott a szemében azzá a titok nélküli üzletté, ahol bélyeget és postai levelezőlapot árulnak, amikor hirtelen megjelent egy rendőrnyomozó és elkezdte faggatni, hogy mit csinált az előző hónapban. Gyanakvása, bizalmatlansága, félelme egyből visszatért: szóval tényleg megrovást érdemlő dolgok folytak a Jonas utcai postahivatalban. Emilie Lebermann-nal, volt kolléganőjével ellentétben, akit a botrány reménye mérhetetlenül feldob, Jeanne nagyon kelletlenül ment el a kapitányságra, és szilárdan eltökélte, hogy épp csak annyit mond, amennyit feltétlenül kell, hogy neki magának kellemetlenségei ne támadjanak. Különben is egyszerű az egész: nem látott és nem is tud semmit. Mindamellett nem lepődik meg túlságosan, hogy a felügyelő irodájában találkozik a jól öltözött úr19;

ral (aki viszont gyanúsan elhallgat egyet-mást); aki ma reggel megkérdezte tőle, merre kell menni „főpostára", hogy — amint mondta — táviratot adjon fel. Szóval belekeveredett ebbe az ügybe! Mindenesetre nem kell félnie, hogy ő elárulja a rendőrségnek a délelőtti bolyongásait. Ma mar ez a harmadik alkalom, hogy találkozik vele, de a férfi nem ismeri meg; mivel eddig kötényben és kalap nélkül látta, ezen nem is lehet csodálkozni. Jeanné boldogan tapasztalja, hogy a felüg ye lő először Juliette Dextert kérdezi ki —. különben nagyon kedvesen. — Ismeri, kérem, azt a postafiók-előfizetőt mondja —, aki André V. S. néven küldeti magának a leveleit A lány nagyra mereszti a szemét és a táviratfeladó felé fordul. Már nyitja is a száját ... de mégsem szólal meg, és úgy ül tovább is, egyenes derékkal a székén, és egyik férfiról a másikra .néz, .

. .

Wallasnak tehát azzal kell kezdenie, hogy elmagyarázza, hogy ő nem André V. S., amitől aztán a lány még jobban elcsodálkozik: - De ... az a levél ... az előbb? ... Igen, ő vette át a levelet, de őt akkor látták először a Jonas utcában. Kihasználta, hogy annyir hasonlít a szóban forgó előfizctőre. — Úgy ... úgy ... — hajtogatja a vénkisasszony kicsit clfulladva. Jeanné viszont változatlanul tartózkodóan viselkedik, egyre a padlót nézi maga előtt. A fiatal lány tanúvallomása egyértelmű: a uwgát André V. S.-nek nevező :férfi szakasztott olyan mint Wallas. Ő nem is tétovázott, amikor Wallas megjelent az ablaknál — annak ellenére, hogy más ruhában volt. ,

193

A másik férfi nagyon szerényen volt öltözve, és kicsit szűk volt neki a ruhája. Majdnem mindig hoszínű ballonkabátban látták, nagyon feszült a es szél vállán; ahogy jobban belegondol, Wallasnál testesebb lehetett. — És szemüveget hordott. Ezt a vénkisasszony teszi hozzá. De Dexter kisasszony tiltakozik: André V. S. soha nem viselt zemüveget. A kolléganője kitart a véleménye mels lett: nagyon jól emlékszik, egyszer még meg is jegyezte, hogy úgy néz ki a szemüvege miatt, mint egy orvos. —Milyen szemüvege volt? — kérdi Laurent. Vastag teknőckerestes szemüveg, enyhén színezett üveggel. —Milyen volt a színezés? —Olyan füstszürke. —A két üveg pontosan egyforma színű volt, vagy pedig az egyik valamivel sötétebb, mint a másik? Ennyire nem figyelte meg, de tényleg elképzelhető, hogy az egyik üveg sötétebb volt. Nem lehet jól látni az ügyfeleket — ha a postaablaknál állnak, a hátuk mögül jön a fény —, de most már emlékszik, hogy .. . Laurent megkérdezi Juliette Dextert, pontosan hány órakor volt ott utoljára az igazi előfizető. —Körülbelül fél hat, hat felé — feleli a lány — , mindig olyantájt jött; a hónap elején talán kicsit később, akkor még nem sötétedett olyan korán. Mindenképpen csúcsforgalom idején. Wallas félbeszakítja: ő mintha úgy értette volna, hogy a lány azt mondta ncki, amikor átadta a levelet, hogy a másik nem sokkal őelőtte járt ott, késő délelőtt. —Igcn, így van — mondja a lány kis gondolko199

dás után -, az még nem maga volt. Valamivel tizenegy óra után jött, ahogy az előfordult időnké n az esti látogatásain kívül is. Rendszeresen jött-e minden este? És miótaa? Nem, nem jött rendszeresen: néha több mint egy hétig nem látták, aztán négy-öt napig minden este ott volt, sőt, néha délelőtt is. Amikor jött, az azt jelentette, hogy üzenetet vár; a távolléte idején so _ sem jött postája. Főleg csőpostán kapott levelet, ezenkívül táviratokat, ritkán rendes levelet; a csőposta természetesen a városból érkezett, a táviratok a fővárosból vagy máshonnét. A lány elhallgat, mivel senki nem kérdez tôle többet, majd hozzáteszi: - Már ott kellett volna lennie a csőpostájának, amikor ma délelőtt eljött. A központi elosztó hibája, hogy nem találta ott. De mintha Wallasnak szólna a szemrehányása. És nem tudni, vajon a hangján átütő sajnálkozásszínezet annak a sürgős levélnek szól-c, amely nem jutott el a címzetthez, vagy pedig általában a posta rossz működésének. . ui Dexter kisasszony akkor látta először a szűk ballonkabátos férfit, amikor október elején visszajött a szabadságáról; de akkor már bizonyos ideje hérelte a postafiókot. Mióta? Nem tudná pontosan megmondani; természetesen a posta irattárában könnyű lesz megtalálni az időpontot. Azt meg, hogy vajon már szeptemberben is járt-e oda a férfi, azt a helyettesétől kell megkérdezniök. Sajnos, Jeanne nem emlékszik rá; annak idején nem jegyezte meg az André V. S. nevet, es arra sem emlékszik, hogy valaha is látta volna ezt az arcot - Wallasét - szemüveggel vagy anélkül. Lebermann kisasszony viszont úgy gondolja ,

,

200

bogy akkoriban már odajárt, sőt régebben is, mertbogy éppen azt a megjegyzését az orvoskinézetéről legalábbis augusztusban tette, mivel augusztusban v ett fel új asszisztenst Gélin doktor, és ő először hitte, az a férfi az .. . a zt _ Meg tudná mondani - kérdezi tőle a felügyelő _, hogy a jobb oldali vagy a bal oldali üveg v olt sötétebb? A vénkisasszony néhány másodpercet vár, mielőtt felelne. - Azt hiszem - mondja végül -, hogy a bal oldali volt. - Különös - mondja töprengve Laurent -; gondoljon csak vissza: nem inkább a jobb? - Várjon csak, felügyelő úr, várjon! Azt mondtam: a „bal oldali", szánomra a bal oldali: neki tehát az a jobb szemén levő üveg volt. - Vagy úgy, akkor jó -mondja a felügyelő. Most azt szeretné tudni, vajon a homokszínű ballonkabát jobb válla nem volt-e tegnap este elszakadva. A lány nem figyelt oda, amikor a férfi megfordult, szemből viszont nem látott rajta szakadást. Lebermann kisasszony ellenben utánanézett, ahogy elment: a jobb vállán valóban volt egy L alakú szakadás. Végül a táviratok tartalmát illetően sincsenek egy véleményen: az első nagyon rövid és nagyon mindennapi szövegekre emlékszik - előző dolgok megerősítése, vagy más irányú utasítások, találkozók -, semmi olyan adat nem volt bennük, amiből következtetni lehetne rá, hogy milyen jellegű ügyekrâl van szó; a második hölgy hosszú üzenetekről beszél, gyanús mondatokról, amelyeknek biztosan megállapodás szerinti értelmük volt. - A táviratok mindig rövidek az ár miatt mondja Juliette Dexter, mintha mit sem hallott vol20I

na abból, amit a kolléganője az imént kijelentet t - Ncm szokták feleslegesen ismételgetni azt, amit a másik már tud. Jeannénak nincs véleménye arról, hogy mit kás és mit nem szokás írni táviratban. Amikor Wallas és Laurent egyedül marad, mérl eg. re teszik, amit megtudtak. Gyorsan kész a mérleg, ugyanis az égvilágon semmit sem tudtak meg, André V. S. soha semmi olyat nem mondott a p os . táskisasszonynak, aminek segítségével a nyomára akadhatnának vagy véleményt alkothatnának a tevékenységéről; nem fecsegett feleslegesen. Másrészt nem valószínű, hogy a környékről való: legalábbis ott senki sem ismeri. Lebermann kisasszony a kihallgatás végén el• mondta személyes véleményét is: gyanús műtéteket végző orvos. - Tudják, furcsa orvosok vannak errefelé - tette hozzá cinkos képpel. Nincs rá okuk, hogy eleve elvessék ezt a feltételezést, de Laurent megjegyzi, hogy az ő elképzelésenek - amely szerint egész egyszerűen fakereskedésről lenne szó - mégis nagyobb az esélye, hogy megfeleljen a valóságnak; ez különben összeegyeztethe tőbb azzal a módszerrel is, ahogyan az üzeneteket csoportosították. Ezenkívül az továbbra sem bizonyosodott be, hogy ez az André V. S. ugyanaz a személy, Baxné estefelé a kis villa kerítése előtt látott. A ballonkabát hátán a szakadás, amiről a ré beszélt, alkalmas lehetett volna az azonosítást a fiatal postáskisasszony kijelentette, hogy ő látta; nos, ezen a ponton lehetetlen a vénkisas tanúvallomására támaszkodni, és maga a ball bát - a szakadás nélkül - nem elegendő bizony mint ahogy nem az - meg kell hogy mondjuk 202

allashoz való hasonlatossága se, ami, ha döntő j elentőségűnek kellene felfognunk, ugyanúgy oda is v ezethetne; hogy \Vallast vádoljuk.

ípallas, mielőtt elmenne a felügyelőtől, átnézi a rendőri jelentést, amelyet a két nyomozó közül az írt, akik tegnap este a halott lakásán az első enymegállapításokat készítették. t - Majd meglátja - mondta Laurent, amikor átadta neki a kis gépelt papírköteget - , nagyon érdekes munka. Ez a fiú persze egy kicsit fiatalka; érzik rajta, hogy ez az első bűnügye. Megjegyzem, ezt a jegyzőkönyvet magánszorgalomból írta, lévén, hogy a - mi nyomozásunk hivatalosan abbamaradt. Sőt, szerintem, valószínűleg külön nyomozást is folytatott a saját szakállára, azután, hogy parancsot kapott a nyomozás megszüntetésére. Az újoncok buzgalma, érti, ugye? Míg Wallas nekilát a jegyzőkönyvnek, a felügyelő még néhány talán ironikus - megjegyzést tesz a fiatal nyomozó következtetéseiről és arról, hogy milyen jóhiszeműen elfogadta olyan emberek sugalmazásait, akik „egészen nyilvánvalóan a bolondját járatták vele". A szöveg így kezdődik: „Október huszonhatodikán, hétfőn .este huszonegy óra nyolc perckor ..." Az első oldalak részletesen, de kitérők és magyarázatok nélkül mondják el Juard doktor telefonját, a professzor haláláról és magáról a merényletről adott felvilágosításaival. Ezután a villának és környékének hallatlanul pontos leírása következik: a Földmérők utcájának sarka, a kecskerágósövényes kiskcrt a kcrítéssel, a két bejárati ajtó - az egyik elöl, a másik a ház hátsó oldalán -, a földszinti helyiségek elrendezése, a lépcső, a szőnyegek, az emeleten a dolgozószoba, ebben a szobában a bútorok helyét is aprólékosan feltünteti. Következnek a eg yik

203

vérfoltok, ujjlenyomatok , rendőri megfigyelések: tárgyak, amelyek mintha nem a rendes helyükön vagy nem a rendes helyzetükben lennének ... gül a 3-as számú ujjlenyomatok — a jobb kéz, ujjai szintén világosan kivehetők egy hét-nyolcszáz gra m. mos kocka alakú papírnehezéken, amely a kézíráso s papírlaptól balra található körülbelül tíz centiméterre". Kivéve ezeket a túlzottan aprólékos megjegyzé. seket, eddig körülbelül azoknak az első rendőrnyomozói jelentéseknek a tartalma olvasható itt, ame. lyeket Laurent ma reggel Wallasszal megismertetett. Két új nyom mégis szerepel: a kerti kapu riasztócsengőjének nemrég történt kikapcsolása (ami viszont Wallas számára nem újság) és a villa nyugati oromzata mellett húzódó keskeny pázsiton talált friss lábnyomok; fel vannak jegyezve a lábnyomok méretei és a léptek átlaghosszúsága is. Ez alkalommal a házvezetőnő szavait valamivel nagyobb figyelemmel hallgatták meg. Wallas még siettében is ráismert az öregasszony kedvenc kifejezéseire az idézett mondatokban. A telefonvonalban beállt zavar és Smite-né hiábavaló erőfeszítései a vonal megjavítására — főleg ezek teljes történelmi áttekintése olvasható itt. A házvezetőnő tanúvallomása után a buzgó nyomozó az utca másik sarkán levő bérház házmesterét kérdezte ki, és „a no-es szám alatt, mintegy hisz méterre levő kis kávézó", a Szövetségesek tulajdo nosát. A házmester azokról beszél, akik a villába jártak; délutánonként gyakran elüldögél — főleg, hajó idő van — a kapuja előtt, éppen a kert bejáratá val szemben; így hát tapasztalhatta, hogy nagyon kevesen jártak az áldozathoz: a postás, a villany óra-leolvasó, időről időre egy roló- vagy porszívó• ügynök, végül négy-öt úr, akiket első pillantásra nehéz megkülönböztetni az utazó ügynököktől — mert 204

ugyanazt a fajta öltönyt és ugyanolyan bőr aktatáskát hordanak —, de akik valójában városbeli polg árok, tanárok, kereskedők, orvosok stb. Az ember érzi, hogy a szerző mindezt a felesleges beszéde t csak a tárgyilagosság megőrzése céljából idézi; és bár nagyon igyekszik, hogy a következő részt is hasonló pártatlansággal adja elő, világos, hogy az viszont nagyon is szívügye. Egy fiatalemberről van szó, egyetemihallgató-típus, de nagyon egyszerűen öltözik, alacsony, sőt egy kicsit nyápic is; ez a fia állítólag többször is járt ott a nyár folyamán, aztán több mint egyhónapos szünet után, október második hetében háromszor egymás után — azon a héten, amikor olyan meleg volt: mivel annak a szobának az ablaka, ahol Dupont tartózkodott, nyitva volt, a házmester hallhatta, hogy e látogatások so rán a beszélgetés hangneme gyakran fel-felcsap; az utolsó nap viharos veszekedés vetett véget a találkozásnak. A házmester úgy gondolja, főleg a fiatalember kiabált; a fiú nagyon idegesnek látszott, és talán kicsit sokat ivott — néha a professzortól távoztában betért a Szövetségesek kávéházba. Végül pedig a gyilkosság előtt két nappal egy barátjával végigment a csatorna mellett — a másik nála sokkal magasabb és erősebb volt, és biztosan idősebb is. Megálltak a kis .ház előtt, és a diák rámutatott az egyik emeleti szobára; szemmel láthatóan rendkívül felajzott volt, élénken magyarázott valamit a másiknak, közben fenyegető mozdulatokat tett. Bár Smite-né nagyon süket (és „kissé furcsa"), és mintha „egyáltalán semmit sem tudna gazdája látogatóiról", lehetséges, hogy meg tudja mondani, hogy hívják azt a fiatalembert es hogy miért járt od a . Újból ki kellene hallgatni a házvezetőnőt; sajnos azonban elment a városból. A nyomozó jobb híján megpróbálta szóra bírni a Szövetségesek kávézó tus

lajdonosát; közbevetőleg megjegyzi; hogy ,;ebbe n a foglalkozási ágban általában nagyon tájékozottak a vendégek magánéletének dolgában A tulajdon os nak nem akaródzott beszélni, és a rendőrnek min, den türelmét és diplomáciai képességét latba kellett vetnie, hogy megtudja a rejtély kulcsát: .' Dupont vagy húsz évvel ezelőtt ;;rendszeres kapcsolatot tartott fenn" egy „szerény körülmények között élő" asszonnyal, aki bizonyos idő után fiút szült neki. A professzor „mindent megtett, hog y a sajnálatos esemény ne következzék be" '(?) és bár ezzel akarták rákényszeríteni a házasságra, konokul ellenállt. Mivel nem talált más módot rá, hogy véget vessen „üldöztetéseinek",'nem sokkal ezután feleségül vett egy rangjabeli lányt. Am a törvénytelen gyerek megnőtt, és újra feltűnt azzal a szándékkal, hogy jelentős támogatást csikarjon ki, és „ez volt az oka a viharos veszekedéseknek, amelyeknek a szomszédok is hallották a:visszhangját". A nyomozó azzal kezdi a következtetéseit, hogy kimutatja, hogy Daniel Dupont bizonyos dolgokban „maga is meghamisította a valóságot": „A tárgyi nyomok egyszerű vizsgálata — írja bizonyítja, anélkül hogy a tanúk által megvilágított tényeket segítségül kellene hívnunk, hogy: Először is két merénylő volt, nem egy: a kis kezű (3-as számú ujjlenyomatok) es kis lábú ember (nyomok a pázsiton), aki olyan aprókat lépett, nem lehet ugyanaz, aki szükségszerűen magas es erős kellett hogy legyen, tehát aki a villanycsengő érintkező vezetékét eltépte a kerti kapunál; másrészt ha az .első kénytelen volt a pázsiton menni, hogy ne csikorogjon a lába alatt a kavics, ez azért történt, mert valaki mar ment mellette a fasor útjának teglaszegélyén; ha egyedül van, ő megy azon a sze' les és kényelmes tipegőn. Másodszor, kettejük közül legalább az egyik .

.

206

jararos volt a házba, nem vált tehátisrneretlen bű0y0.: szemmel láthatóan tökéletesen tisztában volt a .helyszínnel és a házi, szokásokkal: Harmadszor, a professzor biztosan fel is ismerte; t az állította ugyanis, hogy akkor támadták meg, m ég mielőtt ideje lett volna rá, hogy teljesen kinyissa az ajtót, így magyarázta, hogy gyilkosa arcát nem látta, a valóságban azonban bement a dolgoószobájába és beszélt a két férfival: sőt, verekedz tek is, amint erre a szobában talált rendetlenség ((elborított könyvoszlopok, odébb lökött szék stb.) és a papírnehezéken talált ujjlenyomatok utalnak (3-as szám). • Negyedszer, a gyilkosság indítóoka nem a rablás: valakinek, aki olyan jól ismerte a házat, tudnia kellett, hogy ebben a szobában semmi ellopnivaló nincs. Dupont nem akarta feljelenteni a gyilkosát, mert az nagyon közel állt hozzá. Sőt a lehető legtovább titkolta; hogy milyen súlyosan megsebesült, azt remélte, hogy barátja, Juard doktor kihúzza a bajból es hogy elkerülik a botrányt. Ezért hitte tehát a házvezetőnő, hogy csak a karján érte könnyű sé-

rülés."; É s megelevenedik az egész jelenet. A fiatalem-

ber, mintán hiába hivatkozott a jogra, a gyermeki szeretetre, szánalomra, hiába próbálkozott végül zsarolással, végső elkeseredésében elhatározta, hogy erőszakhoz folyamodik. Mivel ő maga gyenge és fél az apjától; erre a vállalkozásra egy nála erősebb es idősebb barátja segítségét szándékozott igénybe venni; akit úgy fog majd bemutatni, mint védőügyvédjét, de aki inkább a bérence. Október huszonhatodikára, hétfő este fél nyolcra állapodtak meg a vállalkozás végrehajtásában Daniel Dupont odaér a 'dolgozószoba ajtaja elé, lába elé néz, kezét az 'ajtágomb felé nyújtja, már .

. .

2 07

éppen elfordítaná, amikor hirtelen belenyilall ez a gondolat: „Jean odabent várja őt!" A professz or megáll, a lélegzetét is visszatartja. Jean talán nem egyedül jött: hiszen a múltkor nem fenyegette- e meg, hogy magával hozza az „ügyintézőjét"? Az ember nem tudhatja, mire nem képesek ezek a mai gyerekek. Óvatosan félfordulatot tesz, és lábujjhegyen odamegy a hálószobához, hogy megkeresse a revolverét, amit a háború óta az éjjeliszekrénye fiókjában tart. De abban a pillanatban, amikor ki akarja biztosítani a fegyvert, aggályai támadnak: csak nept fog a fiára lőni; inkább csak megijeszti vele. Amikor megint kint van a folyosón, a kezében levő pisztoly súlya mintha összehasonlíthatatianul nagyobb lenne, mint az iménti félelem, ami épp csak meglegyintette; sőt ehhez képest a hirtelen ijedség teljesen el is tűnik: miért jött volna el a fia ma este? Különben Dupont nem fél tőle. Zsebébe csúsztatja a fegyvert. Holnaptól kezdve rögtön sötétedés után bezáratja a villa ajtóit. Lenyomja a kilincset és belöki a dolgozószoba aj taját. Jean várja odabent. Ott áll a szék es az íróasztal között. A papírjait olvasgatta. Egy másik férfi kicsit távolabb, a könyvszekrény előtt áll zsebre dugott kézzel elég rossz külsejű pasas. - Jó estét - mondja Jean. A szeme szemtelenül és egyszersmind félénken csillog; megint ihatott. A szája rosszul sikerült mo• solyra fintorodik. - Mit csinálsz te itt? kérdi Dupont szárazon. - Beszélgetni jöttem - mondja Jean. - Ő (az állával arra bök), 6 itt Maurice ... az ügyvédem (újabb fintor). - Jó estét - mondja Maurice. - Ki engedte be magukat? ,

-

-

- Nincs szükségünk senkire - mondja Jean , mertük a házat. is Ami azt jelenti: „Családtag vagyok!" - Nos, akkor ugyanazon az úton el is mentek mondja nyugodtan a professzor. - Az sem neheebb; ismeritek az utat. z - Ncm megyünk el most rögtön - mondja Jean azért jöttünk, hogy beszélgessünk ... hogy üzletről beszélgessünk. - Ezt a témát már kimerítettük, fiam. Most pedig elmész. Dupont eltökélt arccal közeledik a fia felé; látj a , mint árasztja el a fiú szemét a félelem ... a félelem es a gyűlölet ... Megismétli: - Most pedig elmész. Jean felkapja az első keze ügyébe eső tárgyat: az éles sarkú, súlyos papírnehezéket. Meglóbálja mindjárt odavág vele. Dupont hátrál és a revolvere felé nyúl. Am Maurice meglátja ezt a mozdulatot, es mar ott is terem előtte, s ő veszi célba: - Engedd el és vedd ki a kezed a zsebedből. Aztán elhallgatnak. Dupont megőrzi méltóságát, érzi, hogy nem engedelmeskedhet ennek a megvető hangú felszólításnak - a tegezésnek - a fia előtt. - Már itt is van a rendőrség - mondja. - Tudtam, hogy itt vártok rám. Mielőtt bejöttem volna ide, a szobámba mentem telefonálni. - Ar zsaruk? - mondja Maurice. - Én nem halfok semmit. - Nyugodt lehet, hogy nemsokára meghallja. - Addig bőven van időnk a magyarázkodásra! - Egyik pillanatról a másikra itt lesznek. Aj telefonvonal két napja el van vágva mondja Jean. Most győz benne a düh. Egy villanásnyi idő alatt -

-

4

208

4A

radírok

209

minden elvégeztetik: a professzor hirtelen mozd i, lata, ahogy előkapja a revolverét, a melle közepébe csapódó golyó, és a fiatalember éles kiáltása : - Ne lőj, Maurice!

4 Am a főnök mintha nem lenne meggyőzve. N em

meri vita nélkül elvetni segédje feltételezését, mert soha nem lehet tudni: ha éppen ez lenne az ig az mit gondolnának róla? Meg aztán valahogy-ság, csak magyarázni kell az ügy sötét pontjait és ellentmondásait ... Az zavarja ebben az elméletben, hogy túl magasan álló személyeket kever bele, sőt vádol - akiket mindenképpen veszélyes megtámadni, akár ártatlanok, akár bűnösök. Azt mondja: - Mi itt nem szoktunk ... az elnökség felderítő szolgálatánál nem szoktunk ilyen bizonytalan gyanú alapján dolgozni. Szívesen megeresztene még csak úgy közbevetőleg néhány rosszindulatú tréfát a nyomozóiroda es a „nagy Fabius" rovására, de türtőzteti magát: talán nem ez a megfelelő pillanat. Abban a reményben, hogy legalább ideiglenesen eltérítheti segédjét arról a lejtős útról, amelyiken el akar indulni, azt javasolja neki, hogy végezzen helyszíni nyomozást: így személyesen beszélhet a rendőrség helybeli tisztviselőivel és az orvossal, aki Dupont professzor tanúvallomását és egyúttal utolsó sóhaját hallotta; azt is megnézhetné, vajon az áldozat villájában nem fedezhető-e fel valami újabb nyom; ezenkívül ... De a segédje csak a fejét rázza tagadása jeléül. Teljesen felesleges, hogy az idejét vesztegesse az Északi-tenger ködei alatt szundi tó, sivár vidéki városban. Semmit, az égvilágon -

2I0

$emmít sem látna. Itt, a fővárosban játszódott a d rá m a ... Itt játszódik a dráma. „Azt gondolja, hogy félek" - állapítja meg magában a főnök; de mindegy. Hétköznapi hangon m ondja: - Néha görcsösen igyekszik az ember, hogy a ilkost .. . valahol messze fedezze fel - folytatja a segédje -, holott csak ki kell nyújtania a kezét. - Ne felejtse el, hogy a gyilkosság mégiscsak ott történt .. . - Ott történt, ott, ahogy bárhol másutt is történhetett volna, és lényegében ahogy bárhol másutt történt is, naponta, egyszer itt, egyszer ott. Mi történt Dupont professzor magánvillájában, október huszonhatodikán este? Olyan esemény mása, másolata, egyszerűen egy példánya, amelynek az eredetije és a kulcsa másutt van. És ma este megint, mint minden este .. . - Azért ez mégsem ok rá, hogy elhanyagoljuk azokat a nyomokat, amelyeket ott találhatnánk. - Hát mit találnék, ha odamennék? Csak visszfényeket, árnyakat, szellemeket. És ma este megint Ma este újabb példányt csúsztatnak finoman az ajtónk alá, szabályos, hiteles aláírással ellátott és hivatalból hitelesített példányt, éppen csak annyi helyesírási hibával és rossz helyre tett vesszővel, amennyi ahhoz kell, hogy a vakok, a gyávák, a „gonosz süketek" tovább várhassanak és mcgnyugtathassák egymást: „Ez nyilván nem egészen Ugyanaz, nemde?" A segéd, hogy megpróbálja meglágyítani a főnö.

. .

két, mé g ezt mondja:

- Nemcsak mi foglalkozunk ezzel az üggyel. Ha nem cselekszünk gyorsan, azt kockáztatjuk, hogy e

gy másik iroda megelőz bennünket .. , talán a

4*

211

nagy Fabius, aki megint a haza megmentője sze pében tetszeleghet majd ... és aki le fog tartózt tatni minket, ha rájön, hogy mi tudtuk az igazsá g de gondosan titkoltuk ... Biztos lehet benne, hog y bűnrészességgel fogják vádolni. Am a főnök mintha nem lenne meggyőződv e . A foga között mormolja, gyanakvó és kétkedő arccal: — ... az igazságot ... az igazságot ... az igazságot.

mikor Jeanne ebéd után ismét találkozott vele, nyira fáradt volt, hogy az asztalra borulva eludt. Mit csinált egész délelőtt? Nyilvánvaló, hogy ve1n a táviratfeladásba fáradt bele. Es miért csaargott megint errefelé? v Emilie azt mondja, orvos — lehet. Jól öltözött, komoly embernek látszik. Jeanne megpróbálja Wallast a vénkisasszony által leírt vastag szemüveggel e lképzelni; tényleg, úgy nagyon is hihető, hogy orvos. Ami viszont, ahogy a dolgok állnak, nem zárja ki, hogy bűnöző legyen. „Fura orvosok vannak errefelé, tudja." Hát ez az. És a tetejében nem is tudnak valami sokat: 'ttuk a járvány idején is. De ez itt agyafúrt fickó. ég a felügyelőt is sikerült megdolgoznia: kicsibe múlt, hogy nem ő vezette a kihallgatást! Olyan magabiztosan válaszolgatott a Dexter kislánynak, hogy az szegény mar meg sem mert mukkanni. Most már nem sok esélyük van, hogy megtalálják a bűnöst. Jeanne elmereng azon a különös helyzeten, amikor maga a bűnös veszi a kezébe a nyomozás irányítását. Mivel nem tud a szédítő gondolat végére járni, elszántan másfelé néz — és máson kezd gondolkodni.

l

i

Jeanne óvatos pillantást vet a posta felé. Nyu van a körúton. De régebben is minden ilyen nyugodtnak látszott, mégis történt valami arrafelé, ötvenméternyire innét, a Jonas utca sarkán. Még szeptemberben kezdődött — különben a felügyelő nem idézte volna be ma délután. Talán tudtán kívül részt vett becstelen üzelmeikben. Mindenesetre neki semmi haszna nem volt az egészből. Biztosan átadott ő is néhány levelet annak a fcrfinak, anélkül hogy felfigyelt volna rá: elég baja volt azzal, hogy ellenőrizze az előfizetési jegyek számát, nemhogy az előfizetők képét tanulmányoz za. Sőt mi több, az illető nyilván gyakran jött: latszik, hogy a Dexter kislány jól ismerte. Persze a férfi azt mondta, hogy nem ő volt, és Jeanne nyilván nem fogja az ellenkezőjét állítani! Elég nagyok már, hogy egyedül intézzék el a dolgaikat. Pedig neki, Jeannénak, bizonyítéka van ra, hogy tényleg az a férfi volt: ma reggel azért akarta mindenáron, hogy egy másik postát mutasson ncki, mert oda már nem mehetett vissza, hiszcn ro t ün felismerték volna. -

212

Hatalmas erejű hang tölti be a csarnokot. Láthatatlan hangszórókból zuhog alá, mindenfelől odacsapódik a felhívásokkal és reklámokkal telezsúfolt falakra, amelyek még jobban felerősítik, visszaverik, megsokszorozzák, egész visszhang- és rezonanciakísérettel látják el (a visszhangok többé-kevésbé eltolódnak), amiben aztán az eredeti üzenet el is vész — óriási, csodálatos, érthetetlen és rémiiletet keltő szózattá alakul. 213

Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen s nik meg a szörnyű lárma, ismét átadva helyét tömeg szervezetlen morajának. Mindenfelé siető emberek. Nyilván kitaláltá vagy úgy hiszik, hogy kitalálták — a bejelentés telmét, mert a nyüzsgés megkétszereződött. A ko r . látozottabb mozgások közepette, amelyekre mi e. denki a teremnek csak nagyon kis részét használj a fel — egy menetrend és egy pénztári ablak, egy hirdetmény és egy újságosbódé közti részt, sőt meg ennél is meghatározatlanabb területeket —, az itt-ott girbegurba, tétova, szaggatott, véletlenszerű ődöngésekkel tarkított mozgások közepette, ebben a nyüzsgő tömegben, amelybe idáig alig-alig vágott utat egy-egy jelentősebb mozgási pálya, most komoly áramlatok különböztethetők meg; az egyik sarokban libasor képződött, amely az egész csarnokot határozott ferde egyenesként szeli át; távolabb elszórt akaratok egyesülnek egymást hívó és gyors léptű emberi nyalábokba, melyeknek hulláma széles utat vág, hogy az egyik kijárati lengőajtóba u közzék; egy asszony pofon csap egy kisfiút, egy lázasan kutat töméntelen zsebében az imént megvett jegye után; mindenütt kiabálnak, bőröndöket vonszolnak, sietnek. Juard doktornak nincs sem bőröndje, sem jegye. A vonatok menetrendje sem érdekli. Nem értette, mit mondott a hangszóró. Se járkálása, se által:ihan a viselkedése nem módosult számottevően ahhoz képest, amilyen az előbb volt: öt lépést tesz a fal mellett a büfé és a telefonfülkék között, megf ordul, két lépést tesz az ellenkező irányba, az órájára néz, felpillant a nagy faliórára, folytatja az útját az első fülkéig, megfordul, megáll, pihen néhány másodpercet ... és rögtön ismét megindul apró lépteivel a büfé felé. Valakit vár, de az nem jön. 2 I4

jból felhangzik az előzetes recsegés, és az egész arnok egy pillanat alatt zúgni kezd az isteni hang fától. Éles, erős hang; figyelmesen kell hall', hogy az ember rájöjjön, hogy nem érti, amit utóbbi üzenet rövidebb az előzőnél. A tömegn semmilyen észrevehető változást nem idéz elő. Juard doktor előbb mozdulatlanná merevedik, aztán megint elindul a telefonfülkék felé. Ám ezek a szavak, amelyek mintha nem érték volna cl a céljukat, bizonytalan, kényelmetlen érzést keltenek benne. Ha a felhívás nem az utasoknak szólt, akkor talán őrá vonatkozott: „Juard doktort kérik a telefonhoz." Nem is gondolt rá, hogy ilyen szörnyhang hívhatja. És ha jobban meggonoljuk, tényleg nem valószínű, hogy a pályaudvar 'vatalos hangszórói vonatindulások között magánllegű beszélgetések közvetítését vállalják. Amikor megint odaér a fülkesor elé, észreveszi, gy a fülkéken nincsenek számok, amelyek segítgével meg lehetne különböztetni őket, következésképpen a hang sem mondhatta volna meg pontosan, melyik készüléket kell felvennie. Mindegyik hallgatót fel kellene most vennie sorban egymás után .. . Ez persze nem megoldhatatlan, és ha egy vasutas megkérdezné, mit csinál, ő megmagyarázná, hogy nem mondták meg, melyik telefonon hívják. Tulajdonképpen mi sem természetesebb ennél. Sajnos fenáll annak a veszélye, hogy kihallgat valami más telefonbeszélgetést, es így belekeveredik valami új drámába, mintha az a helyzet, amelyben jelenleg vergődik, nem lenne már így is elég bonyolult. Visszagondol arra a baljós napra, amikor ugyanilyen tévedés folytán megismerkedett azzal az emberrel: rossz számot tárcsázott, és az események hamarosan olyan vad iramban követték egymást, hogy a nem tudott kievickélni belőlük; addig-ad2I5

dig, míg 6 a végén beleegyezett, hogy ... Mellesleg az az ember egyálalán nem adott neki lehetőség et a választásra. Hát összesen egy sebész van a városban, hog y Dupont is hozzá menekült? Éppen őhozzá, a „banda orvosához"! Ez az elnevezés, bár nem valami szabatos, eléggé összecseng azzal a lelkiállapottal, ami benne is megmaradt az óta az egyetlen találkozás óta; úgy érzi, hozzájuk van kötve; és mivel az meg sem fordul a fejében, hogy felhasználja elle• nak, amit tud, helyzetének csak a másik oldalát veheti számításba: a markukban van, ki van szolgál• tatva nekik. A legkisebb ballépés, és megpróbálnak megszabadulni ettől az immár feleslegessé vált szövetségestől. Ha tudnák például, hogy legújabb áldozatuk tegnap este óta az ő klinikáján bujkál Miért nem jön már ez a Wallas? Juard türelmetlenkedik. Nem ő sürgette a találkozást; ű csak a helyszínt kötötte ki, hogy a különleges ügynök a klinikától minél távolabb nyomozgasson. Túl sokan köröznek a tetszhalott körül. A kis doktor néha egészen elcsodálkozik, hogy még nem robbant ki a katasztrófa. Már vagy húsz órája, hogy Dupont-nak ncm lenne szabad élnie; és ő, Juard, aki menedéket adott neki ... Nem tudott visszaélni a professzor bizalmával és kiadni Or az ellenségeinek. Különben hol is találta volna meg őket? Erre fog hivatkozni, meg majd azt is mondja, hogy nem tudta, honnét jött a golyó, azt mondja majd ... De mindez mire való? Annak az embernek nem szokása, hogy hosszadalmasan mérlegelje alattvalói sorsát. Juard az első pillanattól megértet te, bár nem vallotta be magának, hogy halálra ítélte saját magát, amikor segítséget nyújtott a professzor nak — a tetejében olyan segítséget, amelyet nevetségesnek tart: azt az embert nem lehet olyan kön nyen rászedni. .

És mindennek ellenére a mai nap zavartalanul telt el. Az idő a rendes kerékvágásban folyik. D u pont teljes nyugalommal várja a miniszter ígérte kocsit. Ahogy közeledik az indulás időpontja, úgy tér vissza akarata ellenére is a kis doktor bizalma. Most viszont attól fél, hogy ez a Wallas, akire i g azán semmi szükségük nem volt, az utolsó pillan atban megtalálja bolygatni a dolgokat; idegesíti a késés is, amire igazán nem számított, mikor a különleges ügynök egy fél órával ezelőtt olyan makacsul sürgette. Juard kihasználhatná a késést, hogy elmenjen anélkül, hogy találkoztak volna, annyival is inkább, mert szakmai kötelezettségei nem engedik, hogy estig itt ácsorogjon; de nem szánja rá magát: a nyomozó bármelyik pillanatban megérkezhet, és ha ncm talál itt senkit, megint beállít a Korinthosz utcába — azt viszont mindenáron el kell kerülni. A kis doktor folytatja az ingajáratot a büfé és a telefonfülkék között, öt lépés az egyik irányban, öt a másikban. Nem tudja, mit tegyen ... Szünetet tart. Megnézi az óráját, bár alig húsz másodperccel ezelőtt nézte meg a nagy villanyórát. Elhatározza, hogy meddig vár még; de egyik határidőt a másik után lépi túl — és nem megy el. A villanyórától balra félméteres, vörös nagybetűkkel a következő felirat olvasható: „Ne álljuk el a kijáratot." Ezzel szimmetrikusan, sárga alapon kék betűkkel ez a hirdetés: „Ne utazzon el Le Temps nélkül."

.

-

.

-

216

I

Juard hirtelen arra gondol, hogy a bolondját járatják vele; olyan hevesen zuhan rá ez a magától értetődő gondolat, hogy majdnem fizikai rosszullétet okoz, olyasmit, mint amikor a lépcsőn rosszul lép az ember, és hirtelen elveszti az egyensúlyát. 2I7

Az bizonyos, Wallasnak esze ágában sincs p tosan megjelenni ezen a lehetetlen találkán: a nika érdekli! Most épp ott van, és mindent vég szaglász; mivel a házkutatási parancsot felmuta senki sem mer szembeszállni vele. Juard azzal cs megerősítette a különleges ügynök gyanúját, ho ezt a szokatlan helyet választotta - a pályaudva várócsarnokát -, és egyúttal szabadon hagyt a terepet kíváncsisága kielégítésére. Talán még van rá idő, hogy megakadályozz a hogy Dupont-t felfedezzék. Nincs egyetlen percny vesztegetni való idejc. Amíg átmegy a csarnokon és azon gondolkodik, hogyan hozhatná rendbe a dolgokat, újabb aggodalom keríti hatalmába: ez a Wallas nem is igazi detektív, azért keresi a professzort, hogy végezzen vele ... A kis doktor megáll, hogy gondolkodjék. Az újságárus előtt áll, úgy tesz, mintha a kirakatát nézegetné. Ne utazzon el Le Temps nélkül. Azzal az ürüggyel lép be az újságoshoz, hogy mc, veszi az esti kiadást. A pult fölé hajló vevő kiegyenesedik és kicsit hátrébb áll, hogy helyet adjon neki a pici kis üzletben; aztán felkiált: - A, doktor úr - mondja -, már kereste magát. Igy hát Juard doktor harmadszor is elmesélte, hogy fedezték fel a betörőt a dolgozószobában, a revolverlövést, a „könnyű sérülést", a műtőasztalon bekövetkezett halált. Most már kívülről tudja a meséjét; tudja, hogy természetesebben mondja el most, mint reggel a felügyelő irodájában; és amikor külön kérdést tesznek fel neki, nem jön zavarba, könnyedén világítja meg a kívánt részletet, még ha hirtelen kell kitalálnia is. A mese lassan-lassan úgY kiterebélyesedett az agyában, hogy automatikusan sugallja neki a jó válaszokat; maga választja ki sa-

^

218

át pontos és homályos részleteit - éppen úgy, mint h o gy a valóság tenné hasonló körülmények között. uard néha egészen közel áll hozzá, hogy maga is e!higgye. Wallas különben nem akarja megnehezíteni a olgát. A történethez illő beszélgetést folytat vele: átszik, hogy már jól ismeri az eseményeknek ezt a áltozatát és nincs szándékában vitatkozni. - Körülbelül meg tudná mondani, milyen meszziről adták le a lövést? - Úgy Ot-hat méterről; nehéz pontosan megmondani. - Szemből érte a lövés? - Igen, éppen szemből, a negyedik és ötödik borda között. Ahhoz képest, hogy menekülő ember adta le, ügyes lövés volt. - Más sérülés nem volt, ugye? - Nem, csak ez. A párbeszéd könnyedén folyik - olyan könnyeén, hogy szinte már nyugtalanító, mint egy csapda túl iigyes álcázása. Juard azon gondolkodik, vajon Wallas nem tud-e többet, mint amennyit bevall. Nem nyilvánvaló-e, hogy a különleges ügynök isa teljes igazságot? Nem küldték volna ide a rosból egy egyszerű betörés miatt. Akkor viszont mit akar kihúzni a doktorból? Az orvos nagy óvatosan néhány burkolt kérdést tesz fel, így próbálja megtudni, szükség van-e rá, hogy tovább folytassák a komédiázást; de Wallas továbbra is bezárkózik eredeti megállapodásaik keretébe, akár azért, mert biztosabbnak ítéli őket, akár azért, mert nem értette meg a Juard doktor által hozzá továbbított egyezményes jeleket, akár valami más miatt. A kis doktor főleg azzal szeretne tisztába jönni, milyen védelmet várhat a rendőrségtől. A beszélgetésükön terpeszkedő félreértés ellenére neki Wallas igazán rokonszenves; de nem hiszi, hogy közrezig

működése hatásos lehet egy olyan nagy hatalmú szervezettel szemben. Még csak egyenruhája sincs. Ami pedig a rendőrkapitányság nyomozóit illeti, bár első pillantásra nagyobb a tekintélyük, Juard jobban ismeri már őket, semhogy ne tudná, mihez tartsa magát velük kapcsolatban és hogy mit vá r -hatőlük. Az a viszonylagos bizalom, amit Wallas ébreszt benne, nem zárja ki, hogy résen legyen: az állítólagos „különleges ügynök" nyugodtan állhat annak az embernek a zsoldjában. Ezzel szemben az sincs kizárva, hogy teljesen őszinte, és azt sem tudja, mi történt valójában. Juard visszamegy a klinikára. Sem felvilágosítást, sem ígéretet nem tudott Wallasból kicsikarni. Egy. re kevesebb a reménye, hogy ha bajba kerül, bármelyik hatóság támogatást nyújt neki. Hamarabb elítélnék, mint bűntársat. Bármerre is fordul, minden oldalról egyaránt bűnös. Csak végzetes kimenetelét látja a dolgoknak. E különféle veszélyekhez képest a különleges ügynök, aki először váratlan félelmeket ébresztett benne, most, ha jobban meggondolja, alig-alig tűnik veszélyesnek, ha ugyan nem egyenest a megmentőjének érzi. Sőt, Juard már azon a ponton van, hogy szemrehányást tesz magának saját bizalmatlansága miatt: nem kellett volna-e elmondania az igazságot, amelynek lényegét, végül is, úgy látszik, Wallas minden valószínűség szerint nem ismeri. Am a kis doktornak most eszébe jutnak az utolsó szavak, amelyeket elmentében odavetett: „Néha görcsösen igyekszik az ember, hogy a gyilkost ..." Rögtön meg is bánta, mert túl egyértelműen - sokkal egyértelműbben, mint ahogy azt előre átgondol ta volna - vonatkoztak a jelenlegi helyzetre. Most viszont örül, hogy kiszaladtak a száján. Így Wallas. -

220

hála neki, birtokába jutott a rejtély kulcsának; ha l posan elgondolkodik rajta és le tudja vonni a kö v etkeztetéseket, nem indul el hamis nyomon. Juard nak viszont úgy rémlik, hogy a különleges ügynök nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a m ondatának. a a

-

A Korinthosz utcában az orvos bemegy Daniel D u pont-hoz a kis fehér szobába. Klinikai szokás szerint nem kopogtat. A professzor háttal áll az ajtónak, és ősszerezzen, ahogy meghallja. - Megijesztett. - Bocsásson meg - mondja Juard - úgy jöttem be, mintha otthon lennék. Máson járt az eszem. Dupont valószínűleg le s föl sétált az ágy és az ablak között. Kényszeredett képet vág. - Jól van a karja? - kérdi Juard. - Jól, nagyon jól. - Hőemelkedése van? - Nem, nincs. Nagyon jól vagyok. - Jobb lenne, ha nem mozogna túl sokat. Dupont nem válaszol. Másra gondol. Az ablakhoz megy, elhúzza az egyik függönyt - csak néhány centiméternyire -, hogy ki tudjon nézni az utcára, de őt ne vehessék észre. - Marchat nem jön - mondja. - Majd csak megérkezik - mondja az orvos. - Igen ... Sietnie kellene. - Még van ideje. - Van ... Dc nem sok. Dupont elengedi a függöny szélét. A könnyű anyag visszahullik, a hímzés rajzolata ismét kisimul rajta. Mielőtt teljesen mozdulatlanná válnék az anyag, néhány alig-alig észlelhető lengés lebegteti meg - az is hamar elhal - remegésnek sem igen mondható. A professzor lassan leengedi a karját, mint aki,

,

22I

nek nincs semmi tennivalója — nincs hát semmi oka, hogy siettesse a mozdulatait. Vár valakit, aki nem jön; hogy leplezze idegességét — és részben, hog y uralkodjék rajta —, kényszeríti magát erre a túlzott fegyelmezettségre. Leengedi a karját. A keze nem lóg természetesen, hanem felkúszik a combján, elidőzik a zakó aljánál, kicsit felemeli, ismét lecsúszik, majd megint fel, kívülről a zakó mellett, végül eltűnik a zsebben. Dupont visszafordul az orvos felé.

7

Megpillantja az arcát a kandalló fölötti tükörben és a márványlapon kettős sorban a tárgyakat: a szobrocskát és a tükörképét, a réz gyertyatartót és a tükörképét, a dohányszelencét, a hamutartót, a másik szobrocskát — amelyen egy szép harcos éppen egy sárkányt akar eltiporni. Az atléta a sárkánnyal, a hamutartó, a dohányszelence, a gyertyatartó . .. Kiveszi a kezét a zsebéből és kinyújtja az első szobrocska felé — gyermek vezet egy öreg vakot. A tükörben a keze tükörképe közeledik a kezéhez. Egy pillanatig mindkettő tétován megáll a levegőben a réz gyertyatartó fölött. Aztán a tükörkép és a kéz szófogadóan leereszkedik, egyik a másikkal szemben, a tükör felületétől egyenlő távolságra, a márványlapnak és a márvány lap képének a szélére. A vak a gyermekkel, a réz gyertyatartó, a dohányszelence, a hamutartó, a sárkánytipró atléta. A kéz ismét a bronz vak felé közeledik — a kéz tükörképe a vak tükörképe felé ... A két kéz, a két vak, a két gyerek, a két gyertyátlan gyertya tartó, a két cserépszelence, a két hamutartó, a két Apolló, a két sárkány... -

-

222

Dupont még egy darabig vár. Aztán eltökélten elkapja a bal oldali szobrocskát, és a cserépszelenet teszi a helyére. A dohányszelence, a vak a gyerekkel, a gyertyartó, a hamutartó, a szép atléta. Elnézi a művét. Valami még most is bántja a szemét. A dohányszelence, a vak, a gyertyatartó. Ez utóbbi két tárgyat kicseréli egymással. A cserépszelence és a tükörképe, a vak és a tükörképe, a g yertyatartó, a sárkányos atléta, a hamutartó. Végül a kis piros hamutartót néhány centiméterrel eltolja a márványlap sarka felé. .

Garinati kimegy a szobájából, lakatra zárja az ajtaját és lefelé indul a lépcső hosszú csigavonalán. Egy csatorna partja. A partot szegélyező gránitkő kockák; a por alatt itt-ott fekete, fehér és rózsaszí nes kristályszemek csillannak meg. Jobboldalt, valamivel lejjebb, ott a víz. Gumival bevont villanydrót rajzol függőleges vonalat a falra. Lejjebb meg kell kerülnie egy emeleti párkányzatot, ezért kilencvenfokos szöget ír le egyszer, majd még egyszer. De azután, ahelyett hogy követné a visszaugró sarok vonalát, elválik a faltól, és egy fél méteren a levegőben hullámzik. Még lejjebb újra a függőleges falra tapad, leír még két-három sinusoid ívet — hogy végül egyenes vonalban ereszkedjen lefelé. A kis üveges ajtó nagyot nyikordult. Garinati ab-

béli igyekezetében, hogy elmeneküljön innét, a kelleténél kicsit jobban kinyitotta. A szürke lávakő kocka. Az elvágott figyelmez223

.

tető csengő. A káposztaleves-szagú utca. Nag y() messze, a rozsdás bádogtetők közé vesző sáros utak. A munkából hazatérő kerékpárok. A kerékpárf o

-lyamvégiökrúton.

- Maga nem olvas újságot? - Bona az aktatáskáj a felé hajol .. . Garinati bedugja a fülét, hogy ne hallja ezt az idegesítő zajt. Most mind a két kezét egy pillanatig légmentesen a feje két oldalára tapasztja. Amikor elveszi a kezét, megszűnik a sípolás. óvatosan indul el, mintha attól félne, a hirtelen mozdulatokkal ismét felidézi a zajt. Néhány lépést tesz, és megint az előtt az épület előtt találja magát, ahonnét az imént kijött. Néhány lépést tesz, felnéz egy csillogó üzletre, és megpillantja a Földmérők utcájának a sarkán álló téglaházat. Nem maga a ház ez, csak a hatalmas fénykép, amelyet ügyesen a kirakatba állítottak. Belép. A boltban senki sincs. A helyiség túlsó végében egy ajtó nyílik, azon jön be egy barna fiatalasszony, kedvesen rámosolyog. Ó a falakat borító polcok felé fordul. Kirakat, teli bonbonnal, mind rikító színű papírba csomagolva és széles, kerek vagy tojásdad dobozba osztva. Kirakat, teli kiskanállal, tucatjával a sok kiskanál - párhuzamos sorokban, aztán legyező vagy négyszög alakban, napsugárformában .. . Bona elmenne a Földmérők utcájába és becsön: getne a kis villa kapuján. A vén cselédasszony végén meghallaná és ajtót nyitna neki. 224

Daniel Dupont urat keresem, kérem.

- Mit mond?

Bona hangosabban is elismételné: - Daniel Dupont urat keresem! - Igen, itt lakik. Mit óhajt? - Csak érdeklődöm, hogy mi van vele ... Érdeklődöm, hogy mi van vele! _ ja, vagy úgy. Igazán kedves. Dupont úr nagyon jól van. Miért menne el Bona érdeklődni, hogy mi van vele, amikor a professzor meghalt? Garinati elnézi, mint tűnik el fokozatosan a hídpálya alatt a fémgerendák és kábelek tömkelege. A csatorna másik partján szabályosan dorombol a felvonóhíd óriási géprendszere. Csak bele kellene dugni egy kemény tárgyat - akár egészen pici is lehetne - az egyik fontos fogaskerék-rendszerbe, és elrontottgép-csikordulással megállna az egész. Egy picike, nagyon kemény tárgyat, amely ellenállna a zúzódásnak; a szürke lávakő kockát De mi haszna? A javítóbrigád rögtön a helyszínen teremne. Holnap minden ugyanúgy menne, mint eddig - mintha mi sem történt volna. .

. .

- Daniel Dupont urat keresem, kérem. - Mit mond? Bona felemeli a hangját: - Daniel Dupont urat! - Jól van, na! Mit ordít? Nem vagyok süket! Mit akar Dupont úrtól? - Csak érdeklődöm, hogy mi van vele - Hogy mi van vele? De hiszen meghalt, fiacskám! Meghalt, érti? Itt már senki sem lakik, elkésett. A kis üveges ajtó nagyot nyikordul. 's A radírok .

. .

225

I-logy mondjon valamit annak a Wallasnak? Mit is mondana neki? Előveszi a kabátzsebéből a kepeslapot, és megáll, hogy jól szemügyre vegye. Szinte meg lehetne számolni az előteret alkotó kiszegélyen a gránitkristályokat. Összegyűrt papírgalacsin — véres, piszkos. Kétszer-háromszor belerúg. Négy aranyozott csavarral felerősített fekete iivegtáblácska. A jobb felső csavarról leesett a csa. varfejet takaró díszítőrózsa. Fehér lépcsőfok. Egy tégla, egy közönséges tégla, a falat alkotó sok ezer tégla közül az egyik. Mindössze ennyi marad Garinatiból délután öt órára. A vontatóhajó most ér a következő kis híd alá, és hogy át tudjon menni alatta, kezdi leereszteni a kéményét. Egészen lent, éppen függőlegesen a tekintet irányára, az egyenes, feszes kábel még mindig ott vonul a víz színén, alig vastagabb, mint az ember hüvelykujja. Alig észrevehetően az apró, kékeszöld hullámok fölé emelkedik. És egyszerre csak tajtékot tolva maga előtt előbukkant a híd árkádja alól az uszály tömpe orra, majd lassan távolodik a következő kis híd felé. A híd karfáján kihajló kis ember, a hosszú, zöldes kabátban, most kiegyenesedik.

2

z6

ÓTÖDIK FEJEZET

^

$s immár esteledik — és leszáll az északi-tengeri hideg köd, hogy elaludjon benne a város. Szinte pe m is volt nappal. Miközben Wallas végigsétál az egymás után kivilágosodó kirakatok előtt, megpróbálja kiválogatni annak a jelentésnek a használható elemeit, amelyet Laurent mutatott neki. A szó szoros értelmében a „fejét tenné" rá, hogy a gyilkosság indítóoka nem a rablás. De mi értelme annak az elképzelésnek, hogy a gyilkosok ketten voltak? Azzal igazán nem jutnak előbbre, ha azt feltételezik, hogy a végzetes pisztolylövést leadó ember nem ugyanaz, mint aki az ismerős utat megmutatta a kerten és a házakon keresztül. Különben a lábnyomok a gyepen nem jelentenek túl meggyőző érvet. Ha valaki már ott ment a sétány téglaszegélyén, a másik nyugodtan mehetett mögötte vagy inkább előtte, állítólag csak az ismerte az utat. Ilyen elrendezésben a leginkább elképzelhető a két éjszakai vándor felvonulása. Mindenesetre a gyepen senkinek sem kellett mennie; ha valaki mégis ott ment, holtbiztos, hogy valami más oka volt rá, vagy teljesen ok nélkül tette. Wallas érzi, amint a reggel óta felgyülemlett fáradtság kezdi elzsibbasztani a lábát. Nincs hozzászokva, hogy ilyen hosszú gyalogtúrákat tegyen. Jó sok kilométert megtehetett, míg ide-oda járkált a Város egyik végétől a másikig, méghozzá nagyobbrészt gyalog. A rendőrkapitányságról kijövet a Korinthosz utca felé indul az Oklevél utcán át, a pre229

fektúrát érintve és a Pásztorlány utcán át; ott akad el a három utcából adódó kereszteződésnél: az egyik utca, ahonnét jött, és szemben vele két másik lehetőségként az egymással derékszöget alkotó két utca. Emlékszik rá, hogy már kétszer átment ezen a helyen: először jó irányban, másodszor vi• szont eltévedt; de már nem tud visszaemlékezni, melyik utcán indult cl először — különben a lattő rendkívül hasonlít egymásra. A bal oldaliba fordul hát be, és a villamossínek miatt megtett néhány kitérő után megint ott találja magát — és sokkal hamarabb, mint hitte volna — az Igazságügyi Palota terén, a főkapitánysággal szemben. Laurent épp abban a pillanatban lép ki a kapun; meglepődik, hogy Wallast megint ott találja, holott már egy negyedórája elment tőle. De nem kér magyarázatot tőle, hanem felajánlja a különleges ügynöknek, hogy elviszi a kocsiján a klinikához, lévén, hogy maga is arrafelé megy. Két perccel ezután Wallas becsönget a s i-es szám kapuján. Ugyanaz az ápolónő nyit ajtót, aki ma reggel olyan bennfentes szemtelenséggel noszogatta, hogy maradjon ott, annak ellenére, hogy a doktor nincs a klinikán. Most a mosolyából megérti, hogy megismerte. „Mind egyforma!" Wallas azt mondja, hogy személy szerint Juard doktorral szeretne beszélni; erősen hangsúlyozza, hogy sürgős ügyben jár itt és átad egy névjegyet, amelyen az is szerepel, hogy: „A belügyminisztérium nyomozó irodája." Egy meglehetősen sötét helyiségben kell várakoz nia, afféle szalonkönyvtárban. Mivel senki sem mondja neki, hogy foglaljon helyet, a bekötött könyvekkel telerakott polcok előtt sétál le s föl, közben szórakozottan elolvas egy-egy címet. E;f -

-

230

egész polc a pestisről szóló művekkel van tele — történclmi és orvosi könyvekkel. Egy nő megy át a szobán, aztán két másik aszszony meg egy szemüveges, sovány kis ember, aki láthatólag nagyon siet. Végre visszajön az ápolónő, és — mintha elfelejtette volna — megkérdezi tőle, mire vár. Azt feleli, hogy Juard doktort várja. — De hiszen a doktor úr most ment el, nem látta? Nehéz elhinni, hogy az ápolónő nem a bolondját járatja vele. Hogyan találhatta volna ki, hogy az a férfi, akit látott, Juard doktor, amikor nem is ismeri.. És az ápolónő miért nem jelentette be, hogy ő itt van, ahogy kérte? — Ne haragudjon, uram; azt hittem, a doktor úr beszélt magával, mielőtt elment volna. Szóltam neki, hogy itt van. Nagyon súlyos esethez hívták és egyetlen percet sem veszíthetett. Mivel a doktor úr rendkívül elfoglalt a késő délutáni órákban, azt kérdezteti, meg tudná-e őt várni pontosan fél ötkor a pályaudvar várócsarnokában a telefonfülkék és a büfé között; ez az egyetlen lehetőség, hogy még ma találkozzék vele: ide csak késő este jön vissza. Amikor láttam, hogy a doktor úr bejön a szalonba, azt hittem, ő maga mondja meg, hogyan találkozhatnak. A kis doktor kifelé menet suttyomban végigmérte. „Fura orvosok vannak errefelé." Mivel ideje volt bőven, Wallas elment Marchat kereskedő lakására. De hiába csengetett. Igazán nem volt fontos a dolog, mivel Laurent elmondta neki annak a beszélgetésnek a lényegét, amelyet a magát halálra ítéltnek hivő férfival folytatott. Wallas mégis szerette volna maga megítélni, hogy vajon ép e szellemileg az illető vagy sem. Laurent úgy mutatta be, mint kötnivaló bolondot, és ahogyan az -

23I

irodájában viselkedett, az legalábbis részben indo. kolta ezt a véleményt. De néhány ponton Walla s nem olyan biztos benne, mint a felügyelő, b ogy Marchat félelmei alaptalanok: nagyon is valószínű, hogy estére megint meggyilkolnak valakit. Wallas visszament a földszintre, és megkérdezt e a házfelügyelőt, nem tudja-e, mikor tér haza a la_ kója. Marchat úr kocsival utazott el több napra a családjával; nyilván egy közeli rokona halálhírét kapta; „Szegény ember egészen odavolt." A kereskedő a város déli részén lakik, nem mesasze a fakereskedők negyedétől. Innét Wallas a pá. lyaudvar felé vette az útját, ismét a Berlin utcán és az Igazságügyi Palota terén át. Azután egy véget nem érő csatorna partján gyalogolt — a másik partot régi házak szegélyezték, vize jó néhány évszázada morzsolgatja a nyugtalanítóan a víz fölé dőlő keskeny oromzatokat. Amint belépett a pályaudvar várócsarnokába, röb tön megpillantotta a nikkelezett kis boltocskát, ahol egy fehér kötényes fiú szendvicset és ásványvizet árult. Ötméternyire jobbra volt egy telefonfülke de csak egyetlenegy. Elkezdett le s föl sétálni, közben sűrűn pillantgatott a falióra szárnlapjára. A doktor késett. A várócsarnok tele volt mindenfelé igyekvő emberekkel. Wallas egy hajszálnyit sem mozdult el az ápolónő által jelzett helyről, mert a tömeg olyan sűrű volt, hogy félt, nem veszi észre a doktort, ha megérkezik. Wallas már idegeskedni kezdett. Rég elmúlt a megállapodás szerinti idő, és az a kellemetlen benyo más, amit a klinikán tett látogatása keltett benne, percről percre erősödött. Nyilván félreértés történt. Az ápolónő rosszul adta át az üzenetet. -

23 2

Telefonálni kellene a Korinthosz utcába, hogy kérjen. Mivel az ott levő üvegezett fülkében nem volt telefonkönyv, Wallas megkérdezte a limonádéárustól, hol kereshetne ki egy telefonszámot. A férfi, miközben tovább osztogatta az üvegeket és számolta a pénzét, rámutatott a csarnok egy ik pontjára, ahol Wallas, bármennyire erőlködött is, mindössze egy újságárust tudott felfedezni. Az volt az érzése, hogy a fiú nem értette meg, mit keres. Azért mégis belépett a picurka bódéba, ahol természetesen híre sem volt semmiféle telefonkönyvnek. A képeslapok és színes fedelű kalandregények között néhány írószer is ki volt rakva; Wallas kérte, hadd nézze meg a radírokat. Ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót Juard doktor. A csarnok másik végében várt eddig, ott, ahol az igazi büfé van és egy egész sor telefonfülke. A doktor semmi újat nem tudott mondani. Wallas óvatosságból nem akart az összeesküvésről beszélni, és Juard pusztán csak azt ismételte el, amit reggel a felügyelőnek már elmondott. ma gyarázatot

Wallas az Allomás téren egészen természetesen ugyanarra a villamosra szállt, mint előző este, amelyik a Földmérők utcája felé vitte. Ugyanannál a megállónál szállt le, és most a körúton megy tovább, amely a kis téglaházhoz és a Szövetségesek kávézó nyomorúságos szobájához viszi. Megint sűrő sötét van. Wallas egy lépéssel sem jutott előbbre, mint amikor tegnap este ugyanezen az úton megérkezett. Belép az utca sarkán emelkedő nagy kőépületbe. Hogy válaszolhasson a házmester keresztkérdéseire, kénytelen lesz megmutatni a rózsaszín igazolványát, sőt ugyanebből az okból még a ma reggeli kis fül233

lentést is be kell vallania anyja és Baxné állítólag os barátságáról. Abból, ahogy a szívélyes, kövér ember fogadj a Wallas látja, hogy megismerte. Amikor elmondj a miért jött, a házmester elmosolyodik, és egyszerű en ennyit mond: - Rájöttem én már ma reggel, hogy a rendőr. cégtől jött. A jóember aztán elmagyarázza, hogy mar járt itt egy nyomozó, aki kikérdezte őt és annak már eh mondta, hogy nem tud semmiről. Erre Wallas arról a kamaszról beszél, akiről a házmester elmondta, hogy milyen nyugtalanítóan viselkedett. A másik csak az égnek emeli a karját: - „Nyugtalanítóan!" - ismétli. Éppen az tűnt fel neki, hogy a nyomozó akkora jelentőséget tulajdonított annak a fiatalembernek, amekkorát ő igazán nem ... stb. Wallas, amint azt várta is, most megállapíthatja, hogy Laurent felügyelő nem tévedett, amikor alárendeltjéről azt feltételezte, hogy rosszkor jött rá a „buzgóság". Tehát a házmester nem azt mondta, hogy veszekedtek ezeken a találkozásokon, hanem hogy néha „hangosan beszéltek". Azt sem mondta, hogy a diák részegnek látszott. Igen, azt látta, hogy cgyik diáktársának errefelé járva megmutatta a kis villát, de azt nem mondta, hogy a mozdulata fenyegetö lett volna; ő csak „széles mozdulatokról" beszélt, ahogy szenvedélyes vagy ideges hasonló korú fiúk viselkednek. A házmester végül még hozzáfűzi, hogy a professzor mar régebben is - bár őszintén szólva ritkán - fogadott otthon diákokat a kartól. A kávéházban meleg van és bár sűrű a levegőa- füst, emberi lehelet és fehérbor-gőz -, vendégm rasztaló a terem. Sokan vannak: öt-hat vendég ne' vet és kiabál egyszerre; Wallas úgy jött ide vissza

mint valami menedékbe; szeretné, ha találkát adott volna valakinek; órák hosszat várna itt az értelmetlen viták zajában, és közben egyik grogot a másik után inná ennél a kicsit elszigetelt asztalnál - Üdv - mondja a részeg. - Jó napot. - Megvárakoztattál - mondja a részeg. Wallas elfordul. Itt sincs elszigetelt asztal, ahol nyugta lehetne. Nincs kedve felmenni a szobájába, amely gyászos helyként él az emlékezetében, és amely valószínűleg nagyon hideg. Odamegy a pulthoz, ahol három férfi könyököl. - Ejnye - kiabál a háta mögött a részeg -, nem ülsz ide? A három férfi egyszerre fordul feléje és fesztelenül végigméri. Az egyik olajos szerelő-kezeslábast hord, a másik kettőn vastag, széles gallérú, tengerészkék szövetzubbony van. Wallas arra gondol, hogy polgári öltözéke elárulja, hogy detektív. Fabius azzal kezdte volna, hogy matróznak öltözik. ... Fabius belép. Kék matrózruhában van és a csípőjét ringatva jár - képzeletbeli hajóhimbálások emlékeként. Máma nem valami nagy a fogás - veti oda a társaságnak. Mintha a tenger összes heringje konzervdobozban volna már .. . A három pasas döbbenten és gyanakodva bámul ra. A kályha előtt ácsorgó két másik vendég abbahagyja a beszélgetést - pedig izgalmas lehetett -, hogy ők is megnézzék maguknak Fabiust. A tulaj végigcsap a pulton a törlőruhájával. - Ide ülsz-e hát - szajkózza a részeg a csendben -, kapsz egy találós kérdést. A két tengerész, a szerelő, a kályha előtti két másik, mind visszasüpped előző időtöltésébe. .

,

234

235

. .

■111111111.1111/

- Adjon, legyen szíves, egy grogot - mondj a Wallas a tulajnak. És leül az első asztalhoz, háttal, hogy ne láss a a részeget. - Változatlanul kedves vagy - állapítja meg amaz. - Nyugodtan mehetek ferde vonalban a csatornához viszonyítva - mondja valaki - és mégis egyenesen. Na! A tulaj újabb rundot szolgál ki a pultra könyök16 három férfinak. A másik kettő folytatja a vitáját: a ferde szó jelentésében tér el a véleményük. Mindegyik úgy próbálja kiharcolni az igazát, hogy túlharsogja a másikat. - Megengeded, hogy én beszéljek? - De hiszen mást sem csinálsz, mint beszélsz! - Nem érted: azt akarom mondani, hogy mehetek egyenesen, annak ellenére, hogy ferde vonalban - a csatornához viszonyítva ferdén. A másik töpreng egy kicsit, és higgadtan megjegyzi: - Akkor beleesel a csatornába. - Szóval nem vagy hajlandó válaszolni? - Ide figyelj, Antoine, mondhatsz, amit akarsz, nekem ez magas: ha ferdén mész, akkor teljesen egyenesen mész! Még ha egy csatornához vagy akármihez viszonyítva is. A szürke köpenyes, gyógyszerészsapkás emberke úgy találja, hogy az az érv, amit most a másik fejéhez vágott, cáfolhatatlan. Ellenfele undorodva von vállat: - Életemben nem találkoztam még ilyen hülyével. A tengerészek felé fordul; ám azok tengerész szaknyelvükön fel-felkiáltva beszélgetnek és nagyo kat hahotáznak. Antoine odamegy ahhoz az asztal hoz, ahol Wallas iszogatja a grogját; tanúnak hívja

-

-

236

- Hallotta ezt, uram? Íme egy pasas, aki állítój ag művelt ember, és nem ismeri el, hogy egy vonal lehet egyszerre ferde és egyenes.

- ri

nal . -

gy .

Maga elismeri? Nem, nem - siet Wallas a válasszal. Hogyhogy nem? Egy ferde vonal olyan vo-

Persze, persze. Azt akartam mondani, hogy

nem ismerem el, hogy valaki ne ismerje el.

- Ja, akkor jó ... jó. Antoine nem úgy néz ki, mint aki tökéletesen elégedett ezzel a szerinte túlságosan körmönfont állásfoglalással. Azért csak odaveti a társának: - Hallod ezt, te gyógyfüves ! - Az égvilágon semmit sem hallok - feleli nyugodtan a gyógyfűkereskedő. - Ez az úr egyetért velem! - Azt nem mondta. Antoine egyre idegesebb. - Magyarázza már meg neki, mit jelent az, hogy „ferde" - kiáltja Wallasnak. - „Ferde" - ismétli Wallas kitérően. - Ennek több jelentése lehet. - Ez az én véleményem is - hagyja helyben a gyógyfűkereskedő. - De hát - kiált fel Antoine tűrelmét vesztve ha egy vonal egy másikhoz képest ferde, az mégiscsak jelent valamit! Wallas megpróbál pontos választ fogalmazni: - Azt jelenti - mondja -, hogy nullafokostól és kilencvenfokostól eltérő szöget alkotnak. A gyógyfüves ujjong. - Ezt mondtam én is - összegezi. - Ha szög van, az nem egyenes. - Életemben nem találkoztam még ilyen hiilyéVel - mondja Antoine. ,

237

- Na hát én ismerek egy jobbat ... Megeng e_ ded A részeg feltápászkodik az asztal mellől, hog y bekapcsolódjék a beszélgetésbe. Mivel nem áll biztosan a lábán, gyorsan leül Wallas mellé. Lassa n beszél, hogy ne akadozzon a nyelve: - Mondd csak, melyik az az állat, amelyik rel gel apagyilkos - Már csak ez a barom hiányzott - kiált fel Antoine. - Fogadjunk, hogy még azt sem tudod, mi az a ferde vonal! - Neked van ferde képed - mondja a részeg kedves hangon. - A találós kérdéseket én teszem fel. Van egy találós kérdésem, kizárólag az én öreg haverom részére .. . A két vitatkozó a pulthoz megy, újabb hívekre lesve. Wallas hátat fordít a részegnek, de az ennek ellenére ujjongó hangon, gondosan formálva a szavakat, folytatja: - Melyik az az állat, amelyik reggel apagyilkos, délben vérfertőző és este vak? A pultnál mindenki vitatkozik, de mind az öten egyszerre beszélnek, és Wallas csak egy-egy mondatfoszlányt tud elcsípni. - Na - noszogatja a részeg -, nem találod ki? Pedig nem nehéz: reggel apagyilkos, délben vak ... Nem ... Reggel vak, délben vérfertőző, este apagyilkos. Nos? Melyik állat az? Szerencsére odajön a tulaj, hogy elvigye az üres poharakat. - Ma éjjelre is kiveszem a szobát - mondja neki Wallas. - És fizet egy rundot - teszi hozzá a részeg. De ezt az ötletet senki sem nyugtázza. - Na, mi van, süket vagy? - kérdi a részeg. Hé, haverom! Délben süket, este vak, mi az? - Hagyd békén - mondja a tulaj. .

.

.

.

238

- Es reggel sánta - egésziti ki hirtelen nagyon komolyan a részeg. _ Mondom, hogy hagyd békén. Jól van na, nem csinálok én semmi rosszat: eszek egy találós kérdést. A tulaj végigtörli az asztalt. - Az idegeimre mész a találós kérdéseiddel.

: .

Wallas elmegy. Nem annyira határozott tennivaló, mint inkább a rejtvénygyártó jóember űzi el a kis kávéházból. A hideg és a sötét ellenére, a fáradtsága ellenére is inkább sétál. Össze akarja gyűjteni azt a néhány adatot, amit a nap folyamán itt-ott felszedett. Ahogy elmegy a rácsos kerítés előtt, felpillant az ,iramár kihalt villára. Az utca szemben levő oldalán Baxné ablaka ki van világítva. - Hé! Várjál meg! Hé, haverom! A részeg jön utána. - Hé, te ott! Hé! Wallas meggyorsítja a lépteit. - Várj egy kicsit! Hé! A vidám hang fokozatosan elhalkul. - Ej, te, hova sietsz? ... Hé! ... Ne siess anynyira! ... Hé ... Hé! ... Hé! ...

Nyolc kövér, rövid ujj sétál finoman ide-oda egymáson, a jobb kéz négy ujjának a háta a bal kéz négy ujjának a belső felén. A bal hüvelykujj a jobb körmét simogatja, előbb Puhán, aztán egyre erősebben. A többi ujj helyet cserél, a bal kéz négy ujjának a háta a jobb ujjak belső felét dörzsöli hevesen. Egymásra borulnak, os szegabalyodnak, tördelik egymást; a mozgás fel239

gyorsul, bonyolultabbá, lassan-lassan rendszertel en, ne válik, hamarosan olyan zavaros lesz, hogy má r semmit sem lehet kivenni az ujjpercek és tenyerek nyüzsgéséből. — Tessék — mondja Laurent. Ujjait szélesre tárva, rányomja a kezét az íróasztal ra. A hivatalsegéd az, levelet hoz. — Felügyelő úr, ezt úgy csúsztatták be a porta ajtaja alatt. Az van ráírva, hogy „Nagyon sürgős", meg hogy „Szigorúan bizalmas". Laurent átveszi a sárga borítékot. Alig lehet et. olvasni a ceruzával odakapart címzést: „Szigorúan bizalmas. Felügyelő úrnak. Nagyon sürgős." —A portás nem nézte meg, ki hozta a levelet? —Nem tehette, felügyelő úr; ott találta az ajtaja alatt. Talán már egy negyedórája vagy még régebben ott volt. — Rendben van, köszönöm. Miután a hivatalsegéd kiment, Laurent megtapogatja a borítékot. Mintha elég kemény lap lenne benne. Odaviszi a villanyfényhez, hogy átnézzen rajta. Semmi rendelleneset nem lát. Rászánja magát, hogy a papírvágó késével kinyissa. Képes levezelőlap van benne, XIII. Lajos-stílusutánzatú kis házat ábrázol egy hosszú, kormos külvárosi utca és egy nagyon széles út sarkán, talán egy csatorna partján. A lap hátulján, szintén ceruzával, ez az egy mondat: „Ma este fél nyolckor találkozunk." Női írás. Aláírás nincs. A rendőrség naponta kap ilyen leveleket — név-telen leveleket, sértéseket, fenyegetéseket, kijelen téseket —, a legtöbbször nagyon zavaros tartalom mal, általában iskolázatlanok vagy bolondok kül dik őket. A képes levelezőlap szövege szűkszavú ságával és pontosságával tér el a többitől. A talál ka helye nincs megjelölve; valószínűleg a fény ' 2

40

pen látható utcasarok lesz az — legalábbis ezt le-

h e t feltételezni. Ha Laurent felismerné a helyet, talán e1 is küldcne egy-két rendőrt a mondott időpontban; de nem érdemes nagy nyomozást indítani, hog y végül — a legjobb esetben — rátehessék a kezüket valamelyik halászhajóra, amely öt kiló csempészett tubákdohányt tesz partra. Még abban is biztosnak kellene lennie, hogy a kiküldött rendőr valóban megbírságolja azt a sokis bűncselekményt. A felügyelő nagyon jól v ányka tudja, hogy sok apró tilos üzlet élvezi a rendőrök jóindulatát, akik megelégszenek azzal, hogy a maguk szerény részesedését zsebre vágják. Csak súlyos törvénysértések esetén követelik meg tőlük a tökéletes meg nem alkuvást. Nem tudni, vajon a bűnök létrájának másik végén hogyan viselkednének .. . ha például egy olyan jellegű politikai szervezet, amilyet Wallas leírt, kérné a ... Szerencsére a kérdés fel sem merül. A felügyelő felveszi a telefonkagylót és a fővárost kéri. Tiszta vizet akar önteni a pohárba. Kizárólag a központi szervek adhatnak felvilágosítást — ha mar megtörtént a boncolás. Elég gyorsan kapcsolják, de egyik számról a másikra küldözgetik, anélkül hogy sikerülne a felelős személyt utolérnie. Az a hivatalfőnök, aki aláírta a holttest átszállítását engedélyező levelet, azt mondja, forduljon a törvényszéki orvosi szolgálathoz; ott viszont úgy látszik, semmiről sem tudnak. Egyik készülékről a másikra kapcsolják, végül eljut a rendőrfőnök irodájáig, ahol valaki — pontosan nem tudja, hogy ki — hajlandó meghallgatni a kérdését : „Milyen távolságból lőtték ki a golyót, amelyik Daniel Dupont-t megölte?" „ Egy pillanat, kérem, tessék a vonalban maradni." i6

4itlpdírok

24 T

Meglehetősen hosszú, különböző zajokkal tarkított csend után jut csak a fülébe a válasz: „Héthatvanötös golyó, szemből lőtték, körülbelül négy méterről." Ez a válasz ugyan semmit sem bizonyít, hacsak azt nem, hogy jól megtanulták a leckét.

lakikhez, akiket már képtelen megkülönböztetni gymástól, de akik eredetileg tisztán megkülönböztethető és jellemezhető egyének voltak. Neki magának pontosan megadott szerepe van, talán főszerepe, esetleg hivatalos szerepe. Az emlék hirtelen egészen élesen beugrik; egy másodperc töredéke alatt rendkívül kézzelfoghatóvá válik az egész jelenet. De micsoda jelenet? Már hallja is a saját hangját: — És mindez régen történt? Rögtön e1 is tűnt az egész,, a gyűlés, a lépcsők, a templom, a négyszögletes tér az épületeivel együtt. Soha még ilyet nem látott. Nagyon barna fiatalasszony csinos arca bukkan fel a téren — a Victor Hugo utcai papírkereskedőnő, az apró, kaccantó torokhang visszhangja. Az arc azonban komoly. e

Azután Wallas ismét meglátogatja Laurent-t. Úgy látszik, a különleges ügynöknek semmi mondanivalója nincs a számára. Úgy jött vissza ide, mint akinek nincs hová mennie. Elmeséli, hogy Marchat kereskedő megszökött, hogy találkozott Juard-ral, hogy meglátogatta Dupont elvált feleségét. A fel. ügyelő most is elég gyanúsnak találja a doktor viselkedését, mint mindig, valahányszor dolga akad vele. Ami pedig az elvált feleséget illeti, azzal mindenki tisztában van, hogy nem tud semmit. Wallas leírja a papírkereskedőnő különös kirakatkompozícióját, és Laurent nagy meglepetésére ugyanolyan képes levelezőlapot húz elő a zsebéből, mint amilyet az imént hozott a hivatalsegéd. A felügyelő felveszi az íróasztaláról az ismeretlen nő által küldött példányt. Valóban ugyanolyan lap. Megmutatja Wallasnak a lap hátoldalára írt mondatot.

Wallas és az anyja végre odaér ahhoz a csatornaholtághoz: az alacsony házak a zöld vízben nézegetik ósdi homlokzatukat a napfényben. Nem rokon nénit keresnek, hanem egy férfirokont, akit ő úgyszólván nem is ismer. Azon a napon sem találkozott vele. Az apja volt az. Hogy is felejthette el?

Wallas összevissza bolyong a városban. Nyirkos, hideg éjszaka van. Az ég egész nap sárga, alacsony, 3 füstös volt — havat ígért —, de nem havazott, és most letelepednek a novemberi ködök. Az idén haA jelenet pompeji stílusban épült városban játszó- mar beköszönt a tél. dik, abban is egy négyszögletes téren, a tér túlsó Az utcasarkokon vörhenyes fényköröket vetnek felén templom áll (vagy színház, vagy valami haanak, villanyok, épp csak annyi világosságot árasztah ogy sonló), a többi oldalán pedig különböző kisebb épü a járókelő el ne tévedjen. Amikor az letek, melyeket széles, kövezett utak választanak el ember átmegy az úttesten, nagyon oda kell figyelegymástól. Wallas már nem is tudja, honnét merül ° e, hogy meg ne botoljék a járdaszegélyben. fel benne ez a kép. Hol a tér közepéről, hol v alami Azokban a városnegyedekben, ahol több az üzlet, lépcsőn, de nagyon hosszú lépcsőn állva beszél vs' *Heni idevalósi elámul, milyen szegényesen vannak -

1

242

16+

243

kivilágítva a kirakatok. Nyilván nem kell odacsa_ logatni a vevőket, hogy rizst és mosószappant ve _ gyenek. Ezen a vidéken kevés a luxuscikkárus. Wallas belép egy túlzsúfolt, poros üzletbe, ame, lyet inkább mintha áruraktározásra és nem kiskereskedelemre szántak volna. A bolt legmélyén cg s, kötényes férfi éppen ládát szögel. Abbahagyj a a kalapálást, hogy valahogy megértse, milyen radirt szeretne venni Wallas. Többször is bólogat a magyarázat közben, mintha maga is nagyon jól tudná, miről van szó. Azután szó nélkül a bolt másik végé. be megy; útközben rengeteg mindent odébb kell tennie, hogy célhoz érjen. Egymás után több fiókot is kinyit, majd becsuk, gondolkodik egy percet, felkapaszkodik egy kétágú létrára, ismét kutatni kezd, de ott sem jár több sikerrel. Visszamegy a vevőjéhez: elfogyott az ilyen radírja. Nem is olyan régen még volt neki, még a háború előttről maradt egy tétel belőle; biztosan mind eladták, hacsak valaki el nem tette valahová: „Annyi minden van itt, hogy az ember már semmit sem talál." Wallas visszamerül az éjszakába. Hiszen vissza is sétálhatna éppen a magányos villa felé. Ahogy a felügyelő is megjegyezte, Juard doktor viselkedése nem egészen világos, bár nemigen lehet tudni, mi lehetne a titkos szerepe. Amikor átment a szalonkönyvtáron a kis doktor, megnézte magáa rönak Wallast, de úgy te tt , mintha nem látná ki arravidlátó szemüvegével; pedig azért ment lefelé, hogy megnézze őt. És a félórával később folyt beszélgetésiik során Wallas többször is meg" ütődött azon, hogy Juard milyen különösen fejezi ki magát: olyata volt, mint aki másra gondol. «t. 2

44

néha mint aki másról beszél. „Rossz a lelkiismere-

te" — mondja Laurent. Az is lehet, hogy Marchat, a kereskedő, nem olyan bolond, mint amilyennek kinéz. Mindent öszSz evetve okosan tette, hogy óvatosan fedezékbe vonult. Furcsa, hogy a doktor az elbeszélésében még csak nem is utal rá, hogy Marchat ott volt a sebesült érkezésekor a Korinthosz utcában; ellenkezőleg, mindig is azt állította, hogy senki segítségére nem volt szüksége; pedig a felügyelő tanúsága szerint Marchat nem találhatta ki a professzor halálával kapcsolatos részleteket, amelyeket elmondott. Ha Juard akárhonnan is, de tudná, hogy ma este Marchat-t is gyilkos merénylet fenyegeti, akkor tényleg minden oka meglenne rá, hogy eltitkolja, hogy a kereskedő előző este ott volt a klinikáján. Hiszen nem tudja, hogy Marchat már beszélt erről a rendőrségen. Es a poste restante levél, amelyet felfedeztek, valóban erre az ügyre vonatkozott — Wallas az első pillanattól meg volt győződve róla. Felszólítás a következő gyilkosságra — a ma estire —, amelynek (e szerint a gondolatmenet szerint) ugyanebben a városban kell megtörténnie. A nyomozó következtetéseiből, amelyeket Wallas Laurent irodájában elolvasott, ez felelhet meg tehát a valóságnak: a Daniel Dupont ellen elkövetett merényletben két bűntárs szerepelt — a címzett (André V. S.) és a levélben G kezdőbetűvel jelölt személy. Ma este az előbbi egyedül dolgozna. És Marchat joggal félt attól is, hogy már jóval a végzetes időpont előtt kezdődik a lesben állás — ezt támasztják alá a szintén a levélben olvasott „egész délután" szavak. Hátravan még a képeslap, amelyet oly titokzatos módon a rendőrkapitányság portásának ajtaja alá csúsztattak. Nagyon is kétséges, hogy maguk az 245

összeeskűvők igyekeztek volna bűntettük szín lyéről és időpontjáról értesíteni a rendőrséget. beleillik a programjukba, hogy előre jelezzék kosságaikat és minél nagyobb botrányt kavarja körülöttük (a belügyminisztériumban és az elnök, gen már kaptak bizonyos üzeneteket, amelyek a szervezet vezetőitől származtak), de a képeslap leleplezés lenne, meghiúsíthatná a tervüket — hacsak nem érzik magukat annyira erősnek, hogy azt hiszik, ezentúl már senkitől sem kell félniök. Az ember már-már azt gondolja, hogy a felügyelő kettős játékot űz, amit viszont, másfelől, nagyon nehéz elképzelni. A valószínűségnek jobban megfelelne, ha elfogadná azt, amiben Laurent annyira biztosnak lát szik: hogy Marchat figyelmeztetni akarta őket. A kereskedő, mielőtt elhagyta a várost, utolsó kísérletként így próbálta rábírni a rendőrséget, hogy figyeltesse a halott házát. A kis doktor gyanús viselkedése, a kereskedő félelme, a levél különböző célzásai ... Az ezekből a jelekből levonható következtetések csak soványka bizonyosságot jelentenek. Wallas tudja ezt. Azzal meg különösen tisztában van, hogy a kapitányságon hagyott képeslap milyen nagy hatást gyakorolt rá bár az a lap nem szuszakolható be ésszerűen az el. méletébe. De tulajdonképpen nincs más válaszosa, mint hogy elmenjen a találkára. Mivel pillanatnyi lag más nyom egyáltalán nincs, semmit sem veszít vele, ha ezen indul el. A zsebében ott a villa egyik kulcsa — a kis üvegajtóé —, amit Smite-né átadott neki. Marchat elmenekült és így szabad utat nyitott neki: maga fogja eljátszani a kereskedő szerepét, hogy kiderítse, vajon csodálatosképpen eljön-e va laki, hogy meggyilkolja. Most örül, hogy magával hozta a revolverét. -

-

246

— Így van, az ember sosem tudhatja — mondta únyosan Laurent. g Wallas odaér a kerítés kapuja elé. Hét óra van.

i

A környéken minden sötét. Az utca kihalt. Wallas n yugodtan kinyitja a kaput. Ahogy belép, óvatosan teljesen behajtja maga mögött, de nem csukja be, hogy nyoma legyen, hogy erre jött. Felesleges lenne zajt csapnia és így magára vonnia egy esetleges késői járókelő figyelmét a körúton. Hogy ne csikorogjon a kavics a lába alatt, Wallas a pázsiton megy — ez kényelmesebb, mint a téglaszegély. Jobboldalt kerüli meg a házat. A sötétben éppen csak a két virágágyás közötti világosabb kerti utat meg a kecskerágósövény szépen nyesett tetejét lehet kivenni. A kis ajtó üvegét most fazsalu védi. A kulcs könnyedén fordul a zárban. Wallas meglepődve tapasztalja, hogy betörő-magatartást vesz fel: ahelyett, hogy szélesre tárná az ajtót, keskeny résen oson be. Kiveszi a kulcsot, és puhán becsukja az ajtót. A nagy ház egészen csendes. Jobbra a konyha, beljebb, balra az ebédlő. Wallas ismeri az utat; sötétben is eligazodna. Mégis meggyújtja a zseblámpáját és a keskeny fénynyaláb után indul. Az előszoba fekete-fehér négyzetlapokkal és rombuszokkal van kikövezve. A lépcsőt gránátvörösszegélyű szürke futószőnyeg fedi. A villanylámpa fénykörében felbukkan egy sötét tónusú, szemmel láthatóan elég régi kis festmény. Lidérces éjszaka. A vihar baljós villáma megvilágítja a romos torony lábánál heverő két férfit. Az egyiken királyi öltözet, koronája ott csillog 247

mellette a fűben; a másik egyszerű parasztembe r. A mennykő egyazon halállal sújtotta őket. Wallas már majdnem elfordítja az ajtó gombját, de megtorpan: ha a gyilkos már valóban Ott áll lesben az ajtó mögött, butaság lenne egy különlege s ügynök részéről, hogy így belesétáljon a kelepcéb e; ha mar eljött a találkára, szabályszerűen kell ye . gigjátszania a játékot. A zsebébe csúsztatja a kezét, hogy elővegye a fegyverét, amikor eszébe jut a másik revolver, amit reggel óta magával cipel; Daniel Dupont-é, de az rozsdás, és ha védenie kellene az életét, semmire se menne vele. Itt nem lehet tévedni. Valójában nem is áll fenn ennek a veszélye. Dupont pisztolya a felöltője bal zsebében van: először is oda tette, és aztán, amikor visszahozták a laboratóriumból, megint. Mivel soha nem volt a kezében egyszerre a két fegyver, nem is keverhette őket össze. A biztonság kedvéért ott nyomban megnézi őket a lámpája világánál. Minden kétséget kizáróan felismeri a saját revolverét. Attól sem félne, hogy megpróbáljon lőni egyet a halott fegyverével tényleg az a rozsdás. Majdnem visszateszi a zsebébe, amikor eszébe jut, hogy értelmetlen dolog tovább cipelni ezt a nehéz tárgyat. Bemegy hát a halószobába és a helyére teszi a revolvert, az éjjeliszekrény fiókjába, ahonnét ma reggel a vén házvezetőnő elővette. A dolgozószobában Wallas megnyomja az ajtó keret mellett a villanykapcsolót. A csilláron kigyúl egy villanykörte. A vén házvezetőnő, mielőtt itthagyta volna a házat, az összes ablakdeszkát bezárta; kintről tehát nem látni majd a fényt. Felhúzott pisztolyával a jobb kezében Wallas végignéz a kis szobán. Természetesen senki sem -

248

újt el. Minden a helyén. Smite-né valószínűleg felállítgatta a könyvoszlopokat, amelyekről a nyomozó jelezve, hogy össze voltak dúlva. A papírlap, a melyre a professzor mindössze három szót írt, eltűnt, az írómappába vagy az egyik fiókba tehették. Az üvegszerű, éles, gyilkos sarkú kőkocka szép rendesen áll a tintatartó es a jegyzettömb között. Csak a szék került kissé távolabb az íróasztaltól, mintha valaki épp le akart volna ülni. Wallas a széktámla mögött helyezkedik el és az ajtó felé néz; jó helyzetből várhatja így az állítólagos gyilkos érkezését. Még okosabb lenne eloltani a villanyt; a különleges ügynöknek így lenne ideje r a, hogy meglássa az ellenfelét, még mielőtt az őt felfedezné. Wallas gondosan felméri megfigyelőhelyéről a különböző bútorok helyét. Az ajtóhoz megy, megnyomja a kapcsolót, majd a sötétben visszabotorkál eredeti helyére. Ellenőrzi a helyzetét: szabad kezét az előtte ]evő szék támlájára teszi. 4

Azért nem bukkannak a gyilkos nyomára, mert Daniel Dupont-t nem ölték meg; az öngyilkosságát viszont lehetetlen következetesen rekonstruálni .. . Laurent gyorsabban simogatja a kezét... És ha Dupont nem is halt meg? A felügyelő hirtelen megérti, miért volt olyan furcsa az a „sebesülés", miért tették lehetetlenné, hog y a rendőrség megnézze a „holttestet", miért Folt olyan zavart Juard doktor. Dupont nem halt 'l eg; csak eszébe kellett hogy jusson ez a lehetőség. Az egész ügy okai még nem teljesen világosak, de a kiindulópont megvan: Daniel Dupont nem halt meg. 249

Laurent felveszi a kagylót, és a 202-03-at hívj a , - Halló,. Szövetségesek kávézó? - Az - feleli egy komor, majdnem síri hang, - Wallas úrral szeretnék beszélni. - Wallas úr, az nincs itt - jelenti ki undorral a hang. - Nem tudja, hol van? - Honnan tudnám? - mondja a hang. - Nem vagyok a dajkája. - Itt a rendőrkapitányság. Van egy vendége, akit Wallasnak hívnak, nem? - Igen, ma délelőtt be is jelentettem - mondja a hang. - Nem erről van szó. Azt szeretném tudni, hogy ez az úr ott van-e a maga üzletében. Talán felment a szobájába? - Felküldök valakit, hogy nézze meg - feleli kényszeredetten a hang. Egy perc múlva kárörvendő színezettel teszi hozzá: - Nincs ott! - Rendben. Akkor a. tulajdonossal szeretnék beszélni. - Én vagyok az - mondja a hang. - A, maga az! Maga mesélte az egyik nyomozó: nak azt a marhaságot a Dupont professzor állítólagos fiáról? - Nem meséltem én semmit - tiltakozik a hang. - Azt mondtam, hogy néha idejött egypár fiatalember a pulthoz, különböző korúak; némelyik bőven volt olyan fiatal, hogy annak a Dupont-nak a fia legyen ... - Mondta azt, hogy van fia? - De hát én azt honnan tudnám, hogy van-e fia: Az az úr ncm volt a vendégem, és még ha vendég lett volna, akkor sem akadályozhattam volna meg hogy akár a negyed összes kurvájának gyereket csináljon ; már elnézést, uram. - A hang hirtelen ille delmessé vált, igyekezett helyesbíteni: - A nyom°' ,

250

zó úr azt kérdezte, jártak-e hozzám fiatalemberek; m ondtam, hogy jártak. Tizenhat éven felülieknek engedi a törvény. Azután azt mondogatta, hogy a nnak a Dupont-nak esetleg volt egy fia; hogy a kedvébe járjak, én is azt mondtam, amit ő, és hogy tényleg lehet, hogy egyszer-másszor bejött ide inni... - Jól van, majd beidézzük magát. De ezentúl vigyázzon, hogy mit mond; és próbáljon meg kicsit u dvariasabb lenni. Wallas úr nem mondta, hánykor megy haza? Csend; a másik letette a kagylót. A felügyelő arcára már fenyegető mosoly ül ki ... amikor végre meghallja a hangot: „Csak annyit mondott, hogy ma este is itt alszik." - Köszönöm. Majd újra felhívom. Laurent leteszi a hallgatót. A kezét dörzsöli. Szerette volna rögtön bejelenteni a felfedezését a különleges iigynöknek. Már előre örül a hitetlenkedő megdöbbenésének, amikor Wallas ezt hallja majd a vonal másik végéről: „Dupont nem halt meg. Dupont Juard doktornál bujkál." 5

- Lent vár a kocsi - mondja Juard. Dupont feláll és rögtön indul is. Útra öltözött. Nagykabátjának csak az egyik ujját tudta felhúzni, a doktor aztán úgy-ahogy összegombolta a vászoncsíkkal feikötött sebesült karja fölött a gombokat. Széles karimájú posztókalapot visel, amely teljesen eltakarja a homlokát. Még a sötét szemüvegbe is beleegyezett, hogy senki se ismerhesse fel; csak egy orvosi szemüveget találtak a klinikán, az egyik üvegje nagyon sötét, a másik világosabb, 251

ettől aztán olyan komikusan néz ki a professzo r , mint egy melodráma áruló hőse. Mivel Marchat az utolsó pillanatban megtagadta a megígért segítséget, Dupont-nak magának kell elmennie a kis villába, hogy összeszcdje a papírjait. Juard úgy intézte, hogy a klinika folyosói üresek legyenek, amikor a barátja kimegy. Dupont szerencsésen ki is jut a kapu előtt várakozó nagy fekete hullaszállítóhoz. A sofőr melletti ülésre ül — így kényelmesebben, időveszteség nélkül szallhat ki és vissza. A sofőr fekete kórházi egyenruhában és fényes ellenzőjű, lapos sapkában van. Valójában nyilván Roy-Dauzet egyik többé-kevésbé hivatalosan alkalmazott „testőre" lehet. Különben a férfi hatalmas válla, kimért viselkedése, kemény, zárkózott arca a filmek bérgyilkosait idézi. Úgyszólván ki se nyitotta még a száját; átadta a professzornak a miniszter levelét, így bizonyítva, hogy tényleg ő az, akit vártak, és mihelyt a doktor bccsapja a kocsi ajtaját, elindítja a kocsit. —Előbb haza kell ugranom — mondja Dupont. Majd mutatom az utat. Forduljon jobbra ... megint jobbra ... Balra ... Kerülje meg ezt az épületet ... Forduljon erre ... A második utca jobbra ... Most egyenest tovább .. . Néhány perc alatt kifutnak a körútra. Dupont megállítja a kocsit a Földmérők utcájának a sarkán. — Ne itt várjon — mondja a sofőrnek. — Nem akarom, hogy észrevegyék, hogy idejöttem. Körözzön, vagy négyszáz méterrel odébb álljon meg. Pontosan félóra múlva legyen itt megint. — Rendben, uram — mondja a férfi. —Óhajtja, hogy leparkírozzak és elkísérjem? - Köszönöm, felesleges. Dupont kiszáll, és gyors léptekkel a kertkapu hoz megy. Hallja, amint a hullaszállító eltávolodik. -

zsz

A férfi nem „testőr": kitartott volna amellett, hogy elkíséri. A külseje megtévesztette a professzort, és m ost megmosolyogja a saját romantikus képzeletét. Az se biztos, hogy azok a híres testőrök egyáltalában léteznek. A kcrtkapu nincs becsukva. A zárja még rossz, a kulcsot nem lehet használni; de a kilincsét azért be lehetett volna kattintani. Az öreg Anna nagyon hanyag az utóbbi időben, ha ugyan nem valami gyerek szórakozott a kapu nyitogatásával, miután Anna elutazott — egy gyerek vagy egy csavargó. Dupont felmegy a házhoz vezető négy lépcsőfokon, hogy meghizonyosodjék: legalább a bejárati ajtó csakugyan be van zárva; elfordítja a nagy rézgombot és a vállával is erősen befelé nyomja az ajtót, mert tudja, hogy nehezen forognak a zsanérok; mivel biztos akar lenni az eredményben, és mivel az egyetlen ép karja miatt szokatlan mozdulatokra kényszerül és nem bízik magában, kétszer-háromszor is nekikezd, de nem mer túl nagy zajt csapni. A nagy bejárati ajtó jól be van reteszelve. Marchat-ra bízta ennek az ajtónak a kulcsait, és a kereskedő még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy elutazása előtt visszavigye őket. Dupont-nál már csak a kis üveges ajtó kulcsai maradtak: meg kell hát kerülnie a házat. Léptei alatt enyhén megcsikordul a kavics az esti csöndben. Minek is számított arra a nyúlszívű Marchat-ra. Egész délután azzal idegesítette magát, hogy várta; végül felhívta otthon telefonon, de senki se vette fel a kagylót; végre háromnegyed hétkor, nem tudni, honnét, telefonált neki Marchat: bocsánatot kért, de kénytelen volt sürgős üzleti ügyben elutazni. Természetesen hazudott. Félelmében elmenekült. Dupont gépiesen elfordítja a kis ajtó gombját, az ajtó simán kinyílik. Nem volt kulcsra zárva. 2 i3

A házban sötétség és csend. A professzor leveszi a szemüvegét, mert zavarj a , Megáll a z előszoba-bejáratánál és próbálja megérteni a helyzetet ... Marchat mégis eljött? Nem, hiszen nála az elülső bejárati ajtó kulcsai vannak . . És ha a vén Anna nem utazott el, ilyenkor a konyhában lenne ... nem biztos ... mindenesetre égve hagyta volna a villanyt a folyosón vagy a lépcsőházban .. . Dupont kinyitja a konyhaajtót. Senki. Felkattintja a villanyt. Minden úgy van elpakolva, ahogy olyan házban szokás, ahol már nem lakik senki. És a zsalugáterek mindenütt zárva. Dupont villanyt gyújt az előszobában. Menet közben kinyitja a szalon és az ebédlő ajtaját. Persze senki. Felfelé indul a lépcsőn. Talán Anna elfelejtette bezárni a kis ajtót, amikor elment. Pár hónapja kicsit kótyagos kezd lenni. Az emeleten bemegy a házvezetőnő szobájába. Világosan látszik, hogy a szobát hosszú távollétre tették rendbe. Amikor a professzor a dolgozószoba elé ér, visszatartja a lélegzetét. Tegnap este ott várt rá a gyilkos. Igen, csakhogy tegnap este nyitva volt a kis ajtó: annak az embernek nem volt szüksége kulcsra, hogy bejöhessen; ma este viszont fel kellett volna törnie a zárat, és Dupont semmi ilyet nem vett észre. $s ha az az ember most is nyitva találta az ajtót, az mindenesetre azt jelenti, hogy a vén Anna nem zárta be ... Nemigen lehet ilyen érvekkel meg nyugtatnia magát; egy szakmabeli kényelmesen kinyitja az összes egyszerű zárat, ha van egy koteg álkulcsa. Valaki bejött a villába, és most a dolgo zószobában vár rá, ugyanott, ahol tegnap, hogy befejezze a művét. -

-

254

^

Tárgyilagosan nézve semmi nem zárja ki, hogy legyen. A professzor nem örül a dolognak; most sajnálja, hogy a fővárosból nem küldtek neki igazi testőrt. De az eszébe se jut, hogy lemenjen kül, hogy a szükséges dossziékat magához vegye. archat azt mondta neki a telefonban, hogy a r endőrfelfigyelő nem akarta elhinni, hogy gyilkosság történt: meg van győződve róla, hogy öngyilkosságról van szó. Dupont visszafordul. Megy és megkeresi a revolverét. Tegnap este, amikor a klinikára indult, ott hagyta az éjjeliszekrényen .. . Ahogy belépne a hálószobába, ismét megáll: talán ebben a szobában lesnek rá. Ezek a többé-kevésbé alaptalan félelmek idegesítik a professzort. Türelmetlen mozdulattal fordítja el az ajtógombot; azért óvatosságból nem nyitja ki rögtön az ajtót, hirtelen benyúl és előbb meggyújtja a villanyt, aztán dugja csak be a fejét a nyíláson, készen arra, hogy elosonjon, ha valami rendelleneset tapasztal .. . De a szoba üres: sem az ágy mögött, sem a fiókos szekrény mellett nem bujkál haramia. Dupont csak a saját arcát látja a tükörben, még mindig szorongás ül rajta, amit most már nevetségesnek talál. • Azonnal odamegy az éjjeliszekrényhez. A revolver már nincs ott a márványlapon. A fiókban találja meg, a szokott helyén. Nyilván ma sem 15 vele többet, mint tegnap, de sosem lehet tudni: ha tegnap este nála lett volna, amikor feljött az ebédlőből, bizony annak rendje és módja szerint használta volna. A professzor megbizonyosodik róla, hogy nem iztosították be a revolvert, majd határozott léptekkel, kezében a fegyverrel visszaindul a dolgozószoba felé. Fél karral kell majd dolgoznia — szerencséré a jobbal. Először zsebre kell tennie a revol-

b

255

verét, aztán résnyire kinyitni az ajtót, meggyújta n i a csillárt, és a lehető leggyorsabban előkapnia revolvert, miközben egyetlen hirtelen mozdulattal b e . rúgja az ajtót. Ezen a kis komédián — felesleg e; komédia lesz, mint az iménti — előre elmosolyodik. Sietnie kell, különben a kocsi ott fogja várni a kerítés előtt. Ahogy kinyújtja a kezét az ajtógomb felé, rápillant az órájára. Még van húsz perce: éppen fél nyolc van. Wallas hallgatja a szíve dobogását. Mivel egészen közel áll az ablakhoz, hallotta, hogy autó áll meg a ház előtt, hallotta, hogy kinyílik a kertkapu, aztan súlyos léptek alatt csikorog a kavics. A férfi a bejárati ajtón próbált bejönni. Hiába rázta, nem nyílt ki, aztán megkerülte a házat. Wallas így tehát megtudta, hogy nem Marchat, a kereskedő gondolta meg a dolgot és jött el mégis a halott papírjaiért; nem Marchat volt az, sem más, akit Marchat vagy az öreg házvezetőnő küldött volna. Olyan valaki volt, akinek nincsenek meg a villa kulcsai. A csikorgó léptek elhaladtak az ablak alatt. A férfi hátramegy a kis ajtóig, amelyet a különleges ügynök éppen neki hagyott nyitva. A zsanérok halkan nyikorognak, ahogy benyomja az ajtószárnyat. A férfi, hogy biztos legyen benne, hogy áldozata nem csúszik ki a keze közül, minden útjába eső helyiségbe benéz, előbb a földszinten, majd az emeleten. Wallas most megpillantja az elviselhetetlen lassúsággal szélesedő fénycsikot az ajtófélfa mellett. Wallas odacéloz, ahol a gyilkos majd felbukkan, a megvilágított ajtókivágásban kirajzolódó sötét alakra .. . De a férfi természetesen nem bízik a sötétbe burkolózó szobában. Egy kéz nyúlik ki, a villanykap csoló felé tapogatózik .. . -

256

Wallast elvakítja a fény, csak egy kar gyors ozdulatát látja, amint egy nagy revolver csövét r áirányítja, egy lövő férfi mozdulatát ... Wallas a földre vetődik, és ugyanabban a pillanatban megnyomja a kakast. m

6 A férfi teljes hosszában előrebukik, jobb karja kinyújtva, balja maga alá hajlítva. Keze most is görcsösen szorítja a revolver agyát. Nem mozdul. Wallas feláll. Tart tőle, hogy a másik tetteti magát, ezért óvatosan közeledik hozzá, a fegyverét rászgezi, és nem tudja, most mit kell tennie. Megkerüli a testet, igyekezve kívül maradni az esetleges újabb lövés hatósugarán. A férfi most sem mozdul. A kalapja úgy maradt a fejébe nyomva. A jobb szeme félig nyitva, a másik a földet nézi; az orra kicsit szétlapul a szőnyegen. Ami az arcából látszik, szürke. Meghalt. Wallas idegességében felhagy minden óvatossággal. Lehajol és a pulzust keresve megfogja a férfi csuklóját. A kéz elengedi a nehéz pisztolyt és puhán hagyja, hogy megfogják. A pulzus nem ver. A férfi tényleg meghalt. Wallas arra gondol, hogy me kell néznie a holttest zsebeit. (Mit keresne bennük?) Csak a kabát jobb zsebéhez tud hozzáférni. Belenyúl, es egy fekete szemüveget húz elő, amelynek egyik üvege nagyon sötét, a másik sokkal világosabb. — Meg tudná mondani, hogy a jobb oldali üveg volt a sötétebb, vagy a bal oldali? A bal üveg ... a jobb oldalon ... A jobb üveg a bal oldalon ... A bal üveg a sötétebb. Wallas leteszi a szemüveget a földre és feláll. Nincs kedve tovább folyA radírok

257

tatni a kutatást. Inkább le szeretne ülni. Nagy on fáradt. Jogos önvédelem. Látta, hogy a férfi rálő. Látta, hogy begörbül az ujja a kakason. Érzékelte, milye n hosszú idő telt el, amíg reagált és lőtt. Biztos volt benne, hogy a reflexei nem voltak elég gyorsak. Azt viszont el kell ismernie, hogy ő lőtt elsőnek. Nem hallo tt a a saját revolverlövése előtt a másikat; és ha a két lövés éppen egy pillanatban dörrent volna, akkor most látszana az eltévedt golyó nyoma a falon vagy a könyvek gerincén. Wallas felemeli a függönyt az ablakról: az üvegek is érintetlenek. Ellenfelének nem volt ideje lőni. Csak érzékeinek feszültsége miatt támadt abban a pillanatban az a benyomása, hogy lelassultak a mozdulatai. Wallas a tenyerébe fekteti a fegyvere csövét; tisztán érzi, hogy meleg. Visszamegy a holttesthez, és lehajol, hogy megtapogassa az ott hagyott revolvert. Teljesen hideg. Ahogy jobban odanéz, Wallas észreveszi, hogy a felöltő bal karja üres. Kitapogatja a szövet alatt a kar formáját. Fel volt kötve a karja? „Könnyű sérülés a karon." Értesítenie kell Laurent-t. Ez most már a rendőrségre tartozik. Most, hogy meghalt valaki, a különleges ügynök nem dolgozhat tovább egyedül. A felügyelő már nyilván nincs az irodájában. Wallas megnézi az óráját; hét óra harmincötöt mutat. Ekkor jut eszébe, hogy fél nyolckor állt meg az órája. A füléhez emeli és hallja a halk ketyegést. Valószínűleg a dörrenés indította el — vagy az ütés, ha hozzácsapta valamihez, amikor a földre vetette magát. Felhívja a felügyelőt az irodájában; ha már nincs o tt , valaki biztosan meg tudja mondani, hol találja meg. A hálószobában látott telefont. Az ajtó nyitva van. A szobában ég a villany. Az 258

¢jjeliszekrény fiókja szélesre kihúzva. Nincs benne

revolver. Wallas felveszi a kagylót. 124-24. „Közvetlen vonal." A vonal másik végén rögtön megszakad a csengetés. — Halló! — mondja egy hang. —Halló, itt Wallas, azért .. . —A, remek, éppen magával akartam beszélni. Itt Laurent. Nagy felfedezést tettem, soha nem találná ki! Daniel Dupont! Egyáltalán nem halt meg! Érti? — Szótagolva ismétli: — Daniel Dupont nem halt meg! Ki mondta, hogy a kis villában nem működik a telefon?

L G •

...

IN

• I • • • in •

Ili

is

A kávézó félhomályában a tulaj szétrakja az asztalokat, székeket, hamutartókat, szódavizes szifonokat; reggel hat óra van. A tulaj még nem ébredt fel teljesen. Rosszkedvű; nem aludt eleget. Tegnap este meg akarta várni, hogy a vendége hazajöjjön, mielőtt bereteszeli az ajtót; de hiába virrasztott késő éjszakáig, végül is bezárta az üzletet és elment lefeküdni, anélkül hogy az az átkozott Wallas hazatért volna. Arra gondolt, talán letartóztatták a vendégét, lévén, hogy a rendőrség már kereste. Wallas csak ma reggel érkezett meg — tíz perce lehet —, kimerülten, nyúzott arccal, alig állt a lábán. „A zsaruk keresték" — mondta a tulaj, ahogy ajtót nyitott neki. A másikat nem rendítette meg a hír; mindössze annyit válaszolt: „Igen, tudom; köszönöm", és egyenest felment a szobájába. Túl udvarias ahhoz, hogy becsületes legyen. Jól tette, hogy hat óráig nem jött haza: ha a tulaj nem kelt volna már f el, biztos, hogy nem kászálódott volna ki az ágyából, hogy beengedje. Különben sem vesz Eel több szállóvendéget, túl sok a baj velük. Már az is szerencse lesz, ha ez itt nem szakaszt a nyakába kellemetlenségeket a zűrös dolgaival.

A tulaj, alighogy meggyújtja a villanyt a teremben, látja, hogy belép egy nyomorúságosan öltözött, alacsony kis ember, a kalapja koszos, a kabátja is meglehetősen ... Az a pasas az, aki tegnap reggel 263

itt volt, ugyanebben az időpontban. Ugyanazt a kérdést teszi fel, mint előző nap: - Wallas úr itt van, kérem? A tulaj habozik, nem tudja, vajon szállóvendég& nek az lenne a kellemetlenebb, ha most zavarják, vagy ha elszalasztja azt a férfit, aki már huszonnégy órája keresi. Ez itt nem úgy néz ki, mint aki jó hírt hoz. - Odafönt van, menjen fel. A folyosó végén van a szobája, az első emeleten. A beteges képű kis ember a jelzett ajtó felé indul, a helyiség túlsó vége felé. A tulajnak idáig fel sem tűnt, milyen rugalmas, nesztelen léptekkel jár .

Garinati becsukja maga mögött az ajtót. Keskeny előszobában van, egy másik ajtó - az utcára néző fölött a piszkos ablaküvegen némi fény szivárog be. A lépcső vele szemben van. Ahelyett, hogy arra indulna, végigmegy a folyosón és nesztelenül kinyitja az ajtót. Ismét kint áll a járdán. Wallas odafent van, csak ennyit akart tudni. Ma nem engedi, hogy kicsússzék a keze közül; be tud majd számolni Bonának a legkisebb helyváltoztatásáról is. Az utóbbi napokban nagyon is megérdemelte a főnök szemrehányásait és megvetését. Bona ezért nem akart vele beszélni Albert Dupont, a fakereskedő elintézéséről, amit „André úr" tegnap este magára vállalt. Úgy tetszik, jó munkát végzett. De az ő munkája, Garinatié, sem volt olyan rossz, mint hitte. Saját szemével kellett látnia áldozata holttestét, hogy tökéletesen biztos legyen a halálában. Már mindenféléket képzelt. A professzorra leadott lövése annak rendje-módja szerint halálos volt. Bona bosszankodni fog, ha megtudja (előbb

-

26 4

utóbb meg fogja tudni, mint mindig), hogy Ga'nati, ahelyett hogy a különleges ügynököt követte olna, azzal töltötte az estéjét, hogy veszélyes kiándulásokat tett a város összes kórházában és klinikáján, Daniel Dupont holttestét keresve. A saját szemével látta a holttestet. Ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett. A jövőben nem hagyja majd, hogy ilyen butamód megrendüljön a Bonába vetett hite. Fenntartás nélkül engedelmeskedni fog a parancsainak. Ma pedig: árnyként követi Wallast. Igazán nem nehéz. És nem is fog sokáig tartani: Wallas az első vonattal elutazik. Most ott ül az ágya szélén, a térdére könyököl, feje a tenyerében nyugszik. Levetette a cipőjét, mert fájt a lába; megdagadt a sok gyaloglásban. Ez a mai átvirrasztott éjszaka kimerítette. Mindenhová elment a felügyelővel, aki rögtön visszavette az ügy irányítását, és fontosságának tudatában intézkedett. Éjszakai utazásaik során Wallas többször is elaludt a kocsiban. Amióta sikerült viszszaszereznie a hiányzó holttestet. Laurent, éppen ellenkezőleg, teljesen elemében volt: olyan erőbedobással dolgozott, amilyenre egynapos kollégája nemigen hitte volna képesnek - főleg fél kilenctől fogva, amikor megtudta, hogy meggyilkolták a milliomos kereskedőt. Wallas viszont már semmit sem csinált. Azért maradt ott, mert nem mondták neki, hogy menjen el. Amikor felhívta az irodát, maga Fabius vette fel a kagylót. Wallas beszámolt róla, hogy hogyan tett eleget a megbízatásának, és megkérdezte, lehetséges-e, hogy visszahelyezzék régi szolgálatába. Meg akarta előzni Fabiust: ez után a szerencsétlen kaland után úgysem tartották volna meg azon a ké-

^r

265

nyes helyen. Mivel az ügyészségnek pillanatnyil ag nincs rá szüksége, még a délelőtt folyamán visszamegy a fővárosba. Rendkívül fáradt: elvesztegetett napjának egyegy töredéke vissza-visszatér, egyre kínozza ; „ ... és ha abban a pillanatban arra gondoltain volna, hogy ... és ha ..." Fejének türelmetlen mozdulatával elűzi ezeket a gyötrő gondolatokat. Most már késő. Negyvenháromszor száztizennégy. Négyszer három az tizenkettő. Négyszer négy az tizenhat. Tizenhat meg egy az tizenhét. Negyvenhárom. Negyvenhárom. Kettő. Hét meg három az tíz. Négy meg három az hét. Hét meg egy az nyolc. Nyolc meg egy az kilenc. Négy. Négyezer-kilencszázkettő. Nincs más lehetőség. „Négyezer-kilencszázkettő Nem megy, fiacskám. Negyvenkilenc négyzetcentiméternyi felület: tudja, hogy legalább ötven kell." Egyetlen négyzetcentiméter — csak ez a nevetséges kis terület hiányzott. Még mindig maradt két négyzetmillimétere, amit nem használt fel. Két utolsó kis négyzetmillimétere. Két négyzetmilliméternyi álom ... Nem sok. A csatornák zöldes vize egyre emelkedik, kiárad, átlép a gránitkő rakpartokon, elönti az utcákat, az egész városra szétteríti a szörnyeit és a sarát Wallas feláll: ha továbbra is itt marad, nem mozog, tényleg elalszik. A zakója belső zsebéből ki akarja venni a fésűjét, de olyan ügyetlenek a mozdulatai, hogy a fésűtokkal együtt kirántja a levéltárcáját is, abból meg kihullik néhány papír. A személyazonossági igazolványáról az az arc néz rá vissza, amely valaha az övé volt; odamegy az öltözőasztalhoz, hogy megnézze magát a tükörben, és összehasonlítja az arcát a fényképpel: az álmatlan ság megvénítette a vonásait és helyreállította a ha.

.

. .

. .

-

266

sonlóságot. Különben felesleges lenne kicserélni a fényképet, mindössze a bajuszát kell majd megnöveszteni. Nincs úgynevezett „alacsony homloka", csak a haja nőtt be a homlokába. Ahogy visszateszi az iratokat a levéltárcájába, nem találja a vonatjegy retúrszelvényét. Megnézi, nem maradt-e az ágy mellett a földön; aztán végigkutatja az összes zsebét; még egyszer átkutatja a levéltárcát. Emlékszik rá, hogy a nap folyamán ott látta. Nyilván kiejtette, amikor pénzt vett elő. A jegy volt az egyetlen bizonyítéka arra is, hogy pontosan hány órakor érkezett a városba. Fabius a telefonban nem fogadta olyan drámaian a hírt, mint ahogy Wallas gondolta. Az ügynöke fele beszámolóját sem hallgatta végig. A főnök új nyomon járt; most a következő gyilkosságról van szó, a ma estiről, amit valószínűleg a fővárosban fognak végrehajtani — legalábbis ő úgy gondolja. Wallas kezdi unni a dolgot. Hallja a papfrkereskedőnő torokból jövő nevetését — inkább idegesítő, mint kihívó. — El kell mennem ... „Az ember néha mindenáron ott akarja felfedezni a gyilkost ..." Az ember mindenáron fel akarja ledezni a gyilkost, közben nem is történt gyilkosság. Az ember mindenáron fel akarja fedezni „ ... valahol messze, holott a saját mellére kellene böknie ..." Honnét bújnak elő ezek a mondatok? Ez nem a papírkereskedőnő nevetése; lentről jön a lárma — valószínűleg a kávéházból. .

.

Antoine nagyon büszke a viccére. Jobbra-balra forog, hogy lássa, vajon egész hallgatósága kellőképpen kiélvezte-e. Csak a gyógyfűkereskedő nem nevet, hanem csak ennyit mond: — Hülyeség. Nem értem, miért ne eshetne a hó már októberben is. 267

.

De Antoine az imént észrevett egy címet abban az újságban, amelyet az egyik tengerész olvas, és felkiált: — Na, mit mondtam? — Na, mit mondtál? — kérdi a gyógyfuves. — Hé, főnök, mit mondtam? Hogy Albert Dupont halt meg! Nézd csak meg, hogy nem Ah bert-nek hívják-e és hogy meghalt-e vagy sem. Antoine kiveszi a tengerész kezéből az újságot, és átnyújtja a pult fölött. A tulaj csendben olvasni kezdi a kérdéses cikket: „Mint minden este, gyalog tért haza ..." — Nos — mondja Antoine —, kinek volt igaza? A tulaj nem felel; nyugodtan tovább olvas. A többiek folytatják vitájukat a korai télről. Antoine türelmetlenkedni kezd, megismétli hát: —Nos? — Nos — mondja a tulaj —, jobban tennéd, ha végigolvasnád, mielőtt itt vihogsz. Ez egyáltalán nem ugyanaz az eset, mint a tegnapi. Ez itt tegnap este történt; és a tegnapi tegnapelőtt. Meg aztán ez itt nem betörő, aki a lövést leadta, hanem „egy kocsi megcsúszott és elgázolta a járda szélén ... ' „ ... a kis teherautó sofőrje visszakormányozta járművét az eredeti irányba és elmenekült a kikötő felé Ahelyett, hogy marhaságokat beszélsz, inkább olvasd el a cikket. Attól nem lesz jobb, ha összekevered a tegnapot a mával. Visszaadja az újságot, és összeszedi az üres poharakat, hogy elmossa őket. — Csak nem akarod elhitetni velünk — mondja Antoine —, hogy minden este megölnek egy-egY Dupont nevű pasast. — Nem egy tarka kutya van a világon — kezdi bölcselkedően a részeg.

268

Wallas megborotválkozik, majd lemegy, hogy igyon egy csésze meleg kávét. Mostanra biztosan megfőzték már. Az első, akit beléptekor meglát, a találós kérdéses ember; ma éjszaka hiába próbálta felidézni a találós kérdését: „Melyik az az állat, amelyik reggel ..." —Jó reggelt — mondja a részeg, szokásos vidám mosolyával. —Jó reggelt — feleli Wallas. — Egy feketét legyen szíves, főnök. Valamivel később, mialatt ő a kávéját issza az asztalnál, a részeg odamegy és beszélgetésbe próbál elegyedni vele. Wallas végül megkérdezi: — Hogy is volt az a tegnapi találós kérdés? Melyik az az állat ... A részeg el van ragadtatva, leül vele szemben, és az emlékezetében kutat. Melyik az az állat ... Az arca hirtelen felderül; kacsint, úgy jelenti ki, végtelenül ravasz képpel: — Melyik az az állat, amelyik fekete, repül és hat lába van? — Nem — mondja Wallas —, nem ez az. Törlőruha-suhintás. A tulaj vállat von. Hát némelyiknek csakugyan sok ráérő ideje van. De gyanakszik a vendége jámbor viselkedésére. Egy polgárember titkolni való ok nélkül nem bérel ilyen szerény helyen szobát. Ha takarékoskodni akart volna, nem is kellett volna a szobát kivennie, hiszen az egész éjszakát házon kívül töltötte. É s miért akart tegnap este az a rendőrségi pasas beszélni vele? — Én vagyok a tulajdonos. —A, maga az! Maga mesélte az egyik nyomozónak azt a marhaságot a Dupont professzor állítólagos fiáról? — Nem meséltem én semmit. Azt mondtam, z8

t

A radirok

269

hogy néha idejött egypár fiatalember a pulthoz, különböző korúak; némelyik bőven volt olyan fiatal, hogy a fia legyen .. . — Mondta azt, hogy van fia? — De hát én azt honnan tudnám, hogy van-e fia? —Rendben. Akkor a tulajdonossal szeretnék beszélni. —Én vagyok a tulajdonos. —A, maga az! Maga mesélte azt a marhaságot a professzor állítólagos fiáról? —Nem meséltem én semmit. —Mondta azt, hogy van fia? —De hát én azt honnan tudnám, hogy van-e fia. Én csak annyit mondtam, hogy mindenféle korú fiatalember járt ide. —Maga mesélte ezt a marhaságot vagy a tulajdonos? —Én vagyok a tulajdonos. —Maga az, marhaság, fiatalember, professzor a pultnál? —Én vagyok a tulajdonos! —Rendben. Szeretnék bőven fia, nagyon régen, állítólagos fiatal halott asszony, különös körülmények között .. . —Én vagyok a tulajdonos. Én vagyok a tulajdonos. Én vagyok a tulajdonos, én vagyok ... a tulajdonos ... a tulajdonos .. . Az akvárium zavaros vizében titokzatos árnyak suhannak. A tulaj mozdulatlanul áll a helyén. Zömök felsőteste szélesre terpesztett, kinyújtott karjára nehezedik; a keze a pult szélébe kapaszkodik; a feje szinte fenyegetően előrebillen, a száját kicsit elhúzza, a tekintete üres. Körülötte ismerős szellemek keringőznek, mint az éjjeli lepkék, amelyek egy lámpaernyőhöz csapódnak körbe-körbe, mint a porszemek a napsugárban, mint a tengeren sodródó 270

kis hajók, amelyek a hatalmas hullámok kénye-kede szerint ringatják törékeny terhüket, a régi hordókat, a döglött halakat, a csigákat és a kötélzetet, a mentőöveket, a száraz kenyeret, a késeket és az embereket.

^

UTO SZO

„Amikor az ember utánozni akarta a járást, feltalálta a kereket — ami viszont nem hasonlít a Lábhoz": a századelő művészetének látványos kísérletei, fordulatai, kiáltványai s meghatározó forradalmai mind mintha Apollinaire tüneményes paradoxonjára, vagyis a képzelet gáttalan szabadságának és teremtő erejének ihletésére születtek volna. Az az irányzat viszont, az új regénye, melynek egyik legelső alkotását olvashatjuk e kötetben, valósággal kihívóan ellentétes ars poeticát hirdet és követ: a fantázia helyett a tényeket, s a tényeknél is szárazabb tárgyakat, a játék helyett a leírás könyörtelenül részletező pontosságát választotta vezéreszményéül. Az avantgarde az írók és hőseik merész és kötetlen önkényét teremtette meg, a nouveau roman viszont épp az ellenkező véglettel, a hibátlanul konvencionális tárgyak uralmával, az alkotó és a szereplők tárgyhoz kötött rabságával hökkenti meg olvasóját. Rabságuk persze szándékolt, tudatos rabság; ám nyomása, mondhatni, így annál súlyosabb. Ez utóbbi megállapítást alighanem némi fenntartással fogadnák csak el az új regény — egyébként erősen teoretikus érdeklődésű — írói. Céljuk ugyan, ellentétben a közhiedelemmel, nem valamiféle személytelen — elítélőbb szóval: dehumanizált — objektivitás; sőt maga Alain Robbe-Grillet többször kifejti, hogy műveiben mindig a világnak egy adott személy és egy adott helyzet tekintetében, illetve körében megjelenő tárgyait és tárgyviszonyait törekszik leírni. 2

73

Azt viszont, amit az ilyen értelmű szubjektivitásban lát és láttat, vagyis a tárgyak, vonalak és síkok a meghatározott szituációból, stílszerűen szólva: a meghatározott szögből tekintett elrendeződését már valóban megfosztja nemcsak bárminemű — rajtuk kívül eső s tágabb, vagy bennük rejlő s mélyebb — jelentéstől, hanem, mindennél határozottabban, akármilyen érzelmi, affektiv értéknek még a lehetőségétől is. Minden korábbi regény — fejtegeti Robbe-Grillet — a tárgyak „romantikus lelkét" ábrázolta; holott miként „a világ nem jelent semmit, és nem is abszurd; a világ egyszerűen van", úgy a tárgyaknak jelenlétük és csak jelenlétük van, emberi transzcendenciát, antropomorfikus érzelmi vagy értelmi értéket pedig csupán egy olyan világban — és egy olyan világképben — nyerhettek, amelyet az ember fölényesen uralt. Flaubert csodálatos regénye, az Érzelmek iskolája azonban — az a mű, amelyre joggal hivatkozik az új regény iskolája, de nagyon egyoldalúan, nagyon a maga képére formáltan interpretálja — már más világot rajzol: Frédéric Moreau nemhogy nem irányítja, de még csak nem is szenvedi, inkább csak megéli önnön históriáját. Megszakadt az organikus kapcsolat, amely az embert a történelemmel, a világgal, minden körülötte és vele játszódó folyamattal egybefűzte, s így a hős kívül került még önnön történetén is: a szobák, evések, ruhák, találkozások s a közben jószerint mindenkitől függetlenül bekövetkező kicsi és nagy események négyszáz lapos sokasága végül azt a Semmit rajzolja ki, amely a hősöket egész életükben körülveszi. Az új regény mintha erről a pontról indulna el. Lemond jószerint mindenről, amit a műfaj lényegé nek hittünk, a megjelenített világ bővérű életszerű ségéről, cselekmény és jellemek egymást hitelesítő szerves fejlődéséről, az embernek és a világnak ar-

-

274

r61 a kapcsolatáról, melynek Frédéric Moreau legalább a szétfoszlását, a megszűntét, a visszáját vegigélte, s e dinamikus modell helyett a regényt egy állapot, egy helyzet körülírásának kísérleti terepévé teszi. A modell, amelyik így létrejön, szikárabb a 18. század szellemes filozófiai regénv paraboláinál. A hős, vagy inkább: a szereplő, önnön történetének mintegy a művön kívüli fókuszában áll, szinte egy tekintettel, egy látószöggel azonos, mindazt, ami vele bekövetkezett, legyen az valóságos esemény vagy csak lehetősége, látszata annak, a képek, szögek és síkok változásain méri, vagyis a tárgyakon, amelyeknek aprólékos ábrázolása viszont, végső soron, az ember körüli igencsak ritkás levegőjű teret vetíti vissza és rajzolja körül. Író és hőse a tárgyak — hol gunyoros, hol gonosz — csapdájában alkotják, illetve élik meg történetüket: nem egészen jogtalan hát e világkép, vagy egyszerűen e technika nyomasztó hatásáról is beszélnünk, még ha valóban hibátlanul tárgyszerűek is — tehát érzelemmentesek is — a leírások, s még ha Robbe-Grillet nem kevés iróniát kever is a kompozíció egészéhez és részelemeihez. Ez az eredeti kettősség, a következetesen érzelemmentes tárgyszerűségnek, és mégis gyakran nyomasztó hatásának kettőssége azonban, ha kiegészítjük egy másik, már érintett kétértelműséggel, azzal, hogy meghökkentő hatást épp minden meghökkentés alapforrásának, a fantázia képalkotó szabadsáés szeszélyének elképesztően következetes Lgának ikerülésével érnek el, már egy mélyebb, az irányzat egészét meghatározó, alapvető paradoxonra — kicsit Apollinaire paradoxonjának visszájára — is ávilágít. Nem csupán a klasszikus regényképzettől ló eltérésről van itt szó — ezt a fajta összehasonást Robbe-Grillet elutasítja —, hanem egy másfajélet- és irodalomlátásról, amely állító tételei el275

lenére — ezek tehát a világnak és tárgyainak önmagukban való jelenlétét mondják ki — jellegét mégis nagy nyomatékú negatív hangsúlyaitól kapja, azoktól, amelyek az ember és a környezet kapcsolatát s vele bárminő transzcendencia lehetőségét tagadják. Az új regény íróinak e negativitás, ama sokat emlegetett Semmi megformálásának, minden korábbinál közvetlenebb, direktebb megformálásának esztétikai paradoxonját kellett megoldaniuk. A megfosztottság, a nézésre, a tekintetre redukáló személy ábrázolásának eszménye viszont már magának a mű megalkotásának még legtágabb lehetőségeit is kérdésessé teszi. Ezért oldja fel Alain Robbe-Grillet bármilyen műalkotás tartalmának hagyományos képzetét: felfogásában az opus csupán önnönmaga megírásának folyamatával azonos, tartalmán megszületésének, megírásának módját kell értenünk, fordulatait és történéseit nem belső törvényszerűségek és nem külső mondanivaló, hanem az írói önkény szabályozza. Önkényen persze tulajdonképpen azt érti, amit régen képzeletnek neveztek; de szerepét így egy szűk sávra, a mű peremére szorult cselekmény sávjára korlátozza, funkciója pedig legfőképp ironikus: a cselekmény oly mértékben önkényes, esetleges, hogy elveszti súlyát és jelentőségét, mintegy alkalmat szolgáltat a szöveg létrejöttéhez. A mérnöki pontosság, a tökéletes leírás regényirodalma így — újabb paradoxonként — egyszer smind a tökéletes esetlegesség birodalma is, a tárgyak csapdájában és útvesztőjében a hőssel bármikor bármi megtörténhetik, mint ahogy ennek a regénynek alakjai sem tudják, mi az, ami feltételezés és mi a valóság, azt sem, ki kicsoda, sőt végül azt sem, hogy kicsodák ők maguk; utcákba, parkokba kerítésekbe és kabátokba kapaszkodva, személycse réken és személyazonosításokon át kábán kergetik -

,

-

276

egymást, mindenki mindenkit, de senki sem tudja pontosan, hogy kit, Alain Robbe-Grillet írói mindenhatóságának iróniája pedig — egyébként ez az irónia műveinek egyik legfőbb erénye — még külön groteszk meglepetéseket is tartogat a számukra. Úgy hangzik, mintha egy rendkívül mozgalmas regény cselekményét foglaltuk volna össze. Holott már A radírok sem az, későbbi alkotásai némelyikében pedig jószerint egyetlen lépést sem tesznek a szereplők: e regényforma újabb kétértelműségéhez jutottunk. Robbe-Grillet legtöbb regényének témája ugyanis tulajdonképpen rettentő izgalmas; csakhogy a mű maga végképp nem arról szól, a történésnek mintegy az — és csak az — a funkciója, hogy keretet, lehetőséget, alkalmat, ürügyet teremtsen arra, ami valójában elbeszéltetik, illetve leíratik. A radírok témája egy gyilkosság és egy nyomozás históriáját ígéri. A kéjleső egy — esetleg megtörtént, esetleg képzelt — kéjgyilkosság lelki drámáját. A féltékenység rései-ről pedig azt hihetnénk, hogy a bizonyosságot kereső kétely megszállott hajszáját követi végig. Az útvesztő cselekménye viszont kifejezetten bonyolult képletet rajzol, nem csupán egy vereség utáni menekülés kalandos krónikája, hanem krónikája — illetve krónikája lehetne — egy történet, egy regény megszületésének is. És sorolhatnánk tovább, de említsük csak a nálunk is bemutatott filmjét, a Trans-Europa Express-t, amely például egy kábítószeres — illetve végül mégse kábítószeres — csomag átcsempészésének nyakatekert története. Valójában azonban mindez alkotásainak csak kiindulása, ama szituációja, amelyből a szereplők néznek: az a redőny, amelynek résein a féltékeny férj a napsugárból és az árnyékokból próbálja megtudni az igazságot, az az útkereszteződés, amelynek sarkán a kéjleső utánanyomoz, mi történt — egyszóval 277

az a látószög, amely a tárgyi világ valamilyen megjelenítését lehetővé teszi. A mű maga aztán, s kivált a későbbi novellák és regények (Les instanées, La maison de rendez-vous stb.), már nélkülöz minden külső és minden belső cselekményt, a (jelzett) cselekmény és a (valóságos) szöveg szétválnak egymástól. A külső és belső némaság közegében egyformán intonált s egyébként ezen a közegen belül ragyogó stílusú leírások meg nem szakadó során át a könyv nem is szól másról, mint az így látott tárgyakról, melyeknek leheletnyi változásai alkalmasint a történet vagy a látásmód — a beállítás — változását, a tárgyak csapdájának teljes bekattanását vagy kinyíltát jelzik. Fölötte mozgalmas témakeretük ellenére nem alaptalanul — és persze nem minden malícia nélkül — jósolta egy angol kritikusa, hogy Alain Robbe-Grillet utolsó regénye egy bútorozott szoba históriáját, az ágy és a karosszék idilljét fogja majd elbeszélni. Kísérleti regény — a szó valódi értelmében. Kiinduló szemlélete, látásmódja — közösen más művészeti ágak némely törekvésével — tárgyias absztrakció, az élet pillanatainak és folyamatának tárgyi absztrakciója — s ennek megfelelően nagyon absztrakt (ellenzői szerint: nagyon vértelen) regényalakzatot teremtett. Hiányzik belőle, amit minden nagy irodalom mozgatójának vélünk: az író egzisztenciális érdekeltsége, az, ami a tárgyi leírások, az egyre tovább és tovább — a groteszkig — írt, tartalmuka* pedig épp e nyelvi túlcsigázással nyerő ábrázolások modern klasszikusának — s Robbe-Grillet egyik legfőbb példaképének —, Kafkának még legrövidebb novellát vagy akár naplójegyzeteit is áthatja. Helyette mást nyújt: végighalad egy logikus gondolatmeneten, s lemondva még arról is, hogy e gondolatmenet kiindulását vagy láncszemeit művében akárcsak utalásokkal felidézze vagy megjelenítse, az ily 278

módon kisarkított absztrakt zárótétel megjelenítésének kísérleti terrénumává változtatja a regény műfaját. Az olvasó érdeklődését az újfajta forma, maga az újfajta modell hivatott felkelteni. A többféle kétértelműség, átjátszatás, irónia és stílusbravúr regényenként változó látásszögének és változó kombinációjának felfejtése pedig csakugyan szellemi élményt jelent, ha a létrejött mű kicsit száraz és vértelen marad is. Hatását erőszakolt lenne hát — ahogy némelyek állítják — az ars poetica ellenére kényszerűen mégis érvényesülő elemekre, mondjuk az érzelmek átszivárgó erejére, a ködösen vagy áttételesen felsejlő társadalomképre visszavezetni.

A radirok a mérnökből lett író clső, s így leghagyományosabb regénye; a külső témakeret valóságos épikus hatása és funkciója itt még a legelevenebb. A mű két szerencsés ötleten, két igazi írói telitalálaton alapszik. Az első maga a téma, vagyis a műforma: Robbe-Grillet detektívregényt írt, tehát azt a műformát újította fel, melynek Poe híres elbeszélése (A Morgue utcai kettős gyilkosság) és Sherlock Holmes kalandjai óta hagyománya és lényege, hogy az eseménysort a tárgyakból, a tárgyakban megrögződő nyomokból rekonstruálja és építi ki. A leírások így nem önértékűek és öncélúak ebben a regényben, és ha szokatlanul részletezőek és elnyújtottak is, kapcsolatuk még közvetlenebb a cselekménnyel: Wallas és Garinati valóban a villanykapcsolók, lámpafények, utcakereszteződések, napszemüvegek, paradicsomszeletek és kabátrepedések nyomvonalait követve próbálhatnak csak meg a tárgyak útvesztő csapdájában tájékozódni. Végül azonban egyáltalán nem sikerül kiismer-

279

niük magukat: a könyv egyszersmind teljes paródiája is a detektívregény műformájának. Tökéletesen felborítja a gyilkos — az áldozat — és a nyomozó hagyományos szereposztását: A radírok ban mindenki mindenkit üldöz, Wallas Garinatit, Garinati Wallast, a felügyelő a nyomozót, a nyomozó az orvost, és így aztán a látszólag semleges, de többször ismétlődő találkozásokat is, mint amilyen például Wallasé az asszonnyal, aki őt útbaigazítja, a körkörös üldözés részének látjuk. Csakhogy: mindenki tökéletesen el is téveszti a célját, s ezzel a szerepek még jobban öszekeverednek. A gyilkos elvéti az áldozatát, aki viszont végül maga építette útvesztőjének csapdájába esik; a tárgyak és feltételezések nyomvonala mind téves irányba mutat, a halott valójában él, a gyilkos valójában ártatlan, a felügyelő a döntő pillanatban nem találja meg Wallast, a nyomozó gyilkossá válik: a keményen csattanó befejezés sem szünteti meg az eltévesztések sorozatának nyílt parodisztikus hatását. Annál is kevésbé, mert ami magát a krimicselekményt illeti, az olvasó az első pillanattól kezdve mindennel tisztában van: így aztán számára a lázas hajsza egy félreértés körül óhatatlanul paródiává válik, magának a cselekménynek a paródiájává. Ez a furcsán kifordított téma, a jelek félreismerésének és a visszájára forduló nyomozásnak témája azonban Edgar Wallace vagy Georges Simenon regényein túl (utóbbinak egyik krimijére egyébként utal is A radírok cselekménye) már egy másik alkotást is eszünkbe juttathat, azt, amit Babits a világirodalom első detektívregényének nevezett: Oidipusz király történetét; Szophoklész drámájának ilyfajta felelevenítése Alain Robbe-Grillet másik szerencsés ötlete. Számtalan, különböző dimenziójú párhuzamot és utalást épít be a regénybe. A könyv ötrészes — öt -

-

zBo

felvonásos — tagolása és a mottó a legkülsődlegesebbek. Olvasás közben azonban lassan feldereng előttünk, hogy Wallas, a hajdan elhagyott gyermek: Dupont fia, és így, amikor — akarata ellenére — lelövi, apagyilkossá válik. Őrá vonatkozik hát a Szfinksz hajdani rejtélyének abszurdan csengő újrafogalmazása: ő az, aki reggel vak (hiszen fogalma sincs, mibe került, mit csinál), délben vérfertőző (hiszen tulajdon nővérével, Evelyne-nel kacérkodik, és anyjának fényképe erotikus képzettársításokat kelt benne), este pedig apagyilkos. A cselekmény menete pontosan őrzi az antik hagyomány zárt időegységét. Folyamatosan játszódik, 24 óra alatt ér véget, sőt még hozzá újabb illúzióként valamiféle időnkívüliséget is sugall, a nyomozó órája pontban Garinati lövése pillanatában megáll (fél nyolckor) és másnap, amikor ugyanebben a pillanatban ő süti el a pisztolyt, újra megindul. Így válik érthetővé a regény címe: Wallas-Oidipusz saját múltját vágyná a radírokkal eltörölni, de hiába, belefut önnön sorsának csapdájába, hiszen még a radírok is, amennyire az egyetlen szótagból — di — sejthetjük, az ő nevét viselik. Nyelvi párhuzamok, kisebb analógiák egyébként regény egészét végigkísérik. Wallas, akinek neve ersze a detektívregény-írót idézi, a Korinthosz úton sétál, az egyik ablakban a függöny hímzése két antik pásztort ábrázol, akik egy meztelen újszülöttet tejjel itatnak, a város legnagyobb szobrát egy Daulis nevű művész alkotta (a tragédiában Daulia városát említik), Garinati kandallójának leírása viszont, a vak öregember képe, aki egy kisfiút vezet, Teiresziászt juttatja eszünkbe; egy kirakat utóbb felidézett emlékéhez Wallas Théba romjainak képét társítja, a fárasztó hajsza végén pedig a hős észreveszi, hogy bokája megdagadt; Oidipusz neve dagadtlábút jelent, ama pásztor nevezte el 28I

így őt, aki az elhagyott újszülöttet összekötözött lábbal Kithaeron erdős völgyei között megtalálta és tejjel megitatta. S mindezzel csak a történet egészen nyilvánvaló párhuzamait említettük. Hozzátehetjük azonban, hogy számos leírás, egy lépcsőé, egy kis téré valóságos görög helyszíneket rajzol (a Földmérők utcája viszont Kafka Kastélyára utal), hogy a szavakban, hasonlatokban, akár csak egy megnevezés, egy utalás tartamára, állandóan a görög tragédia motívumai térnek vissza, sőt olyan is akad közöttük, amelyeket maga az író nem is szándékozott beleírni s még utólag sem vett észre, hanem egy kritikusa, Jean Ricardou fedezett fel. Felkutatásukat az olvasóra bízzuk. Annál is inkább, mert épp ez az intellektuális játék — az író és az olvasó közös intellektuális játéka, munkája és szellemi élménye — a könyv legfőbb célzata. A fordulatos cselekmény már ebben az első regényben is csalóka: Alain Robbe-Grillet, egyaránt elvetve a külső és a belső motiválást, nem sorsot ír meg, hanem az írói önkény szabályozta — esetleges — sors többnyire geometrikus tárgykoordinátáit rögzíti. Bár nem olyan erősen, mint a későbbi művekben, a cselekmény és a szöveg már itt is elválnak egymástól, a cselekmény a mű peremére, keretébe szorul, a többszörös irónia-, illetve rájátszás-sorozat, az, hogy a krimicselekmény-t egyszersmind paródiába fordítja, pedig általánosabb célt is szolgál, magát a cselekményt mint regényalkotó elemet idézőjelbe teszi és megfosztja hagyományos érvényétől. A regény a megírás folyamatával, a szöveggel azonos; s ahogy az író az ilyen értelemben és szerepben tekintett szöveg kimunkálását látja hivatásának, úgy az olvasóra e szöveg felderítésének feladata vár. Fór Péter

i

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Pór Judit Műszaki szerkesztô: B. Vad Ágnes Műszaki vezető: Siklós Béla Készült: 9000 példányban, 11,9 (A/5) ív terjedelemben, Garamond betűvel EU-d-7475 74.3229.66-14-2 Alföldi Nyomda, Debrecen ISBN 963 07 0341 6

ALAIN ROBBE-GRILLET

A RADÍROK A radírok Robbe-Grillet első regénye, s egyszersmind a megújuló francia regényírás, az „új regény" egyik lehetséges útjának úgyszólván iskolaműve. Robbe-Grillet ezúttal egy detektívtörténetnek is beillő alapszöveten hajtja végre a kísérletet, szerkeszti meg a szerkezetében élő, a szerkezeti elemek megéledésének egymásutánjából életre kel8öntörvényű művet, ha úgy tetszik, hagyományos értelemben is nagyszerű stilusban, remek figurákkal és nosztalgikus képekkel.

MODERN KONYVTAR :

MODERN KÖNYVTÁR

E LOKÉSZÜL ; (A sorrend és a

loana Orlea: rvo Valtor Forte

k

rcon _■beszél€ Münzer

T

Az elhibázott tett magától visszatér kiindulópontjára, amikor megint esedékes Tesz...